Emberi jelenések

Halottsiratás^*

Éj-lila holttest, ruhátlan. Libatalp-sárga fogsor. Hol fekszik: egy kiemelt ajtón, újsággal, kék csomagoló-papírral letakart deszkán, fekete csillagon, ember-ravatalon, alvadtvér-színű, gyökerekként összefonódó proletár-anyák rákkal-erjedő ölében, üszkös apák ágyékán, vagy egy ország kórócsontú, vedlett, szegény, penésszel-benőtt szívén? Ki ez? Proletár-Jézus, akasztott, szegények csillaga: kései betyár, szégyenbe-aszalódott napszámos, egy hajdú Dózsa arany-ajkú seregéből? Félelmetes, lila hegedű, néma, szikkadt hegedű: talán az egyetlen szólni-tudó, az egyetlen sírni-tudó, átkozni-tudó, égitesteket virágba-nyitni-tudó! De mért van a hegedű megkötözve? Mért van csuklóján megkötözve, bokáit mért szorítja össze a bütyök fölött a kenderkötél? Hát ki fél a hegedűtől, ki fél ettől a csupasz, élettől-megkopasztott, megfaggyúsodott hullaviolaszínű testtől? Nem azok, akik siratják! Mert a test fölött, mint fekete szívárvány, a sirató-fejek koszorúja, köztük az övé is: Derkovitsé. Halál-virágok, a kéregholttestből-fakadtak, a rothadni-kész húsból csírázó harmattalan szemek, csont-szőr-ránc-döbbenés, ravatal fölé torlódott jajvihar, fekete vicsorgás, fenyegetés, ölni-tudó éhség, a meg-nem-váltottak átok-kupaca: a siratók. Ez a Halottsiratás. Korai mű, de már remekmű: csak még nem törvényszerű. De itt születik a törvény, ebből a holttestből nő ki a gyönyörű-szerkezetű rend, ebből a szívből sugárzik föl a Harc, Megváltás és Teremtés, innen tódúl az emberiség felé az új világmindenség deres Rózsabokra, a szegények Aluminium-rózsafája. A Halottsiratás a halál vegetatív látomása is, az önmagára-maradt testé, az anyag gyalázata, mert más nem marad az „anyag gyermekeinek”, csak a halál, a sírás és a jövő. Aki így ismeri a halált, aki így tud beszélni a pusztulásról, az nagyon szereti az életet. Ebből a hullából a jövendő élet sarjad a Világegyetembe. Ez még a tehetetlen szenvedés, a bűnökbe burjánzó létezés. De amit Derkovits ezután fest, az már a szigorú Törvény. Tiszta, mint a csillag-szagú nyári éjszaka, szigorú, mint a téli hajnal a külvárosokban. Ez a vasból frissen-kalapált halál a domború szemhéjakkal, ez a hűlő csillag-lila test még a Megadás, de amit ezután fest Derkovits, az már a Harc, ott már nemcsak a csendőrök szuronyéle villan, de a Lehajtott-fejűek, Kendőbe-bugyoláltak, Igazmondók, Éhezők szemefehérje is. Feldübörög a Nép, Dózsa üvölt feketén, a Megalázottak robbanni-ingerűlt szíve füstölög. Az életet úgy kell szeretni, mint Derkovits. Mert Ő az élettel az igazságot szerette, s az igazság mutatta neki a törvényt, s a törvényt vállalva nem tudott lemondani vágyáról a szabadságra. Erről beszélt mindíg ez a rövid-életű Hatalmas, ez a virágzó-kezű Ember, ez a sírkő-homlokú Festő, a legnagyobbak közűl való. Ezért lett halhatatlan.

Virágszál Kodály Zoltán sírjára^*

Amíg élt, nem éreztem úgy vacogtató hiányát, mint most, hogy már Ő is ott fekszik a földben, s elfáradt csontjait átadta a boldog anyagnak, odaadta a füveknek, érceknek, köveknek, égitesteknek. Átadta testét az erjedésnek és a hamvadásnak, s az része lett, forrása, tápláló anyaga, oka, hangjegye és hangszere az ősibb zenének, a pusztító, születő és születést-hordozó hangoknak, a mindenség-zenének, az anyag végtelen kórusainak, a teremtmények és önmagukat-teremtők világegyetem-énekének. Nem ismertem személyesen, csak kézfogásnyi időre egy fogadáson, s néha ha láttam legendabeli ősz fejét, csillámló gyopárral benőtt nagyon-ember-arcát: másfelé vittek sorsom szárnyai, tűz-örvények és dér-temetők közt rángott szárnyas életem, nőttem másfajta fény-kavargásban és virágzó dermedésben. Most, hogy meghalt, érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz-szárnyú Küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar: szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy Ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket-virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenűl mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentésében is monumentális. Az a fölbecsűlhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító-szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak a zenében, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. És Kodály Zoltán tiszta magyarság-tudata, makulátlan hazaszeretete, a sárkány-ölő Szent György páncéljába öltözött küldetéstudata az éposz-költő, Tassóval-testvér Zrínyi Miklós, az égitestek-közt-markolászó, perzselt-énekű Berzsenyi Dániel, s a világító csontvázakkal, aranyforgács-írású sírkövekkel, Dűrer halál-angyalaival benőtt-agyú Kölcsey Ferenc magyarság-tudatával, hazaszeretetével és küldetés-tudatával azonos. Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárny-vitorlákkal a nép tiszta énekéig. De ez a pillanat nem a megméretésé, csak a gyászé. Gyászolom Őt a gyásztalan természetben, amely nem tudja a halált, csak önmagát virágozza, lükteti, omlasztja és nemzi újra. Gyászolom Őt, mert most már nem neki, de Róla kell elmondani a Siratókat. Dacosan alámerűlt a földbe, hogy vezényeljen a gyökér-történelemnek, a kristály-kórusoknak és a csontváz-emberiségnek. Gyászolom Őt, mert nem hagyta, hogy jelenével éljünk. Képzeletbeli döbbent nagy halotti torán, ahol elárvúlt kézirat-lapjai, vezénylő-pálcája és tollai, ceruzái fölött merengünk, mi, megint-árvább mai magyarok, ott tolong a vadrózsa-szemű, aranycsengő-szájú gyermek-Magyarország, ott tűnődnek a szenvedő, bűnös, nehéz, tékozló magyar történelmi századok, ott ülnek kristályarccal a középkori és újkori óriás-igéjű zeneszerző mesterek, s ott áll, mint sugárzó törékeny jelenés: a Halál küldötte. Aranyhártyából-gyúrt álarcban, aranylapokból-kovácsolt ruhában. A ráncos és gyűrt aranyálarc mögött csont van: jázmin és vadrózsa-gyökérrel összefont csontváz és földdel-kitömött koponya. És a Jelenés aranykesztyűs kezét fölemeli, hogy figyeljünk. A földből üstdobok dübörgése és kürtök középkori csatatér-hangja szívárog. És földübörög és beragyogja emlékezetünket és jövőnket a Budavári Te Deum és a Psalmus Hungaricus áradó, tajtékzó, figyelmeztető, hömpölygő, féktelen, csillag-zúgásos, tenger-életű, isten-szakáll-habzású szent gyönyörűsége.

