Mit tehet a költő?

A pusztulás ellen

Úgy tűnik sokszor: csak a költők szeretik a világot, a világ nem szereti költőit. Pedig a költők az anyag leghűségesebb gyermekei. Mégis: sorsuk volt legtöbbször a szegénység, elnyomás, megaláztatás, szégyen, gúny és megátkozottság. Csak a kivételes-szerencsések és könnyelműek születtek arany-virággal a fogsoruk között. De már a történelem-kezdetekben is verte őket a gyűlölet tövisből-font szárnya; koronázták őket izzó vasabronccsal, szinte napjainkig. A száműzött Csü-Jüan „a folyam partjára érkezvén, szétszórt hajakkal vándorolt a mocsaras partokon, fájdalmát énekelve. Szépsége elpusztult, alakja kiaszott… Ezután pedig egy követ vőn karjaiba, s a Lao folyóba vetette magát és meghalt”. S mit írt Pabló Neruda nemrég egy 21 éves dél-amerikai költőről? „Elment a hegyekbe, hogy magányosan végrehajtsa saját forradalmát. A magányos hőst hazája könyörtelen rendőrsége két hónap múlva megtalálta. Egy trópusi folyó közepén, éhesen, rongyosan ült egy lélekvesztőben. Nem volt nála fegyver, mégis szitává lőtték gépfegyverrel. Még akkor is lőtték, amikor már csak a hulláját sodorta tovább a folyó.” Mondják, a középkorban megetették a költővel verseskönyvét, mielőtt máglyára küldte az Inkvizíció. S említsem-e Nervalt, aki egy vaskerítésre akasztotta föl magát, García Lorcát, akit agyonlőttek, Radnóti Miklóst, akit agyonvertek, vagy József Attilát, akit vonatkerék szakított szét? Szóljak-e Dantéról, a száműzöttről, és Ovídiusról? S a többiekről? Pedig a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.

Csokonai^*

Úgy mondják, azt a papírtekercset, amelyre Vitéz Mihály utolsó verseit írta, a költő üvegesedő bokája alá tették a koporsó lezárása előtt: útravalóúl. „Miska nagyon szerette őket, vigye magával”, adja az anyja szájába a mondatot a legenda. Micsoda sors még a halál után is! Micsoda tékozlás! S amit „magával vitt”, azt megette a debreceni homok, akárcsak a törékeny testet, mohón, gyorsan és kérlelhetetlenűl. Harminckét éves volt, amikor meghalt, és harminckét éves korára mindenttudó, elérhetetlen grácia, költő, amilyen a földön csak kevés lehet. Ahogy közeledett a halál felé, egyre finomabb, egyre kecsesebb, egyre mélyebb lett a verse, végűl már olyan tiszta a hangja, hogy aki hallja, fölzokog. Úgy énekelt, mint a mesebeli madár: a tövis egyre mélyebben a bögyébe fúródik, de ő énekel csudálatosan.

Élete: csupa nyomorúság és megaláztatás. Diák, majd tanár a debreceni főiskolán, aztán kicsapják az iskolából, aztán csavargás az országban, éhség, szegénység. Komáromban Lilla, a soha-be-nem-teljesűlt szerelem, a somogyi idők, a fáradt csurgói tanárkodás, aztán vissza a sívár és komor Debrecenbe, állástalanság, végűl a tüdőbaj.

Költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költő megtehet. Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értéssel és a kortárs-kicsinyességgel, egyszóval a halállal. S a halál, s a többiek alúlmaradtak! Emberentúli erőfeszítés ez! Vidámnak lenni az országos nyomorúságban, énekelni a máglyán, verssel kivédeni a csontvázlovas dárdaütését! Csokonai életében és költészetében is a nagy forduló: Komárom, Lilla. Beleszeret a gazdag kereskedőlányba, s a lány csillaggá nemesűl a költő szavaiban; de a csillag más útra tér és Csokonai végleg egyedűl marad. Ebben a szerelemben érik gazdag, nagy költővé, mindig magát-kiáltó lírikussá, olyan modern költővé, aki előre fut egy századot, s tud lenni Ady, vagy József Attila tanítómestere. A Lilla-ciklus a legszebb és legfinomabb szerelmi regény, a legmegrázóbb tragédia, a legférfiasabb lemondás, az átoktalan fájdalom-elviselés. És a legmerészebb költő-ívelés!

A költő-kortárs, Kölcsey, aki pedig a vállalkozásban is társa lehetett volna, csak ímmel-ámmal, fanyalogva ismerte el költőnek. Bugrisnak nézte. Az utókor pedig még nem szerette meg eléggé. Pedig az ő vaskossága maga az élet, az ő naturalizmusa a fölismert és legyőzött pusztulás, az ő szerelme évszázadok viharosodó szerelmi époszának kimondása, az ő finomsága törvény és erő. Az ő egész költészete győzelem az Apokalipszis erői fölött. Az ő költészete a mi emberi szívünk fölszabadítása.

Petőfi válogatásakor^*

Bennem két Petőfi-kép él egyre izgatóbban. Az egyiket egy 1844-es versének négy sora marja a lélekbe:

Igen, ez a szelíd és esőfényes, borús és játékos, halk és buborékosan kopogó, pipafüstös és édesen fillentő négy sor nekem a Petőfi-kép egyik összefoglalója. Látom az alig huszonegyéves fiút, a veszedelmes-gyönyörűséget, a szenvedélyes vallomást csöndesen érlelő, de még lomha Pest egy házában, az emeleti szoba ablakánál ülve. Kis vörhenyeges-feketés szakállal a kancsal sovány fiút, akit már fölkészített a sors a legnagyobb föladatra, aki maga a tisztaság, maga a láng, Sándort, aki a magyar múlt és a magyar jövendő összesűrűsödött csillaga, akit újraálmodott magának az emberiség, hogy legyen hite még önmagában. A szelíd négy sor mögött nekem az eljövendő harc lobog föl, a nagy élet félelmetes, fényességes és örökkévaló villámtüze. S a másik kép? Az már a pusztulásé, a világosi katasztrófa, a szétzilált haza, a menekülés. Futott ő is, sápadt arccal és lobogó köpönyeggel, amíg le nem döfték lóhátról? Csillag lett, legenda, vagy belefúlt a vágyálmok mocsarába? A Dózsa-sors jutott neki is és a nemzetben nem volt annyi élniakarás, hogy őt újrateremtse? De volt a magányosokban és az elkövetkezőkben. Arany haláláig rokkantan siratta a testvér-tüneményt. Ady élete egyetlen áldozat volt az ő csillagképe előtt. Ki ismerte jobban az életünket és halálunkat, ki tudta jobban ennek a földnek embereit és virágait, pusztaságát, elátkozottságát és átkait átkozni és szeretni?

Válogatás? Alig van merészebb föladat. A kérdés az: mit kellene kihagyni? Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. És ha az 1842–45-ös időszak verseiből még több lehetőség adódik a válogatásra, jön a nagy év, az 1846-os, amikor egy pillanat alatt Európa legnagyobb költője lett, s itt már alíg akad kihagynivaló. Vas-sűrűségű itt már a világ, megbonthatatlan élet és költészet. Nagy versek egymás után, egyre ritkább, élesebb levegő, itt már olyan világban járunk, vigyázni kell, hogy a beszippantott sorok meg ne égessék a tüdőt! Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is csak dadogva, kerülő-útakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani egy törmelékét az ő szavainak. Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse: ő az út önmagunk és a jövendő felé.

Petőfi szigora^*

Halhatatlan munkaszeretetét kell megtanulnunk tőle. Azt a makacs meg-nem-adást, konok akaratot, irgalmatlan fegyelmet, azt az elfojthatatlan lángot, amely egyre-zordabb szélre egyre-teljesebb szirommal felelt, mert fénnyel kell kitágítani az ostoba elemek nyúlós, vaksi éjszakáját, világossággal kell leigázni a hideg sár kígyószáját, a lucskos növényi-érintés borzalmát, hogy ne vacogjon a légburkot körülhemzsegő égitestek őssárkányszemei közt a magára maradt szív, ne virrasszon foltos hulla-álmai fölött az árva ember, hogy hajnalt teremtsen, ha kell önmagából; azt a nélkülözhetetlen képességet kell tőle megtanulnunk, amellyel pillanatról pillanatra, óráról órára, évről évre újrateremti a valóságot és önmagát, a mindenséget önmagából és a mindenségből önmagát, azt az erőt az önuralomra, amely csak az állandó teremtés szigorát ismeri el és ezzel az ítélet jogát elsősorban önmagán és nem keres lehetőséget az elpilledésre, a test vagy a lélek álnyomorára, ami tulajdonképpen nem más, mint hüllőlomhaságú várakozás, önmagába-szívott mohóság, riadt éhség, mint egynémely parány-létezők gyomorig-visszaszippantott rablónyúlványai; amely nem keres alkalmat a menekülő-betegségre, erre a különös magyar léhasága; igen, azt a munkaszeretetet kell megtanulnunk tőle és parancsként elfogadnunk, amely gyönyörűen nehéz és mámorítóan állandó, amely nem-csillapodó indulat, mindíg-újra-töltekező gyakorlatiság, amely nem fullad bele az álmodozásba, nem ernyed el a tétovaságban, nem oldódik el, mint szájban a gyümölcs, nyers-fanyar ölelésben, amely nem hivatkozik a mellék-körülményekre: szegénységre, kozmikus viharokra, csüggesztően kopár lakásra, mágneses orkánokra, rajongásra, gúnyra, röhejre, az emberi hűtlenség fájdalmasságára, az ideghálózat össze-vissza-dadogására, érszűkületre, szédülésre és szorongásra, pénztelenségre; éppen nekünk, maiaknak, és talán a holnapiaknak kell ezt tőle megtanulnunk, ettől a csodálatos, izgága és ahogy Ady is hitte, neuraszténiás fiútól. Nekünk, e füstös-véres, kimondhatatlanúl-szép és gyalázatosan-nehéz alkonyi-hajnali kor szülötteinek, akik sokszor nagyon is megadtuk magunkat a csüggedésnek és a neuraszténiának és akik nem tudtuk mindíg fölemelni az elhagyott zászlót. Termő évekből keveset adott neki a sors. De hitben és munkában nagy szigort! Mert mást mit kapott? Nem kapott vagyont, pazar társadalmi rangot és tökéletes-izomzatú, a görög isten-szobrok szépségét utánzó, kiegyensúlyozott, egészséges nagy fizikumot, boldog testet nemző-apjától és szülőanyjától, mint az általa ridegnek érzett Goethe, sem népétől hazát, mint más népek költőfiai. Nem: ő egy nehezen-lihegő országot kapott, a hajdani dicsőség szemfedő-foszlányait rágcsáló nemesekkel, méhesekkel és szűzdohány-pipafüsttel, egy lassan-ocsúdó népet Dózsa, Rákóczi után, és olyan szívet, amelynek egy dobbanására visszafelel a hattyú az égből és megrebbennek e földön körűl e föld hattyúi: az akácok. Neki dolgozni kellett, hazát teremteni. Testi-magáról alig mond valamit írásaiban, elődei is többet beszéltek testi-, közérzeti-, szervi-önmagukról, a fiatal Janus Pannonius, a tékozló Balassi Bálint, a vértolulásos, megfeketedő Berzsenyi Dániel, Dayka Gábor, Kármán József, az isten-agyvelejű Batsányi János, a véres-ajkú, rózsa-habot köhécselő Csokonai Vitéz Mihály, az átzabált-szívű Vörösmarty, de igazán csak utódai: a forradalom-utáni Arany, Vajda és Ady nyögte, harsogta, panaszkodta, jajongta, motyogta el hús-ideg-tüdő-fájdalomönmagát, nem is szólva az utánuk-következőkről. Bajait sem írta le, de önmagát se. Rajz, festmény, fénykép nem sok maradt róla, de bizonyos, hogy nem hasonlított arra a jól-megtermett, húsos, cifra-ruházatú szoborférfire, aki kinyújtott ércujjával a semmibe mutat, akiről mereven-sugárzik, mint a bearanyozott fáraó-múmiafejekről a jólét és a biztonság: akivel a milleneumi Magyarország akarta jobbá-hazudni a magyar költő-sorsot és megnyugtatni rohadt-önmagát. Nem! Ez nem Petőfi! Ez nem a sovány gyerek-katona, ez nem az a Petőfi, aki fölgyalogolt Debrecenből Pestre, aki eladta csatalovát, hogy legyen pénze a családnak, ez nem az a Petőfi, aki a morc-édes kisöreg Bem mellett nyargalászott vérszagtól-hisztérikus tajtékos kancán Dés és Vizakna közt koszosan, verejtékesen, lőporfüst-szagú könnyű fehér nyári ruhában. De Petőfi testi mivoltának sokkal inkább mutatja lehetőségét Ferenczy Béni remekmű-szobra: ez a törékeny, szilaj, szikár, kicsit-erős-állkapcsú, kiálló-járomcsontú, picit kancsal, kissé-leszegett-fejű alacsony fiú, akinél jobban alig áhítozott valaki a dicsőségre, és aki mégis a babérkoszorúra lép. Ilyen volt? Határozott-léptű, minden ízében kimunkált-testű, könnyű, telihomlokú, világnyelő-tekintetű, mint a szitakötő. Az arcon a nagy szemek lángja uralkodik, mint két nagy fekete liliom, hogy nem tudsz máshova nézni csak igézetükbe, de ott a keserűség nyers önmagáramaradottsága is valahol a szemek és a szőrzetből-kiszigorodó száj között, az erős arccsontokat takaró sárgás, beszikkadt arcbőr lapályán, amit enyhít egy kicsit a bajusz és a kis szakáll játékos aranytüske-bokra, amely lenő csontosabb, majd asszonyosabb pihékkel a gégére is, befödve finoman a nyakat, mint kökörcsin szárát a szőke növényi pamut, pipacs tokáját a bolyhok. És a madarakéhoz hasonló könnyű csontvázat körűltapasztó húsban hányszor fájhattak az erek, az idegek, hányszor figyelmeztették a szorongó erek fulladásos intelmükkel a ne-továbbra munka közben, éjjel, vagy zaklatott útjain az országban, hisz törte, finomította őt az égitest-iramú munka, a pénzhajsza, utazás, harc, megaláztatás, egyedűlség és szerelem. De ő nem beszélt erről, nem mondta el, ha fájt. Szigorú volt. Irgalmatlan-fegyelmű. És a keze? Úristen, milyen volt a keze? Milyenek voltak makacsúl-tollat-szorító ujjai, kardot görcsölő ujjai! Milyenek voltak felesége gyermek-arcát gyűrűfoglalatként összefogó kezei? Milyen volt Arannyal-kötekedő keze, Vörösmartyt-üdvözlő keze, Bem-kezét-szorongató keze, fiát-babusgató keze milyen volt?

Halhatatlan szigorát kell megtanúlnunk tőle, azt a makacs szigort, soha-föl-nem-oldható törvényt, amellyel élt, ítélt és dolgozott. Az igazságra hangolta meg-nem-ereszkedő húrjait és mondta szigorú, szép, kifogyhatatlan dalait halálig. Szigorú dalait? – kérdezheted. Igen: mert ő szigorú volt a barátságban, szerelemben és szigorú volt a hazaszeretetben. Csak a jelenben élt és a jövőnek álmodott, nem fordította szívét az ősi dicsőség csillag-gőze felé, hogy bepárásodjon sejtelemmel, mert benne volt meg a legtöbb a nemzeti önismeretből, mert tudta, hogy mennyi vér, szenny, gyilkosság, árulás, elbukás és újrakezdés, küzdelem és megadás, valódi dicsőség és álnok-ragyogás, menekülés, pusztulás és pusztítás zord keveréke a nemzeti múlt és nyoma sincs benne a szelíd ünnepélyességnek, dagályos jóságnak és alig-alig a szép harmóniának. Ő tudta, hogy ezt a földet nemcsak vérrel védtük meg, de be merte vallani azt is, hogy vérbe-gázolva szereztük, Közép-Európa csillag-őskorában. És tudta azt is, hogy micsoda posványon gázolt át ez a nép, amíg odáig ért, mikor ő megszületett. Neki szent volt e haza, de ki tudta és ki merte keményebb szavakból font töviskorbáccsal végigverni elgyávuló nemzete homlokát, mint ő, és ki tudta ilyen arany-szájjal, pacsirta-tisztasággal, sebzett ajakkal is dicsérni a hazát, mint ő? Szigorú volt a hazaszeretetben és szigorú volt a népszeretetben. Neki szent volt a nép, de gyűlölte azokat, akik játékból, vagy hamisságból vették szájukra a nép nevét, és tudta azt is, hogy elpusztúl az a nép, amelyik nem emeli föl önmagát. Mert nagyon szerette a népet, merte gúnyolni, csúfolni, szídni, korholni, mert nála nem szerette ezt a népet senki jobban, és nem ismerte senki jobban. Fölemelni akarta ezt a népet és megváltani, és nem akarta, hogy ez a nép egyedűl maradjon: világszabadság volt fönséges férfi-homlokára írva. Szigorú volt a szabadságban, nem tűrte a szellem bilincseit és nem tűrte volna a testi bilincseket sem. Nem ismerte a megalkuvást, a középszert, a megbocsátást, a gyávaságot. A forradalomra áhítozott és a forradalomért ment meghalni Erdélybe: bár nem a pusztulásra készűlt, mindíg a több-életre, az elkövetkezendőre. Ment a maga útján, a forradalom útján, végűl már egyedűl. Ó, mit gondolhatott, amikor ott állt a megbomlott csatarendben, füst-gyászszalagot húzó ágyúgolyók, réműlten-nyihogó, reszkető-szügyű, véreresen-kimeredt-szemű lovak, szétlőtt szekerek, vinnyogó-nyöszörgő, virágkehelyként-kitárulkozó emberhús-cafatok között magában és a drága Bem sem volt már sehol, az Egyetlen, akivel még együtt-küzdeni lehetne, ha itt nem, akárhol. Egy gondolatba sűrűsödött össze ég, táj, emlék, haza, harc, szerelem? Gondolt-e a Végre, és gondolt-e a Folytatásra? Hogy ki mondja tovább a dalt, ami talán most abbamaradt? Hogy lesz-e majd, aki beszélni mer és beszélni tud a Hazáról? Hogy lesznek-e új költők, akiknek a Szabadság a legfontosabb, mint neki volt, a Csodálatosnak? Hogy percek múlva ott fekszik majd kifosztva, mezitláb, alvadó vértócsával a mellén, a nagyszerű koponyára feszülő dohánysárga bőrrel, véres szakállából kivillanó farkasfogakkal? Mit gondolhatott a Drága, mikor már csillagsugár-nyakát csapkodta a ló növény-illatú, forró lihegése, átizzadt szőr-szaga, a döfés-előtti idő-törmelékben? Haldoklott-e sokáig, vagy meghalt azonnal: de egyedűl maradt, egyedűl, iszonyatosan egyedűl. Gyász-zene nélkűl, virág-kötél nélkűl, fújó paripák közt, ágyúdörejben. Egyedűl.

Én nem hiszem, hogy meghalt! Szigorú szemekkel vigyázza szívünket, int az igazra. És nem bocsát meg a hazugoknak. Amit ő mondott, az máig a legfontosabb: a magyarnak és e földgolyó embereinek. S ha jönne valami világpusztulás, a gőgös embertelenek öngyilkosságba-hajszoló rettenete, vagy a kozmoszból hömpölygő katasztrófa bolygónkra és csak egy ember maradna a romok között kisarjadó vegetációban: az ő hitével kezdhetne új életre. És ha növények, rovarok, halak és madarak illatoznának, zúgnának, rikácsolnának és sustorognának az ember-nélküli földön, vizeiben és légövében: akkor ő csillagról-csillagra száll és hirdeti majd az emberiség legfontosabb szükségletét más-csillagok ember-reményű lényeinek: a Szabadságot.

Arany János lelkiismerete^*

Az ős-époszok teremtették a világot. Azokban morajlik, forr, ráng, dübörög maga a teremtés, ott a jelenvaló idő. És azokban találjuk meg egy-egy nép istenét, lelkét, erkölcsét, küldetését is. Arany is azt kereste, a fajta jövőjéhez az alapot, a csudálatos és létünk pilléreit megmutató „mondakört”, a maga művéhez, a nemzetet fönntartó, magyarázó műhöz az „epikai hitelt”, ahogy ő mondta; a biztosat, a talajt. Nem akart ködre, vagy virágos lápra várat építeni. S amit nem talált, vagy csak törmelékeiben talált meg az ős-múltban, azt megteremtette maga a Toldiban, s a másodifjúság rövid tavaszában kivirágzott Buda halálá-ban, istenig-verdeső éposz-töredékeiben.

Vannak teremtő, és vannak leszámoló époszok. Mint ahogy van teremtő és leszámoló magatartás. A Toldi teremtő-éposz, vulkán-erejű és tenger-hömpölygésű, harmat-tisztaságú, az maga az önmagát megteremtett nép; Zrínyi és Vörösmarty sziklából és meteorokból gyúrt görgetege, Fazekas bájos meséje után a magáratalált magyar éposz. De Arany élete és műve ezután egyetlen leszámolás, magányos vergődés, fintor és keserűség.

Arany máglyáján a szikrát-lobbantó, a teremtést-indító (ki más lehetett?) Petőfi volt, a tündér-üstökös, a verhetetlen-hitű, a vad és tündökletes, az égitest-szárnyalású, a magával-rántó, rólunk a gyöngeség viasz-álcáját leolvasztó, a kétségek dudváját leperzselő, a hitünket-megújító. Arany lomhább, lassúdabb-mozgású, egyenletesebb-fényű csillagképét fölizzította, veszettebb pörgésre kényszerítette az előtte-suhanó (az ő fém és gáztömegeket magával-hömpölyögtető, komorabb szívét súroló) tünemény. S amikor az ellobbant rejtelmesen, tulajdonképpen belehalt ő is. Hiányát nem tudta kigyógyúlni. Belerokkant a testvértelenségbe, körötte irtózatos magány és irtóztató pusztulás. Beomlott haza, elárvúlt nép. Újra beteljesűlt a népen a Dózsa sorsa! Körötte roncsok és némaság, és iszonytató robajjal kidőlt ősz tölgyek, a menekülő, bujdosó, megfehéredett-fejű, tébolyba-hulló, átkozódni és zokogni-vágyó roncs-angyalok: kortársak, költők, politikusok. 1849 után vagyunk! Mi történt Arannyal? Petőfi halála, pusztulásának sejtelme igázta le annyira, hogy minden reményét vesztve, szinte önmagát falva föl, csak vegetatív életre volt képes? Vagy a buzdító, ellenőrző, ostorozó, és tündérien erőszakos Petőfi halála után levedlette a virágzó páncélt, az ál-pompát, s növesztette vérző, meghámlott húsára és szívére kagyló-ingét: eddig-szunnyadó, rejtett, bátortalanabb, gyötrelmesebb, csüggedőbb, de szívósabb igazi lényét, s ami eddíg volt, az csak a testvér-ragyogásban látszott eredendően igaznak? Az ő vas-nehéz szívét csak a mágnes-szívű csalta a magasba? Vagy eleven-holttá ölte a pusztulás? Kérdés kérdés után. Hisz Vörösmarty élt még, emberfejekkel-dobálózó vad látomásai voltak, ha keserűen, ritkán, de fölbúgott még a vén cigány hegedűje! Őt miért nem látta? A Toldiról írt mértéktartó véleményét nem tudta megbocsátani neki? De hát ez volt akkor a fontos? Vagy egyszerűen nem érezte a nála egy nemzedékkel idősebb kortárs szörnyű tragédiáját és igazi elhullását? Mert Vörösmarty valóban belepusztúlt a reménytelenségbe! Ős-sárkány-hörgés volt az, költő-Dinoszaurusz-elhullás, páncélos óriás-kan vérfújása, földgolyó-vinnyogás! De még így is, utolsó gigantikus vers-förgetegben is tudott a nemzet nevében reményleni, tudta az egyszer-eljövendő ünnep himnusz-töredékét kimondani. Vagy Petőfi halála, mint egy lehulló meteorit fényfüstje elfödte előtte a másik semmibe-dübörgését? Vagy nem hitt már emberben, népben, eszmékben, a virágzás lehetőségében? Csupa kérdés, de az 1849 utáni Arany-életmű nem ad egyikre se tiszta feleletet.

Arany 1849 utáni élete csupa leszámolás, csömör és csüggedés. A szívóssága, hallgatni-tudása elkápráztató, de a hite, vagy hitetlensége elszomorít. Az egyszeri-lehetőség nagyívű pályája mindenképp kettétörik; ezután nem tud már az űrben kavarogni, csak a tengerek márvány-nyugalmát „kotorja” nagy lomhacsapású szárnyaival itt-ott az époszokban, de legtöbbször ott is, meg a lírájában komor, öngúnyoló, kiábrándúlt, sokszor kicsinyes is. Mindenütt ködösítés, rejtőzés, kiábrándító reménytelenség, modern magány, polgári józanság, önmarcangoló önismeret, szemérem, s a lehetőség csömöre. De a szűntelen fájó, gyötrődő idegszál ebben a lírában: Petőfi halálának tudata. Az elvesztett hit, az elvesztett barát. Ha róla ír, ha őt siratja (és mindíg róla ír) megtisztúl, fölemelkedik. Benne magát is siratja, azt, aki lehetett volna. Itt van az ő lelkiismerete! Most már csak magát keresi. Írni? Csak magunknak és magunkért? Kegyetlen sors, tán nem is érdemes. Perzselő sivatagban virágzani? Nevetséges és konok önhittség. Romok, hullák, dögök közt, rothadás-szagban énekelni? Tán bűn az, bűntetésre váró. Ha nem kell a dal, kinek van kedve énekelni? Tündér is csontvirággá fagy a jégmezőn… Igen, még harminc év múlva is őt siratja, Petőfit, hisz nem akármilyen testvér-szerelem volt az! A „jobb rész” halt ki vele! Nézd csak meg az ő és Petőfi levelezését! És aztán a Tompával való levelezését. Az elsőben a jövő, a bizalom, az erő, a bátorság kavarog, sustorog, hányja sziklakő-szikráit. A másodikban (1852) a bizalmatlanság, keserűség, a megfáradtság óvatos, rejtjeles beszéde szorítja össze a szívedet. Mi történt veled, Magyarország? Miért lett a világteremtő derűből „érző fájvirág”? A hitből szégyen és lemondás?

De Arany mégsem adta meg magát. Tudta, hogy az egyszál-dal, a kopár tücsök-cirpelés is több, mint a némaságba-dermedt hegedű. Mert nem lehet abbahagyni! Mindvégig dalolni kell, amíg a halál csont-ujjával ki nem oltja a nyelvedet, mint a gyertyalángot. Mert van, amikor bátorság még a keserűség, ön-kegyelem is. Mert van, amikor ez is bíztatás, és idővel vérző orkánná dagad ez a csöndes magunkba-jajgatás.

Ezért szeretem én ezt a bátortalan-bátor, magányos, modern, fáradt öregembert, a magányos, magáramaradt társtalan testvér-istent, a hitét-vesztett teremtőt, az egyszárnyú madarat, akinek volt bátorsága befele-nézni és befele-szállni, ezt a csupa-fájdalom, csupa-érzékenység öregurat: Arany Jánost.

Arany János balladái^*

E versek elé tulajdonképpen nem is kellene előszót írni. Ebben a kis kötetben egy-egy vers maga a tökéletesség. Létüknek értelme és magyarázata önmagukban rejlik. A tökéletességnek, a beteljesedésnek pedig nincs szüksége előhangra, magyarázkodó előszóra. Mit is mondhatnék róluk? Ifjúságom megrázó, nagy élménye volt a balladákkal való megismerkedés. Betöltöttek, fölemeltek, leigáztak monumentalitásukkal, utólérhetetlenűl plasztikus képeikkel, sejtelmükkel, alkonyukkal, és személytelenségükkel. E fájdalmakkal-átragyogó-nedvű, sűrű, buja-életű világ többet jelentett nekem minden költészetnél és történelemírásnál. Aztán hűtlen lettem hozzájuk. Aranyból is mást szerettem meg, az esendőbbet, a személyesebbet, a maga-kínjában-vergődőbbet, időben modernebbet. De hát mit is tudtam én akkor a valóságról? A törvényekről, a bűnről, hűségről, a történelemről? Még magamat sem ismertem. A lélek kúszás vadon volt, vágyakkal indás, vadállatokkal teljes. Az ember sokszor elhűtlenedik az igazságtól. Azt hiszi, másutt van a beteljesedés. Hamisan csengőnek hallja az igazi aranyat, s a gyarlóbb fémet szebbnek, gazdagabbnak. Pedig csak a maga-vágya hamis, az ő hite gyarló. Elidegenedik a megmásíthatatlan, őt is meghatározó törvénytől, csak azért, mert a lelke kicsíny, s a hiú lélek nem szereti törpének hinni magát. Így volt velem is. Istenem, milyen hűtlen tud lenni az ember a legnagyobbakhoz! Dacosan és rettegve, lázas fővel és izgága szívvel. Nincs itt helye a tagadásnak. Félünk a tökéletestől. Az embernek az a dolga, hogy mindíg szembenézzen magával, ítéljen, és legyen bátorsága a tékozlást, a hamistanúságot is beismerni. Legyen bátorsága leszámolni és visszatérni a balogúl-elhagyott apához. Valamikor velem is ez történt. És most, a balladák újraolvastakor megint átéltem a vezeklést és az útat a megértéshez. Pedig nem most volt az én tékozlásom. A léleknek minden időben beszélni kell. Nagyobb bűn a hallgatás, mint a drámákba-sajtolt, időtlennek és tértelennek hitt ragyogás. A nehéz-veretű fény, akárhány ernyő födi is, mégiscsak fény, jövőt-hirdető; a nehéz-páncélba bújtatott eleven szív mégiscsak dobog, s ha nem is látod úgy mozgását, mint a meztelen bőrön, mégsem holt az a szív. Ezt nem értettem én akkor. A léleknek és a történelemnek is vannak pillanatai, sőt hosszú-szakaszai, amikor a drámába-sűrítés az egyetlen lehetőség. És emellett csak másodlagosan fontos a formai izgalom, a tárgyiasság, a kristályszerkezetű valóság látomásainak anyagszerűen vaskos, vagy tajték-könnyű, az idő és a tér mélységében mozgó megelevenítése. Aranynál a balladákban való élet és gondolkodás az élet fönnmaradását jelentette. Ismerjük a kor történelmét, megérthetjük. Hogy a skót, az angol balladák, vagy Goethe balladái hatottak rá, az így természetesen érthető. A negyven, vagy száz-soros tömör drámákban egy nép történelmének, lelkének, a bűnnek és a bűntetésnek, a lélek mélyének torz, hamis, vagy virágot-utánzó világa háborog ember-gyík hányadékkal, dereng foszfor-fejekkel. Egy-egy skót ballada fölér egy shakespeare-i tragédiával. A bűn nem marad fizetetlen, nemzetek, királyok, rablók, vagy megmérgezett-lelkű szerelmesek, kis hamisságokat elkövető nyomorúltak, vér-tarajú és vér-palástú elnyomók, víg zsarnokok, vagy elesettek követik is el azt. Csak a bűntetés foka és módja más. Hol a lélek fizet meg kegyetlenűl önmagának, hol a nemzet a rablóknak, hol a lelkiismeret üt látomás-alakban, hol a szerelem ítélőszéke. Talán azért féljük úgy megszeretni és megismerni ezeknek a balladáknak a mélyét. Aranyt is ez izgatta. Nem a pszichológia, de az igazság. Nem a tökéletesen egymásra-épűlt dráma, de a törvény, a törvényszegés rettenetes ára. A félmondatokból, az elhallgatásból kibomlik az egy-igazság, az ítélkező valóság képe. Vallom, hogy a vallomásos költészet csúcsai ezek a balladák. Arany balladái is. És gigászi költői-erő kell a megépítésükhöz: hogy úgy suhogjon a dárda, úgy csendüljön össze a kehely, úgy riogjon a kürt, úgy görgesse sós, szárnyas-halakkal nyüzsgő szürke-zöld elemét a tenger, hogy abban a suhogásban és csengésben, rothadás és szúrós-szagú vízförgetegben szívünkig érjen az őskor és a barbárságával föltámadt középkor, hogy a cella-ablakon belövő egyetlen fénysugár tömör legyen, mint az arany, de ennek az izzó, sűrű aranyoszlopnak hatalma, lelkiismerete, ítélete és bűntetése van. Szent György sárkányt-legyőző dárdája az, amely leteríti a szívünkben lakozó bűn alattomos hüllőjét. Arany nagy ítélkező a balladáiban, talán nagyobb, mint másutt mindenütt. Beleborzong az ember, ha arra gondol, mit tudhatott ez a törékennyé-fájó költő, milyen lelkiismerete volt. És micsoda gyötrelembe és munkába kerűlt tökéletesen megtenni a kötelességét. Mert, valljuk be végre, azt tette.

Arany János ünnepén^*

Dühöng, hánykódik az ősöreg-ördög a földben: a bűntető és szenvedésre-vágyó Gonoszság. Dante jégkútba-falazott óriás-ördöge, aki, mint a földgolyó szőrös tengelye áll e zöld-habzású és bíbor-kristályú bolygó közepén, s akinek combja és lábszára csimbókos szőrein kapaszkodva mászott át a tisztúltabb létezésbe, Dante majom-fogsorú Óriás-szörnyetege vicsorog, fúj, köpköd, hörög a jég-parazsú, tűz-agyvelejű mélyben, fekete-bársony óriásvakond-karmú kezével túr a tűzben, a lángban, a gyökerekben, arany őskövület-szárnyakban, érc-óriáspolip-göngyölgésekben és világító dermedésekben; dühödten rázza belülről a földet a Pusztító, hogy már reped sisteregve, tűzbuborékai, s véres gőzei tódúlnak ki a repedéseken, s készűl hullni darabokra szét, hogy összetörve, üszkös és ragacsos halott darabjaival szálljon az űrbe szét más Tejútak felé, mint a lét boldogtalan szilánkja; dühöng a megtébolyúlt Sátán, s gomolygó átka már a holtak csontjait égeti. Milton Paradicsomból jajgatva-kilökdösött bűnös arkangyalai dühödten dúlják a nyíló, elvirágzó csillagkerteket, feslett szárnyuk és kőgyűrű-orrlikú kőkéreg-papagájcsőrük fölcsíp és összetör bolygókat, végzeteket, készülődéseket és temetőket: a világ telve van félelemmel és gyötrelemmel, megaláztatással és szégyennel, magánnyal és keserűséggel. Nem mondható békésnek, vagy békesség-embriót-hordozónak ez a század, és nem mondhatók tisztúltnak és nyugodtnak életünk évtizedei sem, a tisztaság Tündérkertjének, ahol a csönd óriáspáfrányai és a merengés rózsa-szájú állatai, krizantém-szájú halottai, margaréta-szemű madarai között őgyeleghettünk volna arany-álarcú és kékbársony-álarcú álmodozók, könnyeden a múltba-révedők és álmatagon jövőt-kívánók. Zord és konok idő a mi időnk. Itt állunk levedlett századaink hártya-halmazán, a Jelenkor Galapagosz-szigetén, ahol a múlttal-teleírt üres bőr-alakzatok hemzsegve hömpölyögnek a szikár szélben és dagadt fürtökben a csillagokig szállnak; itt áll a jövő század titokzatos kapuja előtt az emberiség: s legjobbjaival szorongva kérdi: eljut-e még a jövő századig? S ha igen: szeme mit pillant meg a Titkok Kapujában? Új-századokat-szülő, hatalmas, tizenkétmilliárd-emlőjű, kövér tejjel bugyogó tizenkétmilliárd-csecsű, kiapadhatatlan szülőbarlangú Emberiség-asszonyt, vagy hatmilliárd-sírgödrű nyitott Temetőt? Nem mondtam volna mindezt, ha nem épp most kellene elmondanom, Arany János hatalmas bronz-szobra alatt, nehéz bronz-szemöldöke, lecsüngő bronz-bajusza, zsinóros bronz-mentéje és zsinóros bronz-csizmái alatt: Arany János nagy ünnepén. Mert egyre többet nyúlunk művei után: megnyugvást keresve. Egyre többet lapozzuk csodálatos és érzékeny könyveit, utólérhetetlenűl magyarúl megírt könyveit szikkadt, csillagtalan éjszakáinkon, fénymohás és eső-szögesdróttal körűlgöngyölt nappalaink csöndjében: magunkat keresve és veszteségeinket. Történelmünket és halottainkat. Pedig neki sem adott könnyű időt és könnyű életet a sors. És miféle megnyugvást adhatnak az ő könyvei? A nem-könnyű, paraszti gyerekkor után, a tétova, Bolond Istók-léptű, latin-palástú ifjúság után jött a végzetes, a csodás, a feledhetetlen, a mámorító, a kegyetlen, a megváltást-igérő, a Krisztusként-átlényegítő, a mindent-megérő, a sohase-lesz-többé, a diadalmas, a tűz-szárnyakat-növesztő üstökös-pillanat: és begöngyölte tűzuszonyával és betakargatta arany-szárnyaival és körűlhömpölyögte fény-csápjaival és foszforeszkáltak sejtjei, nappalai és éjszakái, álmai és énekei: de csak egy pillanatig, aztán szétrobbant millió szilánkká és elemi részecskévé a reménység-üstökös, s nemcsak az országot égette üszkössé benne és körülötte, de kiégette szíve duzzadt gyökereit is, hogy szíve olyan lett, mint a sugárállatkák kő-likacsokkal és kő-csövecskékkel csipkésen áttört és beszőtt háza. S ki tudja benövi-e mégegyszer ezt a kőcsipke-dermedtséget valami egysejtű reménység, boldog sugárállatka, remegve-csillagzó hit, tobzódó-csápú fény-koszorú? Mert mi jött ezután? Bújdoklás és reménytelenség, nemzeti depresszió és vacogás, csüggedés és keserűség. Kortársai maradtak csak, nem szellemtársai, s akik élve-maradtak, azok is tébolyba-hullók, tébollyal-szakállasak. Petőfi teste kifosztva, más testek közé hajítva bomlik, szívják és eszik és tépik ismeretlen gyökerek szívókorongos, gyökérvég-agyú csápjai. Mert mi maradt ezután? A sírás, a hűség, a panasz, az öngúny, a némaság és az újrakezdés. Mert mi maradt ezután? Nem a haza, annak eszméje csak; s zengő nagy énekes-ősök és apák a történelmi időben, s rokon-szenvedők Európában és a magyar történelemben: költők, époszírók, Shakespearek, Burns-ök, Aristophanesek. Mert mi maradt ezután? Önvád, vaksiság, májbaj, fájdalmak, halálok. Mert mindezt nem tudta eltakarni, a vonaglásokat, szögleteket, horpadásokat, a vér apadásait és sűrűsödéseit a költői dicsőség époszi-himzésű aranypalástja, mert annak minden redőzete és ránca jajgat, az maga a jajgatás; mert mindezt nem tudta eltakarni ragyogásával a halhatatlanság aranylevél-koronája, mert fénye alatt a meghalt ifjúság koponyája van: alig-látó, könnyező szemek, érgörcs és magány. Bevérzett szárnyait ott rázta nyikorogva és recsegve fölötte a magyar XIX. század, s mérgezett, véres tollai, a véralvadék-pihék beleragadtak a megsebzett szívekbe, a lőporfüstös szempillákba, szakállakba és hajakba, beleragadtak a kard-vágta és tilalom-vágta sebekbe, fejszeél-hasította koponyasebekbe, fejszefok-zúzta homlok-gödrökbe, lándzsa-ütötte stigmákba; a puskák kakasából kilövellő fehér robbanás-portól és az ágyúk cet-orrlikaiból gejzírként föltoluló lőporfüsttől és lángtól megperzselődött arcokra és szemöldökökre feketén alvadtak rá az évtizedek. S nem tudjuk a véralvadék-álarcot lehántani, mint a fakérget, mint halott arcáról a gipszmásolatot. Százötven évvel ezelőtt vajúdni kezdett egy parasztasszony, s mikor a testből a fényre-forogva először sírt föl a csecsemő, s mikor először rágta kopasz, csontkoszorútlan, lila ínyével édes emlőit a gyermek, nem tudta a boldog, hogy történelmet szült, éposz-óriást, népmese-fiút, nagy bánat-ismerőt és nagy gyötrelem-tudót, hogy megszűlte a magyar nyelv ősvilágba-gyökerező, égitestek-közt-hánytorgó-koronájú, lombjai közt ősisten-szakállt-lobogtató, látomás és csodatermő világfáját, aminek lehullott levelei sem rothadékonyak, de kristálytollakként borítják a fénytelen, nehéz földet; hogy nyelvünk és álmodozásunk Homéroszát szülte meg, s belső Halál-országunk Vergíliuszát. Mert nem tudják az anyák, amikor szülni jajonganak: átkot szülnek-e, vagy jövőt? És mégis: micsoda boldog század volt az a magyar XIX. század, miféle szent anyák, akik szülték Vörösmartyt, Petőfit, Széchenyit, Kossúthot, Eötvöst, Bajzát, Kemény Zsigmondot, Tompa Mihályt, Deákot, Vajda Jánost, Batthyány Lajost és Arany Jánost? Volt-e, és lesz-e még történelmünkben század, amikor ennyi tiszta és nagy férfiút, a tehetség és a jellem óriásait szülték a szenvedő és nagyszerű anyák? És volt-e feketébb és véresebb csillagzuhogás, mint az ő haláluk? Arany János, akit a nyugalom jegyesének mond a renyheség és a megszokás: már a kezdetekben az indulat, az izgalom, a dúltság, az ingerűltség, a nyugtalanság és ámulat, a bánkódás és fölemelő irónia, a töprengés és szigor embere volt, nemcsak nyelvünk aranyművese és aranykovácsa, de volt a hűség, a modernség, önismeret, emberség és magyarság küldötte is, népünk legjobb tulajdonságainak emberré-varázsolt szelleme, és mindvégig a levert forradalom gyásza, Petőfi Sándor hatalmas siratása. Szíve Petőfi ismeretlenbe-görgetett, halálhörgésbe, emberüvöltésbe, részeg és tébolyúlt lónyihogásba, óriás lószempillák verdesésébe, szétrepedt ágyúk lőporfüstjébe, dögmadár-rikoltozásba és pacsírtaszóba-foszlott testének virágzó csöndes temetője, áldott tetemének behavazott kertje. Ez a költő, akiről azt mondják, mindíg a tapinthatót, a megfoghatót kereste, mindíg a valóság bizonyítékait, ez a nagyon-magányos, nagyon-földönjáró ember, akinek szép szava jövendőnk virága, a reménység kertje, akinek szava a megtartó bizonyosság: mégis költészetünk legnagyobb álmodozója volt. Époszi álmaiban álmodott népének olyan múltat, amilyen talán sohasem volt: bölcset, bájosat, haragosat, tisztát, jószívűt, arkangyal-indulatút, virágzó asszonyi rózsacsipkefákat, nehéz tarka lepedőkkel, aranyrojtos bársonyszoknyákkal és álarcos vas-sisakokkal felöltöztetett lovakat, páncélinges és páncél-mellényes, páncél-cipős és páncél-kesztyűs tiszta lovagi hősöket, bölcs sámánokat és még-bölcsebb királyokat, szerelmet és hűséget, csak-tiszta-vonású rendíthetetlen tiszta népet. Képzelet-múltat épített, habzó, áradó, vérző, virágzó, bocsánatos középkort, nem Boschit, nem is Brueghelit, de Arany Jánosit. Miért tette? Hitte, hogyha visszafelé építjük a múltat: úgy építjük jövőnket? Hitte, hogy csak a múltból érthetjük meg a jövőt? Épített óriás Álmodozás-üvegpalotát, Jégvirág-országot. Miért tette? Hiszen kicsit az történt vele is, mint mese-kölykeivel a Rózsa és Ibolyában: mire hajnallik, eloszlik a fényben a köd-palota, s a varázslat ártatlanjai nem paplanos ágyban ébrednek, de a harmatos földön. Egy század szélfúvása után miért is várnánk feleletet? Hiszen végső feleletet adni csak ő tudna, aki, ha kellett, hallgatni is úgy tudott, mint senki más. Felelni csak ő tudna, nem a kései utód, csak ő, Arany János, aki bíborban született százötven évvel ezelőtt, s akinek cserepekké-széttört, kopott-mázú, a földtől csontpókháló-trombitákká kiszívott, csontselyem-bábbá rostosodott, likacsos csontjai, vagy megkristályosodó csontjai ott feküsznek a lassan kitavaszodó és lassan elárvuló Kerepesi temetőben.

