Ködök, kikericsek^*

Mint egy mesét, úgy kezdhetném ezt a költői-történetet, amelyben nekem most csak a fölidéző szerepe jut, hiszen a mese hőse Simon István, története pedig: a versei. Egy kis országban élt valahol egy öregember, meg a felesége, kezdhetném, de hadd folytassam másképp. Ha magunk elé tesszük Magyarország térképét, s egy ceruza csillogó grafit-tűjét Budapestre helyezve elindulunk a tapolcai gyorsvonat útvonalán, végigcsúszva Balaton zalai partján, ahogy a sínpárt jelző sötét ceruzanyom Tapolca felé, északra kanyarodik, kő-arcú, bársony, virágporszagú, jegenyetollas vidékre jutunk. Körűl vulkánikus kúpok, rajtuk a romantika kő-rongyai: várromok, alattuk buja rétek, ködök, kikericsek, napraforgók és kukoricák, s a nagy víz szelíd visszfénye a felhőbojtokon és bazaltömléseken. Egy más világ küszöbére érkeztünk. S ha Tapolca, Sümeg, Keszthely városait háromszögbe fogva e háromszög tengely-pontját megtaláljuk: megtaláltuk a költő szülőfaluját, Bazsit, ahonnan elindúlt, mint mesék hőse, ő is, egyre-nehezebb útra, igen, ahonnan elindúlt, hogy oda vissza-visszatérjen, s elhagyja újra, de sohasem hagyja el szívében, mert úgy él ott ez a falu, mint a szerelem. Aki ismeri a Dunántúl e lépesméz-szagú részét és a költő szülőfaluját, nem csodálkozik, hiszen maga is menthetetlenűl szerelmese lesz a lágy, hajdan vulkánokkal-vemhes hegyvonulatoknak, a gyöngéd, csodakék, ökörnyálas őszi mezőknek, a szőlőoldalas, kék sziromragyogású falvaknak. Bazsi a Bakony déli nyúlványainál fekszik, apró völgykagylóban, amelynek bazalt-legyezője nagy csillogó rétségre nyúlik, s a fénypárás messzeség a sümegi hegy kúpjában fut össze, a hegyen az ősi várrommal, mint valami nemes gálya-orr istenfeje. Körűl: Tátika, Csobánc, Rezi, Szigliget várromjai; porladó nagyurak, fölgyepesedett-szívű katonák, elrothadt-tekintetű várbeli kisasszonyok, földbe-boldogúlt jobbágyok álma a földben, meggyűrűzött csontjai, csákói, kardjai, szőrei, főkötői, s a bakonyi erdő, ahol nem is olyan régen még a betyárok: Sobri, meg Saranyó, meg Vak Illés kötötték lovukat piros almafához. Látni innen a Ság tetejét, Berzsenyi, Kisfaludy élt itt, útazott Keszthelyre lassú szekéren.

Itt született a költő, innen indúlt el, gazdagon, tömött lélekkel, még-nagyobb kincsre vágyva. S emlékek, csöndön-indázó, vérbársony-torkú virág-függönye nyit benne.

S mivel tele van az otthoni világ képeivel, eleinte még mindent a hazai szemmel lát, édesen, egyszerűen, vaskos bájjal, ijedős finomsággal. Ahogy az édes mama szól fiához, úgy szól az ő versében is Aranyné Arany Jánoshoz, amikor Petőfi megérkezik, úgy szorong a nagyasszony ahogy az anyja szokott, ha fia váratlanúl hazatoppan, s még ha vendéget is hoz magával!

Költészetében, bárhová jut, időnként mindíg hazatér; lebukik a gyerekkori falu ősvizébe, s fölhoz onnan egy-egy tiszta gyöngyöt: arcot, alakot, táj-részletet, embert; példának, bátorításnak, vagy csak azért, hogy megmaradjon a múlandó, elérhető legyen az idővel-elpergő emberi törtértelem.

