Egy költő portréja nyár-alkonyi fényben^*

Képzeljék el egy étterem nyári teraszát, könnyed rózsaszín fényben, mert föléje narancsszínű, rojtos-szélű, vascsuklókra és vascsövekre szerelt vászon feszűl, hogy megvédje az előrebiccent, vagy feszestarkójú fejeket a nyár arany-hordáitól, az arany-igától, vagy arany-kalaptól, amit üstökünkbe nyom a nap, hogy szinte térdreroskadunk – vagy az aszfalton csokrokban-hólyagzó halszagú-esőtől, amely zúg, mint valami óriási szövőszék a felhők és a kő-idő közé szőtt húrjaival, megleng, kifeszűl, ahogy az angyalok szél-újja beleránt; az asztalon nagyvirágos abrosz, sörlap, kis kalácsfonatú nádkosár, benne fehérhasú sóskifli, mákosperecek, amelyek, mint a régi faszobrok szuvas, szivacsosra-rágott, aranyozott ujjai só-sömörökkel, mák-szemölcsökkel, piros-kráterekkel ropogva ragyognak és hasonlítanak az öreg iszákos orrához; a teraszt hónaljig-érő kövér-csípőjű, gyűrűs-homlokú kőoszlopok kerítik el a külső forgalomtól, az aszfaltba lukakat és tálakat nyomó nehéz, buja-sörényű szomorúfejű söröslovaktól, az olvadó, fölhólyagzó kátrányba csipkét, rojtos mintát préselő elegáns személykocsiktól, a teherautóktól, a bíborkörmű, sarus női lábaktól, a tarka nyári nyüzsgéstől, ami fölött a léggömbök kék óriás-szőlőfürtjei, piros tüdői ringatóznak; a kőkerítésen apró gyík-szemű babérbokrok porosodnak, a pincérek eltűnnek, aztán fölbukkannak valahol messze, fehér kabátjuk zsebében nem éppen tiszta törlőronggyal, verejtékes egyensúllyal hozzák a tálcát, amelyen fátyolos-oldalú, vulkánzó-tajtékú söröspoharak igérik a megkönnyebbülést, jön a pincér, a tálcán mint virágba-borúlt aranyeső-bokrok a poharak, jön és valahogy kikerűl téged, mintha idenézne, rád, de mégse – képzeljék el ezt a nyári teraszt a Duna-parton, ahonnan láthatni a feketehajú, törpe hajócskáktól vontatott uszályok lomha vonulását, a sörhab-sörényű kőoroszlánok gyászos pofáját, a Vár üszkös csontvázát, amely mint egy ősállat roncsa a tengerfenéken, megigéz; a tornyok orgiáját, a kőszirmú csipketornyok káoszát – vagy képzeljék el egy belvárosi udvar négyszögében, ahol az ég eres és üveges füst-belekbe töltött csíkja a szájadba lóg, mint a mesében a kolbász, hogy tán bele is harapsz, s körűl a gangokon meztelenhónaljú asszonyok járnak, ajtók csapódnak, nehéz illatok, gőzök szállnak, még tán egy nagyapáink idejéből itt maradt verkli is szól valahol, olyan szépen és annyi tündér-mesével, pompázatos álommal, szindbádi varázslattal, édesbús melankóliával és vad diadallal, hogy az ember azt hiszi, Krúdy Gyula úr bukkan föl hirtelen valamelyik utcasarkon, lomhán és álmodozva, mint valami nagy, visszatévedt gyönyörű isten; – vagy képzeljék el ezt a teraszt egy csillagon akár, a messzeségben, életünk fölött, egy álomban-épített város közepén, amely mégis úgy hasonlít az elképzelthez és ahhoz, amelyben élnünk rendeltetett, egy álombeli város közepén, ahol még az autótülkölés fém-csorda-bőgése is úgy hangzik, mint a gyerekkórusok elbűvölő, megifjító, zokogni-kényszerítő éneke; képzeljék el, ahol akarják, piros-sárga-csíkozású székekkel, megaszalódott virágokkal a tomboló, zsírosvérű, göndör-homlokú bika-nyárban. Pincérek sürögnek, futnak, hajlonganak, különös, sehovase-néző szemekkel, vendégek jönnek, mennek, koldusok, szőrösen, reszkető kalappal a kezükben, nők rúzsozzák ajkukat, s a tükörben ki tudja mit figyelnek, lehet, hogy csak a szájuk piros zsírral vonagló barlang-kapuját, némán tátogatva, mint a halak.

