Találkozások^*

Tizenhárom éves koromban, a bicskei polgári iskola tanári könyvtárából olvastam először Az ember tragédiáját. Háború volt már Európában, és nagy nyár, koponyát-égető, növényt-hártyásító, levélpernyét lüktető féktelen arany-hánytorgás, tűzomlás és láng-zuhatag, isten iszapos arany-könnye folyt ámúldozó és oktalan szívünkre, a Jelenések fénylő és robbanó trombitahangja, a parázsló óriásangyal-csőcselék tüzes gyanta-szakálla. Egyik lomha, gyűlölködő, foszladozó-emlékezetű, lucerna és lóhere-szagú, kalász-zörgéses, temető-fogsorú faluból jártam naponta vonattal a másik poros-haragú, az elmúlásba-szekerező, tehén- és disznócsordákkal szuszogó és lökdösődő faluba, ahol ecetfát és jegenyét, nyárfát és akácot hajt ki a hősi-halott nagyapák földtől-megrágott csontja és rozmaringot és kőrózsát a penész-szoknyás, gyökér-fejkendős dédanyák medencecsontja és kőcsipke-csigolyája. Ott olvastam a vonaton Madách Imre nagy könyvét, trágya és föld-eres kezű parasztok, Budapestre-járó munkások, fehér-zoknis, rózsaszín-szalagos diáklányok között. S ültem vacogva, homályos és kőcsomós aggyal Madách istenszívét-tartó végtelen oszlopai, mindenséget-kitámasztó pillérei alatt az óriás-varangyon, a gyerekkor borzongó partján, amely gőzölgő, mirígy-ragyás, izzadékony és zöldfoltos volt, mint a növényien-duzzadt varangybőr. És tizennégy évvel később Hatvany Lajos dolgozószobájának falán egy kicsi barna fényképet láttam: redősen-leomló bársonyfüggöny, fa-rózsás és rózsaleveles, barna fül-tekervényes íróasztal előtt egy férfi áll, finoman-ragyogó, térdigérő csizmában, térdkalácsig-lehulló végig-gyöngyházgombos kabátban, gyöngyházgombos mellényben, kihajtott fehér ingben, feketeselyem nyakkendő-csokorral. Széles, fölgyújtott petróleum-lámpaként világító koponyája kicsit megbillen nyakán, arca lágy, tétova, bajusza válláig csüng le vékonyan, mint a magány díszhal-uszálya, kis szakállal bemohosodott arca, mint a mohás sírkövek, mint a darazsak penész-bundás feje, mint a szövőmadarak mohás fészekfala, amely fölött tétován és űzötten, gyanakvóan és neurótikusan csillognak a szemek a virrasztás fehér viasz-tálaiban, kicsit kiperemesedett szemhéjjal, megpattant hajszálerek, piros rózsapontok koszorújában, sárga mirígycsomócskák gyűrűjében, a bánat kék-hínáros holdudvarában. A haj vékonyszálú, megfogyatkozott. Kezei nem látszanak. Ő az, Madách Imre, a harmadik mester, a világ-minden-sejtjét-egyszerre-látó, a jövőt-fölfogni-képes; Ő az, aki végig-gondolta a világot, aki egy-folyamatban látta a létet, aki az emberi és lét-történetet, a történelem habzását és hömpölygését, s az égitestek dörgő gyűrűzését époszi vággyal mondta ki époszi méretekben; Ő az, az ideges, szívbeteg, tántorgó-léptű, mint mérget-virágzó tüske-erdőtől: besúgóktól körűlburjánzott, börtönben-nyírkosodott testű, álmatag szorongó, bagolyhuhogásra-éber, a sztregovai ködbe bámuló, és vastagon-göngyölgő angyalhajba-ragadt, ökörnyálba-göngyölt, kanca-rúgástól kékülő-szívű, világirodalmon-gyötrődő földesúr, a legmodernebb és legnagyobbat-akaró magyar költő. És, talán 1959-ben, Waldapfel József megmutatta nekem Az ember tragédiája bőrbe-kötött kéziratát. Ó, zseniális sorok, kézzel-írt feledhetetlen látomások az idő elsárgúlt lapjain! Madách kezevonása gyors, kemény, erélyes, tolla kicsit vastagra-metszett, mint