Arany János ünnepén^*

Dühöng, hánykódik az ősöreg-ördög a földben: a bűntető és szenvedésre-vágyó Gonoszság. Dante jégkútba-falazott óriás-ördöge, aki, mint a földgolyó szőrös tengelye áll e zöld-habzású és bíbor-kristályú bolygó közepén, s akinek combja és lábszára csimbókos szőrein kapaszkodva mászott át a tisztúltabb létezésbe, Dante majom-fogsorú Óriás-szörnyetege vicsorog, fúj, köpköd, hörög a jég-parazsú, tűz-agyvelejű mélyben, fekete-bársony óriásvakond-karmú kezével túr a tűzben, a lángban, a gyökerekben, arany őskövület-szárnyakban, érc-óriáspolip-göngyölgésekben és világító dermedésekben; dühödten rázza belülről a földet a Pusztító, hogy már reped sisteregve, tűzbuborékai, s véres gőzei tódúlnak ki a repedéseken, s készűl hullni darabokra szét, hogy összetörve, üszkös és ragacsos halott darabjaival szálljon az űrbe szét más Tejútak felé, mint a lét boldogtalan szilánkja; dühöng a megtébolyúlt Sátán, s gomolygó átka már a holtak csontjait égeti. Milton Paradicsomból jajgatva-kilökdösött bűnös arkangyalai dühödten dúlják a nyíló, elvirágzó csillagkerteket, feslett szárnyuk és kőgyűrű-orrlikú kőkéreg-papagájcsőrük fölcsíp és összetör bolygókat, végzeteket, készülődéseket és temetőket: a világ telve van félelemmel és gyötrelemmel, megaláztatással és szégyennel, magánnyal és keserűséggel. Nem mondható békésnek, vagy békesség-embriót-hordozónak ez a század, és nem mondhatók tisztúltnak és nyugodtnak életünk évtizedei sem, a tisztaság Tündérkertjének, ahol a csönd óriáspáfrányai és a merengés rózsa-szájú állatai, krizantém-szájú halottai, margaréta-szemű madarai között őgyeleghettünk volna arany-álarcú és kékbársony-álarcú álmodozók, könnyeden a múltba-révedők és álmatagon jövőt-kívánók. Zord és konok idő a mi időnk. Itt állunk levedlett századaink hártya-halmazán, a Jelenkor Galapagosz-szigetén, ahol a múlttal-teleírt üres bőr-alakzatok hemzsegve hömpölyögnek a szikár szélben és dagadt fürtökben a csillagokig szállnak; itt áll a jövő század titokzatos kapuja előtt az emberiség: s legjobbjaival szorongva kérdi: eljut-e még a jövő századig? S ha igen: szeme mit pillant meg a Titkok Kapujában? Új-századokat-szülő, hatalmas, tizenkétmilliárd-emlőjű, kövér tejjel bugyogó tizenkétmilliárd-csecsű, kiapadhatatlan szülőbarlangú Emberiség-asszonyt, vagy hatmilliárd-sírgödrű nyitott Temetőt? Nem mondtam volna mindezt, ha nem épp most kellene elmondanom, Arany János hatalmas bronz-szobra alatt, nehéz bronz-szemöldöke, lecsüngő bronz-bajusza, zsinóros bronz-mentéje és zsinóros bronz-csizmái alatt: Arany János nagy ünnepén. Mert egyre többet nyúlunk művei után: megnyugvást keresve. Egyre többet lapozzuk csodálatos és érzékeny könyveit, utólérhetetlenűl magyarúl megírt könyveit szikkadt, csillagtalan éjszakáinkon, fénymohás és eső-szögesdróttal körűlgöngyölt nappalaink csöndjében: magunkat keresve és veszteségeinket. Történelmünket és halottainkat. Pedig neki sem adott könnyű időt és könnyű életet a sors. És miféle megnyugvást adhatnak az ő könyvei? A nem-könnyű, paraszti gyerekkor után, a tétova, Bolond Istók-léptű, latin-palástú ifjúság után jött a végzetes, a csodás, a feledhetetlen, a mámorító, a kegyetlen, a megváltást-igérő, a