Halottsiratás^*

Éj-lila holttest, ruhátlan. Libatalp-sárga fogsor. Hol fekszik: egy kiemelt ajtón, újsággal, kék csomagoló-papírral letakart deszkán, fekete csillagon, ember-ravatalon, alvadtvér-színű, gyökerekként összefonódó proletár-anyák rákkal-erjedő ölében, üszkös apák ágyékán, vagy egy ország kórócsontú, vedlett, szegény, penésszel-benőtt szívén? Ki ez? Proletár-Jézus, akasztott, szegények csillaga: kései betyár, szégyenbe-aszalódott napszámos, egy hajdú Dózsa arany-ajkú seregéből? Félelmetes, lila hegedű, néma, szikkadt hegedű: talán az egyetlen szólni-tudó, az egyetlen sírni-tudó, átkozni-tudó, égitesteket virágba-nyitni-tudó! De mért van a hegedű megkötözve? Mért van csuklóján megkötözve, bokáit mért szorítja össze a bütyök fölött a kenderkötél? Hát ki fél a hegedűtől, ki fél ettől a csupasz, élettől-megkopasztott, megfaggyúsodott hullaviolaszínű testtől? Nem azok, akik siratják! Mert a test fölött, mint fekete szívárvány, a sirató-fejek koszorúja, köztük az övé is: Derkovitsé. Halál-virágok, a kéregholttestből-fakadtak, a rothadni-kész húsból csírázó harmattalan szemek, csont-szőr-ránc-döbbenés, ravatal fölé torlódott jajvihar, fekete vicsorgás, fenyegetés, ölni-tudó éhség, a meg-nem-váltottak átok-kupaca: a siratók. Ez a Halottsiratás. Korai mű, de már remekmű: csak még nem törvényszerű. De itt születik a törvény, ebből a holttestből nő ki a gyönyörű-szerkezetű rend, ebből a szívből sugárzik föl a Harc, Megváltás és Teremtés, innen tódúl az emberiség felé az új világmindenség deres Rózsabokra, a szegények Aluminium-rózsafája. A Halottsiratás a halál vegetatív látomása is, az önmagára-maradt testé, az anyag gyalázata, mert más nem marad az „anyag gyermekeinek”, csak a halál, a sírás és a jövő. Aki így ismeri a halált, aki így tud beszélni a pusztulásról, az nagyon szereti az életet. Ebből a hullából a jövendő élet sarjad a Világegyetembe. Ez még a tehetetlen szenvedés, a bűnökbe burjánzó létezés. De amit Derkovits ezután fest, az már a szigorú Törvény. Tiszta, mint a csillag-szagú nyári éjszaka, szigorú, mint a téli hajnal a külvárosokban. Ez a vasból frissen-kalapált halál a domború szemhéjakkal, ez a hűlő csillag-lila test még a Megadás, de amit ezután fest Derkovits, az már a Harc, ott már nemcsak a csendőrök szuronyéle villan, de a Lehajtott-fejűek, Kendőbe-bugyoláltak, Igazmondók, Éhezők szemefehérje is. Feldübörög a Nép, Dózsa üvölt feketén, a Megalázottak robbanni-ingerűlt szíve füstölög. Az életet úgy kell szeretni, mint Derkovits. Mert Ő az élettel az igazságot szerette, s az igazság mutatta neki a törvényt, s a törvényt vállalva nem tudott lemondani vágyáról a szabadságra. Erről beszélt mindíg ez a rövid-életű Hatalmas, ez a virágzó-kezű Ember, ez a sírkő-homlokú Festő, a legnagyobbak közűl való. Ezért lett halhatatlan.