Találkozások^*

Tizenhárom éves koromban, a bicskei polgári iskola tanári könyvtárából olvastam először Az ember tragédiáját. Háború volt már Európában, és nagy nyár, koponyát-égető, növényt-hártyásító, levélpernyét lüktető féktelen arany-hánytorgás, tűzomlás és láng-zuhatag, isten iszapos arany-könnye folyt ámúldozó és oktalan szívünkre, a Jelenések fénylő és robbanó trombitahangja, a parázsló óriásangyal-csőcselék tüzes gyanta-szakálla. Egyik lomha, gyűlölködő, foszladozó-emlékezetű, lucerna és lóhere-szagú, kalász-zörgéses, temető-fogsorú faluból jártam naponta vonattal a másik poros-haragú, az elmúlásba-szekerező, tehén- és disznócsordákkal szuszogó és lökdösődő faluba, ahol ecetfát és jegenyét, nyárfát és akácot hajt ki a hősi-halott nagyapák földtől-megrágott csontja és rozmaringot és kőrózsát a penész-szoknyás, gyökér-fejkendős dédanyák medencecsontja és kőcsipke-csigolyája. Ott olvastam a vonaton Madách Imre nagy könyvét, trágya és föld-eres kezű parasztok, Budapestre-járó munkások, fehér-zoknis, rózsaszín-szalagos diáklányok között. S ültem vacogva, homályos és kőcsomós aggyal Madách istenszívét-tartó végtelen oszlopai, mindenséget-kitámasztó pillérei alatt az óriás-varangyon, a gyerekkor borzongó partján, amely gőzölgő, mirígy-ragyás, izzadékony és zöldfoltos volt, mint a növényien-duzzadt varangybőr. És tizennégy évvel később Hatvany Lajos dolgozószobájának falán egy kicsi barna fényképet láttam: redősen-leomló bársonyfüggöny, fa-rózsás és rózsaleveles, barna fül-tekervényes íróasztal előtt egy férfi áll, finoman-ragyogó, térdigérő csizmában, térdkalácsig-lehulló végig-gyöngyházgombos kabátban, gyöngyházgombos mellényben, kihajtott fehér ingben, feketeselyem nyakkendő-csokorral. Széles, fölgyújtott petróleum-lámpaként világító koponyája kicsit megbillen nyakán, arca lágy, tétova, bajusza válláig csüng le vékonyan, mint a magány díszhal-uszálya, kis szakállal bemohosodott arca, mint a mohás sírkövek, mint a darazsak penész-bundás feje, mint a szövőmadarak mohás fészekfala, amely fölött tétován és űzötten, gyanakvóan és neurótikusan csillognak a szemek a virrasztás fehér viasz-tálaiban, kicsit kiperemesedett szemhéjjal, megpattant hajszálerek, piros rózsapontok koszorújában, sárga mirígycsomócskák gyűrűjében, a bánat kék-hínáros holdudvarában. A haj vékonyszálú, megfogyatkozott. Kezei nem látszanak. Ő az, Madách Imre, a harmadik mester, a világ-minden-sejtjét-egyszerre-látó, a jövőt-fölfogni-képes; Ő az, aki végig-gondolta a világot, aki egy-folyamatban látta a létet, aki az emberi és lét-történetet, a történelem habzását és hömpölygését, s az égitestek dörgő gyűrűzését époszi vággyal mondta ki époszi méretekben; Ő az, az ideges, szívbeteg, tántorgó-léptű, mint mérget-virágzó tüske-erdőtől: besúgóktól körűlburjánzott, börtönben-nyírkosodott testű, álmatag szorongó, bagolyhuhogásra-éber, a sztregovai ködbe bámuló, és vastagon-göngyölgő angyalhajba-ragadt, ökörnyálba-göngyölt, kanca-rúgástól kékülő-szívű, világirodalmon-gyötrődő földesúr, a legmodernebb és legnagyobbat-akaró magyar költő. És, talán 1959-ben, Waldapfel József megmutatta nekem Az ember tragédiája bőrbe-kötött kéziratát. Ó, zseniális sorok, kézzel-írt feledhetetlen látomások az idő elsárgúlt lapjain! Madách kezevonása gyors, kemény, erélyes, tolla kicsit vastagra-metszett, mint a kanalasgém csőre, s ezért itt-ott az írás elkérgesedése, a tinta megcsomósodása, az írás megtekeredő gyász-szalagai, mint vastag fekete sáslevelek, vagy bitófák, s kis fröcskölések, tűhegy-tintapöttyök a betűk üregében, buborékjaiban, mint a medúzák, vagy fölfúvódott mélytengeri halak elvékonyúlt bőrén, toll-rovarváladék a betűk szögleteiben és hajlataiban. S itt-ott a finoman-áthúzott szavak, s fölöttük Arany János ideges, istenke-kesztyűt, vagy nárciszt-utánzó, vékony, lilába-fakúlt írása: a pontos javítások, a csak-megcsodálhatók! Mert ezek a költők nemcsak szerették egymást, nemcsak a nemzeti lét és kultúra jövőjét látták egy-egy újszülött nagy műben, vagy kísérletben, de segíteni is tudtak egymásnak. A modernebb-nyelvű Arany a modernebb-eszmélkedésű Madách kezét lágyan és nem-titkoltan igazítva lehántotta a műről a nyelvi ódonság kőkérgeit, a rosszúl-fölburjánzott szó-sejtek kemény, sárga szaru-rétegeit, a beteg sarjadzásokat, a lila vadhúsokat, a dadogás amúgyis-foszlékony hártyáit. A múltba-tűnődve látom, ahogy a csönd gyökereivel befont, kiszakállasodott-arcú, Petőfivel-álmodó, a Bach-korszak jégvirágai közt didergő, a levert forradalom csönd-zuzmarájában deresedő Arany János töprengve és szorongva javítgatja a csönd átlátszó hártyazsákjába burkolt fejű, a vad, fékezhetetlen-torkú hajnali madarakat hallgató, az elnyomás fehérszőrű dérvirágai közt szorongó alsó-sztregovai „Tisztelt Hazafi”, a szakállal-bemohosodott-arcú Madách Imre nagy művét, s írja lelkesen és boldogan Tompa Mihálynak, hogy óriás-gyémántot csiszolgat, mint Spinóza, a spinóza-éjszakában. „Szerintem – írja 1861 október 27-én Pestről Arany János Alsó-Sztregovára Madách Imrének – az „ember tragoediája” egy Dante, vagy Goethe technikájával remekmű volna.” Szigorú, mert tudja, hogy igaza van és tudja, hogy nagy művet olvas és javítgat, aztán enyhülten hozzáteszi: „Így is az…”, mert azt is tudja, hogy valóban így van. A magyar költészet váratlan virága, gyémánt-szirmú rózsája Az ember tragédiája, csodálatos szerkezetében, lét-értelmezésében csak Dante Isteni színjátékával, vagy Goethe Faustjával hasonlítható, a modernebb, tajtékzóbb és nem-tékozlóbb Európában sincs párja korában, nemcsak múltat mér, de a jövőbe is lát, mint a képzelet és a halál-szülte istenek, és heroikus elgondolásában, egyetemességében, mámoros-ízű, álom-kupolás, látomás-tornyú katedrális-szerkezetében máig sincs utóda a magyar költészetben. Nagy bánatunk, hogy nem írhatta meg világ-époszát „Dante vagy Goethe technikájával”, tehát Dante, vagy Goethe nyelvi mámorosságával, finomságával, pontosságával, természettudományos részletességével, filozófiai, fogalmi gazdagságával! Hogy nem szólhatott csillagfényszínű, csillaghalmaz-lángtobzódásos, tengermorajlású, vagy vadrózsaszagú nyelven, az őslétet-hordozó és a középkor izzó és ragályos mámorait, ló-páncélzatot és lovagpáncélzatot, vért, mérget, bársonyt, keresztesháborúkat, Jézus misztikus világgá-lényegülését, Mária vérrel-virágzó ölét és a hajnali kolostorok tömjénfüstös templomaiban órákig eszelősen kántálva-dícsért gyönyörű emlőit, az epileptikus látnok-atyákat, Vergiliust és az orfeuszi létet, Swedenborg látomásos szemgolyóit és Tasso vérbíboros éjszakáit, a bűnös és konok tömeghisztériákat, pestist és világrész-rothadást, a természeti lét minden buzgalmát és bugyogását, erjedését és száradását, Apuleius erotikusságát és az istenhimnuszokat író szentek habzó és kanca-tüzelő, csődör-tajtékos tébolyát magába-itató nyelviséggel. S ez nem Madách múlasztása, géniuszának könnyelműsége, de a több-évszázados magyar köd okozta ezt, amely vastagon és zsírosan megülte tájainkat, s alig hagyott fényt virágainknak, hogy fejlődjenek és szétosztódva lángoljanak, gazdagon sokasodjanak; s okozta ezt az önelégültség és önteltség kövér pora, amely ráüllepedett életünkre, földbehúzó redős föld-köpenyként, s beleragadt szőreinkbe, mint a darazsak bunda-csizmájába, potroh-szőreibe a virágpor, s nem a termékenység, de a halál irgalmatlanságát hozta. Okozta ezt a földünket bombázó túlsok kozmikus sugárzás, a túlságosan-erős történelmi sugárzás, amely jött az űrből, a földből, a halál áramlataiként s nem csoda-létezőket, kúszó csonttüske-várakat, húsgigászokat, buján-tobzódó virágkristályokat és páfrány-álmokat, az űr csillag-fáit benyüzsgő madárcsődületet segített növekedni és szaporodni, de törpére tervezte fogalmainkat és mámorunkat, s tette létünket elgazosodott, mocsaras, szélfújta sivataggá, amelyben énekünk is legtöbbször olyan volt, mint a Keresztrefeszített hörgése, a bürökként száradó és üvegesedő lábak alatt görnyedő anyák siratóéneke, vagy a farkasüvöltés. Ó, világ-fogalmazó modern-látnok Madách Imre! Milyen bátorság és milyen cseppkőbarlangmélyi magányos magány kellett e hatalmas modern mű megtervezéséhez és megírásához! Milyen bátorság kellett elszakadni a magyar költészet szokásaitól és módszereitől, kitépődni merengő és dacos önmagunkból, s lenni Milton és Dante társa, Goethe utóda! Mit kellett letépnie magáról, gyöngeséget és testrészeket, vérző gödröket tépve önmagán, hogy fölszállhasson az alvilágból a látomás-Griffen, a Látomás örökké-éhes óriás-madarán! Madách Imre a legbátrabb magyar költő. Az ember tragédiája hatalmas modern kísérlet a világegyetem új értelmezésére. Nála – a magyar költészet történetében először, a jácint-szájú Csokonai Vitéz Mihály néhány versét kivéve, – a világegyetem (s benne a föld-történet és az emberiség története) nem merev fénylés, mint egy szitakötő szivárvány-lakkos, harmincezer kristály-domborulat-hatszög szeme, nem isten fényében izzó gótikus-csipkézetű kristály-korona a föld zöld koponyáján! Nála a világegyetem folyamatos történés, folyamatos anyagiság, gyötrődő folyamat, az anyag állandó szülése, születése, haldoklása és halála, folyamatos lét, mindíg-más és mindíg-ugyanaz, örök-gyötrődő föllobbanás és elfoszlás, a ködeivel, golyóival, atomhalmazaival elrobbanó és összesűrűsödve fölragyogó örök anyag, a tűzzel, fémmel, gázokkal és biológiai léttel virágzó anyag az örök térben, anyag, amely növekedve és elkorhadva, égitestté-virúlva és önmagába-omolva maga teremti, építi az időt. Mert az időt az anyag építkezése teremti a térben. Nála a Föld befejeződő-sorsú égitest, éppúgy a Halál szülötte és önmaga halálának hordozója, mint minden a létben. Nála tudja ezt a történelmi ember és így vállalja a Föld-sorsot, a Föld-történetet, az emberiség-sorsot, s az emberiség biológiai életfolyamatát: a történelmet. És épp e tudott, és tudatosan vállalt világ-sors és emberiség-sors miatt nála a létezés és a történelmi lét, s az ember-sors erkölcsi végzet, okos és szép vállalás, büszke szerelem, és ezért nem reménytelen. Nem magányos és leépülő. De megértő és világot-átfogó, törvényt-szülő és csodálatosan emberszerető. Kass János, akinek Az ember tragédiájával és Madách Imrével való negyedik találkozásomat köszönhetem, képzőművészetünk történetében először kísérelte meg madách-i módon elmondani Az ember tragédiáját. Szigorú, éles, pontos-metszésű rézkarcaiban a XX. század legjobbjainak látomása él a mindenségről és az emberiségről. A világról, amely örökké-meghaló és folyamatosan-megtermékenyülő, mindíg-teherbe-eső, mindíg-új-embriót-méhében-hordozó, mint a törpe-kaméleon-nőstény, amely többször szül egy évben egy párzás után, mert a spermiumot elraktározza magában, szül, de közben párzás-nélkűl újra-fogan, mert a megérett petesejtek fokozatosan fölhasználódnak, fokozatosan megtermékenyülnek a fölhalmozott ondó-várakozástól lázas és gyöngy-galléros gyöngy-ruhába öltözött asszonytestében. A világegyetemről, a hím-nős egységről, amely önmagát nemzi, önmagát szüli újra és újra, önmagába hal és önmagába temetkezik újra és újra. Látja a létet. A mindenségférfi-mindenségasszonyt, a mindenséganyaöl-mindenségtemetőt. Kass János a XX. század világképét megíró, természettudományos époszt teremtő Madách Imrét fedezte föl rézkarcaiban, a mindenséget-magábazáró roppant koponyát, a koponyát: a mindenség belsőterét, ahol a természet történik. Ezek a karcok már nem istendicsfényűek, gomolygó ködfátylasak, kihullott angyaltoll-avarral borítottak, hisz az angyalok is tollukat vesztik, mint lombjukat a fák: a levelek sejtjeiben megnövekszik a kristály s a megkristályosodott-sejtű levelek elnehezülnek és letörve lehullanak. Ezekben a karcokban már nem a magányos, tragikus, csak-isten-kezétől-védett, alázatos ember jelenik meg, akivel Jób-próbáit, Jónás-megpróbáltatásait végigcsináltatja a Teremtő, tudván, hogy ő az Úr, s megváltó-ujjaintése úgyis mindent rendbetesz, mint a hajdani Madách-illusztrációkban, de a világegyetembe-született magányos, dicsőséges ember, aki tudja helyét és sorsát a mindenségben, és a mindenség egy élet-gömbjén, a Földön, töprengve kutatja léte törvényeit, s aki, mert meglátta sorsát, meg is érti, és el is viseli sorsát, s ha kihűlni készűl e naprendszer, talán megtalálja útját a lakható csillagok felé. Mint Max Planck a fizikában, Madách Imre a magyar költészet történetében az igazi, új törvények és megismerési lehetőségek első nagy megfogalmazója volt, a makrokozmosz és mikrokozmosz törvényeinek nagy fölismerője, jövőbe-épülő hatalmas üzenet. Negyvenegy-éves korában halt meg. Ó, de fiatalon, ó, de értelmetlenül! Hogy halt meg: gyötrődve, fuldokolva, jajgatva, átkozódva, hörögve, sikoltozva, tajtékozva, magáról a világot-letépve, vagy csöndben, mint a madarak? Húsát, szemgolyóit, szakállát, körmeit, agyát már száz éve megette a föld, de nagy kristály-buborék koponyája, csontváza átragyog a földön, mint a megváltás csillaga, megvilágítva körűl a létet, a holtakat lent, az élőket idefönt: a nagy haj-lobogóba göngyölt csontvázakat, földet-harapó fogsorokat, a foszladozó kezeket és húsból-kivirágzó lábújjcsontokat, a növényeket, állatokat, temetőket és álmokat. Csontváza izzik, ragyog, vakítóan fénylik, mint az Első Jel, mint egy földbe-temetett óriás arany-Betű, minden Szó eleje, az Írás kezdete.

Sóhaj^*

Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadta tőlem. Sokszor elképzelem: találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni… Ha nagyon egyedűl vagyok, mindíg ő jut eszembe. Ő, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Nem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem, az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok. Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. Szerettem volna megmondani Neki, hogy… dehát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni. Féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos: akkor tudatosúlt bennem, hogy hozzá járok pszichoanalízisre… Hozzá: az Elnémúlthoz, a Fájdalmas-szeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan: azt mondta, szemed van, láss; szíved van, fájjon; tudatod van, keresd meg hát a Törvényt, az Összefüggést.

Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni. Ez a hat vers halhatatlan sorok egyenlete.

Ő mondta: a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt és tudatosan készűlt a halálra is, akárcsak Petőfi. Tökéletes volt szemlélődése is és az eszmélete. Ez az én hitem. Petőfi és Ady óta csak ő tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni? S hogy akik a város peremén élnek a deres, tündöklő téli éjszakában, miért élnek a város peremén? Csak ő ismerte és merte bevallani az ős-sejttől a szívéig kovácsolt láncolatot. És bevallani a magányt is. Honvágya volt a hazára, amikor végűlis megértette, hogy nincs irgalom. Akinek olyan egyedűl kell maradnia, mint neki is, az végűl a mama ölébe vágyik halhatatlanúl, az a semmi ölében vet magának ágyat. Miért hagyták el őt az emberek, s végül a dolgok is, miért? Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: „Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója.” Árva, árva József Attila, de nagyon szeretem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: „Én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.” Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. Bevallom büszkén.

Őrzöm a Nagyon fáj egy kötetét, valakinek dedikálta József Attila 1937-ben. A tintát, szép, határozott írását elmosták a könnyek. Nem tudom, tán az enyéim. Az ő könnyei megtisztították ezt a népet. Megmosták éltető vizükkel, fölébresztették, mint a mesék életvize a holtat, ha szájába csöppentik. S az fölébred és magára ismer újra. Az én szívemre is csöppent belőle, a tiédre is. Mindannyiunkéra.

A halhatatlanság hat pillére ez a hat vers. Hat oszlop, amire új hazát lehet építeni.

Kassák Lajos dér-koronája^*

1946-ban láttam először Kassák Lajost, egy több-napos vitán, amit talán „A művészet és élet”, vagy „Művészet és társadalom” címmel jelöltek rendezői. Ott ácsorogtam a háború-utáni zöld ágat és derengő vadkapor-csokrokat hajtott romok között, a kamaszkorból-kinőtt érzékeny életemmel, hártya-érzékeny szívvel, topogva nemcsak a kamaszkor, de egy világ levedlett szaru-rongyain, és halállal-teleírt kéreg-cafatjain: s néztem ezt a szögletes-arcú, alacsony embert, aki ott állt a gyötrelmes füsttől és a repülőgépektől, a halált-petéző fémsáska-vonulattól megtisztúlt ég alatt s tűnődő magas homloka mögött már új tervek születtek és álmok. Arca, ez a kő-hasábokból és pórusos őskőzet-gyökerekből összefont arc (mint megkövesedett tengerililiom-csokor), kemény volt és ős-idejű, mintha nemcsak a mát, de a földtörténeti időt is mutatta volna, mindazt ami volt, amik voltunk. Tömbszerűsége, hasábossága a Húsvét-szigeti szobrokra emlékeztetett, vagy a délamerikai ősindián isten-szobrokra. Ismertem minden művét: nagy verseit és nagy verseskönyveit, regényeit, novelláit, tanulmányait, manifesztumait, emlékiratait folyóiratait (amiket kizárólagos Kassák-műveknek kell tekintenünk), vitáit és életútját (ami szintén a legjellegzetesebb Kassák-mű), s most hogy a nyolcvanadik év tündöklő dér-koronáját tette fejére a megmérető és mindíg-újat-akaró idő, nemcsak nagy életművét és művészetét ünneplem, de ünneplem a megmérő és mindíg-újat-akaró embert, a munkást, aki tudott lenni több látszólagos végzetétől kijelölt önmagánál, aki tudta a sors végzetesnek-látszó törvényeit áttörni és megváltoztatni. Ünneplem azt az embert, aki több mint hat évtizedes költői és művészi munkássága alatt tántoríthatatlanúl hitt művészete igazában, mert nagyon nagy erő ez, aki volt és maradt az új művészet fáradhatatlan zászlóvivője és kőművese, rokona Apollinaire-nek, Cendrarsnak, Max Jacobnak, összefoglalója és átérzője a század minden új művészi törekvésének, amely őszintébb, nyersebb és pontosabb akart lenni a XIX. századinál, s aki végűl is a maga fáradhatatlan kőművesmunkájával megépítette a magyar avantgarde, a lírai forradalom és emberség széles-alapzatú, őstörvény-csontozatú, modern Bábel-tornyát, amely ugyan még nincs betetőzve, de amely fölnyúlik a csillagokig.

Tamási Áron ravatalánál^*

Mielőtt a hosszú útra indúlsz, drága Tamási Áron, még szólni szeretnék. Szólni szeretnék, drága Barátom, szellemi bátyám a megértésben és szeretetben, szólni szeretnék hozzád: te a mindenség legszebb kertjének sokáig-tördelt kristály-ága, akinek lénye átsugárzott a tűzzel és feketével dübörgő világűrön, te csillagokkal-virágporos-szívű, méltatlan szavakkal szólok hozzád, te, a szó Fejedelme, tejút-koronás költő-király, te halálüvegből öntött lovagpáncélba öltözött Búcsúzó, hogy ne maradjunk annyira magunkra! Hatalmas műved egyik nagy tanítása, hogy mindeneken betöltődik a Törvény, s hogy csak a múlandósággal igaz és szép az, ami van, hogy tiszteljük és szeressük a beteljesülés szabályát, a lég virágzó tűzfonadékát, szivárvány-hajóit és csont-fenyegetését. Hogy a megértéssel szolgáljuk múltunkat, önmagunkat és jövőnket. De ha megértjük is mi, körülötted-állók, mi-is-elvirágzók és megszégyenülők, ha megértem is, hogy te sem vonhattad ki magad a törvény alól, hogy Te is a Szabály részese, megátkozottja és fölemeltje vagy, mint a gyönyörű anyag minden szülötte, mint minden szólni-tudó, jajgatni-tudó, sírni-tudó, énekelni-tudó, vagy kristálylétbe-épített hallgatag, kőbe-építkezett megőrző merengés. Mint a sűrű kőszivacsba a haláltól-beledagasztott hajdani vergődők, fuldoklók és szerelem-álmok, mint a hatalmas kőlapokból fűzött fehér itatós-könyvbe sajtolt tegnapi-elevenek, vacogni- és fosztogatni-tudók. Ha meg is értem, amit hittél, írtál és elfogadtál, amit dacosan és az üszök-tajték fehér bőréből kirepedt kormával füstölve tagadni kellene – létemben megalázva és szívemben háborogva és keserűen kérdem: miért késztettél e gyötrelemre, hogy szólni kelljen hatalmas halotti virág-koponyádnál, sárga gyötrelembe gyűrt arcod fölött, csipkék-alatti gyökér-kezeidnél, te szólni-már-nem-akaró, koporsóba-zárt óriás jégvirág, te már a földbe-rajzolt-csontú, valahol-levő és ismeretlen, Mesterünk, Barátunk, Tamási Áron? Hiszen tudtam én, mikor utoljára láttalak – és te is tudtad, mert láttam árvuló és Tündér-országot kereső, meghomálylott tekintetedből, hogy a gyógyíthatatlan szó ideje jön már, mikor kerek-ablakú kórházi szobádban ültem, amely a Halál-országba úszó fehér hajó kabinja volt, ültél az ágyban, s fehér gézzel bepólyázott csuklóidat keresztként melleden tartva hallgattad híreimet a zajgó és gyötrődő világról. Meggyűrűzött madár voltál Te már akkor, Ismeretlenbe-készülő! Azok a vércsöppekkel átitatott fehér kötések csuklóidon, mint a madarak lábán a számokkal-bevésett, finom aluminium-bilincsek, a már máshova-tartozás számjegyeivel beírt könnyűfém-pántok voltak a csuklódra-tekert véres vásznak. És nem mondtad és nem mondtam, hogy vége, Te haláltól-meggyűrűzött, a halál partjai felé szállni-készülő, csonttal-kirakott-földrészre-távozó. Amit mondtál – és mondtál ott is, a halál-kabinban, szótlanúl, hisz kimondott szavaid el-nem-hervadó cseppkő-virágokként növekedtek eszmélkedésem és emlékezésem barlangjában – azt az Ábel könyveiben olvastam gyerekkoromban. Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadúlt fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod, otthont-kereső Otthontalan. Ez a mondat világló és szivárványos és csillag-hímporos műveid szíve, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat árván, nem vacoghat foszforeszkálva a csönd-poros űrben. Otthon kell lennünk valahol a világban, s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres, gyászhímzésű és tűz-irgalmú, arany-álarcú és gyémánt-vértű, virág-szagú és bánat-erjedésű szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden műved, jövőbe-induló drága Barátom, Tamási Áron. Ezzel indultam én is, a Dunántul Ábelje, jövőt-hódító daccal és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan szavaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek-küldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival. A világegyetem örök gyémánt-zizegése a te műved. Kristály-fád minden levele más-más színű drágakőlap, köztük fény-deres gyémánt-virágok. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk. És most menj utadra Vándor! Eddig azt hittem, a holtak gyűlölik az élőket, mert félnek az élettől. Most már tudom: a holtak várják, remélik és szeretik az élőket, és haza-várják új halottaikat. Menj, drága Barátom és add át magad a Földnek. Vár a Föld. Mert a Föld jó. Add át világteremtő, száradó kezeid a Földnek, add át mindenség-boltozatú gyönyörű homlokod a Földnek, add át konok és elfoszló szíved a Földnek. Hogy tested legyen fű, gyökér, virág, föld. Menj, drága Áron. Te tudtál a földbe látni és én is tudok látni a földbe. Ott várnak az öregek mind, akik a földben vannak; ott könyökölnek, ülnek, fekszenek hanyatt, tűnődnek a Várakozók: bajszuk, szakálluk, hajuk bozontja a Földgolyót belülről, erjedve, óriás-tajtékkal benőtte, szempillájuk, csontjuk kiszáradt a lenti tűzben és az óriás belső-hömpölygésű tűz-rózsába nőtt körmük. Menj, most téged hív a Föld és hív az emberi Ősidő. Mi meg ülünk merengve világ-nagy kristály-mesefád alatt, rózsaszín tűz-árnyékában, rád gondolunk mi, ittmaradottak és utódok és meg-megáll tollat-forgató kezünk. S néha fölnézünk a világló kristálylombokba, s mintha arcodat látnánk a lombok közül nevetve kibújni. Fönt zsongás, bizsergés. Nézünk és azt mondjuk: nézzétek, valami ég ott a mese-fa lombjai közt. A Szűzmáriás Királyfi néz ki onnan? Tűzmadár? Áron arca ragyog? Vagy egy csillag ég? Nézzétek! Ragyog egy csillag!

Egy költő portréja nyár-alkonyi fényben^*

Képzeljék el egy étterem nyári teraszát, könnyed rózsaszín fényben, mert föléje narancsszínű, rojtos-szélű, vascsuklókra és vascsövekre szerelt vászon feszűl, hogy megvédje az előrebiccent, vagy feszestarkójú fejeket a nyár arany-hordáitól, az arany-igától, vagy arany-kalaptól, amit üstökünkbe nyom a nap, hogy szinte térdreroskadunk – vagy az aszfalton csokrokban-hólyagzó halszagú-esőtől, amely zúg, mint valami óriási szövőszék a felhők és a kő-idő közé szőtt húrjaival, megleng, kifeszűl, ahogy az angyalok szél-újja beleránt; az asztalon nagyvirágos abrosz, sörlap, kis kalácsfonatú nádkosár, benne fehérhasú sóskifli, mákosperecek, amelyek, mint a régi faszobrok szuvas, szivacsosra-rágott, aranyozott ujjai só-sömörökkel, mák-szemölcsökkel, piros-kráterekkel ropogva ragyognak és hasonlítanak az öreg iszákos orrához; a teraszt hónaljig-érő kövér-csípőjű, gyűrűs-homlokú kőoszlopok kerítik el a külső forgalomtól, az aszfaltba lukakat és tálakat nyomó nehéz, buja-sörényű szomorúfejű söröslovaktól, az olvadó, fölhólyagzó kátrányba csipkét, rojtos mintát préselő elegáns személykocsiktól, a teherautóktól, a bíborkörmű, sarus női lábaktól, a tarka nyári nyüzsgéstől, ami fölött a léggömbök kék óriás-szőlőfürtjei, piros tüdői ringatóznak; a kőkerítésen apró gyík-szemű babérbokrok porosodnak, a pincérek eltűnnek, aztán fölbukkannak valahol messze, fehér kabátjuk zsebében nem éppen tiszta törlőronggyal, verejtékes egyensúllyal hozzák a tálcát, amelyen fátyolos-oldalú, vulkánzó-tajtékú söröspoharak igérik a megkönnyebbülést, jön a pincér, a tálcán mint virágba-borúlt aranyeső-bokrok a poharak, jön és valahogy kikerűl téged, mintha idenézne, rád, de mégse – képzeljék el ezt a nyári teraszt a Duna-parton, ahonnan láthatni a feketehajú, törpe hajócskáktól vontatott uszályok lomha vonulását, a sörhab-sörényű kőoroszlánok gyászos pofáját, a Vár üszkös csontvázát, amely mint egy ősállat roncsa a tengerfenéken, megigéz; a tornyok orgiáját, a kőszirmú csipketornyok káoszát – vagy képzeljék el egy belvárosi udvar négyszögében, ahol az ég eres és üveges füst-belekbe töltött csíkja a szájadba lóg, mint a mesében a kolbász, hogy tán bele is harapsz, s körűl a gangokon meztelenhónaljú asszonyok járnak, ajtók csapódnak, nehéz illatok, gőzök szállnak, még tán egy nagyapáink idejéből itt maradt verkli is szól valahol, olyan szépen és annyi tündér-mesével, pompázatos álommal, szindbádi varázslattal, édesbús melankóliával és vad diadallal, hogy az ember azt hiszi, Krúdy Gyula úr bukkan föl hirtelen valamelyik utcasarkon, lomhán és álmodozva, mint valami nagy, visszatévedt gyönyörű isten; – vagy képzeljék el ezt a teraszt egy csillagon akár, a messzeségben, életünk fölött, egy álomban-épített város közepén, amely mégis úgy hasonlít az elképzelthez és ahhoz, amelyben élnünk rendeltetett, egy álombeli város közepén, ahol még az autótülkölés fém-csorda-bőgése is úgy hangzik, mint a gyerekkórusok elbűvölő, megifjító, zokogni-kényszerítő éneke; képzeljék el, ahol akarják, piros-sárga-csíkozású székekkel, megaszalódott virágokkal a tomboló, zsírosvérű, göndör-homlokú bika-nyárban. Pincérek sürögnek, futnak, hajlonganak, különös, sehovase-néző szemekkel, vendégek jönnek, mennek, koldusok, szőrösen, reszkető kalappal a kezükben, nők rúzsozzák ajkukat, s a tükörben ki tudja mit figyelnek, lehet, hogy csak a szájuk piros zsírral vonagló barlang-kapuját, némán tátogatva, mint a halak.

Itt ülünk Vas Istvánnal egy alkonyba-izzó délutánon, talán munka után, nehéz könyvekkel, kéziratokkal megtömött táskákkal, gyűrött ballonkabátokkal a szék karfáján, itt ülünk az időn túl és mégis az időben, szívünkben a jelenkor tengermozgása, áradása és apálya, az ősidők és ókorok rejtelmes holdfénye és költők csillag-arca, amely ott rezeg az eszmélet égöveiben, lövellve felénk az értelem, az ígéret messzi kék sugarát, s olykor elfátylazódva a sejtelembe, itt ülünk, nem először, sört iszunk, s hozzá sóskiflit harapdálunk és lassan lila, bíborvörös, rózsaszín, sáskazöld, meggyhúsú, okkersárga, oxidzöld pántokkal és sóhajokkal lesz gazdag az ég, s lassan kigyúlnak a korcs fák között, átvilágítva a levelek eres arcát, mint a fájdalom a szenvedőkét, kigyúlnak a vasmellű, fekete-csecsbimbós és szárnyú, köldöktől-falba-épített angyalok poros kezében a villanyok. Sört iszunk, tűnődünk, alig-alig szólva valamit, én cigarettázom, s nézem, ahogy a parázs habzsolja az elfakuló, pernyésedő papírost és az áldozat-dohányt, mint valami legendabeli sárkány-szörny földet, eget, erdőket, gyapjas mezőket; mint valami izzó égitest, amelynek torka mérhetetlenre kitágúl, mint a gyík csillámpalás tokája, ahogy nyeli, gyömi az áldozatot magába, s ettől furcsa, különös látomásom támad, s már látom a levegőbe rajzani a mesék lényeit, gyűrűs, tömött tódulásban egy vonagló, sikoltozó virág körül, s csak nézem a bruegheli-világot a sötétség filmvásznán, – Vas pedig szivarra gyújt, nehéz lila bolyhokat ereget s fölsóhajt, „isteni nyár, isteni sör, ez a szivar…”, s valami isteni szivarról álmodozik mostan. Szivarfüst, álmok világa, a nagyváros dübörgése, barokk zsúfoltság, álcicoma, a nyár tobzódása, a lelkiismeret sikoltó szaggatásai, a fájdalom, magányosság földrengései, a színek és szagok tébolya, az öntudat kísértései, az okosság sorompói, a dac és a szelídség párviadala, a történelem buja zúdulása, amely mint nagy zöld-szivacsú őserdő benövi az időt, szívet és hitet, ez az eleven zöld spongya, ködös, holdas háztetők, kémények ördögtánca, szerelem: ez a mi nyarunk, csak a miénk, mert csak a miénk lehet, menthetetlenűl, boldogtalanúl és boldogítóan, mert voltak már nyarak nélkülünk és lesznek nyarak majd nélkülünk, andalítóak, édesek, perzselők és füstösek, de ez a mi nyarunk, az enyém, a tied, az övé, mindannyiunké, akik itt élünk, s halunk majd ebbe a földbe, őseink mellé, ősökűl, pornak, virágnak, ágyul a szerelemnek. S mi itt ülünk és sört iszunk, s öblögetjük, fújjuk, apró ezüstpamatokban eregetjük a füstöt, amely szálasan fölkígyózik, aztán meggöndörödik s oszladozik, mint a félelem, s Vas István ekkor rámnéz, azzal a furcsa tekintettel, amivel nézni szokott, ha nagyon bántja valami, vagy ha nagyon izgatja valami, vagy nagyon kíváncsi valamire, két ujjal lazán megcsípett szivarját kicsit eltartja magától, kisujjával tenyerét piszkálgatja, néz, rejtett fények gyúlnak ki benne, belső-lámpások, s világítják meg arca egy-egy pontját, egy kiszögellést, egy vonást, egy ráncot, finoman a húsba-szőtt sebhelyet, mint elmosódó régi emléket, s olyan most, mint egy komor, fanyar, régi-régi vár, kivilágítva ha nézed a messzeségből, – s egy verset vesz elő, hogy olvassam el, mondjam meg róla a véleményemet, már előttem is a papiros, gépelt sorok, a vers egy süketnéma kislányról, aki csak látja a világot, nem hallja, nem tudja magyarázni, aki csak a színét, illatát tudja, az összefüggéstelent, mert a hang, a hang nélkül nincs elevenség és ítélet; s aki mégis a játék, a szerep, az emberi méltóság, az asszonyi szépség csúcsára jutott, így, süketen, némán, vagy épp ezért – s én valami különös bódulatba kerülök most, buta kábulatba, odabent a lélekben mélységes süket, fekete csönd van, megbénulok s csak ülök ügyefogyottan, nézem a papirost, a sorok összevissza kúsznak béna agyamban, mint a fonalas-állatkák, a betűk, mint pattanó bogárkák ugrálnak föl-le s valahol egy tücsök is kezd szólni, valami kő-résben, vagy a poros törpe babérfák alatt, ez a lüktető-potrohú isteni-öngyújtó, amelyből a szerelmes nyár a nászhang mélaszép lángjait pattintja ki pillanatonként, és a közeli templom harangja is megkondul öblösen s a pincér is itt rakosgat, a trolibusz is dudál, a zenész-cigányok is hangolni kezdenek, jajgattatják a hegedűt, a cimbalmon vernek ki lágy futamokat s erről eszembejut Berzsenyi, a szuszogó, pohos, kövér Berzsenyi, aki a cigányokkal múlatott Pesten, amikor rászánta magát végre, hogy fölutazzon, látom őt, a szeme-cikkanását, a tokája rengedezését, a kigombolt dolmányát, látom őt, az istenekkel-dörgedezőt, s közben nézem a verset, a süketnéma kislányról, alig értem, megigéz ez a mohó arc, átizzó verejtékgyöngyökkel fölragyogó sziklatömeg, ez a szfinx, mert lopva őt figyelem, a fejét, az arcát, ezt a kétségbeesett képletet, hisz egymást figyeljük, két áldozat, aki mégis két ragadozó, akik készülünk egymást falni föl, mert ilyen pillanat ez; s eltűnődöm, hogy is foghat el ilyen kamasz-izgalom egy költőt, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, aki korra apám lehetne, aki Babits előtt ült így, várva a döntést, hajdanában. Mert az természetes, hogy én se holt, se eleven nem vagyok, amikor új verset mutatok valakinek, vagy akár a régiekről beszél valaki, dícsér vagy szíd; az természetes, hogy az izgalomtól a szájamon akarnak kitódulni belsőszerveim, mint a mélytengeri lényecskéknek, ha felszínre hozzák őket, a rettenetes nyomásra, hisz más régióba kerűltem, itt ritkább a levegő, szét kell pukkadni a tágasságtól, amikor új versemet olvassák meg-megránduló arccal, föl-fölgyűrődő homlokkal barátaim, s az is természetes, hogy dühömben a belsőmet is kiökrendezem, mint a tengeri uborka, bosszantásra, ha ott akadékoskodnak, ahol nem kellene, igen, ez rendben van, de neki miért kell ez, ez az átlényegülés, ragadozó-figyelem, bénító gyötrelem? Még most is? Ez az az ősi kétségbeesés, a teremtés félelme, félelem a legyőzetéstől, az alúlmaradástól? Itt már nincs kor, idő, fiatal, öreg, ez a független rettegés, az alkotás hőszabályozója, mint a bogaraké, akik föl- és lecsavarják, mint valami petróleumlámpa lángját, tüzüket, hogy állandóan egyenletes hőmérsékleten legyen a test, hogy be ne deresedjenek a légcsövecskék, belső dérbundát ne kapjon a trachea-üvegcsőfa, hogy meg ne fagyjon, el ne pusztuljon, mert jaj annak, aki ezt elveszíti. Rágyújtok, olvasok, s közben agyam sejtjeinek fényérzékeny lapjaira (mert inkább az alkotót figyelem) rárajzolódik a vers helyett a költő, s egy régi verse jut eszembe, a Nicolaus Cusanusról írott, s annak egy sora, hogy: „ellentétek keresztezési pontja vagy magad is”… aki itt ülsz velem szemben és kortyolod a sört és szivarozol, édes barátom, villanyfény és falevél alatt, s ahol azok összeérnek, ott lebeg a te szíved, pici, gyorsanlüktető szárnyakon, miközben engemet figyelsz, s föl-fölcsapnak kék-zöld-piros dáridóval az utca végén a vegyilángok, igen, ellentétek, ellentmondások összege, keresztezése, ellentétek találkozási pontja ez az egész ember, ahogy itt nézem a vers helyett őt, az időt hihetetlenűl összesűrítve: a kezei fehérek, különösen, mint a kisbabáké, sápadtak, vértelenek, az ujjak vastag tőből hirtelen vékonyodók, fehérek, mint a finom illatos édes petrezselyemgyökér, a balkéz gyűrűsujján nagy aranykeretes feketeköves pecsétgyűrűvel, s ez a szárnyaslábú, oroszlánkörmű aranytrón visszaveri néha a neonok tarka fényét, ezek a teafőzésre-is-ügyetlen-ujjak, a tövig-vágott, kapart, reszelt körmökkel, a belső körömkaréjon a kőrózsaként levelező húsperemmel, ezek az asszonyos ujjak ellentétesek a fej ragyás-csillogó piros tömbjével, a fejjel, ami tán leginkább valami furcsa hal háromszögletű és kemény koponyájához hasonlít, de ez a fej is maga az ellentétesség összege, a húsos, vaskos kövér-cimpájú orr, a vastag-nagy szemhéjak, a szemhéj és a szemöldök közötti homorú-ív sápadt nagy boltterével, s ehhez az ellentétes vibráló félénk szemek, s ez ellentétes a száj finom, lágy vonalával, s a koponya különös háromszögletességével, amit gyér hajzat fed, a halántékon kövéren-ezüstözött füvekkel, s ez az egész sziklás, szikkadt és nagyon tagolt és mégis verítékben-ragyogó nagy fényhasábokkal megosztott fej ellentétes a szikrázó fehér ingnyakat összefogó csokornyakkendő vízszintes vonalával, s ez a csokornyakkendő ellentétes a konzervatív-szabású sötétkék millpoen-ruhával, ami gyűrött egy kissé, olykor hamupelyhekkel pettyes is, s ez ellentétes a fehérmanzsetta-kantárral, s a vékonyból érdessé-hullámzó hang ellentétes a kissé elhízott test laza öniróniájával, amely akár a hőmérő a levegő hőmérsékletét: süllyedve-emelkedve méri napjai hőfokát, s ez az egész ellentétesség, a csupa-össze-nem-illő-rész önállósága, a részletek különbözősége egyensúlyozódik ezen a férfin, aki nyers és kegyes-modorú, graciőz és vaskos egyben, aki mammut-szerűen jár és tagjait mégis a levegőbe szanaszét dobálja, mint a gázlómadár, gyűrött puha kalapban, buja tarkóval, aki itt ül velem szemben piros-sárga-csíkos széken, sört iszik és szivarozik; az ellentétesség egyensúlyozódik rajtad édes barátom, benned, aki épp úgy szereted a régi valcereket, mint Tacitust és Apollinaire-t, vagy Bartókot, mint Dávid-királyt, József Attilát, vagy Mozartot, mint az ifjúságot, aki éppen olyan gyötrődő kedvvel fogyasztod a vadasmártással elkészített őzcombot, mint az egészen feketére főzött lúgos teát, a sűrű rózsaszín ráklevest a piros páncélmellényű, piros-szemű, piros kaucsuk-gyűrű-bajszú rákokkal, vagy a fanyar vörösbort kissé melegítve, aki néha régi trubadúrok cifra maskaráiba álmodod magad, vagy a századvég lágyan kocogó rádlijaiba, vagy a kereszténység első századaiba, vagy tébolyúlt-lobogós keresztes-lovagnak, vagy fémpikkelyű vas-rostélyos tollas-forgós sisakkal V. Henrik táborába, ülsz nehéz vas-ingben, vas-álarcban, liliomos bársonytakaróban prüszkölő citrom-farú harci-ménen.

Pista – mondom – gyönyörű ez a vers, gyönyörű, de ez a szó…, s ekkor ez a kétségbeesett-figyelem, ez a merev átizzott arc hirtelen megváltozik, kicsit gyanakvóvá, fanyarrá, ellenségessé, a vonások nagy hullámokban átrendeződnek, tán a belső dühöktől, tán a csalódottságtól, mint forgószinpad szintere, s már támad, védekezik, egészen kamaszosan: gondolod? kérdi s mérgében elkezd engemet dícsérni, hogy csak kínlódjam, én nyomorúlt, s közben új sört rendelünk, rágyújtunk újra szivarra, cigarettára, a tücsök is szól még, nem bírja abbahagyni, mint egy megbolondúlt hegedű és én hirtelen arra gondolok, hogy micsoda úr vagyok én, sört iszom itten, csak ez a tücsök, ez a tücsök ne szólna, harsog és bársonyoz a művirágzene és szégyellem magam az isten tudja miért, hiszen miért is kéne szégyelleni magamat, s megint elfog a szelídebb képzelet; otthon a tó partján ilyenkor kupacokban cirpelnek a tücskök, amikor a hold elindúl, a sárga kos, s a tóból halak, vagy hableányok lövődnek ki nagy csobbanással, sellők, hogy énekelve magukkal vigyék a szívemet.

Ó, azok a nyár-alkonyi fények, a tópart-tücskei, a szerelem kis ragadozói, zöldüveg izzások, riadt szárcsarebbenések, csodalágy susogások, ezüstnyárfák holdbeszéde, nádimadarak árverési hangzavara, piaci csődülete, kotyogása, locsogása, siránkozása, rekedt rikoltozása, pityegése, nászdala, harsány röheje, nehéz zsoltár-áradása: fölszáll a gyerekkori nyár-alkonyok füstje szegény szívemig, mint göngyölgő keserű máglyafüst, hogy megtisztuljak érzékeimben és hitemben, fejemet nyaldossák a lángok, és elszédülök, teli lesz cirpeléssel a világ, s árva szívem mérhetetlen-gazdagnak tudja magát, ékesebb-rangúnak, mint a tündérmesék királyai, akik gyémántpalotában laknak, aranyerdőt renget meg tulipán-fejű, toporzékoló paripájuk, s olyan nőt szeretnek, akinek drágakő a szeme, s a köldöke aranyalma, gazdagabbnak mint a mesebeli ördög, aki csengő aranytallérokat pattint ki két ujjával a levegőből, mert lámcsak, csettintek a hüvelyk- és mutatóujjammal, s már idehull a lábam elé a gyerekkor aranypénze, hull, hull az aranyeső, aranyzápor, aranybuborék, aranyvihar; és elborít és beföd, hogy sírni kell, sírni egyszerűen. Mi, legtöbben költők, mérhetetlen kincsekkel jövünk eléd világ, amikor jelentkezünk énekesnek: látomásokkal, látványokkal, színekkel, szagokkal, illatokkal, öröklött fájdalmakkal és friss bánatokkal, tündérvilággal és szegénységgel, mesékkel, babonákkal, boszorkákkal és áhítatokkal, félelmekkel és ájtatosságokkal a gyerekkorból, hozunk mérhetetlen kincseket a gyerekkorból, a faluból, a pusztáról, külvárosból, hegyekből, napozó asszonyi hátakhoz hasonló délutáni dombokról, bérházakból, kikötőkből, virágos mezőn lányokkal-hentergő májusi zsengeségből, tikkadt nyarak vihar-utáni ködeiből, a kepék mézes csöndjéből, vonatfüttyök, falutüzek, árvizek, temetések és búcsújárások gyerekkorából, amikor ott bukdácsoltunk mezítláb a sárga porförgetegben megsebzett-szívű feszületek, nehéz-selyem Máriás-lobogók, az istenhez-üvöltés elnyújtott szőnyege alatt; nem, nem szereztük ezt a kincset, csak megadatott nekünk, csak volt, csak van, velünk nőtt, velünk született, velünk él, mert eredendően a tulajdonunk, eredendő bűnünk ez nekünk: a tücsök lábán a tüskesor, a vadrózsák aranygyapjas asszonyszervei, a pacsírta lövedékszerű égbefúródása, a virágok, e földhöznőtt bogarak sziromszárnya, szerelmes bibe-csápja, a mosókonyhák nyálkás cementpadlója, ahol oly jó volt ülni a szennyeskupacon, a bableves csipetkéi, a húsvéti locsolkodás átizzadt fillérei, a bérházudvar olajosan-színjátszó szappanhab-sörénye, a nyulak futása, fácánok csörgő rebbenése, erdők zöldzománcú pilledtsége, a ravatalok rettenete, ahol babérágacskától csöppentett szenteltvíz szikrázott holt nagyapák lila fülcimpáin, vastag, pödört, füsttől-fakított bajuszán, amely olyan volt, mint egy sárgadinnyeszelet, az éjjeli csavargások bűne, kis szűzek vihogása, árokparton bűzlő döglött kutyák mocsaras szőre, karácsonyi angyalcsapkodások, kaszálók ősz-eleji álma, piros tehervonatok kerepelő rohanása, vagy távoli gilisztaszerű rózsaszín kúszása, kis falusi csengettyűsajtajú szatócsüzletek kocsikenőcs-, élesztő-, fűszer-, savanyúkáposzta-, faggyú-, cukorszagú nyári fülledtsége, gyártelepek barna fémszivacstelepei, méhecskék virágporheréi, pünkösdirózsák és galambfiókák, magát fölakasztott trafikos kékgomba-nyelvű kísértete, barkák sárga dongói és szitakötők vaddisznóagyara, a föld áramai, temetők üzenete, álmok jóslata, jóslások beteljesűlése; ez mind a miénk, alkatrészünk és tulajdonunk, a nyelv, a látvány, az emlék, a képtársulások, az emlékosztódások, s van, aki elpazarolja kincseit, van köztünk, aki ebből él egy életen át, takarékosan, mint valami váratlan örökségből, van, aki nem tudja nyüzsgő, eleven életté bontani ezeket a drágaköveket, s van, aki szégyelli rejtett gazdagságát és más tájakra indúl álruhában, s van, aki tékozolva dobálja, adja, zsúfolja, hányja, bányássza egy életen át, s ha meghal is, ottmarad java a holt érzékekbe temetve, a szétomló velőbe halva, mint kövér bánya, ahol vastag fürtökben tobzódik az arany, mint a liba hája a szervezetben, s nincs aki kiszedje onnan.

De ő, Vas István azok közé a kevesek közé tartozik, akik szegényen jöttek hódításra, kincsek nélkűl, gyerekkor nélkűl, költői anyanyelv nélkűl, szégyenítő, szorító, visszahúzó, megtagadható, eladható és elárúlható és mellhártyagyulladásos magas lázzal szervezetünket fölfaló és lépesméz-finom, dúsgazdag emlékek nélkűl, szegényen, nagy nosztalgiákkal és állhatatossággal, s amit hozott volna, az is használhatatlan volt, csak teher, rossz rezignáció, olyan mágneses tér, amelynek vonzásától meg kell szabadulni. De szép is így indulni világhódításra! Neki mindent meg kellett szereznie: a bogarak nehezen-rothadó fedőszárnyától a csillagokig, mindent, verejtékes munkával és lemondással, megtagadással és hitkereséssel, a tudat látcsövének lencsekörébe fogva múlt, idegen tájakat, a fölismerés rabló tapogató-csápjaival tapogatva ó-idők életében, fájdalmasan vállalva önmagát, ó-asszír orra árnyát (ahogy ő mondta megpróbáltatásának idején) és józanságát, hogy megtalálja a dal, a vallomás tápanyagát, hogy joga legyen a vallomásra, neki forrást kell teremteni, hogy abból igyon, mint az a madár, amely csak akkor tud énekelni, ha bele-beleiszik a tündérek varázsvizébe, fejét fölnyújtva, kis kék nyelvét a gége felé rándítva ritmusosan, hogy legyen éltető anyaga, amely nekünk, valljuk be szépen, barátaim, akármit teszünk is, akárhová fogunk is jutni, a rigófüttyig, az emberi szimfóniáig, vagy a kozmikus összefoglalásig, amely nekünk barátaim, mégiscsak ott van soha-meg-nem-alvadó elevenséggel a gyerekkor tündértavában, s táplál bennünket halálunkig, mint valami soha-ki-nem-apadó, érett, kövér, édes anyamell.

