Versprózák

Mit tehet a költő?

A pusztulás ellen

Úgy tűnik sokszor: csak a költők szeretik a világot, a világ nem szereti költőit. Pedig a költők az anyag leghűségesebb gyermekei. Mégis: sorsuk volt legtöbbször a szegénység, elnyomás, megaláztatás, szégyen, gúny és megátkozottság. Csak a kivételes-szerencsések és könnyelműek születtek arany-virággal a fogsoruk között. De már a történelem-kezdetekben is verte őket a gyűlölet tövisből-font szárnya; koronázták őket izzó vasabronccsal, szinte napjainkig. A száműzött Csü-Jüan „a folyam partjára érkezvén, szétszórt hajakkal vándorolt a mocsaras partokon, fájdalmát énekelve. Szépsége elpusztult, alakja kiaszott… Ezután pedig egy követ vőn karjaiba, s a Lao folyóba vetette magát és meghalt”. S mit írt Pabló Neruda nemrég egy 21 éves dél-amerikai költőről? „Elment a hegyekbe, hogy magányosan végrehajtsa saját forradalmát. A magányos hőst hazája könyörtelen rendőrsége két hónap múlva megtalálta. Egy trópusi folyó közepén, éhesen, rongyosan ült egy lélekvesztőben. Nem volt nála fegyver, mégis szitává lőtték gépfegyverrel. Még akkor is lőtték, amikor már csak a hulláját sodorta tovább a folyó.” Mondják, a középkorban megetették a költővel verseskönyvét, mielőtt máglyára küldte az Inkvizíció. S említsem-e Nervalt, aki egy vaskerítésre akasztotta föl magát, García Lorcát, akit agyonlőttek, Radnóti Miklóst, akit agyonvertek, vagy József Attilát, akit vonatkerék szakított szét? Szóljak-e Dantéról, a száműzöttről, és Ovídiusról? S a többiekről? Pedig a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.

Csokonai^*

Úgy mondják, azt a papírtekercset, amelyre Vitéz Mihály utolsó verseit írta, a költő üvegesedő bokája alá tették a koporsó lezárása előtt: útravalóúl. „Miska nagyon szerette őket, vigye magával”, adja az anyja szájába a mondatot a legenda. Micsoda sors még a halál után is! Micsoda tékozlás! S amit „magával vitt”, azt megette a debreceni homok, akárcsak a törékeny testet, mohón, gyorsan és kérlelhetetlenűl. Harminckét éves volt, amikor meghalt, és harminckét éves korára mindenttudó, elérhetetlen grácia, költő, amilyen a földön csak kevés lehet. Ahogy közeledett a halál felé, egyre finomabb, egyre kecsesebb, egyre mélyebb lett a verse, végűl már olyan tiszta a hangja, hogy aki hallja, fölzokog. Úgy énekelt, mint a mesebeli madár: a tövis egyre mélyebben a bögyébe fúródik, de ő énekel csudálatosan.

Élete: csupa nyomorúság és megaláztatás. Diák, majd tanár a debreceni főiskolán, aztán kicsapják az iskolából, aztán csavargás az országban, éhség, szegénység. Komáromban Lilla, a soha-be-nem-teljesűlt szerelem, a somogyi idők, a fáradt csurgói tanárkodás, aztán vissza a sívár és komor Debrecenbe, állástalanság, végűl a tüdőbaj.

Költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költő megtehet. Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értéssel és a kortárs-kicsinyességgel, egyszóval a halállal. S a halál, s a többiek alúlmaradtak! Emberentúli erőfeszítés ez! Vidámnak lenni az országos nyomorúságban, énekelni a máglyán, verssel kivédeni a csontvázlovas dárdaütését! Csokonai életében és költészetében is a nagy forduló: Komárom, Lilla. Beleszeret a gazdag kereskedőlányba, s a lány csillaggá nemesűl a költő szavaiban; de a csillag más útra tér és Csokonai végleg egyedűl marad. Ebben a szerelemben érik gazdag, nagy költővé, mindig magát-kiáltó lírikussá, olyan modern költővé, aki előre fut egy századot, s tud lenni Ady, vagy József Attila tanítómestere. A Lilla-ciklus a legszebb és legfinomabb szerelmi regény, a legmegrázóbb tragédia, a legférfiasabb lemondás, az átoktalan fájdalom-elviselés. És a legmerészebb költő-ívelés!

A költő-kortárs, Kölcsey, aki pedig a vállalkozásban is társa lehetett volna, csak ímmel-ámmal, fanyalogva ismerte el költőnek. Bugrisnak nézte. Az utókor pedig még nem szerette meg eléggé. Pedig az ő vaskossága maga az élet, az ő naturalizmusa a fölismert és legyőzött pusztulás, az ő szerelme évszázadok viharosodó szerelmi époszának kimondása, az ő finomsága törvény és erő. Az ő egész költészete győzelem az Apokalipszis erői fölött. Az ő költészete a mi emberi szívünk fölszabadítása.

Petőfi válogatásakor^*

Bennem két Petőfi-kép él egyre izgatóbban. Az egyiket egy 1844-es versének négy sora marja a lélekbe:

Igen, ez a szelíd és esőfényes, borús és játékos, halk és buborékosan kopogó, pipafüstös és édesen fillentő négy sor nekem a Petőfi-kép egyik összefoglalója. Látom az alig huszonegyéves fiút, a veszedelmes-gyönyörűséget, a szenvedélyes vallomást csöndesen érlelő, de még lomha Pest egy házában, az emeleti szoba ablakánál ülve. Kis vörhenyeges-feketés szakállal a kancsal sovány fiút, akit már fölkészített a sors a legnagyobb föladatra, aki maga a tisztaság, maga a láng, Sándort, aki a magyar múlt és a magyar jövendő összesűrűsödött csillaga, akit újraálmodott magának az emberiség, hogy legyen hite még önmagában. A szelíd négy sor mögött nekem az eljövendő harc lobog föl, a nagy élet félelmetes, fényességes és örökkévaló villámtüze. S a másik kép? Az már a pusztulásé, a világosi katasztrófa, a szétzilált haza, a menekülés. Futott ő is, sápadt arccal és lobogó köpönyeggel, amíg le nem döfték lóhátról? Csillag lett, legenda, vagy belefúlt a vágyálmok mocsarába? A Dózsa-sors jutott neki is és a nemzetben nem volt annyi élniakarás, hogy őt újrateremtse? De volt a magányosokban és az elkövetkezőkben. Arany haláláig rokkantan siratta a testvér-tüneményt. Ady élete egyetlen áldozat volt az ő csillagképe előtt. Ki ismerte jobban az életünket és halálunkat, ki tudta jobban ennek a földnek embereit és virágait, pusztaságát, elátkozottságát és átkait átkozni és szeretni?

Válogatás? Alig van merészebb föladat. A kérdés az: mit kellene kihagyni? Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. És ha az 1842–45-ös időszak verseiből még több lehetőség adódik a válogatásra, jön a nagy év, az 1846-os, amikor egy pillanat alatt Európa legnagyobb költője lett, s itt már alíg akad kihagynivaló. Vas-sűrűségű itt már a világ, megbonthatatlan élet és költészet. Nagy versek egymás után, egyre ritkább, élesebb levegő, itt már olyan világban járunk, vigyázni kell, hogy a beszippantott sorok meg ne égessék a tüdőt! Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is csak dadogva, kerülő-útakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani egy törmelékét az ő szavainak. Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse: ő az út önmagunk és a jövendő felé.

Petőfi szigora^*

Halhatatlan munkaszeretetét kell megtanulnunk tőle. Azt a makacs meg-nem-adást, konok akaratot, irgalmatlan fegyelmet, azt az elfojthatatlan lángot, amely egyre-zordabb szélre egyre-teljesebb szirommal felelt, mert fénnyel kell kitágítani az ostoba elemek nyúlós, vaksi éjszakáját, világossággal kell leigázni a hideg sár kígyószáját, a lucskos növényi-érintés borzalmát, hogy ne vacogjon a légburkot körülhemzsegő égitestek őssárkányszemei közt a magára maradt szív, ne virrasszon foltos hulla-álmai fölött az árva ember, hogy hajnalt teremtsen, ha kell önmagából; azt a nélkülözhetetlen képességet kell tőle megtanulnunk, amellyel pillanatról pillanatra, óráról órára, évről évre újrateremti a valóságot és önmagát, a mindenséget önmagából és a mindenségből önmagát, azt az erőt az önuralomra, amely csak az állandó teremtés szigorát ismeri el és ezzel az ítélet jogát elsősorban önmagán és nem keres lehetőséget az elpilledésre, a test vagy a lélek álnyomorára, ami tulajdonképpen nem más, mint hüllőlomhaságú várakozás, önmagába-szívott mohóság, riadt éhség, mint egynémely parány-létezők gyomorig-visszaszippantott rablónyúlványai; amely nem keres alkalmat a menekülő-betegségre, erre a különös magyar léhasága; igen, azt a munkaszeretetet kell megtanulnunk tőle és parancsként elfogadnunk, amely gyönyörűen nehéz és mámorítóan állandó, amely nem-csillapodó indulat, mindíg-újra-töltekező gyakorlatiság, amely nem fullad bele az álmodozásba, nem ernyed el a tétovaságban, nem oldódik el, mint szájban a gyümölcs, nyers-fanyar ölelésben, amely nem hivatkozik a mellék-körülményekre: szegénységre, kozmikus viharokra, csüggesztően kopár lakásra, mágneses orkánokra, rajongásra, gúnyra, röhejre, az emberi hűtlenség fájdalmasságára, az ideghálózat össze-vissza-dadogására, érszűkületre, szédülésre és szorongásra, pénztelenségre; éppen nekünk, maiaknak, és talán a holnapiaknak kell ezt tőle megtanulnunk, ettől a csodálatos, izgága és ahogy Ady is hitte, neuraszténiás fiútól. Nekünk, e füstös-véres, kimondhatatlanúl-szép és gyalázatosan-nehéz alkonyi-hajnali kor szülötteinek, akik sokszor nagyon is megadtuk magunkat a csüggedésnek és a neuraszténiának és akik nem tudtuk mindíg fölemelni az elhagyott zászlót. Termő évekből keveset adott neki a sors. De hitben és munkában nagy szigort! Mert mást mit kapott? Nem kapott vagyont, pazar társadalmi rangot és tökéletes-izomzatú, a görög isten-szobrok szépségét utánzó, kiegyensúlyozott, egészséges nagy fizikumot, boldog testet nemző-apjától és szülőanyjától, mint az általa ridegnek érzett Goethe, sem népétől hazát, mint más népek költőfiai. Nem: ő egy nehezen-lihegő országot kapott, a hajdani dicsőség szemfedő-foszlányait rágcsáló nemesekkel, méhesekkel és szűzdohány-pipafüsttel, egy lassan-ocsúdó népet Dózsa, Rákóczi után, és olyan szívet, amelynek egy dobbanására visszafelel a hattyú az égből és megrebbennek e földön körűl e föld hattyúi: az akácok. Neki dolgozni kellett, hazát teremteni. Testi-magáról alig mond valamit írásaiban, elődei is többet beszéltek testi-, közérzeti-, szervi-önmagukról, a fiatal Janus Pannonius, a tékozló Balassi Bálint, a vértolulásos, megfeketedő Berzsenyi Dániel, Dayka Gábor, Kármán József, az isten-agyvelejű Batsányi János, a véres-ajkú, rózsa-habot köhécselő Csokonai Vitéz Mihály, az átzabált-szívű Vörösmarty, de igazán csak utódai: a forradalom-utáni Arany, Vajda és Ady nyögte, harsogta, panaszkodta, jajongta, motyogta el hús-ideg-tüdő-fájdalomönmagát, nem is szólva az utánuk-következőkről. Bajait sem írta le, de önmagát se. Rajz, festmény, fénykép nem sok maradt róla, de bizonyos, hogy nem hasonlított arra a jól-megtermett, húsos, cifra-ruházatú szoborférfire, aki kinyújtott ércujjával a semmibe mutat, akiről mereven-sugárzik, mint a bearanyozott fáraó-múmiafejekről a jólét és a biztonság: akivel a milleneumi Magyarország akarta jobbá-hazudni a magyar költő-sorsot és megnyugtatni rohadt-önmagát. Nem! Ez nem Petőfi! Ez nem a sovány gyerek-katona, ez nem az a Petőfi, aki fölgyalogolt Debrecenből Pestre, aki eladta csatalovát, hogy legyen pénze a családnak, ez nem az a Petőfi, aki a morc-édes kisöreg Bem mellett nyargalászott vérszagtól-hisztérikus tajtékos kancán Dés és Vizakna közt koszosan, verejtékesen, lőporfüst-szagú könnyű fehér nyári ruhában. De Petőfi testi mivoltának sokkal inkább mutatja lehetőségét Ferenczy Béni remekmű-szobra: ez a törékeny, szilaj, szikár, kicsit-erős-állkapcsú, kiálló-járomcsontú, picit kancsal, kissé-leszegett-fejű alacsony fiú, akinél jobban alig áhítozott valaki a dicsőségre, és aki mégis a babérkoszorúra lép. Ilyen volt? Határozott-léptű, minden ízében kimunkált-testű, könnyű, telihomlokú, világnyelő-tekintetű, mint a szitakötő. Az arcon a nagy szemek lángja uralkodik, mint két nagy fekete liliom, hogy nem tudsz máshova nézni csak igézetükbe, de ott a keserűség nyers önmagáramaradottsága is valahol a szemek és a szőrzetből-kiszigorodó száj között, az erős arccsontokat takaró sárgás, beszikkadt arcbőr lapályán, amit enyhít egy kicsit a bajusz és a kis szakáll játékos aranytüske-bokra, amely lenő csontosabb, majd asszonyosabb pihékkel a gégére is, befödve finoman a nyakat, mint kökörcsin szárát a szőke növényi pamut, pipacs tokáját a bolyhok. És a madarakéhoz hasonló könnyű csontvázat körűltapasztó húsban hányszor fájhattak az erek, az idegek, hányszor figyelmeztették a szorongó erek fulladásos intelmükkel a ne-továbbra munka közben, éjjel, vagy zaklatott útjain az országban, hisz törte, finomította őt az égitest-iramú munka, a pénzhajsza, utazás, harc, megaláztatás, egyedűlség és szerelem. De ő nem beszélt erről, nem mondta el, ha fájt. Szigorú volt. Irgalmatlan-fegyelmű. És a keze? Úristen, milyen volt a keze? Milyenek voltak makacsúl-tollat-szorító ujjai, kardot görcsölő ujjai! Milyenek voltak felesége gyermek-arcát gyűrűfoglalatként összefogó kezei? Milyen volt Arannyal-kötekedő keze, Vörösmartyt-üdvözlő keze, Bem-kezét-szorongató keze, fiát-babusgató keze milyen volt?

Halhatatlan szigorát kell megtanúlnunk tőle, azt a makacs szigort, soha-föl-nem-oldható törvényt, amellyel élt, ítélt és dolgozott. Az igazságra hangolta meg-nem-ereszkedő húrjait és mondta szigorú, szép, kifogyhatatlan dalait halálig. Szigorú dalait? – kérdezheted. Igen: mert ő szigorú volt a barátságban, szerelemben és szigorú volt a hazaszeretetben. Csak a jelenben élt és a jövőnek álmodott, nem fordította szívét az ősi dicsőség csillag-gőze felé, hogy bepárásodjon sejtelemmel, mert benne volt meg a legtöbb a nemzeti önismeretből, mert tudta, hogy mennyi vér, szenny, gyilkosság, árulás, elbukás és újrakezdés, küzdelem és megadás, valódi dicsőség és álnok-ragyogás, menekülés, pusztulás és pusztítás zord keveréke a nemzeti múlt és nyoma sincs benne a szelíd ünnepélyességnek, dagályos jóságnak és alig-alig a szép harmóniának. Ő tudta, hogy ezt a földet nemcsak vérrel védtük meg, de be merte vallani azt is, hogy vérbe-gázolva szereztük, Közép-Európa csillag-őskorában. És tudta azt is, hogy micsoda posványon gázolt át ez a nép, amíg odáig ért, mikor ő megszületett. Neki szent volt e haza, de ki tudta és ki merte keményebb szavakból font töviskorbáccsal végigverni elgyávuló nemzete homlokát, mint ő, és ki tudta ilyen arany-szájjal, pacsirta-tisztasággal, sebzett ajakkal is dicsérni a hazát, mint ő? Szigorú volt a hazaszeretetben és szigorú volt a népszeretetben. Neki szent volt a nép, de gyűlölte azokat, akik játékból, vagy hamisságból vették szájukra a nép nevét, és tudta azt is, hogy elpusztúl az a nép, amelyik nem emeli föl önmagát. Mert nagyon szerette a népet, merte gúnyolni, csúfolni, szídni, korholni, mert nála nem szerette ezt a népet senki jobban, és nem ismerte senki jobban. Fölemelni akarta ezt a népet és megváltani, és nem akarta, hogy ez a nép egyedűl maradjon: világszabadság volt fönséges férfi-homlokára írva. Szigorú volt a szabadságban, nem tűrte a szellem bilincseit és nem tűrte volna a testi bilincseket sem. Nem ismerte a megalkuvást, a középszert, a megbocsátást, a gyávaságot. A forradalomra áhítozott és a forradalomért ment meghalni Erdélybe: bár nem a pusztulásra készűlt, mindíg a több-életre, az elkövetkezendőre. Ment a maga útján, a forradalom útján, végűl már egyedűl. Ó, mit gondolhatott, amikor ott állt a megbomlott csatarendben, füst-gyászszalagot húzó ágyúgolyók, réműlten-nyihogó, reszkető-szügyű, véreresen-kimeredt-szemű lovak, szétlőtt szekerek, vinnyogó-nyöszörgő, virágkehelyként-kitárulkozó emberhús-cafatok között magában és a drága Bem sem volt már sehol, az Egyetlen, akivel még együtt-küzdeni lehetne, ha itt nem, akárhol. Egy gondolatba sűrűsödött össze ég, táj, emlék, haza, harc, szerelem? Gondolt-e a Végre, és gondolt-e a Folytatásra? Hogy ki mondja tovább a dalt, ami talán most abbamaradt? Hogy lesz-e majd, aki beszélni mer és beszélni tud a Hazáról? Hogy lesznek-e új költők, akiknek a Szabadság a legfontosabb, mint neki volt, a Csodálatosnak? Hogy percek múlva ott fekszik majd kifosztva, mezitláb, alvadó vértócsával a mellén, a nagyszerű koponyára feszülő dohánysárga bőrrel, véres szakállából kivillanó farkasfogakkal? Mit gondolhatott a Drága, mikor már csillagsugár-nyakát csapkodta a ló növény-illatú, forró lihegése, átizzadt szőr-szaga, a döfés-előtti idő-törmelékben? Haldoklott-e sokáig, vagy meghalt azonnal: de egyedűl maradt, egyedűl, iszonyatosan egyedűl. Gyász-zene nélkűl, virág-kötél nélkűl, fújó paripák közt, ágyúdörejben. Egyedűl.

Én nem hiszem, hogy meghalt! Szigorú szemekkel vigyázza szívünket, int az igazra. És nem bocsát meg a hazugoknak. Amit ő mondott, az máig a legfontosabb: a magyarnak és e földgolyó embereinek. S ha jönne valami világpusztulás, a gőgös embertelenek öngyilkosságba-hajszoló rettenete, vagy a kozmoszból hömpölygő katasztrófa bolygónkra és csak egy ember maradna a romok között kisarjadó vegetációban: az ő hitével kezdhetne új életre. És ha növények, rovarok, halak és madarak illatoznának, zúgnának, rikácsolnának és sustorognának az ember-nélküli földön, vizeiben és légövében: akkor ő csillagról-csillagra száll és hirdeti majd az emberiség legfontosabb szükségletét más-csillagok ember-reményű lényeinek: a Szabadságot.

Arany János lelkiismerete^*

Az ős-époszok teremtették a világot. Azokban morajlik, forr, ráng, dübörög maga a teremtés, ott a jelenvaló idő. És azokban találjuk meg egy-egy nép istenét, lelkét, erkölcsét, küldetését is. Arany is azt kereste, a fajta jövőjéhez az alapot, a csudálatos és létünk pilléreit megmutató „mondakört”, a maga művéhez, a nemzetet fönntartó, magyarázó műhöz az „epikai hitelt”, ahogy ő mondta; a biztosat, a talajt. Nem akart ködre, vagy virágos lápra várat építeni. S amit nem talált, vagy csak törmelékeiben talált meg az ős-múltban, azt megteremtette maga a Toldiban, s a másodifjúság rövid tavaszában kivirágzott Buda halálá-ban, istenig-verdeső éposz-töredékeiben.

Vannak teremtő, és vannak leszámoló époszok. Mint ahogy van teremtő és leszámoló magatartás. A Toldi teremtő-éposz, vulkán-erejű és tenger-hömpölygésű, harmat-tisztaságú, az maga az önmagát megteremtett nép; Zrínyi és Vörösmarty sziklából és meteorokból gyúrt görgetege, Fazekas bájos meséje után a magáratalált magyar éposz. De Arany élete és műve ezután egyetlen leszámolás, magányos vergődés, fintor és keserűség.

Arany máglyáján a szikrát-lobbantó, a teremtést-indító (ki más lehetett?) Petőfi volt, a tündér-üstökös, a verhetetlen-hitű, a vad és tündökletes, az égitest-szárnyalású, a magával-rántó, rólunk a gyöngeség viasz-álcáját leolvasztó, a kétségek dudváját leperzselő, a hitünket-megújító. Arany lomhább, lassúdabb-mozgású, egyenletesebb-fényű csillagképét fölizzította, veszettebb pörgésre kényszerítette az előtte-suhanó (az ő fém és gáztömegeket magával-hömpölyögtető, komorabb szívét súroló) tünemény. S amikor az ellobbant rejtelmesen, tulajdonképpen belehalt ő is. Hiányát nem tudta kigyógyúlni. Belerokkant a testvértelenségbe, körötte irtózatos magány és irtóztató pusztulás. Beomlott haza, elárvúlt nép. Újra beteljesűlt a népen a Dózsa sorsa! Körötte roncsok és némaság, és iszonytató robajjal kidőlt ősz tölgyek, a menekülő, bujdosó, megfehéredett-fejű, tébolyba-hulló, átkozódni és zokogni-vágyó roncs-angyalok: kortársak, költők, politikusok. 1849 után vagyunk! Mi történt Arannyal? Petőfi halála, pusztulásának sejtelme igázta le annyira, hogy minden reményét vesztve, szinte önmagát falva föl, csak vegetatív életre volt képes? Vagy a buzdító, ellenőrző, ostorozó, és tündérien erőszakos Petőfi halála után levedlette a virágzó páncélt, az ál-pompát, s növesztette vérző, meghámlott húsára és szívére kagyló-ingét: eddig-szunnyadó, rejtett, bátortalanabb, gyötrelmesebb, csüggedőbb, de szívósabb igazi lényét, s ami eddíg volt, az csak a testvér-ragyogásban látszott eredendően igaznak? Az ő vas-nehéz szívét csak a mágnes-szívű csalta a magasba? Vagy eleven-holttá ölte a pusztulás? Kérdés kérdés után. Hisz Vörösmarty élt még, emberfejekkel-dobálózó vad látomásai voltak, ha keserűen, ritkán, de fölbúgott még a vén cigány hegedűje! Őt miért nem látta? A Toldiról írt mértéktartó véleményét nem tudta megbocsátani neki? De hát ez volt akkor a fontos? Vagy egyszerűen nem érezte a nála egy nemzedékkel idősebb kortárs szörnyű tragédiáját és igazi elhullását? Mert Vörösmarty valóban belepusztúlt a reménytelenségbe! Ős-sárkány-hörgés volt az, költő-Dinoszaurusz-elhullás, páncélos óriás-kan vérfújása, földgolyó-vinnyogás! De még így is, utolsó gigantikus vers-förgetegben is tudott a nemzet nevében reményleni, tudta az egyszer-eljövendő ünnep himnusz-töredékét kimondani. Vagy Petőfi halála, mint egy lehulló meteorit fényfüstje elfödte előtte a másik semmibe-dübörgését? Vagy nem hitt már emberben, népben, eszmékben, a virágzás lehetőségében? Csupa kérdés, de az 1849 utáni Arany-életmű nem ad egyikre se tiszta feleletet.

Arany 1849 utáni élete csupa leszámolás, csömör és csüggedés. A szívóssága, hallgatni-tudása elkápráztató, de a hite, vagy hitetlensége elszomorít. Az egyszeri-lehetőség nagyívű pályája mindenképp kettétörik; ezután nem tud már az űrben kavarogni, csak a tengerek márvány-nyugalmát „kotorja” nagy lomhacsapású szárnyaival itt-ott az époszokban, de legtöbbször ott is, meg a lírájában komor, öngúnyoló, kiábrándúlt, sokszor kicsinyes is. Mindenütt ködösítés, rejtőzés, kiábrándító reménytelenség, modern magány, polgári józanság, önmarcangoló önismeret, szemérem, s a lehetőség csömöre. De a szűntelen fájó, gyötrődő idegszál ebben a lírában: Petőfi halálának tudata. Az elvesztett hit, az elvesztett barát. Ha róla ír, ha őt siratja (és mindíg róla ír) megtisztúl, fölemelkedik. Benne magát is siratja, azt, aki lehetett volna. Itt van az ő lelkiismerete! Most már csak magát keresi. Írni? Csak magunknak és magunkért? Kegyetlen sors, tán nem is érdemes. Perzselő sivatagban virágzani? Nevetséges és konok önhittség. Romok, hullák, dögök közt, rothadás-szagban énekelni? Tán bűn az, bűntetésre váró. Ha nem kell a dal, kinek van kedve énekelni? Tündér is csontvirággá fagy a jégmezőn… Igen, még harminc év múlva is őt siratja, Petőfit, hisz nem akármilyen testvér-szerelem volt az! A „jobb rész” halt ki vele! Nézd csak meg az ő és Petőfi levelezését! És aztán a Tompával való levelezését. Az elsőben a jövő, a bizalom, az erő, a bátorság kavarog, sustorog, hányja sziklakő-szikráit. A másodikban (1852) a bizalmatlanság, keserűség, a megfáradtság óvatos, rejtjeles beszéde szorítja össze a szívedet. Mi történt veled, Magyarország? Miért lett a világteremtő derűből „érző fájvirág”? A hitből szégyen és lemondás?

De Arany mégsem adta meg magát. Tudta, hogy az egyszál-dal, a kopár tücsök-cirpelés is több, mint a némaságba-dermedt hegedű. Mert nem lehet abbahagyni! Mindvégig dalolni kell, amíg a halál csont-ujjával ki nem oltja a nyelvedet, mint a gyertyalángot. Mert van, amikor bátorság még a keserűség, ön-kegyelem is. Mert van, amikor ez is bíztatás, és idővel vérző orkánná dagad ez a csöndes magunkba-jajgatás.

Ezért szeretem én ezt a bátortalan-bátor, magányos, modern, fáradt öregembert, a magányos, magáramaradt társtalan testvér-istent, a hitét-vesztett teremtőt, az egyszárnyú madarat, akinek volt bátorsága befele-nézni és befele-szállni, ezt a csupa-fájdalom, csupa-érzékenység öregurat: Arany Jánost.

Arany János balladái^*

E versek elé tulajdonképpen nem is kellene előszót írni. Ebben a kis kötetben egy-egy vers maga a tökéletesség. Létüknek értelme és magyarázata önmagukban rejlik. A tökéletességnek, a beteljesedésnek pedig nincs szüksége előhangra, magyarázkodó előszóra. Mit is mondhatnék róluk? Ifjúságom megrázó, nagy élménye volt a balladákkal való megismerkedés. Betöltöttek, fölemeltek, leigáztak monumentalitásukkal, utólérhetetlenűl plasztikus képeikkel, sejtelmükkel, alkonyukkal, és személytelenségükkel. E fájdalmakkal-átragyogó-nedvű, sűrű, buja-életű világ többet jelentett nekem minden költészetnél és történelemírásnál. Aztán hűtlen lettem hozzájuk. Aranyból is mást szerettem meg, az esendőbbet, a személyesebbet, a maga-kínjában-vergődőbbet, időben modernebbet. De hát mit is tudtam én akkor a valóságról? A törvényekről, a bűnről, hűségről, a történelemről? Még magamat sem ismertem. A lélek kúszás vadon volt, vágyakkal indás, vadállatokkal teljes. Az ember sokszor elhűtlenedik az igazságtól. Azt hiszi, másutt van a beteljesedés. Hamisan csengőnek hallja az igazi aranyat, s a gyarlóbb fémet szebbnek, gazdagabbnak. Pedig csak a maga-vágya hamis, az ő hite gyarló. Elidegenedik a megmásíthatatlan, őt is meghatározó törvénytől, csak azért, mert a lelke kicsíny, s a hiú lélek nem szereti törpének hinni magát. Így volt velem is. Istenem, milyen hűtlen tud lenni az ember a legnagyobbakhoz! Dacosan és rettegve, lázas fővel és izgága szívvel. Nincs itt helye a tagadásnak. Félünk a tökéletestől. Az embernek az a dolga, hogy mindíg szembenézzen magával, ítéljen, és legyen bátorsága a tékozlást, a hamistanúságot is beismerni. Legyen bátorsága leszámolni és visszatérni a balogúl-elhagyott apához. Valamikor velem is ez történt. És most, a balladák újraolvastakor megint átéltem a vezeklést és az útat a megértéshez. Pedig nem most volt az én tékozlásom. A léleknek minden időben beszélni kell. Nagyobb bűn a hallgatás, mint a drámákba-sajtolt, időtlennek és tértelennek hitt ragyogás. A nehéz-veretű fény, akárhány ernyő födi is, mégiscsak fény, jövőt-hirdető; a nehéz-páncélba bújtatott eleven szív mégiscsak dobog, s ha nem is látod úgy mozgását, mint a meztelen bőrön, mégsem holt az a szív. Ezt nem értettem én akkor. A léleknek és a történelemnek is vannak pillanatai, sőt hosszú-szakaszai, amikor a drámába-sűrítés az egyetlen lehetőség. És emellett csak másodlagosan fontos a formai izgalom, a tárgyiasság, a kristályszerkezetű valóság látomásainak anyagszerűen vaskos, vagy tajték-könnyű, az idő és a tér mélységében mozgó megelevenítése. Aranynál a balladákban való élet és gondolkodás az élet fönnmaradását jelentette. Ismerjük a kor történelmét, megérthetjük. Hogy a skót, az angol balladák, vagy Goethe balladái hatottak rá, az így természetesen érthető. A negyven, vagy száz-soros tömör drámákban egy nép történelmének, lelkének, a bűnnek és a bűntetésnek, a lélek mélyének torz, hamis, vagy virágot-utánzó világa háborog ember-gyík hányadékkal, dereng foszfor-fejekkel. Egy-egy skót ballada fölér egy shakespeare-i tragédiával. A bűn nem marad fizetetlen, nemzetek, királyok, rablók, vagy megmérgezett-lelkű szerelmesek, kis hamisságokat elkövető nyomorúltak, vér-tarajú és vér-palástú elnyomók, víg zsarnokok, vagy elesettek követik is el azt. Csak a bűntetés foka és módja más. Hol a lélek fizet meg kegyetlenűl önmagának, hol a nemzet a rablóknak, hol a lelkiismeret üt látomás-alakban, hol a szerelem ítélőszéke. Talán azért féljük úgy megszeretni és megismerni ezeknek a balladáknak a mélyét. Aranyt is ez izgatta. Nem a pszichológia, de az igazság. Nem a tökéletesen egymásra-épűlt dráma, de a törvény, a törvényszegés rettenetes ára. A félmondatokból, az elhallgatásból kibomlik az egy-igazság, az ítélkező valóság képe. Vallom, hogy a vallomásos költészet csúcsai ezek a balladák. Arany balladái is. És gigászi költői-erő kell a megépítésükhöz: hogy úgy suhogjon a dárda, úgy csendüljön össze a kehely, úgy riogjon a kürt, úgy görgesse sós, szárnyas-halakkal nyüzsgő szürke-zöld elemét a tenger, hogy abban a suhogásban és csengésben, rothadás és szúrós-szagú vízförgetegben szívünkig érjen az őskor és a barbárságával föltámadt középkor, hogy a cella-ablakon belövő egyetlen fénysugár tömör legyen, mint az arany, de ennek az izzó, sűrű aranyoszlopnak hatalma, lelkiismerete, ítélete és bűntetése van. Szent György sárkányt-legyőző dárdája az, amely leteríti a szívünkben lakozó bűn alattomos hüllőjét. Arany nagy ítélkező a balladáiban, talán nagyobb, mint másutt mindenütt. Beleborzong az ember, ha arra gondol, mit tudhatott ez a törékennyé-fájó költő, milyen lelkiismerete volt. És micsoda gyötrelembe és munkába kerűlt tökéletesen megtenni a kötelességét. Mert, valljuk be végre, azt tette.

Arany János ünnepén^*

Dühöng, hánykódik az ősöreg-ördög a földben: a bűntető és szenvedésre-vágyó Gonoszság. Dante jégkútba-falazott óriás-ördöge, aki, mint a földgolyó szőrös tengelye áll e zöld-habzású és bíbor-kristályú bolygó közepén, s akinek combja és lábszára csimbókos szőrein kapaszkodva mászott át a tisztúltabb létezésbe, Dante majom-fogsorú Óriás-szörnyetege vicsorog, fúj, köpköd, hörög a jég-parazsú, tűz-agyvelejű mélyben, fekete-bársony óriásvakond-karmú kezével túr a tűzben, a lángban, a gyökerekben, arany őskövület-szárnyakban, érc-óriáspolip-göngyölgésekben és világító dermedésekben; dühödten rázza belülről a földet a Pusztító, hogy már reped sisteregve, tűzbuborékai, s véres gőzei tódúlnak ki a repedéseken, s készűl hullni darabokra szét, hogy összetörve, üszkös és ragacsos halott darabjaival szálljon az űrbe szét más Tejútak felé, mint a lét boldogtalan szilánkja; dühöng a megtébolyúlt Sátán, s gomolygó átka már a holtak csontjait égeti. Milton Paradicsomból jajgatva-kilökdösött bűnös arkangyalai dühödten dúlják a nyíló, elvirágzó csillagkerteket, feslett szárnyuk és kőgyűrű-orrlikú kőkéreg-papagájcsőrük fölcsíp és összetör bolygókat, végzeteket, készülődéseket és temetőket: a világ telve van félelemmel és gyötrelemmel, megaláztatással és szégyennel, magánnyal és keserűséggel. Nem mondható békésnek, vagy békesség-embriót-hordozónak ez a század, és nem mondhatók tisztúltnak és nyugodtnak életünk évtizedei sem, a tisztaság Tündérkertjének, ahol a csönd óriáspáfrányai és a merengés rózsa-szájú állatai, krizantém-szájú halottai, margaréta-szemű madarai között őgyeleghettünk volna arany-álarcú és kékbársony-álarcú álmodozók, könnyeden a múltba-révedők és álmatagon jövőt-kívánók. Zord és konok idő a mi időnk. Itt állunk levedlett századaink hártya-halmazán, a Jelenkor Galapagosz-szigetén, ahol a múlttal-teleírt üres bőr-alakzatok hemzsegve hömpölyögnek a szikár szélben és dagadt fürtökben a csillagokig szállnak; itt áll a jövő század titokzatos kapuja előtt az emberiség: s legjobbjaival szorongva kérdi: eljut-e még a jövő századig? S ha igen: szeme mit pillant meg a Titkok Kapujában? Új-századokat-szülő, hatalmas, tizenkétmilliárd-emlőjű, kövér tejjel bugyogó tizenkétmilliárd-csecsű, kiapadhatatlan szülőbarlangú Emberiség-asszonyt, vagy hatmilliárd-sírgödrű nyitott Temetőt? Nem mondtam volna mindezt, ha nem épp most kellene elmondanom, Arany János hatalmas bronz-szobra alatt, nehéz bronz-szemöldöke, lecsüngő bronz-bajusza, zsinóros bronz-mentéje és zsinóros bronz-csizmái alatt: Arany János nagy ünnepén. Mert egyre többet nyúlunk művei után: megnyugvást keresve. Egyre többet lapozzuk csodálatos és érzékeny könyveit, utólérhetetlenűl magyarúl megírt könyveit szikkadt, csillagtalan éjszakáinkon, fénymohás és eső-szögesdróttal körűlgöngyölt nappalaink csöndjében: magunkat keresve és veszteségeinket. Történelmünket és halottainkat. Pedig neki sem adott könnyű időt és könnyű életet a sors. És miféle megnyugvást adhatnak az ő könyvei? A nem-könnyű, paraszti gyerekkor után, a tétova, Bolond Istók-léptű, latin-palástú ifjúság után jött a végzetes, a csodás, a feledhetetlen, a mámorító, a kegyetlen, a megváltást-igérő, a Krisztusként-átlényegítő, a mindent-megérő, a sohase-lesz-többé, a diadalmas, a tűz-szárnyakat-növesztő üstökös-pillanat: és begöngyölte tűzuszonyával és betakargatta arany-szárnyaival és körűlhömpölyögte fény-csápjaival és foszforeszkáltak sejtjei, nappalai és éjszakái, álmai és énekei: de csak egy pillanatig, aztán szétrobbant millió szilánkká és elemi részecskévé a reménység-üstökös, s nemcsak az országot égette üszkössé benne és körülötte, de kiégette szíve duzzadt gyökereit is, hogy szíve olyan lett, mint a sugárállatkák kő-likacsokkal és kő-csövecskékkel csipkésen áttört és beszőtt háza. S ki tudja benövi-e mégegyszer ezt a kőcsipke-dermedtséget valami egysejtű reménység, boldog sugárállatka, remegve-csillagzó hit, tobzódó-csápú fény-koszorú? Mert mi jött ezután? Bújdoklás és reménytelenség, nemzeti depresszió és vacogás, csüggedés és keserűség. Kortársai maradtak csak, nem szellemtársai, s akik élve-maradtak, azok is tébolyba-hullók, tébollyal-szakállasak. Petőfi teste kifosztva, más testek közé hajítva bomlik, szívják és eszik és tépik ismeretlen gyökerek szívókorongos, gyökérvég-agyú csápjai. Mert mi maradt ezután? A sírás, a hűség, a panasz, az öngúny, a némaság és az újrakezdés. Mert mi maradt ezután? Nem a haza, annak eszméje csak; s zengő nagy énekes-ősök és apák a történelmi időben, s rokon-szenvedők Európában és a magyar történelemben: költők, époszírók, Shakespearek, Burns-ök, Aristophanesek. Mert mi maradt ezután? Önvád, vaksiság, májbaj, fájdalmak, halálok. Mert mindezt nem tudta eltakarni, a vonaglásokat, szögleteket, horpadásokat, a vér apadásait és sűrűsödéseit a költői dicsőség époszi-himzésű aranypalástja, mert annak minden redőzete és ránca jajgat, az maga a jajgatás; mert mindezt nem tudta eltakarni ragyogásával a halhatatlanság aranylevél-koronája, mert fénye alatt a meghalt ifjúság koponyája van: alig-látó, könnyező szemek, érgörcs és magány. Bevérzett szárnyait ott rázta nyikorogva és recsegve fölötte a magyar XIX. század, s mérgezett, véres tollai, a véralvadék-pihék beleragadtak a megsebzett szívekbe, a lőporfüstös szempillákba, szakállakba és hajakba, beleragadtak a kard-vágta és tilalom-vágta sebekbe, fejszeél-hasította koponyasebekbe, fejszefok-zúzta homlok-gödrökbe, lándzsa-ütötte stigmákba; a puskák kakasából kilövellő fehér robbanás-portól és az ágyúk cet-orrlikaiból gejzírként föltoluló lőporfüsttől és lángtól megperzselődött arcokra és szemöldökökre feketén alvadtak rá az évtizedek. S nem tudjuk a véralvadék-álarcot lehántani, mint a fakérget, mint halott arcáról a gipszmásolatot. Százötven évvel ezelőtt vajúdni kezdett egy parasztasszony, s mikor a testből a fényre-forogva először sírt föl a csecsemő, s mikor először rágta kopasz, csontkoszorútlan, lila ínyével édes emlőit a gyermek, nem tudta a boldog, hogy történelmet szült, éposz-óriást, népmese-fiút, nagy bánat-ismerőt és nagy gyötrelem-tudót, hogy megszűlte a magyar nyelv ősvilágba-gyökerező, égitestek-közt-hánytorgó-koronájú, lombjai közt ősisten-szakállt-lobogtató, látomás és csodatermő világfáját, aminek lehullott levelei sem rothadékonyak, de kristálytollakként borítják a fénytelen, nehéz földet; hogy nyelvünk és álmodozásunk Homéroszát szülte meg, s belső Halál-országunk Vergíliuszát. Mert nem tudják az anyák, amikor szülni jajonganak: átkot szülnek-e, vagy jövőt? És mégis: micsoda boldog század volt az a magyar XIX. század, miféle szent anyák, akik szülték Vörösmartyt, Petőfit, Széchenyit, Kossúthot, Eötvöst, Bajzát, Kemény Zsigmondot, Tompa Mihályt, Deákot, Vajda Jánost, Batthyány Lajost és Arany Jánost? Volt-e, és lesz-e még történelmünkben század, amikor ennyi tiszta és nagy férfiút, a tehetség és a jellem óriásait szülték a szenvedő és nagyszerű anyák? És volt-e feketébb és véresebb csillagzuhogás, mint az ő haláluk? Arany János, akit a nyugalom jegyesének mond a renyheség és a megszokás: már a kezdetekben az indulat, az izgalom, a dúltság, az ingerűltség, a nyugtalanság és ámulat, a bánkódás és fölemelő irónia, a töprengés és szigor embere volt, nemcsak nyelvünk aranyművese és aranykovácsa, de volt a hűség, a modernség, önismeret, emberség és magyarság küldötte is, népünk legjobb tulajdonságainak emberré-varázsolt szelleme, és mindvégig a levert forradalom gyásza, Petőfi Sándor hatalmas siratása. Szíve Petőfi ismeretlenbe-görgetett, halálhörgésbe, emberüvöltésbe, részeg és tébolyúlt lónyihogásba, óriás lószempillák verdesésébe, szétrepedt ágyúk lőporfüstjébe, dögmadár-rikoltozásba és pacsírtaszóba-foszlott testének virágzó csöndes temetője, áldott tetemének behavazott kertje. Ez a költő, akiről azt mondják, mindíg a tapinthatót, a megfoghatót kereste, mindíg a valóság bizonyítékait, ez a nagyon-magányos, nagyon-földönjáró ember, akinek szép szava jövendőnk virága, a reménység kertje, akinek szava a megtartó bizonyosság: mégis költészetünk legnagyobb álmodozója volt. Époszi álmaiban álmodott népének olyan múltat, amilyen talán sohasem volt: bölcset, bájosat, haragosat, tisztát, jószívűt, arkangyal-indulatút, virágzó asszonyi rózsacsipkefákat, nehéz tarka lepedőkkel, aranyrojtos bársonyszoknyákkal és álarcos vas-sisakokkal felöltöztetett lovakat, páncélinges és páncél-mellényes, páncél-cipős és páncél-kesztyűs tiszta lovagi hősöket, bölcs sámánokat és még-bölcsebb királyokat, szerelmet és hűséget, csak-tiszta-vonású rendíthetetlen tiszta népet. Képzelet-múltat épített, habzó, áradó, vérző, virágzó, bocsánatos középkort, nem Boschit, nem is Brueghelit, de Arany Jánosit. Miért tette? Hitte, hogyha visszafelé építjük a múltat: úgy építjük jövőnket? Hitte, hogy csak a múltból érthetjük meg a jövőt? Épített óriás Álmodozás-üvegpalotát, Jégvirág-országot. Miért tette? Hiszen kicsit az történt vele is, mint mese-kölykeivel a Rózsa és Ibolyában: mire hajnallik, eloszlik a fényben a köd-palota, s a varázslat ártatlanjai nem paplanos ágyban ébrednek, de a harmatos földön. Egy század szélfúvása után miért is várnánk feleletet? Hiszen végső feleletet adni csak ő tudna, aki, ha kellett, hallgatni is úgy tudott, mint senki más. Felelni csak ő tudna, nem a kései utód, csak ő, Arany János, aki bíborban született százötven évvel ezelőtt, s akinek cserepekké-széttört, kopott-mázú, a földtől csontpókháló-trombitákká kiszívott, csontselyem-bábbá rostosodott, likacsos csontjai, vagy megkristályosodó csontjai ott feküsznek a lassan kitavaszodó és lassan elárvuló Kerepesi temetőben.

Találkozások^*

Tizenhárom éves koromban, a bicskei polgári iskola tanári könyvtárából olvastam először Az ember tragédiáját. Háború volt már Európában, és nagy nyár, koponyát-égető, növényt-hártyásító, levélpernyét lüktető féktelen arany-hánytorgás, tűzomlás és láng-zuhatag, isten iszapos arany-könnye folyt ámúldozó és oktalan szívünkre, a Jelenések fénylő és robbanó trombitahangja, a parázsló óriásangyal-csőcselék tüzes gyanta-szakálla. Egyik lomha, gyűlölködő, foszladozó-emlékezetű, lucerna és lóhere-szagú, kalász-zörgéses, temető-fogsorú faluból jártam naponta vonattal a másik poros-haragú, az elmúlásba-szekerező, tehén- és disznócsordákkal szuszogó és lökdösődő faluba, ahol ecetfát és jegenyét, nyárfát és akácot hajt ki a hősi-halott nagyapák földtől-megrágott csontja és rozmaringot és kőrózsát a penész-szoknyás, gyökér-fejkendős dédanyák medencecsontja és kőcsipke-csigolyája. Ott olvastam a vonaton Madách Imre nagy könyvét, trágya és föld-eres kezű parasztok, Budapestre-járó munkások, fehér-zoknis, rózsaszín-szalagos diáklányok között. S ültem vacogva, homályos és kőcsomós aggyal Madách istenszívét-tartó végtelen oszlopai, mindenséget-kitámasztó pillérei alatt az óriás-varangyon, a gyerekkor borzongó partján, amely gőzölgő, mirígy-ragyás, izzadékony és zöldfoltos volt, mint a növényien-duzzadt varangybőr. És tizennégy évvel később Hatvany Lajos dolgozószobájának falán egy kicsi barna fényképet láttam: redősen-leomló bársonyfüggöny, fa-rózsás és rózsaleveles, barna fül-tekervényes íróasztal előtt egy férfi áll, finoman-ragyogó, térdigérő csizmában, térdkalácsig-lehulló végig-gyöngyházgombos kabátban, gyöngyházgombos mellényben, kihajtott fehér ingben, feketeselyem nyakkendő-csokorral. Széles, fölgyújtott petróleum-lámpaként világító koponyája kicsit megbillen nyakán, arca lágy, tétova, bajusza válláig csüng le vékonyan, mint a magány díszhal-uszálya, kis szakállal bemohosodott arca, mint a mohás sírkövek, mint a darazsak penész-bundás feje, mint a szövőmadarak mohás fészekfala, amely fölött tétován és űzötten, gyanakvóan és neurótikusan csillognak a szemek a virrasztás fehér viasz-tálaiban, kicsit kiperemesedett szemhéjjal, megpattant hajszálerek, piros rózsapontok koszorújában, sárga mirígycsomócskák gyűrűjében, a bánat kék-hínáros holdudvarában. A haj vékonyszálú, megfogyatkozott. Kezei nem látszanak. Ő az, Madách Imre, a harmadik mester, a világ-minden-sejtjét-egyszerre-látó, a jövőt-fölfogni-képes; Ő az, aki végig-gondolta a világot, aki egy-folyamatban látta a létet, aki az emberi és lét-történetet, a történelem habzását és hömpölygését, s az égitestek dörgő gyűrűzését époszi vággyal mondta ki époszi méretekben; Ő az, az ideges, szívbeteg, tántorgó-léptű, mint mérget-virágzó tüske-erdőtől: besúgóktól körűlburjánzott, börtönben-nyírkosodott testű, álmatag szorongó, bagolyhuhogásra-éber, a sztregovai ködbe bámuló, és vastagon-göngyölgő angyalhajba-ragadt, ökörnyálba-göngyölt, kanca-rúgástól kékülő-szívű, világirodalmon-gyötrődő földesúr, a legmodernebb és legnagyobbat-akaró magyar költő. És, talán 1959-ben, Waldapfel József megmutatta nekem Az ember tragédiája bőrbe-kötött kéziratát. Ó, zseniális sorok, kézzel-írt feledhetetlen látomások az idő elsárgúlt lapjain! Madách kezevonása gyors, kemény, erélyes, tolla kicsit vastagra-metszett, mint a kanalasgém csőre, s ezért itt-ott az írás elkérgesedése, a tinta megcsomósodása, az írás megtekeredő gyász-szalagai, mint vastag fekete sáslevelek, vagy bitófák, s kis fröcskölések, tűhegy-tintapöttyök a betűk üregében, buborékjaiban, mint a medúzák, vagy fölfúvódott mélytengeri halak elvékonyúlt bőrén, toll-rovarváladék a betűk szögleteiben és hajlataiban. S itt-ott a finoman-áthúzott szavak, s fölöttük Arany János ideges, istenke-kesztyűt, vagy nárciszt-utánzó, vékony, lilába-fakúlt írása: a pontos javítások, a csak-megcsodálhatók! Mert ezek a költők nemcsak szerették egymást, nemcsak a nemzeti lét és kultúra jövőjét látták egy-egy újszülött nagy műben, vagy kísérletben, de segíteni is tudtak egymásnak. A modernebb-nyelvű Arany a modernebb-eszmélkedésű Madách kezét lágyan és nem-titkoltan igazítva lehántotta a műről a nyelvi ódonság kőkérgeit, a rosszúl-fölburjánzott szó-sejtek kemény, sárga szaru-rétegeit, a beteg sarjadzásokat, a lila vadhúsokat, a dadogás amúgyis-foszlékony hártyáit. A múltba-tűnődve látom, ahogy a csönd gyökereivel befont, kiszakállasodott-arcú, Petőfivel-álmodó, a Bach-korszak jégvirágai közt didergő, a levert forradalom csönd-zuzmarájában deresedő Arany János töprengve és szorongva javítgatja a csönd átlátszó hártyazsákjába burkolt fejű, a vad, fékezhetetlen-torkú hajnali madarakat hallgató, az elnyomás fehérszőrű dérvirágai közt szorongó alsó-sztregovai „Tisztelt Hazafi”, a szakállal-bemohosodott-arcú Madách Imre nagy művét, s írja lelkesen és boldogan Tompa Mihálynak, hogy óriás-gyémántot csiszolgat, mint Spinóza, a spinóza-éjszakában. „Szerintem – írja 1861 október 27-én Pestről Arany János Alsó-Sztregovára Madách Imrének – az „ember tragoediája” egy Dante, vagy Goethe technikájával remekmű volna.” Szigorú, mert tudja, hogy igaza van és tudja, hogy nagy művet olvas és javítgat, aztán enyhülten hozzáteszi: „Így is az…”, mert azt is tudja, hogy valóban így van. A magyar költészet váratlan virága, gyémánt-szirmú rózsája Az ember tragédiája, csodálatos szerkezetében, lét-értelmezésében csak Dante Isteni színjátékával, vagy Goethe Faustjával hasonlítható, a modernebb, tajtékzóbb és nem-tékozlóbb Európában sincs párja korában, nemcsak múltat mér, de a jövőbe is lát, mint a képzelet és a halál-szülte istenek, és heroikus elgondolásában, egyetemességében, mámoros-ízű, álom-kupolás, látomás-tornyú katedrális-szerkezetében máig sincs utóda a magyar költészetben. Nagy bánatunk, hogy nem írhatta meg világ-époszát „Dante vagy Goethe technikájával”, tehát Dante, vagy Goethe nyelvi mámorosságával, finomságával, pontosságával, természettudományos részletességével, filozófiai, fogalmi gazdagságával! Hogy nem szólhatott csillagfényszínű, csillaghalmaz-lángtobzódásos, tengermorajlású, vagy vadrózsaszagú nyelven, az őslétet-hordozó és a középkor izzó és ragályos mámorait, ló-páncélzatot és lovagpáncélzatot, vért, mérget, bársonyt, keresztesháborúkat, Jézus misztikus világgá-lényegülését, Mária vérrel-virágzó ölét és a hajnali kolostorok tömjénfüstös templomaiban órákig eszelősen kántálva-dícsért gyönyörű emlőit, az epileptikus látnok-atyákat, Vergiliust és az orfeuszi létet, Swedenborg látomásos szemgolyóit és Tasso vérbíboros éjszakáit, a bűnös és konok tömeghisztériákat, pestist és világrész-rothadást, a természeti lét minden buzgalmát és bugyogását, erjedését és száradását, Apuleius erotikusságát és az istenhimnuszokat író szentek habzó és kanca-tüzelő, csődör-tajtékos tébolyát magába-itató nyelviséggel. S ez nem Madách múlasztása, géniuszának könnyelműsége, de a több-évszázados magyar köd okozta ezt, amely vastagon és zsírosan megülte tájainkat, s alig hagyott fényt virágainknak, hogy fejlődjenek és szétosztódva lángoljanak, gazdagon sokasodjanak; s okozta ezt az önelégültség és önteltség kövér pora, amely ráüllepedett életünkre, földbehúzó redős föld-köpenyként, s beleragadt szőreinkbe, mint a darazsak bunda-csizmájába, potroh-szőreibe a virágpor, s nem a termékenység, de a halál irgalmatlanságát hozta. Okozta ezt a földünket bombázó túlsok kozmikus sugárzás, a túlságosan-erős történelmi sugárzás, amely jött az űrből, a földből, a halál áramlataiként s nem csoda-létezőket, kúszó csonttüske-várakat, húsgigászokat, buján-tobzódó virágkristályokat és páfrány-álmokat, az űr csillag-fáit benyüzsgő madárcsődületet segített növekedni és szaporodni, de törpére tervezte fogalmainkat és mámorunkat, s tette létünket elgazosodott, mocsaras, szélfújta sivataggá, amelyben énekünk is legtöbbször olyan volt, mint a Keresztrefeszített hörgése, a bürökként száradó és üvegesedő lábak alatt görnyedő anyák siratóéneke, vagy a farkasüvöltés. Ó, világ-fogalmazó modern-látnok Madách Imre! Milyen bátorság és milyen cseppkőbarlangmélyi magányos magány kellett e hatalmas modern mű megtervezéséhez és megírásához! Milyen bátorság kellett elszakadni a magyar költészet szokásaitól és módszereitől, kitépődni merengő és dacos önmagunkból, s lenni Milton és Dante társa, Goethe utóda! Mit kellett letépnie magáról, gyöngeséget és testrészeket, vérző gödröket tépve önmagán, hogy fölszállhasson az alvilágból a látomás-Griffen, a Látomás örökké-éhes óriás-madarán! Madách Imre a legbátrabb magyar költő. Az ember tragédiája hatalmas modern kísérlet a világegyetem új értelmezésére. Nála – a magyar költészet történetében először, a jácint-szájú Csokonai Vitéz Mihály néhány versét kivéve, – a világegyetem (s benne a föld-történet és az emberiség története) nem merev fénylés, mint egy szitakötő szivárvány-lakkos, harmincezer kristály-domborulat-hatszög szeme, nem isten fényében izzó gótikus-csipkézetű kristály-korona a föld zöld koponyáján! Nála a világegyetem folyamatos történés, folyamatos anyagiság, gyötrődő folyamat, az anyag állandó szülése, születése, haldoklása és halála, folyamatos lét, mindíg-más és mindíg-ugyanaz, örök-gyötrődő föllobbanás és elfoszlás, a ködeivel, golyóival, atomhalmazaival elrobbanó és összesűrűsödve fölragyogó örök anyag, a tűzzel, fémmel, gázokkal és biológiai léttel virágzó anyag az örök térben, anyag, amely növekedve és elkorhadva, égitestté-virúlva és önmagába-omolva maga teremti, építi az időt. Mert az időt az anyag építkezése teremti a térben. Nála a Föld befejeződő-sorsú égitest, éppúgy a Halál szülötte és önmaga halálának hordozója, mint minden a létben. Nála tudja ezt a történelmi ember és így vállalja a Föld-sorsot, a Föld-történetet, az emberiség-sorsot, s az emberiség biológiai életfolyamatát: a történelmet. És épp e tudott, és tudatosan vállalt világ-sors és emberiség-sors miatt nála a létezés és a történelmi lét, s az ember-sors erkölcsi végzet, okos és szép vállalás, büszke szerelem, és ezért nem reménytelen. Nem magányos és leépülő. De megértő és világot-átfogó, törvényt-szülő és csodálatosan emberszerető. Kass János, akinek Az ember tragédiájával és Madách Imrével való negyedik találkozásomat köszönhetem, képzőművészetünk történetében először kísérelte meg madách-i módon elmondani Az ember tragédiáját. Szigorú, éles, pontos-metszésű rézkarcaiban a XX. század legjobbjainak látomása él a mindenségről és az emberiségről. A világról, amely örökké-meghaló és folyamatosan-megtermékenyülő, mindíg-teherbe-eső, mindíg-új-embriót-méhében-hordozó, mint a törpe-kaméleon-nőstény, amely többször szül egy évben egy párzás után, mert a spermiumot elraktározza magában, szül, de közben párzás-nélkűl újra-fogan, mert a megérett petesejtek fokozatosan fölhasználódnak, fokozatosan megtermékenyülnek a fölhalmozott ondó-várakozástól lázas és gyöngy-galléros gyöngy-ruhába öltözött asszonytestében. A világegyetemről, a hím-nős egységről, amely önmagát nemzi, önmagát szüli újra és újra, önmagába hal és önmagába temetkezik újra és újra. Látja a létet. A mindenségférfi-mindenségasszonyt, a mindenséganyaöl-mindenségtemetőt. Kass János a XX. század világképét megíró, természettudományos époszt teremtő Madách Imrét fedezte föl rézkarcaiban, a mindenséget-magábazáró roppant koponyát, a koponyát: a mindenség belsőterét, ahol a természet történik. Ezek a karcok már nem istendicsfényűek, gomolygó ködfátylasak, kihullott angyaltoll-avarral borítottak, hisz az angyalok is tollukat vesztik, mint lombjukat a fák: a levelek sejtjeiben megnövekszik a kristály s a megkristályosodott-sejtű levelek elnehezülnek és letörve lehullanak. Ezekben a karcokban már nem a magányos, tragikus, csak-isten-kezétől-védett, alázatos ember jelenik meg, akivel Jób-próbáit, Jónás-megpróbáltatásait végigcsináltatja a Teremtő, tudván, hogy ő az Úr, s megváltó-ujjaintése úgyis mindent rendbetesz, mint a hajdani Madách-illusztrációkban, de a világegyetembe-született magányos, dicsőséges ember, aki tudja helyét és sorsát a mindenségben, és a mindenség egy élet-gömbjén, a Földön, töprengve kutatja léte törvényeit, s aki, mert meglátta sorsát, meg is érti, és el is viseli sorsát, s ha kihűlni készűl e naprendszer, talán megtalálja útját a lakható csillagok felé. Mint Max Planck a fizikában, Madách Imre a magyar költészet történetében az igazi, új törvények és megismerési lehetőségek első nagy megfogalmazója volt, a makrokozmosz és mikrokozmosz törvényeinek nagy fölismerője, jövőbe-épülő hatalmas üzenet. Negyvenegy-éves korában halt meg. Ó, de fiatalon, ó, de értelmetlenül! Hogy halt meg: gyötrődve, fuldokolva, jajgatva, átkozódva, hörögve, sikoltozva, tajtékozva, magáról a világot-letépve, vagy csöndben, mint a madarak? Húsát, szemgolyóit, szakállát, körmeit, agyát már száz éve megette a föld, de nagy kristály-buborék koponyája, csontváza átragyog a földön, mint a megváltás csillaga, megvilágítva körűl a létet, a holtakat lent, az élőket idefönt: a nagy haj-lobogóba göngyölt csontvázakat, földet-harapó fogsorokat, a foszladozó kezeket és húsból-kivirágzó lábújjcsontokat, a növényeket, állatokat, temetőket és álmokat. Csontváza izzik, ragyog, vakítóan fénylik, mint az Első Jel, mint egy földbe-temetett óriás arany-Betű, minden Szó eleje, az Írás kezdete.

Sóhaj^*

Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadta tőlem. Sokszor elképzelem: találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni… Ha nagyon egyedűl vagyok, mindíg ő jut eszembe. Ő, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Nem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem, az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok. Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. Szerettem volna megmondani Neki, hogy… dehát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni. Féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos: akkor tudatosúlt bennem, hogy hozzá járok pszichoanalízisre… Hozzá: az Elnémúlthoz, a Fájdalmas-szeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan: azt mondta, szemed van, láss; szíved van, fájjon; tudatod van, keresd meg hát a Törvényt, az Összefüggést.

Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni. Ez a hat vers halhatatlan sorok egyenlete.

Ő mondta: a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt és tudatosan készűlt a halálra is, akárcsak Petőfi. Tökéletes volt szemlélődése is és az eszmélete. Ez az én hitem. Petőfi és Ady óta csak ő tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni? S hogy akik a város peremén élnek a deres, tündöklő téli éjszakában, miért élnek a város peremén? Csak ő ismerte és merte bevallani az ős-sejttől a szívéig kovácsolt láncolatot. És bevallani a magányt is. Honvágya volt a hazára, amikor végűlis megértette, hogy nincs irgalom. Akinek olyan egyedűl kell maradnia, mint neki is, az végűl a mama ölébe vágyik halhatatlanúl, az a semmi ölében vet magának ágyat. Miért hagyták el őt az emberek, s végül a dolgok is, miért? Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: „Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója.” Árva, árva József Attila, de nagyon szeretem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: „Én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.” Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. Bevallom büszkén.

Őrzöm a Nagyon fáj egy kötetét, valakinek dedikálta József Attila 1937-ben. A tintát, szép, határozott írását elmosták a könnyek. Nem tudom, tán az enyéim. Az ő könnyei megtisztították ezt a népet. Megmosták éltető vizükkel, fölébresztették, mint a mesék életvize a holtat, ha szájába csöppentik. S az fölébred és magára ismer újra. Az én szívemre is csöppent belőle, a tiédre is. Mindannyiunkéra.

A halhatatlanság hat pillére ez a hat vers. Hat oszlop, amire új hazát lehet építeni.

Kassák Lajos dér-koronája^*

1946-ban láttam először Kassák Lajost, egy több-napos vitán, amit talán „A művészet és élet”, vagy „Művészet és társadalom” címmel jelöltek rendezői. Ott ácsorogtam a háború-utáni zöld ágat és derengő vadkapor-csokrokat hajtott romok között, a kamaszkorból-kinőtt érzékeny életemmel, hártya-érzékeny szívvel, topogva nemcsak a kamaszkor, de egy világ levedlett szaru-rongyain, és halállal-teleírt kéreg-cafatjain: s néztem ezt a szögletes-arcú, alacsony embert, aki ott állt a gyötrelmes füsttől és a repülőgépektől, a halált-petéző fémsáska-vonulattól megtisztúlt ég alatt s tűnődő magas homloka mögött már új tervek születtek és álmok. Arca, ez a kő-hasábokból és pórusos őskőzet-gyökerekből összefont arc (mint megkövesedett tengerililiom-csokor), kemény volt és ős-idejű, mintha nemcsak a mát, de a földtörténeti időt is mutatta volna, mindazt ami volt, amik voltunk. Tömbszerűsége, hasábossága a Húsvét-szigeti szobrokra emlékeztetett, vagy a délamerikai ősindián isten-szobrokra. Ismertem minden művét: nagy verseit és nagy verseskönyveit, regényeit, novelláit, tanulmányait, manifesztumait, emlékiratait folyóiratait (amiket kizárólagos Kassák-műveknek kell tekintenünk), vitáit és életútját (ami szintén a legjellegzetesebb Kassák-mű), s most hogy a nyolcvanadik év tündöklő dér-koronáját tette fejére a megmérető és mindíg-újat-akaró idő, nemcsak nagy életművét és művészetét ünneplem, de ünneplem a megmérő és mindíg-újat-akaró embert, a munkást, aki tudott lenni több látszólagos végzetétől kijelölt önmagánál, aki tudta a sors végzetesnek-látszó törvényeit áttörni és megváltoztatni. Ünneplem azt az embert, aki több mint hat évtizedes költői és művészi munkássága alatt tántoríthatatlanúl hitt művészete igazában, mert nagyon nagy erő ez, aki volt és maradt az új művészet fáradhatatlan zászlóvivője és kőművese, rokona Apollinaire-nek, Cendrarsnak, Max Jacobnak, összefoglalója és átérzője a század minden új művészi törekvésének, amely őszintébb, nyersebb és pontosabb akart lenni a XIX. századinál, s aki végűl is a maga fáradhatatlan kőművesmunkájával megépítette a magyar avantgarde, a lírai forradalom és emberség széles-alapzatú, őstörvény-csontozatú, modern Bábel-tornyát, amely ugyan még nincs betetőzve, de amely fölnyúlik a csillagokig.

Tamási Áron ravatalánál^*

Mielőtt a hosszú útra indúlsz, drága Tamási Áron, még szólni szeretnék. Szólni szeretnék, drága Barátom, szellemi bátyám a megértésben és szeretetben, szólni szeretnék hozzád: te a mindenség legszebb kertjének sokáig-tördelt kristály-ága, akinek lénye átsugárzott a tűzzel és feketével dübörgő világűrön, te csillagokkal-virágporos-szívű, méltatlan szavakkal szólok hozzád, te, a szó Fejedelme, tejút-koronás költő-király, te halálüvegből öntött lovagpáncélba öltözött Búcsúzó, hogy ne maradjunk annyira magunkra! Hatalmas műved egyik nagy tanítása, hogy mindeneken betöltődik a Törvény, s hogy csak a múlandósággal igaz és szép az, ami van, hogy tiszteljük és szeressük a beteljesülés szabályát, a lég virágzó tűzfonadékát, szivárvány-hajóit és csont-fenyegetését. Hogy a megértéssel szolgáljuk múltunkat, önmagunkat és jövőnket. De ha megértjük is mi, körülötted-állók, mi-is-elvirágzók és megszégyenülők, ha megértem is, hogy te sem vonhattad ki magad a törvény alól, hogy Te is a Szabály részese, megátkozottja és fölemeltje vagy, mint a gyönyörű anyag minden szülötte, mint minden szólni-tudó, jajgatni-tudó, sírni-tudó, énekelni-tudó, vagy kristálylétbe-épített hallgatag, kőbe-építkezett megőrző merengés. Mint a sűrű kőszivacsba a haláltól-beledagasztott hajdani vergődők, fuldoklók és szerelem-álmok, mint a hatalmas kőlapokból fűzött fehér itatós-könyvbe sajtolt tegnapi-elevenek, vacogni- és fosztogatni-tudók. Ha meg is értem, amit hittél, írtál és elfogadtál, amit dacosan és az üszök-tajték fehér bőréből kirepedt kormával füstölve tagadni kellene – létemben megalázva és szívemben háborogva és keserűen kérdem: miért késztettél e gyötrelemre, hogy szólni kelljen hatalmas halotti virág-koponyádnál, sárga gyötrelembe gyűrt arcod fölött, csipkék-alatti gyökér-kezeidnél, te szólni-már-nem-akaró, koporsóba-zárt óriás jégvirág, te már a földbe-rajzolt-csontú, valahol-levő és ismeretlen, Mesterünk, Barátunk, Tamási Áron? Hiszen tudtam én, mikor utoljára láttalak – és te is tudtad, mert láttam árvuló és Tündér-országot kereső, meghomálylott tekintetedből, hogy a gyógyíthatatlan szó ideje jön már, mikor kerek-ablakú kórházi szobádban ültem, amely a Halál-országba úszó fehér hajó kabinja volt, ültél az ágyban, s fehér gézzel bepólyázott csuklóidat keresztként melleden tartva hallgattad híreimet a zajgó és gyötrődő világról. Meggyűrűzött madár voltál Te már akkor, Ismeretlenbe-készülő! Azok a vércsöppekkel átitatott fehér kötések csuklóidon, mint a madarak lábán a számokkal-bevésett, finom aluminium-bilincsek, a már máshova-tartozás számjegyeivel beírt könnyűfém-pántok voltak a csuklódra-tekert véres vásznak. És nem mondtad és nem mondtam, hogy vége, Te haláltól-meggyűrűzött, a halál partjai felé szállni-készülő, csonttal-kirakott-földrészre-távozó. Amit mondtál – és mondtál ott is, a halál-kabinban, szótlanúl, hisz kimondott szavaid el-nem-hervadó cseppkő-virágokként növekedtek eszmélkedésem és emlékezésem barlangjában – azt az Ábel könyveiben olvastam gyerekkoromban. Ábel utolsó könyvében az ördögtől-megszabadúlt fekete ember válasza Ábel kérdésére, hogy mi célra vagyunk a világon? ez volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Igen, ez volt a Te legfontosabb tanításod, otthont-kereső Otthontalan. Ez a mondat világló és szivárványos és csillag-hímporos műveid szíve, vért-lökő megállíthatatlan dobogása. Az ember nem lehet magányos, hiszen az égitestek sem azok, az ember nem ragyoghat árván, nem vacoghat foszforeszkálva a csönd-poros űrben. Otthon kell lennünk valahol a világban, s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk: falakat, tetőt, ha másból nem, véres és deres, gyászhímzésű és tűz-irgalmú, arany-álarcú és gyémánt-vértű, virág-szagú és bánat-erjedésű szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál. Ezt mondja minden műved, jövőbe-induló drága Barátom, Tamási Áron. Ezzel indultam én is, a Dunántul Ábelje, jövőt-hódító daccal és szorongással. Ezt mondod századokon át, halhatatlan szavaiddal halhatatlan nyelvünkön, aminek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek-küldötte: Tamási Áron. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival. A világegyetem örök gyémánt-zizegése a te műved. Kristály-fád minden levele más-más színű drágakőlap, köztük fény-deres gyémánt-virágok. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk. És most menj utadra Vándor! Eddig azt hittem, a holtak gyűlölik az élőket, mert félnek az élettől. Most már tudom: a holtak várják, remélik és szeretik az élőket, és haza-várják új halottaikat. Menj, drága Barátom és add át magad a Földnek. Vár a Föld. Mert a Föld jó. Add át világteremtő, száradó kezeid a Földnek, add át mindenség-boltozatú gyönyörű homlokod a Földnek, add át konok és elfoszló szíved a Földnek. Hogy tested legyen fű, gyökér, virág, föld. Menj, drága Áron. Te tudtál a földbe látni és én is tudok látni a földbe. Ott várnak az öregek mind, akik a földben vannak; ott könyökölnek, ülnek, fekszenek hanyatt, tűnődnek a Várakozók: bajszuk, szakálluk, hajuk bozontja a Földgolyót belülről, erjedve, óriás-tajtékkal benőtte, szempillájuk, csontjuk kiszáradt a lenti tűzben és az óriás belső-hömpölygésű tűz-rózsába nőtt körmük. Menj, most téged hív a Föld és hív az emberi Ősidő. Mi meg ülünk merengve világ-nagy kristály-mesefád alatt, rózsaszín tűz-árnyékában, rád gondolunk mi, ittmaradottak és utódok és meg-megáll tollat-forgató kezünk. S néha fölnézünk a világló kristálylombokba, s mintha arcodat látnánk a lombok közül nevetve kibújni. Fönt zsongás, bizsergés. Nézünk és azt mondjuk: nézzétek, valami ég ott a mese-fa lombjai közt. A Szűzmáriás Királyfi néz ki onnan? Tűzmadár? Áron arca ragyog? Vagy egy csillag ég? Nézzétek! Ragyog egy csillag!

Egy költő portréja nyár-alkonyi fényben^*

Képzeljék el egy étterem nyári teraszát, könnyed rózsaszín fényben, mert föléje narancsszínű, rojtos-szélű, vascsuklókra és vascsövekre szerelt vászon feszűl, hogy megvédje az előrebiccent, vagy feszestarkójú fejeket a nyár arany-hordáitól, az arany-igától, vagy arany-kalaptól, amit üstökünkbe nyom a nap, hogy szinte térdreroskadunk – vagy az aszfalton csokrokban-hólyagzó halszagú-esőtől, amely zúg, mint valami óriási szövőszék a felhők és a kő-idő közé szőtt húrjaival, megleng, kifeszűl, ahogy az angyalok szél-újja beleránt; az asztalon nagyvirágos abrosz, sörlap, kis kalácsfonatú nádkosár, benne fehérhasú sóskifli, mákosperecek, amelyek, mint a régi faszobrok szuvas, szivacsosra-rágott, aranyozott ujjai só-sömörökkel, mák-szemölcsökkel, piros-kráterekkel ropogva ragyognak és hasonlítanak az öreg iszákos orrához; a teraszt hónaljig-érő kövér-csípőjű, gyűrűs-homlokú kőoszlopok kerítik el a külső forgalomtól, az aszfaltba lukakat és tálakat nyomó nehéz, buja-sörényű szomorúfejű söröslovaktól, az olvadó, fölhólyagzó kátrányba csipkét, rojtos mintát préselő elegáns személykocsiktól, a teherautóktól, a bíborkörmű, sarus női lábaktól, a tarka nyári nyüzsgéstől, ami fölött a léggömbök kék óriás-szőlőfürtjei, piros tüdői ringatóznak; a kőkerítésen apró gyík-szemű babérbokrok porosodnak, a pincérek eltűnnek, aztán fölbukkannak valahol messze, fehér kabátjuk zsebében nem éppen tiszta törlőronggyal, verejtékes egyensúllyal hozzák a tálcát, amelyen fátyolos-oldalú, vulkánzó-tajtékú söröspoharak igérik a megkönnyebbülést, jön a pincér, a tálcán mint virágba-borúlt aranyeső-bokrok a poharak, jön és valahogy kikerűl téged, mintha idenézne, rád, de mégse – képzeljék el ezt a nyári teraszt a Duna-parton, ahonnan láthatni a feketehajú, törpe hajócskáktól vontatott uszályok lomha vonulását, a sörhab-sörényű kőoroszlánok gyászos pofáját, a Vár üszkös csontvázát, amely mint egy ősállat roncsa a tengerfenéken, megigéz; a tornyok orgiáját, a kőszirmú csipketornyok káoszát – vagy képzeljék el egy belvárosi udvar négyszögében, ahol az ég eres és üveges füst-belekbe töltött csíkja a szájadba lóg, mint a mesében a kolbász, hogy tán bele is harapsz, s körűl a gangokon meztelenhónaljú asszonyok járnak, ajtók csapódnak, nehéz illatok, gőzök szállnak, még tán egy nagyapáink idejéből itt maradt verkli is szól valahol, olyan szépen és annyi tündér-mesével, pompázatos álommal, szindbádi varázslattal, édesbús melankóliával és vad diadallal, hogy az ember azt hiszi, Krúdy Gyula úr bukkan föl hirtelen valamelyik utcasarkon, lomhán és álmodozva, mint valami nagy, visszatévedt gyönyörű isten; – vagy képzeljék el ezt a teraszt egy csillagon akár, a messzeségben, életünk fölött, egy álomban-épített város közepén, amely mégis úgy hasonlít az elképzelthez és ahhoz, amelyben élnünk rendeltetett, egy álombeli város közepén, ahol még az autótülkölés fém-csorda-bőgése is úgy hangzik, mint a gyerekkórusok elbűvölő, megifjító, zokogni-kényszerítő éneke; képzeljék el, ahol akarják, piros-sárga-csíkozású székekkel, megaszalódott virágokkal a tomboló, zsírosvérű, göndör-homlokú bika-nyárban. Pincérek sürögnek, futnak, hajlonganak, különös, sehovase-néző szemekkel, vendégek jönnek, mennek, koldusok, szőrösen, reszkető kalappal a kezükben, nők rúzsozzák ajkukat, s a tükörben ki tudja mit figyelnek, lehet, hogy csak a szájuk piros zsírral vonagló barlang-kapuját, némán tátogatva, mint a halak.

Itt ülünk Vas Istvánnal egy alkonyba-izzó délutánon, talán munka után, nehéz könyvekkel, kéziratokkal megtömött táskákkal, gyűrött ballonkabátokkal a szék karfáján, itt ülünk az időn túl és mégis az időben, szívünkben a jelenkor tengermozgása, áradása és apálya, az ősidők és ókorok rejtelmes holdfénye és költők csillag-arca, amely ott rezeg az eszmélet égöveiben, lövellve felénk az értelem, az ígéret messzi kék sugarát, s olykor elfátylazódva a sejtelembe, itt ülünk, nem először, sört iszunk, s hozzá sóskiflit harapdálunk és lassan lila, bíborvörös, rózsaszín, sáskazöld, meggyhúsú, okkersárga, oxidzöld pántokkal és sóhajokkal lesz gazdag az ég, s lassan kigyúlnak a korcs fák között, átvilágítva a levelek eres arcát, mint a fájdalom a szenvedőkét, kigyúlnak a vasmellű, fekete-csecsbimbós és szárnyú, köldöktől-falba-épített angyalok poros kezében a villanyok. Sört iszunk, tűnődünk, alig-alig szólva valamit, én cigarettázom, s nézem, ahogy a parázs habzsolja az elfakuló, pernyésedő papírost és az áldozat-dohányt, mint valami legendabeli sárkány-szörny földet, eget, erdőket, gyapjas mezőket; mint valami izzó égitest, amelynek torka mérhetetlenre kitágúl, mint a gyík csillámpalás tokája, ahogy nyeli, gyömi az áldozatot magába, s ettől furcsa, különös látomásom támad, s már látom a levegőbe rajzani a mesék lényeit, gyűrűs, tömött tódulásban egy vonagló, sikoltozó virág körül, s csak nézem a bruegheli-világot a sötétség filmvásznán, – Vas pedig szivarra gyújt, nehéz lila bolyhokat ereget s fölsóhajt, „isteni nyár, isteni sör, ez a szivar…”, s valami isteni szivarról álmodozik mostan. Szivarfüst, álmok világa, a nagyváros dübörgése, barokk zsúfoltság, álcicoma, a nyár tobzódása, a lelkiismeret sikoltó szaggatásai, a fájdalom, magányosság földrengései, a színek és szagok tébolya, az öntudat kísértései, az okosság sorompói, a dac és a szelídség párviadala, a történelem buja zúdulása, amely mint nagy zöld-szivacsú őserdő benövi az időt, szívet és hitet, ez az eleven zöld spongya, ködös, holdas háztetők, kémények ördögtánca, szerelem: ez a mi nyarunk, csak a miénk, mert csak a miénk lehet, menthetetlenűl, boldogtalanúl és boldogítóan, mert voltak már nyarak nélkülünk és lesznek nyarak majd nélkülünk, andalítóak, édesek, perzselők és füstösek, de ez a mi nyarunk, az enyém, a tied, az övé, mindannyiunké, akik itt élünk, s halunk majd ebbe a földbe, őseink mellé, ősökűl, pornak, virágnak, ágyul a szerelemnek. S mi itt ülünk és sört iszunk, s öblögetjük, fújjuk, apró ezüstpamatokban eregetjük a füstöt, amely szálasan fölkígyózik, aztán meggöndörödik s oszladozik, mint a félelem, s Vas István ekkor rámnéz, azzal a furcsa tekintettel, amivel nézni szokott, ha nagyon bántja valami, vagy ha nagyon izgatja valami, vagy nagyon kíváncsi valamire, két ujjal lazán megcsípett szivarját kicsit eltartja magától, kisujjával tenyerét piszkálgatja, néz, rejtett fények gyúlnak ki benne, belső-lámpások, s világítják meg arca egy-egy pontját, egy kiszögellést, egy vonást, egy ráncot, finoman a húsba-szőtt sebhelyet, mint elmosódó régi emléket, s olyan most, mint egy komor, fanyar, régi-régi vár, kivilágítva ha nézed a messzeségből, – s egy verset vesz elő, hogy olvassam el, mondjam meg róla a véleményemet, már előttem is a papiros, gépelt sorok, a vers egy süketnéma kislányról, aki csak látja a világot, nem hallja, nem tudja magyarázni, aki csak a színét, illatát tudja, az összefüggéstelent, mert a hang, a hang nélkül nincs elevenség és ítélet; s aki mégis a játék, a szerep, az emberi méltóság, az asszonyi szépség csúcsára jutott, így, süketen, némán, vagy épp ezért – s én valami különös bódulatba kerülök most, buta kábulatba, odabent a lélekben mélységes süket, fekete csönd van, megbénulok s csak ülök ügyefogyottan, nézem a papirost, a sorok összevissza kúsznak béna agyamban, mint a fonalas-állatkák, a betűk, mint pattanó bogárkák ugrálnak föl-le s valahol egy tücsök is kezd szólni, valami kő-résben, vagy a poros törpe babérfák alatt, ez a lüktető-potrohú isteni-öngyújtó, amelyből a szerelmes nyár a nászhang mélaszép lángjait pattintja ki pillanatonként, és a közeli templom harangja is megkondul öblösen s a pincér is itt rakosgat, a trolibusz is dudál, a zenész-cigányok is hangolni kezdenek, jajgattatják a hegedűt, a cimbalmon vernek ki lágy futamokat s erről eszembejut Berzsenyi, a szuszogó, pohos, kövér Berzsenyi, aki a cigányokkal múlatott Pesten, amikor rászánta magát végre, hogy fölutazzon, látom őt, a szeme-cikkanását, a tokája rengedezését, a kigombolt dolmányát, látom őt, az istenekkel-dörgedezőt, s közben nézem a verset, a süketnéma kislányról, alig értem, megigéz ez a mohó arc, átizzó verejtékgyöngyökkel fölragyogó sziklatömeg, ez a szfinx, mert lopva őt figyelem, a fejét, az arcát, ezt a kétségbeesett képletet, hisz egymást figyeljük, két áldozat, aki mégis két ragadozó, akik készülünk egymást falni föl, mert ilyen pillanat ez; s eltűnődöm, hogy is foghat el ilyen kamasz-izgalom egy költőt, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, aki korra apám lehetne, aki Babits előtt ült így, várva a döntést, hajdanában. Mert az természetes, hogy én se holt, se eleven nem vagyok, amikor új verset mutatok valakinek, vagy akár a régiekről beszél valaki, dícsér vagy szíd; az természetes, hogy az izgalomtól a szájamon akarnak kitódulni belsőszerveim, mint a mélytengeri lényecskéknek, ha felszínre hozzák őket, a rettenetes nyomásra, hisz más régióba kerűltem, itt ritkább a levegő, szét kell pukkadni a tágasságtól, amikor új versemet olvassák meg-megránduló arccal, föl-fölgyűrődő homlokkal barátaim, s az is természetes, hogy dühömben a belsőmet is kiökrendezem, mint a tengeri uborka, bosszantásra, ha ott akadékoskodnak, ahol nem kellene, igen, ez rendben van, de neki miért kell ez, ez az átlényegülés, ragadozó-figyelem, bénító gyötrelem? Még most is? Ez az az ősi kétségbeesés, a teremtés félelme, félelem a legyőzetéstől, az alúlmaradástól? Itt már nincs kor, idő, fiatal, öreg, ez a független rettegés, az alkotás hőszabályozója, mint a bogaraké, akik föl- és lecsavarják, mint valami petróleumlámpa lángját, tüzüket, hogy állandóan egyenletes hőmérsékleten legyen a test, hogy be ne deresedjenek a légcsövecskék, belső dérbundát ne kapjon a trachea-üvegcsőfa, hogy meg ne fagyjon, el ne pusztuljon, mert jaj annak, aki ezt elveszíti. Rágyújtok, olvasok, s közben agyam sejtjeinek fényérzékeny lapjaira (mert inkább az alkotót figyelem) rárajzolódik a vers helyett a költő, s egy régi verse jut eszembe, a Nicolaus Cusanusról írott, s annak egy sora, hogy: „ellentétek keresztezési pontja vagy magad is”… aki itt ülsz velem szemben és kortyolod a sört és szivarozol, édes barátom, villanyfény és falevél alatt, s ahol azok összeérnek, ott lebeg a te szíved, pici, gyorsanlüktető szárnyakon, miközben engemet figyelsz, s föl-fölcsapnak kék-zöld-piros dáridóval az utca végén a vegyilángok, igen, ellentétek, ellentmondások összege, keresztezése, ellentétek találkozási pontja ez az egész ember, ahogy itt nézem a vers helyett őt, az időt hihetetlenűl összesűrítve: a kezei fehérek, különösen, mint a kisbabáké, sápadtak, vértelenek, az ujjak vastag tőből hirtelen vékonyodók, fehérek, mint a finom illatos édes petrezselyemgyökér, a balkéz gyűrűsujján nagy aranykeretes feketeköves pecsétgyűrűvel, s ez a szárnyaslábú, oroszlánkörmű aranytrón visszaveri néha a neonok tarka fényét, ezek a teafőzésre-is-ügyetlen-ujjak, a tövig-vágott, kapart, reszelt körmökkel, a belső körömkaréjon a kőrózsaként levelező húsperemmel, ezek az asszonyos ujjak ellentétesek a fej ragyás-csillogó piros tömbjével, a fejjel, ami tán leginkább valami furcsa hal háromszögletű és kemény koponyájához hasonlít, de ez a fej is maga az ellentétesség összege, a húsos, vaskos kövér-cimpájú orr, a vastag-nagy szemhéjak, a szemhéj és a szemöldök közötti homorú-ív sápadt nagy boltterével, s ehhez az ellentétes vibráló félénk szemek, s ez ellentétes a száj finom, lágy vonalával, s a koponya különös háromszögletességével, amit gyér hajzat fed, a halántékon kövéren-ezüstözött füvekkel, s ez az egész sziklás, szikkadt és nagyon tagolt és mégis verítékben-ragyogó nagy fényhasábokkal megosztott fej ellentétes a szikrázó fehér ingnyakat összefogó csokornyakkendő vízszintes vonalával, s ez a csokornyakkendő ellentétes a konzervatív-szabású sötétkék millpoen-ruhával, ami gyűrött egy kissé, olykor hamupelyhekkel pettyes is, s ez ellentétes a fehérmanzsetta-kantárral, s a vékonyból érdessé-hullámzó hang ellentétes a kissé elhízott test laza öniróniájával, amely akár a hőmérő a levegő hőmérsékletét: süllyedve-emelkedve méri napjai hőfokát, s ez az egész ellentétesség, a csupa-össze-nem-illő-rész önállósága, a részletek különbözősége egyensúlyozódik ezen a férfin, aki nyers és kegyes-modorú, graciőz és vaskos egyben, aki mammut-szerűen jár és tagjait mégis a levegőbe szanaszét dobálja, mint a gázlómadár, gyűrött puha kalapban, buja tarkóval, aki itt ül velem szemben piros-sárga-csíkos széken, sört iszik és szivarozik; az ellentétesség egyensúlyozódik rajtad édes barátom, benned, aki épp úgy szereted a régi valcereket, mint Tacitust és Apollinaire-t, vagy Bartókot, mint Dávid-királyt, József Attilát, vagy Mozartot, mint az ifjúságot, aki éppen olyan gyötrődő kedvvel fogyasztod a vadasmártással elkészített őzcombot, mint az egészen feketére főzött lúgos teát, a sűrű rózsaszín ráklevest a piros páncélmellényű, piros-szemű, piros kaucsuk-gyűrű-bajszú rákokkal, vagy a fanyar vörösbort kissé melegítve, aki néha régi trubadúrok cifra maskaráiba álmodod magad, vagy a századvég lágyan kocogó rádlijaiba, vagy a kereszténység első századaiba, vagy tébolyúlt-lobogós keresztes-lovagnak, vagy fémpikkelyű vas-rostélyos tollas-forgós sisakkal V. Henrik táborába, ülsz nehéz vas-ingben, vas-álarcban, liliomos bársonytakaróban prüszkölő citrom-farú harci-ménen.

Pista – mondom – gyönyörű ez a vers, gyönyörű, de ez a szó…, s ekkor ez a kétségbeesett-figyelem, ez a merev átizzott arc hirtelen megváltozik, kicsit gyanakvóvá, fanyarrá, ellenségessé, a vonások nagy hullámokban átrendeződnek, tán a belső dühöktől, tán a csalódottságtól, mint forgószinpad szintere, s már támad, védekezik, egészen kamaszosan: gondolod? kérdi s mérgében elkezd engemet dícsérni, hogy csak kínlódjam, én nyomorúlt, s közben új sört rendelünk, rágyújtunk újra szivarra, cigarettára, a tücsök is szól még, nem bírja abbahagyni, mint egy megbolondúlt hegedű és én hirtelen arra gondolok, hogy micsoda úr vagyok én, sört iszom itten, csak ez a tücsök, ez a tücsök ne szólna, harsog és bársonyoz a művirágzene és szégyellem magam az isten tudja miért, hiszen miért is kéne szégyelleni magamat, s megint elfog a szelídebb képzelet; otthon a tó partján ilyenkor kupacokban cirpelnek a tücskök, amikor a hold elindúl, a sárga kos, s a tóból halak, vagy hableányok lövődnek ki nagy csobbanással, sellők, hogy énekelve magukkal vigyék a szívemet.

Ó, azok a nyár-alkonyi fények, a tópart-tücskei, a szerelem kis ragadozói, zöldüveg izzások, riadt szárcsarebbenések, csodalágy susogások, ezüstnyárfák holdbeszéde, nádimadarak árverési hangzavara, piaci csődülete, kotyogása, locsogása, siránkozása, rekedt rikoltozása, pityegése, nászdala, harsány röheje, nehéz zsoltár-áradása: fölszáll a gyerekkori nyár-alkonyok füstje szegény szívemig, mint göngyölgő keserű máglyafüst, hogy megtisztuljak érzékeimben és hitemben, fejemet nyaldossák a lángok, és elszédülök, teli lesz cirpeléssel a világ, s árva szívem mérhetetlen-gazdagnak tudja magát, ékesebb-rangúnak, mint a tündérmesék királyai, akik gyémántpalotában laknak, aranyerdőt renget meg tulipán-fejű, toporzékoló paripájuk, s olyan nőt szeretnek, akinek drágakő a szeme, s a köldöke aranyalma, gazdagabbnak mint a mesebeli ördög, aki csengő aranytallérokat pattint ki két ujjával a levegőből, mert lámcsak, csettintek a hüvelyk- és mutatóujjammal, s már idehull a lábam elé a gyerekkor aranypénze, hull, hull az aranyeső, aranyzápor, aranybuborék, aranyvihar; és elborít és beföd, hogy sírni kell, sírni egyszerűen. Mi, legtöbben költők, mérhetetlen kincsekkel jövünk eléd világ, amikor jelentkezünk énekesnek: látomásokkal, látványokkal, színekkel, szagokkal, illatokkal, öröklött fájdalmakkal és friss bánatokkal, tündérvilággal és szegénységgel, mesékkel, babonákkal, boszorkákkal és áhítatokkal, félelmekkel és ájtatosságokkal a gyerekkorból, hozunk mérhetetlen kincseket a gyerekkorból, a faluból, a pusztáról, külvárosból, hegyekből, napozó asszonyi hátakhoz hasonló délutáni dombokról, bérházakból, kikötőkből, virágos mezőn lányokkal-hentergő májusi zsengeségből, tikkadt nyarak vihar-utáni ködeiből, a kepék mézes csöndjéből, vonatfüttyök, falutüzek, árvizek, temetések és búcsújárások gyerekkorából, amikor ott bukdácsoltunk mezítláb a sárga porförgetegben megsebzett-szívű feszületek, nehéz-selyem Máriás-lobogók, az istenhez-üvöltés elnyújtott szőnyege alatt; nem, nem szereztük ezt a kincset, csak megadatott nekünk, csak volt, csak van, velünk nőtt, velünk született, velünk él, mert eredendően a tulajdonunk, eredendő bűnünk ez nekünk: a tücsök lábán a tüskesor, a vadrózsák aranygyapjas asszonyszervei, a pacsírta lövedékszerű égbefúródása, a virágok, e földhöznőtt bogarak sziromszárnya, szerelmes bibe-csápja, a mosókonyhák nyálkás cementpadlója, ahol oly jó volt ülni a szennyeskupacon, a bableves csipetkéi, a húsvéti locsolkodás átizzadt fillérei, a bérházudvar olajosan-színjátszó szappanhab-sörénye, a nyulak futása, fácánok csörgő rebbenése, erdők zöldzománcú pilledtsége, a ravatalok rettenete, ahol babérágacskától csöppentett szenteltvíz szikrázott holt nagyapák lila fülcimpáin, vastag, pödört, füsttől-fakított bajuszán, amely olyan volt, mint egy sárgadinnyeszelet, az éjjeli csavargások bűne, kis szűzek vihogása, árokparton bűzlő döglött kutyák mocsaras szőre, karácsonyi angyalcsapkodások, kaszálók ősz-eleji álma, piros tehervonatok kerepelő rohanása, vagy távoli gilisztaszerű rózsaszín kúszása, kis falusi csengettyűsajtajú szatócsüzletek kocsikenőcs-, élesztő-, fűszer-, savanyúkáposzta-, faggyú-, cukorszagú nyári fülledtsége, gyártelepek barna fémszivacstelepei, méhecskék virágporheréi, pünkösdirózsák és galambfiókák, magát fölakasztott trafikos kékgomba-nyelvű kísértete, barkák sárga dongói és szitakötők vaddisznóagyara, a föld áramai, temetők üzenete, álmok jóslata, jóslások beteljesűlése; ez mind a miénk, alkatrészünk és tulajdonunk, a nyelv, a látvány, az emlék, a képtársulások, az emlékosztódások, s van, aki elpazarolja kincseit, van köztünk, aki ebből él egy életen át, takarékosan, mint valami váratlan örökségből, van, aki nem tudja nyüzsgő, eleven életté bontani ezeket a drágaköveket, s van, aki szégyelli rejtett gazdagságát és más tájakra indúl álruhában, s van, aki tékozolva dobálja, adja, zsúfolja, hányja, bányássza egy életen át, s ha meghal is, ottmarad java a holt érzékekbe temetve, a szétomló velőbe halva, mint kövér bánya, ahol vastag fürtökben tobzódik az arany, mint a liba hája a szervezetben, s nincs aki kiszedje onnan.

De ő, Vas István azok közé a kevesek közé tartozik, akik szegényen jöttek hódításra, kincsek nélkűl, gyerekkor nélkűl, költői anyanyelv nélkűl, szégyenítő, szorító, visszahúzó, megtagadható, eladható és elárúlható és mellhártyagyulladásos magas lázzal szervezetünket fölfaló és lépesméz-finom, dúsgazdag emlékek nélkűl, szegényen, nagy nosztalgiákkal és állhatatossággal, s amit hozott volna, az is használhatatlan volt, csak teher, rossz rezignáció, olyan mágneses tér, amelynek vonzásától meg kell szabadulni. De szép is így indulni világhódításra! Neki mindent meg kellett szereznie: a bogarak nehezen-rothadó fedőszárnyától a csillagokig, mindent, verejtékes munkával és lemondással, megtagadással és hitkereséssel, a tudat látcsövének lencsekörébe fogva múlt, idegen tájakat, a fölismerés rabló tapogató-csápjaival tapogatva ó-idők életében, fájdalmasan vállalva önmagát, ó-asszír orra árnyát (ahogy ő mondta megpróbáltatásának idején) és józanságát, hogy megtalálja a dal, a vallomás tápanyagát, hogy joga legyen a vallomásra, neki forrást kell teremteni, hogy abból igyon, mint az a madár, amely csak akkor tud énekelni, ha bele-beleiszik a tündérek varázsvizébe, fejét fölnyújtva, kis kék nyelvét a gége felé rándítva ritmusosan, hogy legyen éltető anyaga, amely nekünk, valljuk be szépen, barátaim, akármit teszünk is, akárhová fogunk is jutni, a rigófüttyig, az emberi szimfóniáig, vagy a kozmikus összefoglalásig, amely nekünk barátaim, mégiscsak ott van soha-meg-nem-alvadó elevenséggel a gyerekkor tündértavában, s táplál bennünket halálunkig, mint valami soha-ki-nem-apadó, érett, kövér, édes anyamell.

Más egy világot hoz magával, s azzal népesíti be aztán az időt, mint a részeges aggastyánná szelidült Noé a Vízözön után a Földet, más csak a gyerekkor szőlővesszeit ülteti el a történelemtől, hagyományoktól mocsaras, kidőlt, korhadó elődökkel dúsított termőtalajba, hogy virágozzon, levelet bontson, más a gyerekkor állataival, madaraival, virágaival és álmaival népesíti be a számára kiszabott idő térségeit, hogy éljenek, nemzzenek, foganjanak és szüljenek, rothadjanak és virágba-borúljanak jövendő nemzedékeknek, de ő teremtett egy világot magának, jóformán a semmiből, mert szüksége volt rá, mert olyan nagyon vágyott rá, mert úgy akarta: gondolatainak teremtett szikár, kopár, céltudatos, okos nyelvezetet, várost magányának, szerelmeinek ágyat és szerelmének bölcseséget, vad és komor lelkiismeret-furdalásainak ellensúlyaként (mintegy ellentétes vonzóerőt) finom lemondanitudást és vad és komor és lágy és nosztalgikus és materialista és mégis az elrendelésben-megnyugvó életszeretetet és bizakodást. Ő nem nyelvében, színeiben, szó-vulkánjaiban, vagy színlátomásaiban, ő nem a pudvás, vagy csöves, vagy velős-szerkezetű giz-gazzal, növényi lommal, szendén-illatozó virágok, a napsugarak magasfeszültségű vezetékei közt rángó fecskék és gyémánt-helikopterekként rángó szitakötők gyerekkori vadonával gazdag, de gazdag kételyekben és értelemben és gazdag egészséges, szenvedő, bosszúálló, okos életszeretetben. Nagy gazdagság ez! Szárnyat építeni, s épített-szárnnyal repűlni: emberi diadal ez, barátaim! S mit számít az már, hogy gépével mennyire tud elszakadni a földtől a repülő! A csoda megtörtént! A lét szintézise, a költészet kozmosza, amit Dante, vagy Ady ért el, a föld-pokol-menny mindensége, az fantasztikusan termékenyít, vagy sorvaszt, mint a rádióaktív-sugárzás, csodálatos szörnyetegeket, holdignövő buja vegetációt hoz létre; de büszkévé teszi az embert az emberi diadal. A mi szétomló és fölhabzó életünket, mint a gerincbetegek testét az elernyedéstől a vas-bőr-mellény: annak a régi kétdimenziós világnak vasmellénye fogja össze, minket, mint végtelenségig-nyúló gumiszálkötegek a táncoló, pamutszakállas, mázoltpofájú, önmagukká-faragott bábokat, még ha ólomból vagyunk is (a legbelső, második, vagy harmadik testet), az akkori sejtelmek gumiszálai rángatnak, szívünk izomszálai anyáink tenyerébe és méhébe vannak nőve, azok a rózsaszírmokként kitüremlő-szájú csápnyalábok szívják rab-testünket, vagy ömlesztenek időnként vért nagy haragvásokban és harcokban megsebzett, vérvesztes szívünkbe; de ő, akitől mindez végeredményben megtagadtatott, önmagából nőtt ki, mint hagymájából a virág, de gyökerei befonják, beszövik, átfúrják, hínársűrűségükkel elborítják és fölzabálják a múltat, a történelmet, hiteket, lázadásokat és törekvéseket, korokat és eszményeket egész az első sejtig, a csillagrobbanásig. Így lett ő magában világa hordozója és megértője, így jutott ő az ifjúkori megváltástól a lemondásig, s a lemondástól a reménykedésig, az eszményi epekedésig.

Dehát, kérdezhetik, a költészet mégiscsak táplálkozik valamiből, tápszer, vagy anyatej, farkasok emlője, vagy virágszelíd gazellák gőzölgő friss vére, vagy növényi rothadék, vagy ásványi sók, trillió tengervizi tömlős, szivacsos, puhány, hólyagos, pöfékelő, derengő szervezetecske, akármi, de táplálék kell a testnek, különben kiszárad, elhal, elpergamenesedik, kopogósra tikkad, éhenveszik; a madárnak is kell a pondró, lárva, magocska, féreg, hogy az rejtelmes átalakulás folytán toll-pompázattá, fütty-futókává, szerelemtűzzé szűrődjön, mert mohóak, éhesek, falánkok, ragadozó-ösztönűek mind a szerves létezők, s a költészetek sem különbek. Vas elragadta, fölfalta, megemésztette az eddig-használhatatlant, a külsőre-sejtelmetlent, az egészen-földit: a hivatalok hétköznapjait, a hivatalnok-robotot, a mindennapi kötelességtudás szürke, görcstelen, ősvulkánkőzetnélküli, bazaltnádasoknélküli síkját, a tisztviselőlétet, a könyvelő, szaldakontista szivárványnélküliség enyhe alkonyi pihenőit, vasárnapi lankáit, esti platinagőzű teáit és keserűszájú, nikotinémelyes ébredéseit, pénzundorát és pénzszeretetét, az árúszagot és kereskedelmi árúismeretet, a malterhabszirmos, gipsz-atlaszos, műkőfodros, nevetségesen, barbáran antikmímelő, álrokokó, álbarokk, álgót, álvelencei, álszép kotyvalékot: a mégis tündértekintetű Budapestet, az ő Budapestjét, a szűk, zsúfolt, tolongó, szövetszagú, kőszagú, autógázszagú, verébtollszagú, nőszagú, a fajok és történelmek, véletlenek és ösztönök célszerűsége által összehordott Budapestet, barbárok és latinok végállomását, népek lerakodóhelyét és temetőjét, hullák, csontvázak, koponyák földbesűllyedt tornyát, amelynek kőkoronája, habarcs, gipsz, tégla, vasszövet-csúcsa ez a város, amely kiáll még az időből; költészetté emésztette a mindnyájunkat fönntartó és meghatározó árút, az árú keringését; – az ő költészetét, mint állati rothadék, ürülék, vagy műtrágya, vagy fölszántott temetők emberhús-hamva, szemgolyó és szív-rothadéka, csont és hajzat és szőrzet és szaru-zsírja a nárciszágyakat: a könyvelések 1-0-ig terjedő roppant számoszlop-tömegei táplálják, ezek a mindent-fölzabáló termeszek, hatalmas bolyokban nyüzsgő kereskedelmi levelezések betűrengetege táplálja, táplálják Angyalföld sívár, elfoszló gyárnegyedei, azok az akácos édes kis terek és sáros utcák, ahol fölgyűrt-gallérú munkások, fekete esernyőtömeg alatt, mint valami fekete virágenyészet alatt, mint valami kisvárosi temetési menetben: kistisztviselők tocsognak a lila őszi esőben, s ahol gyertyasebhelyes Krisztusok derengenek az egyenlőség komor babonájáról, táplálják a konzervgyár fölboncolt aranyrózsaszín-belsejű liba, kacsa, tyúk, pulyka-hullái, táplálja kibelezett birka és nyúldögök páca, verejtéke, levele, fortyogása, bűze, lenyakazott szárnyasok nagy, puha véres mája, emlősök ércafatos szíve, óriásbabszem veséje, táplálja az elnyomás, a fajok tébolyát fölidéző gépesített falka elleni undora és gyűlölete, nagy, egészséges szabadság- és békevágya, Velence kőcsipkehóvihara, gigantikus parányisága, Siena zebracsíkozású kőzsiráfja, az eddig-volt világ nehéz, súlyos, gyomorrontásos, epegörcsös, történelmi-sókristályos cirkusza, amely úgy várja már a megkönnyebbülést, a görcsoldódást, a megtisztulást és fölemelkedést, az ókori tücskei, latin nyarak édes-hasonmású badacsonyi asszonyai és a badacsonyi szőlőteraszokat vergiliusi pillanattá festő őszeleji nap fénykéve-ecsetje, táplálja tudása és kétkedése, a világköltészet Golfárama, Goethe, s a magyar költészet szent húmusza, hitetlensége és reménye, és egy asszony kettős-emléke örök ösztökélőként és örök ellentmondásként, hite az emberben, a szabad emberben, aki a mérhetetlen múlt tengere és a jövendő rémekkel, szörnyekkel-hemzsegő, vagy fémcsodákkal beépített tündöklő ege egyidejűleg.

A szükségszerűség-szabadság-személyiség hármasellentmondása és három-személyű egyistene: ez az egy-tőből ágazó három pillére, kocsánya ennek a költészetnek, ezek találkozása, szétívelő-vágya, ellentmondásösszege, s egy-kupolát tartó virágnyakremegése ez a költő, rabló és szegény, gúnyoros és meghatódott, századunk ellentmondásainak fia, mindnyájunk lelkiismerete egy kicsit, az ellentmondások találkozási pontja, aki itt ül velem szemben, sört iszik és szivarozik, ül kékbodrú merengésben, szivarhamuja kabátjára havazik – itt ül, most már gondolatban, és darabos, nagy arcán izzó pettytömegviharok, fényponthalmazok gyulladnak ki, s ellentmondásos arc-részleteit összegezik egyetlen vágyakozássá és várakozássá, hogy találkozzon megbékűlt szívével, az emberekével, az enyémmel, az elvágyakozóval, a tiéddel, a visszasóhajtóval, s a szép, okos ősz magányosan-csalogató, fénypárás, derűs, kicsit fanyar, érett szívével.

S én hadd tegyem le a tollat; a portré vázlat maradt, majd folytatom, talán egyszer, folytatom talán, nyugodtabb, higgadtabb napokban.

Hét tenger hajósa^*

Amikor egy hajó (csavargó, kutató, fölfedező), visszatér a hazai kikötőbe, s ráadásul kincseket, gazdag zsákmányt, vagy ismeretlen, bódító-illatú fűszereket hoz magával igehirdető Jónásként a páncélos cet hasában, mindnyájunk örömére, vagy irígy ámulatára és ösztökélő csodálatára, azt üdvözölni kell, beleértve természetesen a sós-tajtéktól-fakó-szakállú kapitányt is, (ha éppen nincs szakálla, hát istenem, nincs neki!) üdvözölni, ha csak egy szál virággal is. Nos, ezt a szál virágot szeretném én átnyújtani Vas Istvánnak, mert ez a kis cikk nem lehet több örömteli üdvözletnél, hiszen nem arra való vagyok én, hogy fölbecsűljem az árú értékét, vagy romlékony részét, hogy árú-meghatározóként osztályozója legyek a Hét tenger tántorgó habját és látomásos csöndjét bejárt hajó terhének, illetve a hajós, az idők és a lélek világrészeit meghódító, vagy újra-hódító küzdelmeinek.

Hét tenger énekét hozta magával Vas István, a költő, és hadd ismételjem meg a költő szót, mert éppen ez a fontos, nem mindegy ez nekem se, de tán velem-álmodó társaimnak se, de magának Vas Istvánnak se, hiszen hét tenger énekét visszazengeni több, mint amire az embert költő-volta kötelezi, és mégis nálunk, magyaroknál ez az aeol-hárfává-levés nem is olyan önként-vállalt kötelesség, de szolgálat, van ennek veszélye is, Vasnál meg éppen hogy van. Én képtelen lennék ekkora önzetlenségre. És ez nem dicsekvés. Elképesztő a magyar költők maguk-pazarlása, nyelvünk teherbírása és ennek a népnek mérhetetlen-mélységű lelke. Csak magunkról akarok beszélni, és mert büszkén és diadallal mondom, megismétlem, hogy sokszor szinte érthetetlen ekkora önzetlenség és áldozat; Arany egy tökéletes teljes Aristophanes-t adott, Shakespeare-t, Vörösmarty, Petőfi, Arany fordította, később Babits és Szabó Lőrinc, Dantét Babits, Baudelaire-t Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, van egy gyönyörű magyar Kalevalánk, remek Illiászunk és Odisszeánk, de nem sorolom tovább, bizonyitékúl azt hiszem elég ennyi is, nem is akartam mást, csak példázni hökkent és odaadó csodálatomat. Igen, nemcsak a magyar irodalom, de a magyar fordítás-irodalom is magában hordozza a magyar történelmet. Szegény Csokonai! Az ő szabadságra és Európára-vágyó lelkében is hány fanyar-gyümölcsű fáról hullott mag nőtt, kisarjadván, délceg cédrussá, bőlombú tölggyé! Gyötrelem tudni azt, hogy amíg mi magyarúl megújítottuk és magyarúl megírtuk a világirodalmat, addig a mi századokat-besugárzó, rádium-tűzű remekműveink lényegében érthetetlenek és lefordíthatatlanok, és aligha vállalkozik idegen nagy költő verseink lefordítására. Nekünk dolgunk van a világban, s ha a világ nem akar részévé fogadni, idehozzuk azt. Ez történt és ez történik.

Vas István fordítás-kötete egységes nagy élményem volt, még a gyermekkoriakhoz hasonló és mégis valami más. Csak az tudja, mit jelent ez az öröm, aki, mint én is, otthon a kukoricásban, vagy az alvadt-bársonyú krumpliföldön, vagy a tikkadt, csupaér szőlők, vagy a zöld-hangú erdők, vagy a szilváktól-lila őszeleji kert magányában olvasta, falta egy-egy, általa a dadogásig-tisztelt költő fordításkötetét, még a történelem-előtti öntudatlanság második fokán, amikor a forrongó kamasz-lélek a magyar költészet nagyságának csak a körvonalait is alíg sejtette, de attól is elfordúlt Dante vagy Poe felé, és itta, habzsolta mámorban, szédületben, gyönyörűségben, boldogan vállalva még a fuldoklást is, a bennük megnyilatkozott világot, őslényeivel és modern csodáival, éneklő-virágaival és pompázatos madaraival gazdag kertjükben kóborolt szédelegve, akár az álmaiban. Nekem ilyen volt a magyar Baudelaire, Babits Dantéja és kisebb műfordításainak gyűjteménye, Tóth Árpád kötete, az Örök virágok, Szabó Lőrincé, az Örök barátaink, Radnóti könyve, az Orpheus nyomában. Persze, akkor még teljes volt az odaadás, akkor még nem ismertem a valóság belső felét, a gém-nyakként villogó bőrfelület alatt a zsírréteget, az erek életét, a szőrszálak hagymáit, a faggyúmirigyeket. Föloldódtam ezekben a könyvekben, mint sókristály tengernyi vízben.

Vas kötete ennek a sornak a folytatása. Benne ugyanaz a vágy dolgozik, ugyanaz a hódító-igézet és kényszer, ugyanaz a fausti kísérlet kísért, mint az elődökében és mégis más valahogy ez a kötet, valóságosan is, és érzékeimben is. Igaz, hogy ebben a kötetben is megszólal jóformán az egész világirodalom, de az is igaz, hogy már másképp szólal meg. A mi mai eszmélkedésünket, mai érzékelésünket tükrözi és táplálja, közvetlenebbűl, mítoszok nélkűl, szemtől-szembe beszélnek itt a költők, akár az ókoriak, akár a maiak, hogy szinte a bőrük kipárolgását is érzed, itt nemcsak a herbáriumban látható növény szépségét (istenem, hány műfordításban: holt szépségét) láthatod, de azt a mozgó, élő, zsíros, vagy sovány, nedves, életet-adó talajt is, amiből ezek a növények fakadtak. Igaz az is, hogy ha például Radnóti fordításkötetével hasonlítom össze (ezt csak azért teszem, mert ők fordították együtt azt a gyönyörű, bátor Apollinaire-kötetet), akkor, az Orpheus nyomában klasszikusan tömör és tökéletes, de könyörtelenűl zárt, az ötvösművészet valami remek darabjához hasonlóan szűk kis-világ, aranycsipke-ház, buja-tüzű oltáriszentség-tartó, zománcozott szent arca bizánci koronán, – és a Hét tenger éneke laza sejthalmaz, csíra-tömeg, őssárkány-gőzölgés, szóval nyersebb, vadabb, tajtékosabb, elevenebb, modernebb, fanyarabb, (mondhatnám irónikusabb), több életismerettel rendelkező, változatosabb, közvetlenebb és élettel-gazdagabb, de olykor megoldatlanabb, sőt erőszakosabb is.

Sok fordítás kipárolja az eredeti versből a kort, ami, ha csak hajszálerekkel is, de nedveivel táplálja a vers-testet, a kort, amelyben a költő élt, a vers született, kipárolja a társadalmi és anyagi ismereteket és ez éppoly hiba, mintha a fordító az ősvers harmatát, festékét, csodáit, zúgását és sejtelmét párologtatja el, ami nélkül viszont zörgő szégyenné silányúl a vers. Az egyik olyan, mint a kiszárított szitakötő: zörgő üvegsejt-virág, a halál aranygyökeres-szárnyú bőrüveg-tokja, vagy a kitömött flamingó: aranykard-csőrű, aranypikkely-csizmás, aranylevél-talpú rózsaszín halál; a másik meg, mint a horog-farkú műlégy, poros viasz-rózsa. Vas István legtöbbször meg tudja oldani azt a fordításban tán legnehezebb feladatot, hogy elevent adjon elevenért. Ezért más itt a világirodalom, mint régen, itt nem az áhítat borzongat, de az élet, nemcsak a tiszta szépség igéz, nemcsak a fordítás tisztítótűzében patyolattá-nemesedett őrült angyalok röpködnek, nem a klasszikussá merevedett bűnöket, vagy gyönyörűségeket nézem sóvárogva, mint a színesre-festett viasz-nemzőszerveket, viasz-betegségeket, viasz-hadvezéreket és viasz-ringyókat kamaszkoromban a Panoptikumban, de a teremtő, töprengő, bűnös és ördöggel-cicázó, megtisztuló és harmatoslelkű ember van jelen, a véres és irtózatos, szelíd és gyűlőlséggel teli világ-történelem, országok tűzvésze és liliom, aljasság és orgonazúgás. Igen, ezért más nekem ez a könyv, nemcsak azért, mert a két nemzedékkel fiatalabb kortárs-költő figyeli a költő-társ kezemunkáját. A másnyelvű vers időszakonként (szinte szabályos időszakonként) levedli magáról a műfordítás-pompát, mint a gyík a bőrét. Elavul a régen színes hártya-köpeny, éget, lerongyolódik, megkopik. Új kell helyette. Ezért a fordítás és újrafordítás állandó, következetes szükségszerűsége. A nyelv eleven-életéről lehámlik a megszarúsodott régi-réteg. Nő az ember ismerete, többet tud a világ önmagáról. A szerelmet is újra kell mondani. Vas kötete éppen ezért segíti oly nagy mértékben az emberről és a világirodalomról való tudásunkat. De a nyelvről volna itt-ott vele vitám, pontosabban arról, hogy a városi nyelvanyagot sokallom itt-ott, illetve nyelvünk egész vegetációjának felhasználatlanságát hiányolom néha. Ez a könyv így is eleven része az életnek, nem klasszicizál, nem finomít, ebben az eddig-történt világ az ami, és az ami volt. Élet. Nosztalgiák nélküli eleven múlt és jelen.

Nem akarom én felsorolni, hogy kiket szerepeltet Vas István fordításkötetében. De örülök, hogy megtalálom benne a már ismert remek Villon, Donne, vagy Apollinaire-verseket, örülök, hogy a magyar-nyelvű magyar irodalom gazdagabb lett egy ismeretlen magyar költő latinból gyönyörűen-fordított Siratóénekével, hogy itt vannak a fölfedezésszámba-menő remek Withman fordítások és hogy jó lett volna több Jammest, Rilkét, Nervalt, vagy Miltont és Ronsard-t olvasni, sőt azt is, hogy a modern angolokat se kellett volna elfelejteni.

Én annakidején izgalommal és szorongással, csodálattal olvastam Vas István nagy verses-könyveit, a Kettős örvényt és a Római pillanat-ot, s a kötetek után, folyóiratokban megjelent verseket, különös ízüktől, modernségüktől, és zaklatottságuktól alig tudtam szabadulni, ez a nyers-életből, a köznapokból, hivatalokból-kisajtolt költészet nem olyan volt, mint a szürrealisták moha-esernyője: álom és zöld porladékonyság, de életre tanított. Mielőtt befejezném, nem hallgathatom el azt a kívánságomat, hogy a Hét tenger éneke mellett még szívesebben olvastam volna a költő új verseit egy kötetben. Thomas Mann a József-regényekben ír meg egy ősi szokást, tudniillik azt, hogy a szülőanya mellett a férj, vagy egy meddő asszony lejátssza a szülés teljes folyamatát, átélve az eleven-szülés minden borzalmát és szépségét. Valahogy ilyen dolog a fordítás is, akármilyen áldozat és hősiesség, mégsem a vonagló anyaméhből szakad ki vérben, nyákban, zsiradékban a Nemzett és Kihordott; mégsem emésztődhet fel egy nagy költő csak a fordításokban, ha mégannyi gyönyörűséget is okoz vele nekünk. Vas István pedig; nagy költő, nem foszthat meg bennünket az eleven-gyermek elviselésétől. A Római pillanat nem lehet utolsó visszapillantás valami elveszett után.

Gyulai Pál, amikor Arany Jánostól kicsalta és megjelentette az Őszikék egy-két darabját, és Arany nem akart honoráriumot elfogadni, egy szép szőnyeget küldött neki tiszteletdíjként. Arany azt kérdezte Gyulaitól, hogy miért küld neki ilyen luxuriózus holmit? Gyulai azt felelte, hogy ha nem fog ilyen luxuriózus verseket írni, nem fog majd ilyen luxuriózus szőnyeget kapni. Engedje meg Vas István, hogy ezzel a kis irodalomtörténeti játékkal fejezzem be ezt az írást, megjegyezve, hogy a Hét tenger éneke valóban luxuriózus kötet, de én most nem tudok egy luxuriózus cikkel válaszolni, bár szerettem volna.

