A pusztulás ellen

Úgy tűnik sokszor: csak a költők szeretik a világot, a világ nem szereti költőit. Pedig a költők az anyag leghűségesebb gyermekei. Mégis: sorsuk volt legtöbbször a szegénység, elnyomás, megaláztatás, szégyen, gúny és megátkozottság. Csak a kivételes-szerencsések és könnyelműek születtek arany-virággal a fogsoruk között. De már a történelem-kezdetekben is verte őket a gyűlölet tövisből-font szárnya; koronázták őket izzó vasabronccsal, szinte napjainkig. A száműzött Csü-Jüan „a folyam partjára érkezvén, szétszórt hajakkal vándorolt a mocsaras partokon, fájdalmát énekelve. Szépsége elpusztult, alakja kiaszott… Ezután pedig egy követ vőn karjaiba, s a Lao folyóba vetette magát és meghalt”. S mit írt Pabló Neruda nemrég egy 21 éves dél-amerikai költőről? „Elment a hegyekbe, hogy magányosan végrehajtsa saját forradalmát. A magányos hőst hazája könyörtelen rendőrsége két hónap múlva megtalálta. Egy trópusi folyó közepén, éhesen, rongyosan ült egy lélekvesztőben. Nem volt nála fegyver, mégis szitává lőtték gépfegyverrel. Még akkor is lőtték, amikor már csak a hulláját sodorta tovább a folyó.” Mondják, a középkorban megetették a költővel verseskönyvét, mielőtt máglyára küldte az Inkvizíció. S említsem-e Nervalt, aki egy vaskerítésre akasztotta föl magát, García Lorcát, akit agyonlőttek, Radnóti Miklóst, akit agyonvertek, vagy József Attilát, akit vonatkerék szakított szét? Szóljak-e Dantéról, a száműzöttről, és Ovídiusról? S a többiekről? Pedig a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.

Csokonai^*

Úgy mondják, azt a papírtekercset, amelyre Vitéz Mihály utolsó verseit írta, a költő üvegesedő bokája alá tették a koporsó lezárása előtt: útravalóúl. „Miska nagyon szerette őket, vigye magával”, adja az anyja szájába a mondatot a legenda. Micsoda sors még a halál után is! Micsoda tékozlás! S amit „magával vitt”, azt megette a debreceni homok, akárcsak a törékeny testet, mohón, gyorsan és kérlelhetetlenűl. Harminckét éves volt, amikor meghalt, és harminckét éves korára mindenttudó, elérhetetlen grácia, költő, amilyen a földön csak kevés lehet. Ahogy közeledett a halál felé, egyre finomabb, egyre kecsesebb, egyre mélyebb lett a verse, végűl már olyan tiszta a hangja, hogy aki hallja, fölzokog. Úgy énekelt, mint a mesebeli madár: a tövis egyre mélyebben a bögyébe fúródik, de ő énekel csudálatosan.

Élete: csupa nyomorúság és megaláztatás. Diák, majd tanár a debreceni főiskolán, aztán kicsapják az iskolából, aztán csavargás az országban, éhség, szegénység. Komáromban Lilla, a soha-be-nem-teljesűlt szerelem, a somogyi idők, a fáradt csurgói tanárkodás, aztán vissza a sívár és komor Debrecenbe, állástalanság, végűl a tüdőbaj.

Költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költő megtehet. Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értéssel és a kortárs-kicsinyességgel, egyszóval a halállal. S a halál, s a többiek alúlmaradtak! Emberentúli erőfeszítés ez! Vidámnak lenni az országos nyomorúságban, énekelni a máglyán, verssel kivédeni a csontvázlovas dárdaütését! Csokonai életében és költészetében is a nagy forduló: Komárom, Lilla. Beleszeret a gazdag kereskedőlányba, s a lány csillaggá nemesűl a költő szavaiban; de a csillag más útra tér és Csokonai végleg egyedűl marad. Ebben a szerelemben érik gazdag, nagy költővé, mindig magát-kiáltó lírikussá, olyan modern költővé, aki előre fut egy századot, s tud lenni Ady, vagy József Attila tanítómestere. A Lilla-ciklus a legszebb és legfinomabb szerelmi regény, a legmegrázóbb tragédia, a legférfiasabb lemondás, az átoktalan fájdalom-elviselés. És a legmerészebb költő-ívelés!

A költő-kortárs, Kölcsey, aki pedig a vállalkozásban is társa lehetett volna, csak ímmel-ámmal, fanyalogva ismerte el költőnek. Bugrisnak nézte. Az utókor pedig még nem szerette meg eléggé. Pedig az ő vaskossága maga az élet, az ő naturalizmusa a fölismert és legyőzött pusztulás, az ő szerelme évszázadok viharosodó szerelmi époszának kimondása, az ő finomsága törvény és erő. Az ő egész költészete győzelem az Apokalipszis erői fölött. Az ő költészete a mi emberi szívünk fölszabadítása.

Petőfi válogatásakor^*

Bennem két Petőfi-kép él egyre izgatóbban. Az egyiket egy 1844-es versének négy sora marja a lélekbe:

Igen, ez a szelíd és esőfényes, borús és játékos, halk és buborékosan kopogó, pipafüstös és édesen fillentő négy sor nekem a Petőfi-kép egyik összefoglalója. Látom az alig huszonegyéves fiút, a veszedelmes-gyönyörűséget, a szenvedélyes vallomást csöndesen érlelő, de még lomha Pest egy házában, az emeleti szoba ablakánál ülve. Kis vörhenyeges-feketés szakállal a kancsal sovány fiút, akit már fölkészített a sors a legnagyobb föladatra, aki maga a tisztaság, maga a láng, Sándort, aki a magyar múlt és a magyar jövendő összesűrűsödött csillaga, akit újraálmodott magának az emberiség, hogy legyen hite még önmagában. A szelíd négy sor mögött nekem az eljövendő harc lobog föl, a nagy élet félelmetes, fényességes és örökkévaló villámtüze. S a másik kép? Az már a pusztulásé, a világosi katasztrófa, a szétzilált haza, a menekülés. Futott ő is, sápadt arccal és lobogó köpönyeggel, amíg le nem döfték lóhátról? Csillag lett, legenda, vagy belefúlt a vágyálmok mocsarába? A Dózsa-sors jutott neki is és a nemzetben nem volt annyi élniakarás, hogy őt újrateremtse? De volt a magányosokban és az elkövetkezőkben. Arany haláláig rokkantan siratta a testvér-tüneményt. Ady élete egyetlen áldozat volt az ő csillagképe előtt. Ki ismerte jobban az életünket és halálunkat, ki tudta jobban ennek a földnek embereit és virágait, pusztaságát, elátkozottságát és átkait átkozni és szeretni?

Válogatás? Alig van merészebb föladat. A kérdés az: mit kellene kihagyni? Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. És ha az 1842–45-ös időszak verseiből még több lehetőség adódik a válogatásra, jön a nagy év, az 1846-os, amikor egy pillanat alatt Európa legnagyobb költője lett, s itt már alíg akad kihagynivaló. Vas-sűrűségű itt már a világ, megbonthatatlan élet és költészet. Nagy versek egymás után, egyre ritkább, élesebb levegő, itt már olyan világban járunk, vigyázni kell, hogy a beszippantott sorok meg ne égessék a tüdőt! Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is csak dadogva, kerülő-útakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani egy törmelékét az ő szavainak. Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse: ő az út önmagunk és a jövendő felé.

Petőfi szigora^*

Halhatatlan munkaszeretetét kell megtanulnunk tőle. Azt a makacs meg-nem-adást, konok akaratot, irgalmatlan fegyelmet, azt az elfojthatatlan lángot, amely egyre-zordabb szélre egyre-teljesebb szirommal felelt, mert fénnyel kell kitágítani az ostoba elemek nyúlós, vaksi éjszakáját, világossággal kell leigázni a hideg sár kígyószáját, a lucskos növényi-érintés borzalmát, hogy ne vacogjon a légburkot körülhemzsegő égitestek őssárkányszemei közt a magára maradt szív, ne virrasszon foltos hulla-álmai fölött az árva ember, hogy hajnalt teremtsen, ha kell önmagából; azt a nélkülözhetetlen képességet kell tőle megtanulnunk, amellyel pillanatról pillanatra, óráról órára, évről évre újrateremti a valóságot és önmagát, a mindenséget önmagából és a mindenségből önmagát, azt az erőt az önuralomra, amely csak az állandó teremtés szigorát ismeri el és ezzel az ítélet jogát elsősorban önmagán és nem keres lehetőséget az elpilledésre, a test vagy a lélek álnyomorára, ami tulajdonképpen nem más, mint hüllőlomhaságú várakozás, önmagába-szívott mohóság, riadt éhség, mint egynémely parány-létezők gyomorig-visszaszippantott rablónyúlványai; amely nem keres alkalmat a menekülő-betegségre, erre a különös magyar léhasága; igen, azt a munkaszeretetet kell megtanulnunk tőle és parancsként elfogadnunk, amely gyönyörűen nehéz és mámorítóan állandó, amely nem-csillapodó indulat, mindíg-újra-töltekező gyakorlatiság, amely nem fullad bele az álmodozásba, nem ernyed el a tétovaságban, nem oldódik el, mint szájban a gyümölcs, nyers-fanyar ölelésben, amely nem hivatkozik a mellék-körülményekre: szegénységre, kozmikus viharokra, csüggesztően kopár lakásra, mágneses orkánokra, rajongásra, gúnyra, röhejre, az emberi hűtlenség fájdalmasságára, az ideghálózat össze-vissza-dadogására, érszűkületre, szédülésre és szorongásra, pénztelenségre; éppen nekünk, maiaknak, és talán a holnapiaknak kell ezt tőle megtanulnunk, ettől a csodálatos, izgága és ahogy Ady is hitte, neuraszténiás fiútól. Nekünk, e füstös-véres, kimondhatatlanúl-szép és gyalázatosan-nehéz alkonyi-hajnali kor szülötteinek, akik sokszor nagyon is megadtuk magunkat a csüggedésnek és a neuraszténiának és akik nem tudtuk mindíg fölemelni az elhagyott zászlót. Termő évekből keveset adott neki a sors. De hitben és munkában nagy szigort! Mert mást mit kapott? Nem kapott vagyont, pazar társadalmi rangot és tökéletes-izomzatú, a görög isten-szobrok szépségét utánzó, kiegyensúlyozott, egészséges nagy fizikumot, boldog testet nemző-apjától és szülőanyjától, mint az általa ridegnek érzett Goethe, sem népétől hazát, mint más népek költőfiai. Nem: ő egy nehezen-lihegő országot kapott, a hajdani dicsőség szemfedő-foszlányait rágcsáló nemesekkel, méhesekkel és szűzdohány-pipafüsttel, egy lassan-ocsúdó népet Dózsa, Rákóczi után, és olyan szívet, amelynek egy dobbanására visszafelel a hattyú az égből és megrebbennek e földön körűl e föld hattyúi: az akácok. Neki dolgozni kellett, hazát teremteni. Testi-magáról alig mond valamit írásaiban, elődei is többet beszéltek testi-, közérzeti-, szervi-önmagukról, a fiatal Janus Pannonius, a tékozló Balassi Bálint, a vértolulásos, megfeketedő Berzsenyi Dániel, Dayka Gábor, Kármán József, az isten-agyvelejű Batsányi János, a véres-ajkú, rózsa-habot köhécselő Csokonai Vitéz Mihály, az átzabált-szívű Vörösmarty, de igazán csak utódai: a forradalom-utáni Arany, Vajda és Ady nyögte, harsogta, panaszkodta, jajongta, motyogta el hús-ideg-tüdő-fájdalomönmagát, nem is szólva az utánuk-következőkről. Bajait sem írta le, de önmagát se. Rajz, festmény, fénykép nem sok maradt róla, de bizonyos, hogy nem hasonlított arra a jól-megtermett, húsos, cifra-ruházatú szoborférfire, aki kinyújtott ércujjával a semmibe mutat, akiről mereven-sugárzik, mint a bearanyozott fáraó-múmiafejekről a jólét és a biztonság: akivel a milleneumi Magyarország akarta jobbá-hazudni a magyar költő-sorsot és megnyugtatni rohadt-önmagát. Nem! Ez nem Petőfi! Ez nem a sovány gyerek-katona, ez nem az a Petőfi, aki fölgyalogolt Debrecenből Pestre, aki eladta csatalovát, hogy legyen pénze a családnak, ez nem az a Petőfi, aki a morc-édes kisöreg Bem mellett nyargalászott vérszagtól-hisztérikus tajtékos kancán Dés és Vizakna közt koszosan, verejtékesen, lőporfüst-szagú könnyű fehér nyári ruhában. De Petőfi testi mivoltának sokkal inkább mutatja lehetőségét Ferenczy Béni remekmű-szobra: ez a törékeny, szilaj, szikár, kicsit-erős-állkapcsú, kiálló-járomcsontú, picit kancsal, kissé-leszegett-fejű alacsony fiú, akinél jobban alig áhítozott valaki a dicsőségre, és aki mégis a babérkoszorúra lép. Ilyen volt? Határozott-léptű, minden ízében kimunkált-testű, könnyű, telihomlokú, világnyelő-tekintetű, mint a szitakötő. Az arcon a nagy szemek lángja uralkodik, mint két nagy fekete liliom, hogy nem tudsz máshova nézni csak igézetükbe, de ott a keserűség nyers önmagáramaradottsága is valahol a szemek és a szőrzetből-kiszigorodó száj között, az erős arccsontokat takaró sárgás, beszikkadt arcbőr lapályán, amit enyhít egy kicsit a bajusz és a kis szakáll játékos aranytüske-bokra, amely lenő csontosabb, majd asszonyosabb pihékkel a gégére is, befödve finoman a nyakat, mint kökörcsin szárát a szőke növényi pamut, pipacs tokáját a bolyhok. És a madarakéhoz hasonló könnyű csontvázat körűltapasztó húsban hányszor fájhattak az erek, az idegek, hányszor figyelmeztették a szorongó erek fulladásos intelmükkel a ne-továbbra munka közben, éjjel, vagy zaklatott útjain az országban, hisz törte, finomította őt az égitest-iramú munka, a pénzhajsza, utazás, harc, megaláztatás, egyedűlség és szerelem. De ő nem beszélt erről, nem mondta el, ha fájt. Szigorú volt. Irgalmatlan-fegyelmű. És a keze? Úristen, milyen volt a keze? Milyenek voltak makacsúl-tollat-szorító ujjai, kardot görcsölő ujjai! Milyenek voltak felesége gyermek-arcát gyűrűfoglalatként összefogó kezei? Milyen volt Arannyal-kötekedő keze, Vörösmartyt-üdvözlő keze, Bem-kezét-szorongató keze, fiát-babusgató keze milyen volt?

Halhatatlan szigorát kell megtanúlnunk tőle, azt a makacs szigort, soha-föl-nem-oldható törvényt, amellyel élt, ítélt és dolgozott. Az igazságra hangolta meg-nem-ereszkedő húrjait és mondta szigorú, szép, kifogyhatatlan dalait halálig. Szigorú dalait? – kérdezheted. Igen: mert ő szigorú volt a barátságban, szerelemben és szigorú volt a hazaszeretetben. Csak a jelenben élt és a jövőnek álmodott, nem fordította szívét az ősi dicsőség csillag-gőze felé, hogy bepárásodjon sejtelemmel, mert benne volt meg a legtöbb a nemzeti önismeretből, mert tudta, hogy mennyi vér, szenny, gyilkosság, árulás, elbukás és újrakezdés, küzdelem és megadás, valódi dicsőség és álnok-ragyogás, menekülés, pusztulás és pusztítás zord keveréke a nemzeti múlt és nyoma sincs benne a szelíd ünnepélyességnek, dagályos jóságnak és alig-alig a szép harmóniának. Ő tudta, hogy ezt a földet nemcsak vérrel védtük meg, de be merte vallani azt is, hogy vérbe-gázolva szereztük, Közép-Európa csillag-őskorában. És tudta azt is, hogy micsoda posványon gázolt át ez a nép, amíg odáig ért, mikor ő megszületett. Neki szent volt e haza, de ki tudta és ki merte keményebb szavakból font töviskorbáccsal végigverni elgyávuló nemzete homlokát, mint ő, és ki tudta ilyen arany-szájjal, pacsirta-tisztasággal, sebzett ajakkal is dicsérni a hazát, mint ő? Szigorú volt a hazaszeretetben és szigorú volt a népszeretetben. Neki szent volt a nép, de gyűlölte azokat, akik játékból, vagy hamisságból vették szájukra a nép nevét, és tudta azt is, hogy elpusztúl az a nép, amelyik nem emeli föl önmagát. Mert nagyon szerette a népet, merte gúnyolni, csúfolni, szídni, korholni, mert nála nem szerette ezt a népet senki jobban, és nem ismerte senki jobban. Fölemelni akarta ezt a népet és megváltani, és nem akarta, hogy ez a nép egyedűl maradjon: világszabadság volt fönséges férfi-homlokára írva. Szigorú volt a szabadságban, nem tűrte a szellem bilincseit és nem tűrte volna a testi bilincseket sem. Nem ismerte a megalkuvást, a középszert, a megbocsátást, a gyávaságot. A forradalomra áhítozott és a forradalomért ment meghalni Erdélybe: bár nem a pusztulásra készűlt, mindíg a több-életre, az elkövetkezendőre. Ment a maga útján, a forradalom útján, végűl már egyedűl. Ó, mit gondolhatott, amikor ott állt a megbomlott csatarendben, füst-gyászszalagot húzó ágyúgolyók, réműlten-nyihogó, reszkető-szügyű, véreresen-kimeredt-szemű lovak, szétlőtt szekerek, vinnyogó-nyöszörgő, virágkehelyként-kitárulkozó emberhús-cafatok között magában és a drága Bem sem volt már sehol, az Egyetlen, akivel még együtt-küzdeni lehetne, ha itt nem, akárhol. Egy gondolatba sűrűsödött össze ég, táj, emlék, haza, harc, szerelem? Gondolt-e a Végre, és gondolt-e a Folytatásra? Hogy ki mondja tovább a dalt, ami talán most abbamaradt? Hogy lesz-e majd, aki beszélni mer és beszélni tud a Hazáról? Hogy lesznek-e új költők, akiknek a Szabadság a legfontosabb, mint neki volt, a Csodálatosnak? Hogy percek múlva ott fekszik majd kifosztva, mezitláb, alvadó vértócsával a mellén, a nagyszerű koponyára feszülő dohánysárga bőrrel, véres szakállából kivillanó farkasfogakkal? Mit gondolhatott a Drága, mikor már csillagsugár-nyakát csapkodta a ló növény-illatú, forró lihegése, átizzadt szőr-szaga, a döfés-előtti idő-törmelékben? Haldoklott-e sokáig, vagy meghalt azonnal: de egyedűl maradt, egyedűl, iszonyatosan egyedűl. Gyász-zene nélkűl, virág-kötél nélkűl, fújó paripák közt, ágyúdörejben. Egyedűl.

