Csokonai^*

Úgy mondják, azt a papírtekercset, amelyre Vitéz Mihály utolsó verseit írta, a költő üvegesedő bokája alá tették a koporsó lezárása előtt: útravalóúl. „Miska nagyon szerette őket, vigye magával”, adja az anyja szájába a mondatot a legenda. Micsoda sors még a halál után is! Micsoda tékozlás! S amit „magával vitt”, azt megette a debreceni homok, akárcsak a törékeny testet, mohón, gyorsan és kérlelhetetlenűl. Harminckét éves volt, amikor meghalt, és harminckét éves korára mindenttudó, elérhetetlen grácia, költő, amilyen a földön csak kevés lehet. Ahogy közeledett a halál felé, egyre finomabb, egyre kecsesebb, egyre mélyebb lett a verse, végűl már olyan tiszta a hangja, hogy aki hallja, fölzokog. Úgy énekelt, mint a mesebeli madár: a tövis egyre mélyebben a bögyébe fúródik, de ő énekel csudálatosan.

Élete: csupa nyomorúság és megaláztatás. Diák, majd tanár a debreceni főiskolán, aztán kicsapják az iskolából, aztán csavargás az országban, éhség, szegénység. Komáromban Lilla, a soha-be-nem-teljesűlt szerelem, a somogyi idők, a fáradt csurgói tanárkodás, aztán vissza a sívár és komor Debrecenbe, állástalanság, végűl a tüdőbaj.

Költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költő megtehet. Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értéssel és a kortárs-kicsinyességgel, egyszóval a halállal. S a halál, s a többiek alúlmaradtak! Emberentúli erőfeszítés ez! Vidámnak lenni az országos nyomorúságban, énekelni a máglyán, verssel kivédeni a csontvázlovas dárdaütését! Csokonai életében és költészetében is a nagy forduló: Komárom, Lilla. Beleszeret a gazdag kereskedőlányba, s a lány csillaggá nemesűl a költő szavaiban; de a csillag más útra tér és Csokonai végleg egyedűl marad. Ebben a szerelemben érik gazdag, nagy költővé, mindig magát-kiáltó lírikussá, olyan modern költővé, aki előre fut egy századot, s tud lenni Ady, vagy József Attila tanítómestere. A Lilla-ciklus a legszebb és legfinomabb szerelmi regény, a legmegrázóbb tragédia, a legférfiasabb lemondás, az átoktalan fájdalom-elviselés. És a legmerészebb költő-ívelés!

A költő-kortárs, Kölcsey, aki pedig a vállalkozásban is társa lehetett volna, csak ímmel-ámmal, fanyalogva ismerte el költőnek. Bugrisnak nézte. Az utókor pedig még nem szerette meg eléggé. Pedig az ő vaskossága maga az élet, az ő naturalizmusa a fölismert és legyőzött pusztulás, az ő szerelme évszázadok viharosodó szerelmi époszának kimondása, az ő finomsága törvény és erő. Az ő egész költészete győzelem az Apokalipszis erői fölött. Az ő költészete a mi emberi szívünk fölszabadítása.