Hét tenger hajósa^*

Amikor egy hajó (csavargó, kutató, fölfedező), visszatér a hazai kikötőbe, s ráadásul kincseket, gazdag zsákmányt, vagy ismeretlen, bódító-illatú fűszereket hoz magával igehirdető Jónásként a páncélos cet hasában, mindnyájunk örömére, vagy irígy ámulatára és ösztökélő csodálatára, azt üdvözölni kell, beleértve természetesen a sós-tajtéktól-fakó-szakállú kapitányt is, (ha éppen nincs szakálla, hát istenem, nincs neki!) üdvözölni, ha csak egy szál virággal is. Nos, ezt a szál virágot szeretném én átnyújtani Vas Istvánnak, mert ez a kis cikk nem lehet több örömteli üdvözletnél, hiszen nem arra való vagyok én, hogy fölbecsűljem az árú értékét, vagy romlékony részét, hogy árú-meghatározóként osztályozója legyek a Hét tenger tántorgó habját és látomásos csöndjét bejárt hajó terhének, illetve a hajós, az idők és a lélek világrészeit meghódító, vagy újra-hódító küzdelmeinek.

Hét tenger énekét hozta magával Vas István, a költő, és hadd ismételjem meg a költő szót, mert éppen ez a fontos, nem mindegy ez nekem se, de tán velem-álmodó társaimnak se, de magának Vas Istvánnak se, hiszen hét tenger énekét visszazengeni több, mint amire az embert költő-volta kötelezi, és mégis nálunk, magyaroknál ez az aeol-hárfává-levés nem is olyan önként-vállalt kötelesség, de szolgálat, van ennek veszélye is, Vasnál meg éppen hogy van. Én képtelen lennék ekkora önzetlenségre. És ez nem dicsekvés. Elképesztő a magyar költők maguk-pazarlása, nyelvünk teherbírása és ennek a népnek mérhetetlen-mélységű lelke. Csak magunkról akarok beszélni, és mert büszkén és diadallal mondom, megismétlem, hogy sokszor szinte érthetetlen ekkora önzetlenség és áldozat; Arany egy tökéletes teljes Aristophanes-t adott, Shakespeare-t, Vörösmarty, Petőfi, Arany fordította, később Babits és Szabó Lőrinc, Dantét Babits, Baudelaire-t Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, van egy gyönyörű magyar Kalevalánk, remek Illiászunk és Odisszeánk, de nem sorolom tovább, bizonyitékúl azt hiszem elég ennyi is, nem is akartam mást, csak példázni hökkent és odaadó csodálatomat. Igen, nemcsak a magyar irodalom, de a magyar fordítás-irodalom is magában hordozza a magyar történelmet. Szegény Csokonai! Az ő szabadságra és Európára-vágyó lelkében is hány fanyar-gyümölcsű fáról hullott mag nőtt, kisarjadván, délceg cédrussá, bőlombú tölggyé! Gyötrelem tudni azt, hogy amíg mi magyarúl megújítottuk és magyarúl megírtuk a világirodalmat, addig a mi századokat-besugárzó, rádium-tűzű remekműveink lényegében érthetetlenek és lefordíthatatlanok, és aligha vállalkozik idegen nagy költő verseink lefordítására. Nekünk dolgunk van a világban, s ha a világ nem akar részévé fogadni, idehozzuk azt. Ez történt és ez történik.

Vas István fordítás-kötete egységes nagy élményem volt, még a gyermekkoriakhoz hasonló és mégis valami más. Csak az tudja, mit jelent ez az öröm, aki, mint én is, otthon a kukoricásban, vagy az alvadt-bársonyú krumpliföldön, vagy a tikkadt, csupaér szőlők, vagy a zöld-hangú erdők, vagy a szilváktól-lila őszeleji kert magányában olvasta, falta egy-egy, általa a dadogásig-tisztelt költő fordításkötetét, még a történelem-előtti öntudatlanság második fokán, amikor a forrongó kamasz-lélek a magyar költészet nagyságának csak a körvonalait is alíg sejtette, de attól is elfordúlt Dante vagy Poe felé, és itta, habzsolta mámorban, szédületben, gyönyörűségben, boldogan vállalva még a fuldoklást is, a bennük megnyilatkozott világot, őslényeivel és modern csodáival, éneklő-virágaival és pompázatos madaraival gazdag kertjükben kóborolt szédelegve, akár az álmaiban. Nekem ilyen volt a magyar Baudelaire, Babits Dantéja és kisebb műfordításainak gyűjteménye, Tóth Árpád kötete, az Örök virágok, Szabó Lőrincé, az Örök barátaink, Radnóti könyve, az Orpheus nyomában. Persze, akkor még teljes volt az odaadás, akkor még nem ismertem a valóság belső felét, a gém-nyakként villogó bőrfelület alatt a zsírréteget, az erek életét, a szőrszálak hagymáit, a faggyúmirigyeket. Föloldódtam ezekben a könyvekben, mint sókristály tengernyi vízben.