Vers helyett, Ferenczy Béninek^*

Úgy volt, hogy előszót írok Ferenczy Béni könyvéhez, de az előszó elmaradt. Nem írtam meg az előszót, mint ahogy nem íródott le annyi más szó, és hány vers száradt el magzatburkában, aszalódott egybe a növekedés-héjjal szörnyű véres-fekete csomóvá utóbbi éveimben, s omlott förtelmes bizonyságúl szorongva-eltékozolt napjaimra. Jaj, kétfejű-idő, víz-fejű-pillanatok, csupaláb-perceim, melyek mint a riadt százlábú nagycsuklós, vizenyős porcelánláb-sorozatai vittétek vaksi kis szemeimet e lomha város nagy-álmú kövein, az iker-törzsű, gyíkfarkú-napok, összenőtt-arcú, mindenütt-hátú órák, testnélküli, tenyér-uszonyos kocsonyatuskó-fejek, irtózat-éveim, elmúlt jelenvalók, nyomorék-tegnapok, amiket úgy őríz a megrendűlt és csonkára vágott öntudat, amely mégis mindíg újra kinő, mint a levágott gilisztaszáj, újraépíti önmagát, mint a polip-ág, vagy a lekaszált réten a föld áldott-bársonyú növénycsillaga: a virág – amiket úgy őriz a megkínzott önismeret, az évmilliárd-lángú csillagdac, a szabadság szépségén gyötrődő eszmélkedés, a teljesedésre-vágyó kétségbeesett akarat, mint a ráncos, áttetsző, leragadt-szemhéjú márvány-torzszülötteket a bonctani intézet üvegtojáshéjai, az alkoholos üvegek.

Ó, elmúlt napok, évek! Hányszor vittem hozzá szorongásaimat, beszívott-arcú, hányingeres magányomat a Rózsadomb nagyárnyú, bíborlüktetésű őszi útjain, vagy téli hózuhogásos boldogtalan estéken, amikor a hólélekomlás fölötti harangokkal üzentem apám széthúllt csontvázának az országúti ecetfa-magányos, meszelt-Krisztus-arcú temetőbe, vagy zöldzúgású májusi butaságban, növénylihegéses, virág-nemzéses, rovarnemiszerv-pillogató, szerelemlakomás, lucsok-toros tavaszi cédaságban, amikor a hold aranytehéntőgye a város depresszióban-fuldokló kő-szomjára lóg, s a frissen-hímzett-tollú madarak nem akarják abbahagyni az éneket, mert költőknél okosabbak, világtörvények tudói ők, az első Fölemelkedők, az első csillagtól-elszakadók, kötetlenek, mert kis testük csupa robbanás, csupa csillagépítés, csillagalakulás, csupa zsoltáros üdvözülés, himnikus létöröm, csupa szerelemcsodálat, csupa holdfölkelte, mert feszíti őket a hímcécó, belső szerveik világegyetemét a most-befejezett mészhéjú új-világegyetem, feszíti hasukat az életkoporsó, a feltámadás Krisztus-kriptája, a forró tojás: és hányszor vittem hozzá gondjaimat nehéz-páncélzatú őszi esőben, amikor a vas-zenéjű November nagycsontú eső-lovai gázolnak át félelmetes szemvillogással, vas-mellényben, nagytüskés pofaálarccal e kicsíny ország évbilliók mészkazlaira rakott város-fészkein, holt népek trágya-szívén tenyésző vadbolyhú falvain, s a föld gödreiben csipkekesztyűket ver, buborék-forradalmat zendít ziháló vad esőhajuk, száll a szélben e népet betakarni, ősvezéreink szakállaként gyönggyel-befont sörényük.

És hányszor jöttem vissza tőle kicsit megszégyenűlve, és alázatosabban, megkönnyebbedett mosolygással, napsütött lenvászon jó illatával a szívemben, homlokom mögött a szép fölismerés derűjével, nagy kenderföldek, rozmaringtáblák, levendula és kapormezők egyszerűségével és elmondhatatlanságával, tőle, a Csodálatostól. Pedig még beszélgetni se tudtunk, mint öt-hat évvel ezelőtt, mikor váratlan csöngetésemre ruganyos, könnyed léptekkel elémjött, szobájába kísért, s a fegyelem, a derű, a kiegyensúlyozottság, a nemes férfiasság gravitációs és elektromágneses terébe vonva ifjú csillag-fényemet, szelídebb-keringésre kényszerítve lázas akaratomat, kérdezett dolgaimról: munkámról, napjaimról, kegyetlen életemről. Öt éve hallgatunk. Öt éve hallgatva nézünk egymásra: égitest égitestre, némán, mint szikla a sziklára, növény a növényre, boldogtalanság a boldogtalanságra, ember az emberre, s a köznapi lét gyökerekkel keresztűl-kasul szőtt, ereivel és szerveivel egymásba-nőtt, a magot káposztalevelekként borítva-fedő burkait a végsőkig lefosztva, csak az igen és a nem két kopár erőpontjáról küldve nagylángú fényjeleket, e két szó aranyszigonyait hajítva át a zizegő csönd-űr tenyésző borzalmán és fekete áhítatán. És az igen csak igen lehet, és a nem is a bizonyosság.

Ó, évek! Ó, szívet és agyat, koponyát és kitin-páncélt, bársony-szemgolyót és hártyaszárny-hitet, mézhólyag-hónaljú álmokat és aranyporral-befújt óriás koponya-páfránylevelet: a szerelmes érzékenység mohos, halálfejes-lepke-csápjait szétmorzsoló-ujjú Sátánóriás-évek! Ó, évek! Hány barátság mállott szét semmi-porladással, kis nyálkamáz-törmelékké, mint molypille az ujjak között, és csak a tegnapok ragacsos ezüstlátszatát, törékeny aranypor-inge árva füstcsillámait nézheti könnyezve, vagy könnytelen szomorúsággal az ujjhegy-bőr recevonulatain az ember, mint sziklán döglött bagoly tollát, kiszikkadt rókaszőrcsomót, hal lehorzsolt pikkelyrongyát tengerparti fövenyen, világ-odúikból kimásztak a gyanakvás fürt-szemű ólomszörnyei, s lesnek mint nagybozont-pofájú pókok! És mennyi szeretet maradt kimondatlanúl! Kimondtam-e már, hogy ez a szerény és nagyon nagy ember választott apám lett, apám helyett, akit szeretnem és megértenem kellett volna, de soha se kellett megtagadnom, s szemfedővel behímzett homlokának gyalázatos kérdőjeleit próbálom azóta is megfejteni? Ferenczy Bénivel új-termékenységének, egészen-fiatalos virágzásának késői időszakában ismerkedtem meg személyesen, amikor szinte naponta új s új művet formált tűnődő lelke, s lélek-érzékeny keze: fejet, rajzot, mellszobrot, érmet, hatalmas szelíd bronz-asszonyt, érett tündöklésének nagy pillanatában, s jaj! tanúja lettem annak is, hogy az ostoba, gőgös és önző és következetes természet hogyan akarta szétzúzni benne a művészet természetet-legyőző szigorát és szándékát egyetlen zord ütéssel.