a kanalasgém csőre, s ezért itt-ott az írás elkérgesedése, a tinta megcsomósodása, az írás megtekeredő gyász-szalagai, mint vastag fekete sáslevelek, vagy bitófák, s kis fröcskölések, tűhegy-tintapöttyök a betűk üregében, buborékjaiban, mint a medúzák, vagy fölfúvódott mélytengeri halak elvékonyúlt bőrén, toll-rovarváladék a betűk szögleteiben és hajlataiban. S itt-ott a finoman-áthúzott szavak, s fölöttük Arany János ideges, istenke-kesztyűt, vagy nárciszt-utánzó, vékony, lilába-fakúlt írása: a pontos javítások, a csak-megcsodálhatók! Mert ezek a költők nemcsak szerették egymást, nemcsak a nemzeti lét és kultúra jövőjét látták egy-egy újszülött nagy műben, vagy kísérletben, de segíteni is tudtak egymásnak. A modernebb-nyelvű Arany a modernebb-eszmélkedésű Madách kezét lágyan és nem-titkoltan igazítva lehántotta a műről a nyelvi ódonság kőkérgeit, a rosszúl-fölburjánzott szó-sejtek kemény, sárga szaru-rétegeit, a beteg sarjadzásokat, a lila vadhúsokat, a dadogás amúgyis-foszlékony hártyáit. A múltba-tűnődve látom, ahogy a csönd gyökereivel befont, kiszakállasodott-arcú, Petőfivel-álmodó, a Bach-korszak jégvirágai közt didergő, a levert forradalom csönd-zuzmarájában deresedő Arany János töprengve és szorongva javítgatja a csönd átlátszó hártyazsákjába burkolt fejű, a vad, fékezhetetlen-torkú hajnali madarakat hallgató, az elnyomás fehérszőrű dérvirágai közt szorongó alsó-sztregovai „Tisztelt Hazafi”, a szakállal-bemohosodott-arcú Madách Imre nagy művét, s írja lelkesen és boldogan Tompa Mihálynak, hogy óriás-gyémántot csiszolgat, mint Spinóza, a spinóza-éjszakában. „Szerintem – írja 1861 október 27-én Pestről Arany János Alsó-Sztregovára Madách Imrének – az „ember tragoediája” egy Dante, vagy Goethe technikájával remekmű volna.” Szigorú, mert tudja, hogy igaza van és tudja, hogy nagy művet olvas és javítgat, aztán enyhülten hozzáteszi: „Így is az…”, mert azt is tudja, hogy valóban így van. A magyar költészet váratlan virága, gyémánt-szirmú rózsája Az ember tragédiája, csodálatos szerkezetében, lét-értelmezésében csak Dante Isteni színjátékával, vagy Goethe Faustjával hasonlítható, a modernebb, tajtékzóbb és nem-tékozlóbb Európában sincs párja korában, nemcsak múltat mér, de a jövőbe is lát, mint a képzelet és a halál-szülte istenek, és heroikus elgondolásában, egyetemességében, mámoros-ízű, álom-kupolás, látomás-tornyú katedrális-szerkezetében máig sincs utóda a magyar költészetben. Nagy bánatunk, hogy nem írhatta meg világ-époszát „Dante vagy Goethe technikájával”, tehát Dante, vagy Goethe nyelvi mámorosságával, finomságával, pontosságával, természettudományos részletességével, filozófiai, fogalmi gazdagságával! Hogy nem szólhatott csillagfényszínű, csillaghalmaz-lángtobzódásos, tengermorajlású, vagy vadrózsaszagú nyelven, az őslétet-hordozó és a középkor izzó és ragályos mámorait, ló-páncélzatot és lovagpáncélzatot, vért, mérget, bársonyt, keresztesháborúkat, Jézus misztikus világgá-lényegülését, Mária vérrel-virágzó ölét és a hajnali kolostorok tömjénfüstös templomaiban órákig eszelősen kántálva-dícsért gyönyörű emlőit, az epileptikus látnok-atyákat, Vergiliust és az orfeuszi létet, Swedenborg látomásos szemgolyóit és Tasso vérbíboros éjszakáit, a bűnös és konok tömeghisztériákat, pestist és világrész-rothadást, a természeti lét