Egy igazi hírhozó^*

Nagyon elszaporodtak az útirajzok. Prózai és verses úti-naplók, jegyzetek, riportok, mámoros cikkek olvashatók a folyóiratokban, képeslapokban, újságokban, regényes feldolgozásban vagy rímekkel a sorok végén. A műfaj nem új, csak szapora lett, mint a biológiai fejlődés egy fokán valamely növényzet. Föltódult, elborítva az igazibb, életképesebb aljtenyészetet, hogy egy idő múlva hártyaszerűen elsorvadjon. Ennek az útirajz-szaporulatnak legfőbb oka az elzártság. Nem az emberibb közlekedés. Ha valaki nagynehezen külföldre jut, feltétlenűl ír dadogva, lázasan-fölhabzott élményeiről. Tájakról, emberekről. Az ilyen írások olvasása után kevesebbet tudunk az illető népről, mint annak előtte. Jelenünk egyik programja: a népek ismerjék meg jobban egymást. Minden dolgukkal egyetemben. S ha ez a program igazában megvalósúl, sokkal kevesebb lesz a szó-buborék-láva és szó-buborék-meteorhullás a külföld életéről, de tán több az olyan írás, amelyik valóban hírhozó, valóban hírt ad egy nép lelkéről és halhatatlan, minden-néppel-testvér élniakarásáról.

Képes Géza tizenegy versből álló könyvét azért szeretem annyira, mert ezt a feladatot valósítja meg, talán legelőször. Tizenegy, a maga jelentését teljesen betöltő vers, egy igazi költőtől, nekem elég Mongóliáról. Nemes szűkszavúsága, fegyelmezett anyagválasztása, csiszolt egyszerűsége, szerkesztő, összegező biztonsága meghozza az eredményt: kirajzolódik Mongólia lelke, de tájrajza, növény- és állatvilága, emberei, történelme, művelődéstörténete is. Amikor a verseket olvastam, elfogott valami szorongás: istenem, ők voltak a hajdani hordák és hódítók? Ezek a szilaj, de szelíd-lelkű férfiak, a hatalmas leigázók ükunokái? Műemlékké ikrásodott az időben a véres, vad, országokat-rettentő és fölégető Csingisz-kán palotája? Hisz mi is rettegtük, magyarok, egykor íjjukat és kardjukat, és amikor leapadtak a földúlt, kirabolt, fölégetett és emberevésre-kényszerített haza földjéről a likacsos őskőzet-arcú, zuzmó-szemű, moha-mellkasú, aranylemezzel-borított-fogsorú lovas-tömegek, mint árvíz a síkról, maga után hagyva döglött békát, fölrothadt halat, tüskés csontrózsakürt-csigát, kéknyelvű kagylót, gyöngyházgomb-szívókorongos, rojtos polip-kocsonyát, színes és hártyásan bőröző medúza-taknyot: mit érezhetett a hazatérő IV. Béla? Igen, Képes Géza verseskönyve így is nyomot hagy a lélekben. És megszeretteti velünk újra a rokont, a testvér-arcú fajtát. Egy kicsit hazatért a költő, amikor Mongóliába utazott.

Mi van még ezekben a versekben? Végtelen terek és pusztaságok, szélben-szaladó füvek nyers nagy suhogása, a tárgyilagosságot finoman áterező humor, azok a döbbenetes kancatej-szagú alkonyok, amikről Tóth Árpád álmodott, szerelmes döbbenet és a szabadság szenvedélyes szeretete, a szabadságé, ami egyetlen, hogy méltó legyen szívünkhöz. Az ember megőrzi magában ezeket a verseket, mert Képes az embert szereti, a mongolban is azt, amit a magyarban: az emberi szív igényét a szabadságra és a jövőre.

Még élek, írok^*

Nehéz ma írni róla, bevezetőt verseihez, melyek oly szelíd fájdalommal ragyognak, mint a kórházi ajtók kilincsein az éjszakai lámpák letompított, hideg lángja. Nehéz csak az ő szenvedéseiről írni. A toll akadozik, gondolat dadog.

„Még élek, írok…” ez az első három szava új verseskönyvének, (öt év után a harmadiknak), ez a keserű, nehéz fölsóhajtás, szelíd-dacú, konok élniakarásának mélyből-fölszálló üzenete. Hányszor hangzott el már a magyar költészetben ez a figyelmeztető, szomorúan-kihívó felkiáltás: még élek, írok… vigyázzatok! ne akarjatok még tort ülni fölöttem, várjatok még, már a szagra-is-korgó, légben-hemzsegő dögkeselyűk! Szegény, árva, elgazosodott-arcú, repedt házfalként omlani-készülő Juhász Gyula kiáltott föl így, nem is olyan régen, Szegedről, a nyersebb, játékosabb, nagyobb-örvényű, szélesebb-kavargású, rikácsolóbb, véresen-marakodóbb és boldogabb-hárfájú létbe: ő szólt ugyanilyen figyelmeztetően, ugyanezzel az árvasággal: „Fiatalok még itt vagyok!”, ne osztozkodjatok még kincseimen.

Rákos Sándor évekig beteg volt. Mi, talán kevesek, akik szerettük és becsültük őt, tudtuk, hogy ott él a szenvedés udvarában, tudtuk, hogy ott foszlik ifjúsága-lombja, mint gyökereivel kevés sót és lomb-tüdejével árnyék-ólommal lefröcskölt napfényt-szürcsölő fáé; tudtuk, s mi is csak elcsodálkozva kérdezgettük egymást, szinte álnokúl, ártatlan pislogással: hol van Rákos Sándor? Mit csinál a Sándor? És azt már nem tudtuk, hogy a szenvedéssel együtt nő benne a halhatatlan életszeretet, hogy a fájdalommal beojtott fa gyümölcse nem kesernyés, de édes, nem tudtuk, hogy a sikoltozó fa mégis boldogan hullajtja lelkünk asztalára érett, okos, emberi gyümölcseit. Bizony emberek, barátaim, csodálkozzunk kevesebbet és legyünk jobbak, – ezt mondja az ő könyve mindenekelőtt. Tanuljunk tőle jóságot, hősiességet és szeretetet, mert enélkűl megakad a világ tengelye, s megfúl a föld keserű levében.

Költészete nemcsak egyszerűsödött, de kopárodott is. Mert milyen vad, korall-ág-bogas, vulkáni-erővel telített, dörgő-zord, füstös méhű, gázt, tüzet-okádó átkok és fintorok, üvöltöző-vallomások és bábeli-dadogások voltak az ő hajdani versei! Komor káromlások és kormos sóhajok és középkorian tarka, gumipofájú, ebvicsorgású, akasztófahumorú bohóckodások! Mint égrevetekedő szikla a hegy tetején. De az idő dolgozni kezdett csöndben és alattomosan. Velős-idegeivel, mohó-agyú hajszálgyökér-falánkságával szépen rágicsálta. A sziklát megúnta a hegy. A hegy sóhajtott s a szikla alázuhogott a lenti folyóba. De micsoda förgeteg-sodrú szenvedés görgette, koptatta, csiszolta, marta, harapta, mosta kerekre, alázatos-fényűre: hogy most, mikor partra jutott, mire ideért, s lassabban hömpölyög el mellette a lapályon a bánat: nemessé-gömbölyödött, letöredeztek csillag-tüskéi, hogy szinte lágyak a kristályai, s humorosan mutogatja magát testének erezete, szívárványos festékanyaga.

Új könyve: ennek a szenvedésben-való kegyetlen sodródásnak rajza. De mégis egy ember története, aki megtalálta a hitét. Nem a csökkenés: az igazi, a belső-növekedés életrajza ez. A hit növekedésének története. Mert akit elhagyott az élet: asszony, barátok, akit elhagytak a mindennapok, ünnepek és örömök, akit lassan már a saját teste is elhagyott, annak nagyon kell a hit, hogy mégis élni tudjon, s ne akarjon csak önmagáért élni. Mert neked jogod lenne már az önzésre Sándor, jogod lenne a gúnyos mosolyra is, mert aki ott volt, ahol te is voltál, az már túl van mindenen: s de szép, hogy inkább a jóságot és szeretetet választod, lassan-hódító zászlódra ezt írod, hogy az emberi világot vallod mégis magadénak, hogy az ember szolgálatát fogadtad ott meg, a nyomorúságos kórházi ágyon, dalra-szögezett ember, vérző szám, akit sokféle kór feszít keresztre: az ember méltóságát, szabadságát és karácsonyi békességét; de szép, hogy tudsz hinni, szeretni, derűs is lenni sokszor helyettünk is, záporozó-fényben égre-tülekvők helyett is, nagyobb alázattal, mint a bőségben lubickolók.

Kaviccsá-kopárodás? – mondtam az előbb mai magadat képesen jellemezvén? Nem! Csillogóbb ez a kopárság, mint a kivilágított városok, szebb, mint fölöttünk a kétszarvú, lazac-rózsaszín üstökös-fény. Igen, mondd csak tovább magadat barátom, s az ember fölfigyel majd a szavadra. Hisz nem élhetünk hiába ezen a csillagon.

Simon István könyve^*

Istenem, hogy lehet az embereket így szeretni! Ilyen egyszerűen, gyöngéden, oltalmasan. Ezt irígylem tőle: a háborgás-nélküli tisztaságot, a józan derűt, s a mégis-versekbe-lopódzó életadó szomorúságot, ami mindenütt megcsap, ahol a verseskönyvet föllapozom, mint a tenger szaga a víz-görgeteget elfödő hegyek mögött. Jóbarátom a költő bánatban, örömben, borban, szinte testvérként vagyunk, egyálmúak és mégsem-ugyanazok. Ne csodálják hát, ha a legtöbb versét születése pillanatában láttam, sokszor csak úgy, mint fölgomolygó vágyat, sokszor úgy, mint Rodin szobrát, ahol az emberi szépség lázadása bomlik ki a márvány-szikrázásból, s a csípő, a váll az anyagba-forr kibontatlanúl. A még lázas le-nem-hűlt vers ott füstölgött fehér-izzásban a papíron, s de sokszor lestük szorongva: mivé merevedik, kiadja-e az elképzelést, kiállja-e a próbát? Ha verseit olvasom, ellibeg előttem a levegőben, mint valami felhővonulás, a muskátlis-ablakú ház, a szőlőhegy, a kert alatt elcsillogó ér, a szelíd, csupa-tisztaság, csupa-báj család, az őszi esőben roskadó erdő, a kukoricák, jegenyék, nyárfák, nagy tiszta rétek közt futó út Sümegig. Én elfogúlt vagyok, jogom ez nekem, ne kérjék tőlem számon a legtöbbször hazúg tárgyilagosságot. Nekem vers, táj, otthoni ember egy, és tudom, ez az ő küldetése, fölemelni a mi esendő és sokszor embertelen szívünket az emberig, hozzájuk. De szeretem én ezt a fiút, akinek oly természetes élet, halál, bánat és öröm, oly természetes még a szenvedés is, hogy elhiszem neki! S aki úgy visszakívánkozik az elhagyott mezőkre, hogy az én szívem is belefájdúl, s ezt is szerényen mondja, hangoskodás nélkűl, s épp ezért elhihetően. Európa útjai, Ázsia tengerei is csak azt mondják neki, hogy a világ értelme ott van: az emberben, s nem is akármilyenben, Annuskában, a feltündöklő virágokban, a csomagküldőkben, a kis Annelóréban, aki valamelyik ködös, esős német városka utcáin kóborolt vele, kék gumiköpenyben, s megbongatta benne a sejtelem hárfáit.

Amikor először találkoztunk, nem hittem még benne, akkor csak a magam álmait hittem, s azt is hol tétován, hol gőgösen. De most, ahogy visszagondolok barátkozásunk első idejére, eszembejut, valahogy már akkor is tudtam: nagyon hajlik arra, hogy csak a jót, a derűset, a tisztát, az örömet vegye észre, talán azért, mert maga is ilyen, s nem akart mást hinni a világban. S ez a hajlama megerősödött, s ki is egyensúlyozódott az idővel. Lapozom a könyvét, s eltűnődök, mit is akar ez a Pista? Mit kutat, mi foglalkoztatja szűntelen? S íme, kimondom: harmóniát a világban, emberi harmóniát, ahogy ő mondja, „igazi megnyugvást”, s ezért talán egy kicsit el is felejti, hogy nagyon nehéz megalkotni azt, mert nincs mindenkiben meg az akarat és a lehetőség. S egy kicsit azt felejti el, hogy több vér, több marakodás, kegyetlenebb párviadal és lemondás kell a rendhez. De ki tudja? Lehetne konokabban, szenvedélyesebben, brutálisabban és boldogtalanabbúl is szeretni! Ám ő csak odaűl az asztalodhoz, furcsa-szép fejét feléd fordítja, s nem tudod eltagadni az ő hitét, amíg ott van, s tulajdonképpen úgy kísér mindíg ez a hit, mint a természet, mint a gyerekkor.

Ez a negyedik könyve, s ezt is oly szorongva olvasom, mint az előbbieket: nekünk folytatni kell az elődök útját, futni kell tovább onnan, ahol ők lerogytak, tovább kell építeni a falakat, s le-nem-omolhatnak semmiképpen! Vajon sikerűlt-e? Mert sikerűlni kell, s nem adhatok igazat neki, az álom még nem valósúlt, a nagyvilág, ha vállára nehezedik, azt csak roskadozva lehet kibírni, nem derűvel, nem álmélkodással. Annak súlya van! Talán ezért szeretem legjobban azt a versét a kötetben, amelyiknek a címe: Az a nehéz. A verset én korszakunk egyik legfontosabb versének tartom, itt találkozott a legpontosabban ember és világ, nép és sejtelem, gond és vágyakozás. Ez a vers már szétrepeszti a nyugalmat, mint a földalatti tűz-erjedés a hegycsúcsot, s a repedésekből lángok lövellnek. Igen, nehéz a férfi-sors, s még nehezebb egy nép sorsa, ha férfikorba ér. A kettős-örökség köt, lázít, fölkomorlik, a gond már a miénk. A múltat józanúl fölmérni és talpköve lenni egy utód-világnak. Mert az a nehéz: ítélni, tenni tévedhetetlenűl, s tudni, nem vállalhatja más helyettünk a gondot, a mi bátortalanságunkkal nem mocskolhatjuk be az unokák lelkiismeretét.

Még a kritikusnak sem az a dolga, hogy az arányokat méregesse, s ítélkezzen, akár a törvényszéki bíró, hát még nekem, aki még a kritikusokat is egyszerűbb alázattal viselem el, mint ők a költészetet. Ha mégis valamit kérek tőle, a költőtől és baráttól, csak azt kérem, legyen kicsit nyersebb, szilajabb, s ne csak a maga tisztaságát álmodja verssé tájban, rokonban, szeretőben, útakban. De az ő lelkénél sokkal könyörtelenebb, gyötrelmes, konok, szép, förtelmes, fölemelő, megtisztuló világot. Hadd öleljelek meg Pista, így, mindenki előtt, a szemérmet levetve, s igyunk meg este egy üveg bort, most a te egészségedre, hiszen te írtad ezt a finom, szép könyvet.

Ködök, kikericsek^*

Balzsam-virágok, sólyom-léptű harcosok^*

A Létezés emlékezetében egymásra-rétegződő Idő, az egymásra-rothadt élet-avar, az egymásra-omló halál-halmazok megemésztik, fölfalják elporhanyósítják a mindíg-elvérző, elvirágzó Jelenidőt, a városokat, harcokat, vér,-hús,-csont-rendszereket, a sóhajokat és a könnyeket, de meg is őrzik a harcokat, sóhajokat és könnyeket, mint a geológiai föld-övek a buta-szörny sárkánygyíkok csigolyáit és fogsorát, vagy kőzetek a belegyémántosodott óriás-szitakötők recés térképszárnyait. Egy-egy nép költészete az a kőzetgyűrű az áttetsző időrétegek alatt, amelybe beledermedt a hajdani élet és a hajdani halál és hajdani szerelem, de amelyben mégis vadelevenen él a harc és a szenvedés és a szerelem, mint a magzatburokban a magzat, boldog testben a szívdobbanás. S ha okos, türelmetlen tekintet feltöri ezt a kőhéjat, nem a halál-csontokat találja ott, de a zsendülő rétek zöld szilajságát, szeretők forró könnyeit és habosan kiömlő vérét, csodamód megszólaló erdőket, igazság-szerző, szabadság-osztó okos, ravasz hősöket.

Minden nép hasonlít egymásra és minden nép önmagához hasonló. Különböző népek népköltészetében kimutathatók az azonosságok, leginkább a szegénység és a szenvedés gyűlöletes azonosságai, mégis, a népben, annak történelmében és életében egyedi dolgok adják egy nép költészetét önnönmagává. Elkeserítően, fölzendítően, gyönyörűen, tudatosítóan! A bolgár népköltészetben is! Ennek a valaha rokonnak-hitt, s ma már rokonnak-vallott népnek dalaiban, bájolóiban, balladáiban és hősi énekeiben is megtaláljuk a velünk és más népekkel közös vonásokat is, de ez a nép olyan pontos önéletrajzát és önismeretét adja költészetében, hogy beleborzong az ember és szívére teszi kezét, mert nagyon fáj. Ami a csoda: hogy szinte történetírásszerű pontossággal örökítette meg, és nemcsak pillanataiban, de időfolyamatosságában is történelmét. Talán ez a legfontosabb tulajdonsága. A bolgár népköltészet nem szemérmes, nem szorongásos és magányos, mint a miénk, és nem is érzelmes és buján a halállal-átitatott, halállal-üzekvő, halál-vaginás, mint a spanyol, de bosszúálló, átkozódó, szabadságharcos népköltészet, mert szinte minden darabjában a nemzeti fölszabadulás vágya él (minden darabja töredék-szabadságharc!) a szerelmesekben éppúgy, mint a hajdut-énekekben, mindenütt belesajdúl az idegen jelenléte. És bizakodó ez a költészet, erős, egészséges, mint az a sokat-szenvedett nép, amely csoda-dalokat termett, balzsam-virágokat, termett mindenség-erejű, az istennel birkózni-vágyó, az egész Földet fölemelni-tudó, sólyom-léptű harcosokat.

Emberi jelenések

Halottsiratás^*

Éj-lila holttest, ruhátlan. Libatalp-sárga fogsor. Hol fekszik: egy kiemelt ajtón, újsággal, kék csomagoló-papírral letakart deszkán, fekete csillagon, ember-ravatalon, alvadtvér-színű, gyökerekként összefonódó proletár-anyák rákkal-erjedő ölében, üszkös apák ágyékán, vagy egy ország kórócsontú, vedlett, szegény, penésszel-benőtt szívén? Ki ez? Proletár-Jézus, akasztott, szegények csillaga: kései betyár, szégyenbe-aszalódott napszámos, egy hajdú Dózsa arany-ajkú seregéből? Félelmetes, lila hegedű, néma, szikkadt hegedű: talán az egyetlen szólni-tudó, az egyetlen sírni-tudó, átkozni-tudó, égitesteket virágba-nyitni-tudó! De mért van a hegedű megkötözve? Mért van csuklóján megkötözve, bokáit mért szorítja össze a bütyök fölött a kenderkötél? Hát ki fél a hegedűtől, ki fél ettől a csupasz, élettől-megkopasztott, megfaggyúsodott hullaviolaszínű testtől? Nem azok, akik siratják! Mert a test fölött, mint fekete szívárvány, a sirató-fejek koszorúja, köztük az övé is: Derkovitsé. Halál-virágok, a kéregholttestből-fakadtak, a rothadni-kész húsból csírázó harmattalan szemek, csont-szőr-ránc-döbbenés, ravatal fölé torlódott jajvihar, fekete vicsorgás, fenyegetés, ölni-tudó éhség, a meg-nem-váltottak átok-kupaca: a siratók. Ez a Halottsiratás. Korai mű, de már remekmű: csak még nem törvényszerű. De itt születik a törvény, ebből a holttestből nő ki a gyönyörű-szerkezetű rend, ebből a szívből sugárzik föl a Harc, Megváltás és Teremtés, innen tódúl az emberiség felé az új világmindenség deres Rózsabokra, a szegények Aluminium-rózsafája. A Halottsiratás a halál vegetatív látomása is, az önmagára-maradt testé, az anyag gyalázata, mert más nem marad az „anyag gyermekeinek”, csak a halál, a sírás és a jövő. Aki így ismeri a halált, aki így tud beszélni a pusztulásról, az nagyon szereti az életet. Ebből a hullából a jövendő élet sarjad a Világegyetembe. Ez még a tehetetlen szenvedés, a bűnökbe burjánzó létezés. De amit Derkovits ezután fest, az már a szigorú Törvény. Tiszta, mint a csillag-szagú nyári éjszaka, szigorú, mint a téli hajnal a külvárosokban. Ez a vasból frissen-kalapált halál a domború szemhéjakkal, ez a hűlő csillag-lila test még a Megadás, de amit ezután fest Derkovits, az már a Harc, ott már nemcsak a csendőrök szuronyéle villan, de a Lehajtott-fejűek, Kendőbe-bugyoláltak, Igazmondók, Éhezők szemefehérje is. Feldübörög a Nép, Dózsa üvölt feketén, a Megalázottak robbanni-ingerűlt szíve füstölög. Az életet úgy kell szeretni, mint Derkovits. Mert Ő az élettel az igazságot szerette, s az igazság mutatta neki a törvényt, s a törvényt vállalva nem tudott lemondani vágyáról a szabadságra. Erről beszélt mindíg ez a rövid-életű Hatalmas, ez a virágzó-kezű Ember, ez a sírkő-homlokú Festő, a legnagyobbak közűl való. Ezért lett halhatatlan.

Virágszál Kodály Zoltán sírjára^*

Amíg élt, nem éreztem úgy vacogtató hiányát, mint most, hogy már Ő is ott fekszik a földben, s elfáradt csontjait átadta a boldog anyagnak, odaadta a füveknek, érceknek, köveknek, égitesteknek. Átadta testét az erjedésnek és a hamvadásnak, s az része lett, forrása, tápláló anyaga, oka, hangjegye és hangszere az ősibb zenének, a pusztító, születő és születést-hordozó hangoknak, a mindenség-zenének, az anyag végtelen kórusainak, a teremtmények és önmagukat-teremtők világegyetem-énekének. Nem ismertem személyesen, csak kézfogásnyi időre egy fogadáson, s néha ha láttam legendabeli ősz fejét, csillámló gyopárral benőtt nagyon-ember-arcát: másfelé vittek sorsom szárnyai, tűz-örvények és dér-temetők közt rángott szárnyas életem, nőttem másfajta fény-kavargásban és virágzó dermedésben. Most, hogy meghalt, érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek, mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűz-szárnyú Küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar: szinte azt hittük, fizikailag nő át a halhatatlanságba, testében is megbonthatatlan, mint a legendabeli királyok és szentek, hogy Ő maga a testileg is létező halhatatlanság, mint hitte magáról Goethe, élete ősz tornyán, isteneket-virágzó szerelmében, mámoros kései pillanataiban. És nem véletlenűl mondom Goethét: műve is goethei méretű, nemcsak arányaiban, jelentésében is monumentális. Az a fölbecsűlhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító-szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak a zenében, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. És Kodály Zoltán tiszta magyarság-tudata, makulátlan hazaszeretete, a sárkány-ölő Szent György páncéljába öltözött küldetéstudata az éposz-költő, Tassóval-testvér Zrínyi Miklós, az égitestek-közt-markolászó, perzselt-énekű Berzsenyi Dániel, s a világító csontvázakkal, aranyforgács-írású sírkövekkel, Dűrer halál-angyalaival benőtt-agyú Kölcsey Ferenc magyarság-tudatával, hazaszeretetével és küldetés-tudatával azonos. Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárny-vitorlákkal a nép tiszta énekéig. De ez a pillanat nem a megméretésé, csak a gyászé. Gyászolom Őt a gyásztalan természetben, amely nem tudja a halált, csak önmagát virágozza, lükteti, omlasztja és nemzi újra. Gyászolom Őt, mert most már nem neki, de Róla kell elmondani a Siratókat. Dacosan alámerűlt a földbe, hogy vezényeljen a gyökér-történelemnek, a kristály-kórusoknak és a csontváz-emberiségnek. Gyászolom Őt, mert nem hagyta, hogy jelenével éljünk. Képzeletbeli döbbent nagy halotti torán, ahol elárvúlt kézirat-lapjai, vezénylő-pálcája és tollai, ceruzái fölött merengünk, mi, megint-árvább mai magyarok, ott tolong a vadrózsa-szemű, aranycsengő-szájú gyermek-Magyarország, ott tűnődnek a szenvedő, bűnös, nehéz, tékozló magyar történelmi századok, ott ülnek kristályarccal a középkori és újkori óriás-igéjű zeneszerző mesterek, s ott áll, mint sugárzó törékeny jelenés: a Halál küldötte. Aranyhártyából-gyúrt álarcban, aranylapokból-kovácsolt ruhában. A ráncos és gyűrt aranyálarc mögött csont van: jázmin és vadrózsa-gyökérrel összefont csontváz és földdel-kitömött koponya. És a Jelenés aranykesztyűs kezét fölemeli, hogy figyeljünk. A földből üstdobok dübörgése és kürtök középkori csatatér-hangja szívárog. És földübörög és beragyogja emlékezetünket és jövőnket a Budavári Te Deum és a Psalmus Hungaricus áradó, tajtékzó, figyelmeztető, hömpölygő, féktelen, csillag-zúgásos, tenger-életű, isten-szakáll-habzású szent gyönyörűsége.

Vers helyett, Ferenczy Béninek^*

Úgy volt, hogy előszót írok Ferenczy Béni könyvéhez, de az előszó elmaradt. Nem írtam meg az előszót, mint ahogy nem íródott le annyi más szó, és hány vers száradt el magzatburkában, aszalódott egybe a növekedés-héjjal szörnyű véres-fekete csomóvá utóbbi éveimben, s omlott förtelmes bizonyságúl szorongva-eltékozolt napjaimra. Jaj, kétfejű-idő, víz-fejű-pillanatok, csupaláb-perceim, melyek mint a riadt százlábú nagycsuklós, vizenyős porcelánláb-sorozatai vittétek vaksi kis szemeimet e lomha város nagy-álmú kövein, az iker-törzsű, gyíkfarkú-napok, összenőtt-arcú, mindenütt-hátú órák, testnélküli, tenyér-uszonyos kocsonyatuskó-fejek, irtózat-éveim, elmúlt jelenvalók, nyomorék-tegnapok, amiket úgy őríz a megrendűlt és csonkára vágott öntudat, amely mégis mindíg újra kinő, mint a levágott gilisztaszáj, újraépíti önmagát, mint a polip-ág, vagy a lekaszált réten a föld áldott-bársonyú növénycsillaga: a virág – amiket úgy őriz a megkínzott önismeret, az évmilliárd-lángú csillagdac, a szabadság szépségén gyötrődő eszmélkedés, a teljesedésre-vágyó kétségbeesett akarat, mint a ráncos, áttetsző, leragadt-szemhéjú márvány-torzszülötteket a bonctani intézet üvegtojáshéjai, az alkoholos üvegek.

Ó, elmúlt napok, évek! Hányszor vittem hozzá szorongásaimat, beszívott-arcú, hányingeres magányomat a Rózsadomb nagyárnyú, bíborlüktetésű őszi útjain, vagy téli hózuhogásos boldogtalan estéken, amikor a hólélekomlás fölötti harangokkal üzentem apám széthúllt csontvázának az országúti ecetfa-magányos, meszelt-Krisztus-arcú temetőbe, vagy zöldzúgású májusi butaságban, növénylihegéses, virág-nemzéses, rovarnemiszerv-pillogató, szerelemlakomás, lucsok-toros tavaszi cédaságban, amikor a hold aranytehéntőgye a város depresszióban-fuldokló kő-szomjára lóg, s a frissen-hímzett-tollú madarak nem akarják abbahagyni az éneket, mert költőknél okosabbak, világtörvények tudói ők, az első Fölemelkedők, az első csillagtól-elszakadók, kötetlenek, mert kis testük csupa robbanás, csupa csillagépítés, csillagalakulás, csupa zsoltáros üdvözülés, himnikus létöröm, csupa szerelemcsodálat, csupa holdfölkelte, mert feszíti őket a hímcécó, belső szerveik világegyetemét a most-befejezett mészhéjú új-világegyetem, feszíti hasukat az életkoporsó, a feltámadás Krisztus-kriptája, a forró tojás: és hányszor vittem hozzá gondjaimat nehéz-páncélzatú őszi esőben, amikor a vas-zenéjű November nagycsontú eső-lovai gázolnak át félelmetes szemvillogással, vas-mellényben, nagytüskés pofaálarccal e kicsíny ország évbilliók mészkazlaira rakott város-fészkein, holt népek trágya-szívén tenyésző vadbolyhú falvain, s a föld gödreiben csipkekesztyűket ver, buborék-forradalmat zendít ziháló vad esőhajuk, száll a szélben e népet betakarni, ősvezéreink szakállaként gyönggyel-befont sörényük.

És hányszor jöttem vissza tőle kicsit megszégyenűlve, és alázatosabban, megkönnyebbedett mosolygással, napsütött lenvászon jó illatával a szívemben, homlokom mögött a szép fölismerés derűjével, nagy kenderföldek, rozmaringtáblák, levendula és kapormezők egyszerűségével és elmondhatatlanságával, tőle, a Csodálatostól. Pedig még beszélgetni se tudtunk, mint öt-hat évvel ezelőtt, mikor váratlan csöngetésemre ruganyos, könnyed léptekkel elémjött, szobájába kísért, s a fegyelem, a derű, a kiegyensúlyozottság, a nemes férfiasság gravitációs és elektromágneses terébe vonva ifjú csillag-fényemet, szelídebb-keringésre kényszerítve lázas akaratomat, kérdezett dolgaimról: munkámról, napjaimról, kegyetlen életemről. Öt éve hallgatunk. Öt éve hallgatva nézünk egymásra: égitest égitestre, némán, mint szikla a sziklára, növény a növényre, boldogtalanság a boldogtalanságra, ember az emberre, s a köznapi lét gyökerekkel keresztűl-kasul szőtt, ereivel és szerveivel egymásba-nőtt, a magot káposztalevelekként borítva-fedő burkait a végsőkig lefosztva, csak az igen és a nem két kopár erőpontjáról küldve nagylángú fényjeleket, e két szó aranyszigonyait hajítva át a zizegő csönd-űr tenyésző borzalmán és fekete áhítatán. És az igen csak igen lehet, és a nem is a bizonyosság.

Ó, évek! Ó, szívet és agyat, koponyát és kitin-páncélt, bársony-szemgolyót és hártyaszárny-hitet, mézhólyag-hónaljú álmokat és aranyporral-befújt óriás koponya-páfránylevelet: a szerelmes érzékenység mohos, halálfejes-lepke-csápjait szétmorzsoló-ujjú Sátánóriás-évek! Ó, évek! Hány barátság mállott szét semmi-porladással, kis nyálkamáz-törmelékké, mint molypille az ujjak között, és csak a tegnapok ragacsos ezüstlátszatát, törékeny aranypor-inge árva füstcsillámait nézheti könnyezve, vagy könnytelen szomorúsággal az ujjhegy-bőr recevonulatain az ember, mint sziklán döglött bagoly tollát, kiszikkadt rókaszőrcsomót, hal lehorzsolt pikkelyrongyát tengerparti fövenyen, világ-odúikból kimásztak a gyanakvás fürt-szemű ólomszörnyei, s lesnek mint nagybozont-pofájú pókok! És mennyi szeretet maradt kimondatlanúl! Kimondtam-e már, hogy ez a szerény és nagyon nagy ember választott apám lett, apám helyett, akit szeretnem és megértenem kellett volna, de soha se kellett megtagadnom, s szemfedővel behímzett homlokának gyalázatos kérdőjeleit próbálom azóta is megfejteni? Ferenczy Bénivel új-termékenységének, egészen-fiatalos virágzásának késői időszakában ismerkedtem meg személyesen, amikor szinte naponta új s új művet formált tűnődő lelke, s lélek-érzékeny keze: fejet, rajzot, mellszobrot, érmet, hatalmas szelíd bronz-asszonyt, érett tündöklésének nagy pillanatában, s jaj! tanúja lettem annak is, hogy az ostoba, gőgös és önző és következetes természet hogyan akarta szétzúzni benne a művészet természetet-legyőző szigorát és szándékát egyetlen zord ütéssel.

Anyám látta egyszer, hogyan ütött agyon a villám egy embert: az ember ment az úton, s a behorpadt-hasú, sárga-gubancos, agyagos, esőtlen, zajtalan égből hirtelen aranypálca csapódott az ember fejéhez, a nyár aranyostora, az elektromosság aranybaltája, s az ember holtan rogyott össze. De Ferenczy Béni erősebb volt a fekete-gubancú Lesújtónál! Fölemelte aranypálcával-érintett fejét, leigázott jobbkeze helyett a balkézzel folytatta a munkát, a teremtést, az abbahagyhatatlant, makacsúl a balkézbe-szorított ceruzával, golyóstollal, vagy a balkéz nagy, erős, beszélő ujjaival gyúrogatva az agyagot, mondta tovább az életre az igent, a halálra a nemet, a szabadságra az igent, a zsarnokságra a nemet, igent a jóságra és nemet az emberi gonoszra, művészetének új, feledhetetlen korszakát teremtve meg, amelynek époszi fejezetét A fogak közé harapott ceruzától a Bartók-fejig címmel jelölhetném, ezzel a megalázó, szemérmetlen, szenvedő, szomorú, de mégis kérlelhetetlen, büszke és fölemelő címmel, amely azonnal jelzi is a félelmetes szigorral megtett út heroizmusát, emberi és művészi monumentalitását.

Ezért is érzem oly szemérmesnek és oly igazságtalannak ezt a sokáig-készűlt és most végre megjelent gyönyörű könyvet, Ferenczy Béni írásainak és művei reprodukcióinak nagyszerű gyűjteményét, mert lényegileg lezárja az elsőt, és túlságosan is szemérmesen elhallgatja ezt a második időszakot, a szenvedések és alkotások, kezdeményezések és erőkifejtések új-történelmét, amelynek nem kevesebb a romantikussága, mint nyers hősiessége, amely az eddigi egyensúlyosság helyett maga a legszebb egyensúlytalanság, s amelynek időszámítás-kezdetét az arany-baltaütés-pillanattól számíthatjuk a jelenig és tovább. Többszáz rajz, két kis szobor, egy érem, s a Bartók-fej mondja helyettem öntörvényű igazát; többszáz rajz, akvarell állt össze meghökkentő, döbbenetes-erejű és rendű világgá, amelynek zord és különös törvényei között ámúlva nyílik eszméletünk, mint az egymásból-fölhasadó sziklák őssárkánypikkelyei között a tüskés, tejes, nagybundájú virág a lenti párákra, méz-erdőkre, köd-nyavalyákra, kékségekre és árnyligetekre; amely ugyanakkor a tudat fejlődés-története, a kezdet kozmikuspor-puha embrió-állapotától a mai szép teremtés-ceremóniáig, amely ugyanakkor a létfejlődés története is, melyet az önmagát-építő akarat és az önmagát-építő megvalósulás mondott el vele, mintegy önkéntelenűl. Ezekben a rajzokban önmagát mondta el a világegyetem, hajdani-állapotától máig, lét-önmagát mondta el a művész, azonosítva magát a mindenséggel, azonosítva önmagát önmagával: aki az első káotikus ceruzavonások, görbületek és gabalyodások őskezdete után, a szenvedés szárnyas, oroszlánpofával vicsorgó torz sárkányaiban, a görög mítoszok teremtő-isteneiben, az Ószövetség isten-nyugalmú pásztoraiban, az Újszövetség zöld-szakállú istenében, kozmoszfekete, kozmoszkék Keresztrefeszítettjeiben, a Fekete Máriában, kivégzésre hurcolt spanyol fiúban, a gitározókban, nyers-marhahús-életű, ló-orrcimpa-puha, csődör-vastag tűzliliomban, különös-színezésű, más-csillag-virága-színű, majdnem fém és kristály-indulatú virágokban, barátai arcában ismerte föl és vallotta meg az élet folytonosságát és értelmét, a szellem legyőzhetetlenségét, ki tudja, milyen belső azonosulások, mítikus fölismerések, kozmikus-gyermekkorra-emlékezés, őshomály-derengés parancsára. Mikor könyvét ünneplem, és szellemét és művészetét köszöntöm hódolattal, ünnepelni akarom ezt a másik korszakát is csodálattal, a könyvben-még-nem-látható egyensúlytalan-nagyszerűt, hősiességét, példáját és tanítását.

És ünneplem könyvét, amely csupa erő, biztonság, egyensúly, megnyert nyugalom, csupa tudatos vállalás és vallomás, tömör testiség és anya-áhítat, megmásíthatatlan szobor-felelet, méhében Jézust-hordozó asszony-nyugalom és párdúc-szépségű elfekvő izmos meztelenség; pedig alig van kétkedőbb, kételyekkel telibb, gyötrődőbb és magányosabb szellem, mint ez a rendkívüli szülőkkel megáldott és rendkívüli-neveltetésű férfi, akiben nincs meg a teremtő-egyszerűség ösztönössége, a virág-nyílás ősi természetessége és növényi tudatlansága, a belső-árnyéktalanság, fülemüle-torok boldogsága, de akiben eredendően megvan a teremtés szép bizonytalansága és valami elemi vágy a bizonyosságra. Ez a rendkívüli intellektus, mintha minden egyes szobrában kételyeire, vagy fölismerésére keresett volna bizonyító-feleletet, mintha kutató és tökéletességet-kereső agyának válaszolt volna szobrot gyúrva teremtő kezeivel, mintha művészettörténeti problémáira is egy-egy fejjel, vagy kis-méretű, de monumentalitást-hordozó alakjaival, csudálatos érméivel keresne választ, olyan pontot, amelyen a művészet öntörvényű, de ember-szolgálatú teljességét fölépítheti. És épp ezzel a látszatra nagyonis-nyugalmas, de valójában töprengő és gyötrődő szobor-gondolkodással teremtette meg a magyar szobrászatban azt az eddig-nélkülözött európaiságot, amelynek nincsen ugyan olyan nemzeti karaktere, mint az álmatag-homályos, monumentálisan-tenyésző, istenkancában kihordott Medgyessynek, vagy a mindent-fölhabzsoló, robusztus Mestrovicnak, de amely rokon Donatello és Leonardo da Vinci és Maillol halhatatlan szellemével és tudatosságával.

Erő, egyensúly, nyúgalom, a lélek és a test ős-harmóniája, az anyagon átsütő emberi csillag-tűz: ezt adja válaszúl emberi nagy művészetében Ferenczy Béni gond-csődülettől zaklatott koponyánknak, lándzsákkal-fölhasított szívünknek, lényegileg erről vall okos, szelíd, megható-havasfényű írásaiban; és feledhetetlen-igazságú érméi, Virág Benedek, Berzsenyi, Kölcsei, Bessenyei, Arany, Ady, Gulyás Pál, Ferenczy Károly, Bartók: az igazi magyarságról beszélnek ugyanúgy, mint zseniális Petőfi-szobra, amely a Szabadság törékeny istene, hitünk vérlángú-csillaga, a babérkoszorúra-tipró Büszkeség, a nyitott-ingű, liliomnyakú Tisztaság, a tétovázókra-sújtó sápadt Ököl, a forradalom ágyútüzének tűz-hörgéseiben kicsontosodó szigorú Arc, Homlok, amelynek árnyékaiban népek sírja van. Ó, ez a szobor legalább annyit mond el alkotójáról is, mint Petőfiről, mert csak az tudja ilyen döbbenetes igazsággal és pontossággal, ilyen csodálatos megértéssel és szeretettel megformálni a költőt, akiben a szabadság olyan hite él, és olyan gyönyörű mámora az emberiségnek, mint Petőfié.

Sebesült harcos angyal^*

Azon a végzetes őszi napon, amikor a tékozló isten megérintette ujjahegyével az életedet, a mi szívünk is rettenetesen megsebződött a bárdolatlan ujj lánghegyétől, a mi valónkon is végigsöpört tűz-lehelete a Kiválasztónak, mint egy megbőszült égitest-cet izzó fark-uszonycsapása, a mi virágzó tudatunkat is elborította kifejezhetetlen láng-beszéde, mint a vihar mítikus kínokban vergődő feketebodros vízkénkő-elektromosság-vér-és-jégszárnyai a falvakat, a lét e kis remény-szigeteit, a kerteket, a csönd virágzó növény-ámulatait, vagy a városok verejtékből és vágyból rakott emberi vallomásait, és mi is ott kopárodtunk megperzselt énekünkkel, szívünk kicibált gyökereivel, csonkán, fekete virágpernyék takarójában körülötted, s hittük talán, hogy a föld nem terem többé, ág nem ad gyümölcsöt, kert nem játszik növénycsillagokkal, mint a gyermek, s buján elgazosodnak eszméletünk bedőlt tornyai a sivatag időben. Hiába is folytatnám hasonlatokkal, a számomra pillanatnyilag egyetlen lehetséges kifejezési formával, nem tudom kikerülni elfogódott és kölyök-alázattal telt, de világteremtő indulatból táplálkozó vallomásomat, hogy mi kölykök, rakéta-szívűek, pacsirta-torkúak, angyalokkal-féktelenkedők, kevélyek és dacosak voltunk a gyöngébbek, esettebbek, a megtörtebbek és fáradtabbak ezekben az esztendőkben. Te legyőztél bennünket, fölénk-magasodtál halhatatlan hiteddel és hallatlan erőddel! De nincs szebb, vigasztalóbb és emberibb az ilyen legyőzetésnél. Te megtanítottál arra, hogy az, amit Sorsnak nevezünk, nem más, mint emberi gyöngeség, mert szembeszálltál a Sorssal, sebesült, harcos Angyal, az elkövűlt jobb helyett balkézzel sújtottad fekete átokkal beírt homlokához a kardot, s az elfordította vérző, gőgös fejét. Te megváltoztattad a természetet, nemcsak azért, mert a művészet mindíg a természet megváltoztatása, hanem azért, mert akkor kényszerítetted teremni őt, amikor az éjszakát, havat és jeget várt; te megtanítottál arra, hogy a művészi teremtés folytonosságát a dühödt isten sem szakíthatja meg, ha olyan művész nem akarja, mint te, kedves Barátom, Fereneczy Béni! Te megtanítottál arra, hogy kötelességünk a Folytatás, a Vallomás folytatása, mert csak az emberi vallomás ad érvényt a világegyetem szükségszerűségének, mert az élet, még a legmagasabb szervezettségű élet is önmagában embertelen, s csak a művészettel válik emberivé. Mert a mi emberi végzetünk a Ragyogás, a Fogalmazás, de a mi egyetlen emberi szépségünk is a Ragyogás és a Fogalmazás. Nagy műved, amely nem hullt az öröklétbe azon a tört-szárnyú őszi napon, hanem új alakot öltve folytatódott és újra-teremtődött, hiszen nemcsak önmagadat mondtad el az utóbbi esztendőkben te Szenvedő és Szenvedélyes ember, de a világot is, mítoszi homályból nyúlva ki ceruzáddal, megteremtve az Erő, a Teremtés, a Jóság és a Szenvedés új mítoszát, kimondva a kimondhatatlant, és vérző, szines, virágzó hárfával, a gyötrött és suta szárny-dadogások után nagy fehér szárnysuhogással emelkedtél föl az új-kifejezés, a Teljesűlő-beszéd szótlan ormaira, – mondom nagy műved, amelyet a megszokás harmónikusnak hajlandó nevezni, nem a józan harmónikusság szobor-igenlése, és elmondása, de örök monumentuma a magasabb értelmi rend szükségességének, az igazság egyáltalán-nem-harmónikus keménységének és nagyonis szenvedélyes felelet és iránymutatás az emberiségnek. Monumentálisan emberi a te művészeted drága Béni, s a kecses, vagy vaskos, szikár, vagy önmagukba-súlyosodó alakok, vagy fejek mindegyikén átsüt, mindegyiket átvilágítja az az emberi csillagtűz, amely több mint az űr vígasztalan fénylüktetése, vagy sokszor magához-emelő fényvígasza.

Ének egy emberről^*

Tompa Kálmán: orvos. A legjobbak közűl való. Hippokratesz egyenes szellemi utóda. Bölcs ember és mámorral-betetőzött ember. Ember, aki tobzódik a segítés mámorában, mint a befejezhetetlen szerelemben a természet. A nagy Szolgáló ő, a megállíthatatlan gyógyító Futkosás, a fékezhetetlen-izgatottságú Reménykedés, a műszernél-finomabb-érzékenységű Fül, a mámoros Hallgatódzás, aki a szív mohos és meszes üregeinek kemény és puha, surrogó és hideg, görcsös és szortyogó zörejei mögött létünk jeges barlang-zúgását is meghallja, a szív-mögötti fájdalom-csobogást, életünk, hétköznapjaink és gyötrődéseink érfalának fullasztó vérrögeit, a magányosság, szegénység, félelem és elbúvás ijesztő mészlerakódásait sokat-használt és nem-kímélt ereinkben. Teremtésben-elapadt éveink vad lüktetésének tudott csillapodást adni, vagy megfáradt élethitünk csökkent szívdobogásának adni buzdító örömet, termés-lázra gerjesztő erőt, képzeletünknek kék lobogást, hétköznapjainknak mámort, ünnepeinknek nyúgalmat. Hadd dicsérjem Őt és hadd szeressem. Mindnyájan tartozunk neki valamivel. Ha mással nem: szép szóval és szeretettel. Ha mással nem: ünnepi hallgatással. Ha mással nem: szervezetünk bizalmával. Ha mással nem: mámoros mesével. De most gyűjteményéről kellene beszélni, nem róla. Nem az orvosról és nem az emberről. De a szenvedélyes Megkívánóról, az Áhítóról és Csodálkozni-tudóról, a Csodában-hívőről, az Elámúlni-tudóról, az aranyfüst-finomságot és merengéshártyát Megérzőről, a Magányosról és Hallgatóról, aki életét betapétázta műveinkkel, mint a világmegváltásra-készülő kamaszok a tóparti bodza és fűzfasátrat, mint a szerelemre-éhes lugasépítő-madarak sátrukat virággal, szines kaviccsal, csigahéjjal, pántlikákkal: halhatatlan csillogással és a világegyetem foszfor-foszlányaival. Aki a tegnap és a ma teremtő-kezű és búrjánzóképzeletű, formáló-akaratú és szivárvány-álmú embereinek műveiből épített magának fáradhatatlansága és hite fölé tetőt: világomlástól, csillag-zuhogástól védőt, vászonfalat, a létet-meghalló dobhártyát, amit nem repesztenek szét az ítélet vérömléses trombitahangjai. Nem is említettem volna őt, de gyűjteményéről beszélve, nem lehetett hallgatni róla. Alig van ember, akinél a munka és a művészet, ember-lét és a művészi teremtettség egymást-nélkülözhetetlenebb kapcsolatban lenne, mint Tompa Kálmánnál. Kapcsolatuk: maga az élet, mint az oxigén és a tüdőcserjék eleven, örökös kapcsolata. Biológiai létünkben, legalábbis a miénkben, egyik sem nélkülözheti a másikat. Elsorvad az egyik, ha nem táplálja a másik, emberileg öncélúvá válik az egyik, ha nem issza be bíbor buborék-bokraiba a másik. Egyik a másik nélkűl: kék fulladás és halál, erjedő enyészet, habzó bomlás, a lefosztott csontok fehér szegénysége. Kívánhat-e művész többet, hogy műveit így szeressék? Hogy úgy vigyázzák és rajongják, mint Tompa Kálmán? Én 1958-ban ismerkedtem meg vele. Akkor lettem betege. Hallottam már sokat róla: mámorba-burkolt gyógyító-szenvedélyéről, injekcióstűi robbanékonyságáról, tomboló élet-akaratáról. De mindíg visszafogott köd-kezeivel a szorongás, fehér pamutköteleivel megkötötte induló lábaimat a nemtudom-mi. Gyötrött és nehéz évem volt az, szélzuhogásos és fekete, émelygéses és verejtékes. S egyszercsak rosszúl-lettem a postán, ájulás kísértett és vélt halál, testemen áradva-ömlő veríték, mint az esőcsatorna buborék-pávafarka a viharban. Minden homályt jelzett és megsemmisülést. Elvánszorogtam hozzá, a Kékgolyó utcába. És a megnyugvásba kerűltem és a csodába. A lakás: zöld és bíbor-homályú, a lefüggönyzött csöndben arany-alkonyi derengés. Füst-növények zöld hínár-lebenyei a bizánci-magányú levegőben, piros páfrányligetek csöndből és fájdalomból. Itt-ott a homályon lila és arany csíkozás, mint némely bogarak pórusos szárnyfedő-kitinpáncélján, mint a gótikus katedrálisok száraz, fekete áhítatán. S a bénaság ezüst-eres páncélján elszórva vérpettyek, mint bogarak kristálynarancshéj-fedőszárnyain. S a lakás: az előtér, a mellékhelyiségek, szobák, a rendelő, mintha egy festő-isten ős-szívürege lenne, vagy egy virágzó korall-barlang állati pompája, vagy egy ősfestő belűlről-látott agysejt-rózsa-virulása: padlótól a mennyezetig zsúfolásig rakva festménnyel, szinte bepikkelyezve a teremtés szivárvány-pikkelyeivel, mint az ősangyalok torka. S a mennyezet is képekkel beterítve, mint a lentiek más-tükörképei, s az oszlopok körűl, mint szines palást a középkori királyokon. Fölszikrázó csöndek, arany-villogások, barna homály és aranygomolygás, glóriák aranylegyező-koszorúi, mint egy pravoszláv templom arannyal és színekkel-búrjánzó hajója, amelyben, ha állsz, mintha egy arany-szájban állnál, aranyfogak alatt, aranyfogak között, szinte átvilágítva magad is arannyal az arany szájpadlás zománc és hártya-arany barlangredőitől, amin megtörik a múmifikált, fekete-arcú, pókhálós-szakállú, karvaly-körmű, viasz és mirtuszkoszorús szentek üvegkoporsójára, Szűzmária aranykezére, Krisztus zománc-mozaik-palástjára, bizánci ősök le-nem-vágott körömként vastagon-begöndörödött aranyforgács-szakállára tüskésen-ragasztott cingár gyertyák fénye, mint az ütéstől az üvegpálca, s elporlik fehéren, mint az égitesteké a hüllők vizenyős bőrén. Miféle akváriumba kerűltem én? Micsoda gyönyörű tenyészet-világba? Milyen látomás-barlangba? Úgy űltem ott réműlt magányomba húzódva, mint a kísérleti állat, rágcsálóemlős a zöld-húsú, cizellált növény-tekervényes akvárium fenekén. De a szorongás szilikon-kaucsuk-hártyája, amely körűlburkolta lényemet, s elválasztott a látomás-akvárium fullasztó vizétől, áteresztve az akvárium-vízből kiválasztott oxigént, a vízből-kiszűrt életet, a szilikonhártya-kopoltyú megmentett a fulladástól, mint a kísérleti hörcsögöt a műanyagfólia, a szilikon-szűrőhártya, amely úgy működik, mint a halak kopoltyúja. Testemen a szorongás szűrőhártya-kopoltyújával, amely elvégzi a szorongás-hártyába burkolt lényem gázcsere-funkcióját, ültem e zöldarany-derengés mélyén, s néztem a körülöttem-lebegő lényeket, vibráló tekinteteket, merev ragyogásokat. Nem az előretolt-szájú, rózsaszín hús-viasz ajkú halakat, a piros állatviasz napfolt-pettyes-fátylú halakat, s a cigányhalakat, amelyek alsó ajka mereven és kereken előrenyúlik, félbevágott véreres viaszbuborékként, mint egyes óceániai törzsek lakóinak megnyúlt alsó-ajka, az alsó íny és az ajakbelső közé helyezett fakorongtól, nem is a zöld porcogó-üveg-szájú bölcsőszájúakat: de a különös akvárium merengő lényeit, áhítat-világát és rebbenéstelen mély-világi geometriáját. És körüllebegtek, mint különös, a magány átlátszó celofán-zsákjába varrt űrutazót a szivárvány-színű angyalok, a legszebb képzelet-lények, az isten-közvetítők, megszámlálhatatlan, nyüzsgő sokaságban a feketearany derengés határtalan-tekintetű létezői, szikrázó virágoskertjei, rozsdába-foszló, bűzös avarba málló katonahullái, szerelmes koponyái, medve-gyapjas csavargói, muslica-zizegésű csendéletei, nehéz-izmú, buzogány-farú lovai, világító pusztái, foszfor-belsejű asszonyai, áttetsző belsejű extázisai, nagyítólencse-metszésű alkonyai, titok-homályú, bánat-mohás erdői, amelyek, mint a romantikus költők versei jajjal-átitatottak, őrjöngéssel, rózsaszőr-mohos meztelenséggel, gomolygó zöld zúgással és szerelemmel. Felémúszott sötét őrület-ragyogással Czigány Dezső, a lázzal-világító keskeny Gadányi Jenő, Barcsay Jenő barna borongása, az elfoszló-könnyű Gulácsy Lajos, mint tétova gyermek-Apolló: a pirosruhás Ferenczy Béni, Vass Elemér vasvirág-magánya, a csupa-hús, csupa darabos szín-izom, csupa vaskos-ragyogású Illyés Gyula-fej, s Kondor Béla huzal-gubancos, világűrbe-szétlegyezett-szárnyú gép-angyala, az árvaságra-karcolt ember-gép-szörnyetege. S azóta, hogy láthatatlan barátság fűz hozzá, hisz zűrzavaros és futkosó hétköznapjainkban, rohanásunkban és lihegő elernyedésünkben, leroskadásunkban és akaratos föltápászkodásunkban idő alig van a találkozásra, azóta megszoktam már Tompa Kálmán élet-akváriuma gyógyító-arany csöndjét, nehéz templomi tömjén-lebegését, s tudom, így vannak vele mindannyian, a költők, barátok, művészek, erőre-áhítozók és gyógyulásra-várók. Ez az ember, aki a legszebb emberi szolgálat mámoros szolgájaként él s dolgozik ma is, immár életének hetedik évtizedében, aki fölfogta, megértette, vállalta a küldetést, fölfogta a súgást, amit a teremtés pillanatában a sors suttogott, boldog lehet, mert életében mást sem tett, csak amit érdemes és amit kell: gyógyított, feledve önmagát, s túlhabzó-gyönyörűséggel szerette a művészetet. Teremtő-erejét embertársaira áldozta, s viharos kedélyét, démoni gyűjtő-szenvedélyét a művészeteknek. Virágzó képzelete és lüktető, eleven gyémántcsepp-koszorúként ragyogó szeretet-koronája magához-ragadott minden szépet, és izgatóan-emberit, mint a merengő húsevő-virágok a zengő, aranycsíkos, fekete-pettyes, vastag hímpor-mohos-szárnyú, totemábra-rajzú, arany-moha-függöny-szárnylevelű létezőket, s fölemésztve őket, lett önmagává, virágzó rajongássá a teremtett világ: azonosúlva mindíg a művel, önmagát-építve mindíg a művészetekkel. Van-e boldogabb sors ennél, s van-e boldogtalanabb vállalkozás? „A segítés mámora volt az életem”, mondotta nekem egyszer egy szív- és vérnyomás-vizsgálat után. Szebbet aligha mondhat ember élete értelméről. Gyűjteményeinek is ez a forrása. Nem a pénz, mint annyi más okos, a művészetet szerető és gazdag emberé. Tompa Kálmán boldog lehet, hogy szükségünk van rá, hogy használjuk gyógyító-indulatát és szenvedélyes okosságát. S mi boldogok lehetünk, hogy szüksége van ránk, mert nemcsak a műnek, de a művésznek is a legfontosabb, hogy akarják, hívják, várják, értsék és szeressék.

Tóth Endre hamvainál^*

Elment egy ember, akit szerettünk. Gyorsan, váratlanúl és rejtélyesen. Nem élt sokáig a halál fénykörével körülöttünk, a pusztulás színes holdudvarával feje körűl, mint egy országúti eperfa, amit a hátulról közeledő jármű reflektora megkoronáz hideg fény-kévéivel, s a fa ott áll fekete magányában. Haláltól-bevilágított élő alakját nem ámúltuk vacogva. Váratlanúl, zuhanás-szerűen merűlt a halálba, húllt gyűrt, a hústól-ellotyogó-bőrű, ősgyíkcsonttaréjú, hörgő elemébe, az önmagában-gomolygó, zöld-bélrendszerű tengerbe, a fortyogó-pöfögő, mérhetetlen nagy amőbába, mint a repülőgép, amelynek szárnyán, tornyain és törzsén sisteregve folyik el a tűz és pusztít a robbanás. Vagy a mi szemünk volt homályos, az önzés kérgesedő szarujával benőtt? Vagy mi raktuk egyre-riadtabb szemgolyónk elé az ostoba játékosság és a kegyetlen tapintatosság rózsaszínű üvegét, hogy ne lássuk, amit ő pontosan tudott és viselt szigorúan és okosan. Most már nincs akitől búcsúzzunk, s akinek zárt arcából olvassuk ki a megfejthetetlenség igéit, s akinek halállal-teleírt arcából olvassuk ki az elmúlás fehér énekeit: a marék hamu, amit ez a hideg urna őríz, s elföd e bánatos, angyal-mosolygású érc-lap, az már az embertelen végső egyszerűség, oly terméketlen és magányos, hogyha van isten és lesz föltámadás, az isten tüzes könnyeivel kell összegyúrja, mint Jézus nyálával Izrael porát, hogy megerjedjen, legyen újra a növekedés és virulás anyaga, legyen újra a hússá-váló föld, amely virágzó buzgalmában csontot növeszt, ereket és belső részeket, testet, amely a vér hínár-kötegeivel átszőtt és ember lesz és szó és áhítat. Az ember, aki elment, nemcsak a térben foszlott el előttünk, fölszívta a halál, mint a köd-kastélyt Arany János versében a reggel, s roskadt egy kupac ember-porrá, hogy elférne egy illatos, jövővel-teleírt kisgyerek-tenyérben, de időben is hátrál az emlékezet Tündérországa felé, áttörve a múlt élő tüskebozótját, s átgázolva a jövőidő ezer falánk amőbaszáj-begyűrődésű mocsarán, a tér ismert és ismeretlen formáit akadálytalanúl bejárva, az anyagot átütve, mint az elemi részecskék, nem megszűnve, de önmagát antilétezőként folytatva, átalakulva, mert nemcsak az anyag nem vész el, de átalakúlva él tovább, önmagát szétsugározva, új formában örök – de az ember halál-alakja, az emlék-ember is örökös életet kap a látszólagos pusztulásban. Fölidézhetném elfoszlott alakját, szavaimmal fölrajzolhatnám a levegő áttetsző falára tegnapi lényét, ember-képét: laza-gyűrődésű, apró májfoltokkal, kis szemölcsökkel csillagzott arcát, amely tűnődésre és elmélyülésre bíztatott, önmagunkat kérdőjelezte meg, mint távoli galaktikák: fénycsomós és fényesség-csalánzós, foszforszakállas csillagvilágsziget-medúzák fényképei. Kissé rekedtes lágy hangját, amelynek meleg árnyéka, mint a világtérben az üstökös uszálya, hosszan végig-húzódott napjainkon és érzékeinken, s pamut-foszlányai még most is ott lebegnek deres szívünk redői és gyökeres bőre fölött, s égetnek beleragadva, mint véres vattaszál a sebbe. Fölidézhetném egyetlen kórházi látogatásom szelíd és emberformáló délutánját, nem is sokkal a halála előtt, a verejték-gyöngyház-álarcú arc okos mosolyát, elvékonyodott karját, amelynek emlékét halálig őrzi vállam, ahogy a kórház folyosóján, mint járni-tanuló-gyermek jött velem: az életvágy szívós indája volt az, vagy súlyos tollakkal és buja pihékkel elnehezülő angyalszárny, amelynek láthatatlan toll-lombozata betakar. Melegét most is érzem, s hallom a toll-vitorlák könnyed moccanásait és borzolódásait; s ha bal vállam fölé nézek a levegőbe, ott látom függni arcát a némaságon, a gyötrelem és a fegyelem húllni-kész, érett levelét. De az ember-angyalt megette a dühöngő anyag szemérmetlen erjedése, és a testet falánk izgatottsággal megette a tűz. Az ember-anyag nem bírt a halál-anyaggal: a kezdetté omlott a legyőzetésben. Mit tudok róla? Nem ismertem gyermekkorának történetét és ifjúkorát, életének tavasz-virágzású, vagy sivatag-árva, vagy jégszilánktól-zimankós tájait, sőt férfikorának utolsó, a szorongás köd-rongyaival begöngyölt szigetét is csak úgy, mint fölötte lassan köröző madár, mely néha leszáll a magány deres szírtjeire, de aztán föllebben újra, s csak fehér-csóvájú kiáltozásait, vagy vérgyökeres, szarú-szalmaszálú tollát hullatja a sziklák és ködök közé. S most már csak az elsűllyedt sziget örvény-nyomába ejtheti szikrázó búcsúszavait. De azt tudom: a kevesek közűl való volt. Azok közűl való: akik értik, élik és szenvedik a haza, s a világ kapcsolatát, akik tudják, mit érünk önmagunkban és hogy hatalmas hiányaink nemcsak a szenvedés, de a romlás forrásai is. Vágyott a mindíg-többre és bíztatott a mindíg-többre, lemondva önmagáról, szétsugározta önmagát, mint amikor a laza kozmikus ködanyag csillagcsomóvá zsugorodva össze szétlöki fényét, mert ez az ő megvalósulása: elmúlás az átváltozásban. A megértésre-törekvők közé tartozott, az olvasók és merengők közé, akiknek szava mint háborús éjszakán a gyertyaláng, leolvasztja önmagába-fagyott arcunkról a dér-borostát. Jó volt együtt ülni vele és okos, szelíd szeméből kiolvasni a szép bíztatást: legyen szavad még pontosabb, még izzóbb és izgatottabb, bízz magadban! Ember volt, aki lényével arra tanított, hogy sose hajtsuk meg a szabadság lobogóit az elmúlás előtt. De nehéz szavakkal hímezzük az élet fény-szövetű zászlajára a szabadság felejthetetlen szavait. Nem a testnek: a homloknak és a szívnek, ami nincs már, s aminek maradéka, mint egy marék hókristály új-megvalósulásban emlékszik régi életére, de ennek az embernek mondom, aki rejtelmesen és örökké itt kering emberi világegyetemünkben, mint kozmikus mikrótestek a világ-végtelenségben, átütve az anyagot, megbontva a régit, és új-részecskét teremtve az összeütközés-robbanással, aki itt kering robbanva és sugározva szívünk és emlékezetünk anyagában, ennek a titokzatosságnak mondom: nincs szebb, mint az élet és halál. Mint ez a konok és végtelen folytonosság. Ne higgyünk könnyeinknek!

Zöld vihar, sárga szél, temetők^*

Nem tudok beszélni a színekről és a formákról, sőt még arra sem vállalkozom, hogy az alkotás vegyi folyamatairól írjak e rövid bevezetőben, csak egy-két tulajdonságát akarom említeni a képeknek, (amik ugyan még nem teszik a művészetet, mint ahogy az ideghálózat, a tüdő és az agyvelő sem az ember önmagában, de annak elsőrendű alap-része), amiket örömmel fedeztem föl Szántó Piroska munkáiban.

Szántó Piroska megérezte, hogy a létezés legfontosabb gondolata a természet, amely legyőzhető és formálható, és mégis legyőzhetetlen; amelynek fölismerhető és összefüggéseiben magyarázható törvényein túl van valami komor, vad, életigenlő, hódító jelentése, a formai, felületi látványon túl az eredet sugárzó belsőlátványa, ha úgy tetszik: remegése. Nála ez a megérzés szelíd, emberi növények és ember-művelte tájak, az embert-kísérő elfajúlt és átnemesített természet ábrázolásában jelentkezik: pusztuló, vagy fölvirágzó, sárga szélben átszűrt, holdas árnyaktól megrettent, vagy buja, beteges lázzal fölvirúlt kertekben, termőföld-részletekben, esőben táncoló kukoricás zöldarany mámorában, elvadúlt kertekben és napraforgó-kórók aszott csontváz-diadalában, mátrai vagy badacsonyi tájak geometriává egyszerűsödött, megművelt látványában, vagy éppen agg, őskígyószerű, görcsösen-dudorodó sivár fekete venyigékben. Ez az embert-környező természet nála nem pompázatos, de ideges, szorongásos és szomorú; – mégis, ha a gyerekkor tódúl föl rajzaiban, az öröm irányítja formáló kezét: mert csak az öröm tudja (és mennyi öröm-emlék!) oly szorgalommal, kifogyhatatlan szeretettel, közöny-ellenes búzgósággal megépíteni a nagy-erű kórólevelet, a vidor-pofájú szöcskét, a kegyetlen és mégis oly nevetséges imádkozó sáskát, a varangyokat, rovarokat, merengő virág- és fű-szárakat, láng-fejeket és szerelem-asztalokat: egyszóval a gyerekkori rét apró micsodáit és harmatos dúcait, amelyek valaha, akkor, egy-szinten voltak a szemünkkel, egy-szinten voltak gyermeki-szívünkben a megismeréssel, testvéreink voltak és barátaink. És itt utalnék Szántó Piroska művészetének egy másik tulajdonságára: a humorra, amely ugyan nem derengi át egész munkásságát, inkább munkásságának egy szakaszát, de amely kétségtelenűl jelen van ezekben a természeti apróságokban, kicsíny létezőkben; illetve a szemléletben; hiszen oly komikus a mi rettentő és haragos századunkban ez a lét-alji világ, a fölismerés és a pusztulás idején ez a mégis-örökre-győztes, zöld, gondolat-nélküli erőszak, mert kifogyhatatlan, oly komikus és oly emberi (igen!) a temetőbogár, aki farsangi álarchoz, vagy húsát, haját, szemgolyóit-levedlett koponyához hasonlít, vagy a béka, amelynek önteltségére és nedves butaságára tudnék, de nem hozok emberi hasonlatot. Ez, a humor alkalmat ad a meghökkenésre, de az ember-ábrázolásában rejlő humor már közvetlenebb és szomorúbb. Portréi, arcképei sokkal ritkábbak, mint más-anyagú képei, mégis, fontos szigetek ezek, mert irányt adnak, eligazító-állomások, mint elhagyott tájon kis posta- és telefon-központok, jelzést adnak az ember világa felé, az ember felé, aki e világ fölött él, szenved, örűl, bajlódik, boldogtalan-boldogan.

És utoljára hadd szóljak egy harmadik tulajdonságról (nem szólván sok másról, hisz ez sem célom, sem föladatom), hogy mennyire magyar (erőszakos népi jellegzetességek nélkül is) ez a Szántó Piroska-ábrázolta növényi-emberi valóság. Magyar, mert a mi gyermekkorunk, múltunk és jelenünk ez, tájban, növényben, emberben; s a dolgok egymásra-épűlt halmazán is van valami másutt-meg-nem-jeleníthető, másutt-és-másképp-el-nem-mondható, valami rejtelmes, sívár és mégis oly életünkben-nélkülözhetetlen sugárzás: csakis a tájban vagyunk azok, akiknek lennünk kell maradéktalanúl: fajtánkkal, történelmünkkel, jelenünkkel és jövőnkkel-egyek, azonosak a szétporlásban és küldetésben. Magyar táj, magyar ecsettel írta egy verse fölé századunk egyik legszebb és legnagyobb költője: Juhász Gyula. Igen: magyar tájat láttok itt magyar ecsettel vonva, kedves barátaim, egy művész eszmélkedését, akit nem szükséges iskolák, vagy irányzatok rendszerébe sorolni, mert olyan amilyen, önmagában: ha szabálytalan, akkor nem szabálytalanabb, mint ez a világ, ha fölsejlik a hagyomány: akkor ez csak ragaszkodás; mert beszélni akar: és ez mégiscsak a legfontosabb.

Egy művészről és önmagunkról^*

Már több mint egy évtizede ismerem ezt a fiatal művészt, pontos és céltudatos-kezű grafikust, a megvalósítás törvényeit és módszereit kristályosan tudó mesterembert, a nagyszerű, modern könyvművészt, a betűk, a formák, a könyv megbűvöltjét és ihletettjét: Kass Jánost. S őt is, mint annyi társát, barátaimat és kortársaimat, a gyötrelmesebb-indulatúakat, vagy látomásos-agyúakat, a szelídebb-örvényűeket, vagy önmagukat-keresőket, azzal a finom szorongással, madár-kiváncsisággal és fontosat-váró ünnepi izgatottsággal, Gábriel-indulattal figyelem, mint költőtársaimat, a velem-együtt-indulókat és a megsokasodott fiatalokat. Mikor érik művészetük nemcsak önállóvá, de a kimondásban és megfogalmazásban a lét-értelmezésben és a világ-szerkezet-ismeretben, egyszóval a művészi megvalósulásban törvényszerűvé, az egy-igazság törvényerejű lényegévé, vallomássá, sorssá, megmásíthatatlan végzetté, a szó egyszerű és könyörtelen értelmében. Hogy mikor válik kezükben a ceruza, a toll, a fémtű, az ecset, a kő, az agyag, a drót, a fém, a rongy, az üveg, a festék, a fölhasznált tárgy-halmaz, a szög, a gyertya, az üvegszem, a madárcsont, állatszőr, halpikkely, vagy fémfonál-gubanc, tehát fölsorolhatatlanúl minden, amit az elmondás érdekében fölhasználnak, vagy használni megpróbálnak: vérré, virággá, csillaggá, halállá: önmaguk, képzeletük, önismeretük és világuk megmásíthatatlan lényegévé, törvénnyé. Mert a művészet nemcsak a törvény szűntelen, befejezhetetlen keresése, de a törvény megvalósítása is. Kutatni és meg-nem-nyugodni: ez a föladatunk! S a kutatás és meg-nem-nyugvás, a lázzal-átitatott keresés és mindíg-újraformáló kezdés Kass János szellemi és gyakorlati programja is. Kelet-Európában és nem utolsó-sorban Magyarországon évszázadokat kellett behozni, nemcsak a történelemben, de a képzőművészetben is. Európának ezen a sokat-perzselt és sok-jajjal-belombozott, megtöretett-csontú földrészletén a művészet azzal volt több, vagy kevesebb, hogy mindíg magával-hurcolta, mint vállcsontjára-forrt véres szárnyakat, vagy szíve-köré-nőtt aranyköpenyt, mohos kő-álarcot, vagy buja virág-koronát, álmot, átkot, vagy küldetés-hitet: a megváltó-céltudatot. Mi nem tudtunk még játszani, mert nem értünk még rá játszani. Hiába kérte meg a szörnyeteg-fölbomlás előtt József Attila a játék jogát a jövőtől: nem adatott máig sem meg nekünk a könnyű mámor, a gyermeki tevékenység, a gyermek-buzgólkodás és komolykodás minden-sejtet-betöltő öröme, lényünk szines mélytengeri derengése, a csönd-virágzás, vagy a hajnali fényt-váró boldog madár-kiáltozás. Az elmaradás (ami a föladatvállalás és a csöndből-kiváltódás indulatát lopta szüntelenűl szívünkbe és agyunkba) a képzőművészetben, de elsősorban a grafikában, illusztrációban, könyvművészetben volt talán a legnagyobb. S máig: ebben tettük meg talán a legtöbbet, bátran mondhatom: emelkedtünk Európa és Amerika, a világ legjobbjainak színtjére. S e fölemelkedésnek olyan fiatal mesterek voltak a részesei (hogy ezalkalommal mást ne is említsek, hiszen most csak róla van szó) mint Kass János. Indulása, első föladata, a szárny-toll-szárogatás, a csontszilárdság-próba, a légörvény próba idején, (ami a dogmák tűzketrecébe gyömöszöltetésnek ideje is volt, a kőkalicka-lét ideje, ahol néha azt hittük, fölöslegesen növesztettük színes tollainkat), az első tétova emberformálás és természet-építés idején, mintha Daphnis és Cloé ligetéből, a latin-értelmezésű mitológiák patakjai mellől, az Aranyágutáni latinság szelíd és aranyredő-göngyölgésű tengerei felől lépnének ki ágat, galambot, madarat, gyümölcsöstálat tartó kecses és könnyed és mégis kő-lábszárizmú, gömbölyű-mellű lányai, furulyázó ifjai, a táncos-léptűek, hermetikusak, önmagukba-zártak, szálkásak és világot-nem-ismerők, nem Propertius-bánatúak, és nem is Homéroszi-véres-szakállúak és barbár-fogsorúak. De játékosak és személytelenek, inkább egy stílus képletei, mint a lét ember-szavai. De az egyre-nagyobb feladatvállalások, az egyre-nagyobb ismeretek, a töprengés-vásznaiba-göngyöltség és a könyörtelen idő szorítása meglazították ezt a keatsi görög-váza-merevséget és személytelen ünnepélyességet, s lett grafit-szava, vagy rézkarc-tű-szava, vagy toll-szava esendőbb és így általánosabb, egyszemélyibb és jelentésében keményebb. Kass János, aki (csak költőként mondhatom) a mesterség minden titkát ismeri, megértette, hogy a művészet nem különállás a létben, de megvalósulás a létben, nem cél, de a lényeg, úgy kiválás, hogy azonosulás. S ez a föladataival-azonosulás az önmagával-azonosulás bátorságát hozta magával. Ennek a bátorságnak megrendítően-szép példája vad-tajtékzású, barbár-habzású, féktelen fehér-szőrhömpölygésű, szerelemmel, bikákkal, barbár-fehér szőr-rengetegből, ősisten-szakáll-habzásból kiáradó, szőrkoszorús-szájakból kihömpölygő bibliai átkokkal és parancsokkal, szikrázó kő-szőnyegként kigöngyölgő végzetes ősénekekkel, dárdákkal, bikaherékkel, asszonyöl-erjedéssel és férfiágyék-virágzással, komor fekete zengéssel és megváltást-váró, istent-hívó sikoltozásokkal és őrjöngésekkel zsúfolt Mózes-sorozata Madách Imre újra-fölfedezett nagy művéhez. Ezzel a fekete sírás- és átok-sorozattal jutott el Kass János a törvényszerű beszéd, a sorsszerű művészet vállalásához.

Csillagtörmelék^*

Költő a világegyetemben

Rövid vallomás magamról^*

Nagyszüleim közűl anyai nagyanyám él csak, özvegy Andresz Jánosné, hetvenhat éves, élénkszemű, mindíg-érdeklődő, jókedvű nagyanyám, aki lelke és lába egészségét máig megőrízte, futkos ide-oda, kijár a szőlőbe kapálni, a temetésekre, morgolódik, civakodik a nála sokkal tűnődőbb-kedvű, hallgatag, szigorú, keményerkölcsű, nagy lelkiéletet élő lányával, anyámmal, akinek özvegységét szinte nem is veszi jónéven és nem bánná, ha ezt a konok és fölemelő zárkózottságot fölgyújtaná egy egészséges, jókedvű férfi, annak ellenére, hogy apámat éppen a derűs lelke miatt nagyon szerette, s ő maga is fiatalon megözvegyűlt, négy gyerekkel állt a koporsó mellett siratva nagyapámat, aki az első világháború valamelyik frontján fázott meg és hazautazván, itthon halt bele a háborúba, tán harminckilenc éves korában; s azóta férfira még csak nem is gondolt, nem ment férjhez másodszor. Orra horgas, arca a meglazúlt szövet gyűrődéseivel, kacsos ráncaival, vaskos, domborműves pénzként előre-toluló állával, halántéka fehér horpadásával s a csomós, barnapettyes bőr-erszényéből elővillogó kék szemével rendkívűl hasonlít az öregkori Goethe-képekre, ami nem is csoda, hiszen ősei svábok voltak. Ahogy ő mondja, a Fekete-erdőből vándorltak, vagy települtek ide hajdanában. Családfámról alig tudok valamit, illetve nagymama is alig tud többet nálam, lehet hogy csak nem beszél róla, de az is lehet, hogy nem is emlékszik többre, mint egy-két, most már állóképpé merevedett időszakra, érdekesebb emberre és emberi tulajdonságra, de ki tudja, nem alakította-e át a megélt valóságot, vagy lánykori emlékeit, s az is lehet, hogy már az emlékeit is meghamisítva kapta apjától, aki cipész volt, vagy édesanyjától, akiről még egy szót sem szólt eddig. Az olyan emberek, mint nagyanyám is, és az ő szülei, ősei, elsősorban a saját jelenüket élik, legfeljebb az utódok lehetőségeit, az unokák jobb-megélhetését remélve és inkább a jövőbe tűnődnek, mint a múltba, a múltat, az elődöket, azok elődjeit elfeledik munka közben s legfeljebb nagy ünnepeken, nagy megrendülésekkor, születés, vagy halál alkalmával merűl föl bennük az apák, dédapák törmelék-arca, mint az apadó vízből nádtorzsok, rég-kivágott jegenyék vizinövényes rönkje. Így aztán én, a tizenhárom unoka és dédunoka közűl az egyik, szinte részese vagyok a megszülető mítosznak, gomolygó ködből bukkan ki egy-egy ősöm, egy-egy sziget, a többi elmerűl, nincs láncolat, s legfeljebb a fejemből egészíthetem ki családfám történetét, ahogy nekem tetszik, hiszen a holtakat hiába faggatom, nekünk nem volt családi krónikánk, a szájhagyomány hajszálerei az időnek csak nagyon kis testrészét futják be, nagyjából azok is elsorvadtak az elmeszesedő idővel, és a kapcsos német biblia, illetve valami régi történelemkönyv egy-két rosszúl-följegyzett évszámnál és névnél nem mond többet. Az őseim bizonyára nem voltak nagy hősök, följegyzendő dolgok elkövetői, vagy elviselői, csak közkatonák és adófizetők, a falú, a szomszédság, a rokonság, amíg éltek, együtt élt velük, és haláluk után egy nemzedékkel már az emlékük is elbizonytalanodott, elsüppedt az új-jelen-idő bürkeivel, töviseivel kiszakállasodva, akárcsak a sírjuk. De az mégiscsak érdekes, és ezt csak a napokban tudtam meg, hogy dédszüleim általában jómódú parasztok voltak, egyedűl az apám apai ága, a Juhász-család volt következetesen szegény, de a Steinhauser, az Andresz és a Gallina-dédek egyáltalán nem nyomorogtak, a nagyapák, nagyanyák pedig már földtelen napszámos-szegények voltak, s gondolom, a dédszülők is a szegénységbe vedlettek életük utolsó szakaszára, viszont abban sem vagyok biztos, sőt egyre bizonyosabban nem hiszem, hogy legtöbbször gazdasági oka volt az elszegényedésnek, azt hiszem, sokszor a lustaság, vagy az álmodozás szakított le egy-egy föld-darabot és mosta szét porrá és porfüstté, legalábbis erre enged következtetni Andresz nagyapám apja, aki több fertály földet eladott titokban, a felesége tudta nélkűl, a pénzből könyveket vett, felét eldugta a padláson, felét a kukoricás mellett levő híd gyűrűiből egy kő kiemelésével képzett kőszekrénybe rejtette, s azontúl olvasással töltötte nagyrészt az idejét, hol a padláson, hol a kukoricaföldön. Szellemi táplálkozás közben derűlt ki a hamisság, tudni-illik már vagy három hete kapált talán félholdnyi kukoricát, s egy nap a felesége, nem értvén a lassúság okát, utána lopódzott, s ott találta az öreget, zsíros kalapját a szemére tolva, hasonfekve a zöld-ingű cseresznyefa alatt, pipázott és elmerűlt egy lexikon-nyújtotta szellemi élvezetben. Bevallom, mint ahogy az sem túlságosan foglalkoztat gondolatban, hogy magyar, sváb és olasz vér keveredik bennem, úgy az sem, hogy a múltban egyre inkább szétlombozó-eredetű elődeim vagyonosak voltak-e, vagy nem, talán inkább az, hogy ez az időszakos megvagyonosodás hosszú gyűjtő-folyamat volt-e esetenként, vagy egy-egy ember kezén hirtelen fölgyülemlő módosodás? Juhász nagyapám vasúti munkás volt, pályamunkás-e, vagy fékező, nem tudom, apró, tömöttbajszú, haragos ember; Andresz nagyapám napszámos, középmagas, szálas, hosszú, kétoldalt vízszintesen az arcoválból kiszökő fekete bajszú, széparcú, megértő, inkább szomorúszemű férfi, vastag, sörényes szemöldök-bozontjának ívei egyenes homlokfalat tartanak, a tűnődő homlokra oldalt-választott, lágy hullámzatú fekete haj fekszik: őt csak fényképről ismerem, s olykor Jani bácsi, anyám bátyjának arcából sejlik ki emlékarca, öt gyereket nemzett, egyházközségi iskolai ellenőr volt, s mert szép írása volt, takarékpénztári tiszteletbeli írnok és Schulteisz-boltosék szőlejét dolgozta, tőlük is ment Amerikába, illetve a bolt pultjáról röppent el (ott ültek pálinkázva hitelbe) anélkűl, hogy az asszony tudta volna, s már csak New Yorkból jött a levél, hogy a felesége menjen utána a gyerekekkel, de az nem vállalta a kockázatot, s ő se tudott egy gyárat összemosogatni, hát egy, vagy két év múlva visszajött, ahogy indúlt, szegényen, hajófestés ellenében hajókázva vissza Európába az óceánon.

Anyám, született Andresz Borbála a harmadik gyerek volt, már egészen aprócska korában szolgáló egy meglehetősen zsugori nagynénikéjénél, aki anyja helyett lett volna anyja az árvának, de amikor megszökött tőle, nagyon megsértődött, tán másodanyai szeretetét érezte alaposan meggyalázva. Boriska ezután a házasságáig különböző helyeken dolgozott Budapesten: zsákvarrodában, gondolom, egészen fiatalon, hiszen még nagyon régen említette nekem, hogy ebédszünetekben a zsákhalmaz tetején birkózott a lányokkal; csokoládé-gyárban, doboz-gyárban, építkezésnél, mint malter- és téglahordó, és a házassága előtti években egy zsidó ügyvédcsaládnál cselédeskedett. Apám, néhai Juhász Ferenc a kömíves-mesterséget tanulta ki, kőmíves-segéd lett, de röviddel a házassága után, körülbelül az én születésemmel egyidőben, 1928-ban lett tüdőbeteg, a betegségnek az egész szervezetet átfogalmazó elhatalmasodása következtében rövidesen más, az állandó-lázban-ihletődő testet kevésbé kihasználó, a tüdővérzéseket föl-nem-fakasztó munkát kellett keresnie, így lett altiszt egy Budanil Rt. nevű vállalatnál, ami tudomásom szerint az I. G. Farben magyarországi képviselete volt. Apámnak volt egy gyönyörű gombos, réz-virágokkal-kivert tiroli harmonikája, a pávafarokként szétlegyeződő, üres szemgödörre szemhéjként tapadó, boldog termesz-anyaként szerelmesen földagadó fújtató bőr-tollvégei virágírásos rézzel-beszegettek, a ránc-gyűrődések szélei, a nagyon-ízelt hernyószerű bőrszelvények, finom, pórusos sárga bőrrel voltak beszegve és kivarrva, mint a tökösverebek szája, még nagyapám hozta ferencjózsefi katonáskodása idejéből. Apám csodálatosan játszott rajta, esténként, vagy vasárnap délelőttönként a nagy szederfa alatt űlve, talán ez a harmonika volt a tuberkulózis oka, mert akinek ilyen hangszere, de kevés pénze van, mit tehet, tagja lesz a zenekarnak, és lakodalmak, búcsúk alkalmával vidítja társait tisztességes honorárium ellenében, aztán megrészegedik a bőr-fém-hangszálú torok-kötegtől, a vékony-mély síphangoktól, a bortól, elbukik egy téli hajnalon, puha kupacot, tollas tetszhalott-sírdombot növeszt rajta a hó, másnap már erősen köhög, s egy, vagy két év múlva már a műtőasztalon ül, ébren egy nagy bádogtálban, bordáit, akár a kertész nyesőollóval a vadhajtásokat, kimetszik, s a nagy harangtükörben még a saját szíve verését is láthatja, ha van ereje hozzá, ül, mint egy fölboncolt csirke, egyre álmosabb lesz, miközben ereiben kis motor-pumpától lökdösött sós-víz kering. Így volt. Szegény szemérmes apám, emberek között a legelső, a legbátrabb, nagy fehér kezeivel vígan-vezénylő, köhécselő és dalárdista, rekedt tenor II, aki csak állt a többi aranyhárfával-díszített, ibolya-kék bársonysapkás daltárs között, mert a féltüdő nem nagyon bírta a Beethoven-förgeteget, jegenye-testű, akit rokkant válla villámsújtotta fához tett hasonlóvá, nem is tudta, hogy mit mondjon, amikor első verseskönyvemet hazavittem neki, azt hittem örülni fog, büszke lesz rám, de félt, igyekezett eltitkolni szorongását, és csak anyámnak bizonygatta később, hogy rossz útra vitt önfejűségem és makacsságom, költőnek lenni egyenlő a nyomorúsággal és az éhenhalással, és miért beszélem én ki a világnak még őket is, ebből nekik is, nekem is, mindnyájunknak baja lehet. Most, hogy a szívemben föloldódott a dacos, vad emberektől-félelem és elfoszlott a létemet-begöngyölő keserűség, mint a köd és már naponta kétszer is kell borotválkoznom, megértem (és ez az igenlő megértés egész lelkemet a maga képére formálta), hogy nagy-lombú rokonságomnak minden tagja kedves, csodálatos ember, s tulajdonképpen beszélni kéne valamennyiükről, hiszen gyermekkoromnak, kamasz-robbanékonyságomnak és költővé-serdülő életemnek szinte csak vegyelemzéssel kimutatható alkatrészei ők, az ő jellemük, egészségük, de különösen érzékenységük finoman áterezte a szívemet, mint az őszi szélben futkosó bütykös-térdű füvek a földet. Mégis, csak Jani-bácsit említem, anyám bátyját, a szobafestő-mázolót, nagydobost a sramli-zenekarban, akit tán a legjobban szeretek, aki mókázik örökké, bár veséje, lába, háta szaggat, s már többször kizuhant létrástúl festés közben a bérházak második-harmadik emeletéről, több gondja volt, mint száz embernek egyűttvéve, de minden szava harmatos, jószagú, mint az augusztus-reggeli nagy, telt, zsíros és vérgyűrűs virágok, és úgy sarjad ki belőle a jókedv, kövéren, szinte lucskosan a vídámság nedveitől, mint a vetés. Ő is vonattal járt Budapestre dolgozni, mint apám. Ő hozta apám halálhírét is, csöngetett reggel, egy szót se szólt, láttam, sárga arcát összevissza kaszabolta a fájdalom, a virrasztásban-kitódúlt piros szakálla, mint a maszkká-merevedett gyötrelem, őszi-kék szemében tört, rendezetlen fények, bejött, topogott, körűlnézett, aztán hirtelen, szinte vezényszó-szerűen kivágta: „fogadd őszinte részvétemet”. Mást nem tudott mondani, rágyújtott, és szótlanságával bátorított férfiúvá lennem véglegesen.

Szüleim szerelméből két öcsém is termett, Gyula 1930-ban, Jancsika 1932-ben született. Jancsika tíz-hónapos korában agyhártya-gyulladásban meghalt, neki a születésére és a halálára is pontosan emlékszem: mikor született, a csönd-kíváncsiság-ünnepélyesség érzése lepett meg minket Gyulával, halálakor meg valami fínom derengő derű töltötte el a kettőnk szívét, a jó isten tudja miért, ott álltunk a kis világoskék koporsó mellett, a koporsó az asztalon feküdt, födele a kályha mellé volt támasztva, Jancsika meg cukorból volt, áttetsző fülecskéjére göndörödött a megfagyott angyalhaj, összekulcsolt átlátszó kezei erekkel-behálózott celofán-kesztyűk, kék-gyökeres, hulló rovarhártyaszárnylevelek, nagy fekete szempillája úgy állt ki ebből a rózsaszín álomból, mint szétlegyezett hímpáva-farok, mama meg azt magyarázta, hogy Jancsika azért halt meg, mert megette a kenyér-cédulát, és az eldugaszolta a kis vesszőjét, nem tudott pisílni. Tehát mi se együk meg a kenyércédulát. Gyermekkorom Giotto-képe volt az a reggel: kékzománc-ég, aranylegyező-glóriák, vadhattyú-szárnyú, arannyal-hímzett-ingű angyalok között az újszülött-halál. Világoskék Szent Mihály-lován vitte hat fehérbe-öltözött lány a temetőbe, hogy legyen liliom-forgács, kristály-lélekharang, arany Jézuska-csengő, angyalszárny belőle. Gyermekkorom: zűrzavar, fájdalmak ismétlődése, nosztalgiák, gyermek-örömök és gyermek-büszkeségek, kimondhatatlan rettegések, félelmek, megfogalmazhatatlan állapotok olyan gubanca, amit a tülekvő emlékek leírásával nem tudnék kisimítani. Nem is beszélek róla. Apám nagyon szerette a bort, a barátokat, anyám a csöndet, a fegyelmet és a könyveket. Sokat sírtam a dunna-alatt, és nagyon tudtam örülni a békességnek. A négy elemi elvégzése után szüleim Bicskére írattak polgári iskolába, oda jártam vonattal Biáról, egész kamaszkorom vonatozással telt el, hiszen a polgári iskola után meg Pestre jártam kereskedelmi középiskolába, bár apám azt szerette volna, ha kitanulok valami jó mesterséget, próbált műszerészinasnak szerződtetni a Gamma-gyárba, nem vettek föl, de igazi vágya az volt, hogy textil-festő legyek, az szép szakma is, és jól lehet vele keresni. Én meg azt sem tudtam, hogy mit akarok, jártam ugyan a kereskedelmi iskolába, a szakma, a könyvvitel, közgazdaságtan, a kereskedelmi számtan iránti tökéletes undorral, de amíg a polgári iskolában minden vágyam a repülés, úgy itt már a lét centruma a költészet volt, minden megpróbáltatásával egyetemben. A diákévek nyarait átdolgoztam, hol az uradalomban napszámban, hol a kőműveseknél segédmunkásként, estéit meg virradásig-lobogó olvasással töltöttem, költőkkel, misztikusokkal, látnokokkal, filozófusokkal, káotikus lélekkel, vad, nyers, sokszor a megsemmisülés-vágyáig-finomodó sejtelmekkel, éltem gyakorlatilag teljesen céltalanúl, szüleim nagy bánatára, verseket írtam, pontosabban próbáltam írni a konyhaasztalon, hajnalig égetve a villanyt, és hallgatva a fényre fölriadó apám, vagy anyám szeretetteljes szidalmait, vagy keményebb korholását, lázadoztam ellenük, s egy kis nyomásra csak úgy csurgott belőlem a dekadencia, mint a virágszárból a nedvesség, ha megszorítják. Ezidőtájt lett barátom, illetve lettem tanítvány-barátja egy nálam öt évvel idősebb festőnövendéknek, képzőművészeti főiskolásnak, nekem mesternek, Hantai Simonnak, akit rajongásig szerettem és tiszteltem, s annak ellenére, hogy már nyolc éve nem láttam, ma is úgy emlékszem rá, mint a megtestesűlt Művészetre, kis paprika-piros szakállára, szeplős fejére, cinóber-piros hajára, gyors, lobogó mozdulataira, tettre-buzdító barátságára, a legnagyobbfokú önzetlenségére gondolva, ma is azt az odaadó kamasz-rajongást érzem, mint hajdanában, amikor hajviselete utánzásra, állandó lelki-izgalma munkára késztetett, egyszóval a hűségre. Éjszakákon át beszélt nekem Dantéról, Baudelaire-ről, Babitsról, az egyiptomi, az etruszk művészetről, Masaccióról és Michelangelóról, Picassóról és Proustról, a modern filozófiai irányzatokról és Cézanne-ról, hirtelen nem is tudnám elsorolni valamennyit, könyveiket ő adta a kezembe, képeiket ő mutatta meg albumokban, folyóiratokban, otthon és a Képzőművészeti Főiskolán, és bíztatott: ha olyan verset írok, amelyik már valóban jó lesz, meg fogja jelentetni; bemutatott fiatal festő-barátainak, elvitt a Főiskolára, levelezett velem, beavatott élete legbenső titkaiba. A háborút egyűtt éltük át bújdosva, ő katonaszökevény volt, nekem, mint tizenhat-évet-épp-betöltöttnek szintén el kellett volna menni katonának, de még jelentkezés előtt visszaszöktem Pestről: a sorozóhelyi gyermek, kamasz és férfi-láva ideges, buborékzó és vérzeni-rendeltetett hömpölygéséből, otthon bújtam a jelzőrakétákkal-teleírt, üres kígyóbőrként mintásan-ropogó Karácsonyig, és 1945 őszén már mind a ketten Budapesten laktunk, én albérletben az Üllői-úton, barátom pedig megnősült, és a Damjanich-utcába költözött egy félig-romos lakásba, ott töltöttem aztán én is estéim nagyrészét, nagyon-hallgatva, kisebbségi-komplexusok szövevényeivel lelkemen, mohón, dacos és titkolt elrendelés-tudattal, mégis valami félig-bódúlt állapotban, figyelve és lebegve a ködben egyszerre, sértődésre mindíg-hajlamos szívvel, boldog-boldogtalanúl, tehetetlenűl, megoldott-kéveként-széthúlló akarattal és kutya-hűséggel. Úgy emlékszem ezekre az évekre, mint aki sűrű, kábító, fojtó ködben tántorogtam, eljutottam valahová, de a szervezet zihál, egyre álmosodik, olyan voltam, mint a béna, aki gondolatban fölemeli a két karját, de a valóságban csak lóg bábuk rongy-kezeként. Teljesen tehetetlen voltam. Két ép sort nem tudtam egymás alá írni, sőt egy gondolatot sem tudtam tisztességesen megfogalmazni, milliárd törmelék-verssor, már roncsnak-nemzett versszak született, bágyadt voltam testileg, lelkileg. Egyetlen dolog foglalkoztatott szüntelenűl: az öngyilkosság. Erről ugyan senkinek se beszéltem, de ezt a tervet részleteztem állandóan, színeztem magamban, egyre készülődtem rá, s közben két koffernyi, különböző költők hatása alatt kelt vers-rom, próza-vers született, őriztem is őket jóideig, de 1952 őszén a krumpliszárakkal együtt eltüzeltem őket otthon a kertben. 1946 nyarán érettségiztem, az akkortájt írt verseket megmutattam tanáraimnak, és rövidesen, egy Weöres-kötet vásárlásakor, a Móricz Zsigmond-könyvkereskedésben megismerkedtem Weöres Sándorral, akinek nagyon tetszettek a versek, aki nagy szeretettel bíztatott, barátjául fogadott. Lassan az írókkal is találkoztam, megismerkedtem Kormos Istvánnal egy egyetemi felolvasóesten, ő vitt el a Centrál-kávéházba, ő jelentette meg első két versemet a Diárium 1947-es karácsonyi számában. 1946 és 1948 között bénultságom a legnagyobb fokot érte el, mint akit elvarázsoltak, magamnak-is-idegenűl lődörögtem Bia és Pest között, szüleimnél laktam ugyan, többször kísérleteztem az egyetemmel is, munkával is, de pénzt nem kerestem, egyetemre nem jártam, csak voltam és szégyelltem magam, hisz apám már pamutfonodában dolgozott a kavernás féltüdejével, egyre erősebben köhögött, nagyon szegények voltunk, én a papa ingeit, ruháját, télikabátját hordtam, dolgozni egyáltalán nem volt kedvem, beleszerettem egy vegyészhallgató-lányba, és szívtam festő-barátom cigarettáit. Igen, nagyon szégyelltem magamat, és amikor ez a szégyen és nyugtalanság már csurdig betöltött, nem akarván szüleim nyakán tovább élősködni és poshadni, mint a talajvíz a cigánygödörben, a nyomorúság kákicsaival, szúnyoglárváival, csíkjaival, piócáival, ebihalaival, csíboraival és kecskebékáival tömötten, elhatároztam, hogy eljövök véglegesen otthonról, szegény szüleimtől, hiszen annyit bánkódnak miattam. Olvastam valahol a fölvételi felhívást a népi kollégiumokba, kérvényt írtam, föl is vettek a József Attila irodalomszakos kollégiumba, újra beiratkoztam az egyetemre, és apám és anyám is örömmel vette tudomásúl, hogy most már végre diplomám lesz, nem etettek-neveltek hiába. A kollégium a Bajza-utcában volt, nekem akkor a szabadságot, a megmenekűltséget jelentette, annak ellenére, hogy körülbelül két és fél hónapig voltam csak kollégista, pontosabban csak látszat-kollégista, hiszen sem az egyetemi, sem a kollégiumi élet nem érdekelt tulajdonképpen, csak a költészet, az irodalmi élet, nem is szólva arról, hogy ott lakott velem a sziklatömbszerűen-nyugalmas, drága Nagy László, az áldott jó Tóth Gyula, s a szőke, különös szerény, finom Simon István, s az emeleten, ahol a lányok szobái voltak, egy csodálatos gyerek-lány, született Szeverényi Erzsébet, akit mikor először megláttam, ahogy a belső-lépcsőház lépcsősor-tetején állt, mikor én bátortalanúl, jelentéktelen csomaggal a kollégiumba érkeztem, úgy megszerettem, hogy a csontom is belesajdúlt, rövidesen össze is házasodtunk, két hivatali altiszt tanúskodásával, s mivel lakásunk nem volt, a kollégiumból meg kiutasítottak bennünket, Erzsike egy hétig távoli rokonánál lakott, én pedig Nagy Laszlóval egy padlásszobában a Vilma-királynő-úton, mert ő is átköltözött a Dési-Huber-kollégiumba. Első albérleti szobánk a Szív utcában volt, egy füstös, utcáranéző szoba, ahol hajnalban részeg férfiak és nők rikácsolását hallottuk, a tejeskocsik zörgését, nagyhajú ló-Willendorfi-Vénuszok: ősasszonykövér, rézcímeres bőrökbe és fekete szalagokba öltözött, raffiával, kukoricacsuhéval-befont sörénycsimbókos muraközi lovak pata-kopogását, öldöklések és szenvedélyek sikolyait; Neumann-néni a Dési-Huber-kollégium aranyszívű szakácsnéja szerezte Nagy László közbenjárására, első lakbérünket meg Erzsike kis dunnájából szereztük, elvittük egy Thököly-úti szemölcsös-arcú, nagy-pórusos bőrű, szőrös-állú, pihés-boglyasfejű zsidó tollasasszonyhoz, aki kellő igazoltatás után, hogy nem loptuk-e?, az ígért hatvan forint helyett nyolcvan forintot adott a dunnáért, azzal az utó-indokolással, hogy már amikor beléptünk, látta, hogy költő-féle emberrel van dolga, és ha írok olyan szép verseket, mint Petőfi Sándor, megveszi ő a dunnát alkú nélkül.

Itt be is fejezem ezt a nagyon rövid vallomást, hiszen elérkeztem a verseskönyvekig, a maradéktalan vallomás vágyáig, ami elkezdődött eszméletem ősködében, csillaggá-robbant, égitestté-omlott a tűz-hömpölygésű kamaszkor termonukleáris reakcióiban, gravitációs katasztrófáiban, kozmikus embrió-szív-alakulásában, növekedett létem kréta-korszakában, hatalmas-testűvé földagadt, csont-tövisekkel és csont-levelekkel megkoronáztatott és taréjoztatott vágyam bársonygumi-bőrű, virágzó őskocsonya-állat-álmaiban: óriásgőte-kétéltűségében és Szaurusz-életében, felröppent verseim karmos-szárnycsontvégű ősmadár-idejében, hoatzin-kakasőseiben, s zeng üstdobbal, kürtökkel, hegedűvel, hárfával, fuvolával, s folytatódik azzal a bűnbánattal, szenvedéssel, gyötrelemmel, lelkiismeretfurdalással, fájdalommal, amit hadd födjenek csak a szív örvényei.

Az eredetről és a küldetésről^*

Első könyvnap, első könyvek^*

Az 1945 előtti utolsó könyvnap volt az első, amelyiket láttam, s amelyiken nem tudtam vágyott könyveimet megvenni. Akkor jártam először egyedűl Budapesten, szüleim nélkűl (mert apám sokszor elhozott a munkahelyére), mámorosan és tétovázón, a szorongástól izzadó tenyérrel szorongatva az apámtól-kapott pénzt, tízpengősöket is, s a fehér fémkorongokat, önállóságom első féltett jegyeit, hogy a papírpénz ember-arcát átitatta a verejték, mint a haldoklókét, s a fém-pengők is átáztak, harmattal-hólyagozódtak, mint esőben a friss sírgödörre hányt csontok. Háború volt és háborús világ, izgatott, bombázó-szagú, egy oktalan rend véres és ostoba alkonya: s én itt ácsorogtam a lázas, zsibongó Rákóczi-úton, apróbb-nagyobb könyves-sátrak, verseiket kis cédulákon árusító loboncos, nyakbanőtt-hajú, kefére-nyírt-hajú népköltők, névről-is-alig-ismert írók, áradó tömeg, sátrak-előtt-összecsomósodott kiváncsiskodók, bolondosan-csöngető villamosok, autódudacsorda-hangok között, ha nem is oly csudálkozással, mint egy, az iskolában akkor tanúlt vers kis tanyasija (hisz Budapest mellett születtem), de mégis fátyolos magányossággal, bizonytalanúl, s szinte a szememig-lüktető idegességgel. Könyvet akartam venni, és féltettem a pénzemet. Féltem, hogy elveszítem, hogy ellopják, mint otthon mindíg, ha anyám a boltba küldött: mákért, élesztőért, cukorért. Úgy emlékszem, Sértő Kálmán versei jelentek meg akkor összegyűjtve, vaskos köteteivel volt tele a Rákóczi-út. Akkor még nem ismertem Sértő Kálmán verseit, azt is csak később tudtam meg, hogy mi lehetett volna ebből a szerencsétlen, elfoszlott, szeszbe-szállt-akaratú fiúból, ha dacosabb, s nem fullad bele önkéntesen a zöld áradásba. Egy Sértő-könyvektől-roskadozó pult előtt végűl is szorongva kinyögtem, hogy Babits Mihály könyvét: Az Európai irodalom történetét és József Attila Összes verseit szeretném megvenni. Az eladó durván rámkiáltott – fölösleges lenne szavait megismételni. Szinte sírva tántorogtam tovább, hisz sokszor megaláztak már falumban, de könyvekért még soha. A Nemzeti Szinház-előtti könyv-sátornál újra-csak őket kértem. S ekkor valaki azt súgta a fülembe: „Édes fiam, menj az Egyetemi Könyvesboltba, Birkás Endre úrhoz, nála talán megkapod a könyveket”. Arcára már nem emlékszem, csak okos tekintetére a boldogító suttogónak. S elmagyarázta azt is, hogyan jutok az Egyetemi Könyvesboltba, s hogy néz ki Birkás Endre úr. És az Egyetemi Könyvesbolt pincéjéből Birkás Endre fölhozta József Attila Összes verseit, a Cserépfalvi-kiadásút, és Babits csodálatos irodalomtörténetét, mint a boldogtalan alvilág boldogtalan csodahírnökeit, a hit és a tisztaság remekműveit, a halhatatlanság két aranylevelét: ott tündököltek Birkás Endre hatalmas tenyerében. Első könyveimet, azóta is a legtündökletesebbeket, életem két gyöngy-bástya-tornyát, létem csillag-arcú oszlopait. Hadd köszönjem meg Birkás Endrének azokat a könyveket, azt a gyönyörű pillanatot. Akkori szorongásommal, mostani-magammal.

Bajza-utcai ősz^*

Tudor Arghezi fogadásáról jöttünk Simon Istvánnal és Nagy Lászlóval, tűnődve és mosolyogva, a Múlhatatlan Őszből lépcsőfokonként ereszkedve le a múlandó emberi őszbe, előttünk lépegetett, fehéren, mint valami behavazott-tollú kis madár, törékenyen tipegve a Halhatatlan, ez a kristály-torkú igazmondó, aki már a végtelen döbbent, lázas, dagadt, istentől-vemhes, arany-rikácsolású nősténycsillagaival is tud beszélni, akinek koponyahabja, mint a megőszűlt tenger, mint a tajték, amit a Cet roppant-tömegű rohanása ver, a Bibliaié, de akinek ifjú szívére vad, hatalmas illatokkal dőlnek a mindenség véres-arcú virágai. Míg az autóig kísértük, azon töprengtem, kire is emlékeztet arca ennek az igaz embernek, s meghatódva néztem az őszi utcán ezt a kicsi testet, amely oly finomnak, gyöngédnek és érzékenynek tetszett, mintha pókhálóból és dérből szőtt tartálya lenne csak a vér-ragyogású dalnak, horgolt aranydrót-kürt, mész-zsákállatka-csipkehegedű, mögötte a végzetes őszi űr, amely porlik és villog és robban és ragyog, s oly kék, hogy ha belenyúlsz, csuklóig rátapad az égi liszt, s lecsöpög a madarak evező szárnyáról, sötéten, mint az alvadó vér. Mikor búcsúzóra nyújtja pókhálócsipke-kezét s rám néz és felülmúlhatatlan finomsággal mondja magyarul, hogy „nem tudok magyarul”, mintegy mentegetőzve és szégyenkezve, engem borít el a szégyen, irígylem ezt a friss, kötekedő iróniát és nézem szélesen elterülő tarló-bajuszát és vastag szemöldökét nézem, amely mint gránitkéve beárnyékolja ősi kalászaival a szem nedves fényét, amely mint a föld-rengető-léptű öreg vadmének elsárgúlt sörénye hajdani vad csatákra, győztes nyihogásokra emlékeztet, mintha a megtöretett, a szenvedés karmos, patás hordáitól leigázott, de le-nem-győzött-arcú öreg Babitsot látnám, aztán meg mintha Paul Valéry fáradt, magányos, bölcs, tudós arca mutatná magát előttem. Miért őket idézte kutató képzeletem? Sorsuk és szándékuk is más volt, mint Arghezié. Csak az arc-építés azonossága lenne, ami ámúló és ifjú lelkem előtt valami mást igézett? Valami sorson és szándekon-túli azonosságot? A legyőzhetetlen ember és a legyőzhetetlen szellem azonosságát? A legyőzhetetlen hitét? Három költő: három nyílsuhanás a végtelen három tája felé. Három virágos nyílvessző, amit az élet angyala lőtt ki a halál angyala ellen. Három költő: egy emberi kötelességtudat. Játszik szívem a gondolattal, míg ácsorgunk ott a járdán, Arghezi a meginduló gépkocsiból visszaint még, aztán ottmaradunk a Bajza-utca sarkán, a libaszem-kék őszi ég alatt, amelyből tüzes sárga tündérnyál csorog, s amelynek boldog redőzetében fölvillannak a láthatatlan lények dühöngő foszforszárnyai. Ó, fiúk, emlékeztek-e még a tizenkét év előtti őszre? Emlékeztek-e még édes barátaim a Bajza-utcai házra, amelynek arany-nyárfás őszi udvarából röpítettük föl fiatal hitünket? Világhódító hitünket, amelynél nem volt szebb és igazabb, hitünket, amelyet hinnünk megadatott, mert velünk jött a föld és a munka; és üde toporzékolásunk, vérmes viháncolásunk mozgatta meg azt az őszi utcát, azt a házat. Ott született meg bennünk a Politika és a Szerelem, mert mi nem akartunk csak dalolni, mint a rigó a lombban, de Ady dacos, büszke, fenséges, felejthetetlen, mámorító, a förtelmes istent beszélni-tanító szavával vallottuk, mi, induló költők, hogy a fölszánt poéták ceruzáját nem érdekelheti más, csupán a Politika és Szerelem. Ady: jácinttal-borított arany-vulkán, csillag-zuhíntó véres angyal-trombita, gyönyörű fehér kócsag a magyar lápon, fekete szerelem-átok. A legnagyobb tanító és a legnagyobb követelő! Ó, Barátaim, ott született meg a Politika és a Szerelem, és ott tanultuk meg igazán érteni Petőfit, ezt a legbüszkébb és legcsodálatosabb fiatal férfit, aki meghalni is úgy tudott, ahogy mi élni szeretnénk. Megvallottam már, nem is egyszer, és nem is olyan régen hűségemet, rajongásomat és szerelmemet hozzá, megvallottam, hogy az utóbbi évek belső szorongattatásaiban és külső nyomorában Tőle kaptam erőt, bíztatást, s az ő szigorú tekintetétől ocsúdott föl megperzselt, véres-ragacsba-fúlt-szárnyú élni-akarásom, hogy elvakart-sebű Jób-magamat megmostam költészetének tündérvízében és szívem újra virágzó lett és hitem erős, megvallottam már, hogy népet, hazát, szabadságot és szellemet úgy kell szeretni és tisztelni, ahogy ő szerette és tisztelte, és a hazugokat, az álnépfiakat, a finomkodókat, a régit-akarókat, a penész-lelkűeket, a nép-nevével-üzérkedőket, a történelem-hamisítókat olyan konok szenvedéllyel, engesztelhetetlenűl kell gyűlölni, ahogy ő gyűlölte. Megvallottam, hogy költészete örök forrás és példa, és nem volna most szükség az újra-vallomásra, bár sohasem-elég a vallomásból, ha nem hallanám, hogy vannak fiatal költők, akik szerint Petőfi volt a mai költészet fejlődésének gátlója.

Aki fél Petőfi zsenialitásától és erkölcsi tisztaságától, az ne írjon verset. József Attila nem félt Tőle! Szörnyű, rövíd, hősi, kegyetlen életében mást sem akart, mint Hozzá hasonlítani. Ó, milyen büszke volt még arra is, hogy külsőleg hasonlít Petőfire! Ó, hányszor mondotta (kortársak tanúsága szerint) telt gyönyörű nevetéssel, mikor hernyótestű szép bajusza széthernyózott vidám ajka fölött, büszkén, óriás arany-csillagú szemével is: „Ha Gyula Arany, akkor én Petőfi vagyok!” S kell-e bizonygatnom, hogy nagy leíró-verseinek, a Téli éjszakának, a Külvárosi éjnek, az Elégiának, a Holt vidéknek Petőfi nagy leíró-versei voltak a példái: A puszta télen, a Csárda romjai, a Kutyakaparó, az Alföld. Igen: József Attila úgy és olyan verseket akart írni, mint Petőfi, mint korának Petőfije, nem félt ettől a nagyszerű fiútól, a tündérzsenitől, és mégis feledhetetlen-nagy József Attila-verseket írt. Pedig Petőfi soha senkitől nem követelte, hogy Petőfi-verset írjon. Ó, Arany János nem félt Petőfitől: haláláig síratta a Csodálatosat, belerokkant pusztulásába és könnyezve, szorongva dicsekedett Sándor szellemujjainak nyomával verseiben, és nem félt a bölény-Vajda János, a roppant, fekete ember-rózsa se hasonlíthatatlanúl gyöngéd, ámulásos tanulmányban példának állítani, a Világ-szellem legragyogóbb csillagának vallani őt, és nem félt Ady Endre se, aki megrázó és döbbenetes vallomásában tett hitet mellette és rontott, mint haragos, zord, pusztító, igaz-angyal tüzes kardjával azokra, akik Petőfi nevével akarták agyoncsapni a szellemi és politikai progressziót. És nem félt Illyés Gyula se remek könyvben újra-kiáltani Petőfi dicsőségét és nagyságát, s példaképűl választani őt költészetében. Költői eszmélésem kezdete óta bizonyos finom lelkek azt mondogatják, hogy Petőfi hatása árt a „modern” költészetnek, pedig ezek a finom lelkek nem mondhatók épp a haladás bajnokainak. És most egy fiatal költő akarja Petőfit a sarokba állítani a haladás nevében? Bevallom, nem tudom sajnálni azt, aki hideglelősen fél Petőfitől, vagy akár Petőfi hatásától, és igyekszik műveit a szekrény aljába rejteni. Ha ugyan megvannak neki. Mint ahogy azt az embert se tudnám sajnálni, aki arra vállalkozna, hogy segédkezzen József Attila szobrát ledönteni, s aztán egy életen át jajongana, hogy ő tulajdonképpen nem is akarta. Az ilyen lény csontig-levakarhatná kezéről a húst bűnbánatában, lerághatná a csuklóról kezét, mint az Ájtatos-Manó-nőstény a hím fejét, s még a sírból is fölkiálthatna, penészes föld-darabokat köpködve meztelen csontszájával, akkor is irgalmatlan undorral hagynám ott csontjait a csonttörő gyökereknek.

Annak a tizenkét-év-előtti ősznek minden derűje és robbanása a miénk, Barátaim. Milyen gyönyörű rajongással ültünk ott a Bajza-utcai ház kertjében, édes fény-dadogások, kék nyögdécselések alatt, amikor boldog arany-hörgés volt az ég, s könyveinkre libegtek lágyan, mint a mesebeli fénymadár-királynő tűztollai, a nyárfalevelek. Mindezt neked is mondtam, korán jött ifjú ember, Simon István most született fia. Kicsit korán jöttél, te ifjú ember, ebbe a nagyon-őszbe, s most ott fekszel, mint üveg-anyaméhben, egy klinikai szoba műszerei, üvegburkai alatt, nem vagy nagyobb, mint egy ősmadár-szív, de halhatatlanabb vagy, mint az ősmadár-szív, hiszen embernek születtél.

Diethyl-kísérlet^*

Elmentem Dylan Thomasért^*

Még most is zavarban vagyok, ha arra kérnek: mondjam el utazásom élményeit, a tapasztaltakat, a látottakat. Ha kedveseim: családom tagjai, vagy barátaim kérdeznek érthető és okos kíváncsisággal, újra s újra-mondom az utazás, az angliai tartózkodás, párizsi napjaim képeit, mindazt, amit a szem hódított el a látható világból, vendéglátóink rendkívüli figyelmét, Anglia tele-zöld mezőit, és ősi piros tégla-époszát, Londonnak, e monumentális kisvárosnak okos életét, vagy Párizsnak, ennek az isten-szívéből-kisarjadt téli kővirágnak mindíg-zöldelő szavát. De nem tartozom a könnyedén-csevegők közé. S azok közé sem, akik már szinte befejezett művekkel (korunk érthető divatja, vagy szükséglete ez) versekkel, utinaplókkal tanulmány-ámulatokkal térnek haza külföldről, vagy legalábbis olyan gyors, dédelgetett tervekkel, amelyek megvalósítása azonnali szorgalmat igényel. Azt a fekete-arany, fényrobbanásos gomolygást, amit a lélek, ez a milliárd-szemsejtből-összetapadt egyetlen szem-állat magába szívott, szinte ökrendtető sietséggel, csak a világító eszmélet siralomházi sárga csöndje tudja igazi dallá dermeszteni, míg hallatszik a mindenség kegyetlen óraketyegése. Vagy víz alá temeti a lélekrengés, mint a bibliai várost a föld boldogtalan moccanása, s ha tiszta a tenger, a víz hatalmas zöld húsa alatt, mint mondják, ma is látni a só-várost tornyaival, s a sóvá-csipkésedett erdőket imbolyogni, mint tülekvő madárcsontvázak merev szárnyverését.

Én Angliában szegény Dylan Thomast kerestem, a szeszben-szétmállt-arcú nagyon-szenvedőt, aki annyira szerette az életet, hogy csak siratni tudta sokszor, akinek szívébe belepréselődött izzó bujaságával a világegyetem, mint egy virágzó tűzállat milliárd-mintájú izzó kőpáncélja, hogy végűl belepusztúlt a méltatlan szerelembe. Az ő árnyéka húllt, mint testvér-üzenet ottani napjaimra, az ő konok, céltudatos, sokszor a halottsiratók vadállat-sikoltásához hasonló versmondó-hangját hallgattam keserűen, és testvér-döbbenettel, az ő földbe és gyökerekbe-göngyölt arcát kerestem a londoni utcák karácsonyváró éji tűzhálója alatt, amely olyan volt, mint a gyógyszerkísérletek öntudat-előtti utolsó látomása: aranykürtöt fújó, kifestett, világító óriás-angyalok révűlt rengeteg-lánca az utca-űrben, s színestollú, hókristály-alakzatú villanycsillag-nyakláncok az éj nyakába akasztva. Elmentem Dylan Thomasért. De őt már nem találtam, csak azt az életet, amely vallani küldte őt, és sírját sok régi halottnak. Az életet találtam ott is, amely külső formáiban nagyon más a miénktől, de amelynek lényege ott is, itt is azonos, és mindenűtt, ahol ember születik embernek, s próbál teremteni a föld javára, s a létezés dicsőségére.

Vércsöpp^*

Nem tudok könnyen és röviden beszámolni munkámról. Túlságosan nagy viharzások: kétségbeesések és föltündöklések részese voltam az utóbbi esztendőkben, sokszor nagyon megfogyatkozott a magam-reménye és sohasem akartam elveszíteni hitemet az életben, s amit oly sokszor és oly sokan akartak elperelni tőlem: az emberiség szerelmét. És szerelmét a szegényeknek: őseimnek és testvéreimnek, akik figyelmes-szép arcukkal a legnehezebb órákban is körülfogták szívemet, mint utólérhetetlen elődöm vacogó nagy szívét a köréje-gyűlő szelíd csillagok. De nem folytatom: talán ki tudom egyszer vallani mindezeket. 1956-ban jelent meg utolsó könyvem, összegyűjtött verseim, s meg kellett tanulnom azt is, hogy most az újrakezdés kínja vár rám és gyötrelme az új-fogalmazásnak. Két époszon (én így nevezem) dolgozom: kínlódva és lassan, amelyek nem témájukban, de lényegükben a Tékozló ország-hoz kapcsolódnak, s egy verses-könyvet vajúdok tűzzel, tizedik vedlésként, amelyet Gyökerek címen szeretnék majd kiadni. S szeretném már megfogalmazni a költő-ősök iránti hűségemet is, elsősorban Csokonai üzenetét, és az emberi összetartozás vallomásaként egy-két kortársam és barátom arcát szeretném a magam szavával is rárajzolni az időre, Nagy Lászlóét legelőször.