Más egy világot hoz magával, s azzal népesíti be aztán az időt, mint a részeges aggastyánná szelidült Noé a Vízözön után a Földet, más csak a gyerekkor szőlővesszeit ülteti el a történelemtől, hagyományoktól mocsaras, kidőlt, korhadó elődökkel dúsított termőtalajba, hogy virágozzon, levelet bontson, más a gyerekkor állataival, madaraival, virágaival és álmaival népesíti be a számára kiszabott idő térségeit, hogy éljenek, nemzzenek, foganjanak és szüljenek, rothadjanak és virágba-borúljanak jövendő nemzedékeknek, de ő teremtett egy világot magának, jóformán a semmiből, mert szüksége volt rá, mert olyan nagyon vágyott rá, mert úgy akarta: gondolatainak teremtett szikár, kopár, céltudatos, okos nyelvezetet, várost magányának, szerelmeinek ágyat és szerelmének bölcseséget, vad és komor lelkiismeret-furdalásainak ellensúlyaként (mintegy ellentétes vonzóerőt) finom lemondanitudást és vad és komor és lágy és nosztalgikus és materialista és mégis az elrendelésben-megnyugvó életszeretetet és bizakodást. Ő nem nyelvében, színeiben, szó-vulkánjaiban, vagy színlátomásaiban, ő nem a pudvás, vagy csöves, vagy velős-szerkezetű giz-gazzal, növényi lommal, szendén-illatozó virágok, a napsugarak magasfeszültségű vezetékei közt rángó fecskék és gyémánt-helikopterekként rángó szitakötők gyerekkori vadonával gazdag, de gazdag kételyekben és értelemben és gazdag egészséges, szenvedő, bosszúálló, okos életszeretetben. Nagy gazdagság ez! Szárnyat építeni, s épített-szárnnyal repűlni: emberi diadal ez, barátaim! S mit számít az már, hogy gépével mennyire tud elszakadni a földtől a repülő! A csoda megtörtént! A lét szintézise, a költészet kozmosza, amit Dante, vagy Ady ért el, a föld-pokol-menny mindensége, az fantasztikusan termékenyít, vagy sorvaszt, mint a rádióaktív-sugárzás, csodálatos szörnyetegeket, holdignövő buja vegetációt hoz létre; de büszkévé teszi az embert az emberi diadal. A mi szétomló és fölhabzó életünket, mint a gerincbetegek testét az elernyedéstől a vas-bőr-mellény: annak a régi kétdimenziós világnak vasmellénye fogja össze, minket, mint végtelenségig-nyúló gumiszálkötegek a táncoló, pamutszakállas, mázoltpofájú, önmagukká-faragott bábokat, még ha ólomból vagyunk is (a legbelső, második, vagy harmadik testet), az akkori sejtelmek gumiszálai rángatnak, szívünk izomszálai anyáink tenyerébe és méhébe vannak nőve, azok a rózsaszírmokként kitüremlő-szájú csápnyalábok szívják rab-testünket, vagy ömlesztenek időnként vért nagy haragvásokban és harcokban megsebzett, vérvesztes szívünkbe; de ő, akitől mindez végeredményben megtagadtatott, önmagából nőtt ki, mint hagymájából a virág, de gyökerei befonják, beszövik, átfúrják, hínársűrűségükkel elborítják és fölzabálják a múltat, a történelmet, hiteket, lázadásokat és törekvéseket, korokat és eszményeket egész az első sejtig, a csillagrobbanásig. Így lett ő magában világa hordozója és megértője, így jutott ő az ifjúkori megváltástól a lemondásig, s a lemondástól a reménykedésig, az eszményi epekedésig.

Dehát, kérdezhetik, a költészet mégiscsak táplálkozik valamiből, tápszer, vagy anyatej, farkasok emlője, vagy virágszelíd gazellák gőzölgő friss vére, vagy növényi rothadék, vagy ásványi sók, trillió tengervizi tömlős, szivacsos, puhány, hólyagos, pöfékelő, derengő szervezetecske, akármi, de táplálék kell a testnek, különben kiszárad, elhal, elpergamenesedik, kopogósra tikkad, éhenveszik; a madárnak is kell a pondró, lárva, magocska, féreg, hogy az rejtelmes átalakulás folytán toll-pompázattá, fütty-futókává, szerelemtűzzé szűrődjön, mert mohóak, éhesek, falánkok, ragadozó-ösztönűek mind a szerves létezők, s a költészetek sem különbek. Vas elragadta, fölfalta, megemésztette az eddig-használhatatlant, a külsőre-sejtelmetlent, az egészen-földit: a hivatalok hétköznapjait, a hivatalnok-robotot, a mindennapi kötelességtudás szürke, görcstelen, ősvulkánkőzetnélküli, bazaltnádasoknélküli síkját, a tisztviselőlétet, a könyvelő, szaldakontista szivárványnélküliség enyhe alkonyi pihenőit, vasárnapi lankáit, esti platinagőzű teáit és keserűszájú, nikotinémelyes ébredéseit, pénzundorát és pénzszeretetét, az árúszagot és kereskedelmi árúismeretet, a malterhabszirmos, gipsz-atlaszos, műkőfodros, nevetségesen, barbáran antikmímelő, álrokokó, álbarokk, álgót, álvelencei, álszép kotyvalékot: a mégis tündértekintetű Budapestet, az ő Budapestjét, a szűk, zsúfolt, tolongó, szövetszagú, kőszagú, autógázszagú, verébtollszagú, nőszagú, a fajok és történelmek, véletlenek és ösztönök célszerűsége által összehordott Budapestet, barbárok és latinok végállomását, népek lerakodóhelyét és temetőjét, hullák, csontvázak, koponyák földbesűllyedt tornyát, amelynek kőkoronája, habarcs, gipsz, tégla, vasszövet-csúcsa ez a város, amely kiáll még az időből; költészetté emésztette a mindnyájunkat fönntartó és meghatározó árút, az árú keringését; – az ő költészetét, mint állati rothadék, ürülék, vagy műtrágya, vagy fölszántott temetők emberhús-hamva, szemgolyó és szív-rothadéka, csont és hajzat és szőrzet és szaru-zsírja a nárciszágyakat: a könyvelések 1-0-ig terjedő roppant számoszlop-tömegei táplálják, ezek a mindent-fölzabáló termeszek, hatalmas bolyokban nyüzsgő kereskedelmi levelezések betűrengetege táplálja, táplálják Angyalföld sívár, elfoszló gyárnegyedei, azok az akácos édes kis terek és sáros utcák, ahol fölgyűrt-gallérú munkások, fekete esernyőtömeg alatt, mint valami fekete virágenyészet alatt, mint valami kisvárosi temetési menetben: kistisztviselők tocsognak a lila őszi esőben, s ahol gyertyasebhelyes Krisztusok derengenek az egyenlőség komor babonájáról, táplálják a konzervgyár fölboncolt aranyrózsaszín-belsejű liba, kacsa, tyúk, pulyka-hullái, táplálja kibelezett birka és nyúldögök páca, verejtéke, levele, fortyogása, bűze, lenyakazott szárnyasok nagy, puha véres mája, emlősök ércafatos szíve, óriásbabszem veséje, táplálja az elnyomás, a fajok tébolyát fölidéző gépesített falka elleni undora és gyűlölete, nagy, egészséges szabadság- és békevágya, Velence kőcsipkehóvihara, gigantikus parányisága, Siena zebracsíkozású kőzsiráfja, az eddig-volt világ nehéz, súlyos, gyomorrontásos, epegörcsös, történelmi-sókristályos cirkusza, amely úgy várja már a megkönnyebbülést, a görcsoldódást, a megtisztulást és fölemelkedést, az ókori tücskei, latin nyarak édes-hasonmású badacsonyi asszonyai és a badacsonyi szőlőteraszokat vergiliusi pillanattá festő őszeleji nap fénykéve-ecsetje, táplálja tudása és kétkedése, a világköltészet Golfárama, Goethe, s a magyar költészet szent húmusza, hitetlensége és reménye, és egy asszony kettős-emléke örök ösztökélőként és örök ellentmondásként, hite az emberben, a szabad emberben, aki a mérhetetlen múlt tengere és a jövendő rémekkel, szörnyekkel-hemzsegő, vagy fémcsodákkal beépített tündöklő ege egyidejűleg.

A szükségszerűség-szabadság-személyiség hármasellentmondása és három-személyű egyistene: ez az egy-tőből ágazó három pillére, kocsánya ennek a költészetnek, ezek találkozása, szétívelő-vágya, ellentmondásösszege, s egy-kupolát tartó virágnyakremegése ez a költő, rabló és szegény, gúnyoros és meghatódott, századunk ellentmondásainak fia, mindnyájunk lelkiismerete egy kicsit, az ellentmondások találkozási pontja, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, ül kékbodrú merengésben, szivarhamuja kabátjára havazik – itt ül, most már gondolatban, és darabos, nagy arcán izzó pettytömegviharok, fényponthalmazok gyulladnak ki, s ellentmondásos arc-részleteit összegezik egyetlen vágyakozássá és várakozássá, hogy találkozzon megbékűlt szívével, az emberekével, az enyémmel, az elvágyakozóval, a tiéddel, a visszasóhajtóval, s a szép, okos ősz magányosan-csalogató, fénypárás, derűs, kicsit fanyar, érett szívével.

S én hadd tegyem le a tollat; a portré vázlat maradt, majd folytatom, talán egyszer, folytatom talán, nyugodtabb, higgadtabb napokban.

Hét tenger hajósa^*

Amikor egy hajó (csavargó, kutató, fölfedező), visszatér a hazai kikötőbe, s ráadásul kincseket, gazdag zsákmányt, vagy ismeretlen, bódító-illatú fűszereket hoz magával igehirdető Jónásként a páncélos cet hasában, mindnyájunk örömére, vagy irígy ámulatára és ösztökélő csodálatára, azt üdvözölni kell, beleértve természetesen a sós-tajtéktól-fakó-szakállú kapitányt is, (ha éppen nincs szakálla, hát istenem, nincs neki!) üdvözölni, ha csak egy szál virággal is. Nos, ezt a szál virágot szeretném én átnyújtani Vas Istvánnak, mert ez a kis cikk nem lehet több örömteli üdvözletnél, hiszen nem arra való vagyok én, hogy fölbecsűljem az árú értékét, vagy romlékony részét, hogy árú-meghatározóként osztályozója legyek a Hét tenger tántorgó habját és látomásos csöndjét bejárt hajó terhének, illetve a hajós, az idők és a lélek világrészeit meghódító, vagy újra-hódító küzdelmeinek.

Hét tenger énekét hozta magával Vas István, a költő, és hadd ismételjem meg a költő szót, mert éppen ez a fontos, nem mindegy ez nekem se, de tán velem-álmodó társaimnak se, de magának Vas Istvánnak se, hiszen hét tenger énekét visszazengeni több, mint amire az embert költő-volta kötelezi, és mégis nálunk, magyaroknál ez az aeol-hárfává-levés nem is olyan önként-vállalt kötelesség, de szolgálat, van ennek veszélye is, Vasnál meg éppen hogy van. Én képtelen lennék ekkora önzetlenségre. És ez nem dicsekvés. Elképesztő a magyar költők maguk-pazarlása, nyelvünk teherbírása és ennek a népnek mérhetetlen-mélységű lelke. Csak magunkról akarok beszélni, és mert büszkén és diadallal mondom, megismétlem, hogy sokszor szinte érthetetlen ekkora önzetlenség és áldozat; Arany egy tökéletes teljes Aristophanes-t adott, Shakespeare-t, Vörösmarty, Petőfi, Arany fordította, később Babits és Szabó Lőrinc, Dantét Babits, Baudelaire-t Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, van egy gyönyörű magyar Kalevalánk, remek Illiászunk és Odisszeánk, de nem sorolom tovább, bizonyitékúl azt hiszem elég ennyi is, nem is akartam mást, csak példázni hökkent és odaadó csodálatomat. Igen, nemcsak a magyar irodalom, de a magyar fordítás-irodalom is magában hordozza a magyar történelmet. Szegény Csokonai! Az ő szabadságra és Európára-vágyó lelkében is hány fanyar-gyümölcsű fáról hullott mag nőtt, kisarjadván, délceg cédrussá, bőlombú tölggyé! Gyötrelem tudni azt, hogy amíg mi magyarúl megújítottuk és magyarúl megírtuk a világirodalmat, addig a mi századokat-besugárzó, rádium-tűzű remekműveink lényegében érthetetlenek és lefordíthatatlanok, és aligha vállalkozik idegen nagy költő verseink lefordítására. Nekünk dolgunk van a világban, s ha a világ nem akar részévé fogadni, idehozzuk azt. Ez történt és ez történik.

Vas István fordítás-kötete egységes nagy élményem volt, még a gyermekkoriakhoz hasonló és mégis valami más. Csak az tudja, mit jelent ez az öröm, aki, mint én is, otthon a kukoricásban, vagy az alvadt-bársonyú krumpliföldön, vagy a tikkadt, csupaér szőlők, vagy a zöld-hangú erdők, vagy a szilváktól-lila őszeleji kert magányában olvasta, falta egy-egy, általa a dadogásig-tisztelt költő fordításkötetét, még a történelem-előtti öntudatlanság második fokán, amikor a forrongó kamasz-lélek a magyar költészet nagyságának csak a körvonalait is alíg sejtette, de attól is elfordúlt Dante vagy Poe felé, és itta, habzsolta mámorban, szédületben, gyönyörűségben, boldogan vállalva még a fuldoklást is, a bennük megnyilatkozott világot, őslényeivel és modern csodáival, éneklő-virágaival és pompázatos madaraival gazdag kertjükben kóborolt szédelegve, akár az álmaiban. Nekem ilyen volt a magyar Baudelaire, Babits Dantéja és kisebb műfordításainak gyűjteménye, Tóth Árpád kötete, az Örök virágok, Szabó Lőrincé, az Örök barátaink, Radnóti könyve, az Orpheus nyomában. Persze, akkor még teljes volt az odaadás, akkor még nem ismertem a valóság belső felét, a gém-nyakként villogó bőrfelület alatt a zsírréteget, az erek életét, a szőrszálak hagymáit, a faggyúmirigyeket. Föloldódtam ezekben a könyvekben, mint sókristály tengernyi vízben.

Vas kötete ennek a sornak a folytatása. Benne ugyanaz a vágy dolgozik, ugyanaz a hódító-igézet és kényszer, ugyanaz a fausti kísérlet kísért, mint az elődökében és mégis más valahogy ez a kötet, valóságosan is, és érzékeimben is. Igaz, hogy ebben a kötetben is megszólal jóformán az egész világirodalom, de az is igaz, hogy már másképp szólal meg. A mi mai eszmélkedésünket, mai érzékelésünket tükrözi és táplálja, közvetlenebbűl, mítoszok nélkűl, szemtől-szembe beszélnek itt a költők, akár az ókoriak, akár a maiak, hogy szinte a bőrük kipárolgását is érzed, itt nemcsak a herbáriumban látható növény szépségét (istenem, hány műfordításban: holt szépségét) láthatod, de azt a mozgó, élő, zsíros, vagy sovány, nedves, életet-adó talajt is, amiből ezek a növények fakadtak. Igaz az is, hogy ha például Radnóti fordításkötetével hasonlítom össze (ezt csak azért teszem, mert ők fordították együtt azt a gyönyörű, bátor Apollinaire-kötetet), akkor, az Orpheus nyomában klasszikusan tömör és tökéletes, de könyörtelenűl zárt, az ötvösművészet valami remek darabjához hasonlóan szűk kis-világ, aranycsipke-ház, buja-tüzű oltáriszentség-tartó, zománcozott szent arca bizánci koronán, – és a Hét tenger éneke laza sejthalmaz, csíra-tömeg, őssárkány-gőzölgés, szóval nyersebb, vadabb, tajtékosabb, elevenebb, modernebb, fanyarabb, (mondhatnám irónikusabb), több életismerettel rendelkező, változatosabb, közvetlenebb és élettel-gazdagabb, de olykor megoldatlanabb, sőt erőszakosabb is.

Sok fordítás kipárolja az eredeti versből a kort, ami, ha csak hajszálerekkel is, de nedveivel táplálja a vers-testet, a kort, amelyben a költő élt, a vers született, kipárolja a társadalmi és anyagi ismereteket és ez éppoly hiba, mintha a fordító az ősvers harmatát, festékét, csodáit, zúgását és sejtelmét párologtatja el, ami nélkül viszont zörgő szégyenné silányúl a vers. Az egyik olyan, mint a kiszárított szitakötő: zörgő üvegsejt-virág, a halál aranygyökeres-szárnyú bőrüveg-tokja, vagy a kitömött flamingó: aranykard-csőrű, aranypikkely-csizmás, aranylevél-talpú rózsaszín halál; a másik meg, mint a horog-farkú műlégy, poros viasz-rózsa. Vas István legtöbbször meg tudja oldani azt a fordításban tán legnehezebb feladatot, hogy elevent adjon elevenért. Ezért más itt a világirodalom, mint régen, itt nem az áhítat borzongat, de az élet, nemcsak a tiszta szépség igéz, nemcsak a fordítás tisztítótűzében patyolattá-nemesedett őrült angyalok röpködnek, nem a klasszikussá merevedett bűnöket, vagy gyönyörűségeket nézem sóvárogva, mint a színesre-festett viasz-nemzőszerveket, viasz-betegségeket, viasz-hadvezéreket és viasz-ringyókat kamaszkoromban a Panoptikumban, de a teremtő, töprengő, bűnös és ördöggel-cicázó, megtisztuló és harmatoslelkű ember van jelen, a véres és irtózatos, szelíd és gyűlőlséggel teli világ-történelem, országok tűzvésze és liliom, aljasság és orgonazúgás. Igen, ezért más nekem ez a könyv, nemcsak azért, mert a két nemzedékkel fiatalabb kortárs-költő figyeli a költő-társ kezemunkáját. A másnyelvű vers időszakonként (szinte szabályos időszakonként) levedli magáról a műfordítás-pompát, mint a gyík a bőrét. Elavul a régen színes hártya-köpeny, éget, lerongyolódik, megkopik. Új kell helyette. Ezért a fordítás és újrafordítás állandó, következetes szükségszerűsége. A nyelv eleven-életéről lehámlik a megszarúsodott régi-réteg. Nő az ember ismerete, többet tud a világ önmagáról. A szerelmet is újra kell mondani. Vas kötete éppen ezért segíti oly nagy mértékben az emberről és a világirodalomról való tudásunkat. De a nyelvről volna itt-ott vele vitám, pontosabban arról, hogy a városi nyelvanyagot sokallom itt-ott, illetve nyelvünk egész vegetációjának felhasználatlanságát hiányolom néha. Ez a könyv így is eleven része az életnek, nem klasszicizál, nem finomít, ebben az eddig-történt világ az ami, és az ami volt. Élet. Nosztalgiák nélküli eleven múlt és jelen.

Nem akarom én felsorolni, hogy kiket szerepeltet Vas István fordításkötetében. De örülök, hogy megtalálom benne a már ismert remek Villon, Donne, vagy Apollinaire-verseket, örülök, hogy a magyar-nyelvű magyar irodalom gazdagabb lett egy ismeretlen magyar költő latinból gyönyörűen-fordított Siratóénekével, hogy itt vannak a fölfedezésszámba-menő remek Withman fordítások és hogy jó lett volna több Jammest, Rilkét, Nervalt, vagy Miltont és Ronsard-t olvasni, sőt azt is, hogy a modern angolokat se kellett volna elfelejteni.

Én annakidején izgalommal és szorongással, csodálattal olvastam Vas István nagy verses-könyveit, a Kettős örvényt és a Római pillanat-ot, s a kötetek után, folyóiratokban megjelent verseket, különös ízüktől, modernségüktől, és zaklatottságuktól alig tudtam szabadulni, ez a nyers-életből, a köznapokból, hivatalokból-kisajtolt költészet nem olyan volt, mint a szürrealisták moha-esernyője: álom és zöld porladékonyság, de életre tanított. Mielőtt befejezném, nem hallgathatom el azt a kívánságomat, hogy a Hét tenger éneke mellett még szívesebben olvastam volna a költő új verseit egy kötetben. Thomas Mann a József-regényekben ír meg egy ősi szokást, tudniillik azt, hogy a szülőanya mellett a férj, vagy egy meddő asszony lejátssza a szülés teljes folyamatát, átélve az eleven-szülés minden borzalmát és szépségét. Valahogy ilyen dolog a fordítás is, akármilyen áldozat és hősiesség, mégsem a vonagló anyaméhből szakad ki vérben, nyákban, zsiradékban a Nemzett és Kihordott; mégsem emésztődhet fel egy nagy költő csak a fordításokban, ha mégannyi gyönyörűséget is okoz vele nekünk. Vas István pedig; nagy költő, nem foszthat meg bennünket az eleven-gyermek elviselésétől. A Római pillanat nem lehet utolsó visszapillantás valami elveszett után.

Gyulai Pál, amikor Arany Jánostól kicsalta és megjelentette az Őszikék egy-két darabját, és Arany nem akart honoráriumot elfogadni, egy szép szőnyeget küldött neki tiszteletdíjként. Arany azt kérdezte Gyulaitól, hogy miért küld neki ilyen luxuriózus holmit? Gyulai azt felelte, hogy ha nem fog ilyen luxuriózus verseket írni, nem fog majd ilyen luxuriózus szőnyeget kapni. Engedje meg Vas István, hogy ezzel a kis irodalomtörténeti játékkal fejezzem be ezt az írást, megjegyezve, hogy a Hét tenger éneke valóban luxuriózus kötet, de én most nem tudok egy luxuriózus cikkel válaszolni, bár szerettem volna.

Egy igazi hírhozó^*

Nagyon elszaporodtak az útirajzok. Prózai és verses úti-naplók, jegyzetek, riportok, mámoros cikkek olvashatók a folyóiratokban, képeslapokban, újságokban, regényes feldolgozásban vagy rímekkel a sorok végén. A műfaj nem új, csak szapora lett, mint a biológiai fejlődés egy fokán valamely növényzet. Föltódult, elborítva az igazibb, életképesebb aljtenyészetet, hogy egy idő múlva hártyaszerűen elsorvadjon. Ennek az útirajz-szaporulatnak legfőbb oka az elzártság. Nem az emberibb közlekedés. Ha valaki nagynehezen külföldre jut, feltétlenűl ír dadogva, lázasan-fölhabzott élményeiről. Tájakról, emberekről. Az ilyen írások olvasása után kevesebbet tudunk az illető népről, mint annak előtte. Jelenünk egyik programja: a népek ismerjék meg jobban egymást. Minden dolgukkal egyetemben. S ha ez a program igazában megvalósúl, sokkal kevesebb lesz a szó-buborék-láva és szó-buborék-meteorhullás a külföld életéről, de tán több az olyan írás, amelyik valóban hírhozó, valóban hírt ad egy nép lelkéről és halhatatlan, minden-néppel-testvér élniakarásáról.

Képes Géza tizenegy versből álló könyvét azért szeretem annyira, mert ezt a feladatot valósítja meg, talán legelőször. Tizenegy, a maga jelentését teljesen betöltő vers, egy igazi költőtől, nekem elég Mongóliáról. Nemes szűkszavúsága, fegyelmezett anyagválasztása, csiszolt egyszerűsége, szerkesztő, összegező biztonsága meghozza az eredményt: kirajzolódik Mongólia lelke, de tájrajza, növény- és állatvilága, emberei, történelme, művelődéstörténete is. Amikor a verseket olvastam, elfogott valami szorongás: istenem, ők voltak a hajdani hordák és hódítók? Ezek a szilaj, de szelíd-lelkű férfiak, a hatalmas leigázók ükunokái? Műemlékké ikrásodott az időben a véres, vad, országokat-rettentő és fölégető Csingisz-kán palotája? Hisz mi is rettegtük, magyarok, egykor íjjukat és kardjukat, és amikor leapadtak a földúlt, kirabolt, fölégetett és emberevésre-kényszerített haza földjéről a likacsos őskőzet-arcú, zuzmó-szemű, moha-mellkasú, aranylemezzel-borított-fogsorú lovas-tömegek, mint árvíz a síkról, maga után hagyva döglött békát, fölrothadt halat, tüskés csontrózsakürt-csigát, kéknyelvű kagylót, gyöngyházgomb-szívókorongos, rojtos polip-kocsonyát, színes és hártyásan bőröző medúza-taknyot: mit érezhetett a hazatérő IV. Béla? Igen, Képes Géza verseskönyve így is nyomot hagy a lélekben. És megszeretteti velünk újra a rokont, a testvér-arcú fajtát. Egy kicsit hazatért a költő, amikor Mongóliába utazott.

Mi van még ezekben a versekben? Végtelen terek és pusztaságok, szélben-szaladó füvek nyers nagy suhogása, a tárgyilagosságot finoman áterező humor, azok a döbbenetes kancatej-szagú alkonyok, amikről Tóth Árpád álmodott, szerelmes döbbenet és a szabadság szenvedélyes szeretete, a szabadságé, ami egyetlen, hogy méltó legyen szívünkhöz. Az ember megőrzi magában ezeket a verseket, mert Képes az embert szereti, a mongolban is azt, amit a magyarban: az emberi szív igényét a szabadságra és a jövőre.

Még élek, írok^*

Nehéz ma írni róla, bevezetőt verseihez, melyek oly szelíd fájdalommal ragyognak, mint a kórházi ajtók kilincsein az éjszakai lámpák letompított, hideg lángja. Nehéz csak az ő szenvedéseiről írni. A toll akadozik, gondolat dadog.

„Még élek, írok…” ez az első három szava új verseskönyvének, (öt év után a harmadiknak), ez a keserű, nehéz fölsóhajtás, szelíd-dacú, konok élniakarásának mélyből-fölszálló üzenete. Hányszor hangzott el már a magyar költészetben ez a figyelmeztető, szomorúan-kihívó felkiáltás: még élek, írok… vigyázzatok! ne akarjatok még tort ülni fölöttem, várjatok még, már a szagra-is-korgó, légben-hemzsegő dögkeselyűk! Szegény, árva, elgazosodott-arcú, repedt házfalként omlani-készülő Juhász Gyula kiáltott föl így, nem is olyan régen, Szegedről, a nyersebb, játékosabb, nagyobb-örvényű, szélesebb-kavargású, rikácsolóbb, véresen-marakodóbb és boldogabb-hárfájú létbe: ő szólt ugyanilyen figyelmeztetően, ugyanezzel az árvasággal: „Fiatalok még itt vagyok!”, ne osztozkodjatok még kincseimen.

Rákos Sándor évekig beteg volt. Mi, talán kevesek, akik szerettük és becsültük őt, tudtuk, hogy ott él a szenvedés udvarában, tudtuk, hogy ott foszlik ifjúsága-lombja, mint gyökereivel kevés sót és lomb-tüdejével árnyék-ólommal lefröcskölt napfényt-szürcsölő fáé; tudtuk, s mi is csak elcsodálkozva kérdezgettük egymást, szinte álnokúl, ártatlan pislogással: hol van Rákos Sándor? Mit csinál a Sándor? És azt már nem tudtuk, hogy a szenvedéssel együtt nő benne a halhatatlan életszeretet, hogy a fájdalommal beojtott fa gyümölcse nem kesernyés, de édes, nem tudtuk, hogy a sikoltozó fa mégis boldogan hullajtja lelkünk asztalára érett, okos, emberi gyümölcseit. Bizony emberek, barátaim, csodálkozzunk kevesebbet és legyünk jobbak, – ezt mondja az ő könyve mindenekelőtt. Tanuljunk tőle jóságot, hősiességet és szeretetet, mert enélkűl megakad a világ tengelye, s megfúl a föld keserű levében.

Költészete nemcsak egyszerűsödött, de kopárodott is. Mert milyen vad, korall-ág-bogas, vulkáni-erővel telített, dörgő-zord, füstös méhű, gázt, tüzet-okádó átkok és fintorok, üvöltöző-vallomások és bábeli-dadogások voltak az ő hajdani versei! Komor káromlások és kormos sóhajok és középkorian tarka, gumipofájú, ebvicsorgású, akasztófahumorú bohóckodások! Mint égrevetekedő szikla a hegy tetején. De az idő dolgozni kezdett csöndben és alattomosan. Velős-idegeivel, mohó-agyú hajszálgyökér-falánkságával szépen rágicsálta. A sziklát megúnta a hegy. A hegy sóhajtott s a szikla alázuhogott a lenti folyóba. De micsoda förgeteg-sodrú szenvedés görgette, koptatta, csiszolta, marta, harapta, mosta kerekre, alázatos-fényűre: hogy most, mikor partra jutott, mire ideért, s lassabban hömpölyög el mellette a lapályon a bánat: nemessé-gömbölyödött, letöredeztek csillag-tüskéi, hogy szinte lágyak a kristályai, s humorosan mutogatja magát testének erezete, szívárványos festékanyaga.

Új könyve: ennek a szenvedésben-való kegyetlen sodródásnak rajza. De mégis egy ember története, aki megtalálta a hitét. Nem a csökkenés: az igazi, a belső-növekedés életrajza ez. A hit növekedésének története. Mert akit elhagyott az élet: asszony, barátok, akit elhagytak a mindennapok, ünnepek és örömök, akit lassan már a saját teste is elhagyott, annak nagyon kell a hit, hogy mégis élni tudjon, s ne akarjon csak önmagáért élni. Mert neked jogod lenne már az önzésre Sándor, jogod lenne a gúnyos mosolyra is, mert aki ott volt, ahol te is voltál, az már túl van mindenen: s de szép, hogy inkább a jóságot és szeretetet választod, lassan-hódító zászlódra ezt írod, hogy az emberi világot vallod mégis magadénak, hogy az ember szolgálatát fogadtad ott meg, a nyomorúságos kórházi ágyon, dalra-szögezett ember, vérző szám, akit sokféle kór feszít keresztre: az ember méltóságát, szabadságát és karácsonyi békességét; de szép, hogy tudsz hinni, szeretni, derűs is lenni sokszor helyettünk is, záporozó-fényben égre-tülekvők helyett is, nagyobb alázattal, mint a bőségben lubickolók.

Kaviccsá-kopárodás? – mondtam az előbb mai magadat képesen jellemezvén? Nem! Csillogóbb ez a kopárság, mint a kivilágított városok, szebb, mint fölöttünk a kétszarvú, lazac-rózsaszín üstökös-fény. Igen, mondd csak tovább magadat barátom, s az ember fölfigyel majd a szavadra. Hisz nem élhetünk hiába ezen a csillagon.

Simon István könyve^*

Istenem, hogy lehet az embereket így szeretni! Ilyen egyszerűen, gyöngéden, oltalmasan. Ezt irígylem tőle: a háborgás-nélküli tisztaságot, a józan derűt, s a mégis-versekbe-lopódzó életadó szomorúságot, ami mindenütt megcsap, ahol a verseskönyvet föllapozom, mint a tenger szaga a víz-görgeteget elfödő hegyek mögött. Jóbarátom a költő bánatban, örömben, borban, szinte testvérként vagyunk, egyálmúak és mégsem-ugyanazok. Ne csodálják hát, ha a legtöbb versét születése pillanatában láttam, sokszor csak úgy, mint fölgomolygó vágyat, sokszor úgy, mint Rodin szobrát, ahol az emberi szépség lázadása bomlik ki a márvány-szikrázásból, s a csípő, a váll az anyagba-forr kibontatlanúl. A még lázas le-nem-hűlt vers ott füstölgött fehér-izzásban a papíron, s de sokszor lestük szorongva: mivé merevedik, kiadja-e az elképzelést, kiállja-e a próbát? Ha verseit olvasom, ellibeg előttem a levegőben, mint valami felhővonulás, a muskátlis-ablakú ház, a szőlőhegy, a kert alatt elcsillogó ér, a szelíd, csupa-tisztaság, csupa-báj család, az őszi esőben roskadó erdő, a kukoricák, jegenyék, nyárfák, nagy tiszta rétek közt futó út Sümegig. Én elfogúlt vagyok, jogom ez nekem, ne kérjék tőlem számon a legtöbbször hazúg tárgyilagosságot. Nekem vers, táj, otthoni ember egy, és tudom, ez az ő küldetése, fölemelni a mi esendő és sokszor embertelen szívünket az emberig, hozzájuk. De szeretem én ezt a fiút, akinek oly természetes élet, halál, bánat és öröm, oly természetes még a szenvedés is, hogy elhiszem neki! S aki úgy visszakívánkozik az elhagyott mezőkre, hogy az én szívem is belefájdúl, s ezt is szerényen mondja, hangoskodás nélkűl, s épp ezért elhihetően. Európa útjai, Ázsia tengerei is csak azt mondják neki, hogy a világ értelme ott van: az emberben, s nem is akármilyenben, Annuskában, a feltündöklő virágokban, a csomagküldőkben, a kis Annelóréban, aki valamelyik ködös, esős német városka utcáin kóborolt vele, kék gumiköpenyben, s megbongatta benne a sejtelem hárfáit.

Amikor először találkoztunk, nem hittem még benne, akkor csak a magam álmait hittem, s azt is hol tétován, hol gőgösen. De most, ahogy visszagondolok barátkozásunk első idejére, eszembejut, valahogy már akkor is tudtam: nagyon hajlik arra, hogy csak a jót, a derűset, a tisztát, az örömet vegye észre, talán azért, mert maga is ilyen, s nem akart mást hinni a világban. S ez a hajlama megerősödött, s ki is egyensúlyozódott az idővel. Lapozom a könyvét, s eltűnődök, mit is akar ez a Pista? Mit kutat, mi foglalkoztatja szűntelen? S íme, kimondom: harmóniát a világban, emberi harmóniát, ahogy ő mondja, „igazi megnyugvást”, s ezért talán egy kicsit el is felejti, hogy nagyon nehéz megalkotni azt, mert nincs mindenkiben meg az akarat és a lehetőség. S egy kicsit azt felejti el, hogy több vér, több marakodás, kegyetlenebb párviadal és lemondás kell a rendhez. De ki tudja? Lehetne konokabban, szenvedélyesebben, brutálisabban és boldogtalanabbúl is szeretni! Ám ő csak odaűl az asztalodhoz, furcsa-szép fejét feléd fordítja, s nem tudod eltagadni az ő hitét, amíg ott van, s tulajdonképpen úgy kísér mindíg ez a hit, mint a természet, mint a gyerekkor.

Ez a negyedik könyve, s ezt is oly szorongva olvasom, mint az előbbieket: nekünk folytatni kell az elődök útját, futni kell tovább onnan, ahol ők lerogytak, tovább kell építeni a falakat, s le-nem-omolhatnak semmiképpen! Vajon sikerűlt-e? Mert sikerűlni kell, s nem adhatok igazat neki, az álom még nem valósúlt, a nagyvilág, ha vállára nehezedik, azt csak roskadozva lehet kibírni, nem derűvel, nem álmélkodással. Annak súlya van! Talán ezért szeretem legjobban azt a versét a kötetben, amelyiknek a címe: Az a nehéz. A verset én korszakunk egyik legfontosabb versének tartom, itt találkozott a legpontosabban ember és világ, nép és sejtelem, gond és vágyakozás. Ez a vers már szétrepeszti a nyugalmat, mint a földalatti tűz-erjedés a hegycsúcsot, s a repedésekből lángok lövellnek. Igen, nehéz a férfi-sors, s még nehezebb egy nép sorsa, ha férfikorba ér. A kettős-örökség köt, lázít, fölkomorlik, a gond már a miénk. A múltat józanúl fölmérni és talpköve lenni egy utód-világnak. Mert az a nehéz: ítélni, tenni tévedhetetlenűl, s tudni, nem vállalhatja más helyettünk a gondot, a mi bátortalanságunkkal nem mocskolhatjuk be az unokák lelkiismeretét.

Még a kritikusnak sem az a dolga, hogy az arányokat méregesse, s ítélkezzen, akár a törvényszéki bíró, hát még nekem, aki még a kritikusokat is egyszerűbb alázattal viselem el, mint ők a költészetet. Ha mégis valamit kérek tőle, a költőtől és baráttól, csak azt kérem, legyen kicsit nyersebb, szilajabb, s ne csak a maga tisztaságát álmodja verssé tájban, rokonban, szeretőben, útakban. De az ő lelkénél sokkal könyörtelenebb, gyötrelmes, konok, szép, förtelmes, fölemelő, megtisztuló világot. Hadd öleljelek meg Pista, így, mindenki előtt, a szemérmet levetve, s igyunk meg este egy üveg bort, most a te egészségedre, hiszen te írtad ezt a finom, szép könyvet.

Ködök, kikericsek^*

Balzsam-virágok, sólyom-léptű harcosok^*

A Létezés emlékezetében egymásra-rétegződő Idő, az egymásra-rothadt élet-avar, az egymásra-omló halál-halmazok megemésztik, fölfalják elporhanyósítják a mindíg-elvérző, elvirágzó Jelenidőt, a városokat, harcokat, vér,-hús,-csont-rendszereket, a sóhajokat és a könnyeket, de meg is őrzik a harcokat, sóhajokat és könnyeket, mint a geológiai föld-övek a buta-szörny sárkánygyíkok csigolyáit és fogsorát, vagy kőzetek a belegyémántosodott óriás-szitakötők recés térképszárnyait. Egy-egy nép költészete az a kőzetgyűrű az áttetsző időrétegek alatt, amelybe beledermedt a hajdani élet és a hajdani halál és hajdani szerelem, de amelyben mégis vadelevenen él a harc és a szenvedés és a szerelem, mint a magzatburokban a magzat, boldog testben a szívdobbanás. S ha okos, türelmetlen tekintet feltöri ezt a kőhéjat, nem a halál-csontokat találja ott, de a zsendülő rétek zöld szilajságát, szeretők forró könnyeit és habosan kiömlő vérét, csodamód megszólaló erdőket, igazság-szerző, szabadság-osztó okos, ravasz hősöket.

Minden nép hasonlít egymásra és minden nép önmagához hasonló. Különböző népek népköltészetében kimutathatók az azonosságok, leginkább a szegénység és a szenvedés gyűlöletes azonosságai, mégis, a népben, annak történelmében és életében egyedi dolgok adják egy nép költészetét önnönmagává. Elkeserítően, fölzendítően, gyönyörűen, tudatosítóan! A bolgár népköltészetben is! Ennek a valaha rokonnak-hitt, s ma már rokonnak-vallott népnek dalaiban, bájolóiban, balladáiban és hősi énekeiben is megtaláljuk a velünk és más népekkel közös vonásokat is, de ez a nép olyan pontos önéletrajzát és önismeretét adja költészetében, hogy beleborzong az ember és szívére teszi kezét, mert nagyon fáj. Ami a csoda: hogy szinte történetírásszerű pontossággal örökítette meg, és nemcsak pillanataiban, de időfolyamatosságában is történelmét. Talán ez a legfontosabb tulajdonsága. A bolgár népköltészet nem szemérmes, nem szorongásos és magányos, mint a miénk, és nem is érzelmes és buján a halállal-átitatott, halállal-üzekvő, halál-vaginás, mint a spanyol, de bosszúálló, átkozódó, szabadságharcos népköltészet, mert szinte minden darabjában a nemzeti fölszabadulás vágya él (minden darabja töredék-szabadságharc!) a szerelmesekben éppúgy, mint a hajdut-énekekben, mindenütt belesajdúl az idegen jelenléte. És bizakodó ez a költészet, erős, egészséges, mint az a sokat-szenvedett nép, amely csoda-dalokat termett, balzsam-virágokat, termett mindenség-erejű, az istennel birkózni-vágyó, az egész Földet fölemelni-tudó, sólyom-léptű harcosokat.

Emberi jelenések

Halottsiratás^*

Éj-lila holttest, ruhátlan. Libatalp-sárga fogsor. Hol fekszik: egy kiemelt ajtón, újsággal, kék csomagoló-papírral letakart deszkán, fekete csillagon, ember-ravatalon, alvadtvér-színű, gyökerekként összefonódó proletár-anyák rákkal-erjedő ölében, üszkös apák ágyékán, vagy egy ország kórócsontú, vedlett, szegény, penésszel-benőtt szívén? Ki ez? Proletár-Jézus, akasztott, szegények csillaga: kései betyár, szégyenbe-aszalódott napszámos, egy hajdú Dózsa arany-ajkú seregéből? Félelmetes, lila hegedű, néma, szikkadt hegedű: talán az egyetlen szólni-tudó, az egyetlen sírni-tudó, átkozni-tudó, égitesteket virágba-nyitni-tudó! De mért van a hegedű megkötözve? Mért van csuklóján megkötözve, bokáit mért szorítja össze a bütyök fölött a kenderkötél? Hát ki fél a hegedűtől, ki fél ettől a csupasz, élettől-megkopasztott, megfaggyúsodott hullaviolaszínű testtől? Nem azok, akik siratják! Mert a test fölött, mint fekete szívárvány, a sirató-fejek koszorúja, köztük az övé is: Derkovitsé. Halál-virágok, a kéregholttestből-fakadtak, a rothadni-kész húsból csírázó harmattalan szemek, csont-szőr-ránc-döbbenés, ravatal fölé torlódott jajvihar, fekete vicsorgás, fenyegetés, ölni-tudó éhség, a meg-nem-váltottak átok-kupaca: a siratók. Ez a Halottsiratás. Korai mű, de már remekmű: csak még nem törvényszerű. De itt születik a törvény, ebből a holttestből nő ki a gyönyörű-szerkezetű rend, ebből a szívből sugárzik föl a Harc, Megváltás és Teremtés, innen tódúl az emberiség felé az új világmindenség deres Rózsabokra, a szegények Aluminium-rózsafája. A Halottsiratás a halál vegetatív látomása is, az önmagára-maradt testé, az anyag gyalázata, mert más nem marad az „anyag gyermekeinek”, csak a halál, a sírás és a jövő. Aki így ismeri a halált, aki így tud beszélni a pusztulásról, az nagyon szereti az életet. Ebből a hullából a jövendő élet sarjad a Világegyetembe. Ez még a tehetetlen szenvedés, a bűnökbe burjánzó létezés. De amit Derkovits ezután fest, az már a szigorú Törvény. Tiszta, mint a csillag-szagú nyári éjszaka, szigorú, mint a téli hajnal a külvárosokban. Ez a vasból frissen-kalapált halál a domború szemhéjakkal, ez a hűlő csillag-lila test még a Megadás, de amit ezután fest Derkovits, az már a Harc, ott már nemcsak a csendőrök szuronyéle villan, de a Lehajtott-fejűek, Kendőbe-bugyoláltak, Igazmondók, Éhezők szemefehérje is. Feldübörög a Nép, Dózsa üvölt feketén, a Megalázottak robbanni-ingerűlt szíve füstölög. Az életet úgy kell szeretni, mint Derkovits. Mert Ő az élettel az igazságot szerette, s az igazság mutatta neki a törvényt, s a törvényt vállalva nem tudott lemondani vágyáról a szabadságra. Erről beszélt mindíg ez a rövid-életű Hatalmas, ez a virágzó-kezű Ember, ez a sírkő-homlokú Festő, a legnagyobbak közűl való. Ezért lett halhatatlan.

Virágszál Kodály Zoltán sírjára^*

Amíg élt, nem éreztem úgy vacogtató hiányát, mint most, hogy már Ő is ott fekszik a földben, s elfáradt csontjait átadta a boldog anyagnak, odaadta a füveknek, érceknek, köveknek, égitesteknek. Átadta testét az erjedésnek és a hamvadásnak, s az része lett, forrása, tápláló anyaga, oka, hangjegye és hangszere az ősibb zenének, a pusztító, születő és születést-hordozó hangoknak, a mindenség-zenének, az anyag végtelen kórusainak, a teremtmények és önmagukat-teremtők világegyetem-énekének. Nem ismertem személyesen, csak kézfogásnyi időre egy fogadáson, s néha ha láttam legendabeli ősz fejét, csillámló gyopárral benőtt nagyon-ember-arcát: másfelé vittek sorsom szárnyai, tűz-örvények és dér-temetők közt rángott szárnyas életem, nőttem másfajta fény-kavargásban és virágzó dermedésben. Most, hogy meghalt, érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz-szárnyú Küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar: szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy Ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket-virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenűl mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentésében is monumentális. Az a fölbecsűlhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító-szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak a zenében, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. És Kodály Zoltán tiszta magyarság-tudata, makulátlan hazaszeretete, a sárkány-ölő Szent György páncéljába öltözött küldetéstudata az éposz-költő, Tassóval-testvér Zrínyi Miklós, az égitestek-közt-markolászó, perzselt-énekű Berzsenyi Dániel, s a világító csontvázakkal, aranyforgács-írású sírkövekkel, Dűrer halál-angyalaival benőtt-agyú Kölcsey Ferenc magyarság-tudatával, hazaszeretetével és küldetés-tudatával azonos. Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárny-vitorlákkal a nép tiszta énekéig. De ez a pillanat nem a megméretésé, csak a gyászé. Gyászolom Őt a gyásztalan természetben, amely nem tudja a halált, csak önmagát virágozza, lükteti, omlasztja és nemzi újra. Gyászolom Őt, mert most már nem neki, de Róla kell elmondani a Siratókat. Dacosan alámerűlt a földbe, hogy vezényeljen a gyökér-történelemnek, a kristály-kórusoknak és a csontváz-emberiségnek. Gyászolom Őt, mert nem hagyta, hogy jelenével éljünk. Képzeletbeli döbbent nagy halotti torán, ahol elárvúlt kézirat-lapjai, vezénylő-pálcája és tollai, ceruzái fölött merengünk, mi, megint-árvább mai magyarok, ott tolong a vadrózsa-szemű, aranycsengő-szájú gyermek-Magyarország, ott tűnődnek a szenvedő, bűnös, nehéz, tékozló magyar történelmi századok, ott ülnek kristályarccal a középkori és újkori óriás-igéjű zeneszerző mesterek, s ott áll, mint sugárzó törékeny jelenés: a Halál küldötte. Aranyhártyából-gyúrt álarcban, aranylapokból-kovácsolt ruhában. A ráncos és gyűrt aranyálarc mögött csont van: jázmin és vadrózsa-gyökérrel összefont csontváz és földdel-kitömött koponya. És a Jelenés aranykesztyűs kezét fölemeli, hogy figyeljünk. A földből üstdobok dübörgése és kürtök középkori csatatér-hangja szívárog. És földübörög és beragyogja emlékezetünket és jövőnket a Budavári Te Deum és a Psalmus Hungaricus áradó, tajtékzó, figyelmeztető, hömpölygő, féktelen, csillag-zúgásos, tenger-életű, isten-szakáll-habzású szent gyönyörűsége.

Vers helyett, Ferenczy Béninek^*

Úgy volt, hogy előszót írok Ferenczy Béni könyvéhez, de az előszó elmaradt. Nem írtam meg az előszót, mint ahogy nem íródott le annyi más szó, és hány vers száradt el magzatburkában, aszalódott egybe a növekedés-héjjal szörnyű véres-fekete csomóvá utóbbi éveimben, s omlott förtelmes bizonyságúl szorongva-eltékozolt napjaimra. Jaj, kétfejű-idő, víz-fejű-pillanatok, csupaláb-perceim, melyek mint a riadt százlábú nagycsuklós, vizenyős porcelánláb-sorozatai vittétek vaksi kis szemeimet e lomha város nagy-álmú kövein, az iker-törzsű, gyíkfarkú-napok, összenőtt-arcú, mindenütt-hátú órák, testnélküli, tenyér-uszonyos kocsonyatuskó-fejek, irtózat-éveim, elmúlt jelenvalók, nyomorék-tegnapok, amiket úgy őríz a megrendűlt és csonkára vágott öntudat, amely mégis mindíg újra kinő, mint a levágott gilisztaszáj, újraépíti önmagát, mint a polip-ág, vagy a lekaszált réten a föld áldott-bársonyú növénycsillaga: a virág – amiket úgy őriz a megkínzott önismeret, az évmilliárd-lángú csillagdac, a szabadság szépségén gyötrődő eszmélkedés, a teljesedésre-vágyó kétségbeesett akarat, mint a ráncos, áttetsző, leragadt-szemhéjú márvány-torzszülötteket a bonctani intézet üvegtojáshéjai, az alkoholos üvegek.

