Virágszál Kodály Zoltán sírjára^*

Amíg élt, nem éreztem úgy vacogtató hiányát, mint most, hogy már Ő is ott fekszik a földben, s elfáradt csontjait átadta a boldog anyagnak, odaadta a füveknek, érceknek, köveknek, égitesteknek. Átadta testét az erjedésnek és a hamvadásnak, s az része lett, forrása, tápláló anyaga, oka, hangjegye és hangszere az ősibb zenének, a pusztító, születő és születést-hordozó hangoknak, a mindenség-zenének, az anyag végtelen kórusainak, a teremtmények és önmagukat-teremtők világegyetem-énekének. Nem ismertem személyesen, csak kézfogásnyi időre egy fogadáson, s néha ha láttam legendabeli ősz fejét, csillámló gyopárral benőtt nagyon-ember-arcát: másfelé vittek sorsom szárnyai, tűz-örvények és dér-temetők közt rángott szárnyas életem, nőttem másfajta fény-kavargásban és virágzó dermedésben. Most, hogy meghalt, érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz-szárnyú Küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar: szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy Ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket-virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenűl mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentésében is monumentális. Az a fölbecsűlhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító-szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak a zenében, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. És Kodály Zoltán tiszta magyarság-tudata, makulátlan hazaszeretete, a sárkány-ölő Szent György páncéljába öltözött küldetéstudata az éposz-költő, Tassóval-testvér Zrínyi Miklós, az égitestek-közt-markolászó, perzselt-énekű Berzsenyi Dániel, s a világító csontvázakkal, aranyforgács-írású sírkövekkel, Dűrer halál-angyalaival benőtt-agyú Kölcsey Ferenc magyarság-tudatával, hazaszeretetével és küldetés-tudatával azonos. Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárny-vitorlákkal a nép tiszta énekéig. De ez a pillanat nem a megméretésé, csak a gyászé. Gyászolom Őt a gyásztalan természetben, amely nem tudja a halált, csak önmagát virágozza, lükteti, omlasztja és nemzi újra. Gyászolom Őt, mert most már nem neki, de Róla kell elmondani a Siratókat. Dacosan alámerűlt a földbe, hogy vezényeljen a gyökér-történelemnek, a kristály-kórusoknak és a csontváz-emberiségnek. Gyászolom Őt, mert nem hagyta, hogy jelenével éljünk. Képzeletbeli döbbent nagy halotti torán, ahol elárvúlt kézirat-lapjai, vezénylő-pálcája és tollai, ceruzái fölött merengünk, mi, megint-árvább mai magyarok, ott tolong a vadrózsa-szemű, aranycsengő-szájú gyermek-Magyarország, ott tűnődnek a szenvedő, bűnös, nehéz, tékozló magyar történelmi századok, ott ülnek kristályarccal a középkori és újkori óriás-igéjű zeneszerző mesterek, s ott áll, mint sugárzó törékeny jelenés: a Halál küldötte. Aranyhártyából-gyúrt álarcban, aranylapokból-kovácsolt ruhában. A ráncos és gyűrt aranyálarc mögött csont van: jázmin és vadrózsa-gyökérrel összefont csontváz és földdel-kitömött koponya. És a Jelenés aranykesztyűs kezét fölemeli, hogy figyeljünk. A földből üstdobok dübörgése és kürtök középkori csatatér-hangja szívárog. És földübörög és beragyogja emlékezetünket és jövőnket a Budavári Te Deum és a Psalmus Hungaricus áradó, tajtékzó, figyelmeztető, hömpölygő, féktelen, csillag-zúgásos, tenger-életű, isten-szakáll-habzású szent gyönyörűsége.