Arany János balladái^*

E versek elé tulajdonképpen nem is kellene előszót írni. Ebben a kis kötetben egy-egy vers maga a tökéletesség. Létüknek értelme és magyarázata önmagukban rejlik. A tökéletességnek, a beteljesedésnek pedig nincs szüksége előhangra, magyarázkodó előszóra. Mit is mondhatnék róluk? Ifjúságom megrázó, nagy élménye volt a balladákkal való megismerkedés. Betöltöttek, fölemeltek, leigáztak monumentalitásukkal, utólérhetetlenűl plasztikus képeikkel, sejtelmükkel, alkonyukkal, és személytelenségükkel. E fájdalmakkal-átragyogó-nedvű, sűrű, buja-életű világ többet jelentett nekem minden költészetnél és történelemírásnál. Aztán hűtlen lettem hozzájuk. Aranyból is mást szerettem meg, az esendőbbet, a személyesebbet, a maga-kínjában-vergődőbbet, időben modernebbet. De hát mit is tudtam én akkor a valóságról? A törvényekről, a bűnről, hűségről, a történelemről? Még magamat sem ismertem. A lélek kúszás vadon volt, vágyakkal indás, vadállatokkal teljes. Az ember sokszor elhűtlenedik az igazságtól. Azt hiszi, másutt van a beteljesedés. Hamisan csengőnek hallja az igazi aranyat, s a gyarlóbb fémet szebbnek, gazdagabbnak. Pedig csak a maga-vágya hamis, az ő hite gyarló. Elidegenedik a megmásíthatatlan, őt is meghatározó törvénytől, csak azért, mert a lelke kicsíny, s a hiú lélek nem szereti törpének hinni magát. Így volt velem is. Istenem, milyen hűtlen tud lenni az ember a legnagyobbakhoz! Dacosan és rettegve, lázas fővel és izgága szívvel. Nincs itt helye a tagadásnak. Félünk a tökéletestől. Az embernek az a dolga, hogy mindíg szembenézzen magával, ítéljen, és legyen bátorsága a tékozlást, a hamistanúságot is beismerni. Legyen bátorsága leszámolni és visszatérni a balogúl-elhagyott apához. Valamikor velem is ez történt. És most, a balladák újraolvastakor megint átéltem a vezeklést és az útat a megértéshez. Pedig nem most volt az én tékozlásom. A léleknek minden időben beszélni kell. Nagyobb bűn a hallgatás, mint a drámákba-sajtolt, időtlennek és tértelennek hitt ragyogás. A nehéz-veretű fény, akárhány ernyő födi is, mégiscsak fény, jövőt-hirdető; a nehéz-páncélba bújtatott eleven szív mégiscsak dobog, s ha nem is látod úgy mozgását, mint a meztelen bőrön, mégsem holt az a szív. Ezt nem értettem én akkor. A léleknek és a történelemnek is vannak pillanatai, sőt hosszú-szakaszai, amikor a drámába-sűrítés az egyetlen lehetőség. És emellett csak másodlagosan fontos a formai izgalom, a tárgyiasság, a kristályszerkezetű valóság látomásainak anyagszerűen vaskos, vagy tajték-könnyű, az idő és a tér mélységében mozgó megelevenítése. Aranynál a balladákban való élet és gondolkodás az élet fönnmaradását jelentette. Ismerjük a kor történelmét, megérthetjük. Hogy a skót, az angol balladák, vagy Goethe balladái hatottak rá, az így természetesen érthető. A negyven, vagy száz-soros tömör drámákban egy nép történelmének, lelkének, a bűnnek és a bűntetésnek, a lélek mélyének torz, hamis, vagy virágot-utánzó világa háborog ember-gyík hányadékkal, dereng foszfor-fejekkel. Egy-egy skót ballada fölér egy shakespeare-i tragédiával. A bűn nem marad fizetetlen, nemzetek, királyok, rablók, vagy megmérgezett-lelkű szerelmesek, kis hamisságokat elkövető nyomorúltak, vér-tarajú és vér-palástú elnyomók, víg zsarnokok, vagy elesettek követik is el azt. Csak a bűntetés foka és módja más. Hol a lélek fizet meg kegyetlenűl önmagának, hol a nemzet a rablóknak, hol a lelkiismeret üt látomás-alakban, hol a szerelem ítélőszéke. Talán azért féljük úgy megszeretni és megismerni ezeknek a balladáknak a mélyét. Aranyt is ez izgatta. Nem a pszichológia, de az igazság. Nem a tökéletesen egymásra-épűlt dráma, de a törvény, a törvényszegés rettenetes ára. A félmondatokból, az elhallgatásból kibomlik az egy-igazság, az ítélkező valóság képe. Vallom, hogy a vallomásos költészet csúcsai ezek a balladák. Arany balladái is. És gigászi költői-erő kell a megépítésükhöz: hogy úgy suhogjon a dárda, úgy csendüljön össze a kehely, úgy riogjon a kürt, úgy görgesse sós, szárnyas-halakkal nyüzsgő szürke-zöld elemét a tenger, hogy abban a suhogásban és csengésben, rothadás és szúrós-szagú vízförgetegben szívünkig érjen az őskor és a barbárságával föltámadt középkor, hogy a cella-ablakon belövő egyetlen fénysugár tömör legyen, mint az arany, de ennek az izzó, sűrű aranyoszlopnak hatalma, lelkiismerete, ítélete és bűntetése van. Szent György sárkányt-legyőző dárdája az, amely leteríti a szívünkben lakozó bűn alattomos hüllőjét. Arany nagy ítélkező a balladáiban, talán nagyobb, mint másutt mindenütt. Beleborzong az ember, ha arra gondol, mit tudhatott ez a törékennyé-fájó költő, milyen lelkiismerete volt. És micsoda gyötrelembe és munkába kerűlt tökéletesen megtenni a kötelességét. Mert, valljuk be végre, azt tette.