Ó, elmúlt napok, évek! Hányszor vittem hozzá szorongásaimat, beszívott-arcú, hányingeres magányomat a Rózsadomb nagyárnyú, bíborlüktetésű őszi útjain, vagy téli hózuhogásos boldogtalan estéken, amikor a hólélekomlás fölötti harangokkal üzentem apám széthúllt csontvázának az országúti ecetfa-magányos, meszelt-Krisztus-arcú temetőbe, vagy zöldzúgású májusi butaságban, növénylihegéses, virág-nemzéses, rovarnemiszerv-pillogató, szerelemlakomás, lucsok-toros tavaszi cédaságban, amikor a hold aranytehéntőgye a város depresszióban-fuldokló kő-szomjára lóg, s a frissen-hímzett-tollú madarak nem akarják abbahagyni az éneket, mert költőknél okosabbak, világtörvények tudói ők, az első Fölemelkedők, az első csillagtól-elszakadók, kötetlenek, mert kis testük csupa robbanás, csupa csillagépítés, csillagalakulás, csupa zsoltáros üdvözülés, himnikus létöröm, csupa szerelemcsodálat, csupa holdfölkelte, mert feszíti őket a hímcécó, belső szerveik világegyetemét a most-befejezett mészhéjú új-világegyetem, feszíti hasukat az életkoporsó, a feltámadás Krisztus-kriptája, a forró tojás: és hányszor vittem hozzá gondjaimat nehéz-páncélzatú őszi esőben, amikor a vas-zenéjű November nagycsontú eső-lovai gázolnak át félelmetes szemvillogással, vas-mellényben, nagytüskés pofaálarccal e kicsíny ország évbilliók mészkazlaira rakott város-fészkein, holt népek trágya-szívén tenyésző vadbolyhú falvain, s a föld gödreiben csipkekesztyűket ver, buborék-forradalmat zendít ziháló vad esőhajuk, száll a szélben e népet betakarni, ősvezéreink szakállaként gyönggyel-befont sörényük.

És hányszor jöttem vissza tőle kicsit megszégyenűlve, és alázatosabban, megkönnyebbedett mosolygással, napsütött lenvászon jó illatával a szívemben, homlokom mögött a szép fölismerés derűjével, nagy kenderföldek, rozmaringtáblák, levendula és kapormezők egyszerűségével és elmondhatatlanságával, tőle, a Csodálatostól. Pedig még beszélgetni se tudtunk, mint öt-hat évvel ezelőtt, mikor váratlan csöngetésemre ruganyos, könnyed léptekkel elémjött, szobájába kísért, s a fegyelem, a derű, a kiegyensúlyozottság, a nemes férfiasság gravitációs és elektromágneses terébe vonva ifjú csillag-fényemet, szelídebb-keringésre kényszerítve lázas akaratomat, kérdezett dolgaimról: munkámról, napjaimról, kegyetlen életemről. Öt éve hallgatunk. Öt éve hallgatva nézünk egymásra: égitest égitestre, némán, mint szikla a sziklára, növény a növényre, boldogtalanság a boldogtalanságra, ember az emberre, s a köznapi lét gyökerekkel keresztűl-kasul szőtt, ereivel és szerveivel egymásba-nőtt, a magot káposztalevelekként borítva-fedő burkait a végsőkig lefosztva, csak az igen és a nem két kopár erőpontjáról küldve nagylángú fényjeleket, e két szó aranyszigonyait hajítva át a zizegő csönd-űr tenyésző borzalmán és fekete áhítatán. És az igen csak igen lehet, és a nem is a bizonyosság.

Ó, évek! Ó, szívet és agyat, koponyát és kitin-páncélt, bársony-szemgolyót és hártyaszárny-hitet, mézhólyag-hónaljú álmokat és aranyporral-befújt óriás koponya-páfránylevelet: a szerelmes érzékenység mohos, halálfejes-lepke-csápjait szétmorzsoló-ujjú Sátánóriás-évek! Ó, évek! Hány barátság mállott szét semmi-porladással, kis nyálkamáz-törmelékké, mint molypille az ujjak között, és csak a tegnapok ragacsos ezüstlátszatát, törékeny aranypor-inge árva füstcsillámait nézheti könnyezve, vagy könnytelen szomorúsággal az ujjhegy-bőr recevonulatain az ember, mint sziklán döglött bagoly tollát, kiszikkadt rókaszőrcsomót, hal lehorzsolt pikkelyrongyát tengerparti fövenyen, világ-odúikból kimásztak a gyanakvás fürt-szemű ólomszörnyei, s lesnek mint nagybozont-pofájú pókok! És mennyi szeretet maradt kimondatlanúl! Kimondtam-e már, hogy ez a szerény és nagyon nagy ember választott apám lett, apám helyett, akit szeretnem és megértenem kellett volna, de soha se kellett megtagadnom, s szemfedővel behímzett homlokának gyalázatos kérdőjeleit próbálom azóta is megfejteni? Ferenczy Bénivel új-termékenységének, egészen-fiatalos virágzásának késői időszakában ismerkedtem meg személyesen, amikor szinte naponta új s új művet formált tűnődő lelke, s lélek-érzékeny keze: fejet, rajzot, mellszobrot, érmet, hatalmas szelíd bronz-asszonyt, érett tündöklésének nagy pillanatában, s jaj! tanúja lettem annak is, hogy az ostoba, gőgös és önző és következetes természet hogyan akarta szétzúzni benne a művészet természetet-legyőző szigorát és szándékát egyetlen zord ütéssel.

Anyám látta egyszer, hogyan ütött agyon a villám egy embert: az ember ment az úton, s a behorpadt-hasú, sárga-gubancos, agyagos, esőtlen, zajtalan égből hirtelen aranypálca csapódott az ember fejéhez, a nyár aranyostora, az elektromosság aranybaltája, s az ember holtan rogyott össze. De Ferenczy Béni erősebb volt a fekete-gubancú Lesújtónál! Fölemelte aranypálcával-érintett fejét, leigázott jobbkeze helyett a balkézzel folytatta a munkát, a teremtést, az abbahagyhatatlant, makacsúl a balkézbe-szorított ceruzával, golyóstollal, vagy a balkéz nagy, erős, beszélő ujjaival gyúrogatva az agyagot, mondta tovább az életre az igent, a halálra a nemet, a szabadságra az igent, a zsarnokságra a nemet, igent a jóságra és nemet az emberi gonoszra, művészetének új, feledhetetlen korszakát teremtve meg, amelynek époszi fejezetét A fogak közé harapott ceruzától a Bartók-fejig címmel jelölhetném, ezzel a megalázó, szemérmetlen, szenvedő, szomorú, de mégis kérlelhetetlen, büszke és fölemelő címmel, amely azonnal jelzi is a félelmetes szigorral megtett út heroizmusát, emberi és művészi monumentalitását.

Ezért is érzem oly szemérmesnek és oly igazságtalannak ezt a sokáig-készűlt és most végre megjelent gyönyörű könyvet, Ferenczy Béni írásainak és művei reprodukcióinak nagyszerű gyűjteményét, mert lényegileg lezárja az elsőt, és túlságosan is szemérmesen elhallgatja ezt a második időszakot, a szenvedések és alkotások, kezdeményezések és erőkifejtések új-történelmét, amelynek nem kevesebb a romantikussága, mint nyers hősiessége, amely az eddigi egyensúlyosság helyett maga a legszebb egyensúlytalanság, s amelynek időszámítás-kezdetét az arany-baltaütés-pillanattól számíthatjuk a jelenig és tovább. Többszáz rajz, két kis szobor, egy érem, s a Bartók-fej mondja helyettem öntörvényű igazát; többszáz rajz, akvarell állt össze meghökkentő, döbbenetes-erejű és rendű világgá, amelynek zord és különös törvényei között ámúlva nyílik eszméletünk, mint az egymásból-fölhasadó sziklák őssárkánypikkelyei között a tüskés, tejes, nagybundájú virág a lenti párákra, méz-erdőkre, köd-nyavalyákra, kékségekre és árnyligetekre; amely ugyanakkor a tudat fejlődés-története, a kezdet kozmikuspor-puha embrió-állapotától a mai szép teremtés-ceremóniáig, amely ugyanakkor a létfejlődés története is, melyet az önmagát-építő akarat és az önmagát-építő megvalósulás mondott el vele, mintegy önkéntelenűl. Ezekben a rajzokban önmagát mondta el a világegyetem, hajdani-állapotától máig, lét-önmagát mondta el a művész, azonosítva magát a mindenséggel, azonosítva önmagát önmagával: aki az első káotikus ceruzavonások, görbületek és gabalyodások őskezdete után, a szenvedés szárnyas, oroszlánpofával vicsorgó torz sárkányaiban, a görög mítoszok teremtő-isteneiben, az Ószövetség isten-nyugalmú pásztoraiban, az Újszövetség zöld-szakállú istenében, kozmoszfekete, kozmoszkék Keresztrefeszítettjeiben, a Fekete Máriában, kivégzésre hurcolt spanyol fiúban, a gitározókban, nyers-marhahús-életű, ló-orrcimpa-puha, csődör-vastag tűzliliomban, különös-színezésű, más-csillag-virága-színű, majdnem fém és kristály-indulatú virágokban, barátai arcában ismerte föl és vallotta meg az élet folytonosságát és értelmét, a szellem legyőzhetetlenségét, ki tudja, milyen belső azonosulások, mítikus fölismerések, kozmikus-gyermekkorra-emlékezés, őshomály-derengés parancsára. Mikor könyvét ünneplem, és szellemét és művészetét köszöntöm hódolattal, ünnepelni akarom ezt a másik korszakát is csodálattal, a könyvben-még-nem-látható egyensúlytalan-nagyszerűt, hősiességét, példáját és tanítását.

És ünneplem könyvét, amely csupa erő, biztonság, egyensúly, megnyert nyugalom, csupa tudatos vállalás és vallomás, tömör testiség és anya-áhítat, megmásíthatatlan szobor-felelet, méhében Jézust-hordozó asszony-nyugalom és párdúc-szépségű elfekvő izmos meztelenség; pedig alig van kétkedőbb, kételyekkel telibb, gyötrődőbb és magányosabb szellem, mint ez a rendkívüli szülőkkel megáldott és rendkívüli-neveltetésű férfi, akiben nincs meg a teremtő-egyszerűség ösztönössége, a virág-nyílás ősi természetessége és növényi tudatlansága, a belső-árnyéktalanság, fülemüle-torok boldogsága, de akiben eredendően megvan a teremtés szép bizonytalansága és valami elemi vágy a bizonyosságra. Ez a rendkívüli intellektus, mintha minden egyes szobrában kételyeire, vagy fölismerésére keresett volna bizonyító-feleletet, mintha kutató és tökéletességet-kereső agyának válaszolt volna szobrot gyúrva teremtő kezeivel, mintha művészettörténeti problémáira is egy-egy fejjel, vagy kis-méretű, de monumentalitást-hordozó alakjaival, csudálatos érméivel keresne választ, olyan pontot, amelyen a művészet öntörvényű, de ember-szolgálatú teljességét fölépítheti. És épp ezzel a látszatra nagyonis-nyugalmas, de valójában töprengő és gyötrődő szobor-gondolkodással teremtette meg a magyar szobrászatban azt az eddig-nélkülözött európaiságot, amelynek nincsen ugyan olyan nemzeti karaktere, mint az álmatag-homályos, monumentálisan-tenyésző, istenkancában kihordott Medgyessynek, vagy a mindent-fölhabzsoló, robusztus Mestrovicnak, de amely rokon Donatello és Leonardo da Vinci és Maillol halhatatlan szellemével és tudatosságával.

Erő, egyensúly, nyúgalom, a lélek és a test ős-harmóniája, az anyagon átsütő emberi csillag-tűz: ezt adja válaszúl emberi nagy művészetében Ferenczy Béni gond-csődülettől zaklatott koponyánknak, lándzsákkal-fölhasított szívünknek, lényegileg erről vall okos, szelíd, megható-havasfényű írásaiban; és feledhetetlen-igazságú érméi, Virág Benedek, Berzsenyi, Kölcsei, Bessenyei, Arany, Ady, Gulyás Pál, Ferenczy Károly, Bartók: az igazi magyarságról beszélnek ugyanúgy, mint zseniális Petőfi-szobra, amely a Szabadság törékeny istene, hitünk vérlángú-csillaga, a babérkoszorúra-tipró Büszkeség, a nyitott-ingű, liliomnyakú Tisztaság, a tétovázókra-sújtó sápadt Ököl, a forradalom ágyútüzének tűz-hörgéseiben kicsontosodó szigorú Arc, Homlok, amelynek árnyékaiban népek sírja van. Ó, ez a szobor legalább annyit mond el alkotójáról is, mint Petőfiről, mert csak az tudja ilyen döbbenetes igazsággal és pontossággal, ilyen csodálatos megértéssel és szeretettel megformálni a költőt, akiben a szabadság olyan hite él, és olyan gyönyörű mámora az emberiségnek, mint Petőfié.

Sebesült harcos angyal^*

Azon a végzetes őszi napon, amikor a tékozló isten megérintette ujjahegyével az életedet, a mi szívünk is rettenetesen megsebződött a bárdolatlan ujj lánghegyétől, a mi valónkon is végigsöpört tűz-lehelete a Kiválasztónak, mint egy megbőszült égitest-cet izzó fark-uszonycsapása, a mi virágzó tudatunkat is elborította kifejezhetetlen láng-beszéde, mint a vihar mítikus kínokban vergődő feketebodros vízkénkő-elektromosság-vér-és-jégszárnyai a falvakat, a lét e kis remény-szigeteit, a kerteket, a csönd virágzó növény-ámulatait, vagy a városok verejtékből és vágyból rakott emberi vallomásait, és mi is ott kopárodtunk megperzselt énekünkkel, szívünk kicibált gyökereivel, csonkán, fekete virágpernyék takarójában körülötted, s hittük talán, hogy a föld nem terem többé, ág nem ad gyümölcsöt, kert nem játszik növénycsillagokkal, mint a gyermek, s buján elgazosodnak eszméletünk bedőlt tornyai a sivatag időben. Hiába is folytatnám hasonlatokkal, a számomra pillanatnyilag egyetlen lehetséges kifejezési formával, nem tudom kikerülni elfogódott és kölyök-alázattal telt, de világteremtő indulatból táplálkozó vallomásomat, hogy mi kölykök, rakéta-szívűek, pacsirta-torkúak, angyalokkal-féktelenkedők, kevélyek és dacosak voltunk a gyöngébbek, esettebbek, a megtörtebbek és fáradtabbak ezekben az esztendőkben. Te legyőztél bennünket, fölénk-magasodtál halhatatlan hiteddel és hallatlan erőddel! De nincs szebb, vigasztalóbb és emberibb az ilyen legyőzetésnél. Te megtanítottál arra, hogy az, amit Sorsnak nevezünk, nem más, mint emberi gyöngeség, mert szembeszálltál a Sorssal, sebesült, harcos Angyal, az elkövűlt jobb helyett balkézzel sújtottad fekete átokkal beírt homlokához a kardot, s az elfordította vérző, gőgös fejét. Te megváltoztattad a természetet, nemcsak azért, mert a művészet mindíg a természet megváltoztatása, hanem azért, mert akkor kényszerítetted teremni őt, amikor az éjszakát, havat és jeget várt; te megtanítottál arra, hogy a művészi teremtés folytonosságát a dühödt isten sem szakíthatja meg, ha olyan művész nem akarja, mint te, kedves Barátom, Fereneczy Béni! Te megtanítottál arra, hogy kötelességünk a Folytatás, a Vallomás folytatása, mert csak az emberi vallomás ad érvényt a világegyetem szükségszerűségének, mert az élet, még a legmagasabb szervezettségű élet is önmagában embertelen, s csak a művészettel válik emberivé. Mert a mi emberi végzetünk a Ragyogás, a Fogalmazás, de a mi egyetlen emberi szépségünk is a Ragyogás és a Fogalmazás. Nagy műved, amely nem hullt az öröklétbe azon a tört-szárnyú őszi napon, hanem új alakot öltve folytatódott és újra-teremtődött, hiszen nemcsak önmagadat mondtad el az utóbbi esztendőkben te Szenvedő és Szenvedélyes ember, de a világot is, mítoszi homályból nyúlva ki ceruzáddal, megteremtve az Erő, a Teremtés, a Jóság és a Szenvedés új mítoszát, kimondva a kimondhatatlant, és vérző, szines, virágzó hárfával, a gyötrött és suta szárny-dadogások után nagy fehér szárnysuhogással emelkedtél föl az új-kifejezés, a Teljesűlő-beszéd szótlan ormaira, – mondom nagy műved, amelyet a megszokás harmónikusnak hajlandó nevezni, nem a józan harmónikusság szobor-igenlése, és elmondása, de örök monumentuma a magasabb értelmi rend szükségességének, az igazság egyáltalán-nem-harmónikus keménységének és nagyonis szenvedélyes felelet és iránymutatás az emberiségnek. Monumentálisan emberi a te művészeted drága Béni, s a kecses, vagy vaskos, szikár, vagy önmagukba-súlyosodó alakok, vagy fejek mindegyikén átsüt, mindegyiket átvilágítja az az emberi csillagtűz, amely több mint az űr vígasztalan fénylüktetése, vagy sokszor magához-emelő fényvígasza.

Ének egy emberről^*

Tompa Kálmán: orvos. A legjobbak közűl való. Hippokratesz egyenes szellemi utóda. Bölcs ember és mámorral-betetőzött ember. Ember, aki tobzódik a segítés mámorában, mint a befejezhetetlen szerelemben a természet. A nagy Szolgáló ő, a megállíthatatlan gyógyító Futkosás, a fékezhetetlen-izgatottságú Reménykedés, a műszernél-finomabb-érzékenységű Fül, a mámoros Hallgatódzás, aki a szív mohos és meszes üregeinek kemény és puha, surrogó és hideg, görcsös és szortyogó zörejei mögött létünk jeges barlang-zúgását is meghallja, a szív-mögötti fájdalom-csobogást, életünk, hétköznapjaink és gyötrődéseink érfalának fullasztó vérrögeit, a magányosság, szegénység, félelem és elbúvás ijesztő mészlerakódásait sokat-használt és nem-kímélt ereinkben. Teremtésben-elapadt éveink vad lüktetésének tudott csillapodást adni, vagy megfáradt élethitünk csökkent szívdobogásának adni buzdító örömet, termés-lázra gerjesztő erőt, képzeletünknek kék lobogást, hétköznapjainknak mámort, ünnepeinknek nyúgalmat. Hadd dicsérjem Őt és hadd szeressem. Mindnyájan tartozunk neki valamivel. Ha mással nem: szép szóval és szeretettel. Ha mással nem: ünnepi hallgatással. Ha mással nem: szervezetünk bizalmával. Ha mással nem: mámoros mesével. De most gyűjteményéről kellene beszélni, nem róla. Nem az orvosról és nem az emberről. De a szenvedélyes Megkívánóról, az Áhítóról és Csodálkozni-tudóról, a Csodában-hívőről, az Elámúlni-tudóról, az aranyfüst-finomságot és merengéshártyát Megérzőről, a Magányosról és Hallgatóról, aki életét betapétázta műveinkkel, mint a világmegváltásra-készülő kamaszok a tóparti bodza és fűzfasátrat, mint a szerelemre-éhes lugasépítő-madarak sátrukat virággal, szines kaviccsal, csigahéjjal, pántlikákkal: halhatatlan csillogással és a világegyetem foszfor-foszlányaival. Aki a tegnap és a ma teremtő-kezű és búrjánzóképzeletű, formáló-akaratú és szivárvány-álmú embereinek műveiből épített magának fáradhatatlansága és hite fölé tetőt: világomlástól, csillag-zuhogástól védőt, vászonfalat, a létet-meghalló dobhártyát, amit nem repesztenek szét az ítélet vérömléses trombitahangjai. Nem is említettem volna őt, de gyűjteményéről beszélve, nem lehetett hallgatni róla. Alig van ember, akinél a munka és a művészet, ember-lét és a művészi teremtettség egymást-nélkülözhetetlenebb kapcsolatban lenne, mint Tompa Kálmánnál. Kapcsolatuk: maga az élet, mint az oxigén és a tüdőcserjék eleven, örökös kapcsolata. Biológiai létünkben, legalábbis a miénkben, egyik sem nélkülözheti a másikat. Elsorvad az egyik, ha nem táplálja a másik, emberileg öncélúvá válik az egyik, ha nem issza be bíbor buborék-bokraiba a másik. Egyik a másik nélkűl: kék fulladás és halál, erjedő enyészet, habzó bomlás, a lefosztott csontok fehér szegénysége. Kívánhat-e művész többet, hogy műveit így szeressék? Hogy úgy vigyázzák és rajongják, mint Tompa Kálmán? Én 1958-ban ismerkedtem meg vele. Akkor lettem betege. Hallottam már sokat róla: mámorba-burkolt gyógyító-szenvedélyéről, injekcióstűi robbanékonyságáról, tomboló élet-akaratáról. De mindíg visszafogott köd-kezeivel a szorongás, fehér pamutköteleivel megkötötte induló lábaimat a nemtudom-mi. Gyötrött és nehéz évem volt az, szélzuhogásos és fekete, émelygéses és verejtékes. S egyszercsak rosszúl-lettem a postán, ájulás kísértett és vélt halál, testemen áradva-ömlő veríték, mint az esőcsatorna buborék-pávafarka a viharban. Minden homályt jelzett és megsemmisülést. Elvánszorogtam hozzá, a Kékgolyó utcába. És a megnyugvásba kerűltem és a csodába. A lakás: zöld és bíbor-homályú, a lefüggönyzött csöndben arany-alkonyi derengés. Füst-növények zöld hínár-lebenyei a bizánci-magányú levegőben, piros páfrányligetek csöndből és fájdalomból. Itt-ott a homályon lila és arany csíkozás, mint némely bogarak pórusos szárnyfedő-kitinpáncélján, mint a gótikus katedrálisok száraz, fekete áhítatán. S a bénaság ezüst-eres páncélján elszórva vérpettyek, mint bogarak kristálynarancshéj-fedőszárnyain. S a lakás: az előtér, a mellékhelyiségek, szobák, a rendelő, mintha egy festő-isten ős-szívürege lenne, vagy egy virágzó korall-barlang állati pompája, vagy egy ősfestő belűlről-látott agysejt-rózsa-virulása: padlótól a mennyezetig zsúfolásig rakva festménnyel, szinte bepikkelyezve a teremtés szivárvány-pikkelyeivel, mint az ősangyalok torka. S a mennyezet is képekkel beterítve, mint a lentiek más-tükörképei, s az oszlopok körűl, mint szines palást a középkori királyokon. Fölszikrázó csöndek, arany-villogások, barna homály és aranygomolygás, glóriák aranylegyező-koszorúi, mint egy pravoszláv templom arannyal és színekkel-búrjánzó hajója, amelyben, ha állsz, mintha egy arany-szájban állnál, aranyfogak alatt, aranyfogak között, szinte átvilágítva magad is arannyal az arany szájpadlás zománc és hártya-arany barlangredőitől, amin megtörik a múmifikált, fekete-arcú, pókhálós-szakállú, karvaly-körmű, viasz és mirtuszkoszorús szentek üvegkoporsójára, Szűzmária aranykezére, Krisztus zománc-mozaik-palástjára, bizánci ősök le-nem-vágott körömként vastagon-begöndörödött aranyforgács-szakállára tüskésen-ragasztott cingár gyertyák fénye, mint az ütéstől az üvegpálca, s elporlik fehéren, mint az égitesteké a hüllők vizenyős bőrén. Miféle akváriumba kerűltem én? Micsoda gyönyörű tenyészet-világba? Milyen látomás-barlangba? Úgy űltem ott réműlt magányomba húzódva, mint a kísérleti állat, rágcsálóemlős a zöld-húsú, cizellált növény-tekervényes akvárium fenekén. De a szorongás szilikon-kaucsuk-hártyája, amely körűlburkolta lényemet, s elválasztott a látomás-akvárium fullasztó vizétől, áteresztve az akvárium-vízből kiválasztott oxigént, a vízből-kiszűrt életet, a szilikonhártya-kopoltyú megmentett a fulladástól, mint a kísérleti hörcsögöt a műanyagfólia, a szilikon-szűrőhártya, amely úgy működik, mint a halak kopoltyúja. Testemen a szorongás szűrőhártya-kopoltyújával, amely elvégzi a szorongás-hártyába burkolt lényem gázcsere-funkcióját, ültem e zöldarany-derengés mélyén, s néztem a körülöttem-lebegő lényeket, vibráló tekinteteket, merev ragyogásokat. Nem az előretolt-szájú, rózsaszín hús-viasz ajkú halakat, a piros állatviasz napfolt-pettyes-fátylú halakat, s a cigányhalakat, amelyek alsó ajka mereven és kereken előrenyúlik, félbevágott véreres viaszbuborékként, mint egyes óceániai törzsek lakóinak megnyúlt alsó-ajka, az alsó íny és az ajakbelső közé helyezett fakorongtól, nem is a zöld porcogó-üveg-szájú bölcsőszájúakat: de a különös akvárium merengő lényeit, áhítat-világát és rebbenéstelen mély-világi geometriáját. És körüllebegtek, mint különös, a magány átlátszó celofán-zsákjába varrt űrutazót a szivárvány-színű angyalok, a legszebb képzelet-lények, az isten-közvetítők, megszámlálhatatlan, nyüzsgő sokaságban a feketearany derengés határtalan-tekintetű létezői, szikrázó virágoskertjei, rozsdába-foszló, bűzös avarba málló katonahullái, szerelmes koponyái, medve-gyapjas csavargói, muslica-zizegésű csendéletei, nehéz-izmú, buzogány-farú lovai, világító pusztái, foszfor-belsejű asszonyai, áttetsző belsejű extázisai, nagyítólencse-metszésű alkonyai, titok-homályú, bánat-mohás erdői, amelyek, mint a romantikus költők versei jajjal-átitatottak, őrjöngéssel, rózsaszőr-mohos meztelenséggel, gomolygó zöld zúgással és szerelemmel. Felémúszott sötét őrület-ragyogással Czigány Dezső, a lázzal-világító keskeny Gadányi Jenő, Barcsay Jenő barna borongása, az elfoszló-könnyű Gulácsy Lajos, mint tétova gyermek-Apolló: a pirosruhás Ferenczy Béni, Vass Elemér vasvirág-magánya, a csupa-hús, csupa darabos szín-izom, csupa vaskos-ragyogású Illyés Gyula-fej, s Kondor Béla huzal-gubancos, világűrbe-szétlegyezett-szárnyú gép-angyala, az árvaságra-karcolt ember-gép-szörnyetege. S azóta, hogy láthatatlan barátság fűz hozzá, hisz zűrzavaros és futkosó hétköznapjainkban, rohanásunkban és lihegő elernyedésünkben, leroskadásunkban és akaratos föltápászkodásunkban idő alig van a találkozásra, azóta megszoktam már Tompa Kálmán élet-akváriuma gyógyító-arany csöndjét, nehéz templomi tömjén-lebegését, s tudom, így vannak vele mindannyian, a költők, barátok, művészek, erőre-áhítozók és gyógyulásra-várók. Ez az ember, aki a legszebb emberi szolgálat mámoros szolgájaként él s dolgozik ma is, immár életének hetedik évtizedében, aki fölfogta, megértette, vállalta a küldetést, fölfogta a súgást, amit a teremtés pillanatában a sors suttogott, boldog lehet, mert életében mást sem tett, csak amit érdemes és amit kell: gyógyított, feledve önmagát, s túlhabzó-gyönyörűséggel szerette a művészetet. Teremtő-erejét embertársaira áldozta, s viharos kedélyét, démoni gyűjtő-szenvedélyét a művészeteknek. Virágzó képzelete és lüktető, eleven gyémántcsepp-koszorúként ragyogó szeretet-koronája magához-ragadott minden szépet, és izgatóan-emberit, mint a merengő húsevő-virágok a zengő, aranycsíkos, fekete-pettyes, vastag hímpor-mohos-szárnyú, totemábra-rajzú, arany-moha-függöny-szárnylevelű létezőket, s fölemésztve őket, lett önmagává, virágzó rajongássá a teremtett világ: azonosúlva mindíg a művel, önmagát-építve mindíg a művészetekkel. Van-e boldogabb sors ennél, s van-e boldogtalanabb vállalkozás? „A segítés mámora volt az életem”, mondotta nekem egyszer egy szív- és vérnyomás-vizsgálat után. Szebbet aligha mondhat ember élete értelméről. Gyűjteményeinek is ez a forrása. Nem a pénz, mint annyi más okos, a művészetet szerető és gazdag emberé. Tompa Kálmán boldog lehet, hogy szükségünk van rá, hogy használjuk gyógyító-indulatát és szenvedélyes okosságát. S mi boldogok lehetünk, hogy szüksége van ránk, mert nemcsak a műnek, de a művésznek is a legfontosabb, hogy akarják, hívják, várják, értsék és szeressék.

Tóth Endre hamvainál^*

Elment egy ember, akit szerettünk. Gyorsan, váratlanúl és rejtélyesen. Nem élt sokáig a halál fénykörével körülöttünk, a pusztulás színes holdudvarával feje körűl, mint egy országúti eperfa, amit a hátulról közeledő jármű reflektora megkoronáz hideg fény-kévéivel, s a fa ott áll fekete magányában. Haláltól-bevilágított élő alakját nem ámúltuk vacogva. Váratlanúl, zuhanás-szerűen merűlt a halálba, húllt gyűrt, a hústól-ellotyogó-bőrű, ősgyíkcsonttaréjú, hörgő elemébe, az önmagában-gomolygó, zöld-bélrendszerű tengerbe, a fortyogó-pöfögő, mérhetetlen nagy amőbába, mint a repülőgép, amelynek szárnyán, tornyain és törzsén sisteregve folyik el a tűz és pusztít a robbanás. Vagy a mi szemünk volt homályos, az önzés kérgesedő szarujával benőtt? Vagy mi raktuk egyre-riadtabb szemgolyónk elé az ostoba játékosság és a kegyetlen tapintatosság rózsaszínű üvegét, hogy ne lássuk, amit ő pontosan tudott és viselt szigorúan és okosan. Most már nincs akitől búcsúzzunk, s akinek zárt arcából olvassuk ki a megfejthetetlenség igéit, s akinek halállal-teleírt arcából olvassuk ki az elmúlás fehér énekeit: a marék hamu, amit ez a hideg urna őríz, s elföd e bánatos, angyal-mosolygású érc-lap, az már az embertelen végső egyszerűség, oly terméketlen és magányos, hogyha van isten és lesz föltámadás, az isten tüzes könnyeivel kell összegyúrja, mint Jézus nyálával Izrael porát, hogy megerjedjen, legyen újra a növekedés és virulás anyaga, legyen újra a hússá-váló föld, amely virágzó buzgalmában csontot növeszt, ereket és belső részeket, testet, amely a vér hínár-kötegeivel átszőtt és ember lesz és szó és áhítat. Az ember, aki elment, nemcsak a térben foszlott el előttünk, fölszívta a halál, mint a köd-kastélyt Arany János versében a reggel, s roskadt egy kupac ember-porrá, hogy elférne egy illatos, jövővel-teleírt kisgyerek-tenyérben, de időben is hátrál az emlékezet Tündérországa felé, áttörve a múlt élő tüskebozótját, s átgázolva a jövőidő ezer falánk amőbaszáj-begyűrődésű mocsarán, a tér ismert és ismeretlen formáit akadálytalanúl bejárva, az anyagot átütve, mint az elemi részecskék, nem megszűnve, de önmagát antilétezőként folytatva, átalakulva, mert nemcsak az anyag nem vész el, de átalakúlva él tovább, önmagát szétsugározva, új formában örök – de az ember halál-alakja, az emlék-ember is örökös életet kap a látszólagos pusztulásban. Fölidézhetném elfoszlott alakját, szavaimmal fölrajzolhatnám a levegő áttetsző falára tegnapi lényét, ember-képét: laza-gyűrődésű, apró májfoltokkal, kis szemölcsökkel csillagzott arcát, amely tűnődésre és elmélyülésre bíztatott, önmagunkat kérdőjelezte meg, mint távoli galaktikák: fénycsomós és fényesség-csalánzós, foszforszakállas csillagvilágsziget-medúzák fényképei. Kissé rekedtes lágy hangját, amelynek meleg árnyéka, mint a világtérben az üstökös uszálya, hosszan végig-húzódott napjainkon és érzékeinken, s pamut-foszlányai még most is ott lebegnek deres szívünk redői és gyökeres bőre fölött, s égetnek beleragadva, mint véres vattaszál a sebbe. Fölidézhetném egyetlen kórházi látogatásom szelíd és emberformáló délutánját, nem is sokkal a halála előtt, a verejték-gyöngyház-álarcú arc okos mosolyát, elvékonyodott karját, amelynek emlékét halálig őrzi vállam, ahogy a kórház folyosóján, mint járni-tanuló-gyermek jött velem: az életvágy szívós indája volt az, vagy súlyos tollakkal és buja pihékkel elnehezülő angyalszárny, amelynek láthatatlan toll-lombozata betakar. Melegét most is érzem, s hallom a toll-vitorlák könnyed moccanásait és borzolódásait; s ha bal vállam fölé nézek a levegőbe, ott látom függni arcát a némaságon, a gyötrelem és a fegyelem húllni-kész, érett levelét. De az ember-angyalt megette a dühöngő anyag szemérmetlen erjedése, és a testet falánk izgatottsággal megette a tűz. Az ember-anyag nem bírt a halál-anyaggal: a kezdetté omlott a legyőzetésben. Mit tudok róla? Nem ismertem gyermekkorának történetét és ifjúkorát, életének tavasz-virágzású, vagy sivatag-árva, vagy jégszilánktól-zimankós tájait, sőt férfikorának utolsó, a szorongás köd-rongyaival begöngyölt szigetét is csak úgy, mint fölötte lassan köröző madár, mely néha leszáll a magány deres szírtjeire, de aztán föllebben újra, s csak fehér-csóvájú kiáltozásait, vagy vérgyökeres, szarú-szalmaszálú tollát hullatja a sziklák és ködök közé. S most már csak az elsűllyedt sziget örvény-nyomába ejtheti szikrázó búcsúszavait. De azt tudom: a kevesek közűl való volt. Azok közűl való: akik értik, élik és szenvedik a haza, s a világ kapcsolatát, akik tudják, mit érünk önmagunkban és hogy hatalmas hiányaink nemcsak a szenvedés, de a romlás forrásai is. Vágyott a mindíg-többre és bíztatott a mindíg-többre, lemondva önmagáról, szétsugározta önmagát, mint amikor a laza kozmikus ködanyag csillagcsomóvá zsugorodva össze szétlöki fényét, mert ez az ő megvalósulása: elmúlás az átváltozásban. A megértésre-törekvők közé tartozott, az olvasók és merengők közé, akiknek szava mint háborús éjszakán a gyertyaláng, leolvasztja önmagába-fagyott arcunkról a dér-borostát. Jó volt együtt ülni vele és okos, szelíd szeméből kiolvasni a szép bíztatást: legyen szavad még pontosabb, még izzóbb és izgatottabb, bízz magadban! Ember volt, aki lényével arra tanított, hogy sose hajtsuk meg a szabadság lobogóit az elmúlás előtt. De nehéz szavakkal hímezzük az élet fény-szövetű zászlajára a szabadság felejthetetlen szavait. Nem a testnek: a homloknak és a szívnek, ami nincs már, s aminek maradéka, mint egy marék hókristály új-megvalósulásban emlékszik régi életére, de ennek az embernek mondom, aki rejtelmesen és örökké itt kering emberi világegyetemünkben, mint kozmikus mikrótestek a világ-végtelenségben, átütve az anyagot, megbontva a régit, és új-részecskét teremtve az összeütközés-robbanással, aki itt kering robbanva és sugározva szívünk és emlékezetünk anyagában, ennek a titokzatosságnak mondom: nincs szebb, mint az élet és halál. Mint ez a konok és végtelen folytonosság. Ne higgyünk könnyeinknek!

Zöld vihar, sárga szél, temetők^*

Nem tudok beszélni a színekről és a formákról, sőt még arra sem vállalkozom, hogy az alkotás vegyi folyamatairól írjak e rövid bevezetőben, csak egy-két tulajdonságát akarom említeni a képeknek, (amik ugyan még nem teszik a művészetet, mint ahogy az ideghálózat, a tüdő és az agyvelő sem az ember önmagában, de annak elsőrendű alap-része), amiket örömmel fedeztem föl Szántó Piroska munkáiban.

Szántó Piroska megérezte, hogy a létezés legfontosabb gondolata a természet, amely legyőzhető és formálható, és mégis legyőzhetetlen; amelynek fölismerhető és összefüggéseiben magyarázható törvényein túl van valami komor, vad, életigenlő, hódító jelentése, a formai, felületi látványon túl az eredet sugárzó belsőlátványa, ha úgy tetszik: remegése. Nála ez a megérzés szelíd, emberi növények és ember-művelte tájak, az embert-kísérő elfajúlt és átnemesített természet ábrázolásában jelentkezik: pusztuló, vagy fölvirágzó, sárga szélben átszűrt, holdas árnyaktól megrettent, vagy buja, beteges lázzal fölvirúlt kertekben, termőföld-részletekben, esőben táncoló kukoricás zöldarany mámorában, elvadúlt kertekben és napraforgó-kórók aszott csontváz-diadalában, mátrai vagy badacsonyi tájak geometriává egyszerűsödött, megművelt látványában, vagy éppen agg, őskígyószerű, görcsösen-dudorodó sivár fekete venyigékben. Ez az embert-környező természet nála nem pompázatos, de ideges, szorongásos és szomorú; – mégis, ha a gyerekkor tódúl föl rajzaiban, az öröm irányítja formáló kezét: mert csak az öröm tudja (és mennyi öröm-emlék!) oly szorgalommal, kifogyhatatlan szeretettel, közöny-ellenes búzgósággal megépíteni a nagy-erű kórólevelet, a vidor-pofájú szöcskét, a kegyetlen és mégis oly nevetséges imádkozó sáskát, a varangyokat, rovarokat, merengő virág- és fű-szárakat, láng-fejeket és szerelem-asztalokat: egyszóval a gyerekkori rét apró micsodáit és harmatos dúcait, amelyek valaha, akkor, egy-szinten voltak a szemünkkel, egy-szinten voltak gyermeki-szívünkben a megismeréssel, testvéreink voltak és barátaink. És itt utalnék Szántó Piroska művészetének egy másik tulajdonságára: a humorra, amely ugyan nem derengi át egész munkásságát, inkább munkásságának egy szakaszát, de amely kétségtelenűl jelen van ezekben a természeti apróságokban, kicsíny létezőkben; illetve a szemléletben; hiszen oly komikus a mi rettentő és haragos századunkban ez a lét-alji világ, a fölismerés és a pusztulás idején ez a mégis-örökre-győztes, zöld, gondolat-nélküli erőszak, mert kifogyhatatlan, oly komikus és oly emberi (igen!) a temetőbogár, aki farsangi álarchoz, vagy húsát, haját, szemgolyóit-levedlett koponyához hasonlít, vagy a béka, amelynek önteltségére és nedves butaságára tudnék, de nem hozok emberi hasonlatot. Ez, a humor alkalmat ad a meghökkenésre, de az ember-ábrázolásában rejlő humor már közvetlenebb és szomorúbb. Portréi, arcképei sokkal ritkábbak, mint más-anyagú képei, mégis, fontos szigetek ezek, mert irányt adnak, eligazító-állomások, mint elhagyott tájon kis posta- és telefon-központok, jelzést adnak az ember világa felé, az ember felé, aki e világ fölött él, szenved, örűl, bajlódik, boldogtalan-boldogan.

És utoljára hadd szóljak egy harmadik tulajdonságról (nem szólván sok másról, hisz ez sem célom, sem föladatom), hogy mennyire magyar (erőszakos népi jellegzetességek nélkül is) ez a Szántó Piroska-ábrázolta növényi-emberi valóság. Magyar, mert a mi gyermekkorunk, múltunk és jelenünk ez, tájban, növényben, emberben; s a dolgok egymásra-épűlt halmazán is van valami másutt-meg-nem-jeleníthető, másutt-és-másképp-el-nem-mondható, valami rejtelmes, sívár és mégis oly életünkben-nélkülözhetetlen sugárzás: csakis a tájban vagyunk azok, akiknek lennünk kell maradéktalanúl: fajtánkkal, történelmünkkel, jelenünkkel és jövőnkkel-egyek, azonosak a szétporlásban és küldetésben. Magyar táj, magyar ecsettel írta egy verse fölé századunk egyik legszebb és legnagyobb költője: Juhász Gyula. Igen: magyar tájat láttok itt magyar ecsettel vonva, kedves barátaim, egy művész eszmélkedését, akit nem szükséges iskolák, vagy irányzatok rendszerébe sorolni, mert olyan amilyen, önmagában: ha szabálytalan, akkor nem szabálytalanabb, mint ez a világ, ha fölsejlik a hagyomány: akkor ez csak ragaszkodás; mert beszélni akar: és ez mégiscsak a legfontosabb.

Egy művészről és önmagunkról^*

Már több mint egy évtizede ismerem ezt a fiatal művészt, pontos és céltudatos-kezű grafikust, a megvalósítás törvényeit és módszereit kristályosan tudó mesterembert, a nagyszerű, modern könyvművészt, a betűk, a formák, a könyv megbűvöltjét és ihletettjét: Kass Jánost. S őt is, mint annyi társát, barátaimat és kortársaimat, a gyötrelmesebb-indulatúakat, vagy látomásos-agyúakat, a szelídebb-örvényűeket, vagy önmagukat-keresőket, azzal a finom szorongással, madár-kiváncsisággal és fontosat-váró ünnepi izgatottsággal, Gábriel-indulattal figyelem, mint költőtársaimat, a velem-együtt-indulókat és a megsokasodott fiatalokat. Mikor érik művészetük nemcsak önállóvá, de a kimondásban és megfogalmazásban a lét-értelmezésben és a világ-szerkezet-ismeretben, egyszóval a művészi megvalósulásban törvényszerűvé, az egy-igazság törvényerejű lényegévé, vallomássá, sorssá, megmásíthatatlan végzetté, a szó egyszerű és könyörtelen értelmében. Hogy mikor válik kezükben a ceruza, a toll, a fémtű, az ecset, a kő, az agyag, a drót, a fém, a rongy, az üveg, a festék, a fölhasznált tárgy-halmaz, a szög, a gyertya, az üvegszem, a madárcsont, állatszőr, halpikkely, vagy fémfonál-gubanc, tehát fölsorolhatatlanúl minden, amit az elmondás érdekében fölhasználnak, vagy használni megpróbálnak: vérré, virággá, csillaggá, halállá: önmaguk, képzeletük, önismeretük és világuk megmásíthatatlan lényegévé, törvénnyé. Mert a művészet nemcsak a törvény szűntelen, befejezhetetlen keresése, de a törvény megvalósítása is. Kutatni és meg-nem-nyugodni: ez a föladatunk! S a kutatás és meg-nem-nyugvás, a lázzal-átitatott keresés és mindíg-újraformáló kezdés Kass János szellemi és gyakorlati programja is. Kelet-Európában és nem utolsó-sorban Magyarországon évszázadokat kellett behozni, nemcsak a történelemben, de a képzőművészetben is. Európának ezen a sokat-perzselt és sok-jajjal-belombozott, megtöretett-csontú földrészletén a művészet azzal volt több, vagy kevesebb, hogy mindíg magával-hurcolta, mint vállcsontjára-forrt véres szárnyakat, vagy szíve-köré-nőtt aranyköpenyt, mohos kő-álarcot, vagy buja virág-koronát, álmot, átkot, vagy küldetés-hitet: a megváltó-céltudatot. Mi nem tudtunk még játszani, mert nem értünk még rá játszani. Hiába kérte meg a szörnyeteg-fölbomlás előtt József Attila a játék jogát a jövőtől: nem adatott máig sem meg nekünk a könnyű mámor, a gyermeki tevékenység, a gyermek-buzgólkodás és komolykodás minden-sejtet-betöltő öröme, lényünk szines mélytengeri derengése, a csönd-virágzás, vagy a hajnali fényt-váró boldog madár-kiáltozás. Az elmaradás (ami a föladatvállalás és a csöndből-kiváltódás indulatát lopta szüntelenűl szívünkbe és agyunkba) a képzőművészetben, de elsősorban a grafikában, illusztrációban, könyvművészetben volt talán a legnagyobb. S máig: ebben tettük meg talán a legtöbbet, bátran mondhatom: emelkedtünk Európa és Amerika, a világ legjobbjainak színtjére. S e fölemelkedésnek olyan fiatal mesterek voltak a részesei (hogy ezalkalommal mást ne is említsek, hiszen most csak róla van szó) mint Kass János. Indulása, első föladata, a szárny-toll-szárogatás, a csontszilárdság-próba, a légörvény próba idején, (ami a dogmák tűzketrecébe gyömöszöltetésnek ideje is volt, a kőkalicka-lét ideje, ahol néha azt hittük, fölöslegesen növesztettük színes tollainkat), az első tétova emberformálás és természet-építés idején, mintha Daphnis és Cloé ligetéből, a latin-értelmezésű mitológiák patakjai mellől, az Aranyágutáni latinság szelíd és aranyredő-göngyölgésű tengerei felől lépnének ki ágat, galambot, madarat, gyümölcsöstálat tartó kecses és könnyed és mégis kő-lábszárizmú, gömbölyű-mellű lányai, furulyázó ifjai, a táncos-léptűek, hermetikusak, önmagukba-zártak, szálkásak és világot-nem-ismerők, nem Propertius-bánatúak, és nem is Homéroszi-véres-szakállúak és barbár-fogsorúak. De játékosak és személytelenek, inkább egy stílus képletei, mint a lét ember-szavai. De az egyre-nagyobb feladatvállalások, az egyre-nagyobb ismeretek, a töprengés-vásznaiba-göngyöltség és a könyörtelen idő szorítása meglazították ezt a keatsi görög-váza-merevséget és személytelen ünnepélyességet, s lett grafit-szava, vagy rézkarc-tű-szava, vagy toll-szava esendőbb és így általánosabb, egyszemélyibb és jelentésében keményebb. Kass János, aki (csak költőként mondhatom) a mesterség minden titkát ismeri, megértette, hogy a művészet nem különállás a létben, de megvalósulás a létben, nem cél, de a lényeg, úgy kiválás, hogy azonosulás. S ez a föladataival-azonosulás az önmagával-azonosulás bátorságát hozta magával. Ennek a bátorságnak megrendítően-szép példája vad-tajtékzású, barbár-habzású, féktelen fehér-szőrhömpölygésű, szerelemmel, bikákkal, barbár-fehér szőr-rengetegből, ősisten-szakáll-habzásból kiáradó, szőrkoszorús-szájakból kihömpölygő bibliai átkokkal és parancsokkal, szikrázó kő-szőnyegként kigöngyölgő végzetes ősénekekkel, dárdákkal, bikaherékkel, asszonyöl-erjedéssel és férfiágyék-virágzással, komor fekete zengéssel és megváltást-váró, istent-hívó sikoltozásokkal és őrjöngésekkel zsúfolt Mózes-sorozata Madách Imre újra-fölfedezett nagy művéhez. Ezzel a fekete sírás- és átok-sorozattal jutott el Kass János a törvényszerű beszéd, a sorsszerű művészet vállalásához.

