Petőfi válogatásakor*Bennem két Petőfi-kép él egyre izgatóbban. Az egyiket egy 1844-es versének négy sora marja a lélekbe:
Igen, ez a szelíd és esőfényes, borús és játékos, halk és buborékosan kopogó, pipafüstös és édesen fillentő négy sor nekem a Petőfi-kép egyik összefoglalója. Látom az alig huszonegyéves fiút, a veszedelmes-gyönyörűséget, a szenvedélyes vallomást csöndesen érlelő, de még lomha Pest egy házában, az emeleti szoba ablakánál ülve. Kis vörhenyeges-feketés szakállal a kancsal sovány fiút, akit már fölkészített a sors a legnagyobb föladatra, aki maga a tisztaság, maga a láng, Sándort, aki a magyar múlt és a magyar jövendő összesűrűsödött csillaga, akit újraálmodott magának az emberiség, hogy legyen hite még önmagában. A szelíd négy sor mögött nekem az eljövendő harc lobog föl, a nagy élet félelmetes, fényességes és örökkévaló villámtüze. S a másik kép? Az már a pusztulásé, a világosi katasztrófa, a szétzilált haza, a menekülés. Futott ő is, sápadt arccal és lobogó köpönyeggel, amíg le nem döfték lóhátról? Csillag lett, legenda, vagy belefúlt a vágyálmok mocsarába? A Dózsa-sors jutott neki is és a nemzetben nem volt annyi élniakarás, hogy őt újrateremtse? De volt a magányosokban és az elkövetkezőkben. Arany haláláig rokkantan siratta a testvér-tüneményt. Ady élete egyetlen áldozat volt az ő csillagképe előtt. Ki ismerte jobban az életünket és halálunkat, ki tudta jobban ennek a földnek embereit és virágait, pusztaságát, elátkozottságát és átkait átkozni és szeretni? Válogatás? Alig van merészebb föladat. A kérdés az: mit kellene kihagyni? Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. És ha az 1842–45-ös időszak verseiből még több lehetőség adódik a válogatásra, jön a nagy év, az 1846-os, amikor egy pillanat alatt Európa legnagyobb költője lett, s itt már alíg akad kihagynivaló. Vas-sűrűségű itt már a világ, megbonthatatlan élet és költészet. Nagy versek egymás után, egyre ritkább, élesebb levegő, itt már olyan világban járunk, vigyázni kell, hogy a beszippantott sorok meg ne égessék a tüdőt! Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is csak dadogva, kerülő-útakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani egy törmelékét az ő szavainak. Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse: ő az út önmagunk és a jövendő felé. |