Én nem hiszem, hogy meghalt! Szigorú szemekkel vigyázza szívünket, int az igazra. És nem bocsát meg a hazugoknak. Amit ő mondott, az máig a legfontosabb: a magyarnak és e földgolyó embereinek. S ha jönne valami világpusztulás, a gőgös embertelenek öngyilkosságba-hajszoló rettenete, vagy a kozmoszból hömpölygő katasztrófa bolygónkra és csak egy ember maradna a romok között kisarjadó vegetációban: az ő hitével kezdhetne új életre. És ha növények, rovarok, halak és madarak illatoznának, zúgnának, rikácsolnának és sustorognának az ember-nélküli földön, vizeiben és légövében: akkor ő csillagról-csillagra száll és hirdeti majd az emberiség legfontosabb szükségletét más-csillagok ember-reményű lényeinek: a Szabadságot.

Arany János lelkiismerete^*

Az ős-époszok teremtették a világot. Azokban morajlik, forr, ráng, dübörög maga a teremtés, ott a jelenvaló idő. És azokban találjuk meg egy-egy nép istenét, lelkét, erkölcsét, küldetését is. Arany is azt kereste, a fajta jövőjéhez az alapot, a csudálatos és létünk pilléreit megmutató „mondakört”, a maga művéhez, a nemzetet fönntartó, magyarázó műhöz az „epikai hitelt”, ahogy ő mondta; a biztosat, a talajt. Nem akart ködre, vagy virágos lápra várat építeni. S amit nem talált, vagy csak törmelékeiben talált meg az ős-múltban, azt megteremtette maga a Toldiban, s a másodifjúság rövid tavaszában kivirágzott Buda halálá-ban, istenig-verdeső éposz-töredékeiben.

Vannak teremtő, és vannak leszámoló époszok. Mint ahogy van teremtő és leszámoló magatartás. A Toldi teremtő-éposz, vulkán-erejű és tenger-hömpölygésű, harmat-tisztaságú, az maga az önmagát megteremtett nép; Zrínyi és Vörösmarty sziklából és meteorokból gyúrt görgetege, Fazekas bájos meséje után a magáratalált magyar éposz. De Arany élete és műve ezután egyetlen leszámolás, magányos vergődés, fintor és keserűség.

Arany máglyáján a szikrát-lobbantó, a teremtést-indító (ki más lehetett?) Petőfi volt, a tündér-üstökös, a verhetetlen-hitű, a vad és tündökletes, az égitest-szárnyalású, a magával-rántó, rólunk a gyöngeség viasz-álcáját leolvasztó, a kétségek dudváját leperzselő, a hitünket-megújító. Arany lomhább, lassúdabb-mozgású, egyenletesebb-fényű csillagképét fölizzította, veszettebb pörgésre kényszerítette az előtte-suhanó (az ő fém és gáztömegeket magával-hömpölyögtető, komorabb szívét súroló) tünemény. S amikor az ellobbant rejtelmesen, tulajdonképpen belehalt ő is. Hiányát nem tudta kigyógyúlni. Belerokkant a testvértelenségbe, körötte irtózatos magány és irtóztató pusztulás. Beomlott haza, elárvúlt nép. Újra beteljesűlt a népen a Dózsa sorsa! Körötte roncsok és némaság, és iszonytató robajjal kidőlt ősz tölgyek, a menekülő, bujdosó, megfehéredett-fejű, tébolyba-hulló, átkozódni és zokogni-vágyó roncs-angyalok: kortársak, költők, politikusok. 1849 után vagyunk! Mi történt Arannyal? Petőfi halála, pusztulásának sejtelme igázta le annyira, hogy minden reményét vesztve, szinte önmagát falva föl, csak vegetatív életre volt képes? Vagy a buzdító, ellenőrző, ostorozó, és tündérien erőszakos Petőfi halála után levedlette a virágzó páncélt, az ál-pompát, s növesztette vérző, meghámlott húsára és szívére kagyló-ingét: eddig-szunnyadó, rejtett, bátortalanabb, gyötrelmesebb, csüggedőbb, de szívósabb igazi lényét, s ami eddíg volt, az csak a testvér-ragyogásban látszott eredendően igaznak? Az ő vas-nehéz szívét csak a mágnes-szívű csalta a magasba? Vagy eleven-holttá ölte a pusztulás? Kérdés kérdés után. Hisz Vörösmarty élt még, emberfejekkel-dobálózó vad látomásai voltak, ha keserűen, ritkán, de fölbúgott még a vén cigány hegedűje! Őt miért nem látta? A Toldiról írt mértéktartó véleményét nem tudta megbocsátani neki? De hát ez volt akkor a fontos? Vagy egyszerűen nem érezte a nála egy nemzedékkel idősebb kortárs szörnyű tragédiáját és igazi elhullását? Mert Vörösmarty valóban belepusztúlt a reménytelenségbe! Ős-sárkány-hörgés volt az, költő-Dinoszaurusz-elhullás, páncélos óriás-kan vérfújása, földgolyó-vinnyogás! De még így is, utolsó gigantikus vers-förgetegben is tudott a nemzet nevében reményleni, tudta az egyszer-eljövendő ünnep himnusz-töredékét kimondani. Vagy Petőfi halála, mint egy lehulló meteorit fényfüstje elfödte előtte a másik semmibe-dübörgését? Vagy nem hitt már emberben, népben, eszmékben, a virágzás lehetőségében? Csupa kérdés, de az 1849 utáni Arany-életmű nem ad egyikre se tiszta feleletet.

Arany 1849 utáni élete csupa leszámolás, csömör és csüggedés. A szívóssága, hallgatni-tudása elkápráztató, de a hite, vagy hitetlensége elszomorít. Az egyszeri-lehetőség nagyívű pályája mindenképp kettétörik; ezután nem tud már az űrben kavarogni, csak a tengerek márvány-nyugalmát „kotorja” nagy lomhacsapású szárnyaival itt-ott az époszokban, de legtöbbször ott is, meg a lírájában komor, öngúnyoló, kiábrándúlt, sokszor kicsinyes is. Mindenütt ködösítés, rejtőzés, kiábrándító reménytelenség, modern magány, polgári józanság, önmarcangoló önismeret, szemérem, s a lehetőség csömöre. De a szűntelen fájó, gyötrődő idegszál ebben a lírában: Petőfi halálának tudata. Az elvesztett hit, az elvesztett barát. Ha róla ír, ha őt siratja (és mindíg róla ír) megtisztúl, fölemelkedik. Benne magát is siratja, azt, aki lehetett volna. Itt van az ő lelkiismerete! Most már csak magát keresi. Írni? Csak magunknak és magunkért? Kegyetlen sors, tán nem is érdemes. Perzselő sivatagban virágzani? Nevetséges és konok önhittség. Romok, hullák, dögök közt, rothadás-szagban énekelni? Tán bűn az, bűntetésre váró. Ha nem kell a dal, kinek van kedve énekelni? Tündér is csontvirággá fagy a jégmezőn… Igen, még harminc év múlva is őt siratja, Petőfit, hisz nem akármilyen testvér-szerelem volt az! A „jobb rész” halt ki vele! Nézd csak meg az ő és Petőfi levelezését! És aztán a Tompával való levelezését. Az elsőben a jövő, a bizalom, az erő, a bátorság kavarog, sustorog, hányja sziklakő-szikráit. A másodikban (1852) a bizalmatlanság, keserűség, a megfáradtság óvatos, rejtjeles beszéde szorítja össze a szívedet. Mi történt veled, Magyarország? Miért lett a világteremtő derűből „érző fájvirág”? A hitből szégyen és lemondás?

De Arany mégsem adta meg magát. Tudta, hogy az egyszál-dal, a kopár tücsök-cirpelés is több, mint a némaságba-dermedt hegedű. Mert nem lehet abbahagyni! Mindvégig dalolni kell, amíg a halál csont-ujjával ki nem oltja a nyelvedet, mint a gyertyalángot. Mert van, amikor bátorság még a keserűség, ön-kegyelem is. Mert van, amikor ez is bíztatás, és idővel vérző orkánná dagad ez a csöndes magunkba-jajgatás.

Ezért szeretem én ezt a bátortalan-bátor, magányos, modern, fáradt öregembert, a magányos, magáramaradt társtalan testvér-istent, a hitét-vesztett teremtőt, az egyszárnyú madarat, akinek volt bátorsága befele-nézni és befele-szállni, ezt a csupa-fájdalom, csupa-érzékenység öregurat: Arany Jánost.

Arany János balladái^*

E versek elé tulajdonképpen nem is kellene előszót írni. Ebben a kis kötetben egy-egy vers maga a tökéletesség. Létüknek értelme és magyarázata önmagukban rejlik. A tökéletességnek, a beteljesedésnek pedig nincs szüksége előhangra, magyarázkodó előszóra. Mit is mondhatnék róluk? Ifjúságom megrázó, nagy élménye volt a balladákkal való megismerkedés. Betöltöttek, fölemeltek, leigáztak monumentalitásukkal, utólérhetetlenűl plasztikus képeikkel, sejtelmükkel, alkonyukkal, és személytelenségükkel. E fájdalmakkal-átragyogó-nedvű, sűrű, buja-életű világ többet jelentett nekem minden költészetnél és történelemírásnál. Aztán hűtlen lettem hozzájuk. Aranyból is mást szerettem meg, az esendőbbet, a személyesebbet, a maga-kínjában-vergődőbbet, időben modernebbet. De hát mit is tudtam én akkor a valóságról? A törvényekről, a bűnről, hűségről, a történelemről? Még magamat sem ismertem. A lélek kúszás vadon volt, vágyakkal indás, vadállatokkal teljes. Az ember sokszor elhűtlenedik az igazságtól. Azt hiszi, másutt van a beteljesedés. Hamisan csengőnek hallja az igazi aranyat, s a gyarlóbb fémet szebbnek, gazdagabbnak. Pedig csak a maga-vágya hamis, az ő hite gyarló. Elidegenedik a megmásíthatatlan, őt is meghatározó törvénytől, csak azért, mert a lelke kicsíny, s a hiú lélek nem szereti törpének hinni magát. Így volt velem is. Istenem, milyen hűtlen tud lenni az ember a legnagyobbakhoz! Dacosan és rettegve, lázas fővel és izgága szívvel. Nincs itt helye a tagadásnak. Félünk a tökéletestől. Az embernek az a dolga, hogy mindíg szembenézzen magával, ítéljen, és legyen bátorsága a tékozlást, a hamistanúságot is beismerni. Legyen bátorsága leszámolni és visszatérni a balogúl-elhagyott apához. Valamikor velem is ez történt. És most, a balladák újraolvastakor megint átéltem a vezeklést és az útat a megértéshez. Pedig nem most volt az én tékozlásom. A léleknek minden időben beszélni kell. Nagyobb bűn a hallgatás, mint a drámákba-sajtolt, időtlennek és tértelennek hitt ragyogás. A nehéz-veretű fény, akárhány ernyő födi is, mégiscsak fény, jövőt-hirdető; a nehéz-páncélba bújtatott eleven szív mégiscsak dobog, s ha nem is látod úgy mozgását, mint a meztelen bőrön, mégsem holt az a szív. Ezt nem értettem én akkor. A léleknek és a történelemnek is vannak pillanatai, sőt hosszú-szakaszai, amikor a drámába-sűrítés az egyetlen lehetőség. És emellett csak másodlagosan fontos a formai izgalom, a tárgyiasság, a kristályszerkezetű valóság látomásainak anyagszerűen vaskos, vagy tajték-könnyű, az idő és a tér mélységében mozgó megelevenítése. Aranynál a balladákban való élet és gondolkodás az élet fönnmaradását jelentette. Ismerjük a kor történelmét, megérthetjük. Hogy a skót, az angol balladák, vagy Goethe balladái hatottak rá, az így természetesen érthető. A negyven, vagy száz-soros tömör drámákban egy nép történelmének, lelkének, a bűnnek és a bűntetésnek, a lélek mélyének torz, hamis, vagy virágot-utánzó világa háborog ember-gyík hányadékkal, dereng foszfor-fejekkel. Egy-egy skót ballada fölér egy shakespeare-i tragédiával. A bűn nem marad fizetetlen, nemzetek, királyok, rablók, vagy megmérgezett-lelkű szerelmesek, kis hamisságokat elkövető nyomorúltak, vér-tarajú és vér-palástú elnyomók, víg zsarnokok, vagy elesettek követik is el azt. Csak a bűntetés foka és módja más. Hol a lélek fizet meg kegyetlenűl önmagának, hol a nemzet a rablóknak, hol a lelkiismeret üt látomás-alakban, hol a szerelem ítélőszéke. Talán azért féljük úgy megszeretni és megismerni ezeknek a balladáknak a mélyét. Aranyt is ez izgatta. Nem a pszichológia, de az igazság. Nem a tökéletesen egymásra-épűlt dráma, de a törvény, a törvényszegés rettenetes ára. A félmondatokból, az elhallgatásból kibomlik az egy-igazság, az ítélkező valóság képe. Vallom, hogy a vallomásos költészet csúcsai ezek a balladák. Arany balladái is. És gigászi költői-erő kell a megépítésükhöz: hogy úgy suhogjon a dárda, úgy csendüljön össze a kehely, úgy riogjon a kürt, úgy görgesse sós, szárnyas-halakkal nyüzsgő szürke-zöld elemét a tenger, hogy abban a suhogásban és csengésben, rothadás és szúrós-szagú vízförgetegben szívünkig érjen az őskor és a barbárságával föltámadt középkor, hogy a cella-ablakon belövő egyetlen fénysugár tömör legyen, mint az arany, de ennek az izzó, sűrű aranyoszlopnak hatalma, lelkiismerete, ítélete és bűntetése van. Szent György sárkányt-legyőző dárdája az, amely leteríti a szívünkben lakozó bűn alattomos hüllőjét. Arany nagy ítélkező a balladáiban, talán nagyobb, mint másutt mindenütt. Beleborzong az ember, ha arra gondol, mit tudhatott ez a törékennyé-fájó költő, milyen lelkiismerete volt. És micsoda gyötrelembe és munkába kerűlt tökéletesen megtenni a kötelességét. Mert, valljuk be végre, azt tette.