Itt ülünk Vas Istvánnal egy alkonyba-izzó délutánon, talán munka után, nehéz könyvekkel, kéziratokkal megtömött táskákkal, gyűrött ballonkabátokkal a szék karfáján, itt ülünk az időn túl és mégis az időben, szívünkben a jelenkor tengermozgása, áradása és apálya, az ősidők és ókorok rejtelmes holdfénye és költők csillag-arca, amely ott rezeg az eszmélet égöveiben, lövellve felénk az értelem, az ígéret messzi kék sugarát, s olykor elfátylazódva a sejtelembe, itt ülünk, nem először, sört iszunk, s hozzá sóskiflit harapdálunk és lassan lila, bíborvörös, rózsaszín, sáskazöld, meggyhúsú, okkersárga, oxidzöld pántokkal és sóhajokkal lesz gazdag az ég, s lassan kigyúlnak a korcs fák között, átvilágítva a levelek eres arcát, mint a fájdalom a szenvedőkét, kigyúlnak a vasmellű, fekete-csecsbimbós és szárnyú, köldöktől-falba-épített angyalok poros kezében a villanyok. Sört iszunk, tűnődünk, alig-alig szólva valamit, én cigarettázom, s nézem, ahogy a parázs habzsolja az elfakuló, pernyésedő papírost és az áldozat-dohányt, mint valami legendabeli sárkány-szörny földet, eget, erdőket, gyapjas mezőket; mint valami izzó égitest, amelynek torka mérhetetlenre kitágúl, mint a gyík csillámpalás tokája, ahogy nyeli, gyömi az áldozatot magába, s ettől furcsa, különös látomásom támad, s már látom a levegőbe rajzani a mesék lényeit, gyűrűs, tömött tódulásban egy vonagló, sikoltozó virág körül, s csak nézem a bruegheli-világot a sötétség filmvásznán, – Vas pedig szivarra gyújt, nehéz lila bolyhokat ereget s fölsóhajt, „isteni nyár, isteni sör, ez a szivar…”, s valami isteni szivarról álmodozik mostan. Szivarfüst, álmok világa, a nagyváros dübörgése, barokk zsúfoltság, álcicoma, a nyár tobzódása, a lelkiismeret sikoltó szaggatásai, a fájdalom, magányosság földrengései, a színek és szagok tébolya, az öntudat kísértései, az okosság sorompói, a dac és a szelídség párviadala, a történelem buja zúdulása, amely mint nagy zöld-szivacsú őserdő benövi az időt, szívet és hitet, ez az eleven zöld spongya, ködös, holdas háztetők, kémények ördögtánca, szerelem: ez a mi nyarunk, csak a miénk, mert csak a miénk lehet, menthetetlenűl, boldogtalanúl és boldogítóan, mert voltak már nyarak nélkülünk és lesznek nyarak majd nélkülünk, andalítóak, édesek, perzselők és füstösek, de ez a mi nyarunk, az enyém, a tied, az övé, mindannyiunké, akik itt élünk, s halunk majd ebbe a földbe, őseink mellé, ősökűl, pornak, virágnak, ágyul a szerelemnek. S mi itt ülünk és sört iszunk, s öblögetjük, fújjuk, apró ezüstpamatokban eregetjük a füstöt, amely szálasan fölkígyózik, aztán meggöndörödik s oszladozik, mint a félelem, s Vas István ekkor rámnéz, azzal a furcsa tekintettel, amivel nézni szokott, ha nagyon bántja valami, vagy ha nagyon izgatja valami, vagy nagyon kíváncsi valamire, két ujjal lazán megcsípett szivarját kicsit eltartja magától, kisujjával tenyerét piszkálgatja, néz, rejtett fények gyúlnak ki benne, belső-lámpások, s világítják meg arca egy-egy pontját, egy kiszögellést, egy vonást, egy ráncot, finoman a húsba-szőtt sebhelyet, mint elmosódó régi emléket, s olyan most, mint egy komor, fanyar, régi-régi vár, kivilágítva ha nézed a messzeségből, – s egy verset vesz elő, hogy olvassam el, mondjam meg róla a véleményemet, már előttem is a papiros, gépelt sorok, a vers egy süketnéma kislányról, aki csak látja a világot, nem hallja, nem tudja magyarázni, aki csak a színét, illatát tudja, az összefüggéstelent, mert a hang, a hang nélkül nincs elevenség és ítélet; s aki mégis a játék, a szerep, az emberi méltóság, az asszonyi szépség csúcsára jutott, így, süketen, némán, vagy épp ezért – s én valami különös bódulatba