Anyám látta egyszer, hogyan ütött agyon a villám egy embert: az ember ment az úton, s a behorpadt-hasú, sárga-gubancos, agyagos, esőtlen, zajtalan égből hirtelen aranypálca csapódott az ember fejéhez, a nyár aranyostora, az elektromosság aranybaltája, s az ember holtan rogyott össze. De Ferenczy Béni erősebb volt a fekete-gubancú Lesújtónál! Fölemelte aranypálcával-érintett fejét, leigázott jobbkeze helyett a balkézzel folytatta a munkát, a teremtést, az abbahagyhatatlant, makacsúl a balkézbe-szorított ceruzával, golyóstollal, vagy a balkéz nagy, erős, beszélő ujjaival gyúrogatva az agyagot, mondta tovább az életre az igent, a halálra a nemet, a szabadságra az igent, a zsarnokságra a nemet, igent a jóságra és nemet az emberi gonoszra, művészetének új, feledhetetlen korszakát teremtve meg, amelynek époszi fejezetét A fogak közé harapott ceruzától a Bartók-fejig címmel jelölhetném, ezzel a megalázó, szemérmetlen, szenvedő, szomorú, de mégis kérlelhetetlen, büszke és fölemelő címmel, amely azonnal jelzi is a félelmetes szigorral megtett út heroizmusát, emberi és művészi monumentalitását.

Ezért is érzem oly szemérmesnek és oly igazságtalannak ezt a sokáig-készűlt és most végre megjelent gyönyörű könyvet, Ferenczy Béni írásainak és művei reprodukcióinak nagyszerű gyűjteményét, mert lényegileg lezárja az elsőt, és túlságosan is szemérmesen elhallgatja ezt a második időszakot, a szenvedések és alkotások, kezdeményezések és erőkifejtések új-történelmét, amelynek nem kevesebb a romantikussága, mint nyers hősiessége, amely az eddigi egyensúlyosság helyett maga a legszebb egyensúlytalanság, s amelynek időszámítás-kezdetét az arany-baltaütés-pillanattól számíthatjuk a jelenig és tovább. Többszáz rajz, két kis szobor, egy érem, s a Bartók-fej mondja helyettem öntörvényű igazát; többszáz rajz, akvarell állt össze meghökkentő, döbbenetes-erejű és rendű világgá, amelynek zord és különös törvényei között ámúlva nyílik eszméletünk, mint az egymásból-fölhasadó sziklák őssárkánypikkelyei között a tüskés, tejes, nagybundájú virág a lenti párákra, méz-erdőkre, köd-nyavalyákra, kékségekre és árnyligetekre; amely ugyanakkor a tudat fejlődés-története, a kezdet kozmikuspor-puha embrió-állapotától a mai szép teremtés-ceremóniáig, amely ugyanakkor a létfejlődés története is, melyet az önmagát-építő akarat és az önmagát-építő megvalósulás mondott el vele, mintegy önkéntelenűl. Ezekben a rajzokban önmagát mondta el a világegyetem, hajdani-állapotától máig, lét-önmagát mondta el a művész, azonosítva magát a mindenséggel, azonosítva önmagát önmagával: aki az első káotikus ceruzavonások, görbületek és gabalyodások őskezdete után, a szenvedés szárnyas, oroszlánpofával vicsorgó torz sárkányaiban, a görög mítoszok teremtő-isteneiben, az Ószövetség isten-nyugalmú pásztoraiban, az Újszövetség zöld-szakállú istenében, kozmoszfekete, kozmoszkék Keresztrefeszítettjeiben, a Fekete Máriában, kivégzésre hurcolt spanyol fiúban, a gitározókban, nyers-marhahús-életű, ló-orrcimpa-puha, csődör-vastag tűzliliomban, különös-színezésű, más-csillag-virága-színű, majdnem fém és kristály-indulatú virágokban, barátai arcában ismerte föl és vallotta meg az élet folytonosságát és értelmét, a szellem legyőzhetetlenségét, ki tudja, milyen belső azonosulások, mítikus fölismerések, kozmikus-gyermekkorra-emlékezés, őshomály-derengés parancsára. Mikor könyvét ünneplem, és szellemét és művészetét köszöntöm hódolattal, ünnepelni akarom ezt a másik korszakát is csodálattal, a könyvben-még-nem-látható egyensúlytalan-nagyszerűt, hősiességét, példáját és tanítását.

És ünneplem könyvét, amely csupa erő, biztonság, egyensúly, megnyert nyugalom, csupa tudatos vállalás és vallomás, tömör testiség és anya-áhítat, megmásíthatatlan szobor-felelet, méhében Jézust-hordozó asszony-nyugalom és párdúc-szépségű elfekvő izmos meztelenség; pedig alig van kétkedőbb, kételyekkel telibb, gyötrődőbb és magányosabb szellem, mint ez a rendkívüli szülőkkel megáldott és rendkívüli-neveltetésű férfi, akiben nincs meg a teremtő-egyszerűség ösztönössége, a virág-nyílás ősi természetessége és növényi tudatlansága, a belső-árnyéktalanság, fülemüle-torok boldogsága, de akiben eredendően megvan a teremtés szép bizonytalansága és valami elemi vágy a bizonyosságra. Ez a rendkívüli intellektus, mintha minden egyes szobrában kételyeire, vagy fölismerésére keresett volna bizonyító-feleletet, mintha kutató és tökéletességet-kereső agyának válaszolt volna szobrot gyúrva teremtő kezeivel, mintha művészettörténeti problémáira is egy-egy fejjel, vagy kis-méretű, de monumentalitást-hordozó alakjaival, csudálatos érméivel keresne választ, olyan pontot, amelyen a művészet öntörvényű, de ember-szolgálatú teljességét fölépítheti. És épp ezzel a látszatra nagyonis-nyugalmas, de valójában töprengő és gyötrődő szobor-gondolkodással teremtette meg a magyar szobrászatban azt az eddig-nélkülözött európaiságot, amelynek nincsen ugyan olyan nemzeti karaktere, mint az álmatag-homályos, monumentálisan-tenyésző, istenkancában kihordott Medgyessynek, vagy a mindent-fölhabzsoló, robusztus Mestrovicnak, de amely rokon Donatello és Leonardo da Vinci és Maillol halhatatlan szellemével és tudatosságával.

Erő, egyensúly, nyúgalom, a lélek és a test ős-harmóniája, az anyagon átsütő emberi csillag-tűz: ezt adja válaszúl emberi nagy művészetében Ferenczy Béni gond-csődülettől zaklatott koponyánknak, lándzsákkal-fölhasított szívünknek, lényegileg erről vall okos, szelíd, megható-havasfényű írásaiban; és feledhetetlen-igazságú érméi, Virág Benedek, Berzsenyi, Kölcsei, Bessenyei, Arany, Ady, Gulyás Pál, Ferenczy Károly, Bartók: az igazi magyarságról beszélnek ugyanúgy, mint zseniális Petőfi-szobra, amely a Szabadság törékeny istene, hitünk vérlángú-csillaga, a babérkoszorúra-tipró Büszkeség, a nyitott-ingű, liliomnyakú Tisztaság, a tétovázókra-sújtó sápadt Ököl, a forradalom ágyútüzének tűz-hörgéseiben kicsontosodó szigorú Arc, Homlok, amelynek árnyékaiban népek sírja van. Ó, ez a szobor legalább annyit mond el alkotójáról is, mint Petőfiről, mert csak az tudja ilyen döbbenetes igazsággal és pontossággal, ilyen csodálatos megértéssel és szeretettel megformálni a költőt, akiben a szabadság olyan hite él, és olyan gyönyörű mámora az emberiségnek, mint Petőfié.