Vas kötete ennek a sornak a folytatása. Benne ugyanaz a vágy dolgozik, ugyanaz a hódító-igézet és kényszer, ugyanaz a fausti kísérlet kísért, mint az elődökében és mégis más valahogy ez a kötet, valóságosan is, és érzékeimben is. Igaz, hogy ebben a kötetben is megszólal jóformán az egész világirodalom, de az is igaz, hogy már másképp szólal meg. A mi mai eszmélkedésünket, mai érzékelésünket tükrözi és táplálja, közvetlenebbűl, mítoszok nélkűl, szemtől-szembe beszélnek itt a költők, akár az ókoriak, akár a maiak, hogy szinte a bőrük kipárolgását is érzed, itt nemcsak a herbáriumban látható növény szépségét (istenem, hány műfordításban: holt szépségét) láthatod, de azt a mozgó, élő, zsíros, vagy sovány, nedves, életet-adó talajt is, amiből ezek a növények fakadtak. Igaz az is, hogy ha például Radnóti fordításkötetével hasonlítom össze (ezt csak azért teszem, mert ők fordították együtt azt a gyönyörű, bátor Apollinaire-kötetet), akkor, az Orpheus nyomában klasszikusan tömör és tökéletes, de könyörtelenűl zárt, az ötvösművészet valami remek darabjához hasonlóan szűk kis-világ, aranycsipke-ház, buja-tüzű oltáriszentség-tartó, zománcozott szent arca bizánci koronán, – és a Hét tenger éneke laza sejthalmaz, csíra-tömeg, őssárkány-gőzölgés, szóval nyersebb, vadabb, tajtékosabb, elevenebb, modernebb, fanyarabb, (mondhatnám irónikusabb), több életismerettel rendelkező, változatosabb, közvetlenebb és élettel-gazdagabb, de olykor megoldatlanabb, sőt erőszakosabb is.

Sok fordítás kipárolja az eredeti versből a kort, ami, ha csak hajszálerekkel is, de nedveivel táplálja a vers-testet, a kort, amelyben a költő élt, a vers született, kipárolja a társadalmi és anyagi ismereteket és ez éppoly hiba, mintha a fordító az ősvers harmatát, festékét, csodáit, zúgását és sejtelmét párologtatja el, ami nélkül viszont zörgő szégyenné silányúl a vers. Az egyik olyan, mint a kiszárított szitakötő: zörgő üvegsejt-virág, a halál aranygyökeres-szárnyú bőrüveg-tokja, vagy a kitömött flamingó: aranykard-csőrű, aranypikkely-csizmás, aranylevél-talpú rózsaszín halál; a másik meg, mint a horog-farkú műlégy, poros viasz-rózsa. Vas István legtöbbször meg tudja oldani azt a fordításban tán legnehezebb feladatot, hogy elevent adjon elevenért. Ezért más itt a világirodalom, mint régen, itt nem az áhítat borzongat, de az élet, nemcsak a tiszta szépség igéz, nemcsak a fordítás tisztítótűzében patyolattá-nemesedett őrült angyalok röpködnek, nem a klasszikussá merevedett bűnöket, vagy gyönyörűségeket nézem sóvárogva, mint a színesre-festett viasz-nemzőszerveket, viasz-betegségeket, viasz-hadvezéreket és viasz-ringyókat kamaszkoromban a Panoptikumban, de a teremtő, töprengő, bűnös és ördöggel-cicázó, megtisztuló és harmatoslelkű ember van jelen, a véres és irtózatos, szelíd és gyűlőlséggel teli világ-történelem, országok tűzvésze és liliom, aljasság és orgonazúgás. Igen, ezért más nekem ez a könyv, nemcsak azért, mert a két nemzedékkel fiatalabb kortárs-költő figyeli a költő-társ kezemunkáját. A másnyelvű vers időszakonként (szinte szabályos időszakonként) levedli magáról a műfordítás-pompát, mint a gyík a bőrét. Elavul a régen színes hártya-köpeny, éget, lerongyolódik, megkopik. Új kell helyette. Ezért a fordítás és újrafordítás állandó, következetes szükségszerűsége. A nyelv eleven-életéről lehámlik a megszarúsodott régi-réteg. Nő az ember ismerete, többet tud a világ önmagáról. A szerelmet is újra kell mondani. Vas kötete éppen ezért segíti oly nagy mértékben az emberről és a világirodalomról való tudásunkat. De a nyelvről volna itt-ott vele vitám, pontosabban arról, hogy a városi nyelvanyagot sokallom itt-ott, illetve nyelvünk egész vegetációjának felhasználatlanságát hiányolom néha. Ez a könyv így is eleven része az életnek, nem klasszicizál, nem finomít, ebben az eddig-történt világ az ami, és az ami volt. Élet. Nosztalgiák nélküli eleven múlt és jelen.