kerülök most, buta kábulatba, odabent a lélekben mélységes süket, fekete csönd van, megbénulok s csak ülök ügyefogyottan, nézem a papirost, a sorok összevissza kúsznak béna agyamban, mint a fonalas-állatkák, a betűk, mint pattanó bogárkák ugrálnak föl-le s valahol egy tücsök is kezd szólni, valami kő-résben, vagy a poros törpe babérfák alatt, ez a lüktető-potrohú isteni-öngyújtó, amelyből a szerelmes nyár a nászhang mélaszép lángjait pattintja ki pillanatonként, és a közeli templom harangja is megkondul öblösen s a pincér is itt rakosgat, a trolibusz is dudál, a zenész-cigányok is hangolni kezdenek, jajgattatják a hegedűt, a cimbalmon vernek ki lágy futamokat s erről eszembejut Berzsenyi, a szuszogó, pohos, kövér Berzsenyi, aki a cigányokkal múlatott Pesten, amikor rászánta magát végre, hogy fölutazzon, látom őt, a szeme-cikkanását, a tokája rengedezését, a kigombolt dolmányát, látom őt, az istenekkel-dörgedezőt, s közben nézem a verset, a süketnéma kislányról, alig értem, megigéz ez a mohó arc, átizzó verejtékgyöngyökkel fölragyogó sziklatömeg, ez a szfinx, mert lopva őt figyelem, a fejét, az arcát, ezt a kétségbeesett képletet, hisz egymást figyeljük, két áldozat, aki mégis két ragadozó, akik készülünk egymást falni föl, mert ilyen pillanat ez; s eltűnődöm, hogy is foghat el ilyen kamasz-izgalom egy költőt, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, aki korra apám lehetne, aki Babits előtt ült így, várva a döntést, hajdanában. Mert az természetes, hogy én se holt, se eleven nem vagyok, amikor új verset mutatok valakinek, vagy akár a régiekről beszél valaki, dícsér vagy szíd; az természetes, hogy az izgalomtól a szájamon akarnak kitódulni belsőszerveim, mint a mélytengeri lényecskéknek, ha felszínre hozzák őket, a rettenetes nyomásra, hisz más régióba kerűltem, itt ritkább a levegő, szét kell pukkadni a tágasságtól, amikor új versemet olvassák meg-megránduló arccal, föl-fölgyűrődő homlokkal barátaim, s az is természetes, hogy dühömben a belsőmet is kiökrendezem, mint a tengeri uborka, bosszantásra, ha ott akadékoskodnak, ahol nem kellene, igen, ez rendben van, de neki miért kell ez, ez az átlényegülés, ragadozó-figyelem, bénító gyötrelem? Még most is? Ez az az ősi kétségbeesés, a teremtés félelme, félelem a legyőzetéstől, az alúlmaradástól? Itt már nincs kor, idő, fiatal, öreg, ez a független rettegés, az alkotás hőszabályozója, mint a bogaraké, akik föl- és lecsavarják, mint valami petróleumlámpa lángját, tüzüket, hogy állandóan egyenletes hőmérsékleten legyen a test, hogy be ne deresedjenek a légcsövecskék, belső dérbundát ne kapjon a trachea-üvegcsőfa, hogy meg ne fagyjon, el ne pusztuljon, mert jaj annak, aki ezt elveszíti. Rágyújtok, olvasok, s közben agyam sejtjeinek fényérzékeny lapjaira (mert inkább az alkotót figyelem) rárajzolódik a vers helyett a költő, s egy régi verse jut eszembe, a Nicolaus Cusanusról írott, s annak egy sora, hogy: „ellentétek keresztezési pontja vagy magad is”… aki itt ülsz velem szemben és kortyolod a sört és szivarozol, édes barátom, villanyfény és falevél alatt, s ahol azok összeérnek, ott lebeg a te szíved, pici, gyorsanlüktető szárnyakon, miközben engemet figyelsz, s föl-fölcsapnak kék-zöld-piros dáridóval az utca végén a vegyilángok, igen, ellentétek, ellentmondások összege, keresztezése, ellentétek találkozási pontja ez az egész ember, ahogy itt nézem a vers helyett őt, az időt hihetetlenűl összesűrítve: a kezei fehérek, különösen, mint a kisbabáké, sápadtak, vértelenek, az ujjak vastag tőből hirtelen vékonyodók, fehérek, mint a finom illatos édes petrezselyemgyökér, a balkéz gyűrűsujján nagy aranykeretes