Arany János lelkiismerete^*

Az ős-époszok teremtették a világot. Azokban morajlik, forr, ráng, dübörög maga a teremtés, ott a jelenvaló idő. És azokban találjuk meg egy-egy nép istenét, lelkét, erkölcsét, küldetését is. Arany is azt kereste, a fajta jövőjéhez az alapot, a csudálatos és létünk pilléreit megmutató „mondakört”, a maga művéhez, a nemzetet fönntartó, magyarázó műhöz az „epikai hitelt”, ahogy ő mondta; a biztosat, a talajt. Nem akart ködre, vagy virágos lápra várat építeni. S amit nem talált, vagy csak törmelékeiben talált meg az ős-múltban, azt megteremtette maga a Toldiban, s a másodifjúság rövid tavaszában kivirágzott Buda halálá-ban, istenig-verdeső éposz-töredékeiben.

Vannak teremtő, és vannak leszámoló époszok. Mint ahogy van teremtő és leszámoló magatartás. A Toldi teremtő-éposz, vulkán-erejű és tenger-hömpölygésű, harmat-tisztaságú, az maga az önmagát megteremtett nép; Zrínyi és Vörösmarty sziklából és meteorokból gyúrt görgetege, Fazekas bájos meséje után a magáratalált magyar éposz. De Arany élete és műve ezután egyetlen leszámolás, magányos vergődés, fintor és keserűség.

Arany máglyáján a szikrát-lobbantó, a teremtést-indító (ki más lehetett?) Petőfi volt, a tündér-üstökös, a verhetetlen-hitű, a vad és tündökletes, az égitest-szárnyalású, a magával-rántó, rólunk a gyöngeség viasz-álcáját leolvasztó, a kétségek dudváját leperzselő, a hitünket-megújító. Arany lomhább, lassúdabb-mozgású, egyenletesebb-fényű csillagképét fölizzította, veszettebb pörgésre kényszerítette az előtte-suhanó (az ő fém és gáztömegeket magával-hömpölyögtető, komorabb szívét súroló) tünemény. S amikor az ellobbant rejtelmesen, tulajdonképpen belehalt ő is. Hiányát nem tudta kigyógyúlni. Belerokkant a testvértelenségbe, körötte irtózatos magány és irtóztató pusztulás. Beomlott haza, elárvúlt nép. Újra beteljesűlt a népen a Dózsa sorsa! Körötte roncsok és némaság, és iszonytató robajjal kidőlt ősz tölgyek, a menekülő, bujdosó, megfehéredett-fejű, tébolyba-hulló, átkozódni és zokogni-vágyó roncs-angyalok: kortársak, költők, politikusok. 1849 után vagyunk! Mi történt Arannyal? Petőfi halála, pusztulásának sejtelme igázta le annyira, hogy minden reményét vesztve, szinte önmagát falva föl, csak vegetatív életre volt képes? Vagy a buzdító, ellenőrző, ostorozó, és tündérien erőszakos Petőfi halála után levedlette a virágzó páncélt, az ál-pompát, s növesztette vérző, meghámlott húsára és szívére kagyló-ingét: eddig-szunnyadó, rejtett, bátortalanabb, gyötrelmesebb, csüggedőbb, de szívósabb igazi lényét, s ami eddíg volt, az csak a testvér-ragyogásban látszott eredendően igaznak? Az ő vas-nehéz szívét csak a mágnes-szívű csalta a magasba? Vagy eleven-holttá ölte a pusztulás? Kérdés kérdés után. Hisz Vörösmarty élt még, emberfejekkel-dobálózó vad látomásai voltak, ha keserűen, ritkán, de fölbúgott még a vén cigány hegedűje! Őt miért nem látta? A Toldiról írt mértéktartó véleményét nem tudta megbocsátani neki? De hát ez volt akkor a fontos? Vagy egyszerűen nem érezte a nála egy nemzedékkel idősebb kortárs szörnyű tragédiáját és igazi elhullását? Mert Vörösmarty valóban belepusztúlt a reménytelenségbe! Ős-sárkány-hörgés volt az, költő-Dinoszaurusz-elhullás, páncélos óriás-kan vérfújása, földgolyó-vinnyogás! De még így is, utolsó gigantikus vers-förgetegben is tudott a nemzet nevében reményleni, tudta az egyszer-eljövendő ünnep himnusz-töredékét kimondani. Vagy Petőfi halála, mint egy lehulló meteorit fényfüstje elfödte előtte a másik semmibe-dübörgését? Vagy nem hitt már emberben, népben, eszmékben, a virágzás lehetőségében? Csupa kérdés, de az 1849 utáni Arany-életmű nem ad egyikre se tiszta feleletet.

