Petőfi szigora^*

Halhatatlan munkaszeretetét kell megtanulnunk tőle. Azt a makacs meg-nem-adást, konok akaratot, irgalmatlan fegyelmet, azt az elfojthatatlan lángot, amely egyre-zordabb szélre egyre-teljesebb szirommal felelt, mert fénnyel kell kitágítani az ostoba elemek nyúlós, vaksi éjszakáját, világossággal kell leigázni a hideg sár kígyószáját, a lucskos növényi-érintés borzalmát, hogy ne vacogjon a légburkot körülhemzsegő égitestek őssárkányszemei közt a magára maradt szív, ne virrasszon foltos hulla-álmai fölött az árva ember, hogy hajnalt teremtsen, ha kell önmagából; azt a nélkülözhetetlen képességet kell tőle megtanulnunk, amellyel pillanatról pillanatra, óráról órára, évről évre újrateremti a valóságot és önmagát, a mindenséget önmagából és a mindenségből önmagát, azt az erőt az önuralomra, amely csak az állandó teremtés szigorát ismeri el és ezzel az ítélet jogát elsősorban önmagán és nem keres lehetőséget az elpilledésre, a test vagy a lélek álnyomorára, ami tulajdonképpen nem más, mint hüllőlomhaságú várakozás, önmagába-szívott mohóság, riadt éhség, mint egynémely parány-létezők gyomorig-visszaszippantott rablónyúlványai; amely nem keres alkalmat a menekülő-betegségre, erre a különös magyar léhasága; igen, azt a munkaszeretetet kell megtanulnunk tőle és parancsként elfogadnunk, amely gyönyörűen nehéz és mámorítóan állandó, amely nem-csillapodó indulat, mindíg-újra-töltekező gyakorlatiság, amely nem fullad bele az álmodozásba, nem ernyed el a tétovaságban, nem oldódik el, mint szájban a gyümölcs, nyers-fanyar ölelésben, amely nem hivatkozik a mellék-körülményekre: szegénységre, kozmikus viharokra, csüggesztően kopár lakásra, mágneses orkánokra, rajongásra, gúnyra, röhejre, az emberi hűtlenség fájdalmasságára, az ideghálózat össze-vissza-dadogására, érszűkületre, szédülésre és szorongásra, pénztelenségre; éppen nekünk, maiaknak, és talán a holnapiaknak kell ezt tőle megtanulnunk, ettől a csodálatos, izgága és ahogy Ady is hitte, neuraszténiás fiútól. Nekünk, e füstös-véres, kimondhatatlanúl-szép és gyalázatosan-nehéz alkonyi-hajnali kor szülötteinek, akik sokszor nagyon is megadtuk magunkat a csüggedésnek és a neuraszténiának és akik nem tudtuk mindíg fölemelni az elhagyott zászlót. Termő évekből keveset adott neki a sors. De hitben és munkában nagy szigort! Mert mást mit kapott? Nem kapott vagyont, pazar társadalmi rangot és tökéletes-izomzatú, a görög isten-szobrok szépségét utánzó, kiegyensúlyozott, egészséges nagy fizikumot, boldog testet nemző-apjától és szülőanyjától, mint az általa ridegnek érzett Goethe, sem népétől hazát, mint más népek költőfiai. Nem: ő egy nehezen-lihegő országot kapott, a hajdani dicsőség szemfedő-foszlányait rágcsáló nemesekkel, méhesekkel és szűzdohány-pipafüsttel, egy lassan-ocsúdó népet Dózsa, Rákóczi után, és olyan szívet, amelynek egy dobbanására visszafelel a hattyú az égből és megrebbennek e földön körűl e föld hattyúi: az akácok. Neki dolgozni kellett, hazát teremteni. Testi-magáról