Az űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája^*

1928-ban születtem egy Budapest-melletti faluban, Bián. Apám kőműves volt, s legenda-nélküli őseim napszámosok, cselédek, közkatonák, jobbágyok voltak, egyszerűek, nehéz-szívűek, hallgatagok, termékeny-ölűek, mint a föld, a kövek és a gyökerek. A Múlt angyalától, az Erjedés törvényétől kijelölt sorsom tulajdonképpen nem is volt több, mint az ő mohos és tántorgó, borszagú és félvad életük folytatása, a küldetés-nélküli lélek és a jeltelen sír. Szüleim szelíd és ős-tapasztalatú szívük igénye szerint, ha nem is a maguk életét akarták megismételni bennem, de alíg vágytak a fiúban többre: jó mesterembernek szántak, legfeljebb tisztviselőnek. Hogy mégis költő lettem, azt nem tekinthetem véletlennek: nemcsak az édes anyaméh parancsa volt ez, nemcsak az ősök láncolatán végigtekergő láng, nemcsak a természetet-átsugárzó szem vágya, nemcsak a látomásos agy fékezhetetlen képbomlása és világteremtése, de lázadás is a múlt ellen, és a legszebb emberi kötelesség.

Hogy költői indulásom egybe-esett a háború utáni Magyarország újrafogalmazott életének kezdetével: az sem puszta véletlen. Évszázados lázak, tündér-gyönyörök, életet-búrjánzó zsíros rögök vártak kimondásra, s vállalni kellett a feladatot. Első verseim 1947-ben jelentek meg, első verseskötetem 1949-ben. Összegyűjtött verseimet 1956-ban jelentettem meg „A tenyészet országa” címmel.

Sokszor és sokan kérdezik tőlem: magyar költő-elődeim közűl ki volt rám a legnagyobb hatással, s ki igázta le legjobban szívemet a világirodalom költői közűl? Újjelentésű választ ma sem tudok adni, de megismételhetem a régit: én minden hatást boldogan fogadtam magamba, s alig van igazi költő, akinek szavát ne visszhangozná szorongó és vidám énekem. A hatással többek vagyunk önmagunknál és gazdagabbak vagyunk önmagunkkal. Mert nem alabástrom-virágzás a költészet, de a múlt költészet-gyökérzetének hatalmas, gubancos koronájából zöldell ki a jelen költészete, s én büszke vagyok, ha verseim szövevényében elődeim verseinek egy-egy zöld ága hajt lombot tovább, s versem így is hirdeti a kultúra folytonosságát, a költészet ősi elpusztíthatatlanságát. A népköltészet, a népmese, Balassi Bálint és Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János, Ady Endre és Babits Mihály, József Attila, vagy egy-egy kortársam szava éppúgy költői jelenem része lett, mint Shakespeare, vagy Rimbaud, Apollinaire, vagy Majakovszkíj, Whitman, vagy Shelley buja és élethirdető beszéde. Mégis: az eszmélkedésemet hatalmas lényével át-meg-áterező, a példájával feledhetetlen-sugallatot-osztó, a monumentalitásra-buzdító, a gyönyörű-összefoglalásra-fölszólító, isten-áhítatú Mesterem: Dante volt, a legnagyobb-Csodálatos. Kamaszkorom lánggal-dagadó és dadogással-elbomló vulkán-éveit az Ő Mindenség nagy, millió-szobrú kristálykatedrálisában töltöttem, borzongva, alázattal és újjongva; s Ő adta képzeletemnek époszi terveit, a teljes összefoglalás parancsát. A megtervezett ihlet, a halálig-épülő, egymásból-kiágazó, új s új tornyokkal, ívekkel, freskókkal, boltozatokkal és szoborcsoportokkal űrbe-növő éposz-dóm könyörtelen kőműves-munkája: ez költészetem célja és ez indulataim hétköznapja. Ennek a munkának természetesen éppúgy része a mindennapos költői tevékenység, mint a szorgos gyűjtögetés, a lét adatainak folyamatos följegyzése, elraktározása és gondolati, később gyakorlati elhelyezése a megtervezett éposz-épületben. És az is természetes, hogy az ilyen építésnek tudatos követelése a mindent-fölhasználás: nyelvben, látomásban, látványban, tudományban, történelemben, mítoszban, természetben és a-már-csak-ihletünkkel-fölfoghatóban. Része ennek a költészet-építésnek az állandó egy-idejű munka is. Jelenleg három époszon dolgozom egy-időben: egy időszámítás-előtti, egy középkori, s egy elképzelt atomháború-utáni vallomáson és történeten, amelyeket összeépítve az 1954-ben megjelent éposszal, A tékozló országgal, kívánok megjelentetni. Ez a négy egybe-épített vers a szabadság, a haza, a forradalom, s a mindíg-többre-érdemes emberiség négy létpillére lesz, amelynek tetőzete az élet-szerelem, s amely belső erjedésében, vérlüktetésében, virágzó bozontjában sem más, minden látszat ellenére: mint az élet halhatatlan szeretetének hirdetése, az életé, amely tudja ugyan, hogy nélkülözhetetlen része a halál, s épp ezzel válik gyönyöre teljessé, de amely gyűlöli a pusztulást, a céltalanságot, a magányosságot és széthullást. Költészetem az egészség és öröm dicsőítése, s az ember és a szabadság mámoros szolgálata.

Halál a halandókért^*

1. Már nem is oly rövid költői gyakorlat után mondhatom, hogy egy vers fogantatásának idejét, legyen az akár nagyterjedelmű éposz, vagy csillagfényű rövid lírai vers, nem lehet kisérleti pontossággal megállapítani! Nem mintha titok, homály, vagy nagyfüstű misztikum födné a verset-foganó lelket, vagy a csíra-vers lombosodási kezdetét, de mégis minden vers megszületésének bonyolúlt és tulajdonképpen elmondhatatlan előtörténete van. Tudatosság és ösztönösség, vágyakozás és elhatározás, pontos megtervezettség és különös indulati töltés bonyolúlt szövetségének egy pillanatában kezdődik egy vers, vagy a vers. Az éjszaka képei-t is egy ilyen pillanatban kezdtem írni, hosszú töprengés, tervezés és talán esztendőkig tartó belső-erjedés után. Meg kell vallanom, hogy az atomfegyver léte folytonos aggódással és folyamatos szorongással tölt el, mert féltem emberfajtámat és féltem a hitemben mindíg zöld idő-levelekkel lombozó jövendő ember-életeket is, de e szorongásom mellett ott virágzik pompázatosan és el-nem-hervaszthatóan az a reményem és meggyőződésem is, hogy a jelenkor és a holnap bölcsebb embereiben lesz annyi erő és életszeretet, hogy megakadályozzon egy, most csak a tudományban és látomásban elképzelt pusztulást. Az emberiség öngyilkosságát, bolygónk halálát. Ennek a kettős érzésnek viaskodásából születtek meg Az éjszaka képei.

2. Az éjszaka képei-t voltaképpen egy elképzelt zenei formára írtam. Olyan zenei formára, amely eredetét az ősi görög kórusokban veszi, s amely versformát, (vagy mondanivaló-formát) kétezer év óta használ az európai költészet, tapasztalásom szerint mindíg legfontosabb mondanivalói számára, és mindíg olyankor, amikor tömeges hatást akar elérni a költő, amikor nemcsak a magányos merengés ábráit akarja megtölteni a szavaiból életre-kelő látomással, de a várakozó emberekben szeretne egy-idejű robbanást okozni. A vers szereplőinek egymásraépülő, egymást-nem-nélkülözhető mondataiban minden hallgatónak, vagy olvasónak részt kell vennie. Ha az én versem talán nem is, de ez a versforma lehetőséget ad arra, hogy magára ismerjen benne minden ember.

3. Az éjszaka képei-nek két változatán is dolgoztam egyidőben. Egy pusztán leíró, lényegében epikusnak mondható változaton és az oratórium-szerűn. De a mostaniba, a több-szereplőjű versbe nagy leíró-részleteket is bele kellett ötvöznöm, mert nemcsak azt akartam, hogy az olvasó, vagy a hallgató megértse, milyen iszony várhat rá és az egész emberiségre, de lássa is, elképzelni is tudja az elképzelhetetlent és a látással is segítsen megértetni és elfogadtatni szívem és eszmélkedésem nagy aggodalmát. Hiszen Az éjszaka képei-ben még egy meg-nem-történtet, egy csak megtörténhetőt fogalmaztam meg. A vers szerkezete is így épűl föl. Egy békés mai éjszaka szörnyű látomásait akarják elcsitítani az asszony, a szerelem hangjai. És a hajnali nap gyönyörű zászlóbontásával (amely talán a létezés legszebb pillanata) meg is kapjuk a végső választ: az életöröm és az életszeretet emberiségre-vigyázó parancsát és hitét. Ez a látomás: halál a halandókért. S az új-halálban éneket-kezdő költő magányos éneke és növényi, állati borzalom-szörny-vállalása: élet az élőkért, halottasének, világhalott-sirató és bölcsődal.

4. Nemcsak agyam, de minden idegszálam és sejtem vallomása, hogy az emberiség békében fog élni még hosszú évezredekig, és lesz majd kor, amikor az emberek mosolygó tűnődéssel gondolnak a mi rettegő és bizakodó, építő és hatalmas feszűltségekkel teli századunkra, talán nem is értve, de megsejtve, hogy mit is forgattunk mi szerelmes szívünkben. Ránk gondolnak mosolyogva, ahogy a mindenségnél csodálatosabb József Attila mondotta: „lugasok csöndes árnyain”.

Virágzó világfa^*

Minden új könyv a Hiányok-könyve. Nem a megvalósított, a még-kimondatlan hiánya éget. Ettől verejtékezik a homlok és didereg a szív. Szeretem az életet. Féltem az életet. Beszélni kell. A költő nem várhatja, amíg a Föld cserepeire hull szét, mint a szétvert agyagkorsó, vagy lesz üvegsivatag, s lesz vigyorgó üvegkoponya a fekete űrben. Bennem van annyi erő és romantika, hogy valljam: a költészet le tudja fogni a Gonosz kezét. Nem tudom, mit ad még az idő: teremtő indulatot, vagy a Halál-fa földmélyi árnyékát. De élet legyen és ne legyen halál! Ha a jövendő embere fölnyitja majd a könyvemet, virágzó tenyészetet találjon, ne füstölgő aranyport, mint a gyermek Augusto Jandoló, aki látta még a kibontott kő-szarkofágban a fiatal etruszk harcost a fáklyák fényében: teljes hadifelszerelésben, sisakkal, lándzsával, pajzzsal és lábszárvérttel. Feszesen kinyújtva feküdt, mintha épp akkor fektették volna a sírba. De csak egy pillanatig: mert a sisak félregurult, a kerek pajzs beleesett a besüppedt mellvértbe, lábszárvédői laposan terültek szét jobbra és balra a szarkofág alján, s a levegő érintésére a test egyszerre megsemmisűlt, szétmállott, elporladt. A levegőben pedig aranyszínű por lebegett a fáklyák lángja körűl. De legyen az ének a világ csillagokkal virágzó fája: ősvilág-gyökerű, mindenség-lombú, kérgesedés és sarjadás, lombosodás és kifogyhatatlanság. Ha ad még a sors időt: ez a könyv csak egy fejezete lesz életemnek, új szavak előszava. Ha nem: bizonyítsa, hogy az életet nagyon szerettem, hittem a végtelenségben, s próbáltam kimondani a Törvényt a lét dicsőségére és az ember javára. S az életnél is többre becsültem a lét egyetlen elképzelhető foglalatát és gyönyörű szárnyát: az emberhez egyedűl-méltó szabadságot.

Egy régi verseskönyv margójára^*

Alíg van fájdalmasabb és szebb dolog, mint találkozni ifjúkori önmagunkkal. Ezeket a verseket ifjúságom leglázasabb és legrobbanékonyabb napjaiban írtam, zord és szerelmes esztendőkben, töprengve a kifejezés módjain és lehetőségein, a formák szerkezetén, természetén és rejtett életén, századunk izzó és sejtelmes szövedékén, nyelvünk még-kibontatlan tartalmain, költői és nyelvi hagyományaink törvényeket-átadó, új-törvényeket-teremtő igézetében. Még csak kerestem nyelvünk roppant csillag-árnyékú ősrengetegében és költői hagyományaink csoda-zenéjű rengeteg aranyerdejében a nekem-való fát: hegedűnek, vagy cimbalomnak, de inkább époszi-tollnak. Néha aranyágat törtem egy-egy aranyfáról, s azzal írtam a nyirkos mohába, tisztások virágpor-könyvébe, vagy az űr véres levelére. Hogy miért ezeket a népmeséket választottam verseim tárgyáúl akkoriban, azt ma már nem kell magyaráznom. Jobban izgatja képzeletemet és merengő szívemet, hogy miért így írtam meg őket: ilyen nyelven és ezekben a formákban? A magyar költészet természete, hogy boldogan fölemészti hagyomány-múltját, mint ősök, akik megették halottaikat, népek, akik megették királyukat, hogy elűzzék a múlandóságot, osztozzanak hatalmában és erejében, s önmagukba átvigyék a múlt-idő erejét. A nép legendáiba, mondáiba és meséibe úgy ágyazza bele a költő a szívét, mint hernyótestbe petéjét a darázs, s míg a kikelt pete-szülött fölfalja a test ragyogó, forró és erjedő, tűz-gyökér-erezésű belsejét: önmagává-emészti, magába-építi a múltat, lesz vére és lángja a megemésztett, folytatás és indulat. Volt programja is ez a magyar költészetnek, Vörösmarty, de még inkább Petőfi és Arany adták e program gyönyörű bizonyítékait. Ez a három vers (A nap és a hold elrablása, de elsősorban a Csillagszemű juhász és A szegény lány, aki arany-virágot lépik című) az ő halhatatlan hatásukat mutatja: a János vitézét és a Rózsa és Ibolyáét. A versek megépítési módszere is az ő ihletésükben fogant. Nem mintha a történet-építésben, vagy a nyelv színkeverésében az ő módszerüket tartottam volna tudatosan az egyetlen-lehetségesnek: de lényük bájoló sugárzása nagyon áthatotta ezekben a versekben nyelvi képzeletemet, s valami édes archaikus mámor is elborított, az ősi szesz tüze, testvér-vágyakozás utánuk, boldogság, hogy járhatok tájaikon, a XIX. század zöld-bozontú bércein és nap-robbanásos pusztáin, boldog önfeledtség, hogy árnyék-kezük vezeti tollat-szorító kezemet. A családba-tartozás. A hűség? De hűség-e az azonosulás? Új kérdés: lehet-e ősi magyar versformákban, hangsúlyos verselésben modern magyar verset írni? A szigorú magyar nyolcas, vagy tizenkettes példáúl, különösen a páros-rímelésű, alkalmas-e modern tartalmak kifejezésére? Ady egyszer-kétszer megpróbálta, a halál-szívéből-kivirágzó kései Babits is. Talán ez izgatja legjobban formát-kereső képzeletemet. Mert bizonyos, hogy ezek a klasszikus-hagyományú versformák felelnek meg legjobban a magyar nyelv természetének. Ezekben a formákban éli nyelvünk teljesen önmagát. (Ó, hogy tudta ezt Arany János!) Itt virágzik, búrjánzik, sarjad, vérzik, izzik, párázik és ércesül a maga teljességében a magyar nyelv, szinte felűlmúlhatatlan erővel, képszerűséggel, plaszticitással, tömörséggel és időtlenséggel. Olyan pontos, világ-eleven és Mestrovic-szobor-monumentalitású és végérvényes képeket, mint a tizenkettesben, sehol sem lehet megfogalmazni. A magyar nyelv: a kép nyelve. A költészet lényege pedig ma is a mindenség-nagy, a világ-hordozó kép. Népköltészetünk is képekben beszél. Mégis: legnagyobb problémája e versformának a régiesség. Valahol elemeiben ott hordozza az archaizálódni-akarás elemi részecskéit, s ha ezek a részecskék atomokká, s az atomok molekulákká robbannak és kristályosodnak, kötődnek össze, akaratlanul is (tartalmától sokszor függetlenűl) régies lesz a vers. Az elmúlás könnyű illatával, gyöngyhártya-ködével, bánatos rothadás-szaggal a kimondás tájai fölött. Nem mindenkié, de az én költészetem, mint a hosszú formafejlődésű fajok a természetben, szigorúan a biogenetikai alaptörvény szerint fejlődött: embrió-költészetem fejlődésében rövidítetten és gyorsan ugyan, de törvényszerűen megjelentek annak a hatalmas és gyönyörű útnak főbb állomásai, amelyen költő-őseim átmentek. S bár robbanásos gyorsasággal: mégis átmentem a hosszú rovar-metamorfózison, amíg önmagammá-alakultam. A költészet-petéből, a petében fejlődő embrióból kibújt a még ivaréretlen lárva-alak, s a mohón-táplálkozó, gyorsan-növekedő lárva bábbá alakult át. S a költészet-báb testében a lárva szöveteinek zöme szétesett, a test nagy része föloldódott, s a meghatározott kezdeményekből kiformálódott, határozott-küldetésüvé és formájúvá kristályosodott a felnőtt-költészet, az ivarérett költészet, s a báb-bőrt feltörve, a pórusos szenvedéshártyát fölrepesztve kibújt az óriás-csáptollú Költészet, hogy ragacsaiból megszáradva teremni éljen, használja agyát, szívét, ivarszerveit. Ezek a versek a fejlődés egy szakaszát mutatják. Így nézek rájuk, s ifjú költő-múltamra vissza. Az ébrentartó izgalom és a szerelmes töprengés mégis megmaradt, újra s újra lázzal lepi el agyamat: az arany-álarc és az arany-ing holt görög királyok arcát és szívét védje inkább a rothadástól, mint a költőét, aki már a jövő század gyermeke akarna lenni. S más medve-irhája, pikkely-inge rég-gyökerekbe-mállt királyok bohócainak vértje lehetett, de nem az enyém. Meztelen szívvel és födetlen arccal kell az idő elé állni! A kérdést: lehet-e mai tartalmakat népmesék verssé-formálásával elmondani, lehet-e népmesét költészetem mai, vagy holnapi nyelvén és formáiban földolgozni, lehet-e valóban modern verset írni hangsúlyos ősi magyar versformákban: kísérletileg újra és újra bizonyítani kell. Nem tudok nyelvünkhöz, a magyar költészet hagyományaihoz és küldetéséhez méltóbb föladatot.

Válaszok tízéveseknek^*

A költő hétköznapjai^*

Természet és költészet^*

A legyőzött csillagszőrű bárány^*

Véleménye szerint miért kavarnak olyan nagy vihart versei?

Nem tudom. Én sem teszek mást, mint költőtársaim: el akarok mondani valamit. Igaz, költészetem kamaszkora után egyre céltudatosabban és egyre tervszerűbben. Megtervezem a költészetet, mint az élet ünnepének tornyát, és e terv megvalósúló darabjaiként születtek újabb s újabb verseim. Az is igaz, hogy ez a tervszerinti költészetépítés nagyon nehéz, bonyolúlt és sokszor igen lassú. A pillanatnyi, robbanó-virágú ihlet legtöbbször csak része az állandónak, az ős-csillagként fellobbanó új vers sugárzását sokszor a tervezés cellájába kell bezárni, mintegy lepréselni a tudat lapjai közé, mint valami növényt. A töprengő agy és a képzelet, a mámor és a szorongás szüntelenűl növeszti rengeteg ágbogát, egymásból-kitülekvő szerkezeteit, bennük a vers-állatvirágokkal. És ezt a szünet-nélkűl-sarjadó képzeletet kell filmre vennem, a filmtekercseket elraktároznom, hogy a tervszerinti időben lassítva lepergessem újra, fölhasználjam a versben. Az ilyen munkához nagy egészség és hosszú élet kell. Nem tudom, megadja-e a sors mind a kettőt? Húsz év kellene ahhoz, hogy megvalósítsam, művekké építsem, amit jegyzeteimben, terveimben, koponyámban fölhalmoztam. Visszatérve az alapkérdésre: verseim sok értetlenséggel, izgatottsággal, szidalommal találkoztak már. Kifogásolták tartalmát, nyelvét, formáit. Zsúfoltaknak és kiábrándúltaknak tartották őket. Holott verseim sem zsúfoltabbak, mint az élet és nem is rejtelmesebbek, mint egy pillanatunk. Nem vagyok kiábrándúlt és elkeseredett. Húsz-éves koromban, miután verejtékezve lenyögte lelkem az első-ifjúság szitakötő-álcáját: azt hittem, mindent tudok az életről, ismerem áttetszőnek mutatkozó egyszerű törvényeit, s a költészet minden titkát. De ahogy új és új évgyűrűit növeszti bennem az idő és a megismerés: egyre bonyolúltabb lesz minden és egyre áthatolhatatlanabb. Minden új ismeret-részecske egyre újabb titok-részecskére bomlik, egyre mélyebb üregekkel és zúgásokkal. Ezt tükrözik verseim is. A költészet törvény-keresés és legmagasabb fokon a törvény kimondása. Én is erre törekszem. Megtalálni a rejtelmes és bonyolúlt lét összefüggéseit (hiszen a lét összefüggések halmaza, egymásra-halmozott kapcsolatok sokasága) és azt a tengelyt, amelyben a törvény megfogalmazódik, amely köré a törvény kristályosodik. Azt a burkot (a világegyetem agyhártyáját), amely magába zárja és ezzel összefogja a rejtelmeket és bonyolúltságokat. Talán ezért hatnak a türelmetlen olvasó és a magabiztos bíráló előtt furcsának a verseim. És hadd tegyem még hozzá: nálunk sohasem volt könnyű újat akarni. Nagyképűségnek hatna, ha elődpéldákra hivatkoznék. Irodalomtörténetünk, sajnos, nagyon sok példát tudna mondani erre. Magyar átok ez? Nem hiszem. De nehezen fölemészthető, zsíros történelmi hagyaték. Hiszek benne, hogy föloldódik ez a méreg és megtisztúl tőle gondolkodásunk szervezete.

Nemrégiben jelent meg az Új Írásban József Attila sírja című költeménye. Ez a vers talán minden előbbinél nagyobb felháborodást váltott ki. Mi lehet ennek az oka? És mit tudna mondani azoknak, akik a költemény nyers szókimondása miatt trágársággal vádolják?

Ha nem gondolok azokra, az éjszakai, hajnali és nappali névtelen telefonálókra, akik különböző dolgokkal fenyegettek és azokra a lakásomra-küldött (sajnos, sokszor nagyon-is-jól-megépített) névtelen versekre és levelekre, amelyek szerzői szintén megfenyegettek, s amelyekben hol „zsidóbérenc”-nek, hol „antiszemitának”, hol „rohadt kommunistának”, hol „a magyar faj elárulójának” neveztek (többet nem is akarok fölsorolni), azt hiszem, a versem-körüli sajnálatos indulatoknak a félreértés, a mesterséges szenzációkeltés és elsősorban a nem-eléggé-figyelmes olvasás volt az oka. A fenti címkék persze azt is mutatják, hogy igen sokan vannak még az acsarkodók és a gyűlölködők, akik a névtelenség kénköves-szájnyílású álarca mögűl lesnek és hörögnek és készűlnek valamilyen leszámolásra. Ehhez csak ennyit: a névtelen telefonálókat, levélírókat és följelentőket az emberfaj legaljának tartom. Nem azt akarom mondani, hogy egy ősi magyar betegség bacilusainak tartom őket, de meggyőződésem, hogy az úri Magyarország makacs, túlélő bacilusai ők, és még mindíg szenvedünk fertőzetüktől. De visszatérve a versre: az olvasók talán nem olvasták elég figyelemmel, türelemmel és fegyelemmel versem. Van, amikor (és legtöbbszőr) az igazság (vagy annak a törekvésnek, hogy a költő megpróbálja kifejezni az igazságot a műben) megértése több belső munkát, tűnődést és szigorúságot igényel. Versem olvasói valószínűleg a vers első és második fejezetének olvasásakor (talán kényelemből, belső bizonytalanságból, talán a múlt gyökereivel még beszőtten) nem akarták megérteni, hogy nem öncélúan, de az úri Magyarország, a tegnapi elnyomók, gazdagok és kizsákmányolók álnok és hazúg erkölcseinek, kegyetlen, gőgös és barbár természetének jellemzésére íródtak le azok a kemény és nyers szavak. Én a feudálkapitalista Magyarországnak nemcsak élő uraitól undorodtam, de temetőbeli gazdagjaitól is undorodom. Ha arra gondolok, hogy apám egész életében nehéz munkával nem keresett annyi pénzt, mint amennyibe egy gyáros, katonatiszt, vagy bankár ízléstelen és legtöbbször egyáltalán-nem-szemérmes, nadrágból-kidomborodó-falloszú síremléke került: most is bíborba önt az indulat. Finomabb szavak használata (és épp a József Attila szörnyű sorsát és irtóztató magányát sirató versben, azok jellemzésére, akik ellen József Attila egész költészete teremtődött) hazugság lett volna. Van, amikor nincs más megoldás. Hadd tegyem hozzá (és nem mentségeműl), hogy a népmese, a népmonda és a népköltészet, ha kell, nem fél ezeknek a szavaknak a használatától. Meséink és népdalaink bizonyítják ezt. De nem félt Csokonai Vitéz Mihály se, a XVII. századi magyar líra se, Pázmány Péter és Bornemisza Péter se. Bartók Béla szavait kell idéznem:

„Milyen szánalmas az olyan ember, aki nem képes már felfogni az igazi szavak erejét és tisztaságát, azokét, amelyek közvetlenűl fejezik ki az általuk jelzett fogalmakat. Milyen közönségesek a pótszavak, amikor arra figyelmeztetnek, hogy valami csúnyát, vagy rosszat takarnak. Ezeket a szavakat természetesnek találták a földdel közeli kapcsolatban élő emberek. Ezek az őserejű szavak úgy nőttek ki a termőtalajból, akár a növények, sajátos erejük és szépségük van, s olyan emberek éltek velük, akik azon a talajon dolgoztak, pihentek és szeretkeztek, s testük minden részét ilyen egyenes és nélkülözhetetlen szóval nevezték meg, és ezeket a neveket izlésesen és finoman használták. Azok piszkítják be a szavakat és jelentésüket egyaránt, akik megpróbálják kicserélni őket, elfeledik igazi értelmüket, s hitvány pótszavakat adnak helyettük.” „Én a magam részéről – folytatja Bartók – a „nem tűri a nyomdafestéket” kifejezést tartom a legdurvábbnak minden nyelven. És én ettől mindíg megbokrosodtam. Hányszor kínzott meg, amikor szép népdalszövegek kinyomtatásáról volt szó, épp a legszebbekéről, amiket a testi és lelki gyengédség meleg pillanatai termettek, vagy a nehéz élet egyhangúságát megtörő, oly igen kívánatos és örvendetes tréfálkozó kedv.”

Szavai pontosak, okosak és megfontolandók. És a jóindulatú olvasó (meggyőződésem, hogy ők a többség), ha újra kezébe veszi a versemet és végig elolvassa azt, bizonyára megérti, hogy csak ez történt: egy költő-utód átkozódott és siratta el lángeszű elődjét. Sírtam és átkozódtam, hogy így kellett lennie. Ilyen megbocsáthatatlanúl, ilyen elfelejthetetlenűl.

A „József Attila” verssel kapcsolatban ismét fölvetődött az a sokat hangoztatott kifogás, hogy versei érthetetlenek. Mi a véleménye erről?

Hiszem, hogy verseim nem érthetetlenek. A József Attila sírja sem az. Az eddíg-nem-használt, vagy általános lírai szokásainktól eltérő képek, hasonlatok, látomástérképek, szavak, fogalmak, a természet jelenségeinek eddíg-nem-volt, pontosabb, vagy részletesebb leírása még nem érthetetlenség. Új összefüggések, tények kimondása, a természet lényeinek, gyönyörű apróságainak, a növények sejtelmes és zárt életének, a virágok illat és szerelem-csillag-szigeteinek megjelenése a költészetben, vagy a természeti halál hol brutális és erjedő, hol buja anti-létezésként megjelenő képe verseimben a valóság egyszerű jelentkezése. És nem elfordulás a valóságtól. Furcsának és naívnak tartok minden ilyen költészetem-elleni vádat. A ma költője nem fogalmazhat a tegnapi módon. A költőnek meg kell építenie a maga világegyetemét: embereivel, csillagaival, csigáival, vázas egysejtűivel, mikro-organizmusával, rothadásaival és erjedésével, kozmikus tereivel, kozmikus anyag-szigeteivel, tenger-múltjával, állat-múltjával, növény-múltjával, gigantikus ős-sárkányatyáival, óriás-tarajosgőte-emlékével, páfrány-múltjával, zsurló-őseivel, rovar-őseivel és madár-mámoraival, mély-tengeri világító hús-virágzásával, világegyetem-történetével, Föld-történetével, emberiség-történetével, állataival, rákjaival és kagyló-állataival, elemi részecskéivel és anti-anyagával, hal, madár, hüllő, emlőscsontvázaival, növényeivel, erkölcsével, halálával, temetőivel és társadalmával. Minden költészet (bármiről szóljon is a vers) emberi vallomás, és a létezés (így a költői vallomás is) a lét dolgaiban fejeződik ki. Dolgok nélkűl nincs költészet, ahogy nincs világ sem. A költő kényszerűl a dolgokon át beszélni. Egyébként csak az üresség van. De hogy a dolgok (így a dologi világ is) egy-egy költőnek hogyan, mit és mennyit mutatnak önmagukból és a lények belsejét, formáit és szerkezetét mennyire tudja megismerni és megismertetni a költő, azt már egyéniség, alkat, gyermekkor, származás, művelődés segíti. De segíti a tudatos képzelet is. Gyermek és kamaszkoromat vad nyári réteken, zöld-dörgésű erdőkben, csacsogó szőlőkben, tavak édes rothadás-szagú partjain, ködtől-csöpögő rozsdás nádasokban viháncoltam és sírtam át, téli fenyvesek nyikorgása és tű-hárfája alatt: tűnődve, figyelve, együtt-zengve, susogva, sarjadva a természettel. Órákig elnéztem egy sáska a vetőgép csévéjéhez hasonló, egymásbatolt lemezgyűrű-szelvényes, szőrös, lüktető-stigmás potrohának lihegését, vagy a béka lüktető, finom-erezésű tokáját, amely olyan volt, mint egy terhes asszony hasa, vagy néztem az őzek vizeletének lila kráterét a hóban, vagy elképzeltem (szegény apám, de sokszor volt részeg!) a Tejútat, mint egy részeg isten kristály-hányadékát végigzuhogni az űrön. Ifjú szívem, agyvelőm, egész lényem betelt a természettel, csodálatos zörejeivel, zimankójával, zizegésével, zöldjével, lángjával, és mozgó, drága szerkezeteivel, madaraival és rovar-hőseivel, zenebonájával és lényeinek sistergő sokaságával, s a természet segített, hogy komor és nehéz gyermekkorom ellenére, amikor a bőrömön éreztem az elnyomást, annyira megteltem életszeretettel, megértve a lét fönséges egyensúlyra-törekvését és mindent-megérő gyönyörűségét, hogy lángjai máig sem lohadtak bennem, nem-rothadó szirmokkal tölti ki lényem és tudom, költészetem is. Miért ne jelenhetne meg mindez a versekben? Mert verseimben az életszeretet hirdetője voltam és leszek, még akkor is, ha nehéz napjaimban fojtogatott a szomorúság, de sohasem a csüggedés, vagy a megadás, vagy a közöny! Hogy nem egyszerűek a verseim? Azt hiszem, az egyszerűség: egy adott dolog (tárgy, tény, igazság) lehető legpontosabb megfogalmazása. (És nem a legátlagosabb megfogalmazása!) Fontosnak érzem a fizikus R. E. Peierls e megjegyzését: „Hajlamosak vagyunk, arra az előítéletre, hogy a helyes törvények végűl is nagyon egyszerűek. Intellektuális elégtételt találunk abban, ha egy egyszerű törvény összhangban van a tényekkel. De az igazság az, hogy gondolkodási szokások döntik el, mit nevezünk egyszerűnek, és mit bonyolúltnak, s az egyszerűségnek nincs abszolút ismertetőjele.” A pontos fogalmazásra törekedtem mindíg.

„A Sántha család”, az „Apám” óta kétségtelenül sokat változott költészete. De vajon a formai változás szemléleti változást is jelent?

A lényeget illetően nem változott költészetem. Csak kiökrendte lelkem (mint a mohó gyík, mely fölzabál sáskát, szitakötőt, legyet, combokat, szem-koponyákat és szárnyakat, hogy már a száján lógnak ki a testrészek) a fölhabzsolt világot. A hasonlat tréfás. Pontosabban: verseim csak a világ lényeivel lettek jobban-betöltöttek, de költészetem nem lett komorabb, árnyékosabb-belsejű, jeges-árnyékúbb, feketébb! Ma is ugyanúgy hiszek az emberben és az életben, mint első verseimben és époszaimban. De hát az én életemnek, s így költészetemnek is lehettek (és voltak) nehéz órái, sőt esztendői. Miért csudálkoznak hát azon, hogy (mint minden eddigi költőnél: hisz az ellenkezője lenne hazugság) nálam is megfogalmazódtak a vasórák és jégviharok? Új kötetemben ott van ugyan a jég fehér szárnyverése, de megbirkóztam a csillag-szőrű báránnyal. Ez a harc új verseim belső története. Nehéz esztendők vannak mögöttem, de a csönd, a fehér halál legyőzése a legszebb élet. Mert a költészet: az élet szolgálata. És nem mondtam le ma sem erről a szolgálatról. De elszomorít és elcsodálkoztat, hogy (legtöbbször keményhangú) bírálóim sohasem beszéltek arról, hogy „A tékozló ország” a forradalom himnusza. Dicsőítése a szegény-nép indulatának és igazának és jogának. Hogy a szegény-nép szent dühét dícsértem. Hogy elsirattam az elvesztett forradalmat, hogy a mindíg-újrakezdés, a sohasem-csüggedés énekei azok a versek! Miért? (Természetesen: a történelmet megváltoztatni én sem tudtam. A levert, meggyalázott forradalomról nem írhattam azt, hogy győztes.) Hiszen a vers fogantatása idején de sokszor gondoltam a szegény Arany Jánosra, aki nem merte megírni Dózsa történetét. És gondoltam mindazokra, akik elődeim voltak a próbálkozásban: Taurinus Istvánra, Eötvös Józsefre, Petőfi Sándorra, Ady Endrére, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, és segítettek történelmünket megérteni. És miért nem vették észre, hogy „A virágok hatalma” (nem félek a régies szótól) hazafias vers: ennek a földnek a dicsérete, vallomás e föld virágaiban. A kést-rám-emelő kezét virággal érintettem, virág-csordákkal megütöttem, s virággal-benőtt szívemet nem tudta elhódítani a fagy, az Apokalipszis-csődör tűz-nyihogása, szikra-vicsorgása. A halálnak virággal válaszoltam. Vagy: „Az éjszaka képei”-t egy kritikus a csüggedés versének ítélte, holott az a vers egyetlen aggódás az emberiség boldog jövőjéért és remény, hogy mégse lesz pusztulás, hogy lesz annyi bölcsesség a földön, hogy elűzzék az űrből már-már sárga füst-arcát fölénk-gomolyító Rettenetet? Mert verseimnek ez a leglényege. Én nem mondtam le arról a hitemről, hogy a világ elsősorban azoknak a joga, akik két kezükkel építik föl azt, és arról az örömről, hogy eltörlődött egy útálatos és hazug „rend” és minden gyötrelmem ellenére sem látom „megszépűltnek a messzeséget”. Nem mondtam le az életben, és nem mondtam le a költészetben. De ha ezt a vallomást meg is kell ismételni, nem lehet és nem is kell állandóan csak erről beszélni. Nem felejtettem el anyám föld-erezésű kezét és apám márvány-inú, kő-emelésben páncélosodott karjait és vele a többiekét, akik az idők kezdetétől építették föl ezt a világot és kell is, hogy az övék legyen az idők végezetéig. Érzelmesnek hat mindez. De így igaz! De hogy újra a versekről beszéljek: változatlanúl izgat a magyaros, hangsúlyos versformákban rejtőző lehetőség. Izgatnak azok a versformák, amelyekben a magyar vers a legtermészetesebben találja meg önmagát, legpontosabb az önkifejezése. Bár a magyar nyelv természete általában a hangsúlyosság, a magyaros versformák olyan plaszticitást, térbeliséget, dombormű-létet, több-dimenziósságot adnak a nyelvnek, amilyet más versformák alig, vagy meg se közelítenek. Lehet, hogy egy újabb, hosszabb versben újra megpróbálkozom velük.

A negyvenes évek végén s az ötvenes évek elején költészete a szocialista ember hitvallása volt. Változott-e azóta a világképe, világnézete?

A temetőben, a föld alatti csont-fa koponya-gyümölcseiként virító őseim éppúgy szegények: napszámosok, jobbágyok, zsellérek, gyári-munkások voltak, mint ma élő rokonaim. Családfám minden levele: munkás-arc. Miért ne akarnám ma is, mint tegnap, vagy tegnapelőtt, megváltani őket? Miért ne kívánnék nekik és velük-minden-egysorsúnak minden anyagi és szellemi jót? Mert azt szeretném, hogy életük szebb, könnyebb és okosabb legyen. Volt idő, amikor azt kívánták, hogy a bűnbánat lángjainál égessem el siheder-költőkorom két elbeszélő-versét: A Sántha-család-ot és az Apámat. Azt sem értettem. Mámoros ifjúságom piros szárnyai azok a versek! És nem dobtam (lemetszve megkeményedett vállaimról) elmúlt életem kacatjaira, levedlett éveim törékeny, embermintájú gyík-ruhái közé azokat a vérdühös, bíborrózsa-tollú szárnyakat.

Mi a véleménye, van-e még létjogosultsága napjainkban az aktív politikai költészetnek?

Az így föltett kérdés (bár megkérdőjelezném helyességét) önmagában rejti válaszát: van. Pozitív és negatív értelemben. És mindenütt megszületik, ahol egyrészt a szükség: a gazdasági, politikai, nemzeti elnyomás, másrészt a hatalomvágy, faji indulatok stb. kényszerítik, segítik ennek megfogamzását és megszületését. A kérdés azért nem pontos, mert nem eléggé zárt. Hiszen az „aktív politikai költészet” fogalma több jelentést hordoz magában. Olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek társadalmi, gazdasági, nemzeti, vagy politikai elnyomás ellen lázadnak és harcolnak; és olyan verseket is jelölhetünk vele, amelyek egy progresszív társadalom gondjairól beszélnek, segítenek azokat megoldani; de az alattomos indulatokat: a fajgyűlöletet, sovinizmust, szellem-ellenességet, agressziót, nagyhatalmi mámort, nacionalizmust, történelmi-tárgyilagosság-ellenességet hirdető, vagy szolgáló költőket is „aktív politikai költőknek” nevezhetem. A földgolyó sok pontján virúl ma az aktív politikai költészet, de van, amelynek illata mérgező, kelyhe halált-füstölgő. Tehát: az aktív politikai költő nem mindíg progresszív költő. Az a költészet, amelyet én progresszívnek nevezek, bármilyen elvontnak hangzik is ez, mindíg a jónak és az igaznak hirdetője, még akkor is, ha egy-egy műből a keserűség füstje, a szenvedés érc-lángolása, vagy a katedrális-magány zord visszhangos csöndje gomolyog. Nemcsak a holtakról, de az élőkről is csinálnak gipsz-másolatot. Minden igazi vers az élet, vagy a halál arcáról vett gipsz-másolat, az idő arcának rajzát, szőrzetét, száj-, fül- és orrnyílásait, szemgolyóit megőrző maszk. Az eleven élet, vagy az eleven halál mása, és mégis merev, csak-egyszer-volt és mégis mindíg-újra-születhető.

Kiket vall mestereinek?

Minden költő-elődömtől tanultam. Könyv-hosszúságú időbe telne, ha kivallanám: ki mikor, életem melyik szakaszában sújtott le nagyságával, serkentett egy-egy versével, époszával, egész költészetének áradó füstjével, vagy édes illatával; hogy kitől izzott föl agyam és szívem, hogy szinte belülről olvasztotta koponyámat és tüdőmet. De hogy neveket is említsek: Dante művének és époszi vállalkozásának nagysága igézett meg a legjobban, buzdított (és buzdít ma is, még-inkább, mint költő-kamaszkoromban) az összefoglalásra, a tervezés világot-újraépítő bátorságára, ő az, aki segített a képzelet páncél-méhburkát szétrepeszteni, s aki a képzelődés ereit a bujaságig dagasztotta vérrel. És: a viola-mosolygású, Mozart-szavú Csokonai Vitéz Mihály, és a bíbor-énekű, őscsillagsűrűségű, átokfekete Vörösmarty Mihály, és a sárkányruhás, istennel-birkózó, János Jelenéseit-legyőző Ady Endre: ők voltak legnagyobb mestereim és tanítóim. De mindenkiről beszélni kellene: az űrként virágzó és az űrben-eltántorgó drága Petőfi Sándorról éppúgy, mint a harminc-évesen öreg, mélabús, szigorú, félelmetes aranykovácsról: Arany Jánosról, vagy a bátor Babits Mihályról, akinek hosszú arany-lánccal csuklómra-láncolt éneke itt ül a vállamon, mint az őserdő szines lángmadara, s akinek haldokló fényképarca úgy ül szívemen, mint halálfejes éjjeli lepke a rózsán. Mindnyájan mestereim voltak. Nem utolsónak, de utóljára hagytam József Attilát! Ő az a félelmetesen okos, tiszta és zseniális előd, akinek tüzében, bánatában és ragyogásában élünk ma is, és akinek izzó szava előtt átviláglik az emberiség, mint a röntgen-sugárban a test. Ő nemcsak nekem, de minden utánam-jövőnek példaképe és mestere lett: a szigorúságban, a pontosságban és az odaadásban. De (erről is oly nehéz röviden beszélni) Ő (ha nem is tehetett mást, mint amit tett) nemcsak leigázó géniusz, Petőfi és Ady dühének és hitének, folytatója és kiegészítője, egy új lírai világkép megalkotója és kiteljesítője, de szomorúságom is. Túl későn, szinte az utolsó pillanatban jött, tragikusan közvetlenűl a megváltás előtt. A legnagyobb nyomás idején bomlott meg benne a lírai egyensúly, s így nem volt már bizalma és ideje, hogy teljesen megvalósítsa azt, amit oly nagy hittel és jókedvvel kezdett. Szíve kettéhasadt, mint egy nagy kristály, amire ráütöttek kalapáccsal. Úgy elhatalmasodott benne a bánat, mint beteg testben a rák: sisteregve zabálták föl szervezetét a burjánzó bánat-sejtek. Nagyságának és iszonyú bátorságának legnagyobb és legzordabb bizonyítéka, hogy az utolsó percig beszélni tudott és mert erről. De eredeti költői programját nem tudta megvalósítani (mint ahogy Vörösmarty se tudta és oly sokan előtte és utána): költészete harmadik harmada zseniális és észvesztően szomorú önfeladás. Minden egyes új versével, mint léghajós kosarából egy-egy homokzsákot, végleg kidobott, visszahozhatatlanúl kioldott önmagából valamit, hogy végül is áttetsző lett, mint a szappanbuborék, s ami látszott rajta, a földagadt hártya-testen, az ámulatüveg-gömbön, az már nem ő volt, de ereivel, egével a halál, egy sas véres szárnya, véres karmai, hogy végűl-is eltűnjön a zord űrben, szétfoszlóan, mint a pára, hiszen nem a földben tűnt el, mert még a földet is kiénekelte önmaga alól szegény. Már nem tudta önmagát folytatni: az építkezés félbemaradt és a félkész épületet cibálták, porlasztották a dühöngő elemek. Pedig ő is tudta: a költészet az élethit építése. Önmagunkban is. Van építő és van lebontó költészet. A kései József Attila költészete zokogó, kegyetlen önárverezés: minden új vers ára fogvicsorgató adósságtörlesztés, egy nappal tovább élni! De mikor már mindent megvett a gazdagabb világ, s az eladó már a levegőben áll, nem marad más: meg kell halni. Ez történt József Attilával. Nem a világot gyűjtötte magába, de magát darabolta föl a vad világnak, mint a mesehős az éhes Griffmadárnak: testrészeit, combját, karjait. De a mesehős kijut a Griff hátán az Alvilágból. S a dögmadár kiökrendi a nyállal és zsírral kevert testrészeket, s visszaragasztja a testcsonkokra: a hős még szebben él tovább. De József Attilát halálig ette Magyarország-Griffmadár. És nem jutott ki az Alvilágból. Griff gyomra lett a temetője. De föltámadt a mi ifjú szívünkben Grűnewaldi Jézus-fényesen. Fény-szárnyakkal és arany-arccal. Mégis: túl későn jött és túl hamar ment el, hogy a maga idejében fejtse ki jótékony hatását. Hisz alíg pár esztendővel megalázó halála után megvalósúlt az a „proletár-utókor”, amiről ő beszélt. Így költészete, lángoló halhatatlansága ellenére, megmerevedett: milliméterre-pontos térképe lett a Halál-országnak, az Alvilágnak. Nem folytathattuk az ő alvilági útját és bánatát. Lírája így lett hallatlanúl magányos és folytathatatlan. A múlt-idő kopár pusztasága, amelyen sírva őgyeleg egy ember. Ágyékát verik az érckalászok és kristály-koponyájára zúdúl a vas-égbolt. Nekünk a kamasz-újjongás jutott, és meg kellett találnunk a magunk bánatát. Mi már az általa elképzelt jövendőben élünk: új gyötrelmek és új örömök földjén. Erről kell beszélnünk.

Sok panaszt hallani, hogy a magyar irodalom – elsősorban a költészet – határainkon kívül sokkal kevésbé ismert, mint amennyire értéke érdemesítené. Véleménye szerint mi a magyar kultúra szerepe a világban?

Minden nép kultúrája része a világkultúrának. Akár tudomást vesz róla a világ, akár nem. Az osztják hősénekek nem hiszem, hogy nagyon ismertek lennének a világon. Mégis: hatalmas szépségük, költészeti, mitológiai, emberi, természeti nagyságuk és költői modernségük oly megrendítő, hogy bátran a világ legszebb versei közé sorolhatjuk őket. Így van ez a magyar költészettel is. Én nem hiszem, hogy elkéstünk volna. Hogy az angol, vagy a francia költészet mögött volna a helyünk. Nemcsak a világ volt rossz hozzánk. Mi éltünk befelé! Nyelvünk hallatlan befelélombozása, nemzetünk szerencsétlen története, közállapotaink elrákosodása, önteltségünk, makacs és büszke ragaszkodásunk a régihez: nagyon segítették ezt a belűl-tenyészést. Ettől szenvedtek és sírtak legjobbjaink. De a testi, nemzeti, társadalmi szenvedésnek olyan izzó vers-lávái, a vízgyöngy-arcú gyötrelemnek, a magányosságnak olyan barna-üregű, jégcsontváz-leheletű dalai, az átkozódásnak és pusztulásnak olyan feketebársony halálfejes zászló-énekei, a szabadságnak olyan lángfehér kiáltásai, mint amit legjobbjaink írtak, alíg találhatók a világlírában. Lehet, hogy mindez a szerencsésebb világnak idegen. De csak addíg, míg nem kerűl olyan szorongatott és nyomorúlt helyzetbe, mint Magyarország volt. De ez már a múlt. A mi dolgunk az állandó fogékonyság, az újnak, eddig-nem-voltnak lázas keresése, új lírai tartalmak megfogalmazása, bátor képzelődés és bátor nyelv, kemény önismeret és kemény önbírálat, a mindent-befogadás és a mindent-fölemésztés éppúgy, mint a legszebb, legizgatottabb lírai kitárulkozás. Ne a tárgyiasságot tanuljuk meg másoktól, de a magunk szubjektívitását, vallomását növesszük világnaggyá! Vágjunk a világ elé, előzzük meg köldökig-ember Pegazus-csődöreinkkel a Sorsot, hogy ki ne lőhesse az időből tüzes szárnyas kentaur-életünket rothadás-nyilával a halál, növesszük be illatos álmainkkal a Földgolyót, énekünk kristály-városaival, hogy ne csak halhatatlan múltunkkal, de jelenünkkel és jövőnkkel is meghódítsuk gazdagabb tartományait.

Nemrég járt a Szovjetúnióban. Milyen élményekkel tér vissza egyhónapos útjáról?

Először jártam a Szovjetúnióban. Nem tudom osztályozni élményeimet, azt a látvány-, érzés- és indulat-tömeget, ami rámzúdult, ami hullámaival átdörgött szívemen és ami habjaival olykor annyira elborított, hogy szinte fuldokolva emeltem ki fejemet a tárgyilagosságig, hogy eddigi életem gyökereibe kapaszkodva tudjak szemlélődni tovább, mintegy a feszűltség és fölemelkedés váltakozó jég- és hőarany-zivatarában. Mert nemcsak Oroszország és a Szovjetúnió történetei és irodalomtörténeti megelevenedését, belső újraélését jelentette nekem ez az utazás, de Magyarország, s népem történetének újraélését is, az ősidőktől, a kezdettől máig. Jártam Közép-Ázsiában, nem ott, de körűlbelűl ott, ahonnan kicsíny, vad és nagybozontú erdei népem menekűlve elindúlt új hazát keresni, s most nemcsak gondolatban, de szememmel is követni tudtam, a repülőgép kerek ablakán kitekintve, azt a mérhetetlen utat, amelyet éhezve és rabolva, menekülve és űzve, más-népbe-olvadva és kiválva, véres homlokkal és véres kezekkel járt meg apró, bundás lovain a mai hazáig. Az ismerkedés egy rengeteg-népsejttársulású országgal, világrésznyi földdel, tájjal, eleven történelemmel, a vallásos és misztikus múlt kőnyakú és aranykoponyájú, zord és fönséges, dermedt, derespikkelyű, télben-gőzölgő kőállataival, az ókori és újkori, s a forradalmi Oroszország örömével, büszkeségével és szenvedésével: sok látványt és tapasztalatot adott: mégis, nekem a belső-tájon való tűnődés és térképezés volt a legfontosabb, az idő és a történeti idő újra-élése. Kiskölyök-korom óta izgatottan, szorongva és újszülött-éhesen szívom magamba az orosz irodalmat, a XIX. századi orosz írók szinte személyes ismerőseim voltak, belűl utólagosan megharcoltam a forradalmat, ott melengettem kamaszkezeimet a Téli Palota-előtti lángok fémropogása fölött az árva Blokkal, még most is hallom síró vadhattyúit, itt komorlanak bennem fájdalmasan-rokon szkítái, csontomigégetett Majakovszkíj zseniális és matematika-pontos üvöltözése, Jeszenyin csuklón-fölvágott ereiből szívemre csurgott a könnyekkel-kevert boldogtalan vér és ott sistergett izzó piros buborékokkal, mint tüzes kályha lapján a vízcsöpp, a gyereknyál, Dosztojevszkíj és Tolsztoj, Gorkij és Leonid Andrejev, Bábel és Oszip Mandelstam itt nyüzsögnek bennem lángoló lapjaikkal, és lángeszű és komor, aranyfüstös és ködben-tántorgó, elfutó és epileptikus, gyökérszakállas és hínárszakállas, pamutszakállas és vattaszakállas, medúza-szakállas és békanyál-szakállas, köhögő és vért-hányó, üvöltöző és térdrehulló, kártya-koronás és fa-Máriát-ölelgető, ördög-lihegésű és tenger végtelen üveg-redőit gyökér-bütyök-kezekkel ráncigáló, iszákos és rózsaillatú életükkel, és éjszakai szobámból hányszor villogtatta rám Csehov aranyvillámlású cvikkerét és Gogol izzadt, arany tajték-csillagot fröccsentő és csöpögtető, nagyhajú, gőzölgő, orrlik-bársonyrózsából kivicsorgó, vért-prüszkölő és szűlni-tágúlt vemhes csillagok tűzgyűrűire röhögő lovai ott futnak, havas ködben fuldokló csengői ott szólnak örökké hóporos ifjú életemben. Talán, hogy velük találkoztam újra, most már a térben is, tárgyaikkal és kalapjukkal, írótollaikkal és behavazott csontjaikkal a novogyevicsi temetőben, talán ez volt a legtöbb. De hadd említsem térélményemet is. Oroszország és a Szovjetúnió történelmének és irodalmának színhelye fölépűlt ugyan képzeletemben, de látni, hogy hol történt mindaz, ami dadogásig-izgatta ifjú képzeletemet, ami az utolsó évszázad emberiség-változtató története volt, forradalma és bánata, az mégiscsak más. Sok kedves baráttal is találkoztam, de róluk máskor szeretnék szólni.

Válaszok a költészetről^*

Domokos Mátyás: Juhász Ferencnek nyolc hosszú esztendőn át nem jelent meg kötete. Aztán tavaly, gyors egymásutánban kettő: a Virágzó világfa, válogatott verseinek gyűjteménye, majd néhány hónappal később, e nyolc esztendő termését, „a szerelem, a magány és a megtisztulás izzó égitesteit” hordozó új kötet, a Harc a fehér báránnyal.

A költő tehát nem hallgatott, hanem a tetszhalott-években is rendületlenűl folytatta a legújabb magyar irodalomban szinte példa nélkűl álló vállalkozását. Bátor és hősies költői hadjáratnak kell neveznünk ezt a vállalkozást, mert akár a létezés ős-boldogságáról, ős-bizakodásáról szól a költő, a dolgozó ember világával és örök forradalmával való összetartozás melegítő-lelkesítő hitével, akár a személyes élet örvényeiről, „a csontok fehér árnyékában”, akár a lét hatalmas freskó-vízióit festi, mindenkor a legnagyobbra: századunk emberének és világának, tejesen újszerű, egyéni, de egyetemes érvényű, az élet vadúl burjánzó vegetációját s a rendező emberi tudatot, a földet és a kozmoszt magába ölelő lírai birtokbavételére törekszik. De ne tévesszük szem elől e költői hadjárat méreteit sem, mert aligha lehet kétséges, hogy egy költői vállalkozást a méretei is jellemeznek valamiképpen. Márpedig a célokon túl, Juhász Ferenc költészetében az „élet ünnepének tornyát építő” erőfeszítés termékeny energiája is lenyűgöző és elgondolkodtató.

A visszhangja nem különben.

Ha az irodalomtörténetnek is rendelkelésére állhatna egy gépezet, amely a földlökéseket regisztráló készülékek mintájára a műszerek pontosságával jelezné az irodalmi közélet rengéseit, akkor ennek a szellemi szeizmográfnak a mutatója – jóformán jelentkezése óta – Juhász Ferenc költészete körűl lengene ki legvégletesebben a szenvedélyes magasztalás és a szenvedélyes kétségbevonás skáláján. Hiszen a folyton-növő műnél csak a róla írt kritikák, tanulmányok és szakdolgozatok tengeri kígyója hosszabb, – a névtelen levelek légióját nem is számítva. Az új magyar lírában az ő költészete támasztotta mindíg, s támasztja ma is, a legnagyobb viharokat. Miért?

Talán legfőképpen azért, mert bárki, bárhonnan s bármilyen indulatokkal közelít feléje, verseiben egyszersmind a modern költészet, sőt, egyáltalán: a költészet legáltalánosabb kérdéseivel is szembe találja magát. Juhászról, Juhásszal, vagy Juhászért vitázni körülbelül annyi, mintha magáról a költészetről, magával a költészettel, s magáért a költészetért vitatkoznék az ember. Más szóval, s divatos fordulattal élve: Juhász Ferenc költészete a 20. századi líra szinte valamennyi kihívását és problémáját közvetíti. S ha ez így igaz, akkor nem hátrálhatunk meg mi sem: nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk ezt a kihívást. Vitatkozunk és kérdezünk; de nem azért, hogy kérdéseinkkel a lőporos hordó tetejére kényszerítsük a költőt, hanem a félreértéseket és félremagyarázásokat eloszlató, nemes dialógus reményében, melynek a témája sem lehet más, mint: Juhász Ferenc és a modern költészet.

De kérdezni sem könnyű, hiszen a Juhász Ferenc-i költészet jellegéből következő első kérdés mindjárt arra irányúlna, hogy mi a költészet egyáltalán, mi a költő szerepe a világban, s az alkotás folyamatában? Ez azonban túl általános kérdés, és messzire vezetne, vagy éppen semerre sem. De jelentékeny, vagy kivált világteremtő igényű költészet nem képzelhető el az alkotói, a költői működés természetének belső tisztázása nélkül. A lírának is megvan a maga tudata önmaga szerepéről, s ez rendszerint több, általánosabb érvényű, mint az egyes költők ars poeticája, mert többnyire egy egész irodalomtörténeti korszak legmélyebb meggyőződését is kifejezi a művésznek és művének – másképpen, tehát definitíve meg nem határozható – kapcsolatáról. Németh László például a következő metafórában mondta ki a két háború közötti magyar irodalom eléggé általános meggyőződését az alkotó ember szerepéről: „Isten csak a témát adja, de mi magunk írjuk a dolgozatot”. S lényegében ugyanezt hirdeti Babits Jónás-szimbóluma is, hiszen Jónás is egy isteni, vagy filozófikusabban fogalmazva: egy transzcendens megbízatás elől menekűl, persze hiába, mert a szó az övé, de a fegyver Istené. Juhász Ferenc ezzel szemben azt mondja: „Megtervezem a költészetet, egyre céltudatosaban, és egyre tervszerűbben…” Vagyis: Nemcsak a dolgozatot írja de a témát is ő maga jelöli ki, elutasítva mindenfajta transzcendens megbízatás lehetőségét, amelyet az ihlet közvetíthetne.

A kérdés, úgy gondolom, most már eléggé nyilvánvaló: csakugyan megtervezheti-e a költő, méghozzá olyan ihletett-látomásos alkatú költő, mint Juhász Ferenc, kizárólag egy tudatos lírai életprogram fonalán haladva a maga költészetét? S ennek a tudatos tervnek a makacs megvalósítása voltaképpen azt jelenti-e Juhász Ferenc részéről, hogy mégis csak az énekes szüli a dalt, s nem a dal a maga énekesét, mint Babits hirdette jó három évtizeddel ezelőtt?

Juhász Ferenc: Válaszaim talán egyszerűbbek és pontatlanabbak lesznek, mint Domokos Mátyás kérdései, aki már közel húsz éve barátom és munkatársam is, s akivel ez alatt a fárasztó és lelkesítő, csüggesztő és sok töprengést adó húsz év alatt már nagyon sokszor beszélgettünk a költészetről és a költészet egyszerűnek-ható, de nagyon-is-bonyolúlt kérdéseiről. Mert hadd mondjam tréfásan: ahogy öregszem, egyre rejtelmesebb, bonyolúltabb, titokzatosabb lesz minden: a valóság, a nyelv, a költészet, az ember, a dologi és a képzeleti-világ, szóval minden, ami izgatja létezésemet, agyamat és képzeletemet, az élet és a halál: tehát mindaz, amivel a költészet foglalkozik. A kamaszkor vad és szédítő zűrzavarai után, húszéves koromban hirtelen egyszerű lett minden, tiszta, megfogható, áttetsző. A fű: fű volt, a kő: kő, az ember: ember, a csillag: csillag. A világ titoktalan volt és egyszerű, boldog lázadással teli. De visszatérek a kérdésre. Válaszolni nehéz (nemcsak versben, nemcsak a költészet formái között, hiszen a költészet válasz-adás is, vagy legalábbis kísérlet a válasz-adásra), de így is, a föltett kérdésre. A bonyolúltságon, illetve bonyolúlttá-váláson persze nem elbizonytalanodást értek. Domokos Mátyás Németh Lászlót és Babits Mihályt említette, mintegy elképzelésem ellentéteként. Hadd említsem meg Ady Endre és József Attila nevét is. Ady azt írta: „Én voltam úr, a vers csak cifra szolga”. József Attila: „Nem kell más verse már, a költő én vagyok”. Mindezek a költészet és a lét, a költészet és az ember, illetve a költészet és a költő viszonyát megfogalmazó és sűrítő lírai kijelentések nem mondanak ellent egymásnak, ezek csak más-más-fekvésű kristály-lapjai ugyanannak a titok-ragyogású, megfejthetetlen-tüzű anyag-tömbnek: a költői tudatnak. Ez az összetett-tudat olyan, mint egy óriás-darázs sok-csiszolatú összetett szeme. Mindegyik ablaksejttel lát, csak más-más szögből. Hiszen többek között arról is szó van, hogy Babits Mihály, vagy Németh László istenének szüksége van Jónásra, az emberi nyelven emberekhez-szólni-tudóra, vagy az írásjeleket ismerő dolgozatíróra! Nélkülük isten (nevezzük az egyszerűség kedvéért így a Megfejthetetlent!) ugyanolyan önmagában-magányos lenne, kifejezhetetlenűl-egyedüli, mint a költő a világ: a föladott téma, illetve a transzcendes megbízatás nélkűl. Ahogy isten nélkűl nincs Jónás, Jónás nélkűl nincs isten! Végzetes és természetes, kikerűlhetetlen egymásra-utaltság, összefonódottság ez, mint minden a létben, mert semmi sem önmagában-való és különválasztható! Csak az egyik a megbízatás nagyságát, majdnem-elviselhetetlenségét hangsúlyozza elsődlegesen, a másik az én (az ember) vállalkozó-kedvét, dacát, biztonságérzetét (vagy mítikusabban) küldetés-végzetét. De mindkettő a kikerülhetetlenről beszél. De rátérve a kérdés másik ágára: van bennem makacsság (erről anyám tudna egyet s mást mondani), és most is, töprengőbb és izgatottabb éveim után is makacsúl hiszem, hogy programszerűen, mintegy építészeti tervezéssel, szinte a befejezésig előre-megtervezett gondolati világ-tervezéssel, vagy templom-tervezéssel, így is mondhatom: látomás-tervezéssel (hiszen a látomás szó a költészet-értelmezésben csak behelyettesítő szócska, a költő világ-képzetének – s ebben nemcsak az anyagi, de az etikai képzetek is ott vannak – összefoglaló pót-szava) építheti a költő költészete tartalmait megtervezett egymásutánban, ameddig a Sors építeni hagyja. S ez azt is jelenti, hogy a költő gyűjtögető is, részlet-faragó, erecskemegfigyelő, s minden anyagot, lírait és emlékezetit, történelmit és természetit, lét-fejlődéstörténetit, föld-fejlődéstörténetit, mindenség-fejlődéstörténetit fölhalmozva esetleg évekkel-előre elhelyezi egy mű, vagy a művek adott helyén. S ez érvényes a művek egymásutánjára is. A költőnek nemcsak a maga világát, környezeti világát, emlék-múltját és halál-jövőjét kell megteremteni, de a világegyetem örök jelenét és a világegyetem emlék-múltját és halál-jövőjét is. Nem lehet ennél kevesebbel beérni. Hogy ez sikerűl-e, vagy nem, az más kérdés. Ez már valóban nem teljesen rajtunk múlik! S ez persze azt se jelenti, hogy az ember előre tudja, hogy versének, vagy époszának ebben, vagy abban a részében hogyan fogalmazódik meg egy-egy mondat, vagy sor, vagy rím, hiszen ez mindíg (legalábbis nálam) írás közben, a papíron dől el. A költő a tűnődés fehér nyálával, megkristályosodó merengés-váladékával beszövi a világot, behálózza a Mindenséget, a létezés csillagbodzafáit, aranyhálót köt az űr tűz-ágai és tűz-levelei közé, háló-merengés-harangot és deres halál-kosarat, hogy beleragadjanak az arkangyalok, égitestek, sátánok, üstökösök, belegombolyodjanak a halottak fekete szárnyai, s törékeny celofán-tokká, lottyadt angyal-bőrré szívja őket a költő lázas és halálig-termékeny agya; mint a pók szövőmirigyei a fonal-váladékot, termeli és ontja szövőszemölcsein, fonószemölcsein át a merengés-váladékot s azon alászáll a múltba, a történelembe, alászáll a halálba, nézi nyolc-szemű, gyémánt-tojással-kirakott ősbozont-szörnyfejével a csontokat, a hús-rothadást, a vasálarc-páncélingtemetőket, ősállatcsontvázakat, földdel-tömött király-koponyák szétmállt aranylevél-koszorúját. De csak az írásban kezdődik az igazi gyötrelem és fölemelkedés, megaláztatás és néha győzelem! Ismétlem: nem akarom kesesebbel beérni. Nem akarok nagy és utólérhetetlen elődök példájára hivatkozni, hisz az elődök csak segíthetik a költő-utódot és segítik is halhatatlanúl, de nem végezhetik el helyette, amire rendeltetett. De kevesen a régiek közűl tanítottak erre, s én föléreztem tanításuk igazát. Mondom is rögtön: korántsem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen költői lehetőség, alkotási út, vagy folyamat. Azt hiszem, annyi költői lehetőség van ezen a Földön, ahány ember megszületett, illetve születik, jelenleg talán három és fél-milliárd. Ne vitassuk ezt most, hiszen csak lehetőségről van szó. S ha azt állítom (nagyon leegyszerűsítve), hogy ezen belűl két út van a költői önkifejezésben: a tervezéses-látomásos és az ihletett-pillanatnyi, akkor nem vagyok egészen pontos: hiszen azt is mondhatom, hogy ihlet nincs, vagy azt, hogy az ihlet állandó állapot, tehát maga a látomásos tervezés a folyamatos ihletettség; vagy azt is mondhatom, hogy az ihlet tudatos tevékenység eredménye is. Mindenesetre annyiban megállapodhatunk, hogy az ihlet, mint fölszikráztató indulat, vagy szorongás-mámor van és rendszerint váratlanúl jelentkezik, de nem az egyetlen, sokszor nagyon-is-esetleges tényezője a művészetnek. Régiesen szólva: ha a világ dolgai hozzácsiszolódnak, mint köszörűkőhöz a késpenge a költő szívéhez, s az nagy szikra-csokrot lő elfoszló tűz-csillagokkal: akkor a költő ihletében ír verset! S ha ez így folytatódik: csiszolástól csiszolásig, tehát ihlet-verstől ihlet-versig, lassan összeáll egy kötet, s szerencsés esetben az életmű. S nagy költőnél: a világ. A megtervezett költészet olyan állandó ihletettség, amikor a világegyetem állandóan jelen van nyüzsgő létezőivel és robbanásaival, múltjával és jövőjével, kihalt létezőivel és elképzeltjeivel, elképzelhetőivel, elképzelhetetleneivel és lehetségeseivel, gomolyogva és lobogva, s egy-egy részlet a kristály-rend alkalmazkodási és szerkezeti törvényei szerint keresi helyét, megfelelési-helyét a lét-fán, valahogy úgy, ahogy a fejlődéstörténeti ábrázolásokon a létezés törzsfáján tűnődik egy-egy létező.

Domokos Mátyás: A Harc a fehér báránnyal a megtisztulás kötete a költő szerint; valamit legyőz, valamit megsemmisít, méghozzá harc árán. De az olvasó tudatában, ha csak az új kötet címét hallja, a „fehér bárány” jelképéhez spontán módon a tisztaság és ártatlanság képzetei rendeződnek. Mi hát az új kötet címének igazi tartalma és jelentése?

Juhász Ferenc A vers, amelyből a címet vettem, életem egyik nehéz korszakában íródott, s pontos kimondása is annak. Igen, a harc valami, vagy valaki ellen harc! A harcban megsemmisülni, vagy győzni lehet. Én hittem a győzelemben. S ennek a győzelemnek eredménye, vagy jelképe, vagy bevérzett győztes zászlója ez a kötet. Olvastam egy-két kritikát, amelyben ezt a győzelem-hitet, vagy élet-hitet romantikus attitűdnek, a költészettől, sőt a modern költészettől idegen testnek tartja a kritikus. Verseimre-ragasztott címkének, olyan, a versek földjébe szúrt útjelző-táblának, amely a verstől-idegen tájra akarja irányítani az olvasót! Pedig nem költői tudathasadásról van szó, hanem talán kritikai romanticizmusról, amely a művet még mindíg önmagában-valónak tekinti, s a költőt olyan lénynek, akinek nem is lehet más véleménye a létről, vagy a költészet lehetőségeiről, mint amilyen a látszólag adott, illetve a kritikus által elképzelt világkép. A költészet nem elméletek, vagy helyzetek adott-idejű lehetséges kifejezése, a költészetben mindíg minden lehetséges! Romantika és anti-romantika. Érvényessége a megfogalmazás minőségétől függ. A kötetcímről csak annyit: a fehér bárány a halál jelképe a címben és a kötetben. A kifehéredésé, a halálé, amely elsápaszt és vérünket a szervezet alsó üregeibe, elfekvési pontjaira gyűjti. Mert hívja a vért a föld, s a halottak vére alászáll a fekvő test gyökér-barlangjaiba, mint a holtak a földbe. Jelképe a Fölravatalozottságnak, a Gyertya-koszorúnak a holtak feje körűl. A nép-ballada fehér báránya a túlvilág, a halál küldötte lesz nálam. De a népballadában Jézusé is, a Megváltásé. Mert Jézus a Halál és a Bárány. Én lemondtam erről. A megváltás a mi dolgunk. Ő ellen, a fehér Halál-bárány, az Égő-gyertyakoronás, a Csillag-tetves bárány ellen: amely magához-fehérít, ez ellen a küldött ellen, a Túlvilágra-hívó ellen, a Hátán-a-halál-országba-vivő ellen vettem föl a harcot. Ezért ez a kötetcím.

Domokos Mátyás: „Nem győznek le képzelt halottaim” – hirdeti az új kötet egyik kulcsverse, Az éjszaka képei. De a kritika, a vers felhámjához tapadva, rendszerint azt veti Juhász Ferenc szemére, hogy az éjszaka képeinek, az embert elnyeléssel fenyegető szörny-világnak „borzalom-tenyészetét, növény-dodekafóniáját, állat-szűrrealizmusát, rovar-egzisztencializmusát és madár-atonalitását” éppen a dodekafónia, a szűrrealizmus és az atonalitás végletekig vitt művészi eszközeivel próbálja elűzni: hogy ebben a költői viaskodásban Juhász Ferenc a kifejezés síkján tulajdonképpen azonosúl azzal, ami ellen harcol. Valóban átitatná az izmusok mérge az „új lét Orfeuszának világmegváltó táltos-énekét?”

Juhász Ferenc: Némely kritikus (de nem szeretném, ha bárki is megbántódna ezért a tréfás általánosításért) sokszor olyan, mint a bóbiskolva-olvasó ember: olvasás közben el-elalszik, a könyv önmagát tovább-lapozza, s a gyors álmából fölriadt olvasó nem érti a folytatást. Így voltak sokan Az éjszaka képeivel is. Pedig a vers világosan két részre tagolódik. Egy belső gyűrűre, s egy külsőre, ami a belsőt körűlveszi. A külső gyűrű a költőnek, mint a vers főszereplőjének, éjszakai merengése a Lehetségesről, s hajnali válasza, pozitív válasza az Elkövetkezhető ellen. Válasza egyértelmű: még mindíg és rendületlenűl bízik abban, hogy az emberi értelem és tisztesség nagyobb erő, mint a fölhalmozott bombák, mint az egymásra-torlódott rettegés, bizalmatlanság és butaság önrobbanása; tehát az emberiség életképessége, akarata és tisztessége nem engedi kirobbanni az atomháborút. (Volt, aki „vörösfarkúnak” nevezte ezért versemet.) A vers belső-gyűrűje az Elképzelt-lehetséges utáni állapot leírása. Zaklatott és zsúfolt. Összenőtt szavakkal és összenőtt fogalmakkal, nyelvileg is megerjedve szinte, mint ahogy (hiszen kísérleti és véletlen példák vannak erre) ki tudja, milyen szétágazás, növekedés, töpörödés, szerkezet-változás, erjedés, dagadás, foszlás, püffedés, aszalódás jöhet, milyen szemgolyó-dinnyésedők, részeikben-földagadtak, aszimmetrikusan-óriás-szervnövekedésűek, lény-csodák és szörny-korcsok, törpe-lihegők, óriás-dagadványok lepik el a Földet egy ilyen háború után, a tűz és a pernye után? De az is lehet, hogy csak hamu és csont és halálban-erjedő hús, rothadás-gázbuborék-kút, vastag kék penész maradna! De az is lehet, hogy a megmaradt létszigeteken valami mámoros újra-fogalmazódás, diadalmas termékenység indúlna meg? Ki tudja? S remélem: nem fogja megtudni soha az emberiség. A versemnek nincs köze az izmusokhoz. Az atomháború utáni állapotot megfogalmazó létben nyelvileg is megkíséreltem az Elképzelhető-lehetségest kifejezni. Erre a XIX. századi nyelvformáló módszerek (amelyek voltaképpen még egész költészetünket áthatják,) nem alkalmasak. Versem figyelmeztetés, fölhívás, kiáltás! Ilyen értelemben valóban kihívás! S amit tőlem követelnek, olyan, mintha valaki azt követelte volna, hogy Bartók Béla Az éjszaka zenéje című művét miért nem keringő-ütemekben írta meg? Mert ez nyilvánvalóan lehetetlen! A létezés mérhetetlen sokaságban és változatosságban egymásra-halmozza a dolgokat: a költői-halmozás a létezés gyönyörűsége. Nem a lét utánzása, de azonos-rangú lét teremtése. Hadd tegyem még hozzá, hogy versemben nemcsak szorongás van, de kihívás is, ott, ahol a háború-utáni világban a költő önkéntesen az ittmaradást és életfolytatást, létalapítást vállalja: bizonyítva ezzel a költők felelősség-tudatát. Még csak annyit: biztos vagyok abban, hogy nyelvünk (ez a voltaképpen természeti nyelv) hatalmas kivirágzás, hajlékonysági-bomlás előtt áll. Most kezd nyelvünk élni csak igazában! S nekünk, magyar költőknek kötelességünk ezt a virágzást segíteni: minden lehetséges mutációt létrehozni, keresztezni és szaporítani, új szó-létezőket kitenyészteni, akár szó-kentaurokat, hattyúlovakat, rák-liliomokat, rózsa-csődöröket, pók-kristályokat, zsiráf-angyalokat, szó-embernövényeket, csönd-harkályokat és szemgolyó-ősfákat, új-szavakkal-terhes kozmosz-csikóhalakat nemzeni, kihordani, szülni. Minden ilyen kísérlet fontos és számontartandó!

Domokos Mátyás: A létezés nagy freskói nyilvánvalóan az anyagi és az emberi világ egységes látomásának igényéből születnek Juhász Ferenc költészetében. Olyan filozófiai igényből, amelyet a versben elborítanak, sokak szerint elrejtenek a végtelen-sarjadású-osztódású költői képek. „A költői kép mindíg értelemátvitel” – mondotta Lorca. A Juhász képeiben transzformáló értelem elemeit a modern természettudományos és filozófiai világkép tartalmazza, méghozzá annak a dialektikus és materialista szellemű értelmezése, és semmiképpen sem a biológiai irracionalizmus, mint némely kritikusa hangoztatja. Mégis felmerűl a kérdés: létrehozhatja-e egyáltalán a modern költészet líra, a tudomány és a filozófia új hármas egységét? Feladata-e a modern lírának egyáltalán, hogy ma, amikor az ember amúgyis birtokában van egy korszerű, s áttekinthetetlenűl gazdag jelentésű tudományos világképnek, ezzel párhuzamosan a költészet is afféle De rerum natura-szerű költeményekkel kísérletezzék, mint Lucretius idején? Vagy a tudomány csak új hasonlat-tárnákat nyitott a modern költészet számára? Vagy egészen másról van itt szó?

Juhász Ferenc: Én hiszek a létezés egységében. Hiszem, hogy egységes törvények szerint él, mozog, szeretkezik, nemz, szül, termékenyül, hal és teremtődik újra a mindenség minden részlete s egésze. Hiszem, hogy kezdet-nélküli és befejezés-nélküli, örökké-íródó vers, s nem tudom, hogy van-e, aki írja? Önmagát mondja végtelenűl és gyönyörűen! Hiszem, hogy nincs külön transzcendens és anyagi, hogy a világ minden részlete anyagi (hogy divatos szóval éljek: ősképe is anyagi), s hogy csak az anyagiságban valósulhat meg minden: az egyszeri és az általános, az emberi, s az ember-előtti, vagy ember-nélküli, vagy ember-utáni. Csak az anyagban és az anyag által van minden, ami van: a dolgok, az égitestek, személyiségünk, indulatunk, értelmünk és költészetünk. S mivel az embert nem látom a világegyetem, a létezés centrumának, csak egyik lehetségesnek és megvalósultnak, óriás elhalt s virágzó létezés-réteg tetején virágzó agynak: követnem kellett azt a fölismerést, hogy a világ valóságos arányainak megfelelően költészetemben is jelét adjam ezeknek az arányoknak. De mivel ember vagyok, azt a hatalmas agyvelővel és agykoponyával beburkolt agyú lényt, amely képes a fölismerésre, rendezésre és az önpusztításra, amely legszebb példányaiban képes határai megismerésére, az önismeretre és a szeretet gyakorlására (s amelyet embernek nevezett meg a titokzatos-keletkezésű nyelv): a legtöbbre mégis az embert becsülöm. Érte aggódom és érte élek. Legelső föladatát: a felelősségtudatot fölismertem és vállalom. Íme, (hogy állattani hasonlattal éljek) egy költészet meztelen csontváza! Kifejezhetetlenűl szeretem az anyagot, az anyag minden megjelenési formáját: szájait, szerkezeteit, szív-formáit, tüdő-formáit, építkezési rendjét, vérkeringését, milliárd megvalósulási módját, múltját és jelenét, történetét, az anya-méheket, petéket, tojásokat, temetőket, szeretem a kialakulásokat, megvalósulásokat, változatokat, módosulásokat, sokasodásokat, kiformálódásokat, forma-váltásokat, részleteződéseket, elkülönüléseket, az embriókat és lüktetéseket, az anyag szerelmi formáit és módjait, az emlőket, szemeket, ivarnyílásokat, a születéseket, szüléseket, kihordásokat és elhalásokat, a nemzőszerveket, a mirigyeket, a falloszokat és fallosz-helyettesítőket, az anyag halál-formáit, az elhalásokat, kihalásokat, meghalásokat, pusztulásokat, a kiégéseket, kimállásokat, kiszáradásokat, kiszikkadásokat; szeretem a kő-létezést, az ásvány-létezést, az érc-létezést, a tűz-létezést, a csillagspermium-létezést, a kristályatom-rezgés-létezést, az alga-létezést, a moszat-létezést, a baktérium-létezést, a növény-létezést, az állat-létezést; fontosnak tartom és létemet-meghatározónak az anyag minden gyönyörű kísérletét és vállalkozását, az öt-milliárd-évvel-ezelőttit, vagy a mait, vagy az elképzelt-jövendőbelit, amely (vagy amelyik) ki tudja, nincs-e már meg valahol a világegyetemben, vagy nem volt-e már valaha? Ez a szeretet jelenik meg verseimben madár, vagy ősállat, vagy virág, vagy sáska, vagy égitest képében, s a részletekig-kíváncsi rajongás! Igen, jó lenne (és kellene) hatalmas összefoglalását adni versben minden tudásnak és létezésnek, hiszen a lírai összefoglalás semmiképpen sem azonos a természettudományival, vagy filozófiaival. A líra: összefoglalás. A természettudomány még mindíg részletezés és ellentmondás. S a filozófia még mindíg a képzetek gyönyörű építménye, kicsit, úgy, mint Arany János ködpalotája a Rózsa és Ibolyában: este belefekszünk, s reggel a didergő, harmatos földi füvön ébredünk: vacogva és boldogan. A líra nemcsak a világ tükre, de a líra: a világ maga. García Lorcának csak annyiban van igaza, hogy a költői kép értelemátvitel is! De a költői kép lehet maga a megnevezett valóság is. Megjelenhet közvetlenűl a versben, szerep, vagy foglalkoztatás nélkűl, önmagát adva, önmagát megvalósítva. Nem transzformátorként, de közvetítő-szerepet nem-vállaló anyagként. Lehet: dolog önmagában. Mint a kő: kő, a madár: madár. Csak annyiban közvetít valamit, hogy a természeti létet mondja, az anyag egy kifejezési formáját, önmagát, mint ahogy a madár madarat, a kő követ. De hasonlat-anyag is a természet, vagy a természet-leírás verseimben: mint ahogy adott esetben értelemátvitel is, sőt szimbólum! A líra (az egész líratörténetben) hihetetlenűl keveset dolgozott föl az anyagi világból: szükségképpen az éposz-írók eddig a legtöbbet, mert a történetet közvetítő hatalmas sormennyiség követelte és újrateremtette a földet, az eget, a páncélzatot, lovat, ruhát, szerelem-történetet az éposz-esemény cselekvő-vágya szerint. A költészet sok naív (és végső-soron misztikus és erotikus) elképzelés ellenére nem pillanatnyiság, de cselekvő és cselekvést-hordozó folyamat. A költészet-értelmezés tehát nem is lehet pillanatnyiság, föllobbanás, fölszikrázó erotikus mámor, de (mindezeket magába-foglaló) cselekvő folyamat, türelmes figyelem, mámoros értelmi munka. Még csak annyit: mindezekkel együtt, mivel ember vagyok, az én költészetem is ember-központú, de azé az emberé, aki tudja, hogy ő: hatalmasság és jelentéktelenség, aki tudja, lüktető, véreres kis hártya csak az emberiség a föld őshúsán, őscsontváza fölött, örök-elvirágzó többmilliárd szív és szemgolyó, virágzó ködpuha kristályszövet, gondolkozó sziromszőr a mindenség-tűzkocsonya-rózsán, aki tudja, hogy hatalmas halálokon, temető-rétegeken, ősállat-temetőkön, ősmadár-temetőkön, virágtemetőkön és ősnövénytemetőkön, billiárd-szemű-csápú-tojócsövű-ivarnyílású-légzőcsőrendszerű-szárnyú-hólyag-szív-sorozatú-szájú-gyomrú Rovar-király uralma alatt virágzik az ember, a nem-kristályosodó, kristály-táltoscsordák és virágerdők fölött, aki rajong a létezés minden állapotáért, s szeretné megérteni és legyőzni a halált, de legalábbis (bár képzelete csak emberi lehet,) szeretné megérteni helyét a világegyetemben.

Domokos Mátyás: Juhász Ferenc, vagy Pabló Neruda, vagy T. S. Eliot, vagy Weöres Sándor példája azt mutatja, hogy a modern lírában sokasodóban vannak az epikus terjedelmű költemények. Milyen érdekes felidézni éppen mostan a modern költészet egyik mesterének, Poenak a véleményét, aki azt mondta, hogy „hosszú költemény nem létezik: a hosszú költemény fogalmi ellentmondás”. Baudelaire szerint azért, mert „az a különös helyzet, amelybe az olvasó lelke belekényszerűl, bizonyára nem tart addig, mint amennyi idő alatt elolvashatunk egy olyan költeményt, amely túlhaladja az emberi természet lelkesedés-képességének határait. Az epikus verset tehát nyilvánvalóan el kell ítélnünk”. Kinek van igaza: a modern költészet régebbi, vagy újabb gyakorlatának?

Juhász Ferenc: A meghatározás pontos és jó! Valóban: nem epikus, de epikus-terjedelmű versekről van szó. Bár bennem van némi hajlam a múlt-századi, vagy a középkori, századok-előtti époszi módszerekre és módokra, mégis, az általam éposznak nevezett nagyterjedelmű vers, még akkor is, ha a hajdani époszok szerkezete szerint jelenik meg néhol a tartalom a versben (tehát olykor történetileg cselekvő, mint A tékozló országban, vagy lesz a IV. Béla királyról szóló vers egyes részeiben), lírai mű: azzá teszi legbelső én-centrikussága, gondolati szerkezete és az egész hosszú versen végig-erjedő mámorossága. Nem tárgyi, hanem tudati az adott cselekmény, s mégha leíró részletek szövik is át meg át a verset, a lényeg a versben nem folyamatosan-megjelenő, hanem állandóan-jelenlevő. Ezért tartom én a világirodalom legnagyobb lírai versének Dante Isteni színjátékát. Azt hiszem a kérdés lényegére előbbi válaszomban már feleltem. Poe és Baudelaire véleménye naív és misztikus volt, de állításukat a hajdani és a századbeli világköltészet is gyönyörűen cáfolja. Nem! A költészetben mindíg minden egyidejűleg lehetséges. A költészetnek nincs olyan-értelmezésű fejlődéstörténete, mint a földtörténészek szerint a Földnek: ahol az egysejtűtől az emberig különböző holt-ágakkal és zsákutcákkal fejlődött az állati lét: volt egysejtű, volt kagyló, kétéltű, madár és emlős és szétágazó és szétgyökerező millió növényi és állati forma és változat, kezdetleges, kísérleti és bonyolúlt. S voltak olyan csodálatosan-fölburjánzó sejt-dagadványok, monumentális csipogó molekulahalmazok, mint az ős-sárkányok, vagy az ős-kétéltűek, elborították a földet, szuszogva és recsegve, s egyszer csak kihaltak megismételhetetlenűl. Ilyen lenne a hosszú vers, az éposz, az elbeszélő költemény? Nem! Az éposz-írásra született költő époszt fog írni (hacsak valami természeti, vagy társadalmi akadályozottsága nincs) függetlenűl az elméletektől és véleményektől, sőt függetlenűl a kortól, amelyben született. Az persze a lét sok rejtélye közűl is igen nagy rejtély: miért születik egy költő époszi hajlamokkal, vagy egyszerűbben: miért támad kedve hosszú verset írni, ami meglehetősen fárasztó, és konok vállalkozás? Talán azért, mert másként látja a világot, talán azért, mert részletesebben látja a világot, talán azért, mert úgy ömlik ki száján a világ, mint a népmese kutyadögéből a tiszta forrásvíz? Sokáig tartana, ha a kérdést boncolgatnám: annyi bizonyos, hogy a hosszú vers éppúgy szükséglete a költészetnek, mint a rövid, az éposz éppúgy, mint a dal, minden azt bizonyítja, hogy az volt a kezdetektől, s lesz mindíg, amíg csak ember tollat, vagy valamilyen szerszámot használ, hogy elmondja az elmondhatatlant. Talán az önállósúlt elektronikus-agyak másképp cselekszenek, de kicsit kajánúl és meleg szívvel gondolok arra, hogy egyszer egy ilyen gép-agy megmámorosodik, s egy világ-éposz írásába kezd.

Domokos Mátyás: „Kísérletezés” – ez a szó hangzik el a leggyakrabban a modern költészettel kapcsolatban. Olyannyira, hogy némely teoretikus tudatában egyértelművé vált magával a modern költészettel. De mit jelent valójában a „kísérletezés” a modern költészet számára? S adhat-e tartós igazolást, hitelt valamely költői gyakorlatnak, hiszen a közönség – egyébként jó ösztönnel – köztudomásulag nem ismer el kísérleteket, csak eredményeket és kudarcokat?

Juhász Ferenc: A kísérletezés? Mindent és semmit! De nem tudom. Én sohasem éreztem, hogy kísérletezem és sohasem akartam kísérletezni. De mindíg el akartam mondani valamit! S amit mondtam, csak így tudtam elmondani: érezve nagy szorongásaimat és hiányaimat, s alig-alig érezve diadalt! Általában a szokatlant, az eddig-így-nem-voltat mondják kísérletezésnek az irodalomban. De ki tudja megmondani, hogy mitől hiteles egy mű, s mitől nem? Tizenöt-éves könyvkiadói-szerkesztői gyakorlatomban sem tudtam „tudományos” meghatározását adni a hitelességnek. Ez ugyanolyan titok, mint a többi. Hogy miért izgat föl, döbbent meg, igéz el, amit X mond, s miért hiteltelen az Y szava, mégha tartalmaiban igazat mond is? A költészet története valóban eredmények és kudarcok virágzó halmaza, de az új mindíg eljön, szép döbbenetet, vagy átkot csikar ki belőlünk. Örömet, vagy szerénységet. Mindíg meg kell fogalmazni ugyanazt, de az új évtizedek, vagy századok szülöttei, ha csak egy kicsi szellemi önérzet van bennük, végülis mindíg a saját szavukkal próbálják elmondani a világot, s benne önmagukat. Én a kísérletezés fogalmát visszaadnám a tudósoknak.

Domokos Mátyás: Miben látja Juhász Ferenc a költészet szerepét és feladatát napjainkban?

Juhász Ferenc: Mindabból, amit eddig elmondtam, ha rejtve is, talán feleletet adtam az utolsó, legrövidebb, s legnehezebb kérdésre. Mégis, a sok tegnapi s mai költészeti cél-meghatározás mellett, amit általában ars poeticának szoktak mondani: tapasztalhatták verseim ismerői, hogy én még nem írtam ars poeticát. Nem tudom, mi a költészet célja, mint ahogy azt sem tudom, mi az élet célja? De mivel költészet van, mint ahogy élet is van és társadalom is van: vannak törvények, belső-parancsok és kötelességek, amiket a költőnek teljesítenie és hirdetnie kell. A költőnek el kell mondania a világot (kinek-kinek tudása, indulata, ingere szerínt) és szeretnie kell a létet, mert a lét szeretetreméltó és magányos. A költőnek szüntelenűl tiltakoznia kell a butaság, gőg, önkény, zsarnokság, elnyomás és kizsákmányolás ellen az emberi méltóság és tisztesség nevében, s a költő sohase szűnjön meg hangoztatni azt, hogy az emberi lét egyetlen értelme: a szabadság. S hogy nincs senkinek joga elvenni ezt az egyes embertől, egy néptől, vagy az emberiségtől. A költőnek szeretnie kell az embert, mert ez a legszebb emberi feladat, s mindent meg kell tennie az ember fölemelkedéséért. A költő költészetével teszi ezt: ami az emberi önismeret és létismeret legtalányosabb és legszigorúbb formája. S az emberiségnek szüksége van az önismeretre. Ezért is fog a költészet az emberiségért fönnmaradni.

Párizsról és a költészet lényegéről^*

Másodszor jártam Párizsban. Először 1960-ban töltöttem tíz napot a városban, akkor is télen, fullasztó vak esőben, a friss mámort és a csont-vígasztaló kedvet ideges péppé áztató tengerről-sodort zuhatagban, az idegen-örömöt izzó nyugtalanság-erekkel, rojtos magány-gyökerekkel beszövő idegen, meleg télben. Angliából jöttem, egy másik-lét, talán egy más égitest partjairól, a zöld-piros éposz-világból, az ősvilági-csontokból kivirágzott Költészet-ország téli csöndjéből és karácsonyi villany-angyal-túlvilágából. Ismerős volt hát ez a város, magamba-égetett, lényembe-égetett, e hatalmas kő-állat, a hatalmas gőzölgő-pórusú kőcsipke-madár mancsainak bőrpárnás és karmos nyoma, talpának redői és bőrgyűrődései, lábának bőrizületgyűrűi és pikkelyei, recéi belenyomódtak életembe, s azt az egyre-forrósodó idő, a múlandóság izzása kiégette, mint az asszír-írást, s azt csak a megemészthetetlen föld eszi majd meg, cserepeire-hullott szívemmel tűnik majd el a jövőben, s lesz üszkös törmeléke annak, aki voltam. S ki tudja, voltam-e én? De be kell bizonyítani, hogy voltam! És sikerül-e? Megteszek-e mindent a bizonyításra? És mitől hiteles az én bizonyításom? És megteszünk-e mindent, hogy bebizonyítsuk: mi voltunk! Hogy volt egyszer egy emberiség! Félek a háborútól. Az emberiség fél a háborútól. Anyám fél a háborútól, feleségem fél a háborútól, kislányom fél a háborútól, barátaim félnek a háborútól, a költők félnek a háborútól. Mi hát a költészet lényege? A bizonyítás? A félelem? A cselekvés? Mit tehet a költő a háború ellen? Mit tehet a költő a megmaradásért? Ha lehetne a szó a Földgolyó köré fújt áttörhetetlen kristálybuborék, amelynek boldog belsejében, forró, lüktető anyaméh-hártyájában él a jövőre-jövőt-sóvárgó emberiség! Ha lehetne a költészet az idő mindenség-koponyája, amelyben ott nyüzsög a boldogságra-kész, mindíg-teljesűlni-vágyó emberiség-gondolat! Ha lehetne a szó valami halhatatlan ható-anyag, amelytől elpárolog az életből a rossz, az emberiség csontjaiból a gonoszság. Ha lehetne a költészet betörhetetlen kristály-koponya, amely megvédi e bolygót, a mindíg-termékeny agyvelőt minden űrből-lezúdúlható végzettől! Ha lehetne a szó szép, tiszta erő, amely elűzi e bolygóról a bomlást, hogy csak élet legyen és halál, okos élet és megértett okos halál, az egymásba-fonódott és egymásból-kivirágzott teljesség, a mindkettő-nélkülözhetetlen, a törvény! Sokszor látom, ha belenézek merengésem fény-tábláiba, a csönd mögé ha nézek: látom a Földgolyót, mint elroncsolt koponyát, vérrel-beszáradt fejet, amelyen a szemek kipukkadtak, mint fölfúvódott eres gyomor-napállat, vagy beszáradtak, mint a forró homokon a medúzák, mintás hártya-lottyadékká, szempillarojtos, penészedő gyíkbőr-csomóvá, látom a cafatokra-mállt Földarcot és fület, a velővel és vérrel kevert Föld tetves hajzatát. Vagy látom kiszáradt, kiégett anyagszigetnek, ahol nincs növény, nincs hús, nincs vas, nincs álom, nincs sejt, vagy remény, csak por van, nehéz arany-pikkely-szárnyakkal fölrebbenő és kvarctollakkal szétlegyeződő, az űrbe aranytrombitákkal tölcséresedő por, amit elhord a végtelenből behörgő idegen szél, ami szállong, gomolyog a semmibe szét, mint József Attila versében a semmi: ami a dac és a hit volt valamikor, a megváltoztatni-akart világ; s most már nem is por, csak a semmi, ami hömpölyög a csillagok között, s ha leülepszik az ismeretlen égitestek vízére, virágaira, más csillagok állat-pofa-szőrére: nem tudják, mi az? De miért beszélek erről? Ó, Párizs füstölgő, áradó, fullasztó, rothasztó, izzasztó, szív-cibáló téli esői! Mint kőcsipke-virág-sziget állt az esőben a város, fehér mészkő-virágok szigete: s lebegett Európa meleg téli eső-áramlataiban; mint kovakőből-horgolt ingek, tollforgós kőcsipke-sisakok, pápai koronák, korona-szirmú gömbök, oltáriszentség-tartók, kőből-horgolt lovagpáncélsisakok, csipke-orsók és tüske-kupolák, kőcsipke-Krisztusok és kőcsipke-táltoslovak, likacs-templomok, csipke-űrhajók és kőszita-mellvértek, kőcsipke-trónok és kőszivacs-katedrálisok, csipke-tiarák és csipke-jogarok, kőcsipke-páncélingek és ismeretlen lények kőcsipkeszivacs-koponya-halmaza, mint a sugárállatkák kovavázainak tömege lebegett Párizs az esőben, mint radiolariák kovavázai, amit nem is mikroszkóp alatt nézel, vagy fölnagyított fényképen, de amit Haeckel mámoros és szabad ujjai rajzoltak a szigorú és reménykedő tizenkilencedik-századi éjszakában. S e kőcsipke-koronák, kovacsipke-nőstények és kovacsipke-álmok likacsaiból, pórusaiból, horgolás-közeiből, sejtváz-ábráiból millió sejtnyúlvánnyal kiágaskodva, kitolódva, éhes bimbós kocsánnyal kitüremkedve és remegőn kitülekedve élt, mocorgott, bizsergett az élet, mintha egy kőből-font kupola, kő-szalagokból és kő-vesszőkből font koponya lukacsain és fonadék-közein fölfújt gumikesztyű ujjai türemlenének a levegőre, vagy egy óriás kőcsipke-csigaház, amelyen szemgödrök rengetege: ötmillió tapogató nyúlik ki, húzódik és gyűrődik befelé-bugyogva vissza, tétován és boldog bugyogással önmagát kifelé tűrve és ontva, hogy befejezetten inogjon az esőben, belűl fekete buzogánnyal. Miféle tél ez? – gondoltam sokszor, kávéházban ülve feleségemmel, mikor a teraszok piros, vagy citromsárga, vagy kék ponyváit cibálta a vizes szél és dörgött és habzott rajtuk a fekete víz, mint búcsúban otthon a ringlispíl hímzett, cifra vásznát, de csak ültünk az ágaskodó festett falovakon, átöleltük dupla fa-buborék szügyét, vastag büszke nyakát, föltajtékzó fa-sörényét, s hallottuk, hogy robban ki a forró levegő szőrtelen, kitágult, piros-cimpájú fa-orrlikain. Milyen tél ez? – gondoltam az utcán, festő-barátaimnál. Lehetnél-e magyar költő, ha nem látnál többet havat? Ó, az itthoni telek: a gyermekkor telei, a kamaszkor telei, a legénykor telei, a férfikor telei! A fák mohos és repedezett és daganat-rücskű fekete csontjai nyikorognak a vak, fehér délelőtti szélben, vagy állnak a buborékos, szemcsés és eres jégkéreggel bevont fák a fagyott téli éjszakában, fő-csöveikkel és hajszálcsöveik gubancával belenőve a szikrázó, dermedt űr húsába, izmaiba, lágy részeibe és szerveibe, mint óriás-bogarak trachea-rendszere és stigmái az arany-lüktetésű, vonagló-hüvelyű, aranyszőr-gyűrűs csillagok. A tetőkön és az útakon föltaréjlik a hó, s a taréjvégek jégcsipke-tekercsei, jégcsipke-csigaházai és hócsigatornyai szikráznak, mint a némaság, s a hó üveg-göndörödései csönddel ragyognak, mint nekünk a begöndörödött, virágmintás-mészhéjú csillagörvény-ammonitesház, a habos tűzörvény-tölcsér: a tejút. A kis kerti, erdei, mezei, árokszéli és a horhosok bucka-emlőit gyökérernyővel átszőtt növények, virág-csontvázak, hajdani csonttá-vedlett virág-asszonyölek, virág-medencecsontok, szőrös és sárga szerelem-lisztes bogártemetők csontvázai és küllő-koponyái, növénycsont-állkapcsai és elpudvásodott fogsorai állnak jégkoronásan és apró hószakállal, hó-szájüreggel és jég-szempillákkal, és fehér jégszivacsban, üveg-spongyák, jégkorallházak halott ragadozóiként a barna füvek; kis ágról havat rúg az arany-harisnyás madár, s fehér-bolyhos hús-csillaga bezárva, mint a szájgyűrű, s kinyílik méhe, a piros mirigykút: forró magot szül, s a hópermet füstölögve szállong, mint a mindenségben a szétrobbant csillaghalmazok. És pata-nyomok jégkagylóival, róka-lábnyomok homorú rece-párnabelsőivel, madár-lábnyomok dupla csillagsoraival átszőtt kertek, erdők, mezők, szántóföldek, havas temetők! Sír az éjszaka, mert rázza a szél. Sír a szél, mert óriás fehér agancskoronája beakadt a kemény csillagbozótba. Recseg és vinnyog a mindenség semmiből-szőtt csillagbokra, mert rázza, hajlítja, dúlja komor agancs-fejével a szél. Tekereg a fehér csecsemősírás a tél üvegbarlangrendszerében, s a sírás fölött a csöndön lebeg, mint hatalmas fehér garnéla-rák gyöngyház-csápjaival és ollóival, gyöngypáncél-dongáival és üveg-szelvényeivel, üvegingben, kettős sarlós-üvegfarkával a Tejút, s láthatod, hogy lüktet hólyagszíve, világító tűzgyökér-érrendszerét, a szemgolyókat-mozgató üveghús-izmokat, s a foszforeszkáló belek lüktető, fodrozódó, lágyan-sóhajtozó tekervényeit. Ó, ez a tél! Az én telem és nem az én telem! És lesz-e telem majd? Mi hát a költészet lényege? A természet? A táj? Az ország? A nyelv? Mi az a titokzatos legtitkosabb? A leglényegibb, a legbensőbb benső, mi az az erő, vagy akarat, amely összefogja a létet, formákba-kényszeríti az anyagot, s amely derengve átsugárzik a dolgokon, szavakon, mint a terhes nők hasfalán az embrió-virágzás, s nem úgy, mint a szemfedőn a halottak vicsorgó, vagy harapni-kész-fogsorú, vagy feketén-mosolygó, vagy belűlről-kinyomott-szemgolyójú arca, arcok, amelyek akár a tengerfenék lepényhalai az elmúlás homokjába bújva derengenek, s csak az egymás-mellé-tolódott szemgolyók düllednek a víz ropogó lombjai alatt, érgyökeres szemhéjakkal beborítva, amelyek mint a ráncos, dagadt vénasszonypocakok. És mi az az erő, vagy akarat, amely szétrobbantja, fénnyé-lobbantja, sugárzássá löki szét, önmagába-omlasztja, elmállasztja, szétrohasztja, péppé, kocsonyává, csonttá és porrá-olvasztja az anyagot, formát, testet, dolgot, alakzatot, anyagszigetet: szavakat, verseket, világokat? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó, vagy szét-olvasztó erő? De mi ez az akarat, és mi ez az erő? És mi akarja, hogy a költészet legyen? Mi akarja, hogy a létezés legyen? Mi akarja, hogy formát-kapjon a minden a létezésben, meghatározott-idejűt, a pusztulás lázával elemeiben? Mi az akarat? És mi ez az akarat? Az anyag önmaga dönti el sorsát? Önmaga dönti el az anyag, hogy magát bomlasztva, sokszorosítva, növesztve és kiteljesítve mivé alakúl; hogy összesűrűsödik és szétlazúl? Hogy hatalmas csipogó és csámcsogó, böfögő és vinnyogó szaporodó testekké dagad és párázó, zizegő helyhezkötöttekké? Röpködőkké és virágzókká, sugárzókká és kristály-titokzatosakká? Mi adta az anyag legkisebb részecskéinek a célszerű valamivé-alakulás információit? Az egymásra-utaltság, a szövetség-kötés, a fölhalmozódás akarat-információit, a lebomlás és újra-létre-torlódás parancsát? Mi adja az anyagnak ezt a tudást? Honnan tudja az anyag, hogy azt kell tennie, amit tesz? Hogy millió-más legyen ugyanaz, s ideje-múltán a millió-más elpárologjon, szétrothadjon, s elégjen ugyanazzá? Egy-egy természeti forma az anyag érlelődési folyamatának egy-egy állomása csak? Mi határozza meg, hogy bizonyos anyag-fölhalmozódás mekkora-idejű? Mi döntötte el ezt már a kezdetekben, a valaha-volt-ban, s a jövő-időben? Hogy az anyag részecskéinek egy-egy koncentrációja csak addig élhet, ameddig él, ha végig-éli önmagát, s azután szét kell hullania: a lágy részeknek előbb, aztán a váznak, a sejteknek, a molekuláknak, hogy többé ne legyen, mert minden csak egyszeri, és mégis megismételhető. Ó, sohasem-megismételhető folytatás és mindíg-más és más ugyanaz! Ó, hasonlíthatatlan hasonlóság, mindíg-újrakezdődő folytatás, a lét örök jelenidője, s jövő s a múlt örökös vegyüléke, halhatatlan ragyogó mindenségem, szívem kifosztója, s virágzó méhburka embrió-szívemnek! És mi a betegség? Hol kezdődik a betegség? A daganat, az erjedés, a kövesedés, a foszlás, az elfolyósodás, az elszappanosodás, a víz-dagadás, az elmérgeződés, az akarat-bomlás, a bánat-fölhalmozódás, a bűzlés, gennyedés, sejt-burjánzás és szerkezet-rothadás? Mi hát a költészet lényege? Az akarat? Az összetartó erő? A létezés akarata? A létezés elemeit összetartó és meghatározott-formába kényszerítő erő? Tél! Férfikorom tele! A tél óriás barlangjában töprengve állok, alig dereng át az országot-beborító felhőburok, a fehér mohabuborék, a csillámait lassan-hullató zuzmó-kupola, a fehér szőr-koporsó, s a fehér csöndbe gyökerezett zuzmarás fák, mint alabástrom-cíprusok, gipsz-tengericsikó-csordák, kálcit-csipke-csokrok, óriás-ősisten-csontszivacsok, üvegpókháló-trombiták, mészrozmaringfák, sztalaktit-gyertya-csokrok, kristálytű-oltáriszentségtartók, gipsz-tüdők, Magyarország-korallvárak, cseppkő-tüdő-virágok, gipszcsipke-temetők, elmeszesedett érrendszerek, jég-gyertya-ágas csodaszarvas-agancsok, gipszrózsa-koronák, alabástrom-színű óriás ásvány-virágok, dér-kígyócsontvázak merednek törékenyen, s tétován elrepűl közöttük, mintha tántorogna, néha egy álmos madár: a kőcsákány-csőrű fekete rongy-ernyő: a varjú, a fekete csillagárnyék: a rigó, a kicsi moha-asszony: a cinke, a zöld kéreg és piros bársony-herceg: a harkály, s mint félig-elszívott s elnyomott szivar, a hamu és üszök-szemkarikájú málladozó dohány-levél-csokor: a veréb.

A művészet boldogsága^*

Egyszer, talán két évvel ezelőtt, egy rádió-riportban azt kérdezték tőlem: mi a véleményem a fiatal zsenikről, azokról a művészekről, akik az emberiség rövid, gyalázatos, szenvedésekkel-vemhes és a gyötrelem és kín izzó láncaival a foszlékony-húsú elmúlásra tekert, vérrel-befröcskölt-arcú és tűzkoronával-megkoszorúzott-szívű, ködszivacs-emlékezetű, halálból-halálba-hömpölygő, a húsra csigahéjként és kagyló-kőlegyezőként ráforrt vinnyogás és üszök-álarcú emberiség történelmében, a lassan elrákosodó Földgolyó történelmében, a kis jóság-szigetek és ritka emberi-dícsőség-cíprusok történelmében, a világegyetem-bánat-redők történelmében tudtak lenni a világ-semmibe tűzgolyókat, arany-szemgolyókat, tűzbuborékokat és vastagon-gomolygó tűzvirág-hadakat köpő isten-bölcsőszájú halak, világ-ikrákat és világ-petéket, világ-spermákat ontók, a mindenség aranyhárfái, vad és végzetes arkangyal-hegedűk, akik félelmetesen és mámorosan túlbeszélik a világűrben-csapkodó, az Apokalipszis lángoló üvegtava mellett tülekedve-csapkodó szárnyak, képzelet-tollkoronák, és látomás-vitorlák csattogását, toll-dörgését és pihe-viharzását, akik voltak a lét mámor-küldöttei, a világ-anyaméh éneklő embriói, akiknek szava a magzatvízen, anyaszívverésen, méhburkon, méhlepényen, húson, hasfalon, bőrön át zeng már fogantatása harmadik hetében, s nem is kell a csillagpórusos, tűz-köldökű világ-anyahasra tapasztani fülünket, hogy halljuk és sírjunk és szeressük éneküket, mert énekük szétárad a léten, mint fékezhetetlen ragyogás és betölti galaxisainkat és sejtjeinket, akik a halál csontvázakkal, fogsorokkal, koponyákkal, fagyökerekkel, virággyökerekkel és fűgyökerekkel, lárvákkal, petékkel, varangyokkal és földigilisztákkal, fehér penésszel kirakott és benőtt szívébe vert virágdárdák, öröm-nemzőostorok, csoda-teremtő csodálkozások, virág-époszok, madár-látomások, csillagkeringés-kották, isten szakállát-színesre-festők, zöld-pettyes világ-tojást forró madár-testükben érlelők és hordozók, fülemüle-ősanyák és tűzliliom-ősapák, égitest-testvérek, az üszög-szőrű, kő-vicsorgású, kormot-fújtató és rothadék-tajtékot csillagokra-csöpögtető Halál-csődör virágokból és zöld levelekből, virágzó gallyakból és zöldtollú ágacskákból, kalászos füvekből font lovasai, a nyári-mező-illatú és májusi-rét-szagú, és nyárelejei-erdő-illatú, lepkékkel, pillangókkal, csigákkal, darazsakkal, méhecskékkel és bogarakkal, embriókezű levelibékákkal, szöcskékkel és sáskákkal-zsongó-testű, virág-fejű, virág-nyelvű és virág-szemű, virág-fogsorú és virág-szájú, virág-orrú, virág-fülű, kalász-szempillájú, virág-körmű, virág-tüdejű, virág-szívű, virág-bütykű, kalász-ujjú, virág-heréjű, virág-nemzőszervű, virág-mellbimbójú, virág-köldökű, virág-térdű, virág-lábujjú és virág-kezű virágemberek, a méz-illatú növény és virág-hercegek: a növényből, virágból-font Szirom-bibe-virágpor-kehelygyökér-levélemberek: Mozartok, Csokonai Vitéz Mihályok, Rimbaud-k, Raffaellók, Petőfi Sándorok. Ma sem tudnék a kérdésre másképpen válaszolni, mint akkor, a fogvacogtató és verejtéket-kiszívó magányban. Már kamaszkoromban tudtam és egyre inkább tudom, egész-létemmel tudom, hogy a művészet: küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében, olyan törvény, amelyet be kell töltenünk, mindenáron meg kell valósítanunk, mindenképpen ki kell teljesítenünk: különben ott pusztulunk a szorongás és a léhaság vérszínű, forró aranyránc-fuldoklás sivatagában és sakálok és keselyűk köphetnek és üríthetnek lerágott csontjainkra. És a művészet próba is, önmagunk és föladatunk próbája, mert a művész a világmindenség kristály és tűz és vérbuborék-kupoláját tartja homlokával, s el-nem-moccanhat, mert beomlik a lüktető, hártyázó, törékeny, parázsló és mibennünk-hiszékeny mindenség, s rázúdul a létre az erjedő semmi, a penészlő magány. És a művészet a vállalás is, a folytatás, az abbahagyhatatlanság vállalása, mert a művész lehel a lét deres szívére virágot, madarat, csillagot: önismeretet és irgalmat. És önismeret és irgalom nélkül a létezés és létünk se több, mint egy elhullott, rozsdát-virágzó vasdarab a háborúban-elpusztúlt Földgolyón, a rádióaktív porral bemohásodó bolygó-magányon: van, mert letört, lehullott, bomlik, mert törvénye ez is, lassan beleszivacsosodik szülőanyagába, mert nincs aki fölemelje. Igen, a művészet küldetés, próba és vállalás és így állandóság, de hogy mikor ér a küldetés, próba és vállalás csúcsára a művész: ki adhat erre feleletet? Nincs ember, aki erre felelni tudna! Csak a szüntelen tevékenység, a folyamatos cselekvés, az üres szemgödörre horpadtan-rátapadó pirosperemű szemhéj viaszgyűrűs szempillagyökérkút-magánya és vaksága, és a világszülés-forró, izzó világősanya-hüvelyű láz, a sötétség és a fölragyogás, a lélek-erjedés és a lélekszáradás szüntelen-váltakozó hétköznapjaiban, óráiban, perceiben, másodperceiben és pillanataiban készűlhet és készűl a válasz. És boldogok a türelmesek és kemények, boldogok a választ-megadni-tudók, boldogok a pillanatonként-viaskodni-tudók, a fekete-kételykedők, halál-daccal-újrakezdeni-tudók, az elszántak és önmagukra-gőgösek, a mindíg-föltápászkodók, halállal-verejtékezők és új-égitestként megint-fölragyogók, boldogok a tűzzel-kivirágzók és csontból zöld levelet kitollaztatók, csönd-csontvázat zöld levélkoronával és viaszos-levelű bokor-tollazattal, sejt-tányérokkal és klorofil-tükrökkel befonni-tudók, a csontokra, mint üvegfára pamutembert: lüktető, vonagló, vérzeni-kész és millió kaccsal és bíbor gyökérrel szeretni-kész érháló-embert fonni-tudok, boldogok, akik az üres és szikrázó csontváz-zsákba, a csigolya-virágszáron merengő csontvirágkehelybe, hajdani anyaméhben-fújt csontkéreg-golyóba ragyogást, lüktetést, éneket, villámot, erjedést, a fény-kráter körűl arany-gyökérkoszorús kocsonya-csillagot, zengést, hullámzást, áradást adnak; a teremtés elgondolói, kitervelői és megvalósítói, a teremtés teremtői, mert a művészet nem érheti be a mindent-megértéssel, de a mindent-teremtés kínja vár rá, isten-teremtés és világegyetem-megvalósítás, szerelmes világnemzés és áradó óriás-halál; boldogok a percenként meghalni tudók, boldogok a percenként föltámadni-tudók, a lehetetlenek és meg-nem-rettenthetők, akik az elmondhatatlan gégeszorító fuldoklás idején is akarnak énekelni: amely nem kisebb fuldoklás, mint a spanyol kivégzések csavarral gégét-beroppantó fémgallér-szorítása; akiknek húsába naponta tüzes aranydrótszálakat ver és húz át húsán és émelygő szervein a gyötrelem, izzó drótkosarat fon testében a gyötrődés, parázsló tűvel és tűz-fonállal varrja át testét, lágy szerveit, csontjait és vérét a kimondás-félelem magányossága, mint megtébolyodott öregasszony a tintaceruzával-kirajzolt-szemű és szájú rongybabát, összevissza varrva rongyot, ujja-bőrét, kócot, kukoricacsutkát; boldogok a jeges harmatban-vacogók, koporsó-éjszakában rettegők, akik ilyenkor a föld-mocorgást, földigiliszta-mocorgást és gyökér-mocorgást, lárva-mocorgást és álca-mocorgást, varangy-mocorgást, vakondok-mocorgást, féreg-mocorgást és rovar-mocorgást hallgatják, összefont kezükben száradó virág-zsugorodást, a kővé-sűrűsödő földön át mozdony-füttyöt, harang-beszédet, repülőgép-hangrobbanást; boldogok a föltámadásra-várók és föltámadók. Mert a művészet a várakozás boldogsága, a gyötrelem boldogsága, a küldetés, a próba, a vállalás boldogsága. A pontosságra-törekvés boldogsága. A művészet a mindíg-próbálkozás boldogsága, önmagunk és kételyeink, középkori vereségeink és téli medve-létünk, varangylétünk és hüllő-létünk, pók-létünk és erszényes-létünk, rovar-létünk, madár-létünk, sündisznó-létünk, hal-létünk, bogár-létünk és rágcsáló-létünk legyőzésének boldogsága. Mert naponta megkoronáztatunk izzó ökör-szájkosárral, naponta ülünk tüzes vasszéken, naponta marcangolják kireszelt fogsoraikkal húsunkat a hitetlenek, a körülöttünk-nyüzsgő többgyomrú, zöld kőkéreg-arcú, kőtüskeág-karú, kőkarom-kesztyűs Ájtatos-Manó-csordák, naponta ég húsunk és szőrzetünk, naponta vagyunk megváltást-hozók, naponta vagyunk halált-osztók, naponta vagyunk elárultak és legyőzöttek, csillagként égők és boldogok. Naponta vagyunk Dózsa Györgyök.

