Tamási Áron ravatalánál^*

Mielőtt a hosszú útra indúlsz, drága Tamási Áron, még szólni szeretnék. Szólni szeretnék, drága Barátom, szellemi bátyám a megértésben és szeretetben, szólni szeretnék hozzád: te a mindenség legszebb kertjének sokáig-tördelt kristály-ága, akinek lénye átsugárzott a tűzzel és feketével dübörgő világűrön, te csillagokkal-virágporos-szívű, méltatlan szavakkal szólok hozzád, te, a szó Fejedelme, tejút-koronás költő-király, te halálüvegből öntött lovagpáncélba öltözött Búcsúzó, hogy ne maradjunk annyira magunkra! Hatalmas műved egyik nagy tanítása, hogy mindeneken betöltődik a Törvény, s hogy csak a múlandósággal igaz és szép az, ami van, hogy tiszteljük és szeressük a beteljesülés szabályát, a lég virágzó tűzfonadékát, szivárvány-hajóit és csont-fenyegetését. Hogy a megértéssel szolgáljuk múltunkat, önmagunkat és jövőnket. De ha megértjük is mi, körülötted-állók, mi-is-elvirágzók és megszégyenülők, ha megértem is, hogy te sem vonhattad ki magad a törvény alól, hogy Te is a Szabály részese, megátkozottja és fölemeltje vagy, mint a gyönyörű anyag minden szülötte, mint minden szólni-tudó, jajgatni-tudó, sírni-tudó, énekelni-tudó, vagy kristálylétbe-épített hallgatag, kőbe-építkezett megőrző merengés. Mint a sűrű kőszivacsba a haláltól-beledagasztott hajdani vergődők, fuldoklók és szerelem-álmok, mint a hatalmas kőlapokból fűzött fehér itatós-könyvbe sajtolt tegnapi-elevenek, vacogni- és fosztogatni-tudók. Ha meg is értem, amit hittél, írtál és elfogadtál, amit dacosan és az üszök-tajték fehér bőréből kirepedt kormával füstölve tagadni kellene – létemben megalázva és szívemben háborogva és keserűen kérdem: miért késztettél e gyötrelemre, hogy szólni kelljen hatalmas halotti virág-koponyádnál, sárga gyötrelembe gyűrt arcod fölött, csipkék-alatti gyökér-kezeidnél, te szólni-már-nem-akaró, koporsóba-zárt óriás jégvirág, te már a földbe-rajzolt-csontú, valahol-levő és ismeretlen, Mesterünk, Barátunk, Tamási Áron? Hiszen tudtam én, mikor utoljára láttalak – és te is tudtad, mert láttam árvuló és Tündér-országot kereső, meghomálylott tekintetedből, hogy a gyógyíthatatlan szó ideje jön már, mikor kerek-ablakú kórházi szobádban ültem, amely a Halál-országba úszó fehér hajó kabinja volt, ültél az ágyban, s fehér gézzel bepólyázott csuklóidat keresztként melleden tartva hallgattad híreimet a zajgó és gyötrődő világról. Meggyűrűzött madár voltál Te már akkor, Ismeretlenbe-készülő! Azok a vércsöppekkel átitatott fehér kötések csuklóidon, mint a madarak lábán a számokkal-bevésett, finom aluminium-bilincsek, a már máshova-tartozás számjegyeivel beírt könnyűfém-pántok voltak a csuklódra-tekert véres vásznak. És nem mondtad és nem mondtam, hogy vége, Te haláltól-meggyűrűzött, a halál partjai felé szállni-készülő, csonttal-kirakott-földrészre-távozó. Amit mondtál – és mondtál ott is, a halál-kabinban, szótlanúl, hisz kimondott szavaid el-nem-hervadó cseppkő-virágokként növekedtek eszmélkedésem és emlékezésem barlangjában – azt az Ábel könyveiben olvastam gyerekkoromban. Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadúlt fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod, otthont-kereső Otthontalan. Ez a mondat világló és szivárványos és csillag-hímporos műveid szíve, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat árván, nem vacoghat foszforeszkálva a csönd-poros űrben. Otthon kell lennünk valahol a világban, s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres, gyászhímzésű és tűz-irgalmú, arany-álarcú és gyémánt-vértű, virág-szagú és bánat-erjedésű szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden műved, jövőbe-induló drága Barátom, Tamási Áron. Ezzel indultam én is, a Dunántul Ábelje, jövőt-hódító daccal és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan szavaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek-küldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival. A világegyetem örök gyémánt-zizegése a te műved. Kristály-fád minden levele más-más színű drágakőlap, köztük fény-deres gyémánt-virágok. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk. És most menj utadra Vándor! Eddig azt hittem, a holtak gyűlölik az élőket, mert félnek az élettől. Most már tudom: a holtak várják, remélik és szeretik az élőket, és haza-várják új halottaikat. Menj, drága Barátom és add át magad a Földnek. Vár a Föld. Mert a Föld jó. Add át világteremtő, száradó kezeid a Földnek, add át mindenség-boltozatú gyönyörű homlokod a Földnek, add át konok és elfoszló szíved a Földnek. Hogy tested legyen fű, gyökér, virág, föld. Menj, drága Áron. Te tudtál a földbe látni és én is tudok látni a földbe. Ott várnak az öregek mind, akik a földben vannak; ott könyökölnek, ülnek, fekszenek hanyatt, tűnődnek a Várakozók: bajszuk, szakálluk, hajuk bozontja a Földgolyót belülről, erjedve, óriás-tajtékkal benőtte, szempillájuk, csontjuk kiszáradt a lenti tűzben és az óriás belső-hömpölygésű tűz-rózsába nőtt körmük. Menj, most téged hív a Föld és hív az emberi Ősidő. Mi meg ülünk merengve világ-nagy kristály-mesefád alatt, rózsaszín tűz-árnyékában, rád gondolunk mi, ittmaradottak és utódok és meg-megáll tollat-forgató kezünk. S néha fölnézünk a világló kristálylombokba, s mintha arcodat látnánk a lombok közül nevetve kibújni. Fönt zsongás, bizsergés. Nézünk és azt mondjuk: nézzétek, valami ég ott a mese-fa lombjai közt. A Szűzmáriás Királyfi néz ki onnan? Tűzmadár? Áron arca ragyog? Vagy egy csillag ég? Nézzétek! Ragyog egy csillag!