minden buzgalmát és bugyogását, erjedését és száradását, Apuleius erotikusságát és az istenhimnuszokat író szentek habzó és kanca-tüzelő, csődör-tajtékos tébolyát magába-itató nyelviséggel. S ez nem Madách múlasztása, géniuszának könnyelműsége, de a több-évszázados magyar köd okozta ezt, amely vastagon és zsírosan megülte tájainkat, s alig hagyott fényt virágainknak, hogy fejlődjenek és szétosztódva lángoljanak, gazdagon sokasodjanak; s okozta ezt az önelégültség és önteltség kövér pora, amely ráüllepedett életünkre, földbehúzó redős föld-köpenyként, s beleragadt szőreinkbe, mint a darazsak bunda-csizmájába, potroh-szőreibe a virágpor, s nem a termékenység, de a halál irgalmatlanságát hozta. Okozta ezt a földünket bombázó túlsok kozmikus sugárzás, a túlságosan-erős történelmi sugárzás, amely jött az űrből, a földből, a halál áramlataiként s nem csoda-létezőket, kúszó csonttüske-várakat, húsgigászokat, buján-tobzódó virágkristályokat és páfrány-álmokat, az űr csillag-fáit benyüzsgő madárcsődületet segített növekedni és szaporodni, de törpére tervezte fogalmainkat és mámorunkat, s tette létünket elgazosodott, mocsaras, szélfújta sivataggá, amelyben énekünk is legtöbbször olyan volt, mint a Keresztrefeszített hörgése, a bürökként száradó és üvegesedő lábak alatt görnyedő anyák siratóéneke, vagy a farkasüvöltés. Ó, világ-fogalmazó modern-látnok Madách Imre! Milyen bátorság és milyen cseppkőbarlangmélyi magányos magány kellett e hatalmas modern mű megtervezéséhez és megírásához! Milyen bátorság kellett elszakadni a magyar költészet szokásaitól és módszereitől, kitépődni merengő és dacos önmagunkból, s lenni Milton és Dante társa, Goethe utóda! Mit kellett letépnie magáról, gyöngeséget és testrészeket, vérző gödröket tépve önmagán, hogy fölszállhasson az alvilágból a látomás-Griffen, a Látomás örökké-éhes óriás-madarán! Madách Imre a legbátrabb magyar költő. Az ember tragédiája hatalmas modern kísérlet a világegyetem új értelmezésére. Nála – a magyar költészet történetében először, a jácint-szájú Csokonai Vitéz Mihály néhány versét kivéve, – a világegyetem (s benne a föld-történet és az emberiség története) nem merev fénylés, mint egy szitakötő szivárvány-lakkos, harmincezer kristály-domborulat-hatszög szeme, nem isten fényében izzó gótikus-csipkézetű kristály-korona a föld zöld koponyáján! Nála a világegyetem folyamatos történés, folyamatos anyagiság, gyötrődő folyamat, az anyag állandó szülése, születése, haldoklása és halála, folyamatos lét, mindíg-más és mindíg-ugyanaz, örök-gyötrődő föllobbanás és elfoszlás, a ködeivel, golyóival, atomhalmazaival elrobbanó és összesűrűsödve fölragyogó örök anyag, a tűzzel, fémmel, gázokkal és biológiai léttel virágzó anyag az örök térben, anyag, amely növekedve és elkorhadva, égitestté-virúlva és önmagába-omolva maga teremti, építi az időt. Mert az időt az anyag építkezése teremti a térben. Nála a Föld befejeződő-sorsú égitest, éppúgy a Halál szülötte és önmaga halálának hordozója, mint minden a létben. Nála tudja ezt a történelmi ember és így vállalja a Föld-sorsot, a Föld-történetet, az emberiség-sorsot, s az emberiség biológiai életfolyamatát: a történelmet. És épp e tudott, és tudatosan vállalt világ-sors és emberiség-sors miatt nála a létezés és a történelmi lét, s az ember-sors erkölcsi végzet, okos és