A költészet hatalma és reménye^*

Mi a költészet? Az egyszerű és titokzatos kérdésre nehéz pontos feleletet adni. Már csak azért is, mert a költő dolga nem az, hogy a költészet fogalom-meghatározásain töprengjen. Válasz-adási kísérletei mindíg esetlegesek, földrengés-szerű robajjal, véres tűzkilövellésekkel, gyökerekig-nyíló szakadásokkal teljesek. A költészet-meghatározás játék és mámor, ceruza-vázlat az emberiség szívén, a semmire rajzolt szén-geometria, krétarajz-virág, amit elporlaszt, lemos, fakóra-szív a fény, a könny, a vér, a sóhaj és az átok: az emberiség le-nem-csitítható bíbor tajtékzása, s a csillagfény-viharzás. Mégis és újra: mi a költészet? A kérdésre nem könnyebb a válasz, mint arra: mi a madár? Leírhatjuk külsejét, szerkezetét, szerveit, a szervek működését, szokásait, szerelmét és szaporodását, ivadék-gondozását, repülését, történelmét, madár-volta mítikus emlékeit: és tudjuk-e már, hogy mi a madár? A természet: állandóság a változékonyságban. A költészet örök változékonyság. Meg-nem-állítható mozgás. A költészet: folyamatos cselekvés. Állapot-létrehozás. Maradandóság-építkezés. A költészet nem utánozza a természetet és az embert, de folyamatosan termi, fékezhetetlenűl teremti a természetet, és megteremti az embert. A természet részleteiben lerombolja önmagát, fölemészti létét: a költészet csak virágzik és építkezik. A költészetnek nincs lombhullása, csillag-robbanása, világsziget-katasztrófája. De mi a költészet, ha cselekvés, ha végtelen építkezés? Titok és teljesség és szégyen? Meztelen vacogás, didergés a mindenség csillag-ürülékei és tűz-bimbói között? Bár az emberiség-történet, s így a költészet-történet folyamán jóformán minden költő (és a költészet körűl sürgölődő elme) megadta, vagy legalábbis meg próbálta adni az arany-bilincs-véglegességű választ, a csillag-érvényű feleletet, hogy gyöngébb, vagy erősebb csuklóinkat barbár, vagy erőszak-képzeteihez fonja, hogy arany-láncával betekerje kísérlet-szellemünk szárnyait és égitest-törvényeivel alázatra intse dacos és újat-akaró, mindíg-robbanni-kész, mindíg-keresztet-vállaló szívünket: én nem vállalkozom a válasz-kísérletre. De ámúlva tűnődöm: évente száz és ezer és tízezer fiatal (földgolyónyi egységben számolva: több-tízezer, vagy annál-is hadseregnyibb fiatal) kezd verset írni! Vállalva lázas tettével a boldogtalanságot. A boldogtalanságot akkor is, ha gazdag, sikeres pálya áll előtte, s a boldogtalanságot akkor is, ha sorsa lesz sivatag-sikertelen! Ha megtalálta szívében a szavak gyémánt-mezőit, vagy ha sorsa kopár tájain csak madaraktól kicsipegetett húsfoszladékok, szép vadak lerágott csontjai, levedlett óriáshüllők virágsejt-mintás bőrcafatjai hevernek és zörögnek a csillag-forró szélben, és sárkányok óriáslábnyomából csak kristályosodó vizeletet, penész-hártyás föld-gyomorlevet ihat. Miért? Hogy kimondjon magából valamit? Hogy megőrizzen magából valamit? Oly reménytelennek hat ez a vágy, és épp századunk közepén. Miért az ének? Egyszerűen: létünk tevékenysége, mint a madaraknál? Biológiai tűz: a költészet? Mint a madarak húsának dallam-forradalma, mint a tücskök fekete kitin-zenéje? Miért? Ha a földtörténet irányából vizsgálom az embert és költészetét, akkor makacs boldogsággal tudhatom, hogy a földi anyag, pontosabban a föld-anyag csúcs-szerveződése a biológiai lét, és csúcs-építkezése: az ember. Az emberi agy, amely nem akar, mert nem tud belenyugodni a személyes-folytathatatlanba, bár tudja, egyetlen bizonyosság van: a halál. Tudja: az élet nem bizonyosság, csak előzmény. És érti azt is, hogy a folyamatos halál-tudat nem a rossz, de éppen a jó cselekvés biztosítéka. De ha a világegyetem irányából nézem a Földet: akkor ez a megsűrűsödött, ősanya-emlőként összecsomósodott-bőrű, tüzes lélegzőnyílásokkal és tüzet-lövellő pórusokkal bepettyesedett kocsonyás tűz-buborék, ez a kifejezhetetlenűl szép, és végtelen énekünkre érdemes élet-buborék az űr áramlataiban: egyszer (a mindenség-lét-törvények parancsára) elég, szénné sül. Elpörkölődik keserű füsttel lobbanva, s piros hamuvá göndörödve, mint hajszálakból gyúrt kis gombóc anyánk gyufát-lobbantó kezében a hajnali fésülködés után, mert megfésülködött a Mindenség, s zöld hajszálát, a Földet gubanccá gyűrve, tüzes törvényeivel elégeti. Mire hát a költészet, s a költő, s a mindíg-újrakezdő ifjúság-akarat? A cselekvés: változtatás. A változtatás: akarat. A költők akarata: a jóra-való változtatás. Mégis: a költészet sosem-hervadó arany-lapjain elmerengve, keserűen és elkomorló aggyal tapasztalhattuk, hogy a költészet nem tudta megváltoztatni a világot. Nem tudta sorsunktól elhárítani a rosszat és nem tudta Föld-világunkon megteremteni a gyakorlati jót. Nem tudott lenni Szent-György-dárda szép irgalmatlanságunk kezében, vagy lenni a Hegyi-Beszéd Jézusának halas-kosara és kenyere, hogy megsokszorozódván és sokasodván, mindeneket boldoggá tegyen. Megértővé és jóllakottá. De lemondhat-e a költő arról, hogy legyen Szent-György-dárda és Jézus hala és kenyere? Hiheti-e, hogy a Legyőzendő erősebb, behemótabb, lomhább, dülledtebb, varangyabb, mirigyesebb, kéjesebb, vigyorgóbb, kövérebb és igézőbb-tekintetű, mint Altdorfer sárkánya a barna-arany legyező és páfrány-rengetegben? Hiheti-e, hogy kenyere szárazabb és hala büdösebb, mint a Legendabelié, és szava csak holt levél az Életfa ágán? Nem és nem! És ezzel a hittel indúltam én is költői útamra húsz évvel ezelőtt: indúltam a fővárosba-fölviharzó, vagy fölballagó társaimmal. Akkor csupa fény volt minden: tűz és ragyogás! Hittük: nemcsak őszi fény az, de történelmi tűz-omlás. Élettűz és nem tűz-özön! Nemcsak az égből és a földből, a növényekből és a csillagokból áradt a fény, de belőlünk is. Fényforrások, fénytükrözők és fényt-lövellők voltunk. Egymás arcát világította be foszforeszkáló szívünk, ragyogtunk, mi, foszfor-szívűek és vad-arcúak. Mert onnan jöttünk mi: az elnyomatás barlangjaiból, a bánat erdejéből. Több évszázados szorongás jég-páncél-öltönye olvadozott a nemzet testéről, és dér-szőlőfürtök és jég-szőlőlevelek a nép szívéről. Tisztultabb tájakra láthattunk harmatba-mosott szemeinkkel. Ezt a ragyogást vállaltuk mi gyermekien kimondani. Mert kimondtuk azt is, amikor újra deresedni kezdett népünk szempillája és jelenünk arca lett dérsivatag, és szívünk idegesebb bőrén buborékos, eres jéghártya nőtt és dérbógáncs virágzott. Nem folytatom, hiszen nem rólunk van szó, de a költészetről. Ez a pár mondat is: csak állapotrajz, gyors történelmi kréta-vonások a hártyázó csöndre, nem személyiség-vázlat. Jegyzet-utalás a tegnapra, hogy megváltozott történeti és költészet-történeti helyzetünket érzékeltessem. És utaljak a magyar költészet természetére. Természetrajzi tárgyilagossággal lírai tegnapunkra. Költészetünk óriás-csontváza a pusztulás-tudat volt. A várakozás, keserűség és átok óriás-csontjaira és csont-kosarába fonódott, épűlt és tapadt: az izomzat, a hús, a szervek lüktető és belső-hömpölygésű sokasága, a látó, halló, szagló és nemző-szervek, a bőr, a köröm, a hajzat: költészetünk. Ez a hatalmas költészeti eleven mész-váz a nemzet-halál rettegő várása és iszonyata volt. És sehol és soha ilyen magányosan és végérvényesen. Csak a Biblia vad szőrfészekből-kihörgő jóslatai és próféta-átkai voltak testvér-jóslatok és átkok. De reményteli vad jóslás volt a Bibliai. És reménytelen vad jóslás a magyar költészeté. Kölcsey-é, Vörösmarty-é, Ady-é! Legjobbjaink örökös rettegésben éltek. Örökös figyelemben és figyelmeztetésben. Számontartó rettegés volt az. Nép pusztul el, nemzet sűllyed el: sikongták óriás-elődeink. De mit tehet e gyötrelmes század hetedik évtizedének költője? Hiheti-e őskultúrák sírjain, csontvázain, temetőin, eszközein, fegyver-maradékain, cserepein, bőrcafatjain, állatcsontjain és kő-bronz-rézgyöngy-ékszerein állva, hogy szívét és agyát nem rágja meg a föld? Hiheti elsűllyedt népek földrágta csontjain és szívük rothadt foszlányain állva: kimmerekén, szkítákén, illyrekén, thrákokén, keltákén, rómaiakén, boiokén, eraviszkuszokén, azaluszokén, dákokén, szkordiszkuszokén, dalmatákén, pannónokén, germánokén, markomannokén, szarmatákén, jazigokén, quádokén, vandálokén, húnokén, roxolánokén, gótokén, alánokén, viktofalokén, gepidákén, thüringekén, svébekén, avarokén, langobárdokén, szkírekén, karpodákokén, rugiakén, kutrigurokén, utrigurokén, herulokén, szlávokén, bolgárokén, frankokén, bajorokén, kúnokén, hiheti-e, hogy szavát nem eszi meg a föld; bár eltűnődik a népek-temetője fölszántott és virág-könyörgésű, szakáll-vert földjén heverve: miért tűnnek el népek, nyelvek, szívek és hajzatok, belekeverődve a földbe, mint a föld haja, a holtak ragyogása, fölszívódva más nyelvekbe, mint a reggeli ébredésbe az anyaemlő-illatú, vagy zord-árnyékú álmok? Ki tudja, hogy miért foszlottak el köd-óriásasszonyokként az eltűnt népek, míg maradhattak volna óriás-ölű termékenyek, nemzők, befogadók és kibocsájtók. Jövőt-kihordók és időt-ringatók? Érdemes költészethez érdemes élet kell. De hogy élhet a jelenkor költője érdemesen? Feledheti-e, hogy ma már nemcsak népek és nemzetek, de az emberiség sűllyedhet közös sírba! Léttörvény lenne ez is? Nem a történelem, de az ember által megteremtett második természet (amely éppúgy a természet műve, mint az ember) falhatja föl, emésztheti föl az emberiséget, átadva csecsemő-életű bolygónkat az első természetnek: a zöldnek, a tollnak, a pikkelynek, a hártyának, a szőrnek, a bőrnek, a páncélnak, a fogaknak, a szívógyomroknak, zúzógyomroknak, kloakáknak, anusoknak, vagináknak, szívócsöveknek, tojócsöveknek, ivarnyílásoknak és nemzőpálcáknak, tojás-üregeknek, petezacskóknak, petefészkeknek és herezacskóknak, sperma-préselő béka-öleléseknek, nemzőlábaknak és ondó-ágyúknak, a szívócsápoknak, rabló-lebernyegeknek, virágzó-rablócsápkötegeknek, pók-fogsoroknak, vér-rojtoknak, az emlős-méheknek, rovar-méheknek, a madártojás-méheknek, hüllőtojás-méheknek, a tarajosgőte-méheknek, szalamandra-méheknek, a bogár-petezsákoknak, hal-petezsákoknak, tengericsikó-férfianyaméhburoknak, a megkristályosodó rovar- és madár-vizeletnek, a vizeletnek, az ürüléknek, az ökrendezésnek, hányadéknak, a böfögésnek, a szeleknek, a gázoknak, az emésztő-nyálnak, gyomorsavaknak, gyík-vérkönnyeknek, a péniszeknek, falloszoknak, hímvesszőknek, ondónak, spermának, petének, tojásoknak, lép-sejtű pipabékanőstény-hátaknak, pete-fürt-hurcoló békalábaknak és békafaroknak, herének, hüvelynek, a lárváknak, báboknak, álcáknak, ebihalaknak, a csőrnek, a karmoknak, körmöknek, rágószerveknek, nyelveknek, költőzacskóknak, csőr-reszelőknek, csőr-fogsoroknak, gége-fogsoroknak, az emésztőnyílásoknak és ürítő-nyílásoknak: a növényeknek, madaraknak, bogaraknak, férgeknek, halaknak, vadaknak. Az emberiség fölfalhatja önmagát, s átadhatja jövőre-érdemes gyönyörű hatalmát: a járólábaknak, a kopoltyúlábaknak, takarító-lábaknak, állkapcsi-lábaknak, tori-úszólábaknak, fogólábaknak, mászólábaknak, hasadt-potrohlábaknak, hólyagoslábaknak, faroklábaknak, futólábaknak, úszólábaknak, ásólábaknak, ugrólábaknak, ragadozólábaknak, gyűjtőlábaknak, az ollóknak, csípőknek, tomporoknak, comboknak, lábszáraknak, lábtöveknek, lábtő-karmoknak, tapogatókorongoknak, a sertecsápoknak, fonalascsápoknak, gyöngysor-csápoknak, fűrész-csápoknak, toll-csápoknak, fésűs-csápoknak, bunkós-csápoknak, térdes-csápoknak, lemez-csápoknak, csápsörtés-csápoknak, a potrohlábaknak, farcsutáknak, a faroktoldalékoknak, a tojókészülékeknek, párzószerveknek, a Malpighi-edényeknek, a dobhártyás-hallószerveknek, a húros-hallószerveknek, az armatura genitalisoknak, az ovariolumoknak, a végbélnyílásoknak, végbél-lemezeknek, dactus ejaculatoriusoknak, a rovarbőr kutikulájának, a vedlésnek, a bomlástermék-kiválasztó kültakarónak, a bűzmirigynek, az illatmirigynek, a viaszmirigynek, a végbélmirigynek, az érzőszőröknek, a szaglókelyheknek, érzőgödröknek, szaglólemezkéknek, érzőharangoknak, tapintószőröknek, érzőlemezeknek, haranglemezeknek, érzőkúpoknak, szaglógödröcskéknek, szaglószőröknek, az előbélnek, a szájüregnek, a nyálmirigyeknek, a garatnak, a nyelőcsőnek, a begynek, a mézgyomornak, a hosszúnyelű-hólyagnak, az előgyomornak, a megvastagodott belhártyának a fogakkal, tüskékkel, lécekkel; a gyomornak, a vakbélkoszorúnak, az utóbeleknek, a stemmáknak, oculi compositiknek, az ommatidiumoknak, az ocellusoknak, a facettáknak, hatszögű kristálykúpoknak, a gamogenetizmusnak, a szűznemzésnek, a lárvanemzésnek, az ál-elevenszülésnek, a húgyhólyagnak, húgycsőnek, a fullánknak, a tüskének, szívókorongoknak, szívólapoknak, szívókelyheknek, az ormányosoknak, cickányormányosoknak, az egyenesszárnyúaknak, a négyszárnyúaknak, a legyezőszárnyúaknak, karéjosszárnyúaknak, kétszárnyúaknak, viráglegyeknek, harmatlegyeknek, cicindeláknak, bársonylegyeknek, szőrösszárnyúaknak, recésszárnyúaknak, szabadszárnyúaknak, szípókásoknak, tajtékos kabócáknak, a növényevőknek, állatevőknek, korhadék-evőknek, talajevőknek, iszapevőknek, mindenevőknek, különleges-evőknek, a kitinnek, kocsonyának, takonynak, stigmáknak, szövőmirigyeknek, szövőszemölcsöknek, fonószemölcsöknek, kifecskendezett undorító nedveknek, a rágószerv méregmirigyeinek, a fullánkok méregmirigyeinek, a mirigyszőrnek, pöfögésnek, ürítésnek, a tetveknek, bolháknak, bacilusoknak, vírusoknak, és az uterusz-vágynak. Az emberiség öntelt mámorában kiirtja önmagát, s átadja a többmilliárd-éves szellem-épülést a Halálnak, az Emberalatti-létnek: az egysejtűeknek, sejthalmazos állatoknak, álszövetes állatoknak, szövetes állatoknak, testüreges állatoknak, a kültakarótlanoknak, a kültakarósoknak, az ektoplazmáknak, pellikuláknak, kutikuláknak, a hámnak, irhának, bőrnek, csillangóknak, csalánszőröknek, kitinszőröknek, sertéknek, szarupikkelyeknek, szarvaknak, agancsoknak, a héjasoknak, házasoknak, bőrvázasoknak, kitinvázasoknak, kovatüskéseknek, mésztüskéseknek, gerinchúrosaknak, csontvázasoknak, az állábaknak, csillósoknak, ostorosoknak, izmosoknak, bőrizomtömlősöknek, vázizmosoknak, a rágógyomornak, mirigyes-gyomornak, zúzógyomornak, epésbélnek, éhbélnek, csípőbélnek, vastagbélnek, végbélnek, a részecske-evőknek, nyelőknek, szívóknak, rágóknak, külsőemésztőknek, bőrön-át-táplálkozóknak, szimbionta-táplálkozásnak, a bellégzésnek, a kopoltyúsoknak, a tracheásoknak, a tüdősöknek, a trachea-tüdősöknek, plazmacirkulációnak, a vándorsejteknek, gastrovascularis üregeknek, a zárt érhálózatnak, a csőszívnek, a szívszerű üregnek, a nem-teljesen-osztott szívnek, az osztott szívnek, a diffúz kiválasztásnak, vándorsejteknek, bőrmirigyeknek, a bélcsatorna falának, az elővesécskének, Nematodának, a vesécskének, ősvesécskének, utóvesének, a plazmának, a dúcidegrendszernek, agyidúcnak, idegtörzsnek, garatideg-gyűrűknek, hasdúcláncoknak, garatfeletti-dúcoknak, fényérzékeny plazmának, a fényérző sejteknek, az egyszerű pigmentkehelyszemnek, az összetett pigmentkehelyszemnek, a gödörszemnek, a fénylátó szemnek, a képlátószemnek, a hólyagszemnek, a timpanális szervnek, a lábszár-fülűeknek, a potroh-fülűeknek, a tor-fülűeknek, a szárnytő-fülűeknek, a belső-fülnek, közép-fülnek, külső-fülnek, fülkagylónak, az érzősejteknek, a bemélyedt érzékszerveknek, az üregesszerveknek, az oldalvonalaknak, örvényférgek fején az áramlásérző szervnek, a férgeknél a fej plazmakemotaxisának, a legyek, lepkék lábán az izlelőszerveknek; a rovarok szaglószervének: a csápok felületi gödreinek és dombjainak; a pókok tarzális szervének, az orrüregeknek. Vagy átadja magát az emberiség a csöndnek, a zöld háborgásnak, sustorgásnak, növekedésnek, és ereződésnek: a gyökereknek, száraknak, leveleknek, kacsoknak, virágoknak, a baktériumoknak, a kékmoszatoknak, az ostorosmoszatoknak, a sárgásmoszatoknak, barázdásmoszatoknak, zöldmoszatoknak, barnamoszatoknak, vörösmoszatoknak, a nyálkagombáknak, ősgombáknak, moszatgombáknak, tömlősgombáknak, Bazidiumos gombáknak. Konídiumos gombáknak, zuzmóknak, moháknak, harasztoknak, a korpafüveknek, zsurlóknak, páfrányoknak, a nyitvatermőknek, a zárvatermőknek, a kétszíküeknek, és az egyszíküeknek? Mit tehet a költő ilyen embertelen-létáradás-jövő-lehetőség előtt? Mi hát a föladatunk? Hiszen most kellene a költészet Kalevala-i ereje! Hogy legyen erőnk, mint Vejnemöjnené: világakaró és világ-nyugtató, hangszerünk mindenség-varázslatos, változtató, teremtő, földbe-éneklő és űrből-kiéneklő! Mert az emberiség nem a részleges, de a teljes pusztulás lehetőségét termelte ki magából. Azt mondják, a madár önmaga legszebb produktuma, de a létfejlődésben: zsákutca. Lehet, hogy az ember fejlődése csúcsán zsákutcája önmagának? S közös élete (az emberiségé) csak addig folytatható, amíg föl nem találta önpusztítása végső és rettenetes eszközeit? Ma már az emberiség-pusztulás gyűlölt, rettegett, tudatunktól gonosz mese-óriás árnyékaként elhessentett, de valóságos lehetőség. Mint a termesz-anya-óriás, a szerelemtől hatalmasra fölfúvódott lüktető, leffegő, hullámzó gumihártya-test, amelynek héj-szeletei, mint a sárgadinnyének, zsírosan földagadnak, s egyetlen pocak-has-tompora körűldagad apró facetta-szem-rózsáin, szüntelen nemző-éhesen és a duzzadt, lázas, többezer-petecsöves petefészektől illat-mámoros, a dagadt vagina-kehelybe, a mézelő szerelem-rózsába ondódárdáikat döfködő, téboly-láncként gyűrűző, a parázsló hüvely, éhes ondótartály, lüktető párzótáska, a gőzölgő nemző-kút körűl tolongó, ivarnyílásba-tülekedő páros-heréjű, dagadt-ondóhólyagos, vonagló-ondóvezetékes, virágzó-kilövellőjáratú, erjedő-péniszes apró hímek szűntelen spermium-lövellésében: a Pusztulás ott fekszik lágyan lobogva és zsírosan lihegve nyálunkkal és sóinkkal összeragasztott civilizációnk termeszvár-éjszakájában és ontja szülőnyílásából petéit kifogyhatatlanúl. Ontja szüntelenűl a kikelni-kész halált. Keserű volnék? Nem. Csak nem akarom elfelejteni, mi várhat ránk. És megtalálni a Választ, a Feleletet, az Egyetlen-szót, amitől meghátrálnak és elfoszlanak az éj vihogó és vicsorgó foszfor-szellemei. Nem lehet, hogy ne vállaljon részt a lét dolgaiban a költő. Hogy ne hallgasson a szorongásra, panaszra, az emberi szívre és az elemekre. Szorongásunk kozmikus? Igen. Nem tudjuk, de hisszük, hogy van másutt az emberéhez hasonló élet a világegyetemben. Elképzelhetően többmillió hozzánk-hasonlóan lakott, vagy lakható, tehát civilizációra-képes bolygó van ismert világegyetemünkben. A fizikus Fred Hoyle szerint (minden más lehetőség mellett) más bolygókon nagyjából az emberhez-hasonló lénynek kellett kialakulnia a fejlődéstörténetben: koponyája, agya, szeme, keze, lába kell legyen a más-bolygónyi lénynek, hogy teremtő, építő, civilizáció-alakító lehessen. De találkozhatunk-e valaha ezekkel a lényekkel? A fizikusok általános véleménye szerint: nem. Az irtóztató távolságok testünket e zöld-hajzatú, tenger-pislogású, tűz-lihegő bolygóhoz kötik. És mégis le kell mondanunk Föld-központú büszkeségünkről, világ-centrikus gőgünkről! A bársonyrózsa-szájú Tóth Árpád is át akarta törni az emberi fagy-magányt. Lélektől lélekig üzent. És eljött, mert törvényszerűen el kellett jönnie, a csillagtól-csillagig üzenet ideje! Az emberiségtől emberiségig kell üzenni majd. És lesz-e fontos üzenni-valónk? Fred Hoyle rádió-beszédre, telefon-beszédre, televízió-beszédre gondol. A költő meg arra, hogy az ő szavait sugározzák majd a földi-ember testvér-szavaként a világegyetem más emberének. Mit tehet a költő? A költő az életért beszél, a szép reményért, s a még-szebb lehetetlenért. Beszél a Pusztulás ellen, a sivatag-bánat ellen. A halál ellen a szép halálért. Elpusztítja-e az emberiség önmagát? Hinnünk kell, hogy nem, hogy megszabadúl gonoszaitól, mert élethite nagyobb, mint a gőg, a reménytelenség. S ha igen: mit hagyunk magunk után? A költőkből a Földgolyó-pusztulás után mi marad? Mit őriznek meg kövületeink: műveink mammut-csontjai, vagy madár-csontjai a kövekben? Ha más bolygók paleontológusai, palaeornitológusai és palaeopathológusai ideszállnak és kiássák az emberiség csontvázát: mit tudnának meg rólunk: kővé-vált könyveinkből, amelyek, mint a foraminiferák millió-pórusos mészkő-rózsaváza, radiolariák kovacsipke-inge: (amelyekből kirothadt a mállékony hús, az olvadékony test, a lélegző, ál-láb-koszorúkat-kitüremlő, lüktető sejt) megőrzi megkristályosodott, elmeszesedett képzeteinket. Amelyek, mint a falevelek, virágok, tengeri sünök és liliomok kőcsipke-domborulatai, vagy a gyíkmadár, az Archeopteryx megmaradt váza a litográf palában: megőrzik virágzó költészetünk kőbe-dermedt vázlatát legalább. Mert hulló csontjaink, kifehéredő vázaink tele vannak írva. És nem mindegy, hogy mi van csontjainkra írva! Mert nem mindegy az se, mit mondunk, hogy élünk a halál előtt! Ha egy hidrogénbomba-háborúban üvegesre sül a Föld, nem mindegy, mit lát belőlünk a világegyetem-jövő, mik lesznek szánkból-kipatakzó utolsó szavaink zászlai, mint a középkori oltárképek és freskók szentjeinél. Ülünk majd derékig a forró üveg-pépben, sikítva, hörögve, zokogva, sülve, önmagunkat rágva, marcangolva, vagy széttárt rózsaszínű kezekkel, széthínárosodott haj-lobogókkal fulladtan tömődünk a Föld-borostyánba, s lecsipegetik kiálló puha részeinket az űr angyalai és ördögei, a túlvilág papagáj-tollú, paradicsom-madár-farkú, pizángevőmadár-pirosmirigykapor-szemgyűrűs, kő-tukán-csőrű, szarvasbogár-szárnyú, kolibri-szárnyú és szitakötőszárnyú Hústalanjai, kitépik az Emberre-éhesek testünk darabjait, mint a borostyánba-ragadt lepkék, hangyák, darazsak, szöcskék szemét és húsát, combjait, csápjait, potrohát, lábszárát, gégéjét, beleit, szíveit, szárnyait a kitin-vázakból az őskor nem-kegyetlenebb madarai? Vagy az üveggé-olvadt Földgolyó, az Óriásborostyán lesz áttetsző arany-koporsónk, mint az őskor rovarának az összezáruló gyantacsöpp és dalaink szájunkból buborékként kihólyagozva: mert a mézben-kínlódó rovar kilökte tojócsövét, vagy az összehúzódó gyanta kipréselte beleit. S a borostyán-sírba zárt állatka légzőcsövének nyílásán és légnyílásai körűl léghólyagok, légbuborékok gyöngykéreg-gömbsora: a kilépett levegő, a megfulladt rovar utolsó lehelete. Így lesz énekünk az Üveg-föld-sírba temetve? Vagy, mint Bachofen-Echt a Bernstein-zárványokat: Dante és Milton és Madách angyalai, más égitestek tudósai látcsöveiken, földig-tolt szemeikkel vizsgálgatják holttetemeink és dalaink maradékát az óriás Föld-üveg-temetőben: mert a szervezet évmilliárdok során megsemmisűlt és csak a visszamaradó üreg falát vonja be az egykori állati test leheletfinom pora, a kék, zöld, bíbor, arany és fekete költészet-por és emberiségkori mámor-zuzmara. Mert költészetünk és testünk, mint a csillag-anyagsziget-katasztrófák: önmagába-roskadt, üres csönddé porladt, s létünk buborék-maradékát, buborék-halmaz-üregét őrzi az arany-kripta, dalaink testformát-őrző űr-test alakját, hiszen az üreg, amely pontosan a test hajdani formáira domborúlt, most már üresség-test, szines por-ruha, por-mozaik-báb, némaság-lárva, amely a gyanta-negatívra ragadt: a facetta-koszorú-halmazok, vatta-páfrány-csáp-levelek, rágó és nemző-szervek, dagadt szerelmes potrohok üreges por-minták csak! Kirothadt létünk szines por-szemfedője az, semmi-por-koporsó, az űrredomborodó por-jelenés! De akármilyen mámorító is: ne hívjuk halálunkat, ne idézzük a jövő-lehetőség legkegyetlenebb álmait! Higgyünk hitünkben és értelmünkben! Hisszük, hogy a világegyetemből egyszer-csak fölhangzik a hívás, a világegyetem-anyaméh testvér-emberiségei üzennek értünk: mondd el magad testvér, mondd el magad emberiség! Én tudom, hogy nekünk kell válaszolni! Büszkén tudom, mert a költészet föladata: a válasz-adás. Mit üzenünk majd? Mit mondunk majd? Mit tudunk mondani magunkról? Mi az a legfontosabb, amit el kell mondanunk magunkról? Hisz évszázadokig, vagy évezredekig megy az üzenet és jön az üzenet-válasz. Hogy mennyire szerettünk élni? Hogy féltünk a haláltól? Hogy szerettünk szeretni? El kell mondanunk önzéseinket, gőgjeinket, szenvedésünket, tisztaságunkat, bűnünket, ostobaságunkat, múltunkat, emlékeinket, szerelmünket, lázainkat, tetteinket és álmainkat, forradalmainkat és bensőnk kristály-világát, létezésünk befejezhetetlen tartalmait? A költőnek hinnie kell, hogy minden fontos, ami élet, és minden fontos, ami halál. És újra mégis: meg kell találnunk az egyetlen verset, a legfontosabbat, szüntelen kutatva létünk barlangjaiban, meg kell találnunk létezésünk évmilliárdos rongyos-zsákjában, a múlt mérhetetlen temető-ládájában, hogy mit mutatunk föl az értelmes világegyetemnek. Tudnunk kell, hogy az emberiség-gyerekkor óriás játékszereit, szines ásóit, vödreit, kapáit, ragasztott-szempillájú hajasbabáit mutatjuk-e föl, vagy az elöregedett emberiség vad halál-játékszereit, vagy a költők megújulás-hitét? Hisz nem ember-idő-fogalmakban, de emberiség-fogalmakban, égitest-fogalmakban kell gondolkoznunk. A költő a mindenségből nézze önmagát és a Földet, mert a mindenség nem önmagát látja benne, de meglehet, önmagát keresi az ember költészetében. De éppen ez a fölismerés kényszeríti a költőt arra, hogy ne vonja ki magát a gyakorlati válaszadás alól, kora gyötrő kérdéseiből: nemzete, társadalma, népe, történelmi környezete és emberiség-környezete hétköznapjaiból, hogy ne köthesse szívét a könnyelműség szívárvány-léggömbjére, mert hab-gömbnél könnyebben és gyorsabban pattan el a felelősség-nem-vállalás csak látszatra szív-emelő és csillagok-felé-vonzó gáz-belsejű golyója, s az őt-mosolyogva-elhagyónak keményen visszaüt a Föld, a magasról-ráhullt szívet véresre összetöri, az alázat-nem-vállalót cafatra összezúzza és halálra-alázza. És még jó, ha szemfedőként visszahullanak rá a füstös, rongyos burok ernyedt, megpörkölt lebenyei. És ez a fölismerés mondja a költőnek, hogy el ne bízza magát, hálát sose várjon. A költő tegye dolgát, hacsak egy fűszál, egy mohos kődarab hallgatja is, énekeljen akár az omlékony sivatagnak, a szörny-rejtő sötétnek. Mert a költészetnek a mindenséget-átitató hatása van, mindenütt jelen van a világegyetemben, lüktetve mutatja a világot-behálózó rendszerét, mint gyönyörű tűz-szövevényét az üveghúsú létezők ér-rendszere. Átüt a dolgokon, mint a halál, kicsordúl a dolgokból, mint a vér.

Vázlat a mindenségről

Az élők élén

Baudelaire vászon-zubbonya^*

Baudelaire-re emlékezni annyi, mint önvizsgálatot tartani szenvedő, gyötrött szívünkben. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint fölülvizsgálni lázas és haragos önmagunkat. Baudelaire-re emlékezni annyi, mint a vad, a tékozló, a féktelen, a mindenség-tajtékos, a halál zöld penész-habbal csöpögő, rothadás-penész-foltokkal porzó és mohanyálas szőröket hullató, démon-sörényű és hasított kristálylap-álarcú csont-lován vágtató lelkiismeretfurdalás. A Baudelaire-re-emlékezés tékozló tüzekkel, bíbor láng-sörényű ördög-fújásokkal, kék lánglövellő sátán lehelettel, a tizenkét-fejű ős-sárkány hegyes és csont-jácint-orrlikú, üveg-taréjos pikkelykoponyáiból kilövődő, galaxisokat-perzselő tűztombolásokkal világít be elaltatott és viziló-tohonya lelkiismeretünk mohos és véres zugaiba, penészes odvaiba, dohos és növénycsipke-száraz hasadékaiba, ahol fölgyülemlett a lét szemete, önmagunk lepattogzott alázat-zománca, hiúságunk redve, ahol csomósan és véresen és összeszáradtan hevernek a Mindenség tollai, csillagcsontvázak és madárcsontvázak, csontrugózat-kígyócsontvázak és csontcsipke-egércsontvázak. A Baudelaire-re emlékezés mérhetetlen tisztító lángja fölperzseli, hamuvá és halál-porrá égeti önelégűltségünkben-megdagadt szívünk rejtett szagos rongyait, féreg-rágta, egér-rágta, béka-rágta és molylepke-rágta bársony-lepleit, tetszhalott-hitünk, boldog tétovasággal elkábított dacunk bolyhos zöld penészgomba-rózsákkal telenőtt szemfedőit, ostoba és gőgös önámításaink arany-csillagokkal, arany-állatokkal, arany-madarakkal, arany-virágokkal és arany-szavakkal behímzett nászi ingét, boldogság-köpenyét. Mert Baudelaire a keménység, a tisztaság, a figyelmeztetés, az önmagát-meg-nemadás, mert Baudelaire a kérlelhetetlen halálig-bátorság, mert Baudelaire a soha-elnem-omlás, a világegyetem-nagy kristályszerkezet-pontosság, mert Baudelaire a végtelen tervszerűség, a kristálykemény makacs kitartás, mert Baudelaire az önmagát-megformázó, kegyetlen, pusztulásig-dacos akarat, végűl a bomlás bíbor pecsétviaszával lepecsételt-szájú, dacos akarat, amelynek lágy, meleg, képlékeny anyagába a Végső Úr, a Legvégső Zsarnok és a Legvégső Fölszabadító nyomta pokol-kövű pecsétgyűrűje csontváz-védjegyét, hogy rászáradjon a cserepes ajaktányérokra, amit a némaság nyálfonala varrt össze, szörnyeteg jeléül, hogy ez a fehér aluminium-sisakba öltözött koponya, hogy ezek a kristály-kérdőjel szemek, hogy ez a végső-tisztulásig-gyötört szív se más már, mint várakozó, lihegő csomag, amely föladatott már a koporsóba! Mert Baudelaire a legszebb, a legtündöklőbb, a legvégzetesebb, a legokosabb és a legakaratosabb, megbocsájtani-nem-akaró, az ál-gyötrelmeket-nem-ismerő, önmagát csontvázig-lekopasztó, a legkonokabb és legátkosabb, elviselhetetlenűl-szép, isten-teljességű Szigorúság! Mert Baudelaire a legtékozlóbb és a legtitokzatosabb, a legteljesebb Szenvedés! Baudelaire a téli-tisztaságú Mennyek láng-zománc-gyémánt-arany-kapuit és kristálycíprus-kapuit megnyílni-kérő, a bebocsáttatást-könyörgő, széttárulkozást-áhítozó Magány lázas, lüktető, léten-átfuvalló, forró és dühödt csillaghalmazok, virágzó galaxis-korallépítmények közt átzuhogó, a láng-sisakos, harsona-fogsorú angyalok arany-szoknyáját és csillagvirágporos vastag szárnytollait lebegtető, isten platina-planéta-körmű lábujjai közt föltajtékzó, isten mindenséget-behömpölygő kemény szakálla szőrei közt dagadva fölcsobogó, szakállát szőr-harangokként és szőr-állatokként fölbuborékoztató gyémántkürt-rivalgása. És Baudelaire a Hit is, a tisztaság legyőzhetetlen hite, az emberség és ámulat legyőzhetetlen hite, a makacs kitartás és a makacs önállóság legyőzhetetlen hite. Mert Baudelaire a szellem teljes szuverénitásának apostola volt. Apostola? A szuverén szellem, a megváltó akarat, a megváltó küldetés Jézusa volt! És Baudelaire a gyötrődés volt, az ember-szégyen és az emberiség-szomja, mert Baudelaire maga volt a Földgolyó-apa által szorongva-nemzett, az Emberiség-anyából jajgatva és ordítva és csillagokig-harapva és a gyötrődő égitestekig vinnyogva-széttárulkozó combok közül fehéren, véresen és ráncosan kizuhanó Bűntudat. A legnagyobb és legárvább bűntudat, amit szült eddig az Emberiség. Szívében a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás, a csömör, a gyötrődés, a kétségbeesés, a bűnhődés-vágy zafir-rubint-márvány-platina-palotát épített, a Döbbenet Belső Várkastélyát, amely ott áll egy deres, fagyott fémbuggyanás-fémredőzet-csillagon, holdja csipke-csontszakadék-orrlikú, dérmoha-szemgödrű, sárkányzománc-fogsorú koponya, amely zöld-rothadással-derengve süti át tornyai, ereszei, szobái, cellái, teraszai, pincéi és padlásai gyémánthúsát és halállal-erjedt kripta-csöndjét, a termekben nagy égő-petróleumlámpa-szemű macskák sétálnak pamut-rózsa léptekkel, szőr-rózsa puhasággal, üvegkoporsóban óriás szirom-koponyájú, arany-oroszlán-farok-bibéjű liliom fekszik, néma, aranyalma-szemgolyós tigrisek, cibetmacskák, párducok, hiúzok, leopárdok, jaguárok, ocelotok, pettyes macskák, ködfoltos párducok, szerválok, juguárok, ezüst-oroszlánok, gepárdok, oroszlánok, vadmacskák, pumák ülnek kristály-kelyheken, szájukat nyalogatva, a foszfor-homályból krokodílusok, kígyók, vizilovak, elefántok, orrszarvúak, zsiráfok, kenguruk, tapírok feje hajlik ki: pikkely-virágok, bő-redő-rózsák, szőr-virágok, ormány-gyűrűk, a koponya-hold derengés-ágain majmok ülnek: a sárgabarkójú cerkófmajom, a halálfejes majom, kékorrú cerkófmajom, csuklyásmajom, gyapjasmajom, a pókmajom, a hulmán, a huszármajom, galléros pávián, a dzsaláda, a lar, az üstökös pávián, a hulok, a gereza, a barázdált-arcú pávián, a medvepávián, a sziamang, az ördögmajom, a vauvau, a karmosmajom, a selyemmajom, a feketefejű sátánmajom, fehérfejű sátánmajom, az oroszlánmajom, a bőgőmajom, ülnek a barna bőrkesztyűs, bíbor-orrú, bíbor-orrlik-trombitájú, hatalmas ezüstbajszú, aluminium-bordázat-tányér-orcájú, óriás aranybarna-csuklyás, kék, ezüst, piros mandrillok, az aranymoha-ezüstmoha óriás szőrcsipkegalléros, fehér szőr-kesztyűs, kutyafejű páviánok, az aranyszőr-mellényes páviánok: aranygomb-mellbimbókkal, az álmatag gibbonok, a három óriásköröm-ujjú, lapos szőrtányér-fejű lajhárok, az aranyporral-behintett fény-buborék-szemű makik, a kék aranyér-rózsa-fenekű, bíbor mirigyfürt-tomporú, dagadt óriás érzacskós, paradicsom-tomporú majmok, s merednek némán a halálra a sárga-kék-bíbor-lila-zöld-rongyfonadékok: a papagájok, óriás csontparafacsónak-csőrű tukánok, óriás-tölcsér-csőrű, aranytrombitacsőrű, óriás-krisztustövis-csőrű gyémánt-zizegések, gyöngy és zománc-remegések: a kolibrik, a szemgolyó körűl piros húscsipkemirigykoszorús tűz-rongyok: a miriók, a tűz-lángaranyszalag-lángforgács-csokrok, tűzkacsok, arany-bíborzuhatagok, lángvulkántűzlobogások: a paradicsommadarak, a bíbor mirigycsipketányér-szemgyűrűs aranyforgács-kakasok: a hoatzinok. S a legtitkosabb, legmélyebb cella könnyekkel-rügyes falára megcsontosodott fekete asszony-nyelvekkel Ő van fölszögezve, a megváltásra-váró, a Bűntudat Krisztusa, sivatag-föld-repedezésű tenyerében, rózsagyökér-érdagadású kék lábfejeiben üszkös nősténynyelv-szögekkel, fején asszonykoponya-fogsorok rózsakoszorúja. Csak ő lenne Baudelaire? Csak ő, a fölszögezve-dermedő, a bűntudat nyirkos és dohos cellamélyéből kihörgő, a magány holdas rácshálóján deres szavait átokádó? Csak ő? Hiszen Baudelaire a Szabadság föltétlen a megrendíthetetlen híve és hirdetője volt, s a legnagyszerűbb tervező, dantei-vágyú és dantei-képességű gyönyörű elme, aki nemcsak terveivel töltetett meg, de betelt a titkos és végzetes termékenységgel, a költészet dagadó, gazdag anyaságával, bár csordában gyűrűzve körűlvették makogva, rikácsolva, bömbölve és hörögve, vihogva és sikoltozva a kicsinyesek, az önáltatók, a hazúgok, a konzervatívok, a dögledezők, a hazug-ujjal-mutogatók, a más-vonagló-szívét-rágcsálók, a topogó kicsinyesek, a tétovák, az áldozni-nem-tudók, a szellem szajhái, a kegyelem ringyói, a disznófejű kakasok, a kegyeskedő-pofájú rózsa-arcúak, a csámcsogók és böfögők, a mindíg-mindent-jobban-tudók, a mindíg-mindenkinél-erkölcsösebbek, a vasgépezet-kezűek, a rondák, akik „telhetetlenek, mint a meddőség”. Baudelaire maga volt a végzetes és végtelen termékenység, hívő volt ő, és nem hitetlen, akinek minden nyomora és pusztulása mellett, szerencsés élete volt, mert meg tudta valósítani önmagát, a legteljesebb feladat megvalósítója volt, akinek (bárha akarta is fogvicsorgató magányában és keserűségében) mégsem sikerűlt eltitkolnia, hogy hasznára akart lenni másnak, aki még nem volt ugyan az igazi, a teljes fölszabadulás, akinek ma már gyermeteg „sátánisága” csak hús-rothadék-álarc és penész-redő-köpeny kíváncsi gyermek-arca és gyermek-szorongású szíve fölött, s akit minden titkolódzása, zord dér-lehelése, hózápor-fújása és korom-fújása, szívére-tűzött dög-bajuszrózsája, temetői halál-legyezős cíprus-nyikorgása, hullabűzparfümje és halott asszonyok földalatti esőcsurgásos sárga, átderengő porcelánkéz-bóbitája ellenére mégiscsak a szeretet és csodálat űzött egyre-messzebb démoni útakra, gyémánt menny-útakra, ember-sajnálat-útakra, megalázkodás-útakra, megváltás-kereső-útakra, emberszív-útakra, a szegények utcájába, a szegények rongyai és álmai közé, szívére akasztott megváltó-hímes bíbor köpenyben, arany-álarcú, arany-vértezetű, aranyharang-szoknyás csont-lován, kezében Szent György dárdával, amely a mirigy-pöffeteg, mirigylüktetés-pórusos dagadt lomha halál-hurka: a Bűn-sárkány dög-teteméből, büdös zsírjából, rothadó szívéből, kidülledt könnytelen üvegdinnye szemgolyóiból is virágot fakaszt az Ember javára és a Jövő örömére. Nem volt misztikus, csak többet-tudó. Nem volt réveteg, csak mindíg-többetakaró! Mindíg az új izgatta, mindig az újra vágyott, mindíg az ismeretlen újat akarta és teremtette. „A mindent kifejezni akaró Emberi Ige volt” ő. A megtervezett ihlet és a megtervezett a terve szerint végig-megépített mű költője volt Baudelaire. Szerencsés költő. A legszerencsésebbek közűl való. Rövid, bíborló ifjúság, aranyálarcos játékosság és aranycsengettyűruhás, rózsamellényes, csillagpikkely-kesztyűs, bálványos tékozlás után, rózsasörényű kancák és aranyrepkény-bozontú nőstények után vad nyomorban és vad árvaságban élt elvadúltan, üldözötten, egyre-kristályosodó koponyával, egyre-kristályosodóbb szemekkel, s a dühödt, a vad, a szörnyeteg, a tébolyúlt, a hazúg, az álnok, a könyörtelen, az ostoba, a bűnöző konzervatívizmus ette, rágta, tépte szíve véres rongyait már elevenen, mint a hómezőn elzuhant katonát: aki liheg még, aki sír még, aki él még, aki könyörög még: de tépik, cibálják, harapják szőreit és húsát a véres nyálat csurgató, csillagzabáló farkasok, a tajtékos ormány-pofájú vaddisznók, az ezüstmoha-háromszög-fejű rókák, szőr-lüktetés egerek, tetű-szemű sündisznók, kövér pikkely-petrezselyemgyökér-farkú patkányok. Az erkölcs nevében zabáltak fájó eleven szívébe, ők az erkölcstelenek. Az erkölcs nevében, a kurvák, a dögök, a disznók, pedig a világlíra történetében aligha volt erkölcsösebb költő nála! Alíg volt tisztább költő nála! Üveg-álarc mögűl fintorogtak rá, mint a mérgező porokra, mérget-köpő növényekre, mérget-föcskendő állatokra, nyálas ragyáikból mérget-izzadó kétéltűekre, vért-könnyező hüllőkre, méregtaknyot-lövellő bogarakra, a bűzmirigyes, rózsa-csücsörgésükből bűz-ernyőt kifújó kisemlősökre, ők, a bűzös-mérgekkel-átitatottak, a dög-lehelletűek, akiknek ujja-érintésére döglötten elnyúlik az állat, üszkösen elsorvad a virág, tekintetük bűzére kilángol a csillag, összeomlanak a Világegyetemek! Száz éve halt meg ez a tündöklő tiszta Ember, ez a tündöklő tiszta Nagyság, ez a csoda-szárnyú, csoda-álmú, csoda-akaratú, csoda-végzetű költő. Bár száját már előbb lepecsételte üszök-pecsétjével az Elsőszülött-Halál, s utolsó, végsőkig-tisztúlt mondatait már nem ismerhettük ennek a legtisztább Hallgatónak. Könyvtárakat írtak nagyszerű művéről és nagyszerű emberségéről, mégis, ma is, bár sok szigorú ellenzője van, Théophile Gautier tanulmánya a legmegrendítőbb, a legtisztább, a mesteré, kortársé, baráté, amit valaha Baudelaire-ről írtak, ez a gyönyörű, megrendítő testvéri és baráti vallomás, ez a dzsungel-párájú és dzsungel-növényzet-sűrűségű, Rousseau-dzsungel-legyezős és őserdő-levélpajzsos, ez az arany-szemlámpákkal, fekete köröm-rózsákkal, bíbor és kék és arany rikoltozásokkal, tűztölcsér-rikácsolásokkal, mohos szuszogásokkal, pikkelyes húsliliom-fújásokkal és szívben-kést-forgató hörgésekkel, bozontos dörgésekkel, mocsaras kék tátogásokkal és sziklacsőr-körmű zöld moha-lábujjhártyás cuppogásokkal, óriásrovar-szárnyzúgásokkal, óriáslepke-moha-szárnycsapásokkal, óriás-rovarszem-csiszolt-üveg-gyümölcs-villogásokkal és zöld tébolyokkal, párás kék tisztásokkal és titkos vak kopogásokkal zsúfolt tanulmány, amely néhol mégis démonian dogmatikus. Bár démonian dogmatikus volt Baudelaire is valamiben. Az elzárkózásban. Baudelaire kemény-itéletű, tiszta-érzékenységű, konok-szívű ellensége volt minden műviségnek, a drogoknak, poroknak, mesterséges mámoroknak, mérgeknek, áltébolyoknak, álgyönyöröknek és álszenvedéseknek. Gyűlölte a hamisat. Gyűlölt mindent, ami az akaratos, ön-tisztaságú, termékeny tervezés és tudatos ihletettség fékezője, elkábítója, szétlegyezője és elbomlasztója volt. És annyira gyűlölte saját jelenét, annyira gyűlölte a rosszat, hogy tudott makacsúl elzárkózni a jövő elől is. Hitt az emberi lélek erejében és jövőjében, de talán nem hitt eléggé az Emberiség jövőjében. Vagy ki tudja? Hol van már az a fekete selyem-cilinderes, aranylemezekből-varrt-frakkos, bíbormellényes, elefántcsontgombos-botú, kékre-és-rózsaszínűre-festett bárányt, kék páncélollójú, rubint bajusz-gyűrűs kékpiros tengeri rákot, nyakukban rózsakoszorús, fehér pamut-cipős óriás-macskákat sétáltató, vérpettyes muszlinokba, lovagpáncélt-utánzó míderekbe: halcsontváz-vértezetbe és kígyócsontváz-vértezetbe, festék-álarcokba, puder-álarcokba, rizspor-prémekbe és festékzománc-maszkokba öltözött régi világ? És ó, hol vannak a titkos Indiák, távoli tájak, dzsungeli álomszigetek? A Boldogság szigetei? A Halhatatlanság szigetei? Összezsugorodott a Földgolyó. Az elvágyódásra itt már nincs lehetőség. Rakéta-idő jött, interkontinentális idő. Ha elvágyódunk, hát legföljebb a ködös csillagokra, a Mindenség fémfortyogás-szemgolyóira, a tűztajték-anyagszigetekre, más csillagszigetek más égitestjeire! Baudelaire a Tisztaságba vágyott. A Mennybe! És eljutott a szívünkbe. Így hajtott a Jövőben mégis virágot! Száz évvel ezelőtt temették megbénúlt, halálba-töretett testét. Sírja körűl ember kevés volt. Kortárs is kevés. De ott álltak az Emberhaláltól megalázottan, a Költő gyémánt-szavától megbéklyózottan, aranybilincsben, márványláncokkal áttekert testtel és csigolya-lánccal lekötözött szárnyakkal a Démonok, Ördögök, Szentek, Angyalok, ott álltak a zölden-füstölgő esőben, koporsóját zöld kristályszakállal behömpölygő, sírjában zöld kristálybuborék-szemekkel kíváncsiskodó Sátán-esőben a mohavert-arcú, szakállal-gyökérszoknyás-arcú szegények, a rühesek, a tetvesek, a poloskások, a titokzatosak, az akasztásra-várók, eleven-rothadásra-várók, az epileptikusak és tajtékszájúak, az ezüst-oroszlánfej-nyelű, pikkelyeiben-megkopott ezüstgyíkfej-nyelű, a foncsorát-vesztett-mellbimbós-sellő-nyelű esernyősök, a „temetői Vénuszok, s egy-szobakonyhás Ninonok”, a mankón-bicegő hímoroszlán-sörényű fekete kancák, luftballon-mellű, vatta-zebrasörényű nőstények, s ott állt virág-hullató szemekkel, virágnyíló kezekkel az Eljövendő Költészet Szelleme. Hisz ha elhangozhatott annakidején Oroszországban a híres mondat, hogy „mindnyájan Gogol Köpenyéből bújtunk ki”, megismételhetem e csodás mondatot tegnapi és mai költőmagunkra értve: mindnyájan ott születtünk, ott növekedtünk, ott melegedtünk Baudelaire szívében; és ha nem is fényűző és ragyogó és elegáns bársonykabátja alól, de kopott és gyűrött és elzsírosodott és gyötrődő, szenvedő, csodát-akaró szívét, megváltást-kereső szívét nem-is-nagyon melengető, kopár vászon-zubbonya alól bújtunk ki valamennyien.

Petőfi Sándor csontjai^*

Jaj, mi marad földbe-gyömöszölt vérző tetemünkből százhúsz év után a földben? Mi marad árva testünkből százhúsz év után a földben, jaj, mi marad? Mi marad megváltó anyagunkból, életre-váltó húsunkból és csontunkból, a semmiből létünket-kiváltó gyalázatos és gyötrelmes anyagunkból, meghatározó és kegyetlen anyagunkból, húsunkból és velőnkből, csontunkból és idegünkből, szőrzetünkből és hajzatunkból, szemeinkből és szívünkből, mi marad szerelmes és boldogtalan, boldog és haláltól-rémülő testünkből, lehetetlen titkos anyagunkból, önmagunk-léte önmagából a földben, a könnytelen és jajtalan csillag-anyagban, mi marad a bonyolúltan és finoman szervezett anyagból, az értelmünk anyaga anyagból, a szerelmünk anyaga anyagból, a költészetünk teste anyagból, a jövőnk és fönnmaradásunk rózsa-pillére anyagból, a föl-nem-támadás anyaga anyagból, a csak-így-lehet anyagból, a sejtekből, molekulákból, atomokból, kristályokból, elemi rögöcskékből, elemi tartály-állapotokból, rezgő erőpont-halmazokból, őstiszta héj-burkolatpontfelhő-halmazokból, jaj, mi marad az energiákból és a tűzből, az erőkből és a hiányokból, a térrészek közti erőtér megtartó irgalmából és a kiterjedést, megvalósulást megvalósító anyag-testecskék, az anyag-állapotot, embervoltunkat megépítő anyag-tömböcskék egymással-összekötött lüktetés-halmazából, rezgés-halmazából? Mi marad a vérből és a könnyből, a szív büdös és elgázosodó celláiban, az érpályák rothadékony, falaikon zöld gázbuborékokat növesztő, sárga bomlás-gázhólyagokat kifújó, mésszel-bélelt, befelé mészkéreggel vastagodó, mészrögökkel-eltömődő csöveiben halott vérből, a halott könnyekből a halott könnyzacskókban, a bánat és öröm magzatburkában, könnycsatorna-szájú tiszta tömlőiben? Jaj, mi marad elárvúlt és most-már-mindíg magányos, anyagában-már-magánytalan testünkből a földben, a földben, a kristály-képletünket végsőkig-lebontó földben, amelybe majd belegyömöszölnek, beletömnek, belerúgnak, vagy belelőnek, beledobnak, vagy beledöngölnek minket, amelynek varangyszagú, varangypislogás-illatú, varangymosoly-némaságú gödrébe merev testünket leeresztik, ha leeresztik, a sárga, vagy fekete föld-doboz lukba, ahová alászállunk, vagy belezuhanunk, a föld-vályúba, amelynek oldalain, mint ollóval lemetszett százlábú enyves, kristálytaknyos combcsonkjai, lábszár-maradékai, pókok, szöcskék üveges-izompántokból font gödörszív-ürege, lepkék félbevágott szőrös, gyapjú-pihés kitincsont-alsólábszártöredéke vonaglanak még gyökér-könnyesen a fák, bokrok, füvek gyökerei, barna, vedlő gyökérzet-csonkjai, jaj, mi marad belőlünk százhúsz év múlva a földben, az óriás agyagvályúban, amelybe alászállunk hanyatt lebegve, mintha úsznánk hanyatt merűlve az űrben, halál-súlytalanságban a halál űrrepülői, amelybe vagy fejjel-előre, oldalt kicsit hulltunkban megcsavarodva belezuhanunk, mint repülőgépből kilökött ejtőernyős, ha ernyője csukva marad, verejtékes négykézláb, halálverítékes békazuhanással, tarkónkból habosan kilövellő vérrel, tarkónkból kinövő vérrózsapáfránnyal, átlőtt tarkóval, tarkócsontunkon fröcskölő, vért-habzó fekete lukkal. Jaj, mi maradt földbe-gyömöszölt vérző teteméből százhúsz év alatt a földben, a befogadó titkos néma földben, a ki-tudja-hol talajban, a ki-tudja-hol-kapta-be-sárga-szájüregébe-őt földben, a járunk vagy járhatunk fölötte földben, a ki-tudja-már-melyik-földkocka-itatta-föl talán kilukasztott szívét, vicsorgó, szőrös, sárga porcelánvigyor-halálmosolyát földben, mint foszlékony, laza, óriás itatóspapír-kocka, amelynek puha, rostos, bolyhos kockatömbjébe fölszállt, föloldódva fölszívárgott elfolyósodott test-anyaga, mint az olvadt, forró viasz, mint a tinta, beszőrözve szakálla, szőrzete és haja gyökérszálaival a tömb-mély kocka-homályát, mint a tintahajszálerecskék finom kék páfrányos szétszívárgással az itatóspapírt. Jaj, mi maradt belőle, Petőfi Sándorból százhúsz év alatt a földben, az ismert-ismeretlenben, az ismeretlen rejtelmesben, belőle, aki százhúsz éve hever a földben, belőle, aki százhúsz évvel ezelőtt vágódott hanyatt egy szívre-célzó vad dárda-ütéstől, amely talán a pipacsszár-pihés gégegödörtől a legalsó bal bordatoll fehér horpadás-széléig vágott falevél-él alakú, vagy rózsa-rombusz alakú léket a gyöngéden-pihés, vagy nagyító alatti pók-arcként rojtosabban szőrös mellkas húsán, szétnyesve vad ütéssel a bordacsontokat, átütve fém-tollával a szív, a tüdő rángó anyagát, s átdöfve a gyönge, vékony törzset, kiszaladt talán a háton, a lapocka alatt véresen gőzölögve, mint egy cápa-fog, narvál-fog, elvékonyodó rombusz-síklapjain, vagy fémeres vaslevelén piros gőzölgéssel, kireszelt hegyén a tüdő, a szív, a csont, a hús feketedő cafatjaival, míg röhögött vicsorogva, tajtékot fröcskölve, habos zablától rángatott fodros ajak-sarokkal, kidagadt, szinte gőzölgő forró üvegtojás-szemmel a ló, s izzadt, káromkodva, vagy izzadt aranybuborék-halom fejű, toronykoronás koponyájú istenéhez imádkozva az ismeretlen dárda-döfő, a varangy-mirigyes, bak-szakállas, gyűlölet-pikkelyes sárkány a lovon, míg a Költészet Szent Györgyéből, hörögve lehanyatló szentgyörgy-testéből, fölszúrt lovagszívéből a dárdát nyögve kihúzta. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki százhúsz évvel ezelőtt esett arccal a földre, fejszétől-széthasított koponyával, véresen szétrepedt koponyával, vér-ragacsos hajjal, a földre tölcséresen-tapadó vonagló viasz-orrlikkal, földbedörzsölt poszméh-potrohszőrrózsa szakállal, a kalászos fűbe fulladt fogsorokkal, míg fölötte és körülötte talpak, lábak, paták, szögbütykös kerékabroncsok, eres, izzadt lócombok, eres, izzadt ló-hasak, eres, izzadt lószügyek, ló-térdek, véres és fényes csikó-lábszárak, vastüske-fogsorú patkók, vas-zápfogú vaspatkó-állkapcsok, örvénylő, hömpölygő, ágaskodó lófarkak, fényes csattogó szőrzászlók, a rémülettől füstölgő zöld szénatojást böffentő csődör-ánuszok, füstölgő herélt combtő-rózsák, vizelő kanca-rózsacsillagok, izgatott csődör-rózsák, nyihogások, sírások, jajgatások, hörgések, átkok, imák, könyörgések, üvöltések, bél és gyomor-kibuggyanások, végbélrózsa hólyagcsillag-kifújódások, ürülések, vérzések, szétszakadások, eltépődések, eltörések, cafattá-válások, csont-szakadások, vezényszavak és halál-szavak, menekülésszavak és fémcsattogások, ágyúfüstök, golyó-füstzászlók, széttaposott kalászok és széttaposott virágok, széttaposott tücskök, sáskák, szöcskék, kitinhólyag-kürtök, kitin-reszelőléc-hegedűk, a combsonkába épűlt fogazott combléc-ráspolyciterák, szárnyrece és tarkónyereg-rece kitin-hangszerreszelők, széttaposott hitek és széttaposott mámorok, rongyos, véres, lőporfüstös, cafatos, ágyugolyótól-lukas vászonzászlók és selyemzászlók, ideges és végzetes trombiták, részeg kürt-riogások és lőporfüstbe, lihegésfüstbe, orrlik-füstbe, hulla-szagú ánuszcsillag-füstbe, földfüstbe, zörgésbe, vas-csattogásba, ló és ember-hörgésbe fulladt dobpergések, magányos lovak és magányos katonák futkosása, sírása, lándzsasuhogások, fejszecsattogások, baltafok és baltaél-hangok, pika-reccsenések, kard-eltörések, puskadurrogások, puskacső-füstköpések, porködök, halálok, végzetek örvénylettek és kavarogtak, s a levegőben a füstölgő vasgolyók úgy röpűltek és szálltak sisteregve, állva szinte atom-sokadalmukkal a fényes levegőben, mintha egy régi atomszerkezet-modell állna fényes vasgömbjeivel és vasgolyóival a levegőben, füst-hurkaival, füst-gyűrűivel, füst-karikáival, füstcsíkháló-szövedékével összevissza szőve a golyók közti levegő-tér ürességét, az élet-vákuumot, úgy látta ő a sisteregve-szálló, füstölgés-pántlikákat húzó vasgolyó-kavargást, ágyúgolyó-függést a szikrázó kék levegőben, mint a halálújszülött isten láthatta az egymás-körűl minden irányban, a világtér minden űr-kockájában nyüzsgő égitesteket: tűzgolyókat, ködgolyókat, kristálygolyókat, fémgolyókat, gázgolyókat, ősgolyókat. Jaj, mi maradt belőle a földben, aki tán úgy zuhant el, egy forró nagy ágyúgolyótól szíven-ütve, hogy látta még az izzó, sisteregve közeledő piros vasgolyót a levegőben, ahogy feszes szivárvány-ívben füstölve feléje száll, látta jönni és elámúlt, látta jönni a füstbojtos-farkút az átkozott, halálszagú ürességen át, látta, ahogy röpűl pörögve, kakasszakáll-vörösből rózsarohadttá hűlve, rózsaszín ködgolyóvá szelídűlve, gőzölgő, forró gömbfelületéről a páracafatok, gőz-rojtok, ködcsipkék lobogva leszakadoztak, pörgött saját füstjében, forgott maga-gőzében, mint a csillag, mint az Ítélet Égitestje, rózsakék üveges ürességcsövet fúrva a füstös semmiben, s hogy mellkasának csapódott rózsarohadt vascsattanással, mert hatalma nem volt már törzsével elhajolni, átégett a piros-zsinóros kék katonazubbony, vagy a fehér vászoning, piros gödör perzselődött a húsba, s ott hulltak le mindketten a vak egymásba-ütközésben a földre, a Halál Küldötte s a Halál Gyűlölője, édes istenem! Ezzel a füstcsíkkal teleírt űrrel, ezzel az ágyúgolyó-atommodell-éggel, ebben a vasgolyó-függéses látomás-kavargásban halt meg a magyar tizenkilencedik század. Ettől az ágyúgolyószívütéstől halt meg a Tiszta Természet. Ettől a vérző golyótól tört össze a költészet kristály ember-angyala. Jaj, mi maradt százhúsz év alatt belőle a földben, akinek szívét lándzsával megdöfték, mint a Jézusét, akinek szívét jobban átverték dárdával, mint a Jézusét, hiszen ő még meg nem feszíttetett, szent munkáját be nem végezé, nem volt még halott, és nem akart meghalni sem, mert nem akart meghalni még, de élni könyörtelenűl és szerelmesen, boldogabban és tökéletesebben, csókolni a gyapotpihe-felhős asszonytarkó virágcsésze-könyörületét, enni a csirkepaprikást, lapozni tékozló könyveket, boldog szótárakat, gyermekkel ülni a darázs-dohogású, rózsafüst-hörgésű, óriás réztölcsér-kéményű apró fényes vaskentaúr-cibálta vonaton, sétálni a hátasló-nyüzsgésű, szekér-hemzsegésű, hintó-nyikorgású városban a fehér csipkeharangba öltözött asszonnyal, kötekedni az óriás hőscincérhím-bajszú, cerkófmajom-barkójú, barbárkirály-szakállú és halálfejeslepke-potroh szakállú ifjú barátokkal, s a zsíros-dolmányú, borotvált, rózsavörösre kapart arcú öregekkel, ülni kávéházban és hegyen, ülni pipafüstös szobában verset írva, esőbuborékot nézve a füstölgő utcaköveken, hallgatni asszonya fénylő kristálybuborék hasára fektetve fülét: a magzatvíz csobbanását, a magzat ebihalörvénylését, s elbódulni a tiszta szeméremszőrzet illatától, a dagadó emlők, a rózsaszín orrszarvúak rózsa-biccenésétől, hallgatni a húsvéti fakereplő gólyakeleplését, hallgatni toporogva és könnytelen szemekkel véres és nehéz asszonyzokogást, szorongani és dühöngeni a költőtársakon és költőtársakért, hallgatni halottak szőrös, pórusos sárga titok-csöndjét, a kezek, lábak, arcok, nemzőtestek, pihés és szőrös nyílások gyökércsöndjét, hallgatni halál-ámulattal és élet-irgalommal a benne és körülötte áradó, lángoló, hömpölygő, gomolygó titkos szent Mindenség csillaghangjait és féreg-hangjait, feküdni zöld búzában, virágos tiszta mezőn, hallgatni Shelley pacsirtáját és az ő pacsirtáját, az égbe-fúródó toll-golyót, ének-lövedéket, lüktető rézcsipke-csöngettyűt, nézni, legalább egyszer nézni a tengert, asszonyát kézenfogva, legalább egyszer a tengert, a rejtelmeset, az egyszerűt, a kék ősanyát, a mindent-befogadót, a mindent kigondolót, a párás kék emlő-milliárdot, a kék sárkánypikkely-hánytorgás, kristálypikkely-gyűrődés ős-zaját, vagy lebukni a tintakék víz alá, s nyitott szemmel nézni, hogy a naptól-átsütött víz világoskék üvegkocka-csöndjében, elszórva itt-ott ezüst pont-csomókban, arany petty-halmazokban, mint élére állított ezüstpénzek, aranypénzek állnak a halak lebegve, s pikkelybuborék-oldaluk, pikkelymozaik levél-testük lüktetve ragyog és szikrázva lüktet, libegnek ott a kék csönd-fa vastag mozaik-pikkely levelei, mintha pénzt szórt volna a Kan víz-isten a derengő kék ősnémaságba, élni, élni, nézni a behavazott puszta fölött jajgató magányos madarat, nézni a szívéig-lüktető őscsillag-éjszaka tűzpont-örvényeit virágot harapva fogai között, hallgatni a századot vak földrengés-robajával átütő Vörösmarty Mihály pokoltűz-árnyékú ős-szívveréset, hallgatni Arany János gyötrött ezüstláng-mosolyát, hallgatni a hallgatást is, féreg-moccanást, lepkeszárny szines mohakönyv-lapozódását a fényes levegőben, az éjjeli gyapjaspille fehér szőrpáfrány csápjai ellentétes mozgását és rezgését versírás közben éjszaka, ahogy a papírra ülve szagol, Széchenyi hajósípüzenetét, Orlay Petrics Soma olajos ecsetcsusszanását, mocsárban békatottyanás-hangú ecset-cuppanását a vásznon, hallgatni az erős és tiszta szív dobbanását, el-nem-gyávuló szíve dobbanását Magyarország-hajnalban, vagy Magyarország-éjszakában, de élni, élni, élni, élni mindhalálig. Jaj, mi maradt belőled százhúsz év alatt a földben, öcsénk az időben, öcsénk a halálban, csillaghajú idő-lovon az élők élén nyargaló bátyánk, szent bátyánk a teremtésben és tisztaságban, legyőzött halandó, jajgató gödörbe dobott ifjú ember, te talán tömegsírban elkorhadt, sebzett költő-szív, te örök halhatatlan akarat, dacos, kevély, kegyetlen halott, öcsénk és bátyánk, Petőfi Sándor? És mi marad belőlünk majd, ha földbe kerülünk? A csontok. A csontok és fogak. A koponyacsont, az állkapocs-csont, a rágó-csont, a könny-csont, a farok-csont, a csigolyák, a bordacsontok, a vállcsont, keresztcsont, medencecsont, a lapockacsont, combcsont, lábszárcsont, lábcsontok, kézcsontok. A csontok és a fogak. Ennyi csak és talán valami ruhafoszlány, rothadt ing-maradék, korhadt harisnya-foszladék, a szőrzet és a hajzat valami penészes, agyag-csövekbe bélként tapasztott fényes maradéka. És a csontok. A csontok és a fogak. A lándzsával kettétört bordacsont, a lándzsaheggyel kitört csontszivacs-gödrű csigolya, a fejszével szétrepesztett koponya. A földben ennyi csak. A földben csak ennyi marad. A földben csak a csontváz, ha ugyan el nem mállik az is, mint esőben a sár-vakolat, ha ugyan a csont megmarad. A rozsdás csontok maradnak, a rozsdás koponya, a fényes fogak. S a lángoló arany-gyűrű a csont-ujjon. Százhúsz éve dobták tömegsírba, vagy gyorsan-kiásott magányos gödörbe, ki tudja? Élt-e még, vagy már halott volt egészen, ki tudja? Százhúsz éve itta föl testét a föld, mint a könnyet, oly rejtelmesen és tisztán, mint a könnyet, oly nyomtalanúl és tisztán, mint a könnyet, nem úgy, mint a vért, nem úgy itta magába őt a föld, hiszen a vérnek sokáig látszik barnafekete, lilazöld foltja még a földön, de mint a könnyet, nyomtalanúl, amit úgy szürcsöl be a föld, hogy fekete folt-jele se marad pórusos héjazatán, szilárd szivacs-szövetén. Százhúsz éve dobták a gödörbe, vállainál, lábainál megmarkolva őt, összetört vékony kicsi testét, az átlukasztottat és fölnyársaltat, vagy húzták a gödörbe őt, vonszolva véres testét a véres füvön, cibálva véres és vérző tetemét a vér-sáros földön, ki tudja, vödrökből oltott meszet löttyintve a Testre, a testekre, vagy nyers fehér mészrögöket dobálva a Testre, a testekre, s vizet zúdítva a mészrög-szemfödőre, s az sisteregni, habzani, bugyborékolni, buborékzani, füstölni, fehéren lángolni, fehér olvadékcsipke-fröccsenésekkel lobogni, fehér tajtékzással fortyogni és gőzölögni kezdvén ott égett és olvadt habos péppé, lángoló fehér olvadék-mocsárrá bennük és rajtuk, s abban főttek, forogtak a szent testek, a szabadság-halál halottai, ki tudja? Vagy csak rákaparták gyorsan a földet, hogy ne lehessen a Test étke madaraknak, állat-vadaknak? Hogy a romló test rothadó virágfüst-illatával ne bánthassa a győztesek barbár és finnyás orrlikait? Hogy a halál-büdösség be ne szívárogjon a győztes, ideges asszonykezekre, boldog gyermek-kezecskékre váró szakállakba, barkókba, bajszokba, hajakba, a vérfoltos zászlószövetekbe és ruhaszövetekbe? Hogy a Halott Test, a Szent Test Szent Étke, fölszentelt étke ne lehessen a legyőzött, megvert, megalázott, meggyalázott, gyászoló és rettegő, az önmagában-bújdosni-kezdő nemzetnek, a belső-halotti toron, a vacogó és megszégyenített szívre ragasztott gyertyák, vak szemgödörbe ültetett mécsesek éjszakáján, a hosszú és barbár Történelem-Éjszakán, hogy a megvertek és legyőzöttek el ne temethessék. És nem volt, aki összetört kicsi testét szent kenőcsökkel és olajokkal bekenvén testén zokogjon, gyolcsba tekerje, a lándzsa-seb helyét csókolván sirassa, és nem volt, aki mészkő-fehér majdnem-gyermektestét éji-titokban friss és gyors sírjából kilopja, s vonagló száját véres sebébe mártva dárdával-szétvágott szívébe üvöltsön: Kelj föl!, vérmaszatos arccal testébe kiáltson: Támadj föl szívem! Te nem lehetsz halott! Mert korán halt meg, jaj, nagyon korán! Mert nem szabad meghalni korán, mert nem lehet meghalni korán, mert ha a Teremtés a legtöbb időt adta is ember-életünknek, az is oly kevés, oly gyalázatosan, oly förtelmesen kevés, hogy ordítani kell és dörömbölni, ököllel verni a Lét szívét, a titkos ős-húscafatot, a bíbor ős-zsák lüktetést, hogy nem elég, hogy becsaptál, hogy kegyetlenűl megcsaltál engem Édes Mindenem Te Rejtelmes Ős-szív, láthatatlan, Te Örök Világegyetem-Szívburok, akiben rejtezem, s mégis kidobtál magadból. Ó, Titkos Teremtés, Rejtelmes Megvalósítás, mért nem kaphat testi halhatatlanságot is az ember, az olyan ember, az olyan lángoló, büszke, dacos, konok, tiszta, kristálynál-keményebb és kristálynál-teljesebb ember, mint Petőfi Sándor! Jaj miért nem lehet testileg is halhatatlan az olyan ember, az olyan legemberibb ember, mint Petőfi Sándor, akiben a teremtés legszebb ereje tombolt, akinek ifjú és áldott lényében a természet legszebb és legfontosabb tulajdonságai és akaratai sűrűsödtek szívvé, aggyá, lélek-lánggá, akiben ott virágzott a végtelenség, mint kristály-nárcisz, csillag-liliom, akinek létéből úgy ömlött sugározva és ragyogva, lángolva és illatozva az époszi-dal és a virágok éneke, a csillagokból-gyúrt világegyetem-dal és az átokfekete tiszta keserűség, a siratók halálfüstje és a természet növény-illata, a hó, az eső, a szabad tiszta tér, a gyötrődő független síkság éneke, a teremtés, a folyamatos és makacs teremtés, a megállíthatatlan és befejezhetetlen teremtés könnyű, szép, mámoros, csodás dicsősége és ünnepe, mint a csillagokból a fény, égitestekből a lángolás, világtereken, az iszonyatos tér-magányon törve át rejtelmével és egyszerűségével, akiben a szabadság, függetlenség és önérzet, a tiszta gyűlölet és tiszta szeretet óriás-kristályai úgy ragyogtak, hogy teste is derengő volt szinte, mint a rózsa-óriás hajnal, s ezek a testében sugárzó kristály-tömbök átvilágítva lényét, lénye hús-határait, kimondhatatlan erővel és bevégezetlen csobogással, egyenes áradással küldték az egyedűlvaló árva világtér részletei és egésze bonyolúltságába kemény tüzüket, láthatatlan egyenes lángjukat, bevonalazva, berácsozva, bekockázva és befonva a világot, beszőve sugárzás-fonalukkal bonyolúlt és egyszerű ember-szívünket és agyunk rejtélyes sejthalmaz-szövedékét. Miért nem menti föl a Halál, végzete alól a Halál, könyörtelensége alól a Halál a Petőfi Sándorokat legalább, hogy mindörökké énekeljenek, figyeljenek és ítéljenek, hogy mindörökké ámúljanak, lázadjanak és szenvedjenek, hogy teremtsenek és számonkérjenek mindörökké. Mert ha tudjuk is, hogy így igaz és így pontos a törvény, hogy így beteljesülés a beteljesülés, hogy így irgalmatlan az irgalom, hogy csak így valósulhat meg a lét egyetemessége és az ember lét-küldetése, mert ha tudjuk is, hogy másképp nem lehet, mert így valósul meg a végtelenség, így maradandó a halandóság, így győzetik le a mindíg-újjászülető Halál, ha tudjuk is, hogy így tudja csak kimondani és megvalósítani önmagát a világegyetem állandósága és bevégezetlensége, mert ha hisszük is, hogy másképp nem lehet, mert tán a világtér is halandó anyag-testeivel és anyag-szigeteivel, a talán-nem-is-határtalan elemi ősgömb, amelyben, mint magzatburokban, a mindíg-embrió és mindíg-elaggott, mindíg-magzat és mindíg-vén-haldokló lét lebeg gömbjeivel, golyóival, pontjaival, anyag-felhőivel és anyag-ködeivel örvényesen és magányosan, kihűlve vagy ragyogva, születés-tűzben tombolva, vagy önmagába-töppedt ősanyagcsomóként, ragyogva fölfúvódva, vagy szétdurranván szétesve tűzrózsa-szökőkútként az ősbuborékban, ha hisszük is, hogy másképp nincs mód lenni és lehetni, irgalmatlanúl fáj mégis büszke, okos és tiszta ember-szívünknek, hogy másképp nem lehet. Hogy még Petőfi Sándornak sem lehetett. Leszúrták őt is, ledöfték egyszerűen, mint egy állatot, mint egy vadat, mint egy fekete csődörcsikót, mint kis moharózsa-szakállú csodaszarvas-fiút, ledöfték egyszerűen és szakszerűen, rongybábúkon és szalmabábúkon, állatokon és eleven embereken tanulva a mester-döfést, ledöfték szabályosan, talán a napbarnított nyak alatt döfve a nehéz pikát a gyönge törzsbe, hogy a dárda hosszú vaskúp-hegyétől, vagy a lándzsa-vaslevéltől kettétört a bal kúlcscsont, s a vér befröcskölte a csodafiú kis selyemsündisznó rénszarvas-szakállát, elöntötte piros lobogásával a vászonzubbonyt és a vászoninget, s lecsurgott a testen a köldökszőr-csillagot belepve az ágyékszőrig, s ágyékszőr-csillagban dermedő fiatal vesszőig, arra száradván, feketén alvadozván. Ledöfték egyszerűen és szakszerűen. Szakszerűen és egyszerűen. Ledöfték, földhöz-szögezték, leszúrták, fölnyársalták, levágták, széthasították, fölkoncolták, pikával átszúrva könnyen levegőbe emelték, mint egy szigonnyal-átvert vérző halat, mint tű-csőrű madár sebéből mézet és nektárt könnyező vérpettyes moha-harangot, tűzeres, aranycsontvázú kék moha-könyvet, a lepkét, mint könnyű, finom szőr pettymozaik-K-betű zsiráfcsikót a vadak, tajtékos, futásban-fuldokló zebracsikót a részeg üldözők, részegűlt boldogtalanok? Szívében, tüdejében, beleiben, vagy ágyékában kavarva meg a dárda villogó vas-hegyét, a lándzsa kézhát-eres fémlevelét, mint vérző eleven főzelékben kegyetlen kanalat, hogy a szív szakadozott sejtjei, a tüdő bíbor buborékrózsa-rongyai, a zsíros zöld vastagbél-erek, a nemzőtest fölötti szív-alakú szőr-pajzs rozsda-rostjai a gőzölgő feketülő vérrel a vasra ragadtak, jó istenem! Nem, nem is úgy, nem is éhségre éhesen, vadra vadan, dögre dongva szállva, forró húsra vágyva ölték meg őt, akik ott ölték meg őt, ahol véresen lehúllt, hiszen nem tudta az az arany-pikkely-hagymakupola-szembogarú, istent-félőn ordítozó, döfködésben-részeg orosz paraszt, aki izzadt, nagyhajú, tajtékos-szügyű, habos ér-rózsákkal lüktető szügyű, halálok közt tántorgó lován bódúltan és pontosan előrehajolt, hogy ledöfje, nem tudta az a hányingerig-réműlt, rezesbanda-szívű jó buta osztrák polgár, akinek szeplőfelhője, rozsdás pettyálarca úgy izzott a csonttá-dermedt arcon az okádtató szúrás-pillanatban, mint vérpettyek fehér vásznon, aki idegesség-őrületében durrogató könnyű lován öntudatlan-okosan és könnyedén hátrahajolt, hogy erőt adjon az előre-rugózó döfés-pillanatnak, kegyetlen-pontos lendületet, pontos fogást ez az ember-imádkozó-sáska, ez a fehér szőrtarajos háromszög-szív sisak-fejű zöldhártya. Ájtatos Manó, nem tudta, hogy Őt öli meg, a Jövőt, hogy Őt döfi le, a Vérző Időt, a Múlhatatlan Múltat, a jövendő jövőt, az Örök Életfát, a Tiszta Igét, mint ahogy azt se tudta, hogy nem ő öl most, de vele öletnek, hogy ő karja csak és keze, izzadt tenyere a Gyűlöletnek, töviskorona szúrókarja, tövis-villa fogó-keze az Ocsmány-Ősiségnek, hogy a Mindíg-Újat-akarást döfetik le most kezeik által, hogy az Életfát döntetik ki most a karjukban-hozott Halállal, az izmaikban csomósodó Elmúlással, tenyerükben-forrósodó Megsemmisítéssel, hogy az aranysujtásos prémekbe, aranycsipke-palástokba és mellényekbe, arany-sisakokba és arany-fövegekbe öltözött Úri Gőg, Úri Rettenet, Úri Rémület számoltat le most az Álommal, a Szegény-világgal, a Virágzás-Föltámadással, hogy önmagát döfi le abban, akit ledöf, hogy a megpenészedett, bemohosodott törpe Múlt-idő, a halhatatlanságra-vágyó Időt-megállítani-akarás, a sóhajáig-megkövűlt, kukacos, gennyedző, rothadt-ágyékú, nemzés-képtelen Múlt-Manó, a Gazdag Maradiság, a Dárius-Butaság, Tébolyúlt-dekadens Ostobaság, aranyozott hullákkal teleaggatott szívű Fajgőg, szűzeket-zabáló Otrombaság, Kan-Király-kevélység, Emse-Ringyó-felség döfette le Őt, a jövőt, a vágyakozást, az Eljövendő Időt, Petőfi Sándort, nem tudta az a bolond katona, akinek megtorpanva-ágaskodó lován úgy dagadtak és csomósodtak az izmok, mintha vasgolyók hálózata púposodna, csúszna, hömpölyögne, forogna, gyűrűzne, mozogna és csúszkálna az izzadt fénylő szőr alatt, a szügyön, a combokon, a tomporon, a nyakon, a háton, a testoldalakon, mintha vasgolyók keringenének és örvénylenének testén a hús fölött, a bőr alatt, a test belsejébe szívódva, s a test felületére lökődve és bugyogva, mintha egy mágnes-szívű vasgolyó csődör lüktetne ott vasgolyó-hemzsegés-testével, lüktető vas-golyókból ikrásodott gép-ló gőzölögve és sípolva, nem tudta az a szegény katona, hogy karját a felsőkarnál, könyöknél, csuklónál, az ujjak ízesüléseinél és az ujjbögyök tarkójánál, a domború rózsaléc-pajzs alatt gumiszálak hurkolják, s e gumiháló-fészekbe, gumiszál-hálóbozótba kötött ember úgy mozog, mintha magától mozogna, pedig a mozgató fényes gumiszálak gumiháló-sátrukkal, gumiháló-kupolájukkal az űrben összecsomózva kétágú gumivezetékké fonódnak, s a megfeszülő és ellazuló vezetékgumik puszták, hegyek, városok, falvak fölött Moszkváig és Bécsig nyúlnak a fénylő ürességben, s ott fejeződnek be végűl a Császár és a Cár rózsaszín, szőrös ujjhegyeire kötve, a szőrös rózsaszivacs hüvelykujj és mutatóujj lüktető piros keselytokája, pulykaszakálla, kakastorka alá. S azok a vérengző rózsaujjak játszanak, táncolnak, tipegnek, bókolnak, rogyadoznak, térdrehullnak finom, bevégezetlen kristály-tűvirágzás, tűkristály-angyalgomolygás menüettek ütemére, aranypocakú mélyhegedű-asszonyok, arany-ágyékú hegedű-szűzkurvák, rózsacsembalók, nárcisz-klavírok, arany-fúvók és aranytrombiták hajlékony és folyékony, csobogó csipke-összhangjára, illatos selyemfrakkok, aranyrózsa vállbojtok, egyenruhák, sisakok, kecses, hosszúnyelű elefántcsont-kezecskékkel vakart tetves haj-pisai-ferdetornyok, óriás-míderek, nehéz habcsipkeharang-szoknyák, kacér legyezők, selyemkötésű és krokodilbőrkötésű verseskönyvek édes és balzsamos forgatagában, halál-szagú selyemkavargásában, dögbűz-örvényeiben és a sisakcsúcs-hegyű aranybuborék-kupola hangjegyekkel teleírt, aranycsillagokkal bepettyezett kék hagymahólyag-hangjegyekkel teleírt szakállas őskönyvekből fodrozódó és dübörgő aranylángokként őrjöngve fölcsapódó isten-énekek ős-szavára, az aranyzsindelyekkel pikkelyesen kiszögezett szívű ősisten arany-hörgéseire, véres átkaira és véres bűnbocsánatára, így ráncigálván a gumiszálat, a végtelen gumiszálcsillag végére hurkolt embert, ölve, öletve kecses kegyetlenűl, barbár zokogással, szőrállarc-sóhajtozással. Mert így ölték meg őt, Petőfi Sándort. Bonyolúltan és szakszerűen. A Lovagló Butaságot rángatva messzi gumiszálon. Szakszerűen és bonyolúltan. Áttételek sokaságával, mintha egy millió csuklóval és könyökkel ellátott, országot átérő finom gép-kar, imádkozósáskaláb-mereven, kékpettyes tücsökcsáp-mereven mozgó manipulátor nyúlt volna át a nyári űrön Erdély fölé, hogy finom fémcsipesz-kezeivel, csuklós fémsáska-ujjfésűjével Petőfi Sándor szívét mellkasából kitépje, az óriás piros rögöt, a vérző betűt, s vonagló piros kérdőjelként látomást-látó szemünk elé tegye, a Szent Éposz végére, forradalomra-áhító szívünkre helyezze piros múmiának, rubint halottnak, piros sírkőnek, skarlát-feszületnek. Pedig neki élni kellett volna, testileg halhatatlanúl tovább. Hogy lássa, mi jött azután! Hogy lássa, ami majd eljön! Testével is élni, mint a mítosz emberének, akinek teste nem oszlott el a földben. Hogy lássa, amit százhúsz éve nem láthat a földben, mert már halott szemei sincsenek, mert szemgolyói is elrothadának és szíve és halálmosolya, a véres és szőrös viasz-álarc. Hogy lássa a bujdoklást és az árulást, a kivégzéseket és a retteneteket, az özvegyeket és a megrokkant, tébolyba-roskadt költőket, a förtelmet és az ocsúdást, az akasztófákat és a kivégző-puskák csöveiből és vas-kakasából szívárgó szőke füstöt, hogy lássa magát testtelenűl ragyogván lebegni a köd-szagú és spion-szagú, piperkőc-szagú és posztó-szagú, bálzenés, ravatalgyertya-bálifényű, besúgó-motyogásos, kiszakállasodott Magyarország-éjszakában, ebben a szőrzettel-tüntető csupaszőr-országban, ebben a borz-országban, róka-országban, nagyhajú vadszamár-országban, büdös kecskebak-országban, sünországban, rágcsáló kisemlős-országban, alsóajakra-lógó metszőfogú-országban, lapuló és szimatoló, temetőkben-legelésző vadnyúl-országban. Hogy lássa Arany János gyűrt ezüst-töprengését, szívárgó ország-nehéz könnyeit, Vörösmarty Mihály tántorgó pokol-útját ördög-vicsorgások és sátán-röhejek között, a bak-szagú és kan-szagú és bika-szagú és csődör-szagú kőkopár pokolban, ahol tűz sincs és jajgatás sincs és büntetés sincs, csak száraz vadkapor-csontváz és kiszáradt diófa, hogy lássa Vörösmarty Mihályt, akinek úgy fájt már a verse, mintha saját szívébe döfködne késsel, s úgy tántorogna sírva és motyogva, vért-lövellő mellkassal a világegyetem-tűz fölött átívelő deszka-pallón, a csillagtalan üresség-térben, mint egy kő-dárdával szügyön-szúrt ős-sárkány, míg fekete rongyálarccá szaggatott és gyötört arcán az őstűz rózsafénye árnyék-lobogása és festéke, hogy lássa Jókai Mórt, bizony Móriczot, az akasztófa büdös ágán ülő sárgarigót, aki világító jácintkék szemével, szerelmes szentjánosbogárnősténypotroh-tüzű szemével már virágot látott a sivatagban, virágot és virágzó almafát és azért beszélt a halál-ágon, míg alatta korhadoztak és rothadoztak a csontok, testek, szőrök, koponyák. Jaj, neki élni kellett volna tovább, neki, Petőfi Sándornak, hogy lássa az ő bennünk-élő halhatatlanságát, mert a jövendővel van csak halhatatlanság, mibennünk és általunk van a halhatatlanság, hogy lássa: százhúsz éve töltekezünk és táplálkozunk műveivel, isszuk és nyeljük ragyogását, féktelen lángolását, hogy pórusainkon ragyog ki a tűz, a tiszta, tiszta tűz, amit tőle nyertünk, belőle ittunk és szívéből kiharapva ettünk és eszünk, óriás ős-sejt szívet rágva, harapdálva és létünkbe-nyelve, mert az ki nem szárad, de magát folytonosan osztva egyre épűl, egyre növekszik, egyre kiegészűl, az óriás-egysejtű, a halhatatlan elemi élet-képlet, lüktetés-képződmény; hogy lássa: a költői teremtésben is a Lét kivételezettje volt ő, mert verseit és époszait olvasván merengve, könnyezni kezdünk és a virágoskertben álló gyermekálom mosolyával mosolyogni, mert verseit olvasván tisztán mosolygunk, mintha egy pamut-hajú csikó, arcunkba szagol nagy kék pihés bársony-gyűrődés-liliom orrlikaival s ránk lehel virágszagú virág-szájával, mert verseit és époszait olvasván könnyezni kezdünk szent szemérmetlenűl és egyszerűen, ahogy nagyapáink tudtak könnyezni még és könnyeink tiszták, tisztábbak, mint a harmat a zöld kristályszakállú kalászon, nem véresek, nem füstösek, nem mérgezettek és hazugok, mert verseiben és époszaiban testileg is ott van a történelem és az ország, a természet és a halál, a mindenség és a szerelem, fizikai anyagában, anyagi megvalósúltságában a teljes élet. Ó, jaj pedig én nem vagyok könnyen könnyező, könnyeim nem könnyen folynak. De ha könyveit olvasván lapozom, könnyezni kezdek, mint örömében a gyermek, mint szép szóra édesanyám, mint Mozart zenéjét, ha hallgatom, és nem szégyellem könnyeimet, Petőfi Sándor, te a Lét Legszebb Virága, Elemi Virág, te Egyszervolt csoda, Szívem Tündérkirálya, te Népmesék Világmegváltó Fia, Poklok Legyőzője, te a Költészet Ifjú Tudós Királya, te Virágokból-font Táltosfiú, te semmi más, mint zseniális ember, ifjú tiszta zsenije költészetünknek, te egymagad a Tizenkilencedik Század, egy egész század huszonhatévesen, akit nem csodálni kell, de nagyon szeretni, együtt-ülni vele csillag-füstölgő zöld nyári éjszakákon, s hagyni, hogy szúrós kemény tekintete, mint kristálytű szúrjon szívünk gyarlóbb és esendőbb zúgaiba és homályaiba. Mert nem azt kell csinálni, amit ő csinált, de úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta, olyan könyörtelenűl, magunkat meg nem adva, olyan céltudatosan és kegyetlenűl, olyan táltos-biztonsággal, olyan tudatos akarattal. Jaj, neki, Petőfi Sándornak élni kellett volna még, élni, élni határtalanúl, hogy lássa azt is, százhúsz éven át, míg ő rejtelmesen és titkosan feküdt a földben, oda belelökve, mésszel leöntve, látnia kellett volna azt is, hogy százhúsz éven át a kicsinyek, a törpeszamarak, az álnokok, a hazugok, az ostobák, a gonoszok, a szellem fojtogatói, a szabadság zsarnokai, a tiszta szív gyűlölői, a kis konzervatívok és mókusfürge szende literátorok, rossz költők, tehetségtelen politikusok, a gyűlölködők és köpködők, a minden újtól mindíg félő izgága salabakterek, a penész-szívűek és penészszájúak, a cinikus hatalomhajhászók, az elszáradt-ajkúak és ganéjdomb-szívűek, a nyegle-tülekedők és ráncos koravének, a hatalom heréltjei és a mindenáron-megmaradás hermafroditái, ez az egész nyüzsgő manócska-csőcselék, ezek a szamárfejű és embertörzsű fordított kentaúrok hogyan emelték kéken-foszforeszkáló véres tetemét, Grűnewald mennybe-szálló Jézusaként szivárványglóriás, fénylő, sugárzó testét, sárga kristályként égő testét túlvilági pajzsúl, mindenképpen-sérthetetlen testét maguk elé, s vérző-sebű, szakállas-fejű, fehér-sugárzás-fényű lénye mögé bújva, onnan lődöztek rozsdás kovás-puskáikból, tölcsér-csövű cifra őspisztolyaikból a mindíg-elevenekre, a szellem és a tett igazi forradalmáraira, az újítókra, újat-akarókra, az eszméletükben szabadokra, szívükben függetlenekre, az el-nem-gyávulókra, a szent lehetetlenekre. Szent véres vászoningét, lándzsától-föltépett szent véres zubbonyát szent véres teteméről lecibálva, a véres inget és a véres vászonkabátot szégyentelenűl lobogtatva, gyalázatosan arcukra kötve, áhitatos álarcúl, hangoskodtak és tülekedtek, eső előtti varangy-hemzsegésben, s vele és sírból-kicibált ruháival akarták elfödni gyalázatukat. És hogy ez nem sikerűlt, azt is csak neki köszönhetjük, neki, Petőfi Sándornak, aki csillagörvényt fúvó tiszta szájával ráfújt a köd-lovas köd-csőcselékre, a köd-kecskét, köd-szamarat, köd-varangyot, köd-nyulat, köd-macskát lovagló köd-huszárokra, s azok szétfoszlottak, mint kemény tiszta szélben a köd, mint az álom rémei, szörnyei, szörnyetegei. Mi pedig, akik tudtuk okosan és szépen szeretni őt, tisztán és kegyetlenűl szeretni Petőfi Sándort, mi bátyjai az időben és öccsei a költészetben, akik megmosdottunk tisztító könnyeiben, könnyeinkben, akik csillag-szavára és virág-szavára, madár-szavára és halál-szavára, átok-szavára és szörnyűlködés-szavára, puszta-szavára és forradalom-szavára szemünkbe jönnek, mi pedig leszólunk a rejtelmes és titokzatos földbe, leszólunk az eltitkoló földbe áldott árva, magányos csontjaihoz, a földnek szólunk, mutassa meg csontjait nekünk, mi most is siratjuk és szeretjük őt, hiszünk benne és hiszünk önmagunkban, a földet kérjük, mint a varázslók, sámánok, költők ősidőkben, a földet kérjük, őrizze meg titkos csontjait, úgy ahogy mi őrizzük örökké-virágzó gyémánt-kehely fejét szívünkben. Mert hatalmunk nincs a földet megnyílásra kérni. Mert hatalmunk csak a szeretetre van. Mert mi még azt se tudjuk, hol hevernek hervadatlan csontjai.

Hitek halottja: Hübele Balázs^*

Reménytelen könyv A délibábok hőse? A hiszékeny és komor, mindent-áhító kamaszkor áhítata után, most újra-olvasva a nosztalgikus és szomorú könyvet, a könnyen-lemondás-könyvét, a könnyen-megadás-könyvét, most látom csak, hogy nem a reménytelenség, csak az akarattalanság vers-regénye A délibábok hőse, az akarni-nem-tudás, a mindent-megcélzó középszerű álmodozás könyve, nem is más, mint a kiválni-vágyó középszerűség szikár rajza, a nagy belső hűhók, féktelen lélek-omlás, mindenséget-virágzó óriásrobbanás vágya nélkűl, az önmagába-dagadó és pohos, ködös, tele-bűzölgött és tele-köpdösött környezetébe dagadó negatívzsenialitás hatalmas izzadó tunyasága, böfögő és bedagadt-szemű ős-tohonyasága, elemi elzsírosodása, püffedt, könnymirigy-zacskó-rózsás koszlott elszakállasodása, dagadt és tétova motyogása, tébolyúlt látomásos lustasága helyett a mindenben-átlagosság hőse lobog sárga kis-lángú életével ebben a szikár és szenvedélytelen könyvben, akinek minden vágya és minden álma középszerű, cselekvései is középszerűen jelentéktelenek, bűnei hamis bűnök, büntetése nem-pokol-szagú, büntetése lángtalan szegénység, könnyelműsége könnyű kegyelem, még a csontot-elrohasztó, ingbe-gatyába szőrös háj-buborékosan beledagasztó lustaság verejték-keresztjére, penész-keresztjére sincs fölfeszítve, mint valami hermafrodita ősvarangy, püffedt mirigy-fényes fején kövér egerektől megrágott, mohó molyoktól likacsosra-rágott, izzadság-foltos, zsírpecsétes kalappal, mint zöldszivacs posztókoronával, foszlott feketeszalagos aranyszínű kalappal, mintha egy döglött darázs félig-kirohadt-belsejű, fekete-szőrdongás potrohát húzta volna a fejére mohos koronának. Ez a könyv a középszerűség könyve, a középszerűség szánalma, szégyene. Lángtalan, foszlott, önismeret-nélküli hazúg álmoktól rongyosra-rágott szemfedő ez a vers a penészes múlt-koporsón, molyrágta szemfedő, cérna-köd, amely virágtalan mállott széleivel, tébolyúlt-csöndesen kibomlott cérna-virágaival és nem-lét-szagú rostjaival a kopár ravatal-állványra lóg, s amely alatt ott fekszik végleg-halottan a hitek halottja: Hübele Balázs, a sárgafogú, őszi kukoricalevél-sárga bajszú, kék mirigycsomóktól és lila daganatfoltoktól, barna pipaszárdörzsölés-gombáktól szederalakú, motyogásba-bénúlt ajkakkal, büdös és nyálhabos pipacsőrcsonttól csipkés barlangkapuvá-rágott közepű rothadt fogsorokkal, püffedt, vizenyős kezekkel, amelyek, mint a himlőrózsapettyes kövér viaszbékák, halottan is csak a semmitlátó, piros mirigykoszorú-foglalatú malac-szemekkel. Mert élvén sem látta, nem hogy halottan az Isten arany-pórusos, sugárzó-énekű lábaszárát, a túlvilág lángoló gyémánt-kertjeit, a jövendő boldog tornyát, a csipkés és tömény márványvirágot. Ez alatt a bánattalan, történelemtől-is-elfelejtett, poros pókhálólepedőszerű vén szemfedő alatt nem az Álom megszakadt méhéből korán kiszakadt jövendő-magzat fekszik véresen, le-nem-mosottan, mosolytalan ránc-gyűredék-petyhűdtségben, kinem-fejlődött szervekkel, rózsakocsonya-jövendő-kezdetekkel, alvadt ormányosbogár-lárvaszerű befejezetlenséggel, amelynek dermedt és véres csökevényeiből kinövesztheti a véglegességet a képzelet legalább, elképzelheti a dühödt és gyászos szív legalább a meg-nem-valósúltat, a lehetségest; nem is a lázadás szent keresztjéről, féregtelen, kemény, tiszta fájáról, a megváltás sietve és durván megácsolt szálkás keresztjéről levett, húsában, inaiban és izmaiban csipkésre szaggatott, bensőjében dagadt rongyosra-szakadt és önmagába-fúlt, önmagába-zuhant, önmagában-rostosra-szakadozott dicsőséges és boldogtalan test, a jóra-vágyó-emberiség, a kiváltó-küldetés szent, véres, ruhátlan, kiszakadt-hónaljú, véres szőrzettel fölszakadt-ágyékú, gyalázatában elkékűlt nemzőszervű teste fekszik a vékony, hazugságfoszlékony, áttetsző zöld moha-szemfedő alatt, de a kihullott-hajú, rózsafényes elefántcsont-sakklovat utánzó koponyájú, a közönyös és kegyetlen földtől és a bizsergő, halhatatlan hangyáktól száraz-fényesre és fehér-kopaszra lerágott tehénlapockacsontot utánzó koponya-tetőjű kövér Szánalomra-se-méltóság fekszik, az eltotyakosodott, vizelet-szagú Jelentéktelenség, a siratni-nem-szabad, gyászolni-bűn, alig-kan Kényelmesség, a csak-feledni-való sárga Feledékenység, a megfagyott szőrös Hólyag-halmaz, a földagadt béna Buborék-tömeg, valami test, valami semmi, valami féregnek-való, valaki sajnálni-nem-érdemes Senki-sose-volt. Ó, szegény ostoba Hübele Balázs, aki azt hitted, múltunkat példázod kevélytelen kis életeddel, álmunkat, jövőnket, jellemünket, történelmünket, bukásunkat és hullásunkat, aki azt hitted, valaki vagy, valami mámor megtestesülése, valami átok megszületettsége, valami jelkép bennünk-kihordottsága, valami lehulló véres lobogó, valami álom-kakas Nap-tojáshéjat feltörő kemény kukorékolása, tűz-kívánsága, zöld és lilapettyes mészhéjat törő aranybárd-csapás, konok gőzbalta-ütés a mindenség-tojásra, hogy a hajnal rózsa-madara deres szívünkre lépjen, ó, szegény, szánalmas Hübele Balázs, nem vagy te példa, intés, büntetés és nem is voltál te példa, intés, büntetés, csak te voltál a középszérű álmokat álmodozó Jelentéktelenség, a cselekvéseidben is középszerű Buborék-uracska. Mert minden nagyobb, tisztább, bűnösebb, okosabb, léhább, kan-vadabb és nőstény-illatúbb, hermafrodita-tajtékosabb és hermafrodita-vak-kettős-szerelem-erjedésűbb és duzzadásúbb, tékozlóbb és gyalázatosabb, végtelenebb és esendőbb, hazugabb és álmodozóbb, lustább és könyörtelenebb, bűntudatosabb és szégyent-bíróbb, jövővel-viselősebb és múlttal-földagasztottabb-méhű, csődörebb-ágyékú és szűzebb-szívű, reménytelenebb és reményt-ismerőbb, okosabb és butább, lehetetlenebb és kéregtelenebb volt nálad és körülötted, mert körülötted az igazi élet élt, szenvedett, szaporodott, gyászolt és örült, nehézkességében és jövőtlenségében is az igazi ország, mert körülötted az igazi történelem szőtte be vérereivel és idegeivel az erjedő időt és a folyton-újjászülető emberiséget, körülötted igazi világ volt igazi vérrel, igazi betegséggel és igazi temetéssel, de te nem tudtad ezt, csak a magad könnyű magányát, szíved könnyű hiányát akartad álomködből és múlt-lárva-hártyából, levedlett pórusos lárvabőrből önmagad jövőjévé építeni. Könnyűt könnyűbe szőni akartál, hervadt álomfüstöt törékeny, repedezett száraz hártyaszoborba fújni, hogy legyen az a jövőbe-ugró, legyen az a csillagokra-ugró táltosló, az önmegváltás táltoslova, de a szakadozott és repedezett szárnyas hártyacsődör oldalán, hártyakoponyája repedésein és eres száraz csődör-hártyafara iker-buborékain szivárogva és tódulva ömlött ki a könnyű álom füstje, mint kiszáradt és üres-belsejű tengericsikó-bőr, szögletes és tüskés üveghártya-csikóhal-lovagöltöny száraz üvegcsillag-pórusain, száraz hártyakürt-orrlikain és hártyakehely-fülein, buborékcsipke-szemgolyóin a tenger tiszta gőze, a nedves őszi füst, a teljes ősi pára, s a képzelet-táltoslovat, a megszáradt hímnyálból összeragasztott roncs-táltoslovat is elvitte egy kicsi könnyű szél és összetörte egy virág szőrös üregszárán, mint hangyáktól és szúnyogoktól kiszívott és kizabált-belsejű üres darázsbőrt a szögletes óriás hártyarózsa-szemekkel, a foszló-szőrzetű potroh-abroncsokkal, a kitin-eres mellkas-páncéllal, amelyen látszanak még a pórusok üveges, üres csillag-rózsái s a nagy rongyos csillaglukak, a kitépett és kirothadt mellkas-lábak tépéshelyei, mint ősi csecsemőkoponyák orr-szakadékai, füljárat-csigái, szakadt szemgödör-csontpapírüstjei. Szegény, siralmas Hübele Balázs! Majdnem száz éve született, s majdnem száz éve meg is halt nyomban, néhány óra alatt megöregedve, testében is elvénűlve, gyorsan, mint a mese ostoba, tengeralatti-országból a földre-visszatért halhatatlanságra-vágyó embere, mert kinyitotta a gyémánt-idő-ládikát, amelybe saját halandósága volt zárva, s zsugorodni kezdett hirtelen, bolydúltan ráncosodni és töpörödni, kis szőrpettyé, szőrponttá zsugorodott össze, azt meg elfújta a csillag-nyaldosó tiszta tengeri szél, mint a penész-rózsát, moha-rózsát, homok-rózsát. S helyén ott maradt a ragyogó üresség. A lángoló tengeri szél. Az aranycsipketombolás. És nincs mód a halálból visszakérni őt, nincs mód a múltból testté-kívánva, anyaggá összevonva visszahívni őt, nincs mód szívünkben föltámasztani őt. Olyan jellegtelenűl középszerű, olyan jellegtelenűl jellegtelen, olyan átlagosan átlagos volt lénye, oly elrendelés-nélküli és vágyaiban is foszladék-szerű, hogy az Utolsó Ítélet fekete penész-kürtjei, kék bársony-kürtjei, zöld moha-kürtjei, vad és boldog ítélet-kürtjei, szelíd és boldogtalan tiszta ítéletrehívás-hangjai sem tudják kiugrasztani szétolvadt csontjait a múltból, mert nincs ítelet-joga és ítélet-jövője. Lustasága se volt oly rózsaszivacsgomb-orrú lágyan röfögő, már-járni-sem-tudó anyakoca-kövér, vastagon és rózsacsöcs-tömegű hassal elhempergő, lihegő háj-hullámzás, lustasága se volt oly dagadt és minden test-nyílásában verejtékező és eresen szétfolyva-dagadó, lustasága se volt oly bak-bűzű, bél-bűzű, verejték-lucskos és spermaszagú, mint a sátán-király dunyhája, álmodozása se volt oly, a világegyetemet tűnődése aranyküllőivel tömör aranyküllő-csillagcsontvázzá építő álmodozás-óriás, árvácska-szájú, oroszlánszáj-kancsó-szájú, szarkaláb-szájú népeket hódító, rézforgács-szakállú és rézhab-szőrzetű barbár népeket újrateremtő, vadkannál erősebb, zsiráf-nősténynél szelídebb, gyermeklány-emlőcskénél tisztább törvényeket kitaláló, kemény-ágyékú és kemény-szavú egy-istent-teremtő, bikaherénél dagadtabb és termékenyítőbb szívű, tűz-párducpettyes orchideakancsónál illatosabb-szívű isten-egyet-kitaláló álmodozás, mint Mózesé, a törvényt-hozóé, cselekvő-robbanása se volt rózsák bársony-robbanása, bűne se volt Krisztust-megfeszítő mocskos és jókedvű víg gyalázat, amely mégis a küldetés és megpróbáltatás tébolytalan megvalósítója, mert Hübele Balázs középszerű volt mindenben: álomban, lustaságban, vágyakozásban, akaratban, lét-tudatban és ember-voltában. Nem fajtánk egyik rossz őstulajdonságának emberré-teremtett képlete volt ő, de Földünk átlagemberének átlag-megvalósulása, a mindíg mindenütt föllelhető akarnok akarattalanság, a nagyot-akaró középszerűség, a mások-által megvalósított és másokban-megvalósúlt szent tűz és szent tevékeny lobogás közepes utánzat-vágyakozója, a még lezülleni, vagy lehullani is gyáva, jóindulatú tehetetlenség, a valami-egyet-végig-csinálni-nem-tudó, helyette mindíg mást-akaró jóhiszemű önhitt majomkodás, az önmagát-megismerni-nem-tudó, léte küldetését, vagy értelmét konokúl kutatni és megtalálván megvalósítani gyáva együgyű kis-lobogás, nem is könnyelműség, csak Hübele Balázs. Nem hogy kitörni nem tudott önmagából, de önmagát megtalálni se tudta levegőbe-szétfoszlott barátunk, nem is lehetett belőle Történelem, vagy Történelmi Múlt, vagy egy nép jellemének elzsírosodott rossz önárulása, fullasztó háj a nemzet szívén, se Tanulság, se Bűn, se Mámor, mert mindene hamis volt, szerelme, cselekvés-vágya, valamivé-lenni-akarása, pohos és csúzos szaggatása, vén pipaszortyogása, göthös horkolása és földbe-olvadó szőrös pusztulása. Hübele Balázs mégcsak nem is dilettáns, mert annak is jelentéktelen. Hisz a dilettáns is akar valamit. Valamit folyamatosan akar, a halálig! Ő az akarattalan akarás, a kis humbug, a semmi-megvalósulás. Lehet, hogy nemzőjének, kihordójának, szülőjének önismerete Hübele Balázs. És önismeretnek tiszta és kemény. Mert a hit fekszik ebben a versben halottan, a hit bomlik és erjed koraszülött csecsemőként holtan ezen a szegény vers-ravatalon. Az élet-hit, a szeretet hite, a törvénykeresés hite és láza, a megváltódás-lehetőség hite. A hit önmagunkban, a hit a megváltóban. A hit a mindenben. A hit a valami-egyben. A hit a világegyetemben, a hit az ember büszke, szép szívében. S e virág-nélküli, gyertyaláng-nélküli, könnytelen ravatal kürűl ott állnak, állnak tétován toporogva, köhögetve és titkon mosolyogva az igazi nagy-álmúak, nagy-lusták, nagy-tohonyák, nagy-szerelműek, az igazi kanok, az igazi kövérek, igazi hebehurgyák, igazi köd-királyok, igazi nagyevők, nagyivók, nagybajszú, nagyszakállú őscsődörök és izzadt hájbuborékok: ott áll zsírpecsétes, ételfoltos, zsinóros bíbor mellényben a Táblabíró, nagy göndör cigányhajakkal és a kiálló lapockacsontokra fodrozódó csikócsődörhajakkal Bolond Istók, fényes és foltos ülepű kék bársonynadrágban, csukaszáj-harapás csizmában Pató Pál úr, akinek két száraz szeme, mint üres darázspapírház-rózsa, nincs kocsonyás fénye, könnye ragyogása, ott áll Oblomov úr is szuszogva, iszonyú tokája-pocakja-combja-dagadása fölött verejtékes, gyűrött, szakadt hálóing lobog, mint köd a szent cár kövér bronz-csődörön ülő pocakos bronzszobra körűl s ott áll Csóri vajda pislogva pillátlan, lúdbőrös rózsaszín püspökfalat-szemhéjaival, nagy büdös pipát szopogatva, nagy büdös lila füstfelhőket eregetve, s ott áll kis gyöngyháznyelű ostorral kezében Pistoly úr, még gyökeresen, bogár-lárva-bőrösen, rovar-hártyavértekkel, bogárcsápokkal, hártyaszárnyakkal, kitinszárnyakkal teleragadt arany-bajusszal, vedlett vén sörénnyel, teleragadva csontokkal, földfoszladékkal, föld-morzsákkal, asszony-bugyogó csipke-málladékkal, habos melltartó-csipkefoszladékkal, penészes alsószoknya-rostokkal nagy kék rózsaholdas körmei alatt, ott áll Pistoly úr is, aki most jött föl a földből, mert elevenen ment le ő a földbe, lement a földbe halhatatlan halottnak, s ott is hintón jár, ott is űzi, ügetteti pohos és póklábú lovát a földben az asszonyok felé, a földbemerűlt megbocsájtó, szerelmes, kövér asszonyok felé, széthajtogatva nagybajszú halott szép ér-rózsás arca előtt a nehéz és könnyű gyökereket, elfújva maga elől a csontokat, koponyákat, csontvázakat, csigolyákat, madarakét, halakét, állatokét, emberekét, nagy szőrös lobogó-cimpájú orrlikaiból földpermet fúvódik, szőrös orrlik-kancsója serlegpereme befújva finom porral, mint dérrel az őszi virágkancsók, kék mirigy-csomós ajkai közűl is föld-füst fújódik, mint lovak, bikák, medvék deres szájából a téli gőz, csettint gyöngyház-ostorával, csapkodja gyökérrel-benőtt vén lova penész-farát, gyökérrel-beszőtt vén hintója nyikorog, mint kiszáradt öreg harmonika, míg a föld felszínén őszi nagy kék ködökben rázkódik a nyárfa, mint óriás aranykakas, s a jegenyék nagy aranygyűrűket írnak a halottak fölött a kék mindenség-hártyára: világújító époszokat.