Arany János ünnepén^*

Dühöng, hánykódik az ősöreg-ördög a földben: a bűntető és szenvedésre-vágyó Gonoszság. Dante jégkútba-falazott óriás-ördöge, aki, mint a földgolyó szőrös tengelye áll e zöld-habzású és bíbor-kristályú bolygó közepén, s akinek combja és lábszára csimbókos szőrein kapaszkodva mászott át a tisztúltabb létezésbe, Dante majom-fogsorú Óriás-szörnyetege vicsorog, fúj, köpköd, hörög a jég-parazsú, tűz-agyvelejű mélyben, fekete-bársony óriásvakond-karmú kezével túr a tűzben, a lángban, a gyökerekben, arany őskövület-szárnyakban, érc-óriáspolip-göngyölgésekben és világító dermedésekben; dühödten rázza belülről a földet a Pusztító, hogy már reped sisteregve, tűzbuborékai, s véres gőzei tódúlnak ki a repedéseken, s készűl hullni darabokra szét, hogy összetörve, üszkös és ragacsos halott darabjaival szálljon az űrbe szét más Tejútak felé, mint a lét boldogtalan szilánkja; dühöng a megtébolyúlt Sátán, s gomolygó átka már a holtak csontjait égeti. Milton Paradicsomból jajgatva-kilökdösött bűnös arkangyalai dühödten dúlják a nyíló, elvirágzó csillagkerteket, feslett szárnyuk és kőgyűrű-orrlikú kőkéreg-papagájcsőrük fölcsíp és összetör bolygókat, végzeteket, készülődéseket és temetőket: a világ telve van félelemmel és gyötrelemmel, megaláztatással és szégyennel, magánnyal és keserűséggel. Nem mondható békésnek, vagy békesség-embriót-hordozónak ez a század, és nem mondhatók tisztúltnak és nyugodtnak életünk évtizedei sem, a tisztaság Tündérkertjének, ahol a csönd óriáspáfrányai és a merengés rózsa-szájú állatai, krizantém-szájú halottai, margaréta-szemű madarai között őgyeleghettünk volna arany-álarcú és kékbársony-álarcú álmodozók, könnyeden a múltba-révedők és álmatagon jövőt-kívánók. Zord és konok idő a mi időnk. Itt állunk levedlett századaink hártya-halmazán, a Jelenkor Galapagosz-szigetén, ahol a múlttal-teleírt üres bőr-alakzatok hemzsegve hömpölyögnek a szikár szélben és dagadt fürtökben a csillagokig szállnak; itt áll a jövő század titokzatos kapuja előtt az emberiség: s legjobbjaival szorongva kérdi: eljut-e még a jövő századig? S ha igen: szeme mit pillant meg a Titkok Kapujában? Új-századokat-szülő, hatalmas, tizenkétmilliárd-emlőjű, kövér tejjel bugyogó tizenkétmilliárd-csecsű, kiapadhatatlan szülőbarlangú Emberiség-asszonyt, vagy hatmilliárd-sírgödrű nyitott Temetőt? Nem mondtam volna mindezt, ha nem épp most kellene elmondanom, Arany János hatalmas bronz-szobra alatt, nehéz bronz-szemöldöke, lecsüngő bronz-bajusza, zsinóros bronz-mentéje és zsinóros bronz-csizmái alatt: Arany János nagy ünnepén. Mert egyre többet nyúlunk művei után: megnyugvást keresve. Egyre többet lapozzuk csodálatos és érzékeny könyveit, utólérhetetlenűl magyarúl megírt könyveit szikkadt, csillagtalan éjszakáinkon, fénymohás és eső-szögesdróttal körűlgöngyölt nappalaink csöndjében: magunkat keresve és veszteségeinket. Történelmünket és halottainkat. Pedig neki sem adott könnyű időt és könnyű életet a sors. És miféle megnyugvást adhatnak az ő könyvei? A nem-könnyű, paraszti gyerekkor után, a tétova, Bolond Istók-léptű, latin-palástú ifjúság után jött a végzetes, a csodás, a feledhetetlen, a mámorító, a kegyetlen, a megváltást-igérő, a Krisztusként-átlényegítő, a mindent-megérő, a sohase-lesz-többé, a diadalmas, a tűz-szárnyakat-növesztő üstökös-pillanat: és begöngyölte tűzuszonyával és betakargatta arany-szárnyaival és körűlhömpölyögte fény-csápjaival és foszforeszkáltak sejtjei, nappalai és éjszakái, álmai és énekei: de csak egy pillanatig, aztán szétrobbant millió szilánkká és elemi részecskévé a reménység-üstökös, s nemcsak az országot égette üszkössé benne és körülötte, de kiégette szíve duzzadt gyökereit is, hogy szíve olyan lett, mint a sugárállatkák kő-likacsokkal és kő-csövecskékkel csipkésen áttört és beszőtt háza. S ki tudja benövi-e mégegyszer ezt a kőcsipke-dermedtséget valami egysejtű reménység, boldog sugárállatka, remegve-csillagzó hit, tobzódó-csápú fény-koszorú? Mert mi jött ezután? Bújdoklás és reménytelenség, nemzeti depresszió és vacogás, csüggedés és keserűség. Kortársai maradtak csak, nem szellemtársai, s akik élve-maradtak, azok is tébolyba-hullók, tébollyal-szakállasak. Petőfi teste kifosztva, más testek közé hajítva bomlik, szívják és eszik és tépik ismeretlen gyökerek szívókorongos, gyökérvég-agyú csápjai. Mert mi maradt ezután? A sírás, a hűség, a panasz, az öngúny, a némaság és az újrakezdés. Mert mi maradt ezután? Nem a haza, annak eszméje csak; s zengő nagy énekes-ősök és apák a történelmi időben, s rokon-szenvedők Európában és a magyar történelemben: költők, époszírók, Shakespearek, Burns-ök, Aristophanesek. Mert mi maradt ezután? Önvád, vaksiság, májbaj, fájdalmak, halálok. Mert mindezt nem tudta eltakarni, a vonaglásokat, szögleteket, horpadásokat, a vér apadásait és sűrűsödéseit a költői dicsőség époszi-himzésű aranypalástja, mert annak minden redőzete és ránca jajgat, az maga a jajgatás; mert mindezt nem tudta eltakarni ragyogásával a halhatatlanság aranylevél-koronája, mert fénye alatt a meghalt ifjúság koponyája van: alig-látó, könnyező szemek, érgörcs és magány. Bevérzett szárnyait ott rázta nyikorogva és recsegve fölötte a magyar XIX. század, s mérgezett, véres tollai, a véralvadék-pihék beleragadtak a megsebzett szívekbe, a lőporfüstös szempillákba, szakállakba és hajakba, beleragadtak a kard-vágta és tilalom-vágta sebekbe, fejszeél-hasította koponyasebekbe, fejszefok-zúzta homlok-gödrökbe, lándzsa-ütötte stigmákba; a puskák kakasából kilövellő fehér robbanás-portól és az ágyúk cet-orrlikaiból gejzírként föltoluló lőporfüsttől és lángtól megperzselődött arcokra és szemöldökökre feketén alvadtak rá az évtizedek. S nem tudjuk a véralvadék-álarcot lehántani, mint a fakérget, mint halott arcáról a gipszmásolatot. Százötven évvel ezelőtt vajúdni kezdett egy parasztasszony, s mikor a testből a fényre-forogva először sírt föl a csecsemő, s mikor először rágta kopasz, csontkoszorútlan, lila ínyével édes emlőit a gyermek, nem tudta a boldog, hogy történelmet szült, éposz-óriást, népmese-fiút, nagy bánat-ismerőt és nagy gyötrelem-tudót, hogy megszűlte a magyar nyelv ősvilágba-gyökerező, égitestek-közt-hánytorgó-koronájú, lombjai közt ősisten-szakállt-lobogtató, látomás és csodatermő világfáját, aminek lehullott levelei sem rothadékonyak, de kristálytollakként borítják a fénytelen, nehéz földet; hogy nyelvünk és álmodozásunk Homéroszát szülte meg, s belső Halál-országunk Vergíliuszát. Mert nem tudják az anyák, amikor szülni jajonganak: átkot szülnek-e, vagy jövőt? És mégis: micsoda boldog század volt az a magyar XIX. század, miféle szent anyák, akik szülték Vörösmartyt, Petőfit, Széchenyit, Kossúthot, Eötvöst, Bajzát, Kemény Zsigmondot, Tompa Mihályt, Deákot, Vajda Jánost, Batthyány Lajost és Arany Jánost? Volt-e, és lesz-e még történelmünkben század, amikor ennyi tiszta és nagy férfiút, a tehetség és a jellem óriásait szülték a szenvedő és nagyszerű anyák? És volt-e feketébb és véresebb csillagzuhogás, mint az ő haláluk? Arany János, akit a nyugalom jegyesének mond a renyheség és a megszokás: már a kezdetekben az indulat, az izgalom, a dúltság, az ingerűltség, a nyugtalanság és ámulat, a bánkódás és fölemelő irónia, a töprengés és szigor embere volt, nemcsak nyelvünk aranyművese és aranykovácsa, de volt a hűség, a modernség, önismeret, emberség és magyarság küldötte is, népünk legjobb tulajdonságainak emberré-varázsolt szelleme, és mindvégig a levert forradalom gyásza, Petőfi Sándor hatalmas siratása. Szíve Petőfi ismeretlenbe-görgetett, halálhörgésbe, emberüvöltésbe, részeg és tébolyúlt lónyihogásba, óriás lószempillák verdesésébe, szétrepedt ágyúk lőporfüstjébe, dögmadár-rikoltozásba és pacsírtaszóba-foszlott testének virágzó csöndes temetője, áldott tetemének behavazott kertje. Ez a költő, akiről azt mondják, mindíg a tapinthatót, a megfoghatót kereste, mindíg a valóság bizonyítékait, ez a nagyon-magányos, nagyon-földönjáró ember, akinek szép szava jövendőnk virága, a reménység kertje, akinek szava a megtartó bizonyosság: mégis költészetünk legnagyobb álmodozója volt. Époszi álmaiban álmodott népének olyan múltat, amilyen talán sohasem volt: bölcset, bájosat, haragosat, tisztát, jószívűt, arkangyal-indulatút, virágzó asszonyi rózsacsipkefákat, nehéz tarka lepedőkkel, aranyrojtos bársonyszoknyákkal és álarcos vas-sisakokkal felöltöztetett lovakat, páncélinges és páncél-mellényes, páncél-cipős és páncél-kesztyűs tiszta lovagi hősöket, bölcs sámánokat és még-bölcsebb királyokat, szerelmet és hűséget, csak-tiszta-vonású rendíthetetlen tiszta népet. Képzelet-múltat épített, habzó, áradó, vérző, virágzó, bocsánatos középkort, nem Boschit, nem is Brueghelit, de Arany Jánosit. Miért tette? Hitte, hogyha visszafelé építjük a múltat: úgy építjük jövőnket? Hitte, hogy csak a múltból érthetjük meg a jövőt? Épített óriás Álmodozás-üvegpalotát, Jégvirág-országot. Miért tette? Hiszen kicsit az történt vele is, mint mese-kölykeivel a Rózsa és Ibolyában: mire hajnallik, eloszlik a fényben a köd-palota, s a varázslat ártatlanjai nem paplanos ágyban ébrednek, de a harmatos földön. Egy század szélfúvása után miért is várnánk feleletet? Hiszen végső feleletet adni csak ő tudna, aki, ha kellett, hallgatni is úgy tudott, mint senki más. Felelni csak ő tudna, nem a kései utód, csak ő, Arany János, aki bíborban született százötven évvel ezelőtt, s akinek cserepekké-széttört, kopott-mázú, a földtől csontpókháló-trombitákká kiszívott, csontselyem-bábbá rostosodott, likacsos csontjai, vagy megkristályosodó csontjai ott feküsznek a lassan kitavaszodó és lassan elárvuló Kerepesi temetőben.