Csillagtörmelék^*

Költő a világegyetemben

Rövid vallomás magamról^*

Nagyszüleim közűl anyai nagyanyám él csak, özvegy Andresz Jánosné, hetvenhat éves, élénkszemű, mindíg-érdeklődő, jókedvű nagyanyám, aki lelke és lába egészségét máig megőrízte, futkos ide-oda, kijár a szőlőbe kapálni, a temetésekre, morgolódik, civakodik a nála sokkal tűnődőbb-kedvű, hallgatag, szigorú, keményerkölcsű, nagy lelkiéletet élő lányával, anyámmal, akinek özvegységét szinte nem is veszi jónéven és nem bánná, ha ezt a konok és fölemelő zárkózottságot fölgyújtaná egy egészséges, jókedvű férfi, annak ellenére, hogy apámat éppen a derűs lelke miatt nagyon szerette, s ő maga is fiatalon megözvegyűlt, négy gyerekkel állt a koporsó mellett siratva nagyapámat, aki az első világháború valamelyik frontján fázott meg és hazautazván, itthon halt bele a háborúba, tán harminckilenc éves korában; s azóta férfira még csak nem is gondolt, nem ment férjhez másodszor. Orra horgas, arca a meglazúlt szövet gyűrődéseivel, kacsos ráncaival, vaskos, domborműves pénzként előre-toluló állával, halántéka fehér horpadásával s a csomós, barnapettyes bőr-erszényéből elővillogó kék szemével rendkívűl hasonlít az öregkori Goethe-képekre, ami nem is csoda, hiszen ősei svábok voltak. Ahogy ő mondja, a Fekete-erdőből vándorltak, vagy települtek ide hajdanában. Családfámról alig tudok valamit, illetve nagymama is alig tud többet nálam, lehet hogy csak nem beszél róla, de az is lehet, hogy nem is emlékszik többre, mint egy-két, most már állóképpé merevedett időszakra, érdekesebb emberre és emberi tulajdonságra, de ki tudja, nem alakította-e át a megélt valóságot, vagy lánykori emlékeit, s az is lehet, hogy már az emlékeit is meghamisítva kapta apjától, aki cipész volt, vagy édesanyjától, akiről még egy szót sem szólt eddig. Az olyan emberek, mint nagyanyám is, és az ő szülei, ősei, elsősorban a saját jelenüket élik, legfeljebb az utódok lehetőségeit, az unokák jobb-megélhetését remélve és inkább a jövőbe tűnődnek, mint a múltba, a múltat, az elődöket, azok elődjeit elfeledik munka közben s legfeljebb nagy ünnepeken, nagy megrendülésekkor, születés, vagy halál alkalmával merűl föl bennük az apák, dédapák törmelék-arca, mint az apadó vízből nádtorzsok, rég-kivágott jegenyék vizinövényes rönkje. Így aztán én, a tizenhárom unoka és dédunoka közűl az egyik, szinte részese vagyok a megszülető mítosznak, gomolygó ködből bukkan ki egy-egy ősöm, egy-egy sziget, a többi elmerűl, nincs láncolat, s legfeljebb a fejemből egészíthetem ki családfám történetét, ahogy nekem tetszik, hiszen a holtakat hiába faggatom, nekünk nem volt családi krónikánk, a szájhagyomány hajszálerei az időnek csak nagyon kis testrészét futják be, nagyjából azok is elsorvadtak az elmeszesedő idővel, és a kapcsos német biblia, illetve valami régi történelemkönyv egy-két rosszúl-följegyzett évszámnál és névnél nem mond többet. Az őseim bizonyára nem voltak nagy hősök, följegyzendő dolgok elkövetői, vagy elviselői, csak közkatonák és adófizetők, a falú, a szomszédság, a rokonság, amíg éltek, együtt élt velük, és haláluk után egy nemzedékkel már az emlékük is elbizonytalanodott, elsüppedt az új-jelen-idő bürkeivel, töviseivel kiszakállasodva, akárcsak a sírjuk. De az mégiscsak érdekes, és ezt csak a napokban tudtam meg, hogy dédszüleim általában jómódú parasztok voltak, egyedűl az apám apai ága, a Juhász-család volt következetesen szegény, de a Steinhauser, az Andresz és a Gallina-dédek egyáltalán nem nyomorogtak, a nagyapák, nagyanyák pedig már földtelen napszámos-szegények voltak, s gondolom, a dédszülők is a szegénységbe vedlettek életük utolsó szakaszára, viszont abban sem vagyok biztos, sőt egyre bizonyosabban nem hiszem, hogy legtöbbször gazdasági oka volt az elszegényedésnek, azt hiszem, sokszor a lustaság, vagy az álmodozás szakított le egy-egy föld-darabot és mosta szét porrá és porfüstté, legalábbis erre enged következtetni Andresz nagyapám apja, aki több fertály földet eladott titokban, a felesége tudta nélkűl, a pénzből könyveket vett, felét eldugta a padláson, felét a kukoricás mellett levő híd gyűrűiből egy kő kiemelésével képzett kőszekrénybe rejtette, s azontúl olvasással töltötte nagyrészt az idejét, hol a padláson, hol a kukoricaföldön. Szellemi táplálkozás közben derűlt ki a hamisság, tudni-illik már vagy három hete kapált talán félholdnyi kukoricát, s egy nap a felesége, nem értvén a lassúság okát, utána lopódzott, s ott találta az öreget, zsíros kalapját a szemére tolva, hasonfekve a zöld-ingű cseresznyefa alatt, pipázott és elmerűlt egy lexikon-nyújtotta szellemi élvezetben. Bevallom, mint ahogy az sem túlságosan foglalkoztat gondolatban, hogy magyar, sváb és olasz vér keveredik bennem, úgy az sem, hogy a múltban egyre inkább szétlombozó-eredetű elődeim vagyonosak voltak-e, vagy nem, talán inkább az, hogy ez az időszakos megvagyonosodás hosszú gyűjtő-folyamat volt-e esetenként, vagy egy-egy ember kezén hirtelen fölgyülemlő módosodás? Juhász nagyapám vasúti munkás volt, pályamunkás-e, vagy fékező, nem tudom, apró, tömöttbajszú, haragos ember; Andresz nagyapám napszámos, középmagas, szálas, hosszú, kétoldalt vízszintesen az arcoválból kiszökő fekete bajszú, széparcú, megértő, inkább szomorúszemű férfi, vastag, sörényes szemöldök-bozontjának ívei egyenes homlokfalat tartanak, a tűnődő homlokra oldalt-választott, lágy hullámzatú fekete haj fekszik: őt csak fényképről ismerem, s olykor Jani bácsi, anyám bátyjának arcából sejlik ki emlékarca, öt gyereket nemzett, egyházközségi iskolai ellenőr volt, s mert szép írása volt, takarékpénztári tiszteletbeli írnok és Schulteisz-boltosék szőlejét dolgozta, tőlük is ment Amerikába, illetve a bolt pultjáról röppent el (ott ültek pálinkázva hitelbe) anélkűl, hogy az asszony tudta volna, s már csak New Yorkból jött a levél, hogy a felesége menjen utána a gyerekekkel, de az nem vállalta a kockázatot, s ő se tudott egy gyárat összemosogatni, hát egy, vagy két év múlva visszajött, ahogy indúlt, szegényen, hajófestés ellenében hajókázva vissza Európába az óceánon.

Anyám, született Andresz Borbála a harmadik gyerek volt, már egészen aprócska korában szolgáló egy meglehetősen zsugori nagynénikéjénél, aki anyja helyett lett volna anyja az árvának, de amikor megszökött tőle, nagyon megsértődött, tán másodanyai szeretetét érezte alaposan meggyalázva. Boriska ezután a házasságáig különböző helyeken dolgozott Budapesten: zsákvarrodában, gondolom, egészen fiatalon, hiszen még nagyon régen említette nekem, hogy ebédszünetekben a zsákhalmaz tetején birkózott a lányokkal; csokoládé-gyárban, doboz-gyárban, építkezésnél, mint malter- és téglahordó, és a házassága előtti években egy zsidó ügyvédcsaládnál cselédeskedett. Apám, néhai Juhász Ferenc a kömíves-mesterséget tanulta ki, kőmíves-segéd lett, de röviddel a házassága után, körülbelül az én születésemmel egyidőben, 1928-ban lett tüdőbeteg, a betegségnek az egész szervezetet átfogalmazó elhatalmasodása következtében rövidesen más, az állandó-lázban-ihletődő testet kevésbé kihasználó, a tüdővérzéseket föl-nem-fakasztó munkát kellett keresnie, így lett altiszt egy Budanil Rt. nevű vállalatnál, ami tudomásom szerint az I. G. Farben magyarországi képviselete volt. Apámnak volt egy gyönyörű gombos, réz-virágokkal-kivert tiroli harmonikája, a pávafarokként szétlegyeződő, üres szemgödörre szemhéjként tapadó, boldog termesz-anyaként szerelmesen földagadó fújtató bőr-tollvégei virágírásos rézzel-beszegettek, a ránc-gyűrődések szélei, a nagyon-ízelt hernyószerű bőrszelvények, finom, pórusos sárga bőrrel voltak beszegve és kivarrva, mint a tökösverebek szája, még nagyapám hozta ferencjózsefi katonáskodása idejéből. Apám csodálatosan játszott rajta, esténként, vagy vasárnap délelőttönként a nagy szederfa alatt űlve, talán ez a harmonika volt a tuberkulózis oka, mert akinek ilyen hangszere, de kevés pénze van, mit tehet, tagja lesz a zenekarnak, és lakodalmak, búcsúk alkalmával vidítja társait tisztességes honorárium ellenében, aztán megrészegedik a bőr-fém-hangszálú torok-kötegtől, a vékony-mély síphangoktól, a bortól, elbukik egy téli hajnalon, puha kupacot, tollas tetszhalott-sírdombot növeszt rajta a hó, másnap már erősen köhög, s egy, vagy két év múlva már a műtőasztalon ül, ébren egy nagy bádogtálban, bordáit, akár a kertész nyesőollóval a vadhajtásokat, kimetszik, s a nagy harangtükörben még a saját szíve verését is láthatja, ha van ereje hozzá, ül, mint egy fölboncolt csirke, egyre álmosabb lesz, miközben ereiben kis motor-pumpától lökdösött sós-víz kering. Így volt. Szegény szemérmes apám, emberek között a legelső, a legbátrabb, nagy fehér kezeivel vígan-vezénylő, köhécselő és dalárdista, rekedt tenor II, aki csak állt a többi aranyhárfával-díszített, ibolya-kék bársonysapkás daltárs között, mert a féltüdő nem nagyon bírta a Beethoven-förgeteget, jegenye-testű, akit rokkant válla villámsújtotta fához tett hasonlóvá, nem is tudta, hogy mit mondjon, amikor első verseskönyvemet hazavittem neki, azt hittem örülni fog, büszke lesz rám, de félt, igyekezett eltitkolni szorongását, és csak anyámnak bizonygatta később, hogy rossz útra vitt önfejűségem és makacsságom, költőnek lenni egyenlő a nyomorúsággal és az éhenhalással, és miért beszélem én ki a világnak még őket is, ebből nekik is, nekem is, mindnyájunknak baja lehet. Most, hogy a szívemben föloldódott a dacos, vad emberektől-félelem és elfoszlott a létemet-begöngyölő keserűség, mint a köd és már naponta kétszer is kell borotválkoznom, megértem (és ez az igenlő megértés egész lelkemet a maga képére formálta), hogy nagy-lombú rokonságomnak minden tagja kedves, csodálatos ember, s tulajdonképpen beszélni kéne valamennyiükről, hiszen gyermekkoromnak, kamasz-robbanékonyságomnak és költővé-serdülő életemnek szinte csak vegyelemzéssel kimutatható alkatrészei ők, az ő jellemük, egészségük, de különösen érzékenységük finoman áterezte a szívemet, mint az őszi szélben futkosó bütykös-térdű füvek a földet. Mégis, csak Jani-bácsit említem, anyám bátyját, a szobafestő-mázolót, nagydobost a sramli-zenekarban, akit tán a legjobban szeretek, aki mókázik örökké, bár veséje, lába, háta szaggat, s már többször kizuhant létrástúl festés közben a bérházak második-harmadik emeletéről, több gondja volt, mint száz embernek egyűttvéve, de minden szava harmatos, jószagú, mint az augusztus-reggeli nagy, telt, zsíros és vérgyűrűs virágok, és úgy sarjad ki belőle a jókedv, kövéren, szinte lucskosan a vídámság nedveitől, mint a vetés. Ő is vonattal járt Budapestre dolgozni, mint apám. Ő hozta apám halálhírét is, csöngetett reggel, egy szót se szólt, láttam, sárga arcát összevissza kaszabolta a fájdalom, a virrasztásban-kitódúlt piros szakálla, mint a maszkká-merevedett gyötrelem, őszi-kék szemében tört, rendezetlen fények, bejött, topogott, körűlnézett, aztán hirtelen, szinte vezényszó-szerűen kivágta: „fogadd őszinte részvétemet”. Mást nem tudott mondani, rágyújtott, és szótlanságával bátorított férfiúvá lennem véglegesen.

Szüleim szerelméből két öcsém is termett, Gyula 1930-ban, Jancsika 1932-ben született. Jancsika tíz-hónapos korában agyhártya-gyulladásban meghalt, neki a születésére és a halálára is pontosan emlékszem: mikor született, a csönd-kíváncsiság-ünnepélyesség érzése lepett meg minket Gyulával, halálakor meg valami fínom derengő derű töltötte el a kettőnk szívét, a jó isten tudja miért, ott álltunk a kis világoskék koporsó mellett, a koporsó az asztalon feküdt, födele a kályha mellé volt támasztva, Jancsika meg cukorból volt, áttetsző fülecskéjére göndörödött a megfagyott angyalhaj, összekulcsolt átlátszó kezei erekkel-behálózott celofán-kesztyűk, kék-gyökeres, hulló rovarhártyaszárnylevelek, nagy fekete szempillája úgy állt ki ebből a rózsaszín álomból, mint szétlegyezett hímpáva-farok, mama meg azt magyarázta, hogy Jancsika azért halt meg, mert megette a kenyér-cédulát, és az eldugaszolta a kis vesszőjét, nem tudott pisílni. Tehát mi se együk meg a kenyércédulát. Gyermekkorom Giotto-képe volt az a reggel: kékzománc-ég, aranylegyező-glóriák, vadhattyú-szárnyú, arannyal-hímzett-ingű angyalok között az újszülött-halál. Világoskék Szent Mihály-lován vitte hat fehérbe-öltözött lány a temetőbe, hogy legyen liliom-forgács, kristály-lélekharang, arany Jézuska-csengő, angyalszárny belőle. Gyermekkorom: zűrzavar, fájdalmak ismétlődése, nosztalgiák, gyermek-örömök és gyermek-büszkeségek, kimondhatatlan rettegések, félelmek, megfogalmazhatatlan állapotok olyan gubanca, amit a tülekvő emlékek leírásával nem tudnék kisimítani. Nem is beszélek róla. Apám nagyon szerette a bort, a barátokat, anyám a csöndet, a fegyelmet és a könyveket. Sokat sírtam a dunna-alatt, és nagyon tudtam örülni a békességnek. A négy elemi elvégzése után szüleim Bicskére írattak polgári iskolába, oda jártam vonattal Biáról, egész kamaszkorom vonatozással telt el, hiszen a polgári iskola után meg Pestre jártam kereskedelmi középiskolába, bár apám azt szerette volna, ha kitanulok valami jó mesterséget, próbált műszerészinasnak szerződtetni a Gamma-gyárba, nem vettek föl, de igazi vágya az volt, hogy textil-festő legyek, az szép szakma is, és jól lehet vele keresni. Én meg azt sem tudtam, hogy mit akarok, jártam ugyan a kereskedelmi iskolába, a szakma, a könyvvitel, közgazdaságtan, a kereskedelmi számtan iránti tökéletes undorral, de amíg a polgári iskolában minden vágyam a repülés, úgy itt már a lét centruma a költészet volt, minden megpróbáltatásával egyetemben. A diákévek nyarait átdolgoztam, hol az uradalomban napszámban, hol a kőműveseknél segédmunkásként, estéit meg virradásig-lobogó olvasással töltöttem, költőkkel, misztikusokkal, látnokokkal, filozófusokkal, káotikus lélekkel, vad, nyers, sokszor a megsemmisülés-vágyáig-finomodó sejtelmekkel, éltem gyakorlatilag teljesen céltalanúl, szüleim nagy bánatára, verseket írtam, pontosabban próbáltam írni a konyhaasztalon, hajnalig égetve a villanyt, és hallgatva a fényre fölriadó apám, vagy anyám szeretetteljes szidalmait, vagy keményebb korholását, lázadoztam ellenük, s egy kis nyomásra csak úgy csurgott belőlem a dekadencia, mint a virágszárból a nedvesség, ha megszorítják. Ezidőtájt lett barátom, illetve lettem tanítvány-barátja egy nálam öt évvel idősebb festőnövendéknek, képzőművészeti főiskolásnak, nekem mesternek, Hantai Simonnak, akit rajongásig szerettem és tiszteltem, s annak ellenére, hogy már nyolc éve nem láttam, ma is úgy emlékszem rá, mint a megtestesűlt Művészetre, kis paprika-piros szakállára, szeplős fejére, cinóber-piros hajára, gyors, lobogó mozdulataira, tettre-buzdító barátságára, a legnagyobbfokú önzetlenségére gondolva, ma is azt az odaadó kamasz-rajongást érzem, mint hajdanában, amikor hajviselete utánzásra, állandó lelki-izgalma munkára késztetett, egyszóval a hűségre. Éjszakákon át beszélt nekem Dantéról, Baudelaire-ről, Babitsról, az egyiptomi, az etruszk művészetről, Masaccióról és Michelangelóról, Picassóról és Proustról, a modern filozófiai irányzatokról és Cézanne-ról, hirtelen nem is tudnám elsorolni valamennyit, könyveiket ő adta a kezembe, képeiket ő mutatta meg albumokban, folyóiratokban, otthon és a Képzőművészeti Főiskolán, és bíztatott: ha olyan verset írok, amelyik már valóban jó lesz, meg fogja jelentetni; bemutatott fiatal festő-barátainak, elvitt a Főiskolára, levelezett velem, beavatott élete legbenső titkaiba. A háborút egyűtt éltük át bújdosva, ő katonaszökevény volt, nekem, mint tizenhat-évet-épp-betöltöttnek szintén el kellett volna menni katonának, de még jelentkezés előtt visszaszöktem Pestről: a sorozóhelyi gyermek, kamasz és férfi-láva ideges, buborékzó és vérzeni-rendeltetett hömpölygéséből, otthon bújtam a jelzőrakétákkal-teleírt, üres kígyóbőrként mintásan-ropogó Karácsonyig, és 1945 őszén már mind a ketten Budapesten laktunk, én albérletben az Üllői-úton, barátom pedig megnősült, és a Damjanich-utcába költözött egy félig-romos lakásba, ott töltöttem aztán én is estéim nagyrészét, nagyon-hallgatva, kisebbségi-komplexusok szövevényeivel lelkemen, mohón, dacos és titkolt elrendelés-tudattal, mégis valami félig-bódúlt állapotban, figyelve és lebegve a ködben egyszerre, sértődésre mindíg-hajlamos szívvel, boldog-boldogtalanúl, tehetetlenűl, megoldott-kéveként-széthúlló akarattal és kutya-hűséggel. Úgy emlékszem ezekre az évekre, mint aki sűrű, kábító, fojtó ködben tántorogtam, eljutottam valahová, de a szervezet zihál, egyre álmosodik, olyan voltam, mint a béna, aki gondolatban fölemeli a két karját, de a valóságban csak lóg bábuk rongy-kezeként. Teljesen tehetetlen voltam. Két ép sort nem tudtam egymás alá írni, sőt egy gondolatot sem tudtam tisztességesen megfogalmazni, milliárd törmelék-verssor, már roncsnak-nemzett versszak született, bágyadt voltam testileg, lelkileg. Egyetlen dolog foglalkoztatott szüntelenűl: az öngyilkosság. Erről ugyan senkinek se beszéltem, de ezt a tervet részleteztem állandóan, színeztem magamban, egyre készülődtem rá, s közben két koffernyi, különböző költők hatása alatt kelt vers-rom, próza-vers született, őriztem is őket jóideig, de 1952 őszén a krumpliszárakkal együtt eltüzeltem őket otthon a kertben. 1946 nyarán érettségiztem, az akkortájt írt verseket megmutattam tanáraimnak, és rövidesen, egy Weöres-kötet vásárlásakor, a Móricz Zsigmond-könyvkereskedésben megismerkedtem Weöres Sándorral, akinek nagyon tetszettek a versek, aki nagy szeretettel bíztatott, barátjául fogadott. Lassan az írókkal is találkoztam, megismerkedtem Kormos Istvánnal egy egyetemi felolvasóesten, ő vitt el a Centrál-kávéházba, ő jelentette meg első két versemet a Diárium 1947-es karácsonyi számában. 1946 és 1948 között bénultságom a legnagyobb fokot érte el, mint akit elvarázsoltak, magamnak-is-idegenűl lődörögtem Bia és Pest között, szüleimnél laktam ugyan, többször kísérleteztem az egyetemmel is, munkával is, de pénzt nem kerestem, egyetemre nem jártam, csak voltam és szégyelltem magam, hisz apám már pamutfonodában dolgozott a kavernás féltüdejével, egyre erősebben köhögött, nagyon szegények voltunk, én a papa ingeit, ruháját, télikabátját hordtam, dolgozni egyáltalán nem volt kedvem, beleszerettem egy vegyészhallgató-lányba, és szívtam festő-barátom cigarettáit. Igen, nagyon szégyelltem magamat, és amikor ez a szégyen és nyugtalanság már csurdig betöltött, nem akarván szüleim nyakán tovább élősködni és poshadni, mint a talajvíz a cigánygödörben, a nyomorúság kákicsaival, szúnyoglárváival, csíkjaival, piócáival, ebihalaival, csíboraival és kecskebékáival tömötten, elhatároztam, hogy eljövök véglegesen otthonról, szegény szüleimtől, hiszen annyit bánkódnak miattam. Olvastam valahol a fölvételi felhívást a népi kollégiumokba, kérvényt írtam, föl is vettek a József Attila irodalomszakos kollégiumba, újra beiratkoztam az egyetemre, és apám és anyám is örömmel vette tudomásúl, hogy most már végre diplomám lesz, nem etettek-neveltek hiába. A kollégium a Bajza-utcában volt, nekem akkor a szabadságot, a megmenekűltséget jelentette, annak ellenére, hogy körülbelül két és fél hónapig voltam csak kollégista, pontosabban csak látszat-kollégista, hiszen sem az egyetemi, sem a kollégiumi élet nem érdekelt tulajdonképpen, csak a költészet, az irodalmi élet, nem is szólva arról, hogy ott lakott velem a sziklatömbszerűen-nyugalmas, drága Nagy László, az áldott jó Tóth Gyula, s a szőke, különös szerény, finom Simon István, s az emeleten, ahol a lányok szobái voltak, egy csodálatos gyerek-lány, született Szeverényi Erzsébet, akit mikor először megláttam, ahogy a belső-lépcsőház lépcsősor-tetején állt, mikor én bátortalanúl, jelentéktelen csomaggal a kollégiumba érkeztem, úgy megszerettem, hogy a csontom is belesajdúlt, rövidesen össze is házasodtunk, két hivatali altiszt tanúskodásával, s mivel lakásunk nem volt, a kollégiumból meg kiutasítottak bennünket, Erzsike egy hétig távoli rokonánál lakott, én pedig Nagy Laszlóval egy padlásszobában a Vilma-királynő-úton, mert ő is átköltözött a Dési-Huber-kollégiumba. Első albérleti szobánk a Szív utcában volt, egy füstös, utcáranéző szoba, ahol hajnalban részeg férfiak és nők rikácsolását hallottuk, a tejeskocsik zörgését, nagyhajú ló-Willendorfi-Vénuszok: ősasszonykövér, rézcímeres bőrökbe és fekete szalagokba öltözött, raffiával, kukoricacsuhéval-befont sörénycsimbókos muraközi lovak pata-kopogását, öldöklések és szenvedélyek sikolyait; Neumann-néni a Dési-Huber-kollégium aranyszívű szakácsnéja szerezte Nagy László közbenjárására, első lakbérünket meg Erzsike kis dunnájából szereztük, elvittük egy Thököly-úti szemölcsös-arcú, nagy-pórusos bőrű, szőrös-állú, pihés-boglyasfejű zsidó tollasasszonyhoz, aki kellő igazoltatás után, hogy nem loptuk-e?, az ígért hatvan forint helyett nyolcvan forintot adott a dunnáért, azzal az utó-indokolással, hogy már amikor beléptünk, látta, hogy költő-féle emberrel van dolga, és ha írok olyan szép verseket, mint Petőfi Sándor, megveszi ő a dunnát alkú nélkül.

Itt be is fejezem ezt a nagyon rövid vallomást, hiszen elérkeztem a verseskönyvekig, a maradéktalan vallomás vágyáig, ami elkezdődött eszméletem ősködében, csillaggá-robbant, égitestté-omlott a tűz-hömpölygésű kamaszkor termonukleáris reakcióiban, gravitációs katasztrófáiban, kozmikus embrió-szív-alakulásában, növekedett létem kréta-korszakában, hatalmas-testűvé földagadt, csont-tövisekkel és csont-levelekkel megkoronáztatott és taréjoztatott vágyam bársonygumi-bőrű, virágzó őskocsonya-állat-álmaiban: óriásgőte-kétéltűségében és Szaurusz-életében, felröppent verseim karmos-szárnycsontvégű ősmadár-idejében, hoatzin-kakasőseiben, s zeng üstdobbal, kürtökkel, hegedűvel, hárfával, fuvolával, s folytatódik azzal a bűnbánattal, szenvedéssel, gyötrelemmel, lelkiismeretfurdalással, fájdalommal, amit hadd födjenek csak a szív örvényei.

Az eredetről és a küldetésről^*

Első könyvnap, első könyvek^*

Az 1945 előtti utolsó könyvnap volt az első, amelyiket láttam, s amelyiken nem tudtam vágyott könyveimet megvenni. Akkor jártam először egyedűl Budapesten, szüleim nélkűl (mert apám sokszor elhozott a munkahelyére), mámorosan és tétovázón, a szorongástól izzadó tenyérrel szorongatva az apámtól-kapott pénzt, tízpengősöket is, s a fehér fémkorongokat, önállóságom első féltett jegyeit, hogy a papírpénz ember-arcát átitatta a verejték, mint a haldoklókét, s a fém-pengők is átáztak, harmattal-hólyagozódtak, mint esőben a friss sírgödörre hányt csontok. Háború volt és háborús világ, izgatott, bombázó-szagú, egy oktalan rend véres és ostoba alkonya: s én itt ácsorogtam a lázas, zsibongó Rákóczi-úton, apróbb-nagyobb könyves-sátrak, verseiket kis cédulákon árusító loboncos, nyakbanőtt-hajú, kefére-nyírt-hajú népköltők, névről-is-alig-ismert írók, áradó tömeg, sátrak-előtt-összecsomósodott kiváncsiskodók, bolondosan-csöngető villamosok, autódudacsorda-hangok között, ha nem is oly csudálkozással, mint egy, az iskolában akkor tanúlt vers kis tanyasija (hisz Budapest mellett születtem), de mégis fátyolos magányossággal, bizonytalanúl, s szinte a szememig-lüktető idegességgel. Könyvet akartam venni, és féltettem a pénzemet. Féltem, hogy elveszítem, hogy ellopják, mint otthon mindíg, ha anyám a boltba küldött: mákért, élesztőért, cukorért. Úgy emlékszem, Sértő Kálmán versei jelentek meg akkor összegyűjtve, vaskos köteteivel volt tele a Rákóczi-út. Akkor még nem ismertem Sértő Kálmán verseit, azt is csak később tudtam meg, hogy mi lehetett volna ebből a szerencsétlen, elfoszlott, szeszbe-szállt-akaratú fiúból, ha dacosabb, s nem fullad bele önkéntesen a zöld áradásba. Egy Sértő-könyvektől-roskadozó pult előtt végűl is szorongva kinyögtem, hogy Babits Mihály könyvét: Az Európai irodalom történetét és József Attila Összes verseit szeretném megvenni. Az eladó durván rámkiáltott – fölösleges lenne szavait megismételni. Szinte sírva tántorogtam tovább, hisz sokszor megaláztak már falumban, de könyvekért még soha. A Nemzeti Szinház-előtti könyv-sátornál újra-csak őket kértem. S ekkor valaki azt súgta a fülembe: „Édes fiam, menj az Egyetemi Könyvesboltba, Birkás Endre úrhoz, nála talán megkapod a könyveket”. Arcára már nem emlékszem, csak okos tekintetére a boldogító suttogónak. S elmagyarázta azt is, hogyan jutok az Egyetemi Könyvesboltba, s hogy néz ki Birkás Endre úr. És az Egyetemi Könyvesbolt pincéjéből Birkás Endre fölhozta József Attila Összes verseit, a Cserépfalvi-kiadásút, és Babits csodálatos irodalomtörténetét, mint a boldogtalan alvilág boldogtalan csodahírnökeit, a hit és a tisztaság remekműveit, a halhatatlanság két aranylevelét: ott tündököltek Birkás Endre hatalmas tenyerében. Első könyveimet, azóta is a legtündökletesebbeket, életem két gyöngy-bástya-tornyát, létem csillag-arcú oszlopait. Hadd köszönjem meg Birkás Endrének azokat a könyveket, azt a gyönyörű pillanatot. Akkori szorongásommal, mostani-magammal.

Bajza-utcai ősz^*

Tudor Arghezi fogadásáról jöttünk Simon Istvánnal és Nagy Lászlóval, tűnődve és mosolyogva, a Múlhatatlan Őszből lépcsőfokonként ereszkedve le a múlandó emberi őszbe, előttünk lépegetett, fehéren, mint valami behavazott-tollú kis madár, törékenyen tipegve a Halhatatlan, ez a kristály-torkú igazmondó, aki már a végtelen döbbent, lázas, dagadt, istentől-vemhes, arany-rikácsolású nősténycsillagaival is tud beszélni, akinek koponyahabja, mint a megőszűlt tenger, mint a tajték, amit a Cet roppant-tömegű rohanása ver, a Bibliaié, de akinek ifjú szívére vad, hatalmas illatokkal dőlnek a mindenség véres-arcú virágai. Míg az autóig kísértük, azon töprengtem, kire is emlékeztet arca ennek az igaz embernek, s meghatódva néztem az őszi utcán ezt a kicsi testet, amely oly finomnak, gyöngédnek és érzékenynek tetszett, mintha pókhálóból és dérből szőtt tartálya lenne csak a vér-ragyogású dalnak, horgolt aranydrót-kürt, mész-zsákállatka-csipkehegedű, mögötte a végzetes őszi űr, amely porlik és villog és robban és ragyog, s oly kék, hogy ha belenyúlsz, csuklóig rátapad az égi liszt, s lecsöpög a madarak evező szárnyáról, sötéten, mint az alvadó vér. Mikor búcsúzóra nyújtja pókhálócsipke-kezét s rám néz és felülmúlhatatlan finomsággal mondja magyarul, hogy „nem tudok magyarul”, mintegy mentegetőzve és szégyenkezve, engem borít el a szégyen, irígylem ezt a friss, kötekedő iróniát és nézem szélesen elterülő tarló-bajuszát és vastag szemöldökét nézem, amely mint gránitkéve beárnyékolja ősi kalászaival a szem nedves fényét, amely mint a föld-rengető-léptű öreg vadmének elsárgúlt sörénye hajdani vad csatákra, győztes nyihogásokra emlékeztet, mintha a megtöretett, a szenvedés karmos, patás hordáitól leigázott, de le-nem-győzött-arcú öreg Babitsot látnám, aztán meg mintha Paul Valéry fáradt, magányos, bölcs, tudós arca mutatná magát előttem. Miért őket idézte kutató képzeletem? Sorsuk és szándékuk is más volt, mint Arghezié. Csak az arc-építés azonossága lenne, ami ámúló és ifjú lelkem előtt valami mást igézett? Valami sorson és szándekon-túli azonosságot? A legyőzhetetlen ember és a legyőzhetetlen szellem azonosságát? A legyőzhetetlen hitét? Három költő: három nyílsuhanás a végtelen három tája felé. Három virágos nyílvessző, amit az élet angyala lőtt ki a halál angyala ellen. Három költő: egy emberi kötelességtudat. Játszik szívem a gondolattal, míg ácsorgunk ott a járdán, Arghezi a meginduló gépkocsiból visszaint még, aztán ottmaradunk a Bajza-utca sarkán, a libaszem-kék őszi ég alatt, amelyből tüzes sárga tündérnyál csorog, s amelynek boldog redőzetében fölvillannak a láthatatlan lények dühöngő foszforszárnyai. Ó, fiúk, emlékeztek-e még a tizenkét év előtti őszre? Emlékeztek-e még édes barátaim a Bajza-utcai házra, amelynek arany-nyárfás őszi udvarából röpítettük föl fiatal hitünket? Világhódító hitünket, amelynél nem volt szebb és igazabb, hitünket, amelyet hinnünk megadatott, mert velünk jött a föld és a munka; és üde toporzékolásunk, vérmes viháncolásunk mozgatta meg azt az őszi utcát, azt a házat. Ott született meg bennünk a Politika és a Szerelem, mert mi nem akartunk csak dalolni, mint a rigó a lombban, de Ady dacos, büszke, fenséges, felejthetetlen, mámorító, a förtelmes istent beszélni-tanító szavával vallottuk, mi, induló költők, hogy a fölszánt poéták ceruzáját nem érdekelheti más, csupán a Politika és Szerelem. Ady: jácinttal-borított arany-vulkán, csillag-zuhíntó véres angyal-trombita, gyönyörű fehér kócsag a magyar lápon, fekete szerelem-átok. A legnagyobb tanító és a legnagyobb követelő! Ó, Barátaim, ott született meg a Politika és a Szerelem, és ott tanultuk meg igazán érteni Petőfit, ezt a legbüszkébb és legcsodálatosabb fiatal férfit, aki meghalni is úgy tudott, ahogy mi élni szeretnénk. Megvallottam már, nem is egyszer, és nem is olyan régen hűségemet, rajongásomat és szerelmemet hozzá, megvallottam, hogy az utóbbi évek belső szorongattatásaiban és külső nyomorában Tőle kaptam erőt, bíztatást, s az ő szigorú tekintetétől ocsúdott föl megperzselt, véres-ragacsba-fúlt-szárnyú élni-akarásom, hogy elvakart-sebű Jób-magamat megmostam költészetének tündérvízében és szívem újra virágzó lett és hitem erős, megvallottam már, hogy népet, hazát, szabadságot és szellemet úgy kell szeretni és tisztelni, ahogy ő szerette és tisztelte, és a hazugokat, az álnépfiakat, a finomkodókat, a régit-akarókat, a penész-lelkűeket, a nép-nevével-üzérkedőket, a történelem-hamisítókat olyan konok szenvedéllyel, engesztelhetetlenűl kell gyűlölni, ahogy ő gyűlölte. Megvallottam, hogy költészete örök forrás és példa, és nem volna most szükség az újra-vallomásra, bár sohasem-elég a vallomásból, ha nem hallanám, hogy vannak fiatal költők, akik szerint Petőfi volt a mai költészet fejlődésének gátlója.

Aki fél Petőfi zsenialitásától és erkölcsi tisztaságától, az ne írjon verset. József Attila nem félt Tőle! Szörnyű, rövíd, hősi, kegyetlen életében mást sem akart, mint Hozzá hasonlítani. Ó, milyen büszke volt még arra is, hogy külsőleg hasonlít Petőfire! Ó, hányszor mondotta (kortársak tanúsága szerint) telt gyönyörű nevetéssel, mikor hernyótestű szép bajusza széthernyózott vidám ajka fölött, büszkén, óriás arany-csillagú szemével is: „Ha Gyula Arany, akkor én Petőfi vagyok!” S kell-e bizonygatnom, hogy nagy leíró-verseinek, a Téli éjszakának, a Külvárosi éjnek, az Elégiának, a Holt vidéknek Petőfi nagy leíró-versei voltak a példái: A puszta télen, a Csárda romjai, a Kutyakaparó, az Alföld. Igen: József Attila úgy és olyan verseket akart írni, mint Petőfi, mint korának Petőfije, nem félt ettől a nagyszerű fiútól, a tündérzsenitől, és mégis feledhetetlen-nagy József Attila-verseket írt. Pedig Petőfi soha senkitől nem követelte, hogy Petőfi-verset írjon. Ó, Arany János nem félt Petőfitől: haláláig síratta a Csodálatosat, belerokkant pusztulásába és könnyezve, szorongva dicsekedett Sándor szellemujjainak nyomával verseiben, és nem félt a bölény-Vajda János, a roppant, fekete ember-rózsa se hasonlíthatatlanúl gyöngéd, ámulásos tanulmányban példának állítani, a Világ-szellem legragyogóbb csillagának vallani őt, és nem félt Ady Endre se, aki megrázó és döbbenetes vallomásában tett hitet mellette és rontott, mint haragos, zord, pusztító, igaz-angyal tüzes kardjával azokra, akik Petőfi nevével akarták agyoncsapni a szellemi és politikai progressziót. És nem félt Illyés Gyula se remek könyvben újra-kiáltani Petőfi dicsőségét és nagyságát, s példaképűl választani őt költészetében. Költői eszmélésem kezdete óta bizonyos finom lelkek azt mondogatják, hogy Petőfi hatása árt a „modern” költészetnek, pedig ezek a finom lelkek nem mondhatók épp a haladás bajnokainak. És most egy fiatal költő akarja Petőfit a sarokba állítani a haladás nevében? Bevallom, nem tudom sajnálni azt, aki hideglelősen fél Petőfitől, vagy akár Petőfi hatásától, és igyekszik műveit a szekrény aljába rejteni. Ha ugyan megvannak neki. Mint ahogy azt az embert se tudnám sajnálni, aki arra vállalkozna, hogy segédkezzen József Attila szobrát ledönteni, s aztán egy életen át jajongana, hogy ő tulajdonképpen nem is akarta. Az ilyen lény csontig-levakarhatná kezéről a húst bűnbánatában, lerághatná a csuklóról kezét, mint az Ájtatos-Manó-nőstény a hím fejét, s még a sírból is fölkiálthatna, penészes föld-darabokat köpködve meztelen csontszájával, akkor is irgalmatlan undorral hagynám ott csontjait a csonttörő gyökereknek.

Annak a tizenkét-év-előtti ősznek minden derűje és robbanása a miénk, Barátaim. Milyen gyönyörű rajongással ültünk ott a Bajza-utcai ház kertjében, édes fény-dadogások, kék nyögdécselések alatt, amikor boldog arany-hörgés volt az ég, s könyveinkre libegtek lágyan, mint a mesebeli fénymadár-királynő tűztollai, a nyárfalevelek. Mindezt neked is mondtam, korán jött ifjú ember, Simon István most született fia. Kicsit korán jöttél, te ifjú ember, ebbe a nagyon-őszbe, s most ott fekszel, mint üveg-anyaméhben, egy klinikai szoba műszerei, üvegburkai alatt, nem vagy nagyobb, mint egy ősmadár-szív, de halhatatlanabb vagy, mint az ősmadár-szív, hiszen embernek születtél.

Diethyl-kísérlet^*

Elmentem Dylan Thomasért^*

Még most is zavarban vagyok, ha arra kérnek: mondjam el utazásom élményeit, a tapasztaltakat, a látottakat. Ha kedveseim: családom tagjai, vagy barátaim kérdeznek érthető és okos kíváncsisággal, újra s újra-mondom az utazás, az angliai tartózkodás, párizsi napjaim képeit, mindazt, amit a szem hódított el a látható világból, vendéglátóink rendkívüli figyelmét, Anglia tele-zöld mezőit, és ősi piros tégla-époszát, Londonnak, e monumentális kisvárosnak okos életét, vagy Párizsnak, ennek az isten-szívéből-kisarjadt téli kővirágnak mindíg-zöldelő szavát. De nem tartozom a könnyedén-csevegők közé. S azok közé sem, akik már szinte befejezett művekkel (korunk érthető divatja, vagy szükséglete ez) versekkel, utinaplókkal tanulmány-ámulatokkal térnek haza külföldről, vagy legalábbis olyan gyors, dédelgetett tervekkel, amelyek megvalósítása azonnali szorgalmat igényel. Azt a fekete-arany, fényrobbanásos gomolygást, amit a lélek, ez a milliárd-szemsejtből-összetapadt egyetlen szem-állat magába szívott, szinte ökrendtető sietséggel, csak a világító eszmélet siralomházi sárga csöndje tudja igazi dallá dermeszteni, míg hallatszik a mindenség kegyetlen óraketyegése. Vagy víz alá temeti a lélekrengés, mint a bibliai várost a föld boldogtalan moccanása, s ha tiszta a tenger, a víz hatalmas zöld húsa alatt, mint mondják, ma is látni a só-várost tornyaival, s a sóvá-csipkésedett erdőket imbolyogni, mint tülekvő madárcsontvázak merev szárnyverését.

Én Angliában szegény Dylan Thomast kerestem, a szeszben-szétmállt-arcú nagyon-szenvedőt, aki annyira szerette az életet, hogy csak siratni tudta sokszor, akinek szívébe belepréselődött izzó bujaságával a világegyetem, mint egy virágzó tűzállat milliárd-mintájú izzó kőpáncélja, hogy végűl belepusztúlt a méltatlan szerelembe. Az ő árnyéka húllt, mint testvér-üzenet ottani napjaimra, az ő konok, céltudatos, sokszor a halottsiratók vadállat-sikoltásához hasonló versmondó-hangját hallgattam keserűen, és testvér-döbbenettel, az ő földbe és gyökerekbe-göngyölt arcát kerestem a londoni utcák karácsonyváró éji tűzhálója alatt, amely olyan volt, mint a gyógyszerkísérletek öntudat-előtti utolsó látomása: aranykürtöt fújó, kifestett, világító óriás-angyalok révűlt rengeteg-lánca az utca-űrben, s színestollú, hókristály-alakzatú villanycsillag-nyakláncok az éj nyakába akasztva. Elmentem Dylan Thomasért. De őt már nem találtam, csak azt az életet, amely vallani küldte őt, és sírját sok régi halottnak. Az életet találtam ott is, amely külső formáiban nagyon más a miénktől, de amelynek lényege ott is, itt is azonos, és mindenűtt, ahol ember születik embernek, s próbál teremteni a föld javára, s a létezés dicsőségére.

Vércsöpp^*

Nem tudok könnyen és röviden beszámolni munkámról. Túlságosan nagy viharzások: kétségbeesések és föltündöklések részese voltam az utóbbi esztendőkben, sokszor nagyon megfogyatkozott a magam-reménye és sohasem akartam elveszíteni hitemet az életben, s amit oly sokszor és oly sokan akartak elperelni tőlem: az emberiség szerelmét. És szerelmét a szegényeknek: őseimnek és testvéreimnek, akik figyelmes-szép arcukkal a legnehezebb órákban is körülfogták szívemet, mint utólérhetetlen elődöm vacogó nagy szívét a köréje-gyűlő szelíd csillagok. De nem folytatom: talán ki tudom egyszer vallani mindezeket. 1956-ban jelent meg utolsó könyvem, összegyűjtött verseim, s meg kellett tanulnom azt is, hogy most az újrakezdés kínja vár rám és gyötrelme az új-fogalmazásnak. Két époszon (én így nevezem) dolgozom: kínlódva és lassan, amelyek nem témájukban, de lényegükben a Tékozló ország-hoz kapcsolódnak, s egy verses-könyvet vajúdok tűzzel, tizedik vedlésként, amelyet Gyökerek címen szeretnék majd kiadni. S szeretném már megfogalmazni a költő-ősök iránti hűségemet is, elsősorban Csokonai üzenetét, és az emberi összetartozás vallomásaként egy-két kortársam és barátom arcát szeretném a magam szavával is rárajzolni az időre, Nagy Lászlóét legelőször.

Az űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája^*

1928-ban születtem egy Budapest-melletti faluban, Bián. Apám kőműves volt, s legenda-nélküli őseim napszámosok, cselédek, közkatonák, jobbágyok voltak, egyszerűek, nehéz-szívűek, hallgatagok, termékeny-ölűek, mint a föld, a kövek és a gyökerek. A Múlt angyalától, az Erjedés törvényétől kijelölt sorsom tulajdonképpen nem is volt több, mint az ő mohos és tántorgó, borszagú és félvad életük folytatása, a küldetés-nélküli lélek és a jeltelen sír. Szüleim szelíd és ős-tapasztalatú szívük igénye szerint, ha nem is a maguk életét akarták megismételni bennem, de alíg vágytak a fiúban többre: jó mesterembernek szántak, legfeljebb tisztviselőnek. Hogy mégis költő lettem, azt nem tekinthetem véletlennek: nemcsak az édes anyaméh parancsa volt ez, nemcsak az ősök láncolatán végigtekergő láng, nemcsak a természetet-átsugárzó szem vágya, nemcsak a látomásos agy fékezhetetlen képbomlása és világteremtése, de lázadás is a múlt ellen, és a legszebb emberi kötelesség.

Hogy költői indulásom egybe-esett a háború utáni Magyarország újrafogalmazott életének kezdetével: az sem puszta véletlen. Évszázados lázak, tündér-gyönyörök, életet-búrjánzó zsíros rögök vártak kimondásra, s vállalni kellett a feladatot. Első verseim 1947-ben jelentek meg, első verseskötetem 1949-ben. Összegyűjtött verseimet 1956-ban jelentettem meg „A tenyészet országa” címmel.

Sokszor és sokan kérdezik tőlem: magyar költő-elődeim közűl ki volt rám a legnagyobb hatással, s ki igázta le legjobban szívemet a világirodalom költői közűl? Újjelentésű választ ma sem tudok adni, de megismételhetem a régit: én minden hatást boldogan fogadtam magamba, s alig van igazi költő, akinek szavát ne visszhangozná szorongó és vidám énekem. A hatással többek vagyunk önmagunknál és gazdagabbak vagyunk önmagunkkal. Mert nem alabástrom-virágzás a költészet, de a múlt költészet-gyökérzetének hatalmas, gubancos koronájából zöldell ki a jelen költészete, s én büszke vagyok, ha verseim szövevényében elődeim verseinek egy-egy zöld ága hajt lombot tovább, s versem így is hirdeti a kultúra folytonosságát, a költészet ősi elpusztíthatatlanságát. A népköltészet, a népmese, Balassi Bálint és Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János, Ady Endre és Babits Mihály, József Attila, vagy egy-egy kortársam szava éppúgy költői jelenem része lett, mint Shakespeare, vagy Rimbaud, Apollinaire, vagy Majakovszkíj, Whitman, vagy Shelley buja és élethirdető beszéde. Mégis: az eszmélkedésemet hatalmas lényével át-meg-áterező, a példájával feledhetetlen-sugallatot-osztó, a monumentalitásra-buzdító, a gyönyörű-összefoglalásra-fölszólító, isten-áhítatú Mesterem: Dante volt, a legnagyobb-Csodálatos. Kamaszkorom lánggal-dagadó és dadogással-elbomló vulkán-éveit az Ő Mindenség nagy, millió-szobrú kristálykatedrálisában töltöttem, borzongva, alázattal és újjongva; s Ő adta képzeletemnek époszi terveit, a teljes összefoglalás parancsát. A megtervezett ihlet, a halálig-épülő, egymásból-kiágazó, új s új tornyokkal, ívekkel, freskókkal, boltozatokkal és szoborcsoportokkal űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája: ez költészetem célja és ez indulataim hétköznapja. Ennek a munkának természetesen éppúgy része a mindennapos költői tevékenység, mint a szorgos gyűjtögetés, a lét adatainak folyamatos följegyzése, elraktározása és gondolati, később gyakorlati elhelyezése a megtervezett éposz-épületben. És az is természetes, hogy az ilyen építésnek tudatos követelése a mindent-fölhasználás: nyelvben, látomásban, látványban, tudományban, történelemben, mítoszban, természetben és a-már-csak-ihletünkkel-fölfoghatóban. Része ennek a költészet-építésnek az állandó egy-idejű munka is. Jelenleg három époszon dolgozom egy-időben: egy időszámítás-előtti, egy középkori, s egy elképzelt atomháború-utáni vallomáson és történeten, amelyeket összeépítve az 1954-ben megjelent éposszal, A tékozló országgal, kívánok megjelentetni. Ez a négy egybe-épített vers a szabadság, a haza, a forradalom, s a mindíg-többre-érdemes emberiség négy létpillére lesz, amelynek tetőzete az élet-szerelem, s amely belső erjedésében, vérlüktetésében, virágzó bozontjában sem más, minden látszat ellenére: mint az élet halhatatlan szeretetének hirdetése, az életé, amely tudja ugyan, hogy nélkülözhetetlen része a halál, s épp ezzel válik gyönyöre teljessé, de amely gyűlöli a pusztulást, a céltalanságot, a magányosságot és széthullást. Költészetem az egészség és öröm dicsőítése, s az ember és a szabadság mámoros szolgálata.