alig mond valamit írásaiban, elődei is többet beszéltek testi-, közérzeti-, szervi-önmagukról, a fiatal Janus Pannonius, a tékozló Balassi Bálint, a vértolulásos, megfeketedő Berzsenyi Dániel, Dayka Gábor, Kármán József, az isten-agyvelejű Batsányi János, a véres-ajkú, rózsa-habot köhécselő Csokonai Vitéz Mihály, az átzabált-szívű Vörösmarty, de igazán csak utódai: a forradalom-utáni Arany, Vajda és Ady nyögte, harsogta, panaszkodta, jajongta, motyogta el hús-ideg-tüdő-fájdalomönmagát, nem is szólva az utánuk-következőkről. Bajait sem írta le, de önmagát se. Rajz, festmény, fénykép nem sok maradt róla, de bizonyos, hogy nem hasonlított arra a jól-megtermett, húsos, cifra-ruházatú szoborférfire, aki kinyújtott ércujjával a semmibe mutat, akiről mereven-sugárzik, mint a bearanyozott fáraó-múmiafejekről a jólét és a biztonság: akivel a milleneumi Magyarország akarta jobbá-hazudni a magyar költő-sorsot és megnyugtatni rohadt-önmagát. Nem! Ez nem Petőfi! Ez nem a sovány gyerek-katona, ez nem az a Petőfi, aki fölgyalogolt Debrecenből Pestre, aki eladta csatalovát, hogy legyen pénze a családnak, ez nem az a Petőfi, aki a morc-édes kisöreg Bem mellett nyargalászott vérszagtól-hisztérikus tajtékos kancán Dés és Vizakna közt koszosan, verejtékesen, lőporfüst-szagú könnyű fehér nyári ruhában. De Petőfi testi mivoltának sokkal inkább mutatja lehetőségét Ferenczy Béni remekmű-szobra: ez a törékeny, szilaj, szikár, kicsit-erős-állkapcsú, kiálló-járomcsontú, picit kancsal, kissé-leszegett-fejű alacsony fiú, akinél jobban alig áhítozott valaki a dicsőségre, és aki mégis a babérkoszorúra lép. Ilyen volt? Határozott-léptű, minden ízében kimunkált-testű, könnyű, telihomlokú, világnyelő-tekintetű, mint a szitakötő. Az arcon a nagy szemek lángja uralkodik, mint két nagy fekete liliom, hogy nem tudsz máshova nézni csak igézetükbe, de ott a keserűség nyers önmagáramaradottsága is valahol a szemek és a szőrzetből-kiszigorodó száj között, az erős arccsontokat takaró sárgás, beszikkadt arcbőr lapályán, amit enyhít egy kicsit a bajusz és a kis szakáll játékos aranytüske-bokra, amely lenő csontosabb, majd asszonyosabb pihékkel a gégére is, befödve finoman a nyakat, mint kökörcsin szárát a szőke növényi pamut, pipacs tokáját a bolyhok. És a madarakéhoz hasonló könnyű csontvázat körűltapasztó húsban hányszor fájhattak az erek, az idegek, hányszor figyelmeztették a szorongó erek fulladásos intelmükkel a ne-továbbra munka közben, éjjel, vagy zaklatott útjain az országban, hisz törte, finomította őt az égitest-iramú munka, a pénzhajsza, utazás, harc, megaláztatás, egyedűlség és szerelem. De ő nem beszélt erről, nem mondta el, ha fájt. Szigorú volt. Irgalmatlan-fegyelmű. És a keze? Úristen, milyen volt a keze? Milyenek voltak makacsúl-tollat-szorító ujjai, kardot görcsölő ujjai! Milyenek voltak felesége gyermek-arcát gyűrűfoglalatként összefogó kezei? Milyen volt Arannyal-kötekedő keze, Vörösmartyt-üdvözlő keze, Bem-kezét-szorongató keze, fiát-babusgató keze milyen volt?