Találkozások^*

Tizenhárom éves koromban, a bicskei polgári iskola tanári könyvtárából olvastam először Az ember tragédiáját. Háború volt már Európában, és nagy nyár, koponyát-égető, növényt-hártyásító, levélpernyét lüktető féktelen arany-hánytorgás, tűzomlás és láng-zuhatag, isten iszapos arany-könnye folyt ámúldozó és oktalan szívünkre, a Jelenések fénylő és robbanó trombitahangja, a parázsló óriásangyal-csőcselék tüzes gyanta-szakálla. Egyik lomha, gyűlölködő, foszladozó-emlékezetű, lucerna és lóhere-szagú, kalász-zörgéses, temető-fogsorú faluból jártam naponta vonattal a másik poros-haragú, az elmúlásba-szekerező, tehén- és disznócsordákkal szuszogó és lökdösődő faluba, ahol ecetfát és jegenyét, nyárfát és akácot hajt ki a hősi-halott nagyapák földtől-megrágott csontja és rozmaringot és kőrózsát a penész-szoknyás, gyökér-fejkendős dédanyák medencecsontja és kőcsipke-csigolyája. Ott olvastam a vonaton Madách Imre nagy könyvét, trágya és föld-eres kezű parasztok, Budapestre-járó munkások, fehér-zoknis, rózsaszín-szalagos diáklányok között. S ültem vacogva, homályos és kőcsomós aggyal Madách istenszívét-tartó végtelen oszlopai, mindenséget-kitámasztó pillérei alatt az óriás-varangyon, a gyerekkor borzongó partján, amely gőzölgő, mirígy-ragyás, izzadékony és zöldfoltos volt, mint a növényien-duzzadt varangybőr. És tizennégy évvel később Hatvany Lajos dolgozószobájának falán egy kicsi barna fényképet láttam: redősen-leomló bársonyfüggöny, fa-rózsás és rózsaleveles, barna fül-tekervényes íróasztal előtt egy férfi áll, finoman-ragyogó, térdigérő csizmában, térdkalácsig-lehulló végig-gyöngyházgombos kabátban, gyöngyházgombos mellényben, kihajtott fehér ingben, feketeselyem nyakkendő-csokorral. Széles, fölgyújtott petróleum-lámpaként világító koponyája kicsit megbillen nyakán, arca lágy, tétova, bajusza válláig csüng le vékonyan, mint a magány díszhal-uszálya, kis szakállal bemohosodott arca, mint a mohás sírkövek, mint a darazsak penész-bundás feje, mint a szövőmadarak mohás fészekfala, amely fölött tétován és űzötten, gyanakvóan és neurótikusan csillognak a szemek a virrasztás fehér viasz-tálaiban, kicsit kiperemesedett szemhéjjal, megpattant hajszálerek, piros rózsapontok koszorújában, sárga mirígycsomócskák gyűrűjében, a bánat kék-hínáros holdudvarában. A haj vékonyszálú, megfogyatkozott. Kezei nem látszanak. Ő az, Madách Imre, a harmadik mester, a világ-minden-sejtjét-egyszerre-látó, a jövőt-fölfogni-képes; Ő az, aki végig-gondolta a világot, aki egy-folyamatban látta a létet, aki az emberi és lét-történetet, a történelem habzását és hömpölygését, s az égitestek dörgő gyűrűzését époszi vággyal mondta ki époszi méretekben; Ő az, az ideges, szívbeteg, tántorgó-léptű, mint mérget-virágzó tüske-erdőtől: besúgóktól körűlburjánzott, börtönben-nyírkosodott testű, álmatag szorongó, bagolyhuhogásra-éber, a sztregovai ködbe bámuló, és vastagon-göngyölgő angyalhajba-ragadt, ökörnyálba-göngyölt, kanca-rúgástól kékülő-szívű, világirodalmon-gyötrődő földesúr, a legmodernebb és legnagyobbat-akaró magyar költő. És, talán 1959-ben, Waldapfel József megmutatta nekem Az ember tragédiája bőrbe-kötött kéziratát. Ó, zseniális sorok, kézzel-írt feledhetetlen látomások az idő elsárgúlt lapjain! Madách kezevonása gyors, kemény, erélyes, tolla kicsit vastagra-metszett, mint a kanalasgém csőre, s ezért itt-ott az írás elkérgesedése, a tinta megcsomósodása, az írás megtekeredő gyász-szalagai, mint vastag fekete sáslevelek, vagy bitófák, s kis fröcskölések, tűhegy-tintapöttyök a betűk üregében, buborékjaiban, mint a medúzák, vagy fölfúvódott mélytengeri halak elvékonyúlt bőrén, toll-rovarváladék a betűk szögleteiben és hajlataiban. S itt-ott a finoman-áthúzott szavak, s fölöttük Arany János ideges, istenke-kesztyűt, vagy nárciszt-utánzó, vékony, lilába-fakúlt írása: a pontos javítások, a csak-megcsodálhatók! Mert ezek a költők nemcsak szerették egymást, nemcsak a nemzeti lét és kultúra jövőjét látták egy-egy újszülött nagy műben, vagy kísérletben, de segíteni is tudtak egymásnak. A modernebb-nyelvű Arany a modernebb-eszmélkedésű Madách kezét lágyan és nem-titkoltan igazítva lehántotta a műről a nyelvi ódonság kőkérgeit, a rosszúl-fölburjánzott szó-sejtek kemény, sárga szaru-rétegeit, a beteg sarjadzásokat, a lila vadhúsokat, a dadogás amúgyis-foszlékony hártyáit. A múltba-tűnődve látom, ahogy a csönd gyökereivel befont, kiszakállasodott-arcú, Petőfivel-álmodó, a Bach-korszak jégvirágai közt didergő, a levert forradalom csönd-zuzmarájában deresedő Arany János töprengve és szorongva javítgatja a csönd átlátszó hártyazsákjába burkolt fejű, a vad, fékezhetetlen-torkú hajnali madarakat hallgató, az elnyomás fehérszőrű dérvirágai közt szorongó alsó-sztregovai „Tisztelt Hazafi”, a szakállal-bemohosodott-arcú Madách Imre nagy művét, s írja lelkesen és boldogan Tompa Mihálynak, hogy óriás-gyémántot csiszolgat, mint Spinóza, a spinóza-éjszakában. „Szerintem – írja 1861 október 27-én Pestről Arany János Alsó-Sztregovára Madách Imrének – az „ember tragoediája” egy Dante, vagy Goethe technikájával remekmű volna.” Szigorú, mert tudja, hogy igaza van és tudja, hogy nagy művet olvas és javítgat, aztán enyhülten hozzáteszi: „Így is az…”, mert azt is tudja, hogy valóban így van. A magyar költészet váratlan virága, gyémánt-szirmú rózsája Az ember tragédiája, csodálatos szerkezetében, lét-értelmezésében csak Dante Isteni színjátékával, vagy Goethe Faustjával hasonlítható, a modernebb, tajtékzóbb és nem-tékozlóbb Európában sincs párja korában, nemcsak múltat mér, de a jövőbe is lát, mint a képzelet és a halál-szülte istenek, és heroikus elgondolásában, egyetemességében, mámoros-ízű, álom-kupolás, látomás-tornyú katedrális-szerkezetében máig sincs utóda a magyar költészetben. Nagy bánatunk, hogy nem írhatta meg világ-époszát „Dante vagy Goethe technikájával”, tehát Dante, vagy Goethe nyelvi mámorosságával, finomságával, pontosságával, természettudományos részletességével, filozófiai, fogalmi gazdagságával! Hogy nem szólhatott csillagfényszínű, csillaghalmaz-lángtobzódásos, tengermorajlású, vagy vadrózsaszagú nyelven, az őslétet-hordozó és a középkor izzó és ragályos mámorait, ló-páncélzatot és lovagpáncélzatot, vért, mérget, bársonyt, keresztesháborúkat, Jézus misztikus világgá-lényegülését, Mária vérrel-virágzó ölét és a hajnali kolostorok tömjénfüstös templomaiban órákig eszelősen kántálva-dícsért gyönyörű emlőit, az epileptikus látnok-atyákat, Vergiliust és az orfeuszi létet, Swedenborg látomásos szemgolyóit és Tasso vérbíboros éjszakáit, a bűnös és konok tömeghisztériákat, pestist és világrész-rothadást, a természeti lét minden buzgalmát és bugyogását, erjedését és száradását, Apuleius erotikusságát és az istenhimnuszokat író szentek habzó és kanca-tüzelő, csődör-tajtékos tébolyát magába-itató nyelviséggel. S ez nem Madách múlasztása, géniuszának könnyelműsége, de a több-évszázados magyar köd okozta ezt, amely vastagon és zsírosan megülte tájainkat, s alig hagyott fényt virágainknak, hogy fejlődjenek és szétosztódva lángoljanak, gazdagon sokasodjanak; s okozta ezt az önelégültség és önteltség kövér pora, amely ráüllepedett életünkre, földbehúzó redős föld-köpenyként, s beleragadt szőreinkbe, mint a darazsak bunda-csizmájába, potroh-szőreibe a virágpor, s nem a termékenység, de a halál irgalmatlanságát hozta. Okozta ezt a földünket bombázó túlsok kozmikus sugárzás, a túlságosan-erős történelmi sugárzás, amely jött az űrből, a földből, a halál áramlataiként s nem csoda-létezőket, kúszó csonttüske-várakat, húsgigászokat, buján-tobzódó virágkristályokat és páfrány-álmokat, az űr csillag-fáit benyüzsgő madárcsődületet segített növekedni és szaporodni, de törpére tervezte fogalmainkat és mámorunkat, s tette létünket elgazosodott, mocsaras, szélfújta sivataggá, amelyben énekünk is legtöbbször olyan volt, mint a Keresztrefeszített hörgése, a bürökként száradó és üvegesedő lábak alatt görnyedő anyák siratóéneke, vagy a farkasüvöltés. Ó, világ-fogalmazó modern-látnok Madách Imre! Milyen bátorság és milyen cseppkőbarlangmélyi magányos magány kellett e hatalmas modern mű megtervezéséhez és megírásához! Milyen bátorság kellett elszakadni a magyar költészet szokásaitól és módszereitől, kitépődni merengő és dacos önmagunkból, s lenni Milton és Dante társa, Goethe utóda! Mit kellett letépnie magáról, gyöngeséget és testrészeket, vérző gödröket tépve önmagán, hogy fölszállhasson az alvilágból a látomás-Griffen, a Látomás örökké-éhes óriás-madarán! Madách Imre a legbátrabb magyar költő. Az ember tragédiája hatalmas modern kísérlet a világegyetem új értelmezésére. Nála – a magyar költészet történetében először, a jácint-szájú Csokonai Vitéz Mihály néhány versét kivéve, – a világegyetem (s benne a föld-történet és az emberiség története) nem merev fénylés, mint egy szitakötő szivárvány-lakkos, harmincezer kristály-domborulat-hatszög szeme, nem isten fényében izzó gótikus-csipkézetű kristály-korona a föld zöld koponyáján! Nála a világegyetem folyamatos történés, folyamatos anyagiság, gyötrődő folyamat, az anyag állandó szülése, születése, haldoklása és halála, folyamatos lét, mindíg-más és mindíg-ugyanaz, örök-gyötrődő föllobbanás és elfoszlás, a ködeivel, golyóival, atomhalmazaival elrobbanó és összesűrűsödve fölragyogó örök anyag, a tűzzel, fémmel, gázokkal és biológiai léttel virágzó anyag az örök térben, anyag, amely növekedve és elkorhadva, égitestté-virúlva és önmagába-omolva maga teremti, építi az időt. Mert az időt az anyag építkezése teremti a térben. Nála a Föld befejeződő-sorsú égitest, éppúgy a Halál szülötte és önmaga halálának hordozója, mint minden a létben. Nála tudja ezt a történelmi ember és így vállalja a Föld-sorsot, a Föld-történetet, az emberiség-sorsot, s az emberiség biológiai életfolyamatát: a történelmet. És épp e tudott, és tudatosan vállalt világ-sors és emberiség-sors miatt nála a létezés és a történelmi lét, s az ember-sors erkölcsi végzet, okos és szép vállalás, büszke szerelem, és ezért nem reménytelen. Nem magányos és leépülő. De megértő és világot-átfogó, törvényt-szülő és csodálatosan emberszerető. Kass János, akinek Az ember tragédiájával és Madách Imrével való negyedik találkozásomat köszönhetem, képzőművészetünk történetében először kísérelte meg madách-i módon elmondani Az ember tragédiáját. Szigorú, éles, pontos-metszésű rézkarcaiban a XX. század legjobbjainak látomása él a mindenségről és az emberiségről. A világról, amely örökké-meghaló és folyamatosan-megtermékenyülő, mindíg-teherbe-eső, mindíg-új-embriót-méhében-hordozó, mint a törpe-kaméleon-nőstény, amely többször szül egy évben egy párzás után, mert a spermiumot elraktározza magában, szül, de közben párzás-nélkűl újra-fogan, mert a megérett petesejtek fokozatosan fölhasználódnak, fokozatosan megtermékenyülnek a fölhalmozott ondó-várakozástól lázas és gyöngy-galléros gyöngy-ruhába öltözött asszonytestében. A világegyetemről, a hím-nős egységről, amely önmagát nemzi, önmagát szüli újra és újra, önmagába hal és önmagába temetkezik újra és újra. Látja a létet. A mindenségférfi-mindenségasszonyt, a mindenséganyaöl-mindenségtemetőt. Kass János a XX. század világképét megíró, természettudományos époszt teremtő Madách Imrét fedezte föl rézkarcaiban, a mindenséget-magábazáró roppant koponyát, a koponyát: a mindenség belsőterét, ahol a természet történik. Ezek a karcok már nem istendicsfényűek, gomolygó ködfátylasak, kihullott angyaltoll-avarral borítottak, hisz az angyalok is tollukat vesztik, mint lombjukat a fák: a levelek sejtjeiben megnövekszik a kristály s a megkristályosodott-sejtű levelek elnehezülnek és letörve lehullanak. Ezekben a karcokban már nem a magányos, tragikus, csak-isten-kezétől-védett, alázatos ember jelenik meg, akivel Jób-próbáit, Jónás-megpróbáltatásait végigcsináltatja a Teremtő, tudván, hogy ő az Úr, s megváltó-ujjaintése úgyis mindent rendbetesz, mint a hajdani Madách-illusztrációkban, de a világegyetembe-született magányos, dicsőséges ember, aki tudja helyét és sorsát a mindenségben, és a mindenség egy élet-gömbjén, a Földön, töprengve kutatja léte törvényeit, s aki, mert meglátta sorsát, meg is érti, és el is viseli sorsát, s ha kihűlni készűl e naprendszer, talán megtalálja útját a lakható csillagok felé. Mint Max Planck a fizikában, Madách Imre a magyar költészet történetében az igazi, új törvények és megismerési lehetőségek első nagy megfogalmazója volt, a makrokozmosz és mikrokozmosz törvényeinek nagy fölismerője, jövőbe-épülő hatalmas üzenet. Negyvenegy-éves korában halt meg. Ó, de fiatalon, ó, de értelmetlenül! Hogy halt meg: gyötrődve, fuldokolva, jajgatva, átkozódva, hörögve, sikoltozva, tajtékozva, magáról a világot-letépve, vagy csöndben, mint a madarak? Húsát, szemgolyóit, szakállát, körmeit, agyát már száz éve megette a föld, de nagy kristály-buborék koponyája, csontváza átragyog a földön, mint a megváltás csillaga, megvilágítva körűl a létet, a holtakat lent, az élőket idefönt: a nagy haj-lobogóba göngyölt csontvázakat, földet-harapó fogsorokat, a foszladozó kezeket és húsból-kivirágzó lábújjcsontokat, a növényeket, állatokat, temetőket és álmokat. Csontváza izzik, ragyog, vakítóan fénylik, mint az Első Jel, mint egy földbe-temetett óriás arany-Betű, minden Szó eleje, az Írás kezdete.

Sóhaj^*

Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadta tőlem. Sokszor elképzelem: találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni… Ha nagyon egyedűl vagyok, mindíg ő jut eszembe. Ő, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Nem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem, az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok. Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. Szerettem volna megmondani Neki, hogy… dehát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni. Féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos: akkor tudatosúlt bennem, hogy hozzá járok pszichoanalízisre… Hozzá: az Elnémúlthoz, a Fájdalmas-szeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan: azt mondta, szemed van, láss; szíved van, fájjon; tudatod van, keresd meg hát a Törvényt, az Összefüggést.

Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni. Ez a hat vers halhatatlan sorok egyenlete.

Ő mondta: a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt és tudatosan készűlt a halálra is, akárcsak Petőfi. Tökéletes volt szemlélődése is és az eszmélete. Ez az én hitem. Petőfi és Ady óta csak ő tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni? S hogy akik a város peremén élnek a deres, tündöklő téli éjszakában, miért élnek a város peremén? Csak ő ismerte és merte bevallani az ős-sejttől a szívéig kovácsolt láncolatot. És bevallani a magányt is. Honvágya volt a hazára, amikor végűlis megértette, hogy nincs irgalom. Akinek olyan egyedűl kell maradnia, mint neki is, az végűl a mama ölébe vágyik halhatatlanúl, az a semmi ölében vet magának ágyat. Miért hagyták el őt az emberek, s végül a dolgok is, miért? Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: „Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója.” Árva, árva József Attila, de nagyon szeretem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: „Én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.” Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. Bevallom büszkén.

Őrzöm a Nagyon fáj egy kötetét, valakinek dedikálta József Attila 1937-ben. A tintát, szép, határozott írását elmosták a könnyek. Nem tudom, tán az enyéim. Az ő könnyei megtisztították ezt a népet. Megmosták éltető vizükkel, fölébresztették, mint a mesék életvize a holtat, ha szájába csöppentik. S az fölébred és magára ismer újra. Az én szívemre is csöppent belőle, a tiédre is. Mindannyiunkéra.

A halhatatlanság hat pillére ez a hat vers. Hat oszlop, amire új hazát lehet építeni.

Kassák Lajos dér-koronája^*

1946-ban láttam először Kassák Lajost, egy több-napos vitán, amit talán „A művészet és élet”, vagy „Művészet és társadalom” címmel jelöltek rendezői. Ott ácsorogtam a háború-utáni zöld ágat és derengő vadkapor-csokrokat hajtott romok között, a kamaszkorból-kinőtt érzékeny életemmel, hártya-érzékeny szívvel, topogva nemcsak a kamaszkor, de egy világ levedlett szaru-rongyain, és halállal-teleírt kéreg-cafatjain: s néztem ezt a szögletes-arcú, alacsony embert, aki ott állt a gyötrelmes füsttől és a repülőgépektől, a halált-petéző fémsáska-vonulattól megtisztúlt ég alatt s tűnődő magas homloka mögött már új tervek születtek és álmok. Arca, ez a kő-hasábokból és pórusos őskőzet-gyökerekből összefont arc (mint megkövesedett tengerililiom-csokor), kemény volt és ős-idejű, mintha nemcsak a mát, de a földtörténeti időt is mutatta volna, mindazt ami volt, amik voltunk. Tömbszerűsége, hasábossága a Húsvét-szigeti szobrokra emlékeztetett, vagy a délamerikai ősindián isten-szobrokra. Ismertem minden művét: nagy verseit és nagy verseskönyveit, regényeit, novelláit, tanulmányait, manifesztumait, emlékiratait folyóiratait (amiket kizárólagos Kassák-műveknek kell tekintenünk), vitáit és életútját (ami szintén a legjellegzetesebb Kassák-mű), s most hogy a nyolcvanadik év tündöklő dér-koronáját tette fejére a megmérető és mindíg-újat-akaró idő, nemcsak nagy életművét és művészetét ünneplem, de ünneplem a megmérő és mindíg-újat-akaró embert, a munkást, aki tudott lenni több látszólagos végzetétől kijelölt önmagánál, aki tudta a sors végzetesnek-látszó törvényeit áttörni és megváltoztatni. Ünneplem azt az embert, aki több mint hat évtizedes költői és művészi munkássága alatt tántoríthatatlanúl hitt művészete igazában, mert nagyon nagy erő ez, aki volt és maradt az új művészet fáradhatatlan zászlóvivője és kőművese, rokona Apollinaire-nek, Cendrarsnak, Max Jacobnak, összefoglalója és átérzője a század minden új művészi törekvésének, amely őszintébb, nyersebb és pontosabb akart lenni a XIX. századinál, s aki végűl is a maga fáradhatatlan kőművesmunkájával megépítette a magyar avantgarde, a lírai forradalom és emberség széles-alapzatú, őstörvény-csontozatú, modern Bábel-tornyát, amely ugyan még nincs betetőzve, de amely fölnyúlik a csillagokig.

