Kassák Lajos dér-koronája^*

1946-ban láttam először Kassák Lajost, egy több-napos vitán, amit talán „A művészet és élet”, vagy „Művészet és társadalom” címmel jelöltek rendezői. Ott ácsorogtam a háború-utáni zöld ágat és derengő vadkapor-csokrokat hajtott romok között, a kamaszkorból-kinőtt érzékeny életemmel, hártya-érzékeny szívvel, topogva nemcsak a kamaszkor, de egy világ levedlett szaru-rongyain, és halállal-teleírt kéreg-cafatjain: s néztem ezt a szögletes-arcú, alacsony embert, aki ott állt a gyötrelmes füsttől és a repülőgépektől, a halált-petéző fémsáska-vonulattól megtisztúlt ég alatt s tűnődő magas homloka mögött már új tervek születtek és álmok. Arca, ez a kő-hasábokból és pórusos őskőzet-gyökerekből összefont arc (mint megkövesedett tengerililiom-csokor), kemény volt és ős-idejű, mintha nemcsak a mát, de a földtörténeti időt is mutatta volna, mindazt ami volt, amik voltunk. Tömbszerűsége, hasábossága a Húsvét-szigeti szobrokra emlékeztetett, vagy a délamerikai ősindián isten-szobrokra. Ismertem minden művét: nagy verseit és nagy verseskönyveit, regényeit, novelláit, tanulmányait, manifesztumait, emlékiratait folyóiratait (amiket kizárólagos Kassák-műveknek kell tekintenünk), vitáit és életútját (ami szintén a legjellegzetesebb Kassák-mű), s most hogy a nyolcvanadik év tündöklő dér-koronáját tette fejére a megmérető és mindíg-újat-akaró idő, nemcsak nagy életművét és művészetét ünneplem, de ünneplem a megmérő és mindíg-újat-akaró embert, a munkást, aki tudott lenni több látszólagos végzetétől kijelölt önmagánál, aki tudta a sors végzetesnek-látszó törvényeit áttörni és megváltoztatni. Ünneplem azt az embert, aki több mint hat évtizedes költői és művészi munkássága alatt tántoríthatatlanúl hitt művészete igazában, mert nagyon nagy erő ez, aki volt és maradt az új művészet fáradhatatlan zászlóvivője és kőművese, rokona Apollinaire-nek, Cendrarsnak, Max Jacobnak, összefoglalója és átérzője a század minden új művészi törekvésének, amely őszintébb, nyersebb és pontosabb akart lenni a XIX. századinál, s aki végűl is a maga fáradhatatlan kőművesmunkájával megépítette a magyar avantgarde, a lírai forradalom és emberség széles-alapzatú, őstörvény-csontozatú, modern Bábel-tornyát, amely ugyan még nincs betetőzve, de amely fölnyúlik a csillagokig.