feketeköves pecsétgyűrűvel, s ez a szárnyaslábú, oroszlánkörmű aranytrón visszaveri néha a neonok tarka fényét, ezek a teafőzésre-is-ügyetlen-ujjak, a tövig-vágott, kapart, reszelt körmökkel, a belső körömkaréjon a kőrózsaként levelező húsperemmel, ezek az asszonyos ujjak ellentétesek a fej ragyás-csillogó piros tömbjével, a fejjel, ami tán leginkább valami furcsa hal háromszögletű és kemény koponyájához hasonlít, de ez a fej is maga az ellentétesség összege, a húsos, vaskos kövér-cimpájú orr, a vastag-nagy szemhéjak, a szemhéj és a szemöldök közötti homorú-ív sápadt nagy boltterével, s ehhez az ellentétes vibráló félénk szemek, s ez ellentétes a száj finom, lágy vonalával, s a koponya különös háromszögletességével, amit gyér hajzat fed, a halántékon kövéren-ezüstözött füvekkel, s ez az egész sziklás, szikkadt és nagyon tagolt és mégis verítékben-ragyogó nagy fényhasábokkal megosztott fej ellentétes a szikrázó fehér ingnyakat összefogó csokornyakkendő vízszintes vonalával, s ez a csokornyakkendő ellentétes a konzervatív-szabású sötétkék millpoen-ruhával, ami gyűrött egy kissé, olykor hamupelyhekkel pettyes is, s ez ellentétes a fehérmanzsetta-kantárral, s a vékonyból érdessé-hullámzó hang ellentétes a kissé elhízott test laza öniróniájával, amely akár a hőmérő a levegő hőmérsékletét: süllyedve-emelkedve méri napjai hőfokát, s ez az egész ellentétesség, a csupa-össze-nem-illő-rész önállósága, a részletek különbözősége egyensúlyozódik ezen a férfin, aki nyers és kegyes-modorú, graciőz és vaskos egyben, aki mammut-szerűen jár és tagjait mégis a levegőbe szanaszét dobálja, mint a gázlómadár, gyűrött puha kalapban, buja tarkóval, aki itt ül velem szemben piros-sárga-csíkos széken, sört iszik és szivarozik; az ellentétesség egyensúlyozódik rajtad édes barátom, benned, aki épp úgy szereted a régi valcereket, mint Tacitust és Apollinaire-t, vagy Bartókot, mint Dávid-királyt, József Attilát, vagy Mozartot, mint az ifjúságot, aki éppen olyan gyötrődő kedvvel fogyasztod a vadasmártással elkészített őzcombot, mint az egészen feketére főzött lúgos teát, a sűrű rózsaszín ráklevest a piros páncélmellényű, piros-szemű, piros kaucsuk-gyűrű-bajszú rákokkal, vagy a fanyar vörösbort kissé melegítve, aki néha régi trubadúrok cifra maskaráiba álmodod magad, vagy a századvég lágyan kocogó rádlijaiba, vagy a kereszténység első századaiba, vagy tébolyúlt-lobogós keresztes-lovagnak, vagy fémpikkelyű vas-rostélyos tollas-forgós sisakkal V. Henrik táborába, ülsz nehéz vas-ingben, vas-álarcban, liliomos bársonytakaróban prüszkölő citrom-farú harci-ménen.

Pista – mondom – gyönyörű ez a vers, gyönyörű, de ez a szó…, s ekkor ez a kétségbeesett-figyelem, ez a merev átizzott arc hirtelen megváltozik, kicsit gyanakvóvá, fanyarrá, ellenségessé, a vonások nagy hullámokban átrendeződnek, tán a belső dühöktől, tán a csalódottságtól, mint forgószinpad szintere, s már támad, védekezik, egészen kamaszosan: gondolod? kérdi s mérgében elkezd engemet dícsérni, hogy csak kínlódjam, én nyomorúlt, s közben új sört rendelünk, rágyújtunk újra szivarra, cigarettára, a tücsök is szól még, nem bírja abbahagyni, mint egy megbolondúlt hegedű és én hirtelen arra gondolok, hogy micsoda úr vagyok én, sört iszom itten, csak ez a tücsök, ez a tücsök ne szólna, harsog és bársonyoz a művirágzene és szégyellem magam az isten tudja miért, hiszen miért is kéne szégyelleni magamat, s megint elfog a szelídebb képzelet; otthon a tó partján ilyenkor kupacokban cirpelnek a tücskök, amikor a hold elindúl, a sárga kos, s a tóból halak, vagy hableányok lövődnek ki nagy csobbanással, sellők, hogy énekelve magukkal vigyék a szívemet.