Tamási Áron ravatalánál^*

Mielőtt a hosszú útra indúlsz, drága Tamási Áron, még szólni szeretnék. Szólni szeretnék, drága Barátom, szellemi bátyám a megértésben és szeretetben, szólni szeretnék hozzád: te a mindenség legszebb kertjének sokáig-tördelt kristály-ága, akinek lénye átsugárzott a tűzzel és feketével dübörgő világűrön, te csillagokkal-virágporos-szívű, méltatlan szavakkal szólok hozzád, te, a szó Fejedelme, tejút-koronás költő-király, te halálüvegből öntött lovagpáncélba öltözött Búcsúzó, hogy ne maradjunk annyira magunkra! Hatalmas műved egyik nagy tanítása, hogy mindeneken betöltődik a Törvény, s hogy csak a múlandósággal igaz és szép az, ami van, hogy tiszteljük és szeressük a beteljesülés szabályát, a lég virágzó tűzfonadékát, szivárvány-hajóit és csont-fenyegetését. Hogy a megértéssel szolgáljuk múltunkat, önmagunkat és jövőnket. De ha megértjük is mi, körülötted-állók, mi-is-elvirágzók és megszégyenülők, ha megértem is, hogy te sem vonhattad ki magad a törvény alól, hogy Te is a Szabály részese, megátkozottja és fölemeltje vagy, mint a gyönyörű anyag minden szülötte, mint minden szólni-tudó, jajgatni-tudó, sírni-tudó, énekelni-tudó, vagy kristálylétbe-épített hallgatag, kőbe-építkezett megőrző merengés. Mint a sűrű kőszivacsba a haláltól-beledagasztott hajdani vergődők, fuldoklók és szerelem-álmok, mint a hatalmas kőlapokból fűzött fehér itatós-könyvbe sajtolt tegnapi-elevenek, vacogni- és fosztogatni-tudók. Ha meg is értem, amit hittél, írtál és elfogadtál, amit dacosan és az üszök-tajték fehér bőréből kirepedt kormával füstölve tagadni kellene – létemben megalázva és szívemben háborogva és keserűen kérdem: miért késztettél e gyötrelemre, hogy szólni kelljen hatalmas halotti virág-koponyádnál, sárga gyötrelembe gyűrt arcod fölött, csipkék-alatti gyökér-kezeidnél, te szólni-már-nem-akaró, koporsóba-zárt óriás jégvirág, te már a földbe-rajzolt-csontú, valahol-levő és ismeretlen, Mesterünk, Barátunk, Tamási Áron? Hiszen tudtam én, mikor utoljára láttalak – és te is tudtad, mert láttam árvuló és Tündér-országot kereső, meghomálylott tekintetedből, hogy a gyógyíthatatlan szó ideje jön már, mikor kerek-ablakú kórházi szobádban ültem, amely a Halál-országba úszó fehér hajó kabinja volt, ültél az ágyban, s fehér gézzel bepólyázott csuklóidat keresztként melleden tartva hallgattad híreimet a zajgó és gyötrődő világról. Meggyűrűzött madár voltál Te már akkor, Ismeretlenbe-készülő! Azok a vércsöppekkel átitatott fehér kötések csuklóidon, mint a madarak lábán a számokkal-bevésett, finom aluminium-bilincsek, a már máshova-tartozás számjegyeivel beírt könnyűfém-pántok voltak a csuklódra-tekert véres vásznak. És nem mondtad és nem mondtam, hogy vége, Te haláltól-meggyűrűzött, a halál partjai felé szállni-készülő, csonttal-kirakott-földrészre-távozó. Amit mondtál – és mondtál ott is, a halál-kabinban, szótlanúl, hisz kimondott szavaid el-nem-hervadó cseppkő-virágokként növekedtek eszmélkedésem és emlékezésem barlangjában – azt az Ábel könyveiben olvastam gyerekkoromban. Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadúlt fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod, otthont-kereső Otthontalan. Ez a mondat világló és szivárványos és csillag-hímporos műveid szíve, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat árván, nem vacoghat foszforeszkálva a csönd-poros űrben. Otthon kell lennünk valahol a világban, s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres, gyászhímzésű és tűz-irgalmú, arany-álarcú és gyémánt-vértű, virág-szagú és bánat-erjedésű szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden műved, jövőbe-induló drága Barátom, Tamási Áron. Ezzel indultam én is, a Dunántul Ábelje, jövőt-hódító daccal és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan szavaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek-küldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival. A világegyetem örök gyémánt-zizegése a te műved. Kristály-fád minden levele más-más színű drágakőlap, köztük fény-deres gyémánt-virágok. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk. És most menj utadra Vándor! Eddig azt hittem, a holtak gyűlölik az élőket, mert félnek az élettől. Most már tudom: a holtak várják, remélik és szeretik az élőket, és haza-várják új halottaikat. Menj, drága Barátom és add át magad a Földnek. Vár a Föld. Mert a Föld jó. Add át világteremtő, száradó kezeid a Földnek, add át mindenség-boltozatú gyönyörű homlokod a Földnek, add át konok és elfoszló szíved a Földnek. Hogy tested legyen fű, gyökér, virág, föld. Menj, drága Áron. Te tudtál a földbe látni és én is tudok látni a földbe. Ott várnak az öregek mind, akik a földben vannak; ott könyökölnek, ülnek, fekszenek hanyatt, tűnődnek a Várakozók: bajszuk, szakálluk, hajuk bozontja a Földgolyót belülről, erjedve, óriás-tajtékkal benőtte, szempillájuk, csontjuk kiszáradt a lenti tűzben és az óriás belső-hömpölygésű tűz-rózsába nőtt körmük. Menj, most téged hív a Föld és hív az emberi Ősidő. Mi meg ülünk merengve világ-nagy kristály-mesefád alatt, rózsaszín tűz-árnyékában, rád gondolunk mi, ittmaradottak és utódok és meg-megáll tollat-forgató kezünk. S néha fölnézünk a világló kristálylombokba, s mintha arcodat látnánk a lombok közül nevetve kibújni. Fönt zsongás, bizsergés. Nézünk és azt mondjuk: nézzétek, valami ég ott a mese-fa lombjai közt. A Szűzmáriás Királyfi néz ki onnan? Tűzmadár? Áron arca ragyog? Vagy egy csillag ég? Nézzétek! Ragyog egy csillag!

Egy költő portréja nyár-alkonyi fényben^*

Képzeljék el egy étterem nyári teraszát, könnyed rózsaszín fényben, mert föléje narancsszínű, rojtos-szélű, vascsuklókra és vascsövekre szerelt vászon feszűl, hogy megvédje az előrebiccent, vagy feszestarkójú fejeket a nyár arany-hordáitól, az arany-igától, vagy arany-kalaptól, amit üstökünkbe nyom a nap, hogy szinte térdreroskadunk – vagy az aszfalton csokrokban-hólyagzó halszagú-esőtől, amely zúg, mint valami óriási szövőszék a felhők és a kő-idő közé szőtt húrjaival, megleng, kifeszűl, ahogy az angyalok szél-újja beleránt; az asztalon nagyvirágos abrosz, sörlap, kis kalácsfonatú nádkosár, benne fehérhasú sóskifli, mákosperecek, amelyek, mint a régi faszobrok szuvas, szivacsosra-rágott, aranyozott ujjai só-sömörökkel, mák-szemölcsökkel, piros-kráterekkel ropogva ragyognak és hasonlítanak az öreg iszákos orrához; a teraszt hónaljig-érő kövér-csípőjű, gyűrűs-homlokú kőoszlopok kerítik el a külső forgalomtól, az aszfaltba lukakat és tálakat nyomó nehéz, buja-sörényű szomorúfejű söröslovaktól, az olvadó, fölhólyagzó kátrányba csipkét, rojtos mintát préselő elegáns személykocsiktól, a teherautóktól, a bíborkörmű, sarus női lábaktól, a tarka nyári nyüzsgéstől, ami fölött a léggömbök kék óriás-szőlőfürtjei, piros tüdői ringatóznak; a kőkerítésen apró gyík-szemű babérbokrok porosodnak, a pincérek eltűnnek, aztán fölbukkannak valahol messze, fehér kabátjuk zsebében nem éppen tiszta törlőronggyal, verejtékes egyensúllyal hozzák a tálcát, amelyen fátyolos-oldalú, vulkánzó-tajtékú söröspoharak igérik a megkönnyebbülést, jön a pincér, a tálcán mint virágba-borúlt aranyeső-bokrok a poharak, jön és valahogy kikerűl téged, mintha idenézne, rád, de mégse – képzeljék el ezt a nyári teraszt a Duna-parton, ahonnan láthatni a feketehajú, törpe hajócskáktól vontatott uszályok lomha vonulását, a sörhab-sörényű kőoroszlánok gyászos pofáját, a Vár üszkös csontvázát, amely mint egy ősállat roncsa a tengerfenéken, megigéz; a tornyok orgiáját, a kőszirmú csipketornyok káoszát – vagy képzeljék el egy belvárosi udvar négyszögében, ahol az ég eres és üveges füst-belekbe töltött csíkja a szájadba lóg, mint a mesében a kolbász, hogy tán bele is harapsz, s körűl a gangokon meztelenhónaljú asszonyok járnak, ajtók csapódnak, nehéz illatok, gőzök szállnak, még tán egy nagyapáink idejéből itt maradt verkli is szól valahol, olyan szépen és annyi tündér-mesével, pompázatos álommal, szindbádi varázslattal, édesbús melankóliával és vad diadallal, hogy az ember azt hiszi, Krúdy Gyula úr bukkan föl hirtelen valamelyik utcasarkon, lomhán és álmodozva, mint valami nagy, visszatévedt gyönyörű isten; – vagy képzeljék el ezt a teraszt egy csillagon akár, a messzeségben, életünk fölött, egy álomban-épített város közepén, amely mégis úgy hasonlít az elképzelthez és ahhoz, amelyben élnünk rendeltetett, egy álombeli város közepén, ahol még az autótülkölés fém-csorda-bőgése is úgy hangzik, mint a gyerekkórusok elbűvölő, megifjító, zokogni-kényszerítő éneke; képzeljék el, ahol akarják, piros-sárga-csíkozású székekkel, megaszalódott virágokkal a tomboló, zsírosvérű, göndör-homlokú bika-nyárban. Pincérek sürögnek, futnak, hajlonganak, különös, sehovase-néző szemekkel, vendégek jönnek, mennek, koldusok, szőrösen, reszkető kalappal a kezükben, nők rúzsozzák ajkukat, s a tükörben ki tudja mit figyelnek, lehet, hogy csak a szájuk piros zsírral vonagló barlang-kapuját, némán tátogatva, mint a halak.

Itt ülünk Vas Istvánnal egy alkonyba-izzó délutánon, talán munka után, nehéz könyvekkel, kéziratokkal megtömött táskákkal, gyűrött ballonkabátokkal a szék karfáján, itt ülünk az időn túl és mégis az időben, szívünkben a jelenkor tengermozgása, áradása és apálya, az ősidők és ókorok rejtelmes holdfénye és költők csillag-arca, amely ott rezeg az eszmélet égöveiben, lövellve felénk az értelem, az ígéret messzi kék sugarát, s olykor elfátylazódva a sejtelembe, itt ülünk, nem először, sört iszunk, s hozzá sóskiflit harapdálunk és lassan lila, bíborvörös, rózsaszín, sáskazöld, meggyhúsú, okkersárga, oxidzöld pántokkal és sóhajokkal lesz gazdag az ég, s lassan kigyúlnak a korcs fák között, átvilágítva a levelek eres arcát, mint a fájdalom a szenvedőkét, kigyúlnak a vasmellű, fekete-csecsbimbós és szárnyú, köldöktől-falba-épített angyalok poros kezében a villanyok. Sört iszunk, tűnődünk, alig-alig szólva valamit, én cigarettázom, s nézem, ahogy a parázs habzsolja az elfakuló, pernyésedő papírost és az áldozat-dohányt, mint valami legendabeli sárkány-szörny földet, eget, erdőket, gyapjas mezőket; mint valami izzó égitest, amelynek torka mérhetetlenre kitágúl, mint a gyík csillámpalás tokája, ahogy nyeli, gyömi az áldozatot magába, s ettől furcsa, különös látomásom támad, s már látom a levegőbe rajzani a mesék lényeit, gyűrűs, tömött tódulásban egy vonagló, sikoltozó virág körül, s csak nézem a bruegheli-világot a sötétség filmvásznán, – Vas pedig szivarra gyújt, nehéz lila bolyhokat ereget s fölsóhajt, „isteni nyár, isteni sör, ez a szivar…”, s valami isteni szivarról álmodozik mostan. Szivarfüst, álmok világa, a nagyváros dübörgése, barokk zsúfoltság, álcicoma, a nyár tobzódása, a lelkiismeret sikoltó szaggatásai, a fájdalom, magányosság földrengései, a színek és szagok tébolya, az öntudat kísértései, az okosság sorompói, a dac és a szelídség párviadala, a történelem buja zúdulása, amely mint nagy zöld-szivacsú őserdő benövi az időt, szívet és hitet, ez az eleven zöld spongya, ködös, holdas háztetők, kémények ördögtánca, szerelem: ez a mi nyarunk, csak a miénk, mert csak a miénk lehet, menthetetlenűl, boldogtalanúl és boldogítóan, mert voltak már nyarak nélkülünk és lesznek nyarak majd nélkülünk, andalítóak, édesek, perzselők és füstösek, de ez a mi nyarunk, az enyém, a tied, az övé, mindannyiunké, akik itt élünk, s halunk majd ebbe a földbe, őseink mellé, ősökűl, pornak, virágnak, ágyul a szerelemnek. S mi itt ülünk és sört iszunk, s öblögetjük, fújjuk, apró ezüstpamatokban eregetjük a füstöt, amely szálasan fölkígyózik, aztán meggöndörödik s oszladozik, mint a félelem, s Vas István ekkor rámnéz, azzal a furcsa tekintettel, amivel nézni szokott, ha nagyon bántja valami, vagy ha nagyon izgatja valami, vagy nagyon kíváncsi valamire, két ujjal lazán megcsípett szivarját kicsit eltartja magától, kisujjával tenyerét piszkálgatja, néz, rejtett fények gyúlnak ki benne, belső-lámpások, s világítják meg arca egy-egy pontját, egy kiszögellést, egy vonást, egy ráncot, finoman a húsba-szőtt sebhelyet, mint elmosódó régi emléket, s olyan most, mint egy komor, fanyar, régi-régi vár, kivilágítva ha nézed a messzeségből, – s egy verset vesz elő, hogy olvassam el, mondjam meg róla a véleményemet, már előttem is a papiros, gépelt sorok, a vers egy süketnéma kislányról, aki csak látja a világot, nem hallja, nem tudja magyarázni, aki csak a színét, illatát tudja, az összefüggéstelent, mert a hang, a hang nélkül nincs elevenség és ítélet; s aki mégis a játék, a szerep, az emberi méltóság, az asszonyi szépség csúcsára jutott, így, süketen, némán, vagy épp ezért – s én valami különös bódulatba kerülök most, buta kábulatba, odabent a lélekben mélységes süket, fekete csönd van, megbénulok s csak ülök ügyefogyottan, nézem a papirost, a sorok összevissza kúsznak béna agyamban, mint a fonalas-állatkák, a betűk, mint pattanó bogárkák ugrálnak föl-le s valahol egy tücsök is kezd szólni, valami kő-résben, vagy a poros törpe babérfák alatt, ez a lüktető-potrohú isteni-öngyújtó, amelyből a szerelmes nyár a nászhang mélaszép lángjait pattintja ki pillanatonként, és a közeli templom harangja is megkondul öblösen s a pincér is itt rakosgat, a trolibusz is dudál, a zenész-cigányok is hangolni kezdenek, jajgattatják a hegedűt, a cimbalmon vernek ki lágy futamokat s erről eszembejut Berzsenyi, a szuszogó, pohos, kövér Berzsenyi, aki a cigányokkal múlatott Pesten, amikor rászánta magát végre, hogy fölutazzon, látom őt, a szeme-cikkanását, a tokája rengedezését, a kigombolt dolmányát, látom őt, az istenekkel-dörgedezőt, s közben nézem a verset, a süketnéma kislányról, alig értem, megigéz ez a mohó arc, átizzó verejtékgyöngyökkel fölragyogó sziklatömeg, ez a szfinx, mert lopva őt figyelem, a fejét, az arcát, ezt a kétségbeesett képletet, hisz egymást figyeljük, két áldozat, aki mégis két ragadozó, akik készülünk egymást falni föl, mert ilyen pillanat ez; s eltűnődöm, hogy is foghat el ilyen kamasz-izgalom egy költőt, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, aki korra apám lehetne, aki Babits előtt ült így, várva a döntést, hajdanában. Mert az természetes, hogy én se holt, se eleven nem vagyok, amikor új verset mutatok valakinek, vagy akár a régiekről beszél valaki, dícsér vagy szíd; az természetes, hogy az izgalomtól a szájamon akarnak kitódulni belsőszerveim, mint a mélytengeri lényecskéknek, ha felszínre hozzák őket, a rettenetes nyomásra, hisz más régióba kerűltem, itt ritkább a levegő, szét kell pukkadni a tágasságtól, amikor új versemet olvassák meg-megránduló arccal, föl-fölgyűrődő homlokkal barátaim, s az is természetes, hogy dühömben a belsőmet is kiökrendezem, mint a tengeri uborka, bosszantásra, ha ott akadékoskodnak, ahol nem kellene, igen, ez rendben van, de neki miért kell ez, ez az átlényegülés, ragadozó-figyelem, bénító gyötrelem? Még most is? Ez az az ősi kétségbeesés, a teremtés félelme, félelem a legyőzetéstől, az alúlmaradástól? Itt már nincs kor, idő, fiatal, öreg, ez a független rettegés, az alkotás hőszabályozója, mint a bogaraké, akik föl- és lecsavarják, mint valami petróleumlámpa lángját, tüzüket, hogy állandóan egyenletes hőmérsékleten legyen a test, hogy be ne deresedjenek a légcsövecskék, belső dérbundát ne kapjon a trachea-üvegcsőfa, hogy meg ne fagyjon, el ne pusztuljon, mert jaj annak, aki ezt elveszíti. Rágyújtok, olvasok, s közben agyam sejtjeinek fényérzékeny lapjaira (mert inkább az alkotót figyelem) rárajzolódik a vers helyett a költő, s egy régi verse jut eszembe, a Nicolaus Cusanusról írott, s annak egy sora, hogy: „ellentétek keresztezési pontja vagy magad is”… aki itt ülsz velem szemben és kortyolod a sört és szivarozol, édes barátom, villanyfény és falevél alatt, s ahol azok összeérnek, ott lebeg a te szíved, pici, gyorsanlüktető szárnyakon, miközben engemet figyelsz, s föl-fölcsapnak kék-zöld-piros dáridóval az utca végén a vegyilángok, igen, ellentétek, ellentmondások összege, keresztezése, ellentétek találkozási pontja ez az egész ember, ahogy itt nézem a vers helyett őt, az időt hihetetlenűl összesűrítve: a kezei fehérek, különösen, mint a kisbabáké, sápadtak, vértelenek, az ujjak vastag tőből hirtelen vékonyodók, fehérek, mint a finom illatos édes petrezselyemgyökér, a balkéz gyűrűsujján nagy aranykeretes feketeköves pecsétgyűrűvel, s ez a szárnyaslábú, oroszlánkörmű aranytrón visszaveri néha a neonok tarka fényét, ezek a teafőzésre-is-ügyetlen-ujjak, a tövig-vágott, kapart, reszelt körmökkel, a belső körömkaréjon a kőrózsaként levelező húsperemmel, ezek az asszonyos ujjak ellentétesek a fej ragyás-csillogó piros tömbjével, a fejjel, ami tán leginkább valami furcsa hal háromszögletű és kemény koponyájához hasonlít, de ez a fej is maga az ellentétesség összege, a húsos, vaskos kövér-cimpájú orr, a vastag-nagy szemhéjak, a szemhéj és a szemöldök közötti homorú-ív sápadt nagy boltterével, s ehhez az ellentétes vibráló félénk szemek, s ez ellentétes a száj finom, lágy vonalával, s a koponya különös háromszögletességével, amit gyér hajzat fed, a halántékon kövéren-ezüstözött füvekkel, s ez az egész sziklás, szikkadt és nagyon tagolt és mégis verítékben-ragyogó nagy fényhasábokkal megosztott fej ellentétes a szikrázó fehér ingnyakat összefogó csokornyakkendő vízszintes vonalával, s ez a csokornyakkendő ellentétes a konzervatív-szabású sötétkék millpoen-ruhával, ami gyűrött egy kissé, olykor hamupelyhekkel pettyes is, s ez ellentétes a fehérmanzsetta-kantárral, s a vékonyból érdessé-hullámzó hang ellentétes a kissé elhízott test laza öniróniájával, amely akár a hőmérő a levegő hőmérsékletét: süllyedve-emelkedve méri napjai hőfokát, s ez az egész ellentétesség, a csupa-össze-nem-illő-rész önállósága, a részletek különbözősége egyensúlyozódik ezen a férfin, aki nyers és kegyes-modorú, graciőz és vaskos egyben, aki mammut-szerűen jár és tagjait mégis a levegőbe szanaszét dobálja, mint a gázlómadár, gyűrött puha kalapban, buja tarkóval, aki itt ül velem szemben piros-sárga-csíkos széken, sört iszik és szivarozik; az ellentétesség egyensúlyozódik rajtad édes barátom, benned, aki épp úgy szereted a régi valcereket, mint Tacitust és Apollinaire-t, vagy Bartókot, mint Dávid-királyt, József Attilát, vagy Mozartot, mint az ifjúságot, aki éppen olyan gyötrődő kedvvel fogyasztod a vadasmártással elkészített őzcombot, mint az egészen feketére főzött lúgos teát, a sűrű rózsaszín ráklevest a piros páncélmellényű, piros-szemű, piros kaucsuk-gyűrű-bajszú rákokkal, vagy a fanyar vörösbort kissé melegítve, aki néha régi trubadúrok cifra maskaráiba álmodod magad, vagy a századvég lágyan kocogó rádlijaiba, vagy a kereszténység első századaiba, vagy tébolyúlt-lobogós keresztes-lovagnak, vagy fémpikkelyű vas-rostélyos tollas-forgós sisakkal V. Henrik táborába, ülsz nehéz vas-ingben, vas-álarcban, liliomos bársonytakaróban prüszkölő citrom-farú harci-ménen.