Sebesült harcos angyal^*

Azon a végzetes őszi napon, amikor a tékozló isten megérintette ujjahegyével az életedet, a mi szívünk is rettenetesen megsebződött a bárdolatlan ujj lánghegyétől, a mi valónkon is végigsöpört tűz-lehelete a Kiválasztónak, mint egy megbőszült égitest-cet izzó fark-uszonycsapása, a mi virágzó tudatunkat is elborította kifejezhetetlen láng-beszéde, mint a vihar mítikus kínokban vergődő feketebodros vízkénkő-elektromosság-vér-és-jégszárnyai a falvakat, a lét e kis remény-szigeteit, a kerteket, a csönd virágzó növény-ámulatait, vagy a városok verejtékből és vágyból rakott emberi vallomásait, és mi is ott kopárodtunk megperzselt énekünkkel, szívünk kicibált gyökereivel, csonkán, fekete virágpernyék takarójában körülötted, s hittük talán, hogy a föld nem terem többé, ág nem ad gyümölcsöt, kert nem játszik növénycsillagokkal, mint a gyermek, s buján elgazosodnak eszméletünk bedőlt tornyai a sivatag időben. Hiába is folytatnám hasonlatokkal, a számomra pillanatnyilag egyetlen lehetséges kifejezési formával, nem tudom kikerülni elfogódott és kölyök-alázattal telt, de világteremtő indulatból táplálkozó vallomásomat, hogy mi kölykök, rakéta-szívűek, pacsirta-torkúak, angyalokkal-féktelenkedők, kevélyek és dacosak voltunk a gyöngébbek, esettebbek, a megtörtebbek és fáradtabbak ezekben az esztendőkben. Te legyőztél bennünket, fölénk-magasodtál halhatatlan hiteddel és hallatlan erőddel! De nincs szebb, vigasztalóbb és emberibb az ilyen legyőzetésnél. Te megtanítottál arra, hogy az, amit Sorsnak nevezünk, nem más, mint emberi gyöngeség, mert szembeszálltál a Sorssal, sebesült, harcos Angyal, az elkövűlt jobb helyett balkézzel sújtottad fekete átokkal beírt homlokához a kardot, s az elfordította vérző, gőgös fejét. Te megváltoztattad a természetet, nemcsak azért, mert a művészet mindíg a természet megváltoztatása, hanem azért, mert akkor kényszerítetted teremni őt, amikor az éjszakát, havat és jeget várt; te megtanítottál arra, hogy a művészi teremtés folytonosságát a dühödt isten sem szakíthatja meg, ha olyan művész nem akarja, mint te, kedves Barátom, Fereneczy Béni! Te megtanítottál arra, hogy kötelességünk a Folytatás, a Vallomás folytatása, mert csak az emberi vallomás ad érvényt a világegyetem szükségszerűségének, mert az élet, még a legmagasabb szervezettségű élet is önmagában embertelen, s csak a művészettel válik emberivé. Mert a mi emberi végzetünk a Ragyogás, a Fogalmazás, de a mi egyetlen emberi szépségünk is a Ragyogás és a Fogalmazás. Nagy műved, amely nem hullt az öröklétbe azon a tört-szárnyú őszi napon, hanem új alakot öltve folytatódott és újra-teremtődött, hiszen nemcsak önmagadat mondtad el az utóbbi esztendőkben te Szenvedő és Szenvedélyes ember, de a világot is, mítoszi homályból nyúlva ki ceruzáddal, megteremtve az Erő, a Teremtés, a Jóság és a Szenvedés új mítoszát, kimondva a kimondhatatlant, és vérző, szines, virágzó hárfával, a gyötrött és suta szárny-dadogások után nagy fehér szárnysuhogással emelkedtél föl az új-kifejezés, a Teljesűlő-beszéd szótlan ormaira, – mondom nagy műved, amelyet a megszokás harmónikusnak hajlandó nevezni, nem a józan harmónikusság szobor-igenlése, és elmondása, de örök monumentuma a magasabb értelmi rend szükségességének, az igazság egyáltalán-nem-harmónikus keménységének és nagyonis szenvedélyes felelet és iránymutatás az emberiségnek. Monumentálisan emberi a te művészeted drága Béni, s a kecses, vagy vaskos, szikár, vagy önmagukba-súlyosodó alakok, vagy fejek mindegyikén átsüt, mindegyiket átvilágítja az az emberi csillagtűz, amely több mint az űr vígasztalan fénylüktetése, vagy sokszor magához-emelő fényvígasza.