Vázlat a mindenségről^*

Ady Endréről beszélni annyi, mint a Mindenségről beszélni. De lehet-e a Mindenségről beszélni? Létét és lényének értelmét fölfogni és megérteni és újra-mondani annyi, mint a Mindenség lényegét és jelentését, föladatát és szerkezetét, részleteit és csodáit megérteni, fölfogni és szívünkre-akasztani roppant ősi terheit a Mindenségnek, rakni halandó koponyánkra izzó égitest-koronát, virágzó, vagy földbe-készülő csontjainkra csillagok tűz-láncát, szívünkre a Mindenség forró, konok bilincseit, amelyek szívünk tiszta húsával és csontjaink kristály-anyagával összenőnek szerelmesen. De újra kell-e, de lehet-e újra-mondani a Mindenséget? El tudjuk-e mondani, lehet-e elmondani a Mindenség virágzó és féktelen részleteit, erjedő és önmagában-boldog végtelen egészét, hiszen a Mindenség önmagáról önmagát mondja önmagának, velünk is önmagát mondja teljes és halállal-átitatott önmagának, a mindenség-részlete halál-édenünknek. Jaj, mi, akik a Mindenség vágyakozó és az ítélettől-halandó részei vagyunk, megfogalmazódtunk a Mindenségben, kimondódtunk és elhangzunk a Mindenségben, mint a madarak hajnali szava, a rózsapárákban, rózsaerekben, rózsa-lüktetésű világegyetem-magzatburokban lebegő magzat-Föld fényre-zuhanás-hajnalában. S kimondódtunk és elhangzottunk benne is, általa is, benne is, Ady Endrében, a lángoló és rejtelmes Költő-világegyetemben. A halállal-megújuló, élettel-vénülő, halállal-magzatos, örökös titkos Élet-fával tenyésző, ásványtűz-hallgatású és hüvely-habos és anya-véres újszülött-ordítású Mindenség-költőben: Ady Endrében. A Mindenségnek nincs mintája, sorsa. A Mindenség önmagában-árva és önmagával-teljes. A dolgok, a testek, a formák, az alakulások és megszünések, a fölbomlások és épülések, a növekedések és kiegészülések, elhalások és újrakezdések, kimúlások és pusztulások, megvalósulások és szétesések, a lények és a jelenések, a titkok, az álmok, a rejtelmek, mámorok, hitek, végzetek, ítéletek, bűnök és csodák a Mindenség tiszta, vagy zavaros részletei csak, részei az együtt-megfejthetetlen tiszta Titoknak, részei az örökös virágzó Állapotnak, részei a Befejezhetetlen Akaratnak, részei a mindíg-újjászülető Halálnak. És nincs mód és tiszta teljes akarat, hogy megismerjük a Mindenséget teljes önmagában. Nem ismerhetjük meg teljes önmagunkat. Rejtelme makacs őstüzét a Mindenség elzárja a fölismeréstől, a megismeréstől, az átoktól, a csodától, a tekintettől, a tiszta szótól. Elzárja lénye lényegét, nem bonthatjuk ki testéből szívét, csak viseljük kegyetlen őstüzét, amelynek vak verése átremeg a dolgokon, testeken, a lényeken, hordjuk, lobogjuk, éljük titkos ütése lényegét, és ez már a rejtelem. A fizikusok megpróbálhatják és megpróbálják egyetlen képletbe, egyetlen mindent-föloldó és mindent-összesűrítő egyenletbe összevonni a Mindenség lényegét, az Egyetlen alapját. De a költő, ha valóban az, ha érti hite sorsát, ha hiszi sorsa értelmét és lángját, a költő a Mindenséget mindíg együtt-mondja, ott remeg a Mindenség minden részletében, ott ragyog a halálban és a fényben, benne a Mindenség minden sejtje virágzik és lüktet, benne a Mindenség egyszerre jelen van, benne a Mindenség teljes gomolygása, benne a Mindenség múltja és jövője. Benne a Mindenség maradandósága. Jaj, hát hogy is szólhatnék Ady Endréről másképp, mint a Teljes Mindenségről magáról, Ady Endréről, aki maga volt a Mindenség megvalósúlt újjászületése, a Mindenségből kiváltott költészet-Világegyetem, a költészetben megtestesűlt Megváltó-Fiú, a megvalósúlt Hit, Láng, Lemondás, Átok, a költészetben-újraszületett magányos, éneklő Világegyetem. Akinek oly egységes és oly cafatjaira-szakíthatatlan éposz-éneke, virágzó csalánszőrös indáival, dagadt, lüktető, kétéltű-hasaként dobogó, fekete-vonaglású ereivel, a halál köbmilliméterenként növő kristálytűivel, jaj-árnyékú pokoltűz-dörgésével, a Világmindenség csillag-fogsoraitól meztelenre kirágott idegeivel, vére őrjöngve-tenyésző, rózsakert-rejtelmű virágállat-telepeivel, Belzebúb rothadás-szagú kék denevérszárnyait, a Jelenések Angyalának csontkereplőként-nyikorgó szélmalom-kristályszárnyait lesorvasztó átkaival, az égitestek dagadó tűz-magzatburkát fölrepesztő, új-csillagszületést-megindító élet-énekével, hajnali rózsatajtékot dagasztó zebracsődör-toporgásával, szerelmes királykan-tombolásával és kövér, bársony-lélegzésű virág-könyörgés-türelmével, tisztaságra-áhítozó kisded-szavával, mely mint a kevély tiszta anyaemlőt szívni-vágyó fogatlan kopasz csecsemő-száj, a zöld növény-lábszárú büdös Csontváz-urat a sűrű, gyökeres, féregszivacsos agyagba lekáromló dühével, Jézus-mosolyával és habos, zsíros cethal-szortyogásával annyira a lét mindene volt éposz-éneke, Történelem és Jelenés, Isten-kihívás és Szerelem, Halál-átok és Népet-megváltó-akarat, oly szétválaszthatatlanúl egy és egyszerre minden, mint a fénnyel és sötéttel, tűzzel és halállal egyszerre-egy-világ. Oly egyszerre minden, hogy Mindenség-költészete végtelenűl össze-szőtt egy-testéből aligha szakíthatjuk ki szerelmeit, mint barbár áldozatokon a gyermekek, szűzek szívét, hogy véresen, még lüktetve fölmutassuk az Istennek, vagy a csillagoknak, az áhítattól és a lealáztatás félelmétől felhörgő töredékemberiségnek, mint lüktető, eleven, kopasz állatot, fröcskölve-vért-fújó piros halat. És nem akarná ezt az a jázmingyöngéd és királysas-nőstény-rikácsolású, Bibliai-kevély és Evangéliumi-Magdolna-alázatos asszony, démoni dühödt asszonykanca-szívbeharapású és misztikus holdfényben lüktető kristálycsipke-kastély derengő toronyablakából illatos őshaját a torony kristályliliom-tövéig lehömpölyögtető elátkozott és elvarázsolt asszony, a torony kristályláng-tövéig, ahol tüzet-prüszkölő, halál-lehelletű rózsabársony-csődörön a halál-lovasa ül, koponya-rajzú feketebársonyálarcban és lova halotti rózsakoszorú-sörényébe folynak bűnös könnyei. Nem akarná ezt az az asszony, aki oly szelíden és átoktalanúl, tajtékos-átkozódva és megindúlt-árvaságban ült vénsége parfümös emlék-vackán, mint rüheiben Jób, a Kiválasztott és Megítéltetett, az az asszony, az a sárga csontváz-asszony, az a penész-sörényű csontváz-asszony, aki ott fekszik a Kerepesi temetőben egy gyíkbőrű borostyán-gyökerekkel, fémcsillag-kemény borostyán-levelekkel és borostyán-tapadólencsés-lábú növény-legyekkel benőtt iszonyú márvány-tégla alatt a keserű földben, megváltó-szerelmétől messze nagyon, akihez talán szerelmes-átkozódva átkiabál a földben, s aki tán tűnődve vissza-szól neki. Az az asszony, akinek gyűrűi, gyöngyei, arany-rostos rongyai, fülbevalói ott ragyognak a földben, mint a könnyek, s akinek szikrázó kanca-fogsorára gyökér-zsákot húzott a föld, gyökér-tarisznyát, gyökér-szájkosarat, s nagy lila szempillái a földben elhevernek, mint virágszőrök, csillagosan széthúllt ős-póklábak őskőzet dermedt habjaiban, csak nagy kemény kék sörénye lobog ki még a koponyából, mint vicsorgó csontbuborék pórus-hálójából kifüstölgő illatos ősparóka, a szerelem penészes, aranygyökerekkel hímzett kövér zászlója. És nem akarná ezt az a kései másik sem, az a másik asszony, aki nem a mámor-fölemelkedésnek és a tiszta csillag-föllángolásnak volt szerelmes tanúja és didergő csillagörvénylés-forgatottja, de az elfehérülésnek és elszenesedésnek, a megaláztatásnak és könnyes, tétova dadogásnak, aki mellett őrjöngve és füstölögve a jajgató földbe csapódott Ady Endre halál-döbbenetében megkövűlt óriás, fénylő, lángoló, ragyogó meteorit-szíve, hogy füstölögve és hörögve ordított föl a föld az óriás iszonyú halott szív-ütéstől, s a likacsosra és habosra kiégett érccsipkés és kőcsipkés meteorit, a puszta szív, amelyben más csillagok rózsakristálybuborékokba rejtett baktériumai, lény-kezdetei rejtőznek, mint mindenség-magzatok, létezés-üzenetpöttyök, kristálygolyókoporsók, kristálymagzatburkok, s a földbe csapódó szív vak ütésétől füst és föld és por és a megkövűlt szív keserű égés-pora lepte be kevély szép arcát, s kevély és kemény könnyeit, mindenség-vesztes egyedűlvaló könnyeit Ady Endre viasz-minden-titkok-versei-arcára szórta, lágy ősz tincseire szórta, halotti fekete moha-kupolával lezárt óriás-szemére szórta. Nem, nem akarná ezt ő sem, aki tanúja volt a legnagyobb gyötrelemnek, a legnagyobb emberré-válásnak és a legnagyobb megadásnak, Ady Endre háborút-rettegő, háborút-gyűlölő, háborút-átkozó, világegyetem-pusztulás-sejtelmében vonító, a bomlást, a lealáztatást, szégyent, legyőzettetést, reménytelenséget, bűnhődést, medve-morgást és haldokló Gigantoszaurusz-sírást a búcsuzás és az átkozódás gyémánt-kelyhébe gyűjtő éveinek. A döbbent koporsó-készítés éveinek, mikor a puha koporsódeszkákat gyalulták, mikor nagy ütésekkel a koporsót összeszögezték, mikor fölszögelték az aranyírást, az arany-keménypapír-betűket a nehéz koporsó oldalára. Nem akarná ezt ő sem, a másik-asszony, aki gyerek volt még szinte a szerelemhez, és Ady Endre szerelméhez gyermek volt nagyon, s akinek tiszta csontvázát, a porceláncsipke-virágot, már harminc éve megismerte a föld, a minden csontokat magába-hívó teremtő, tiszta szép anyag. A Mindenségről szólok hát, Ady Endréről, a Mindenségről, a Teljes-Összefoglalásról, az Elmondhatatlanról, a Titokzatosról, a Végtelenig-részletezhetőről; a Megváltó Költő-fiúról, akiben a Mindenség újraszületett, aki homéroszi-kedvvel és feketén-lobogó baudelaire-i fájdalommal, Csokonai Vitéz Mihály halált-füstölgő virág-átok-szavával, Vörösmarty Mihály csikorgó csillagaival és véres, pokolbeli malom-zokogásával, mely mint a világ tengelyében lebegő Ősördög lángoló fogvicsorgatása, aki Petőfi Sándor átkot-nem-ismerő szent tisztaságával, lázas óriás-ragyogásával és harmat-áhítatával írta feledhetetlen és mindent-összefoglaló époszát, a külsőre ugyan nem époszi szerkezetűt és módozatút, de összefoglalás-vágyában és összefoglaló-erejében és tündöklő és véres és megsebzett medve-hörgésű és habos fekete csődörcsikó-nevetésű, jácint-vonós nárcisz-hegedűhangú énekeiben époszi megvalósulású művét, a Lét-Összefoglalást, egész életével írta Élet-époszát és Lét-époszát. Mert Ady Endre époszi költő volt. Époszt-építő költő. Igaza volt Babits Mihálynak, a nagy testvérénekesnek, az ideges és szorongó társnak, a kevélységben nem kisebb, de trópusi lázakban szenvedő és gyarlóbban alázatosabb Babits Mihálynak, amikor Ady Endrét a nagyon-ritkák-közűl-valónak mondta, amikor a több-évszázad alatt csak egyszer, csak-néha-születőnek mondta őt, amikor Dante társának, Dante utódjának mondta őt, dantei-méretű, dantei-nagyságú, dantei-erejű, dantei-értelmű költőnek mondta a gőgös, kemény, büszke, tiszta, lángoló-árnyékú és csillagokat-füstölgő próféta-szájú hatalmas társat, Táltos-elődöt, az Ének Aranyszájú Fejedelmét, Szerelem Király-Kakasát, a szerelem tajték-koronás Pettyes Párducát, a Szeretet Égő Énekét, a Harc és Gyűlölet Dózsa György tüzes ökörszájkosárral-koronázott szent fejét, füstölgő vérét a koponyacsont-likakon kibugyborgó agyvelejét szövetén-hordó Fekete Lobogóját, Dózsa György verejték-arcával és vér-arcával átitatódott Halotti Kendőt, Gyötrelem-vásznat, a Megváltódás tüzes tébolyokkal behímzett Szemfödőjét, Ady Endrét, aki virág-térdekkel lehullni tudott bátran és sírni virágszemekkel, Ady Endrét, a Jézus szamarát csókolgatót, a néha piros mirigytrombita-kakaskiáltozású, kotyogó tyúk-kapirgálású, kövér kacsa-hápogású, vén kanlúd-gágogású, tikkadt, száraz virág-zörgésű, nyár-déli aranyszőr-malomkerékzúgású, rengeteg aranyketyegésű, állatkristály-ketyegésű méhesben pipázgatva megvénűlni vágyót, aki minden bársony-hullásából és epét-ökrendő bomlásából fölragyogva kizengett, fényt-fújva szájából a bomlásból kiszállt, s a romlás dudvás, lapuleveles, mályva-virágos, vadtormás, bodzafás, ecetfás kertjei fölött lebegett ragyogva. Ady Endre valóban époszi költő volt, nyelvünk és hitünk Dantéja, magyar másfél-századunk csak Vörösmarty Mihály világteremtő époszi nagyságával mérhető Dante-vállalkozása. Egyetlen teremtés-éposz falait, csipke-oszlopait és csipke-tornyait építette füstös kristály-szavaival, kőnél és csillagoknál maradandóbb szavaival, egyetlen megváltás-éposz szent gerendázatát ácsolta elvirágzó nagy-lángú életével, egyetlen fölismerés-éposz kristály-halcsontváz-tetőjét cserepezte be kemény és konok szavai színes zománc-szirmaival és vadrózsa-illatú kő-virágaival. Egyetlen történelem-éposz titokkal és szentséggel-ragyogó, fekete asszonyszívekből-öntött liliomformájú óriásgyertyákkal lobogó nehéz csöndjét ravatalozta föl bíbor-bársonyomlás-szavakkal, aranyvicsorgás-szavakkal, gőzölgő medvekan-ágyékú szavakkal, merengő vadszamárkanca-szagú szavakkal, Jézus-tekintetű szavakkal, s e füstölgő démoni ravatalra fektette tiszta nagy szívét, a mindíg-vérrel-verejtékeset, a soha-feketülőt, a sohase-hervadót, a fekete rongy-csomóvá össze-sose-száradót, s ott ragyog ez a hatalmas eleven szív lüktetve gőzölögvén az óriás gyertyaláng-aranyropogásban, a Szűzanya szűz kötényeként lángoló üvegablakok énekeiben, és nincsenek körülötte sárga csontok, nincs körülötte a csontváz sárga csipke-tokja. Ady Endre éposza, mámorító nagy műve költészetünk első teljes létismeretének, belső-szabadságának és gyötrelmei, szenvedései szabadságának époszi vára. Éposz-vára, vagy eposz-katedrálisa, amelyet csodásan ráépített a boszorkány-átkokkal és kan-sóhajokkal, szűz-sikoltozásokkal és medve-bömböléssel, róka-sírással, gólya-kelepeléssel, gém-hallgatással, kócsag-kopogással, a földből-kibeszélő halottak földhörgés-szavával, őszi nagy fehér ködfújásokkal, szarvasok moha-tulipán-orrlikából fehéren füstölgő téli csönddel, nagy könnyes esőkkel és a nyár aranyhörgésével, Patópál-csámcsogással, Patópál-böfögéssel, Patópál-csoszogással, kövér zöld mirigybödön-békakuruttyolással, kemény hörcsög-füttyökkel és aranyszőrgolyó-egérgurulással, virágzó kőkaktuszgolyó-sündisznófújással, zsíros és habos asszonynevetéssel, fehér nyálfonál-vitorlán-repülő szőrcsillag-pókszemfedőkkel, hősök és halottak, költők és parasztok csontváz-kiáltozásával lüktető magyar ingoványra, epe-virágok, méreg-rózsák, könnymirigy-liliomok, húgyszagú virágkancsók és ürülék-illatú virágremegések közé, bodzafa-átkok, zöld akác és jegenye-hallgatások közé, amelyet ráépített csodásan a csont-erjedésű ugarra, a mérget-virágzó, bűzt-böfögő titokzatos ősi lápra, amelyet ráépített a mohás bajszok alatt, kék penészes szakállak öreg füstje között már-sose-motyogó szájak rengetegére, rothadó barbár-szívekre, korhadó barbár-koponyákra, halál-hordalékra, vadkan-túrásokra, történelem-tajtékokra, bárdokkal, kardokkal, fejszékkel, vascsillagtüske-bunkókkal, vasbuzogányokkal, lándzsákkal, dárdákkal, kőgolyókkal és vasgolyókkal, szigonyokkal és nyílvesszőkkel, kaszákkal és jatagánokkal összevagdosott, széttört, összezúzott csontokra, csigolyákra, koponyákra. És ott áll ez a démoni Költészet-Katedrális a XIX. század és a XX. század határán. Ott áll vad mohás és kőrózsa-csillagos kövű, fekete eső-eres óriás kőcsipke-tornyaival az Isten zsíros őscethal-szívéig-szúró gótikus katedrális, költészetünk és nyelvünk Chartres-i-katedrálisa, a mohás zöld óriás Kőcsipke-angyal, amely épűlt a halhatatlan halálra, az óriás kőhattyúláb-oszlopú, az Isten-szemeként-lángoló-üvegablakú, de amely meleg párájába és tiszta fényes csöndjébe, titkos ragyogásába befogadta és befogadja a népeket háborúban, ragályban, halálban, aranyszavú és kristály-kiáltozású föltámadás-ünnepekben, szent virágszőnyegek és szent virághimnuszok virágszavával, járványokban, tébolyokban, vas-köhögésű, páncél-ugatású gyűlöletekben, dögszagú sírásokban, csontváz-illatú tombolásokban, hulla-édeskés-szagú megpróbáltatásban és a feketemoha-himnuszú, aranyláng-zsoltáros, Isten-csöndjére-ragasztott aranyszeplős-tikkadású Isten-várásban, mikor az aranyba-öltözött népek úgy rágicsálják néma imájukkal a várakozás semmi-virágait, mint a kék-arany-bíbor-lilapettyes, kristályeres állatkristálypáncélzatú sáskák a zöld kristálykezükbe fogott tejes növénykristálykalászú fűszálat. És titkos és ős-szív-lüktetésű homályában, füst-bibéjű, forró gyertyaláng-liliomos, fényrózsa-merengésű zöld homályában parasztok, katonák, kézművesek, bújdosók, papok, tébolyodottak, szűzek, remeték, költők, gyermekek, csecsemők, mint a csönd halál-illatú virágai. Szűzanya szoptat egy verejtékkristályos, só-rózsás oszlop tövében. Kisjézus habosan csámcsog a szeplős kövér mellen. Mert a Megváltás Jézus-istállója Ady Endre költészete. S a Történelem-tél szikrázó Kristálycsipkevár-angyala. Kint dér-eső, hócsipkeháló-zuhatag, a Történelem-tél nehéz bárd-ütése, derespáncélú, mohos-tökű kövér lovak gőztrombitaröhögése, kék mohaliliom-orrlikuk kövér tél-fújása, kint kövér jégragyogás, jégcsapok Dinoszaurusz-csontváza, Tyrannoszaurusz-fogsora. Bent a borzongó árva népek nehéz emberpárája, forró zsíros lehelete gomolyog az arany-ropogású gyertyafényben. Jaj, Ady Endre, a Mindenség Fia, a Költészetében Újjászületett Mindenség, a Minden-titkok-tudója, aki ott sírt a szent Élet-fa alatt, Istennel birkózott a legkeményebben, a legcsodásabban, legtovább. Mert Ady Endre istenes költő volt. Nem Isten-hívő költő volt, nem Isten-tisztelő költő volt ő. De Istennel-viaskodó, Istennel-dacoló, Istennel-verejtékező, Istennel-megharcolni-akaró költő volt Ady Endre. Mert mit is jelent az: Isten? Talán az ős-összefüggést, az ősrejtelmet talán. Létünk értelmének jelentését. Reménytelen etedet-kíváncsiságunkat. Verejték-arcú, nagy szív-ütésű fehér halál-rettenetünket, önmagunk vad szégyenét és vak várakozásunkat. Az ember kegyetlen vágyát a fönnmaradásra. A Titkok Szent Teljességét. A megoldhatatlanságot, a gyötrelmet, a kimondhatatlant. A Mindenség összefoglalását. A minden Mindenét, a semmi Semmijét. Valami Teljes-Állapotot. Ez az Állapot izgatta, gyötörte, zúzta, bántotta, hívta, törte, dacoltatta, gerjesztette, dühítette és énekeltette Ady Endrét. Ady Endre fölszabadúlt ember volt. Egyenrangú ember volt. Egyenrangú a Titokkal. Önmaga is Mindenség-építő. Önmaga a Mindenség. Maga a Titok. Ezért: azonos-erejű a Másik Titokkal. Az ő Isten-költészete önmaga fölmérésének, önmaga megértésének költészete. A Titok harca a Titokkal. Titkok szent egymásra-vicsorgása, Titkok szent marakodása, Titkok szent viaskodása, Titkok szent egymásba-fonódása. Őscetek őspárbaja. Őssárkánykanok ágaskodó, kőlánggal-sistergő, kő-füstöt lobbantó halálos verekedése, szent ős-kakaskodása. Szent együtt-pusztulása. Ady Endre tajtékos vad harca a Halállal, tékozló vad-ütésű harca a Halhatatlan-Királlyal. Az egyedülié, a hasonlíthatatlané. Jaj, gyönyörű harc! Ki mert és ki tudott így, ilyen bátran és egyedűl-tisztán verekedni a Titokkal rajta kívűl? Ilyen meztelenűl, ilyen átok-keményen, ilyen babonátlan-fehéren, csak önmagát-odadobva a Mindenség-Nemző Titok-Ősnek, a Csillagláng-arcú Első Kannak, a Láthatatlan Csoda-sárkánynak? Talán csak vad és bánatos elődje, Balassi Bálint, a liliomsóhajtású, a rózsa-szívdobogású, a medvekan-ölelésű, az Istennel-virág-beszédű Balassi Bálint, a nyihogó Rózsacsődör-Király, aki indulatában és féktelen költői szépségeiben, őszinteségében, bűnbánatában, szorongásában és nyomorában Ady Endre egyetlen költő-őse volt. És ki adott nagyobb és tisztább bíztatást nekünk, maiaknak, akik a huszadik század közepe óta énekelünk a csillagok között, az égitestek fényponthálógömbjében époszt-íróknak, ki adott nagyobb és teljesebb bíztatást és keményebb hitet nekem, mint a csodaszavú, balzsam-énekű Ady Endre? Mert Ady Endre a legnagyobb bíztató és figyelmeztető. A mindent-kimondás bátorságára bíztat ő, a féktelen, a nyers, a tiszta, a bátor, a kemény, az abbahagyhatatlan beszédre bíztat ő, a költői szabadság teljes és gazdag kiélésére bíztat, a félelem-nélküliségre bíztat, a mindent-megfigyelésre, a mindent-számontartásra, a mindent-fölmérésre, a mindent-végiggondolásra bíztat Ady Endre. És bíztat a kérlelhetetlen, kemény, önostorozó, önvizsgáló, leleplező, önmagunkat-vadúl-megütni-tudó beszédre. Bíztat a költő küldetés-tudatának és küldetés-hitenek fölismerésére és boldog felelősségére, népünk, történelmünk, vak vétkeink és keserű bűneink fölismerés-kötelességére és kimondás-kötelességére bíztat és figyelmeztet Ady Endre, az ítélet jogára és az ítélet erejére bíztat, az ítélkezés kötelességére bíztat, a szerelem és halál kegyetlen tiszta énekeire bíztat Ady Endre, a Mindenséget megépíteni kristály-szavainkkal, rózsa-szavainkkal, növényszavainkkal, állat-szavainkkal, csillag-szavainkkal, a Mindenséget bennünk újrakezdeni bíztat Ady Endre, az abbahagyhatatlan époszi ének örökös mondására, folytatására és dacára bíztat ő, a legnagyobb bíztató és legátkosabb figyelmeztető. Hogy nem élhetünk, ha már kiválasztatott életünk és megjelöltetett énekünk, nem élhetünk kisebb akarattal, mint az övé volt, lecsavartabb lánggal, koporsóba-vágyó, földbe-mohába-gyökerekbe-bújni-vágyó hullani-akarással. Mert nem a halál-hit ereje kell, de az élet szerelme! Mert a halál-hit a Pusztulás nyílvesszője, amelyre kötözteténk, s amelyet a dohos csontváz-ló csontváz-lovasa lő ki íjjából a Halál rothadt ős-szívébe. Ez Ady Endre szívünkbe-üvöltése, ez Ady Endre nehéz éjszakánkba-sírása, ez Ady Endre őszi köd-csengettyűszava, ez Ady Endre nagy lázas csillagokat-elfújó hajnali kakaskukorékolása. Mert kinek volt nagyobb és irgalmatlanabb magánya, mint neki, Ady Endrének, kinek volt époszibb árvasága, fajtaismerete, lét-tudata, Isten-végzete, halál-tudata és halálismerete, szerelem-tudata és szerelem-átka, megváltó-tudata, gyötrelem-tudata, gőgje és hite, háború-undora és háború-gyűlölete, Mária illatos liliom-térde alá térdeplő alázata és a Sátán pokolbüdös, rothadék-csimbókos és takony-ragacsos, milliárd szájszerveit-mozgató, eres és csuklós kristály-buzogány szájlábait koszorúsan mozgató, csápgyöngygolyó-fűzér rugóit mozgató sáskafejjel virágzó szakállát megcibáló kevélysége és bátorsága, mint neki, Ady Endrének, a csodálatosnak? Költészete Külön-Mindenség a Mindenségben. Költészetében ott a föloldhatatlan, magányos, árva, önmagával-teljes Mindenség. Az önmaga-sorsa Sorstalanság. Az önmagával-teljes végtelen Megbonthatatlanság. Pedig költészete alól minden kirothadt, amire ez a világegyetemteljesség épűlt. Csak a hit, csak a szenvedés, csak a magány, csak a tisztaság Istencsont-építő kegyelme maradt meg titkos kristályakaratával elárvúlt énekében. Elkorhadtak az asszonyok is a földben, a föld megemésztő tiszta föld-tüzében, elkorhadtak az asszonyok is, akiknek volt bátorságuk és hitük vele élni és neki élni, siratni, szenvedni, gyűlölni, gyötörni, harapni, temetni, szeretni őt, parfőmös ruhájukat is földdé itta a föld, testük titkos vászonrejtelmeit, dacos és megadó selyemcsodáit, nárcisz-illatú melltartóikat és harisnyatartóikat, virágméh szőr-combja-illatú, méz-izzadó-méh gyász-szalagos szőr-rózsa-potroha szagú titkos nőstényselymeiket, nektármoha-lepkehónalj-szagú ingüket, a liliomnál bódítóbb ágyékszőr-szagú és ágyék-méz illatú, szent vér-árnyékú kis nadrágokat, fűzőiket, ibolya-álmú kesztyűiket, csipkéiket és halotti harisnyájuk virág-szagú dermedését, földdé égette a föld szagos húsukat, csak gyöngyeik, gyűrűik, kösöntyűik, arany-polip fogtöméseik ragyognak a lángtalan nehéz földben, mint a könnyek. S a földbe-olvadt nyakak helyén, a zsiráftehén nyakánál, tevekanca nyakánál finomabb nyakak helyén a szikrázó aranyláncok. Az aranyláncok a földben fehéren-virágzó csigolya-csipke csontváz-kereszten. És fogsoruk már a földet harapja. A vad, csillagokat-letörlő Történelem-szél kihordta óriás kristálycsipke-katedrális-költészete alól a földet, kiapadt hatalmas Dinoszaurusz-csontváz-éposza alól az Idő-tenger, a szerelem, pénzátok, a régi ország, s így valósúlt meg Mindenség-lényének és létének legnagyobb csodája, mert ott lebeg megbonthatatlanúl és szétfújhatatlanúl, mint örökös tiszta Jel, elűzhetetlen örökös óriás-Jelenés Költészete, a hatalmas Kristály-angyal merengő és árva tiszta szívünk fölött az űrben, a csillagok óriás gyűrűkben és koszorúkban feje köré gyűlnek, mint a halott Assisi Szent Ferenc feje köré a pacsirták, ott lebeg a lángoló tiszta üzenet a boldogság-nélküli űrben, mint a Szenvedés Hatalmas Kő-töviskoronája. Megbonthatatlan keménységgel, kibogozhatatlan összefonódottsággal, összetörhetetlen anyaggubancával úgy lebeg a Mindenség a Mindenségben, mint rózsa-lángkoszorújával végtelenre-földagadt csillag, úgy áll föld és víz nélkül ez a Mindenség-költészet a levegőben, mint fehér és piros és kék, milliárd-likacsú korall-ágakból, korallcsipke-virágokból, korallváz-kőszivacsokból összefont Korall-korona, a hajdani halál, a hajdani élet, hajdani szenvedés, hajdani szerelem, hajdani gőg, hajdani mámor szikrázó kőfonadék-fészke, milliárd-orrlikú, milliárd sejt-ablakú, milliárd pórus-nyílású Korallváz-Töviskorona az űr kék fején. És tündöklik és ragyog és fénylik és lángol mindörökké.

A köd-kép igézetében^*

Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kő-keretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbesűllyedten áll, s virág-bóbitái, virág-csótárai, virág-csápjai sziszegnek az eső-tűkkel, könny-tűfelhőkkel gomolygó csöndben, láttam egyszer őt, ahogy virág-sörényű sírját nézi, a föld-egyszarvút, az égő gyertyagerincű agyag-Unikornist, aki kibújni készűl szülőanyagából, akit most szül a föld, s lángtalan méhében a csontváz-magzattal még félig anyjában áll, az erjedéstelen földben, mint egy gyökérszakállas virágcsikó, és sírkő-szarva láztalanúl szikrázik a nehéz, kék-rojtú ködben. Láttam őt, ahogy a földbe néz, ahogy hibátlan tiszta csontvázát nézi a földben, két méterre ideges és űzött szívünk alatt; ott állt az eső-tűkristályokkal benőtt csöndbe fagyottan, a burjánzó esőtűkristály-némaságban, a szent, szomorú nietzschei ősalak, a föloldhatatlan bánat ős-borostyánba temetett szakállas ősalakja, a végtelenség-kristályba temetett fekete mammut, az elmúlás és a kimúlás szelíd, bozontos, gyapjas ősemlős-királya, a szerelmes, virágzó őslét szelíd, magányos őskan-királya, óriás pórusos kőhártya-zsák szívében a megsemmisülés kioldhatatlan bánat-kristályaival, ott állt a feketegyapjas mammut-magány, a nietzschei őslobonc-arcú csüggedés, kicsit görnyedten, kicsit fölpúpozott vállakkal, hatalmas bibircsókos szőr-rózsa arccal, óriás repedezett középkori márványkriptafedő homlokkal, a heverő köd-király-alakokkal beszőtt márványajtó-homlok mögött az üres koponya-halálszobával, amelyben gyászok és rettenetek, rémek és halottak, szörnyek és angyalok kuporognak, csontváz-tornyok beroskadt csont-kúszaságban, csontváz-mélyhegedűk, kőcsillagokra széthúllt kőcsipke-hegedűvonók, az ideák mohaszárnyú árnyai, a képzelt vad, lángoló, verejtékes szerelmes éjszakák, köd-testű kanca-táncok és csődör-rátornyosulások elrothadt csipke-rongyai, penészes zöld foszladék-habja, bugyogók, melltartók, harisnyakötők halál-habja közt dagadt, öreg varangyok mocorognak, nedvezve, izzadva, zöld-foltosan füstölögve, denevérek nyikorgó fekete büdös moha-könyvei lapozódnak, s ott áll lebegve a koponyakripta közepében, mint Grűnewald sárga kristályglóriás-testű Krisztus-alakja: Gulácsy Lajos, s óriás kék foszfor-ecsetvonásokkal a Boldogság-ország, a Szorongás-ország boldog őrületeit, titkos révűlt mosolygásait és sárga virágzásait, bolond szent túlvilágát, tengeri korall-virágzás és állat-virág burjánzás ragadozó és falánk bizsergő őscsöndjét, a magány virágállat-őrület derengő csönd-tenyészetét, a rózsaláng-őrület rózsaörvény-csöndjét festi a koponya-belső korhadt csöndjére sugárzó megváltó-révületben, átlátszó, sárga, hosszú ásványtűz-ujjakkal szorítva az ecsetet, mint karmester-pálcát, mint lovag-dárdát, mint lovagi kardot, s szorítva szívéhez a palettát, mint vérrel-befröcskölt könnyű pajzsot, az alvadt vér kék és piros rózsáival, fekete rózsapecséteivel behintett halottas-könyvet. Igen, igen, igen, láttam őt, a Zokogni-tudót, az Árván-könnyezőt, az Értünk-panaszkodót, a Miattunk-elárvulót, a Sírva-tántorgó jajgatót, a Jövőnkért-fölbomlott-szívűt, a Hozzánk-hajolni-akarót, a Hatalmas szép szőr-csillag fejét kemény és tiszta szívünkre hajtani akarót, a Föld ölébe vágyódót, a Fiatalokhoz panasztalanúl rimánkodót, az Ország árváját, Haza elhagyottját, a Bűvölő köd-kép, a gyönyörű képzelt szerelem megigézettjét, igen, igen, igen, láttam őt, Juhász Gyulát egy ködben-hömpölygő őszi délelőttön a szegedi temetőben, láttam őt, sírkövére fektette nagy fehér kezét, lecsuklott fejjel állt a gyötrődve gomolygó őszi ködben, hogy mosolytalan szép arca szinte bodrosan szétlegyeződött szakállába fúlt, mint izzó gyöngyház-álarc, mintha egy duzzadt medúza, állathólyag-könny ragadt volna virágzó polip-szőrbozontba, kőcsillag Ős-Éva dagadt szeméremszőrzetébe, láttam őt, és nem voltak könnyei és szava sem volt és mosolya sem, csak állt ott sírja fejénél a virágzó ködben egyedűl, láttam őt, Juhász Gyulát, a magány középkori szörnyetegeitől és újkori lázaitól fölzabált szívűt, láttam őt az ősz szegedi ködben, sírja fölött, a virágzó homok fölött, láttam őt, aki a petróleumlámpa-szemű zöld alföldi éjszakában, a suhogó fekete jegenye-tollú, csillaghálógömb-ketrecbe zárt balta-éjszakában és ökörlehelet-éjszakában, a köd-szájú puszták és csont-szívű temetők között futó holdas sínpár-éjszakában, a végzet és a bánat bíbor hörgéseivel bírkózó Jákob-éjszakában az űr gyémántrács-gömb szívén álló Fehér Ősangyalt látta hegedűlni, láttam őt, aki szívéből égő rózsagömb-csillagot fújt az űr tüzes rostjai és lángoló ős-sejtcsomói közé, s azt imádta, láttam őt a megszólításra várva állni őszi sírja fölött, mikor a föld orrlikai, szájai, testnyílásai és pórusai ködöt fújtak, s ködöt fújtak a levegő és a csontvázasúlt növényzet testnyílásai és pórusai, mikor a könnyen-lobogó óriás drótcsipkeszövet-tollak, az óriás halálfejes lepke szőrdrót-horgolás-bordázatú csáptollaihoz hasonló temetői cíprusok lengtek a ködben, mint a jelenések árnyai, magányos varjú lobogott a ködben, mint fekete gyertyaláng, az ördög büdös sóhaja, mint a Brueghel-varjú századokkal ezelőtt, s a könnyes fekete bokor-csontvázakon, a fehéren lüktető ősi ködhab-golyókon verebek gubbasztottak csomókban, a köd barna toll-rózsái s a temetői köd tele volt jelenésekkel és látomásokkal, komor látomásokkal és boldogtalan jelenésekkel. És igen, igen, igen, láttam azt is, láttam őt is az őszi ködben, láttam őt is a hömpölygő könnyes tiszta ködben, hogy fehér lovon ott ül a ködben-lobogó cíprusok között, amelyek mint óriás szitakötők szárnyai rezegnek és lobogva csillámlanak a ködben, láttam őt is karcsú, könnyű fehér lovon ülni a ködben, láttam Annát, köd-Annát nehéz, súlyos köd-csipke ruhában, mintha köd-rózsákból és ködszekfűkből szőtt palástba burkolva lenne, amely a fehér könnyű ló nyakán, szügyén, oldalain és tomporán súlyosan lefolyva, a temetőföldig csurogva lángol, láttam őt köd-fátylakba és köd-selymekbe tekert nyakkal, ködből-szőtt óriás virágkalappal, ahogy ül a könnyű fehér lovon, köd-kesztyűs kezében köd-ernyő, köd-legyező, szája köd-rózsa, szeme köd-virág, ott ült a Jelenések és Látomások között, a vérző Jelenések és szőrös vércsillagokat, emberfejeket köpködő Látomások között fehér lovon a vastag őszi ködben és nevetett és nevetett és nem tudta abbahagyni és nem akarta abbahagyni, és nevetett és nevetett, hogy a földben a csontok hosszában megrepedeztek, s a földben a koponyák hosszában kettéhasadtak, s a földben a félig-rothadt szívek lángolva fölfúvódtak, mint a szupernóvák, és a sírokból láng csapott ki és füst és átok és semmi irgalom. És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket, csak állt ott a szerelem ősjégbe-fagyott költő-mammutja, csak állt ott nagy testtel gyapjasan, mint kő-arcú fekete csillag, óriás szótlan fekete pamutrózsa, halott-eleven gyapjas őslény óriás szauruszcsontvázak között az idő óriás kristálykoporsó-múzeumában. Pedig ekkor már tizenhat éve halott volt, elrothadt ruhája, húsa, szőrzete, a földbe-itatódtak a dagadt és buzgó könnymirigyek, az izgatott könnyzsákok, a gyulladásos könnycsövecskék, földbe ivódtak a Puncta lacrimaliák, a könnypontok, a szemhéj belső sziromtő-csücskének titkos pontjai, a sírás pontcsillagszájai, elrothadt Dante-álmú szíve és Dante-vágyú ágyéka titkos virága, elrothadt könnye is, a tiszta, a veronált is fölszívta a föld, mikrobái, mérgei és sejtjei magukba lényegítették a mérget és a könnyet, a halált-hozót és a halált-megbéklyózni-nem-tudót. Igen, láttam őt, Juhász Gyulát a sírja fölött merengve állni, mint egy megalázott, kicsúfolt, kisemmizett ősi medve-istent, bozontosan és hallgatagon, s láttam Annát is, fehér lovon ülni a temetői ködben, a ködképet, akinek vak igézetében született újjá és halt meg véglegesen a költő, Annát, a senki-asszonyt, senki-Annát, a köd-rózsát, aki örökké ott virágzik köd-rózsa alakban a lét üvegkockájában, mint csiszolt gyémánt-rögben levegőbuborék-rózsa, Juhász Gyula átlátszó tiszta ének-gyémántjába üvegesedve, hogyha századok múlva is fölemeljük, megérteni-akaró kíváncsi szemünk elé emeljük a hatalmas költészetgyémántot, a benne virágzó ködrózsa-asszonyt, légbuborékrózsa-jelenést, könnyű virágzó asszonyi ködcsipkefát, azt mondjuk tűnődve, vizsgálva a rózsaszín buborék-rózsafa, ködrózsa-asszony, rózsafa-füstasszony zárvány-halhatatlanságát, ez Anna volt, ez senki volt, köd volt és füst volt és pára volt, virágzó szitakötőszárnyú kis ködkanca volt, ködrózsákból font kanca-testű táltosasszony-utánzat, ködkép, nem csillag, nem halhatatlan csillagképlet, csak pára-csillagutánzat, a hűség igéző ködkép-hiánya, csak köd, csak csipke, csak rózsaláng, ez Anna volt, az örök, a halhatatlan, a kristályba-fagyasztott bűnös képzelet-angyal, a szerelem, a hit, a megmaradás vágy-rózsafája, a nemlét könnyű köd-asszonya, buborék-Beatrice, aki nem várja a Poklon átvándorló költőt, a költőt, aki a föld-tengelye ős-sátán szőrcsimbókjaiba kapaszkodva mászik a Tisztítótűz felé, s a bozontos büdös ősdög lábszárán fordítva mászva kibukkan a tisztúltabb lét elé, s látja, ott virágzik a szőrös ősdög lába, az óriáskarmú, s talpai, mint a gorilláké, óriás rózsaszín lapulevelek. És mégis, Anna örök, mert Annát Juhász Gyula szerette, mert Annát ő akarta, mert Anna a hit volt, a hit valamiben, a hit a maradandóságban, az életben és a szerelemben, mert Anna, a szegény kis cifra Anna lett forró köd-képe a bíztatásnak és a jövőnek, az élet hatalmas halhatatlan hitének, mert Anna a rózsakötél volt, égő rózsalánc, az isten kezére kötött rózsák füzére, amibe a költő kapaszkodhatott, hogy az életbe rajta visszamásszon, az a rózsalánc, amit ő dobott az isten, a világegyetem lüktető szívére, hogy azon másszon boldogan kapaszkodva a lét értelmének öröme felé, verejtékezve és fuldokolva, mert a fehér óriás csontváz-ember már kamaszkorában átfogta gyökérkesztyűs csontkezével lábaszárát, s húzta, húzta le a földbe, mert úgy is élt szegény árva Juhász Gyula évtizedeken át, az asszony-rózsakötélbe, kanca-rózsafüzérbe, szerelem-rózsaláncba, képzelet rózsa-angyalba kapaszkodva, már húszévesen derékig a földben, földberáncigált ágyékkal, mert a Föld szívében álló óriás csontváz-ember húzta, húzta befelé a földbe, amíg a rózsalánc elszakadt, a bűnös rózsalábak a Tejút mögé húzódtak, a nyitott tűzcsillagos szőr-rózsatövű rózsaemse-combok csillagkásába merűltek füstölögve, mint pokoltűzben a meztelen ördögasszony, ha háttal állván lehajol, jobb lábát a Bűn könyvére emelve, szőrrózsa-üstje véresen villog a fardombok között, az iker comb-golyók közt a szőrliliom, mint légy dupla kristálygolyó szeme alatt a moha-álarcos kitin-pofán a szőrös szájszerv az alsó kitin-állkapocs szőrcsengő-közepéből kilógó tapogatókkal, szívókával, az iker-vese-alakú, szív-alakú ajakpárnákkal a szívóka végiben, s a lángokban úgy mosakszik; a köd-kép elfoszlott, mint a földben majd szigorú szívünk, amíg egészen a földbe húzta, hogy szíve lassan megmérgeződött, s elkékűlt, mint a földbe-vert szívalakú dárdahegy, eleven piros őslándzsa-fej, és már szájáig ért a halál, s elborúlt elmével már Anna nevét se tudta motyogni, s óriás szelíd szatír-feje, virágzó faun-arca is aláforgott a földbe, mint a tenger húscsipkecsillag-ősszörnye, s szép nagy fehér kezei is forogva elmerűltek a föld tajtékos örvényeiben, mint óriás virágállatok, fehér gyöngycsillagóriáspolipok. Igen, igen, igen, én láttam őt, Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, én láttam őt a ködben, sírja mögött állni szakállasan, könnytelen merengve, s láttam Annát is a temetői cíprusok könnyű csipkelobogása között a vastag őszi ködben fehér lovon ülni, és hallottam a kis köd-kanca köd-Anna köd-nevetését. Aztán a piros ősgolyó-állat, a Nap gömb-testébe szívta a ködöt, köd-Annát köd-lovával, köd-Anna köd-nevetését, a drága Halott is visszabújt a földbe, az Annát-kitaláló, a Remény-Annát rózsa-szavakból megfonó, a Hit-Annát isten ős-szempillájára ültető, Anna halhatatlan akarója és őrizője, s csak a napfényes temető maradt nekem, a kő-keresztek, kő-istenfiúk, kő-megváltóanyák és a zöld csipke-uszony, a nagymellű asszonytestükkel csontvázakat-izgató, fejjel földbenőtt sellők halteste, a csipkepikkely-farokuszonyok: a temetői cíprusok, az akácok, nyárfák és jegenyék, meg egy keskeny hosszú sír, egy krizantém-sörényű és őszirózsa-sörényű föld-púp a tiszta nagy csontváz fölött, s a sírkő, a négyzetes kőlapon fekete márványkereszt, s a sírkövön az írás: Juhász Gyula 1883–1937.

Szabó Lőrinc tíz éve a földben^*

Mindíg temetünk. Amíg minket temetnek. Mert temetni muszáj. Ez a lét rendje. De mostanában nagyon megszaporodtak halottaink és temetéseink. Mint dühödt arany-agyaras Vadkan-király dúl a halál köztünk. Sörénye vérben és pofája lángban, fogsora vérben és sunyi, tűzkoszorús-pillájú kis szeme lángban, csülke, hasa vérben, lárvákkal és gyökerekkel teleragadt szügyén a halál jeleivel teleírt aranymellény. Nem nyugszik ez a dühödt dög. Röfögve gázol szellemi országunkban. Már nem kormos-ujjú fekete angyal a halál, aki verejtékező homlokunkra írja a végső betűt, vonagló és átizzadt testünkre ujja kormával a csontvázat és a koponya-gömböt kirajzolja, de rengő-heréjű, majdnem-ormány-orrú, mocskos fekete kan, akinek aranytányér-orravége a pórusos orrlikakkal fekete virágokat hordoz, ánusza kék-bársony-növényt, akár egy Bosch-alak a Kéjek-kertjében. És csupa Zrínyi Miklósok halnak meg mostanában. Csupa végvári-halál, csupa országos-halál, csupa jövendő-halál, csupa mi-marad-belőlünk-ezután-halál! Meghalt Tamási Áron. Meghalt Berda József. Meghalt Kodály Zoltán. Meghalt Ferenczy Béni. Meghalt Kassák Lajos. Meghalt Áprily Lajos. Meghalt Füst Milán. Egyik temetőből a másikba mentünk, egyik ravataltól a másikig vacogtunk, egyik vastag növény-erjedésből, virág-rothadásból a másikba buktunk, egyik szemfedő-zörgés és halott-hajlobogás után a másik halotthaj-zörgés és szemfedőropogás lúdbőrözte meg hidegével döbbenettől-lemeztelenedett szívünket. Halottak arcára hajolva éltünk. Halottak arcában kerestük önmagunkat. Halottak zölden bemohásodni készülő szemében, fehéren elmocsarasodó pupillájában kerestük a kimondhatatlant. Megszoktuk a halált. Mert részei lettünk a halálnak. Ősünk és apánk lett a halál. A halál lett a mi múlhatatlan részünk. És most itt vagyunk újra a temetőben. Nem új halottat siratni és a földbe-küldeni. De köszönteni egy öreg nagy halottat, halott-halhatatlant. Tízéveset. Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Jöttünk, leszólni hozzá a földbe, hogy emlékszünk rá, mert szerettük. Lekiabálni a földbe, kopasz csontjainak, hogy nem feledtük földet-besűllyesztő ősszörny-lépteit, amely után a föld puhán és nedvesen besüppedt, mint a mocsáron a moha, s városok, országok, szerelmek, époszok helyén folyékony tűz buggyant föl, mámoros füst-örvény; nem feledtük szemébe-zuhanó haját, a bánat páfrány-függönyét, szemüveg-keretének más-csillagvilági fény-morze-jeleit. Még emlékszem a törékeny véres őszre. Még emlékszem a gigászi ravatal-arcra, amely a halál nagyító-lencséje alatt mutatta, mintha nagyító-üveg alatt vizsgálnánk fürkészdarázs-szemet: szőreit, likacsait, könnyeit, megkristályosodott szenvedéseit, hogy a haláltól-fölnagyúlt arc milliárd sejt-ablakában magunkat lássuk visszatükröződni, gyötrelmeinket és készülődésünket, a szőrös hatszögletű tükör-halmazban, lassan bemohásodó óriás-vakságban a magunk értelmét is keressük, mielőtt kiütközik a gyötrelem mögűl a csont, mint kiszáradt korallsziget, fehér mészcső-szövevény-korma a vízből, mielőtt lefoszlik igazibb lényünk a fehér szerkezetről, a titkos és titokzatos könnyű vázról, amely állat-virágait vesztve szinte halhatatlan, bár szivacsos és küllő-gerenda-szövedék-belsejű és szemcsés és réteges és pórusos; mielőtt ledobná magáról a rejtelmes, életünknél-hosszabbra-tervezett váz a hús-göncöt, a szőr-ruhát, a körömkesztyűujjvégeket, hogy csak önmagát mondja tovább évezredekig, ne minket, földbeásott csont-i-betű, lángtalan csont-gyertya, a természet legtitkosabb anyaga, a földmély sárga holddal: koponyánkkal-pontozott Musset-tornya. Le kell szólni a földbe, mert a halottak várják a szavunkat. A halottak kíváncsiak. A halottak vágynak az élők szeretetére. A halottak ezért halottak! Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Tíz éve egyedűl a földben. Volt dolga elég. Várta az anyag másik oldala, az új világ, a belső lét, várta mohó, kutató szenvedélyét, roppant-szenvedésű roppant kíváncsiságát. Várta a nagy megismerni-vágyót. És most itt állunk őszi sírja előtt, hogy emlékezzünk rá és köszöntsük. Mi kérdeznénk őt, a nagy Kutatót, a Kíváncsit, ha felelni tudna a földből. De a száraz csont nem beszél. A halottak úgy beszélnek, hogy volt életük beszél helyettük. Művük és szenvedésük lényege. Ha ismertem is Szabó Lőrincet személyesen, nem oly közelről, hogy magaménak mondhattam volna nehéz-páncélzatú barátságát. Sorsom, dacom, hitem és küldetésem más útra parancsolt. A magaméra. De művének megigézettje voltam már gyermek és kamaszkoromban. A láznak, az ingerültségnek, a robbanékonyságnak, a világ-kíváncsiságnak, a kalasszikusság-vágynak, a megismerés-mámornak, a dühnek, a mindenre-vágyakozásnak, a mohóságnak, az önzésnek, a féktelen és fékezhetetlen szenvedélynek, a bűnbeesésnek és megbocsáttatásnak, az anyag, a hús, a vér, a lüktető, szenvedő lét barlangjainak, gödreinek és rózsáinak, a zokogni-tudó és feketevicsorgású és hús-virágzású Érosznak, a nehéz asszony-hajakba-kevert könnyeknek, a testi szenvedés tárgyilagos és konok föltérképezésének, az isten közömbös szívéig fúródó dühnek, az isten mérhetetlen, világ-ráncú és halál-recézetű tenyerén vándorló és ürítő misztikus akaratnak, a pénzre-haragnak, a gép-áhítatnak, a testben-gyönyörködésnek, a pokol-vágynak és a szerelem-vacogásnak. Szabó Lőrincnek. A verseinek, verseskönyveinek, verseivel egy-petéjű ikrekként kihordott műfordításainak. Mert úgy hordta az idegen nőstény-költészetek petéit testében, mint a tengericsikó-apa nősténye megtermékenyített petéit, hogy magzattá növelje őket, majd megszülje őket, a fejlődő embriók összenőttek vérrendszerével, hogy csillagszempillás csikószem, karcsú kocsonya-kancsó csíkófej növekedjen zöld porcogó orrlikakkal, viaszkehely-csikófej, a vastag viaszkorong-orrvégen a tág, kövéren-ragyogó-peremes viasz-pohár-orrlikakkal, növekedjenek a pettyes hártyalegyezők, uszonyok, növekedjen a szögecselt gyöngy-kéreg-páncélzatú, lüktető-mellkasú, begöndörödött-farkú gyöngy-csévetest, növekedjenek a szögletes-dongájú, horpadtra-kalapált, dupla-szögsoros, üveg-taréjú, tüskés gesztenyeburkot utánzó ízeivel, szeleteivel, gyűrűivel egymásba-tolt, gyémánt-szögekkel-kivert gyöngy-páncélinges, kristály-legyezős-oldalú csikóhal-gubacsok: s amikor a folyékony fölfújt üvegként fölbuborékzó földagadt tövises apa-has, az áttetsző-eresre duzzadt költőtasak, amelyben látszanak, mint áttetsző eres hólyagban az összegöngyölt óriás-szemű embriók, megreped, szétnyílik, fölhasad: fejjel a véres szülőnyílásból kilógva lassan kivonaglanak és kilüktetődnek a tüskés gyöngyház-gubacs-testű újszülöttek, a fakéreg-margarétába-ültetett-szemgolyós, az aranygyűrűs-szemű, méltóságos, üvegkéreggel-bevont koponyájukon zöld hús-szomorúfűzecskét-hordozó, zöld és piros és kék kocsonya-nyárfás csikóhal-fejek, rebbenő vers-tengericsikók, a forgács-szirom-fiúk, tüskés fakéreg-csikók, csikóhal-költészetek, már az övéi, az ő szülöttei. És lettem megigézettje a Tücsökzenének, ennek a gigászi létanyagot és Szophokleszi szenvedést görgető, csillagokat és tücskök édes és szerelmes zenebonáját, halálokat és bánatokat, családot, szerelmet, barátot, ifjúságot és a titkos-értelmű mindenséget magába-gyúró utólérhetetlen, hatalmas lírai-éposznak, goethei-nagyságú ős-elégiának, a legnagyobb magyar lírai Összefoglalásnak az ős-baktériumtól, őscsírától szerelmes szenvedő szívünkig és bűneinkig. És lettem megigézettje, felnőve az ember-sors gyötrelméig és magányáig, kései verseinek, az utolsóknak, a világról-talán-mindent-tudóknak: Szabó Lőrincnek. Szabó Lőrinc a legmodernebb magyar költő. Csupasz, magányos, mítosztalan. Oly védtelen és kiszolgáltatott, mint újszülött ember a havon, oly véresen-vonító, belsejével a kőzúzalékra-ömlötten-magányos, mint a fém tüzes körmeitől szétszakított törzsű bakák a fronton, és oly titkát-őrizni-nem-tudó is, mint a megnyílt, véres burkát és rángó barlangjait mutató asszonyi test a szülésben. Mámorítóan, kivédhetetlenül, önveszélyesen őszinte volt. Eredendő költő és eredendő ember volt. Eredendő a bűnben, örömben, önzésben, életben, könyörtelenségben, költészetben. Nem volt benne semmi régi, semmi tegnapi. A század minden gyötrelmét és tévedését is megélte. És megélte az ember minden gyötrelmét, tévedését, szenvedését és halálát. A természet különös akarata volt ő. A Földanya, az anyag térdig-földbe-süllyedő léptű, csontlevél-sörényű Költő-Gigásza, aki ott tombolt, ott sírt, ott dübörgött a Nyugat óriás-páfrányai, óriás-zsurlói, pikkelyfái és pecsétfái alatt, szelíd növény-mámoruk finom moháját és növény-zománcát törve, Költőkirály-Sárkány, aki ott térdepelt a század mocsarában nőstényszívektől-összeharapdált ajakkal, sziklás, kő-rózsás sebekkel, ott hevert a történelem őshalakkal-vicsorgó, habbal-hörgő partjain. Az anyag egyik legtitokzatosabb gyermeke volt ő, azé az anyagé, amit oly kíváncsisággal, rejtelemre-éhesen, a titkok-értelmét-keresően vizsgált és kutatott goethei-méretű agya és goethei-szerkezetű lírája, mint még kevesen előtte, mint a gyötrődő Faust, Goethe éposz-hőse. Nagy szenvedő és nagy szenvedni-tudó volt ő, nagy síró és megfogalmazó! Mindent-megfigyelő és mindent-lejegyző. Mindent megismerni-akaró és mindent megélni-akaró. A lét tudója és mámoros tudója annak, hogy az önvizsgálat és őszinteség nem kegyetlenség, de kötelesség! Mi: Földönélők a haláltól leszünk halhatatlanok. A halottaink: a mi halhatatlanságunk. Tíz éve fekszik itt a földben Szabó Lőrinc. Tíz éve fekszik itt a földben, a tegnap káprázata, ma már csodálatos csont-hegedű, Faust földet-nyitó csont-kürtje, Mefisztó könyörtelen Faustja. Tíz éve éli, ámulja azt, amit mi nem tudunk még, amit ő elevenen szeretett volna tudni. A társak legtöbbje már a Belső-Föld-Ország lakója. A drága Babits Mihály a szomszéd. Csak Tóth Árpád csontjait nyomja kő-szemüveg-keretes, kő-verseskönyvet mellére szorító, kő-kezű kő-inkarnációja egy kicsit messze, a város másik végén, a másik temetőben. A halottak mégis egyedűl vannak. Szabó Lőrincnek csak a testét falta föl, de művét nem eszi meg a föld és az idő. A halottak magányát föl kell oldani. Eljövünk hozzád és lenézünk hozzád a földbe, te Csontváz-óriás, te Óriás-csontarc, Elődünk, Szabó Lőrinc. Nem hagyunk magadra.

Berda József sírkövénél^*

Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, már többször átöltözött a földben. Húzott só-kesztyűt, hab-kesztyűt, tajték-kesztyűt kezére a tömény és sárga földidőben, mellkasára forró tajték-inget, fejére gyökér-kalapot, lábára gyökér-cipőt, arcára gyökér-rostélyt. Mert jó volt hozzá a tiszta föld, jó volt hozzá a magányos árva anyag, jobb, mint mi voltunk, embertársai, és jó lesz hozzánk is az árva tiszta föld, hozzánk is, akik lemerülünk majd a föld nehéz szívébe, ha nem őrlődünk föl a tűz kék fogsorai közt, ha nem párolgunk el a robbanás tejútig-növő tűzrózsa-fodraiban. Az ember, aki itt fekszik alattunk a földben, lassan csontokra vetkőzik a földben, kibújik emberi ős-öltönyéből, a föld-belső nászi ágyára fekteti pórusos sárga csontjait az ember, aki itt fekszik alattunk a földben. Mert Berda József is két éve halott már. Emlékszem, a drága Tamási Áron koporsójánál láttam utoljára őt, nézte hosszan, könnyesen a virágos, meszelt templom-torony-homlokú halottat a halálra-készülő. És én néztem őt, és azt mondta szívem: már kijelöltetett, már megjelöltetett! Ott vánszorgott elnehezűlt nagy testével a halottas-menetben, ott vánszorgott könnyesen, mint a Föld-ősidő halállal-megjelölt nagy-léptű ősi lénye, tésztás, szemölcsös, mirigy-rózsás nagy arcát a halottas-ének ropogó fekete kendőire ejtve, tésztás nagy szép kezei az őrjöngő nyár fényhab-virágaira, arany-sisakjára, tűzkristály-páfrányaira csüngtek. Aztán már csak a koporsóban láttam halál-kristályos, megszépűlt, könnytelen, tiszta arcát, aztán hallgattam, ahogy a föld rádübörög. Ember-voltunk legtisztább része, legbölcsebb állapota a földben-felöltözés és földben-levetkőzés. Ember-létünk legtitkosabb parancsa, hogy majd kitakarjuk csontjainkat. De nem a legfontosabb! A legfontosabb: embernek lenni a Mindenségben mikrokozmosz-úton, ha már így akarta a Teremtés. Élni az ember áldott és konok életét és elégni a lángcsipke-háborgás szeretetben. Hagyni magunk után a föld boldog és virágzó felszínén, hagyni magunk után a Föld boldogtalan és tébolyúlt felszínén tiszta jelet, költőnek konok, tiszta éneket, szikrázó kristálylángú kristálybuborék-kupolát földbe-sűllyesztett húsunk fölött, hogy értelme legyen a siratóknak. Hogy értelme legyen a jövőnek. Az élő Berda József, az elvarázsolt-testű és elátkozott-testű angyaliság (mert lényének rejtelmesen egymásba-font kettőssége volt legtitkosabb titokzatossága: a mohó és gyönyörködő és gyötrődő hús átok-önzését és mese-mohóságát cipelte angyal-lényére nőve, mint valami totyogó, lomha angyalember-kentaúr), a trufa-nemző és legenda-nemző alkatú, Brontoszaurusz hús-öltönyű ember nem tudta talán, hogy milyen átoktalan-tiszta, fátyoltalan-csillogó költészet-kristályházat épített hulló csontjai fölé, amely védi a Mindenség szigorától és közönyétől didergő emberi szívünket, amely segít megőrizni önmagunkat, tisztúltabb emberi hitünket századunk minden gyalázatától és nyomorától. Benne újjászületett valami Assisi létet-dícsérő, vidám, szenvedéseiben is boldogan éneklő szent fiából, az egész Létezést, az önmagában, vagy az isten szívében gomolygó Mindenséget önkéntes, nehéz szeretetével átsugárzó Lángeszű Együgyűből, a Költő-Koldusból, a virágzó, a gyötrelmes, bakszagú ördögöktől harapdált és óriás, szőrös, büdös sátán-ujjaktól böködött testével megszerzett vidámságából tömör kristályfénnyel-áradó szeretetével a Világegyetemet átitató, magába-szívó, megőrző és titoktalan egyszerű tisztasággal-dicsérő, himnikus boldogsággal újjongó szeretetével becsobogó Költő-rózsafából, Isten Kis Szegényéből, Assisi vidám fiából. A rózsa-nyíló-szájúból, a rózsa-illat-tekintetűből, a rózsa-hömpölygés-szívűből. Aki, ha ágyékát harapdálta is az ördög lángoló szájjal, izzó fogakkal, tüzes szőrvilla ujjaival máját böködte is a sátán, rothadó patájával szíven-rugdosta is az ördög, gennyes köpetével szemenköpdöste is a sátán, parázs-buzogány péniszével rémisztgette is az ördög, csak énekelt önfeledten és vidáman. Verejtékarccal ragyogva énekelt. Mert aligha ismerünk valakit költészetünkben, aki ilyen titoktalan tisztasággal, bánattalan egyszerűséggel nézte volna a világot és szerette volna a világot. Aki ilyen könyörtelen szeretettel nézte volna a Létet, aki hozzá-hasonló boldog kegyelemmel szerette volna a Lét minden dolgát, a Mindenség rejtelmes és megadó dolgait, mint ő, a szegénység kevélytelen vándora, a belső-tisztaság kegyes és mohó szegénye: Berda József. Mert a Lét minden mozgó és növekedő, mozdulatlan és kitárúlkozó apróságát, mozgó, virágzó és szaporodó találmányát, minden remegve-megvalósult akaratát, boldog állapotát és elhagyott árva formáját határtalanúl, boldogan szerette. Szerette a testeket, a dolgokat, a formákat, az anyagokat, szerette az anyag virágait és a virágzó anyag illat-csöndjét. Szerette a testek formáit, az anyag öröm-adását, az anyag vidámságát, és szerette a szeretet óhaját is, mert tudnia kellett, hogy mindenből, a dolgokból és a fényekből, az égitestekből és a lényekből a végtelen titkos akarat ontja arcára és szívére sugarát, melegét vagy hidegét, egyszeri megvalósulása értelmét és hitét. Berda József személyesen szerette a Létet, személy szerint szerette a Lét dolgait és azok válaszoltak neki létezésük szeretetével. Ezért tudott beszélni a madarakkal és a rovarokkal, az állatokkal és a virágokkal, az égitestekkel és a gombákkal, a növényekkel és a kövekkel. A fénnyel és a vízzel, a tűzzel és a tűz habzó aranyszivacs-virágaival, a kövekkel és a halottak csontjaival. És mindennél jobban szerette és tisztelte az embert, aki csak húshab-virág, csonttajték-koponya, sejthab-rózsa-szív a Mindenség keményebb és töményebb dolgai között, a láng, a tűz, a föld, a fém, a csillagaranyörvénylés között, mégis és mindig és talán éppen ezért tisztelte és szerette legjobban az embert, mert tudta, hogy az ember a Mindenség értelmének legmagasabbrendű megnyilvánulása. És ezért tartotta költészetében és az ember gyakorlati életében legfontosabbnak: az emberi méltóságot. Az ember méltóságát a Létben és az emberhez való méltóság, az emberi viszonyok méltóságát és tisztességét. Ezért volt oly kevélyen és keményen, büszkén és bolond-ártatlanúl híve és igehirdetője az ember teljes és tiszta szabadságának, a jóért-cselekvés, a bűn-megnevezés, az ostobaság-névenszólítása, a garázdaság és téboly megnevezése szabadságának. Mert hitt az emberben, hitt a tisztaságban és hitt a szabadság megváltó erejében. Ezért gyűlölt és nevezett meg minden zsarnokságot, elnyomást, önkényt, durvaságot, kegyetlenséget, hazugságot, szolgaságot, árulást, önáltatást. Berda József természete és akarata volt a mindvégig-vállalt apostoli szegénység. A vidám és éneklő szegénység, amely a szent szeretet forrása is, nemcsak az átoké. Az ételt, italt, állat-szolgát, állat-száműzöttet és tápláló illatos növény-megvalósulást újjongó boldog énekkel, himnikus szent áhítattal dícsérő szegénység. Mert ez a szegénység az öröm forrása is, nemcsak a bánaté. Két éve merűlt le a földbe Berda József: költőtársunk, embertársunk, kortársunk, barátunk. Azóta mindent elmondott önmagáról és önmagából, rólunk és hitünkről ő a Földnek, s a Föld is elmondta foszladozó titoktalan szívének teljes-önmagát és belső-homályba-zárt titkait. És mi, akik itt maradtunk, állván csontjai fölött a temetőben, az újjongó nap aranyláng-örömében és létet-perzselő szégyenében, mi élők és ittmaradottak, holnap majd mi is a földbe-leszállók, nem tehetünk mást, mint próbáljuk megvalósítani küldetésünket és hitünket, hogy élvén boldogan és örömmel, elégjünk énekeinkben, tetteinkben és álmainkban. Mert ez ember-létünk egyetlen érdeme és értelme. És egyetlen reménye a titokkal-magzatos Jövőnek.

A boldog halálraítélt^*

Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk. Az első lét-pillanattól halálra-ítéltek vagyunk. A megfoganás pillanatától halálraítéltek vagyunk. Az áldott anyatestben-növekedés idejétől halálraítéltek vagyunk. A véres világra-hullás, habos csillagfényre-ömlés pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Ott lógva még fejjel lefelé a bába, vagy az orvos kezében anyaméh-nyálasan, zsírfényesen, mint rózsaszín varasbékák, síró lila-hús-csillagok, s a köldökzsinór eres rózsakocsonya-kötele az anyatestből kilógva, a csecsemőtestre forrva zsírosan ragyog a lámpafényben: már halálra-ítéltek vagyunk! Az első könnyes, véres, zsíros, szülőanya-tajtékos ordítás, az első habos, céklaszínű, rózsa-fekete bömbölés, nyálbuborék-virágú kék jajgatás pillanatától halálra-ítéltek vagyunk. Az anyacsecs rózsagombjába mohó harapás pillanatától, a csecsemő-íny tajtékos rózsaléc-gyűrűjével az emlőre-forrás pillanatától, az anyaemlő pihés, szeplős, virágillatú és tehéntőgy-illatú rengő golyó-tömegébe kopasz fejünkkel, vagy gyöngéden szőrhab-örvényű koponyánkkal belefúródva, rózsakék arcunkkal beletömődve, az aranygolyóba, rózsagolyóba, a virágzó nagy emlőrózsába fúlt orrlikakkal: már halálra-ítéltek vagyunk, mikor öntudatlan arcunk, vak szemünk, világító-kék kutyakölyök-szemünk beletapasztódik az édes emlő boldog és fájdalmas tömegébe, hogy szempilláink, a gyönge szőrcsillagok belevésődnek rózsakék árnyék-jeleikkel az emlő pórusos és eres bőrébe, mint kicsi kitin-karmok, szőr-sarlók, bogarak kitin-csillag-legyező csápjai. Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk és halálra születtünk mindannyian. És elítéltettünk mindannyian. És nem tudta senki úgy ezt, olyan pontosan, konokan, keményen, tisztán, olyan megmásíthatatlan áhítattal és boldog iszonyattal, olyan makacs meg-nem-adással és pontos könyörtelenséggel, olyan kegyetlen egyszerűséggel, rejtelemtelenűl, olyan dacos tisztasággal és merengő komolysággal, mint ő, Radnóti Miklós, mint Radnóti Miklós, aki kortársam lehetett volna, s lehettem volna barátja is a költészetben és az időben, mint az a férfi, aki meghalt harmincöt-évesen, mint a költő, akinek fénykép-arcát ha nézem testvér-szorongással, a teremtő magány tűzlapjai és a temető-magány korom-lapjai, zöldbársony csönd-lapjai közé temetett szívvel, mint tűz-ketrecben, korom-ketrecben magányos párduc, fehér sólyom, mint moha-ketrecben arany-bagoly, elmerengve kegyetlen, kúsza, árva, kemény és vak sorsán és sorsomon, sorsunkon, a folytatókén és újat-kezdőkén, elmerengve csoda-tiszta versei, legenda-fehér és égő máglya-piros versei, e kristály-krizantémok, gyöngyház-őszirózsák, vérpetty-liliomok, csillag-illatú arany-nárciszok, vérbársony-jácintok és csontvázakból-összeragasztott halál-dóm-virágok szerkezetén és természetén, mint az a költő, akinek fénykép-fejét ismerhetem csak, amely úgy áll ki az idő áttetsző óriás kristályszívéből, mint fagyott havas sírdombokból aranyírású fekete-márvány sírkő, szikrázva és világítva keményen, mint az a férfi, akinek arca mintha vékony pórusos kő-csíkokból és szögletes keskeny márvány-szeletekből lenne összeforrasztva, hosszú vékony gyertya-természetű gótikussággal, s a kő-csíkok s a márvány-szalagok áttetsző sejtelem-eres és kőrece-gyökeres szögletességét, csúcsos és tűnődő csipkézet-összegét, mintha egy égő csillag, izzó aranyszőr-égitestgolyó dörzsölte volna a forradás-élek és forrasztás-találkozás rücskeinél simára, hogy húsába itta a csillagtűz erejét és lángját, az arc-szerkezet mélyeibe az aranyláng lüktetését és magányát, s a lángoló égitest-rózsa gömbölyded hosszúkásra csiszolta keskeny fejét, megnyúlt szív-alakú szögletes-homorúra, horpadásaiban és kifeszűlt kő-húzódásaiban a középkori megbiccent, szív-felé hajlott Madonna-arcok, Mária-fejek világító tojásdad merengéséhez hasonlító egyszerűvé. Egyszerűvé és rejtelmessé. Mint a halál. Mint a halál: átlátszóvá és titkaiban kibonthatatlanná. Mint a halál, amelyről ő tudott talán a legtöbbet századunk költészetében, ő, Radnóti Miklós, akinek harmincöt-évig növekvő és teljesedő csontjait már föld és penész és gyökér és moha takarja, akinek ifjú, szikár és keskeny csontvázát úgy őrzi a föld, a föld, a kegyetlen, a föld, a tiszta, amelynek keserű és könnyes arcához bújt vacogva, amelynek füstös és vak szívéhez bújt dideregve, s most csontjait, a könnyű, kegyetlen, tiszta vázat úgy őrzi a föld, mint a megkövesedett Ichthyoszaurusz óriás csőrfejű kőpikkely-lándzsa-iszonyata a benyelt őstengeri csillag-csontvázat: a megkövesedett kőpálcák, kőcsövecskék, kőcsipke-csillagok, kőmirigy-rózsabimbók, kőpont-kígyókarok gótikus kőcsípkecsillag-összegét, megkövesedett pórus és kőgolyócska, kőlikacska és kő-gyűrűcske-szerkezethalmaz virágállat-őscsillagot. Föltámaszthatatlanúl. Követ a kőben, föltámaszthatatlanúl. Csontot a csontban, föltámaszthatatlanúl. Földet a földben, föltámaszthatatlanúl. Jaj, pedig micsoda életszeretet van az ő verseiben, mekkora életszeretet, milyen lángoló, ragyogó, szikrázó, lobogó, erjedő, virágzó, virágnyílás-fontosságú és égitest-tűzpont hömpölygés-örvényű életszeretet, milyen kemény és konok, makacs és megfékezhetetlen életszeretet él költészetében, milyen elemi életszeretet ragyog és robban mágikus-sejtelmű és szilárd-szövetségű verseiben, a virágok égő növénycsillag-fölágaskodásához, zöld sejtszövetség-csipketorony szövetségéhez hasonlító verseiben, és a szikrázó és szikár csontlánc-csontszövetség hömpölygésekben, a lágy aranyfoltos és vérfoltos késő-nyári mezők és vérző és virág-sebhedett domboldalak kékarany páráit és arany-zebracsíkos zsongását, aranyírásos, aranypettyes kék mohapénz-legyezők libegését lüktető verseiben, s a kiszolgáltatottság, megalázottság, elárúltság és elárvúltság, aktív halálraítéltség védtelen és könyörtelen, elmondhatatlanúl ocsmány és kimondhatatlanúl mocskos idejében írt versekben, ezekben a szögesdrótokból és kikericsekből, kiszőrösödött hullákból és az ősz tiszta lángoló aranytábláiból, tarkólövésekből és tetves-szakállú, tetves-szeméremszőrzetű meggyalázottakból, puskatusra fröccsent embervérből és véres állatvizeletből, szögesdrót-csontvázú táborokból és véres gödörbe rúgott meztelenekből, vergiliusi halál-nyugalomból és dantei túlvilág-ismeretből, lóhúgyszagú és tehénganéj-illatú istállókból, birka-bégetés emlékű és göndör zsíros szőrgolyó-tolongású karámokból, lila lekvárhártya-buborékokkal, lila pórus-pöfögéssel fortyogó üstökből, szilvalekvár-gőzű édes őszi alkonyból, égő aranykockákkal teleragasztott őszeleji aranycsönd-bánathalmazokból (amikor szétnyitott könyvünkre hull a majomtenyér-alakú rózsakék, csomós-eres, sárga szőrtelen-pórusú szederfa-levél), vak motyogásokból és szőrös sikolyokból font törékeny és kristályszilárd, virágszagú és halálszagú, embervér-szagú és a szögesdróthálóban-keringő áram szagú, tiszta, szent elégiákban és eklogákban, ezekben a halálból és pipacsos fehér kalász-örvénylésű búzaföldekből font vers-katedrálisokban, emberi mindenség-szerkezetekben, ebben a varázslatosan tiszta és népmeseien pontos, virágszerkezetként tudatos, a lét gerinc-tengelyéig kristályosan ragyogó költészetben, micsoda életszeretet, milyen pontos, tudatos, makacs, kemény, a halálban-is-legyőzhetetlen vad életszeretet! Milyen lefékezhetetlen, legyűrhetetlen, tarkón-lövéssel-se-megállítható, az elvékonyodott, megdőlt, vak esőktől fekete-szivacsosra rágott, keskeny, vén sírkövekhez hasonlító férfi-hátba füstölgő lukakkal csapódó géppisztoly-golyókkal sem halál-ketrecbe gyömöszölhető, esőnyálkás föld-dobozba nem gyűrhető, gyökér-illatú agyag-ládába nem gyömhető virágzó, tiszta, makacs, végtelen életszeretet volt az övé, milyen egészséges és tiszta életszeretet, a lét apró csodáinak és virágzó végtelen dolgainak, s az emberlét tudatos tisztaságának és tudatos nagyságának végtelen hite és szeretete, a tudatos szeretet, a tudatos akarat, a tudatos munka, a tudatos tervezés, a tudatos fönnmaradás fontosságának és egyetlenségének hite, tiszta ámulata, mámora és öröme, tiszta logikája és tömény, tökéletes következetessége, amely virágzó indáival, szikrázó inda-szövevényével és lángoló tűzkristályhálóival, hálózatosan csobogó tűz-fonataival átszövi költészete kristály-belsejét és bársony-belsejét, eleven költészete vegetáció-halmazát, virágszövevény-épületét, befonja sűrű csipkemámorral, gyűrűzéssel és tekervényezettséggel egész költészete testét, mint esendő szervezetünket a vérpályák erei, a nyirokkeringés erei, az ideghálózat rejtelmes szövevénye. Csak az tudja ilyen tudatosan, pontosan és akaratosan szeretni az életet, csak az tud így hinni a létezés elemi értelmében, fönségében, határozottságában és szeretetében, csak az tud így hinni a világegyetem értelmes szerkezetében, az emberszív fontosságában és az emberlét örömében, aki ott áll halhatatlan hittel a Halál dögletes ős-szívében, ott áll a férgekből, nyüvekből, lárvákból, pondrókból, hullabogarakból fölépűlt dögszagú lüktető ős-katedrális közepén, a büdös és ocsmány korom-barlangban, ahol csontvázakból-épített asztalon az Ördög leharapott hüvelykujja vonaglik és gőzölög, mint óriás rózsakukac, az Ősgonosz vad négycsecsbimbós pénisze mered, mint hatalmas meztelen csiga négytornyú feje-tőgye, a négytornyú szem-árbóc foszfor-fehéren, s ahol csontváz-denevérek röpdösnek fehéren nyikorogva, csontváz-sárkánygyíkok ágaskodnak vicsorogva, vad kőkúp-fogsoros csőrtátogással az egyik kezében virágot, másik kezében nyitott könyvet tartó ember körűl, s a csontváz-denevérgyűrű nem tud összeszűkülni, az ágaskodó kővicsorgás-óriáscsontvázak visszahőkölnek a virág fénylő illatától, a könyv lángoló fehér énekétől, a költő-szív mindenség-illatától, végtelenség-szagától, s virágillattól, könyv-lángtól, emberszív-lüktetéstől megbilincselten és megbéklyózottan vicsorognak és keringenek a hármas fénygyűrű, a közös fény-gömb körűl az ördögszív-félhomályban, az ősbüdösség-sötétségben, míg az ember, a Halál-szív közepén álló tiszta ember úgy lebeg a testéből áradó kék fénygömb tűzeres buborékjában, mint magzatburokban a gyermek, várva, hogy megszülessen. Mert aki a halált tudja, az tudja csak az életet. Mert aki a halált ismeri, az érti csak az élet megmásíthatatlan örömét. Radnóti Miklós tudatossága ebben a legpontosabb és a legszebb. A halálismeretben és az életszeretetben. Mert nem akart ő sem meghalni korán. Mert nem akart ő sem meghalni idő előtt. Mert élni akart ő is, élni a tiszta halálig, mint ahogy élni akart a tiszta halálig Petőfi Sándor. Élni akart a teljes életig tovább, élni akart a tiszta teljes halálig, dehát neki nem így adatott. Neki sem így adatott. És ő tudta, miért. És ő tudta, meddig. Ő vállalta léte sorsát, a szögesdróthálóba-göngyölődő szarvas-sorsot, a szögesdróthálóban vergődő fehér szarvas-végzetet, a fekete árnyék-csipkeszőnyeggel beborított, virágzó halál-szövettel leterített vér-virágú, vércsöpp-liliomokkal szegett ember-útat, a végsőt, a lehetetlent, a kimondhatatlan csak-neki-kimondhatót, az emberszőrrel, emberagyvelővel, embercsonttal behintett egyetlenséget, a véres megalázottság és csont-kiszolgáltatottság tömeg-útját, a fekete Golgothát. Mit tudott ez a fiatal férfi, mit tudhatott ez a fiatal nagy költő, milyen nálunk többet, tudásunknál rejtelmesebbet és végzetesebbet, hogy olyan bátran és olyan egyszerűen vállalta végzete sorsát, nagy útja vad és bánatos terheit? Ó, micsoda mámor, micsoda öröm, micsoda vad, tiszta lobogó mámor volt olvasni füzetes vékony verseskönyveit kereskedelmi-iskolás kisdiák-koromban, amikor a békalehelet-szagú, denevérszárny-szagú, bagoly-pislogás-szagú, szürke porcsipke-szemfödős antikváriumok polcain kutatva és mohó kamasz-ujjaimmal turkálva megtaláltam őket, s vittem haza lázas és magányos, vacogó és szorongásos petróleumlámpafény-éjszakámba, gyertyaláng-hajnalaimba, s milyen csontváz-ölelésű vad szorongás, csontváz-birkózású fuldoklás, verejték-ingű dacos szégyen, szégyenmámorú szívütés-végzet volt olvasni később, a Zöld Téboly, a Fekete Téboly után az utolsót, a párolgó eleven kristályvirágok tornyát, a pórusos lélegző gyémántkönyvet, a prófétakönyvként lángolót, amelynek végzetes és pontos soraitól, végzetes és pontos, valóban halálpontos énekeitől és elégiáitól, virág-életű, növény-természetű dalaitól sírnunk kellett, s törpe moha-manóvá zsugorodtak csillaglombúnak vélt bánataink és kis-szárnyú jajgatásaink. Mert Radnóti Miklós nagy tudatosító! Sorsával tudatosító. Akaratával tudatosító. Vállalásával tudatosító. Énekével tudatosító. Sorsa-útjával tudatosító! Ez a költő, aki maga is a legtitokzatosabb és legrejtelmesebb metamorfózison ment át, metamorfózisra-kényszerítette létünket, az utána-jövőkét. Ez a költő, aki szinte kamasz-ifjú korában lángoló rubint-vértezetbe bújt, bársonyos eleven piros páncélba, pórusos lüktető bársony-lovagöltönybe, s kemény, könnyű tűz-dárdákat hajigált a Gyűlölet szívébe, akinek párás és a gyümölcshullás kásás, rózsapettyes és vérpettyes tottyanásával, zöld burok-repesztő koppanásával teljes versei, akinek kék és aranytáblákkal beüvegezett versei, aranykockákból, rozsdakockákból, kék és zöld zománc-kockákból összeragasztott versei úgy őrzik az őszt, mint szögletes aranykristály borostyánkő az ősdarazsat: színes szőreit, virágporos szőr-szelvényeit, szőr-aranyszalagait és szőr-gyászszalagait, teste szőr-szerkezete, kitin-szerkezete és kocsonyakristály-szerkezete rózsáit, csuklós, szőrös, szagló-pórusos csápbuzogányait; ez a költő, akinek versei úgy őrzik az elmúlást, mint buborékos aranyüveg borostyánbörtön az ősgyík-csecsemőt, ez a költő, akinek tiszta, választékos és szomorú énekeibe a hold foszforcsipke-szövetébe göngyölt szívű árva Ányos Pál, a falusi penészes sírkövek fehér és esőfoltos kőleheletét szíve bánatos üregeiben hömpölyögtető Dayka Gábor, a zsíros őscetszívű, jajgató, vasforgács-göndör, ősmárvány-bölénybika léptű, vaskos, szőrös kezét, az öreg lúdtollat-fogót gyertyalángnál neurótikusan szívére szorító Berzsenyi Dániel, a klasszikus álmokra hajló, márvány-Vénuszok márványcsecsére homlokát hajtó, copfos, Mozart-zenéje-tekintetű forradalmár Kazinczy Ferenc szavai, álmai, énekei és kék árnyék-lángjai fonódtak, aki maga volt a finom keresés és a pontos válaszadásra-törekvés, a játékos növénycsipke-ének, a lángoló piros virág-kiáltozás és vérpettyes tűz-kiáltozás, ez a költő, aki őrzött valamit Janus Pannonius kecses naturalizmusából, komor finomságából, nyers és boldog humanizmusából, ez a költő a magát-meg-nem-adás szent és végzetes óráiban, a kiszolgáltatottság véres hónapjaiban és csontváz-könyörtelen napjaiban is úgy őrizte szívében a forradalmat, a rejtve mindíg-kimondottat, a titkolva szívében-hordottat, mint begyógyúlhatatlan virágzó boldog sebet, örökre-virágzót, úgy hordta szívében a forradalmat, mint boldog anya boldog magzatát testében ha cipeli, a megvalósulás szent reményével, a rettegés örök árnyaival szívében. Ez a költő, akinek létének egyre-szikárabb vonásaiba egyszercsak Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor szent vonásai keveredtek, s elkezdődött a titkos, különös, gyönyörű összekeveredés, lét-jelentésük lét-jelentésével végzetes összekeveredése, elkezdődött a titkos gyönyörű összefonódás, hogy nemcsak csoda-árnyaik olvadtak össze az időben, de szívük is összeolvadt egyetlen óriás virág-szívvé, virágból-font illatos ős-szívvé, és nemcsak a földben, a hűtelenben, az elárulóban, de az időben is, a végtelen időkristály belsejében, a végtelenség-kristály átlátszó kemény szívében, ez a költő a hazaszeretet legnagyobb kimondói közűl való volt, ez a költő nemcsak a megbocsájtás, a kereszt-vállalás, a jóság, a tisztaság boldog halálraítélt prófétája volt, de a halhatatlan szabadságszereteté is, a szabadságé, a szabadságé, amely nélkűl maradék életünk csak kusza drótszövedék, virágtalan drótszobor-összevisszaság, kő-pillanatok kő-fonadék-végtelenje. Kő és drót-sivatag. A szabadság nagy énekese volt ő, akárcsak boldogtalan hatalmas társa a költészetben és az időben, akárcsak boldogtalan hatalmas pusztuló bátyja a költészetben és a hazában, József Attila. Mert ha a nagy költőtárselőd, József Attila csikorgó élettengelye lassan átfordúlt is egy másfajta kristály-létezés felé, átfordítva szíve vonagló árva tömbjét egy dermedő kristályvilágegyetem, dermedt kristály-létezés, deresen szikrázva ragyogó kristálymindenség magányába és áttetsző árvaságába, ahol hidegen ragyognak a dolgok, a lét dolgai lángolva fagyottan derengnek, dolog-létük belsejéből zárt és ragyogó őstüzet sugározva, kristály-magányuk árva dolog-halmazából, kristályszerkezet-léthalmazából sárga ragyogást küldve a virágzó másik világegyetem ős-messzesége felé, mint csillaghalmaz csillagtársulásnak az ősűrön át ha üzen, mert ha e jövőtlen dermedt, deres kristálylét ragyogása megdermeszti is szívütésünk piros pillanatait, tudnunk kell nekünk, maiaknak és utódoknak, hogy a szabadságszeretet, hazaszeretet, forradalom hármas örök virágegysége van elevenen e létkristályvégtelenség, e világegyetem-kristálysír, a világnagy kristályszív kristályhúsába temetve. Mint ős-zárványokba, piros kristály-buborékokba mikrobák, virágporok. Örök-életképesen. Mindíg-önmagukat-folytathatóan, létet virágzóvá-építhetően. Tudnunk kell feledhetetlenűl, mint ahogy ő tudta, Radnóti Miklós, a közvetlen kortárs-utód, a majdnem-nemzedéktárs költő tudta, s aki akart lenni és tudott lenni e csoda-virágegység, e hármas-virágszövetség hordozója és fölemelője, a tiszta folytatás és a makacs befejezés, akinek ifjú létébe gyökerezve, fiatal szíve lüktető óriás piros pontjába fúrva csodálatos gyökérzetét, onnan szívta tápláló nedveit, onnan tört ki zöld föltolulással, onnan tódúlt föl zöld csipketorony-fölágaskodással e háromágú egység, e háromfejű csillagfényillatú tűzliliom, s úgy járt e zord vérhavas, csont-zivataros, koponya-örvényekkel tátongó hazában, ez árva földön a költő, hogy mellkasából, kiágazva égett ez a tűzliliom-hármasság e kristálybárd-ütésű téli időben, s e virág-hármasság lángpiros fénygömbjében, mint óriás tűzeres tűzbuborékban ragyogott szép költő-feje, mint Bosch lámpaüveg-sisakú boldog embere, tiszta szép fején derengő üvegbúra-buborékkal, üveghólyag-sisakkal, míg körötte hemzsegtek suhogva és dobogva a szörnyek, a rémek, a hidrák, szirének, szatírok, szörnyetegek, hárpiák, griffek, argusok, kentaurok, varangyfejű sárkánykirályok a gyémánt-bárdsuhogás félsötétben, óriás zsíros, pikkelyes, szőrös, pettyes, hártyás, tollas, szőrbuborékos gyűrűkben, örvényekben, övekben és koszorúkban, s ő csak ment mosolyogva és tántorogva végzete felé, ment az úton, az élethite-úton, ment az úton, a kijelöltön. Ment énekelve pontosan, ment mindent-megfigyelve és mindent-följegyezve, mindent-megtanúlva és mindent-megértve, a lezuhanás-pillanatban, a véres sárba-ütöttség pillanatában is a valóság forró, gőzölgő vércsöppjeit itatva verseibe, vérrel kevert sárral írva föl a sorsot emlékezete gyűretlen lapjaira. Klasszikusnak mondjátok őt? De jaj, az ő klasszicitása vér, fájdalom, nyögés, rettegés, halálfélelem, haláltudat, halál-vállalás és örökös élet-hit, véres lángolás a hósivatag éjszakában, a véres világ tiszta önismerete ő, az önáltatás-nélküli tiszta, a foszforkék őszi éjszakák és céklapiros őszi hajnalok szikrázó és komoly tisztasága ő, amikor a nagy bolyhos ezüstállatok: a csillagok fészkelődve mocorognak, amikor úgy leng az aranyvér-levél a fekete vasgubanc-szerkezetű fán, mint csontvázmúltunk szuvas csigolyacsontján az emlékezet hártyás, foszlékony cafatja. A bógáncsos, sárga, szőrös növénycsontvázas földön ment vánszorogva lassan, ment a halál-tajtékos sárga ég alatt, ment kis pepita-kockás fedőlapú füzettel, a zengő-légy pepitakockás bársony-nyereg hátához hasonlító füzettel nagy piros csillagpont szíve fölött, ment lezuhanva, föltápászkodva, ment mindíg-fölkelve, magát-meg-nem-adva, életmámoros, megbocsájtó, életakaró, életvágyó nagy véres dalokkal, halált-ismerő, halált-űző nagy vérző énekekkel zúzott és sebzett ajkain, ment az úton, a kőpórus-sivatag úton, ment élni-akarva, jövőt-akarva, holnapot-várva, asszonyt, szerelmet, édes, édes otthont, drága, drága könyveket őrízve szíve törhetetlen kristály-dobozában. Ment a kijelölt úton, a jól-tudta-hova-vezet úton, ment tűnődve, a megváltás jáspis-liliomával kezében, a világító törékeny tiszta virág-tűzzel. Míg meg nem ölték. Mint Petőfi Sándort. Mert úgy lőtték le, mint egy hajszolt állatot. Mert elevenen zuhant még a sírba. Mint Petőfi Sándor.

Szerelmes költők, szerelmes élet^*

Költőnek nem illik hosszan beszélni az elődök előtt. Nem illik várakoztatni őket. Nem szabad várakoztatni a halottakat, akik az élőknél élőbbek már, ott járnak az élők élén, ott ügetnek az élet élén barna-fehér-pettyes lovakon, ott mennek halálba-célzó szívünk élén poros csizmában, vérrel-befröcskölt sáros köpönyegben, akácfavirágos gyűrött kalapban, papi ruhához hasonló fekete bánat-öltözetben, nagy lepkeszárnyakhoz hasonló, májfoltos, szeplős, szívrehajtott kezekkel, kopott és verejték-zsíros aktatáskával az eres hártyakesztyű-törékeny fehér jobbkézben. Nagy árnyaik nemcsak a szívemet állják most körűl, hiszen mindíg ott állnak örök-jelenidejű emlékezetemben, szinte testileg is ott vannak dolgozószobámban, kísérnek útjaimon, ülnek szikrázó és kő-háncsú merengésem kék-árnyékú lombjai alatt fényes arccal, töprengő koponyával, a csonton és húson és szöveten és az idő bemohásodott, fekete-penészű rostjain átvilágító szívvel, mint ember-égitestek, a bánatos és erjedő, a gyötrődő és megalázó, a tékozló és gyönyörű múlt égő, lüktető, arany-fogsorú Küldöttei, Kiáltozói, Sikoltozói, Révülői, Vért-köhögői, Halálbalátói, Őrjöngői és Lombhullatói. De nagy árnyaik itt vannak már e teremben, s várnak a megszólalásra! Mi volna hát az a rövíd összefoglaló, ami gömbszerű zártsággal (mint egy tojás, ami az őskezdet és a vég, a minden-együtt) elmondaná és kifejezné e költők (s lényegében költészetük) szerelmes költészetének lényegét? Nem helyettük, de miattuk. Nem értük, de önmagunkért: magányunkért, konok életünkért, szerelmes hitünkért. A csillag-lázas, dühödten bomló-szervezetű, dérrel-meghomálylott sárkány-pikkely-tekintetű, dadogva-vénülő Ady Endre A Magunk szerelme című kötet nyitó-versében kinyilatkoztatásszerű pontossággal és próféta-szánalommal mondja önmagáról, mintegy készülő búcsú-beszámolóként: „De lelkemből más sohsem érdekelte Fölszánt poéta-ceruzámat csupán a Politika és Szerelem”. Nemcsak magát mondta ki az utolsó-nászra-készülő, az elmúlásra-hömpölygő, halálra-feszülő, csontvázzal-kakaskodó Ady Endre, de társait és könyörtelen elődeit is, a földben eltajtékzókat, földben-elfolytakat, csontjaikkal a föld Fekete és sárga lapjait teleírókat is, költészetünk leglényegibb tartalmát is, akaratlanúl jelölve, kimondhatlanúl megnevezve ezzel költészetünk keserű hiányait is, de kimondva életünk és történelmünk makacs és önmagába-zárt folytonosságát, tömény hatalmát. A halállátomás, a nemzet-pusztulás iszonya, az elnyomás-elleni bíbor dühök nyögése, morajlása, szabadságharcos-csaták kürtrikoltozása, jajgatása, emberhörgése és lóröhögése, kivégzések füst-koronájú golyóbecsapódása, pallossuhogása, kötélrándulása, a társadalmi, politikai és szellemi konzervatívizmus elleni vér-szárnyú toll, halál-sebet-ütő dárda-készülődés, a pató-pálizmus moly és egérrágta szemfedőjét, légypiszokkal berozsdásodott, pókfészkekkel-beszőtt zsíros kacatjait, kiszakadt zsinóros rongyait, dunyhatollakkal-teleragadt csákóit és fövegeit fölperzselni-készülő tűz-iszonyat és tűz-kiáltozás tölti be költészetünk hét évszázadának megsárgúlt, elbarnúlt, kiszáradt-szitakötőszem-törékeny lapjait és arannyal begyökerezett, vért-kibuggyantó, füstöt-kilövellő lapjait. Mert költészetünk, mert nyelvünk, mint az eleven test: ha késsel belevágunk egy-egy versünkbe, egy-egy szavunkba: arcunkra fröccsen, feketén ráalvad tűnődésünk áttetsző szirmaira a vér. És emellett évszázadaink költészetének vígasza és belső-reménye egy maradt csak: a szerelem. Ideje másra alig volt. S ezért, hogy szerelmes költészetünk sohasem önmagában-való, alig-alig játékos, de mindíg-magában-hordozza gyötrődéseinket és történelmünket, a vért, a forradalmat, az elnyomást, szabadságharcainkat, mint örökké-egy-teherben-levő anya, aki magzatát hordozza évszázadokon át, hogy már a megkristályosodott magzatvízben az embrió önmagát bepólyázza, mint a szövőmadár fészke az eleveneket, beszövi a testet évszázados szakálla, szőrzete, lába-körme és keze-körme. Mint asszony-testben kristály-tojás, kristály-tojásban szakállas öreg ősmagzat: úgy ül szerelmes költészetünk testében történelmünk. Aki szerelmes költészetünket olvassa, történelmünket ismeri meg. Ez volt végzetünk és hiányunk. Nem lehettünk szabadok. Nem szerethettünk szabadon. Nyolc költőt hallanak most Barátaim, dühödtet, büszkét, mámorosat, ideges-csodálkozót és riadtat, szemérmes-tétovázót és rejtett-erjedésűt, megalázott-árvát és irtóztató szerelemre és szabadsága-éheset, vágyakozót és beteljesületlent. Kinél a zártság, kinél a megnyilatkozás személyes bátorsága a megrendítő és önmagunkba-nézni-késztető. Mert a bársony-hárfájú Tóth Árpád, mintha arany-maszkot tartana borongó, melankólikus és réveteg arca elé, rózsaszirmokból-varrt álarcot, gesztenyefa-virágokból épített pajzsot szíve elé, hogy ne halljuk véres tompa köhögését, vérző ugatását, vért buggyantó hörgéseit és káromlásait, hogy ne láthassunk titkaiba, szomorúságába és halállal-eljegyzett szemét ne lássuk. És az eleven-idegekből-szőtt-ingű Babits Mihály, aki (minden látszat ellenére) a legerotikusabb költőnk volt, a kezdeti buja, halál-lüktetésű, ideges kezek pórusos, eres völgyeit, pihés dombjait csókolgató szavai után egyszercsak elszemélytelenedik szerelmében, s akiben minden nehéz, párás és buja volt, mint az emlősökkel és madarakkal, virágokkal és mohákkal, lepkékkel és bogarakkal, hüllőkkel és lámpás-szemekkel zsúfolt dzsungelekben: önmagába húzódik vissza, mint a csiga házába télen, nyálából és váladékából épít kemény hártya-ablakot, homályos üvegajtót háza nyílására, hogy őt nem, de a testéből-kinőtt, testével-összenőtt csavart üreghurkakúp mésztornyot láthatni csak, lénye helyett lénye takaróját, börtönét és szerelme külső cellafalait. S a koponyáját körülutazni-készülő Karinthy Frigyes (akinek gyötrött, nagy költészetét még mindíg nem becsüli eléggé szellemiségünk és szeretetünk) buja és dadogó és áradó és mámorosan-emberi szerelmes versei testibbek, materiálisabbak, az anyagot, a húst, betegséget és halált, a rothadást és az anyagban-megnyilatkozást jobban ismerik mindenkinél. És a szívén a sóvárgás köd-virágait és aranyrózsáit tenyésztő Juhász Gyula, a tébollyal-benőtt-arcú, a gyötrődő, vacogó, verejtékező, hatalmasan önvádaskodó, ifjú hite és élete, daca és tisztasága kiégett tornyaira és üszkeire roskadó Juhász Gyula a belső-magány és elhagyottság dér-koszorúi közt motyogta Anna nevét, amikor már a ceruza meg a toll nehezebb volt, mint a halál. Szóljak-e mindannyiukról? Hisz itt vannak a diadalmasak, a tiszták, a büszkék, a nyersek, a féktelenek, a véresek, verejtékes-ágyúak, a csatakos-testűek, a ringyó-citerát-hallgatók, a véres ágyékszőrűek, véres ágyék-virágúak, a kanca-liliomok csődörei, a mézes hüvelyek virág-bikái, virág-bárdjai a test belső-barlangjait és flóráját bejárók, a csata-szünetben pacsirtaszót-hallgatók: Balassi Bálint, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila. S még hívásra vár a szerelmes-ősmadár-Vajda János, az aranymálingó-Csokonai, a lázrózsacsokor-Reviczky, a nyár-arannyal-bepettyezett-arcú boldog szenvedő Kosztolányi, és Szabó Lőrinc, akinek hatalmas szerelmes állkapcsait és csontjait már megrágta a föld, aki nemrég még létünk fölé hajolt hínáros ősfejével és füstölgő árvaságunkra csurgatta szerelmes könnyeit.

Ha egy művész csak szerelmes verseket és azok levél-előzményeit, vagy napló-környezetét választja vallomásos műsoráúl, költészetünk egyik pillérét akarja megmutatni a világnak. Mert tudja, létünk és költészetünk izzó vasrózsa-közepéig nyit utat vallomás-vállalkozásával, hogy lássuk múltunkat és ismerjük meg jobban önmagunkat, legyünk bátrabbak a tegnapban, jelenünkben és jövendőnkben. Nem szabad várakoztatni árnyék-őseinket. El kell némulni a költőhatalmasok árnyékában, fejem fölött függ világrész-arcuk. A feketebársony-pofájú, arany-csontvázú, bíborrózsa-patájú Pegazusok itt nyihognak már a függöny mögött. Kezdődjék hát az ének!

Halottak utódai

A boldogság-kereső^*

Nehéz ünnepélyesen szólni róla, pedig hát ünnepélyesen kellene szólni róla, legalábbis művéről, most, művének gyűjteményes kiadása megindulásakor, hiszen az alkalom ünnepi szót, áhítatot vár, harangkondulást és ünnepi fúvósok fém-lángú örvényeit, víg zenebonáját, mert az alkalom, mint minden elrendelésszerű pontossággal dolgozó szellem, végzetes megjelöltséggel és kijelöltséggel munkálkodó akarat művének külön világegyetemmé ikrásodása pillanata, a tevékeny hétköznapokban föloldott rész-művek egy-mindenséggé kristályosodása pillanata: ünnepet kíván. Az ünnep csöndjét, merengését és várakozását, az ünnep boldogságát. De hát ő nem szereti az ünnepélyességet, az ünnepi szót se nagyon, az ünneplő tekintetet. Átmegy inkább az utca másik oldalára, a szétlapozott újságba merítve nagy-dombos arcát, repedéstelen, csiszolt, vaskos kőgolyóhajlat homlokát, a lobogó papírlapokba a tarkó-kezdetig temetve az óriás-arc szorongó és elárult vonásait, az arckoponyára húzott piros és fekete krétavonalakból hurkolt és szálkásított szorongás-álarcot, amit talán csak a tiszta föld old le csontjairól; s úgy fogja a fekete-csipkés újságlapokat nagy kezébe, úgy szorítja, mintha óriás-lepkét markolna, gyászlepkét, reménykedő-reménytelenűl, a szivárványló szőr-mozaik-potrohba kapaszkodva, hogy talán majd fölrepűl vele, hogy talán majd elrepűl vele, a tavaszi ködben, vagy az őszi fényben, úgy markolja a lobogó újságlapokat, hogy szinte ólomfestékesek vastag ujjabögyei, ujja-szárai. Arcát inkább a köd felé fordítja, a csillagok közt dobogó anya-szív felé, a föld felé, fehér toll-csomókkal és fehér moha-csomókkal vaskos tarkóját elcsavarva fordítja fejét a föld felé, akit úgy szeret, akiben úgy hisz, mint tán senki előtte, olyan ünneptelenűl. És műve sem szereti az ünnepet, mert műve, az időben és az idő jelenségei, kristály-hasábjai és komor jelenései között hatalmasan föltornyozódott, műve az örök ünneptelen munkálkodást mondja, az örök tevékenységet, az örök köznapi cselekvést, az örökös és konok munkát magát. Műve, akár a föld, akár az egyetlen anyag, akár a termőföld: a folyamatos cselekvés, a folytonos önmegvalósítás, az állandósult és megállíthatatlan újrakezdés és kivirágzás, a fölvirágzás és temetés, az állandó kezdet, az önmagával-befejezés, termés és készülődés, akár a föld. Nem ismerek Földgolyóhoz-ragasztottabb, a föld húsába szövöttebb, isten-nélkülibb költőt nála, túlvilágtalanabbat, nem ismerek bízni-akaróbb költőt nála, földre-építőbbet és bizalmatlanabbat, s ezért magányosabbat. Műve, a kifejezés bármilyen anyag-megtestesülésében jelenik is meg, ez a lázongásokkal, ifjúkori bíbor és fekete füstökkel, nagybojtú kövér füst-örvényekkel, szikrázó óriás irónia-buborékokkal átszőtt, a humor derengő és foszforeszkálás-sejtelmű hurkolat-fonataival behálózott, vadlibás bíbor őszi párákkal és ágyúgolyó-füstcsíkokkal beszőtt, téli hullámdörgéssel elborított és kopasz szőlőkarókkal teletűzdelt, puszta-tüzekkel és véres lándzsákkal villogó, lónyerítéssel, tehénbőgéssel, szekérzörgéssel, vonatkerékcsattogással, szerszámoskamra-csönddel, és bütykösen, kérgesen, repedezetten, föld-eres hálókesztyűbe húzottan szétcsillagzó kezekkel, márványosra-csiszolt szerszámnyelekkel és messzi sámándob-kopogással, vad hazáért-szorongással virágzó és a szív vonaglása mögé rejtett gyermeki csillagszóró-lángolással belsejében, a burkolat alatt bevilágított illyési mindenség, ez az illyési magányos költészet-Magyarország, ez a halállal-beszőtt történelem, létünk földje is, oly szikrázó és oly magányos néha, mint frissen-ásott sírgödör gyökérfoszladékos földkupacain a földdel-átitatott deres csigolya, deres koponyacsont, a földből-kidobott, téli hajnalon. Bízni csak a földben tud, a gyönyörű földben, s azokban, akik kezükkel a földet életté gyúrják, akik az anyagot, ami a föld, vagy amit a föld adott, formálják létté, hazává kezükkel, formálják jövővé kezükkel. Hinni is csak bennük tud és a földben, az egyetlen hűségesben. Hinni és bízni csak bennük tud és a földben, nem az istenben és nem a halálban. Ezért magányos a földdel és a földet-gyámolítókkal, és ezért boldogtalan. De ez a legszebb magányosság, ez a legemberibb boldogtalanság. Az egyetlen emberhez-méltó dacos árvaság. A boldogságot, a reményt, a vígaszt kereste és keresi Illyés Gyula minden művében, a reményt és a vígaszt létünkre és halálunkra. És az ő válaszában reményt és vígaszt csak a föld ad, meg a munka, amíg a föld húsunkat megemészti és elkövesíti csontjainkat. Dehát miben is találnánk másban vígaszt önmagunkra és halálunkra, a történelemre és mindannyiunkra, mint a munkában és a földben. A munkában, a gyönyörűben, a földben, a mámorítóban, a Küldő-Ősanyában. Mert nem a csillagokban, és nem a csillagok táguló ős-tűzgömbhálója mögötti kezdet istenszív-csöndjében, ős-törvény robajában. Hisz emberek vagyunk, boldogságkeresők, megváltatlanok. Emberek. Önmagunkra-várók.

Egy költő kortársai közt és a szívemben^*

A költészetben nincs: mindegy! A költészetben nincs közöny! A költészetben nincs céltalanság! A szavak szerkezete és a művek szerkezete és a Mű szerkezete célszerű rendben és céltudatos lázzal, virágzó akarattal épül önmagából a Lét áldott akaratává, a Létezés egyik látomásává, a megvalósulás egyik végzetévé! Nem mindegy az épülés rendje, és nem mindegy a megvalósulás módozata, a kialakulás szorongása. Mint ahogy az sem mindegy, hogyan alakítja a költő önmagát és sorsát, s a Sors, vagy bármi, a világegyetem e számunkra-végzetes, számunkra-megítéltetett, számunkra-elrendeltetett zöld és belső-fény-nélküli anyagszigetén hogyan alakítja áldott és keserű, kemény és tiszta életünket. Mert nem mindegy az élet, és nem mindegy a halál! És nem mindegy az sem, hogy jön létre a remekmű! A remekművű élet, a remekmű-vers, a halál-remekmű! És nem mindegy a remekmű szent és véres nemzés-pillanata, gyötrött és boldogtalan kihordás-ideje, vagy szeplőtelen boldog várakozása és szülés-ámulata, vagy szülés-ordítása és csillagtördelő jaj-átkai! Hogy füstölgő zöld és rózsaszín és rózsakék esőben úszik lassan, esőben-ropogó csipke-szegélyű szemfedő-szárnyakkal egy árva koporsó a föld felé, a befogadó drága föld felé a megemésztő tiszta föld felé, a rejtelmes, lángtalan, zsíros, sárga és fekete tűz felé egy kis árva koporsó, gyanútlan, gyanta-illatú méhében az árva halottal, akit magához kért a föld, akit magába visszakért a bűntelen anyag! És nem állt mögötte és nem állt fölötte, akinek ott kellett volna állni, nem hintette röggel, porral, virággal, jajjal, sírással, hallgatással! Mert nem mindegy az sem, hogy temetünk és hogy temethetünk. Végzetünk, amit sorsunkúl adott, néha megtagadja tőlünk a lehetséges egyetlenegyet, a kötelességet, hogy aztán a remekmű balzsamos és halál-illatú, halál-jelképekkel és halál-szövetséggel teleírt és telehímzett vásznaiba tekerhessük üszkös és vérző szívünket, üszkös és vérző maradék-életünket, kemény élet-hitünk tiszta lángját, fönnmaradásunk nem-várt reményét! Mert Zelk Zoltán óriás-verse, a remekmű, a Sirály ilyen fogantatású, ilyen nem-volt-nász halállal-virágzó és múlttal-erjedő árva szülötte! Aki remekműre képes, az az életre képes! Aki remekművet tud írni, az hisz az élet küldetés-tudatában, az hisz a megmaradásban és a fönnmaradásban. Mint a Sirály nagy költője is, Zelk Zoltán. Zelk Zoltán verseivel még lázas és dadogó, didergő és szorongásos, ámulatos és titkos, titokzatos dacokkal és lobogó füstökbe temetett, lázadó párákba és tébolyúlt-mámorú virágillatokba és csillag-erjedésekbe göngyölt kamasz-koromban ismerkedtem meg, még az áhítat-időben, a szorongás-időben, a zavaros, kúsza sejtelmek idejében, a rejtett tiszta reménység idejében. A mindenféle kis pénzekből, kapott és megdolgozott fillérekből összegyűjtött kamasz-könyvvásárlás-időben, amikor könyékig por-kesztyűben és feketemohos por-álarcban kutattam könyvesboltok poros polcain, poros és penészes raktáraiban, megváltó-magamat keresve, őt megtalálva magam helyett, nem is őt, de vele egyetemben társait is, az akkori fiatal költőket, verseskönyveket, antológiákat! Istenem, micsoda habzsoló öröm és rózsa-szorongás volt az az olvasás, micsoda kék lánggal és kristályos szigorral kevert szorongás! Három antológiát találtam akkor-időben: a Kárpáti Aurél szerkesztette Új Magyar Líra, a Makkai László szerkesztette Új Magyar Költők, és a megható-mámorosságú Vajthó László által szerkesztett Mai Magyar Költők címűeket, amelyekben az akkori fiatal költők versei izzottak, füstölögtek, párologtak és illatoztak harmatos virágfejükkel, mert hát akkor születéstől valóban fiatalok voltak! Ezekben a nekem-drága könyvekben ismerkedtem meg a fiatal magyar költészettel és költőkkel, most már barátaimmal és kortársaimmal: az isten virágzó csillagait külön-külön nevük-szerint ismerő, az álom-illatú, feketeszőrös arcú halál-virágot merengve kezében szorító Jékely Zoltánnal; a drága Hajnal Annával, aki a halál szívébe lát, és a madarak szívébe lát, és a virágok eresen és pórusosan világító sejtjei között meglátja a zöld pikkely-angyalként ámulva ücsörgő csöndet; a könnyű tiszta csillagsugarakba kapaszkodó, ősfüstök és ős-szerelmek árnyékában játszadozó, a világegyetem rengeteg fény-virág emlője alatt ártatlanúl éneklő Weöres Sándorral; a jaj-nem-ismerhettem Radnóti Miklóssal, akinek versei, mint a Megváltó körűl hittel és tétován, szent lázzal, és konok alázattal ácsorgó, láthatatlan harcos kristálykardokat szorongató, lobogó próféta-dühöt nem-ismerő Apostolok feje fölött a hegyes piros csipke-lángok, a Kiválasztottság és Elhivatottság, a Kijelöltség és Megjelöltség kemény láng-csipkéi, akinek versei úgy lobogtak; Vas Istvánnal, az elégikussal és mégis dühhel-átitatottal, akinek cifrázat-nélküli vers-páncélinge mögött harci láz, harci-düh, harci-harcosság tüze lobogott, lángjában és füstjében összekeveredve szívében a múltak lágy áhítatával, s valami nagyon-okos jövendő-várakozással, idegességgel és álmodozással, akinek kigombolt-gallérú hexaméterei, lazán-buborékosodó jambusai, a vas-zsindely páncél-domborúságok úgy mutatták, védtelenűl és födetlenűl hagyva verse testét, sebezhető halálos pontjait, mint a jól össze-nem-csatolt, szorosan össze-nem-csavarozott vértezet páncélbuborék-héjai a szőrös mellkas lúdbőrző felületét, a verejték-habos inget s a szőrbozontos mellkasbőrt púpozva-rengető szívverést; Takáts Gyulával, a rózsakék, rózsazöld, rózsaizzás, rózsa-kristály ködökbe, párákba, hajnal-fátylakba és pincei gyertyaláng-szagokba, virágzó mámoros szöcske-illatú és lepke-tántorgású szőlőkbe, hordók boravas illatába, és rózsa-geometriákba, kék fény-mértanokba öltözött szíve átsugárzott versein, mint a hajnal rózsa-magzatburkain a nap-magzat arany-arca; s ott találkoztam vele is először, Zelk Zoltánnal, vele is, akinek verseiben földerengett, mint röntgen-ernyőn az anyahasban átvilágított magzat: a bánatos és tudatos szegénység, a próféta-szakállú, virág-szagú, vadkapor és vadtorma-szagú, kis jajok és nagy imák hajnali-alkonyi illatába fátylazott múlt, s az akkori jelen petróleumlámpa-illata, cézanne-i egyszerűségű paradicsomos-üveg-látomása, a búra-nélkül, sárga árvaság-rózsaként foszforeszkáló, barna-fekete-légypettyes villanykörte kriptai kristály-magányt és penész-kegyelmet hervadtan-besugárzó és foszlott fényszőrrel bevilágító kopott jelenideje. Kripta-jelenideje, és mégis a tétova-tiszta-zavaros-árvareménytelen-reménykedő Ifjúság ideje! És ott találkoztam, e könyvekben, áldott szegénység-látomásaival, bánatos hal-látomásaival, vonító kutya-látomásaival, iszapba-bújó szegénység-halaival, a csillagok között hömpölyögve-áradó szegények-vonulatával, csillagok között tajtékosan és habosan-tekeredő, virágzó tajték-indaként tekergő kutyavonításaival! S a verseskönyveiben, az otthon-szagúakban, a megejtő-címűekben, az elragadó-tétovaságúakban, a Csuklódon kibuggyan a vér, az Ülj asztalomhoz, a Kifosztott táj és A lélek panaszaiból törékeny, rostos, elbarnúlt és bolyhos fahártyaként töredező lapjain találkoztam megejtő verseivel, az otthont-adókkal. Mert nem minden költő: költő versei minden pillanatában, és nem minden költő otthont-adó. Van, akinek verseiből csak még-jobban tudjuk gyönyörű világegyetem-árvaságunkat. Önmagunkat és küldetésünket. Világegyetem-magányunk és Földszülött-szigorúságunk föladatait. Az élet-láng és az eljövendő halál-füst gyönyörét. Hogy ebben égni kell tisztán és keményen, és azt mélyen be kell szívni szívünkig, sejtjeink legtitkosabb rejtett zúgáig, barlangjáig, hártyájáig, lüktetéséig, izzó anyag-lángjáig, mert csak így igaz, és így szép lenni ebben a világban és önmagunkban! De Zelk Zoltán léte és verse minden pillanatában költő, még kúszaság-pillanataiban, vak tévedés-pillanataiban is, színvaksága pillanataiban is, eredendő költő minden sejtjében, izületében és remegésében, és otthont-adó költészet az övé! Ez a világ-árvája, lét-árvája, sokszor önmaga-árvája otthontalan, mindíg otthont-kereső, otthonát-vesztett költő otthont tud adni szívünknek verseiben és költészetében. Verseiben: a reménykedőkben, verseiben: az árvaságot-kiáltókban, verseiben: a szegénységre-emlékezőkben, verseiben: az elvesztett bizalmat keresőkben, verseiben: a szelídekben és a kopárság csöndjét, a kopárság vedlett fénybundáit kimondókban, verseiben: a jövőt-reménykedőkben, verseiben: a szerelmet-temetőkben! Mert otthont-adó költészet az övé, Zelk Zoltáné, a legtöbbszörotthontalané! Verseiben, legyen tárgyuk, eredetük és jelentésük bármi is a világból, vagy árva önmagából, vétetett bárhonnan is versének anyaga, vágya és reménye: a sok magányból, vagy a ritka örömből, a gyászból, gyász-bénaságból, vagy az ünnep fölhabzott izgalom-mámorából, a neki-kopár világból, vagy a hajdani puszta-szegénység fényéből, viaszosvászon-szagából, kopár füstös mész-illatából, a füstös, meleg, hervadhatatlan apa-szakállból, vagy kis réz-csengettyűs ajtók csengő-kehely-szavának édes zenebona-csillagából, Zugló rózsahavas hajnali kutyái tajték-vicsorgásából, reszkető tajték-csillagot köpő siratódal-vonításából, vagy szeretők földben-lerágódott tiszta porcelán-csontjaiból, a sárga, pórusos csont-jelképekből, vagy füst-sörényű ravatalgyertya-átokból, verseiben mindíg otthont-ad nekünk, nekünk, többieknek, többi-éneklőknek, más-beszédűeknek, más-álmúaknak, más-akaratúaknak, más-iszonyatúaknak, más-gyászúaknak és más-öröműeknek, nekünk, költőknek, barátainak, társainak. Az embereknek! Mert Zelk Zoltán minden nyomorával és gyászával, minden kopárságával és múltjával, minden árvaságával és kietlenben-kivetettségével: költészetében otthonossá tette nekünk a világot. Legalábbis az ő-kimondotta világot! És ezt nem tehette másképp, és ezt nem teheti más, csak úgy, hogy szereti a világot, csak az, aki szereti a világot! A dolgokat, a tárgyakat, a jelentéseket és jelenéseket, a Lét anyagi módozatait és változatait, a létezés alakzatait és ábráit, és legfőképpen az embert, önmagunkat, az embert, akinek sorsúl az adatott, hogy itt és most élje meg életét és halálát, itt és most, ezen a Földön, ezen az irgalmatlan, tűz-szívű árva kristály-sárcsomón, a Földön, mindnyájunk szűz Szülőanyján, mindnyájunk szótalan virágzó, élet-tajtékú, csillagok közt pörgő Temetőjén. Mert Zelk Zoltán, amihez nyúl verseiben, az finoman, lágyan és reménykedően derengeni kezd, valami lágy, párás és illatos lángot ont ki magából, valami foszforos finom remegést, valami egyszerű gyermeki fényt, valami köd-álmú könnyű derengést: a tárgyak, a dolgok, a lények, az asztal, a szék, a falak, az állatok, a növények, s vers-beli emberei is valami elemezhetetlen fénybe vonva, valami magányosan fénylő egyszerűségbe, sugárzásuk a titoktalan és álmátkereső emberé. Amihez nyúl, az pórusaiból és tömött, kötött anyagából laza fényt küld feléje, felénk, s ez is csak úgy lehet, hogy Zelk Zoltánt, minden árvasága és elveszettsége ellenére a dolgok vissza-szeretik! Mert a világ vissza-szereti őt, a Lét visszaszereti az őt gyöngéden és finoman-szeretőt! Sok mindent kimondott és elmondott már Zelk Zoltán költészetében, sok szép és okos és bánatos szava volt már a világra, valamivel mégis tartozik nekünk! Tartozik nekünk gyerekkorával! Valamivel, amit a magyar költészetben még nem mondott ki senki! A hajnali-gyertyafényszagú tétova rózsa-hajnalokkal, viaszgyertya-illatú, párás alkonyi csönddel átitatott rejtelmekkel vemhes, kamilla-tejútak fehér gyászával, cicfarkokkal-felgöndörödő, zsíros zöld gyapjúval befolyt a kerítés-melletti gacsos öreg bodzafák illat-füstölgő ikratányér-merengésével és zöldpettyes árnyékával buján benőtt kis templomudvar magányával, aranyfoltos, duzzadt, fényfüstös nyári csendjével, mikor a hegyek felől sasok kiáltoznak, rókák sírnak és medve bömböl a vérpárás láthatatlan csillagok felé. Azzal az udvarral, amelynek krizantém-lobogásos és gyertyaárnyéklüktetéses estéi és jelenései között sárga tyúkok kaparásznak, öreg isten-szakállú kecske mekeg és a piros rózsafüggönyszakállú kakas kukorékol. Tartozik nekünk az ősökkel és a temetőkkel, a csontokkal és a kék álom-kiáltásokkal. Azzal, ami nincs ott a csodálatos Bródy Sándor kövér bársonyerjedésű, nehéz érosz-füstgomolygású, aranylánggal átitatott és rózsalánggal átvérzett írásaiban, sem Pap Károly, a lobogó szent próféta istenfényű és jelenés-átkú arany-vulkánkitöréseiben, a füst, a láng, az arany vásznai és szakállai közé beszőve, sem Azarel finom bársonypor-illatú, finom csipkepor-illatú, finom alma-illatú szobáiban, sem megváltást-hívó tajtékos árva énekeiben!