Pista – mondom – gyönyörű ez a vers, gyönyörű, de ez a szó…, s ekkor ez a kétségbeesett-figyelem, ez a merev átizzott arc hirtelen megváltozik, kicsit gyanakvóvá, fanyarrá, ellenségessé, a vonások nagy hullámokban átrendeződnek, tán a belső dühöktől, tán a csalódottságtól, mint forgószinpad szintere, s már támad, védekezik, egészen kamaszosan: gondolod? kérdi s mérgében elkezd engemet dícsérni, hogy csak kínlódjam, én nyomorúlt, s közben új sört rendelünk, rágyújtunk újra szivarra, cigarettára, a tücsök is szól még, nem bírja abbahagyni, mint egy megbolondúlt hegedű és én hirtelen arra gondolok, hogy micsoda úr vagyok én, sört iszom itten, csak ez a tücsök, ez a tücsök ne szólna, harsog és bársonyoz a művirágzene és szégyellem magam az isten tudja miért, hiszen miért is kéne szégyelleni magamat, s megint elfog a szelídebb képzelet; otthon a tó partján ilyenkor kupacokban cirpelnek a tücskök, amikor a hold elindúl, a sárga kos, s a tóból halak, vagy hableányok lövődnek ki nagy csobbanással, sellők, hogy énekelve magukkal vigyék a szívemet.

Ó, azok a nyár-alkonyi fények, a tópart-tücskei, a szerelem kis ragadozói, zöldüveg izzások, riadt szárcsarebbenések, csodalágy susogások, ezüstnyárfák holdbeszéde, nádimadarak árverési hangzavara, piaci csődülete, kotyogása, locsogása, siránkozása, rekedt rikoltozása, pityegése, nászdala, harsány röheje, nehéz zsoltár-áradása: fölszáll a gyerekkori nyár-alkonyok füstje szegény szívemig, mint göngyölgő keserű máglyafüst, hogy megtisztuljak érzékeimben és hitemben, fejemet nyaldossák a lángok, és elszédülök, teli lesz cirpeléssel a világ, s árva szívem mérhetetlen-gazdagnak tudja magát, ékesebb-rangúnak, mint a tündérmesék királyai, akik gyémántpalotában laknak, aranyerdőt renget meg tulipán-fejű, toporzékoló paripájuk, s olyan nőt szeretnek, akinek drágakő a szeme, s a köldöke aranyalma, gazdagabbnak mint a mesebeli ördög, aki csengő aranytallérokat pattint ki két ujjával a levegőből, mert lámcsak, csettintek a hüvelyk- és mutatóujjammal, s már idehull a lábam elé a gyerekkor aranypénze, hull, hull az aranyeső, aranyzápor, aranybuborék, aranyvihar; és elborít és beföd, hogy sírni kell, sírni egyszerűen. Mi, legtöbben költők, mérhetetlen kincsekkel jövünk eléd világ, amikor jelentkezünk énekesnek: látomásokkal, látványokkal, színekkel, szagokkal, illatokkal, öröklött fájdalmakkal és friss bánatokkal, tündérvilággal és szegénységgel, mesékkel, babonákkal, boszorkákkal és áhítatokkal, félelmekkel és ájtatosságokkal a gyerekkorból, hozunk mérhetetlen kincseket a gyerekkorból, a faluból, a pusztáról, külvárosból, hegyekből, napozó asszonyi hátakhoz hasonló délutáni dombokról, bérházakból, kikötőkből, virágos mezőn lányokkal-hentergő májusi zsengeségből, tikkadt nyarak vihar-utáni ködeiből, a kepék mézes csöndjéből, vonatfüttyök, falutüzek, árvizek, temetések és búcsújárások gyerekkorából, amikor ott bukdácsoltunk mezítláb a sárga porförgetegben megsebzett-szívű feszületek, nehéz-selyem Máriás-lobogók, az istenhez-üvöltés elnyújtott szőnyege alatt; nem, nem szereztük ezt a kincset, csak megadatott nekünk, csak volt, csak van, velünk nőtt, velünk született, velünk él, mert eredendően a tulajdonunk, eredendő bűnünk ez nekünk: a tücsök lábán a tüskesor, a vadrózsák aranygyapjas asszonyszervei, a pacsírta lövedékszerű égbefúródása, a virágok, e földhöznőtt bogarak sziromszárnya, szerelmes bibe-csápja, a mosókonyhák nyálkás cementpadlója, ahol oly jó volt ülni a szennyeskupacon, a bableves csipetkéi, a húsvéti locsolkodás átizzadt fillérei, a bérházudvar olajosan-színjátszó szappanhab-sörénye, a nyulak futása, fácánok csörgő rebbenése, erdők zöldzománcú pilledtsége, a ravatalok rettenete, ahol babérágacskától csöppentett szenteltvíz szikrázott holt nagyapák lila fülcimpáin, vastag, pödört, füsttől-fakított bajuszán, amely olyan volt, mint egy sárgadinnyeszelet, az éjjeli csavargások bűne, kis szűzek vihogása, árokparton bűzlő döglött kutyák mocsaras szőre, karácsonyi angyalcsapkodások, kaszálók ősz-eleji álma, piros tehervonatok kerepelő rohanása, vagy távoli gilisztaszerű rózsaszín kúszása, kis falusi csengettyűsajtajú szatócsüzletek kocsikenőcs-, élesztő-, fűszer-, savanyúkáposzta-, faggyú-, cukorszagú nyári fülledtsége, gyártelepek barna fémszivacstelepei, méhecskék virágporheréi, pünkösdirózsák és galambfiókák, magát fölakasztott trafikos kékgomba-nyelvű kísértete, barkák sárga dongói és szitakötők vaddisznóagyara, a föld áramai, temetők üzenete, álmok jóslata, jóslások beteljesűlése; ez mind a miénk, alkatrészünk és tulajdonunk, a nyelv, a látvány, az emlék, a képtársulások, az emlékosztódások, s van, aki elpazarolja kincseit, van köztünk, aki ebből él egy életen át, takarékosan, mint valami váratlan örökségből, van, aki nem tudja nyüzsgő, eleven életté bontani ezeket a drágaköveket, s van, aki szégyelli rejtett gazdagságát és más tájakra indúl álruhában, s van, aki tékozolva dobálja, adja, zsúfolja, hányja, bányássza egy életen át, s ha meghal is, ottmarad java a holt érzékekbe temetve, a szétomló velőbe halva, mint kövér bánya, ahol vastag fürtökben tobzódik az arany, mint a liba hája a szervezetben, s nincs aki kiszedje onnan.

De ő, Vas István azok közé a kevesek közé tartozik, akik szegényen jöttek hódításra, kincsek nélkűl, gyerekkor nélkűl, költői anyanyelv nélkűl, szégyenítő, szorító, visszahúzó, megtagadható, eladható és elárúlható és mellhártyagyulladásos magas lázzal szervezetünket fölfaló és lépesméz-finom, dúsgazdag emlékek nélkűl, szegényen, nagy nosztalgiákkal és állhatatossággal, s amit hozott volna, az is használhatatlan volt, csak teher, rossz rezignáció, olyan mágneses tér, amelynek vonzásától meg kell szabadulni. De szép is így indulni világhódításra! Neki mindent meg kellett szereznie: a bogarak nehezen-rothadó fedőszárnyától a csillagokig, mindent, verejtékes munkával és lemondással, megtagadással és hitkereséssel, a tudat látcsövének lencsekörébe fogva múlt, idegen tájakat, a fölismerés rabló tapogató-csápjaival tapogatva ó-idők életében, fájdalmasan vállalva önmagát, ó-asszír orra árnyát (ahogy ő mondta megpróbáltatásának idején) és józanságát, hogy megtalálja a dal, a vallomás tápanyagát, hogy joga legyen a vallomásra, neki forrást kell teremteni, hogy abból igyon, mint az a madár, amely csak akkor tud énekelni, ha bele-beleiszik a tündérek varázsvizébe, fejét fölnyújtva, kis kék nyelvét a gége felé rándítva ritmusosan, hogy legyen éltető anyaga, amely nekünk, valljuk be szépen, barátaim, akármit teszünk is, akárhová fogunk is jutni, a rigófüttyig, az emberi szimfóniáig, vagy a kozmikus összefoglalásig, amely nekünk barátaim, mégiscsak ott van soha-meg-nem-alvadó elevenséggel a gyerekkor tündértavában, s táplál bennünket halálunkig, mint valami soha-ki-nem-apadó, érett, kövér, édes anyamell.

Más egy világot hoz magával, s azzal népesíti be aztán az időt, mint a részeges aggastyánná szelidült Noé a Vízözön után a Földet, más csak a gyerekkor szőlővesszeit ülteti el a történelemtől, hagyományoktól mocsaras, kidőlt, korhadó elődökkel dúsított termőtalajba, hogy virágozzon, levelet bontson, más a gyerekkor állataival, madaraival, virágaival és álmaival népesíti be a számára kiszabott idő térségeit, hogy éljenek, nemzzenek, foganjanak és szüljenek, rothadjanak és virágba-borúljanak jövendő nemzedékeknek, de ő teremtett egy világot magának, jóformán a semmiből, mert szüksége volt rá, mert olyan nagyon vágyott rá, mert úgy akarta: gondolatainak teremtett szikár, kopár, céltudatos, okos nyelvezetet, várost magányának, szerelmeinek ágyat és szerelmének bölcseséget, vad és komor lelkiismeret-furdalásainak ellensúlyaként (mintegy ellentétes vonzóerőt) finom lemondanitudást és vad és komor és lágy és nosztalgikus és materialista és mégis az elrendelésben-megnyugvó életszeretetet és bizakodást. Ő nem nyelvében, színeiben, szó-vulkánjaiban, vagy színlátomásaiban, ő nem a pudvás, vagy csöves, vagy velős-szerkezetű giz-gazzal, növényi lommal, szendén-illatozó virágok, a napsugarak magasfeszültségű vezetékei közt rángó fecskék és gyémánt-helikopterekként rángó szitakötők gyerekkori vadonával gazdag, de gazdag kételyekben és értelemben és gazdag egészséges, szenvedő, bosszúálló, okos életszeretetben. Nagy gazdagság ez! Szárnyat építeni, s épített-szárnnyal repűlni: emberi diadal ez, barátaim! S mit számít az már, hogy gépével mennyire tud elszakadni a földtől a repülő! A csoda megtörtént! A lét szintézise, a költészet kozmosza, amit Dante, vagy Ady ért el, a föld-pokol-menny mindensége, az fantasztikusan termékenyít, vagy sorvaszt, mint a rádióaktív-sugárzás, csodálatos szörnyetegeket, holdignövő buja vegetációt hoz létre; de büszkévé teszi az embert az emberi diadal. A mi szétomló és fölhabzó életünket, mint a gerincbetegek testét az elernyedéstől a vas-bőr-mellény: annak a régi kétdimenziós világnak vasmellénye fogja össze, minket, mint végtelenségig-nyúló gumiszálkötegek a táncoló, pamutszakállas, mázoltpofájú, önmagukká-faragott bábokat, még ha ólomból vagyunk is (a legbelső, második, vagy harmadik testet), az akkori sejtelmek gumiszálai rángatnak, szívünk izomszálai anyáink tenyerébe és méhébe vannak nőve, azok a rózsaszírmokként kitüremlő-szájú csápnyalábok szívják rab-testünket, vagy ömlesztenek időnként vért nagy haragvásokban és harcokban megsebzett, vérvesztes szívünkbe; de ő, akitől mindez végeredményben megtagadtatott, önmagából nőtt ki, mint hagymájából a virág, de gyökerei befonják, beszövik, átfúrják, hínársűrűségükkel elborítják és fölzabálják a múltat, a történelmet, hiteket, lázadásokat és törekvéseket, korokat és eszményeket egész az első sejtig, a csillagrobbanásig. Így lett ő magában világa hordozója és megértője, így jutott ő az ifjúkori megváltástól a lemondásig, s a lemondástól a reménykedésig, az eszményi epekedésig.