Ó, azok a nyár-alkonyi fények, a tópart-tücskei, a szerelem kis ragadozói, zöldüveg izzások, riadt szárcsarebbenések, csodalágy susogások, ezüstnyárfák holdbeszéde, nádimadarak árverési hangzavara, piaci csődülete, kotyogása, locsogása, siránkozása, rekedt rikoltozása, pityegése, nászdala, harsány röheje, nehéz zsoltár-áradása: fölszáll a gyerekkori nyár-alkonyok füstje szegény szívemig, mint göngyölgő keserű máglyafüst, hogy megtisztuljak érzékeimben és hitemben, fejemet nyaldossák a lángok, és elszédülök, teli lesz cirpeléssel a világ, s árva szívem mérhetetlen-gazdagnak tudja magát, ékesebb-rangúnak, mint a tündérmesék királyai, akik gyémántpalotában laknak, aranyerdőt renget meg tulipán-fejű, toporzékoló paripájuk, s olyan nőt szeretnek, akinek drágakő a szeme, s a köldöke aranyalma, gazdagabbnak mint a mesebeli ördög, aki csengő aranytallérokat pattint ki két ujjával a levegőből, mert lámcsak, csettintek a hüvelyk- és mutatóujjammal, s már idehull a lábam elé a gyerekkor aranypénze, hull, hull az aranyeső, aranyzápor, aranybuborék, aranyvihar; és elborít és beföd, hogy sírni kell, sírni egyszerűen. Mi, legtöbben költők, mérhetetlen kincsekkel jövünk eléd világ, amikor jelentkezünk énekesnek: látomásokkal, látványokkal, színekkel, szagokkal, illatokkal, öröklött fájdalmakkal és friss bánatokkal, tündérvilággal és szegénységgel, mesékkel, babonákkal, boszorkákkal és áhítatokkal, félelmekkel és ájtatosságokkal a gyerekkorból, hozunk mérhetetlen kincseket a gyerekkorból, a faluból, a pusztáról, külvárosból, hegyekből, napozó asszonyi hátakhoz hasonló délutáni dombokról, bérházakból, kikötőkből, virágos mezőn lányokkal-hentergő májusi zsengeségből, tikkadt nyarak vihar-utáni ködeiből, a kepék mézes csöndjéből, vonatfüttyök, falutüzek, árvizek, temetések és búcsújárások gyerekkorából, amikor ott bukdácsoltunk mezítláb a sárga porförgetegben megsebzett-szívű feszületek, nehéz-selyem Máriás-lobogók, az istenhez-üvöltés elnyújtott szőnyege alatt; nem, nem szereztük ezt a kincset, csak megadatott nekünk, csak volt, csak van, velünk nőtt, velünk született, velünk él, mert eredendően a tulajdonunk, eredendő bűnünk ez nekünk: a tücsök lábán a tüskesor, a vadrózsák aranygyapjas asszonyszervei, a pacsírta lövedékszerű égbefúródása, a virágok, e földhöznőtt bogarak sziromszárnya, szerelmes bibe-csápja, a mosókonyhák nyálkás cementpadlója, ahol oly jó volt ülni a szennyeskupacon, a bableves csipetkéi, a húsvéti locsolkodás átizzadt fillérei, a bérházudvar olajosan-színjátszó szappanhab-sörénye, a nyulak futása, fácánok csörgő rebbenése, erdők zöldzománcú pilledtsége, a ravatalok rettenete, ahol babérágacskától csöppentett szenteltvíz szikrázott holt nagyapák lila fülcimpáin, vastag, pödört, füsttől-fakított bajuszán, amely olyan volt, mint egy sárgadinnyeszelet, az éjjeli csavargások bűne, kis szűzek vihogása, árokparton