Halál a halandókért^*

1. Már nem is oly rövid költői gyakorlat után mondhatom, hogy egy vers fogantatásának idejét, legyen az akár nagyterjedelmű éposz, vagy csillagfényű rövid lírai vers, nem lehet kisérleti pontossággal megállapítani! Nem mintha titok, homály, vagy nagyfüstű misztikum födné a verset-foganó lelket, vagy a csíra-vers lombosodási kezdetét, de mégis minden vers megszületésének bonyolúlt és tulajdonképpen elmondhatatlan előtörténete van. Tudatosság és ösztönösség, vágyakozás és elhatározás, pontos megtervezettség és különös indulati töltés bonyolúlt szövetségének egy pillanatában kezdődik egy vers, vagy a vers. Az éjszaka képei-t is egy ilyen pillanatban kezdtem írni, hosszú töprengés, tervezés és talán esztendőkig tartó belső-erjedés után. Meg kell vallanom, hogy az atomfegyver léte folytonos aggódással és folyamatos szorongással tölt el, mert féltem emberfajtámat és féltem a hitemben mindíg zöld idő-levelekkel lombozó jövendő ember-életeket is, de e szorongásom mellett ott virágzik pompázatosan és el-nem-hervaszthatóan az a reményem és meggyőződésem is, hogy a jelenkor és a holnap bölcsebb embereiben lesz annyi erő és életszeretet, hogy megakadályozzon egy, most csak a tudományban és látomásban elképzelt pusztulást. Az emberiség öngyilkosságát, bolygónk halálát. Ennek a kettős érzésnek viaskodásából születtek meg Az éjszaka képei.

2. Az éjszaka képei-t voltaképpen egy elképzelt zenei formára írtam. Olyan zenei formára, amely eredetét az ősi görög kórusokban veszi, s amely versformát, (vagy mondanivaló-formát) kétezer év óta használ az európai költészet, tapasztalásom szerint mindíg legfontosabb mondanivalói számára, és mindíg olyankor, amikor tömeges hatást akar elérni a költő, amikor nemcsak a magányos merengés ábráit akarja megtölteni a szavaiból életre-kelő látomással, de a várakozó emberekben szeretne egy-idejű robbanást okozni. A vers szereplőinek egymásraépülő, egymást-nem-nélkülözhető mondataiban minden hallgatónak, vagy olvasónak részt kell vennie. Ha az én versem talán nem is, de ez a versforma lehetőséget ad arra, hogy magára ismerjen benne minden ember.

3. Az éjszaka képei-nek két változatán is dolgoztam egyidőben. Egy pusztán leíró, lényegében epikusnak mondható változaton és az oratórium-szerűn. De a mostaniba, a több-szereplőjű versbe nagy leíró-részleteket is bele kellett ötvöznöm, mert nemcsak azt akartam, hogy az olvasó, vagy a hallgató megértse, milyen iszony várhat rá és az egész emberiségre, de lássa is, elképzelni is tudja az elképzelhetetlent és a látással is segítsen megértetni és elfogadtatni szívem és eszmélkedésem nagy aggodalmát. Hiszen Az éjszaka képei-ben még egy meg-nem-történtet, egy csak megtörténhetőt fogalmaztam meg. A vers szerkezete is így épűl föl. Egy békés mai éjszaka szörnyű látomásait akarják elcsitítani az asszony, a szerelem hangjai. És a hajnali nap gyönyörű zászlóbontásával (amely talán a létezés legszebb pillanata) meg is kapjuk a végső választ: az életöröm és az életszeretet emberiségre-vigyázó parancsát és hitét. Ez a látomás: halál a halandókért. S az új-halálban éneket-kezdő költő magányos éneke és növényi, állati borzalom-szörny-vállalása: élet az élőkért, halottasének, világhalott-sirató és bölcsődal.

4. Nemcsak agyam, de minden idegszálam és sejtem vallomása, hogy az emberiség békében fog élni még hosszú évezredekig, és lesz majd kor, amikor az emberek mosolygó tűnődéssel gondolnak a mi rettegő és bizakodó, építő és hatalmas feszűltségekkel teli századunkra, talán nem is értve, de megsejtve, hogy mit is forgattunk mi szerelmes szívünkben. Ránk gondolnak mosolyogva, ahogy a mindenségnél csodálatosabb József Attila mondotta: „lugasok csöndes árnyain”.

Virágzó világfa^*

Minden új könyv a Hiányok-könyve. Nem a megvalósított, a még-kimondatlan hiánya éget. Ettől verejtékezik a homlok és didereg a szív. Szeretem az életet. Féltem az életet. Beszélni kell. A költő nem várhatja, amíg a Föld cserepeire hull szét, mint a szétvert agyagkorsó, vagy lesz üvegsivatag, s lesz vigyorgó üvegkoponya a fekete űrben. Bennem van annyi erő és romantika, hogy valljam: a költészet le tudja fogni a Gonosz kezét. Nem tudom, mit ad még az idő: teremtő indulatot, vagy a Halál-fa földmélyi árnyékát. De élet legyen és ne legyen halál! Ha a jövendő embere fölnyitja majd a könyvemet, virágzó tenyészetet találjon, ne füstölgő aranyport, mint a gyermek Augusto Jandoló, aki látta még a kibontott kő-szarkofágban a fiatal etruszk harcost a fáklyák fényében: teljes hadifelszerelésben, sisakkal, lándzsával, pajzzsal és lábszárvérttel. Feszesen kinyújtva feküdt, mintha épp akkor fektették volna a sírba. De csak egy pillanatig: mert a sisak félregurult, a kerek pajzs beleesett a besüppedt mellvértbe, lábszárvédői laposan terültek szét jobbra és balra a szarkofág alján, s a levegő érintésére a test egyszerre megsemmisűlt, szétmállott, elporladt. A levegőben pedig aranyszínű por lebegett a fáklyák lángja körűl. De legyen az ének a világ csillagokkal virágzó fája: ősvilág-gyökerű, mindenség-lombú, kérgesedés és sarjadás, lombosodás és kifogyhatatlanság. Ha ad még a sors időt: ez a könyv csak egy fejezete lesz életemnek, új szavak előszava. Ha nem: bizonyítsa, hogy az életet nagyon szerettem, hittem a végtelenségben, s próbáltam kimondani a Törvényt a lét dicsőségére és az ember javára. S az életnél is többre becsültem a lét egyetlen elképzelhető foglalatát és gyönyörű szárnyát: az emberhez egyedűl-méltó szabadságot.

Egy régi verseskönyv margójára^*

Alíg van fájdalmasabb és szebb dolog, mint találkozni ifjúkori önmagunkkal. Ezeket a verseket ifjúságom leglázasabb és legrobbanékonyabb napjaiban írtam, zord és szerelmes esztendőkben, töprengve a kifejezés módjain és lehetőségein, a formák szerkezetén, természetén és rejtett életén, századunk izzó és sejtelmes szövedékén, nyelvünk még-kibontatlan tartalmain, költői és nyelvi hagyományaink törvényeket-átadó, új-törvényeket-teremtő igézetében. Még csak kerestem nyelvünk roppant csillag-árnyékú ősrengetegében és költői hagyományaink csoda-zenéjű rengeteg aranyerdejében a nekem-való fát: hegedűnek, vagy cimbalomnak, de inkább époszi-tollnak. Néha aranyágat törtem egy-egy aranyfáról, s azzal írtam a nyirkos mohába, tisztások virágpor-könyvébe, vagy az űr véres levelére. Hogy miért ezeket a népmeséket választottam verseim tárgyáúl akkoriban, azt ma már nem kell magyaráznom. Jobban izgatja képzeletemet és merengő szívemet, hogy miért így írtam meg őket: ilyen nyelven és ezekben a formákban? A magyar költészet természete, hogy boldogan fölemészti hagyomány-múltját, mint ősök, akik megették halottaikat, népek, akik megették királyukat, hogy elűzzék a múlandóságot, osztozzanak hatalmában és erejében, s önmagukba átvigyék a múlt-idő erejét. A nép legendáiba, mondáiba és meséibe úgy ágyazza bele a költő a szívét, mint hernyótestbe petéjét a darázs, s míg a kikelt pete-szülött fölfalja a test ragyogó, forró és erjedő, tűz-gyökér-erezésű belsejét: önmagává-emészti, magába-építi a múltat, lesz vére és lángja a megemésztett, folytatás és indulat. Volt programja is ez a magyar költészetnek, Vörösmarty, de még inkább Petőfi és Arany adták e program gyönyörű bizonyítékait. Ez a három vers (A nap és a hold elrablása, de elsősorban a Csillagszemű juhász és A szegény lány, aki arany-virágot lépik című) az ő halhatatlan hatásukat mutatja: a János vitézét és a Rózsa és Ibolyáét. A versek megépítési módszere is az ő ihletésükben fogant. Nem mintha a történet-építésben, vagy a nyelv színkeverésében az ő módszerüket tartottam volna tudatosan az egyetlen-lehetségesnek: de lényük bájoló sugárzása nagyon áthatotta ezekben a versekben nyelvi képzeletemet, s valami édes archaikus mámor is elborított, az ősi szesz tüze, testvér-vágyakozás utánuk, boldogság, hogy járhatok tájaikon, a XIX. század zöld-bozontú bércein és nap-robbanásos pusztáin, boldog önfeledtség, hogy árnyék-kezük vezeti tollat-szorító kezemet. A családba-tartozás. A hűség? De hűség-e az azonosulás? Új kérdés: lehet-e ősi magyar versformákban, hangsúlyos verselésben modern magyar verset írni? A szigorú magyar nyolcas, vagy tizenkettes példáúl, különösen a páros-rímelésű, alkalmas-e modern tartalmak kifejezésére? Ady egyszer-kétszer megpróbálta, a halál-szívéből-kivirágzó kései Babits is. Talán ez izgatja legjobban formát-kereső képzeletemet. Mert bizonyos, hogy ezek a klasszikus-hagyományú versformák felelnek meg legjobban a magyar nyelv természetének. Ezekben a formákban éli nyelvünk teljesen önmagát. (Ó, hogy tudta ezt Arany János!) Itt virágzik, búrjánzik, sarjad, vérzik, izzik, párázik és ércesül a maga teljességében a magyar nyelv, szinte felűlmúlhatatlan erővel, képszerűséggel, plaszticitással, tömörséggel és időtlenséggel. Olyan pontos, világ-eleven és Mestrovic-szobor-monumentalitású és végérvényes képeket, mint a tizenkettesben, sehol sem lehet megfogalmazni. A magyar nyelv: a kép nyelve. A költészet lényege pedig ma is a mindenség-nagy, a világ-hordozó kép. Népköltészetünk is képekben beszél. Mégis: legnagyobb problémája e versformának a régiesség. Valahol elemeiben ott hordozza az archaizálódni-akarás elemi részecskéit, s ha ezek a részecskék atomokká, s az atomok molekulákká robbannak és kristályosodnak, kötődnek össze, akaratlanul is (tartalmától sokszor függetlenűl) régies lesz a vers. Az elmúlás könnyű illatával, gyöngyhártya-ködével, bánatos rothadás-szaggal a kimondás tájai fölött. Nem mindenkié, de az én költészetem, mint a hosszú formafejlődésű fajok a természetben, szigorúan a biogenetikai alaptörvény szerint fejlődött: embrió-költészetem fejlődésében rövidítetten és gyorsan ugyan, de törvényszerűen megjelentek annak a hatalmas és gyönyörű útnak főbb állomásai, amelyen költő-őseim átmentek. S bár robbanásos gyorsasággal: mégis átmentem a hosszú rovar-metamorfózison, amíg önmagammá-alakultam. A költészet-petéből, a petében fejlődő embrióból kibújt a még ivaréretlen lárva-alak, s a mohón-táplálkozó, gyorsan-növekedő lárva bábbá alakult át. S a költészet-báb testében a lárva szöveteinek zöme szétesett, a test nagy része föloldódott, s a meghatározott kezdeményekből kiformálódott, határozott-küldetésüvé és formájúvá kristályosodott a felnőtt-költészet, az ivarérett költészet, s a báb-bőrt feltörve, a pórusos szenvedéshártyát fölrepesztve kibújt az óriás-csáptollú Költészet, hogy ragacsaiból megszáradva teremni éljen, használja agyát, szívét, ivarszerveit. Ezek a versek a fejlődés egy szakaszát mutatják. Így nézek rájuk, s ifjú költő-múltamra vissza. Az ébrentartó izgalom és a szerelmes töprengés mégis megmaradt, újra s újra lázzal lepi el agyamat: az arany-álarc és az arany-ing holt görög királyok arcát és szívét védje inkább a rothadástól, mint a költőét, aki már a jövő század gyermeke akarna lenni. S más medve-irhája, pikkely-inge rég-gyökerekbe-mállt királyok bohócainak vértje lehetett, de nem az enyém. Meztelen szívvel és födetlen arccal kell az idő elé állni! A kérdést: lehet-e mai tartalmakat népmesék verssé-formálásával elmondani, lehet-e népmesét költészetem mai, vagy holnapi nyelvén és formáiban földolgozni, lehet-e valóban modern verset írni hangsúlyos ősi magyar versformákban: kísérletileg újra és újra bizonyítani kell. Nem tudok nyelvünkhöz, a magyar költészet hagyományaihoz és küldetéséhez méltóbb föladatot.

Válaszok tízéveseknek^*

A költő hétköznapjai^*

Természet és költészet^*

A legyőzött csillagszőrű bárány^*

Véleménye szerint miért kavarnak olyan nagy vihart versei?

Nem tudom. Én sem teszek mást, mint költőtársaim: el akarok mondani valamit. Igaz, költészetem kamaszkora után egyre céltudatosabban és egyre tervszerűbben. Megtervezem a költészetet, mint az élet ünnepének tornyát, és e terv megvalósúló darabjaiként születtek újabb s újabb verseim. Az is igaz, hogy ez a tervszerinti költészetépítés nagyon nehéz, bonyolúlt és sokszor igen lassú. A pillanatnyi, robbanó-virágú ihlet legtöbbször csak része az állandónak, az ős-csillagként fellobbanó új vers sugárzását sokszor a tervezés cellájába kell bezárni, mintegy lepréselni a tudat lapjai közé, mint valami növényt. A töprengő agy és a képzelet, a mámor és a szorongás szüntelenűl növeszti rengeteg ágbogát, egymásból-kitülekvő szerkezeteit, bennük a vers-állatvirágokkal. És ezt a szünet-nélkűl-sarjadó képzeletet kell filmre vennem, a filmtekercseket elraktároznom, hogy a tervszerinti időben lassítva lepergessem újra, fölhasználjam a versben. Az ilyen munkához nagy egészség és hosszú élet kell. Nem tudom, megadja-e a sors mind a kettőt? Húsz év kellene ahhoz, hogy megvalósítsam, művekké építsem, amit jegyzeteimben, terveimben, koponyámban fölhalmoztam. Visszatérve az alapkérdésre: verseim sok értetlenséggel, izgatottsággal, szidalommal találkoztak már. Kifogásolták tartalmát, nyelvét, formáit. Zsúfoltaknak és kiábrándúltaknak tartották őket. Holott verseim sem zsúfoltabbak, mint az élet és nem is rejtelmesebbek, mint egy pillanatunk. Nem vagyok kiábrándúlt és elkeseredett. Húsz-éves koromban, miután verejtékezve lenyögte lelkem az első-ifjúság szitakötő-álcáját: azt hittem, mindent tudok az életről, ismerem áttetszőnek mutatkozó egyszerű törvényeit, s a költészet minden titkát. De ahogy új és új évgyűrűit növeszti bennem az idő és a megismerés: egyre bonyolúltabb lesz minden és egyre áthatolhatatlanabb. Minden új ismeret-részecske egyre újabb titok-részecskére bomlik, egyre mélyebb üregekkel és zúgásokkal. Ezt tükrözik verseim is. A költészet törvény-keresés és legmagasabb fokon a törvény kimondása. Én is erre törekszem. Megtalálni a rejtelmes és bonyolúlt lét összefüggéseit (hiszen a lét összefüggések halmaza, egymásra-halmozott kapcsolatok sokasága) és azt a tengelyt, amelyben a törvény megfogalmazódik, amely köré a törvény kristályosodik. Azt a burkot (a világegyetem agyhártyáját), amely magába zárja és ezzel összefogja a rejtelmeket és bonyolúltságokat. Talán ezért hatnak a türelmetlen olvasó és a magabiztos bíráló előtt furcsának a verseim. És hadd tegyem még hozzá: nálunk sohasem volt könnyű újat akarni. Nagyképűségnek hatna, ha elődpéldákra hivatkoznék. Irodalomtörténetünk, sajnos, nagyon sok példát tudna mondani erre. Magyar átok ez? Nem hiszem. De nehezen fölemészthető, zsíros történelmi hagyaték. Hiszek benne, hogy föloldódik ez a méreg és megtisztúl tőle gondolkodásunk szervezete.

Nemrégiben jelent meg az Új Írásban József Attila sírja című költeménye. Ez a vers talán minden előbbinél nagyobb felháborodást váltott ki. Mi lehet ennek az oka? És mit tudna mondani azoknak, akik a költemény nyers szókimondása miatt trágársággal vádolják?

Ha nem gondolok azokra, az éjszakai, hajnali és nappali névtelen telefonálókra, akik különböző dolgokkal fenyegettek és azokra a lakásomra-küldött (sajnos, sokszor nagyon-is-jól-megépített) névtelen versekre és levelekre, amelyek szerzői szintén megfenyegettek, s amelyekben hol „zsidóbérenc”-nek, hol „antiszemitának”, hol „rohadt kommunistának”, hol „a magyar faj elárulójának” neveztek (többet nem is akarok fölsorolni), azt hiszem, a versem-körüli sajnálatos indulatoknak a félreértés, a mesterséges szenzációkeltés és elsősorban a nem-eléggé-figyelmes olvasás volt az oka. A fenti címkék persze azt is mutatják, hogy igen sokan vannak még az acsarkodók és a gyűlölködők, akik a névtelenség kénköves-szájnyílású álarca mögűl lesnek és hörögnek és készűlnek valamilyen leszámolásra. Ehhez csak ennyit: a névtelen telefonálókat, levélírókat és följelentőket az emberfaj legaljának tartom. Nem azt akarom mondani, hogy egy ősi magyar betegség bacilusainak tartom őket, de meggyőződésem, hogy az úri Magyarország makacs, túlélő bacilusai ők, és még mindíg szenvedünk fertőzetüktől. De visszatérve a versre: az olvasók talán nem olvasták elég figyelemmel, türelemmel és fegyelemmel versem. Van, amikor (és legtöbbszőr) az igazság (vagy annak a törekvésnek, hogy a költő megpróbálja kifejezni az igazságot a műben) megértése több belső munkát, tűnődést és szigorúságot igényel. Versem olvasói valószínűleg a vers első és második fejezetének olvasásakor (talán kényelemből, belső bizonytalanságból, talán a múlt gyökereivel még beszőtten) nem akarták megérteni, hogy nem öncélúan, de az úri Magyarország, a tegnapi elnyomók, gazdagok és kizsákmányolók álnok és hazúg erkölcseinek, kegyetlen, gőgös és barbár természetének jellemzésére íródtak le azok a kemény és nyers szavak. Én a feudálkapitalista Magyarországnak nemcsak élő uraitól undorodtam, de temetőbeli gazdagjaitól is undorodom. Ha arra gondolok, hogy apám egész életében nehéz munkával nem keresett annyi pénzt, mint amennyibe egy gyáros, katonatiszt, vagy bankár ízléstelen és legtöbbször egyáltalán-nem-szemérmes, nadrágból-kidomborodó-falloszú síremléke került: most is bíborba önt az indulat. Finomabb szavak használata (és épp a József Attila szörnyű sorsát és irtóztató magányát sirató versben, azok jellemzésére, akik ellen József Attila egész költészete teremtődött) hazugság lett volna. Van, amikor nincs más megoldás. Hadd tegyem hozzá (és nem mentségeműl), hogy a népmese, a népmonda és a népköltészet, ha kell, nem fél ezeknek a szavaknak a használatától. Meséink és népdalaink bizonyítják ezt. De nem félt Csokonai Vitéz Mihály se, a XVII. századi magyar líra se, Pázmány Péter és Bornemisza Péter se. Bartók Béla szavait kell idéznem:

„Milyen szánalmas az olyan ember, aki nem képes már felfogni az igazi szavak erejét és tisztaságát, azokét, amelyek közvetlenűl fejezik ki az általuk jelzett fogalmakat. Milyen közönségesek a pótszavak, amikor arra figyelmeztetnek, hogy valami csúnyát, vagy rosszat takarnak. Ezeket a szavakat természetesnek találták a földdel közeli kapcsolatban élő emberek. Ezek az őserejű szavak úgy nőttek ki a termőtalajból, akár a növények, sajátos erejük és szépségük van, s olyan emberek éltek velük, akik azon a talajon dolgoztak, pihentek és szeretkeztek, s testük minden részét ilyen egyenes és nélkülözhetetlen szóval nevezték meg, és ezeket a neveket izlésesen és finoman használták. Azok piszkítják be a szavakat és jelentésüket egyaránt, akik megpróbálják kicserélni őket, elfeledik igazi értelmüket, s hitvány pótszavakat adnak helyettük.” „Én a magam részéről – folytatja Bartók – a „nem tűri a nyomdafestéket” kifejezést tartom a legdurvábbnak minden nyelven. És én ettől mindíg megbokrosodtam. Hányszor kínzott meg, amikor szép népdalszövegek kinyomtatásáról volt szó, épp a legszebbekéről, amiket a testi és lelki gyengédség meleg pillanatai termettek, vagy a nehéz élet egyhangúságát megtörő, oly igen kívánatos és örvendetes tréfálkozó kedv.”

Szavai pontosak, okosak és megfontolandók. És a jóindulatú olvasó (meggyőződésem, hogy ők a többség), ha újra kezébe veszi a versemet és végig elolvassa azt, bizonyára megérti, hogy csak ez történt: egy költő-utód átkozódott és siratta el lángeszű elődjét. Sírtam és átkozódtam, hogy így kellett lennie. Ilyen megbocsáthatatlanúl, ilyen elfelejthetetlenűl.

A „József Attila” verssel kapcsolatban ismét fölvetődött az a sokat hangoztatott kifogás, hogy versei érthetetlenek. Mi a véleménye erről?

Hiszem, hogy verseim nem érthetetlenek. A József Attila sírja sem az. Az eddíg-nem-használt, vagy általános lírai szokásainktól eltérő képek, hasonlatok, látomástérképek, szavak, fogalmak, a természet jelenségeinek eddíg-nem-volt, pontosabb, vagy részletesebb leírása még nem érthetetlenség. Új összefüggések, tények kimondása, a természet lényeinek, gyönyörű apróságainak, a növények sejtelmes és zárt életének, a virágok illat és szerelem-csillag-szigeteinek megjelenése a költészetben, vagy a természeti halál hol brutális és erjedő, hol buja anti-létezésként megjelenő képe verseimben a valóság egyszerű jelentkezése. És nem elfordulás a valóságtól. Furcsának és naívnak tartok minden ilyen költészetem-elleni vádat. A ma költője nem fogalmazhat a tegnapi módon. A költőnek meg kell építenie a maga világegyetemét: embereivel, csillagaival, csigáival, vázas egysejtűivel, mikro-organizmusával, rothadásaival és erjedésével, kozmikus tereivel, kozmikus anyag-szigeteivel, tenger-múltjával, állat-múltjával, növény-múltjával, gigantikus ős-sárkányatyáival, óriás-tarajosgőte-emlékével, páfrány-múltjával, zsurló-őseivel, rovar-őseivel és madár-mámoraival, mély-tengeri világító hús-virágzásával, világegyetem-történetével, Föld-történetével, emberiség-történetével, állataival, rákjaival és kagyló-állataival, elemi részecskéivel és anti-anyagával, hal, madár, hüllő, emlőscsontvázaival, növényeivel, erkölcsével, halálával, temetőivel és társadalmával. Minden költészet (bármiről szóljon is a vers) emberi vallomás, és a létezés (így a költői vallomás is) a lét dolgaiban fejeződik ki. Dolgok nélkűl nincs költészet, ahogy nincs világ sem. A költő kényszerűl a dolgokon át beszélni. Egyébként csak az üresség van. De hogy a dolgok (így a dologi világ is) egy-egy költőnek hogyan, mit és mennyit mutatnak önmagukból és a lények belsejét, formáit és szerkezetét mennyire tudja megismerni és megismertetni a költő, azt már egyéniség, alkat, gyermekkor, származás, művelődés segíti. De segíti a tudatos képzelet is. Gyermek és kamaszkoromat vad nyári réteken, zöld-dörgésű erdőkben, csacsogó szőlőkben, tavak édes rothadás-szagú partjain, ködtől-csöpögő rozsdás nádasokban viháncoltam és sírtam át, téli fenyvesek nyikorgása és tű-hárfája alatt: tűnődve, figyelve, együtt-zengve, susogva, sarjadva a természettel. Órákig elnéztem egy sáska a vetőgép csévéjéhez hasonló, egymásbatolt lemezgyűrű-szelvényes, szőrös, lüktető-stigmás potrohának lihegését, vagy a béka lüktető, finom-erezésű tokáját, amely olyan volt, mint egy terhes asszony hasa, vagy néztem az őzek vizeletének lila kráterét a hóban, vagy elképzeltem (szegény apám, de sokszor volt részeg!) a Tejútat, mint egy részeg isten kristály-hányadékát végigzuhogni az űrön. Ifjú szívem, agyvelőm, egész lényem betelt a természettel, csodálatos zörejeivel, zimankójával, zizegésével, zöldjével, lángjával, és mozgó, drága szerkezeteivel, madaraival és rovar-hőseivel, zenebonájával és lényeinek sistergő sokaságával, s a természet segített, hogy komor és nehéz gyermekkorom ellenére, amikor a bőrömön éreztem az elnyomást, annyira megteltem életszeretettel, megértve a lét fönséges egyensúlyra-törekvését és mindent-megérő gyönyörűségét, hogy lángjai máig sem lohadtak bennem, nem-rothadó szirmokkal tölti ki lényem és tudom, költészetem is. Miért ne jelenhetne meg mindez a versekben? Mert verseimben az életszeretet hirdetője voltam és leszek, még akkor is, ha nehéz napjaimban fojtogatott a szomorúság, de sohasem a csüggedés, vagy a megadás, vagy a közöny! Hogy nem egyszerűek a verseim? Azt hiszem, az egyszerűség: egy adott dolog (tárgy, tény, igazság) lehető legpontosabb megfogalmazása. (És nem a legátlagosabb megfogalmazása!) Fontosnak érzem a fizikus R. E. Peierls e megjegyzését: „Hajlamosak vagyunk, arra az előítéletre, hogy a helyes törvények végűl is nagyon egyszerűek. Intellektuális elégtételt találunk abban, ha egy egyszerű törvény összhangban van a tényekkel. De az igazság az, hogy gondolkodási szokások döntik el, mit nevezünk egyszerűnek, és mit bonyolúltnak, s az egyszerűségnek nincs abszolút ismertetőjele.” A pontos fogalmazásra törekedtem mindíg.

„A Sántha család”, az „Apám” óta kétségtelenül sokat változott költészete. De vajon a formai változás szemléleti változást is jelent?

A lényeget illetően nem változott költészetem. Csak kiökrendte lelkem (mint a mohó gyík, mely fölzabál sáskát, szitakötőt, legyet, combokat, szem-koponyákat és szárnyakat, hogy már a száján lógnak ki a testrészek) a fölhabzsolt világot. A hasonlat tréfás. Pontosabban: verseim csak a világ lényeivel lettek jobban-betöltöttek, de költészetem nem lett komorabb, árnyékosabb-belsejű, jeges-árnyékúbb, feketébb! Ma is ugyanúgy hiszek az emberben és az életben, mint első verseimben és époszaimban. De hát az én életemnek, s így költészetemnek is lehettek (és voltak) nehéz órái, sőt esztendői. Miért csudálkoznak hát azon, hogy (mint minden eddigi költőnél: hisz az ellenkezője lenne hazugság) nálam is megfogalmazódtak a vasórák és jégviharok? Új kötetemben ott van ugyan a jég fehér szárnyverése, de megbirkóztam a csillag-szőrű báránnyal. Ez a harc új verseim belső története. Nehéz esztendők vannak mögöttem, de a csönd, a fehér halál legyőzése a legszebb élet. Mert a költészet: az élet szolgálata. És nem mondtam le ma sem erről a szolgálatról. De elszomorít és elcsodálkoztat, hogy (legtöbbször keményhangú) bírálóim sohasem beszéltek arról, hogy „A tékozló ország” a forradalom himnusza. Dicsőítése a szegény-nép indulatának és igazának és jogának. Hogy a szegény-nép szent dühét dícsértem. Hogy elsirattam az elvesztett forradalmat, hogy a mindíg-újrakezdés, a sohasem-csüggedés énekei azok a versek! Miért? (Természetesen: a történelmet megváltoztatni én sem tudtam. A levert, meggyalázott forradalomról nem írhattam azt, hogy győztes.) Hiszen a vers fogantatása idején de sokszor gondoltam a szegény Arany Jánosra, aki nem merte megírni Dózsa történetét. És gondoltam mindazokra, akik elődeim voltak a próbálkozásban: Taurinus Istvánra, Eötvös Józsefre, Petőfi Sándorra, Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, és segítettek történelmünket megérteni. És miért nem vették észre, hogy „A virágok hatalma” (nem félek a régies szótól) hazafias vers: ennek a földnek a dicsérete, vallomás e föld virágaiban. A kést-rám-emelő kezét virággal érintettem, virág-csordákkal megütöttem, s virággal-benőtt szívemet nem tudta elhódítani a fagy, az Apokalipszis-csődör tűz-nyihogása, szikra-vicsorgása. A halálnak virággal válaszoltam. Vagy: „Az éjszaka képei”-t egy kritikus a csüggedés versének ítélte, holott az a vers egyetlen aggódás az emberiség boldog jövőjéért és remény, hogy mégse lesz pusztulás, hogy lesz annyi bölcsesség a földön, hogy elűzzék az űrből már-már sárga füst-arcát fölénk-gomolyító Rettenetet? Mert verseimnek ez a leglényege. Én nem mondtam le arról a hitemről, hogy a világ elsősorban azoknak a joga, akik két kezükkel építik föl azt, és arról az örömről, hogy eltörlődött egy útálatos és hazug „rend” és minden gyötrelmem ellenére sem látom „megszépűltnek a messzeséget”. Nem mondtam le az életben, és nem mondtam le a költészetben. De ha ezt a vallomást meg is kell ismételni, nem lehet és nem is kell állandóan csak erről beszélni. Nem felejtettem el anyám föld-erezésű kezét és apám márvány-inú, kő-emelésben páncélosodott karjait és vele a többiekét, akik az idők kezdetétől építették föl ezt a világot és kell is, hogy az övék legyen az idők végezetéig. Érzelmesnek hat mindez. De így igaz! De hogy újra a versekről beszéljek: változatlanúl izgat a magyaros, hangsúlyos versformákban rejtőző lehetőség. Izgatnak azok a versformák, amelyekben a magyar vers a legtermészetesebben találja meg önmagát, legpontosabb az önkifejezése. Bár a magyar nyelv természete általában a hangsúlyosság, a magyaros versformák olyan plaszticitást, térbeliséget, dombormű-létet, több-dimenziósságot adnak a nyelvnek, amilyet más versformák alig, vagy meg se közelítenek. Lehet, hogy egy újabb, hosszabb versben újra megpróbálkozom velük.

A negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején költészete a szocialista ember hitvallása volt. Változott-e azóta a világképe, világnézete?

A temetőben, a föld alatti csont-fa koponya-gyümölcseiként virító őseim éppúgy szegények: napszámosok, jobbágyok, zsellérek, gyári-munkások voltak, mint ma élő rokonaim. Családfám minden levele: munkás-arc. Miért ne akarnám ma is, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, megváltani őket? Miért ne kívánnék nekik és velük-minden-egysorsúnak minden anyagi és szellemi jót? Mert azt szeretném, hogy életük szebb, könnyebb és okosabb legyen. Volt idő, amikor azt kívánták, hogy a bűnbánat lángjainál égessem el siheder-költőkorom két elbeszélő-versét: A Sántha-család-ot és az Apámat. Azt sem értettem. Mámoros ifjúságom piros szárnyai azok a versek! És nem dobtam (lemetszve megkeményedett vállaimról) elmúlt életem kacatjaira, levedlett éveim törékeny, embermintájú gyík-ruhái közé azokat a vérdühös, bíborrózsa-tollú szárnyakat.

Mi a véleménye, van-e még létjogosultsága napjainkban az aktív politikai költészetnek?

Az így föltett kérdés (bár megkérdőjelezném helyességét) önmagában rejti válaszát: van. Pozitív és negatív értelemben. És mindenütt megszületik, ahol egyrészt a szükség: a gazdasági, politikai, nemzeti elnyomás, másrészt a hatalomvágy, faji indulatok stb. kényszerítik, segítik ennek megfogamzását és megszületését. A kérdés azért nem pontos, mert nem eléggé zárt. Hiszen az „aktív politikai költészet” fogalma több jelentést hordoz magában. Olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek társadalmi, gazdasági, nemzeti, vagy politikai elnyomás ellen lázadnak és harcolnak; és olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek egy progresszív társadalom gondjairól beszélnek, segítenek azokat megoldani; de az alattomos indulatokat: a fajgyűlöletet, sovinizmust, szellem-ellenességet, agressziót, nagyhatalmi mámort, nacionalizmust, történelmi-tárgyilagosság-ellenességet hirdető, vagy szolgáló költőket is „aktív politikai költőknek” nevezhetem. A földgolyó sok pontján virúl ma az aktív politikai költészet, de van, amelynek illata mérgező, kelyhe halált-füstölgő. Tehát: az aktív politikai költő nem mindíg progresszív költő. Az a költészet, amelyet én progresszívnek nevezek, bármilyen elvontnak hangzik is ez, mindíg a jónak és az igaznak hirdetője, még akkor is, ha egy-egy műből a keserűség füstje, a szenvedés érc-lángolása, vagy a katedrális-magány zord visszhangos csöndje gomolyog. Nemcsak a holtakról, de az élőkről is csinálnak gipsz-másolatot. Minden igazi vers az élet, vagy a halál arcáról vett gipsz-másolat, az idő arcának rajzát, szőrzetét, száj-, fül- és orrnyílásait, szemgolyóit megőrző maszk. Az eleven élet, vagy az eleven halál mása, és mégis merev, csak-egyszer-volt és mégis mindíg-újra-születhető.

Kiket vall mestereinek?

Minden költő-elődömtől tanultam. Könyv-hosszúságú időbe telne, ha kivallanám: ki mikor, életem melyik szakaszában sújtott le nagyságával, serkentett egy-egy versével, époszával, egész költészetének áradó füstjével, vagy édes illatával; hogy kitől izzott föl agyam és szívem, hogy szinte belülről olvasztotta koponyámat és tüdőmet. De hogy neveket is említsek: Dante művének és époszi vállalkozásának nagysága igézett meg a legjobban, buzdított (és buzdít ma is, még-inkább, mint költő-kamaszkoromban) az összefoglalásra, a tervezés világot-újraépítő bátorságára, ő az, aki segített a képzelet páncél-méhburkát szétrepeszteni, s aki a képzelődés ereit a bujaságig dagasztotta vérrel. És: a viola-mosolygású, Mozart-szavú Csokonai Vitéz Mihály, és a bíbor-énekű, őscsillagsűrűségű, átokfekete Vörösmarty Mihály, és a sárkányruhás, istennel-birkózó, János Jelenéseit-legyőző Ady Endre: ők voltak legnagyobb mestereim és tanítóim. De mindenkiről beszélni kellene: az űrként virágzó és az űrben-eltántorgó drága Petőfi Sándorról éppúgy, mint a harminc-évesen öreg, mélabús, szigorú, félelmetes aranykovácsról: Arany Jánosról, vagy a bátor Babits Mihályról, akinek hosszú arany-lánccal csuklómra-láncolt éneke itt ül a vállamon, mint az őserdő szines lángmadara, s akinek haldokló fényképarca úgy ül szívemen, mint halálfejes éjjeli lepke a rózsán. Mindnyájan mestereim voltak. Nem utolsónak, de utóljára hagytam József Attilát! Ő az a félelmetesen okos, tiszta és zseniális előd, akinek tüzében, bánatában és ragyogásában élünk ma is, és akinek izzó szava előtt átviláglik az emberiség, mint a röntgen-sugárban a test. Ő nemcsak nekem, de minden utánam-jövőnek példaképe és mestere lett: a szigorúságban, a pontosságban és az odaadásban. De (erről is oly nehéz röviden beszélni) Ő (ha nem is tehetett mást, mint amit tett) nemcsak leigázó géniusz, Petőfi és Ady dühének és hitének, folytatója és kiegészítője, egy új lírai világkép megalkotója és kiteljesítője, de szomorúságom is. Túl későn, szinte az utolsó pillanatban jött, tragikusan közvetlenűl a megváltás előtt. A legnagyobb nyomás idején bomlott meg benne a lírai egyensúly, s így nem volt már bizalma és ideje, hogy teljesen megvalósítsa azt, amit oly nagy hittel és jókedvvel kezdett. Szíve kettéhasadt, mint egy nagy kristály, amire ráütöttek kalapáccsal. Úgy elhatalmasodott benne a bánat, mint beteg testben a rák: sisteregve zabálták föl szervezetét a burjánzó bánat-sejtek. Nagyságának és iszonyú bátorságának legnagyobb és legzordabb bizonyítéka, hogy az utolsó percig beszélni tudott és mert erről. De eredeti költői programját nem tudta megvalósítani (mint ahogy Vörösmarty se tudta és oly sokan előtte és utána): költészete harmadik harmada zseniális és észvesztően szomorú önfeladás. Minden egyes új versével, mint léghajós kosarából egy-egy homokzsákot, végleg kidobott, visszahozhatatlanúl kioldott önmagából valamit, hogy végül is áttetsző lett, mint a szappanbuborék, s ami látszott rajta, a földagadt hártya-testen, az ámulatüveg-gömbön, az már nem ő volt, de ereivel, egével a halál, egy sas véres szárnya, véres karmai, hogy végűl-is eltűnjön a zord űrben, szétfoszlóan, mint a pára, hiszen nem a földben tűnt el, mert még a földet is kiénekelte önmaga alól szegény. Már nem tudta önmagát folytatni: az építkezés félbemaradt és a félkész épületet cibálták, porlasztották a dühöngő elemek. Pedig ő is tudta: a költészet az élethit építése. Önmagunkban is. Van építő és van lebontó költészet. A kései József Attila költészete zokogó, kegyetlen önárverezés: minden új vers ára fogvicsorgató adósságtörlesztés, egy nappal tovább élni! De mikor már mindent megvett a gazdagabb világ, s az eladó már a levegőben áll, nem marad más: meg kell halni. Ez történt József Attilával. Nem a világot gyűjtötte magába, de magát darabolta föl a vad világnak, mint a mesehős az éhes Griffmadárnak: testrészeit, combját, karjait. De a mesehős kijut a Griff hátán az Alvilágból. S a dögmadár kiökrendi a nyállal és zsírral kevert testrészeket, s visszaragasztja a testcsonkokra: a hős még szebben él tovább. De József Attilát halálig ette Magyarország-Griffmadár. És nem jutott ki az Alvilágból. Griff gyomra lett a temetője. De föltámadt a mi ifjú szívünkben Grűnewaldi Jézus-fényesen. Fény-szárnyakkal és arany-arccal. Mégis: túl későn jött és túl hamar ment el, hogy a maga idejében fejtse ki jótékony hatását. Hisz alíg pár esztendővel megalázó halála után megvalósúlt az a „proletár-utókor”, amiről ő beszélt. Így költészete, lángoló halhatatlansága ellenére, megmerevedett: milliméterre-pontos térképe lett a Halál-országnak, az Alvilágnak. Nem folytathattuk az ő alvilági útját és bánatát. Lírája így lett hallatlanúl magányos és folytathatatlan. A múlt-idő kopár pusztasága, amelyen sírva őgyeleg egy ember. Ágyékát verik az érckalászok és kristály-koponyájára zúdúl a vas-égbolt. Nekünk a kamasz-újjongás jutott, és meg kellett találnunk a magunk bánatát. Mi már az általa elképzelt jövendőben élünk: új gyötrelmek és új örömök földjén. Erről kell beszélnünk.

Sok panaszt hallani, hogy a magyar irodalom – elsősorban a költészet – határainkon kívül sokkal kevésbé ismert, mint amennyire értéke érdemesítené. Véleménye szerint mi a magyar kultúra szerepe a világban?

Minden nép kultúrája része a világkultúrának. Akár tudomást vesz róla a világ, akár nem. Az osztják hősénekek nem hiszem, hogy nagyon ismertek lennének a világon. Mégis: hatalmas szépségük, költészeti, mitológiai, emberi, természeti nagyságuk és költői modernségük oly megrendítő, hogy bátran a világ legszebb versei közé sorolhatjuk őket. Így van ez a magyar költészettel is. Én nem hiszem, hogy elkéstünk volna. Hogy az angol, vagy a francia költészet mögött volna a helyünk. Nemcsak a világ volt rossz hozzánk. Mi éltünk befelé! Nyelvünk hallatlan befelélombozása, nemzetünk szerencsétlen története, közállapotaink elrákosodása, önteltségünk, makacs és büszke ragaszkodásunk a régihez: nagyon segítették ezt a belűl-tenyészést. Ettől szenvedtek és sírtak legjobbjaink. De a testi, nemzeti, társadalmi szenvedésnek olyan izzó vers-lávái, a vízgyöngy-arcú gyötrelemnek, a magányosságnak olyan barna-üregű, jégcsontváz-leheletű dalai, az átkozódásnak és pusztulásnak olyan feketebársony halálfejes zászló-énekei, a szabadságnak olyan lángfehér kiáltásai, mint amit legjobbjaink írtak, alíg találhatók a világlírában. Lehet, hogy mindez a szerencsésebb világnak idegen. De csak addíg, míg nem kerűl olyan szorongatott és nyomorúlt helyzetbe, mint Magyarország volt. De ez már a múlt. A mi dolgunk az állandó fogékonyság, az újnak, eddig-nem-voltnak lázas keresése, új lírai tartalmak megfogalmazása, bátor képzelődés és bátor nyelv, kemény önismeret és kemény önbírálat, a mindent-befogadás és a mindent-fölemésztés éppúgy, mint a legszebb, legizgatottabb lírai kitárulkozás. Ne a tárgyiasságot tanuljuk meg másoktól, de a magunk szubjektívitását, vallomását növesszük világnaggyá! Vágjunk a világ elé, előzzük meg köldökig-ember Pegazus-csődöreinkkel a Sorsot, hogy ki ne lőhesse az időből tüzes szárnyas kentaur-életünket rothadás-nyilával a halál, növesszük be illatos álmainkkal a Földgolyót, énekünk kristály-városaival, hogy ne csak halhatatlan múltunkkal, de jelenünkkel és jövőnkkel is meghódítsuk gazdagabb tartományait.

Nemrég járt a Szovjetúnióban. Milyen élményekkel tér vissza egyhónapos útjáról?

Először jártam a Szovjetúnióban. Nem tudom osztályozni élményeimet, azt a látvány-, érzés- és indulat-tömeget, ami rámzúdult, ami hullámaival átdörgött szívemen és ami habjaival olykor annyira elborított, hogy szinte fuldokolva emeltem ki fejemet a tárgyilagosságig, hogy eddigi életem gyökereibe kapaszkodva tudjak szemlélődni tovább, mintegy a feszűltség és fölemelkedés váltakozó jég- és hőarany-zivatarában. Mert nemcsak Oroszország és a Szovjetúnió történetei és irodalomtörténeti megelevenedését, belső újraélését jelentette nekem ez az utazás, de Magyarország, s népem történetének újraélését is, az ősidőktől, a kezdettől máig. Jártam Közép-Ázsiában, nem ott, de körűlbelűl ott, ahonnan kicsíny, vad és nagybozontú erdei népem menekűlve elindúlt új hazát keresni, s most nemcsak gondolatban, de szememmel is követni tudtam, a repülőgép kerek ablakán kitekintve, azt a mérhetetlen utat, amelyet éhezve és rabolva, menekülve és űzve, más-népbe-olvadva és kiválva, véres homlokkal és véres kezekkel járt meg apró, bundás lovain a mai hazáig. Az ismerkedés egy rengeteg-népsejttársulású országgal, világrésznyi földdel, tájjal, eleven történelemmel, a vallásos és misztikus múlt kőnyakú és aranykoponyájú, zord és fönséges, dermedt, derespikkelyű, télben-gőzölgő kőállataival, az ókori és újkori, s a forradalmi Oroszország örömével, büszkeségével és szenvedésével: sok látványt és tapasztalatot adott: mégis, nekem a belső-tájon való tűnődés és térképezés volt a legfontosabb, az idő és a történeti idő újra-élése. Kiskölyök-korom óta izgatottan, szorongva és újszülött-éhesen szívom magamba az orosz irodalmat, a XIX. századi orosz írók szinte személyes ismerőseim voltak, belűl utólagosan megharcoltam a forradalmat, ott melengettem kamaszkezeimet a Téli Palota-előtti lángok fémropogása fölött az árva Blokkal, még most is hallom síró vadhattyúit, itt komorlanak bennem fájdalmasan-rokon szkítái, csontomigégetett Majakovszkíj zseniális és matematika-pontos üvöltözése, Jeszenyin csuklón-fölvágott ereiből szívemre csurgott a könnyekkel-kevert boldogtalan vér és ott sistergett izzó piros buborékokkal, mint tüzes kályha lapján a vízcsöpp, a gyereknyál, Dosztojevszkíj és Tolsztoj, Gorkij és Leonid Andrejev, Bábel és Oszip Mandelstam itt nyüzsögnek bennem lángoló lapjaikkal, és lángeszű és komor, aranyfüstös és ködben-tántorgó, elfutó és epileptikus, gyökérszakállas és hínárszakállas, pamutszakállas és vattaszakállas, medúza-szakállas és békanyál-szakállas, köhögő és vért-hányó, üvöltöző és térdrehulló, kártya-koronás és fa-Máriát-ölelgető, ördög-lihegésű és tenger végtelen üveg-redőit gyökér-bütyök-kezekkel ráncigáló, iszákos és rózsaillatú életükkel, és éjszakai szobámból hányszor villogtatta rám Csehov aranyvillámlású cvikkerét és Gogol izzadt, arany tajték-csillagot fröccsentő és csöpögtető, nagyhajú, gőzölgő, orrlik-bársonyrózsából kivicsorgó, vért-prüszkölő és szűlni-tágúlt vemhes csillagok tűzgyűrűire röhögő lovai ott futnak, havas ködben fuldokló csengői ott szólnak örökké hóporos ifjú életemben. Talán, hogy velük találkoztam újra, most már a térben is, tárgyaikkal és kalapjukkal, írótollaikkal és behavazott csontjaikkal a novogyevicsi temetőben, talán ez volt a legtöbb. De hadd említsem térélményemet is. Oroszország és a Szovjetúnió történelmének és irodalmának színhelye fölépűlt ugyan képzeletemben, de látni, hogy hol történt mindaz, ami dadogásig-izgatta ifjú képzeletemet, ami az utolsó évszázad emberiség-változtató története volt, forradalma és bánata, az mégiscsak más. Sok kedves baráttal is találkoztam, de róluk máskor szeretnék szólni.