Halhatatlan szigorát kell megtanúlnunk tőle, azt a makacs szigort, soha-föl-nem-oldható törvényt, amellyel élt, ítélt és dolgozott. Az igazságra hangolta meg-nem-ereszkedő húrjait és mondta szigorú, szép, kifogyhatatlan dalait halálig. Szigorú dalait? – kérdezheted. Igen: mert ő szigorú volt a barátságban, szerelemben és szigorú volt a hazaszeretetben. Csak a jelenben élt és a jövőnek álmodott, nem fordította szívét az ősi dicsőség csillag-gőze felé, hogy bepárásodjon sejtelemmel, mert benne volt meg a legtöbb a nemzeti önismeretből, mert tudta, hogy mennyi vér, szenny, gyilkosság, árulás, elbukás és újrakezdés, küzdelem és megadás, valódi dicsőség és álnok-ragyogás, menekülés, pusztulás és pusztítás zord keveréke a nemzeti múlt és nyoma sincs benne a szelíd ünnepélyességnek, dagályos jóságnak és alig-alig a szép harmóniának. Ő tudta, hogy ezt a földet nemcsak vérrel védtük meg, de be merte vallani azt is, hogy vérbe-gázolva szereztük, Közép-Európa csillag-őskorában. És tudta azt is, hogy micsoda posványon gázolt át ez a nép, amíg odáig ért, mikor ő megszületett. Neki szent volt e haza, de ki tudta és ki merte keményebb szavakból font töviskorbáccsal végigverni elgyávuló nemzete homlokát, mint ő, és ki tudta ilyen arany-szájjal, pacsirta-tisztasággal, sebzett ajakkal is dicsérni a hazát, mint ő? Szigorú volt a hazaszeretetben és szigorú volt a népszeretetben. Neki szent volt a nép, de gyűlölte azokat, akik játékból, vagy hamisságból vették szájukra a nép nevét, és tudta azt is, hogy elpusztúl az a nép, amelyik nem emeli föl önmagát. Mert nagyon szerette a népet, merte gúnyolni, csúfolni, szídni, korholni, mert nála nem szerette ezt a népet senki jobban, és nem ismerte senki jobban. Fölemelni akarta ezt a népet és megváltani, és nem akarta, hogy ez a nép egyedűl maradjon: világszabadság volt fönséges férfi-homlokára írva. Szigorú volt a szabadságban, nem tűrte a szellem bilincseit és nem tűrte volna a testi bilincseket sem. Nem ismerte a megalkuvást, a középszert, a megbocsátást, a gyávaságot. A forradalomra áhítozott és a forradalomért ment meghalni Erdélybe: bár nem a pusztulásra készűlt, mindíg a több-életre, az elkövetkezendőre. Ment a maga útján, a forradalom útján, végűl már egyedűl. Ó, mit gondolhatott, amikor ott állt a megbomlott csatarendben, füst-gyászszalagot húzó ágyúgolyók, réműlten-nyihogó, reszkető-szügyű, véreresen-kimeredt-szemű lovak, szétlőtt szekerek, vinnyogó-nyöszörgő, virágkehelyként-kitárulkozó emberhús-cafatok között magában és a drága Bem sem volt már sehol, az Egyetlen, akivel még együtt-küzdeni lehetne, ha itt nem, akárhol. Egy gondolatba sűrűsödött össze ég, táj, emlék, haza, harc, szerelem? Gondolt-e a Végre, és gondolt-e a Folytatásra? Hogy ki mondja tovább a dalt, ami talán most abbamaradt? Hogy lesz-e majd, aki beszélni mer és beszélni tud a Hazáról? Hogy lesznek-e új költők, akiknek a Szabadság a legfontosabb, mint neki volt, a Csodálatosnak? Hogy percek múlva ott fekszik majd kifosztva, mezitláb, alvadó vértócsával a mellén, a nagyszerű koponyára feszülő dohánysárga bőrrel, véres szakállából kivillanó farkasfogakkal? Mit gondolhatott a Drága, mikor már csillagsugár-nyakát csapkodta a ló növény-illatú, forró lihegése, átizzadt szőr-szaga, a döfés-előtti idő-törmelékben? Haldoklott-e sokáig, vagy meghalt azonnal: de egyedűl maradt, egyedűl, iszonyatosan egyedűl. Gyász-zene nélkűl, virág-kötél nélkűl, fújó paripák közt, ágyúdörejben. Egyedűl.

Én nem hiszem, hogy meghalt! Szigorú szemekkel vigyázza szívünket, int az igazra. És nem bocsát meg a hazugoknak. Amit ő mondott, az máig a legfontosabb: a magyarnak és e földgolyó embereinek. S ha jönne valami világpusztulás, a gőgös embertelenek öngyilkosságba-hajszoló rettenete, vagy a kozmoszból hömpölygő katasztrófa bolygónkra és csak egy ember maradna a romok között kisarjadó vegetációban: az ő hitével kezdhetne új életre. És ha növények, rovarok, halak és madarak illatoznának, zúgnának, rikácsolnának és sustorognának az ember-nélküli földön, vizeiben és légövében: akkor ő csillagról-csillagra száll és hirdeti majd az emberiség legfontosabb szükségletét más-csillagok ember-reményű lényeinek: a Szabadságot.