Vers helyett, Ferenczy Béninek^*

Úgy volt, hogy előszót írok Ferenczy Béni könyvéhez, de az előszó elmaradt. Nem írtam meg az előszót, mint ahogy nem íródott le annyi más szó, és hány vers száradt el magzatburkában, aszalódott egybe a növekedés-héjjal szörnyű véres-fekete csomóvá utóbbi éveimben, s omlott förtelmes bizonyságúl szorongva-eltékozolt napjaimra. Jaj, kétfejű-idő, víz-fejű-pillanatok, csupaláb-perceim, melyek mint a riadt százlábú nagycsuklós, vizenyős porcelánláb-sorozatai vittétek vaksi kis szemeimet e lomha város nagy-álmú kövein, az iker-törzsű, gyíkfarkú-napok, összenőtt-arcú, mindenütt-hátú órák, testnélküli, tenyér-uszonyos kocsonyatuskó-fejek, irtózat-éveim, elmúlt jelenvalók, nyomorék-tegnapok, amiket úgy őríz a megrendűlt és csonkára vágott öntudat, amely mégis mindíg újra kinő, mint a levágott gilisztaszáj, újraépíti önmagát, mint a polip-ág, vagy a lekaszált réten a föld áldott-bársonyú növénycsillaga: a virág – amiket úgy őriz a megkínzott önismeret, az évmilliárd-lángú csillagdac, a szabadság szépségén gyötrődő eszmélkedés, a teljesedésre-vágyó kétségbeesett akarat, mint a ráncos, áttetsző, leragadt-szemhéjú márvány-torzszülötteket a bonctani intézet üvegtojáshéjai, az alkoholos üvegek.

Ó, elmúlt napok, évek! Hányszor vittem hozzá szorongásaimat, beszívott-arcú, hányingeres magányomat a Rózsadomb nagyárnyú, bíborlüktetésű őszi útjain, vagy téli hózuhogásos boldogtalan estéken, amikor a hólélekomlás fölötti harangokkal üzentem apám széthúllt csontvázának az országúti ecetfa-magányos, meszelt-Krisztus-arcú temetőbe, vagy zöldzúgású májusi butaságban, növénylihegéses, virág-nemzéses, rovarnemiszerv-pillogató, szerelemlakomás, lucsok-toros tavaszi cédaságban, amikor a hold aranytehéntőgye a város depresszióban-fuldokló kő-szomjára lóg, s a frissen-hímzett-tollú madarak nem akarják abbahagyni az éneket, mert költőknél okosabbak, világtörvények tudói ők, az első Fölemelkedők, az első csillagtól-elszakadók, kötetlenek, mert kis testük csupa robbanás, csupa csillagépítés, csillagalakulás, csupa zsoltáros üdvözülés, himnikus létöröm, csupa szerelemcsodálat, csupa holdfölkelte, mert feszíti őket a hímcécó, belső szerveik világegyetemét a most-befejezett mészhéjú új-világegyetem, feszíti hasukat az életkoporsó, a feltámadás Krisztus-kriptája, a forró tojás: és hányszor vittem hozzá gondjaimat nehéz-páncélzatú őszi esőben, amikor a vas-zenéjű November nagycsontú eső-lovai gázolnak át félelmetes szemvillogással, vas-mellényben, nagytüskés pofaálarccal e kicsíny ország évbilliók mészkazlaira rakott város-fészkein, holt népek trágya-szívén tenyésző vadbolyhú falvain, s a föld gödreiben csipkekesztyűket ver, buborék-forradalmat zendít ziháló vad esőhajuk, száll a szélben e népet betakarni, ősvezéreink szakállaként gyönggyel-befont sörényük.

És hányszor jöttem vissza tőle kicsit megszégyenűlve, és alázatosabban, megkönnyebbedett mosolygással, napsütött lenvászon jó illatával a szívemben, homlokom mögött a szép fölismerés derűjével, nagy kenderföldek, rozmaringtáblák, levendula és kapormezők egyszerűségével és elmondhatatlanságával, tőle, a Csodálatostól. Pedig még beszélgetni se tudtunk, mint öt-hat évvel ezelőtt, mikor váratlan csöngetésemre ruganyos, könnyed léptekkel elémjött, szobájába kísért, s a fegyelem, a derű, a kiegyensúlyozottság, a nemes férfiasság gravitációs és elektromágneses terébe vonva ifjú csillag-fényemet, szelídebb-keringésre kényszerítve lázas akaratomat, kérdezett dolgaimról: munkámról, napjaimról, kegyetlen életemről. Öt éve hallgatunk. Öt éve hallgatva nézünk egymásra: égitest égitestre, némán, mint szikla a sziklára, növény a növényre, boldogtalanság a boldogtalanságra, ember az emberre, s a köznapi lét gyökerekkel keresztűl-kasul szőtt, ereivel és szerveivel egymásba-nőtt, a magot káposztalevelekként borítva-fedő burkait a végsőkig lefosztva, csak az igen és a nem két kopár erőpontjáról küldve nagylángú fényjeleket, e két szó aranyszigonyait hajítva át a zizegő csönd-űr tenyésző borzalmán és fekete áhítatán. És az igen csak igen lehet, és a nem is a bizonyosság.