Ének egy emberről^*

Tompa Kálmán: orvos. A legjobbak közűl való. Hippokratesz egyenes szellemi utóda. Bölcs ember és mámorral-betetőzött ember. Ember, aki tobzódik a segítés mámorában, mint a befejezhetetlen szerelemben a természet. A nagy Szolgáló ő, a megállíthatatlan gyógyító Futkosás, a fékezhetetlen-izgatottságú Reménykedés, a műszernél-finomabb-érzékenységű Fül, a mámoros Hallgatódzás, aki a szív mohos és meszes üregeinek kemény és puha, surrogó és hideg, görcsös és szortyogó zörejei mögött létünk jeges barlang-zúgását is meghallja, a szív-mögötti fájdalom-csobogást, életünk, hétköznapjaink és gyötrődéseink érfalának fullasztó vérrögeit, a magányosság, szegénység, félelem és elbúvás ijesztő mészlerakódásait sokat-használt és nem-kímélt ereinkben. Teremtésben-elapadt éveink vad lüktetésének tudott csillapodást adni, vagy megfáradt élethitünk csökkent szívdobogásának adni buzdító örömet, termés-lázra gerjesztő erőt, képzeletünknek kék lobogást, hétköznapjainknak mámort, ünnepeinknek nyúgalmat. Hadd dicsérjem Őt és hadd szeressem. Mindnyájan tartozunk neki valamivel. Ha mással nem: szép szóval és szeretettel. Ha mással nem: ünnepi hallgatással. Ha mással nem: szervezetünk bizalmával. Ha mással nem: mámoros mesével. De most gyűjteményéről kellene beszélni, nem róla. Nem az orvosról és nem az emberről. De a szenvedélyes Megkívánóról, az Áhítóról és Csodálkozni-tudóról, a Csodában-hívőről, az Elámúlni-tudóról, az aranyfüst-finomságot és merengéshártyát Megérzőről, a Magányosról és Hallgatóról, aki életét betapétázta műveinkkel, mint a világmegváltásra-készülő kamaszok a tóparti bodza és fűzfasátrat, mint a szerelemre-éhes lugasépítő-madarak sátrukat virággal, szines kaviccsal, csigahéjjal, pántlikákkal: halhatatlan csillogással és a világegyetem foszfor-foszlányaival. Aki a tegnap és a ma teremtő-kezű és búrjánzóképzeletű, formáló-akaratú és szivárvány-álmú embereinek műveiből épített magának fáradhatatlansága és hite fölé tetőt: világomlástól, csillag-zuhogástól védőt, vászonfalat, a létet-meghalló dobhártyát, amit nem repesztenek szét az ítélet vérömléses trombitahangjai. Nem is említettem volna őt, de gyűjteményéről beszélve, nem lehetett hallgatni róla. Alig van ember, akinél a munka és a művészet, ember-lét és a művészi teremtettség egymást-nélkülözhetetlenebb kapcsolatban lenne, mint Tompa Kálmánnál. Kapcsolatuk: maga az élet, mint az oxigén és a tüdőcserjék eleven, örökös kapcsolata. Biológiai létünkben, legalábbis a miénkben, egyik sem nélkülözheti a másikat. Elsorvad az egyik, ha nem táplálja a másik, emberileg öncélúvá válik az egyik, ha nem issza be bíbor buborék-bokraiba a másik. Egyik a másik nélkűl: kék fulladás és halál, erjedő enyészet, habzó bomlás, a lefosztott csontok fehér szegénysége. Kívánhat-e művész többet, hogy műveit így szeressék? Hogy úgy vigyázzák és rajongják, mint Tompa Kálmán? Én 1958-ban ismerkedtem meg vele. Akkor lettem betege. Hallottam már sokat róla: mámorba-burkolt gyógyító-szenvedélyéről, injekcióstűi robbanékonyságáról, tomboló élet-akaratáról. De mindíg visszafogott köd-kezeivel a szorongás, fehér pamutköteleivel megkötötte induló lábaimat a nemtudom-mi. Gyötrött és nehéz évem volt az, szélzuhogásos és fekete, émelygéses és verejtékes. S egyszercsak rosszúl-lettem a postán, ájulás kísértett és vélt halál, testemen áradva-ömlő veríték, mint az esőcsatorna buborék-pávafarka a viharban. Minden homályt jelzett és megsemmisülést. Elvánszorogtam hozzá, a Kékgolyó utcába. És a megnyugvásba kerűltem és a csodába. A lakás: zöld és bíbor-homályú, a lefüggönyzött csöndben arany-alkonyi derengés. Füst-növények zöld hínár-lebenyei a bizánci-magányú levegőben, piros páfrányligetek csöndből és fájdalomból. Itt-ott a homályon lila és arany csíkozás, mint némely bogarak pórusos szárnyfedő-kitinpáncélján, mint a gótikus katedrálisok száraz, fekete áhítatán. S a bénaság ezüst-eres páncélján elszórva vérpettyek, mint bogarak kristálynarancshéj-fedőszárnyain. S a lakás: az előtér, a mellékhelyiségek, szobák, a rendelő, mintha egy festő-isten ős-szívürege lenne, vagy egy virágzó korall-barlang állati pompája, vagy egy ősfestő belűlről-látott agysejt-rózsa-virulása: padlótól a mennyezetig zsúfolásig rakva festménnyel, szinte bepikkelyezve a teremtés szivárvány-pikkelyeivel, mint az ősangyalok torka. S a mennyezet is képekkel beterítve, mint a lentiek más-tükörképei, s az oszlopok körűl, mint szines palást a középkori királyokon. Fölszikrázó csöndek, arany-villogások, barna homály és aranygomolygás, glóriák aranylegyező-koszorúi, mint egy pravoszláv templom arannyal és színekkel-búrjánzó hajója, amelyben, ha állsz, mintha egy arany-szájban állnál, aranyfogak alatt, aranyfogak között, szinte átvilágítva magad is arannyal az arany szájpadlás zománc és hártya-arany barlangredőitől, amin megtörik a múmifikált, fekete-arcú, pókhálós-szakállú, karvaly-körmű, viasz és mirtuszkoszorús szentek üvegkoporsójára, Szűzmária aranykezére, Krisztus zománc-mozaik-palástjára, bizánci ősök le-nem-vágott körömként vastagon-begöndörödött aranyforgács-szakállára tüskésen-ragasztott cingár gyertyák fénye, mint az ütéstől az üvegpálca, s elporlik fehéren, mint az égitesteké a hüllők vizenyős bőrén. Miféle akváriumba kerűltem én? Micsoda gyönyörű tenyészet-világba? Milyen látomás-barlangba? Úgy űltem ott réműlt magányomba húzódva, mint a kísérleti állat, rágcsálóemlős a zöld-húsú, cizellált növény-tekervényes akvárium fenekén. De a szorongás szilikon-kaucsuk-hártyája, amely körűlburkolta lényemet, s elválasztott a látomás-akvárium fullasztó vizétől, áteresztve az akvárium-vízből kiválasztott oxigént, a vízből-kiszűrt életet, a szilikonhártya-kopoltyú megmentett a fulladástól, mint a kísérleti hörcsögöt a műanyagfólia, a szilikon-szűrőhártya, amely úgy működik, mint a halak kopoltyúja. Testemen a szorongás szűrőhártya-kopoltyújával, amely elvégzi a szorongás-hártyába burkolt lényem gázcsere-funkcióját, ültem e zöldarany-derengés mélyén, s néztem a körülöttem-lebegő lényeket, vibráló tekinteteket, merev ragyogásokat. Nem az előretolt-szájú, rózsaszín hús-viasz ajkú halakat, a piros állatviasz napfolt-pettyes-fátylú halakat, s a cigányhalakat, amelyek alsó ajka mereven és kereken előrenyúlik, félbevágott véreres viaszbuborékként, mint egyes óceániai törzsek lakóinak megnyúlt alsó-ajka, az alsó íny és az ajakbelső közé helyezett fakorongtól, nem is a zöld porcogó-üveg-szájú bölcsőszájúakat: de a különös akvárium merengő lényeit, áhítat-világát és rebbenéstelen mély-világi geometriáját. És körüllebegtek, mint különös, a magány átlátszó celofán-zsákjába varrt űrutazót a szivárvány-színű angyalok, a legszebb képzelet-lények, az isten-közvetítők, megszámlálhatatlan, nyüzsgő sokaságban a feketearany derengés határtalan-tekintetű létezői, szikrázó virágoskertjei, rozsdába-foszló, bűzös avarba málló katonahullái, szerelmes koponyái, medve-gyapjas csavargói, muslica-zizegésű csendéletei, nehéz-izmú, buzogány-farú lovai, világító pusztái, foszfor-belsejű asszonyai, áttetsző belsejű extázisai, nagyítólencse-metszésű alkonyai, titok-homályú, bánat-mohás erdői, amelyek, mint a romantikus költők versei jajjal-átitatottak, őrjöngéssel, rózsaszőr-mohos meztelenséggel, gomolygó zöld zúgással és szerelemmel. Felémúszott sötét őrület-ragyogással Czigány Dezső, a lázzal-világító keskeny Gadányi Jenő, Barcsay Jenő barna borongása, az elfoszló-könnyű Gulácsy Lajos, mint tétova gyermek-Apolló: a pirosruhás Ferenczy Béni, Vass Elemér vasvirág-magánya, a csupa-hús, csupa darabos szín-izom, csupa vaskos-ragyogású Illyés Gyula-fej, s Kondor Béla huzal-gubancos, világűrbe-szétlegyezett-szárnyú gép-angyala, az árvaságra-karcolt ember-gép-szörnyetege. S azóta, hogy láthatatlan barátság fűz hozzá, hisz zűrzavaros és futkosó hétköznapjainkban, rohanásunkban és lihegő elernyedésünkben, leroskadásunkban és akaratos föltápászkodásunkban idő alig van a találkozásra, azóta megszoktam már Tompa Kálmán élet-akváriuma gyógyító-arany csöndjét, nehéz templomi tömjén-lebegését, s tudom, így vannak vele mindannyian, a költők, barátok, művészek, erőre-áhítozók és gyógyulásra-várók. Ez az ember, aki a legszebb emberi szolgálat mámoros szolgájaként él s dolgozik ma is, immár életének hetedik évtizedében, aki fölfogta, megértette, vállalta a küldetést, fölfogta a súgást, amit a teremtés pillanatában a sors suttogott, boldog lehet, mert életében mást sem tett, csak amit érdemes és amit kell: gyógyított, feledve önmagát, s túlhabzó-gyönyörűséggel szerette a művészetet. Teremtő-erejét embertársaira áldozta, s viharos kedélyét, démoni gyűjtő-szenvedélyét a művészeteknek. Virágzó képzelete és lüktető, eleven gyémántcsepp-koszorúként ragyogó szeretet-koronája magához-ragadott minden szépet, és izgatóan-emberit, mint a merengő húsevő-virágok a zengő, aranycsíkos, fekete-pettyes, vastag hímpor-mohos-szárnyú, totemábra-rajzú, arany-moha-függöny-szárnylevelű létezőket, s fölemésztve őket, lett önmagává, virágzó rajongássá a teremtett világ: azonosúlva mindíg a művel, önmagát-építve mindíg a művészetekkel. Van-e boldogabb sors ennél, s van-e boldogtalanabb vállalkozás? „A segítés mámora volt az életem”, mondotta nekem egyszer egy szív- és vérnyomás-vizsgálat után. Szebbet aligha mondhat ember élete értelméről. Gyűjteményeinek is ez a forrása. Nem a pénz, mint annyi más okos, a művészetet szerető és gazdag emberé. Tompa Kálmán boldog lehet, hogy szükségünk van rá, hogy használjuk gyógyító-indulatát és szenvedélyes okosságát. S mi boldogok lehetünk, hogy szüksége van ránk, mert nemcsak a műnek, de a művésznek is a legfontosabb, hogy akarják, hívják, várják, értsék és szeressék.

