Simon István könyve^*

Istenem, hogy lehet az embereket így szeretni! Ilyen egyszerűen, gyöngéden, oltalmasan. Ezt irígylem tőle: a háborgás-nélküli tisztaságot, a józan derűt, s a mégis-versekbe-lopódzó életadó szomorúságot, ami mindenütt megcsap, ahol a verseskönyvet föllapozom, mint a tenger szaga a víz-görgeteget elfödő hegyek mögött. Jóbarátom a költő bánatban, örömben, borban, szinte testvérként vagyunk, egyálmúak és mégsem-ugyanazok. Ne csodálják hát, ha a legtöbb versét születése pillanatában láttam, sokszor csak úgy, mint fölgomolygó vágyat, sokszor úgy, mint Rodin szobrát, ahol az emberi szépség lázadása bomlik ki a márvány-szikrázásból, s a csípő, a váll az anyagba-forr kibontatlanúl. A még lázas le-nem-hűlt vers ott füstölgött fehér-izzásban a papíron, s de sokszor lestük szorongva: mivé merevedik, kiadja-e az elképzelést, kiállja-e a próbát? Ha verseit olvasom, ellibeg előttem a levegőben, mint valami felhővonulás, a muskátlis-ablakú ház, a szőlőhegy, a kert alatt elcsillogó ér, a szelíd, csupa-tisztaság, csupa-báj család, az őszi esőben roskadó erdő, a kukoricák, jegenyék, nyárfák, nagy tiszta rétek közt futó út Sümegig. Én elfogúlt vagyok, jogom ez nekem, ne kérjék tőlem számon a legtöbbször hazúg tárgyilagosságot. Nekem vers, táj, otthoni ember egy, és tudom, ez az ő küldetése, fölemelni a mi esendő és sokszor embertelen szívünket az emberig, hozzájuk. De szeretem én ezt a fiút, akinek oly természetes élet, halál, bánat és öröm, oly természetes még a szenvedés is, hogy elhiszem neki! S aki úgy visszakívánkozik az elhagyott mezőkre, hogy az én szívem is belefájdúl, s ezt is szerényen mondja, hangoskodás nélkűl, s épp ezért elhihetően. Európa útjai, Ázsia tengerei is csak azt mondják neki, hogy a világ értelme ott van: az emberben, s nem is akármilyenben, Annuskában, a feltündöklő virágokban, a csomagküldőkben, a kis Annelóréban, aki valamelyik ködös, esős német városka utcáin kóborolt vele, kék gumiköpenyben, s megbongatta benne a sejtelem hárfáit.

Amikor először találkoztunk, nem hittem még benne, akkor csak a magam álmait hittem, s azt is hol tétován, hol gőgösen. De most, ahogy visszagondolok barátkozásunk első idejére, eszembejut, valahogy már akkor is tudtam: nagyon hajlik arra, hogy csak a jót, a derűset, a tisztát, az örömet vegye észre, talán azért, mert maga is ilyen, s nem akart mást hinni a világban. S ez a hajlama megerősödött, s ki is egyensúlyozódott az idővel. Lapozom a könyvét, s eltűnődök, mit is akar ez a Pista? Mit kutat, mi foglalkoztatja szűntelen? S íme, kimondom: harmóniát a világban, emberi harmóniát, ahogy ő mondja, „igazi megnyugvást”, s ezért talán egy kicsit el is felejti, hogy nagyon nehéz megalkotni azt, mert nincs mindenkiben meg az akarat és a lehetőség. S egy kicsit azt felejti el, hogy több vér, több marakodás, kegyetlenebb párviadal és lemondás kell a rendhez. De ki tudja? Lehetne konokabban, szenvedélyesebben, brutálisabban és boldogtalanabbúl is szeretni! Ám ő csak odaűl az asztalodhoz, furcsa-szép fejét feléd fordítja, s nem tudod eltagadni az ő hitét, amíg ott van, s tulajdonképpen úgy kísér mindíg ez a hit, mint a természet, mint a gyerekkor.

Ez a negyedik könyve, s ezt is oly szorongva olvasom, mint az előbbieket: nekünk folytatni kell az elődök útját, futni kell tovább onnan, ahol ők lerogytak, tovább kell építeni a falakat, s le-nem-omolhatnak semmiképpen! Vajon sikerűlt-e? Mert sikerűlni kell, s nem adhatok igazat neki, az álom még nem valósúlt, a nagyvilág, ha vállára nehezedik, azt csak roskadozva lehet kibírni, nem derűvel, nem álmélkodással. Annak súlya van! Talán ezért szeretem legjobban azt a versét a kötetben, amelyiknek a címe: Az a nehéz. A verset én korszakunk egyik legfontosabb versének tartom, itt találkozott a legpontosabban ember és világ, nép és sejtelem, gond és vágyakozás. Ez a vers már szétrepeszti a nyugalmat, mint a földalatti tűz-erjedés a hegycsúcsot, s a repedésekből lángok lövellnek. Igen, nehéz a férfi-sors, s még nehezebb egy nép sorsa, ha férfikorba ér. A kettős-örökség köt, lázít, fölkomorlik, a gond már a miénk. A múltat józanúl fölmérni és talpköve lenni egy utód-világnak. Mert az a nehéz: ítélni, tenni tévedhetetlenűl, s tudni, nem vállalhatja más helyettünk a gondot, a mi bátortalanságunkkal nem mocskolhatjuk be az unokák lelkiismeretét.

Még a kritikusnak sem az a dolga, hogy az arányokat méregesse, s ítélkezzen, akár a törvényszéki bíró, hát még nekem, aki még a kritikusokat is egyszerűbb alázattal viselem el, mint ők a költészetet. Ha mégis valamit kérek tőle, a költőtől és baráttól, csak azt kérem, legyen kicsit nyersebb, szilajabb, s ne csak a maga tisztaságát álmodja verssé tájban, rokonban, szeretőben, útakban. De az ő lelkénél sokkal könyörtelenebb, gyötrelmes, konok, szép, förtelmes, fölemelő, megtisztuló világot. Hadd öleljelek meg Pista, így, mindenki előtt, a szemérmet levetve, s igyunk meg este egy üveg bort, most a te egészségedre, hiszen te írtad ezt a finom, szép könyvet.