Úgy tűnik sokszor: csak a költők szeretik a világot, a világ nem szereti költőit. Pedig a költők az anyag leghűségesebb gyermekei. Mégis: sorsuk volt legtöbbször a szegénység, elnyomás, megaláztatás, szégyen, gúny és megátkozottság. Csak a kivételes-szerencsések és könnyelműek születtek arany-virággal a fogsoruk között. De már a történelem-kezdetekben is verte őket a gyűlölet tövisből-font szárnya; koronázták őket izzó vasabronccsal, szinte napjainkig. A száműzött Csü-Jüan „a folyam partjára érkezvén, szétszórt hajakkal vándorolt a mocsaras partokon, fájdalmát énekelve. Szépsége elpusztult, alakja kiaszott… Ezután pedig egy követ vőn karjaiba, s a Lao folyóba vetette magát és meghalt”. S mit írt Pabló Neruda nemrég egy 21 éves dél-amerikai költőről? „Elment a hegyekbe, hogy magányosan végrehajtsa saját forradalmát. A magányos hőst hazája könyörtelen rendőrsége két hónap múlva megtalálta. Egy trópusi folyó közepén, éhesen, rongyosan ült egy lélekvesztőben. Nem volt nála fegyver, mégis szitává lőtték gépfegyverrel. Még akkor is lőtték, amikor már csak a hulláját sodorta tovább a folyó.” Mondják, a középkorban megetették a költővel verseskönyvét, mielőtt máglyára küldte az Inkvizíció. S említsem-e Nervalt, aki egy vaskerítésre akasztotta föl magát, García Lorcát, akit agyonlőttek, Radnóti Miklóst, akit agyonvertek, vagy József Attilát, akit vonatkerék szakított szét? Szóljak-e Dantéról, a száműzöttről, és Ovídiusról? S a többiekről? Pedig a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.