Tóth Endre hamvainál^*

Elment egy ember, akit szerettünk. Gyorsan, váratlanúl és rejtélyesen. Nem élt sokáig a halál fénykörével körülöttünk, a pusztulás színes holdudvarával feje körűl, mint egy országúti eperfa, amit a hátulról közeledő jármű reflektora megkoronáz hideg fény-kévéivel, s a fa ott áll fekete magányában. Haláltól-bevilágított élő alakját nem ámúltuk vacogva. Váratlanúl, zuhanás-szerűen merűlt a halálba, húllt gyűrt, a hústól-ellotyogó-bőrű, ősgyíkcsonttaréjú, hörgő elemébe, az önmagában-gomolygó, zöld-bélrendszerű tengerbe, a fortyogó-pöfögő, mérhetetlen nagy amőbába, mint a repülőgép, amelynek szárnyán, tornyain és törzsén sisteregve folyik el a tűz és pusztít a robbanás. Vagy a mi szemünk volt homályos, az önzés kérgesedő szarujával benőtt? Vagy mi raktuk egyre-riadtabb szemgolyónk elé az ostoba játékosság és a kegyetlen tapintatosság rózsaszínű üvegét, hogy ne lássuk, amit ő pontosan tudott és viselt szigorúan és okosan. Most már nincs akitől búcsúzzunk, s akinek zárt arcából olvassuk ki a megfejthetetlenség igéit, s akinek halállal-teleírt arcából olvassuk ki az elmúlás fehér énekeit: a marék hamu, amit ez a hideg urna őríz, s elföd e bánatos, angyal-mosolygású érc-lap, az már az embertelen végső egyszerűség, oly terméketlen és magányos, hogyha van isten és lesz föltámadás, az isten tüzes könnyeivel kell összegyúrja, mint Jézus nyálával Izrael porát, hogy megerjedjen, legyen újra a növekedés és virulás anyaga, legyen újra a hússá-váló föld, amely virágzó buzgalmában csontot növeszt, ereket és belső részeket, testet, amely a vér hínár-kötegeivel átszőtt és ember lesz és szó és áhítat. Az ember, aki elment, nemcsak a térben foszlott el előttünk, fölszívta a halál, mint a köd-kastélyt Arany János versében a reggel, s roskadt egy kupac ember-porrá, hogy elférne egy illatos, jövővel-teleírt kisgyerek-tenyérben, de időben is hátrál az emlékezet Tündérországa felé, áttörve a múlt élő tüskebozótját, s átgázolva a jövőidő ezer falánk amőbaszáj-begyűrődésű mocsarán, a tér ismert és ismeretlen formáit akadálytalanúl bejárva, az anyagot átütve, mint az elemi részecskék, nem megszűnve, de önmagát antilétezőként folytatva, átalakulva, mert nemcsak az anyag nem vész el, de átalakúlva él tovább, önmagát szétsugározva, új formában örök – de az ember halál-alakja, az emlék-ember is örökös életet kap a látszólagos pusztulásban. Fölidézhetném elfoszlott alakját, szavaimmal fölrajzolhatnám a levegő áttetsző falára tegnapi lényét, ember-képét: laza-gyűrődésű, apró májfoltokkal, kis szemölcsökkel csillagzott arcát, amely tűnődésre és elmélyülésre bíztatott, önmagunkat kérdőjelezte meg, mint távoli galaktikák: fénycsomós és fényesség-csalánzós, foszforszakállas csillagvilágsziget-medúzák fényképei. Kissé rekedtes lágy hangját, amelynek meleg árnyéka, mint a világtérben az üstökös uszálya, hosszan végig-húzódott napjainkon és érzékeinken, s pamut-foszlányai még most is ott lebegnek deres szívünk redői és gyökeres bőre fölött, s égetnek beleragadva, mint véres vattaszál a sebbe. Fölidézhetném egyetlen kórházi látogatásom szelíd és emberformáló délutánját, nem is sokkal a halála előtt, a verejték-gyöngyház-álarcú arc okos mosolyát, elvékonyodott karját, amelynek emlékét halálig őrzi vállam, ahogy a kórház folyosóján, mint járni-tanuló-gyermek jött velem: az életvágy szívós indája volt az, vagy súlyos tollakkal és buja pihékkel elnehezülő angyalszárny, amelynek láthatatlan toll-lombozata betakar. Melegét most is érzem, s hallom a toll-vitorlák könnyed moccanásait és borzolódásait; s ha bal vállam fölé nézek a levegőbe, ott látom függni arcát a némaságon, a gyötrelem és a fegyelem húllni-kész, érett levelét. De az ember-angyalt megette a dühöngő anyag szemérmetlen erjedése, és a testet falánk izgatottsággal megette a tűz. Az ember-anyag nem bírt a halál-anyaggal: a kezdetté omlott a legyőzetésben. Mit tudok róla? Nem ismertem gyermekkorának történetét és ifjúkorát, életének tavasz-virágzású, vagy sivatag-árva, vagy jégszilánktól-zimankós tájait, sőt férfikorának utolsó, a szorongás köd-rongyaival begöngyölt szigetét is csak úgy, mint fölötte lassan köröző madár, mely néha leszáll a magány deres szírtjeire, de aztán föllebben újra, s csak fehér-csóvájú kiáltozásait, vagy vérgyökeres, szarú-szalmaszálú tollát hullatja a sziklák és ködök közé. S most már csak az elsűllyedt sziget örvény-nyomába ejtheti szikrázó búcsúszavait. De azt tudom: a kevesek közűl való volt. Azok közűl való: akik értik, élik és szenvedik a haza, s a világ kapcsolatát, akik tudják, mit érünk önmagunkban és hogy hatalmas hiányaink nemcsak a szenvedés, de a romlás forrásai is. Vágyott a mindíg-többre és bíztatott a mindíg-többre, lemondva önmagáról, szétsugározta önmagát, mint amikor a laza kozmikus ködanyag csillagcsomóvá zsugorodva össze szétlöki fényét, mert ez az ő megvalósulása: elmúlás az átváltozásban. A megértésre-törekvők közé tartozott, az olvasók és merengők közé, akiknek szava mint háborús éjszakán a gyertyaláng, leolvasztja önmagába-fagyott arcunkról a dér-borostát. Jó volt együtt ülni vele és okos, szelíd szeméből kiolvasni a szép bíztatást: legyen szavad még pontosabb, még izzóbb és izgatottabb, bízz magadban! Ember volt, aki lényével arra tanított, hogy sose hajtsuk meg a szabadság lobogóit az elmúlás előtt. De nehéz szavakkal hímezzük az élet fény-szövetű zászlajára a szabadság felejthetetlen szavait. Nem a testnek: a homloknak és a szívnek, ami nincs már, s aminek maradéka, mint egy marék hókristály új-megvalósulásban emlékszik régi életére, de ennek az embernek mondom, aki rejtelmesen és örökké itt kering emberi világegyetemünkben, mint kozmikus mikrótestek a világ-végtelenségben, átütve az anyagot, megbontva a régit, és új-részecskét teremtve az összeütközés-robbanással, aki itt kering robbanva és sugározva szívünk és emlékezetünk anyagában, ennek a titokzatosságnak mondom: nincs szebb, mint az élet és halál. Mint ez a konok és végtelen folytonosság. Ne higgyünk könnyeinknek!