Simon István az állandóan-dolgozó, folyton-eszmélő, szüntelenűl-kutató költők közé tartozik, azok közé a kevesek közé, akik olyan menthetetlenűl költők, hogy képesek a következetes termékenységre. Megjelenése óta szinte minden évben kiad egy verseskönyvet, s az egymásra-rakodó verseskötetek, mint geológiai-rétegek, az egymásra-halmozódó versek, nemcsak az ő költői fejlődéstörténetét mutatják meg, de mivel a jelenkornak, nemzetének és népének is fia, szép-elrendeltséggel, végzetes-kötöttséggel: a mi mai történelmünk, vergődésünk és útunk is ott van az ő művében, egyre határozottabb dallal helyeselve, vagy aggódva, gyötrődve, vagy jósolva népe jelenét és jövőjét, a népét, amely az emberiség egy része is, s amely bár derékig a múlt-történelem hamújába van ásva, s a kozmikus törvények arany-láncaival van a csillagvilágokhoz kötve, mégis boldogságra vágyik, a törvények szerint.

És Simon olyan menthetetlenűl költő, hogy képes a dalra, a költészet legősibb, legtisztább, megbonthatatlan formájára, a dalra, amely talán a lét (és nemcsak a költői lét) legtisztább pillanata. A dalra, amely ebben a zörgő-zakatoló-robbanó, véres-szép és talán virágba-boruló XX. században oly ritkán tud fölcsendülni. A dalra, amely maga a pillanatnyi tisztaság, a fájdalmában-is-nyugalom, az örömében-is-fájdalom: a lepke-könnyű, szitakötő-szép emberi pillanatra.

Eddig hat kötetet írt, az elsőt még költő-kamaszkorában. Itt még erős költő-élményei keveredtek lágy valóságelemekkel, majd a Tanu vagyok, Hajnali lakodalmasok, Érlelő napok, Nem elég, Himnusz az értelemhez címűeket, s ez önmagában is gyönyörű, hiszen a harmincadik évében van most, s ha elgondoljuk, hogy újabb kötetének versei is megszülettek már, nem tagadhatjuk, hogy nagyenergiájú költőt ismerünk meg benne. De ez a kevésbé fontos. A lényegesebb (és ez a szíven-ütő), hogy költészete egyre súlyosodik az érlelő időben, mint a rózsa feje a virágportól, az illatoktól, a szirmokba-gyülemlő olajtól. Az egymásra-habzó élmények után az egymásra-torlódó fölismerések érlelik dalra-kész szívét. A tejes magot ércessé, a gyönge vállat világ-hordozóvá. Mert a Buchenwaldi rapszódia, a Nem elég, vagy a Himnusz az értelemhez, csak úgy születhetett, hogy tudatosan úrrá lett benne a megismerés kínzó, kegyetlen vágya, a fölismerő, megmérő és megmérethető bátorság. Ilyen versekre csak az képes, aki nem fél a világ kérdéseitől és nem hisz a babonákban. Simon az értelemmel ért egyet (s így kapcsolódik a magyar költészet szent hagyományába, de az európai költészet nagyjaihoz is), s vallja az értelemmel-megismerhető és megzabolázható világ szép emberi föladatát. Megjárja Európa egy részét, hajózik az Északi-tengeren, látja a „modern pokol ezernyi rémségét”, de ezzel a fölkiáltással tér haza: „én hiszek benned mégis”… igaz emberiség. S nincs ennél nagyobb hit, szebb, emberibb, okosabb, dacosabb, gazdagabb hit a világon! És ezért vágyik annyira a harmóniára, a szép emberi harmóniára, a megtisztúlt egyszerűségre, mert ez hitének legenda-beli országa. Valamennyiünk szívének reménye.

Igen, nem elég, sohasem elég a kínból, a szépségből, az életből, az örömből, a megadásból! Én nemcsak kortársa, nemzedéktársa, de barátja is vagyok Simon Istvánnak, és nemcsak a verseit szeretem, de szeretem különös-szögletes szőke fejét, gázlómadár-léptű alakját is. Ha most a Televízióban beszélnék róla, megmutatnám őt, ahelyett, hogy leírnám, s megmutatnám gyökérköteg-bajszú, liliom-fejű édesapját, s kicsi, csupa-aggódás édesanyját, kikről oly sokszor, s oly gyöngéden szólt verseiben. Mert a szeretet is, a hűség is tulajdona és életeleme ennek a költőnek. Enélkűl értelmetlennek találná létezését.