Arany 1849 utáni élete csupa leszámolás, csömör és csüggedés. A szívóssága, hallgatni-tudása elkápráztató, de a hite, vagy hitetlensége elszomorít. Az egyszeri-lehetőség nagyívű pályája mindenképp kettétörik; ezután nem tud már az űrben kavarogni, csak a tengerek márvány-nyugalmát „kotorja” nagy lomhacsapású szárnyaival itt-ott az époszokban, de legtöbbször ott is, meg a lírájában komor, öngúnyoló, kiábrándúlt, sokszor kicsinyes is. Mindenütt ködösítés, rejtőzés, kiábrándító reménytelenség, modern magány, polgári józanság, önmarcangoló önismeret, szemérem, s a lehetőség csömöre. De a szűntelen fájó, gyötrődő idegszál ebben a lírában: Petőfi halálának tudata. Az elvesztett hit, az elvesztett barát. Ha róla ír, ha őt siratja (és mindíg róla ír) megtisztúl, fölemelkedik. Benne magát is siratja, azt, aki lehetett volna. Itt van az ő lelkiismerete! Most már csak magát keresi. Írni? Csak magunknak és magunkért? Kegyetlen sors, tán nem is érdemes. Perzselő sivatagban virágzani? Nevetséges és konok önhittség. Romok, hullák, dögök közt, rothadás-szagban énekelni? Tán bűn az, bűntetésre váró. Ha nem kell a dal, kinek van kedve énekelni? Tündér is csontvirággá fagy a jégmezőn… Igen, még harminc év múlva is őt siratja, Petőfit, hisz nem akármilyen testvér-szerelem volt az! A „jobb rész” halt ki vele! Nézd csak meg az ő és Petőfi levelezését! És aztán a Tompával való levelezését. Az elsőben a jövő, a bizalom, az erő, a bátorság kavarog, sustorog, hányja sziklakő-szikráit. A másodikban (1852) a bizalmatlanság, keserűség, a megfáradtság óvatos, rejtjeles beszéde szorítja össze a szívedet. Mi történt veled, Magyarország? Miért lett a világteremtő derűből „érző fájvirág”? A hitből szégyen és lemondás?

De Arany mégsem adta meg magát. Tudta, hogy az egyszál-dal, a kopár tücsök-cirpelés is több, mint a némaságba-dermedt hegedű. Mert nem lehet abbahagyni! Mindvégig dalolni kell, amíg a halál csont-ujjával ki nem oltja a nyelvedet, mint a gyertyalángot. Mert van, amikor bátorság még a keserűség, ön-kegyelem is. Mert van, amikor ez is bíztatás, és idővel vérző orkánná dagad ez a csöndes magunkba-jajgatás.

Ezért szeretem én ezt a bátortalan-bátor, magányos, modern, fáradt öregembert, a magányos, magáramaradt társtalan testvér-istent, a hitét-vesztett teremtőt, az egyszárnyú madarat, akinek volt bátorsága befele-nézni és befele-szállni, ezt a csupa-fájdalom, csupa-érzékenység öregurat: Arany Jánost.