Zöld vihar, sárga szél, temetők^*

Nem tudok beszélni a színekről és a formákról, sőt még arra sem vállalkozom, hogy az alkotás vegyi folyamatairól írjak e rövid bevezetőben, csak egy-két tulajdonságát akarom említeni a képeknek, (amik ugyan még nem teszik a művészetet, mint ahogy az ideghálózat, a tüdő és az agyvelő sem az ember önmagában, de annak elsőrendű alap-része), amiket örömmel fedeztem föl Szántó Piroska munkáiban.

Szántó Piroska megérezte, hogy a létezés legfontosabb gondolata a természet, amely legyőzhető és formálható, és mégis legyőzhetetlen; amelynek fölismerhető és összefüggéseiben magyarázható törvényein túl van valami komor, vad, életigenlő, hódító jelentése, a formai, felületi látványon túl az eredet sugárzó belsőlátványa, ha úgy tetszik: remegése. Nála ez a megérzés szelíd, emberi növények és ember-művelte tájak, az embert-kísérő elfajúlt és átnemesített természet ábrázolásában jelentkezik: pusztuló, vagy fölvirágzó, sárga szélben átszűrt, holdas árnyaktól megrettent, vagy buja, beteges lázzal fölvirúlt kertekben, termőföld-részletekben, esőben táncoló kukoricás zöldarany mámorában, elvadúlt kertekben és napraforgó-kórók aszott csontváz-diadalában, mátrai vagy badacsonyi tájak geometriává egyszerűsödött, megművelt látványában, vagy éppen agg, őskígyószerű, görcsösen-dudorodó sivár fekete venyigékben. Ez az embert-környező természet nála nem pompázatos, de ideges, szorongásos és szomorú; – mégis, ha a gyerekkor tódúl föl rajzaiban, az öröm irányítja formáló kezét: mert csak az öröm tudja (és mennyi öröm-emlék!) oly szorgalommal, kifogyhatatlan szeretettel, közöny-ellenes búzgósággal megépíteni a nagy-erű kórólevelet, a vidor-pofájú szöcskét, a kegyetlen és mégis oly nevetséges imádkozó sáskát, a varangyokat, rovarokat, merengő virág- és fű-szárakat, láng-fejeket és szerelem-asztalokat: egyszóval a gyerekkori rét apró micsodáit és harmatos dúcait, amelyek valaha, akkor, egy-szinten voltak a szemünkkel, egy-szinten voltak gyermeki-szívünkben a megismeréssel, testvéreink voltak és barátaink. És itt utalnék Szántó Piroska művészetének egy másik tulajdonságára: a humorra, amely ugyan nem derengi át egész munkásságát, inkább munkásságának egy szakaszát, de amely kétségtelenűl jelen van ezekben a természeti apróságokban, kicsíny létezőkben; illetve a szemléletben; hiszen oly komikus a mi rettentő és haragos századunkban ez a lét-alji világ, a fölismerés és a pusztulás idején ez a mégis-örökre-győztes, zöld, gondolat-nélküli erőszak, mert kifogyhatatlan, oly komikus és oly emberi (igen!) a temetőbogár, aki farsangi álarchoz, vagy húsát, haját, szemgolyóit-levedlett koponyához hasonlít, vagy a béka, amelynek önteltségére és nedves butaságára tudnék, de nem hozok emberi hasonlatot. Ez, a humor alkalmat ad a meghökkenésre, de az ember-ábrázolásában rejlő humor már közvetlenebb és szomorúbb. Portréi, arcképei sokkal ritkábbak, mint más-anyagú képei, mégis, fontos szigetek ezek, mert irányt adnak, eligazító-állomások, mint elhagyott tájon kis posta- és telefon-központok, jelzést adnak az ember világa felé, az ember felé, aki e világ fölött él, szenved, örűl, bajlódik, boldogtalan-boldogan.

És utoljára hadd szóljak egy harmadik tulajdonságról (nem szólván sok másról, hisz ez sem célom, sem föladatom), hogy mennyire magyar (erőszakos népi jellegzetességek nélkül is) ez a Szántó Piroska-ábrázolta növényi-emberi valóság. Magyar, mert a mi gyermekkorunk, múltunk és jelenünk ez, tájban, növényben, emberben; s a dolgok egymásra-épűlt halmazán is van valami másutt-meg-nem-jeleníthető, másutt-és-másképp-el-nem-mondható, valami rejtelmes, sívár és mégis oly életünkben-nélkülözhetetlen sugárzás: csakis a tájban vagyunk azok, akiknek lennünk kell maradéktalanúl: fajtánkkal, történelmünkkel, jelenünkkel és jövőnkkel-egyek, azonosak a szétporlásban és küldetésben. Magyar táj, magyar ecsettel írta egy verse fölé századunk egyik legszebb és legnagyobb költője: Juhász Gyula. Igen: magyar tájat láttok itt magyar ecsettel vonva, kedves barátaim, egy művész eszmélkedését, akit nem szükséges iskolák, vagy irányzatok rendszerébe sorolni, mert olyan amilyen, önmagában: ha szabálytalan, akkor nem szabálytalanabb, mint ez a világ, ha fölsejlik a hagyomány: akkor ez csak ragaszkodás; mert beszélni akar: és ez mégiscsak a legfontosabb.