Dehát, kérdezhetik, a költészet mégiscsak táplálkozik valamiből, tápszer, vagy anyatej, farkasok emlője, vagy virágszelíd gazellák gőzölgő friss vére, vagy növényi rothadék, vagy ásványi sók, trillió tengervizi tömlős, szivacsos, puhány, hólyagos, pöfékelő, derengő szervezetecske, akármi, de táplálék kell a testnek, különben kiszárad, elhal, elpergamenesedik, kopogósra tikkad, éhenveszik; a madárnak is kell a pondró, lárva, magocska, féreg, hogy az rejtelmes átalakulás folytán toll-pompázattá, fütty-futókává, szerelemtűzzé szűrődjön, mert mohóak, éhesek, falánkok, ragadozó-ösztönűek mind a szerves létezők, s a költészetek sem különbek. Vas elragadta, fölfalta, megemésztette az eddig-használhatatlant, a külsőre-sejtelmetlent, az egészen-földit: a hivatalok hétköznapjait, a hivatalnok-robotot, a mindennapi kötelességtudás szürke, görcstelen, ősvulkánkőzetnélküli, bazaltnádasoknélküli síkját, a tisztviselőlétet, a könyvelő, szaldakontista szivárványnélküliség enyhe alkonyi pihenőit, vasárnapi lankáit, esti platinagőzű teáit és keserűszájú, nikotinémelyes ébredéseit, pénzundorát és pénzszeretetét, az árúszagot és kereskedelmi árúismeretet, a malterhabszirmos, gipsz-atlaszos, műkőfodros, nevetségesen, barbáran antikmímelő, álrokokó, álbarokk, álgót, álvelencei, álszép kotyvalékot: a mégis tündértekintetű Budapestet, az ő Budapestjét, a szűk, zsúfolt, tolongó, szövetszagú, kőszagú, autógázszagú, verébtollszagú, nőszagú, a fajok és történelmek, véletlenek és ösztönök célszerűsége által összehordott Budapestet, barbárok és latinok végállomását, népek lerakodóhelyét és temetőjét, hullák, csontvázak, koponyák földbesűllyedt tornyát, amelynek kőkoronája, habarcs, gipsz, tégla, vasszövet-csúcsa ez a város, amely kiáll még az időből; költészetté emésztette a mindnyájunkat fönntartó és meghatározó árút, az árú keringését; – az ő költészetét, mint állati rothadék, ürülék, vagy műtrágya, vagy fölszántott temetők emberhús-hamva, szemgolyó és szív-rothadéka, csont és hajzat és szőrzet és szaru-zsírja a nárciszágyakat: a könyvelések 1-0-ig terjedő roppant számoszlop-tömegei táplálják, ezek a mindent-fölzabáló termeszek, hatalmas bolyokban nyüzsgő kereskedelmi levelezések betűrengetege táplálja, táplálják Angyalföld sívár, elfoszló gyárnegyedei, azok az akácos édes kis terek és sáros utcák, ahol fölgyűrt-gallérú munkások, fekete esernyőtömeg alatt, mint valami fekete virágenyészet alatt, mint valami kisvárosi temetési menetben: kistisztviselők tocsognak a lila őszi esőben, s ahol gyertyasebhelyes Krisztusok derengenek az egyenlőség komor babonájáról, táplálják a konzervgyár fölboncolt aranyrózsaszín-belsejű liba, kacsa, tyúk, pulyka-hullái, táplálja kibelezett birka és nyúldögök páca, verejtéke, levele, fortyogása, bűze, lenyakazott szárnyasok nagy, puha véres mája, emlősök ércafatos szíve, óriásbabszem veséje, táplálja az elnyomás, a fajok tébolyát fölidéző gépesített falka elleni undora és gyűlölete, nagy, egészséges szabadság- és békevágya, Velence kőcsipkehóvihara, gigantikus parányisága, Siena zebracsíkozású kőzsiráfja, az eddig-volt világ nehéz, súlyos, gyomorrontásos, epegörcsös, történelmi-sókristályos cirkusza, amely úgy várja már a megkönnyebbülést, a görcsoldódást, a megtisztulást és fölemelkedést, az ókori tücskei, latin nyarak édes-hasonmású badacsonyi asszonyai és a badacsonyi szőlőteraszokat vergiliusi pillanattá festő őszeleji nap fénykéve-ecsetje, táplálja tudása és kétkedése, a világköltészet Golfárama, Goethe, s a magyar költészet szent húmusza, hitetlensége és reménye, és egy asszony kettős-emléke örök ösztökélőként és örök ellentmondásként, hite az emberben, a szabad emberben, aki a mérhetetlen múlt tengere és a jövendő rémekkel, szörnyekkel-hemzsegő, vagy fémcsodákkal beépített tündöklő ege egyidejűleg.

A szükségszerűség-szabadság-személyiség hármasellentmondása és három-személyű egyistene: ez az egy-tőből ágazó három pillére, kocsánya ennek a költészetnek, ezek találkozása, szétívelő-vágya, ellentmondásösszege, s egy-kupolát tartó virágnyakremegése ez a költő, rabló és szegény, gúnyoros és meghatódott, századunk ellentmondásainak fia, mindnyájunk lelkiismerete egy kicsit, az ellentmondások találkozási pontja, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, ül kékbodrú merengésben, szivarhamuja kabátjára havazik – itt ül, most már gondolatban, és darabos, nagy arcán izzó pettytömegviharok, fényponthalmazok gyulladnak ki, s ellentmondásos arc-részleteit összegezik egyetlen vágyakozássá és várakozássá, hogy találkozzon megbékűlt szívével, az emberekével, az enyémmel, az elvágyakozóval, a tiéddel, a visszasóhajtóval, s a szép, okos ősz magányosan-csalogató, fénypárás, derűs, kicsit fanyar, érett szívével.

S én hadd tegyem le a tollat; a portré vázlat maradt, majd folytatom, talán egyszer, folytatom talán, nyugodtabb, higgadtabb napokban.

Hét tenger hajósa^*

Amikor egy hajó (csavargó, kutató, fölfedező), visszatér a hazai kikötőbe, s ráadásul kincseket, gazdag zsákmányt, vagy ismeretlen, bódító-illatú fűszereket hoz magával igehirdető Jónásként a páncélos cet hasában, mindnyájunk örömére, vagy irígy ámulatára és ösztökélő csodálatára, azt üdvözölni kell, beleértve természetesen a sós-tajtéktól-fakó-szakállú kapitányt is, (ha éppen nincs szakálla, hát istenem, nincs neki!) üdvözölni, ha csak egy szál virággal is. Nos, ezt a szál virágot szeretném én átnyújtani Vas Istvánnak, mert ez a kis cikk nem lehet több örömteli üdvözletnél, hiszen nem arra való vagyok én, hogy fölbecsűljem az árú értékét, vagy romlékony részét, hogy árú-meghatározóként osztályozója legyek a Hét tenger tántorgó habját és látomásos csöndjét bejárt hajó terhének, illetve a hajós, az idők és a lélek világrészeit meghódító, vagy újra-hódító küzdelmeinek.

Hét tenger énekét hozta magával Vas István, a költő, és hadd ismételjem meg a költő szót, mert éppen ez a fontos, nem mindegy ez nekem se, de tán velem-álmodó társaimnak se, de magának Vas Istvánnak se, hiszen hét tenger énekét visszazengeni több, mint amire az embert költő-volta kötelezi, és mégis nálunk, magyaroknál ez az aeol-hárfává-levés nem is olyan önként-vállalt kötelesség, de szolgálat, van ennek veszélye is, Vasnál meg éppen hogy van. Én képtelen lennék ekkora önzetlenségre. És ez nem dicsekvés. Elképesztő a magyar költők maguk-pazarlása, nyelvünk teherbírása és ennek a népnek mérhetetlen-mélységű lelke. Csak magunkról akarok beszélni, és mert büszkén és diadallal mondom, megismétlem, hogy sokszor szinte érthetetlen ekkora önzetlenség és áldozat; Arany egy tökéletes teljes Aristophanes-t adott, Shakespeare-t, Vörösmarty, Petőfi, Arany fordította, később Babits és Szabó Lőrinc, Dantét Babits, Baudelaire-t Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, van egy gyönyörű magyar Kalevalánk, remek Illiászunk és Odisszeánk, de nem sorolom tovább, bizonyitékúl azt hiszem elég ennyi is, nem is akartam mást, csak példázni hökkent és odaadó csodálatomat. Igen, nemcsak a magyar irodalom, de a magyar fordítás-irodalom is magában hordozza a magyar történelmet. Szegény Csokonai! Az ő szabadságra és Európára-vágyó lelkében is hány fanyar-gyümölcsű fáról hullott mag nőtt, kisarjadván, délceg cédrussá, bőlombú tölggyé! Gyötrelem tudni azt, hogy amíg mi magyarúl megújítottuk és magyarúl megírtuk a világirodalmat, addig a mi századokat-besugárzó, rádium-tűzű remekműveink lényegében érthetetlenek és lefordíthatatlanok, és aligha vállalkozik idegen nagy költő verseink lefordítására. Nekünk dolgunk van a világban, s ha a világ nem akar részévé fogadni, idehozzuk azt. Ez történt és ez történik.

Vas István fordítás-kötete egységes nagy élményem volt, még a gyermekkoriakhoz hasonló és mégis valami más. Csak az tudja, mit jelent ez az öröm, aki, mint én is, otthon a kukoricásban, vagy az alvadt-bársonyú krumpliföldön, vagy a tikkadt, csupaér szőlők, vagy a zöld-hangú erdők, vagy a szilváktól-lila őszeleji kert magányában olvasta, falta egy-egy, általa a dadogásig-tisztelt költő fordításkötetét, még a történelem-előtti öntudatlanság második fokán, amikor a forrongó kamasz-lélek a magyar költészet nagyságának csak a körvonalait is alíg sejtette, de attól is elfordúlt Dante vagy Poe felé, és itta, habzsolta mámorban, szédületben, gyönyörűségben, boldogan vállalva még a fuldoklást is, a bennük megnyilatkozott világot, őslényeivel és modern csodáival, éneklő-virágaival és pompázatos madaraival gazdag kertjükben kóborolt szédelegve, akár az álmaiban. Nekem ilyen volt a magyar Baudelaire, Babits Dantéja és kisebb műfordításainak gyűjteménye, Tóth Árpád kötete, az Örök virágok, Szabó Lőrincé, az Örök barátaink, Radnóti könyve, az Orpheus nyomában. Persze, akkor még teljes volt az odaadás, akkor még nem ismertem a valóság belső felét, a gém-nyakként villogó bőrfelület alatt a zsírréteget, az erek életét, a szőrszálak hagymáit, a faggyúmirigyeket. Föloldódtam ezekben a könyvekben, mint sókristály tengernyi vízben.

Vas kötete ennek a sornak a folytatása. Benne ugyanaz a vágy dolgozik, ugyanaz a hódító-igézet és kényszer, ugyanaz a fausti kísérlet kísért, mint az elődökében és mégis más valahogy ez a kötet, valóságosan is, és érzékeimben is. Igaz, hogy ebben a kötetben is megszólal jóformán az egész világirodalom, de az is igaz, hogy már másképp szólal meg. A mi mai eszmélkedésünket, mai érzékelésünket tükrözi és táplálja, közvetlenebbűl, mítoszok nélkűl, szemtől-szembe beszélnek itt a költők, akár az ókoriak, akár a maiak, hogy szinte a bőrük kipárolgását is érzed, itt nemcsak a herbáriumban látható növény szépségét (istenem, hány műfordításban: holt szépségét) láthatod, de azt a mozgó, élő, zsíros, vagy sovány, nedves, életet-adó talajt is, amiből ezek a növények fakadtak. Igaz az is, hogy ha például Radnóti fordításkötetével hasonlítom össze (ezt csak azért teszem, mert ők fordították együtt azt a gyönyörű, bátor Apollinaire-kötetet), akkor, az Orpheus nyomában klasszikusan tömör és tökéletes, de könyörtelenűl zárt, az ötvösművészet valami remek darabjához hasonlóan szűk kis-világ, aranycsipke-ház, buja-tüzű oltáriszentség-tartó, zománcozott szent arca bizánci koronán, – és a Hét tenger éneke laza sejthalmaz, csíra-tömeg, őssárkány-gőzölgés, szóval nyersebb, vadabb, tajtékosabb, elevenebb, modernebb, fanyarabb, (mondhatnám irónikusabb), több életismerettel rendelkező, változatosabb, közvetlenebb és élettel-gazdagabb, de olykor megoldatlanabb, sőt erőszakosabb is.

Sok fordítás kipárolja az eredeti versből a kort, ami, ha csak hajszálerekkel is, de nedveivel táplálja a vers-testet, a kort, amelyben a költő élt, a vers született, kipárolja a társadalmi és anyagi ismereteket és ez éppoly hiba, mintha a fordító az ősvers harmatát, festékét, csodáit, zúgását és sejtelmét párologtatja el, ami nélkül viszont zörgő szégyenné silányúl a vers. Az egyik olyan, mint a kiszárított szitakötő: zörgő üvegsejt-virág, a halál aranygyökeres-szárnyú bőrüveg-tokja, vagy a kitömött flamingó: aranykard-csőrű, aranypikkely-csizmás, aranylevél-talpú rózsaszín halál; a másik meg, mint a horog-farkú műlégy, poros viasz-rózsa. Vas István legtöbbször meg tudja oldani azt a fordításban tán legnehezebb feladatot, hogy elevent adjon elevenért. Ezért más itt a világirodalom, mint régen, itt nem az áhítat borzongat, de az élet, nemcsak a tiszta szépség igéz, nemcsak a fordítás tisztítótűzében patyolattá-nemesedett őrült angyalok röpködnek, nem a klasszikussá merevedett bűnöket, vagy gyönyörűségeket nézem sóvárogva, mint a színesre-festett viasz-nemzőszerveket, viasz-betegségeket, viasz-hadvezéreket és viasz-ringyókat kamaszkoromban a Panoptikumban, de a teremtő, töprengő, bűnös és ördöggel-cicázó, megtisztuló és harmatoslelkű ember van jelen, a véres és irtózatos, szelíd és gyűlőlséggel teli világ-történelem, országok tűzvésze és liliom, aljasság és orgonazúgás. Igen, ezért más nekem ez a könyv, nemcsak azért, mert a két nemzedékkel fiatalabb kortárs-költő figyeli a költő-társ kezemunkáját. A másnyelvű vers időszakonként (szinte szabályos időszakonként) levedli magáról a műfordítás-pompát, mint a gyík a bőrét. Elavul a régen színes hártya-köpeny, éget, lerongyolódik, megkopik. Új kell helyette. Ezért a fordítás és újrafordítás állandó, következetes szükségszerűsége. A nyelv eleven-életéről lehámlik a megszarúsodott régi-réteg. Nő az ember ismerete, többet tud a világ önmagáról. A szerelmet is újra kell mondani. Vas kötete éppen ezért segíti oly nagy mértékben az emberről és a világirodalomról való tudásunkat. De a nyelvről volna itt-ott vele vitám, pontosabban arról, hogy a városi nyelvanyagot sokallom itt-ott, illetve nyelvünk egész vegetációjának felhasználatlanságát hiányolom néha. Ez a könyv így is eleven része az életnek, nem klasszicizál, nem finomít, ebben az eddig-történt világ az ami, és az ami volt. Élet. Nosztalgiák nélküli eleven múlt és jelen.

Nem akarom én felsorolni, hogy kiket szerepeltet Vas István fordításkötetében. De örülök, hogy megtalálom benne a már ismert remek Villon, Donne, vagy Apollinaire-verseket, örülök, hogy a magyar-nyelvű magyar irodalom gazdagabb lett egy ismeretlen magyar költő latinból gyönyörűen-fordított Siratóénekével, hogy itt vannak a fölfedezésszámba-menő remek Withman fordítások és hogy jó lett volna több Jammest, Rilkét, Nervalt, vagy Miltont és Ronsard-t olvasni, sőt azt is, hogy a modern angolokat se kellett volna elfelejteni.

Én annakidején izgalommal és szorongással, csodálattal olvastam Vas István nagy verses-könyveit, a Kettős örvényt és a Római pillanat-ot, s a kötetek után, folyóiratokban megjelent verseket, különös ízüktől, modernségüktől, és zaklatottságuktól alig tudtam szabadulni, ez a nyers-életből, a köznapokból, hivatalokból-kisajtolt költészet nem olyan volt, mint a szürrealisták moha-esernyője: álom és zöld porladékonyság, de életre tanított. Mielőtt befejezném, nem hallgathatom el azt a kívánságomat, hogy a Hét tenger éneke mellett még szívesebben olvastam volna a költő új verseit egy kötetben. Thomas Mann a József-regényekben ír meg egy ősi szokást, tudniillik azt, hogy a szülőanya mellett a férj, vagy egy meddő asszony lejátssza a szülés teljes folyamatát, átélve az eleven-szülés minden borzalmát és szépségét. Valahogy ilyen dolog a fordítás is, akármilyen áldozat és hősiesség, mégsem a vonagló anyaméhből szakad ki vérben, nyákban, zsiradékban a Nemzett és Kihordott; mégsem emésztődhet fel egy nagy költő csak a fordításokban, ha mégannyi gyönyörűséget is okoz vele nekünk. Vas István pedig; nagy költő, nem foszthat meg bennünket az eleven-gyermek elviselésétől. A Római pillanat nem lehet utolsó visszapillantás valami elveszett után.

Gyulai Pál, amikor Arany Jánostól kicsalta és megjelentette az Őszikék egy-két darabját, és Arany nem akart honoráriumot elfogadni, egy szép szőnyeget küldött neki tiszteletdíjként. Arany azt kérdezte Gyulaitól, hogy miért küld neki ilyen luxuriózus holmit? Gyulai azt felelte, hogy ha nem fog ilyen luxuriózus verseket írni, nem fog majd ilyen luxuriózus szőnyeget kapni. Engedje meg Vas István, hogy ezzel a kis irodalomtörténeti játékkal fejezzem be ezt az írást, megjegyezve, hogy a Hét tenger éneke valóban luxuriózus kötet, de én most nem tudok egy luxuriózus cikkel válaszolni, bár szerettem volna.

Egy igazi hírhozó^*

Nagyon elszaporodtak az útirajzok. Prózai és verses úti-naplók, jegyzetek, riportok, mámoros cikkek olvashatók a folyóiratokban, képeslapokban, újságokban, regényes feldolgozásban vagy rímekkel a sorok végén. A műfaj nem új, csak szapora lett, mint a biológiai fejlődés egy fokán valamely növényzet. Föltódult, elborítva az igazibb, életképesebb aljtenyészetet, hogy egy idő múlva hártyaszerűen elsorvadjon. Ennek az útirajz-szaporulatnak legfőbb oka az elzártság. Nem az emberibb közlekedés. Ha valaki nagynehezen külföldre jut, feltétlenűl ír dadogva, lázasan-fölhabzott élményeiről. Tájakról, emberekről. Az ilyen írások olvasása után kevesebbet tudunk az illető népről, mint annak előtte. Jelenünk egyik programja: a népek ismerjék meg jobban egymást. Minden dolgukkal egyetemben. S ha ez a program igazában megvalósúl, sokkal kevesebb lesz a szó-buborék-láva és szó-buborék-meteorhullás a külföld életéről, de tán több az olyan írás, amelyik valóban hírhozó, valóban hírt ad egy nép lelkéről és halhatatlan, minden-néppel-testvér élniakarásáról.