Ó, évek! Ó, szívet és agyat, koponyát és kitin-páncélt, bársony-szemgolyót és hártyaszárny-hitet, mézhólyag-hónaljú álmokat és aranyporral-befújt óriás koponya-páfránylevelet: a szerelmes érzékenység mohos, halálfejes-lepke-csápjait szétmorzsoló-ujjú Sátánóriás-évek! Ó, évek! Hány barátság mállott szét semmi-porladással, kis nyálkamáz-törmelékké, mint molypille az ujjak között, és csak a tegnapok ragacsos ezüstlátszatát, törékeny aranypor-inge árva füstcsillámait nézheti könnyezve, vagy könnytelen szomorúsággal az ujjhegy-bőr recevonulatain az ember, mint sziklán döglött bagoly tollát, kiszikkadt rókaszőrcsomót, hal lehorzsolt pikkelyrongyát tengerparti fövenyen, világ-odúikból kimásztak a gyanakvás fürt-szemű ólomszörnyei, s lesnek mint nagybozont-pofájú pókok! És mennyi szeretet maradt kimondatlanúl! Kimondtam-e már, hogy ez a szerény és nagyon nagy ember választott apám lett, apám helyett, akit szeretnem és megértenem kellett volna, de soha se kellett megtagadnom, s szemfedővel behímzett homlokának gyalázatos kérdőjeleit próbálom azóta is megfejteni? Ferenczy Bénivel új-termékenységének, egészen-fiatalos virágzásának késői időszakában ismerkedtem meg személyesen, amikor szinte naponta új s új művet formált tűnődő lelke, s lélek-érzékeny keze: fejet, rajzot, mellszobrot, érmet, hatalmas szelíd bronz-asszonyt, érett tündöklésének nagy pillanatában, s jaj! tanúja lettem annak is, hogy az ostoba, gőgös és önző és következetes természet hogyan akarta szétzúzni benne a művészet természetet-legyőző szigorát és szándékát egyetlen zord ütéssel.

Anyám látta egyszer, hogyan ütött agyon a villám egy embert: az ember ment az úton, s a behorpadt-hasú, sárga-gubancos, agyagos, esőtlen, zajtalan égből hirtelen aranypálca csapódott az ember fejéhez, a nyár aranyostora, az elektromosság aranybaltája, s az ember holtan rogyott össze. De Ferenczy Béni erősebb volt a fekete-gubancú Lesújtónál! Fölemelte aranypálcával-érintett fejét, leigázott jobbkeze helyett a balkézzel folytatta a munkát, a teremtést, az abbahagyhatatlant, makacsúl a balkézbe-szorított ceruzával, golyóstollal, vagy a balkéz nagy, erős, beszélő ujjaival gyúrogatva az agyagot, mondta tovább az életre az igent, a halálra a nemet, a szabadságra az igent, a zsarnokságra a nemet, igent a jóságra és nemet az emberi gonoszra, művészetének új, feledhetetlen korszakát teremtve meg, amelynek époszi fejezetét A fogak közé harapott ceruzától a Bartók-fejig címmel jelölhetném, ezzel a megalázó, szemérmetlen, szenvedő, szomorú, de mégis kérlelhetetlen, büszke és fölemelő címmel, amely azonnal jelzi is a félelmetes szigorral megtett út heroizmusát, emberi és művészi monumentalitását.