bűzlő döglött kutyák mocsaras szőre, karácsonyi angyalcsapkodások, kaszálók ősz-eleji álma, piros tehervonatok kerepelő rohanása, vagy távoli gilisztaszerű rózsaszín kúszása, kis falusi csengettyűsajtajú szatócsüzletek kocsikenőcs-, élesztő-, fűszer-, savanyúkáposzta-, faggyú-, cukorszagú nyári fülledtsége, gyártelepek barna fémszivacstelepei, méhecskék virágporheréi, pünkösdirózsák és galambfiókák, magát fölakasztott trafikos kékgomba-nyelvű kísértete, barkák sárga dongói és szitakötők vaddisznóagyara, a föld áramai, temetők üzenete, álmok jóslata, jóslások beteljesűlése; ez mind a miénk, alkatrészünk és tulajdonunk, a nyelv, a látvány, az emlék, a képtársulások, az emlékosztódások, s van, aki elpazarolja kincseit, van köztünk, aki ebből él egy életen át, takarékosan, mint valami váratlan örökségből, van, aki nem tudja nyüzsgő, eleven életté bontani ezeket a drágaköveket, s van, aki szégyelli rejtett gazdagságát és más tájakra indúl álruhában, s van, aki tékozolva dobálja, adja, zsúfolja, hányja, bányássza egy életen át, s ha meghal is, ottmarad java a holt érzékekbe temetve, a szétomló velőbe halva, mint kövér bánya, ahol vastag fürtökben tobzódik az arany, mint a liba hája a szervezetben, s nincs aki kiszedje onnan.

De ő, Vas István azok közé a kevesek közé tartozik, akik szegényen jöttek hódításra, kincsek nélkűl, gyerekkor nélkűl, költői anyanyelv nélkűl, szégyenítő, szorító, visszahúzó, megtagadható, eladható és elárúlható és mellhártyagyulladásos magas lázzal szervezetünket fölfaló és lépesméz-finom, dúsgazdag emlékek nélkűl, szegényen, nagy nosztalgiákkal és állhatatossággal, s amit hozott volna, az is használhatatlan volt, csak teher, rossz rezignáció, olyan mágneses tér, amelynek vonzásától meg kell szabadulni. De szép is így indulni világhódításra! Neki mindent meg kellett szereznie: a bogarak nehezen-rothadó fedőszárnyától a csillagokig, mindent, verejtékes munkával és lemondással, megtagadással és hitkereséssel, a tudat látcsövének lencsekörébe fogva múlt, idegen tájakat, a fölismerés rabló tapogató-csápjaival tapogatva ó-idők életében, fájdalmasan vállalva önmagát, ó-asszír orra árnyát (ahogy ő mondta megpróbáltatásának idején) és józanságát, hogy megtalálja a dal, a vallomás tápanyagát, hogy joga legyen a vallomásra, neki forrást kell teremteni, hogy abból igyon, mint az a madár, amely csak akkor tud énekelni, ha bele-beleiszik a tündérek varázsvizébe, fejét fölnyújtva, kis kék nyelvét a gége felé rándítva ritmusosan, hogy legyen éltető anyaga, amely nekünk, valljuk be szépen, barátaim, akármit teszünk is, akárhová fogunk is jutni, a rigófüttyig, az emberi szimfóniáig, vagy a kozmikus összefoglalásig, amely nekünk barátaim, mégiscsak ott van soha-meg-nem-alvadó elevenséggel a gyerekkor tündértavában, s táplál bennünket halálunkig, mint valami soha-ki-nem-apadó, érett, kövér, édes anyamell.