Krisztusként-átlényegítő, a mindent-megérő, a sohase-lesz-többé, a diadalmas, a tűz-szárnyakat-növesztő üstökös-pillanat: és begöngyölte tűzuszonyával és betakargatta arany-szárnyaival és körűlhömpölyögte fény-csápjaival és foszforeszkáltak sejtjei, nappalai és éjszakái, álmai és énekei: de csak egy pillanatig, aztán szétrobbant millió szilánkká és elemi részecskévé a reménység-üstökös, s nemcsak az országot égette üszkössé benne és körülötte, de kiégette szíve duzzadt gyökereit is, hogy szíve olyan lett, mint a sugárállatkák kő-likacsokkal és kő-csövecskékkel csipkésen áttört és beszőtt háza. S ki tudja benövi-e mégegyszer ezt a kőcsipke-dermedtséget valami egysejtű reménység, boldog sugárállatka, remegve-csillagzó hit, tobzódó-csápú fény-koszorú? Mert mi jött ezután? Bújdoklás és reménytelenség, nemzeti depresszió és vacogás, csüggedés és keserűség. Kortársai maradtak csak, nem szellemtársai, s akik élve-maradtak, azok is tébolyba-hullók, tébollyal-szakállasak. Petőfi teste kifosztva, más testek közé hajítva bomlik, szívják és eszik és tépik ismeretlen gyökerek szívókorongos, gyökérvég-agyú csápjai. Mert mi maradt ezután? A sírás, a hűség, a panasz, az öngúny, a némaság és az újrakezdés. Mert mi maradt ezután? Nem a haza, annak eszméje csak; s zengő nagy énekes-ősök és apák a történelmi időben, s rokon-szenvedők Európában és a magyar történelemben: költők, époszírók, Shakespearek, Burns-ök, Aristophanesek. Mert mi maradt ezután? Önvád, vaksiság, májbaj, fájdalmak, halálok. Mert mindezt nem tudta eltakarni, a vonaglásokat, szögleteket, horpadásokat, a vér apadásait és sűrűsödéseit a költői dicsőség époszi-himzésű aranypalástja, mert annak minden redőzete és ránca jajgat, az maga a jajgatás; mert mindezt nem tudta eltakarni ragyogásával a halhatatlanság aranylevél-koronája, mert fénye alatt a meghalt ifjúság koponyája van: alig-látó, könnyező szemek, érgörcs és magány. Bevérzett szárnyait ott rázta nyikorogva és recsegve fölötte a magyar XIX. század, s mérgezett, véres tollai, a véralvadék-pihék beleragadtak a megsebzett szívekbe, a lőporfüstös szempillákba, szakállakba és hajakba, beleragadtak a kard-vágta és tilalom-vágta sebekbe, fejszeél-hasította koponyasebekbe, fejszefok-zúzta homlok-gödrökbe, lándzsa-ütötte stigmákba; a puskák kakasából kilövellő fehér robbanás-portól és az ágyúk cet-orrlikaiból gejzírként föltoluló lőporfüsttől és lángtól megperzselődött arcokra és szemöldökökre feketén alvadtak rá az évtizedek. S nem tudjuk a véralvadék-álarcot lehántani, mint a fakérget, mint halott arcáról a gipszmásolatot. Százötven évvel ezelőtt vajúdni kezdett egy parasztasszony, s mikor a testből a fényre-forogva először sírt föl a csecsemő, s mikor először rágta kopasz, csontkoszorútlan, lila ínyével édes emlőit a gyermek, nem tudta a boldog, hogy történelmet szült, éposz-óriást, népmese-fiút, nagy bánat-ismerőt és nagy gyötrelem-tudót, hogy megszűlte a magyar nyelv ősvilágba-gyökerező, égitestek-közt-hánytorgó-koronájú, lombjai közt ősisten-szakállt-lobogtató, látomás és csodatermő világfáját, aminek lehullott levelei sem rothadékonyak, de kristálytollakként borítják a fénytelen, nehéz földet; hogy nyelvünk és álmodozásunk Homéroszát