szép vállalás, büszke szerelem, és ezért nem reménytelen. Nem magányos és leépülő. De megértő és világot-átfogó, törvényt-szülő és csodálatosan emberszerető. Kass János, akinek Az ember tragédiájával és Madách Imrével való negyedik találkozásomat köszönhetem, képzőművészetünk történetében először kísérelte meg madách-i módon elmondani Az ember tragédiáját. Szigorú, éles, pontos-metszésű rézkarcaiban a XX. század legjobbjainak látomása él a mindenségről és az emberiségről. A világról, amely örökké-meghaló és folyamatosan-megtermékenyülő, mindíg-teherbe-eső, mindíg-új-embriót-méhében-hordozó, mint a törpe-kaméleon-nőstény, amely többször szül egy évben egy párzás után, mert a spermiumot elraktározza magában, szül, de közben párzás-nélkűl újra-fogan, mert a megérett petesejtek fokozatosan fölhasználódnak, fokozatosan megtermékenyülnek a fölhalmozott ondó-várakozástól lázas és gyöngy-galléros gyöngy-ruhába öltözött asszonytestében. A világegyetemről, a hím-nős egységről, amely önmagát nemzi, önmagát szüli újra és újra, önmagába hal és önmagába temetkezik újra és újra. Látja a létet. A mindenségférfi-mindenségasszonyt, a mindenséganyaöl-mindenségtemetőt. Kass János a XX. század világképét megíró, természettudományos époszt teremtő Madách Imrét fedezte föl rézkarcaiban, a mindenséget-magábazáró roppant koponyát, a koponyát: a mindenség belsőterét, ahol a természet történik. Ezek a karcok már nem istendicsfényűek, gomolygó ködfátylasak, kihullott angyaltoll-avarral borítottak, hisz az angyalok is tollukat vesztik, mint lombjukat a fák: a levelek sejtjeiben megnövekszik a kristály s a megkristályosodott-sejtű levelek elnehezülnek és letörve lehullanak. Ezekben a karcokban már nem a magányos, tragikus, csak-isten-kezétől-védett, alázatos ember jelenik meg, akivel Jób-próbáit, Jónás-megpróbáltatásait végigcsináltatja a Teremtő, tudván, hogy ő az Úr, s megváltó-ujjaintése úgyis mindent rendbetesz, mint a hajdani Madách-illusztrációkban, de a világegyetembe-született magányos, dicsőséges ember, aki tudja helyét és sorsát a mindenségben, és a mindenség egy élet-gömbjén, a Földön, töprengve kutatja léte törvényeit, s aki, mert meglátta sorsát, meg is érti, és el is viseli sorsát, s ha kihűlni készűl e naprendszer, talán megtalálja útját a lakható csillagok felé. Mint Max Planck a fizikában, Madách Imre a magyar költészet történetében az igazi, új törvények és megismerési lehetőségek első nagy megfogalmazója volt, a makrokozmosz és mikrokozmosz törvényeinek nagy fölismerője, jövőbe-épülő hatalmas üzenet. Negyvenegy-éves korában halt meg. Ó, de fiatalon, ó, de értelmetlenül! Hogy halt meg: gyötrődve, fuldokolva, jajgatva, átkozódva, hörögve, sikoltozva, tajtékozva, magáról a világot-letépve, vagy csöndben, mint a madarak? Húsát, szemgolyóit, szakállát, körmeit, agyát már száz éve megette a föld, de nagy kristály-buborék koponyája, csontváza átragyog a földön, mint a megváltás csillaga, megvilágítva körűl a létet, a holtakat lent, az élőket idefönt: a nagy haj-lobogóba göngyölt csontvázakat, földet-harapó fogsorokat, a foszladozó kezeket és húsból-kivirágzó lábújjcsontokat, a növényeket, állatokat, temetőket és álmokat. Csontváza izzik, ragyog, vakítóan fénylik, mint az Első Jel, mint egy földbe-temetett óriás arany-Betű, minden Szó eleje, az Írás kezdete.