Képes Géza tizenegy versből álló könyvét azért szeretem annyira, mert ezt a feladatot valósítja meg, talán legelőször. Tizenegy, a maga jelentését teljesen betöltő vers, egy igazi költőtől, nekem elég Mongóliáról. Nemes szűkszavúsága, fegyelmezett anyagválasztása, csiszolt egyszerűsége, szerkesztő, összegező biztonsága meghozza az eredményt: kirajzolódik Mongólia lelke, de tájrajza, növény- és állatvilága, emberei, történelme, művelődéstörténete is. Amikor a verseket olvastam, elfogott valami szorongás: istenem, ők voltak a hajdani hordák és hódítók? Ezek a szilaj, de szelíd-lelkű férfiak, a hatalmas leigázók ükunokái? Műemlékké ikrásodott az időben a véres, vad, országokat-rettentő és fölégető Csingisz-kán palotája? Hisz mi is rettegtük, magyarok, egykor íjjukat és kardjukat, és amikor leapadtak a földúlt, kirabolt, fölégetett és emberevésre-kényszerített haza földjéről a likacsos őskőzet-arcú, zuzmó-szemű, moha-mellkasú, aranylemezzel-borított-fogsorú lovas-tömegek, mint árvíz a síkról, maga után hagyva döglött békát, fölrothadt halat, tüskés csontrózsakürt-csigát, kéknyelvű kagylót, gyöngyházgomb-szívókorongos, rojtos polip-kocsonyát, színes és hártyásan bőröző medúza-taknyot: mit érezhetett a hazatérő IV. Béla? Igen, Képes Géza verseskönyve így is nyomot hagy a lélekben. És megszeretteti velünk újra a rokont, a testvér-arcú fajtát. Egy kicsit hazatért a költő, amikor Mongóliába utazott.

Mi van még ezekben a versekben? Végtelen terek és pusztaságok, szélben-szaladó füvek nyers nagy suhogása, a tárgyilagosságot finoman áterező humor, azok a döbbenetes kancatej-szagú alkonyok, amikről Tóth Árpád álmodott, szerelmes döbbenet és a szabadság szenvedélyes szeretete, a szabadságé, ami egyetlen, hogy méltó legyen szívünkhöz. Az ember megőrzi magában ezeket a verseket, mert Képes az embert szereti, a mongolban is azt, amit a magyarban: az emberi szív igényét a szabadságra és a jövőre.

Még élek, írok^*

Nehéz ma írni róla, bevezetőt verseihez, melyek oly szelíd fájdalommal ragyognak, mint a kórházi ajtók kilincsein az éjszakai lámpák letompított, hideg lángja. Nehéz csak az ő szenvedéseiről írni. A toll akadozik, gondolat dadog.

„Még élek, írok…” ez az első három szava új verseskönyvének, (öt év után a harmadiknak), ez a keserű, nehéz fölsóhajtás, szelíd-dacú, konok élniakarásának mélyből-fölszálló üzenete. Hányszor hangzott el már a magyar költészetben ez a figyelmeztető, szomorúan-kihívó felkiáltás: még élek, írok… vigyázzatok! ne akarjatok még tort ülni fölöttem, várjatok még, már a szagra-is-korgó, légben-hemzsegő dögkeselyűk! Szegény, árva, elgazosodott-arcú, repedt házfalként omlani-készülő Juhász Gyula kiáltott föl így, nem is olyan régen, Szegedről, a nyersebb, játékosabb, nagyobb-örvényű, szélesebb-kavargású, rikácsolóbb, véresen-marakodóbb és boldogabb-hárfájú létbe: ő szólt ugyanilyen figyelmeztetően, ugyanezzel az árvasággal: „Fiatalok még itt vagyok!”, ne osztozkodjatok még kincseimen.

Rákos Sándor évekig beteg volt. Mi, talán kevesek, akik szerettük és becsültük őt, tudtuk, hogy ott él a szenvedés udvarában, tudtuk, hogy ott foszlik ifjúsága-lombja, mint gyökereivel kevés sót és lomb-tüdejével árnyék-ólommal lefröcskölt napfényt-szürcsölő fáé; tudtuk, s mi is csak elcsodálkozva kérdezgettük egymást, szinte álnokúl, ártatlan pislogással: hol van Rákos Sándor? Mit csinál a Sándor? És azt már nem tudtuk, hogy a szenvedéssel együtt nő benne a halhatatlan életszeretet, hogy a fájdalommal beojtott fa gyümölcse nem kesernyés, de édes, nem tudtuk, hogy a sikoltozó fa mégis boldogan hullajtja lelkünk asztalára érett, okos, emberi gyümölcseit. Bizony emberek, barátaim, csodálkozzunk kevesebbet és legyünk jobbak, – ezt mondja az ő könyve mindenekelőtt. Tanuljunk tőle jóságot, hősiességet és szeretetet, mert enélkűl megakad a világ tengelye, s megfúl a föld keserű levében.

Költészete nemcsak egyszerűsödött, de kopárodott is. Mert milyen vad, korall-ág-bogas, vulkáni-erővel telített, dörgő-zord, füstös méhű, gázt, tüzet-okádó átkok és fintorok, üvöltöző-vallomások és bábeli-dadogások voltak az ő hajdani versei! Komor káromlások és kormos sóhajok és középkorian tarka, gumipofájú, ebvicsorgású, akasztófahumorú bohóckodások! Mint égrevetekedő szikla a hegy tetején. De az idő dolgozni kezdett csöndben és alattomosan. Velős-idegeivel, mohó-agyú hajszálgyökér-falánkságával szépen rágicsálta. A sziklát megúnta a hegy. A hegy sóhajtott s a szikla alázuhogott a lenti folyóba. De micsoda förgeteg-sodrú szenvedés görgette, koptatta, csiszolta, marta, harapta, mosta kerekre, alázatos-fényűre: hogy most, mikor partra jutott, mire ideért, s lassabban hömpölyög el mellette a lapályon a bánat: nemessé-gömbölyödött, letöredeztek csillag-tüskéi, hogy szinte lágyak a kristályai, s humorosan mutogatja magát testének erezete, szívárványos festékanyaga.

Új könyve: ennek a szenvedésben-való kegyetlen sodródásnak rajza. De mégis egy ember története, aki megtalálta a hitét. Nem a csökkenés: az igazi, a belső-növekedés életrajza ez. A hit növekedésének története. Mert akit elhagyott az élet: asszony, barátok, akit elhagytak a mindennapok, ünnepek és örömök, akit lassan már a saját teste is elhagyott, annak nagyon kell a hit, hogy mégis élni tudjon, s ne akarjon csak önmagáért élni. Mert neked jogod lenne már az önzésre Sándor, jogod lenne a gúnyos mosolyra is, mert aki ott volt, ahol te is voltál, az már túl van mindenen: s de szép, hogy inkább a jóságot és szeretetet választod, lassan-hódító zászlódra ezt írod, hogy az emberi világot vallod mégis magadénak, hogy az ember szolgálatát fogadtad ott meg, a nyomorúságos kórházi ágyon, dalra-szögezett ember, vérző szám, akit sokféle kór feszít keresztre: az ember méltóságát, szabadságát és karácsonyi békességét; de szép, hogy tudsz hinni, szeretni, derűs is lenni sokszor helyettünk is, záporozó-fényben égre-tülekvők helyett is, nagyobb alázattal, mint a bőségben lubickolók.

Kaviccsá-kopárodás? – mondtam az előbb mai magadat képesen jellemezvén? Nem! Csillogóbb ez a kopárság, mint a kivilágított városok, szebb, mint fölöttünk a kétszarvú, lazac-rózsaszín üstökös-fény. Igen, mondd csak tovább magadat barátom, s az ember fölfigyel majd a szavadra. Hisz nem élhetünk hiába ezen a csillagon.

Simon István könyve^*

Istenem, hogy lehet az embereket így szeretni! Ilyen egyszerűen, gyöngéden, oltalmasan. Ezt irígylem tőle: a háborgás-nélküli tisztaságot, a józan derűt, s a mégis-versekbe-lopódzó életadó szomorúságot, ami mindenütt megcsap, ahol a verseskönyvet föllapozom, mint a tenger szaga a víz-görgeteget elfödő hegyek mögött. Jóbarátom a költő bánatban, örömben, borban, szinte testvérként vagyunk, egyálmúak és mégsem-ugyanazok. Ne csodálják hát, ha a legtöbb versét születése pillanatában láttam, sokszor csak úgy, mint fölgomolygó vágyat, sokszor úgy, mint Rodin szobrát, ahol az emberi szépség lázadása bomlik ki a márvány-szikrázásból, s a csípő, a váll az anyagba-forr kibontatlanúl. A még lázas le-nem-hűlt vers ott füstölgött fehér-izzásban a papíron, s de sokszor lestük szorongva: mivé merevedik, kiadja-e az elképzelést, kiállja-e a próbát? Ha verseit olvasom, ellibeg előttem a levegőben, mint valami felhővonulás, a muskátlis-ablakú ház, a szőlőhegy, a kert alatt elcsillogó ér, a szelíd, csupa-tisztaság, csupa-báj család, az őszi esőben roskadó erdő, a kukoricák, jegenyék, nyárfák, nagy tiszta rétek közt futó út Sümegig. Én elfogúlt vagyok, jogom ez nekem, ne kérjék tőlem számon a legtöbbször hazúg tárgyilagosságot. Nekem vers, táj, otthoni ember egy, és tudom, ez az ő küldetése, fölemelni a mi esendő és sokszor embertelen szívünket az emberig, hozzájuk. De szeretem én ezt a fiút, akinek oly természetes élet, halál, bánat és öröm, oly természetes még a szenvedés is, hogy elhiszem neki! S aki úgy visszakívánkozik az elhagyott mezőkre, hogy az én szívem is belefájdúl, s ezt is szerényen mondja, hangoskodás nélkűl, s épp ezért elhihetően. Európa útjai, Ázsia tengerei is csak azt mondják neki, hogy a világ értelme ott van: az emberben, s nem is akármilyenben, Annuskában, a feltündöklő virágokban, a csomagküldőkben, a kis Annelóréban, aki valamelyik ködös, esős német városka utcáin kóborolt vele, kék gumiköpenyben, s megbongatta benne a sejtelem hárfáit.

Amikor először találkoztunk, nem hittem még benne, akkor csak a magam álmait hittem, s azt is hol tétován, hol gőgösen. De most, ahogy visszagondolok barátkozásunk első idejére, eszembejut, valahogy már akkor is tudtam: nagyon hajlik arra, hogy csak a jót, a derűset, a tisztát, az örömet vegye észre, talán azért, mert maga is ilyen, s nem akart mást hinni a világban. S ez a hajlama megerősödött, s ki is egyensúlyozódott az idővel. Lapozom a könyvét, s eltűnődök, mit is akar ez a Pista? Mit kutat, mi foglalkoztatja szűntelen? S íme, kimondom: harmóniát a világban, emberi harmóniát, ahogy ő mondja, „igazi megnyugvást”, s ezért talán egy kicsit el is felejti, hogy nagyon nehéz megalkotni azt, mert nincs mindenkiben meg az akarat és a lehetőség. S egy kicsit azt felejti el, hogy több vér, több marakodás, kegyetlenebb párviadal és lemondás kell a rendhez. De ki tudja? Lehetne konokabban, szenvedélyesebben, brutálisabban és boldogtalanabbúl is szeretni! Ám ő csak odaűl az asztalodhoz, furcsa-szép fejét feléd fordítja, s nem tudod eltagadni az ő hitét, amíg ott van, s tulajdonképpen úgy kísér mindíg ez a hit, mint a természet, mint a gyerekkor.

Ez a negyedik könyve, s ezt is oly szorongva olvasom, mint az előbbieket: nekünk folytatni kell az elődök útját, futni kell tovább onnan, ahol ők lerogytak, tovább kell építeni a falakat, s le-nem-omolhatnak semmiképpen! Vajon sikerűlt-e? Mert sikerűlni kell, s nem adhatok igazat neki, az álom még nem valósúlt, a nagyvilág, ha vállára nehezedik, azt csak roskadozva lehet kibírni, nem derűvel, nem álmélkodással. Annak súlya van! Talán ezért szeretem legjobban azt a versét a kötetben, amelyiknek a címe: Az a nehéz. A verset én korszakunk egyik legfontosabb versének tartom, itt találkozott a legpontosabban ember és világ, nép és sejtelem, gond és vágyakozás. Ez a vers már szétrepeszti a nyugalmat, mint a földalatti tűz-erjedés a hegycsúcsot, s a repedésekből lángok lövellnek. Igen, nehéz a férfi-sors, s még nehezebb egy nép sorsa, ha férfikorba ér. A kettős-örökség köt, lázít, fölkomorlik, a gond már a miénk. A múltat józanúl fölmérni és talpköve lenni egy utód-világnak. Mert az a nehéz: ítélni, tenni tévedhetetlenűl, s tudni, nem vállalhatja más helyettünk a gondot, a mi bátortalanságunkkal nem mocskolhatjuk be az unokák lelkiismeretét.

Még a kritikusnak sem az a dolga, hogy az arányokat méregesse, s ítélkezzen, akár a törvényszéki bíró, hát még nekem, aki még a kritikusokat is egyszerűbb alázattal viselem el, mint ők a költészetet. Ha mégis valamit kérek tőle, a költőtől és baráttól, csak azt kérem, legyen kicsit nyersebb, szilajabb, s ne csak a maga tisztaságát álmodja verssé tájban, rokonban, szeretőben, útakban. De az ő lelkénél sokkal könyörtelenebb, gyötrelmes, konok, szép, förtelmes, fölemelő, megtisztuló világot. Hadd öleljelek meg Pista, így, mindenki előtt, a szemérmet levetve, s igyunk meg este egy üveg bort, most a te egészségedre, hiszen te írtad ezt a finom, szép könyvet.

Ködök, kikericsek^*

Balzsam-virágok, sólyom-léptű harcosok^*

A Létezés emlékezetében egymásra-rétegződő Idő, az egymásra-rothadt élet-avar, az egymásra-omló halál-halmazok megemésztik, fölfalják elporhanyósítják a mindíg-elvérző, elvirágzó Jelenidőt, a városokat, harcokat, vér,-hús,-csont-rendszereket, a sóhajokat és a könnyeket, de meg is őrzik a harcokat, sóhajokat és könnyeket, mint a geológiai föld-övek a buta-szörny sárkánygyíkok csigolyáit és fogsorát, vagy kőzetek a belegyémántosodott óriás-szitakötők recés térképszárnyait. Egy-egy nép költészete az a kőzetgyűrű az áttetsző időrétegek alatt, amelybe beledermedt a hajdani élet és a hajdani halál és hajdani szerelem, de amelyben mégis vadelevenen él a harc és a szenvedés és a szerelem, mint a magzatburokban a magzat, boldog testben a szívdobbanás. S ha okos, türelmetlen tekintet feltöri ezt a kőhéjat, nem a halál-csontokat találja ott, de a zsendülő rétek zöld szilajságát, szeretők forró könnyeit és habosan kiömlő vérét, csodamód megszólaló erdőket, igazság-szerző, szabadság-osztó okos, ravasz hősöket.

Minden nép hasonlít egymásra és minden nép önmagához hasonló. Különböző népek népköltészetében kimutathatók az azonosságok, leginkább a szegénység és a szenvedés gyűlöletes azonosságai, mégis, a népben, annak történelmében és életében egyedi dolgok adják egy nép költészetét önnönmagává. Elkeserítően, fölzendítően, gyönyörűen, tudatosítóan! A bolgár népköltészetben is! Ennek a valaha rokonnak-hitt, s ma már rokonnak-vallott népnek dalaiban, bájolóiban, balladáiban és hősi énekeiben is megtaláljuk a velünk és más népekkel közös vonásokat is, de ez a nép olyan pontos önéletrajzát és önismeretét adja költészetében, hogy beleborzong az ember és szívére teszi kezét, mert nagyon fáj. Ami a csoda: hogy szinte történetírásszerű pontossággal örökítette meg, és nemcsak pillanataiban, de időfolyamatosságában is történelmét. Talán ez a legfontosabb tulajdonsága. A bolgár népköltészet nem szemérmes, nem szorongásos és magányos, mint a miénk, és nem is érzelmes és buján a halállal-átitatott, halállal-üzekvő, halál-vaginás, mint a spanyol, de bosszúálló, átkozódó, szabadságharcos népköltészet, mert szinte minden darabjában a nemzeti fölszabadulás vágya él (minden darabja töredék-szabadságharc!) a szerelmesekben éppúgy, mint a hajdut-énekekben, mindenütt belesajdúl az idegen jelenléte. És bizakodó ez a költészet, erős, egészséges, mint az a sokat-szenvedett nép, amely csoda-dalokat termett, balzsam-virágokat, termett mindenség-erejű, az istennel birkózni-vágyó, az egész Földet fölemelni-tudó, sólyom-léptű harcosokat.