A mesét-nem-akaró költő magánya^*

Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a babitsi fehér tigris miatt, a fehér szőrét hullató vedlett Fehérfogú miatt, aki belopakszik magányos éjszakánkba, hó-pamacs lépteivel és dér-csillag lépteivel nappalaink kopár kúszaságára lép, és hideg nyálát rácsorgatja a Föld repedezett, pikkelyes sárga növényhalállal beszőtt és növény-rothadékkal kiszakállasodott szívére, és fehér szőr-rózsa lépteivel és kék üvegrózsa lépteivel virrasztó tiszta szívünkre lép, szerelemmel-fohászkodó, halállal-osztozkodó szívünkre lép, és fekszik vedlett szomorú városokon, virágtalan kopasz falvakon, márvány-tébollyal kivirágzott falusi temetőkön, toporog a halottak kegyetlen sárga csontjai fölött, topog fehér meszelő-ecset lábaival kihalt sok Emberiség értelmetlen és kevélytelen csontváza fölött, a kihalt és földtől megzabált, szürcsölve a földbe-szippantott állat-történelem virágtalan, szagtalan, csont-története fölött. Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a mítosz-nagy, legenda-óriás, apokrif-mérhetetlen Tél miatt, aki földrészeket ölel át hóból-gyúrt iszonyat-karjaival, és kan-ágyéka a jég meredése és szeme pupillátlan, eres, buborék-szőlőfürtös zöld jéggolyó, és fújása halotti köd és végtelen zuzmara-felhő, és lihegése, nehéz orrlik-fújása arcunkra-omló és szívünkre-omló vak fehér halál. És harapása, dacos szívünkbe forrt jég-harapása: hulla-lánggal átragyogó jégcsapokból font töviskorona elesni-nem-akaró szívünkön. Zord idő a miénk. Háborúk, gyilkolások, bosszúk, orv-lövések, árulások, üldözések, menekülések, elfogások, gyilkos, fehérfüstű pisztolydörrenések, kivégzések, véres öldöklés-föllángolások, megfeszítések és megaláztatások, kegyetlenségek és elhurcolások, revolverek, puskák, gépfegyverek, ágyúk, aknák, bombák, tőrök, mérgek, kábítószerek, bakszagú és hermafrodita-szagú virág-dühök, csődör-röhögésű és kanca-habzású virágviharok, törések, zúzások rombolások, tébolyok, ámokfutások, szeszek, elhagyások, leverések, vallatások, fölkoncolások, elégetések, agyonverések, csontvázzá-fagyasztások, szögesdrót-ketrecbe zárások, erőszakok, hit-hullások, éhség-támolygások, meggyalázások, letiprások, megerőszakolások, sírások, hörgések, sikolyok, zokogások, hódítások, menekülések és elbújások, önkények, nagyképűségek, durvaságok, léhaságok, elkurvulások, elbutulások, elgyávulások, tarkólövések, elgázosítások, titkos asszonyemlő alá bújások, véres asszonyágyékokban fuldoklások, ribanc meztelenkedések, ringyó vígasztalások, lárva-lét és vak pusztulások ideje a mi időnk, mint egyetlen halállal-virágzó kegyetlenség-hömpölygés, történelmünk halálból és megaláztatasból szőtt, gomolygó idő-szőnyege, amelybe belefonódtunk jajgatásunkkal és átkainkkal, virág-reményű és kő-mosolyú csontjainkkal, töprengő és hősi életünkkel. Mit akarhat és mit-tehet a költő eme időben, a hit-tékozlás és élet-tékozlás idejében, a hitetlenség és hittelenség, az ember-sokasodás, élet-fölhabzás, féktelen vad lét-virágzás idejében, az ember-árulás és a Földgolyó-teljes-halálra-várakozás idejében, a rémület és remény idejében, a reménytelenség és kitárúlkozás idejében? Mert jaj, ez a mi időnk, ez is a mi időnk; mert jaj, ez a mi századunk, ez is a mi századunk. Vagy más, az ennek-ellentéte más? A tiszta lángolás és termékeny lobogás? Vagy más, az ennek-ellensége más, a megállíthatatlan kitárúlkozás és akarás, a hihetetlen-nagy termékenység, csodás megvalósítás, a mámoros kutatás, építés, tervezés, folytatás? Vagy ez hát a Történelem, a kettő-együtt egy-alakzat, az anyagban építkező idő fénye, könnye, csontváza, virága? Az anyaggal magát mindíg-megformálni-akaró idő, az idő végtelen húsában virágzó akarat anyag-lángja, szilárd pórusos lobogása, végtelen gömbhéj-fonadékokba fékezett tüze, kristály-kötések mögötti őstűz-ropogása, a szőrös és eres és likacsokkal-lélegző anyag-akaratba zárt őstűz Töredék-történelme? Az Emberiségé? Az Anyagé? Az Ismeretlen Akaraté? Az anyag egy módozatáé, amely virágzik, pusztít, pusztúl az Időben? Mire készül a Jövő és mit készít nekünk a Jövő, az ismeretlen, és éjszakánkba óriás foszfor-vonalaival mégis kirajzolódó? Utódaink magzatainak bölcsőt, vagy emberiség-mindenségünknek óriás üvegolvadék-koporsót? Jaj, hittük-e, társaim, barátaim, hogy ilyen szorongásban, mámorban és konok lobogásban szárad el ifjúságunk? Ifjúságunk, a gyermeki virágkoszorús, a csikó-kedvű, a kimondhatatlan-felelősségű, az alíg-játékos, az új történelem örökké visszagördülő sziklakövét mindíg-újrahegyrecipelő? Somlyó Györggyel nem egyszerre, mégis egy-időben voltam fiatal költő, bár ő túl volt már a kezdés mámorán, vacogásán, szorongásán és szent hitén, az első megmutatkozás és pucérra-vetkőzés szűz rémületén és fojtogató áhítatán, amikor én első verseimmel verejtékeztem és gőgösködtem az öregebb költök előtt és tilalmat-nem-ismerő víg, vad, Dózsa föld-arcú és kő-illatú parasztjainak kiegyenesített kaszáit énekelve villogtató és Petőfi meg-sose-száradó, elszakadt véres ingét, pikától fölszakított, fejszétől meghasogatott szent véres ingét dacos, vidám, jövőt-sugárzó szívükre szorító ifjú társaim előtt, rég túl volt már a gyötrelmes kezdeten, a gyalázatos és komor kisebbségi érzésekkel keresztűl-kasul-szőtt első állapoton, ha ugyan érzi, vagy érezheti költő fia költő azt, amit a mályva-leveles, bürök-ernyős, kutyatej-illatú faluszél zöld csöndjéből, a nemrég még csendőrkalap-kakastoll árnyékával elkékülő nehéz szegénység szégyenéből kitántorgó költő-kamasz érez, a megmutatkozás szent kábulatát és dadogó nyomorát. Igen, nem egyszerre, mégis egy-időben voltunk fiatalok, költők és reménykedők, költők, várakozók, bár az apa: Somlyó Zoltán fekete-habzású és hajnal-tántorgású, angelikagyökér-szagú és hajnal rózsaembrió-szívverésű, halott-erjedés-szagú és kék bársonymellény-fényű, aranybánat-ketyegésű, tajtékos asszony-ágyékszőr-illatú verseit már kamaszkoromban együtt olvastam Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Babits Mihály verseivel, a halállal-titkosakkal, az ősi párduc-hörgésekkel beszőttekkel, a Krisztus vérével lefröcsköltekkel, az elmetszett véres torokból sípolókkal, a shakespeare-i zöld eső-szakállúakkal, a vadrózsabozont-őrületűekkel, az Alföld deres fekete csöndje fölé hajló Kérub forró szárnytolla-bozontjába búvó nietzschei rettegőkkel. Ha visszalapozok az időben és emlékezetemben, az 1944-ben írt s csak a háború után megjelent Arion volt az első Somlyó György-vers, amit olvastam, ez a kalózok közt, kalózhajón, kalóz szelek kényén, kalóz sors sodratán vettetve, kalóz-időben fogant és megszült zengő kiáltás, büszke vállalás, tiszta áhítat, a fogadj magadba, dal! te tünde és el sosem tűnő vágyú fiatal vágyakozás, ez a mítikus példájú és klasszikus-előd-álmú vallomás a költészetről és önmaga költészet-hitéről, a költő szent és céltudatos tébolyának, tébolyok izzó tajtékörvénylése fölött átnyargaló kocsonya-angyal-lovának lovas-éneke, tiszta hite; a forró pikkelyes kristály-örvényeken átsuhanó, vihogó, hökkent csődületen virágszívvel győző és zengő arany-szájjal hódító költő fontosság-tudatának, léte fontosságának himnikus dala. Huszonkét éve ismerem Somlyó Györgyöt, a költőt, olvasom huszonkét éve verseit, figyelem költő-sorsa fordulóit, kilátóit és emelkedőit, nagy-szétágazású és gazdagon-szétereződő munkásságát, hiszen tanulmányai, esszéi, versfordításai és költő-arcképei költészete szervezetének szolgálatában működő elemi értékű életszervek, s most látom újra, visszatekintve a termékeny időben, hogy ma is és tegnap is az arion-i vágy, az arion-i példa, a halhatatlan delfin konok és boldog lovasának példája nyargal a lobogó őrűlt habokon, a hánytorgó és tántorgó elemeken Somlyó György költő-szíve előtt. Mert aligha van költő kortársaink és barátaink között, aki ártatlanabbúl és természetesebben hitt volna és hinne ma is, e zord és végzetét-váró időben, aki gyermekibben és ámulattalanabbúl hinne a költészet ünnepében, a költészet egyszerű és természetes fontosságában, a költészet mindent-túlélő ajándékozásában, a költő természetes megmaradásában és fönnmaradásában, mint Somlyó György, a költőében, akit ha vicsorgó zöld hab-fogsorok közé taszítanak, megkapja hitéből, vagy küldetése érdeméből megváltó halát, vigyázó, megmentő szent delfinét, aki fölbukkan a lángoló kristálytűz-homályból, hátára kapja, s a lobogó zöld kristály-őrület örvényeit átszelve, óriás hab-szoknyát, ősz buborék-rózsacsokrot húzva maga után, a jövendő partjaira viszi. Honnan hát ez az ártatlan tiszta hit, ez a gyermeki teljes és természetes meggyőzöttség, ez a mindíg-tevékeny szép hiszékenység, ez a folyamatos ünnep-várás és ünnep-öröm? Hiszen ha Somlyó György verseinek pikkelyeit letépjük, ámulattal-erezett és reménység-púpokkal tekervényezett mészhéját összetörjük, a meztelen véres versszervezetből, a hámok, bőrök, rétegek, burkolatok és héjazatok alól, az izmok közűl, a hús likacsaiból, a szervek homályaiból, a csontozat és az erezet, az idegzet pórusaiból és rostjaiból magány szívárog, magányosság füstölög lágy fodrozással, a magány fehér gőze száll, a magányosság kék párája füstölög. A magányosságé, és nem a reménytelenségé. Mert hittel és reménnyel átszőtt költészet Somlyó György költészete. Somlyó György érzi, látja, éli, tapasztalja a világ vonzásait és taszításait, választásait és odvas repedéseiből gőzölgő rózsapiros pokol-füstjét, érzi és tudja az időt, amelyből vétetvén született, s énekelve fölnövekedett, érzi és tudja a lét undorát, nyomorát, örömét, homályát és sóhaját, de a csontokba kristályosodott magányt, léte magányát a világ-tűz, pokol-füst, zöld növényi láng, kemény kristálylobogás, bársony állat-öröm nem tudja kioldani. Talán ezért van minden odafordulása, minden megkeresése, minden hódolása és tárúlkozása, talán ezért van, hogy vigyázó szemével a szélrózsa minden irányába kutat a világon, keresvén költőket, csillaglángokat, kortársakat, hogy eredendő magányát velük megosztva, létükből a lényeget kifosztva, fölmutassa birtoklása kincsét, újra-teremtő munkája fénylő gyümölcsét, tiszta fürtjeit. Talán ezért fordúl mindenkihez komoly áhítattal, aki élni segít, s arcán átragyog a feléje-fordítottak fénye, mint könnycseppen a napfény, mint a petróleumlámpa aranytoll-lángja gyermek-szívünkön, hogy szívünk nagy árnyéka ott lüktetett a konyhafalakon óriás kék rózsa-ütéssel, míg odakint kövér nehéz hó zuhogott a nádtetőre, szederfára, kapor-csontvázra, kútkerékre, kerítésre, ólra, kakasra, kutyára, rothadt dália-fej büdös tengeri-rózsa-tollazatára, a tetszhalott országra az isten végtelen csipke-szemfedője, a menny fehér halotti szalmája zizegve és ropogva. Somlyó György mesét is azért ír a mese ellen, mert mesét szeretne hallani újra, gyermekkori szent mesét, liliomos láng-köpésű sárkányfejeket levágót, hétsingszakállú törpét, a földbe-parancsolót, óriás-egyfogú boszorkányt, a tűzbe-rohasztót, az ártatlanságot-fölzabáló farkas hasát fölmetszőt, a bakkecskeszagú ördögkirály véres és taknyos szakállát megcibálót, tündérek, boszorkányok, manók, törpék, sátánok, szellemek vad büdös csőcselékét elűzőt, mesét, aranyvirágot lépő lány arany-harang énekét, a legkisebbik fiú tiszta szép szavát, a mindíg győztesét, a táltosló-lovasét, mesét, igazságosztó, bűnt-legyőző, bánatot-elűző, a magány kristályaiból szívünket kioldó mesét, a jó szavát és a jó erejét, nem a tébolyét, bánatét, nyomorét, nem az elfogúltságét, a gyűlöletét, előítéletét, hazugságét, önteltségét, hamisságét, gyalázatét, cédaságét, nem a bűnökét, butaságét, gőgét, közönyét, nem a romlottság és paráznaság, őrület és garázdaság, hitetlenség és öntelt kakaskodás meséit, nem a szélhámosság és tökfejűség mocsár-szövevényes és lidérc-büdös meséit, nem kis kappanok, kígyófejű herélt kakasok forró mirigytrombita-kukorékolását, ágaskodó törpe-rikácsolását, nem a majom-hermafroditák lázas makogását, de föloldó igazi mesét, a jó szavát, a jóság erejét, amely szívünkre hull, mint a szűz fogantatásban isten ember-istent teremtő lángja, láthatatlan szent magja a szűz anyaméhbe, a szűz szent petére. Zord idő a miénk? Zord és pusztulással-vemhes. Zord idő? Talán nem zordabb, mint a történelem más idői. Óriás szőrbuborékjában, lázas vemhében talán nem is a halált hordozza, a fém-szívű fémmagzatot. Talán a legszebb emberi jövő kristálysugárzó magzatát hordozza szent méhburkában a Jelenidő. Mit akarhat és mit tehet a költő ebben az időben, az Idő jég-örvényeiben? Mondja a magáét, mert hisz a jóságban és a teremtő tisztaság megváltó erejében. Énekel a tűz örvényeiben, mert énekelni kell, kifogyhatatlanúl, mert ártatlanúl és tisztán hisz az ének szűz erejében, beszél a világegyetemről és önmagáról, beszél önmagáról és reménye akaratáról, s várja szorongó tömény várakozással és lángörvényű vágyakozással, hogy embertársai figyeljenek szavára, hogy az Emberiség körűl-ülje őt, hallgassa titkos tiszta énekét, hallgassa benne önmagát, várja, hogy a lét dolgai, alakjai és alakzatai köréje-gyűlvén, hallgassák szavát, mint a megtestesült Igét, mint a Prédikátor szelíd szavát, hallgassa benne a lét önmagát. Mert a létről a létnek csak az ember tud beszélni. Emberen-innen és emberen-túl néma a lét, bármennyi hangon, akárhány nyelven beszél is magának. A lét önmagában önmagát nem érti. Önmagában néma és magányos. Beszéde csak az anyag virágzása. Azontúl csönd van és kitaszítottság, azontúl csönd van, a magányos dolgok halmaza, szövetsége, keringése, egymáshoz-kötöttsége; a sötét űrben gömbalakzatok és gömb-halmazok magányos derengése; a csönd kockái, gyűrűi, idomai, tartályai és buborékjai lebegnek egymás mellett egymáshoz-szótlanúl. Mert önmagát hallani süket a Mindenség. Mert mindenség-nyelven csak az ember beszél. Azontúl a Mindenség önmagának hallhatatlan. Csönd van. S a Mindenség önmagába-halmozott dolgai, egymásra és egymásba-halmozott alakzatai izzanak, lángolnak és ragyognak.

Az örvénylő-szívű vándor^*

Verset már írtam róla, tizenöt évvel ezelőtt, ifjú, lázas, lángoló, gyötrött és mégis virágzó sorsunk együtt-futása idején, írtam róla már verset, játékos és szomorú éneket vacogtató magányunk és fekete kiszolgáltatottságunk idejében, lénye rejtelem-árnyékú virág-áhítozásáról, a szív forró zugait füstpamatokként benövő és bebodrozó szorongásairól, búvópatak-létéről és harangkondulás-egyszerűségéről, de hogy verseiről írjak, módot rá csak most adott barátom, a költő, Kormos István. Meg vele 1946-ban ismerkedtem, a kamasz-költő a legény-idősebbel, máig egyetlen verseskötetét, a Dülöngélünket is ekkor olvastam, ezeket a virágléptű sorokat, a hajnali virágos mezők harmatával csillogó, piros csikó léptű és bársony-csengettyű csikó-nevetésű, tejes zöld kalász illatú és a kemencéből frissen kihúzott kenyér forró boldogság-szagát sugárzó verseket, a bethlehemesfiúk küszöb-előtti téli toporgásához hasonló verseket, amikor a szines papírból és fából ragasztott istállóban gyertyaláng lüktetett a havazásban, s a papír-barmok, papír-háromkirályok, papír-Mária, papír-József mosolya rózsaszín csillagként sugárzott, s hó-csillagok olvadoztak rózsapirossá fagyott kezünkön. Aztán hosszan hallgatott a költő, játékosan és tréfásan hallgatott, tréfás bújdoklásban, búvott előlünk és a teremtő költészet elől, mint aki búvik önmaga elől, mint aki ifjú önmagát odahagyva a tétova tevékenység élő zöld kötelekkel beszőtt dzsungelébe menekűl, s ott csörtet fuldokolva; ott vándorolt a zöld-lombú évek kék-párás, zöld-ködű dzsungelében, örvénylő szívvel, mint önmaga-űzte szarvas, néha ki-kidugva a füstölgő zöld levélpikkely-kötegekből fejét, s eltűnve újra, alábukva a párázó őshomályban, hogy csak az eres zöld levél-örvény maradt utána, zöld pára-csönd, s a mohában a harmatos patanyomok. Dehát mi történt? Megfagyott az ének, vastag mohás dér lepte be az arany csikónyak-csengőt, összetört a betlehem-papíristálló, s a Kisded piros papír-arcán fölolvadt a festék, szétfolyva, mint a vér. Mi, társai és barátai vártuk és szerettük, mert tudtuk, tréfás költő-némasága mögött a pokolig lehasadó szakadékok tátonganak füstölögve, arca gyűrt és májfolt-pontokkal, rózsapettyekkel behálózott kéregmozgása alatt az eleven erős tűz hánytorog forrva, tudtuk, hogy önmagát meg nem kerülheti, mert ez a törvény. A Boldogság legenda-szigetét kereste ő is, mint mindannyian, az ősember-idő kő-szigonyai elől menekűlt, vagy a teremtő kegyelmi állapot elől? Vagy titkos anyja kihantolt csontjai elől, a csontkéreg-csillagok elől, vagy a bánat elől, ami mint az őszi köd ruhánkba, szívébe szívárgott, s ott liheg gyapjával és hidegével, hogy vére melegét kifossza? Feleletet erre ő adjon, Kormos István, válaszoljon hát megújult költészetével, új verseivel, mert a költő egyetlen hiteles válasza csak a vers lehet. Mert minden más hazugság, minden más reménytelen, minden más fölösleges. Költőnek élet, szó, szerelem, csönd, háború, vérzés, halál vers nélkűl reménytelen, vers nélkűl fölösleges. Akkor inkább a föld! És válasza milyen hiteles, milyen pontos! Mert új verseiben mennyi sugárzás, lemondás, mennyi múlt-ismeret és önismeret, a kegyelem hívása, a Háromkirályok megváltót-hirdető, figyelmeztető, kemény bot-koppanása, hitetlensége előtti konok topogása, szakállas ajándék-szava, mert új verseiben a kiszáradt, sárga, zománcos csontok elmúlás-szava él, a magányosság köd-harangja szól, mert pányváit piros szívekre dobva átvonszolódott a halál-tengeren, a csontok, gyökerek, kukacok tengerén, mint piros csikóhalaktól húzott mese-fiú, mint ágaskodó rubint-kérdőjelekre, piros csikóhal-fejükre hurkolva a bánat köd-kötelét, s most, újra a parton, a virágzó léttalajon lihegve, új verseiben piros és kék és ezüstös krétavonalakkal berajzolta a hűtlenűl-elhagyott időt, hallgatása térképét rajzolva meg ezzel, beépítve húsz év gyötrelem-csöndjét tiszta, bűvös szavakkal, hogy tudjuk, a színes krétavonalakkal megfent szivárvány-ív alatt nem a csönd élt, de egy örvénylő szív bolyongott, mint lüktető, cikázó piros tűzpont a sárkánygyomor-éjszakában, mint a szegényasszony fia a földalatti sárkány-országban, hogy a csönd-pokol kapuját megtalálja, s a némaság-túlvilág kapuján kilépve szóljon: Embertársaim, elmondanám nektek, mi történt velem.

Néhány szó Kiss Benedekről^*

Először egy gépiratos, kiadást-áhító antológia szereplőjeként ismertem meg Kiss Benedeket, s szívem föl is szikrázott nyomban zöld-lángú, tajték-léptű csikó-indulatosságától, vídám és nyers és ficánkoló tavaszi kedvétől, lobogó kék indulatosságától, ami még a homályosabb-belsejű, egymásba-tört titkú, kúszán összenőtt kristálybelsejű, vak kőráncosabb-hámrétegű kép-egymásrahullásokat, pala-rétegeket, érzés-tömböket is átvilágította tiszta lángjával és örömével, s láttam azt is rögtön, hogy ha hasonlíthatom azt az antológiát egy kerékhez, költőit a kerék egy-egy küllőjéhez, láttam azt is, hogy ez a küllő, Kiss Benedek költészete, másfajta fából van kifaragva, valami jóillatú tiszta rózsafából, jószagú rózsás anyagból, kemény-erezésű, rózsapórusú tiszta fából. És most, hogy itt, asztalomnál ülve lapozom ezt az érzékeny vers-köteget, s olvasom újra és újra a verseket, Kiss Benedek verseit, néha megpihenve, hogy nézzem: a nehéz higany-ütésű télutói eső kék higanyporral füstölög a zöld-orrú fekete faágakon, mert hát csak eljön a tavasz!, nemcsak szememmel látom, de érzékszerveimmel is érzem és fülemmel is hallom, hogy a költészet tavaszi kedve nyargal zöld lovon Kiss Benedek verseiben, aranyfüttyű tavaszi szél tekereg, s hallom a virágos zöld ló zöld pata-kopogását, virágzó nyerítését, toporgó tavaszi kedvét. Verseiből külön kiütnek, mint nagyobb szív-ütések a folyamatos szív-munkából a kemény-erű, aranycsengettyű-lángú, tomboló-kedvű képek. Ilyenek: kidagadnak a felhők, az isten fölcsipeszezett fehérneműi, aztán: Billeg aranyló vadkácsamítosz, halzsírzománcát töri a tónak, aztán: verjed a húrt, vörös hólyagokká gyűljenek ujjad hegyén a hangok, aztán: pentaton kancák szájában hathúros gyeplő, meg az ilyenek, s fésű voltam hajnalig a hold aranyhajában, vagy csilingelések rézcsikói, vagy: mint kígyónyelv lökődsz felém, bénító nedvek nyelved hegyén, vagy: Ezüstpáfrányt vedlik a tükör, vagy: Szememben alkonyi ég bánata piroslik. S friss tavaszi szag járja át szívemet, a havat levedlett szél suhogó páfrány-illata, a fű zöld illata, aranylángöröm. Mert Kiss Benedek indulatos, dacos, toporzékoló, jókedvre-vágyó, bársonycsikó-kedvű, tavaszra-vágyó, tavasz-sejtelmű költő, az, aminek lennie kell sorsa kezdetén, felelősségét-kereső, jelenét tudni akaró, jövőjét vállalni akaró költő, akiben van ugyan hajlam a világ misztikusabb magyarázatára, a dolgok és összefüggések lázas fölkutatására és kibogozására, a dolgaival és jelenéseivel színesen és véresen egymásrahulló lét lüktetve, dadogva elmondására, mégis érzékeivel és ihletével érzi és éli a szent anyagot, a virágzó világot, a színeket, a lángokat, a ragyogásokat, a lényeket, a virágokat, szerelmeket, a kalászokat, az alkony véreres rózsaóriás-szemét és az aranyfogsorú csillagokat. Kiss Benedek színeiben, illatában és virágzásában látja és érzi a léte-környezete világot, finom vers-bánata és tiszta töprengés-magánya ha föl-föl is erjed puha kék füstjével, hogy átitassa a vers-csöndet, a lét-szövetet, nem több az, mint a fiatal szív dacos és türelmetlen lobogása, valami könny-keresés, mert azt is szeretné, a könnyet és az iszonyatot. Majd eljön az is! Képei, vers-lényei, vers-létezői pontosak, színesek, eredendő színükben és alakjaikban jelentkeznek, szinte szagolhatók és tapinthatók, mint a természet létezői. Világa: ez a kalász és trágya és csont és napfény és gyötrelem és bánat és bor és temető-illatú ország, világa: ez a pusztulásból és megváltó-lázból, tunyaságból és tűz-akaratból szőtt halálgubancú vad történelem, hite: az új-akarás, a türelmetlen és lobogó holnap-várás, emlékezete: költészetünk szent árnyéka, amely a vérző-ágyékú szent rózsalovag Balassi Bálint rothadatlan testétől és illatozó szívétől vetűl történelmet és időt átütve kék lángjával a szívünkre, magába-szőve Berzsenyi és Csokonai, Vörösmarty és Petőfi, Arany és Vajda, Ady és József Attila kék árnyék-lángjait. Jövője? Azt már szívéből kell megépítenie! Én nem is tehetek mást, mint amit tettem: a fiatal szív egy metszetét vizsgáltam most szeretetemmel, az ifjú szív kis rózsakaparékát vizsgáltam szívemmel, mint mikroszkóp alatt: s elmondtam, amit láttam: hogy erős, egészséges sejtek lüktetnek ott, hogy virágzó kemény ereket és érzékeny, tiszta élet-szövedéket láttam, tiszta lüktetést, tiszta nedveket, eleven ragyogást, az élet elemi tenyészetét.

Amíg a földbe kerülünk

Könnyek Ferenczy Béni holt szívére^*

A burkolatról és a burkolat-alattiról^*

A művészetnek nincs szüksége módosító magyarázatokra. Sem közvetítő magyarázatokra. Sem kegyelmi magyarázatokra. A művészetnek szeretetre van szüksége. Rengeteg szeretetre. Kifogyhatatlan szeretetre. Mint mindennek és mindenkinek a létben. A szeretet az a virágzó közeg, amelyben a művészet élni tudja valódi önmagát, az a boldog tápanyag, amelybe gyötrelmesen, titokzatosan és magányosan építkező léte belefúrja szétburjánzó hajszálcsövecskéit, finom kiágazásait, legöngyölített szívókáit, hogy táplálkozván növekedjen és erősödjön, s megvalósíthassa az ősi titkos parancsok, utasítások, jelképek, jelek követelése szerint önmaga teljes lényegét, a másképp elmondhatatlant, az önmagában-teljeset, vagy részletében is teljességet-akarót. A szeretet az az egyetlen pont, az az egyetlen öböl, vagy nevezzük bárminek, az az Egyetlenség, amelyből kiindúlhat a Vizsgálódás, a Kíváncsiság, a Megértő-akarat, a Lényegbe-hatolás, a belső-térképezés és a burkolat-alatti Fölmérés, a Sejtés, vagy boldog Megtudás, vagy még-boldogabb Azonosulás, ahonnan elindúlhatunk, hogy megvizsgálván megértsük a művészeti Dolgot, Tárgyat, Jelet, Jelenséget, Kimondást, Szerkezetet vagy Egységet, hogy megismerhessük a művészeti termék burkolata mögötti, héjazata alatti Jelentést, titkos legmélyén rejtező Akaratot, amely szétlombozván és szétvirágozván megépíti önmagát a műben egész a legfelsőbb burkolatig, a burkolat-pórusokig, a legfelső hártyarétegig és ráncokig; hogy megismervén, vagy legalábbis megsejtvén a lényeget, váljon részünkké az, szellemi szervezetünk hatóanyagává és megváltozzunk általa. Mert minden igazi művészet cselekvés, tehát változtatni-akarás, minden művészet beavatkozás, olyan cselekvés, amely művészi akaratával kényszeríteni akar a fölismerésre, s a fölismerésen át a megváltoztatásra és a megváltozásra. És így a művészet nemcsak ismeretközlés, a látható vagy láthatatlan dolgok rajza, rendje vagy szövevénye, burkolat-váza vagy titkos belső fénye, de megváltáshit a cselekvésben! Valami szent jóakarat. Nemcsak átadás vagy vonatkoztatás, nemcsak kimondás, megnevezés, elhelyezés, sejtelem vagy komor bizonyosság, nemcsak a világ új megvalósulása, vagy a világ rétegeinek, lemezeinek váza, egysége, szivacs-szövevénye vagy korongja, pontja, gyűrűfonata, buborékgyűrűje vagy habtekervénye, de önmagában is minden együtt, vagy a rejtelmes és rejtőző lényeg egyik jelentkezése. De olyan jel vagy jelentkezés, amely minden agresszióra zárva marad, mint olyan ősanyag-golyó, amelyet se széttörni, se szétvágni, se szétolvasztani vagy szétrobbantani nem lehet. Ezért is, hogy a kevélység, a gőg, az önzés, az önteltség és a fölény, vagy a durvaság nem ad hatalmat a megközelítésre, megismerésre, vagy az elpusztításra, megsemmisítésre! Sem a közönyösség, sem az erőszak. Senkinél és sehol. Különösen nem az olyan műveknél, amelyek önkifejtési vagy önépítési módjukban nem azonosúlnak az eddig-voltakkal, építkezési módszerükben, vagy jelentkezési módjukban is mások, mint amihez a szem több ezredéve általában hozzászokott, legalábbis Európában, vagy hazánk képzőművészeti kultúrájában. Mert Schéner Mihály és Halmy Miklós munkái ilyen művek. Szokatlanságuk és önállóságuk persze nem nagyobb és nem titokzatosabb, mint a természet bármely fölbontott és aprólékosan megvizsgált részlete, mint az anyag hidacskákkal, küllőkkel, csapokkal, hártyákkal és lécekkel, közvetítő anyagokkal összekötött rétegei, szeletei vagy szerkezetei, vagy az anyag legkisebb fölismerhető, nem-átlényegülő, zártidejű jele, mintája vagy képlete, mint ahogy minden igazi művészi termékkel egyenrangúan titokzatos, mondjuk egy bogár virágmintás szaglógödrökkel behomorított, kitinpórusos lemezrózsa-csápja, vagy a szem pupilla-ablaka mögött, a mélyben viruló piros vagy zöld korongjának fésűs-szerve, egy pók trachea-tüdejének lemezfésű-falai, a kromoszóma-képlet, a kristály atomszerkezete, vagy a Dezoxiribonukleinsav-láncmolekulák, a spirál-alakúra csavart kötélhágcsók, e sav csigalépcső-szerkezete. És folytathatnám a végtelenig. Hisz még e lemezek, szerkezetek és részletek is tovább bonthatók, ki tudja, talán valami ősképletig, vagy a titkok, kutak, üregek egymásbatolódó végtelen, befejezhetetlen mélységéig, egyre-finomodó végtelenségéig? És nem is titokzatosabb és lényegibb, mint a népművészet alapképleteinek minden-titkokat-magukban-foglaló mintái, mint ez a formákba, kacsokba és képletekbe összesűrűsödött világegyetem. Élet és Halál. Persze a művészi termékek, a művészi termelés dolgai annyiban mások, mint a természet formái és dolgai, hogy nemcsak egy nagy kapcsolatrendszer részei, önállóságukban is részletek, de önállóak, önmagukban-valók, s tovább nem bonthatók, mint ezek a művek is, amelyek most töprengésünk és szeretetünk tárgyai. A két művész, mintha két irányból akarná megközelíteni ugyanazt. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a burkolat, a héjazat, a formák felhámja és bőrözése az elrejtésre való csak, hogy a burkolat csak homály, amely mögött ott rejtezik rétegesen vagy lemezesen, sejtesen, rezgő hullám-hagymafejként, örvényesen, hullámcsomagosan, pontszerűen vagy gyűrűsen a titkos szerkezet, az alap-anyag, az alap-megfoghatatlan, amelynek középpontjában a létezés gyémánt-tengelye ragyog. Mintha mindkettő azt mondaná, hogy a dolgok burkolata, önmagunk és dolgaink burkolata, a mindenség részleteinek burkolatai és a mindenség héjazata csak arra valók, hogy kíváncsi és kutató szívünk és szemünk elől elrejtsék a mindenség lényegét, hogy meg ne tudjuk azt, mert a mindent-tudás egyenlő lenne a halállal, hisz halandó nem istenűlhet, halandónak halál a dolga. Schéner Mihály a képzelt központból, a vágyott centrumból épít kifelé, építkezés-lehetőségeit a végtelenségig megsokszoroztatva, Halmy Miklós pedig minden réteget kivűlről lehántani-akarva a bizonyosság végső jeleit keresi, amelyek talán megtalálhatatlanok. Schéner Mihályt az anyag érdekli jobban, az anyag, amely mindennek forrása, ágyéka, építő-akarata és építés-megvalósulása, Halmy Miklós pedig azt a gondolatot keresi, amelyben és amellyel a lét megvalósíthatja önmagát, amely talán örökre megtalálhatatlan. De egyik sem a nyugalmat, a csöndet. Néha, mintha azt mondanák, hogy a rétegek felülete, gyűrődése, ránca a lényeg, néha mintha azt mondanák, hogy a szín is csak rétegződése valaminek. De sose mondják a csöndet! Mert a művészet a csönd beépítése. A művészet folyamatos mozgás. Nem lehet nyugalom! A művészet az örökös virágzó nyugtalanság, a termékeny robbanások és alakulások, építkezések és lebomlások gyűrűző és szilárd sokasága. A művészet szeretetünk és ember-létünk legszebb reménye, létünk értelmének gyönyörű bizonyossága! Nem vetélkedés a természettel, de emberlétünk legszebb bizonyítéka!

Folyamatok, állapotok, állandóságok építkezések, rejtelmek^*

Most nem az én dolgom elmondani a lehetetlent, megpróbálni a lehetetlent, megkísérteni a természetet, újramondani a teremtést, fölidézni a dolgok angyalait, kicsalni titkos sugárzó lényüket az anyag-homályból, a rejtett legvégső magig, a lángoló keletkezés-csírákig fölhasítani az anyagot, a teremtettség anyagát, a megvalósúltság anyag-állapotait és boldog folyamatait, hogy meglássuk: ott ül zöld izzó lángpikkely-ruhában a lüktető csönd-szárnyú Állandóság, ott ül zöld fényredős ölére a mellkason át előre-hajtott égő szárnyakkal a lüktető Marandandóság, s tűzhálókesztyűs kezei ágyékán egymásra-hajtva, mint csipkekesztyűs kezek, arany-gömbláng szemhéja csukva, s mosolyától átfénylik zölden a rétegekben, hártyákban, szeletekben, tömbökben, burkolatokban, fedő és fedett felületekben föléje és köréje épülő anyag, létünk és lehetőségünk anyaga, virágzásunk és jövőnk anyaga, múltunk és képzeletünk anyaga, végzetünk és sejtelmünk anyaga, irgalmunk és bűnünk anyaga, elítéltetésünk és megváltásunk anyaga, halálunk és föltámadásunk anyaga, létünk anyaga, a testünk térbeli határfelületei alatt élő, lehetőségünk anyaga, síkja és gömbje, a tér, amely kiterjedésével és változásaival, állandóságával és építkezésével önmagát mondja és az időt teremti, s amely hideg üregébe kéri vissza majd testünket, a belőle-kivirágzottat, az érte is halandót, a miatta lehetetlent. Most nem az én dolgom a teremtés részleteinek, kéreg-szeletes, egymásra-halmozottan-épűlt héjszerkezet-tömbjeinek, kivirágzásainak és elvirágzásainak részlet-fölépítése, megszerkesztés-kísérlete, kimondás-végzete. Dolgom csak annyi, hogy elmondjam: jelentkezett újra egy társunk és barátunk a művészetben és az időben, akit nemcsak megigéznek, de meg is gyötörnek a teremtés rejtelmei, a lét állapotai, folyamatai, állandóságai, építkezései és befejezetlenségei, hogy elmondjam a teremtésnél gyöngébb, de az elmúlásnál gyöngédebb szavakkal, mert minden művésznek szüksége van a gyöngéd szóra, a szív-verés-tiszta szóra, a vérpályák vérsuhogásával azonos élet-építő, lét-folytató szóra, eszmélkedésünk fő-ereiben és kapillárisaiban, tudatunk rejtett gödreit és felület-alatti formáit behálózó hajszálér-szövevényeiben keringő tiszta szóra, hajszálcsöveiben áradó boldog szóra, hogy elmondjam: ez a művész, akit kíváncsivá tettek és meggyötörtek az anyag állapotai, az anyag rücskei, gyűrődései, ráncai, akit a tűnődés és bánat keresztjére feszített, a magány és öröm-szálkás fájára szögezett az anyag gyötrelme, akit megigéztek és próbára késztettek, kísérletre és válaszra, részlet-fogalmazásra és meghódításra, újrateremtésre és folyamatos keresésre, boldogtalan kutatásra és boldog következtetésekre az anyag állapotai, a kivirágzások, tér-állapotok, tér-szerkezetek, anyag-építkezések, anyag-rétegek, a szeletek, héjak, a modulok, jelzések, alakok, a táj lenyomatai, a sávok, származtatások, monolitikumok, jelzések, szaggatások, szaggatottságok, gyűrtségek és gyűrődések, a dimenziók, a függőleges és vízszintes viszonyok, a szent koordináták és koordináta-rendszerek, a tér hajlásai és ívei, a gömb, a szöglet, a kocka, a hasáb, a henger, a kúpszelet, a kúp, a mértani alakzatok, a kristályformák, az idomok, szerkezetek, a téri szituációk, a különállások és egymásmellettiségek, a kivirágzó és fölhasított felületek, a defloreált szűz sík, a szűzhártya-sértetlen sík tér föltépődései, a felület hártyái és módozatai, a formák a síkban és kivirágzások a síkban, a kiömölt és kiömöltetett dolgok, a kigyűrődések és kicsúcsosodások, hámok, bőrök, kérgek, lapok, a síkból térszerű kiemelkedés, a tömb, a tömb a síkban, a tömb egymásra-halmozottságban, a szálkás, hengeres, kúpos, csipkés, szögletes, hasábos, fonadékos, rostos, gömb-halmazos, kockás, síklapok-összege, golyó-halom tömb, akit töprengésre és meghódolásra késztetnek az elemi jelek és fölbomlások, akit kutatásra és megszólalásra izgatnak az elemi nyomok, mert keresni kell a dolgok jelentését, mert ez a jelentés-keresés létünk egyik legszebb föladata és jelentése, mert nem lehet kalitkába zárni a dolgokat, mert a lüktető, dagadó, fölfúvódó, szétrobbanó dolgok eltörik, föltépik a rácsokat, drótokat, pántokat és huzalokat, mert a dolgok lebegni és ragyogni akarnak, belsejüket kiökrendezni a térbe, mint az érhálóhártyagömbbé fölfúvódott mélytengeri halak zsíros és véres szerveiket a levegőn; hogy elmondjam: ez a művész, aki most kimutatja nekünk magát műveiben, mert a művészet elemi vágya a kimutatkozás és föltárúlkozás, elemi kötelessége és elemi joga, hogy elmondjam: ez a művész, így, töprengéseivel és kutatásaival, anyag-vizsgálataival és anyag-építkezéseivel, anyag-könyörületével, mégis az emberszív elkötelezettje, nemcsak az anyag teremtettje és megbűvöltje, de az anyag értelmének, életének és szerkezetének vizsgálatával, az emberlét síkjának, terének, állapot-környezetének, bolygójának, mindenség-helyének vizsgálatával, a természet akaratának kifejezési formáit kutató gyötrelmével az ember önismeretének és lét-ismeretének megismerésére, mindenség-környezetünk rétegvizsgálatára vállalkozott. Mert a mi emberi szívünk nemcsak a ragyogásé, de a rejtelemé is. És a mi emberi értelmünk az emberlét jelenlétének értelmét és föladatát, küldetését keresi a természetben. És fölfogni és megérteni akarja azt a helyet, azt az anyagcsomót, anyagpont-halmaz-szövetséget, ahol és ahová élnie rendeltetett, az anyag titkos tiszta mélyét, amelybe majd jajgatva elmerűl. Schéner Mihály, akinek művészete a síkból egyre-inkább a háromdimenziós-térbe épűl át, akinek művészete a sík térből a plasztikus tér szerkezetei és megvalósúltságai felé nő, akit megigéznek a sebek a vásznon, a rücskök, varratok, gyűrődések, hegesedések, a vászon szülése, mint a szent szülőnyíláson kiömlő és kitóduló magzat és placenta, az anyag rétegeit akarja egyre inkább megépíteni egy anyag-pont-centrumból kifelé, a végtelenségig-kapcsolható és sokszorosítható pozitív építkezés törvényei szerint, amely a tér minden irányába egyformán folytatható, a fedő és fedett felületek halmazát egymáson, a mag fölött, így építve meg képzeletben a végtelent és műveiben a töredék-végtelent, mint egy tökéletes, vagy itt-ott kicsúcsosodó gömböt, természetesen képzeletbelit, amelynek belső anyagpont köldökétől gömbhéj-szeleteivel minden irányban szétsugárzó biztonsággal épűl a gömb maga, a gömbkéreghártyák egymásfölöttiségének végtelen sokszorosíthatóságával és tágúlt héj-folytatásával, ha itt-ott gömb-kicsúcsosodásai kinyúlnak is a gömbtérből, de ráépülő vízszintes szeletgyűrűi végűl is kiegyenlítik a gömb föltolúlt csigaszarv-fölgyűrődéseit. Ha a valóságban talán nem is, képzeletünkkel így is fölépíthetjük a végtelent. A végtelent, az égitest-világegyetem és az embrió-emberiség hártyakéreg-magzatburkát, létünk helyét és anyagunk teremtőjét és temetőjét, sebhedett szívünk gömbsír-csillagát. És mondhatja ő, hogy a szín a dolgok elkendőzésére szolgál csak, a lényeg elfödésére, mondom én válaszul, hogy végtelenig színes befelé a lét, a mélye felé, befejezetlen végzetéig az anyag, hogy a szín az anyag szervezettségének állapota, az anyag lényegének állapoti része. Mert igaz, a szín csak a felületen mutatja tisztán magát, s a tűzben és az áttetsző anyagokban, s a burkolat alatt sötét van, a burkolat alatti rétegekben sötétség rejti a színeket, de a színek ott is vannak, a dolgok, részlet-állapotok, rész-életek, lüktetések ott is színesek, mert az isten szívében, a teremtés szívében, a természet szívében, az anyag belsejében, a kéreggel-bezárt belső homályban a színek láthatatlanok gyarló szemünknek, de ha át tudunk látni az anyagon, ha érzékeny tiszta szívünkkel lebocsájtkozunk az anyagba, mint egy bronhoszkóp-vizsgálócsővel a vonagló, hörgő emberi test belsejébe, az élő bronhusba, a csővégi apró villanykörte fényrózsa-gömbjétől megvilágítottan ott láthatjuk a lágyan lüktető, finom vérerekkel-beszőtt hártyákba csomagolt verdeső rózsakék anyaghalmazt, a vércsöpp bársony buggyanását, a hártyás, eres, szivacsos, vonagló anyagot, amely lángol és lobog és örvénylik zöld és kék és bíbor és lila és sárga és narancs tűz-örvényeivel, láng-gomolygásaival, eleven parázs-kupacaival. Ott láthatjuk az eleven kráter szívverés-hánytorgását, a hörgő tűzpikkelyállatot a vonagló ember-kútban. Mert a felület alatt sötét van, de a felület alatt szín-örvénylések lobognak, lángok, embriók, temetők. Mert a felület alatt a homályban a színes lét folyatódik és lobog, nem a fekete csönd. Miért is mondom ezt? Hiszen a fölbontott emberi test, állat-hulla, a fölbontott növény, a kő, a kristály, a mikroszkópikus anyag, a fölbontott föld mutatja belsője színeit, mutatja léte színeit. Mondom, hogy ezzel mondjam föladatunkat. Mert dolgunk és föladatunk, hogy valamit lássunk a végtelenből. Valamit el kell mondanunk a végtelenből, valamit megőriznünk kell a végtelenből. Valamit át kell vinnünk a múlandóságból a maradandóságba. Emberlétünkből és végtelenség-környezetünkből, természet-helyzetünkből. Hogy megőrizze múlandóságunk részletét legalább a maradandóság, megőrizze múlandóság-végzetünket a végtelenség-kristály. El kell mondanunk szívünk lángoló örvényeit, emberré szerveződött anyagunk rendeltetését. A lét felületén lejátszódó folyamatokat és a létezők belsejében lüktető állapotokat, jelentéseket és folyamatokat. A teljes létet magát. Az örömöt. Mert a lét, a természet önmagával az öröm. A tárgyak, a dolgok állapota és jelentése a tárgyak, a dolgok öröme. És az öröm nemcsak állapot, az öröm: akarat is. Akinek szívéhez és homlokához hozzáért foszforfényű, zöld-ragyogású ujjaival a Teremtés, annak mondania kell a lét örömét. Schéner Mihály, akinek műveiben a rétegek, hámok, felületek, kérgek, burkok, héjak, burkolatok mögött ott ragyog sejtelmesen, zöld foszfor-fényszakállú titokzatosan, mint a bethlehemi csillag, mint a lét jelenségei mélyén és mögött a plátoni idea, ott ragyog sejtelme zöld ködébe burkolva, mint az Ősnemző-angyal, Ihlető-angyal, Teremtő-angyal, Fogantató-angyal, mint a Csillag, elemi nyomokként az ősművészet, a népművészet csillag-csokra: a Mézeskalácshuszár, a Mézeskalácsbaba, a fehér cukorhab-sujtásos, hurokcsontváz-írásos testű Piros huszár, a zöldzománcú, kanyargós-írású Butélia, a Szaruvésetek Pásztora, az Etruszk-sírtábla, a Perzsa-ékírás-csipkés agyagtábla, a Japán-ködhártya-képek pávái, kacsái, békái, majmai, barkái, virágai, fűzfái, mint ködnyomok, a merengő mámor köd-nyomatai, a Fehérre-meszelt-békési-parasztház, a falusi temetők ős-sírkövei, a Tülök-karcok, Viasszal-fényesített dobozok faragás-élete, a Foszlott-papíron-gyermek-irkafirka, a Fehér Pásztorok, Fonott-kalácsok, az Ősdrapériák Szent Foszladéka és Márványmaradéka, Schéner Mihály az Öröm gyermeke is, minden bizonnyal a tiszta szív embere, hiszen csak a gyermeki tiszta szív és tiszta kedély tudja megépíteni ezt a gyermek-mámort, a nagy játék csikóit, létükbe-zsúfolva szent gyermekkorunkat, a gyötrelmeset, a felejthetetlen: a búcsút, a sátoros vásárt, a hajóhintát, a ringlispil ágaskodó és prüszkölő, szalag-kantáros, vas-kengyeles, farózsa-sörényű színes falovait, a vurstli csodás mámor-örvényeit, a köddé-foszlott virágzó gyermek-múltat; csak az tudja megépíteni ezeket a vidám és játékos táltoscsikó-óriásokat, aki gyermeki szemmel is látja a világot, a Kivirágzás csikóit, a Vidámság csikóit, az Álom-csikókat, a Gyermekszív-csikókat, a Gyermekkor-csikókat, a merev Táltoscsikó-fiúkat, a Kakascsikót, a Gyermek-álom-csikót, a vénülő szívükbe a szív sebkapuján visszalopódzó, hódító, kezében dárda helyett virágos rózsa-ágat és almafaágat tartó Gyerekkor Trójai-falovait, az öröm, a játék, a mámor színes fa-Táltoscsikóit, akiknek belsejében, hisz elvarázsolt Gyermekek ők, táltossá varázsolt Fiúk, ragyogó tiszta aranyhab-táltostűz gomolyog, csillagszórók karácsonyi megváltásfénye fröccsen, szétrobbanó kék, zöld, sárga, piros tűz-pálcika foszforrózsákkal, elfoszló tűzkristálytűrózsa-csillagokkal, akiknek szívében húsvéti báránycsengettyűk rózsa-szava szól; csak az tudja megépíteni ezeket a szent színes csikókat, aki ha dolgozni tud, vágyakozni és teremteni, nemcsak a maga örömére, de embertársai örömére is, ünnepelvén ezzel a lét örömét, a teremtés dicsőségét és ünnepét.

Amit a művész tehet^*

Mit tehet a művész, aki művészi önismerete kezdeteiben, a művészi termékenység első pillanataiban, a szent, tétova, mámoros, alázatos és gőgös kezdet-időben csak a mesét látta maga körűl, a mesében élt, a szelíd, tündérkert-szagú, vadkapor, jázmin és napraforgó-szagú és rongyos lángcsipke-illatú virág-mesében, kék bársonylevelek-nyüzsgése növény-mesében, a sárkány-nélküli, farkas-nélküli, boszorkány-nélküli, ördögbak-nélküli, ártó és rontó, köd-szakállú, kígyófejű, denevér-fogsorú, denevérszárnycsontváz-kezű törpe szellemek nélküli mesében, a boldog zöld almafák és lobogó arany-csipkefák zöld és arany levél-rengetegében, mosolyogva és bújdokolva, mint az aranymálingó, rózsapirók, az áhítatos és lobogó könnyű mesében, ahol aranyírásos csillagszövet-ruhában az álmok őgyelegnek, habos szent aranyrózsa-redőomlásban a jelenések tavaszi álmai, a májusi mámorok, nyár-hajnali harmatos csodák, zöld-szakállú és kék-szakállú vének és zöld moha-hajú fiúk, szikrázó gyémánt-lapokból összeforrasztott ruhájú szűzek, arany-kezekkel és arany-arccal; mit tehet a művész, aki egyszercsak megérzi, megérzi egy halál-szagú, csont-szagú és csillag-szagú tiszta téli hajnalon, vagy a nyár őrűlt arany-örvényeiben fuldokolva és kavarogva, meglátja, tükörbe nézvén gyűrt, konok, könnyes arccal egy űzött reggelen, vagy tűnődése homályos kék tükrébe nézve meglátja ködökből-kisejlő homlokán a jelet, a fehér krétakeresztet homlokán, a kijelöltetés és megjelöltetés fehér kereszt-üzenetét, amit a Termékenység Óriás Angyala írt hajnali homlokára, s látja még tágúlt és réműlt szemekkel, fekete rémület-kráterekké szétolvadt pupillákkal a hegyes krétát szorító óriás köd-ujjakat is az iszonyú rózsa-recékkel, rózsa-vályúkkal, rózsa-lécekkel, rózsa-csatornákkal, rózsa-körmökkel és hab-felhőkkel, hab-félholdakkal, látja egy sikoly-pillanatig, ahogy az óriás rózsaujjak az űrbe visszahúzódnak ismeretlen égő csillaghalmazok mögé; s aztán csak a fehér keresztet látja homlokán és sehol az űr csillag-pettyes őshomlokába csigaszarvakként visszaszívott óriás ős-ujjakat! És már tudja, hogy sárkányok, kanok, boszorkányok, csontvázak, emberevő törpék, emberhúst és ember-szívet zabáló anyák és szellemek, lidércek, halál-lovak, buta kecskebakok, szamár-csődörré varázsolt remeték, csillagot-kukorékoló aranykakasok, sátánkutyák és ördög-anyakocától ellett ördögmalacok rajzottak szét visongva, röfögve és ugatva a mesében; tudja, hogy izzó kék virágot tett eddig-tetszhalott szívére a Teremtő Angyal, tudja, hogy a szív tetszhalott-húsába léket vágott az Angyal, s vadúl és könnyesen egyre lejjebb ásva a szív tevékeny és mozgékony húsában, tüzes ásójával egyre mélyebbre vágva a szív titkos rétegeiben, a szívközépi tűz magzatburka felé, ás a Föltáró Angyal kegyetlenűl. S a szív izzó, rózsa-sugárzó gödrében csontok vannak és rothadó halottak, csontvázak vannak és penészes-hajzatú, zsíros fehér lárvákkal teleragadt-szőrzetű tébolyúltak, sárkánydögök félig-elrothadt pikkely-ruhája, Tirannoszaurusz-koponyája, boszorkányok kanca-szagú és vizelet-szagú, félig elkorhadt alsószoknya-csipkeharangja, hogy ott rozsdás kések vannak, kardok és szögek, szikrázó fogsorpatkók és lángoló húsok, húsok, rongyok, füstök, tüzek, kristály-várak és feketén elkocsonyásodott virágkoszorúk derengnek elheverve fölnyitott ismeretlen mélyeiben és kibontott rétegeiben. Emlékek, jövők, mámorok, hitek halottas-háza szívünk, rettenetek, tébolyok, halálok, rettegések és remény-embriók magzatburka szívünk. Hajnal Gabriella, aki a művészi önismeret és az önmagát-kimondó művészi tevékenység kezdő-éveinek játékos és áhítatos, hasonulni-tudó és anyagát-kereső gyöngéd gomolygása után, a kiválni-akarás és különválni-akarás vágya után, a Tétova Angyal halvány, puha rózsakréta-keresztjével finoman-illetett majdnem-titoktalansága után a faliszőnyegben ismerte föl világ-kimondása és léte-kimondása legpontosabb és legjobb lehetőségét, a kövér és puha pamut-rostokban, száraz-növény-szagú és erjedt-fa-illatú, kemény és tiszta ágyékszőrként duzzadt fonalakban, az érett-kalász-szagú és őszi-szalmakazal-szagú szőrös pamutkötelekben és puha indákban látomása anyagát, a kiválasztatottság kemény fehér kréta-jele után riadt és ideges és szenvedő szemekkel nézett szívébe és a világba, nézte a tárgyakat és a lényeket, az álmokat, emlékeket, embereket és történéseket, s amit látott, az tűz volt, reménytelenség, szenvedés, téboly és halál. Világteremtő és mítosz-kimondó, Genezis-teljességű és Újszövetségi utolsó-ítélet-pokol-halál-zsúfoltságú faliszőnyeg-kép-óriások, hatalmas létteremtő elődök után, a középkor kőcsipke és kőhab-istenmámorai kő-belsejét, barbár és dekadens, tetves-szőrzetű és citerát, fuvolát, kürtöt, hárfát hallgató, kövéren-kifestett-szájú hőseit, cinikus filozófiákat és Szűz Mária forró könnye-csöpögését, Jézus átdöfött szíve vizenyős vére csöpögését hallgató hőseit, páncélt és parókát, csipkét és erény-övet, kesztyűt és parfűmös halál-álarcokat hordó hőseit magábazáró hártya-ablakú kődobozok nyirkos belsejét borító óriás faliszőnyeg-látomások után, a vérszagú, lucskos éroszhabja-szagú, tőr-szagú, megfojtás-szagú, méreg-illatú, csizma-szagú, csipkékbe-ivódott verejték-szagú, nadrágokba-ivódott lószőr és csődör-verejték-szagú, faggyu-szagú kőtermek falait borító, a könnyező és izzadó köveket betakaró faliszőnyeg-csodák után, halhatatlan és új kép-törvényeket teremtő elődök után választotta Hajnal Gabriella a faliszőnyeget önmagát-kimondása és létet-kimondása műfajának, megtalálva végűl a kimondás műfaját és anyagát. Elég, ha csak a neon-fényekből és csillaglángokból szőtt világegyetemű Jean Lurcat-t, s az almavirágokból, rózsarozsda rögökből, zöld mezőkből, karókból, jegenyékből és merengő munkából, aranykazlakból és rózsanárciszokból szőtt világú Ferenczy Noémit mondom az elődök közűl. Nem kis vállalkozás az övé, de nagynak mondható, hiszen nemcsak a mindenségteremtő, Genezis-erejű elődök a fél-mindenséget és a fél-mitológiát betakaró óriás-árnyékából, kék árnyék-végtelenéből kell kiragyognia és új lánggal föllüktetnie, megteremtvén a maga mítosza világító rózsa-udvarát, de a műfaj újrateremtésének részese is Hajnal Gabriella, egy nagy műfajé, melyet nagy és makacs elődök ébresztettek és élesztettek föl évszázados tetszhalott-álmából, dermedt viaszliliom szájába lehelvén elvirágzó tiszta életüket. Hajnal Gabriella mese-tűnődésű és mese-lángolású első faliszőnyegei után, a szent megjelöltetés után hirtelen és robbanásos-rémülettel olyannak látta a világot, teremtő, ideges, szorongatott és feledékeny életünket olyannak látta, amilyen lehet még, egyik lényegével amilyen: reménytelennek, szomorúnak, szenvedőnek, magányosnak, kiszolgáltatottnak: amely vad és könyörtelen kezeivel a magány pórustalan kőtojásába gyömöszöl bennünket, hogy égitest-fény, ember-szó, madárdal be nem szívárog kővel-beömlött fülünkig; amely a megítélő cethal lángoló szájába veti kiáltozó árva húsunkat; amely rozsdás kasza-bordázatú, kés-fogsorú kútba dobja a csillagszemével az emberszív közepéig, a mindenség csontvázáig, a bűn sejt-belsőjébe látót, az ő Szent Ference olyan magányos, hogy üres kalickáknak hallgat csak, oly magányos, hogy maga a madár és maga a madaraknak-beszélő, önmagával önmagában árva és dermedt, hernyó és lótetű mászik szíve felé; az ő emberisége szájában kés van, csupa tőrt harapó fogsor itt az emberiség; és mindnyájan a mindenség szívéig tekeregve ágaskodó fekete-csavarodás, fekete pikkely-örvény, fekete pikkely-csavarmenet-sárkány gyomraiba vagyunk temetve, ott fekszünk megalázottan és gyomorsavakba, nyálba, nyákba, zsírba, vérbe, lepedékbe, salak-kezdetekbe, világ-rostokba temetve, büdös és véres emberiség-magzatok, várva, hogy a sárkányt-legyőző csoda fölnyissa a döglött, kihűlni-készülő, rothadni-kezdő óriás-testet, s kimászhassunk sírva, átkozódva és boldogan énekelve a karddal-vágott seb vérző bíbor óriás húskapuján, mint vérző szülőnyíláson a gyermek, szőreinkben vérrel, zsírral, epével és gyomor-foszladékkal szempilláinkon. Igen, ha tudjuk is, ha tudja is réműlt reménytelenséggel amilyen lehet életünk, ha tudjuk is: egyik lényegével a lét amilyen, Hajnal Gabriella is tudja, hogy haláltalanúl ott lebeg létünk fölött a bethlehemi csillag, a titkos rózsakéz, amely a remény rózsakapuját kinyitja, amely szívünkre hinti fénye kék reményét, lángja kék tüzét. Ezért látjuk Hajnal Gabriella új faliszőnyegein a lét-remény, a teremtés-remény, a termékenység-remény, a jóság-remény hajnali jelképeit. Mert Szent Ferenc kalitka-világegyetembe temetett árvasága mellett, a férgek, drótok, gépek, hézagok, űrök között ott az eleven, barna-pettyes madártojás, a jövendő ének és jövendő repülés mészhéj-magzatburka, mert a késsel-vicsorgó-szájúak között legalább egy van, akinek szájában szikrázó fehér virág, a jóság és szagos tündöklés növény-csillaga, mert a cethal szájában olvadva csontvázzá-égő ember szíve zöld levelekkel és piros erekkel mégis szétvirágzik a ropogó haláltűzben, mint a magzat átlátszó üveg-husában, üvegkoponyáján a lila erezet, mert a halál-sárkány negyedik gyomrában fekvő asszony hasában nagy magzatburok-tojás, amelyben ott fekszik tisztán, boldogan, a jövendő születésre várva az embrióangyal, a kékszárnyú magzat-tisztaság, mert a kasza-kútba lökött férfi csontja össze nem tört, húsa meg-nem-szaggattatott a kövektől, kasza-hegyektől, hisz hulltában látta, csillag-szeme fény-kúpjaiban látta hullása szörnyű útját, mert úgy hullt a nyirkos kőzsák fenekére, a varangycsillagokkal pislogó kő-mélybe, az üszkös kő-fazékba, mint csillagtűz-örvény, hogy egyszer nagy rózsalánggal kiszálljon onnan, mint a hajnalcsillag, kinőjön óriás-növekedéssel a mohos kő-zsák száján, mint világegyetemet-beragyogó megváltó-rózsa. Mert tudnunk kell nekünk, mai emberiségnek, szívünkben temetőket, kozmikus pusztulásokat, elrothadt emberiséget hordozóknak, tudnunk kell nekünk, teremtőknek és elviselőknek, a jövendőbe-építőknek, múltra-hivatkozóknak és múltat-átkozóknak, a világegyetem csillag-halmazai, égitest-örvényei közt vágyakozóknak, várakozóknak és adakozóknak, hogy nem reménytelen. Amíg egy magzat fogan, amíg egy magzat növekszik, amíg egy gyermek születik, amíg egy virág zöld pikkely-lázzal kinő, amíg egy csillag arany-emlőkkel ragyog, amíg egy zöldszeplős madártojás a belső boldog enyves csőr-ütéstől megreped.

Valami a végtelenből

Az elnémíthatatlan akarat^*

Hódolat Picassónak. Őszinte hódolat a teremtő indulatnak és a megvalósító erőnek. Boldog főhajtás a mindenség-termékeny, mindenre-bátor ember előtt, a kifogyhatatlan-teremtő kéz, a forradalmi-bátor szív előtt, a makacs, megállíthatatlan, elnémíthatatlan, burjánzó, végtelen, mámorító, bódító akarat előtt. Mert a ritkanagyok közűl való ő, a képzőművészet-történet legbátrabb és legnagyobbat-akaró szellemei közül való. Halhatatlan-sokaságú és áradású műve nemcsak a XX. század, de az egész művészettörténet egyik legnagyobb teljesítménye. Ez a mű a képzőművészetileg megvalósult világegyetem, az erjedés, a múlt, az áhítat, az anyag végtelen halmaz-sokasága, az emberiség szép lázadó képzeletének vére, húsa, virága, töprengéseink és álmodozásunk húmusza. Olyan erő, amelyben hinnünk: hit emberségünk és tékozlásunk igazában, a képzelet, a játék, a teremtés mindíg-újrakezdődő, sohasem-abbahagyható dicsőségében.

A kő, a bronz szophoklesze^*

Henry Moore a természet alapformáinak megfogalmazója. Henry Moore a lét alapszerkezeteinek megfogalmazója. Henry Moore az anyag elemi tartalmainak megfogalmazója. Henry Moore a természeti dolgok elemi létének megfogalmazója. Nála a külső és belső forma, a hajlított külső tér és a belső tér, a végtelen belső homorulat, az anyag önmagába-zártsága és az áttört anyag, a likacsos forma, a barlangszerű bemélyedés, a testek üreges léte és a dombok és hullámzások, redők kő-bronz-tenger-áradása, az őskezdet láva-ömlése és a csontszivacs-élet, az embrió-testben-foglaltság, a kőtojáshéj-domborúság és a terhes anyahas-belsőhomorúság egyszerre mutatja önmagát, az anyagban egyidejűleg él. A teljes anyag, a teljes lét van jelen az ő műveiben. Henry Moore a teljes természet megfogalmazója. És Henry Moore az ember teljes létének megfogalmazója. Az ember múltjának és jelenének, történelmének és szenvedésének, kiszolgáltatottságának és magát-meg-nem-adásának megfogalmazója. Henry Moore megtalálta az alapokat: a kő, a csont, a kagyló, a csiga, a rost, a gömb és félgömb, a kő-likacs, a tömb, az oszlop önmagát-mondva és fölnagyítva a létet mondja. A lét alapjait és törvényeit. Henry Moore megtalálta a művészet helyét a természetben. Az emberi méltóság és nagyság: műveinek értelme. És műveinek értelme: a nyugalom. Műveiből árad a csönd. Az erő. A termékenység. A merengés. Az értelem. Henry Moore művei az idő anyagi formái. A mindenség időtlen állandósága az ő műve. Henry Moore művei teljesen azonosak a léttel. A kozmosz élete, csöndje, dübörgése az ő műve. Időtlen, mint a végtelenség, és belső-idejű, mint életünk és halálunk. És ő az emberi állandóság. Fekvő, támaszkodó, félkönyékre-dűlő, fölhatalmasodva ülő, óriás-emlőrózsájú, óriás-köldökű, hatalmas-csontú, ősasszony-combú-hátú-lapockájú-tomporú asszonyai, eldőlt, hanyatt-zuhanó, védekező, csonka, pajzsos harcosai, az őstermékenység gyűrt-ingű, az ősanya-széles háton, az ősanya-széles ölben, őscombokon varánusz-gyíkbőrként-redőző leplekben heverő asszonyai, világok, népek sorsán merengő alakjai, királyai, királynői és katonái, embriót-hordozó asszonytestei, ember-dacot védő sisakjai, üreges, áttört, torzós, likacsos, elfűrészelt, tökéletesre-gömbölyített alakjai és bronz-kő-gondolatai ember-létünk fönségét és dicsőségét hirdetik. Sorsunk nagyságát és felelősségét mondják. Létünk és erkölcsiségünk értelmét a világegyetemben. Henry Moore a kő, a bronz Szophoklesze.

A mindenséget méhében hordozó^*

Jean Lurçat századunk egyik legnagyobb művésze. Testvéri társa Picassónak és Henry Moore-nak, a monumentális álmodóknak, megvalósítóknak, századunk hatalmas éposz-teremtőinek. Mert éposz-teremtő művész ő is, Homérosz huszadik-századi utóda, Dante világegyetem-látomásainak modern újramondója, Bibliai teremtő-erejű és történetű művész ő, bátor és vidám mester, akinek megadatott az egyetemes teremtés hatalma és vidámsága, a mindent-összefoglalás derűs nagysága és ereje, akinek nemcsak a lét-teremtő munka minden gyötrelme, szépsége és öröme adatott meg, de az elgondolás, megtervezés és munkába-fohászkodás mellett a teljes-megvalósítás és a befejezés diadalma is. Festőnek indúlt, de gyötrődések, lázadások és elégedetlenségek közben rátalált saját anyagára, a kifejezés és végigmondás egyetlen anyagára: a fonálra, egyetlen eszközére: a szövőszékre. S föltámasztotta középkori tetszhalott-álmából a gobelint, a gótikus katedrális: isten megfeketedett kőcsipke-szívének tömjénnel átitatott és nyirokkal-könnyező, mennybe-üvöltést és pokolba-ordítást, csecsemősírást, népek jajongását és lónyerítést visszavert falairól napfényre hozta, gőgös és arannyal-befont-szakállú királyok elmohásodott várainak dermedt termeiből elhozta fizikai-vegyi-biológiai-csillagászati századunkba a gobelint: hogy elmondja múltunkat, jelenünket és jövőnket. Gobelinjei óriás-méretűek. Mint ahogy mondanivalói is isten-képzeletűek, a mindenséget méhükben-hordozók. Jean Lurcat gobelinjein a világegyetem: a csillag-anyagsziget-ragyogás-lángolás-robbanás lüktet, a földkéreg és a magma, a tűz és a víz, az állatok, növények, madarak, égitestek, mítoszok és hitek lángolnak, füstölnek, ragyognak; gobelinjein a teljes természet és a teljes emberi múlt dobog, ragyog és kering. És ott lángol, robban és fröcskölődik szét hatalmas csontváz-buborékká a csontváz-világegyetem: a Jövő-lehetőség is, ott robban égő csontváz-csillagszóróként a világegyetemet benőve csont-ágaival az Atomháború vad csontváz-látomása és láng-látomása. És Jean Lurcat a legnagyobb jövőt-hívők közé tartozik. Hódolat és dicsőség a békének, a szüretnek, a történelemnek, az állattal, növénnyel zsúfolt Noé-bárkának, az isten-egyenlőségű költészetnek, hódolat az embernek: mondja. Ó, te gyönyörű époszi Mester, aki tudtad: nemcsak a teremtő-vállalkozás ereje, de a teremtő-vállalkozás mérete is a teremtés nagyságának része, ó, mindent-kimondó hatalmas Akarat, élet és halál, csillag és hús, múlt és jövő éposz-alkotó óriása, megigézve állok teremtő hatalmas példád előtt!

A fölmutatott szeretetről^*

Valamit fölmutatott nekünk a szeretetből. A lét szeretetéből, a valóság szeretetéből. A tárgyak, a dolgok, a jelenségek szeretetéből. Az ember szeretetéből. Így, Fernand Léger a nagyon-ritkák közűl való, a nagyon-szeretni-tudók közűl való, aki a megértés és a tisztaság sugarával itatja át nemcsak személye környezetét, de az egész tapasztalati világot, hogy megértsük mi is: szeretetre-méltó a lét, megértsük és elfogadjuk emberi nagy vallomását, szeretetéből táplálkozó derűjét, árnyéktalan tiszta tisztaságát. Fernand Léger emberei, állatai, virágai, tárgyai, ragyogó és határozott jelenései, képen, vagy gobelinen-elmondott munka-folyamatai, emberi pihenései, asszony-merengései, vagy virágszirom-csillagokkal elfödött ágyékú asszonycsöndjei a létezés befejezhetetlen örömét mondják, a megvalósúltság, az egyszeri, vagy megismétlődő állapot testekből-kifelé-ragyogó derűjét. Azt mondják, hogy ebben a lehetetlenségében föloldhatatlannak látszó világban, a halállal és újjászületéssel folyamatosan lüktető világegyetemben megvalósíthatjuk szebb ember-hitünket, sugárzóvá és egyszerűvé építhetjük rejtelmes ember-életünket, megtalálhatjuk a magány és árvaság, bezártság, elzárkózás és kiszolgáltatottság föloldását, ha a létből, a lét minden jelenségéből és dolgából felénk-áradó titkos és titoktalan szépséget hagyjuk átcsobogni sokszor elkövesedni készülő, cifra páncélokba és kőhab-vértekbe öltözött szívünkön, a bánat kő-rostjai és csont-rostélyai mögé préselt szívünkön, s ha megértő, áradó, tiszta szeretetünkkel tekintünk a lét dolgaira, ha tiszta ujakkal és tiszta szavakkal érintjük a lét dolgait, mert így oldódik föl az embert-körűlvevő dolgok, az égitestek, a csönd és az ember magánya.

A virágzó láng virága^*

Az ember-történet legszebb pillanata talán, amikor nemcsak egy emberben lobban föl a teremtő szent láng, a kék tiszta tűzzel égő teremtő akarat és termékeny megvalósítás, de mikor egy egész családon lobog végig, föllángolván nagy arany ragyogással, a teremtő géniusz lángja, amikor szülők és gyermekek szívén és agyán csobog át a tűz, a művészi teremtés tüze, s égeti át életüket, s izzik, rostosra és tisztára égetvén szívüket, halálukig. Amikor a kezdet és a folytatás majd két évszázadot ragyogva át, egy-izzó-folyamatban tör át az időn, mint égő aranydrót-fonalak kötege, s ki nem hűl a kezdő-akarattal, s még-jobban izzik a folytatóval, egyetlen fénylő aranydrót-csontvázként az idő húsában. Amikor a ravatalon nemcsak a pórusokig kiégett szív és a pórusokig kiégett koponya fekszik, mint hideg lávahab-őshal, fekete kőhab-serleg, s e kőszita-korsó, kőszita-szív likacs-szövetén átfolyik a fehér halál, de ott a lobogó tiszta folytatás, a megállíthatatlan teremtő csobogás, a gyász és befejezés helyett a virágzó láng virága. A magyar képzőművészet legszebb csodája a Ferenczy-család élete és működése, a majd két évszázados folyamatos zsenialitás, amely az apában: Ferenczy Károlyban világít a legtisztább fénykoronával, amely ott ég a feleség csipkefinom rajzaiban és konok nagy akaratában, amely ott virágzik virágokká és világokká szőve Ferenczy Noémi szőnyeg-képein, s füstös nehéz sorsával ott gomolyog Ferenczy Valér hallgatag vásznain, s amely ott szikrázik, homálylik, ragyog a halhatatlan Ferenczy Béni szobraiban és bronz-vágyaiban, a megvalósúlt művekben, amelyek az emberiség legszebb vágyait és legnemesebb állapotait, anyagi és szellemi tisztaságát és hitét tömörítik és kötik önmagukba.

Szívünk csillagkorallfája^*

Mennyi erő, indulat, düh, mámor, háborgás, hit, lángolás és lobogás, robbanás és irtózat van ezekben a kőgolyó-izmú, kőhasáb-izmú, dermedt, hengeres lávaköteg izmú, aszott denevér-mellkasú, csontváz-kuporgás árnyú lázadókban, Uitz Béla csontból, kőből, drótból, vasforgács-örvényekből, denevérszárnyakból épűlt ember-förgetegeiben, ezekben a Reménytelenség szőrös, vérző szülő-őskapuján kizúduló feketekő-csavarodásszépség-szörnyetegekben, gyönyörű szálkás és csomós ember-káromlásokban, ebben a rozsdás éneklő drótszobor-emberhordában, mennyi fölszabadulás-vágy, fehér vicsorgás, fekete hörgés, mennyi átok és jajgatás, fehér átok és fekete jajongás, mennyi-mennyi szenvedés, irtózatos és irtóztató szenvedés, dühös tiszta akarat, világmegváltoztató vágy, világmegváltoztató akarat, világmegváltoztató erő, mintha a Föld, létünk szent bolygó-csillaga törne ki önmagából, folyékony sűrű lángot, izzó kőzetet, lángoló tiszta kristályanyagot, vad, bánatos rózsafüstöt hörögve a csillagok felé. Mert nem lehet, mert nem szabad megadni és föladni önmagunkat, mert nem szabad, mert nem lehet tiszta szép szívünket, világ-vágyunkat és világra-jogos életünket vasba, bilincsbe, hazugságba és megadásba verni, kőbe-kötözni, az alázat és megaláztatás rácsai mögé dugni. Mert nem élhetünk csak tisztán, szabadon és szívünkből csillagkorallfákkal-virágzó reménnyel.

Újmódi hegyi beszéd^*

Erő, nyugalom, béke, tűnődő tiszta termékenység-állapot mutatja teljes és hibátlan-önmagát a kemény-vonalú és zárt szerkezetű képeken, Pór Bertalan ifjúkori műveiben. A szilárd-rajzú és robogásában-állandósúlt bikában, a merengő, elheverve-szendergő, fejüket nagy tenyerükbe töprengve hajtó pásztorokban, az őscsöndbe visszanéző tehenekben ott van a lét tiszta bizonyossága és szeretete. Valami bibliai fenség és áhítat, a küldetésre-hivatottság megértése, a teremtésben és hithirdetésben való részvétel szelíd parancsának engedelmeskedő ember-méltóság sugárzik az Újmódi Hegyi Beszéd kemény izom-fonatokból, vaskos és tömör izom-buborékokból és izom-lécekből épített embereiből: a meztelen asszonyokból, a meztelen férfiakból. S hegedű és kürt kíséri a boldog hárfa-hangot a teremtés-utáni ünnephajnalon, mert együtt ünnepel most már a Teremtmény és az Ősakarat.

A kiválasztott és szent elragadtatásos^*

A kiválasztottak közűl való volt Vajda Lajos. Nem tudok borzongás nélkül, elragadtatás nélkül, a világegyetem-tojáshéjat-szétrepesztő töprengés nélkül gondolni sivár életére, teremtő akaratára, nagycsuklós kezeire, tűzzel-mámoros, szent elragadtatásban égő szemeire. Mert ő volt az elragadtatottság, a lét-értelmező borzongás és a törvényt-kereső töprengés. A legszebb teremtő akarat. És a legszomorúbb szárnytörés, véres zuhanás, legfehérebb földbekeveredés. Ő nemcsak a művészet értelmét és célját, de a lét (benne létezésünk és erkölcsünk) értelmét és célját kereste. A lét alapelemeit és szerkezetét. Élete rövíd volt, megaláztatásos és nyomorúságos. Művészete (minden sokszori töredékessége ellenére) a világosság gyökeréig jutott el, a fénylő tűz-gyökérig és a fekete alap-képletig. Művészete egyszeri volt és olyan küldetés-szerű, mint a megváltóké. Nincs nagyobb bűn, mint azoké, akik üveg-törékeny hártya-emberré szívták alkotni-kész testét, akik fehér penésszel befújták indulatos napjait, mint azoké, akik úgy ölték meg őt, hogy közben nevettek.

A lét első kísérletei^*

Íme, a mindenható anyag, ahogy önmagát megvalósítva mereng. Íme, a szellem, ahogy gyötrődve, komoran, lassú moccanással, kő-habos hörgéssel, szent förtelemmel, vak óriás kőlap-legyezőkkel, szögletes, csipkés, ősvilág-halál temetőként összezsúfolt szálkás kőgerenda-tornyosodással, ellapúlt sárgolyókkal és zsíros sárcsomókkal önmagát a végtelen szörnyeteg szép anyagból kibontja. Mintha Dinoszauruszok mennének irdatlan kő-totyogással, a csöndbe fúrt csöpp kőgolyócska-fejjel az őstéren át, mintha behemót-karcsú kőcsipke-sárkánygyíkok állnának haldokló kő-révülettel ős-csillagok alatt időtlenűl az ősidőben. Íme, a lét-kezdeti állapotok, íme, a létfolytatás kő-idő ős-moccanása, íme, az anyag végtelen gyötrelme és nyugalma, a szellem átkozott magánya a vaskos, repedezetlen, komor anyagban, íme a darabos, durva áldott magzat, akit az anyag tiszta méhéből kilökött, a lét első kísérletei közűl való, az első megvalósulás darabos, vastag, kegyetlen, magányos alakjai, íme a kő-dadogás, vas-dadogás, sár-csönd ősgondolatok. A lét-formák és szenvedés-formák és megváltás-formák alap-elemei, valami a kezdetből, amelyben még nem különűlt el teljesen és végzetesen önmagától az anyag, amelyben még nem látható a szerkezet és a belső homály görbülete, izzó, erekkel átszőtt rózsafekete lüktetése. Íme, Vilt Tibor művészete. Ahogy a száraz, növényszőrös virágcsontváz, száraz mirigycsipkés bürökcsontváz áll a fagyott időben a hold kék higanymosolyában, úgy áll itt a kereszt és a hold, a megfeszített és a gyűrt fém-ragyogás, ahogy a kiégett, szeles, madártalan pusztán a dermedt ős-születés kőtorony-maradványai, az égő, izzó, folyékony anyag iszonyú őscsipke-szálkái, a kőhasáb-tornyok, kőtömb-keresztek, kőlap-ábrák, a hajdani fortyogó sűrű láz megfagyott kőhab-rózsái és kőcsipke-páfrányai, úgy élnek itt önmagukból még alíg kibontakozva, lényegüket és jelentésüket, tiszta tartalmaikat durva tömb-kockákkal és hasáb-csipkékkel gyötrötten és némán betakarva, látomásukat és küldetésüket tömbökben, kockákban és hasábokban jelezve, a vastag, őskőkocka-kan kentaur, a hárfázó, szögletes, kőtéglák összeforradása kő-medve: Orfeusz, ahogy a kő mereng a pusztán, önmagát jelentve és a törékeny és hasadékony időt kimondva, ahogy egy puszta kő-csillagon, kopár vak égitesten ül magányosan kő a kőben, kő a kövön, szikla a sziklán, rög a rögön, kő-alakok kő-ketrecekben, kő-rabok kőszálka-szivacsban, úgy élnek itt a töprengő ember teremtményei, az idő gondolatai, a bírák, merengők, gondolkodók, úgy élnek itt a titkos, megfejthetetlen kategóriák.

A halhatatlan élet-láng nehéz öröme^*

Mindenféle megismerés-vágy és mindenféle elmondás-vágy mutatja ki komor és játékos és merengő jelenlétét a nagy szobrász, Amerigo Tot műveiben. Elmúlt korok bronz-áhítata, bronz-riadalma és bronz-sűrűsége éppúgy magába-itta őt, mint a kővel, márvánnyal, agyaggal, fával kimondott tűnődő emberi gondolat, mint a mindenféle anyaggal kimondott emberi magány, emberi árvaság, emberi küldetéstudat. Tót Imre mindent tud az anyaggal és mindent tud az anyagban, kő-csipke-sűrűségű bronz-erdői rezzenéstelen bronz-csipkeözönökkel, hatalmas izom-csomókkal dagadozó, megváltást-szolgáló emberei épp úgy az emberi sors értelmét és jelentését szolgálják, mint a Willendorfi Vénuszt idéző gyönyörű, igéző ősasszonya, s jelenkorunk minden tébolya, önzése, önkénye és részeg durvasága, tébolyúlt agresszívitása elleni tiszta tiltakozásúl megépített és összeforrasztott durva bronz-vas-szörnyei, tagolt és gőgös nagy, tömbjeikkel, rücskeikkel és kegyetlenségükkel a Gonosz gyűlöletét mondják, a Sátán-Tébolyét; s álomszerű titkos és sejtelmes asszony-torzói, asszonytest-töredékei, monumentális kő-márvány szerelem-ölelkezései az élet-hit, a halhatatlan élet-lángnehéz örömét mondják. Az életét, amiért egyedűl érdemes élni!

A megmaradás reménye és szerelme^*

Él Kolozsvárott két nagy művész, két elemi szobrász, lángoló ember, robbanó szív, örökös termékeny mámor és szenvedés, apa és fia, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor. Elfojthatatlan teremtő daccal és virágzó termékeny mámorral, következetes konok akarattal dolgoznak és teremtenek, teremtenek és dolgoznak, mert tudják, hogy a teremtő munka és a teremtő szent akarat az egyetlen lehetséges létállapot, a fönnmaradás és a megmaradás egyetlen reménye és szerelme. Dolgoznak kőben, fában, fémben, szikár és puhább anyagokban, teremtenek törékeny és feszülő, mállóbb és szikrázóbb anyagokkal, hogy nemcsak művükben, de hitükben és emberségükben is megmaradjanak, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szívünkben és szívükben a termékeny teremtő akarat, hogy ne égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. Mondják az egyszerűek és megaláztatásra-szántak, mondják a megváltó-jelöltek és ragyogni-kiválasztottak sorsát és kegyelmét, elmondják a számukra szilárd anyagokban, mondják Dózsa üszkös fekete vak arcát, a farönk-rücsök-ősi, izzó fémpánttal koszorúzott, tűzben-szétrepedt ősdac-fejet, mondják Dózsa tüzes vas-rostokon, izzó kő-rácsokon ugráló szívét, amely lánggal-szökdös és füsttel-hörög, mint égő párduc, mondják Petőfi teremtés-titkú, faodú-szemű, fa-tajték-csipkés-szempillájú, harmat-ragyogású fejét, mondják Adyét, a zord és könyörtelen ébenfa-átok-arcú zárt próféta-fejet, mondják a szenvedőket, megalázottakat és elesetteket, mondják az emberi világot vérrel átizzadt és verejtékkel kristályosra-átitatott vállán cipelő nép hatalmas életét, a forradalmat és a szenvedést, a hiteket, látomásokat, temetőket, mondják az emberi világot vállukon hordozók emberiség-keresztjét, s mondják a vaslemezekből, vasrudakból, vasroncsokból összeforrasztott Megváltó-fiú áriás imádkozó-sáska-csontváz-jelenését, a megváltó akarat kemény hitét, amely érc-csillag-lángolásként, önmagát-szétüvöltő kozmikus testként a néma űrben, szívünkben, fémrücsök-gyökér-mellkasával, fém-virágcsontváz-kezével és fém-Tejút lábával diadalmasan robban és ragyog.

Kentaur-fiúk, emberló-önmagunk^*

Ez a kalász-nevű karikatúrista nem kaján. Mert a töprengő Kaján Tibor komoly és elgondolkoztató. Lényegbe-látó. Gyarló titkaink, magányos álságokba zárt homályaink, tétova kiszolgáltatottságunk meglátója és elmondója. Mindíg tud valami többet, valami konokabb igazságot, valami nagyon is egyszerű többet, mint izgatott és siető embertársai. Megmutatja a felület-alatti, a burkolat-mögötti lényeg jeleit: mert őszinteségre vágyik, mert vállalt föladata a hazugság leleplezése! Vékony tollhegyével, vagy kemény grafit-tű hegyével fölmetszi az álnok koponya, a hazug szív, a rejtőző jelenség, a virágzást-ámító kopár dolgok, helyzetek, állapotok köpenyét, hazugság-vértezetét és látszat-páncélját, hogy a belsőbe-látva láthassuk a lényeget, az eredeti állapot fonákságait. Finom és érzékeny rajzaival az összenőtt kettősséget is elmondja, olykor a lét-humor elemi alakzatait, mint a kentaur-szamár-csikót kézen-fogó, kentaur-hintaló-fiút vezető emberló-önmagunkat.

Az áttetsző csodaszövevény^*

A szenvedés és a megnyilatkozás, az összefüggő lét-állapotok kimondásának művészete Berki Violáé, a létezés rétegezettségének, gyökerekkel, üregekkel összeszőtt virágzó és gőzölgő valóságának játékos és komor, népmeseien igazságszerető és tiszta, a lét és a világ történelmi látásának egyszerű és kúsza, bozontos, naív áhítattal és bámulattal áterezett festészete. Bár ez a képekben-megvalósított világ nem szorongástalan, tele van rejtelemmel és titokkal, bozont-fejű ős-Ádámokkal, paradicsomi madarakkal, mesekirályokkal, ballada-fára akasztott szeretőkkel, akik úgy lógnak ott, mint szentképek a karácsonyfán, vicsorgó cethalakkal, árva emberkoponyákkal és lókoponyákkal, egyetlen virágzó szőrcsillag Évákkal, anyákkal és Krisztusokkal, könyvekkel és áldozatokkal, szakállakkal, aranybuborékokkal, kivégzésekkel és embert-virágzó mese-ősfákkal, a képek alkotója úgy hisz az életben és a jóságban, ahogy hinni lehet: tiszta tekintettel nézi a jelenségeket és jelenéseket, mert tudja, a lét vad és bámulatos csodaszövevénye áttetszik megértő és kutató szemünk előtt, mutatja kéreg-alatti titkát, belsője rejtelmeit, ha szeretjük.

Bibliai kakaskukorékolás^*

A tiszta álommal és az élet rejtelmeivel fölruházott műveknek, a fiatal orosz festők képeinek a tartalmakon, jelképeken, formákon és alakzatokon túl a szín is elsődleges lényegük, a szín, amely ezeken a képeken nem ragyogva, sugározva, villogva, szikrázva és föllángolva él, mint a tűz a csillagokban, de homályosan és lágyan, mohásan és merengőn; mert a képeket átsugárzó és betöltő, vastagon fodrozó és sugárkacsosan kirajzoló zöld sejtések, rózsahomályok, lila ködök és aranyméz-porok, rózsaszín redőzések, sugárzások és fodrozások, mint a mesék és mítoszok színei és zöld merengései, önmagukban is beszélnek. Azt mondják, hogy létünk, a sors bárhová rendelte is teremtő életünket, a célszerű akarat és a teremtő indulat mellett is, tele van titokkal, rejtelemmel és valami titokzatos belső virágzással. Mint ahogy e képek telve vannak merengéssel, magánnyal, egyszerű és ősi jelképekkel, a teremtés, a halál, a csönd és a föld, a szerelem és a Bibliai kakaskukorékolás jelképes és tiszta állapotaival. Azt mondják, hogy életünk ma is, érccel, lánggal és tudománnyal-virágzó századunkban is a mesék izgalmával, rejtelmével, áhítatával és mámorával az idő-kristályba temetett.

A dühös reménység^*

A művészet megállíthatatlan folytonosság és folyamatosság. Századunk hatodik és talán hetedik évtizedének nagy és heves vágya: a dologi, tárgyi valóság új látása és megismerése. Van ebben a művészetben kiábrándulás, csömör, undor, durvaság, lét-környezetünk kicsinyességének, mindent-benövő hatalmának dühös ítélete, az újra-fölfedezés célszerű izgalma, játék, s talán kevesebb teremtő láng, a szellem mindenség-teremtő erejének és ragyogásának dühödt, goromba hiánya. De mégis: a pop-art, op-art és a többiek darabjai, alakjai, nyugágyban heverő óriás plasztik-emlői, piros nyugágyban heverő rothadó óriás-mellei, koponyái, kezei, hártyásra elrothadt köldökcsillagai, csípői, térdei és talpai, durva székekre ültetett rothadékos, csókolódzó, egymást-harapó fogsorú óriás-koponyái, ágyban-fekvő óriás-szemgolyói, rózsapiros habgumi-fallosz-szőnyegen hempergő pettyesre-festett-testű eleven kis ringyói, gumikesztyűkkel kitömött üveg-női, óriás virágzó tomporai és végbél-rózsái, tetőtől talpig mítikusra kifestett meztelen hippi-kurvái, kétméteres korallpiros műanyag-hüvelykujjai, rózsapiros oszlopszerű plasztik-falloszai, fölfújt-óvszeragyú szirénázó műanyag-emberfejei, fogkrém-tubus-péniszű drót-fémforgács-kóc-rongy-doboz-drótvázrahúzott-selyemharisnya-pléhtölcsércsecs-dróthálóember-koituszai, WC-kagylói, szögei, deszka-darabjai, gipszöntvény-naturalitásai, műanyaghab-salak meztelen férfiai és asszonyai, az ágyban-koitálók, bilire-guggolók, karosszékben ülők, biciklizők, asztalra-könyöklők, a harapófogók, kanalak, kötelek, bekeretezett háztartási gépek, a többméteres óriás-szájak és rongy-rózsák, műanyag-óriásszőrzetükkel a gipsz-ágyról lecsorgó egyetlen óriás-vaginák, mozgó, zenélő, szikrázó, villogó, beszélő, kereplő, brekegő, szirénázó, fénypont-sorozatokat lövellő szerkezetei és gépei, plakát-emberei, meztelen plakát-óriásnői, idomai, mértani negatívumai, torzúltjai és kibelezettei, raszterpont óriásarcai és utánzat-jelentései, fém-építményei és színkocka-gömb-gyűrű-golyó-hasáb-mértani-forma-csalékonyságai és építményei, lefejezett meztelen kirakati próbababái, rózsát-virágzó benzinmotorjai, technikai és civilizációs-életképei, gúnyszerkezetei elmondanak valamit zord és sivatag jelenünk állapotaiból, s minden kiemelés, földagasztás, megnövelés, minden civilizációs tárgyhalmaz, rideg vagy buja, erotikus civilizáció-életkép jelenléte mögött a régit-nem-akarás, a teremtő tiszta vágyat és tiszta életet elborító eszközök dühödt hatalma elleni harag, a civilizációs fenyegetettség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, manipuláció elleni gyűlölet, a megújulás tiszta vágya él. A szelíd, tiszta szép jövő reménye.

A múzeumok szerelme^*

Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát. Az aranyfonál-ingek, arany-kupák, palástok, gyűrűs vaslánc-ingek, vas-sodrony-ingek, koronák, halállal-teleírt halotti vásznakba tekert, feketeragacs halottak, halotti bábúk, bebalzsamozott szent állatok, világoskék és arany halál-szobrocskák: madarak, vizilovak, macskák és sakálok, csodálatos vaskos gépezetek, fémcsipke-gépek, drótvázas hártya-rovar-denevér-szárnyak, amiket az ember repülni magára csatolt, fegyverek, pajzsok, mellvértek, sisakok, lópáncélruhák és ember-páncélruhák, a valaha vérrel és verejtékkel mocskosak és belűl-harmatosak, a fény-kérgükön jégvirágosak és ciráda-rajzaikban megderesedettek, könyvek, bútorok, kínzóeszközök, szekerek, oltárok, edények, halottas urnák, képek, gobelinek, szobrok nekem az életet mondják, a folytatás fontosságát, a küldetés-hitet izzítják bennem, a jövő-szerelmet. Az egyetlen élet, a befejezhetetlen lét, a mindíg kivirágzó anyag szerelmét. Mint a Louvre legcsodálatosabb antik asszonyszobra: a guggoló meztelen asszony. Márvány-hasa puhán és telten buggyan és redőzik, a telt, kövér, kissé lelógó emlők, a fehérpórusos márványmirigy-emlőrózsák világítanak, mint a baglyok titok-szeme, a gömbölyű, márvány-eres térdek szikráznak, mint a gyönggyel-kirakott azték koponyák, márvány-köldöke tűz-csésze, élet-nyílása göndör márványhabokkal és márvány-szőrökkel teljes, karjaiba táncoló márvány-csecsemők kapaszkodnak, vállai: márvány-époszok, s feszülő, húsos és teljes hátából, a végzetes kövér tompor fölött a gerincvonal hátközépi részén, a pórustalan márvány-hátból egy csuklójánál-letört csecsemőkéz áll ki, mint a hát csecsemőkéz-virága, márvány-szirom, titokzatosan és végzetesen. A márványhátba forrt márvány-gyermekujjak, az asszonyhát tört korall-ága, a csuklócsonk durva kristály-csillogása, kőszikrája, a finom ujjacskák, tenyerek, a kézhát márványléte, a márványhús alatt a csecsemő-csontvázkéz, a duzzadt és ragyogó asszonyi hátba nyílvesszőként fúródó márvány-csecsemőkézfej, a márvány halál-liliom! Ó, gyönyörű asszonyiság gyermek-koszorúban! Ó, halál vak figyelmeztetése! Asszonyi hátba forrt márvány-csecsemőkéz, aki ott virágzol örökké a szerelmes teljesség, a vad nőstényi termékenység, a guggoló márvány-anya hátában, a márvány-merengés mögött, kis koponyahéj-nélküli márvány-fogsor, mint rovarok megkövesedett rágószerve a kő-pórusos kő-kéregfejjel, szarvasbogár deres, elmeszesedett kitin-kéreg-fejű szarvollói, amiről a törzset letörték, mélytengeri fagyott márvány-viaszrózsa, megkövesedett gyermekcsillag, márványtűz-gyökértekervény, ott világítasz merengő, rohanó, világmegváltásra-vágyó életemben!

Magyar múlt^*

Mi maradt múltunkból? Mi maradt tegnapi-önmagunkból? Hatalmas költészetünk. Hatalmas veszteségeink, hatalmas árulásaink, hatalmas vereségünk, hatalmas élni-akarásunk, hatalmas forradalmaink vér-emléke és figyelmeztetése. Költők széthullott csontvázai a nehéz földben, a homokban, az agyagban, királyok üres mákgubó-könnyű, vagy aranypántokkal átkötött tojáshéj-törékeny koponyája, jobbágyok, katonák, mesteremberek, diákok csigolyája, ujjcsontja, medencecsontja a zsíros, gyökeres ősanyagban. Mi maradt? Nagy, etikus, felelősségre-intő, gondot-vállaló, a léha, utánzásból-élő költő-zsibongást és bohóc-zsibvásárt gyűlölő verseskönyvek, bevérzett rongyos zászlók, betört sisakok és behorpadt mellvértek, rozsdás fegyverek, szúette jármok, elkopott-élű szerszámok, molyrágta ruhák, költők veseköve kis üvegekben, költők zsebórája, pipája, kampósbotja, szalaggal átkötött hajtincse, körgallérja és kalapja üvegszekrényekben, penészes párták és elmohásodott cipők, átizzadt király-palástok és rongyos, verejték-foltos asszonyingek és papi ingek, világ-gondolatú férfiak kiszáradt tintatartója, lúdtolla és tintaragacs-orrlikú fémtollhegye. És mi maradt kőben, vasban, fémben, kifaragott fában, színes cserépben? Hol vannak a múlt kő-virágai? A kő-szirmú városok, kő-virágpártájú templomok, hol van az emberi kő-gondolat? A kő-akarat, a kő-mosoly, a kő-ima, a kő-szervezet, népeink kő-anyaméhe? Szétlőve, lerombolva, romokként kigazosodva, ecetfával, bodzafával és virággal kihímződve, földbe keveredve, mint az őssárkánycsontok, embercsontok, népek csontjai. Dúlta, égette, robbantotta, perzselte tatár, török, német. Mi őrzi az emberi kő-múltat, gazdasági és növényi kultúránk koszorújában? Hol él ez a világ? Kódexeink miniaturáin, családi, nemesi levéltárak térkép-rajzain, régi történeti és gazdasági szakkönyvek, iskoláskönyvek rézkarcain, fejedelmi és kollégiumi könyvtárak rézcsatos könyveinek lapjain. De nem eleven jelenünkben! Gyűjtsük hát össze, adjuk jelenkorunk kezébe ezt az emlék-múltat, gazdagítva ezzel is önismeretünket, a tegnapra-emlékezéssel, őseink munkájára és kultúrájára-emlékezéssel buzdítva gyarló büszkeségünket, csitítva Európa-komplexusunkat, űzve jövőbe-célzó szívünket.

Afrikai sziklarajzok^*

Irgalmatlan időnkben, gyors-futású, lassú-álmú, tékozló vak időnkben, a mámor és a megaláztatás idejében, az űr virágzó és halott égitestei közé fölnyúló kéz idejében, a gőg és a szegénység, a pusztulás, a pusztítás és az önimádat idejében, a megoldhatatlanság-időben, a vak parancsok és mámoros anyag-fölvirágoztatás idejében mit mondanak nekünk ezek az ős-futások, ős-harcok, ős-merengések, ős-tűnődések, ős-vadászatok, őstitok-ember-ábrák, atompont-gyűrűláncok és fehér buborék-virágzások közt lebegő ősálarc-rajzú titkok, hegyes-csöcsű fekete titok-asszonyok, fekete lantszarvú bikák, ágaskodó fekete petty-tömeg zsiráfok, csipkés és hegyes fekete öldöklések, űrbúvársisak-fejű fekete háromszög-alakok, ősi titkos álmok, világok, látomások? Mit mondanak nekünk, magányosoknak és merengőknek ezek az ősi titkos üzenetek, az akkor-világ mítikus és talán nem-is-oly-magukba-zárt ősüzenet-rajzai, a sziklabarlangok és szikla-ereszek homorú rücsökfalára írt jelenkorok, az akkor-idő barlangrajz-mondatai, amikor a Mindenség és a Földgolyó-Természet tele volt rejtelmes és titokzatos istenekkel, s a Földön akkor is szerelem, háború, halál, újraszületés virágzott, munka és mámor, szegénység és arany-koronás gőg, s a föld akkor is tömve volt árva halottakkal? Valamit a megmaradásból, valamit az élet mindíg-újraszerveződő gyönyörűségéből, valamit a pusztulásból és a pusztításból, valamit a gyászból és a mindig-újraszülető halálból. Nemcsak valamit a történelemből, népek életéből, népek istenéről, népek haláláról, de valami nagy és tiszta Tisztaságot, az örökös Életlángot, a mindíg-folytatódó Akararot. Mert nemcsak élnünk kell, de el is kell mondanunk életünket, hogy megvédjük magunkat és hitünket a végtelen haláltól.

Afrika művészete^*

Mi teszi oly teljessé és titokzatossá ezt a művészetet, ezeket a szobrokat, fejeket, maszkokat, álarcokat, varázs-alakokat, varázslat-manókat, rituális arc-födőket és tánc-ruhákat, szent és fölszentelt köpönyegeket, tollakat, ábrákat és jeleket, Afrika zöld homályból sötétzöld gőzként fölörvénylő dalait és énekeit, csont-arcú szavannáiról és sárga homok-álarcú pusztáiról, lila és rózsaszín hegysziklái tövéből gomolygó meséket, viziló-fejű, zebra-szügyű, elefánt-arcú, petty-mozaik zsiráf-léptű mondákat, jelentéseket és himnuszokat? Ezeket a papagáj-arcú és béka-tottyanású hártyás és tollbóbitás ősi szavakat, a léttel-érintkezés, a halállal-találkozás, a megújulással-gyönyörű himnuszokat, a végtelennel-azonos szavakat. Mi teszi oly teljessé és titokzatossá ezeket a merengő érc-arcokat, réz-koponyákat, ezeket a végső-kimondásig-teljes, halhatatlan-óriás nemzőszervű és emlőjű szobrokat, kúpos óriás-tomporú fekete titkos szobrocskákat, hogy lobogásunkban és lángunkban itatódva, létünk rejtelmébe-fonódva létük rejtelmével a mi esendő szívünket is a végső zöld titok, az örökös halál és az örökös föltámadás nagy és fönséges lét-misztériumának részesűltjeivé avatják?

Báb-Cantata Profana^*

Megrendítő és mámorító élményben részesített a békéscsabai Napsugár Bábegyüttes. Meghívtak Bartók Béla Cantata Profanájának báb-előadására. Ezek a fiatalok csodát csináltak! Bartók zseniális zenéjével, a Cantatával, ezzel az óriás csillagrobbanásos, zöld növényrobbanásos, dacos, mítikus, zsoltáros, himnikus époszi vallomással és tisztaság-hittel, ezzel a mámorító lázadással és szarvas-szabaddá váló vad, gyönyörű szabadság-döntéssel, ezzel az áradó, hömpölygő, űrbe-csipkésedő gótikus természet-éposszal, zene-katedrálissal egy-ritmusban élt, vándorolt a báb-színpadon a szarvassá-átnőtt szabadság-hit és tisztaság-mámor mítoszi, ősi lét-története. Ó, csodálatos élet! Ó, csodálatos szabadság! Ó, Bartók Béla zöld óriás-lángokat lövellő szarvas-szíve, váltsd meg a mi törékeny, árva, mindíg-újat-akaró szívünket, kőben, fában, zenében, betűben.

A tárgyak világa^*

Nem mindegy, hogyan élünk. És nem mindegy az sem, milyen dolgok: formák, alakzatok, tárgyak, anyag-módosulások és módosítások között élünk. Önmagát csak a közvetlen természet alakítja. Az emberi lét dolgait, szellemi és tárgyi világát az ember formálja, alakítja ki és hasznosítja, így valósítva meg az esztétikai természetet, amely nemcsak az ember-lét tárgy-arca és környezet-öltönye, de egy önmagát-megvalósító és önmagát-kimondó külön világ is, ha valóban az, aminek kimondója és amire rendeltetett. A közvetlen természet rendkívül lassan változik. Az esztétikai természet az emberiség ismert és ismeretlen történelme alatt gyorsan, sokszor robbanásosan változott, kivirágzott és elvirágzott. Minden létforma: történeti, anyagi, szellemi, foglalkozási, megteremtette a maga esztétikai természetét, de ez az új és új esztétikai természet nem mindíg volt azonos a célszerűséggel. A hasznossági tárgy sokszor játékosan kivirágzott, indákkal, pántokkal, cifrázatokkal és álomhabokkal föltajtékzott, de sokszor a használhatatlanságig lekopárodott. Jóformán csak a régi paraszti kultúrákban volt azonos önmagával, tehát céljával. Sokszor nemcsak a tárgy használati célja, de az ember vágya, tétovasága, ingere, szerelme, halála és tébolya is ránövesztette a maga korall-világát a használati dolgok szerkezetére és testrészeire. Századunk középső évtizedeiben a célszerűséget az egyszerű formák, a tiszta vonalak és áttekinthető, szinte áttetsző szerkezetek szolgálták. Már-már ridegen. Ezért is: évtizedünk embere visszavágyódik az esztétikai múltba, kimondva ezzel magányát, kiszolgáltatottságát, félelmét, irtózatát a túlzott célszerűségtől, vágyát a melegségre, a fészekvágyat! Ma világszerte, így hazánkban is a fiatal formatervezők, akik közvetlen életünk tárgyi környezetét tervezik és valósítják meg, arra törekszenek, hogy az emberiség-múlt esztétikai emlékeiből fölhasználják mindazt, ami szépen és okosan hasznosítható, ugyanakkor pontosra formálják az embert-környező tárgyi világot, amely tükrözi a világegyetembe-tágúlt emberi önismeret korát is. Hogy az új esztétikai természet szolgálja és nevelje a Földgolyót-benépesítő embert, azt az embert, aki anyagi átlagértékek között él, nem előállítja, elkészíti, de megveszi tárgyait, hogy az ál-esztétikumok, forma-csődök és giccs-dühöngések birtoklása helyett a használható, egyszerű, igazi, szépmúltú szépség egyszerű birtokosa legyen.

Képzelet, tudomány, költészet^*

Ki tudja, az Emberiség megérti-e már, vagy megérti-e lassan: a Föld, amin jár, ahol teremt és teremtet, termel, nemz, fogan, szül, él, dolgozik, szenved és pusztúl, amelybe elássa rothadó, gázbuborékokat-erjesztő húsát és amely sárga-zománcúra, küllő-bozont-üregesre, szuvas, töredezett-fogsorú varrat-hártyahéj-házzá szopja csontjait, hogy ez a Föld, Átkunk és Gyönyörűségünk, a mi Egyetlenegyünk, Képzeteink Méhe, Varázslatunk Emlője, Hitünk Nemzőostora, gömbölyű, vagy tojásdad, vagy szív-alakú, vagy körte-formájú test a Mindenség-Anyaméhben, véres, lüktető embrió-szív, piciny méhmagzat a türelmetlenűl-dagadó végtelenség-méhburok fényfoszlány-lepedékes, oldódó csillagmirigy-csomós magzatvizében? Ki tudja: az Emberiség látja-e már a Föld helyét, sejti-e már önmaga helyét a Világegyetemben? Mennyire ismeri az Emberiség önmagát? Múltját, Jelenét, Jövőjét? Tévedéseit és Bűneit, Tékozlásait és Lehetőségeit, a Meg-nem-valósítottakat és az Eljövendőket? Az emberiség legjobb Szellemei, Ismertjei és Ismeretlenjei, Névtelenei és a Világ-előtt-gyötrődve-alkotói emberiséglétünk önismeretének vizsgálói és kimondói voltak és azok ma is, és e féktelen és szorongásos vizsgálódásban nemcsak a természettudományos indulatot, nemcsak a költészet akaratát, de a Képzelet Apokalipszis-lovait, Szárnyas Fény-embereit is szívük alá gyűrték, hogy elröpítsék őket a Lét szívéig, a Menny-Pokol-Halál-Jövő lángzó-bíborzó-gyökérző-szeráfi gyémánt-gyűrűi, pöfögő tűz-mocsarai, a részecske-lét láthatatlan hagymafejébe, hagymalevelei közé. Mert nemcsak a: mi dolgunk a Földön?, de a: mi értelmünk a Világegyetemben?, mi célunk az Emberiség-Jövőben és a Világmindenség-Jövőben?, és a: mi a lehetősége a Föld-Jövőnek a gomolygó és valahol-mindíg-rothadó, valahol mindíg-újrakezdődő Világegyetem-állandóságban? kérdéseit is átzúgatták vad-harapású, vagy mész-foraminiféra-vázként áttört és dermedni-készülő szívükön és végzet-napjaink szorongásain! Költők, festők, természettudósok, látnokok és jövendőmondók, próféták és fizikusok, csillagászok, vegyészek, biológusok, matematikusok és apostolok, mesemondók és mítosz-teremtők, éposz-írók és sámánok, alvilágba-szállók és a biológiai-technikai-jövőt-tervezők, mennyet-látogatók és a világűrt-föltérképezők, gépeikkel-hódítók, műszereikkel-figyelők (amiket, mint orvos hallócsövét a szív fölé a mellkasra, a világegyetem mellkasára szorítanak), antenna-háló-ernyőikkel, lemezes radarcsápjaikkal a csillagok-fölé-ágaskodók (amelyek, mint a cserebogár szétlegyezett csápja szagolják az űrt): Költők, Természettudósok és Űrrepülők írják be képzeletük vér-álmú szavaival és kutató gyakorlatuk dacos és komor tetteivel az Álmodozás, a Vágyakozás és a Történelem csillagfényes és csillagfátylas lapjait. Az ember már mítoszaiban, őskönyveiben és meséiben, látomásaiban és szerelmes-sóhajaiban is elképzelte a Mindenséget és a Mindenség-és-Emberjövőt, de a természettudomány dacos föllobbanásával, a technika áradó lehetőségeivel, az új és új fölfedezések gyönyörű izgalmával, és a költői képzelet legszebb hatalmával utólérhetetlen vággyal és fékezhetetlen ámúlattal keresi a lét szerkezetét, hogy bátrabb legyen a megismeréssel, bátrabban vállalja halálát, keresi a világegyetem, e roppant dübörgés-koponyába zárt agyvelő értelmét, hogy szolgálni tudja teremtő és tevékeny gondolatait, keresi értelmes társait a táguló világanyag többmillió bolygóján: műszereivel és képzeletével. Hogy ne legyen ilyen egyedűl!

A betű^*

Szeretem a vékony-hegyű tollakat, a keskeny finom lándzsahegyűeket, a vágott-gerincű hosszú fémleveleket, mert szeretem nagyon, írás közben ha látom: tollam hegyéből hogyan születik a betű, hogy formálódik a betű teste, hogy születik meg hajlékony, gyönyörű élete, hurkos, gömbölyű, madárcsőrszerű, tornyos, szálkás, hullámos, görcsös alakja, a k ámulatos hurokösszege, az e, vagy az a gömbölyded, köd-magzattal áldott asszonyisága, a z titokzatos ábra-keresztje, s mind a többié, a betűké, az l kanalasgémcsőre, az ü csigabigaszarva. Ó, a betű, a jel, az összevont titokzatosság, az eredendő jelképi ábra, hogy összeláncolt sorozatával lekötözzük az időt, megláncoljuk a múlandóságot, rögzítsük a semmibe-csobogni-vágyó létezést, önmagunkat a létben, a létet bennünk és körülöttünk, ó, a betű, akinek folyamatos hurkaiba fonjuk emberi szívünket és érdemünket, bűneinket és történelmünket, szerelmünket és álmainkat, bánatainkat és a halált, a lehetetlent, a kegyetlent, a beteljesülőt. A betű: a megvalósulás és a megmaradás, a betű: a szent őstalaj, amibe elvetjük maradandó, vagy elfoszló gondolatainkat, a betű: szellemiségünk kriptája is, a föld, amiben mondataink holtteste elrohad, a betű: valahány apró szülőanya, magzata-terhes kicsi ősasszony, nemző-ideáktól meghasasodó, hurok-csecsűvé, gyűrű-emlőssé hurkosodó és dagadó, örvénylő anyaság, festék-drótkeretekbe, ólom-hurkokba, tinta-tekervényekbe, grafit-szálkatemplomokba fogott buborék-asszonyiság, a betű: költészetünk atomi pont-anyaga, sugárzó anyagpont-felhője és égő atompont-sorozata, a jóság és a fönnmaradás, a hit és a lemondás, a törvény és a gyalázat idő-kristályból kimetszett bölcsője, idő-kristályba vésett temetője. Ó, betű, reményünk és reménytelenségünk, hódolok előtted-szent Betű, mindenem, egyetlenem!

Költészet-katedrális

Mit tehet a költő?^*

Ó, ez a cím nem kétségbeesett és komor, de konok kérdőjelű, hiányt-kimondó és szigorú. Nemcsak a költő küldetés-tudatát kérdőjelezi meg, de a költő küldetés-tudatának fontosságát hangsúlyozza, követeli; számonkéri a költő felelősség-vállalását, a létre-szögezett állandó figyelmét, a próba, a megváltoztatni-akarás, a jóravaló-élet makacs vállalását. Kérdőjeles formában hangsúlyozza azt, hogy a költő, a művész cselekvő akarat, hogy a költészet és a művészet folyamatos, meg-nem-állítható cselekvés, beavatkozás, a dolgok, az élet megváltoztatására irányuló csökönyös törekvés. A költő nem mondhat le erről, mert ezzel a költészet lényegéről mondana le, lemondana önmagáról. Minden versprózám egy alkalom szerelmének szülötte: költők születésnapja, jóbarát halála, írók hangot-bénító koporsója, ideges riportok, vacogtató-kényszerű vallomások, az Új Írás képzőművészeti folyóirat-tárlatai, kiállítások, gyönyörű elődök ünnepe, az eredet-kutatás, a gyerekkorba-révülés kötelező és adott alkalmai íratták velem a vers-prózákat. A goethei-értelmezésű aktualitás ihletettje és terméke minden verspróza, mégis föltörhetetlen gömb-héjazatú, pórusos mészkéreg-tartály, gömbszerűen zárt, egy-jelentésű, akár a vers. Ezért is mondom vers-prózának őket, s nemcsak azért, mert megfogalmazás-módjukban, belső szerkezetükben, nyelvükben, mondat-építési módszerükben, kép-áradásukban szinte teljesen azonosak verseimmel. Én levelet is úgy írok, ahogy verset, vagy prózát, kis különbséget csak a gyakorlati tárgy (az elmondandó dolog: alkalmi, állandósult, belső, vagy külső) ad a megfogalmazásban. De az értelmezés és a kimondás, a lényeget-kutatás és a szerkezet-röntgen-átvilágítás módja, ihlete és szenvedélye, szenvedése és megaláztatása mindíg azonos: ha versről, ha prózáról, levélről, vagy akár egy üzenetről van is szó. Szeretem a versprózát, gyökér-esetlegességei, időszerűség-rücskei beleszövődnek és beleolvadnak az egész mű húmuszába és életébe. Így lesz a verspróza-kötet (a vallomások kő-kockáit az élet-szerelem habarcsával egymásra-ragasztva épületté) önvallomás és napló, történelem és költészet-életem története, gyarlóságaim és hitem új szárnya, aggódásaim, világ-féltésem, létszerelmem és emberiség-szerelmem vallomása. S hite annak, hogy a költészet és a költő ma (talán minden koroknál jobban) felelős a létért, az emberiségért. Mindíg ki kell mondania hiányait, szenvedését és nyomorúságát, árvaságát és küzdelmeit, mindíg ki kell mondania szépségét és fölemelkedését, ritka örömeit.

A Szent Tűzözön regéi sajtóbemutatóján^*

Új könyvemet az 1962-es születésű Az éjszakai képei után 1967-ben és 1968-ban írtam. A két époszt, A Szent Tűzözön regéit és a Gyermekdalokat 1968-ban. Az éposz műfaj-megjelölés nálam nem értelmezhető a régi módon. Az én époszaim, ha hordoznak is anyagukban némi cselekményszerűséget, ha rendelkeznek is a történés elemi vonásaival, mégis lírai versek, személyes vallomások, eredendő himnuszok és siratók. Megpróbálom most mégis: néhány mondatban összefoglalni azt az indulatot, ami velem ezeket a verseket iratta.

A költészet, megszületése pillanatától, az ember-történelem kezdeteitől, tehát az emberiség önmagára-eszmélésének első pillanatától: két dologgal foglalkozik: az élettel és a halállal. Persze: ezer ágra és sejtre bomlik e két összefoglaló elemi szó, ha burkát megbontjuk és szétválasztjuk teste, fonadék-testbelseje rostjait. Mindenre, ami van és lehetséges a létben és mindenre, ami elképzelhető. Hogy az élet és a halál milyen módozatai és formái valósúlnak meg egy-egy költészetben, egy-egy költő művében, vagy egy korszak, idő-mennyiség költészetében, azt, ha a költő nem feledékeny és hűséges korához: mindíg a történeti idő, a versszületés történelmi helye és emlékezete határozza meg lényegében, egyszerűbben: a kor, az a kor és rövidebb korszak, amelyben a költő él és dolgozik.

Az atombomba megszületése és első gyakorlati alkalmazása óta (ha már a halált említettem) a közös halál, az együttes halál olyan irtózatos lehetőségét és elkövetkezhető lehetőségét teremtette meg az ember, amiről annakelőtte nem is tudott, amit csak elképzelt néha az emberiség, amely még az emberiség elemi vallomásaiban: a mítoszokban és népmesékben is csak ritkán és homályos sejtelemmel fogalmazódik meg. Olyan egyetemes halál-lehetőség teremtődött meg az ember agya és keze által, amiről csak Mefisztó álmodott. Az emberiség önmaga teljes pusztulásának anyagát és föltételeit csalta ki a természetből. Sokszor azt hihetjük: halálra-ítélte önmagát. És ez nem ereje, de gyöngesége. Ez a döbbenet és keserűség, ez a gyakorlati lehetőség az a tartály, ami e kötet verseit és époszait magába gyűjti, az a tengely, amelyre könyvem sorai ikrásodtak, az a csillag-szerkezet, amelyre e versek egy belső történetiség, a töprengés és a föloldás-keresés története szerint épűltek. Mert az emberiség csak önmagát tudja elpusztítani. Ereje csak erre van. De, hála a világegyetem örökös virágzásának, nem tudja megsemmisíteni és felőrölni azt az egyetemes és elemi teremtő erőt, amely a létet és a mindenséget áthatja és új megvalósulásra, új termékenységre készteti. Ha a természet felől szemléljük az embert, tudnunk kell, hogy a rovar, a növény, vagy a madár erősebb az embernél, nem is szólva a csillagokról és az elemekről. Ezért kell az embernek nagyon vigyáznia, mert igen kis lehetősége van a fönnmaradásra. Márpedig az önmagában való lét, az embernélküli természet, az önismeret-nélküli világegyetem öncélú és fölösleges. Ember nélkűl nemcsak a költészet, de a lét, a természet is értelmetlenűl virágzik önmagában. A költőnek nemcsak szeretnie, de féltenie is kötelessége az életet. Én hiszem és tudom, hogy a költészet története kezdeteitől, a költészet egész történetében nem volt igazi költő, aki a rosszat akarta és várta volna! De minden költő föl akarta ismerni a rosszat, szembe akart nézni a rosszal, hogy megpróbálja legyőzni azt. És hinnem kell: mert ez a költészet gyakorlatának elemi értelme, hogy a költő hite, életszeretete olyan erő, amely segít lefogni a Gonosz kezét. Mert a költő nem akarja a rosszat, de azért énekel, vagy kiabál, hogy a Gonosz visszahúzódjon üregeibe, magányába bilincselten, s ne bánthassa azt a virágzást, amely az ember-lét értelme, s az ember-szív gyönyörűsége.

Első vallomás egy époszról^*

1950-ben írtam Apám című költeményemet, negyvennégy évesen meghalt apámról, a kőművesről, az emberről, aki sorsom indítója volt, létem és értelmem megfogalmazója. Azóta izgatott a gondolat, azóta égette szívemet a gondolat, az egyre-izzóbb, az egyre-követelőbb, az egyre-lángolóbb: hogy anyámról is verset írjak, nagy vallomás-époszt, harmat-tisztát és virág-illatút, gyöngédet és egyszerűt, mint amilyen ő, anyám, akinek mosolyától, vagy könnyétől derűlt ki, vagy borúlt be minden napom, egyszerű, nehéz életünk. De elemi erővel lobbant föl bennem a megfogalmazás-vágy, a látomás-vázlat ezelőtt hat esztendővel talán, s azóta gyötrődtem a megfogalmazás természetén és méretein. Az Apám ősi magyar nyolcasokban íródott, nyelvünk legszebb ritmusait és dallamait magába-itatva. Tudtam, hogy az Anyám, amely méreteiben és vonulatában nagyobbra terveződött, mint a már megvalósúlt testvér-éposz, csak olyan lehet formájában, külső építésmódjában, mint az Apám, tehát ezt a verset is magyar nyolcasokban kell megírnom, hiszen a hűség kötelez erre, a hűség önmagamhoz, ifjúi költő-magamhoz és hozzájuk, versem hőseihez, akik létükkel sokkal többet érdemelnek, mint a költő-fiú vallomását. Mint a dió két héj-felét, úgy kellett egymáshoz illesztenem a két verset, s nem kis töprengésembe és szorongásomba kerűlt, amíg eljutottam a fogalmazás-pillanatig. Az Anyám tehát folytatása és befejezése a vallomásnak, úgy vall anyámról, a szegénység hétköznapjairól, környezetéről, tárgyairól és életéről, a múltról és a halott ősökről, a fogantatásról és a halálról, anyám teremtő testéről, hogy tudja: ők ketten, így, époszi himnuszba foglalva ott sugárzanak termékeny életükkel és tevékeny szívükkel a versben, amely nemcsak az ő életük és sorsuk összefoglalása, de akar lenni a szegénységből-jöttek, a kétkeziek, a kemény és tiszta világépítők és világfönntartók éposza is.

