Még élek, írok^*

Nehéz ma írni róla, bevezetőt verseihez, melyek oly szelíd fájdalommal ragyognak, mint a kórházi ajtók kilincsein az éjszakai lámpák letompított, hideg lángja. Nehéz csak az ő szenvedéseiről írni. A toll akadozik, gondolat dadog.

„Még élek, írok…” ez az első három szava új verseskönyvének, (öt év után a harmadiknak), ez a keserű, nehéz fölsóhajtás, szelíd-dacú, konok élniakarásának mélyből-fölszálló üzenete. Hányszor hangzott el már a magyar költészetben ez a figyelmeztető, szomorúan-kihívó felkiáltás: még élek, írok… vigyázzatok! ne akarjatok még tort ülni fölöttem, várjatok még, már a szagra-is-korgó, légben-hemzsegő dögkeselyűk! Szegény, árva, elgazosodott-arcú, repedt házfalként omlani-készülő Juhász Gyula kiáltott föl így, nem is olyan régen, Szegedről, a nyersebb, játékosabb, nagyobb-örvényű, szélesebb-kavargású, rikácsolóbb, véresen-marakodóbb és boldogabb-hárfájú létbe: ő szólt ugyanilyen figyelmeztetően, ugyanezzel az árvasággal: „Fiatalok még itt vagyok!”, ne osztozkodjatok még kincseimen.

Rákos Sándor évekig beteg volt. Mi, talán kevesek, akik szerettük és becsültük őt, tudtuk, hogy ott él a szenvedés udvarában, tudtuk, hogy ott foszlik ifjúsága-lombja, mint gyökereivel kevés sót és lomb-tüdejével árnyék-ólommal lefröcskölt napfényt-szürcsölő fáé; tudtuk, s mi is csak elcsodálkozva kérdezgettük egymást, szinte álnokúl, ártatlan pislogással: hol van Rákos Sándor? Mit csinál a Sándor? És azt már nem tudtuk, hogy a szenvedéssel együtt nő benne a halhatatlan életszeretet, hogy a fájdalommal beojtott fa gyümölcse nem kesernyés, de édes, nem tudtuk, hogy a sikoltozó fa mégis boldogan hullajtja lelkünk asztalára érett, okos, emberi gyümölcseit. Bizony emberek, barátaim, csodálkozzunk kevesebbet és legyünk jobbak, – ezt mondja az ő könyve mindenekelőtt. Tanuljunk tőle jóságot, hősiességet és szeretetet, mert enélkűl megakad a világ tengelye, s megfúl a föld keserű levében.

Költészete nemcsak egyszerűsödött, de kopárodott is. Mert milyen vad, korall-ág-bogas, vulkáni-erővel telített, dörgő-zord, füstös méhű, gázt, tüzet-okádó átkok és fintorok, üvöltöző-vallomások és bábeli-dadogások voltak az ő hajdani versei! Komor káromlások és kormos sóhajok és középkorian tarka, gumipofájú, ebvicsorgású, akasztófahumorú bohóckodások! Mint égrevetekedő szikla a hegy tetején. De az idő dolgozni kezdett csöndben és alattomosan. Velős-idegeivel, mohó-agyú hajszálgyökér-falánkságával szépen rágicsálta. A sziklát megúnta a hegy. A hegy sóhajtott s a szikla alázuhogott a lenti folyóba. De micsoda förgeteg-sodrú szenvedés görgette, koptatta, csiszolta, marta, harapta, mosta kerekre, alázatos-fényűre: hogy most, mikor partra jutott, mire ideért, s lassabban hömpölyög el mellette a lapályon a bánat: nemessé-gömbölyödött, letöredeztek csillag-tüskéi, hogy szinte lágyak a kristályai, s humorosan mutogatja magát testének erezete, szívárványos festékanyaga.

Új könyve: ennek a szenvedésben-való kegyetlen sodródásnak rajza. De mégis egy ember története, aki megtalálta a hitét. Nem a csökkenés: az igazi, a belső-növekedés életrajza ez. A hit növekedésének története. Mert akit elhagyott az élet: asszony, barátok, akit elhagytak a mindennapok, ünnepek és örömök, akit lassan már a saját teste is elhagyott, annak nagyon kell a hit, hogy mégis élni tudjon, s ne akarjon csak önmagáért élni. Mert neked jogod lenne már az önzésre Sándor, jogod lenne a gúnyos mosolyra is, mert aki ott volt, ahol te is voltál, az már túl van mindenen: s de szép, hogy inkább a jóságot és szeretetet választod, lassan-hódító zászlódra ezt írod, hogy az emberi világot vallod mégis magadénak, hogy az ember szolgálatát fogadtad ott meg, a nyomorúságos kórházi ágyon, dalra-szögezett ember, vérző szám, akit sokféle kór feszít keresztre: az ember méltóságát, szabadságát és karácsonyi békességét; de szép, hogy tudsz hinni, szeretni, derűs is lenni sokszor helyettünk is, záporozó-fényben égre-tülekvők helyett is, nagyobb alázattal, mint a bőségben lubickolók.

Kaviccsá-kopárodás? – mondtam az előbb mai magadat képesen jellemezvén? Nem! Csillogóbb ez a kopárság, mint a kivilágított városok, szebb, mint fölöttünk a kétszarvú, lazac-rózsaszín üstökös-fény. Igen, mondd csak tovább magadat barátom, s az ember fölfigyel majd a szavadra. Hisz nem élhetünk hiába ezen a csillagon.