Más egy világot hoz magával, s azzal népesíti be aztán az időt, mint a részeges aggastyánná szelidült Noé a Vízözön után a Földet, más csak a gyerekkor szőlővesszeit ülteti el a történelemtől, hagyományoktól mocsaras, kidőlt, korhadó elődökkel dúsított termőtalajba, hogy virágozzon, levelet bontson, más a gyerekkor állataival, madaraival, virágaival és álmaival népesíti be a számára kiszabott idő térségeit, hogy éljenek, nemzzenek, foganjanak és szüljenek, rothadjanak és virágba-borúljanak jövendő nemzedékeknek, de ő teremtett egy világot magának, jóformán a semmiből, mert szüksége volt rá, mert olyan nagyon vágyott rá, mert úgy akarta: gondolatainak teremtett szikár, kopár, céltudatos, okos nyelvezetet, várost magányának, szerelmeinek ágyat és szerelmének bölcseséget, vad és komor lelkiismeret-furdalásainak ellensúlyaként (mintegy ellentétes vonzóerőt) finom lemondanitudást és vad és komor és lágy és nosztalgikus és materialista és mégis az elrendelésben-megnyugvó életszeretetet és bizakodást. Ő nem nyelvében, színeiben, szó-vulkánjaiban, vagy színlátomásaiban, ő nem a pudvás, vagy csöves, vagy velős-szerkezetű giz-gazzal, növényi lommal, szendén-illatozó virágok, a napsugarak magasfeszültségű vezetékei közt rángó fecskék és gyémánt-helikopterekként rángó szitakötők gyerekkori vadonával gazdag, de gazdag kételyekben és értelemben és gazdag egészséges, szenvedő, bosszúálló, okos életszeretetben. Nagy gazdagság ez! Szárnyat építeni, s épített-szárnnyal repűlni: emberi diadal ez, barátaim! S mit számít az már, hogy gépével mennyire tud elszakadni a földtől a repülő! A csoda megtörtént! A lét szintézise, a költészet kozmosza, amit Dante, vagy Ady ért el, a föld-pokol-menny mindensége, az fantasztikusan termékenyít, vagy sorvaszt, mint a rádióaktív-sugárzás, csodálatos szörnyetegeket, holdignövő buja vegetációt hoz létre; de büszkévé teszi az embert az emberi diadal. A mi szétomló és fölhabzó életünket, mint a gerincbetegek testét az elernyedéstől a vas-bőr-mellény: annak a régi kétdimenziós világnak vasmellénye fogja össze, minket, mint végtelenségig-nyúló gumiszálkötegek a táncoló, pamutszakállas, mázoltpofájú, önmagukká-faragott bábokat, még ha ólomból vagyunk is (a legbelső, második, vagy harmadik testet), az akkori sejtelmek gumiszálai rángatnak, szívünk izomszálai anyáink tenyerébe és méhébe vannak nőve, azok a rózsaszírmokként kitüremlő-szájú csápnyalábok szívják rab-testünket, vagy ömlesztenek időnként vért nagy haragvásokban és harcokban megsebzett, vérvesztes szívünkbe; de ő, akitől mindez végeredményben megtagadtatott, önmagából nőtt ki, mint hagymájából a virág, de gyökerei befonják, beszövik, átfúrják, hínársűrűségükkel elborítják és fölzabálják a múltat, a történelmet, hiteket, lázadásokat és törekvéseket, korokat és eszményeket egész az első sejtig, a csillagrobbanásig. Így lett ő magában világa hordozója és megértője, így jutott ő az ifjúkori megváltástól a lemondásig, s a lemondástól a reménykedésig, az eszményi epekedésig.

Dehát, kérdezhetik, a költészet mégiscsak táplálkozik valamiből, tápszer, vagy anyatej, farkasok emlője, vagy virágszelíd gazellák gőzölgő friss vére, vagy növényi rothadék, vagy ásványi sók, trillió tengervizi tömlős, szivacsos, puhány, hólyagos, pöfékelő, derengő szervezetecske, akármi, de táplálék kell a testnek, különben kiszárad, elhal, elpergamenesedik, kopogósra tikkad, éhenveszik; a madárnak is kell a pondró, lárva, magocska, féreg, hogy az rejtelmes átalakulás folytán toll-pompázattá, fütty-futókává, szerelemtűzzé szűrődjön, mert mohóak, éhesek, falánkok, ragadozó-ösztönűek mind a szerves létezők, s a költészetek sem különbek. Vas elragadta, fölfalta, megemésztette az eddig-használhatatlant, a külsőre-sejtelmetlent, az egészen-földit: a hivatalok hétköznapjait, a hivatalnok-robotot, a mindennapi kötelességtudás szürke, görcstelen, ősvulkánkőzetnélküli, bazaltnádasoknélküli síkját, a tisztviselőlétet, a