Költői jelenünkről és múltunkról^*

Költő-ifjúkorom, a költő magánya^*

A költőnek, mint minden művésznek és minden létezőnek, nagyon sok és még-több szeretetre és okos, tiszta figyelemre van szüksége. A tömény, lángoló és már-már megvalósíthatatlan szeretet az a sugár-forrás, az a rádium-pontokból összecsomósodott erő-tömeg, izzó és kemény sugaraival létünk legrejtettebb üregét és üreg-homályát betöltő fényrög, amely a termékeny reménység és az indulatos megvalósítás-akarat legnagyobb, talán egyetlen táplálója, életre-segítője. Eddigi útamon, amely oly rövidnek tetszik, hiszen negyvenegyedik évemben vagyok most, s mégis huszonkét-éves költői pályát zár magába, nagyon sok durva támadás, rágalom, irgalmatlanság, gorombaság, értelmetlen vad bántalom ért. Ostoba ember, aki elhiszi: a költő szereti a durvaságot, örül a vadaknak, irigyeknek, útonállóknak. S a szeretet? És a figyelem? Ez a tiszta, békés, szent napcsillag rásugárzott-e ifjúi költő-éveimben, indulatos és szorongó költő-ifjúságomban akaratos szívemre? Nincs okom panaszra. Sorsom nagy szerencséjére már tizennégy-éves koromban olyan zseniális barát fogadott szívébe, mint a festő Hantai Simon, akinek féktelen, rostos, fénylő lobogásába fonódhatott kamasz-életem dadogó büszkesége. S alig később valamivel Weöres Sándor, akinek titkos-fényporú belső derűje segített legyőzni vicsorgó, denevér-szárnyú belső démonaimat, összetörni azokat a szorongás-kőláncokat, amiket létemre-tekerve, nehéz gyermek-múltamból, szegény-örökségeműl magammal hoztam. És Kormos István, a biccentett-mosolyú drága jó fiú, aki már kötetes költő volt, amikor rátaláltam, s aki verseimet elvitte a Diárium című folyóirathoz, s a Diárium szerkesztőségében Kulcsár Adorján, aki első két versemet megjelentette, akinek tiszta emberségét kőzeteimbe zártam, mint valami szent fossziliát. Aztán Vas István, akivel nehéz és dühödt évek láncolták össze ifjú költő-életemet, ifjúságom tornyát, játékosan, robbanékonyan, könnyű párákkal és rejtelmes lángokkal, s akitől oly sokat tanúltam hűségről, barátságról, gyötrelemről, tárgyilagosságról. És Illés Endre, aki finom figyelmével, gyakorlati szeretetével, szigorú szemérmességével mintegy fényhártyába vonta mellette töltött éveimet, akinek szeretete és figyelme ma is fénylő légburkot von nem-könnyű költő-hétköznapjaim köré. S Tamási Áron, a felejthetetlen, akit nem tudtam eléggé elsiratni! Aki még a koporsóból is úgy nézett rám, hogy tudtam, a föld alól is figyeli nehéz lépteimet. És Hatvany Lajos, akinek forró, lüktető, vén-kamasz szavától lángbaborúlt ifjú éjszakám, és Földessy Gyula, aki tudta, hogyan kell bíztatni s szeretni, s aki szálkás szép leveleivel tiszta kék árnyékot szőtt égő éneimre; és Kassák Lajos, a dacos, a szigorú, a szorongó, a kő-ősanyag arcú, aki csak ritka mosolyával mondta, aki csak a föld alól mondta a farkasréti temetőben, aki csak halála-után mondta, hogy hitt szavamban. És Ferenczy Béni, szent, tiszta nagy barátom, akinek finom szigorúsága és halhatatlan derűje oly sok erőt sugárzott rám, hogy legnehezebb éveimben ki tudtam növeszteni szellemem kimetszett testrészeit, mint szemgolyójukat a kivágott-szemű tarajosgőték, rózsagyűrűs, koromgyűrűs, tűzpettyes ujjú lábukat a szalamandrák. Ifjúságom rövid vázlatával elmondtam azt is, hogy a szeretet és gyűlölet örök szívdobbanásában és kő-ütései közt él a költő, ha fiatal, ha öreg, s fegyelemmel kell elviselnie nemcsak a vad kő-ütéseket, de a szeretetet is. A költő se kevésbé érzékeny, mint embertársai, a költő se kevésbé csüggedékeny, mint embertársai. Mégis: a költő csak önmaga teheti, amit tennie kell, abban nincs segítség és nincs könyörület, mint ahogy a költőnek mindíg egyszemélyileg magának kell felelnie tetteiért. Költészetéért és költészete eszméiért. Költészete cselekvéséért és költészete erkölcséért. A költő ezért magányos. És ezért a legszigorúbb törvény magánya. De magánya nem kődobozba-zártság. Magánya a világegyetem, amelynek burkolatán belűl lebeg és ragyog dolgaival a lét, s valósítja meg történelmét az érzékeny emberiség közössége. Én ezt tanúltam meg kortársaimtól, barátaimtól és elődeimtől. És ezt keresem kortársaim, barátaim és elődeim műveiben. Mert a költészet irányzatai önmagukban sohasem érdekeltek. Mert boldogan és szorongva lebegtem mindíg az elődök vagy kortársak költészetének mágneses örvényeiben, forró gáz-gyűrűiben és sugárzás-gyűrűiben, titkos, lüktető erőtartályaiban, és sohasem azért, mert egy-egy költészet gömb-egyetemessége, vagy óriás lángködös ködspirál-lepénye valamilyen irányzat kizárólagosságának megtestesülése volt. A költészet érdekelt, nem az irányzat, a költő lényege érdekelt, nem az iskola, amelynek tanítványa vagy tanára volt. Minden irányzat vagy iskola, a múltban és a jelenkorban, lehet és volt remekművek ihletője és megvalósítási módszere és minden irányzat és iskola kitenyésztette a maga rossz költőit és tehetségtelen, sőt erkölcstelen ideológusait, esztétáit, kritikusait. Ma is, mint mindíg, többfajta lényeg-megközelítési, lét-látási, vers-építési, egyetemesség-megfogalmazási, személyiség-elmondási, rejtelem-megközelítési, mindenség-értelmezési lehetősége és akarata van a költészetnek, s ezen belűl a költőknek. Ez a célszerű, ez a jó. Én jelenkorunk költészetében, és jelenkorunk magyar költészetében, és a nálam-fiatalabbak műveiben mindíg azt a tűzpontot keresem, ami a vers leglényege, mindíg azt a sugárzó kozmikus ősszívet, aminek tiszta ereje szétárad a versen, átitatva rejtelme titkos sugarával minden vers-sejtet, vers-molekulát, vers-anyagpontot. Sohasem azt, hogy milyen irányzat újszülöttje vagy szülőanyja a vers vagy a költő. Az utánzatot, a hamisítványt persze nem szeretem. Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok fiatal tisztelt meg azzal, hogy elhozta hozzám írásait. Sok tiszta-szándékú, tiszta-arcú tehetséges fiatal és sok zavart-mosolyú, erőszakos vagy könnyelmű ifjú ember. Nem is egy fiatal nőtt előttem igazi költővé, és ha megkristályosodott elmúlt éveimbe visszanézek, mint létünket-magábazáró légbuborék-örvényes, gyökér-csipkefás ősüvegbe, ahol ellapúlt, hemzsegő levegőtojás-spirálok, szikrázó légbuborékcsigaház-örvények átkaink és sóhajaink, több költő-arc néz az üveg-időből vissza rám, egymás-elé vagy mögé épűlve mosolyukkal az időhasábok összeforrt kristályaiban, költőké, akik akkor voltak fiatalok, amikor először találkoztam művükkel vagy személyükkel. De most a legújabbak közűl csak azokat hadd említsem, akiknek első kéziratos köteteit a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként olvashattam: az értelmes rend törvényeit kereső, lobogó, ideges Mezey Katalint; az elvont mosolyokat és elvont-létszerkezeteket fojtott indulatával átitató Takács Zsuzsát; a dolgok színes örvényeiben élő, néha lángcsipkekavargást fölidéző Tölgyessi Miklóst; és a párás, bársonyos, mályvás, balladás, történelmi-múltat tudni-akaró, arcát a zöld-szőrű földre szorító Kiss Benedeket, akinek szava néha, mint a szívverés.

Költő, költészet, vers-szerkesztő^*

Minden egyszemélyi költészet (tehát egy költő munkája az időben) folyamat, de egy-egy új mű a maga szerkezetében, egyensúlyában vagy egyensúlytalanságában, sorrendjében és egymásra-rakódó vagy egymásra-épülő halmazaiban, az időben előre, a kötet rendjében hátrafelé-ráncolódó vagy felgyűrődő anyagában, verseiben, versciklusaiban vagy époszaiban az önmaga belső együttesében is folyamat, folyamat az időben és a költő belső történelmében, mint ahogy egy-egy új verseskönyv a régebbiek hullám-élete fölé rakódva a költői szív és a költői eszmélkedés folyamatának új megszilárdúlt hulláma, s így örök lüktető folyamatában épűl, vagy legalábbis termelődik a költői életmű a költő haláláig. De egy-egy költő műve és működése része a magyar költészet általános és elemi folyamatának, amely szent megállíthatatlanságban és erjedésben valósítja meg önmagát, épűl az időben és a történelemben. S hogy mennyiben válik a világ-költészet részévé, annak föltételeit, lehetőségeit és esélyeit most boncolgatni nem akarnám. A kérdés persze az: mennyiben válhat és válik részesévé vagy részesűltjévé a verskötet-szerkesztő ennek a nagyon is bonyolúlt, önmagával és másokkal összevissza-szőtt, indázó és sok rejtekkel, úttal, útvesztővel, hurok-utcával és virágzó szalagokkal gazdag, tüzes lüktetéssel és száraz kő-csönddel beépült folyamatnak, hogy egy kötet címemet alkalmazzam tréfásan megváltoztatva a kérdés köpenyéűl, amelybe munkánk lényege göngyöltetik vagy burkoltatik: mit tehet a verskötet-szerkesztő a magyar költészet érdekében, mit tehet a verskötet-szerkesztő azért, hogy segítő részese lehessen ennek az egyáltalán-nem-boldog, sokszor nagyon-is-ellentmondásos folyamatnak, hogy segítheti, mivel segítheti ezt az örökös áldottsági állapotot, a Mindíg-szülőanyát, Költészetünket, aki folyamatosan teherben lévén, szül és terhesűl újra s újra. Istennek hála, megállíthatatlanúl. Én tizennyolc éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, s bár nem számoltam meg, mondhatom, nagyon sok verseskönyvnek voltam szerkesztője és olvasója, vagy olvasója s egyben szerkesztője ez alatt a tizennyolc év alatt, ráadásúl, szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, magam is lírikus lévén, a természetes hivatali munkán túl habzó bőséggel és hömpölygő sokasággal ömlöttek körém és asztalomra a verseskönyvek, versek, költő-nevek, új és új költők, nevek, kéziratos kötetek, próbálkozások és versbe-dermesztett akarnokságok, tehetségesek és tehetségtelenek, valami újat-akarók, a kezdetlegesség rögei alól is sugárzó-csontúak és sugárzó-szavúak, vagy a rendkívűl ügyes, sőt kifinomúltan-könnyed és a hatást-adótól alíg leválaszthatók, szívócsápjaikkal a hatástadóba növők, azokkal, mint a méhhel a méhmajmoló-légy azonos külsőbe öltözöttek, a pompázatos kölcsön-burkolatúak, azokkal látszatra föl-se-ismerhetően azonosúlók (csakhogy épp legyek azok, s nem mézelő méhek), büszke dilettánsok, gőgös áldatlanok, pléhtányér-csörgés-szavúak és valódi költők, szép igaziak, hogy sokszor a líra-habzás örvényeiben forogtam már, s bizony mondom, nem volt könnyű választani és dönteni, ítélni és kiválasztani, megtalálni pontosan azokat, akiket meg kell találnunk, hiszen ez elemi kötelességünk. Mondom ezt már csak azért is, mert éppen a napokban vádoltattam meg nyilvánosan is azzal, hogy nem hiszek az új tehetségekben, s megvetem a nálamnál fiatalabb költők tehetségét és lírai indulatát, mintha bizony nem nyújtottam volna tizennyolc éven át baráti szívet és baráti kezet mindazoknak az új (vagy nem is éppen új) költőknek, akiknek megéreztem és megértettem és hittem tehetségét, lírai felelősségét, de még azoknak is, akiknek reméltem eljövendő, akármilyen kései lírai fölvirágzását. Nos, a költő-kiadói szerkesztő, épp léte szükségszerű kettőssége, iker-önmaga miatt még inkább a dühös dilettánsok, izgága féltehetségek és sértődött középszerűek nyílzáporában és két-ágú sziszegésfelhőiben él, mint a verskötet-szerkesztők általában, s ha állni kell is a düh-nyilak, két-ágú nyelv-higanydárdák csapkodását, egy bizonyos: hogy el nem veszítheti teremtő-akaratát és segítő-kedvét költő és szerkesztő, vagy éppen a kettő-együtt kiadói munkatárs. De visszatérve a tréfával virágkoszorúzott, mégis komoly-arcú és tűnődő-tekintetű kérdésre: mit tehet a verskötet-szerkesztő a költészetért, egy költőért, egy műért, vagy csak egy versért?, hol találjuk meg a választ, amely azonnal jellemzi is munkánk természetét és folyamatát? Mindennél nyilvánvalóbb, hogy a szerkesztő nem írhatja meg a költő helyett a verset! És nyilvánvaló az is, hogy a szerkesztő nem szólhat bele az eredendő versbe vagy műbe, legyen az akár éposz, terjedelmesebb vers, vagy néhánysoros lírai kristálykő, tiszta foglalatban, vagy csiszolatlan rücskös, érdes és szikrázó sejtfelületű önmagában. Az is nyilvánvaló, hogy munkája elsősorban szolgálat és nem kizárólagosságok követelése, hogy nem a személyi izlés, költészet-hit, vagy egyfajta elképzelés hirdetése, sőt erőszakolása, nem a maga esztétikai kedélyének, olvasói mámorának vagy erkölcsi képzetének kiszolgáltatása a szerkesztő dolga; de folyamatos figyelem és folyamatos szeretet, a szív és az elme örökös izgatott kíváncsisága és várakozása, megbéníthatatlan és soha-el-nem-cementesedő, mámoros és beteljesűlt lírai állapotokat váró fölfedező-kedv, örökös vizsgálódás és számontartás a vers-szerkesztő dolga, túl a hivatal éppen adott munkáján, tehát az épp olvasandó, majd szerkesztendő verseskönyvön, hogy mire a szerkesztő kezéhez kerűl, véleményezésre és szerkesztésre a, vagy egy költő műve, teljes tájékozottsággal és a szerkezeti szakértő biztonságával igazodjon el az adott mű lényegében és jelentésében, értse formáját és nyelvét, a vasvértű, vagy gótikus csipkézetű, vagy virágból-hímzett vers-köpenyt, hogy lássa a vers (verseskönyv) sejtjeit és csontjait, szíve ütését, sugárzó pontjait, rádium-rögöcskéit, világító-pontjait, vagy szabálytalan csont-összenövéseit, esetleges vad burjánzás-gócait, égő betegség-foltjait. Tudnunk kell, a művészetben, így a költészetben, mindíg minden lehetséges, egy költészetet vagy egy költői folyamatot csak a maga rugékonyságában, mozgékonyságában, eredendő voltában szemlélhetünk, tudnunk kell, hogy a megvalósúlt művet vagy művészi folyamatot, illetve folyamatokat nem vizsgálhatjuk és ítélhetjük meg valamilyen dogma kizárólagosságával, tudnunk kell, hogy nemcsak egyfajta dogma van, vagy lehetséges, hogy minden olyan szemlélet vagy követelés, amely a maga véleményének, várakozásának vagy makacs elvárásának mindenhatóságát hirdeti és követeli: a szó legátkozottabb értelmében dogmatikus, lehetetlenné teszi az ésszerű és a megismerésben-hasznos valóság-szemléletet, jelen esetben a költői mű vizsgálatát és megértését, a valóságos fölfedező utat, a pontos föltérképezést, a megértést, és az azonosulási ingert ködszalagokként elfoszlatja, durva tüzével fölitatja, vagy vak kővé merevíti, mint a Gonosz a tiszta népmese-hőst, hogy a vak kő-varázslatot csak valami nagyon nagy és szent erő tudja fölolvasztani szíve tüzével, elevenné oldani tündér-akaratával. Igen, a költészetben mindíg minden lehetséges, sőt mindíg minden egyidejűleg lehetséges, sőt egy költő műve folyamatában, munkálkodása történetében is lehetséges egyidejűleg többfajta megoldási mód, törekvés, elképzelés, az egész mű részletei megvalósításának más és más módja és akarata, ha az ihlet, vagy bárminek is nevezzük ezt a szentséges titkot, rejtélyes lobogást, emésztő és serkentő titkos tüzet, mondom, ha az ihlet azonos is, mert hiszen mindíg ugyanaz a tűz lobog a költői létben, átitatva lángjával a költő-akaratot, ha más és más árnyékot vet is a dolgokra, ha más és más árnyékot üt is a dolgok burkolata mögé, a dolgok belső anyagába. Vizsgálódásunknak tehát függetlennek kell lennie a dogmáktól, s ezt hangsúlyozottan említem már csak azért is, mert talán sohasem volt annyi egymásnak-dühödt-ellensége költői (és művészi) irányzat, iskola, gyakorlat, elképzelés, őrült kizárólagosságot követelő művészi (és költői) gyakorlat, mint éppen századunkban, mint éppen a modern költészetben, pontosabban a modern költészet huszadik századi történetében. A költő, ha termékeny kedvét leli benne, ha műve megvalósításának ez a lehetségese, lehet egy zárt irányzat, önmagába-záródott költői elképzelés (és nem költői képzelet!, hiszen a költői képzelet független létező, önálló akarat!) híve, igehirdetője, papja, apostola, de a vers-szerkesztő soha! A vers-szerkesztőnek minden irányzat, iskola, költői megvalósítás, költői lét-elképzelés szülöttét tárgyilagosan, tárgyilagos szeretettel kell vizsgálnia, még akkor is, ha ő szívében valahova elkötelezett, mert csak így értheti meg a költészeti folyamat bonyolúltságát, sőt ellentmondásosságát, ami persze összességében még mindíg egyszerűbb, áttetszőbb, keresztűl-világíthatóbb, akár a szív lámpásával is átvilágíthatóbb (mint lámpával, ahogy anyánk a tojást átvilágította), ami még mindíg összehasonlíthatatlanúl egyszerűbb, mint a Lét bonyolúlt összessége, titkos ellentmondás-halmaza, rejtelmes örök kúsza szövedéke, végtelen gömb-kúszasága. Tudnunk kell, ha van is a költészetben valami evolúciós fejlődés, némi történeti előre-mozgás, a költészet élete, a költészet útja az időben, a költészet több-évezredes időbeli folyamata semmiképpen sem hasonlítható ahhoz a lét-fejlődéshez, ami a Földgolyó-természetben megtörtént, a költészetnek nem rajzolható föl az a Lét-fája, amelynek törzsében, ágain, ágtövein, levelein és ág-csúcsain különböző sejt-szervezettségű, alkatú és alakú, szerv-összességű, vagy szerv-hiányú lények ülnek, mint levelek, rostok és gyümölcsök; a költészetnek a szó lét-fejlődési értelmében nincs olyan útja, mint a flórának és a faunának, az egyszerűtől a bonyolúltig, s aztán a különböző bonyolúltakig, a sejt-fölhalmozódás különös és bonyolúlt szervezettségéig és szervezkedéséig, és önmaga szerep-szerinti fölosztásáig, halmazának szervezett megosztásáig; hiszen a költészetben nemcsak az egyszerűtől a bonyolúltig, de akár egyidejűleg a bonyolúlttól az egyszerűig is van és lehet ágazása és visszanövése a költői természetnek és akaratnak, s egyidejű egymásmellettiségben (voltaképpen titkos egyenértékűségben) az egyszerű és bonyolúlt létforma, a kezdetleges és a gyönyörű-gazdagsággal szervezett költői teremtmény (költői mű) is van és lehetséges. Éppen ezért, talán a világegyetem összességéhez hasonlítható a költészet összesség-egyeteme, a minden-együtt élete, halála és virágzása, a minden-együttlevés lüktető, bonyolúlt egyszerűségéhez, hiszen az egyetemes költészet, amely a jelenkori és a hajdani költészet, örökös együtt-élő virágzásban és szövedékben, új és új ágaival haláltalanúl él, de csak az időben terjeszkedik előre az idővel, és minden formájában és formájával, pont-egyszerűségével vagy sűrű szövedék-lángolásával, embrionális vagy magzati állapotaival, vagy sugárzó rádium-tömbjeivel is, bármiről beszéljen is, a lét egyetemességét, az egyetemes lét érdemét hirdeti és mondja. Természetesen nem beszélek most ennek a költészeti folyamatnak korhadékony és rothadékony kinövéseiről, bomlékony részleteiről. És nem beszélek az egyes költők, költészetek vagy költői irányzatok műveiben elemeiben kimutatható, vagy legalábbis, mint egy izotóp-vizsgálat nyomjelzősugárzás-pontjával a vers-szervezetben követhető, vagy röntgen-átvilágítás alatt csontvázként, vagy a tüdő és szív árnyékaként kimutatható, vagy a vers-alakon (már a felületen is) egyetemesen kimutatkozó társadalmi nézetről, hogy korunk szavával éljek: politikai nézetről, hiszen ezt általánosságban vizsgálni értelmetlen volna, ezt csak az egyes művekben, versekben, verseskönyvekben, egyes irányzatok életében, az adott műben vizsgálhatjuk és elemezhetjük. Társadalmi, illetve politikai nézetet mondtam, és nem világnézetet!, mert a világnézet fogalmát én másképp értelmezem. Ahogy a költő, ha van képessége, tudása, bátorsága és hite hozzá, az egyetemes létet magát, a lét összességét és rejtelmes összefüggés-halmazát látja és mondja, mindent együtt, ami a létezésben (s mivel a létezés része az is) ami a költői képzeletben van és lehetséges, a szemünk, vagy ujjhegyünk, vagy ízlésünk, vagy szerkezeteink, eszközeink, számításaink által közvetített megszokottnak vélt és valóságnak mondott tapasztalati valóságot (a logikai valóságot, statisztikai valóságot, az agyunkon-át-ismert valóságot, az érzékszerveink-mondta-valóságot, a mikroszkóp-valóságot, elemi-részecske-valóságot, a makroszkóp-valóságot, égitest-valóságot, én-valóságot, a szilárdság-valóságot, a robbanékonyság-valóságot, az új-létté-képződő valóságot, égitest-láncgömb valóságot, az objektív dolog-tartályokból fölépűlt mindenség-valóságot), s a nem-lévő valóságot (a képzelet-valóságot, látomás-valóságot, akarat-valóságot), ami megjelenésével a költői teremtésben (megfogalmazódásával, kimondatásával), a költői műben való anyagával, testével és életével lesz és már van, mert a költő képzelete és akarata létrehozta, bár a természetben sehol sem található, a természetben nincs előfordulása, még csak megvalósulási módja vagy lehetősége sem, mint néha álmaink rejtelmes és ismeretlen, titokzatos, sugárzó vagy szörnyeteg lényei, mint az ördög, a manó, a pegazus, a szárnyas táltosló, a kentaur, mint a hárpiák, árgusok, griffek, sárkányok, angyalok, a mesék szereplői közűl a tündér vagy a lidérc, vagy a szellemek, démonok, csillag-asszonyok, viráganyák, állattá változó emberek, emberré változó állatok, mint a madár-istenek, ember-alakú istenek, csillag-istenek, állat-istenek, héroszok, mint a faun, a szatír, a szirén, a minotaurusz s a látomás és képzelet ember-által teremtett többi, a költői teremtésben valóban megvalósúlt lénye. Így azt is mondhatnám, hogy a költészet valósága több, nagyobb és teljesebb, mint a természeti valóság, mint az ember-képzelet-nélküli egyetemes természet valósága; de ennek részletezése és az ebből a több-valóságból levonható következtetések összegezése sem lehet most a föladatom. A végtelenség nemcsak az egyetemes természet tulajdonsága, illetve állapota, de a költészeté is, és külön a költészeté, s ha a természet önmagát megvalósító képzeletéhez hozzáadjuk a költészet lét-teremtő és új-létezőt nemző és megszülő képzeletét, akkor mondhatjuk, hogy némileg közelebb jutottunk a lét bonyolúlt összegéhez, ha nem is a lényegéhez, a lét szent szívéhez, ami talán megközelíthetetlen és elmondhatatlan. Mert elégeti éneklő szánkat, piros párává szívja kíváncsi szívünket, elpárologtatja gőgös agyunkat. De, visszatérve a költészet történeti folyamatához, arról a természetes korrózióról sem beszélek most, amely a költészet termékeit vagy a költő teremtményeit a felületen rágja és eszi, s van, amelyiket pont-közepéig habosra rágja, laza és omlékony fémrózsa-szivaccsá, puha és törékeny, egymásba-kunkorodó fémpáfrány-kazallá, hogy az első érintésre vagy levegő-pillantásra füstölve összeomlik, mint ókori kősírok, kőkoporsók kifestett arcú, rózsaszőr-műszempillás, aranyláng-körmű múmia-halottai. Sokfajta költészet volt már, sokfajta költészet van és sokfajta költészet lehetséges; de minden igazi költészet valamilyen módja a lét-értelmezésnek, a költő a létben-való helyzet-ismeretének, és önmaga léthez való viszonyának; a vers-szerkesztő tehát (ha minden esetben el nem is fogadja) a lehető legkonokabb és legkönyörtelenebb tárgyilagossággal kell vizsgálja ezeket a lét-értelmezéseket és lét-állapotokat, mert csak így nem sérti a költészet (tehát egy-egy költő) elemi szuverénitását, s csak így végzi pontosan és helyesen munkáját. Tudnia kell azt is, hogy a forma (egy vers, éposz formája) nem választható le a műről, mint egy fa elöregűlt kérge, hogy a vers összege, tehát a vers maga nem olyan, mint a tojás, amelynek megosztott kocsonyás belső anyaga, a sárgája és a fehérje, ugyan bezáratott a pórusos mészburokba, s a mészhéj tojásdad gömbhéjával, hosszúkás mészbuborékával csak úgy zárja magába a fehér-csírás sűrű életanyagot, hogy ha kifúrjuk gömbcsúcsain, kifújható a gömbölyded mésztokból, kifolyik abból, s a szilárd pórusos gömbváz ott marad tartalma, jelentése, jövendő élet-anyaga nélkűl, és így is áll magában, tölthetünk bele homokot, lisztet, ha a csúcslukakat viasszal betömjük: vizet, vagy más folyékony anyagot; tudni kell, hogy a forma nem külön-szerkezetű pórusos mészhéjgömb a versen, nem is külön réteg, külön burkolat, szilárd hámréteg vagy szarukéreg, nem is száraz csontváz, amire úgy akasztódik a vers-lényeg, (közönségesen a tartalom), mint madárijesztő fakereszt-vázára a rongyos kabát, szalmával kitömött vászon-gombóc-fej, arra a lukas kalap, s az egészre az ezüstszalag-aranyszalag-pántlikák, de szétválaszthatatlan és kibogozhatatlan összenövöttségben és összeszövöttségben a vers-külső és vers-belső, az egy-lényeg, egymást-nem-nélkülözhető része a versnek a burkolat és a burkolat-alatti, a belső szövedék és a felület légzőnyílásos rózsaszín anyaga, annyira egy-önmaga ez a kettőnek mondott elemi egység, hogy a legkisebb metszésre vérét-lövelve fakúlni kezd, szív-ütése csökken, láza növekszik, hogy szép egyensúlyát csak a megbonthatatlansága, egyetemes egysége biztosítja. Már csak ezért sem lehetséges a vers testébe metszés, az irritáció, vagy magán-képzelet szikéjével, már ezért sem lehetséges a vers végtag-csonkítása, mészhéj-tekervény lefeszítése vagy letépése, mint egy buboréktekervény-mészkürt csigaházé, amelynek homályos tekervénybelsejébe a csiga-szervezet épűlt, kitöltvén a védőburkolat buborék-üregeket, hiszen véresen összezúzódik a vers-test lágy szervezete, s durva ujjainkon mészhártya-törmelék véres ragacsa marad, a test szétzúzott finomabb részeivel keveredve. Már csak ezért sem lehetséges az önkényes beavatkozás, az önkényes kertészkedés, sövény-nyirbálás, a versnek valamilyen elképzelt geometriai rend szerinti megnyirbálása öntelt nyeső-ollónkkal, az eleven vers-vegetáció valamilyen mértani vagy állat-alakra szabása, mert a vers pusztúl bele ebbe a nyeső-mámorba, elsorvad, elszárad, kihal. Hacsak nem hat ujjal vagy három lábbal született, vagy sziámi ikrekként egymáshoznőve vergődik a kéttestű versújszülött, hiszen ez esetben szükségünk van némi megfontolásra, illetve cselekvésre. S van mód arra is, hogy a koraszülött-verset a testnövesztő-várakozás és a serkentő melegség üveghólyag-anyaméhébe helyezzük, amíg a külvilággal való érintkezésre megerősödik. Bár látszatra eltértem indító kérdésünktől, s a költészetről, a költészethez való viszonyunkról beszéltem általában, azt hiszem, e néhány elemi alapkérdés, e néhány elemi alap-törvény állandósult tudata nélkűl, folyamatos figyelmezése és szilárd számontartása nélkűl nem végezhetjük munkánkat hasznosan és finoman, a költészet érdekében, a költészet jelene és jövője szolgálatában; s bár csak a ceruzavázlat hézagos rostszerűségével, a grafit-vonal fehér foltokat körűlzáró fekete burkolataival és szögleteivel jeleztem a költészet általános léttörvényeit, a költészet és a lét viszonyát, a költészet és a vers-szerkesztő viszonyát, hiszen kimeríthetetlen részletességgel és egyre elemibb részlet-tartályokig és részecske-tömbökig, anyag-pontokig bontható kíméletlenséggel beszélhetnék a költészetről, a költészet és a lét viszonyáról, az elemi összefüggésekről és az elemi szövevény-szövetségekről, tudom: (s ezért is kellett elmondanom) e néhány alapkérdés örök jelenében, örökös jelenlétében élve kell dolgoznunk, végeznünk gyakorlati munkánkat. Mert hiszen, ami ezután következik, az már valóban csak gyakorlati munka. És néha nem is könnyű munka.

A magyar költészet különös költészet. Talán nem különösebb, mint más népek költészete. De természete, szervezete, (hogy ne testet mondjak), életmódja annyira egyszeri és egyedi a világköltészetben, hogy bátran mondhatjuk különösnek alkatát és életmódját. Különössé teszi a magyar költészetet a megvalósítás, a létrehozás és megjelenés egyetlen szent eszköze és anyaga: a magyar nyelv, amely gömbszerűen zárt természetével, titkos és homályos belső életével, növekedése kristálynövésszerű lassúságával, tömény és szinte áthatolhatatlan test-anyagával és növekedésanyagával, időnkénti (egy-egy költő művében) önmagát a végtelenbe-szétsugárzó csillagrobbanás-ragyogásával, csillag-anyaga ős-tüzét a mindenség-térben szétlövő robbanás-erejével mégiscsak egy zárt belső-tér végtelenében él, véges gömbtérben növekedve, s visszahajolva a tér centruma felé is növekedve, a gömbhéjhártya homorulatáról visszaverődve, egy belső burjánzás és belső lüktetés szent örökösségében, s különös belső tömbszerűségével, periódikus fényszigetekként lüktető és fölépített, hangsúlyosságával, összehasonlíthatatlan ütemeivel olyan gravitációs erővel rendelkezik, hogy magához-szippantja, szinte csillag-testéhez ragasztja a költőképzeletet és a költő-szívet, s igaz, hogy ez az elemi talaj létét és fönnmaradását is biztosítja a magyar költőnek, de igaz az is, hogy láthatatlan erő-köteleivel, mágnesfonalaival úgy szívéhez kötözi költőjét, hogy csak egy kegyetlenűl szentséges robbanással tud e titkos fonalgubancokból kiszakadni, a mindenség égitestjei felé röpűlni. Költészetünk különösségét nemcsak nyelvi magányossága, nyelvi egyedűlvalósága adja, de folyamatos és szenvedélyes részvétele történelmünkben, örökös állásfoglalás-kényszere, mondhatnám szüntelen harci-ébrenléte, mindíg vértben és vasban, drótháló-ingben és taréjos vasbuborék-sisakban, páncélöltönyű lovakkal, a füleket, szemeket, orrlikakat kihagyó vas-álarcú csődörökkel várt (és vár) a védekezésre és a beavatkozásra; és nemcsak harci várakozója és küzdője, de elviselője és szenvedője is volt történelmünknek, s ezért hogy minden sejtje átitatódott, minden rostja és élet-szövedéke átnedvesedett vérrel és könnyel, füsttel és lánggal, háborúval és leveretéssel, gyűlölettel és megadással, jajgatással és iszonyattal, elnyomással és fölkelésekkel, lázzal, halálhörgéssel, a nemzetpusztulás irtózatával, temető-sírások, halottas-énekek, holttestre-boruló jajok fekete füst-szövetével és a fölhasított szív vére kristályos, szilárd rózsakövével és rózsaködével. Különösségét adja az is, hogy túlságosan is szemérmes volt eddig költészetünk, nemcsak azért, mert nagyon is lefoglalta kezét, szívét és kiáltozó, átkozódó száját a harci jaj és a harci zaj, a vascsörömpölés, de ez az örökös történelmi elfoglaltság időt alíg hagyott költészetünknek a magányos szemlélődésre, a transzcendenciára, az elvonatkoztatásra, a mindenség-kutatásra, a halál-ismeretre, a teljes természet-értelmezésre, az elemi létösszefüggések keresésére, a lét anyagának és virágzó ős-szövetének titokzatos átvilágítására és a teljesebb szerelemre. Túloznék? Igen, túlzok most, a megfogalmazás irgalmában, hiszen költészetünk különösségének egyik gyönyörű bizonyítéka, hogy ennek ellenére olyan mindenség-lombozatú szent Teljesség is, amely külön gyémántból-épűlt világfa a költészet-világegyetemben, amely lángolva, szikrázva és ragyogva világít szent örökkévalóságban. Mondjam-e a hatalmas gyémánt-embereket, a hatalmas megvalósítókat? A költőket, elődeinket és apáinkat, a gyémánt-világfa gyémánt-ágait? Mondjam-e őket, akik e hiányokat is kimondani siettek szent énekükkel, Balassi Bálintot, Csokonai Vitéz Mihályt, Vörösmarty Mihályt, Vajda Jánost, Ady Endrét, Babits Mihályt, Szabó Lőrincet, József Attilát? Mégis: költészetünk különösségének igazát is ők bizonyítják a legszebben életükkel és énekükkel. Mégis: ez a különösség a mi örökségünk, mégis, ez a múlt, ez a szerkezet, ez az örökség, ez a nyelv, ez a nyelvben-burjánzó titok, a szavak burkolat-hártyája alatt lüktető elemi géniusz, ami ránk hagyatott, maiakra, éneklőkre és éneket-gondozókra, költőkre és verskötet-szerkesztőkre, akik műveink könyv-állandóságát segítik megvalósúlni. Mit tehet tehát a verskötet-szerkesztő a magyar költészetért, a jelenkori magyar költészetért, hiszen a fordításos verskötetekről most nem beszélek. Inkább csak a hatásukról. Mert örömünkre és szerencsénkre (világköltészeti tájékozottságunkat és ha ellentmondásosan is, legalább negatív-részvételünket, mint egy antianyag-szigethez való viszonyunkat, a világlírában való részvételünket is biztosítja) a nagyszámban megjelenő fordításos-verseskötetek igen nagy erővel hatnak elsősorban új, induló lírikusainkra, s a megjelenést csak foszlékonyan remélhető fiatal versírókra, arra a nyüzsgő és izgatott ifjú tömegre, amely körülöttünk örvénylik gyéren-világító vagy fekete pont-életével, mint egy dühös, izgatott darázs-gyűrű, zúgó örvény-tölcsér darázs-koszorú. Pontosan szétválasztható, rétegesen elkülöníthető minden új és új költő-hatás, minden hatás-hasáb, hatás-tömb, hatás-réteg, hatás-szelet, mint egy átfűrészelt fatörzs csillogó lapjának évgyűrűi, egy-egy költőnél szinte versről versre más és más költő barna vagy mézszínű réteg-gyűrűje, s ez a modernség-kereső vagy modernség-vágyó egyszerű azonosulás, vagy hasonúlni-vágyó kölcsön-öltözet, a szőrözet és a csíkozat mimikrije, a szőrfestés és a kitinpáncél-hártya átgyúrás hamissága, amely a belső titoktalanságra bolyhozódik és kérgeződik, vagy egyszerűen csak rárakódik, mint ókori királyhullák arcára az aranyhártya-álarc, mondom, ez a kölcsönvett modernség, ez a modernség-látszat sokszor elbűvöli még a jobbakat is. Nem is szólva arról a (tréfásan mondom) tömegről, amely ebben a hamisság-hasonulásban látja fényre-röppenése lehetőségét; hiszen amilyen okosan termékenyítő a valóban-tehetséges költőnél (fiatalnál vagy idősebbnél) az igazi hatás (és nem a durva utánzás, a nevetséges, irígységtől-nemzett másikká-válás tolvaj-öltözéke), olyan habszerűen foszlékony a gyengébb tehetségnél vagy az átlag-lírikusnál ez a majmoló külsőre-hasonulás, ez a verejtékezve testszőrként kiizzadt szőr-páncélzat és bőrbuborék-burok, bolyhos és színes álöltözet, ez a hazugságra húzott hazugság. De van. És ezzel számolnunk kell. Mint ahogy vannak divatok. Mint ahogy vannak hamis képzetek, hazug önámítások. Mert az igazi modernség a léthez való elemi viszonyunk pontos kimondása, törekvés a lét legpontosabb megfogalmazására; annak kristályos szilárdságú (és nem kristálytörékeny) megfogalmazása, ahogy a létet (a teljességet éppúgy, mint annak természeti vagy társadalmi rész-életét, rész-szerkezeti elemeit, vagy a szív titkait) csak én láthatom, csak én látom. Mert az igazi modernség a szellemi önállóság, a kíméletlen szellemi függetlenség, a bátor látás és bátor fölfedezés. Mert az igazi modernség a titkos és édes és szent és elbájoló hagyományokra, mint egy hatalmas korallszigetre építkezés éppúgy, mint a szellemi és történeti és erkölcsi és szemléleti és emlékezeti hagyományok hártyáinak, foszladékainak és cafatjainak bátor lecibálása halhatatlanságra-vágyó szívünkről, rozsdás vasbilincseinek, letördelése kezünkről, kiűzése függetlenségre-vágyó agyunkból. Mert az igazi modernség a mindennel-szembenézés bátorsága és felelőssége, minden dogma kegyetlen száműzése. És az igazi modernség az élet személyes és személyen-túli szeretete, hit abban, hogy nem hiába virágzik a világegyetem, s a világegyetemben ember-létünk. A költőnek tudnia kell, mit akar! Mert aki csak verset írni akar, az nem költő. S a vers-szerkesztő kiadói munkatársnak tudnia kell a kiválasztás tudományát is, hiszen munkánk egyik legfontosabbja a kiválasztás, különösen ma, amikor oly sok fiatal ír verset, amikor oly sok tehetséget-mutató új ember jelentkezik, s amikor oly megtévesztő biztonsággal és könnyedséggel írják a verset sokan az új jelentkezők. A vers-szerkesztőnek megközelítő pontossággal ki kell választania az új jelentkezők közűl azokat, akik legalábbis sejtik, mit akarnak, akiknek a szó elemi értelmében szívében a szent tűz lobog, mert ez a legszebb kötelessége. Észre kell vennie jelenkori költészetünk új ereit, eleven forrásait, fölbuzgó lángjait, de látnia kell a gyors elkövesedéseket, a száraz gyökér-szálakat, a lángtalan kő-homályokat, az agyag-kezűeket, a szétrepedezett sár-szívűeket, a buzgó akarnokokat is, s azokat is, akik minden hit nélkűl az aktualitás ficánkoló csikójára ülnek, a rossz lovasokat, az álnok meglovaglókat, akik nem tiszta hitükkel lobbannak a világ elé, de azt hiszik, s bizony sokszor nem oktalanúl, hogy ezen a gyors lovon vágtathatnak föl a Parnasszusra. A vers-szerkesztő kötelessége megkülönböztetni a hamisságot az ártatlanságtól, a naívságot a cinizmustól, az igazi kísérletező munkát és gyötrelmet a buborék-próbálkozástól, a csillogó fölfúvódottságtól, az utánzó hazugságtól. Kötelessége szeretnie az újat, a tisztát, a lángot, még ha aranykelyheibe kő-erek fonódnak is olykor, mert azok a kő-erek kiégnek, tűzporrá rostosodnak a kemény lobogásban. S ami ezután marad? Az már valóban csak gyakorlati munka: okos tanácsadás, szeretet-rásugárzás, egy-egy verseskötet embrionálisan-halott vagy macerált magzat-üszkös vagy elsorvadt-életű versének gyöngéd és finom kiemelése mintegy az anyatestből, termékeny bíztatás, egy-egy költő tehetsége erővonalainak fölismerése, az ál-gyémántok: a vers-szervezetben kinőtt kő-rügyek kőszivacs-rózsák, kőhab-virágok, mint vesekövek kioperálása, s az a figyelem-özön, amely a költészet zöld hajtásainak, zöld leveleinek legnagyobb erőforrása, amelyet a költő-szív klorofilja szent fotoszintézisével, kloroplasztisza asszimilációs erejével, mint a növény klorofilja a levegő széndioxidját és a vizet szerves vegyületté alakítja a nap energiájával: szinte robbanásszerű gyorsasággal sugárzó belső-lánggá alakít, tápláló és növesztő erővé, duzzasztó zöld növénytűzlobogássá!

Költészet-katedrális^*

Költészet-építés, csönd-halál, vallomás-vágy^*

Szavak az életről és a halálról^*

Írás egy jövendő őskoponyán

Mit tudtok Dózsa Györgyről?^*

Századom szülöttei, századom gyermekei, utolsó évtizedeink szülöttei, ti, férfiak és asszonyok, serdülő lányok és növekvő legénykék ifjak és vének: mit tudtok Dózsa Györgyről? Mit tudtok Dózsa Györgyről, a lángelme-konokról, a lángelme-tisztaságról, a lángelme-kevélyről, a lángelme-féktelenről, a lángelme-egyszerűről, a lángelme-akaratosról? Mit tudtok Dózsa Györgyről, a századokkal ezelőtt megöltről, az évszázadokkal ezelőtt megevettről, fölfalatottról, megsütöttről, összerágottról, kiokádottról, leköpdösöttről, tűzzel és röhejjel, gúnnyal és csillag-fehérre izzított ökör-szájkosárral megkoronázottról, akinek húsát úgy ették, úgy rágták, úgy nyelték, úgy harapták öklendezve és zokogva, jajgatva, ordítozva és hörögve tébolyúlt gyönyörtelenséggel, részeg istentelenséggel és vad vakogással, vak ember-csaholással gyáva és rettegő, elbambúlt és árvaságba gyömöszölt, az árulás, hűtlenség és mindenképpen-élni-akarás lángoló szőrzsákjába gyömködött hívei, emberei, barátai és vele-együtt bátran öldöklői, mint kiéheztetett ősz komondorok, gyáva párducok, reményükvesztett pettyes rettegések; az álnok és szegény árva, bolond, bitang, tehetetlen, élet-mohó, bűnhődni-se-tudó és a teremtésért is bűnhődni-akaró, bamba, bánattalan, buta, élet-nyomorúlt, halál-szegény, akasztásra-váró, kihegyezett karóra síró varangyosbékaként rádöfésre váró, nagy kerekekre rákötözésre váró, lőcsökkel, rücskös husángokkal, vaskos durungokkal csontot, koponyát, húst, hitet, jajgatást pépesre, véres emberkásává tördelésre váró harcosok, a tegnapi szabadság szegényei, a hajdani szabad láng, lángtisztaság és aranypiros, aranyzöld lángcsipketaréjlás egyszer szabad és egyszer boldog forradalmi szegényei, a szabad szép szegény-nép, az élni-lehetetlen, a gyűlölködésre-boldog, a gyűlölni-sose-boldog, árva, tehetetlen, jó, tudatos, keserű, elnémított, századokig robbanásra-váró, rejtelmes és egyszerű szegénység. A nép, a nép, a tegnap-büszke, a tegnap-dacos, a tegnap urat és úr-szolgát dalolva öldökölni kész, a gyilkolni sohase akaró, a gyilkolásra-sohase-szándékú, a tébolyúlt és részeg bosszút-állásra sose-kegyetlen, a megbocsájtó és elfeledő, a szorgos és szorgalmát bolondúl szerető, a bánatát-ismerő és bánatát bánata virág-gyolcsaiba, puszta-kopár és liliom-erdő dalainak ráncaiba, vadkalász-örvényébe és forró sivatag-redőibe rejtő szent-bonyolúlt egyszerűség és mindenség-bonyolúltság, a nép, én szegény-népem, mi szegény népünk: a jobbágy-Magyarország! Mit tudtok Dózsa Györgyről népek és nemzetek fiai, gyermekei, mások, országok szülöttei, mások, akik éltetek tán múltatokban is boldogabbúl és gyönyörrel-teljesebben, akik éltetek talán nem íly mocsárba, lápba, sásba, nádasokba vadon-erdőkbe és dübörgő rengetegekbe, sóhajos, csipkés messzi zöld vadonokba, arany-ránc-végtelen, tücsökszó-mindenség pusztaságokba szorítva és nyomorítva, ahol a csönd, mint a képzelet-pokol lángja: fehér, ahol csontot tör, szívütést bénít farkasok vonítása, medvék, bömbölése, sasok fekete kiáltozása, madáranyák sikoltozása, a láp fekete laza büdös fortyogása, büdös végtelen füstje, vad keserű gőze. Mit tudtok Dózsa Györgyről, népek és nemzetek szülöttei, mások, talán velünk-egy elnyomottak és kiszolgáltatottak, ti is mivelünk szegények, az egy-nyomorúság történelmének szülöttei, ti, Dózsa Györgyről tudtok-e valamit, szegénység-történelmünknél valaha boldogabbak, vagy egyformán velünk boldogtalanok, egyazon elnyomás népei, gyermekei, ti, szegények, büszkék, alázatosak, kemények, okosak, reménykedők és mindíg-jövőt-akarók, s ti népem jelenkorának szülöttei, ti: emlékeztek-e Dózsa Györgyre, tudtok-e valamit Dózsa Györgyről, az Ítélkezőről, a Tisztáról, Okosról, a Kevélyről, Gyöngédről, a Testvér-Rajongóról, a Boldogtalanról, a Győzelemben-Bizonyosról, az Elbukásba-Védtelenről, az Elárúltatottról, a Megsebzettről, a Kigúnyoltról és Kiröhögöttről, a Rettegettről és Ijesztőről, a Bölcsről, Dühöngőről, Konokról, a Csillagpoklok Tüzétől Átitatott Szavúról, Hajdani Urainál Mindenben Többet Tudóról, a Rémületet-Reményt-Hirdetőről, az Urakra-gyászt, Szegényekre Virág-irgalmat Hozóról, a Töprengőről és Kigondolóról, a Büszke Diadalmasról és Vigyázó-Elméjűről, aki önmagát akarta emelni föl a népben, aki népét fölemelni akarta szívében és a hazában, hogy kenyere, szabadsága és vígalma legyen, öröme termékeny szép öröm, gyásza csak tiszta gyász, egyszerű, mint az Isten szívének tér-ősfeketesége, telehintve a végzet-csillagokkal, hogy élete élet legyen, élet, élet, tiszta tavasz és tiszta tél, tiszta ősz és tiszta nyár, élet, mint az eső, a lepke, a madár, a csillag, a virág, a hó, élet, ne gubancos Rettenet-Ország, ne összetorlódott kőlapok fehér tajtékzás-tengere, szikrázó fehér temető, vérző fekete őséjszaka: urak tomboló fáklyafényes víg vigalmi éjszakája csak, ahol citera szól, kürtök riognak, dobok dübögnek, kupák habzanak, ökrök lángolnak, mint mennyből-letaszított vezérősangyalok a Sátán gyémántrúdjára döfve, s ringyók vihognak meztelenűl, nagy, kemény részeg nyállal teleköpdösött csecsekkel, részegen. Valamit tudtok-e Dózsa Györgyről, az Ítéletet-Kimondóról, a Reményben-Akaratosról, Urak-Gyászáról, Szegények Húsvétjáról, a Remélni-Élők Szegény-Királyáról, a Boldog Habzó Kegyetlen Tiszta Bátor Okos Népforradalom Vezér-Fiáról, a Tanúltról és Hadi-Okosságban, Ember-Tisztességben Kiművelt Tiszta Főről, a Végzetes és Elhalaszthatatlan Népforradalom Szegény-Királyáról, akit úgy sütöttek meg a Gyávák, a Hatalmukra Kevélyek, a Nemzet-Féltést Hazudozók, a Vaspikkelyruhás Vaspikkelykesztyűsen Tapsolók, a Szent Himnuszokat Hörgő Uri-Bugyogósok és Vér-redős Palástú Igehirdetők, akit úgy sütöttek meg égő vas-trónon, röhögve és vígadva, rettegve mégis mocskos szívükben, mint gyémánt-agyarú tajtékos vadkant, tejút-sőrényű király-vadat, s akinek húsát zabáltatták nyomorúlt híveivel és megkergűlt embereivel, zöld hányadékukkal, véres nyálukkal és híg excrementumukkal magukat-összemocskolt és ágyékszőrüket, szőrös combjukat, térdüket, lábukat ejakulátumukkal és urinájukkal összefolyatott rémület-fiaival, hogy zabálják csak az Ősdisznó-Vadat, a Feketesörényű Ősdühöngést, a Rézbozont-szügyű Keresztet-Elárulót, hadd lássa, hogy eszi őt, hadd lássa, hogy eszi, hogy falja hogy harapja, hogy zabálja önmagát a kerge, gyáva, ostoba, bamba Nép: a Nép, aki akart valamit, a Nép, a bamba bitang, a gyáva kegyetlen, aki akarta azt, ami Lehetetlen, Neki-Amit-Nem-Szabad: azt akarta, akarni amit neki nem lehet: az Ostoba, az Úr-Tiszteletlen, a Rabló, a Gyújtogató, az Öldöklő, a Bamba Paraszt, a Kerge Vadszamár! Mert csak kenyeret akart és tiszta szép hatalmat, mert csak szerelmet akart és tiszta szép tavaszt, bízható okos szép hazát, akarta tudni Tavasznak önmagát, csillagos, holdas tiszta éjszakát, nemzeni gyermeket, lőni vadat; halat, teknőcöt, rákot, nyulat, fácánt, tobzódó szarvasokat venni ki magának a Bőven-Vehetőből, a Zöldszőrű, Fehér-gyapjú-fonadékú Természet-Zsákból, az Elvadúlt és Elbitangolt, Burjánzó Hazából, csak Önmagából, végre Önmagának. Tudjátok-e Dózsa György ki volt? Mit tudtok Dózsa Györgyről: népek, nemzetek, népem szülöttei, ti, akik e század gyermekei vagytok, s lesztek talán a jövő század vénei majd, új nagyapák, nagyanyák, dédszülők, ember-ősei az új ember-jövőnek; mit tudtok Dózsa Györgyről: szülöttei az atom-kornak, a tudomány kegyetlen és okos századának, Csodálatos Korom Gyermekei, akik más égitestekre léptek tétova és bátor lábbal, s ott ugrálva más égitestek füstölgő gyémánt-porában, lángoló örvényű zöld üvegporában, lebegve-lépegetve ott fény-aranylemezek függőleges, vízszintes, ferde és legyezős izzó anyagában, lila tér-árnyékok, dolog-árnyékok csipkés hasábjaiban, az űr fekete határtalanságában, a fény és árnyék mértani űr-metszeteiben, lila kristály-terében: fém-üveg-gumi-műanyagbuborékarcú nehézkes űr-búvárruhában, rovarcsápszerű radar-antennák, fura és titkos terepjáró autók, fémpókként lépegető és hernyótalpas, küllőkorongos szerkezetek, elektromos agyak és számító-gépek, oxigénpalackok, fémpamacs-tapogatók, televíziók, művelt szerkezetek, fém-kaportányér csápok, rádióadók, géphernyók, csuklós fém-ásók, fém-sáskaszájak, mereven-mozgó fém-kezek tudásától is segítve a világegyetem-lét titkait kutatjátok, a mindenség-őskeletkezés, az ősgolyó-csillaggá-szétrobbanás, az idő-kezdet, az ős-sötétségből a tér-kezdet és tér-anyag kezdet kialakulás, az őscsillagokká-szétdurranás ősidő-elejét keresitek az anyagban, a kőzetekben, a porban, a csillagzó kristályüveg-salakban, s hoztok az Emberiségre új Lét-Reményt, vagy új Háborút, Végleges Halált, Pontos Pusztulást, ti, a Század Mai Gyermekei, akik forogni más égitestről: Földünket, e csöpp zöld golyót, e kék buborékban, kék magzathólyagban lebegő égitest-embriót, bolygó-magzatot lassan pörögni látjátok, ahogy függ a tűzpontokkal tenyésző fekete Őstér-Semmiben, a Virágzó Fekete Ősvákuum Tisztaságban, akik látjátok a Kicsíny Zöld Golyót: Jövőnket, Múltunkat, Temetőnket, Jelenünket, Szenvedésünk, Örömünk, Reményünk és Éhezésünk Csöpp Életgolyóját, a Földet, az Emberi Valóság Örök Szülőanyját és Örök Temetőjét, Nagy Századom Gyermekei, tudjátok-e, hogy megölni Dózsa Györgyöt sohasem lehet, hogy megsüthették, hogy megehették, hogy vérző eleven szívét fölzabálhatták, fejét levághatták, lábszárcsontjait, karcsontjait megtörhették, hogy hamvait a vad őszi szélben szétszórhatták: él mégis ő és születik mindíg újra! Mert mindíg lesznek Új Dózsa Györgyök! Mert mindíg lesznek Új Dózsa Györgyök, Tiszták, Kemények, Küldetést-Vállalók, Reményt-Vállalók, és Halált-Vállalók, lesznek mindíg Új Dózsa Györgyök, születnek mindíg Dózsa Györgyök, Újak, Harcot-Vállalók, Vezérséget-Vállalók, mindíg születnek Dózsa Györgyök, Újak, amíg emberiség az emberiség, amíg e Földgolyón ember él szegényen, elnyomottan, elvakítottan, éhezve, megalázva és megszomorítottan, szelleméből-kifosztottan, tisztaságában-meggyalázottan, emberségében-kitaszítottan, szomjasan és éhesen, szellemében megtiportan. Húsát ha velünk meg is etették, égő húsát ha faltuk is szörnyű árulásban, mert mi esszük meg mindíg önmagunkat, mert velünk etetik meg mindíg önmagunkat, mert mi zabáljuk föl Virágzó Akaratunkat: az a Szív szívünkben kivirágzik, az az Akarat bennünk förgeteg-lombját kinöveszti, az az Erő a csillagokig tenyészik csontjainkból és koponyáinkból kemény tüzével, s benövi virágzó tűz-bozontjával a szegények, éhezők, megnyomoríttottak Több-Emberiségét. Az az Indulat mibennünk újra nő. És leszünk mindíg-új Dózsa Györgyök, a bujaságot, butaságot, gőgöt, elnyomást, keresztet lerombolók, a vidám, büszke vad diadal fehér ősisten-sörényhajú piros csődörcsikójával a Tél Fehér Szívén Tombolók, tűz-koronára ítéltettek, kopár és vad tűz-trónra láncoltak majd: szívünkből-kipatakzó élet-himnuszokkal, vad szánkból patakzó átok-énekekkel: a nép szívében, a népek szívében, a szenvedés szél-zuhogásában, a világűr fényes vak szelében rettegő zászlónkon a szegények hitével, gyászával, örömével, dühödt szent akaratával.

A szent gyújtogató

Magyar lángelme latinúl, barbár-országban^*

„Számban sűrűsödik s véresen ömlik a nyál. Méghozzá: lélegzet alig jön gyenge tüdőmből”, ezt írja harminckét-évesen ez a boldogtalan zseni, ez a mámorító és bódító fiú, ez a lángoló ifjú ember, létében fuldokolva, mint a harminckét-éves József Attila, s írja aztán: „Csakhogy könnyű okok nem idéznek szörnyű csodákat, S köznapi dolgokból nem születik különös”, s írja aztán: „Istenek, ennyi csapás mért csak mireánk szakad? Annyi más nép él kívülünk szerte a föld terein!”, s írja aztán: „Sőt, ha magunk, hunok vezekelhetnénk a világért, Lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!”. Micsoda megváltó-szavak, milyen könyör-szavak, milyen föloldozás-szavak, micsoda szenvedés-szavak, fuldoklás-szavak, hörgés-szavak, Krisztusi vért-okádó szavak, micsoda közösséget-vállalás-szavak, bűntudat-szavak, hősi és kemény szavak, a tudatos költészet és a legtudatosabb emberség, közösséget-vállaló magányos, szenvedő, nagy emberség szavai ezek, egy testében és testével gyötrelmesen és keményen harcoló, szárazon fuldokló, sárgán lihegő, szárazon lázas és kopáran nyögdécselő, vékony eres hártyaszoborrá finomodott, kődrótfonadék-kosár bordázatú ember halálszavai, élet-jajjai, az emberiség megváltásáért esdeklés szavai, hazát-sirató szavai, a haza, az akkori barbár haza küldetés-tudatát ismerő és vállaló szavai, a népek és népek sorsa felelősségét ismerő, tudatos nagy elme szavai ezek! Egy haldokló, fuldokló, szárazon lángoló, verejtékezve fehéren izzó, fekete füstös ocsmány átkokat mondani-nem-akaró, pirosan földobogó, kékeres, sárga hártyával födött halcsontváz-bordázata között a piros halál izzó lándzsa-vasait nyögdécselve, tántorogva, fuldokolva és jajgatva hordozó ifjú nagy ember szavai ezek, egy lázas és boldogtalan ifjú emberé, aki ült földíszített és páncél-álarcba, páncél-szoknyába öltöztetett tarka lován, maga is csipkés, liliomos, ászkaszerűen ízelt kesztyűs, fodros és csatos páncélban, sisakban talán, sárga-korompettyes harci lován, királya mellett, hadi seregek élén, vezére mellett bajszos és szakállas kopár vasas seregek elején, s ott köhögött, köpte a vért, ott verejtékezett a páncéling alatt, köhécselt száraz lázasan kehelve, véres nyálat bugyborékolva és köpve a páncélsisak homlokig fölhúzott és gégéig leeresztett fém-varjúcsőre nyílásán, a vastojás-üregből, domború bálnafogsor-rostja alatt, rózsa-arccal betöltött fém-tátogásából véres nyálbuborékokat fújva elkékülő és lila fuldoklás-álarcot verejték-arcára ragasztó köhögés-rohamában. Ó, ismerem én ezt a fuldoklást, vérhányást, véres nyál-köpést, köhögést, ezt a tüdő-vért lángolva szökőkútként hörgő és fújó emberveszejtő szörnyűséget, ismerem én ezt a lázas, véres, verejtékes, száraz, pusztuló mámort, ezt a véres égést, vérző lángolást: hiszen apám is tüdővészes volt ifjúkorától, ebben a véres lázban nőttem föl én, láttam őt operáció után ülvén az ágyban: hátából, nyaktól csípőjéig vágott seb-páfrányából kiálló fémcső-uszonytaréjjal, láttam őt ahogy ült az ágyban, s okádta a kéken lángoló vért a lavórba! Láttam a Véres Köhögést, Száraz Sárga Hörgést, láttam a Piros Halált én! Janus Pannónius, ez a lázadó, forradalmár, összeesküvő, ez az Itália tarka kőcsipke-kőcsontváz városaiból fekete lovon Dunántúlra hazalovagló, nehézkes, lomha, vastag szekereken hazafelé döcögő és barbár pusztákon, saskiáltozású pusztákon, rókasírásos lápokon, béka-nagyzenekarú mocsarakon és tocsogókon, medvehörgéses fenyves hegyeken át az igazi hazába otromba járműveken, nagy csillagküllő-kerekű, fehér ökrök vonta fa-taligákon szalmában ülvén, nyers és zsíros prémekbe és bundákba tekervén hazafelé vánszorgó gyermek-ember, ez a filozófiailag teljesen kiművelt, okos, nemes, tiszta, bátor ifjú ember-fő, ez a Platont-ismerő, Plotinost-kedvelő, a plátonista filozófiai iskola híve, mámorosa és hódolója, ez a görög és latin és minden bizonnyal már az itáliai, olasz és európai lét írott, festett, énekelt, zenélt, kőben-fölhabzott, kőben-fölcsipkézett és kőben-föltajtékzott kultúráját, reneszánsz ember-mámorát és reneszánsz élet-hódolatát ismerő tudatos teremtő tiszta elme, ez a kora természettudományos ismereteiben, csillagászati, fizikai, botanikai és biológiai tudásában bátran jártas fiatal lángelme, ez a természetet-ismerő, természetet-hívő, mégis mitológiák-meghódította ifjú zseni, ez a szegény-népet szerető, kétkezieket-ismerő, ez a pór-népet ragyogva hívő és ámuló, ez az anyját rajongva és lángolva szívébe csókoló és szívében ringató, ez a szinte gyermekfővel tudományok doktora és ifjú fejjel makacs diplomata, ez a csak latinúl éneklő hatalmas magyar költő, ez a latin városokból a magyar nádasokba, lápokba, teknőcös és kuruttyolásos lápokba, mocsarakba szállt latin-énekű gyönyörű gyászhattyú, szegény, ez a király-kegyeltje, Mátyás-kegyvesztettje, ez a tudás gyönyöre, ismeret mámora, élet-hit nagy ismerője, ez a háború, fekély, ragály, kór, halál gyűlölője, ez a tiszta lángelme, a lángelme tiszta akarata, az élet, a mindíg-élet hívője és hite, ez az Élethit Mámoros Szent Könyvének kívűlről tudója, nemcsak tétova lapozgatója: Janus Pannónius a Végzetes Rózsaláz, a Kegyetlen Vérköhögés, a Fekete Vérugatás, a Piros Halál Eljegyzettje, Csatában Legyőzöttje volt! Jaj Istenem, pedig hogy szerette az életet, pedig élni milyen boldog volt szegény, pedig hogy hitt a reményben, a szép emberi reményben, az emberszeretet örömében és a lét-szeretet hatalmában hogy hitt szegény, szegény kegyvesztett, a Piros Halál vérző-szemű csődörére, vérrel-befröcskölt lovára kötözött ifjú tudós lovag, filozófus, költő, politikus, zseni-elődünk a vészterhes, ragályos és titkos múlt-időben, János, a Pannóniából-Származott, János, a díszes és büszke neveltetésű, a paraszt-dajkák csöcsén habzsoló, a paraszt-dajkák ölén ringatott, aki meghalt harmincnyolc-évesen, fiatalon elszáradva és véresen, pergamen-szárazra és pergamen-áttetszővé aszalódva a szájából kiáradó vér-szökőkút rózsalázban, egyetlen véres hörgésben és véres ugatásban. Akárcsak századokkal-későbbi tudós nagy ifjú lángelme-társa, a vérliliomokat-köhögő és vérző tűzliliomokat sóhajtó, véres jácint-lángokat és véres rózsafákat haldokolva beszélő édes, édes Csokonai Vitéz Mihály! Janus Pannónius nagyon bátor költő volt, bátorságában hatalmas költő volt Janus Pannónius, lángelme volt: lángelméje a költészetnek és életszeretetnek! Jaj, milyen lehetett volna az a Magyarország, amelyik ő-általa folytatódik, milyen lett volna az a Magyarország, aki őbenne-folytatódik, az a Haza, aki ővele folytatódik: kő-álmokban, freskókban és faliszőnyegekben, versekben, tudatos zenében, filozófiában, történelem-létben, paraszti és városi kultúrában, természettudományos, filozófiai és fogalmi civilizációban, emberi műveltségben és a hazát-átható egyetemes okosságban, a tudás-láng, az okosság-láng mindenféle csipkezetében, magasságában, arany-rózsa-csipkefáiban és alacsonyabb, mesteri lobogásában is! Milyen lett volna az az Ország, az a barbárság láng-özönéből, vegetáció-tengeréből, tűzözön-virágzásából éppenhogy kiágaskodó, imás kő-liliomokkal és kőcsipke-hitekkel, és a növényi kultúrával, lázas virágoskertekkel, paraszti jobbat-akarással, kézműves-szorgalommal, magyar-íráskultúra-kezdetlángokkal a barbárság szőrökkel és hajakkal habzó lét-özönéből épp csak kicsipkésedő Ország, ha általa és vele folytatódik, ha nem vész el az önzésben, gőgben, önámításban, önárulásban, civakodásban, testvérviszályban, főúri hetykeségben és országlásra-vágyó, országrészeket csíkos tigris-mancsokkal széttépdeső úri ostobaságban, mohóságban, vagyon-gőgben, vagyon-vágyban, rablásban, pusztításban, nép-nem-ismeretben és nép-gyűlöletben, butaságban, böfögésben és műveletlenségben, megszállásokban, dúlásokban, menekülésekben, népirtásokban, hódításokban és hódoltságokban, ha nem vergődik nyögve, rángva és fuldokolva idegen hatalmak, csalogány-szavú hazúg elhitetők és szentséges méghazugabb szövetségesek, hátúlról-elárulók rettegés-hálózatába hömpölygetve, önmagunkra-dobott elnyomás-hálók és félelem-hálózatok, kishitűség-kötélszövevények és barbár nagyképűség-spárgahálózatok tömkelegébe jajgatván és hörögvén göngyölögve, mint Arany János versének hálóba magát-rángva egyre-jobban behömpölygető szarvasa! Janus Pannónius, ez az óriás gyöngytollkéve-üstökösuszály, ez a hatalmas szerelmetes fénycsóva, vérző fodros láng-lobogó költészetünk mindenség-kezdetén, ez a véres lángelme-hömpölyeg, ez a hazánk öntudat-egén átcsurgó gyémántkristály-gyíkfarok tejút, ez a könnyed és tiszta fiú: Janus Pannónius: rettenetesen bátor költő volt a kimondásban és megnevezésben! Hatalmas bátorsága volt a tudásra a költészetben, a tudatos költészetben, hatalmas bátorsága természeti, természettudományos, filozófiai, történelmi, műveltségi, létező-ismereti, anyag-állapot-ismereti tudásának fölhasználására a költészetben, költészete olyan bátor és anyag-elvű e vonatkozásokban, hogy századokkal megelőzte a jövő magyar költészet-történelmét, hogy csak századokkal teremtő keze földbe-rothadása után tudott a magyar költészet hasonlítót hozzá merni a versben: hogy ne csak a politika és érzelem, de a tudás, a filozófia, természettudomány, a lét-egyetem kristályszerkezete és égitest-struktúrája, a létezők, kristályok, bolygók, lények, állapotok, alakzatok és anyag-hitek, anyagformák milliárdja, a lét-filozófiák, halál-hitek és végtelenség-tudások égő pontanyag-mindensége is, lángoló vagy fénylő anyag-pont-gömb-egyetemessége is része legyen és lehessen a Költészetnek, annak a hívő költészetnek, amely épp materiális tudásával, anyag-ismeretével és anyag-hitével, tudás-anyagával látomásos a teremtésben, egyetemes teremtő megvalósulás a látomásban! Mert Janus Pannónius látomásos költő volt, hívő költő az életben és a látomásban, hatalmas bátor költő és bátran tudatos költő a testiségben, a testi nyomorok, betegségek, bajok, fájdalmak, rettenetek, panaszok és fizikumunk ocsmányságának kimondásában és leírásában! Ebben is századokkal előrelángolt konok, okos és tiszta költőtudatával költészetünkben! Belángolva tudása bátorságával és bátorsága költészet-gyakorlatával ébredő költészet-tudatunkat, kristályos homályainkat és költészetben-megvalósúlni-akarásunk lázas sötét anyagrétegek mélyén dermedten égő kristályait. Ezért nagy fölszabadító, ő, János, a Pannóniában-született, az Itáliában-nevelkedett, a latin-torkú tudós magyar csoda-hattyú, akiben akkor lobogott föl hatalmassá a költészet aranykéve-üstököslángja, amikor végleg ideforrt e barbár szent talajhoz, akit akkor égetett át a költészet mindensége egyetemes mindenség-akarattá, amikor végleg összeforrt e haza egyszerű tiszta Közösségével, amikor e hazába szívverésig süppedve, hogy szívütése összeért e föld szívütésével, e barbár szegény szent talajba, e boldogtalan, jövőre-szánt és jövőt-akarni-képes Egyszerű Szorgos Űzött Okos Árva Közösségbe szívig-süllyedten énekelni kezdett, mint az elmúlás életté-varázsolt túlvilág-madara: tudós angyala; a halál előtt a halál ellen, a Csontváz-fejedelem sárga csillag-ökle ellen, csontcsipkepatkó-vigyora ellen, a Közösségben a Közösségért e barbár, mocsarakkal, lápokkal, tocsogókkal, zöld rengetegekkel, sásosokkal és nádasokkal füstölgő és gyötrődő szent Talajon, ismerve és tudva a Hazát, az Egyszerűt, Gyönyörűt, Hazugot, Akarót, Hívőt és Félelmeteset. Nagy előd voltál te bátor és büszke fiú! Nagy Előd voltál, Nagy Tanító és Nagy Boldogtalan!

Az eljövendő Csokonai^*

Kétszáz esztendeje múlt November 17-én, hogy Diószegi Sára, Csokonai József sebész-borbély asszonya fiút szült, virág-beszédű fiút, halandó hatalmas énekest, a Múlandóság és a Költészet Teljes Gyönyörét, jácint-torkút és vadméz-mosolyút, Isten árnyának lehetetlen-sokaságú és dolgok-halmaza-illatú vetületeiből szőtt Énekes Halál-Hattyút, megváltó beszédű és föltámadás-csillagú fiút: Csokonai Vitéz Mihályt! És meghala az a Fiú 1805 január 28-án, nem-Jézusi szóval kék tulipánt száján és Jézusi sebekkel ember-Golgothát fölvállalt szívén! A komor magányosság vas-szögeitől és vas-dárdájától átveretetten és fölsebzetten. És eltemetteték már másnapon este, köd-arcú fagyban, virágtalan havazásban. Mint Wolfgang Amadeus Mozart, mint az a Zenék Jézusa, akihez egyedűl hasonlítható teremtés-hitben és teremtés-tudásban, áhítatban és mindenség-mosolyban, halál-gyötrelemben és elmúlás-töprengésben, ének-gyászban és ének-szerelemben! Aki ugyanúgy látta az Időt, a kukacos-markút, a szalonnabogarak lüktető, hullám-gyűrődés halálhab-pezsgéséből szőtt tenyerűt, az Időt, a Nem-Múlandó Ős-Mértani Forma deres és dögszaggal-derengő árnyékában guggolót, a kristállyá-építőt és mikrobákkal-lefosztót, csontvázzá-kiáltót, a penész-lombú Teljesség-Ősfa világító redves gyökér-éposza gödreiben állát féreg-bozsgó tenyerére hajtót, mint vele-múlékony társa, a nem-ismert, az általa-nem-tudott, a Magyarország Árnyékcsipke-Léptű Mosoly-Vándora, Gyöngyvirág-fürt Fehér Harangocska Tavasz-Éneke: Csokonai Vitéz Mihály! Nem volt igaza az egyetemes-boldogtalan, Csokonai-szívű drága József Attilának, a redőtlen Semmi kegyetlenség-virágú kopár terein ácsorgó zseni-utódnak, mert a líra nem logika és nem tudomány, nem a megvalósulás matematika dogmája, de a líra: teljes megvalósúltságában: a Minden Együtt, a Teljesség Áhítata és a Teljesség Bizalma, Hit a Teljességben és Vágy a Teljességre: mint a Teremtő Szívének és Eszméletének Dolog-Akarata, Jelenség-Részlet-Lángolása, amely részleteire-bomlottságában is: Egy-Szövedék, egymást-nélkülözni-nem-tudó Együttese az Akarat Képzeletének, de a Képzelet Akaratának is: hogy egyetemes múlandóságával legyen a Halandó Megmaradás, az Átváltozni-tudásban a Boldog Újjászületés! A líra sem logika! Mert, a líra: a Lét Mindensége. És a Lét Mindensége nem logika, csak esendőségében és anyag-örökletességében kápráztatja komoly és konok ember-szívünket, mint a Csalékonyság, szikrázó varázslat-ruhában, tündöklet-öltözetben, mondván, története és anyag-hite csalafintaságával hazudván: hogy a Logika Ő, az Egyetemes Összefoglalás! József Attila költészete gyakorlatában úgyanúgy élte ezt az elméletében nem hitt Összevissza-Valóságot, mint éposz-hitű és éposz-vágyú, édesded virág-beszédű, az ős-szívverés tenger beszédű, harmat-tiszta jövendő-jóslatú, halál-vidám költő-elődje: Csokonai Vitéz Mihály! Mert az volt Ő: hajnali-harmat-tiszta jövendő-jóslatú és halál-vidám! Igen, ez Irgalmatlan Kettőség eleven rostjaiból és kötegeiből szőtte Őt a Múlandóság: Múlhatatlan Énekessé, aki úgy lépked most is a neki zárt anyag-idő titok-virágzású, csönd-pezsgésű Végtelen Kristálytömb-Jövőjében, hogy nárcisz-lépte viráglebegése legyőzi az anyag-erő bizalmatlanság-törvényeit, a természet-anyag és titok-anyag összes és minden ellene-fölkészűlt és szívünk bizalma és gyötrelme ellen fölkészűlt és fölindúlt, erjedő akaratát, mindent halállá-égető, mindent anyag-ponttá és atom-dühödéssé lefosztó Szégyentelen Szégyenét! Ó, költő-hitem Pontos Jövője, ó, költő-hitem Tiszta Tanítása és Véres Világegyetem-Mosolya, te a mindent-tudásban rettentően bátor és a rothadt halál-tudatban se gyáva Csokonai Vitéz Mihály: úgy jársz te aranylángú árnyék-lépteiddel eszmélkedésem és tudatom, gyötrött, gyötrődő és teremtésre-féktelen, teremtésben-féktelen, osztani és virágzani-kész, dühödt-nemzőkész jelenében, mint Mindenség-Mondatú Isten-Szempillaverése Angyal, Isten Tűztitok-Szempillaverése, Arany-Pillogása Angyal, aki a Kezdet Első Pillanata után már voltál, s még meg se születtél, hiszen a mindent-tudás, a mindent-tudni-akarás kezdet-tudata voltál, s a világot-nemző teremtés-tudat jövője vagy, még meg se született, rózsatűz töprengés-embrió, rózsaláng töprengés-magzat, hitem jelene, költő-hitem várakozással-mosolyos Várakozás-Jövője: Csokonai Vitéz Mihály! Nemződés-leírása, magzat-létének elemzése, magzatvizének anyag-elemzése, születés-elmondása, sorsa-elmondása, költészetének utazás-leírása, költészetének atom-rendszer és szerkezet-leírása, molekuláris biológiája, élettana és halál-lehetőség-árnyék-kimondása époszi teljességet, époszi tisztaságot, bonyolúltságot és könyörtelen teljességet kér! Elmondani most csak azt lehet csillag-mosolyú, bánattalan tiszta szóval, hogy Ő, Csokonai Vitéz Mihály: költészetében mindent megvalósított amit Isten után embernek kimondania lehetséges, minden teljességet: a teljes életet, teljes halált, a teljes szerelmet, az öröm hiány-teljességét és a bánat keserű és kegyetlen ember-gyönyörét. Mert kimondotta, mint hegedűk virágnyílás-beszéde: a tudat teljességét. Ezért Eljövendőségünk Angyala Ő: Csokonai Vitéz Mihály! E Haza Költő-Plátonja volt ő, a Valóság Ideáinak Tulipánt-Szájú, Gyöngyvirág-Mosolyú Árnyék-Királya, Jövő-Fejedelem, kicsit meggörbedő, köhécselő, mellbeteg, pipacs-csöppeket köhintő Teremtő Tiszta Tudat: Költő-Forradalom, a Tisztúltabb Európa boldog fehér-ibolya és ibolya-kék Arca és Szabad Szívverése a forradalmat-rettegő barbár Nádas-Hazában, Vadakkal-hemzsegő Láp-Országban, Medve-Hörgésű Köd-Rengetegben.

A szent gyújtogató^*

Mi volna föladat szebb, megtisztítóbb, mámort nagyobbat adóbb, a tovább-életre, a mindíg-életre buzdítóbb, gyönyörűségesebb és kegyetlenebb, a szív szenvedő, eleven rostjait égetőbb, bűneink rothadékkal telt odvait kiégetőbb, vad esendőségünk és gyermeki gyöngeségünk buja és édes tenyészetét piros lázával jobban mámorító, tűzvész-tombolásával boldogabban gazdagító, mint szólni e fekete csodaszarvas-fiú, e füstölgő vérpettyekkel behintett arcú, alvadék vérrozsdával bemocskolt-szakállú drága kölyök-férfi, e lángok, tüzek, parázslások, izzások, remények, hitek és meg-nem-adások örvénylő arany-förgetegével átszőtt testű, gyászok, halálok, futások, veszteségek, véres megadások és lehetetlen fekete megaláztatások gyász-örvényével beszőtt életű férfi-kölyök verseinek kéziratairól, módszeres, gyöngéd, csipkézete szálkás vadonával lángoló és mégis különlegesen fegyelmezett keze-írásának hurkolatairól, kacsairól, nagyívű bajusz-lengéséről, kék üstökösuszály lengéséről és tintacsipke-lobogásáról, csillagos tinta-sarkantyú ágaskodásáról, gyönyörű hosszúkás pettyezett tintakéve-farokzászlójú és tinta-horgolás-sörényű csődör-futásáról szólni, e lángoló fegyelemről és kemény, hosszúkás, gyémántnehéz és mégis fehér füstszálka-örvénylés-könnyű lángolásról: Petőfi Sándor, a csillag-Sándor, a tűzvész-Sándor, a hóviharok-fehér-ősfutása-Sándor, a darazsak-szívalakú-kristálysírkő-szeme-szívű Sándor, a pusztai-jegenyék-hegyes-zöld-csipkelángolása-Sándor, a pacsírtaszó-Sándor, a bércek-havas-oldalán-halála-gyászlován-ügető-Sándor, a hetyke-léptű-lila-bogáncs-szakállú-Sándor, a dögvész-tekintetű-Sándor, a döghalált-dögátkot-kiáltozó Sándor keze-írásáról, kéziratairól. Láttam sokfajta kéziratot már, néztem kezek írását sokat már, tűnődve és merengve sorsán, futásán, égésén és virágzásán, csillagzó megvalósulásán az írások hurkolóinak, szálkázóinak, csipkézőinek, szögletezőinek és gömbölyítőinek, s tűnődve sorsomon és merengve gyötrötten és könnytelenűl sorsán a világnak: Vörösmarty Mihály tört, szakadozott, szétzúzott, napkilövellések iszonyú csóva-lángjait páfrányos vak lobogással utánzó, űrből-kizuhogó fekete sperma-szökőkút, űrbe fölpáfrányzó, világanyát-terhesítő, mindenség-tűzpoklot teherbe-ejtő, mindenséget-megtermékenyítő ondó-páfránylövellet vers-kéziratát, a vad és vak és sziklákon összezúzódott fekete angyalszárnyú, Isten-szívéből kizuhintott égő angyalok-zuhogású, vad sovány tintahurok-kentaúrcsontvázú, fekete pettyes csontváz-kentaúrok hörögve-hágó mítosz-táncú, a pokolban-zuhogó tűz-vizimalom gyémánt-toll lapátrózsa kerékforgású kézirat-verseit, melyekben az átkozott lelkek zuhognak, angyal-jajok, sárkány-kanok kőcsipke-lépte csikorog s ömlik zokogva a vér, a bűn, a történelem, az irgalmatlan emberiség, melyek, mint a szakadozott mindenség, szikla-szálkák végtelenség-rettegése és árnyéktű-végtelene, mint az elemi részecskék becsapódásának, szétrobbanásának, kihülésének és kilángolásának, rejtelem-életútjának szálkacsipke-csillag-szétfröccsenései, buborékhurokvonalai, végzet-páfránypáva-farkai, szálka-félgörbéi, fekete tű-lövetei, fekete pontsor-félkörei és holdhurok-kacskaringói az anyag-lemezen, magfizikai szakkönyvek fénykép-tükrein; s láttam titkos és tiszta szép keze írását Arany Jánosnak, a Buda halála megejtő gyöngéd kéziratát, a verset, vagy éposztisztázatot?, amely mint szelíd madarak lépte a hóban, a csillag-gyöngéd lépés-csipkesor, a tél-vattába pihésen talpaló és édesdeden fúródó ábrabuboréklánc, és láttam keze írását, mely mint ámúldozó, gőzpáfrány-fehérséget fújó szelíd szarvascsorda egymásután-láncolat lépegetése a holdas, havas téli erdőn; és láttam Ady Endre laposan-gömbölyded, lágy lomhasággal és nehéz fekete hömpölygéssel széthúzódó fekete írás-lazaságát, amely mégis, mint az óriásmedvék lihegő fújása és kétlábon-totyogó barna bömbölése a zöld tűkúpszoknya-csikorgás fenyvesekben, amely mint a véres ember-áldozat, göndör és csigás szőrlángpajzs-szakállas szárnyas hímeknek és vérlapát-szárnyú mítosz-kanoknak, meztelen emberfejű bikáknak és háromszög szőrcsipkelángözönből kinövő rubin-sírkő-fegyverű férficsődöröknek asszonyok föláldozása, szűzek osztogatása, amely mégis mint szívünkben a barna Isten-harangszó, az űr fekete köd-hömpölyege, gyémánt-ősvilágponthalmaza, a teremtés termékeny, mindent magából-kiboldogító fekete istenanyaöl-őslazasága; és láttam Csokonai Vitéz Mihály kéziratait, a boldog, rózsaszeplős keze-teleírta lapokat, amelyek, mint az Élet és Mámor Boldog Illatos Virágoskertjei, fehér és piros és kék és arany és zöld lángok aranyoszlopcsillag-köldökfájú kürtcsillagai, fehér csillagkürtjei, zöld csipkepikkelylángjai, pikkelycsipke-pamutoszlopai, véres hab-örvényei, vért-gőzölgő sziromgömbjei, sárga tajték-labdái, gyémánt-tű-fonadék függőleges láncai: szárcsúcsukon aranycsillagszőr-asszonyölekkel, kékeres, lila üst-aljú vérző szőrcsillagokkal, véres kék zománc-palarózsákkal, amelyek, mint Isten szagos citerás-kertjei lángolnak és illatoznak és szólnak madarak hajnali hangján, angyalok alkonyi hangján, selyemcsipke-zsoltárral és hajszálér-horgolat édes himnuszfüggönyökkel, ott illatozván, virágozván és égve lüktetvén édesen a Mindenség Vérpettyekkel-teleköhögött és Vérfelhőkkel-telehörgött Liliomillatú Csillagtér-Térsötét Húsában; és láttam József Attila szigorú-árnyékú, majdnem mértaninak-tetsző, léte konok és áttetszően tiszta és létezése elveszettségében mégis oly határozott és határozottságában mégis oly elveszett vers-kezeírását, a tollat-fogó ujjak ajándékozta írás gyöngéd határozottságát, amely, mint maga a tudatos akarat és mégis amely egyetlen tiszta hullás önmaga elveszettségének és vacogó önérzetességének önmagát-hinni-nem-merő, önmagát-akarni-nem-lehető féktelen, önvesztő örvényeibe, áttetsző örvény-lángkútjába, az írást, a kézirat-vers-szabatosságot, amely mégis a hulló magány, fekete kőláncok egyenletes csobogása, amely mégis a csobogó vágy, hogy a Lét, Forma, Akarat, Világ, Valóság, Ország, Társadalom, Szív és Szerelem, Halál, Halandóság és Halhatatlanság legyen olyan, szeretné amilyennek ő, amilyennek hinni akarná, tévetegen, Hegeli-szerkezetű folyamatos épülő egyszerűnek, gyermetegen harmónikusnak, őgyelegvén önmaga diszharmóniájának függvényei között, az Egyetemes Diszharmónia erővonalainak kúszadék-végtelenségében, gőzölgő ősfonadék-kúszaságában, mint gyermek ha szálkás hosszú ködben sírva ácsorog és sírva jár, mert apja elzavarta, anyja sír: mert az Anyag elhagyta őt, őt az Anyagot-nem-ismerőt, mert Istene nincs neki és mégis látni kell, s Isten kellene, hogy legalább a szemeit bütykös ujjaival kinyomja, mert látni fél és neki látni rettenet, nem remény. Igen, láttam írását a Kezeknek, a Megismerteknek és Ismeretleneknek, a most már Csontpálcacsillagoknak, széthúllt Csontrudacska-csillagláncoknak a tevékeny földben, keze vers-vonását, keze éposz-vonását, keze-írása tintacsipke-lánctengerét Babits Mihálynak, Krúdy Gyulának, Móricz Zsigmondnak, Szabó Lőrincnek, Tamási Áronnak, Madách Imrének, Kosztolányi Dezsőnek, Berzsenyi Dánielnek, Balassi Bálintnak, Kölcsey Ferencnek, Zrínyi Miklósnak; s most Petőfi Sándor kézirat-versei, csodás és mámoros és boldog és tiszta és tajtékzó és hömpölygő és zúgó és üvöltő és az ősidők ősködcsillagaiba vissza-zengő vers-kéziratai fölött merengve szeretnék sírni és üvölteni, zokogni ha könnyen sírni tudnék, ha férfi-könnyem könnyen hullana és átkozódni szeretnék és káromkodni keményen, káromolni sorsodat Magyar Történelem és Egyetlen Hazám és sírni érted Önveszejtő Tékozló Nemzetem, te, a Tékozlásban Is Átkos Gyönyörű, te, a Legszebb Fiaidat Mindíg Elveszejtő, te Ránk-gondolni Sose Akaró, Minket-Szégyenlő, Minket-Elfelejtő, te Életre-szánt Édes Kicsi Ország, Szabadság Szép Szerelmese, Jövő Jövendője, Hit Hite, Mámor Mámora, Halottam Halál, aki vagyok Érted Boldog, vagyok aki Érted Is Magam! Mert ez a tiszta, könnyed, boldog, törékeny, vadméh vörösszeme-szőrrózsájaszakállú, dongó-potrohvégbarnaszőrszív-csücskeszakállú, büszke, dacos, törhetetlen, tűzözön-őskezű, kemény láng-élet kezű, csontos nagy lovat szitakötő-gyermekként gyémántos lángolással lovagló, aranycsöngettyű-ámúldozású, sebzően-okos, szorongó, dühöngő, őrjöngő, elrendelésében-oly-makacsúl-hinni-tudó, forradalmian-művelt, pika-döfés-végzetét váró, úr-vadakat, úr-dölyföket hetyke mosolyával, lázas nevetésével törpére-kényszerítő, rózsapirók-csontváza csontú, kis fekete köpenybe csavartan nagy havas pusztákon gyalogló csillag-denevér, világító reménység, csillagzó édes élet-álom: ez a Legvalóbb Valóság, ez a gyermek-férfi, apa-gyermek, aki fiát a csillagok felé nevetve úgy emelte, mint Isten szíve fölé a Teremtett Világot, ez a Vörösmarty Mihály ősvilág-roppant szíve bíbor dobogás-óriás árnyékában toporzékolva ordítozó és átkozódó dacos szelíd, ez az Arany János ifjú ezüst-ősbajszos ősezüst-mosolyát nevetve aranyba, tűzbe összecsókoló, ez a minden feneség ellen roppant lázadó, magát-föl-sose-adó, szívében-meg-sose-hódoló, ez a Rózsavölgyi cigányzenéjét hallgató, ez a látomástlátó, űrben szitakötőszárnyas és lepkeszárnyas röfögő dögevő disznókat, vérző ágyékú, méhecske-szárnyú, kancalófejű asszony-dögöket látni sejtő, ez az apostolok-utóda rab-lenni-sose-tudó fiatal férfi, ez a nyelvünk tiszta láng-csillaga, eszméletünk aranytűz-hajnala: úgy eltűnt a földben, mintha lett volna sose! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te keserű! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te édes! Hát hol van, hova tűnt, mondd Föld, te közönyös, te mindent-fölzabáló, mindenkit-magadba-rágó, mindnyájunkat zsíros beleidben és dög-üregeidben elolvasztó, Föld, te, Föld, te Föld, Föld, Föld, Ringyó-Föld, Ringyó Ősanyag, Ribanc Anyagpont, Világmindenség Gyönyörű Szégyene Te! Hát hol van, hova tűnt, ez az aprócska tót anya szülte Óriási Láng, aki a vérző szőrlángokkal csillagzó, vonagló rózsa-anyakapun kicsúszván e világra, megszületett, hogy énekelni kezdjen, ez a Végtelen Valóság-Csillag, ez a Világmindenség-kicsi Vérző Ország, hisz akit anya szűlt, annak sírja kell legyen e Földön, annak sírja kell legyen e földben, annak sírja kell legyen sírjaink között. Dehát Petőfi Sándornak sírja nincs e Földön, jaj sírja nincs a Szent Gyújtogatónak. Mert sírja nem lehet annak aki: Éden. Mert eltűnt, mint a mámor a mesében, mint népek szívéből az öröm. Nem folytatom. Nem, ez nem gyönyöröm! Szent kéziratai itt az asztalomon. És az Ő szava még a bűn-nélküli tiszta Édes Éden. Volt? Nem volt? Élt? Megholt? Ha nem tudnám: nem mondanám. Élt egykoron. Győzött, mint a legkisebbik fiú a mesében. Ő volt a megvalósúlt Hajnalkezdő Éden. Igaz se volt talán. Higgyétek el: másképp nem mondanám. Élt? Meghalt? Volt? Nem volt? Hol volt? Hol nem volt? Volt egykoron. Vagy nem is volt talán.

A csillag-választók^*

1845. Ősz. Tombolás-idő. Hervadás-idő. Az újrakezdés boldog halála még! A holnap ősze ez, a holnap ősze még, nem befejezés, csak a folytatás-folyamat tudatos hervadása a csak látszatra-öntudatlan természetben, ősze valami újnak, elő-ősze, természetes ősz-jövője annak, ami majd jön, jön ami majd rejtelmesen és elkerűlhetetlenül. 1845. Ősz. Szeptember vége ez is, ez az ősz, dehát a boldogság szeptembere még, boldogsága a mindennek, boldogsága a létnek, gyönyörnek, fájdalomnak, a teremtésnek, tudásnak, kudarcnak, újrakezdésnek, nekifeszülésnek, boldogsága a keresésnek, túl époszokon, verseken, vágyakon, játékokon és szerelmeken, és innen még verseken, époszokon, szerelmeken, szerelmen, játékokon és vágyakon. Innen még a halálon. 1845. Ősz. Egy ifjú ember boldog. 1845. Ősz. Boldog egy boldogságra-vágyó, lángoló, vékonyka, kis rózsabokros dac-szakállú és fekete vaskefe-hajú fiatal ember, ifjúcska férfi, férfi-fiú, alsó ajakcimpa-szakállas, kölyök-férfi: kis pihesöprű-pehelylegyezővel, bajszos és szakállas rézdárda-arcú, rézkúp-arcú, akinek szakállkája, mint pihés, pórusos, sejtes, cellás, gyémánt-izekből és üveg-hatszögekből összeragasztott potroh szőrzászlója, a potroh ürítőpontja körül légy-segge szakállas pamatcsengő barnaság, Ifjú Szent Rothadhatatlan Boldog Dühöngés, akinek alsó ajakcimpája szív-közepén kis fekete-szőke-vörös pihepajzs, pikkelyes pehelyhal, pehelytoll-dombocska, szőrseprű-rózsacsillagocska, tombola és dühös, boldogan tomboló és boldogan dühös, okosan boldog és játékosan, tündérmese-szavakkal szólóan tud lenni boldogtalan a boldogságban is, ha kell, mert szívében, világ-teremtő és világ-okos szívében, a titkos boldog anyag legtitkosabb tenyészetű sötéten-derengő ürege alján kidugta már kis fekete rügyecske-koponyáját, ragacsos levélke-rétegekből enyves-szélű vonalakkal sejtgömbre, sejtes-gömbre osztott, aranyvarratos fekete koponya-rügyecskéjét: a sejtelem! A: valami végzetesen és elkerűlhetetlenűl jön sejtelme dugta ki rügy-fejecskéjét abban a boldog árnyéktalan tiszta-tiszta szívben. De levele nincs még a fekete sejtelemnek, a sötét és kegyetlen rejtelem-tudásnak, nincs levele, levele még, erezett, sejtes, pórusos, pihés, kékfekete árnyékkal gyászlepkeként örvénylő és csipkésen csapongó. 1845! Ősz! Tombolás-idő! Teremtés-idő! És boldogság-idő. Mert boldog egy roppantúl-dolgos és tombolva-csikó ifjú ember: Petőfi Sándor. Boldog: mert van. Harcol. Vív. Ütést-kap. Üt. Vissza-üt! Gőgös. Büszke. Dacos. Okos. Hajlíthatatlan! Megmásíthatatlan. Egyetlenűl Egyetlenegy. Ő! Boldog: mert tudja már: a művészi teremtésben mindent-tudó és fölruháztatott minden megvalósításra! Boldog: mert rajongják! Boldog: mert szeretik! Boldog: mert gyűlölik! Boldog: mert nem szeretik! Boldog mert az érzékenyebb-értelműek, nem a látnokok, de a látnokságot-fölismerni-képesek: kimondták már, hogy lángelme ő, a Sándor, Petrovicsék fia: Petőfi Sándor, s ezt tudja ő is, Petrovicsék nagyobbik fia, a Sándor: Petőfi Sándor. Boldog: mert féltékenyek rá, mert gyűlölik és útálják a csipkés-léptű kis cifra ostobák, a varangy-szavú, a vartyogó, a brekegő ítészek, a vele-szembenállók, ha szemtől-szembe: hát az alázat gyöngyházasan ragyogó köd-alakjaként mosolyognak, kis köd-görnyedéssel, aranyozott vatta-álarcban, amin nem üt át a vér, a gyűlölet pirosa, a vérengzésvágy, pusztítás-akarat lüktető őrülete: de ha szólnak róla, szólván, ha nincs ott, parfőmös és legyezős, habtorony csipkeharangokkal örvénylő és a szív-vágatú ruhákból félmeztelen kebelgolyókkal lüktető, arany-mosoly hazugság-álarcú szalónokban, poros és papírlap-avaros, barna plüssös és szú-ette szerkesztőségi szobákban, cigányzenés kávéházakban, a billiárd-dákósokban és golyósokban, a Csigában, szólnak ahol, ha vigyorgó köd-szobába bújva tehetik, szólnak róla ha: írván papíroson: írván: „kritikát”, írván: „bírálatot”: nevezik otrombának, bugrisnak mondják, a költészet szent virágoskertjébe gázoló szárnytalan fekete szamárnak, vérengzőnek, tigrisnek, mértéktelennek, mértéket-nem-tudónak, mohónak, törvényt-nem-tudónak, törvény-tiszteletlennek, szabályt-nem-ismerőnek, az egyetlennek-hitt szabályt fölrúgónak, műveletlennek, magát-szétforgácsolónak, az ideákat szétmarcangoló, sarlórózsa-mancsokkal széttépő tigris-költőnek, csalónak, cifrának, dallamtalannak, Őt, aki volt maga a dallam és a tisztaság! Hisz a Szabályt, a Klasszikus Szabályt áthágni nem lehet! Zseni-ujjakkal összetörni, zseni-fogsorral cserepekké, cserép és hús-máladékká összerágni nem lehet. Mert Ők tudják! Ők aztán csak tudják. Az Őrzők! Ők: igen! Mondják az irígy kis acsarkodók, a sanda lesipuskások, a kis gigerlik, a hölgyecskék, a mentés, frakkos, cilinderes, kalpagos, úri pantallós, magyaros-csizmás és gombos-cipellős, vászon-liliomkürt ingnyakú, tokát és tarkót vászon liliomköcsögbe foglalt fejű, göndör és csigafürt-sapkás uracsok, a mindíg-mindent-jobban-tudni-vélő cifra kis majmok, a szellem, nem!: nyelvünk szégyenei! Kritikánk: akkori kritikánk: a butaságtól mérhetetlenűl öntelt uracsai, a fiúk, a hazát-mentők, a szellemet-mentők, a tiszta költészetet védők, bizony: a hiúság és konzervatívizmus lehetetlen kis nyüzsögői, a dobozoló-fejűek! Akiknek koponyája belűlről: mint a darazsak szürke sejtcellákból épűlt papírrózsa-háza a padlásgerendán: egyetlen hatalmas cellás, többszögletű papírrózsa-kelyhekből épűlt doboz-rózsa, rózsa-alakú doboz-papírgömb: s ül, kuporog önmagába-göngyölten, lebeg, mint méhburok sárga magzatvízében a magzat, mindegyik cellácskában (hiszik ők): akit oda belegyömöszöltek, verejtékezve, nyögve begyömködtek, mint zsákba hullát a régi rémtörténetekben! 1845.Ősz! És boldog egy ifjú ember. Egy lángelme. Egy ifjú költő. Boldog, tomboló, csikó-kedvű, csillag-kedélyű, égitest-ragyogású. Boldog: mert van! Boldog: mert teremt! Mert él, mert ég, mert lángol, mert virágzik, mert mögötte már az iramlás gyémántpor-fénycsóva lángolása, mert előtte még a beteljesülés, a teljes beteljesülés! És előtte még a halál. A halál. A halál. Az átkos döghalál! Boldog. Az Összegyűjtött versek első kötete megjelent már. A helység kalapácsa játékos, gyönyörű, víg szent ordítozása és láng-gyönyöre mögötte már. Boldog. Tombol. Teremt. Él. Ég. Gyűlöl és gyűlöltetik. Boldog ezért is. Hogy van, hogy él, hogy győzött, hogy tudja: győzni fog tovább is: egész a halálig. És nagy győzelme leszen a halálon a halállal, a halál után, évezredeket világítva be halhatatlanul, Égő Mindenével. 1845! Ősz! Mit mondanak a kis csibészek, az otromba és balga ítészek, szólván Róla, Petőfi Sándorról? Létéről és költészetéről? Hogy: „ami durva, az szép nem lehet!” Világ, láss csudát: ezt mondják. Ők. A széplelkűek. A tiszták! A nem-durvák! Bizony ők! Csokonai Vitéz Mihállyal és Berzsenyi Dániellel akarják agyonütni, mint két virágzó égő aranydurunggal! Hát persze: az elődeivel. Mivelhogy így szokás. Verni agyon bennünket az Elődökkel. Azok már szólni úgyse tudnak. Szépen rothadoznak és korhadoznak sírjaikban. Ha sírjuk van a földön. Az elődök. Dehát: ők, az elődök: a mi reményünk, hitünk, hitelünk, boldogságunk és bizalmunk. Ők: szívünk táptalaja. Vérünk: vörös vérsejtjei! Tudta ezt Petőfi Sándor is. Tudta ezt: Petőfi Sándor! Boldog volt: ezért is! 1845. Ősz. A Boldogság Ősze! Petőfi Sándoré! Élt, teremtett, lángolt, tanúlt, utazott, tombolt, de a Szent Ingerűltség ott lakozék már a szívében. A Dühödt Ámulat. A Többet-Akarás. Mert akarta: ne legyen boldogtalan a világ! Boldogtalan ne legyen a Földgolyó, az Emberiség, a Nemzet, a Haza, a Nép! Akarta: ne legyen igazságtalanság, jogtalanság, bűnhődéstelenség, rabság, tisztátalanság! De akarta, legyen a világban és a hazában: igazság, jog, büntetés, szigor, szabadság, tisztaság, becsület, és elnyomás ne legyen. Se a szegények kiszolgáltatottsága. Se a Teremtők és Szabadságra-áhítozók kezének rab-bilincsbe verése. A boldog tiszta csuklókon vas, vagy fonott kötél. Vasgyűrű, vagy kötél-hurok. És érezte ő is, Petőfi Sándor, hogy a Lét Mélye, a Lét Legmélyebb Rétegeiben a Forradalmi Történelem, mint földrengés előtt a Föld Szívét burkoló anyagrétegek horpadás és hullám-mozgás, omlás-kezdetétől az anyaggolyó melle: morajlani kezd. A szívmély sötétjében dörgés, dübörgés. Hogy lágyan még, de remeg már a Történelem Fölszine, itt is, e hazában, mint tetszhalott szívverésétől gyöngéden a mellkas: a Készülő Forradalomtól. Érezte. Tudta. Éreznie kellett! Tudnia kellett! Hiszen ő is akarta! Hiszen ő akarta! De boldog vala még! Élt, írt, teremtett, tombolt, vígadott, utazott, virágzott, szekerezett. És éppen Erzsikével. 1845! Ősz! Boldogság. Képzeljék el az akkori hazát. Város-kezdetek. Város-indulatok. Billiárd és kártya-asztalos, cigányzenészes, cifra kávéházak, korcsmák, vigadók. Grófok. Bárók. Földbirtokosok. Megyei és városi község-tisztviselők. Falusi bírók. Pandúrok. Betyárok. Kutyák és farkasok. Barbár-Ország. Csárdák, tanyák. Postakocsik. Postakocsis-kürtök. Habos és nyihogó forspont-lovak. Szekér-ökrök. Bivalyok. Fekete fújó bozont-sziklák. Kondák. Gulyák. Csordák. Ménesek. Nyájak. Makkosok. Szarvascsordák. Vaddisznócsordák. Főispánok. Úri-Magyarország. Jobbágy-Magyarország. Püspökök. Papok. Jegyzők. Reformkor. Első gőzhajók. Lánchíd. Széchenyi István. Akadémia-kezdet. Első vonat. Bányák. Vár-börtönök. Előd-költők sírjai a picinyke vályog-kastélyok kertjeiben, a Versaillesi kastélyokat, Goethe-lakokat és Goethe kert-parkokat utánzó papír-ragasztás és habcsipke-árnyék-kivágás szellem-kastélyocskák, vaskos és zsíros kúriák kertjeiben és park-temetőiben, fenyőfák alatt és tölgyfák alatt, ahol Arany János szeretett volna pihenni. Képzeljék el a Hazát! A természeti hazát. Lápok, mocsarak, ingoványok, nádas-rengetegek. Pihe-lándzsa-csáptollú szúnyogfelhők. Puszták, porsivatagok. A futóhomok aranyredőtaréjai. Vadvizek. Egerek. Kígyók. Sünök. Medvék. Denevérek. Sasok. Farkasok. Madarak. Rókák. Szarvasok. Vaddisznók. Vadmadarak. Ősmadarak. Hegyek. Vad és féktelen folyók, szétcsapott ezüst-ostor-ágazású, fűbuckás, bokros, fűzesekkel-csillagzó zöld folyamok. Bércek. Szamártövis. Platán-erdők, tölgyfa-erdők, bükkös-rengetegek, cserfa-ősvadonok. Zöld haza. Víz-haza. Láp-haza. Ingovány-haza. Haza-rengeteg és hazapusztaság. Kiégett, vagy behavazott puszta világ, ingovány-földutak. Iszonyatos rothadó földszalagok az ingoványokon: utak. S ha az út mellett, ősesőben, megcsúszik, lecsúszik a szekér, a hintó, megbotlik, térdrerogy a ló: a lápba fúl a ló, kocsis, szekér, utas, nagy sárbuborékokat fújva. Amikor a meleg, langyos lápon óriás buborék-csillag alakú fűszálka-csillagbuborékok; kalászos-füvű, kis sárgyökér-lombú, sárgyökér-csillagú zöld, vagy rozsdás sírdombocskák az élettel-nyüzsgő, puha és kocsonyás és kagylós, kürt-trombita mész-spirálházas élőkkel nyüzsögő láp-temetőn, a szúnyoglárvával, piócával, teknőcökkel, csíkokkal, siklókkal, madarakkal, rókákkal és farkasokkal, borzokkal és sünökkel, csíkbogarakkal, békákkal, levelibékákkal, csíborokkal, csigabigákkal, halakkal, tarajosgőtékkel, egerekkel, pockokkal, rákokkal hemzsegő puha óriástemető lápon: s e kemény zöldarany, zöld, vagy sárga, szőrös, pihés, pihepamacsos földbuborékokon ugrálva lehet eljutni egyik faluból a másikba, egyik tanyáról a másikra, nádas-ősországok, sás-ősvilágok, kákics-sün-túlvilágok, farkasok, sasok, rókák között, ölyvek, varjak és sólymok, baglyok és héják között, csókák büdös pernye-óriásörvényében, nyerítő, prüszkölő lóval, s ha melléugrik valaki, hát belefúl hosszú, lassan-hólyagzó, elnyúlt buborék-kürt sárfüstöt fújva, óriás fekete bugyborékrózsa-gömböket hörögve, amíg elmerűl odarohadni! Amikor tíz-tizenkét ökör vonja ki a hintót a sár-rohadásból, hiszen, mint félig földbe-sűllyedt üveg-oldalú koporsó: merűl a hintó az út, az út-rohadás, rohadás út-gerenda, szétolvadt föld-pánt sarába, a lovak nyakig, hogy csak fejük áll ki a sárból nagy csápokkal, mint a szúnyogok üveg-vesekettős feje óriás pamutjegenye-tollakkal, csáptollakkal, csáp-pihelándzsákkal, páfrányos pehelydárda-csápokkal, véreres szemekkel, eres és szőrös orrlik-bársony elnyúlásokkal, halálbársony-csigakürtökkel, aztán alámerül az is a sár-alvilágba, élő hörgő üvegkoporsó, sár-múmiának. Vagy amikor megcsúszik a szekér a hatalmas ezüstlapokkal a létet, az út-rothadást döngető és dörgető ősz-esőben a láp fortyogó szívszéle felé, és szedik a sarat a kocsikerekek küllői közűl: Petőfi Sándor is, tépik kézzel, marokkal, könyökig sár-ingújjban a cilinderesek, kalpagosok, főkötősek, csipke-kalaposok, bársony-kalapúak, a frakkosok, mentések és csizmásak, a bajszosak, barkósok és szakállasok, tépik vassal, kézzel, puszta vérző ujjakkal a fekete masszát, a hideg nyúlós lila lekvárt, a forró és büdös enyvet, s óriás vízbuborék-lepedőket, vízbuborék-halmaz-pezsgéslángtengert ver, pete-vízgolyók halmait, vízbuboréktojások madár-őrület-poklát pezsgeti az eső a láptenger zöld füstölgő, égig-lobbanó gőz-lánglepedős vizén! Zsombék-utak. Láp-szekerek, sár-szekerek. Tanyák, kastélyok, városkezdetek. Forspontok. Ménesek, nyájak, gulyák. Láp-ország. Lóhúzta, vagy ember-löködte ladik-szekerek, ladik-járatok a lápokon. Jobbágyok. Betyárok. Urak. Csendőrök. Hivatalnokok. Láp-emberek. Színészek. Vad ország. Ősi ország. Iszonyatos havak és telek: mikor megfagy az utazó, s a templom falához támasztható, mint a szentkép. Még vad haza. Puszta ország. S e vad hazában egy újat-akaró boldog ifjú férfi, aki boldog, mert szeretik, aki boldog, mert gyűlölik. Egy lángelme. Petőfi Sándor. A sűrű-sorsú! A kristály-sorsú! 1845! Ősz! Őszi tombolás. Mocsár-szag, láp-szag, szénaboglya-illat, hervadó rengeteg-erdők őszi édes illata, véres mámora, vérző boldogsága. Porfelhők. Csillagok illata és egy boldog arany-nyerítésű, aranyláng-kiáltozású ifjú zseni: aki társasággal szekerezik. A töménység-létben egy harmat-csillagúvá ritkúlt boldog tiszta pillanat. Pillanat-Ámulat. Ámulat-Pillanat. S a négyökrös szekéren ül éppen Erzsike mellett: Petőfi Sándor. És választanak maguknak csillagot! Bizony, harmatos, nagyszárnyú, óriás aranycsipke-lepkeszárnyú csillagot választanak maguknak Erzsikével. Hát csuda ez? Csuda? Bizony nem! Törvény talán. Törvény. Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy boldog volt, mert teremtett, hogy boldog volt a teremtésben, hogy boldog volt, mert szerették, hogy boldog volt, mert gyűlölték. Hogy boldog volt: lenni lángelmének, hogy boldogtalan volt, lenni: zseni-tűzözönnek! Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy szekerezett tücskös nagy ősanyag-combnyílású csillagos éjszakában, a porpuha, ezüst-bársony-csík-országúton, a csillagokkal-betyúklépdelt aranyló porszalagon, az ezüstláng por-máslin, virágpor-méhecskeálmú porlepedőcsík országúton! És éppen Erzsikével. És tücskök és őszikék, éles tiszta aranyhártya-trombiták, Isten szívéből állatka-ásvány kristály-csengettyűk! Hiszen megtörtént más költővel is, megtörtént bizony, hogy választott magának csillagot! És éppen Erzsikével!

Petőfi Sándor négy verséről^*

A forradalmár^*

Az a fiatalember, az a fiatal férfi, az az ifjú ember, aki a Nemzeti dalt írta 1848 márciusában, aki ezt a mítoszi tüzekkel lobogó, átkozódó, tiszta, kegyetlen és nagyon-becsületes verset írta, 125 évvel ezelőtt, huszonöt évesen, az az eredendő őstüzekből gyúrt, a Lét eleven véres szívéből lánggal kifújt ifjú, boldog és virágzó akarat: forradalmár volt! Forradalmár volt: így, egyszerűen! Forradalmár, akire nem is lehet és nem is szabad most a jelzők szép, szikrázó, bársonyos, rózsás, mohás, vagy gyémánt-szigorú kacatjait aggatni, mint arany, vagy festett üvegmaszkokat, zöld csillagküllős-szempillájúra, piros szív-szájúra festett, kis rózsafelhőkre bíborozott arcú, piros pettyekkel becsillagozott fej-rajzú fatáblákat ókeresztény halottakra, afrikaiakra, bizánciakra, vagy görögökre, égetett kék és piros zománc-álarcokat riasztó, vagy boldogító bábúkra: akiknek szakálla, bajsza, szemöldök-keféje, haja pamacs-rózsája piros pamut, vagy sárga cérna. Ez az ifjú lángelme: világ-korának, és nemcsak e hazának: egyik legnagyobb kis fia: forradalmár volt! Forradalmár volt. Igy egyszerűen! Forradalmár: akinek mérhetetlen és végtelen sorsa és elképzelhetetlenűl, szűköltetően, ordíttatóan, üvöltésre és jajgatásra, a sírás kárhozatára ítéltetően rövíd élete, s nemcsak barbár kezekkel barbár dárdával halál-cafatokra döfött szíve, de az Idő barbár üveg-baltájával, mohó kristály-fejszéjével darabokra-vagdosott élete is az volt: a magzatként boldogan növekvő, a megszületett, a felnőtt, a kamaszként és legénykeként is világító, csápos lángfonadék-kúttal örvénylő, a világűrön átlövellő őscsillagzsák-szökőkút ősi, foszlékony ködcsillaghálózsák végtelen, izzó hártyatokja, a halálra-is-képes és mindíg-élő, az elvirágzásában is új formájában újjászülető; mint az elmondhatatlan örök tér csillagai; a történelem sötét és konok űr-térhidegén átsugárzó, a mindíg-bíztatást mondó, a sohasem-lemondást-sugalló, a felnőtt, a megtestesűlt, az önmagában-beteljesedett és önmagával-fölfeszíttetett és önmagáért-csak-élni-tudó, de a másokért, a Szent Lényegért meghalni-is-tudó: Forradalom! Igy igaz! Mert csak így igaz! Mert ez a cingár, kis köd-köhögés szakállkás, sűrű fekete lángokból szőtt, izzó és ragyogó fekete vékony kristályhasábokból ember-alakká összeforrt Látomás, ez a könnyűléptű, ez az átkozódva fölidézett démonok dühével tombolni tudó, ez a vadrózsa-szelíd és nyári karcsú zöld jegenye-lángolás fiú, ifjú ember, fiatal férfi, ez a világegyetem lángelméje: Petőfi Sándor: maga volt a megszületett, a megtörtént, az önmagában-megvalósúlt, és nemcsak önmagáért-megvalósúlt: Forradalom! Petőfi Sándor! Édes Világ! Édes Gyönyörűség! Édes Kárhozat és Rettenet! Édes Egyedűlség és Édes Vígasz! Petőfi Sándor! Azt hittük és hisszük azt: öntelten és mohóan, kárhozottan és együgyűen: tudunk mindent már, mindent tudunk már sorsáról, életéről, műveiről, verseiről, époszairól, szerelmeiről és szerelméről, gyalázatáról, retteneteiről és megaláztatásairól, magányáról, kedélyéről, vándorlásairól, vígadásairól, nyomorgásairól, hiteiről, csalódásairól, keserveiről, gyászairól, harcairól, vitáiról és oly tündökletes, tömény és futva-kegyetlen, rothadt, tékozló, hatalmas és árva haláláról! Arról az őrjöngő szakállas és gépiesen ostoba, célszerű pika-döfésről, amely érte elölről, a mellkas-felől akár, a szívet vágva szét iszonyú lékkel, vagy a gyermekláncfű-pihés nyak alatt a hátat, a kis kék, szinte kamasz-karcsú és játékosan picíny katonazubbonyt lökve szét írtóztató rongyos és cafatos robbanással és hasítással, akár a hátba lökődött, hogy a mellkas szerveit, hogy a tüdőket, hílusokat, nyelő és légzőcsövet, szívet, ereket, idegszálakat egy tündöklet-pillanattal szétmesse, mint villám a forró pirosfekete nyári éjszakát! Arról a halálról, amelyről tudva is: gyalázat tudásunk, arról a halálról, amelyet tudva is nem-akart, s amelyet nem-akarva is tudott. Arról a tébolyúlt vascsőrű fadorong-döfésről, amely vers-arannyal hímzett és lángpikkelyekkel mohás szívét a nem-lét csont-tövisére szúrta, vagy húzta, mint tövisszúró madár a lángpettyes, tűzpontokkal és aranybetűkkel beszőtt testű és szárnyú trópusi lepkét. A Halál Fekete Madara. A Fekete Szakállas Madár. Ahogy mondják, a Nagybozontú Büdös Fekete Angyal! Csak átkozódni szabadna és üvölteni! Csak átkozódni: mert nemcsak a haza, mert nem a haza: de a világ legjobb és legnagyobb fiát, a Forradalom legszebb, legártatlanabb és legtisztább fiát, a büszke és akkor már magányos Forradalom legbecsületesebb ifjú emberét ölték meg: amikor őt ledöfték! Az árva Forradalmat ölték meg vele és benne: Petőfi Sándorban, a kegyetlenűl tiszta és tisztaságában kegyelmesen bonyolúlt költőben. Petőfi Sándorban. Petőfi Sándorban, a Boldog Forradalmárban. Petőfi Sándorban, aki volt maga, és egyedűl Ő, magányosan és árván Ő: a Boldogtalan Forradalom! Mi: utódok és ismerői és kristály-szavainak szeretői, gyémánt-lángolás énekeinek könnyező szeretői és szerelmesei: önteltek vagyunk és rettentően hiúak, ostobán szegények, mint a rózsaködöcskékbe bugyolált és rózsaszalagocskákba göngyölt szívű szerelmesek, naívak és mosolyogtatóan balgatagok, mint a rózsaszirom-zsákba bújtatott, rózsa-szamárrá varázsolt szerelmesek, ha hisszük azt: tudunk mindent Róla: Petőfi Sándorról, hogy tudjuk az Ő mindenét, tiszta ceruzavonásokkal, a lét-akarat pontos gyors ceruzájával, piros ceruzát csíptető ujjaival a történelemre, az Idő-Történelemre rajzolt, csipkésen fölvillámzott életét, hogy tudjuk műveit és hiteit maradéktalan, homálytalan tisztasággal, hogy tudjuk léte és léte lényege rejtelmeit és győzedelmes árvasága titkait, hogy tudjuk Őt, hiszen mindent kiénekelt, hiszen mindent kivirágzott magából, magányából és létezése láng-futásából, hiszen mindent elmondott: egyszerű és tiszta szavakkal! Huszonhat éves volt, hogy meghalt és eltűnt nyomtalanúl a földben, mint a könny, huszonhat éves volt, hogy meghalt, átnyargalva a Léten, Múlton és Jövőn, Időn és Történelmen, a Téren, a Tér Szigetein és a Tér Zúgó Hiányain és Szünetein: Égő Gyémánt-Pillanat: piros óriás-sörényű karcsú fekete lovon, hogy még ma is hallani piros zuhatag-hajú lova konok patakopogását a kristályos-kövér múlt-jelen-jövő-tereken és hallani csontváz-lova vak nyerítését a végtelen-vatta idő-puhaságában, és aranybógáncs-szakállkatüskés Gyémánt-Tündöklete derengő kékfehér tűzzé világítja át a Rejtelmek Örök Homályát: az Életet és a Halált. Huszonhat éves volt, hogy meghalt, futva és nem-egyszerűen, meghalt: lóról ledöfetve, a testében és testével Halandó, s teremtett e rövíd huszonhat év alatt, ez oly rövíd huszonhat évben förgeteg-teljességű és égbolt-mindenségű szikrázó, égő, Isten-gyertyái égő hemzsegésű, féktelen, múlhatatlan, szinte beláthatatlan terekkel virágzó és halálzó életművet, mű-teljességet. Csodát! Forradalmat! Tisztát! Egyszerűt! Kényszerítő-erejűt! De vajon: valóban egyszerűt-e és rejtelemtelent? Rejtelem-nélkülit-e, és szívünkkel és eszméletünkkel oly könnyen fölérhetőt-e? Én nem hiszem. Ne csapjuk be magunkat. Ne csaljuk meg magunkat és a jövőt, jelenünket és az idő-jövőt, ne áltassuk magunkat hetyke és gőgös önhittséggel, ne hivalkodjunk és tetszelegjünk a többet-tudás (mert egy: hozzá képest jövő század gyermekei, balgatag szülöttei vagyunk) szikrázó és naptól-csókolt páncél-öltözetében, ülvén: átlátszó, légbuborékokkal szökőkút-csokros lovon, mert az a vékony ló: zöld üvegből, az önteltség fújta azt a lovat üveghártyából; zöld üvegsörényű, üvegszempillás, üvegorrlikú üveghólyag-ló: a mi hetyke kis gőgöcskénk lova, s vértezetünk se más, mint robbanó üveg, ami széttörik egy komor és komoly pillanat szempillaütésétől, mint szőrsarlótól a csönd, s vele lovunk is szilánkokká: az üvegbuborékszobor-dermedettség! Huszonhat éves volt, hogy meghalt: Petőfi Sándor. Hatalmas és tiszta műve, amit ránk, hű és dacos utódokra hagyott: mégis maga: a boldogító és világosságot-sugárzó Rejtelem. Igy igaz! Műve: ma is: az Égő Rejtelem, fájóvá és boldog-gyógyulásra-váróvá ég gyermeki felnőttségünk, ha parázsló és lángoló művébe bárhol is belenyúlunk, mint gyermek puszta kézzel az égő kályhába, hogy lángoló fát, vagy izzó aranyszivacs-idom parazsat vegyen ki: világítani! Az egyszerű és harmat-csillogásúnak, csillagok-könnye hajnali szűzességűnek hitt és mondott Petőfi Sándor: a Rejtelmes, Komor, Konok, Tiszta, Megfejthetetlen, Okos, Boldog Forradalom volt! A vérző, véres, örök és törvényt-szabó Forradalom volt ő: Petőfi Sándor! Igy igaz! Mert az volt Ő: a Forradalom! Ha emberivé fordítjuk e szent Fogalmat: forradalmár volt, forradalmár: Petőfi Sándor. Nemcsak hazafi, nemcsak e szent haza hű és boldogtalan fia, nemcsak e kis haza boldogságát és fölemelkedését akarója, nemcsak e szent és csoda-nyelv, nyelvünk, a magyar nyelv képzeletének és tudásának lángelméje, nemcsak e vészes és vészterhes és véres történelem, a magyar történelem lángelme-tudósa, csalódottja és megalázottja, nemcsak a szerelem és az emberség zsenije volt Ő: Petőfi Sándor, nemcsak látnok, a jövő nemzeti fényoszlopa, amely, vagy aki ott ragyog hatalmas aranyrúdként aranylombokat sarjasztva ki magából e kis haza földjéből fölszárazva, világítva Történelmünk Múlandóságába (s az oszlop-ragyogás mélyiben, mint napsütötte víz alatt a vízmélyi növény titkos lobogása az aranytükör homályában: dacos, csikósörényű, koromcsillagszemű, kék légypotrohszív-szőrrózsa szakállú feje kirajzolódik, mint esőtől hólyagosra-buborékzott és folt-grafitosra fölpattogzott fénykép, katonafiú-kép mohos, régi sírköveken: rozsdás fém-keretben), nem, nemcsak költő volt ő, Petőfi Sándor, költő, szavak tudója és titkok tudója, szavak kimondója és titkok kimondója, de forradalmár, forradalmár: hitben, életben, tudásban, akaratban, szeretetben és halálban! Forradalmár! Petőfi Sándor! Forradalmár! Nem egy népet, de a népet, a népeket akarva boldoggá tenni cselekvéseiben és énekében. Forradalmár: új törvényeket, új törvényszerűséget teremtő, a törvényt a homály káoszából kitündököltető, forradalmár, aki újra-látja a világot és néző, újat-fölismerő szemétől meg is változik a világ!, mert a Létezés a létével való fölismeréstől megváltozik, cafatjaiban levedli rejtőzködése mintás, pórusos és kérges kőhártya-rongyait, forradalmár, aki az új, a fölismert, az igazi, a kimondott törvény szerint igazítja el a világot, másítja igazivá a valóságot, mert rákényszeríti fölismerése akaratával, fölismerése bizonyosságával a valóságot, hogy fölismerje önmagában az új, a voltaképpen eredendő törvényeket, az eddig-szunnyadókat, és rákényszeríti szava törvényszerű szép erejével a valóságot, hogy be is tartsa az új törvényeket, hogy éljen ezután az új törvények tiszta parancsa szerint. Igen. Forradalmár volt Petőfi Sándor. Új törvényeket teremtő. Törvénye új-voltával a világ szerkezetét lényegében megismerő és ezzel megváltoztató! Mint a természettudományokban Kopernikusz, Bolyai János, Albert Einstein. Akik csak egyet mondtak. De ezzel: megváltoztatták a világot. Petőfi Sándor: a szabadságot mondta. És megváltoztatta a világot. Új törvényt teremtő volt. Forradalmár. Nélküle: tudnánk-e látni tisztán? A Szabadság nélkűl tudnánk-e élni? Nem! Vele kiragyogott az Igazi Valóság (a természeti, a történeti, az emberi) Homály-Üregéből, rothadt dög-sírjából kimászott, vele föltámadott a Lét, lett Halhatatlan; s nem lehet azt sohatöbbé a Sötétség Dohos Föld-Zsákjába visszagyömöszölni! Mert megfosztatott gyászos Halandóságától!