Nem akarom én felsorolni, hogy kiket szerepeltet Vas István fordításkötetében. De örülök, hogy megtalálom benne a már ismert remek Villon, Donne, vagy Apollinaire-verseket, örülök, hogy a magyar-nyelvű magyar irodalom gazdagabb lett egy ismeretlen magyar költő latinból gyönyörűen-fordított Siratóénekével, hogy itt vannak a fölfedezésszámba-menő remek Withman fordítások és hogy jó lett volna több Jammest, Rilkét, Nervalt, vagy Miltont és Ronsard-t olvasni, sőt azt is, hogy a modern angolokat se kellett volna elfelejteni.

Én annakidején izgalommal és szorongással, csodálattal olvastam Vas István nagy verses-könyveit, a Kettős örvényt és a Római pillanat-ot, s a kötetek után, folyóiratokban megjelent verseket, különös ízüktől, modernségüktől, és zaklatottságuktól alig tudtam szabadulni, ez a nyers-életből, a köznapokból, hivatalokból-kisajtolt költészet nem olyan volt, mint a szürrealisták moha-esernyője: álom és zöld porladékonyság, de életre tanított. Mielőtt befejezném, nem hallgathatom el azt a kívánságomat, hogy a Hét tenger éneke mellett még szívesebben olvastam volna a költő új verseit egy kötetben. Thomas Mann a József-regényekben ír meg egy ősi szokást, tudniillik azt, hogy a szülőanya mellett a férj, vagy egy meddő asszony lejátssza a szülés teljes folyamatát, átélve az eleven-szülés minden borzalmát és szépségét. Valahogy ilyen dolog a fordítás is, akármilyen áldozat és hősiesség, mégsem a vonagló anyaméhből szakad ki vérben, nyákban, zsiradékban a Nemzett és Kihordott; mégsem emésztődhet fel egy nagy költő csak a fordításokban, ha mégannyi gyönyörűséget is okoz vele nekünk. Vas István pedig; nagy költő, nem foszthat meg bennünket az eleven-gyermek elviselésétől. A Római pillanat nem lehet utolsó visszapillantás valami elveszett után.

Gyulai Pál, amikor Arany Jánostól kicsalta és megjelentette az Őszikék egy-két darabját, és Arany nem akart honoráriumot elfogadni, egy szép szőnyeget küldött neki tiszteletdíjként. Arany azt kérdezte Gyulaitól, hogy miért küld neki ilyen luxuriózus holmit? Gyulai azt felelte, hogy ha nem fog ilyen luxuriózus verseket írni, nem fog majd ilyen luxuriózus szőnyeget kapni. Engedje meg Vas István, hogy ezzel a kis irodalomtörténeti játékkal fejezzem be ezt az írást, megjegyezve, hogy a Hét tenger éneke valóban luxuriózus kötet, de én most nem tudok egy luxuriózus cikkel válaszolni, bár szerettem volna.