Válaszok a költészetről^*

Domokos Mátyás: Juhász Ferencnek nyolc hosszú esztendőn át nem jelent meg kötete. Aztán tavaly, gyors egymásutánban kettő: a Virágzó világfa, válogatott verseinek gyűjteménye, majd néhány hónappal később, e nyolc esztendő termését, „a szerelem, a magány és a megtisztulás izzó égitesteit” hordozó új kötet, a Harc a fehér báránnyal.

A költő tehát nem hallgatott, hanem a tetszhalott-években is rendületlenűl folytatta a legújabb magyar irodalomban szinte példa nélkűl álló vállalkozását. Bátor és hősies költői hadjáratnak kell neveznünk ezt a vállalkozást, mert akár a létezés ős-boldogságáról, ős-bizakodásáról szól a költő, a dolgozó ember világával és örök forradalmával való összetartozás melegítő-lelkesítő hitével, akár a személyes élet örvényeiről, „a csontok fehér árnyékában”, akár a lét hatalmas freskó-vízióit festi, mindenkor a legnagyobbra: századunk emberének és világának, tejesen újszerű, egyéni, de egyetemes érvényű, az élet vadúl burjánzó vegetációját s a rendező emberi tudatot, a földet és a kozmoszt magába ölelő lírai birtokbavételére törekszik. De ne tévesszük szem elől e költői hadjárat méreteit sem, mert aligha lehet kétséges, hogy egy költői vállalkozást a méretei is jellemeznek valamiképpen. Márpedig a célokon túl, Juhász Ferenc költészetében az „élet ünnepének tornyát építő” erőfeszítés termékeny energiája is lenyűgöző és elgondolkodtató.

A visszhangja nem különben.

Ha az irodalomtörténetnek is rendelkelésére állhatna egy gépezet, amely a földlökéseket regisztráló készülékek mintájára a műszerek pontosságával jelezné az irodalmi közélet rengéseit, akkor ennek a szellemi szeizmográfnak a mutatója – jóformán jelentkezése óta – Juhász Ferenc költészete körűl lengene ki legvégletesebben a szenvedélyes magasztalás és a szenvedélyes kétségbevonás skáláján. Hiszen a folyton-növő műnél csak a róla írt kritikák, tanulmányok és szakdolgozatok tengeri kígyója hosszabb, – a névtelen levelek légióját nem is számítva. Az új magyar lírában az ő költészete támasztotta mindíg, s támasztja ma is, a legnagyobb viharokat. Miért?

Talán legfőképpen azért, mert bárki, bárhonnan s bármilyen indulatokkal közelít feléje, verseiben egyszersmind a modern költészet, sőt, egyáltalán: a költészet legáltalánosabb kérdéseivel is szembe találja magát. Juhászról, Juhásszal, vagy Juhászért vitázni körülbelül annyi, mintha magáról a költészetről, magával a költészettel, s magáért a költészetért vitatkoznék az ember. Más szóval, s divatos fordulattal élve: Juhász Ferenc költészete a 20. századi líra szinte valamennyi kihívását és problémáját közvetíti. S ha ez így igaz, akkor nem hátrálhatunk meg mi sem: nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk ezt a kihívást. Vitatkozunk és kérdezünk; de nem azért, hogy kérdéseinkkel a lőporos hordó tetejére kényszerítsük a költőt, hanem a félreértéseket és félremagyarázásokat eloszlató, nemes dialógus reményében, melynek a témája sem lehet más, mint: Juhász Ferenc és a modern költészet.

De kérdezni sem könnyű, hiszen a Juhász Ferenc-i költészet jellegéből következő első kérdés mindjárt arra irányúlna, hogy mi a költészet egyáltalán, mi a költő szerepe a világban, s az alkotás folyamatában? Ez azonban túl általános kérdés, és messzire vezetne, vagy éppen semerre sem. De jelentékeny, vagy kivált világteremtő igényű költészet nem képzelhető el az alkotói, a költői működés természetének belső tisztázása nélkül. A lírának is megvan a maga tudata önmaga szerepéről, s ez rendszerint több, általánosabb érvényű, mint az egyes költők ars poeticája, mert többnyire egy egész irodalomtörténeti korszak legmélyebb meggyőződését is kifejezi a művésznek és művének – másképpen, tehát definitíve meg nem határozható – kapcsolatáról. Németh László például a következő metafórában mondta ki a két háború közötti magyar irodalom eléggé általános meggyőződését az alkotó ember szerepéről: „Isten csak a témát adja, de mi magunk írjuk a dolgozatot”. S lényegében ugyanezt hirdeti Babits Jónás-szimbóluma is, hiszen Jónás is egy isteni, vagy filozófikusabban fogalmazva: egy transzcendens megbízatás elől menekűl, persze hiába, mert a szó az övé, de a fegyver Istené. Juhász Ferenc ezzel szemben azt mondja: „Megtervezem a költészetet, egyre céltudatosaban, és egyre tervszerűbben…” Vagyis: Nemcsak a dolgozatot írja de a témát is ő maga jelöli ki, elutasítva mindenfajta transzcendens megbízatás lehetőségét, amelyet az ihlet közvetíthetne.

A kérdés, úgy gondolom, most már eléggé nyilvánvaló: csakugyan megtervezheti-e a költő, méghozzá olyan ihletett-látomásos alkatú költő, mint Juhász Ferenc, kizárólag egy tudatos lírai életprogram fonalán haladva a maga költészetét? S ennek a tudatos tervnek a makacs megvalósítása voltaképpen azt jelenti-e Juhász Ferenc részéről, hogy mégis csak az énekes szüli a dalt, s nem a dal a maga énekesét, mint Babits hirdette jó három évtizeddel ezelőtt?

Juhász Ferenc: Válaszaim talán egyszerűbbek és pontatlanabbak lesznek, mint Domokos Mátyás kérdései, aki már közel húsz éve barátom és munkatársam is, s akivel ez alatt a fárasztó és lelkesítő, csüggesztő és sok töprengést adó húsz év alatt már nagyon sokszor beszélgettünk a költészetről és a költészet egyszerűnek-ható, de nagyon-is-bonyolúlt kérdéseiről. Mert hadd mondjam tréfásan: ahogy öregszem, egyre rejtelmesebb, bonyolúltabb, titokzatosabb lesz minden: a valóság, a nyelv, a költészet, az ember, a dologi és a képzeleti-világ, szóval minden, ami izgatja létezésemet, agyamat és képzeletemet, az élet és a halál: tehát mindaz, amivel a költészet foglalkozik. A kamaszkor vad és szédítő zűrzavarai után, húszéves koromban hirtelen egyszerű lett minden, tiszta, megfogható, áttetsző. A fű: fű volt, a kő: kő, az ember: ember, a csillag: csillag. A világ titoktalan volt és egyszerű, boldog lázadással teli. De visszatérek a kérdésre. Válaszolni nehéz (nemcsak versben, nemcsak a költészet formái között, hiszen a költészet válasz-adás is, vagy legalábbis kísérlet a válasz-adásra), de így is, a föltett kérdésre. A bonyolúltságon, illetve bonyolúlttá-váláson persze nem elbizonytalanodást értek. Domokos Mátyás Németh Lászlót és Babits Mihályt említette, mintegy elképzelésem ellentéteként. Hadd említsem meg Ady Endre és József Attila nevét is. Ady azt írta: „Én voltam úr, a vers csak cifra szolga”. József Attila: „Nem kell más verse már, a költő én vagyok”. Mindezek a költészet és a lét, a költészet és az ember, illetve a költészet és a költő viszonyát megfogalmazó és sűrítő lírai kijelentések nem mondanak ellent egymásnak, ezek csak más-más-fekvésű kristály-lapjai ugyanannak a titok-ragyogású, megfejthetetlen-tüzű anyag-tömbnek: a költői tudatnak. Ez az összetett-tudat olyan, mint egy óriás-darázs sok-csiszolatú összetett szeme. Mindegyik ablaksejttel lát, csak más-más szögből. Hiszen többek között arról is szó van, hogy Babits Mihály, vagy Németh László istenének szüksége van Jónásra, az emberi nyelven emberekhez-szólni-tudóra, vagy az írásjeleket ismerő dolgozatíróra! Nélkülük isten (nevezzük az egyszerűség kedvéért így a Megfejthetetlent!) ugyanolyan önmagában-magányos lenne, kifejezhetetlenűl-egyedüli, mint a költő a világ: a föladott téma, illetve a transzcendes megbízatás nélkűl. Ahogy isten nélkűl nincs Jónás, Jónás nélkűl nincs isten! Végzetes és természetes, kikerűlhetetlen egymásra-utaltság, összefonódottság ez, mint minden a létben, mert semmi sem önmagában-való és különválasztható! Csak az egyik a megbízatás nagyságát, majdnem-elviselhetetlenségét hangsúlyozza elsődlegesen, a másik az én (az ember) vállalkozó-kedvét, dacát, biztonságérzetét (vagy mítikusabban) küldetés-végzetét. De mindkettő a kikerülhetetlenről beszél. De rátérve a kérdés másik ágára: van bennem makacsság (erről anyám tudna egyet s mást mondani), és most is, töprengőbb és izgatottabb éveim után is makacsúl hiszem, hogy programszerűen, mintegy építészeti tervezéssel, szinte a befejezésig előre-megtervezett gondolati világ-tervezéssel, vagy templom-tervezéssel, így is mondhatom: látomás-tervezéssel (hiszen a látomás szó a költészet-értelmezésben csak behelyettesítő szócska, a költő világ-képzetének – s ebben nemcsak az anyagi, de az etikai képzetek is ott vannak – összefoglaló pót-szava) építheti a költő költészete tartalmait megtervezett egymásutánban, ameddig a Sors építeni hagyja. S ez azt is jelenti, hogy a költő gyűjtögető is, részlet-faragó, erecskemegfigyelő, s minden anyagot, lírait és emlékezetit, történelmit és természetit, lét-fejlődéstörténetit, föld-fejlődéstörténetit, mindenség-fejlődéstörténetit fölhalmozva esetleg évekkel-előre elhelyezi egy mű, vagy a művek adott helyén. S ez érvényes a művek egymásutánjára is. A költőnek nemcsak a maga világát, környezeti világát, emlék-múltját és halál-jövőjét kell megteremteni, de a világegyetem örök jelenét és a világegyetem emlék-múltját és halál-jövőjét is. Nem lehet ennél kevesebbel beérni. Hogy ez sikerűl-e, vagy nem, az más kérdés. Ez már valóban nem teljesen rajtunk múlik! S ez persze azt se jelenti, hogy az ember előre tudja, hogy versének, vagy époszának ebben, vagy abban a részében hogyan fogalmazódik meg egy-egy mondat, vagy sor, vagy rím, hiszen ez mindíg (legalábbis nálam) írás közben, a papíron dől el. A költő a tűnődés fehér nyálával, megkristályosodó merengés-váladékával beszövi a világot, behálózza a Mindenséget, a létezés csillagbodzafáit, aranyhálót köt az űr tűz-ágai és tűz-levelei közé, háló-merengés-harangot és deres halál-kosarat, hogy beleragadjanak az arkangyalok, égitestek, sátánok, üstökösök, belegombolyodjanak a halottak fekete szárnyai, s törékeny celofán-tokká, lottyadt angyal-bőrré szívja őket a költő lázas és halálig-termékeny agya; mint a pók szövőmirigyei a fonal-váladékot, termeli és ontja szövőszemölcsein, fonószemölcsein át a merengés-váladékot s azon alászáll a múltba, a történelembe, alászáll a halálba, nézi nyolc-szemű, gyémánt-tojással-kirakott ősbozont-szörnyfejével a csontokat, a hús-rothadást, a vasálarc-páncélingtemetőket, ősállatcsontvázakat, földdel-tömött király-koponyák szétmállt aranylevél-koszorúját. De csak az írásban kezdődik az igazi gyötrelem és fölemelkedés, megaláztatás és néha győzelem! Ismétlem: nem akarom kesesebbel beérni. Nem akarok nagy és utólérhetetlen elődök példájára hivatkozni, hisz az elődök csak segíthetik a költő-utódot és segítik is halhatatlanúl, de nem végezhetik el helyette, amire rendeltetett. De kevesen a régiek közűl tanítottak erre, s én föléreztem tanításuk igazát. Mondom is rögtön: korántsem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen költői lehetőség, alkotási út, vagy folyamat. Azt hiszem, annyi költői lehetőség van ezen a Földön, ahány ember megszületett, illetve születik, jelenleg talán három és fél-milliárd. Ne vitassuk ezt most, hiszen csak lehetőségről van szó. S ha azt állítom (nagyon leegyszerűsítve), hogy ezen belűl két út van a költői önkifejezésben: a tervezéses-látomásos és az ihletett-pillanatnyi, akkor nem vagyok egészen pontos: hiszen azt is mondhatom, hogy ihlet nincs, vagy azt, hogy az ihlet állandó állapot, tehát maga a látomásos tervezés a folyamatos ihletettség; vagy azt is mondhatom, hogy az ihlet tudatos tevékenység eredménye is. Mindenesetre annyiban megállapodhatunk, hogy az ihlet, mint fölszikráztató indulat, vagy szorongás-mámor van és rendszerint váratlanúl jelentkezik, de nem az egyetlen, sokszor nagyon-is-esetleges tényezője a művészetnek. Régiesen szólva: ha a világ dolgai hozzácsiszolódnak, mint köszörűkőhöz a késpenge a költő szívéhez, s az nagy szikra-csokrot lő elfoszló tűz-csillagokkal: akkor a költő ihletében ír verset! S ha ez így folytatódik: csiszolástól csiszolásig, tehát ihlet-verstől ihlet-versig, lassan összeáll egy kötet, s szerencsés esetben az életmű. S nagy költőnél: a világ. A megtervezett költészet olyan állandó ihletettség, amikor a világegyetem állandóan jelen van nyüzsgő létezőivel és robbanásaival, múltjával és jövőjével, kihalt létezőivel és elképzeltjeivel, elképzelhetőivel, elképzelhetetleneivel és lehetségeseivel, gomolyogva és lobogva, s egy-egy részlet a kristály-rend alkalmazkodási és szerkezeti törvényei szerint keresi helyét, megfelelési-helyét a lét-fán, valahogy úgy, ahogy a fejlődéstörténeti ábrázolásokon a létezés törzsfáján tűnődik egy-egy létező.

Domokos Mátyás: A Harc a fehér báránnyal a megtisztulás kötete a költő szerint; valamit legyőz, valamit megsemmisít, méghozzá harc árán. De az olvasó tudatában, ha csak az új kötet címét hallja, a „fehér bárány” jelképéhez spontán módon a tisztaság és ártatlanság képzetei rendeződnek. Mi hát az új kötet címének igazi tartalma és jelentése?

Juhász Ferenc A vers, amelyből a címet vettem, életem egyik nehéz korszakában íródott, s pontos kimondása is annak. Igen, a harc valami, vagy valaki ellen harc! A harcban megsemmisülni, vagy győzni lehet. Én hittem a győzelemben. S ennek a győzelemnek eredménye, vagy jelképe, vagy bevérzett győztes zászlója ez a kötet. Olvastam egy-két kritikát, amelyben ezt a győzelem-hitet, vagy élet-hitet romantikus attitűdnek, a költészettől, sőt a modern költészettől idegen testnek tartja a kritikus. Verseimre-ragasztott címkének, olyan, a versek földjébe szúrt útjelző-táblának, amely a verstől-idegen tájra akarja irányítani az olvasót! Pedig nem költői tudathasadásról van szó, hanem talán kritikai romanticizmusról, amely a művet még mindíg önmagában-valónak tekinti, s a költőt olyan lénynek, akinek nem is lehet más véleménye a létről, vagy a költészet lehetőségeiről, mint amilyen a látszólag adott, illetve a kritikus által elképzelt világkép. A költészet nem elméletek, vagy helyzetek adott-idejű lehetséges kifejezése, a költészetben mindíg minden lehetséges! Romantika és anti-romantika. Érvényessége a megfogalmazás minőségétől függ. A kötetcímről csak annyit: a fehér bárány a halál jelképe a címben és a kötetben. A kifehéredésé, a halálé, amely elsápaszt és vérünket a szervezet alsó üregeibe, elfekvési pontjaira gyűjti. Mert hívja a vért a föld, s a halottak vére alászáll a fekvő test gyökér-barlangjaiba, mint a holtak a földbe. Jelképe a Fölravatalozottságnak, a Gyertya-koszorúnak a holtak feje körűl. A nép-ballada fehér báránya a túlvilág, a halál küldötte lesz nálam. De a népballadában Jézusé is, a Megváltásé. Mert Jézus a Halál és a Bárány. Én lemondtam erről. A megváltás a mi dolgunk. Ő ellen, a fehér Halál-bárány, az Égő-gyertyakoronás, a Csillag-tetves bárány ellen: amely magához-fehérít, ez ellen a küldött ellen, a Túlvilágra-hívó ellen, a Hátán-a-halál-országba-vivő ellen vettem föl a harcot. Ezért ez a kötetcím.

Domokos Mátyás: „Nem győznek le képzelt halottaim” – hirdeti az új kötet egyik kulcsverse, Az éjszaka képei. De a kritika, a vers felhámjához tapadva, rendszerint azt veti Juhász Ferenc szemére, hogy az éjszaka képeinek, az embert elnyeléssel fenyegető szörny-világnak „borzalom-tenyészetét, növény-dodekafóniáját, állat-szűrrealizmusát, rovar-egzisztencializmusát és madár-atonalitását” éppen a dodekafónia, a szűrrealizmus és az atonalitás végletekig vitt művészi eszközeivel próbálja elűzni: hogy ebben a költői viaskodásban Juhász Ferenc a kifejezés síkján tulajdonképpen azonosúl azzal, ami ellen harcol. Valóban átitatná az izmusok mérge az „új lét Orfeuszának világmegváltó táltos-énekét?”

Juhász Ferenc: Némely kritikus (de nem szeretném, ha bárki is megbántódna ezért a tréfás általánosításért) sokszor olyan, mint a bóbiskolva-olvasó ember: olvasás közben el-elalszik, a könyv önmagát tovább-lapozza, s a gyors álmából fölriadt olvasó nem érti a folytatást. Így voltak sokan Az éjszaka képeivel is. Pedig a vers világosan két részre tagolódik. Egy belső gyűrűre, s egy külsőre, ami a belsőt körűlveszi. A külső gyűrű a költőnek, mint a vers főszereplőjének, éjszakai merengése a Lehetségesről, s hajnali válasza, pozitív válasza az Elkövetkezhető ellen. Válasza egyértelmű: még mindíg és rendületlenűl bízik abban, hogy az emberi értelem és tisztesség nagyobb erő, mint a fölhalmozott bombák, mint az egymásra-torlódott rettegés, bizalmatlanság és butaság önrobbanása; tehát az emberiség életképessége, akarata és tisztessége nem engedi kirobbanni az atomháborút. (Volt, aki „vörösfarkúnak” nevezte ezért versemet.) A vers belső-gyűrűje az Elképzelt-lehetséges utáni állapot leírása. Zaklatott és zsúfolt. Összenőtt szavakkal és összenőtt fogalmakkal, nyelvileg is megerjedve szinte, mint ahogy (hiszen kísérleti és véletlen példák vannak erre) ki tudja, milyen szétágazás, növekedés, töpörödés, szerkezet-változás, erjedés, dagadás, foszlás, püffedés, aszalódás jöhet, milyen szemgolyó-dinnyésedők, részeikben-földagadtak, aszimmetrikusan-óriás-szervnövekedésűek, lény-csodák és szörny-korcsok, törpe-lihegők, óriás-dagadványok lepik el a Földet egy ilyen háború után, a tűz és a pernye után? De az is lehet, hogy csak hamu és csont és halálban-erjedő hús, rothadás-gázbuborék-kút, vastag kék penész maradna! De az is lehet, hogy a megmaradt létszigeteken valami mámoros újra-fogalmazódás, diadalmas termékenység indúlna meg? Ki tudja? S remélem: nem fogja megtudni soha az emberiség. A versemnek nincs köze az izmusokhoz. Az atomháború utáni állapotot megfogalmazó létben nyelvileg is megkíséreltem az Elképzelhető-lehetségest kifejezni. Erre a XIX. századi nyelvformáló módszerek (amelyek voltaképpen még egész költészetünket áthatják,) nem alkalmasak. Versem figyelmeztetés, fölhívás, kiáltás! Ilyen értelemben valóban kihívás! S amit tőlem követelnek, olyan, mintha valaki azt követelte volna, hogy Bartók Béla Az éjszaka zenéje című művét miért nem keringő-ütemekben írta meg? Mert ez nyilvánvalóan lehetetlen! A létezés mérhetetlen sokaságban és változatosságban egymásra-halmozza a dolgokat: a költői-halmozás a létezés gyönyörűsége. Nem a lét utánzása, de azonos-rangú lét teremtése. Hadd tegyem még hozzá, hogy versemben nemcsak szorongás van, de kihívás is, ott, ahol a háború-utáni világban a költő önkéntesen az ittmaradást és életfolytatást, létalapítást vállalja: bizonyítva ezzel a költők felelősség-tudatát. Még csak annyit: biztos vagyok abban, hogy nyelvünk (ez a voltaképpen természeti nyelv) hatalmas kivirágzás, hajlékonysági-bomlás előtt áll. Most kezd nyelvünk élni csak igazában! S nekünk, magyar költőknek kötelességünk ezt a virágzást segíteni: minden lehetséges mutációt létrehozni, keresztezni és szaporítani, új szó-létezőket kitenyészteni, akár szó-kentaurokat, hattyúlovakat, rák-liliomokat, rózsa-csődöröket, pók-kristályokat, zsiráf-angyalokat, szó-embernövényeket, csönd-harkályokat és szemgolyó-ősfákat, új-szavakkal-terhes kozmosz-csikóhalakat nemzeni, kihordani, szülni. Minden ilyen kísérlet fontos és számontartandó!

Domokos Mátyás: A létezés nagy freskói nyilvánvalóan az anyagi és az emberi világ egységes látomásának igényéből születnek Juhász Ferenc költészetében. Olyan filozófiai igényből, amelyet a versben elborítanak, sokak szerint elrejtenek a végtelen-sarjadású-osztódású költői képek. „A költői kép mindíg értelemátvitel” – mondotta Lorca. A Juhász képeiben transzformáló értelem elemeit a modern természettudományos és filozófiai világkép tartalmazza, méghozzá annak a dialektikus és materialista szellemű értelmezése, és semmiképpen sem a biológiai irracionalizmus, mint némely kritikusa hangoztatja. Mégis felmerűl a kérdés: létrehozhatja-e egyáltalán a modern költészet líra, a tudomány és a filozófia új hármas egységét? Feladata-e a modern lírának egyáltalán, hogy ma, amikor az ember amúgyis birtokában van egy korszerű, s áttekinthetetlenűl gazdag jelentésű tudományos világképnek, ezzel párhuzamosan a költészet is afféle De rerum natura-szerű költeményekkel kísérletezzék, mint Lucretius idején? Vagy a tudomány csak új hasonlat-tárnákat nyitott a modern költészet számára? Vagy egészen másról van itt szó?

Juhász Ferenc: Én hiszek a létezés egységében. Hiszem, hogy egységes törvények szerint él, mozog, szeretkezik, nemz, szül, termékenyül, hal és teremtődik újra a mindenség minden részlete s egésze. Hiszem, hogy kezdet-nélküli és befejezés-nélküli, örökké-íródó vers, s nem tudom, hogy van-e, aki írja? Önmagát mondja végtelenűl és gyönyörűen! Hiszem, hogy nincs külön transzcendens és anyagi, hogy a világ minden részlete anyagi (hogy divatos szóval éljek: ősképe is anyagi), s hogy csak az anyagiságban valósulhat meg minden: az egyszeri és az általános, az emberi, s az ember-előtti, vagy ember-nélküli, vagy ember-utáni. Csak az anyagban és az anyag által van minden, ami van: a dolgok, az égitestek, személyiségünk, indulatunk, értelmünk és költészetünk. S mivel az embert nem látom a világegyetem, a létezés centrumának, csak egyik lehetségesnek és megvalósultnak, óriás elhalt s virágzó létezés-réteg tetején virágzó agynak: követnem kellett azt a fölismerést, hogy a világ valóságos arányainak megfelelően költészetemben is jelét adjam ezeknek az arányoknak. De mivel ember vagyok, azt a hatalmas agyvelővel és agykoponyával beburkolt agyú lényt, amely képes a fölismerésre, rendezésre és az önpusztításra, amely legszebb példányaiban képes határai megismerésére, az önismeretre és a szeretet gyakorlására (s amelyet embernek nevezett meg a titokzatos-keletkezésű nyelv): a legtöbbre mégis az embert becsülöm. Érte aggódom és érte élek. Legelső föladatát: a felelősségtudatot fölismertem és vállalom. Íme, (hogy állattani hasonlattal éljek) egy költészet meztelen csontváza! Kifejezhetetlenűl szeretem az anyagot, az anyag minden megjelenési formáját: szájait, szerkezeteit, szív-formáit, tüdő-formáit, építkezési rendjét, vérkeringését, milliárd megvalósulási módját, múltját és jelenét, történetét, az anya-méheket, petéket, tojásokat, temetőket, szeretem a kialakulásokat, megvalósulásokat, változatokat, módosulásokat, sokasodásokat, kiformálódásokat, forma-váltásokat, részleteződéseket, elkülönüléseket, az embriókat és lüktetéseket, az anyag szerelmi formáit és módjait, az emlőket, szemeket, ivarnyílásokat, a születéseket, szüléseket, kihordásokat és elhalásokat, a nemzőszerveket, a mirigyeket, a falloszokat és fallosz-helyettesítőket, az anyag halál-formáit, az elhalásokat, kihalásokat, meghalásokat, pusztulásokat, a kiégéseket, kimállásokat, kiszáradásokat, kiszikkadásokat; szeretem a kő-létezést, az ásvány-létezést, az érc-létezést, a tűz-létezést, a csillagspermium-létezést, a kristályatom-rezgés-létezést, az alga-létezést, a moszat-létezést, a baktérium-létezést, a növény-létezést, az állat-létezést; fontosnak tartom és létemet-meghatározónak az anyag minden gyönyörű kísérletét és vállalkozását, az öt-milliárd-évvel-ezelőttit, vagy a mait, vagy az elképzelt-jövendőbelit, amely (vagy amelyik) ki tudja, nincs-e már meg valahol a világegyetemben, vagy nem volt-e már valaha? Ez a szeretet jelenik meg verseimben madár, vagy ősállat, vagy virág, vagy sáska, vagy égitest képében, s a részletekig-kíváncsi rajongás! Igen, jó lenne (és kellene) hatalmas összefoglalását adni versben minden tudásnak és létezésnek, hiszen a lírai összefoglalás semmiképpen sem azonos a természettudományival, vagy filozófiaival. A líra: összefoglalás. A természettudomány még mindíg részletezés és ellentmondás. S a filozófia még mindíg a képzetek gyönyörű építménye, kicsit, úgy, mint Arany János ködpalotája a Rózsa és Ibolyában: este belefekszünk, s reggel a didergő, harmatos földi füvön ébredünk: vacogva és boldogan. A líra nemcsak a világ tükre, de a líra: a világ maga. García Lorcának csak annyiban van igaza, hogy a költői kép értelemátvitel is! De a költői kép lehet maga a megnevezett valóság is. Megjelenhet közvetlenűl a versben, szerep, vagy foglalkoztatás nélkűl, önmagát adva, önmagát megvalósítva. Nem transzformátorként, de közvetítő-szerepet nem-vállaló anyagként. Lehet: dolog önmagában. Mint a kő: kő, a madár: madár. Csak annyiban közvetít valamit, hogy a természeti létet mondja, az anyag egy kifejezési formáját, önmagát, mint ahogy a madár madarat, a kő követ. De hasonlat-anyag is a természet, vagy a természet-leírás verseimben: mint ahogy adott esetben értelemátvitel is, sőt szimbólum! A líra (az egész líratörténetben) hihetetlenűl keveset dolgozott föl az anyagi világból: szükségképpen az éposz-írók eddig a legtöbbet, mert a történetet közvetítő hatalmas sormennyiség követelte és újrateremtette a földet, az eget, a páncélzatot, lovat, ruhát, szerelem-történetet az éposz-esemény cselekvő-vágya szerint. A költészet sok naív (és végső-soron misztikus és erotikus) elképzelés ellenére nem pillanatnyiság, de cselekvő és cselekvést-hordozó folyamat. A költészet-értelmezés tehát nem is lehet pillanatnyiság, föllobbanás, fölszikrázó erotikus mámor, de (mindezeket magába-foglaló) cselekvő folyamat, türelmes figyelem, mámoros értelmi munka. Még csak annyit: mindezekkel együtt, mivel ember vagyok, az én költészetem is ember-központú, de azé az emberé, aki tudja, hogy ő: hatalmasság és jelentéktelenség, aki tudja, lüktető, véreres kis hártya csak az emberiség a föld őshúsán, őscsontváza fölött, örök-elvirágzó többmilliárd szív és szemgolyó, virágzó ködpuha kristályszövet, gondolkozó sziromszőr a mindenség-tűzkocsonya-rózsán, aki tudja, hogy hatalmas halálokon, temető-rétegeken, ősállat-temetőkön, ősmadár-temetőkön, virágtemetőkön és ősnövénytemetőkön, billiárd-szemű-csápú-tojócsövű-ivarnyílású-légzőcsőrendszerű-szárnyú-hólyag-szív-sorozatú-szájú-gyomrú Rovar-király uralma alatt virágzik az ember, a nem-kristályosodó, kristály-táltoscsordák és virágerdők fölött, aki rajong a létezés minden állapotáért, s szeretné megérteni és legyőzni a halált, de legalábbis (bár képzelete csak emberi lehet,) szeretné megérteni helyét a világegyetemben.

Domokos Mátyás: Juhász Ferenc, vagy Pabló Neruda, vagy T. S. Eliot, vagy Weöres Sándor példája azt mutatja, hogy a modern lírában sokasodóban vannak az epikus terjedelmű költemények. Milyen érdekes felidézni éppen mostan a modern költészet egyik mesterének, Poenak a véleményét, aki azt mondta, hogy „hosszú költemény nem létezik: a hosszú költemény fogalmi ellentmondás”. Baudelaire szerint azért, mert „az a különös helyzet, amelybe az olvasó lelke belekényszerűl, bizonyára nem tart addig, mint amennyi idő alatt elolvashatunk egy olyan költeményt, amely túlhaladja az emberi természet lelkesedés-képességének határait. Az epikus verset tehát nyilvánvalóan el kell ítélnünk”. Kinek van igaza: a modern költészet régebbi, vagy újabb gyakorlatának?

Juhász Ferenc: A meghatározás pontos és jó! Valóban: nem epikus, de epikus-terjedelmű versekről van szó. Bár bennem van némi hajlam a múlt-századi, vagy a középkori, századok-előtti époszi módszerekre és módokra, mégis, az általam éposznak nevezett nagyterjedelmű vers, még akkor is, ha a hajdani époszok szerkezete szerint jelenik meg néhol a tartalom a versben (tehát olykor történetileg cselekvő, mint A tékozló országban, vagy lesz a IV. Béla királyról szóló vers egyes részeiben), lírai mű: azzá teszi legbelső én-centrikussága, gondolati szerkezete és az egész hosszú versen végig-erjedő mámorossága. Nem tárgyi, hanem tudati az adott cselekmény, s mégha leíró részletek szövik is át meg át a verset, a lényeg a versben nem folyamatosan-megjelenő, hanem állandóan-jelenlevő. Ezért tartom én a világirodalom legnagyobb lírai versének Dante Isteni színjátékát. Azt hiszem a kérdés lényegére előbbi válaszomban már feleltem. Poe és Baudelaire véleménye naív és misztikus volt, de állításukat a hajdani és a századbeli világköltészet is gyönyörűen cáfolja. Nem! A költészetben mindíg minden egyidejűleg lehetséges. A költészetnek nincs olyan-értelmezésű fejlődéstörténete, mint a földtörténészek szerint a Földnek: ahol az egysejtűtől az emberig különböző holt-ágakkal és zsákutcákkal fejlődött az állati lét: volt egysejtű, volt kagyló, kétéltű, madár és emlős és szétágazó és szétgyökerező millió növényi és állati forma és változat, kezdetleges, kísérleti és bonyolúlt. S voltak olyan csodálatosan-fölburjánzó sejt-dagadványok, monumentális csipogó molekulahalmazok, mint az ős-sárkányok, vagy az ős-kétéltűek, elborították a földet, szuszogva és recsegve, s egyszer csak kihaltak megismételhetetlenűl. Ilyen lenne a hosszú vers, az éposz, az elbeszélő költemény? Nem! Az éposz-írásra született költő époszt fog írni (hacsak valami természeti, vagy társadalmi akadályozottsága nincs) függetlenűl az elméletektől és véleményektől, sőt függetlenűl a kortól, amelyben született. Az persze a lét sok rejtélye közűl is igen nagy rejtély: miért születik egy költő époszi hajlamokkal, vagy egyszerűbben: miért támad kedve hosszú verset írni, ami meglehetősen fárasztó, és konok vállalkozás? Talán azért, mert másként látja a világot, talán azért, mert részletesebben látja a világot, talán azért, mert úgy ömlik ki száján a világ, mint a népmese kutyadögéből a tiszta forrásvíz? Sokáig tartana, ha a kérdést boncolgatnám: annyi bizonyos, hogy a hosszú vers éppúgy szükséglete a költészetnek, mint a rövid, az éposz éppúgy, mint a dal, minden azt bizonyítja, hogy az volt a kezdetektől, s lesz mindíg, amíg csak ember tollat, vagy valamilyen szerszámot használ, hogy elmondja az elmondhatatlant. Talán az önállósúlt elektronikus-agyak másképp cselekszenek, de kicsit kajánúl és meleg szívvel gondolok arra, hogy egyszer egy ilyen gép-agy megmámorosodik, s egy világ-éposz írásába kezd.

Domokos Mátyás: „Kísérletezés” – ez a szó hangzik el a leggyakrabban a modern költészettel kapcsolatban. Olyannyira, hogy némely teoretikus tudatában egyértelművé vált magával a modern költészettel. De mit jelent valójában a „kísérletezés” a modern költészet számára? S adhat-e tartós igazolást, hitelt valamely költői gyakorlatnak, hiszen a közönség – egyébként jó ösztönnel – köztudomásulag nem ismer el kísérleteket, csak eredményeket és kudarcokat?

Juhász Ferenc: A kísérletezés? Mindent és semmit! De nem tudom. Én sohasem éreztem, hogy kísérletezem és sohasem akartam kísérletezni. De mindíg el akartam mondani valamit! S amit mondtam, csak így tudtam elmondani: érezve nagy szorongásaimat és hiányaimat, s alig-alig érezve diadalt! Általában a szokatlant, az eddig-így-nem-voltat mondják kísérletezésnek az irodalomban. De ki tudja megmondani, hogy mitől hiteles egy mű, s mitől nem? Tizenöt-éves könyvkiadói-szerkesztői gyakorlatomban sem tudtam „tudományos” meghatározását adni a hitelességnek. Ez ugyanolyan titok, mint a többi. Hogy miért izgat föl, döbbent meg, igéz el, amit X mond, s miért hiteltelen az Y szava, mégha tartalmaiban igazat mond is? A költészet története valóban eredmények és kudarcok virágzó halmaza, de az új mindíg eljön, szép döbbenetet, vagy átkot csikar ki belőlünk. Örömet, vagy szerénységet. Mindíg meg kell fogalmazni ugyanazt, de az új évtizedek, vagy századok szülöttei, ha csak egy kicsi szellemi önérzet van bennük, végülis mindíg a saját szavukkal próbálják elmondani a világot, s benne önmagukat. Én a kísérletezés fogalmát visszaadnám a tudósoknak.

Domokos Mátyás: Miben látja Juhász Ferenc a költészet szerepét és feladatát napjainkban?

Juhász Ferenc: Mindabból, amit eddig elmondtam, ha rejtve is, talán feleletet adtam az utolsó, legrövidebb, s legnehezebb kérdésre. Mégis, a sok tegnapi s mai költészeti cél-meghatározás mellett, amit általában ars poeticának szoktak mondani: tapasztalhatták verseim ismerői, hogy én még nem írtam ars poeticát. Nem tudom, mi a költészet célja, mint ahogy azt sem tudom, mi az élet célja? De mivel költészet van, mint ahogy élet is van és társadalom is van: vannak törvények, belső-parancsok és kötelességek, amiket a költőnek teljesítenie és hirdetnie kell. A költőnek el kell mondania a világot (kinek-kinek tudása, indulata, ingere szerínt) és szeretnie kell a létet, mert a lét szeretetreméltó és magányos. A költőnek szüntelenűl tiltakoznia kell a butaság, gőg, önkény, zsarnokság, elnyomás és kizsákmányolás ellen az emberi méltóság és tisztesség nevében, s a költő sohase szűnjön meg hangoztatni azt, hogy az emberi lét egyetlen értelme: a szabadság. S hogy nincs senkinek joga elvenni ezt az egyes embertől, egy néptől, vagy az emberiségtől. A költőnek szeretnie kell az embert, mert ez a legszebb emberi feladat, s mindent meg kell tennie az ember fölemelkedéséért. A költő költészetével teszi ezt: ami az emberi önismeret és létismeret legtalányosabb és legszigorúbb formája. S az emberiségnek szüksége van az önismeretre. Ezért is fog a költészet az emberiségért fönnmaradni.

Párizsról és a költészet lényegéről^*

Másodszor jártam Párizsban. Először 1960-ban töltöttem tíz napot a városban, akkor is télen, fullasztó vak esőben, a friss mámort és a csont-vígasztaló kedvet ideges péppé áztató tengerről-sodort zuhatagban, az idegen-örömöt izzó nyugtalanság-erekkel, rojtos magány-gyökerekkel beszövő idegen, meleg télben. Angliából jöttem, egy másik-lét, talán egy más égitest partjairól, a zöld-piros éposz-világból, az ősvilági-csontokból kivirágzott Költészet-ország téli csöndjéből és karácsonyi villany-angyal-túlvilágából. Ismerős volt hát ez a város, magamba-égetett, lényembe-égetett, e hatalmas kő-állat, a hatalmas gőzölgő-pórusú kőcsipke-madár mancsainak bőrpárnás és karmos nyoma, talpának redői és bőrgyűrődései, lábának bőrizületgyűrűi és pikkelyei, recéi belenyomódtak életembe, s azt az egyre-forrósodó idő, a múlandóság izzása kiégette, mint az asszír-írást, s azt csak a megemészthetetlen föld eszi majd meg, cserepeire-hullott szívemmel tűnik majd el a jövőben, s lesz üszkös törmeléke annak, aki voltam. S ki tudja, voltam-e én? De be kell bizonyítani, hogy voltam! És sikerül-e? Megteszek-e mindent a bizonyításra? És mitől hiteles az én bizonyításom? És megteszünk-e mindent, hogy bebizonyítsuk: mi voltunk! Hogy volt egyszer egy emberiség! Félek a háborútól. Az emberiség fél a háborútól. Anyám fél a háborútól, feleségem fél a háborútól, kislányom fél a háborútól, barátaim félnek a háborútól, a költők félnek a háborútól. Mi hát a költészet lényege? A bizonyítás? A félelem? A cselekvés? Mit tehet a költő a háború ellen? Mit tehet a költő a megmaradásért? Ha lehetne a szó a Földgolyó köré fújt áttörhetetlen kristálybuborék, amelynek boldog belsejében, forró, lüktető anyaméh-hártyájában él a jövőre-jövőt-sóvárgó emberiség! Ha lehetne a költészet az idő mindenség-koponyája, amelyben ott nyüzsög a boldogságra-kész, mindíg-teljesűlni-vágyó emberiség-gondolat! Ha lehetne a szó valami halhatatlan ható-anyag, amelytől elpárolog az életből a rossz, az emberiség csontjaiból a gonoszság. Ha lehetne a költészet betörhetetlen kristály-koponya, amely megvédi e bolygót, a mindíg-termékeny agyvelőt minden űrből-lezúdúlható végzettől! Ha lehetne a szó szép, tiszta erő, amely elűzi e bolygóról a bomlást, hogy csak élet legyen és halál, okos élet és megértett okos halál, az egymásba-fonódott és egymásból-kivirágzott teljesség, a mindkettő-nélkülözhetetlen, a törvény! Sokszor látom, ha belenézek merengésem fény-tábláiba, a csönd mögé ha nézek: látom a Földgolyót, mint elroncsolt koponyát, vérrel-beszáradt fejet, amelyen a szemek kipukkadtak, mint fölfúvódott eres gyomor-napállat, vagy beszáradtak, mint a forró homokon a medúzák, mintás hártya-lottyadékká, szempillarojtos, penészedő gyíkbőr-csomóvá, látom a cafatokra-mállt Földarcot és fület, a velővel és vérrel kevert Föld tetves hajzatát. Vagy látom kiszáradt, kiégett anyagszigetnek, ahol nincs növény, nincs hús, nincs vas, nincs álom, nincs sejt, vagy remény, csak por van, nehéz arany-pikkely-szárnyakkal fölrebbenő és kvarctollakkal szétlegyeződő, az űrbe aranytrombitákkal tölcséresedő por, amit elhord a végtelenből behörgő idegen szél, ami szállong, gomolyog a semmibe szét, mint József Attila versében a semmi: ami a dac és a hit volt valamikor, a megváltoztatni-akart világ; s most már nem is por, csak a semmi, ami hömpölyög a csillagok között, s ha leülepszik az ismeretlen égitestek vízére, virágaira, más csillagok állat-pofa-szőrére: nem tudják, mi az? De miért beszélek erről? Ó, Párizs füstölgő, áradó, fullasztó, rothasztó, izzasztó, szív-cibáló téli esői! Mint kőcsipke-virág-sziget állt az esőben a város, fehér mészkő-virágok szigete: s lebegett Európa meleg téli eső-áramlataiban; mint kovakőből-horgolt ingek, tollforgós kőcsipke-sisakok, pápai koronák, korona-szirmú gömbök, oltáriszentség-tartók, kőből-horgolt lovagpáncélsisakok, csipke-orsók és tüske-kupolák, kőcsipke-Krisztusok és kőcsipke-táltoslovak, likacs-templomok, csipke-űrhajók és kőszita-mellvértek, kőcsipke-trónok és kőszivacs-katedrálisok, csipke-tiarák és csipke-jogarok, kőcsipke-páncélingek és ismeretlen lények kőcsipkeszivacs-koponya-halmaza, mint a sugárállatkák kovavázainak tömege lebegett Párizs az esőben, mint radiolariák kovavázai, amit nem is mikroszkóp alatt nézel, vagy fölnagyított fényképen, de amit Haeckel mámoros és szabad ujjai rajzoltak a szigorú és reménykedő tizenkilencedik-századi éjszakában. S e kőcsipke-koronák, kovacsipke-nőstények és kovacsipke-álmok likacsaiból, pórusaiból, horgolás-közeiből, sejtváz-ábráiból millió sejtnyúlvánnyal kiágaskodva, kitolódva, éhes bimbós kocsánnyal kitüremkedve és remegőn kitülekedve élt, mocorgott, bizsergett az élet, mintha egy kőből-font kupola, kő-szalagokból és kő-vesszőkből font koponya lukacsain és fonadék-közein fölfújt gumikesztyű ujjai türemlenének a levegőre, vagy egy óriás kőcsipke-csigaház, amelyen szemgödrök rengetege: ötmillió tapogató nyúlik ki, húzódik és gyűrődik befelé-bugyogva vissza, tétován és boldog bugyogással önmagát kifelé tűrve és ontva, hogy befejezetten inogjon az esőben, belűl fekete buzogánnyal. Miféle tél ez? – gondoltam sokszor, kávéházban ülve feleségemmel, mikor a teraszok piros, vagy citromsárga, vagy kék ponyváit cibálta a vizes szél és dörgött és habzott rajtuk a fekete víz, mint búcsúban otthon a ringlispíl hímzett, cifra vásznát, de csak ültünk az ágaskodó festett falovakon, átöleltük dupla fa-buborék szügyét, vastag büszke nyakát, föltajtékzó fa-sörényét, s hallottuk, hogy robban ki a forró levegő szőrtelen, kitágult, piros-cimpájú fa-orrlikain. Milyen tél ez? – gondoltam az utcán, festő-barátaimnál. Lehetnél-e magyar költő, ha nem látnál többet havat? Ó, az itthoni telek: a gyermekkor telei, a kamaszkor telei, a legénykor telei, a férfikor telei! A fák mohos és repedezett és daganat-rücskű fekete csontjai nyikorognak a vak, fehér délelőtti szélben, vagy állnak a buborékos, szemcsés és eres jégkéreggel bevont fák a fagyott téli éjszakában, fő-csöveikkel és hajszálcsöveik gubancával belenőve a szikrázó, dermedt űr húsába, izmaiba, lágy részeibe és szerveibe, mint óriás-bogarak trachea-rendszere és stigmái az arany-lüktetésű, vonagló-hüvelyű, aranyszőr-gyűrűs csillagok. A tetőkön és az útakon föltaréjlik a hó, s a taréjvégek jégcsipke-tekercsei, jégcsipke-csigaházai és hócsigatornyai szikráznak, mint a némaság, s a hó üveg-göndörödései csönddel ragyognak, mint nekünk a begöndörödött, virágmintás-mészhéjú csillagörvény-ammonitesház, a habos tűzörvény-tölcsér: a tejút. A kis kerti, erdei, mezei, árokszéli és a horhosok bucka-emlőit gyökérernyővel átszőtt növények, virág-csontvázak, hajdani csonttá-vedlett virág-asszonyölek, virág-medencecsontok, szőrös és sárga szerelem-lisztes bogártemetők csontvázai és küllő-koponyái, növénycsont-állkapcsai és elpudvásodott fogsorai állnak jégkoronásan és apró hószakállal, hó-szájüreggel és jég-szempillákkal, és fehér jégszivacsban, üveg-spongyák, jégkorallházak halott ragadozóiként a barna füvek; kis ágról havat rúg az arany-harisnyás madár, s fehér-bolyhos hús-csillaga bezárva, mint a szájgyűrű, s kinyílik méhe, a piros mirigykút: forró magot szül, s a hópermet füstölögve szállong, mint a mindenségben a szétrobbant csillaghalmazok. És pata-nyomok jégkagylóival, róka-lábnyomok homorú rece-párnabelsőivel, madár-lábnyomok dupla csillagsoraival átszőtt kertek, erdők, mezők, szántóföldek, havas temetők! Sír az éjszaka, mert rázza a szél. Sír a szél, mert óriás fehér agancskoronája beakadt a kemény csillagbozótba. Recseg és vinnyog a mindenség semmiből-szőtt csillagbokra, mert rázza, hajlítja, dúlja komor agancs-fejével a szél. Tekereg a fehér csecsemősírás a tél üvegbarlangrendszerében, s a sírás fölött a csöndön lebeg, mint hatalmas fehér garnéla-rák gyöngyház-csápjaival és ollóival, gyöngypáncél-dongáival és üveg-szelvényeivel, üvegingben, kettős sarlós-üvegfarkával a Tejút, s láthatod, hogy lüktet hólyagszíve, világító tűzgyökér-érrendszerét, a szemgolyókat-mozgató üveghús-izmokat, s a foszforeszkáló belek lüktető, fodrozódó, lágyan-sóhajtozó tekervényeit. Ó, ez a tél! Az én telem és nem az én telem! És lesz-e telem majd? Mi hát a költészet lényege? A természet? A táj? Az ország? A nyelv? Mi az a titokzatos legtitkosabb? A leglényegibb, a legbensőbb benső, mi az az erő, vagy akarat, amely összefogja a létet, formákba-kényszeríti az anyagot, s amely derengve átsugárzik a dolgokon, szavakon, mint a terhes nők hasfalán az embrió-virágzás, s nem úgy, mint a szemfedőn a halottak vicsorgó, vagy harapni-kész-fogsorú, vagy feketén-mosolygó, vagy belűlről-kinyomott-szemgolyójú arca, arcok, amelyek akár a tengerfenék lepényhalai az elmúlás homokjába bújva derengenek, s csak az egymás-mellé-tolódott szemgolyók düllednek a víz ropogó lombjai alatt, érgyökeres szemhéjakkal beborítva, amelyek mint a ráncos, dagadt vénasszonypocakok. És mi az az erő, vagy akarat, amely szétrobbantja, fénnyé-lobbantja, sugárzássá löki szét, önmagába-omlasztja, elmállasztja, szétrohasztja, péppé, kocsonyává, csonttá és porrá-olvasztja az anyagot, formát, testet, dolgot, alakzatot, anyagszigetet: szavakat, verseket, világokat? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó, vagy szét-olvasztó erő? De mi ez az akarat, és mi ez az erő? És mi akarja, hogy a költészet legyen? Mi akarja, hogy a létezés legyen? Mi akarja, hogy formát-kapjon a minden a létezésben, meghatározott-idejűt, a pusztulás lázával elemeiben? Mi az akarat? És mi ez az akarat? Az anyag önmaga dönti el sorsát? Önmaga dönti el az anyag, hogy magát bomlasztva, sokszorosítva, növesztve és kiteljesítve mivé alakúl; hogy összesűrűsödik és szétlazúl? Hogy hatalmas csipogó és csámcsogó, böfögő és vinnyogó szaporodó testekké dagad és párázó, zizegő helyhezkötöttekké? Röpködőkké és virágzókká, sugárzókká és kristály-titokzatosakká? Mi adta az anyag legkisebb részecskéinek a célszerű valamivé-alakulás információit? Az egymásra-utaltság, a szövetség-kötés, a fölhalmozódás akarat-információit, a lebomlás és újra-létre-torlódás parancsát? Mi adja az anyagnak ezt a tudást? Honnan tudja az anyag, hogy azt kell tennie, amit tesz? Hogy millió-más legyen ugyanaz, s ideje-múltán a millió-más elpárologjon, szétrothadjon, s elégjen ugyanazzá? Egy-egy természeti forma az anyag érlelődési folyamatának egy-egy állomása csak? Mi határozza meg, hogy bizonyos anyag-fölhalmozódás mekkora-idejű? Mi döntötte el ezt már a kezdetekben, a valaha-volt-ban, s a jövő-időben? Hogy az anyag részecskéinek egy-egy koncentrációja csak addig élhet, ameddig él, ha végig-éli önmagát, s azután szét kell hullania: a lágy részeknek előbb, aztán a váznak, a sejteknek, a molekuláknak, hogy többé ne legyen, mert minden csak egyszeri, és mégis megismételhető. Ó, sohasem-megismételhető folytatás és mindíg-más és más ugyanaz! Ó, hasonlíthatatlan hasonlóság, mindíg-újrakezdődő folytatás, a lét örök jelenidője, s jövő s a múlt örökös vegyüléke, halhatatlan ragyogó mindenségem, szívem kifosztója, s virágzó méhburka embrió-szívemnek! És mi a betegség? Hol kezdődik a betegség? A daganat, az erjedés, a kövesedés, a foszlás, az elfolyósodás, az elszappanosodás, a víz-dagadás, az elmérgeződés, az akarat-bomlás, a bánat-fölhalmozódás, a bűzlés, gennyedés, sejt-burjánzás és szerkezet-rothadás? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó erő? A létezés akarata? A létezés elemeit összetartó és meghatározott-formába kényszerítő erő? Tél! Férfikorom tele! A tél óriás barlangjában töprengve állok, alig dereng át az országot-beborító felhőburok, a fehér mohabuborék, a csillámait lassan-hullató zuzmó-kupola, a fehér szőr-koporsó, s a fehér csöndbe gyökerezett zuzmarás fák, mint alabástrom-cíprusok, gipsz-tengericsikó-csordák, kálcit-csipke-csokrok, óriás-ősisten-csontszivacsok, üvegpókháló-trombiták, mészrozmaringfák, sztalaktit-gyertya-csokrok, kristálytű-oltáriszentségtartók, gipsz-tüdők, Magyarország-korallvárak, cseppkő-tüdő-virágok, gipszcsipke-temetők, elmeszesedett érrendszerek, jég-gyertya-ágas csodaszarvas-agancsok, gipszrózsa-koronák, alabástrom-színű óriás ásvány-virágok, dér-kígyócsontvázak merednek törékenyen, s tétován elrepűl közöttük, mintha tántorogna, néha egy álmos madár: a kőcsákány-csőrű fekete rongy-ernyő: a varjú, a fekete csillagárnyék: a rigó, a kicsi moha-asszony: a cinke, a zöld kéreg és piros bársony-herceg: a harkály, s mint félig-elszívott s elnyomott szivar, a hamu és üszök-szemkarikájú málladozó dohány-levél-csokor: a veréb.