szülte meg, s belső Halál-országunk Vergíliuszát. Mert nem tudják az anyák, amikor szülni jajonganak: átkot szülnek-e, vagy jövőt? És mégis: micsoda boldog század volt az a magyar XIX. század, miféle szent anyák, akik szülték Vörösmartyt, Petőfit, Széchenyit, Kossúthot, Eötvöst, Bajzát, Kemény Zsigmondot, Tompa Mihályt, Deákot, Vajda Jánost, Batthyány Lajost és Arany Jánost? Volt-e, és lesz-e még történelmünkben század, amikor ennyi tiszta és nagy férfiút, a tehetség és a jellem óriásait szülték a szenvedő és nagyszerű anyák? És volt-e feketébb és véresebb csillagzuhogás, mint az ő haláluk? Arany János, akit a nyugalom jegyesének mond a renyheség és a megszokás: már a kezdetekben az indulat, az izgalom, a dúltság, az ingerűltség, a nyugtalanság és ámulat, a bánkódás és fölemelő irónia, a töprengés és szigor embere volt, nemcsak nyelvünk aranyművese és aranykovácsa, de volt a hűség, a modernség, önismeret, emberség és magyarság küldötte is, népünk legjobb tulajdonságainak emberré-varázsolt szelleme, és mindvégig a levert forradalom gyásza, Petőfi Sándor hatalmas siratása. Szíve Petőfi ismeretlenbe-görgetett, halálhörgésbe, emberüvöltésbe, részeg és tébolyúlt lónyihogásba, óriás lószempillák verdesésébe, szétrepedt ágyúk lőporfüstjébe, dögmadár-rikoltozásba és pacsírtaszóba-foszlott testének virágzó csöndes temetője, áldott tetemének behavazott kertje. Ez a költő, akiről azt mondják, mindíg a tapinthatót, a megfoghatót kereste, mindíg a valóság bizonyítékait, ez a nagyon-magányos, nagyon-földönjáró ember, akinek szép szava jövendőnk virága, a reménység kertje, akinek szava a megtartó bizonyosság: mégis költészetünk legnagyobb álmodozója volt. Époszi álmaiban álmodott népének olyan múltat, amilyen talán sohasem volt: bölcset, bájosat, haragosat, tisztát, jószívűt, arkangyal-indulatút, virágzó asszonyi rózsacsipkefákat, nehéz tarka lepedőkkel, aranyrojtos bársonyszoknyákkal és álarcos vas-sisakokkal felöltöztetett lovakat, páncélinges és páncél-mellényes, páncél-cipős és páncél-kesztyűs tiszta lovagi hősöket, bölcs sámánokat és még-bölcsebb királyokat, szerelmet és hűséget, csak-tiszta-vonású rendíthetetlen tiszta népet. Képzelet-múltat épített, habzó, áradó, vérző, virágzó, bocsánatos középkort, nem Boschit, nem is Brueghelit, de Arany Jánosit. Miért tette? Hitte, hogyha visszafelé építjük a múltat: úgy építjük jövőnket? Hitte, hogy csak a múltból érthetjük meg a jövőt? Épített óriás Álmodozás-üvegpalotát, Jégvirág-országot. Miért tette? Hiszen kicsit az történt vele is, mint mese-kölykeivel a Rózsa és Ibolyában: mire hajnallik, eloszlik a fényben a köd-palota, s a varázslat ártatlanjai nem paplanos ágyban ébrednek, de a harmatos földön. Egy század szélfúvása után miért is várnánk feleletet? Hiszen végső feleletet adni csak ő tudna, aki, ha kellett, hallgatni is úgy tudott, mint senki más. Felelni csak ő tudna, nem a kései utód, csak ő, Arany János, aki bíborban született százötven évvel ezelőtt, s akinek cserepekké-széttört, kopott-mázú, a földtől csontpókháló-trombitákká kiszívott, csontselyem-bábbá rostosodott, likacsos csontjai, vagy megkristályosodó csontjai ott feküsznek a lassan kitavaszodó és lassan elárvuló Kerepesi temetőben.