Ezért is érzem oly szemérmesnek és oly igazságtalannak ezt a sokáig-készűlt és most végre megjelent gyönyörű könyvet, Ferenczy Béni írásainak és művei reprodukcióinak nagyszerű gyűjteményét, mert lényegileg lezárja az elsőt, és túlságosan is szemérmesen elhallgatja ezt a második időszakot, a szenvedések és alkotások, kezdeményezések és erőkifejtések új-történelmét, amelynek nem kevesebb a romantikussága, mint nyers hősiessége, amely az eddigi egyensúlyosság helyett maga a legszebb egyensúlytalanság, s amelynek időszámítás-kezdetét az arany-baltaütés-pillanattól számíthatjuk a jelenig és tovább. Többszáz rajz, két kis szobor, egy érem, s a Bartók-fej mondja helyettem öntörvényű igazát; többszáz rajz, akvarell állt össze meghökkentő, döbbenetes-erejű és rendű világgá, amelynek zord és különös törvényei között ámúlva nyílik eszméletünk, mint az egymásból-fölhasadó sziklák őssárkánypikkelyei között a tüskés, tejes, nagybundájú virág a lenti párákra, méz-erdőkre, köd-nyavalyákra, kékségekre és árnyligetekre; amely ugyanakkor a tudat fejlődés-története, a kezdet kozmikuspor-puha embrió-állapotától a mai szép teremtés-ceremóniáig, amely ugyanakkor a létfejlődés története is, melyet az önmagát-építő akarat és az önmagát-építő megvalósulás mondott el vele, mintegy önkéntelenűl. Ezekben a rajzokban önmagát mondta el a világegyetem, hajdani-állapotától máig, lét-önmagát mondta el a művész, azonosítva magát a mindenséggel, azonosítva önmagát önmagával: aki az első káotikus ceruzavonások, görbületek és gabalyodások őskezdete után, a szenvedés szárnyas, oroszlánpofával vicsorgó torz sárkányaiban, a görög mítoszok teremtő-isteneiben, az Ószövetség isten-nyugalmú pásztoraiban, az Újszövetség zöld-szakállú istenében, kozmoszfekete, kozmoszkék Keresztrefeszítettjeiben, a Fekete Máriában, kivégzésre hurcolt spanyol fiúban, a gitározókban, nyers-marhahús-életű, ló-orrcimpa-puha, csődör-vastag tűzliliomban, különös-színezésű, más-csillag-virága-színű, majdnem fém és kristály-indulatú virágokban, barátai arcában ismerte föl és vallotta meg az élet folytonosságát és értelmét, a szellem legyőzhetetlenségét, ki tudja, milyen belső azonosulások, mítikus fölismerések, kozmikus-gyermekkorra-emlékezés, őshomály-derengés parancsára. Mikor könyvét ünneplem, és szellemét és művészetét köszöntöm hódolattal, ünnepelni akarom ezt a másik korszakát is csodálattal, a könyvben-még-nem-látható egyensúlytalan-nagyszerűt, hősiességét, példáját és tanítását.

És ünneplem könyvét, amely csupa erő, biztonság, egyensúly, megnyert nyugalom, csupa tudatos vállalás és vallomás, tömör testiség és anya-áhítat, megmásíthatatlan szobor-felelet, méhében Jézust-hordozó asszony-nyugalom és párdúc-szépségű elfekvő izmos meztelenség; pedig alig van kétkedőbb, kételyekkel telibb, gyötrődőbb és magányosabb szellem, mint ez a rendkívüli szülőkkel megáldott és rendkívüli-neveltetésű férfi, akiben nincs meg a teremtő-egyszerűség ösztönössége, a virág-nyílás ősi természetessége és növényi tudatlansága, a belső-árnyéktalanság, fülemüle-torok boldogsága, de akiben eredendően megvan a teremtés szép bizonytalansága és valami elemi vágy a bizonyosságra. Ez a rendkívüli intellektus, mintha minden egyes szobrában kételyeire, vagy fölismerésére keresett volna bizonyító-feleletet, mintha kutató és tökéletességet-kereső agyának válaszolt volna szobrot gyúrva teremtő kezeivel, mintha művészettörténeti problémáira is egy-egy fejjel, vagy kis-méretű, de monumentalitást-hordozó alakjaival, csudálatos érméivel keresne választ, olyan pontot, amelyen a művészet öntörvényű, de ember-szolgálatú teljességét fölépítheti. És épp ezzel a látszatra nagyonis-nyugalmas, de valójában töprengő és gyötrődő szobor-gondolkodással teremtette meg a magyar szobrászatban azt az eddig-nélkülözött európaiságot, amelynek nincsen ugyan olyan nemzeti karaktere, mint az álmatag-homályos, monumentálisan-tenyésző, istenkancában kihordott Medgyessynek, vagy a mindent-fölhabzsoló, robusztus Mestrovicnak, de amely rokon Donatello és Leonardo da Vinci és Maillol halhatatlan szellemével és tudatosságával.

Erő, egyensúly, nyúgalom, a lélek és a test ős-harmóniája, az anyagon átsütő emberi csillag-tűz: ezt adja válaszúl emberi nagy művészetében Ferenczy Béni gond-csődülettől zaklatott koponyánknak, lándzsákkal-fölhasított szívünknek, lényegileg erről vall okos, szelíd, megható-havasfényű írásaiban; és feledhetetlen-igazságú érméi, Virág Benedek, Berzsenyi, Kölcsei, Bessenyei, Arany, Ady, Gulyás Pál, Ferenczy Károly, Bartók: az igazi magyarságról beszélnek ugyanúgy, mint zseniális Petőfi-szobra, amely a Szabadság törékeny istene, hitünk vérlángú-csillaga, a babérkoszorúra-tipró Büszkeség, a nyitott-ingű, liliomnyakú Tisztaság, a tétovázókra-sújtó sápadt Ököl, a forradalom ágyútüzének tűz-hörgéseiben kicsontosodó szigorú Arc, Homlok, amelynek árnyékaiban népek sírja van. Ó, ez a szobor legalább annyit mond el alkotójáról is, mint Petőfiről, mert csak az tudja ilyen döbbenetes igazsággal és pontossággal, ilyen csodálatos megértéssel és szeretettel megformálni a költőt, akiben a szabadság olyan hite él, és olyan gyönyörű mámora az emberiségnek, mint Petőfié.