A művészet boldogsága^*

Egyszer, talán két évvel ezelőtt, egy rádió-riportban azt kérdezték tőlem: mi a véleményem a fiatal zsenikről, azokról a művészekről, akik az emberiség rövid, gyalázatos, szenvedésekkel-vemhes és a gyötrelem és kín izzó láncaival a foszlékony-húsú elmúlásra tekert, vérrel-befröcskölt-arcú és tűzkoronával-megkoszorúzott-szívű, ködszivacs-emlékezetű, halálból-halálba-hömpölygő, a húsra csigahéjként és kagyló-kőlegyezőként ráforrt vinnyogás és üszök-álarcú emberiség történelmében, a lassan elrákosodó Földgolyó történelmében, a kis jóság-szigetek és ritka emberi-dícsőség-cíprusok történelmében, a világegyetem-bánat-redők történelmében tudtak lenni a világ-semmibe tűzgolyókat, arany-szemgolyókat, tűzbuborékokat és vastagon-gomolygó tűzvirág-hadakat köpő isten-bölcsőszájú halak, világ-ikrákat és világ-petéket, világ-spermákat ontók, a mindenség aranyhárfái, vad és végzetes arkangyal-hegedűk, akik félelmetesen és mámorosan túlbeszélik a világűrben-csapkodó, az Apokalipszis lángoló üvegtava mellett tülekedve-csapkodó szárnyak, képzelet-tollkoronák, és látomás-vitorlák csattogását, toll-dörgését és pihe-viharzását, akik voltak a lét mámor-küldöttei, a világ-anyaméh éneklő embriói, akiknek szava a magzatvízen, anyaszívverésen, méhburkon, méhlepényen, húson, hasfalon, bőrön át zeng már fogantatása harmadik hetében, s nem is kell a csillagpórusos, tűz-köldökű világ-anyahasra tapasztani fülünket, hogy halljuk és sírjunk és szeressük éneküket, mert énekük szétárad a léten, mint fékezhetetlen ragyogás és betölti galaxisainkat és sejtjeinket, akik a halál csontvázakkal, fogsorokkal, koponyákkal, fagyökerekkel, virággyökerekkel és fűgyökerekkel, lárvákkal, petékkel, varangyokkal és földigilisztákkal, fehér penésszel kirakott és benőtt szívébe vert virágdárdák, öröm-nemzőostorok, csoda-teremtő csodálkozások, virág-époszok, madár-látomások, csillagkeringés-kották, isten szakállát-színesre-festők, zöld-pettyes világ-tojást forró madár-testükben érlelők és hordozók, fülemüle-ősanyák és tűzliliom-ősapák, égitest-testvérek, az üszög-szőrű, kő-vicsorgású, kormot-fújtató és rothadék-tajtékot csillagokra-csöpögtető Halál-csődör virágokból és zöld levelekből, virágzó gallyakból és zöldtollú ágacskákból, kalászos füvekből font lovasai, a nyári-mező-illatú és májusi-rét-szagú, és nyárelejei-erdő-illatú, lepkékkel, pillangókkal, csigákkal, darazsakkal, méhecskékkel és bogarakkal, embriókezű levelibékákkal, szöcskékkel és sáskákkal-zsongó-testű, virág-fejű, virág-nyelvű és virág-szemű, virág-fogsorú és virág-szájú, virág-orrú, virág-fülű, kalász-szempillájú, virág-körmű, virág-tüdejű, virág-szívű, virág-bütykű, kalász-ujjú, virág-heréjű, virág-nemzőszervű, virág-mellbimbójú, virág-köldökű, virág-térdű, virág-lábujjú és virág-kezű virágemberek, a méz-illatú növény és virág-hercegek: a növényből, virágból-font Szirom-bibe-virágpor-kehelygyökér-levélemberek: Mozartok, Csokonai Vitéz Mihályok, Rimbaud-k, Raffaellók, Petőfi Sándorok. Ma sem tudnék a kérdésre másképpen válaszolni, mint akkor, a fogvacogtató és verejtéket-kiszívó magányban. Már kamaszkoromban tudtam és egyre inkább tudom, egész-létemmel tudom, hogy a művészet: küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében, olyan törvény, amelyet be kell töltenünk, mindenáron meg kell valósítanunk, mindenképpen ki kell teljesítenünk: különben ott pusztulunk a szorongás és a léhaság vérszínű, forró aranyránc-fuldoklás sivatagában és sakálok és keselyűk köphetnek és üríthetnek lerágott csontjainkra. És a művészet próba is, önmagunk és föladatunk próbája, mert a művész a világmindenség kristály és tűz és vérbuborék-kupoláját tartja homlokával, s el-nem-moccanhat, mert beomlik a lüktető, hártyázó, törékeny, parázsló és mibennünk-hiszékeny mindenség, s rázúdul a létre az erjedő semmi, a penészlő magány. És a művészet a vállalás is, a folytatás, az abbahagyhatatlanság vállalása, mert a művész lehel a lét deres szívére virágot, madarat, csillagot: önismeretet és irgalmat. És önismeret és irgalom nélkül a létezés és létünk se több, mint egy elhullott, rozsdát-virágzó vasdarab a háborúban-elpusztúlt Földgolyón, a rádióaktív porral bemohásodó bolygó-magányon: van, mert letört, lehullott, bomlik, mert törvénye ez is, lassan beleszivacsosodik szülőanyagába, mert nincs aki fölemelje. Igen, a művészet küldetés, próba és vállalás és így állandóság, de hogy mikor ér a küldetés, próba és vállalás csúcsára a művész: ki adhat erre feleletet? Nincs ember, aki erre felelni tudna! Csak a szüntelen tevékenység, a folyamatos cselekvés, az üres szemgödörre horpadtan-rátapadó pirosperemű szemhéj viaszgyűrűs szempillagyökérkút-magánya és vaksága, és a világszülés-forró, izzó világősanya-hüvelyű láz, a sötétség és a fölragyogás, a lélek-erjedés és a lélekszáradás szüntelen-váltakozó hétköznapjaiban, óráiban, perceiben, másodperceiben és pillanataiban készűlhet és készűl a válasz. És boldogok a türelmesek és kemények, boldogok a választ-megadni-tudók, boldogok a pillanatonként-viaskodni-tudók, a fekete-kételykedők, halál-daccal-újrakezdeni-tudók, az elszántak és önmagukra-gőgösek, a mindíg-föltápászkodók, halállal-verejtékezők és új-égitestként megint-fölragyogók, boldogok a tűzzel-kivirágzók és csontból zöld levelet kitollaztatók, csönd-csontvázat zöld levélkoronával és viaszos-levelű bokor-tollazattal, sejt-tányérokkal és klorofil-tükrökkel befonni-tudók, a csontokra, mint üvegfára pamutembert: lüktető, vonagló, vérzeni-kész és millió kaccsal és bíbor gyökérrel szeretni-kész érháló-embert fonni-tudok, boldogok, akik az üres és szikrázó csontváz-zsákba, a csigolya-virágszáron merengő csontvirágkehelybe, hajdani anyaméhben-fújt csontkéreg-golyóba ragyogást, lüktetést, éneket, villámot, erjedést, a fény-kráter körűl arany-gyökérkoszorús kocsonya-csillagot, zengést, hullámzást, áradást adnak; a teremtés elgondolói, kitervelői és megvalósítói, a teremtés teremtői, mert a művészet nem érheti be a mindent-megértéssel, de a mindent-teremtés kínja vár rá, isten-teremtés és világegyetem-megvalósítás, szerelmes világnemzés és áradó óriás-halál; boldogok a percenként meghalni tudók, boldogok a percenként föltámadni-tudók, a lehetetlenek és meg-nem-rettenthetők, akik az elmondhatatlan gégeszorító fuldoklás idején is akarnak énekelni: amely nem kisebb fuldoklás, mint a spanyol kivégzések csavarral gégét-beroppantó fémgallér-szorítása; akiknek húsába naponta tüzes aranydrótszálakat ver és húz át húsán és émelygő szervein a gyötrelem, izzó drótkosarat fon testében a gyötrődés, parázsló tűvel és tűz-fonállal varrja át testét, lágy szerveit, csontjait és vérét a kimondás-félelem magányossága, mint megtébolyodott öregasszony a tintaceruzával-kirajzolt-szemű és szájú rongybabát, összevissza varrva rongyot, ujja-bőrét, kócot, kukoricacsutkát; boldogok a jeges harmatban-vacogók, koporsó-éjszakában rettegők, akik ilyenkor a föld-mocorgást, földigiliszta-mocorgást és gyökér-mocorgást, lárva-mocorgást és álca-mocorgást, varangy-mocorgást, vakondok-mocorgást, féreg-mocorgást és rovar-mocorgást hallgatják, összefont kezükben száradó virág-zsugorodást, a kővé-sűrűsödő földön át mozdony-füttyöt, harang-beszédet, repülőgép-hangrobbanást; boldogok a föltámadásra-várók és föltámadók. Mert a művészet a várakozás boldogsága, a gyötrelem boldogsága, a küldetés, a próba, a vállalás boldogsága. A pontosságra-törekvés boldogsága. A művészet a mindíg-próbálkozás boldogsága, önmagunk és kételyeink, középkori vereségeink és téli medve-létünk, varangylétünk és hüllő-létünk, pók-létünk és erszényes-létünk, rovar-létünk, madár-létünk, sündisznó-létünk, hal-létünk, bogár-létünk és rágcsáló-létünk legyőzésének boldogsága. Mert naponta megkoronáztatunk izzó ökör-szájkosárral, naponta ülünk tüzes vasszéken, naponta marcangolják kireszelt fogsoraikkal húsunkat a hitetlenek, a körülöttünk-nyüzsgő többgyomrú, zöld kőkéreg-arcú, kőtüskeág-karú, kőkarom-kesztyűs Ájtatos-Manó-csordák, naponta ég húsunk és szőrzetünk, naponta vagyunk megváltást-hozók, naponta vagyunk halált-osztók, naponta vagyunk elárultak és legyőzöttek, csillagként égők és boldogok. Naponta vagyunk Dózsa Györgyök.

A költészet hatalma és reménye^*

Mi a költészet? Az egyszerű és titokzatos kérdésre nehéz pontos feleletet adni. Már csak azért is, mert a költő dolga nem az, hogy a költészet fogalom-meghatározásain töprengjen. Válasz-adási kísérletei mindíg esetlegesek, földrengés-szerű robajjal, véres tűzkilövellésekkel, gyökerekig-nyíló szakadásokkal teljesek. A költészet-meghatározás játék és mámor, ceruza-vázlat az emberiség szívén, a semmire rajzolt szén-geometria, krétarajz-virág, amit elporlaszt, lemos, fakóra-szív a fény, a könny, a vér, a sóhaj és az átok: az emberiség le-nem-csitítható bíbor tajtékzása, s a csillagfény-viharzás. Mégis és újra: mi a költészet? A kérdésre nem könnyebb a válasz, mint arra: mi a madár? Leírhatjuk külsejét, szerkezetét, szerveit, a szervek működését, szokásait, szerelmét és szaporodását, ivadék-gondozását, repülését, történelmét, madár-volta mítikus emlékeit: és tudjuk-e már, hogy mi a madár? A természet: állandóság a változékonyságban. A költészet örök változékonyság. Meg-nem-állítható mozgás. A költészet: folyamatos cselekvés. Állapot-létrehozás. Maradandóság-építkezés. A költészet nem utánozza a természetet és az embert, de folyamatosan termi, fékezhetetlenűl teremti a természetet, és megteremti az embert. A természet részleteiben lerombolja önmagát, fölemészti létét: a költészet csak virágzik és építkezik. A költészetnek nincs lombhullása, csillag-robbanása, világsziget-katasztrófája. De mi a költészet, ha cselekvés, ha végtelen építkezés? Titok és teljesség és szégyen? Meztelen vacogás, didergés a mindenség csillag-ürülékei és tűz-bimbói között? Bár az emberiség-történet, s így a költészet-történet folyamán jóformán minden költő (és a költészet körűl sürgölődő elme) megadta, vagy legalábbis meg próbálta adni az arany-bilincs-véglegességű választ, a csillag-érvényű feleletet, hogy gyöngébb, vagy erősebb csuklóinkat barbár, vagy erőszak-képzeteihez fonja, hogy arany-láncával betekerje kísérlet-szellemünk szárnyait és égitest-törvényeivel alázatra intse dacos és újat-akaró, mindíg-robbanni-kész, mindíg-keresztet-vállaló szívünket: én nem vállalkozom a válasz-kísérletre. De ámúlva tűnődöm: évente száz és ezer és tízezer fiatal (földgolyónyi egységben számolva: több-tízezer, vagy annál-is hadseregnyibb fiatal) kezd verset írni! Vállalva lázas tettével a boldogtalanságot. A boldogtalanságot akkor is, ha gazdag, sikeres pálya áll előtte, s a boldogtalanságot akkor is, ha sorsa lesz sivatag-sikertelen! Ha megtalálta szívében a szavak gyémánt-mezőit, vagy ha sorsa kopár tájain csak madaraktól kicsipegetett húsfoszladékok, szép vadak lerágott csontjai, levedlett óriáshüllők virágsejt-mintás bőrcafatjai hevernek és zörögnek a csillag-forró szélben, és sárkányok óriáslábnyomából csak kristályosodó vizeletet, penész-hártyás föld-gyomorlevet ihat. Miért? Hogy kimondjon magából valamit? Hogy megőrizzen magából valamit? Oly reménytelennek hat ez a vágy, és épp századunk közepén. Miért az ének? Egyszerűen: létünk tevékenysége, mint a madaraknál? Biológiai tűz: a költészet? Mint a madarak húsának dallam-forradalma, mint a tücskök fekete kitin-zenéje? Miért? Ha a földtörténet irányából vizsgálom az embert és költészetét, akkor makacs boldogsággal tudhatom, hogy a földi anyag, pontosabban a föld-anyag csúcs-szerveződése a biológiai lét, és csúcs-építkezése: az ember. Az emberi agy, amely nem akar, mert nem tud belenyugodni a személyes-folytathatatlanba, bár tudja, egyetlen bizonyosság van: a halál. Tudja: az élet nem bizonyosság, csak előzmény. És érti azt is, hogy a folyamatos halál-tudat nem a rossz, de éppen a jó cselekvés biztosítéka. De ha a világegyetem irányából nézem a Földet: akkor ez a megsűrűsödött, ősanya-emlőként összecsomósodott-bőrű, tüzes lélegzőnyílásokkal és tüzet-lövellő pórusokkal bepettyesedett kocsonyás tűz-buborék, ez a kifejezhetetlenűl szép, és végtelen énekünkre érdemes élet-buborék az űr áramlataiban: egyszer (a mindenség-lét-törvények parancsára) elég, szénné sül. Elpörkölődik keserű füsttel lobbanva, s piros hamuvá göndörödve, mint hajszálakból gyúrt kis gombóc anyánk gyufát-lobbantó kezében a hajnali fésülködés után, mert megfésülködött a Mindenség, s zöld hajszálát, a Földet gubanccá gyűrve, tüzes törvényeivel elégeti. Mire hát a költészet, s a költő, s a mindíg-újrakezdő ifjúság-akarat? A cselekvés: változtatás. A változtatás: akarat. A költők akarata: a jóra-való változtatás. Mégis: a költészet sosem-hervadó arany-lapjain elmerengve, keserűen és elkomorló aggyal tapasztalhattuk, hogy a költészet nem tudta megváltoztatni a világot. Nem tudta sorsunktól elhárítani a rosszat és nem tudta Föld-világunkon megteremteni a gyakorlati jót. Nem tudott lenni Szent-György-dárda szép irgalmatlanságunk kezében, vagy lenni a Hegyi-Beszéd Jézusának halas-kosara és kenyere, hogy megsokszorozódván és sokasodván, mindeneket boldoggá tegyen. Megértővé és jóllakottá. De lemondhat-e a költő arról, hogy legyen Szent-György-dárda és Jézus hala és kenyere? Hiheti-e, hogy a Legyőzendő erősebb, behemótabb, lomhább, dülledtebb, varangyabb, mirigyesebb, kéjesebb, vigyorgóbb, kövérebb és igézőbb-tekintetű, mint Altdorfer sárkánya a barna-arany legyező és páfrány-rengetegben? Hiheti-e, hogy kenyere szárazabb és hala büdösebb, mint a Legendabelié, és szava csak holt levél az Életfa ágán? Nem és nem! És ezzel a hittel indúltam én is költői útamra húsz évvel ezelőtt: indúltam a fővárosba-fölviharzó, vagy fölballagó társaimmal. Akkor csupa fény volt minden: tűz és ragyogás! Hittük: nemcsak őszi fény az, de történelmi tűz-omlás. Élettűz és nem tűz-özön! Nemcsak az égből és a földből, a növényekből és a csillagokból áradt a fény, de belőlünk is. Fényforrások, fénytükrözők és fényt-lövellők voltunk. Egymás arcát világította be foszforeszkáló szívünk, ragyogtunk, mi, foszfor-szívűek és vad-arcúak. Mert onnan jöttünk mi: az elnyomatás barlangjaiból, a bánat erdejéből. Több évszázados szorongás jég-páncél-öltönye olvadozott a nemzet testéről, és dér-szőlőfürtök és jég-szőlőlevelek a nép szívéről. Tisztultabb tájakra láthattunk harmatba-mosott szemeinkkel. Ezt a ragyogást vállaltuk mi gyermekien kimondani. Mert kimondtuk azt is, amikor újra deresedni kezdett népünk szempillája és jelenünk arca lett dérsivatag, és szívünk idegesebb bőrén buborékos, eres jéghártya nőtt és dérbógáncs virágzott. Nem folytatom, hiszen nem rólunk van szó, de a költészetről. Ez a pár mondat is: csak állapotrajz, gyors történelmi kréta-vonások a hártyázó csöndre, nem személyiség-vázlat. Jegyzet-utalás a tegnapra, hogy megváltozott történeti és költészet-történeti helyzetünket érzékeltessem. És utaljak a magyar költészet természetére. Természetrajzi tárgyilagossággal lírai tegnapunkra. Költészetünk óriás-csontváza a pusztulás-tudat volt. A várakozás, keserűség és átok óriás-csontjaira és csont-kosarába fonódott, épűlt és tapadt: az izomzat, a hús, a szervek lüktető és belső-hömpölygésű sokasága, a látó, halló, szagló és nemző-szervek, a bőr, a köröm, a hajzat: költészetünk. Ez a hatalmas költészeti eleven mész-váz a nemzet-halál rettegő várása és iszonyata volt. És sehol és soha ilyen magányosan és végérvényesen. Csak a Biblia vad szőrfészekből-kihörgő jóslatai és próféta-átkai voltak testvér-jóslatok és átkok. De reményteli vad jóslás volt a Bibliai. És reménytelen vad jóslás a magyar költészeté. Kölcsey-é, Vörösmarty-é, Ady-é! Legjobbjaink örökös rettegésben éltek. Örökös figyelemben és figyelmeztetésben. Számontartó rettegés volt az. Nép pusztul el, nemzet sűllyed el: sikongták óriás-elődeink. De mit tehet e gyötrelmes század hetedik évtizedének költője? Hiheti-e őskultúrák sírjain, csontvázain, temetőin, eszközein, fegyver-maradékain, cserepein, bőrcafatjain, állatcsontjain és kő-bronz-rézgyöngy-ékszerein állva, hogy szívét és agyát nem rágja meg a föld? Hiheti elsűllyedt népek földrágta csontjain és szívük rothadt foszlányain állva: kimmerekén, szkítákén, illyrekén, thrákokén, keltákén, rómaiakén, boiokén, eraviszkuszokén, azaluszokén, dákokén, szkordiszkuszokén, dalmatákén, pannónokén, germánokén, markomannokén, szarmatákén, jazigokén, quádokén, vandálokén, húnokén, roxolánokén, gótokén, alánokén, viktofalokén, gepidákén, thüringekén, svébekén, avarokén, langobárdokén, szkírekén, karpodákokén, rugiakén, kutrigurokén, utrigurokén, herulokén, szlávokén, bolgárokén, frankokén, bajorokén, kúnokén, hiheti-e, hogy szavát nem eszi meg a föld; bár eltűnődik a népek-temetője fölszántott és virág-könyörgésű, szakáll-vert földjén heverve: miért tűnnek el népek, nyelvek, szívek és hajzatok, belekeverődve a földbe, mint a föld haja, a holtak ragyogása, fölszívódva más nyelvekbe, mint a reggeli ébredésbe az anyaemlő-illatú, vagy zord-árnyékú álmok? Ki tudja, hogy miért foszlottak el köd-óriásasszonyokként az eltűnt népek, míg maradhattak volna óriás-ölű termékenyek, nemzők, befogadók és kibocsájtók. Jövőt-kihordók és időt-ringatók? Érdemes költészethez érdemes élet kell. De hogy élhet a jelenkor költője érdemesen? Feledheti-e, hogy ma már nemcsak népek és nemzetek, de az emberiség sűllyedhet közös sírba! Léttörvény lenne ez is? Nem a történelem, de az ember által megteremtett második természet (amely éppúgy a természet műve, mint az ember) falhatja föl, emésztheti föl az emberiséget, átadva csecsemő-életű bolygónkat az első természetnek: a zöldnek, a tollnak, a pikkelynek, a hártyának, a szőrnek, a bőrnek, a páncélnak, a fogaknak, a szívógyomroknak, zúzógyomroknak, kloakáknak, anusoknak, vagináknak, szívócsöveknek, tojócsöveknek, ivarnyílásoknak és nemzőpálcáknak, tojás-üregeknek, petezacskóknak, petefészkeknek és herezacskóknak, sperma-préselő béka-öleléseknek, nemzőlábaknak és ondó-ágyúknak, a szívócsápoknak, rabló-lebernyegeknek, virágzó-rablócsápkötegeknek, pók-fogsoroknak, vér-rojtoknak, az emlős-méheknek, rovar-méheknek, a madártojás-méheknek, hüllőtojás-méheknek, a tarajosgőte-méheknek, szalamandra-méheknek, a bogár-petezsákoknak, hal-petezsákoknak, tengericsikó-férfianyaméhburoknak, a megkristályosodó rovar- és madár-vizeletnek, a vizeletnek, az ürüléknek, az ökrendezésnek, hányadéknak, a böfögésnek, a szeleknek, a gázoknak, az emésztő-nyálnak, gyomorsavaknak, gyík-vérkönnyeknek, a péniszeknek, falloszoknak, hímvesszőknek, ondónak, spermának, petének, tojásoknak, lép-sejtű pipabékanőstény-hátaknak, pete-fürt-hurcoló békalábaknak és békafaroknak, herének, hüvelynek, a lárváknak, báboknak, álcáknak, ebihalaknak, a csőrnek, a karmoknak, körmöknek, rágószerveknek, nyelveknek, költőzacskóknak, csőr-reszelőknek, csőr-fogsoroknak, gége-fogsoroknak, az emésztőnyílásoknak és ürítő-nyílásoknak: a növényeknek, madaraknak, bogaraknak, férgeknek, halaknak, vadaknak. Az emberiség fölfalhatja önmagát, s átadhatja jövőre-érdemes gyönyörű hatalmát: a járólábaknak, a kopoltyúlábaknak, takarító-lábaknak, állkapcsi-lábaknak, tori-úszólábaknak, fogólábaknak, mászólábaknak, hasadt-potrohlábaknak, hólyagoslábaknak, faroklábaknak, futólábaknak, úszólábaknak, ásólábaknak, ugrólábaknak, ragadozólábaknak, gyűjtőlábaknak, az ollóknak, csípőknek, tomporoknak, comboknak, lábszáraknak, lábtöveknek, lábtő-karmoknak, tapogatókorongoknak, a sertecsápoknak, fonalascsápoknak, gyöngysor-csápoknak, fűrész-csápoknak, toll-csápoknak, fésűs-csápoknak, bunkós-csápoknak, térdes-csápoknak, lemez-csápoknak, csápsörtés-csápoknak, a potrohlábaknak, farcsutáknak, a faroktoldalékoknak, a tojókészülékeknek, párzószerveknek, a Malpighi-edényeknek, a dobhártyás-hallószerveknek, a húros-hallószerveknek, az armatura genitalisoknak, az ovariolumoknak, a végbélnyílásoknak, végbél-lemezeknek, dactus ejaculatoriusoknak, a rovarbőr kutikulájának, a vedlésnek, a bomlástermék-kiválasztó kültakarónak, a bűzmirigynek, az illatmirigynek, a viaszmirigynek, a végbélmirigynek, az érzőszőröknek, a szaglókelyheknek, érzőgödröknek, szaglólemezkéknek, érzőharangoknak, tapintószőröknek, érzőlemezeknek, haranglemezeknek, érzőkúpoknak, szaglógödröcskéknek, szaglószőröknek, az előbélnek, a szájüregnek, a nyálmirigyeknek, a garatnak, a nyelőcsőnek, a begynek, a mézgyomornak, a hosszúnyelű-hólyagnak, az előgyomornak, a megvastagodott belhártyának a fogakkal, tüskékkel, lécekkel; a gyomornak, a vakbélkoszorúnak, az utóbeleknek, a stemmáknak, oculi compositiknek, az ommatidiumoknak, az ocellusoknak, a facettáknak, hatszögű kristálykúpoknak, a gamogenetizmusnak, a szűznemzésnek, a lárvanemzésnek, az ál-elevenszülésnek, a húgyhólyagnak, húgycsőnek, a fullánknak, a tüskének, szívókorongoknak, szívólapoknak, szívókelyheknek, az ormányosoknak, cickányormányosoknak, az egyenesszárnyúaknak, a négyszárnyúaknak, a legyezőszárnyúaknak, karéjosszárnyúaknak, kétszárnyúaknak, viráglegyeknek, harmatlegyeknek, cicindeláknak, bársonylegyeknek, szőrösszárnyúaknak, recésszárnyúaknak, szabadszárnyúaknak, szípókásoknak, tajtékos kabócáknak, a növényevőknek, állatevőknek, korhadék-evőknek, talajevőknek, iszapevőknek, mindenevőknek, különleges-evőknek, a kitinnek, kocsonyának, takonynak, stigmáknak, szövőmirigyeknek, szövőszemölcsöknek, fonószemölcsöknek, kifecskendezett undorító nedveknek, a rágószerv méregmirigyeinek, a fullánkok méregmirigyeinek, a mirigyszőrnek, pöfögésnek, ürítésnek, a tetveknek, bolháknak, bacilusoknak, vírusoknak, és az uterusz-vágynak. Az emberiség öntelt mámorában kiirtja önmagát, s átadja a többmilliárd-éves szellem-épülést a Halálnak, az Emberalatti-létnek: az egysejtűeknek, sejthalmazos állatoknak, álszövetes állatoknak, szövetes állatoknak, testüreges állatoknak, a kültakarótlanoknak, a kültakarósoknak, az ektoplazmáknak, pellikuláknak, kutikuláknak, a hámnak, irhának, bőrnek, csillangóknak, csalánszőröknek, kitinszőröknek, sertéknek, szarupikkelyeknek, szarvaknak, agancsoknak, a héjasoknak, házasoknak, bőrvázasoknak, kitinvázasoknak, kovatüskéseknek, mésztüskéseknek, gerinchúrosaknak, csontvázasoknak, az állábaknak, csillósoknak, ostorosoknak, izmosoknak, bőrizomtömlősöknek, vázizmosoknak, a rágógyomornak, mirigyes-gyomornak, zúzógyomornak, epésbélnek, éhbélnek, csípőbélnek, vastagbélnek, végbélnek, a részecske-evőknek, nyelőknek, szívóknak, rágóknak, külsőemésztőknek, bőrön-át-táplálkozóknak, szimbionta-táplálkozásnak, a bellégzésnek, a kopoltyúsoknak, a tracheásoknak, a tüdősöknek, a trachea-tüdősöknek, plazmacirkulációnak, a vándorsejteknek, gastrovascularis üregeknek, a zárt érhálózatnak, a csőszívnek, a szívszerű üregnek, a nem-teljesen-osztott szívnek, az osztott szívnek, a diffúz kiválasztásnak, vándorsejteknek, bőrmirigyeknek, a bélcsatorna falának, az elővesécskének, Nematodának, a vesécskének, ősvesécskének, utóvesének, a plazmának, a dúcidegrendszernek, agyidúcnak, idegtörzsnek, garatideg-gyűrűknek, hasdúcláncoknak, garatfeletti-dúcoknak, fényérzékeny plazmának, a fényérző sejteknek, az egyszerű pigmentkehelyszemnek, az összetett pigmentkehelyszemnek, a gödörszemnek, a fénylátó szemnek, a képlátószemnek, a hólyagszemnek, a timpanális szervnek, a lábszár-fülűeknek, a potroh-fülűeknek, a tor-fülűeknek, a szárnytő-fülűeknek, a belső-fülnek, közép-fülnek, külső-fülnek, fülkagylónak, az érzősejteknek, a bemélyedt érzékszerveknek, az üregesszerveknek, az oldalvonalaknak, örvényférgek fején az áramlásérző szervnek, a férgeknél a fej plazmakemotaxisának, a legyek, lepkék lábán az izlelőszerveknek; a rovarok szaglószervének: a csápok felületi gödreinek és dombjainak; a pókok tarzális szervének, az orrüregeknek. Vagy átadja magát az emberiség a csöndnek, a zöld háborgásnak, sustorgásnak, növekedésnek, és ereződésnek: a gyökereknek, száraknak, leveleknek, kacsoknak, virágoknak, a baktériumoknak, a kékmoszatoknak, az ostorosmoszatoknak, a sárgásmoszatoknak, barázdásmoszatoknak, zöldmoszatoknak, barnamoszatoknak, vörösmoszatoknak, a nyálkagombáknak, ősgombáknak, moszatgombáknak, tömlősgombáknak, Bazidiumos gombáknak. Konídiumos gombáknak, zuzmóknak, moháknak, harasztoknak, a korpafüveknek, zsurlóknak, páfrányoknak, a nyitvatermőknek, a zárvatermőknek, a kétszíküeknek, és az egyszíküeknek? Mit tehet a költő ilyen embertelen-létáradás-jövő-lehetőség előtt? Mi hát a föladatunk? Hiszen most kellene a költészet Kalevala-i ereje! Hogy legyen erőnk, mint Vejnemöjnené: világakaró és világ-nyugtató, hangszerünk mindenség-varázslatos, változtató, teremtő, földbe-éneklő és űrből-kiéneklő! Mert az emberiség nem a részleges, de a teljes pusztulás lehetőségét termelte ki magából. Azt mondják, a madár önmaga legszebb produktuma, de a létfejlődésben: zsákutca. Lehet, hogy az ember fejlődése csúcsán zsákutcája önmagának? S közös élete (az emberiségé) csak addig folytatható, amíg föl nem találta önpusztítása végső és rettenetes eszközeit? Ma már az emberiség-pusztulás gyűlölt, rettegett, tudatunktól gonosz mese-óriás árnyékaként elhessentett, de valóságos lehetőség. Mint a termesz-anya-óriás, a szerelemtől hatalmasra fölfúvódott lüktető, leffegő, hullámzó gumihártya-test, amelynek héj-szeletei, mint a sárgadinnyének, zsírosan földagadnak, s egyetlen pocak-has-tompora körűldagad apró facetta-szem-rózsáin, szüntelen nemző-éhesen és a duzzadt, lázas, többezer-petecsöves petefészektől illat-mámoros, a dagadt vagina-kehelybe, a mézelő szerelem-rózsába ondódárdáikat döfködő, téboly-láncként gyűrűző, a parázsló hüvely, éhes ondótartály, lüktető párzótáska, a gőzölgő nemző-kút körűl tolongó, ivarnyílásba-tülekedő páros-heréjű, dagadt-ondóhólyagos, vonagló-ondóvezetékes, virágzó-kilövellőjáratú, erjedő-péniszes apró hímek szűntelen spermium-lövellésében: a Pusztulás ott fekszik lágyan lobogva és zsírosan lihegve nyálunkkal és sóinkkal összeragasztott civilizációnk termeszvár-éjszakájában és ontja szülőnyílásából petéit kifogyhatatlanúl. Ontja szüntelenűl a kikelni-kész halált. Keserű volnék? Nem. Csak nem akarom elfelejteni, mi várhat ránk. És megtalálni a Választ, a Feleletet, az Egyetlen-szót, amitől meghátrálnak és elfoszlanak az éj vihogó és vicsorgó foszfor-szellemei. Nem lehet, hogy ne vállaljon részt a lét dolgaiban a költő. Hogy ne hallgasson a szorongásra, panaszra, az emberi szívre és az elemekre. Szorongásunk kozmikus? Igen. Nem tudjuk, de hisszük, hogy van másutt az emberéhez hasonló élet a világegyetemben. Elképzelhetően többmillió hozzánk-hasonlóan lakott, vagy lakható, tehát civilizációra-képes bolygó van ismert világegyetemünkben. A fizikus Fred Hoyle szerint (minden más lehetőség mellett) más bolygókon nagyjából az emberhez-hasonló lénynek kellett kialakulnia a fejlődéstörténetben: koponyája, agya, szeme, keze, lába kell legyen a más-bolygónyi lénynek, hogy teremtő, építő, civilizáció-alakító lehessen. De találkozhatunk-e valaha ezekkel a lényekkel? A fizikusok általános véleménye szerint: nem. Az irtóztató távolságok testünket e zöld-hajzatú, tenger-pislogású, tűz-lihegő bolygóhoz kötik. És mégis le kell mondanunk Föld-központú büszkeségünkről, világ-centrikus gőgünkről! A bársonyrózsa-szájú Tóth Árpád is át akarta törni az emberi fagy-magányt. Lélektől lélekig üzent. És eljött, mert törvényszerűen el kellett jönnie, a csillagtól-csillagig üzenet ideje! Az emberiségtől emberiségig kell üzenni majd. És lesz-e fontos üzenni-valónk? Fred Hoyle rádió-beszédre, telefon-beszédre, televízió-beszédre gondol. A költő meg arra, hogy az ő szavait sugározzák majd a földi-ember testvér-szavaként a világegyetem más emberének. Mit tehet a költő? A költő az életért beszél, a szép reményért, s a még-szebb lehetetlenért. Beszél a Pusztulás ellen, a sivatag-bánat ellen. A halál ellen a szép halálért. Elpusztítja-e az emberiség önmagát? Hinnünk kell, hogy nem, hogy megszabadúl gonoszaitól, mert élethite nagyobb, mint a gőg, a reménytelenség. S ha igen: mit hagyunk magunk után? A költőkből a Földgolyó-pusztulás után mi marad? Mit őriznek meg kövületeink: műveink mammut-csontjai, vagy madár-csontjai a kövekben? Ha más bolygók paleontológusai, palaeornitológusai és palaeopathológusai ideszállnak és kiássák az emberiség csontvázát: mit tudnának meg rólunk: kővé-vált könyveinkből, amelyek, mint a foraminiferák millió-pórusos mészkő-rózsaváza, radiolariák kovacsipke-inge: (amelyekből kirothadt a mállékony hús, az olvadékony test, a lélegző, ál-láb-koszorúkat-kitüremlő, lüktető sejt) megőrzi megkristályosodott, elmeszesedett képzeteinket. Amelyek, mint a falevelek, virágok, tengeri sünök és liliomok kőcsipke-domborulatai, vagy a gyíkmadár, az Archeopteryx megmaradt váza a litográf palában: megőrzik virágzó költészetünk kőbe-dermedt vázlatát legalább. Mert hulló csontjaink, kifehéredő vázaink tele vannak írva. És nem mindegy, hogy mi van csontjainkra írva! Mert nem mindegy az se, mit mondunk, hogy élünk a halál előtt! Ha egy hidrogénbomba-háborúban üvegesre sül a Föld, nem mindegy, mit lát belőlünk a világegyetem-jövő, mik lesznek szánkból-kipatakzó utolsó szavaink zászlai, mint a középkori oltárképek és freskók szentjeinél. Ülünk majd derékig a forró üveg-pépben, sikítva, hörögve, zokogva, sülve, önmagunkat rágva, marcangolva, vagy széttárt rózsaszínű kezekkel, széthínárosodott haj-lobogókkal fulladtan tömődünk a Föld-borostyánba, s lecsipegetik kiálló puha részeinket az űr angyalai és ördögei, a túlvilág papagáj-tollú, paradicsom-madár-farkú, pizángevőmadár-pirosmirigykapor-szemgyűrűs, kő-tukán-csőrű, szarvasbogár-szárnyú, kolibri-szárnyú és szitakötőszárnyú Hústalanjai, kitépik az Emberre-éhesek testünk darabjait, mint a borostyánba-ragadt lepkék, hangyák, darazsak, szöcskék szemét és húsát, combjait, csápjait, potrohát, lábszárát, gégéjét, beleit, szíveit, szárnyait a kitin-vázakból az őskor nem-kegyetlenebb madarai? Vagy az üveggé-olvadt Földgolyó, az Óriásborostyán lesz áttetsző arany-koporsónk, mint az őskor rovarának az összezáruló gyantacsöpp és dalaink szájunkból buborékként kihólyagozva: mert a mézben-kínlódó rovar kilökte tojócsövét, vagy az összehúzódó gyanta kipréselte beleit. S a borostyán-sírba zárt állatka légzőcsövének nyílásán és légnyílásai körűl léghólyagok, légbuborékok gyöngykéreg-gömbsora: a kilépett levegő, a megfulladt rovar utolsó lehelete. Így lesz énekünk az Üveg-föld-sírba temetve? Vagy, mint Bachofen-Echt a Bernstein-zárványokat: Dante és Milton és Madách angyalai, más égitestek tudósai látcsöveiken, földig-tolt szemeikkel vizsgálgatják holttetemeink és dalaink maradékát az óriás Föld-üveg-temetőben: mert a szervezet évmilliárdok során megsemmisűlt és csak a visszamaradó üreg falát vonja be az egykori állati test leheletfinom pora, a kék, zöld, bíbor, arany és fekete költészet-por és emberiségkori mámor-zuzmara. Mert költészetünk és testünk, mint a csillag-anyagsziget-katasztrófák: önmagába-roskadt, üres csönddé porladt, s létünk buborék-maradékát, buborék-halmaz-üregét őrzi az arany-kripta, dalaink testformát-őrző űr-test alakját, hiszen az üreg, amely pontosan a test hajdani formáira domborúlt, most már üresség-test, szines por-ruha, por-mozaik-báb, némaság-lárva, amely a gyanta-negatívra ragadt: a facetta-koszorú-halmazok, vatta-páfrány-csáp-levelek, rágó és nemző-szervek, dagadt szerelmes potrohok üreges por-minták csak! Kirothadt létünk szines por-szemfedője az, semmi-por-koporsó, az űrredomborodó por-jelenés! De akármilyen mámorító is: ne hívjuk halálunkat, ne idézzük a jövő-lehetőség legkegyetlenebb álmait! Higgyünk hitünkben és értelmünkben! Hisszük, hogy a világegyetemből egyszer-csak fölhangzik a hívás, a világegyetem-anyaméh testvér-emberiségei üzennek értünk: mondd el magad testvér, mondd el magad emberiség! Én tudom, hogy nekünk kell válaszolni! Büszkén tudom, mert a költészet föladata: a válasz-adás. Mit üzenünk majd? Mit mondunk majd? Mit tudunk mondani magunkról? Mi az a legfontosabb, amit el kell mondanunk magunkról? Hisz évszázadokig, vagy évezredekig megy az üzenet és jön az üzenet-válasz. Hogy mennyire szerettünk élni? Hogy féltünk a haláltól? Hogy szerettünk szeretni? El kell mondanunk önzéseinket, gőgjeinket, szenvedésünket, tisztaságunkat, bűnünket, ostobaságunkat, múltunkat, emlékeinket, szerelmünket, lázainkat, tetteinket és álmainkat, forradalmainkat és bensőnk kristály-világát, létezésünk befejezhetetlen tartalmait? A költőnek hinnie kell, hogy minden fontos, ami élet, és minden fontos, ami halál. És újra mégis: meg kell találnunk az egyetlen verset, a legfontosabbat, szüntelen kutatva létünk barlangjaiban, meg kell találnunk létezésünk évmilliárdos rongyos-zsákjában, a múlt mérhetetlen temető-ládájában, hogy mit mutatunk föl az értelmes világegyetemnek. Tudnunk kell, hogy az emberiség-gyerekkor óriás játékszereit, szines ásóit, vödreit, kapáit, ragasztott-szempillájú hajasbabáit mutatjuk-e föl, vagy az elöregedett emberiség vad halál-játékszereit, vagy a költők megújulás-hitét? Hisz nem ember-idő-fogalmakban, de emberiség-fogalmakban, égitest-fogalmakban kell gondolkoznunk. A költő a mindenségből nézze önmagát és a Földet, mert a mindenség nem önmagát látja benne, de meglehet, önmagát keresi az ember költészetében. De éppen ez a fölismerés kényszeríti a költőt arra, hogy ne vonja ki magát a gyakorlati válaszadás alól, kora gyötrő kérdéseiből: nemzete, társadalma, népe, történelmi környezete és emberiség-környezete hétköznapjaiból, hogy ne köthesse szívét a könnyelműség szívárvány-léggömbjére, mert hab-gömbnél könnyebben és gyorsabban pattan el a felelősség-nem-vállalás csak látszatra szív-emelő és csillagok-felé-vonzó gáz-belsejű golyója, s az őt-mosolyogva-elhagyónak keményen visszaüt a Föld, a magasról-ráhullt szívet véresre összetöri, az alázat-nem-vállalót cafatra összezúzza és halálra-alázza. És még jó, ha szemfedőként visszahullanak rá a füstös, rongyos burok ernyedt, megpörkölt lebenyei. És ez a fölismerés mondja a költőnek, hogy el ne bízza magát, hálát sose várjon. A költő tegye dolgát, hacsak egy fűszál, egy mohos kődarab hallgatja is, énekeljen akár az omlékony sivatagnak, a szörny-rejtő sötétnek. Mert a költészetnek a mindenséget-átitató hatása van, mindenütt jelen van a világegyetemben, lüktetve mutatja a világot-behálózó rendszerét, mint gyönyörű tűz-szövevényét az üveghúsú létezők ér-rendszere. Átüt a dolgokon, mint a halál, kicsordúl a dolgokból, mint a vér.