Egy igazi hírhozó^*

Nagyon elszaporodtak az útirajzok. Prózai és verses úti-naplók, jegyzetek, riportok, mámoros cikkek olvashatók a folyóiratokban, képeslapokban, újságokban, regényes feldolgozásban vagy rímekkel a sorok végén. A műfaj nem új, csak szapora lett, mint a biológiai fejlődés egy fokán valamely növényzet. Föltódult, elborítva az igazibb, életképesebb aljtenyészetet, hogy egy idő múlva hártyaszerűen elsorvadjon. Ennek az útirajz-szaporulatnak legfőbb oka az elzártság. Nem az emberibb közlekedés. Ha valaki nagynehezen külföldre jut, feltétlenűl ír dadogva, lázasan-fölhabzott élményeiről. Tájakról, emberekről. Az ilyen írások olvasása után kevesebbet tudunk az illető népről, mint annak előtte. Jelenünk egyik programja: a népek ismerjék meg jobban egymást. Minden dolgukkal egyetemben. S ha ez a program igazában megvalósúl, sokkal kevesebb lesz a szó-buborék-láva és szó-buborék-meteorhullás a külföld életéről, de tán több az olyan írás, amelyik valóban hírhozó, valóban hírt ad egy nép lelkéről és halhatatlan, minden-néppel-testvér élniakarásáról.

Képes Géza tizenegy versből álló könyvét azért szeretem annyira, mert ezt a feladatot valósítja meg, talán legelőször. Tizenegy, a maga jelentését teljesen betöltő vers, egy igazi költőtől, nekem elég Mongóliáról. Nemes szűkszavúsága, fegyelmezett anyagválasztása, csiszolt egyszerűsége, szerkesztő, összegező biztonsága meghozza az eredményt: kirajzolódik Mongólia lelke, de tájrajza, növény- és állatvilága, emberei, történelme, művelődéstörténete is. Amikor a verseket olvastam, elfogott valami szorongás: istenem, ők voltak a hajdani hordák és hódítók? Ezek a szilaj, de szelíd-lelkű férfiak, a hatalmas leigázók ükunokái? Műemlékké ikrásodott az időben a véres, vad, országokat-rettentő és fölégető Csingisz-kán palotája? Hisz mi is rettegtük, magyarok, egykor íjjukat és kardjukat, és amikor leapadtak a földúlt, kirabolt, fölégetett és emberevésre-kényszerített haza földjéről a likacsos őskőzet-arcú, zuzmó-szemű, moha-mellkasú, aranylemezzel-borított-fogsorú lovas-tömegek, mint árvíz a síkról, maga után hagyva döglött békát, fölrothadt halat, tüskés csontrózsakürt-csigát, kéknyelvű kagylót, gyöngyházgomb-szívókorongos, rojtos polip-kocsonyát, színes és hártyásan bőröző medúza-taknyot: mit érezhetett a hazatérő IV. Béla? Igen, Képes Géza verseskönyve így is nyomot hagy a lélekben. És megszeretteti velünk újra a rokont, a testvér-arcú fajtát. Egy kicsit hazatért a költő, amikor Mongóliába utazott.

Mi van még ezekben a versekben? Végtelen terek és pusztaságok, szélben-szaladó füvek nyers nagy suhogása, a tárgyilagosságot finoman áterező humor, azok a döbbenetes kancatej-szagú alkonyok, amikről Tóth Árpád álmodott, szerelmes döbbenet és a szabadság szenvedélyes szeretete, a szabadságé, ami egyetlen, hogy méltó legyen szívünkhöz. Az ember megőrzi magában ezeket a verseket, mert Képes az embert szereti, a mongolban is azt, amit a magyarban: az emberi szív igényét a szabadságra és a jövőre.