Egy művészről és önmagunkról^*

Már több mint egy évtizede ismerem ezt a fiatal művészt, pontos és céltudatos-kezű grafikust, a megvalósítás törvényeit és módszereit kristályosan tudó mesterembert, a nagyszerű, modern könyvművészt, a betűk, a formák, a könyv megbűvöltjét és ihletettjét: Kass Jánost. S őt is, mint annyi társát, barátaimat és kortársaimat, a gyötrelmesebb-indulatúakat, vagy látomásos-agyúakat, a szelídebb-örvényűeket, vagy önmagukat-keresőket, azzal a finom szorongással, madár-kiváncsisággal és fontosat-váró ünnepi izgatottsággal, Gábriel-indulattal figyelem, mint költőtársaimat, a velem-együtt-indulókat és a megsokasodott fiatalokat. Mikor érik művészetük nemcsak önállóvá, de a kimondásban és megfogalmazásban a lét-értelmezésben és a világ-szerkezet-ismeretben, egyszóval a művészi megvalósulásban törvényszerűvé, az egy-igazság törvényerejű lényegévé, vallomássá, sorssá, megmásíthatatlan végzetté, a szó egyszerű és könyörtelen értelmében. Hogy mikor válik kezükben a ceruza, a toll, a fémtű, az ecset, a kő, az agyag, a drót, a fém, a rongy, az üveg, a festék, a fölhasznált tárgy-halmaz, a szög, a gyertya, az üvegszem, a madárcsont, állatszőr, halpikkely, vagy fémfonál-gubanc, tehát fölsorolhatatlanúl minden, amit az elmondás érdekében fölhasználnak, vagy használni megpróbálnak: vérré, virággá, csillaggá, halállá: önmaguk, képzeletük, önismeretük és világuk megmásíthatatlan lényegévé, törvénnyé. Mert a művészet nemcsak a törvény szűntelen, befejezhetetlen keresése, de a törvény megvalósítása is. Kutatni és meg-nem-nyugodni: ez a föladatunk! S a kutatás és meg-nem-nyugvás, a lázzal-átitatott keresés és mindíg-újraformáló kezdés Kass János szellemi és gyakorlati programja is. Kelet-Európában és nem utolsó-sorban Magyarországon évszázadokat kellett behozni, nemcsak a történelemben, de a képzőművészetben is. Európának ezen a sokat-perzselt és sok-jajjal-belombozott, megtöretett-csontú földrészletén a művészet azzal volt több, vagy kevesebb, hogy mindíg magával-hurcolta, mint vállcsontjára-forrt véres szárnyakat, vagy szíve-köré-nőtt aranyköpenyt, mohos kő-álarcot, vagy buja virág-koronát, álmot, átkot, vagy küldetés-hitet: a megváltó-céltudatot. Mi nem tudtunk még játszani, mert nem értünk még rá játszani. Hiába kérte meg a szörnyeteg-fölbomlás előtt József Attila a játék jogát a jövőtől: nem adatott máig sem meg nekünk a könnyű mámor, a gyermeki tevékenység, a gyermek-buzgólkodás és komolykodás minden-sejtet-betöltő öröme, lényünk szines mélytengeri derengése, a csönd-virágzás, vagy a hajnali fényt-váró boldog madár-kiáltozás. Az elmaradás (ami a föladatvállalás és a csöndből-kiváltódás indulatát lopta szüntelenűl szívünkbe és agyunkba) a képzőművészetben, de elsősorban a grafikában, illusztrációban, könyvművészetben volt talán a legnagyobb. S máig: ebben tettük meg talán a legtöbbet, bátran mondhatom: emelkedtünk Európa és Amerika, a világ legjobbjainak színtjére. S e fölemelkedésnek olyan fiatal mesterek voltak a részesei (hogy ezalkalommal mást ne is említsek, hiszen most csak róla van szó) mint Kass János. Indulása, első föladata, a szárny-toll-szárogatás, a csontszilárdság-próba, a légörvény próba idején, (ami a dogmák tűzketrecébe gyömöszöltetésnek ideje is volt, a kőkalicka-lét ideje, ahol néha azt hittük, fölöslegesen növesztettük színes tollainkat), az első tétova emberformálás és természet-építés idején, mintha Daphnis és Cloé ligetéből, a latin-értelmezésű mitológiák patakjai mellől, az Aranyágutáni latinság szelíd és aranyredő-göngyölgésű tengerei felől lépnének ki ágat, galambot, madarat, gyümölcsöstálat tartó kecses és könnyed és mégis kő-lábszárizmú, gömbölyű-mellű lányai, furulyázó ifjai, a táncos-léptűek, hermetikusak, önmagukba-zártak, szálkásak és világot-nem-ismerők, nem Propertius-bánatúak, és nem is Homéroszi-véres-szakállúak és barbár-fogsorúak. De játékosak és személytelenek, inkább egy stílus képletei, mint a lét ember-szavai. De az egyre-nagyobb feladatvállalások, az egyre-nagyobb ismeretek, a töprengés-vásznaiba-göngyöltség és a könyörtelen idő szorítása meglazították ezt a keatsi görög-váza-merevséget és személytelen ünnepélyességet, s lett grafit-szava, vagy rézkarc-tű-szava, vagy toll-szava esendőbb és így általánosabb, egyszemélyibb és jelentésében keményebb. Kass János, aki (csak költőként mondhatom) a mesterség minden titkát ismeri, megértette, hogy a művészet nem különállás a létben, de megvalósulás a létben, nem cél, de a lényeg, úgy kiválás, hogy azonosulás. S ez a föladataival-azonosulás az önmagával-azonosulás bátorságát hozta magával. Ennek a bátorságnak megrendítően-szép példája vad-tajtékzású, barbár-habzású, féktelen fehér-szőrhömpölygésű, szerelemmel, bikákkal, barbár-fehér szőr-rengetegből, ősisten-szakáll-habzásból kiáradó, szőrkoszorús-szájakból kihömpölygő bibliai átkokkal és parancsokkal, szikrázó kő-szőnyegként kigöngyölgő végzetes ősénekekkel, dárdákkal, bikaherékkel, asszonyöl-erjedéssel és férfiágyék-virágzással, komor fekete zengéssel és megváltást-váró, istent-hívó sikoltozásokkal és őrjöngésekkel zsúfolt Mózes-sorozata Madách Imre újra-fölfedezett nagy művéhez. Ezzel a fekete sírás- és átok-sorozattal jutott el Kass János a törvényszerű beszéd, a sorsszerű művészet vállalásához.

Csillagtörmelék^*