könyvelő, szaldakontista szivárványnélküliség enyhe alkonyi pihenőit, vasárnapi lankáit, esti platinagőzű teáit és keserűszájú, nikotinémelyes ébredéseit, pénzundorát és pénzszeretetét, az árúszagot és kereskedelmi árúismeretet, a malterhabszirmos, gipsz-atlaszos, műkőfodros, nevetségesen, barbáran antikmímelő, álrokokó, álbarokk, álgót, álvelencei, álszép kotyvalékot: a mégis tündértekintetű Budapestet, az ő Budapestjét, a szűk, zsúfolt, tolongó, szövetszagú, kőszagú, autógázszagú, verébtollszagú, nőszagú, a fajok és történelmek, véletlenek és ösztönök célszerűsége által összehordott Budapestet, barbárok és latinok végállomását, népek lerakodóhelyét és temetőjét, hullák, csontvázak, koponyák földbesűllyedt tornyát, amelynek kőkoronája, habarcs, gipsz, tégla, vasszövet-csúcsa ez a város, amely kiáll még az időből; költészetté emésztette a mindnyájunkat fönntartó és meghatározó árút, az árú keringését; – az ő költészetét, mint állati rothadék, ürülék, vagy műtrágya, vagy fölszántott temetők emberhús-hamva, szemgolyó és szív-rothadéka, csont és hajzat és szőrzet és szaru-zsírja a nárciszágyakat: a könyvelések 1-0-ig terjedő roppant számoszlop-tömegei táplálják, ezek a mindent-fölzabáló termeszek, hatalmas bolyokban nyüzsgő kereskedelmi levelezések betűrengetege táplálja, táplálják Angyalföld sívár, elfoszló gyárnegyedei, azok az akácos édes kis terek és sáros utcák, ahol fölgyűrt-gallérú munkások, fekete esernyőtömeg alatt, mint valami fekete virágenyészet alatt, mint valami kisvárosi temetési menetben: kistisztviselők tocsognak a lila őszi esőben, s ahol gyertyasebhelyes Krisztusok derengenek az egyenlőség komor babonájáról, táplálják a konzervgyár fölboncolt aranyrózsaszín-belsejű liba, kacsa, tyúk, pulyka-hullái, táplálja kibelezett birka és nyúldögök páca, verejtéke, levele, fortyogása, bűze, lenyakazott szárnyasok nagy, puha véres mája, emlősök ércafatos szíve, óriásbabszem veséje, táplálja az elnyomás, a fajok tébolyát fölidéző gépesített falka elleni undora és gyűlölete, nagy, egészséges szabadság- és békevágya, Velence kőcsipkehóvihara, gigantikus parányisága, Siena zebracsíkozású kőzsiráfja, az eddig-volt világ nehéz, súlyos, gyomorrontásos, epegörcsös, történelmi-sókristályos cirkusza, amely úgy várja már a megkönnyebbülést, a görcsoldódást, a megtisztulást és fölemelkedést, az ókori tücskei, latin nyarak édes-hasonmású badacsonyi asszonyai és a badacsonyi szőlőteraszokat vergiliusi pillanattá festő őszeleji nap fénykéve-ecsetje, táplálja tudása és kétkedése, a világköltészet Golfárama, Goethe, s a magyar költészet szent húmusza, hitetlensége és reménye, és egy asszony kettős-emléke örök ösztökélőként és örök ellentmondásként, hite az emberben, a szabad emberben, aki a mérhetetlen múlt tengere és a jövendő rémekkel, szörnyekkel-hemzsegő, vagy fémcsodákkal beépített tündöklő ege egyidejűleg.

A szükségszerűség-szabadság-személyiség hármasellentmondása és három-személyű egyistene: ez az egy-tőből ágazó három pillére, kocsánya ennek a költészetnek, ezek találkozása, szétívelő-vágya, ellentmondásösszege, s egy-kupolát tartó virágnyakremegése ez a költő, rabló és szegény, gúnyoros és meghatódott, századunk ellentmondásainak fia, mindnyájunk lelkiismerete egy kicsit, az ellentmondások találkozási pontja, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, ül kékbodrú merengésben, szivarhamuja kabátjára havazik – itt ül, most már gondolatban, és darabos, nagy arcán izzó pettytömegviharok, fényponthalmazok gyulladnak ki, s ellentmondásos arc-részleteit összegezik egyetlen vágyakozássá és várakozássá, hogy találkozzon megbékűlt szívével, az emberekével, az enyémmel, az elvágyakozóval, a tiéddel, a visszasóhajtóval, s a szép, okos ősz magányosan-csalogató, fénypárás, derűs, kicsit fanyar, érett szívével.

S én hadd tegyem le a tollat; a portré vázlat maradt, majd folytatom, talán egyszer, folytatom talán, nyugodtabb, higgadtabb napokban.