Reményem csillaga^*

Minden évben újra-olvasom műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmatlanságot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól, a vers-égitestek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert műve-érintése életet ad és nem halált, mert művében elmerűlvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósúlt és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyen-tombolni-tudó és pacsírta-röptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végtelenség-homlokú, ez az angyalszív-arcú, akinek alsó állkapocs-csücskén, mint lila bógáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenűl és oly reménytelenűl löktek a földbe, akit oly korán rúgtak a földbe, ez a pikával-átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virág-csikóként fehéren és harmatosan szembenéző, ez az eléghetetlen, a halál mindenség-közönyébe soha-szét-nem-olvadó, soha-át-nem-párolgó reménység-csillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenűl és föloldhatatlanúl világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló föld-anyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolúltabb lett az idővel az időben és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, létismeretünk a létezés állapotainak, anyagainak és jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyag-történelem több megismerésével akaratlanúl is nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségéről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan élet-akarat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejtekeinket és kúsza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadság-szeretők és forradalmat-szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor.

Zokogás egy öngyilkos asszony nyitott-fogsorú lila szájában állva^*

Az asszony, akinek tiszte volna most szólni Bródy Sándorról: meghalt. Az asszony könyvet írt Bródy Sándorról és most mégis: én beszélek helyette. Fáj. Nagyon. Hajdanvolt ifjúságunkban, ifjú szerelmünkben együtt olvastuk a századvég és a századelő irodalmát, a magyart is, e lángoló, gyötrött és gyönyörű korszakok irodalmainak történetét: a csupa Kezdeteket, Újat-akarásokat, Törtségeket és Fulladásokat és Dühöket és Élet-imádatokat, s e gyönyörű és véres habzásból, e tündökletes káoszból egyszercsak kiragyogott szívünk előtt, óriás-csillagként született meg nekünk, akkor: egy valódi óriás-csillag: Bródy Sándor! Mert az volt, minden esendőségével és pusztulásával is: csillagóriás! Bródy Sándor! Remekműveivel; mert írt remekművű novellákat, s megírta az életszeretet és a halálszeretet csodakönyvét, a Rembrandtot. Azt a valóban csodát, amely páratlan gyönyörűséggel az élet, a szenvedés, a hírnév, a dicsőség, az elszegényedés, a testi szerelem, a művészi óriás-teremtés, az öregség és a halál dicsőségét mondja: mindent együtt, egyszerre, mert mindez csak egyszerre gyönyörű! Külön-külön maga a kiszolgáltatottság és a nyomor! És Bródy Sándor: tudta ezt. Óriás volt. Nagyon-nagyot akaró. Óriás volt. Testével is gyönyörű férfi: aki nem akart (mert nem is lehet) választani: az élet és az irodalom között. Akart mindent együtt! Akarta: együtt a Mindakettőt! Asszonyt, szerelmet, írást, gyönyört, sikert; s az újat, a megváltást. Mert Bródy Sándor habzó volt az életszeretetben és az életélésben és tajték-örvényekkel lüktető az írásban. Írt rosszat is, tévedett, mert tévedni is mert és tudott, írt foszlékonyan elvirágzót is, ködkönnyűt, sikerre-vágyót, hajtva, űzetve nagy élet-akarattól és dicsőség-vágytól. De: dolgozott rengeteget; írt, szervezett, keresett, kutatott, égett, szeretett, imádta a dicsőséget és imádta az ifjúságot, az írókat, a fiatalokat, az újakat, öngyilkos lett a kétségbeesésben, életben-maradt, győzött. S az újak, a fiatalok, a még-nagyobbat-akarók és tudók is szerették és becsülték őt nagyon, hittek benne: hitében, zsenialitásában és életszeretetében: Ady Endre és Móricz Zsigmond. Naturalista volt? Megváltást-hívő? A szecesszió zöldarany repkény-örvényét virágoztató szívű? Zola magyar társ-utódja? Fontos ez most? Óriás-Árnyéka a Múltnak, Nagy Fénykezdete a Jövőnek. Volt együtt minden: Bródy Sándor. Nagy író és nagy tévedő is, de mindíg az újat akarni tudó. A nagy Elkezdők, a nagy Forradalom-Elődök, a nagy Önismerők, a nagy Próbálkozók, a nagy Elvirágzók, a nagy Életvágyók, a nagy Kísérletezők, a nagy Leleplezni-Akarók, a nagy Újat-Merők közűl való volt. Hitt a megváltásban, a munkában, erőben, szerelemben, írásban, életben, szenvedésben. Magyar volt hitével és híve a szegényeknek, gyűlölője a nyomornak. Nagy Előd volt. Óriás Fekete Bölény a Fekete Rengeteg-országban, Láp-országban: az akkori Magyarországban. És önismerete is nagy volt. Mert az asszony, aki hitt Bródy Sándor zsenijében és könyvet írt róla, könyve elején Bródy Sándortól vesz rövid idézetet, Bródy Sándortól: aki a sorsát kereste ebben a hazában. Az akkori, forradalom-előtti, szecessziósan-kavargó, forradalomra-készülő, cifra hazában, aminek szellemi és gyakorlati forradalmát Bródy Sándor is akarta: törte útját műveivel és szívével, sorsával és tollával. Íme az idézet: „Ha majd száz év múlva a magyar értékek asztalfiókjában fognak kutatni, valakinek kezébe fognak jutni írásaim s hallom, amint azt fogja mondani: Nini, kis pénzecske, kopott Mária huszas, rozsda megette, penész belepte, de nem rossz anyagból van, lehetett volna belőle nagy ezüst serleget ötvözni, hogy akik szomjasak, habzó bort belőle igyanak”. Hát igyunk most, Bródy Sándor szívéből, a habzó kupából egy kortyintásnyi tiszta életet!

Az ember, aki szeretni tudott^*

Elbűvölve és igézetten jártam mindíg művei virágzó rengetegében. És járok most is, ha futtató időm, ha lánggal-lökdöső életem engedi, ha nő néha kicsi csönd-sziget tűzzel-fortyogó, keményen örvénylő napjaimban, a csönd új-születésű váratlan kis szigete, nem a teremtés-csönd lángolása, de a forró örvényekből kibújó kék tűnődés-szirt, puha köddel pihés, párás pillanatokkal bolyhos merengés-sziget, s leűlvén születéssel-lángoló kis szigetemre, könyvét kezembe veszem, az időbe visszanézek, s föllapozván könyvét óriás-szívébe visszanézek, a piros múltba, a piros túlvilágba, s járok szíve óriás virágzó rengetegében. E csoda-ősbozontban, e csoda-rengetegben, e csoda-mindenhatóságban, e csoda-őserdőben, e csoda-szószövevényben, e csoda-várakozás-mindenben, e csoda-titoktalanságban. Mert ez az édes, édes rengeteg erdő, mert ez a bűvös, bűvös virágzó ősbozont, mert ez az igékkel és igézetekkel tömötten lüktető egyetlen virágzás, ez az Egyetlen Óriás Emberszív, Égő Piros Mindenség, Bűvös Mindíg Igent-mondás szikrázó fehér köd-fákkal, vérzuhatagként párolgó piros csipkefákkal, páfrányos kék titok-fákkal, aranycsipkeláng álom-fákkal, óriás kristály-kapor töprengés-fákkal, hatalmas korompáfrány halál-fákkal, feketén lángoló gyásztorony-fákkal, rózsaszín gyönyörűség-fákkal, lila bürök-torony átok-fákkal dereng lazán és végzetesen, s a lángpiros óriás szerelem-bóbiták, sercegő parázs-kék halál-pecsétfák, hatalmas növény-fátyol fehér sóhajcsokrok, jégvirág-rajzolat bánat-szárnyak, az erjedett, szagos földig lecsüngők, a fehér horgolás-hömpölyegükkel a pokolig lehullók, az ott is eléghetetlenek, az óriás kék merengés-tölgyek, piros megadás-cédrusok, fekete irgalom-fenyők között kövér köd-medvék totyognak, fehér halál-sasok merednek, járnak mohásan lépegetve kék ámulat-szarvasbikák, ugrálnak zöldbarna izzadó kristálykúpok: a békává varázsolt szelíd szerelmesek, pihegnek az álom-levelekre tapadva a nedvedző zöld gyémántcsöppek, a levelibéka-varázslat kis szeretők, másznak kövér zöld lüktetéssel, ragyás kék álom-ragyogással a varanggyá-átkozott asszonyok, bűbájosok, boszorkányok, halálba-látók, időbe-vartyogók, az elszeretők, visszaszeretők, odaadók, dagadt férfi-ágyékig-leomlók, bikaisten gerjedt ölébe hullók, a pünküsdirózsa-csecsűek, a férfiak szívében zellerlevél-szagú fakanalat forgatók, a petrezselyemlevél-ágyékszagúak, az égő petróleumlámpa szeméremdombúak, a húsvéti fonott-kalács térdűek, a lángoló zöld borospalack-tekintetűek, az Énekek Éneke egyiptomi fekete kancája farúak, a fehér búboskemence-tomporúak, a dagadt szerelemrózsájú bíbor asszonyfüstök, fekete kövér kanca-lángok, a tükrös piros mézeskalács-szív fenekűek, a rózsaszín mézeskalácsbaba-hátúak, a buján lángoló szőrátkok, szőke hajzuhatag-pihegés, szerelem-árnyékú, szűzvesztés-sóhajú, kanláva-olvadásos gyűrt vászonhálóingek törhetetlen virágai. Ó, hatalmas Élet-erdő, hatalmas Halál-erdő, benned merengve járkáló, tűnődve lüktető, szelíden ácsorgó, vacogva éneklő, bíborban bújdokló, fehérrel hervadó, sötéttel könnyező, tűzzel ásító, fénnyel kuporgó, mohával dadogó élet és halál, Ítélet, Bánat, Bor, Bizonyosság, Szerelem, Szánalom, Csábítás, Csalás, Bűn, Becsapottság, Bujaság, Rettenet, Remény, Kifosztottság, Megadás, Éden, Magzás, Kóborlás, Kósza Kábulat, Kevély Irgalom, Kövér Keménység, Kék Kakaskiáltozás, Köd, Temető, Ágy, Kocsma, Halottak Háza, Szülések, Havazások, Versenyek, Vígaszok, Virrasztások, Vereségek, Veszélyek, Csókok, Cserék, Esők, Csodák, Csontvázak, Áldások, Csacsicsődörök, Fátylak, Jajgatások, Rimák, Rimánkodások, Lakomák, Lakodalmak, Árvák, Kurafiak, Véres Lepedők, Nyoszolyák, Ravatalok, Körmenetek, Nászágyak, Nászi Koporsók, Léha Apák és Köd-Szeretők, Halálos Csöngettyű-lángok, Rakott asztalok, Borok, Húslevesek, Főtt Kakasok, Piros Malac-csikók, Káposztáshordók, Bolond Betyárok, Templomok Havazás-csöndje, Roráték Köd-harangja, Kripták Émelyes Szelídsége, Kápolnák Szagos Kristálybelseje, Mustok Forrása, Fölvirágzott Ladikok, Mindenszentek Égő Gyertyafája, Őszi Kábulások, Nyári Nyerítések, Pünkösdi Vérbuggyanások, Hajnali Káromkodások, Dunyhák, Szemfödők, Hullakamrák Himnusza, Halottas-lovak Hite, Gyászlovak Farolása, Húsvétok Szűzei, Barkák, Krisztus Keresztjének Illata, Krisztus Lábának Örök Hervadása, Cilinderek, Máslik, Pruszlikok, Melltartók, Menzesz-övek, Harisnyatartók, Selyembugyogók, Csipkekesztyűk, Fehér Fátylak, Nagybőgők, Postakocsik, Vörös Álom-szekerek, Kék Koporsók, Álomba-futó Könnyű Fehér Menyasszonyravatalok, Ravatalhúzó Kékpettyes-Aranyszeplős Költőkké-varázsolt Csikócsődörök, Szomorú Szélhámosok, Szorongó Szörnyetegek, Szőrös Szánalmak, Meszelt Kenyérkemence Emlők, Rózsapetty Lábacskák, Csipke-esernyők, Csigatészták, Tejhab a Piros Emlő-csillagon, Fröccsök, Hosszú Férfigatyák, Sonkák, Árnyékpetty-hálóremegések, Kövér Zsíros Bajszok, Lila Szőrcsillag Légypotrohcsúcs-szakállak, Asszonyhasakon Széterjedt Göndör Titokfüstök, Férfiölek Búrjánzó Füstcsillagai, Hit, Hiúság, Hódolat, Hazudozás, Halottak Lángolása, Embriók Ragyogása, Szűzek Riadalma, Ringyók Rimánkodása, Remények Rettenete, Piros Rémület Hajók, Kék Döbbenet-Madarak, Arany Halál-Baglyok, Csontvázak, Csont-Idők, Sasok Fehér Kiáltozása, Karácsonyok Árulása, Ficsúrok Sétabotja, Keménykalapok, Keménygallérok, Malaclopók, Garabonciás-Köpenyek, Mese-Süvegek, Kincsek, Tébolyok, Kurvák, Vándorok, Köd, Hit, Gőzfürdők, Merengés, Mámor, Méz, Medve, Magány, Méhkasok, Méhek Sárga Lép-szitája, Napraforgó és Nyírfák Piros Hallgatása, Nyírfák Fehér Sámánkodása, Puszták Tódulása, Egymásbatolt Idők, Jelenidők és Múltidők Egymásban Együtt, Egymás-Magzatai, Egymás-Anyjai Már, Álom-Csengettyűk, Öreg Hintók és Öreg Lovak, Pipák, Látomások, Poklok, Ördögrózsafiúk, Halál-Riadalmak, Föld Kérge Alatt Kocogó Eleven Halottak, Halhatatlan Vágyakozások, a Földben-ügető Szőke Lovak Nyikorgó Hintó-Kakasai, a Földben Fehér Lovat Lovagló Szent Romlott Kövér Kanok, Kevély Kövérek, Csúzos Húsgatyák, Bajuszok, Szeplős Álomcsődörkutyák, Böfögő Boldog Boldogtalanok, Szellentő Szamár Szerelmesek! Ó, Hatalmas Halál-erdő, Hatalmas Élet-erdő: Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Szíve! Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Éneke, Krúdy Gyula Borongó Boldog Tiszta Végtelen-Éposza! Te Szív, Te Szelíd, Te Bíbor Látomás-Őszsák, Te Élet-Mindenség és Halál-Mindenség Mindenét Magadba-gyűjtő Óriás Piros Éposz-Zsák, az Emberi Öröklét Léttel-fortyogó Végtelen Edénye, Habzó Halhatatlan Üstje! Mert Te voltál magad: a Halál és Szerelem, a Mámor és Megváltás, a Bűn és Büntetés, Bűnhődés, Jóság, Kegyelem, Adósság, az Ősz és a Temető, a Köd és a Ködök Halála, Megaláztatás és a Búrjánzás, a Költészet Szülőnyílása, az Éposz Szent Anyateste és a Halottak Halandósága, a Rejtelem és a Félelem, az Álom és a Biztos Bizonyosság! Ó, Krúdy Gyula, Te Óriás Kék Merengés-Ószövetség, a Magány és Mámor Ember-Bibliája, Szelíd Okos Ember-Evangélium, Te Szűz Újszövetség, Te Mindent-megértő, Mindentlátó, Minden-időt Tudó Hatalmas Ének! Elbűvölve és igézetten állok szíved virágzó végtelenében. Igézetten és megbűvölve állok műve virágzó rengetegében. Pedig műve, nagy műve homálytalan és titok-nélküli és nem titokkal-ismeretlen, mint ravatalon a halottak. Műve, ez az óriás búrjánzó élet-halálszövevény tiszta kristályként áttetszik minden rejtelmében, szövedék-csöndjében és virágzás-pillanatában, minden ürege, szövevény-zsákja, gyűrődés-hömpölyege, levél-lobogása, bozontos ér-futása átragyog tiszta könnyű lánggal, mint gyermekkorom kék mesealkonyában az égő petróleumlámpa hosszúkás üveghólyag-teste és műve minden szikrázó üveghólyag-pillanatában a szeretet ragyog, az égő aranycsipke-magzat. Mert Krúdy Gyula az Ember volt, aki szeretni tudott. Ember, aki szeretni tudott. S ez a ritka, szent nagy tudása minden megismerése és minden látomása bonyolúltan-szőtt szövetét, kegyelem-bozontját átitatta lángja hitével, hatalma ragyogásával, hite mámorával. Ez a ritka tudás átitatta boldog tiszta erejével Megismerése Merengő Magányát, s adott Teremtő Hitének olyan erőt, hogy az emberlét minden állapotát szeresse. Szeresse, megértse, s szóljon érte világító piros és kék szavakkal, s beteljesűljön minden Emberért-Szánalma élet-látomással. Az emberszeretet és életszeretet óriás Király-Költője volt ő, s ezért tudott annyit a bűnről, szerelemről, megadásról és halálról. Azért tudta a halált oly egyetemes-egyszerűen. Mert Krúdy Gyula szeretett mindent, ami élet és szeretett mindent, ami halál. Minden ködcseppet, ember-átkot, csillag-ökrendezést, szerelem-sikolyt, őszi jajongást, a hózuhogás boldog ravatalcsöndjét. Az esendő és árva embert, a tavaszi szelek piros futását, s az erős anyaemlőn fehér tejhabkoszorút döfködő csecsemőfejet, a temetők őszi hervadását, s a szeretők titkos könnyelmű nászát, s tudott ezért a múlt-időbe úgy lépni vissza, ahogy mi nagyanyánk szobája ajtaját kinyitva gyermekkorunk boldogtalan nehéz homályaiba belépünk. S ezért, hogy művében és létében úgy jár be Teret és Időt, Időket, Múltakat, Jövőket, ahogy mi lakásunk szobáit bejárjuk, ahogy mi járunk az őszi temetőkben, ahogy mi bejárunk foszladék-emlékezettel anyatest-belsőt, emlékeinkben sorsunk múlt-idejét bejárjuk, s tudásunk képzeletével az évmilliókat, lángoló csillagtereket, kopár csillagpont-örvényeket. És a földbe-lát, s a földben a holtakat is látja, a zölden égő halottakat, s a földbe elevenen lemegy, s úgy jár a föld sötét húsában, ahogy mi járunk a nehéz sűrű ködben lihegve. S lépkedő lénye körűl csobog, göngyölög, örvénylik, gomolyog a föld, ahogy testünk körűl a köd forog. S látja az álmokat, az álom aranytarka csikóit, bíbor szörnyetegeit, hörgő virágait és meszelt poklait, s megfejti rejtelmüket, s látja az Időt, ahogy kéken növekszik bennünk és körülöttünk, látja levedlett lényeink, elhagyott múltjaink ágaskodó pikkelyhártya-alakját, gyűrt, taréjos, óriás hártya-sárkánykirályait, kétlábon álló ős-sárkány-hártyaszobrait, kristály-szaúruszkakasait, vicsorgó óriás-csontvázait, kőbe-sajtolódott szenvedés-foszlányait a múlt-idő üvegdobozában, mint múzeumi üvegszekrényekben. És látja a Csöndet növekedni az Ember szívében, a finom fehér köd-harangot. És minden látása ott ég szeretetében. Az Embernek, aki meghalt egy kopár vaságyon. Petróleumlámpa-fénynél. Mert a villany-számlát kifizetni pénze nem volt. S az áramot a Szolgáltatók kikapcsolták. Az Embernek, a nagytestű, görnyedt Embernek, aki ott megy most nagy nehéz lépésekkel, könnyű nagy léptekkel égő szeretetünkben, vállain könnyű őszi kabát. Merengő arcára, fakó hajára tiszta nagy csillagok esnek, az anyag mindenség-könnyei, s nagy testén szíve átviláglik. S testén óriás piros virágkehelyként átsütő szívében: ott virágzik a Szegény Magányos Boldogtalan Hazúg Szenvedő Boldog Árva Tiszta Emberiség.

Egy lángelme szenvedése és hatalma^*

Hát hol van gyönyörű feje, hatalmas gyönyörű koponyája, okos, szép, bajúszos arca, hol fekete kristály kő-tekintete, a dolgok és jelenések magva tüzéig hasító, a szenvedések, rettenetek és magányok dárdával-fölhasított eleven szívét ismerő, hol van haldoklással és oly sok emberi reménnyel és bíztatással átizzó sötét-szép kristály-arca, a Csillag-Mosolygó, a Tétova, a Bizonytalan, a Szenvedésben-Boldog, a Rettegni-Tudó, a Feketén-Lángoló, a Hatalmas-Teljességű Arc-Tudás, a Remények és Bizalmak Hite és Temetője? Hol az arc, a titkosság-füstözön szemgolyó, a tiszta, meredek homlok-hatalmasság, hol az eres, hosszú gyönyörű kéz, aki úgy tudott teremni és temetni, hol a szív, az a szenvedő emberszív-teljesség, az a teremtésben gyönyörű szív: aki úgy tudott teremni, szenvedni, szeretni, meghalni és temetni, oly boldogtalanúl és oly gyötrelmesen, oly édes őszi arany-lázadással és kopár és titokban-buja sivatag-futással, oly megfeszített-palásttalansággal, keresztrefeszített ágyék-meztelenséggel, megváltó-megszakadással: a szív, a csillag-tenyészet, virágzás-tűzözön, emlék-dögtemető: Babits Mihály szíve? És feje és szeme és keze és átmetszett Szent-Balázs-gégéje hol van? A földben itt alattunk, a keserű és édes tiszta földben: harminc éve már, korhadottan és szétszakadozottan. És micsoda képtelenség, micsoda szent lét-hazugság, micsoda hazúg és álnok gyönyörűség, ostoba reménytelenség, halálos szép okosság, haláltalan hazúg okosság, hogy mennek mind a földbe ők, a legszebb Megvalósítók és Kiteljesítők: a Szokráteszek, Plátonok, Danték, Spinozák, Kantok, Keatsek, Vörösmarty Mihályok, Petőfi Sándorok, Ady Endrék, Móricz Zsigmondok, a Lángelmék, Hitek, Küldetések és Magányok: a lét-teremtő agyvelők, elmék, húsok, csontok és hitek: oszladozni, elfolyni, elolvadni, korhadozni, széttöredezni és rothadozni; hogy csak így maradandó a Maradandóság, így halhatatlan a Halandóság. Micsoda gyönyörű szégyen! Micsoda förtelmes szégyentelenség! Hogy Babits Mihálynak is meg kellett halnia, a tündökletes és édes-szavúnak, a megfeszített Krisztus hulló vére-csöppje szavúnak, a Lét-Szenvedés nyálkás, büdös és zsíros cethal-kopoltyúját szörcsögve szívónak, a gégemetsző kések hideg és kegyelmes penge-élét ismerőnek, az olajos vér ízét, édes forró olaját ismerőnek, a tiszta, szép, okos humánum tétovátlan rettegő énekesének, akit nem ismerhetett személyes ifjúságom, s aki mámora, arany-lángolása, őszi kék és vérpontokkal-beszőtt édes és szenvedésben-okos ragyogása volt ifjúságomnak és bíztató tiszta szép szava azóta is életemnek. Mert Babits Mihály: a Plátonok, Danték, Spinozák, Keatsek, Vörösmarty Mihályok közűl való volt, hatalmas szellem és hatalmas okosság, a magyar és minden bizonnyal az európai líra egyik nagy újjáteremtője, a legokosabb és leggyötrődőbb emberfők közűl való, és nemcsak az Újat-teremtés, de a Megtartás, Megőrzés, a Fönntartás és Megóvás Okos Bizonyossága, a Folytatás Méltó Szent Tudata, a Kiteljesítés, Átvevés, a Magyar Történelmi és Szellemi Múlttal és az Európai Történelmi és Szellemi Múlttal és Jövővel Egybeszövődés Okos Bizonyossága, Biztos Tudata és Okossága. Műveit olvasni kell és nem itt, korhadó csontjai fölött jellemezni; de elmondani kell itt és most is, hogy milyen képtelenség és gyermetegség kizárólagosságot és egyszemélyiséget követelni, gyakorlatát kívánni a szellemi létezésben és gyakorlatban a kizárólagosságnak, hogy milyen ámulatos tévedés a dacos és konok ellentét-párok elméleti megteremtése a szellemi valóságban, bárhol a világban, a Földgolyó népei szellemiségének bármelyikében, és a mi szellemiségünk, a magyar szellemi történelem és szellemi lét-folyamatosság történelmében: különösen! Nem lehet és nem szabad Berzsenyi Dániel ellenében Csokonai Vitéz Mihályt, Arany János ellenében Petőfi Sándort, Babits Mihály ellenében Ady Endrét: bebalzsamozni, eleven szellemüket ragacsos múmia-pólyába tekerni, hogy aztán aranyhártya-bábokként ragyogjanak szellemi köztudatunk múzeumi üvegszekrényeiben. Mert nemcsak a Lét általában, de a szellemi természet is örökös tevékeny teremtő folytonosság, örökös újra-kezdődő tenyészetében a folyamatosság és folytonosság múltra-építkezése is, a múlt korhadatlan tenyészetén tobzódó virágzás: az örökös múltra épülő folytonos jövő. És a Szellemi Létben is épp ez a gyönyörű, a mámorítóan boldog: hogy mindíg folytatni kell valakinek és valakiknek a soha-abba-nem-hagyhatót, a látszatra folytathatatlant. Valakinek mindíg föl kell venni a keresztet! És ez a keresztet-vállalás boldog kötelessége: a nyelvi, szellemi, költészeti folytonosság, a haza állandóságának hite és kötelesség-gyakorlata. Ezt mondanám én: küldetésnek! És ez a keresztet-vállalás kegyetlen-boldog kötelessége volt Babits Mihály lángelméjének szenvedése és hatalma, mint ahogy hatalma és szenvedése volt óriás-társának: Móricz Zsigmondnak is, akinek törhetetlen és nehéz csontjai itt lángolnak Babits Mihály törékeny, árva csontváza mellett a megőrző, múlttal-átégett földben. Hogy talán az égő arany-koponyák átbeszélnek egymáshoz a gyökeres, halálos földben. Ez a szent folytonosság-tudat, folytatás-vállalás: a hazaszeretet. Igen: a hazaszeretet, és nemcsak a szellem tudatos építkezése és valóság-vállalása, folyamat-tudata! És nem szereti okosan és jól ezt a törékeny, okos és mindenképpen-maradandó kis hazát, aki mégha oly jóhiszeműen is, történelmi és szellemi múltjából és létéből kitagadná tevékeny és okos szellemeit, lángelméit a történelmi múltnak és szellemi múlt-időnek. Aki megtagadná szellemi léte folyamatosságának jogát Kölcsey Ferencnek, Madách Imrének, Arany Jánosnak vagy Babits Mihálynak. Babits Mihálynak, aki harminc éve fekszik itt a földben, s ha tévedett is olykor, oly emberi volt tévedése! De hát ki az, aki tévedhetetlen? Az evangéliumi Jézus megadta az emberiségnek: a tévedés jogát, a jogot a tévedésre és az elbukásra. De ez az ős-jog: nem bíztatás a tévedésre! Nem parancs: a tévedés gyakorlatára! Csak kemény bíztatás a föloldozás lehetőségére, kemény rászólás a magukat tévedhetetlennek hívőkre, az önáltatókra, önhittekre, érzékeny hazúgokra, ostoba gyávákra. Fölhívás az emberségre, a szeretetre, a hitre az emberért, akiért hinni kell és hinni érdemes ebben az önmagában-gomolygó árva világegyetemben! És ki ne tévedett volna a Történelemben és a szellem történetében? És különösen: oly nehéz és oly vérrel-átizzadt és szenvedéssel-átégett szív-kötésű századunkban, vagy épp utolsó évtizedeinkben! Tévedtünk mi magunk is eleget, mi, mai költők és folytatók, újat-kezdők és újat-akarók, akik oly tétován és gyermeki hittel, oly reménnyel-dühös akarattal és boldog forradalmi daccal kezdtük szellemünk életét új történelmünkben. Mert a Mindenség se tévedhetetlen, nemhogy az Ember! Ez a Csodálatos Ember, Babits Mihály, aki immár harminc éve odaadta fölmetszett vérző testét, hatalmas kristálytűz-koponyáját: a buja és gyermeki földnek, a Világmindenség Kis Zöld Pont-Történelmének, ez a Boldogtalan Boldog Lángelme: szellemünk történetében a legnagyobbak közűl való. A nemzet szellemi össz-vagyonának, szellemünk vagyon-összességének gyönyörű része az Ő életműve. És nagyon becsüljük és szeretjük őt, nemcsak mi: a szellem szerelmében s Jákob-angyalharcában égők és megrokkanni és eltörni üveg-ágként nem akarók, az angyal-asszonyiság vad ágyékszőrzetébe fulladni nem akarók, de becsüli és szereti őt az a Század, amely megszűlte és teremni gyötörte őt, és tudom: szeretni és tisztelni fogják művét az Emberiség Évezredei, ha lesz ember még, ha lesz Ember a Létben és a Földgolyó Jelenében, ha lesz: Emberiség, aki emlékezni képes, aki ha tud: tud emlékezni az Emberlét Felelősségének Tudatára, a Költészet Szent Cselekvő Megváltó Gyönyörűségére.

Mit akart József Attila?^*

Csontjai már hatvanhat évesek a földben. Csontjai már hatvanhat évesek a Kerepesi Temetőben. Száraz, törékeny, szinte gyermeki csontváza együtt öregszik a földdel, öregszik ahogy a föld öregszik, öregszik ahogy a múlt öregszik, öregszik ahogy az idő öregszik, ahogy az idő öregszik a földben, egyszerűen és gyámoltalanúl, gyásztalanúl és gyönyörtelenűl. Pedig alíg harminckét-évesen kúszott a földbe, harminckét-évesen ugrott a föld múlt-idejébe, mászott a túlvilágba, az idő dermedt és végleges dolgai közé, harminckét-évesen ugrott a túlvilágba, a lehetetlenbe, a múlttalanba, a képtelenbe, a boldogtalanba, hogy itt már ne legyen, hogy köztünk már ne legyen, hogy ne mondassék elevennek az Ember, aki a tudatos eleven lét kemény és észvesztő lángjait viselni nem bírta már szívében, akinek teste, eszmélete, írtózata, magánya, társtalansága, ember-sajnálata, csontja, emlékezete lángolt már léte szégyenében, égett láthatatlan kemény nagy lángokkal önmaga írtózatában és a megsemmisülni-akarás önvesztő boldogtalan dühében. Én ismerem a depressziót, ismerem hatalmas halálba-szívását, ismerem a vak depresszió-éjszakában foszforeszkáló fehér mutatóujj kérdőjel-mozdulatát, fehér kérdőjel-hívását, a lét másik állapotából kivirágzó Fehér Mutatóujj világító hívását: hogy menjünk, oda menjünk, ott vár az Egyetlen Megoldás, vár ott a Teljes Föloldás, a Föloldozás: Létezésünk Bűntetése alól, ott vár minden ami már nem a tűz, vár ott minden ami harmat és virág, páfrány és tiszta kékség, párolgó zománcos növényi tiszta béke, az elvadúlt, kiszakállasodott és elveszett, önmagát fölgyalázó, elesett, elszikkadt, elhagyott emberségen túli magányos szép embertelenség, ember-utáni tiszta csönd, az anyag békéje és az anyag bizalma. Ismerem a Fehér Hívást, hogy hagyjuk ott a mocskos, köves, sárga penésznyálas parton, a dögszagú parton ember-létünket, mint levetett ruhát, s ugorjunk a világító tiszta Semmibe át, hagyjuk ott ember-létünk szenvedés-bozontokkal benőtt idő-szobájában létezésünk sebhelyes múltját és vérző jelenét, mint a békává varázsolt fiú, ahogy mirigyes zöld béka-öltönyét levetve, béka-önmaga vérző hideg bőr-varázslatát ledobva: ember-végzetét vállalja inkább, mintsem az aranycsipke-koronás hercegi békasorsot, hogy ott üljön lángfoltos, aranypettyes zöld kis szerelem-puttonyocska, lihegő eleven zöld selyem-szobrocska a duzzadt lány-emlő málna-csillagán, a fehér és kemény lányszív-dobbanáson, dobogó zöld szenvedés-szobrocska kuporogva a szerelem rózsás mutatóujjhegyén. Mert hiszen ez a varázslat, ez az elvarázslat maga a: pokol! Tudom hát: mit szenvedhetett ez a harminckét-éves ifjú ember, ez a sírnak még nagyon ifjú ember, ez a századunk legemberibb embere talán, ez a gyermeki csontvázú, könnyű, vékony, játékos-kedélyű, kötekedő, haragot-hirdető, mosollyal-betelt szívű, kék bánatokkal átszőtt húsú, ez az emlékeit és ősei emlékezetét, sorsa emlékezetét oly nehezen és oly bánatosan, oly büszkeség nélkűl viselő ember, huszadik századunk költészetének Mozartja, ez a Csokonai Vitéz Mihály és Petőfi Sándor elhagyott, átszúrt és vérző szívéből kinőtt Költészet-Csillagrózsafa, tudom hát: mit szenvedhetett ez a proletárság legalsó málladék-rétegéből, legalsó bánat-halmazából és vidámság-habjából, viháncolás-buborékjaiból fölvirágzott és zöld könnyű kacsos, növényszemölcs-tapadókorongos, szikrázó kemény-levelű létével a csillagok, a lüktető zöld végtelenség-tűzpontok felé kapaszkodó és növő ifjú ember, ez a boldogságra-áhítozó, sohase-gyáva, nem-bolond, szép, okos, eszelős, tiszta, játszani-éhes, játékra-boldogtalan, halállal-nem-beszélő, halállal-kötekedni-nem-tudó, csontvázzal-nem-pörlekedő, ez az anyaöl gyász-illatától káromlásos részeg, ez a semmi kristály-ághegyén kuporgó sápadt fehér törékeny Emberjaj, a semmi köd-ujjhegyén kuporgó emberszemű kis isten-levelibéka, jajgató fehér ködcsepp, emberré-varázsolt szégyen, szánalom, szeretet, szegénység, szigor, szabadság, szomorúság, ez a törékeny szép fehér ember, aki az Öröm előtt állt volna mindíg könnyű fehér ruhában, hogy megmondja: ő lenne az övé, mindíg az örömé, az öröm ura, gyermeke, fia, apja lenne ő, az örömé, a nem-egyszerű okos örömé, a nyári tiszta örömé, a tébolytalan örömé, tudom hát: mit szenvedhetett ez a kegyetlenséget-gyűlölő, a lét kegyelmét nem ismerő ifjú ember, ez a semmi szigetén, a lét bicegve és forogva, hattyúzva, kacsázva, bukdácsolva és pörögve úszó szikrázó és világító dolgai közt ücsörgő törékeny ifjú árva ember, ez a költészetünk Petőfi Sándorral legőszintébb embere, ez a, szava: jácint-harangozás és gyémánt-tapsolás, ez a, szava: kutyatej sárga merengés-mirigycsipke-csillaga a tőkés és proletár idő-óceánban, mint mélytengeri merengő égő sárga állatkaporszálak világító mirigycsillag-koszorú-feje, ez a, szava: tehervonat zökkenése és csörömpölése a sárga, lombtalan kopár külváros-éjszakában, ez a, szava: ritkán átok és kemény átok, szava: fájdalom-ordítozás a semmi fehér szívében, ez a semmi fehér szívében tántorgó herélt bikák és csődörök szája habját, orrlika sárga habját sírva ismerő könnyű ifjú ember, ez az ürítő pulik gyámoltalan gyönyörű kuporgását, fekete szőr-rózsán átsütő mámor-pillantását ismerő, ez a vizelő mének szeme hatalmas lángját szíve üszkeiben hordozó, ez a párducok szája habját, törékeny dühét törhetetlen szívébe építő, ez a, szava: jajgatás, reménytelenség, sikoltozás, föloldhatatlan fehér zokogás, ez az ólomkatonákkal őrzött szívű, ez a lepkék alkonya aluszékony, ez a darazsak dörmögése boldogságú, ez a dolgok, jelenések, anyagok, állatok sírását ismerő, ez a, szava: iparvidékek éjszakai lángja, külvárosok tél-hajnali ködében fuldokló kopár fák grafit-szégyene, ez a, szava: kérés, kín, a téli csönd fehér ágbogai közt, szabálytalan csönd-hálózata üregeiben ugráló szárnyas kicsi csöndek reggele, ez a, szava: az iparosodott Rend árnyékában lopódzkodó magányos görnyedt szegények térde reszketése, hasa csikarása, ez a, szava: kopár és sárgán gőzölög, mint gyermekkorom zöld konyha-asztalán a krumplifőzelék, ez a, szava: a kauzalitás hasábjainak száraz mindenség-halmaza, ez az Alföld sárga bütykein és kőrózsa tyúkszemein ücsörgő Gond és Gyötrelem, akinek ifjúi szívében a semmi égő csillagbokra virágzik, s aki a semmi szívében virágzott égő csillagbokorként, ez az Összefüggések hasáb-halmazán tűnődve és könnyezve ülő, mint a Világ-Mindenség tetején, mint hatalmas mindenség-nagy hideg és kopár lét-kupacon, mint világa hideget-lehelő, fagyot-lihegő, kúszadék-kazla tetején a Teremtő, magányosan és magányának kiszolgáltatottan, s tudja: alatta az összefüggés-kazal az ő akaratának, az egymást-nyomó, egymásnak-nélkülözhetetlen dolgok, rideg égő végtelensége, mégis könnyezik és mégis árva, mert ő akarta, mert másképp nem tehette, mert másképp nincs mód a létre, létezésre, ül, néz lába elé, a semmibe-ejtett kezeit nézi, s körötte kopár köd, fehér lángolás, komor semmi, porló semmi-permet, gomolygó nincs, örvénylő végtelen halál. Tudom hát mit szenvedett ez a törékeny ifjú ember, ez a boldogságra-készülő ifjú ember, ez az önérzet pokolkövét szopogató, ez a szorongó szívünkbe-száműzött, ez az önfeledten nevetni nem tudó, ez a hetykén gyalogló, szoknyák alá kapkodó, ez a zokogó, panaszkodó, kéken kiáltozó, ez az ordítozó, toporzékoló, ez a kedves, ez a csöndes, ez a tétova bütykös sárga ujjaival a semmiben semmit tapogató, ez az irgalomtalan árva, aki ott üvöltözött a világmindenség aranyketrecébe zárva, ez az égitest-aranyrácsok fehér köd-majma, szegény, ez az őz és tigris léptét hallgató, ez a piros béka-esőt az égből leátkozó, béka-hideget, varangy-bolhákat szoknyák alá átkozó, ez a gyöngéd, ez a csillagok kövét megharapó, ez a mosolyos mosolytalan, ez a felnőttségben gyermek, gyermekségben árva ifjú ember, tudom mit szenvedett magányában, félelmében, szégyenében és írtózatában, mit szenvedett ez a mindenségnek-kiszolgáltatott kiszolgáltatottságában, hogy végülis harminckét-évesen ugrott a földbe, harminckét-évesen mászott a vonatkerekek közé, késekkel szívében, a gyötrelem, vacogás, átok, szégyen láthatatlan késeivel szájában, a rettegés arany-késeivel szemében, tudom, hogy mit szenvedhetett ez a kemény és pontos lángelme, szegény, hogy végülis harminckét-évesen kúszott a tehervagon-kerék elé, hogy a magány égő láncait, lángoló bilincseit leoldja árva szívéről, s hagyja, hogy a fényes vaskerék maga előtt tolja, vagy görgesse törékeny kicsi testét, véres szép fejét a síneken, talpfákon, füves, olajos köveken, s kitörje húsából válla véres sárga csontjait. Mert szenvedett nagyon, mert attól szenvedett, amit nem lehet, mert attól szenvedett, amit létével akart, mert attól szenvedett ez a sugárzó, ez a maga-körűl fényport, fényködöt hordozó, aki létével magával világított, s ha hova belépett, kifényesedtek a dolgok, fölfénylettek a jelenések, ragyogni és lángolni kezdtek az addig közönyükbe-hamvadt tárgyak, dolgok, arcok, szívek, kifényesedni a poros és kopasz jelenségek, mert attól szenvedett akarni, amit akart, attól, hogy ide született, hogy ki szűlte, hogy mért szűlte, aki szűlte, attól, ahová született, attól, akikért született, akikért lángolt és tűnődött növekedve, akik közűl a Mindenségbe nőtt Magányos Mindenségnek, Árva Embernek, Költőnek, magyarnak. Szenvedett attól, amit akart. Mit akart József Attila? Mit akart ez a törékeny, szenvedő kicsi ember, mit akart ez az égő Költő-Mindenség, ez a Mindennek Foglalata, Tartálya, Edénye, Anyaga, Tartalma, Végzete, Sorsa? Csak tevékeny tiszta rendet, teremtő szép fegyelmet, okos bizalmat, termő tisztaságot, mosolyos magányt, érzékeny könnyeket, csak bízható jó barátot, szilárd szép szerelmet, csak hasznos derűt, csak frissen-vasalt fehér könnyű ingben ülni a kerti padon az aranypont-zöldpetty laza meleg körtefa-árnyékreszketésben, csak terített asztalt, gőzölgő óriás vacsora-csillagot, csak fát, hogy fűteni lehessen, csak ágyat, hogy szeretni lehessen, csak tiszta vizet, tiszta törűlközőt, szappant, hogy mosdani lehessen, csak munkát és kenyeret, csak az Istent inteni a jóra, csak fénybe-fölemelni az árnyékban-űlőket, csak kiirtani a rosszaságot, csak megváltoztatni a világot. Mit akart József Attila? A szellem szerelmét, a szellem teremtő szabad örömét, egyensúlyát a munkának és a csöndnek, egyensúlyát a szellemnek és az anyagnak, valami tökéletes szép harmóniát, a játék és a teremtés, a szerelem és a gyűlölet, a halál és a halhatatlanság harmónikus boldog együttesét. És nem tudta, hogy a lét vad diszharmóniában, vad kiágazásokkal, egyensúlytalan fölbúrjánzással él, növekszik, folytatódik, hogy vad és végzetes diszharmóniák végtelen őrjöngő együttesének harmóniája a Világegyetem, hogy az egyensúly a halál, a lehetetlen, a végső egyetemes égés, a végtelen tűz-csönd. S jött olyan lentről, hogy szívét bezárta e fölismerésre. Hogy szíve vak volt e fölismerésre. Hogy hinni makacsúl akart a boldogságban, a valami-reményben, ha egy pohár vízben, egy szelet kenyérben. Hinni a fegyelemben. Hinni nem akart a kozmikus diszharmónia-boldogtalanságban. Akarta népét, a szegény-népet az anyagban fölemelni, de csak szívében tudta szegényeit az anyag fölé emelni, akarta népét, sorsa szegényeit, vele-szülött szegényeit látni és hinni boldogabbá, hogy ne legyenek már az anyag rabjai ők, de szép, okos, napban-lángoló apák és fiak, asszonyok, unokák, csecsszopók, szeretők. Akarta megváltoztatni a múltat, őseit szabaddá tenni, hogy múltjuk nekik se fájjon, legalább sárga-zománcú csontjaiknak. Akarta szíve köré kötni a Mindenséget csillagaival, csillagködeivel és halmazaival, derengő sötét tér-üregeivel, végtelen fénylő tereivel, végtelen sötét tereivel, dimenzióival és függvényeivel, hogy szíve rengésétől és okos dobbanásától rengjen, dobogjon, lüktessen és forogjon a Lángoló Mindenség-Egész, a Fénypontok Űrhalmaza Sötét Mindenség-Egész! Akarta, hogy higgyenek neki és szeressék. Hogy szerethessen és higgyenek neki. Hogy higgyen neki a Mindenség és az Ember. Hogy hihessen a Mindenségben és az Ember értelmében. Az ember szívében és a Mindenség reményében. Hogy hihesse azt is: egy szavától szebben forog a csillag, szebben szeret a szerető. Hogy hihesse azt is: szavára a Mindenség hallgat, szavára az Isten mosolyogni kezd, szavára mézet virágzik az Emberiség. És belehalt ebbe.

Illyés Gyula estéje?^*

Hetven éves? Én nem hiszem! Hetven éves lenne? Nem hihetem! Hetven éves volna Ő: a Teremtő Okosság, a Termékeny Bizonyosság, Tevékeny Állandóság, a Munka, a Szorgos és Kegyetlen Munka Állandóságának Gyakorlata, az Abbahagyhatatlanság, a Folytonosság és Konok Tiszta Folyamatosság, a Föld Bizalma és a Maradandóság Makacs Egyszerű Szívütése: Illyés Gyula? Hetven éves volna? Nem, nem hiszem, mert nem hihetem, hogy az idő és a tér retteneteiben és gyötrelmeiben, növekedésében, foszlásában, gyűrődésében és rezgésében, indulatában és búrjánzásában: Ő változott volna meg léte eredendő anyagában és szellemisége titkos és titoktalan gyötrődéseiben, alkat-anyaga és anyag-szelleme teremtő bizalmában, léte virágzó rejtelmeiben. Hiszen ő csak történik, van, történik egyetemesen, mint a Világegyetem, s benne történnek a dolgok, állandóságában történnek, vannak, születnek, halnak, káprázat anyag-köddé elrobbannak, s anyagpontokká, testanyagokká csomósodnak és tömörűlnek a dolgok, jelenések és jelenségek, mint az Egyetemes Világban. Dehát mégis: mi történt? Uramisten, mi történt? Állván a halhatatlan idő és a halhatatlan tér függvényeiben, a múlandóság koordinátáiban és nem-is-oly rejtelmes halmaz-szerkezetében, ellentétes és egymást-nem-nélkülözhető, egymást-szolgáló halmazat-kristálygömbháromszög-végtelen mértanába forrva, kristály-idomok szövevény-egymásbaforrottság gömbvégtelenében, belűl virágzó, erjedő és mindíg-újra-kezdődő áttetsző anyagában tűnődve állván: elámúlva és tiszta rettenettel kérdem: mi történt? Hát mi történt? Hiszen tegnap még: dacos, akaratos szív-robbanással reszkető kamaszból legényke-férj: egy fiatal férfival beszéltem, egy fiatal férfival, akinek nagy agyagtömbökből és vastag domborúság-kötegekből gyúrt arcán, kicsit a Föld Szíve felé hajtott fején nem mutatta, kilobbanva az arcbőr és a homlok-redők felületére oly emberi és oly múlhatatlan szégyenét a szorongás, egy fiatal férfival beszéltem, akinek kíváncsi, okos és tiszta tekintetéből nem szívárgott a szorongás kérlelhetetlensége, mint a dolgok és tárgyak szívéből a köd, a fehérré sűrűsödött remegés gyöngyöző, füstölgő, gomolygó bánata. Beszéltem egy fiatal férfival tegnap még, aki csak lázadó boldogtalan-boldog akaratunktól és megváltó-hitünktől fénylő kopár társbérleti szobánkban űlvén egy karszékben, karjára fogta csecsemő-lányomat, vaskos és tömény kezeivel oly óvatosan és gyöngéden fogva a csipkés pólyát, mint harmatos óriás fehér rózsafejet, aminek fodorgyűrűje szívében, fodor-örvénye illatos üstjében picinyke piheszőrös, fekete örvény-gyűrű hajú vércsöpp pislog és nyivákol habos mosolyos buborékolással. Kis síró piros csipkebogyó, gőgicsélve-nyafogó és bugyborékolva o-ázó vérszínű vadrózsa-termés, tojásdad-fejcsúcsán élő barna szőrcsipkecsillag-koronával. Úgy ült Ő ott, feszengve, magánya márványredő-fátylába burkolódzva, ott-létében is magára-hagyottan, mint a Tömör Árvaság, karjaiban és ölében a vászon-rózsafodrok közt nyávogó Öntudatlan Ember-Vércsöpp Árvasággal, a Csillag-Szempillás Titokkal, s voltak ők az Idő-Történelem deres zord hegycsúcsán az eleven jövőregörnyedő Bánat és az ölében gőgicsélő Jövő-Idő, a Piéta-Fordítottság, férfi-nő megcserélődés, anya-fia test-változás és szerep-változás, márványból forró hússá szelidűlve, a csöndből a Kettős-Titokká gyémántosodva. S mi ültünk szemben vele feszengve és magunkra-hagyottan, ifjúságunk forradalmában, s ő űlt ott szótlanúl: de így-a-bíztatás, de így a mégis-bíztatás, a ne-hagyd-magad, a hagyni-magunkat-nem-lehet, a tedd-a-dolgod múlhatatlanúl és halaszthatatlanúl, a kötelességed nem-abbahagyni bíztatása; az Erő és Kisded-Gyöngeség, a Komor Férfi-Bíztatás és Megváltót-ölében-tartó Titkolt Gyöngédség bájos együttese voltak ők, míg odakint a térben és a történelemben dér volt, köd, hó, fagy fújta ítéletét a dolgok felületéből, a dolgok közepéből bánat csobogott s idebent a csönd kék bársonycsöngettyűi szóltak és hallgatásunk, kongó hallgatásunk, mint Isten óriás köd-harangjai. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Most hetvenévesként ünnepli Őt a Nemzet és a Világ, hetvenévesként ünnepli őt a Haza és Egyetemes Földgolyónk Jobb-Emberisége, ünnepli Őt Népünk Egyszerűsége és az Óceánokon-túli és az Óceánokon-inneni Tisztúltabb, Fölvilágosodottabb és Emberibb Szellemiség, fiaként Őt az az Egyetemes Szellemi Haza, amelynek határai nem azonosíthatók, amelynek határai nem vonhatók meg a földrajzi és történeti, vagy a történelem ideges, zord, önző és szívünkre-tapintatlan ceruzavonásaival, barbár grafitvonal-csipkéivel meghúzott, a bűnhődésre rajzolt határokkal, de amelynek határai nincsenek az Időben se előre, se visszafelé, mert ez a Haza: maga a Szellemi Lét Időtlen Egyetemessége, ugyan a Térből kinövő, de a Tér Törvényeit tudomásúl venni nem tudó, a Tér földrajziságát legyőző Állandósúlt Virágzó Akarat. Egyidejűség a szellemi létben, a Mindíg-Ugyanaz új és új kivirágzása, egyetlen, határok közé, se idő-határok, se nemzet-határok közé nem szorítható, a kizárólagos megkövetelés penész-zsákjába nem gyömöszölhető Folyamat Mindíg-Új Állandósága. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Szívem, merengő szívem előtt az a tűnődő, töprengő, roppantúl kimunkált kezű fiatal férfi áll, aki egy lucskos köddel szorongó késő-őszi estén, ősz-kései ködszorongásban kitoppant az izzadt, gomolygó sötétből, s a higanygőz-lámpa rózsasárga fénypermet-buborékjában (mint sárga borostyán-kőben ősidők pikkelyes gyűrt lény-dermedettsége) kopott viharkabátban, födetlen fővel, kesztyűtlenűl, nehéz bakancsban, fekete mosolygással toporgott, s kezét nyújtva, kezemet fogva egy percig, a fáradt és vízzel-ragyás komor köd-sötétbe foszlott újra: mert jött: magányát cipelve magányából, s ment magányát-megosztani-se-tudva, ment magányát-föloldani-nem-tudva: magánya Csönd-csigaházába húzódva, a Magány-Hazába, a Haza-Magányba, kövér magányosságát szívéről leolvasztani nem tudva, ifjú forradalmi magányom kezét egy kézfogás-pillanattal keményen megszorítva, magányomat magányomra hagyva, s hitte tán: nem maradtam oly egyedűl, s hittem: tudja, hogy tudom Őt, s nem marad oly egyedűl. Én így ünneplem Őt! Őt, aki hetven éves! Hetven éves? Nem, nem igaz! Hiszen ha kőbütykös és kőhurkás ujjaival darabosabbá gyúrta is fejét, testanyagát a Múlandóság, ha mohó és tűzpikkely-ujjaival fosztogatta is fekete fürtjeit a Nem-az-Ő-Tele, ha bemeszelte is koponyatarkó-tincseit a mészcsillagpöttyös ujjú Végzés: Ő nem változott erejében, hitében és szívében. De hát mi történt mégis, Uramisten, mi történt a Létezés Kristály-anyag Időkockájának belsejében? Mi történt? Történt a Történelem és történt az Idő! Nem ő történt az Időben és a Történelemben, de ővele történt az Idő és a Történelem, de benne történt a Történelem és az Idő! Magányában! De bennünk történt a Történelem és az Idő. Magányunkban. És ezt a magányt forró angyal-lehelletével, tüze őrjöngő szép dühével föl nem oldja: hírnév, dicsőség, fölmagasztalás, ha az Angyal, ez a Balga és Mohó Tétovaság, ez a Mámorra-buzdító Szárnyas Isten-Kegyetlene rátapasztja is forró száját a költő szívére, s úgy fújja vélt irgalma tüzét a szív, a költő-szív sajgó és gyötrődő üregeibe, a Titkos Csönd és a Gyász Magzatát vére örvényeiben lebegtető rángó burkolatába! Igen, maradt a Lét és az Eszmélet Ifjúsága és közben történt a Történelem és nőtt a fosztó, sajdító és építő Idő a Tér történelmében, a tér anyagát történtetve, s benne a téranyag megvalósulása, mert hiszen a Tér történelme az Idő. Mert hiszen a Térben Változó és Önmagát-megvalósító Anyag dacos, múlással-ellenkező növekedése, megtörténése az Idő Teremtődése és Teremtése, s az üveges idő-folyamatok láthatatlan belsejében tenyésző és megvalósuló anyag-állapotok változása és akarata a Történelem. A Költészet is: a dac, a munka, a védekezés, a megmaradás, a kifogyhatatlan szorgalom fönntartó és megtartó kegyelme. A munka, a munka, a munka: az egyetlen biztos bizonyosság! Illyés Gyula egyetlen biztonsága és bizonyossága! Mindnyájunk egyetlen biztonsága és bizonyossága. Mert miközben Ő volt, munkás és munkálkodó kemény szorgalomban: a Léten átütött piros gyászával és forró örömével, kékülő ragacsos szégyenével a Történelem, mint paraszti közkatonák sebkötésén a vérzés! Mert közben voltak: háborúk, forradalmak, árulások, hűtlenségek, megvalósulások, születések, országnyi depressziók, búskomorságok és mélabús megmaradások, világ-irgalmatlanságok, változások, szégyenek, és a világ-örömök és az ember-örömök ritka és tiszta pillanatai is. És mennyi hullás, Uramisten, mennyi hullás e hazában is, mennyi veszteség és földbe-omlás, és a föld közönyébe futás is mennyi volt, Uramisten, e hazában is, a Csontbütyök Halál-Mutatóujj milyen röhejesen és irgalmatlan közönnyel nyomkodta a földbe, mint gyermekkorunkban mi kegyetlenűl és mohó irgalmatlansággal az óriás-kristályóra-szemű és kitin-pamut margaréta csápú bogarakat a sárba, belefullasztván pórusaikat, potrohszelvény-lüktetésüket, szülő, légző, ürítő és szájnyílásaikat a zsíros meleg ragacsba; a Halál pimasz közönnyel nyomkodta a földbe a Halhatatlanokat és a halhatatlanságra-vágyó szívűeket, mennyi konok és árva hullás volt e hazában is, Uramisten, és nem másképp és ugyanúgy, mint ahogy a Megrendítő-Csoda Arany János írta 1856 márciusában:

Mert közben ez történt. A nem-változó, az össze-nem-törhető, a megmarad ifjúságban ez történt. És Illyés Gyula írta műveit rendíthetetlenűl és akaratosan, írta műveit rendületlenűl, Vörösmarty Mihály nemzet-tudó hitével és irgalmával és Vörösmarty Mihály nemzetismerő hevületével, gyászával és vígaszt-tudásával írta műveit kifogyhatatlan buzgalommal és akarattal. A dolgos agy, a dolgos kéz örömében, a munka megállíthatatlan fegyelmében keresve és találva az egyetlen vígaszt a létre, a létért és a fönnmaradásért. Létünkért is, és fönnmaradásunkért is. Közben csak ez történt, ez történt, ez a legtöbb. És közben a sokszori komorság gipsz-arcából, amely mögött, mint csigaház mészkürt-tekervényében a test, ott tenyészik és virágzik az élő fájdalom, az oly érthető és oly szívszorító komorság gyűrt gipsz-álarca mögűl kiszívárgott a fény, vastag vonalakkal és kőkésekkel összevagdosott és összetört agyag-álarca szemréseiből, a gipszráncolat korong-üregéből, a gyűrődés-álarc zártságát fölnyitó agyag-gyűrűk fekete gödréből úgy lövődött ki égő, aggódó és társkereső tekintete, lényének titkos tiszta tüze, hogy tudtuk: vele nem vagyunk egyedűl, hogy visszanézve rá égő, ifjú szemekkel, tüzes, konok pillantással, dacos gyémánttal, lángoló magunk-tudásával: tudnia kellett: magunkkal nincs egyedűl! Bár szellemiségünk, szellemi hazánk történelmének legrejtőzködőbb szelleme, legbúvóbb költészete talán Ő: mert fájdalmát a szemérem gyolcsaiba tekeri, mert hiszi azt: a fájdalom létének gyászt-ki-nem-mutatható magánügye, mert mi másképp és mások vagyunk, mert én másképp és más vagyok: hadd köszöntsem Őt most szemérmetlen szeretettel, nem estéjén, de maradandóságának ifjúság-hajnalán, én, a mást-mondó és másképp-beszélő, ha másból nem: szavaimból fonva koszorút, hogy e történelmi és szellemi Haza és Világ akaratával (mert figyel rá az élő Magyarország, és mert figyel rá a földalatti Magyarország, az élő és a földbe-múlandott történelmi és szellemi Haza, mert figyel rá az Eleven és a Halál-Világ, az Egyetemes Gond, Gondolat, Szellemiség), hogy a pályatárs szeretetével és szemérmetlen nyíltságával tegyem a tisztaság babérlevél-patkó abroncsát világ-ősz fürtjeire és mégis-ifjú, komor, tiszta, halandóságunkat-ismerő, szívünk dacait talán nem is ismerő szívére, országos-komoly homlokára.

Ifjúság. ifjúságunk. Illyés Gyula ifjúsága^*

Mikor is olvastam én ezt a verset először? Kamaszkoromban, vagy még annakelőtte, bejáró diákkoromban, a fölfűtött vonat egyik harmadosztályú kocsijában zötyögyvén Budapestre, vagy hazafelé: Biára, bejáró-ifjúságom Nagy Telében, amikor a személyvagónok ereszein, szar-mocskos WC-kagylóiban szennyes, rozsdasárga jégcsapok, vizelet-jégcsapok, húgy-jégcsipkeszalagok lógtak, s éltem a fagy-deres vonatkerekek, korlátok, ajtókilincsek, ütköző-tölcsérek függvényeiben; űlvén a sárga-faléces padon, mint szabadságát-akaró rab cellája deszka-ágyán; olvastam, ki-kipillantva a jégvirágos ablakra forró lehelletemtől fújt áttetsző korongon: a deres, hószálkaszakállas fákkal, melyek mint fehér pamutból font, horgolt vastag pamutnyelű csipke-csillagok, pamut-virágállatok, a dombokról lecsurgó havas földszalagokkal elfutó börtön-tájra, ifjúságom láthatatlan rács-ketrecére, lángoló ifjú vad, szabadságért-hörgő szívű, karcsú, vékony, fiatal fekete állat; vagy olvastam, nézvén a körhinta gerendaküllő-csillagaként forgó virághabos rózsaszín és zöld pamutlepedő-szalagos örvénylő és lebbenékeny tájat, vagy a nyárban arany-őrjöngő, őszben rozsdarothadó sárga és cafatos csontváz-világot? Vagy olvastam először a főváros egy parkjának padján zsibbadozva, a Gellérthegy tavaszlejtőjén félkönyökre dűlvén, a fénypettyekkel kavargó dunapart legalsó kőlépcsőjén, a Nemzeti Múzeum kertjében, vagy valamelyik kis antikvárium poros és porpihe-redőpaplanos, szürke, légypettyel csillagos villanykörtével gyéren bevilágított raktárában: igazságra és tudásra-mohó kisdiák? Nem tudom. Vagy olvastam: ifjúságom forradalmában talán, 1946–1947 fordulóján, otthon, torz, fűtetlen, padlás-lépcső-ferdeségtől különösre-metszett, a hidegtől nehéz és szikrázó kristály-idommá, gyémánt gótikus-kápolna-belsejűvé szigorodott szobámban? Amikor lehelletem, orrlikaimból, vagy számból kilökődő lélegzésem pára-tölcsérei, mint dér-trombiták, gőzölgő fehér kürtök, fehér ággá buggyanó és visszahúzódó csigaszarvak. Nem tudom. És hányszor olyastam? Nem tudom. Illyés Gyula verseinek első gyűjteményes kiadásában, vagy önálló füzetben? Nem tudom. Hányszor éghettem és virágozhattam e vers megejtő és lágy tiszta mámorában, e harmattal-tündökletes és lángporral-behintett vers ifjú, könnytelen és boldogságra-mohó bűvöletében hányszor ragyoghatott föl gyötört, forradalmi és tiszta kamasz, vagy legényke-szívem? Nem is tudom. Mert most, levéve könyvespolcomról az Ifjúság első kiadását, ezt a vékonyka rozsdasárga füzetet, s lapozván az időben-elöregűlt, törékeny, ropogó lapjait, olvasván az azonosúltság mosolyával, az ugyanaz-ifjúságom édes bűvöletével: e vad futással, csaholással, kiáltozással, csendőr-csákóval, csendőr-szuronnyal, fekete kalapon szivárványos csendőr-kakasfaroktollal lüktető vers, e szivárványos kemény tollbóbitákkal, penge-kék arcokkal sziklás és páfrányos vers, e burjánzó zöld füzes-bozontokkal, zöld halpikkely-levelű növény-szövevénnyel örvénylő vers, esti emberalom szalma-zizegéssel, lebbencstészta-páfrányként a föld-éji űrbe lecsurgó tejút zuhataggal, iszonyatos gyémánt-kévével, likacsos rózsatányér-orrú rózsaröfögéssel, rózsaszín és csöcsökkel-rengő disznó-röfögéssel, tehénbőgéssel, éjszakai csillagszerelemmel, hajnal-harmatos zöld ámúldozással, leves-bugyborékolással és esti piros gőzölgéssel, kese, pettyes, barna, vörös lódobogással, habzó nyálas barna lónyerítéssel, kék csődőrnyerítéssel, gyászbojt-bóbita lódobogással, tejes peremszélű, zöld növényi tejkorona peremszélű növény-harsogással, zöld papsajtcsomagos hónaljú mályvacsönddel, melyek, mint denevérszárnyak alatt kis zöld kenyerek, langyos kéve-hullással, kaszáktól aranykék növény-írással lüktető vers, láng-őrülettől és lét-aszálytól cserepes föld-szikkadtra aszalódott arcokból: a megmaradás szőrös és vonalakkal összetorlódott, póruspontokból krétavonalakká húzódott fehér írással összefirkált gyűrt, szőrös aranylegyező-aranyhártyaredő arcokból, a megmaradás, a bizonyosság, az ember-biztonság és fönnmaradás száraz bógáncs-bajszos, száraz mohakéve-bajszos, szőrös pala-pajzsaiból kidörmögő bíztatás, ígéret és biztonság férfi-füstjével átszőtt vers; a menekülés, életbe-visszafutás, oktalan bűntetés elől futás, halál-előtt fuldokolva loholás, a futásban lihegve-lerogyás aranypihés és csillag-harmattal beszórt tisztásain, a csönd és a tétovaság és a boldog önámítás édes szigetein: borjúlehellet-édességű, borjú-rózsaorr cukros rózsafújású, gólyahír aranylakk-pénzecske szirom-csészéje tisztaságú és üdvösségű szerelem születését párázó vers, ez a kapor és vadtorma-tornyok, pihés csipke-tornyok, növényi szőrös toronylepedők létét mondó vers, a szerelem-megvalósulás szemérmes ifjú férfi-szégyenét, virágillatú tehénke-ballagását sóhajtó vers, a kis növényke-levél tisztaságú, virág-aranykehely tisztaságú szerelem édes bizonyosságát és szívdobogtató, tudott bizonytalanságát indázó és látomásodó vers (amelyre úgy száll a bánat, mint a nyár arany-füstjében a katicabogár: a fekete pettyekkel csillagzó forró vércsöpp, pórusos fekete lakk-homlokán rézlaprózsa-csápcsillagokkal); ez az eres, rózsaboldog, duzzadt tehéntőgy-illatú és csillag-szikrázat hajnalú vers: Illyés Gyula Ifjúsága: úgy megejt megint, mosolyos édes párás mámorával úgy besző megint, mesés aranyléptű tündér-ihletével úgy beragyogja merengő férfi-szívemet: most is és megint, mint hajdanában, ifjúkorom űzött, zaklatott, szorongó és a szorongás gyűrődéseivel, korom-redő gyűrődés-lepedőivel begöngyölt idejében, bánatba-bugyolált, émelygésbe és vad akarásokba csomagolt kamasz és legényke-koromban. Látom a nyúrga fekete kamaszt, a forradalmár fiút, aki fut lihegve, bukdácsolva, el-elbukva a kukoricásban, mint a barna légy-szeme-szakállas szakállú Petőfi Sándor futhatott egykoron a kukoricásban! A kukoricásban: a zöld-eres szárnyú zöld angyalkatonák, zöld visszeres-lábú, zöld térdbütykű, zöld bütyök-könyökű, bajszos kukoricacső-kardú zöld katonák között, fut az élet felé, mint Petőfi Sándor futhatott egykoron, a halál előtt, a kukoricásban, s az eres zöld kukoricalevelek, a zöldhártya pengeélű kardok arcának csapódva kaszabolják, vércsíkot ütnek a szorongás-arc verejtékes lobogásába, s az arc, mintha nyállal megpuhított piros tintaceruza hegyével lenne ragacsos-pirosan, piros szövedék-vágásokkal összevonalazva! Mintha futna lihegve zöldkardú, zöldbajszú zöld katonák gyűlöletében, sújtásában! S látom, az ifjú költő Illyés Gyulát, akinek kezét ihlete szorongó tündökletében: az áldott és léte-sorsával és írása sorsával példára-buzdító Petőfi Sándor fogja, vezetvén az ifjú Illyés Gyula teremtő kezét; a Tündérálmot,A négy ökrös szekeret, A puszta télen-t, A Tiszá-t Petőfi Sándor fogta és vezette szellemkezével az ifjú Illyés Gyula kezét: az Ifjúság írásakor. Mint a boldogtalan, magányos, gyötrött és szenvedő Arany János írta Petőfi Sándorról és magáról az Emlények-ben, 1855 júniusában! Mert micsoda azonosságok és szent és tündökletes újra-mondások, a nem-ugyanazok, de Petőfi Sándorral teherbeesett boldog újramondásai, egy-szívdobogású újramondott folytatásai az ugyanannak Illyés Gyula akkor forradalmian új és forradalmian bátor vers-époszában, a magyar forradalom legszebb vers-emlékezetében, az: Ifjúságban! Ebben a forradalom bukásából futást, csöndet, A négy ökrös szekér csillagválasztó, ökörballagás-szagú, reménytelen, boldogságot-hazudó szerelmét, munkát, nyugalmas munkás jelent és gyerekekkel és unokákkal sürgölődő, vagy körűl-sürgött öregséget áhítozó versben, ebben a lomha, méla és ahogy a tehenek, lovak isznak: szürcsögve, cuppogva, nagy habos hörböléssel és kortyolással, szálkásan és szálasan nyálazva, hogy a nyál ezüst pókfonala hurkosan és hurkagyűrű tekergő omlással a vízbe szálazik és nyúlik: aranyrengésű tisztasággal és lágysággal hömpölygő elbeszélő lírai tündöklés-csóvában. Az Ifjúságban. Forradalmian bátor lírai epika (vagy epikus líra) Illyés Gyula rettegésből-futó boldogság-verse, ez a boldogság-sziget, az üldöztetés, a verejték, az ellenforradalmi bosszú-düh, és a munka és az egyszerűek, a kétkeziek tisztasága megmaradásának hitéből összeszövődött lüktető, eleven űrszövetén világító sziget-boldogság, az égő nyári nagy zöld csillag, az aranyköd-mámorsziget az ellenforradalom-éjszakában, az Ifjúság! Ez az édes borjúszagú, harmatos copfos mezítláb-leányballagású, kaszapengéssel-fenyegető, Petőfi Sándor tündér-emlékezetét igéző és újra-mondó vers-forradalom, az Ifjúság, századunk magyar lírai költészetének egyik legszebb elbeszélő verse! És most, lapozván tűnődve s olvasván merengve újra ezt a mámoros verset, olvasván megtisztúlt és megtisztító mosollyal: ez arany-oszlopütésű télben, olvasván újra az Ifjúságot, nemcsak a versében futó forradalom piros léptei harmatoznak szívemen, a vérrel-befutott fiatal költő-lábnyomok, nemcsak a versében fölszikrázó kék szőr-szív légy-szeme-szakállas szellem-lény: Petőfi Sándor élet-kiáltó fényes köd-alakja ragyogtatja át hite mosolyával szívemet, mint az Illyés Gyula verséét, nemcsak az én-is-ezt-éltem, én-is-így-szerettem-egyszer, én-is-így-dolgoztam-egykoron, én-is-így hajtottam a korsót-cipelő, kék vizeskannát-cipelő lány kemény mellére boglyas és lázas fejemet, az én-is-így-hittem, én-is-így-hallgattam bogár esti barna dörmögését, nyáréji csillag arany-szuszogását boldogsága ragyog mosolyomban, nemcsak az Illyés Gyula Ifjúságban hörgő nyár nagy arany rózsamancsú tombolása ütései vérzik föl szívemet, de megnyugtat, bíztat és igazol az a remény-tudat és folytonosság-tudat is, amit e versgyönyörűség mond, hiszek amit magam is: tudva azt, hogy nemcsak önálló virágzások vagyunk, a hit önállósúlt égő teremtés-örvényei, de egy hatalmas láncolat részei is, egymáshoz-kapcsolt, egymásba-kulcsolódó lánc-szemei a magyar költészetnek, a kezdetek óta, és folytatni, megismételve újra-mondani azt, amit elődeink is mondtak: nem szégyen, de költői eszmélkedésünk és költő-gyakorlatunk kötelessége is! Hogy megismételve is folytatva egymást, a földből és az idő-történelemből kinyúló előd-kezeket fogva előd-kézzé váljunk mi is, így építve föl, így kovácsolva ki a magyar költészet gyönyörű kézfogás-láncolatát. Igy is teremtve: a múltból a magunk jelenét és múltját majd: a jövőnek! Újra-teremtve és újra-mondva mindent, makacsúl mondva a csak-mi-tudjuk-és-mondhatjuk-újat-is! Az eddig-nem-voltat! Ez a Magyar Költészet Gyönyörű Egyetemessége! Egyetemes Szent Folyamatossága! Ezért olvasom most, ez arany-ütés-pillanatú télben Illyés Gyula remekművét: szívemet termékenyítő aranyporral behintő mosolygással. A tisztaság mosolyával és szégyentelenségével. Mert bűn-e, mert szégyen-e, ha Illyés Gyula Ifjúságát olvasva: magamra is gondolok? És nemcsak arra, hogy az éposz se halott! Se benne. Se általunk. Mint ahogy nem halott, mint ahogy nem lehet halott: forradalmunk, a forradalom: él az futásban, virágzásban, csöndben, pokolban, a Mennyek látható közönyében! És nem halott és nem lehet halott az ifjúság! És bűn-e és szégyen-e, ha ez elbeszélő vers-remeket újra-olvasva: tűnődvén mosolygok virágzó tenyészetén az időnek és mosolygom a Halál Fogsorát, mert el nem rághatja szív-alakú pikkelyekből épült torony-szárait, zöld pikkelypamut-szárait, zöld növényszív-pikkelyekből egymásra tobzosodott, egymásra-sejtesedett oszloprúdját, zöld pamutsugarát emlékeink és eszmélkedésünk virágainak: szívünkből amik kinőnek!

A kemény leleplező és ítélkező^*

Sok meghatározója van és lehetséges egy irodalom, vagy egy író jelentésének, küldetés-vállalásának, erejének, szellemi szépségének és nagyságának: tárgyi, formai, jellemi, nyelvi, dologi, természeti, társadalmi, látomás-erőt viselő, küldetés-tudattal boldog, választani és kiválasztani akarni tudó és képes biztosság. Fölsorolni módom nincs most e lehetséges, vagy szükséges meghatározókat. Egyet azonban tudva tudok és hittel hiszek: hogy nincs, hogy nem lehet nagy irodalom és nagy író erkölcsi bátorság, erkölcsi tisztaság és erkölcsi szigorúság nélkűl! És mondom ezt épp itt és ma: önvesztő, komor, tébolyúltságokkal-vemhes, otromba, szitkokkal, dühökkel vad és mégis mindenképp-megújúlni akaró századunk jelenidejű évtizedében, amely lüktetve és nyöszörögve ráng a boldogtalanságtól és reménykedéstől, az idő történelem-zsákjába gyömöszölten, mintha az Ismeretlen Isten végtelen fekete zsákba gyűrt és taposott volna: csillagot és sátánt, dologi létezőt, embert, állatot, növényt, hite angyalát, megváltó-önmaga vizenyős szíve-vérét, boldogságot és reménytelenséget! Illés Endrének, aki nemcsak nagy kortársunk a jelenidőben, aki nemcsak műve erejével, biztonságával és tisztaságával nagy írója gyötrött és lázas jelenkorunknak, s minden bizonnyal a jövő-időnek is, de társunk a múló és féktelen hétköznapokban, az izzó lét-csobogásban, a tenger-mohás, zöld tengernyálas, csigás, habos kék vízrengéstől likacsosra rágott kövekre kiterített száradó ősi halász-hálók lazaságú, vagy kristály-kötésű ünnepnapokban; Illés Endrének erkölcsi bátorsága, tisztasága és erkölcsi szigorúsága: ereje, hite, a létben-eligazodás-tudása, reménye és kemény, okos ítéletre-képessége! Ez az erkölcsi szigorúság író-volta kemény, szép szív-verése! Ez adja hitét a teremtésre, megvalósításra, a dolgokat és jelenségeket: szerkezetük alappontjáig kiboncolni-tudásra, ez adja erejét az álságok, csalások, hazudozások és hazugságok, ringyóságok és rózsaszínű selyem-álarcba rejtett szifilitikusan-rothadt arcú csalások, bűnök, ostobaságok, álnokságok leleplezésére, ez adja hitét és biztonságát a tétovaság-nélküli ítélkezésre, a kemény ítéletre a teremtő megvalósításban, a pontos és határozott ítéletre a szellemi cselekvésben. Igen, kemény fölboncoló, föltáró, leleplező és ítélkező Illés Endre! És mégis mennyi megértés, jóság, játékosság, elnéző finom legyintés van ott, él: műveiben! És mennyi lángolás és lobogás és mennyi rajongás, gyermeki áhítat és szeretet! És mennyi csodálat és tűzvészként lobogó áhítat kemény, tiszta, pontos, szigorú, kristály-metszésű, kékarany kristálylap-csiszolatú mondatai, elmondás-szerkezetei és szavai titoktalan-titkos tiszta mélyén, mennyi ragyogás, láng, oda-adás, csodálat, megbocsájtás, rajongani-tudás és emberszeretet! Eötvös József, Kemény Zsigmond, Babits Mihály rokona, testvére ő: Illés Endre. Mit tesz ez a nagy író, mit tesz ez az odaadó és szigorú, delfin-játékos és márvány-merengésű ember? Mit tesz ez a robbanékony rajongás, ez a valóság, s mert elsőként ez izgatja szívét irodalma kezdeteitől, a társadalmi valóság homályait, zagyva sötétjeit, vizenyős varangyos gödreit, gipsz-álarcait, kő-álarcait, púder és festék-álarcait, vastag, fakó habarcs-rétegeit, húsa élő viruló sötét szövetét bátran átvilágítani tudó kemény szigorú szempár, ez a kék szemgolyók páros reflektora a történelem-éjszakában? Az álságokkal, bűnökkel, bujaságokkal és hazúgságokkal hemzsegő, torzakat és szörnyeket-szülő éjszakában? A rémület-ringató nappal-éjszakában? Mit tesz ez az ítéletre-ítélt ember, mit tesz Illés Endre? Mit tett Illés Endre, aki ifjan is tudott vágtatóan nyers, habzóan őszinte, kíméletlenül dacos, önmaga sebezhető, karddal-megdöfhető testrészeit, vagy szellem-pontjait elfödni-nem-tudó és talán csipkés-páncélba-rejteni-nem-is-akaró, robbanásra feszűlt izgatott elme? A valóság, a lét zagyva, kúsza, aszimmetrikus, rejtőzködő és diszharmónikus, dobogó mérhetetlen halmazatából lángtól-nem-félő okos kezével kiemel egy habzó lét-csomót, lángoló, füstölgő, parázsló, vérző maroknyi élet-sarat, lüktető ember-valóságot, társadalmi élet-köteget, egy társadalom rétegének álcás, csipke-léptű, vagy szajha-ordenáré, trampli, vagy kaporlevél-törékeny, kifestett, rózsapontokkal pettyezett arcú alakját, kiemel egy-egy ember-szívet, ember-főt, ember-sorsot a zavaros, gyönyörű lét-homályból, a történelemből, társadalomból, bánatból, irodalomból, feledésből: és eszmélkedése boncasztalára téve addig vizsgálja, metszi, bontja föl, preparálja ki belsője eddig-rejtett, határfelületek alá rejtett élet-szerveit és lét-szerkezeteit, amíg létezése és jelentése titkát föl nem ismeri, amíg rá nem bukkan a jelenséget-mozgató legtitkosabb szerkezetre, a kopár ideára! S ha már megtalálta a titkot, ha már rátalált a jelenséget virágoztató és mozgató szellemi szerkezetre: akkor dönt, ítél, meghatároz, diagnózist ad, kimond, leleplez, föllebbezhetetlenűl és kíméletlenűl. Ezt szeretem én benne: ezt a kíméletlen kutatást, tajtékozó mohóságot az igazságra, gyöngéd kegyetlenséget a szeretetre! Ezt a valóság-éhséget és valóság-áhítatot, ezt a valóságot megismerni, fölfedezni és megítélni akaró szép erőszakosságot! Ezt a bátorságot még arra is, hogy tévedni merjen, ha tévedni mer, mert a föloldozásra nincs más kiút! Mert hiszen ez az írás lényege, ez a tévedésre-is-elszánt emberért-áldozatos erkölcsi szigorúság! Ez az irodalom bátorságának egyik lényege! És az az érzékeny és finom szeretet, amely Illés Endre minden művét csontvázig átitatja szerelmével, az az aranyrózsakék robbanással rajongó és ragyogó, mohó, vad életszeretet, az ember, az esendő szikár könnyűség, vagy szikrázó tömör szomjúság: az ember szeretete, s a teremtett valóság, az agyunk hitéből és kezünk munkájával, képzeletünk csillagtüzéből teremtett valóság, kultúra, civilizáció, irodalom, szerelem, halál szeretete, amely ott él kifogyhatatlan hitével Illés Endre minden művében és termékeny szívében. A Lét gyötrelmeit és végtelen kúszaságát megérteni és ezért megbocsájtani is tudó egyszerű szeretet. De: nem a szánalom!

Dacos pontosság^*

A Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársai megtiszteltek azzal, hogy én köszöntselek: valamennyiük, s a magam nevében hetvenedik születésnapodon! Mit is mondhatnék én most? És éppen én, aki kerűlvén ide szinte gyermek-fővel: előtted, szíved és szereteted sugárzásában és szigorú gyámolításában nőttem emberré s költővé: s kívánhatnék-e többet, mint hogy tartson még nagyon sokáig az az embert-növesztő sugárzás, a boldog féktelenségek tiszta gyámolítása. E szép és tiszta megbízatás: épp gyönyörű áldottságával, és terheivel oly nehéz, s épp gyönyöre gyászával oly gyötrően pontosságot-kívánó, hogy csak dadogni tudok, a pontos szavakat, vagy legalábbis a pontosságra-törekvő szavakat keresvén. Hiszen Te tanítottál meg Bennünket, munkád fegyelmével és magatartásod teljességével és erejével: a pontosságra!; arra a pontosságra, amit a reménytelen sorsával oly korai halálra ítéltetett csodánk: József Attila megkívánt, akart mindannyiunktól, megtanulván azt a Világegyetemtől, fölismervén az Áldott Mindenség szerkezetét! Hogy dolgozni másképp nem lehet! Hogy élni másképp nem szabad! Hogy embernek lennünk másképp lehetetlen! Mert hiszen lehetünk emberhez-hasonlító lények, emberszabásúbb biológiai szerkezetek, biofizikai szervezettségű szenvedések, örömök, tékozlások és pusztulás-előtti kegyetlen lángolások, de emberek, az ember-megnevezésre méltó evangéliumi akaratok: csak életünk, munkánk, szerelmünk, cselekvésünk, föladat-vállalásunk és áldozat-tudásunk pontosságával lehetünk. Ezt tanultam meg Tőled, ezt tanuljuk Tőled, ezt kell megtanulnunk Tőled: folyamatosan, állandóan, percnyi-feledés, pillanatnyi részegség-önfeledtség nélkűl: mindannyiunknak. Jó, okos, irónikus, tiszta, indulatos, reménységre-érzékeny, a Múltat és a múltakat-ismerő és a Jelent sejtjei, élő lüktetés-egységei, eleven virágzó halmazat-kötegei utolsó moccanatáig, legelső kivirágzásában ismerni-akaró és ismerni-tudó, te a Jövőre, a Jövő napcsillag-dühére, vagy fémes árnyék-kötegeire, tűz-viharaira, vagy földrengés-szülőgörcseire oly mohó szívvel és tétovátlan tekintettel figyelő, tolladdal és hiteddel vigyázó Barátunk, Barátom, Te Ősz Hetvenéves és hetvenesztendős fehér fejeddel is oly lángolóan fiatal, lángcsipke-tobzódású ifjú szív, Barátunk, Barátom: Illés Endre, Bandi: mit mondhatnék én, minden munkatársad nevében, hogy tétova és esett szavaimat valahogy gömb-egységbe fogva, egyetlen szilárd és törhetetlen csöppé szorítva rácsöppentsem szívedre, hullassam rá életed virágzó és harcos hetven esztendőjére, hogy jellemezvén munkád és sorsodat: az öröm egy hitben égő rózsaszálát, az ünnep egy fehér nárcisz-csillagát, lángoló csillag-arcú nárcisz-pillanatát nyújtsam át mindannyiunk mosolyával, e Kis Közösség kezével, e Kicsi Tevékeny Ország (bár sokszor oly laza-kötésűnek és háló-rengésűnek tetsző), de mégiscsak nagyon tevékeny Haza-Picínység, Mikro-Haza, a Szépirodalmi Könyvkiadó: nevében? Az időben és az idővel nem-romlékony Műved oly sok-rétegű, módszereiben, jellemeiben, jellemzéseiben, meghatározásaiban, fölismeréseiben, megsebzettségeiben, vérzéseiben, leleplezéseiben, fölboncolásaiban, düheiben, átkaiban és mint gyémánt-fonalakból-szőtt csipke-arcok és csipke-szívek: törékenynek-tetsző és mégis törhetetlen árnyék-rajzaiban és bizonyosság-kötegeiben oly rétegződés-rengetegből épűlt: egyetlen tömb, hogy ezt a Szellemi Lét-Tömböt most és itt elmondani, akárcsak laza és porlékony, vagy zsírosan-törlékeny grafit-vonalakkal, ceruzavonásokkal ez ünnepi pillanatra rajzolni szinte lehetetlen. Lehetetlen ez inkább annál is, mert szólván Rólad, Kedves Barátom: kellene és kell szólnom: a harcos, egyértelmű, ítéleteiben és jövőt-sejtésében biztos, sohase-bizonytalan irodalom-szervezőről; a kemény, láng-életű, ha-kell-konokúl-kegyetlen, tárgyilagos, hiténél-semmitse-sohasem alábbadó, sokszor tévedni-is-bátor (mert nagy bátorság az!) irodalom-kritikusról, az, ítéletet-mondóról, a szellemi múltat feledhetetlen pontossággal, ragyogásában, hullásában, árnyék-csipkézetében és arany-rácsozatában a jelen szívére és sokszor oly hitetlen arcára, a jelen omlékony ködeire és csobogó füst-falaira rajzoló költő-portréfestőről, poéta-arcképfestőről, író-tájfestőről és idő-grafikusról, Düreri rézkarc-élességű és pontosságú Múltat-Jelenbe-Metszőről, aki sose-gyáva hinni azt, amit mer, aki sose megadó, bátor aki mindíg: hinni azt, amit kell, hinni azt, amit hinni oly sokszor lehetetlen! Műved, Kedves Bandi, oly bonyolúltan és összeszövötten, gyökereivel, húsával és erezetével oly érzékenyen Egy-teljesség, hogy törvényszerűen szólni Róla, most, e törékeny pillanatban szinte lehetetlen. Hisz Műved és műved rétegeiben és kötéseiben örvénylő és szikrázó Jellemed együttes összegét ez áldott ünnepi pillanat-kristály visszaragyogtatni tudja bár, lángoltatni vissza összes lapjával, belső tüzével most nem tudhatja! Szóljak: a hamisság, hazugság, lustaság, álság, álnokság, bűn-mocsok koszos és sokszor fodros selyem-ruhába és törékeny aranyfüst-álarcba öltözött, fekete csipkekesztyűbe bújtatott kezű, és mégis dögbűzös és hullabüdös Átkozottait leleplező, róluk a rothadtság, selyem és aranyhazugság élő, de hulla-életű rétegeit letépő novelláidról és színműveidről? Vagy szóljak Rólad, e voltaképpen hatalmas és a magyar történelemben így először megvalósúlt, élő és reméljük sokáig virágzó, éparcú, és épp törhetetlen, akaratos és tudom, rendkívűl körűltekintő tevékenységedtől oly okosan virágzó Kiadó Vállalat Igazgatójáról, akit ismerek huszonegy éve már, s ismernem akit adatott gyötrelmesebb, gyötrőbb (s kevés a szó: ha mondom azt:), nehezebb időkben, a Rettenet és a Gyávaság Esztendőiben, amikor a könyvkiadás nemcsak munka, olykor nagyon szép munka, de hősi munka volt, s amikor oly sokszor megaláztattunk az értelmetlenségben, gyűlölségben és gyanakvásban: mindnyájan, akik éltünk és dolgoztunk itt, ahogy lehetett, s megaláztattál Te különösen, drága Barátom, Bandi, Illés Endre! Nem! Nem! Örüljünk inkább a Te Ünnepednek! Örüljünk inkább munkánk tevékeny hétköznapjainak. Lehetőségeinknek és ünnepeinknek. Kultúránk, magyar szellemi kultúránk virágzása lehetőségének, s annak, hogy épp Veled és Általad virágozhatott föl e törékeny, tiszta és mégis oly sok esendőséget teste szent anyagában és szívverése olykor boldog ütemében hordozó Kis Hazában ifjúságunk, felnőttségünk, hogy kivirágozhatott teremtő kedélyünk és termő akaratunk Rossz Végzések és Fene Viharok után. A művészet: erkölcs! Az írás a legtisztább erkölcsiség, kötelező erkölcsiség! A művészet: dühödt és dacos törekvés a pontosságra. Az írás a megfogalmazás lehetősége akaratának kegyetlen pontossága. És hát ez: a munka is! Az a munka, amit végeznünk kell: halálunkig! Hadd köszöntselek hát Drága Barátunk, Kedves Barátom: minden munkatársad nevében, születésnapodon: a hetvenediken, s éppen én, aki „vigyázó szemed” alatt nőttem költővé és férfivá, oly korban, amely, hiszem: nemcsak az Átok kora volt, de a Kiválasztódás kora is, hadd köszöntselek boldogan, egy nemzet felelősség-érzetének tudatával, kívánva Neked még hosszú ideig tiszta okos erőt a test, a változó anyag életében, s kívánva termékeny boldog teremtő életet a szellemiségben, hogy alkothass és teremthess még sokáig (hogy is mondták volna abban a gyönyörű Reformkorban?): a Haza Üdvére és Jóra-Fogékony, Szépre-Érzékeny Szívünk Örömére.

A költészet ünnepe, a költészet hétköznapjai^*

A költészet mindíg ünnep, a költészet a mindíg-ünnep! A lét gyönyörűségének ünnepe, a lét gyötrelmének, gyászának, szégyenének és magányának ünnepe, ünnepe a pusztulásnak, romlásnak, hervadásnak, haldoklásnak és halálnak, és ünnepe a szentséges és egyszeri és megváltoztathatatlan, másképp-el-nem-képzelhető és másképp-nem-folytatható életnek magának, ünnepe az Egyetemes Örökös Virágzó Létnek, Részleges-Halálaiban-Is-Mindíg-Virágzó Egyetemes Féktelen, Tevékeny, Robbanó, Befejezhetetlen Létezésnek, amely a tér-idő, vagy idő-tér végtelen egységében és kúszának tetsző bonyolúlt szövevényhalmazaiban mondja ki önmagát, önmaga akaratát és szelleme szerelmét. A költészet ünnepe önmagunk önhitt és tébolyúlt szép szerelmének, szigorának, nemzésének, dühének, átkainak, szelídségének, teremtő vad nyomorának, lázas fuldoklásának, termékeny megtisztúlni-akarásának, vagy dühödt tisztaságának, ünnepe fogcsikorgatva-merengve, tűnődvén-mosolyogva tevékeny önmagunknak, elbúrjánzásunknak, rothadásunknak és ravatalunknak, a földbe-szétfolyni leszálló szívünknek, az ősanyag-földbe lemerülő kristály-kocsonyás emberi szemünknek, látásunknak és hitünknek. Mert a költészet a Látás maga! A Látni-Tudás Ünnepe. Örökös Iszonyata, Megszégyenítő Titkos Magánya, Titok-tudó Öröme, és a Titkok Homálya Belsejét látni-alíg-sejtő Nézés Végtelen Szégyene. És a költészet ünnepe a milliárd-részletű, részlegű és alakzatú, formájú és reményű és mégis egyazon Anyagnak, a Létezés Szent Anyagának, aki a Szellem nemzés-szerelmében bújdokolván és virágozván rejtelemtelenűl formálja létté Egyetlen Akaratát! És a költészet mindíg hétköznap, a költészet a mindíg-hétköznap, a tétovaság és gyötrődés, a megfutni-akarás, a nem-lenni-akarat, a fogvacogás, a gyomor-émely, a belek kristálytű-kévékkel átszúrt rángásának és vonaglásának hétköznapjai is, örökös ünneptelen hétköznap-halmazatának gyászos reménytelensége, rothadni-nemzett szívünk reménytelensége, tudatlanságunk, vagy nem-tudásunk végtelen lángoló homálya, amely perzsel és éget és izzít és jajgatásra-rág sötét csipkéivel és barna csáptömeg-iszonyatával, a költészet a hétköznapok beláthatatlan és elmondhatatlan anyag-rettenete és szívverés-fölgyorsulása, a mellkasban rángó gyerek-ökölnyi rejtelmes anyag-csomó, sejtekből-szervezett lüktető véres csomag piros motor-ütemének fullasztó és riasztó rettenetes-gyors dörömbölése, mint koporsóba zárt tetszhalott, aki eszméletre-ébredvén, jajgat és sikít és ordít és hörög és fuldoklik, rúgdos és dörömböl! Mintha mikroszkóp alatt néznél elkülönített sejt-lüktetést, a rángó sejtet, ahogy vonaglik, dobog, gőzt lövell páfrányosan és szégyent és szerelmet. A költészet a szenvedések és megaláztatások, megalázkodások, reménytelenségek, hit-keresések és abbahagyások, epileptikus dacok, kemény megszégyenülések, kevély újrakezdések, kutatások és robotok, mindíg-lehetetlenségek, ön-megaláztatások, mindíg-újat-akarások és rengeteg legyőzettetések hétköznapjainak állandósága, olyan átkozott és gyönyörű végtelen hétköznap-láncolat, sejtes szögesdrót-hálózat, amelynek göngyölegébe tekertetvén jajgatunk, átkozódunk, ragyogunk, haldoklunk, szűljük és temetjük élő önmagunkat. A költészet szívünk, akaratunk, teremtő-mámorunk és tehetetlenség-szégyenünk hétköznapjainak Örökös Reménytelen Násza a Megvalósításért, és oly sokszor Telhetetlenségünk Verejték-Kapuja, a Megvalósúlni-Nem-Tudás legyekkel és csillagokkal körűldöngött Ravatal-csöndje, Tehetetlenség-ravatala. De nem folytatom! Mert a költészet Vakság is, mert épp a kimondással vakítja meg szemünket a Látható előtt, zárja le mohos kalapjával, homály-gombájával szemgolyónkat a Láthatótól, takarja be szavakból-szőtt szövetével szemünket és látásunkat, hogy ne láthassuk a Dolgok és Jelenségek Szívében Rejtőző és Mégis Önmaga-Egyszerű Lényegét Kimutató Titoktalan Teljesség-Csírát, a Lét Rezgő és Bonthatatlan Ősképletét. És miért is mondanám tovább az alíg-mondhatót, vagy a talán-túlságosan-is-leegyszerűsítettet, azt, amit kortársam és barátom: Vihar Béla éppúgy tud, él, szenved és naponta elvisel, mint mindannyian mi, akik e sorsra ítéltettünk és átkoztattunk, külön-külön is nehezen-viselhető önmagunkban! Mert szenvedjük, éljük, tudjuk a költészetnek nemcsak a természetét, de erkölcsét is! Mert a költészet, legvégső fogalmiságában, de elemi gyakorlatában is: erkölcs! Vihar Béla, akinek költészete ünnepét éljük most, e pillanatokban, így mondja ezt: „A vers sorsból épűl. Hiszem, hogy a vers erkölcsi műfaj, s megóv bennünket attól, hogy embervoltunk alá sűllyedjünk.” Igy igaz! Szebben ennél és pontosabban nem lehet és nem is kell megfogalmazni a költészet egyik, igaz, elemi lényegének természetét és föladatát! Mert a vers sorsból épűl, mert a vers sorsból is épűl, mert a vers nemcsak a Lét kristályragyogása, vagy száraz, kő-erekkel átszőtt, vagy vérző denevér-bársonysuhogású homálya, de a vers szép ember-voltunk, akarni-tudó gyönyörű ember-milyenségünk őrízője, Emberségünk, Ember-voltunk, Ember-örömünk, Ember-gyászunk Tiszta Aranykelyhe, Vért-lángoltató Kristály-serlege! A Létért Felelős Erkölcsiség Gyönyörű Mámora. Hit a föloldozásban, hit a megváltásban, hit a föloldozhatóságban, hit a megválthatóságban. A vers, mondom én ezt, és épp századunkban, amikor oly kevesen hisznek e kevesek-hitében: a hit értelme maga! Ez az elemi hit-tudat, lét-tudat, erkölcsiség-vállalás itatja át Vihar Béla költészetét vérzésével, komorával, mosolyával és édenével, beszéljen bármiről is szelíd szavával, vagy kemény, ostoros mondataival. A verseivel. Verseiben, amelyek nemcsak az elmondás versei, de a megújúlni-akarás, a megújúlás versei is. Verseiben, amelyek tárgyi, tudati, formai, jelenség-állapotai, ős-motívumai, alap-képletei világrésznyit változtak épp ez utolsó tíz esztendőben. Verseiben, amelyekben a költő újjászületett. Verseiben, költészetében, amelynek titkos ősképeit talán az Ószövetség Szent Írásaiban és Burjánzó Fejezeteiben, a késői, az elrohadt-gégéjű, a Jónás Könyvét író Babits Mihályban, Kassák Lajos édes és szomorú énekében, a mítikus-látomást-tudó, zöld-arcú és zöld-kezű, hanyatt-röptű, lila mélyhegedűt vonózó, zöld levegőben háton-fekve repülő, bíbor rabbinus-szakállú rabbikban, sárga bársony-kocka fejű tehénben, rózsatölcsér, piros nyálrózsa-orrlikú borjút élő és látó festő Chagallban, s Walt Whitmanban, a prófétaszakállúban jelölhetném társ-ujjammal, ha jelölni akarnám, ujjam forró bögyével érintvén termékeny, virágzó és jövőt-tudó, jövőt-jósoló, jövőt-akaró szívüket. Vihar Béla a kevesen-hívő költők közűl való. Mert ő hisz az életben és az értelemben, mert ő hisz a jóság, a mindíg-jobbá-lenni-akarás jogában. Hisz a dolgok, tárgyak, jószágok, természetek, alakzatok és teremtmények szépségében, jóságában és ragyogásában. Hisz a hűségben, örömben, a barátok tiszta szemében, a Lét Mosolyában. Az emberben hisz, a meggyalázott és megalázott, a magát-mégis-meg-nem-adó emberben hisz. Bizonyítsam ezt? Hisz nem kell rá szebb bizonyság, teljesűltebb felelet, mint amit éppen ő adott, költészetének egyik legteljesebb mondatában, az Egy katona megy a hóban című époszi sóhajában! Ez a vers a halálba-menetelő, sárral-befröcskölt-arcú, a véres mosolyú és vérző homlokú Radnóti Miklós szelíd őszi jajgatásának, szívünket-rettentő tiszta őszi könnyeinek, szörny-átok halálát tudó krisztusi ember-vágyakozásának akaratlan ellen-verse. Vagy az éppen-is-nagyon-akart, a bánatát-így-hurcoló? Mert ebben a versben, az élet-makacs, a magát-soha-meg-nem-adó, a magát-megsemmisíttetvén-lealáztatni-nem-akaró, a magát-a-mégis-életbe-visszazuhogó ember hite lángol époszian! A törhetetlen és múlhatatlan életszeretet lobog és jajgat ebben a hóban-vánszorgó, hóban-bukdácsoló, hóba-fulladni-nem-akaró versben! És ezzel elég! A költőt hallgassuk most, az ő szavát!

Egy költő tavasz-ága^*

Megvallottam már Kiss Benedekről, és nem is oly régen, a Költők egymás közt című antológiában, bemutatva őt önmagunknak és a jövőnek, hogy milyen örömmel és lobogással olvastam verseit, hogy mennyire megszerettem költészete tavaszi kedvét és tavaszi lángját, hogy verseit olvasván tavaszi rétek, virágos nagy mezők, vad csillagokkal lüktető éjszakák nyár-illata és reménység-álma örvénylik körülöttem, a mohó és kíváncsi szív körűl, hogy verseinek lét-anyaga az eleven létezés színeit, szagát, illatát, lüktetését, áramlását és sugárzását hordozza és küldi magából, hogy Kiss Benedek a valóság szülötte és küldötte, a valóság ihletettje és éneklője. Most, hogy újra szólok róla, elmondhatom már azt is, hogy újabb verseiben a szigorúság, szorongás, keménység, a töprengő magányosság feketébb és rejtelmesebb vonásai is kiütköznek, feketébb és görcsösebb-rajzú vonalak, hurok-ábrák a fiatal költő-arcon, hogy nagy kérdőjelek és nagy felkiáltójelek hálója, térkép-összegzése is már ez a költő-arc, ez a költészet-arc, amely kutató szemünkbe visszanéz verseiből. Kiss Benedek felelősséget vállal a létért, nemcsak önmagáért, de értünk, miattunk, vállalja a lét-felelősséget, a történelem-felelősséget, a töprengés és vizsgálódás felelősségét, szükséges magányát. Mert Kiss Benedeknek nem mindegy a lét, a történelem, az élet, a múlt, a jelen, nem mindegy mi történik és hogyan történik szívében és a szívünkben, múltunkban, jelenünkben, történelmünkben. Ragaszkodása és áhítata nagy és tiszta költészet-múltunkhoz, történelem-múltunkhoz, magyarságunkhoz és szellemi jövőnkhöz, olyan utód ő, aki tud töprengő és játékos arccal szellemi őseire és testi őseire visszanézni, füstös-keserűen, és mosolyában-föllángolva is, mert tudja: ő is része az óriás boldog szövedéknek, a magyar múltnak és a magyar költészet rothadástalan, végtelen szövetének, része a vele-is-teremtő időnek. S tudja: ezt vállalni a magyar költő legszebb kötelessége.

A nép szolgálatának vágya^*

Elindúlt újra egy fiatalember a költészetben. A halhatatlanságba? A középszerbe? A kudarcba? Ezt majd sorsa útja és műve lángja, rejtelme, döbbenete, vagy lángtalansága fogja elmondani. Sorsa végzetes, vagy bánattalan útja, műve megvalósúltsága és reménye. Igen, elindúlt újra valaki a költészet kegyetlen térségei kezdetén, a sivatagvörös, ásványi kaktuszokkal árva, az őserdő-növény-bozontos, vagy suhogó puszta-füves, kék lángcsipkedermedés hegyek térségeibe, mert keres valamit, mert tudni akar valamit, mert megtalálni akarja önmagát, vagy legalábbis a vérző világot. Fiatalember? Hisz családos apa már, fiatal férfi, aki nem-könnyű gyerekkor és nem-bánattalan ifjúkor árnyék-fejfáit hagyta maga után, nehéz emlék-porát hordozza szívén, piros sebhelyeit, forradásait és hegedéseit, a fönnmaradni-akarás és a porba-keveredni-nem-akarás hártyás és dúdoros piros lét-jegyeit, viseli emlék-önmagán a szegénység és a küzdelem, a kiemelkedés-vágy kis bíbor címereit az emlék-test anyagtalan, múlt-időből épűlt húsába szőve, felületére forrasztva. Ez a fiatal férfi verseket ír, mert a versben találta meg, mert a versben vélte megtalálni léte értelmét és jelentését, mert segíteni is akar a verssel ez a fiatal férfi, adni másnak, a körülötte és benne torlódó, pusztuló és virágzó népnek, népe szegényeinek, az elesetteknek és a mindíg-jelenkort építőknek, a kétkezieknek, a föld művelőinek, az anyag formálóinak és leigázóinak. A kétkezieknek, a boldog és küzdelmes, a nehéz-szívütésű és kőzetesen megvastagodott-kezű hódítóknak, ennek az egyszerű, halált-ismerő, fáradtság-tajtékban mellkasig-gázoló, történelmet-elviselő emberiségnek. Nekik, hisz, mint oly sokan e század tollat-fölvevő ifjai közűl, ő is a szegény-világból jött, mint oly sokan a falu-széliek és város-széliek, fehérségbe-töppedt, sejtes darázsház-csipás és sárcsipke-csésze fecskefészek-csipás kis vályogházsorok törpe csöndjéből, a város peremének rozsdás drótkazlai, lukas kék zománcfazekai, pihés mályvái és gutaütéses, szederjes, kő-kéreg-tekervény bodzafái közűl, hogy énekeljenek és megváltassanak. Miért tagadjam, hogy szívemhez nagy közelségben állnak ezek a fiatal férfiak, hisz én is onnan jöttem, abból a keserű és tiszta világból, abból a mohos csöndből, abból a temetői árvaságból! Ez a költő, vallomása szerint, szolgálni őket akarja, népét, az egyszerűt és teremtőt. Bár versei még nem azt a világot adják, annak a világnak tárgyi léte, szelíd és tűnékeny jelenség-halmaza, virágzó állapot-sokasága, története és anyagi jelenkora még nem építi be verseit boldog tenyészetével, vagy deres szerkezeteivel, komoly csöndjével, tiszta fogalmaival, könnyével, halálával és reményével; a vers belső terét, tiszta tartályait nem tölti be anyagával, anyaga és élete formáival, sugárzó, vagy penészes dolgaival, virágzó és elvirágzó valóságával. Versei érzelmek inkább még, nem valóságok, a népköltészet arany-lélegzetével, zöldlábú madárlépteivel, piros kiáltás-emlékeivel beszőve, s így hitek inkább, érzelmes dal-kezdetek, mintsem érzékeny dalok, érzékeny valóságok: amelyekben egy tiszta és törékeny, kúsza és végülis összetörhetetlen világ teremtené meg önmagát, a költő szolgálata és teremtő-akarata lét-teremtő tüzében. Ez a lobogó, indulatos, érzelmes fiatal férfi, Izes Mihály, vállalt valamit, ami kedves szívemnek, de hogy meg is valósítsa lobogó vállalását, még sokat kell dolgoznia. Ehhez a munkához, ehhez a nem-könnyű munkához kívánok neki teret, időt, teremtő kedélyt, fáradhatatlan töprengést, ki-nem-hamvadó munkakedvet.

A halandóság törékeny arcai

Bartók Béla a zöld levelibékával^*

Önkéntes, gyötrő, kopár, kegyetlen száműzetése utolsó éveiben, a még-nagyobb-megaláztatás, a végtelen kiszolgáltatottság, a tökéletes külső csönd idejében, amelyben, mint leforrasztott üveghólyagban, óriás csiszolatlan kék kristálygömbben állt merengve és árva szívére-hagyottan Bartók Béla, az óriás, lepecsételt üveghólyag-időben, a teremtő zord isteni kedélyt, panasztalan emberszívet ritmustalan idegesre gyötrő, légritka belső üveg-könnycsepp-térben, hisz az éltető levegőt majdnem teljesen kiszivattyúzta, mohón kiszippantotta a leforrasztott hólyagidő-belsőből a szánalomtalanság, a közöny, a szeretet-megtagadás; szenvedő, kristálylángokkal könyörtelen, lángoló égitest-végzetű életének utolsó, kopár, virágtalan sziklafal-kopár, önmagát-elfogyasztó, önmagát-semmivé-rágó tűz-kopár éveiben Bartók Béla egy tisztelő jóbarát vidéki házába járt dolgozni és pihenni, az Amerikai Egyesűlt Államok északi részére, egy kemény nagy erdők, fémes zöld lángolások, puszta és kőcsillag-szempillájú hegyek övezte házba, a kiáltozó szél alá és a kiáltozó füvek sárga kalász-gyűrűi örvényébe. Hallgatta a látható csöndet és ment az erdők nagy útjain, vagy úttalan zöld lángszövevényét törve, magányosan, mint a Teremtő Akarat, egyedűl, mint a Teremtő Szenvedés. Az Isten járhatott így: teremtő ideje közepén, a félig mindenség-időben, mert tudta: még mit kell tennie és nem tudta: szívében lesz-e még idő arra, amit meg kell tennie. Lesz-e még alázata, kegyelme és létének dühe elég: folytatni a teremtést és befejezni a befejezhetetlen teremtést. Az Isten járhatott íly töprengve és magányosan. Mert önmagában járt és léte teremtményeiben, mert hitében járt és magánya virágzó képzeteiben, féktelen teremtés-hangjaiban. Ez a nagyon-magányos és nagyon-szigorú ember, akinek nemcsak teste húsában, szíve piros döbbenetében, de léte elvirágzó állandóságában úgy növekedett ágazva, csillagozva, csipkézve, bokrozva, szilárd, feszes, szálkásan szétlövődő szétfröccsenéssel a szenvedés, mint a tűkristályok tüskésen, szálkásan, vonalasan, tűkötegcsillagosan, fonalas, hegyes, pálcikás tűcsillagrózsa-daganatként ahogy sarjadva dagadván nőnek, úgy járt, húsában és létében a szenvedés fehér kristálytű-bozótjával, szinte mereven már a létében szétágazó tűbokor-kristályfájdalomtól! Néha egy kidőlt, foszfortajtékos fatörzsre ült, szivacsos öreg kőre, mint lókoponyára, száraz fűbuckaszőrcsillagra, mert fájt nagyon és az út még hosszú volt. S virágoztak a tűszerű kristálykések. Egyszer a zöld lomb-csipketűzből, vagy a tiszta űrből talán: pihenő térdére kis zöld levelibéka ugrott. S ott lihegett pislogva aranysarló-ütéssel, izzadt zöld kis dadogás-csomó, ragacsos kocsonya-csillagkezű félelem. S Bartók Béla jobb hüvelykujja csúcsára ültette a kis zöld levelibékát, s az ott ült dermedten a rózsarögre ragadva, mint négykezű lihegő kis sírdomb, lüktető, zöld, gyermek-keze sarjadt szívecske, dagadt, lihegő, görnyedt, nyirkos selyemgolyó, ragacsos, puha aranygolyó-szemű könnycsepp, nyirkos zöld titok, pislogó gumirügy, átölelve enyves, kék gumilencsés selyemkesztyű-kezecskéivel az Ember hüvelykujját, mint kis zöld mirigy-Szűzanya a Keresztet, mint rettegő gyermek anyja nyakát, ült a lomb zöld könnycseppje, a lüktető zöld rémület-szívecske a Teremtő Hüvelykujjon, ült a néma zöld gumi-manócska, a Föld Döbbent Szelleme. Átölelve a Mirigyes Zöld Rügy, az iker-aranysarló szájú, verejtékező Állat-Kristály-Jézus: zöld selyemgumi-karjaival, aranylencse-ujjhegyű kristályüveg ujjaival a rózsarecezsák-Hüvelykujjat, mint Zöld Krisztus a Rózsaszín Keresztet! Mint Zöld Hírhozó Kicsi Angyal egy rózsaszín kopár csillagon. És Bartók Béla nézte a levelibékát, finom buggyadt hasoldala sárga selyemdobogását, pöffedt tokája fénylő finom gumidobogását, zöld selyemcsésze szemhéjai kúp-lüktetését. Nézte a szorongó, réműlt, görnyedt, kuporgó, pislogó zöld mirigyselyemangyal-csöndet. És hallotta a csöndet. Mert hallotta a levelibékát Bartók Béla, űlvén magánya irtózatában és irgalmában. Mert hallotta a kuporgó kicsi finom test bőre zöld gyűrődését, a bőr belső részei vad, virágzó élet-forrongását, izmai fonódását, húzódását, csipkés sarjadását és köteges, rostos szétáradását, mert hallotta a vér puha ütését, a véranyag, a vértestecskék, vérsejtek úszását, zajlását, hömpölygését, zuhogását és suhogását, mert hallotta a sejtek, a molekulák, atomok, atomi részecskék vad élet-dörejét, virágzó, enyves, hártyás, membrános, lélegző, táplálkozó, robbanó, rejtelmes élet-szövedékét és tűz-rendjét, mert hallotta az atomok közti terek, erők, vonzások, kötések, robbanások és szétfröccsenések, egymásba-robbanva megnövekedések, buborék-szétsugárzások felület-alatti roppant életét és életté-átlobogó haláldörgéseit, a békacsontváz atomjainak, s a békacsontváz-atom elemi részecskéinek dörejét, mert hallotta az anyag minden rejtelmét, ragályát és állapotát, a létezés minden felület-mögötti titkát, formáját, gyönyörét és gyalázatát hallotta Bartók Béla, úgy ahogy a hüvelykujján kuporgó kis zöld levelibéka testének, megvalósúltsága anyagának robbanásait, dörejeit, zörejeit, forradalmait, forrongásait, forrásait és sírásait, nyögéseit, vad atomi és elemi-részecske-dörejét. A létezés elemi hangjait és állapotait hallotta Bartók Béla. A fák tömény sejtjeiben, mikroszkópikus csőhálózatában a nedvek keringését és suhogását, a fény zöld robbanásait a lombban, a férgek mellkasának molekula-moccanását, a halottak földalatti lángolását, az őscsillagok, tékozló égitestek útja fény-süvöltését, a madarak hónaljában a gyöngéd pihe-növekedést, a föld mikro-szervezeteinek táplálkozás-bánatát, a baglyok, a rózsaszív-arcú baglyok testében a tojásnövekedést, az anyatestben a magzatnövekedést, a csillagok születését és a csönd üvöltését, sírását, jajongását, tébolyát, gyönyörűségét, könnyeit. Bartók Béla az anyag minden létformáját hallotta életével, az életet és a halált, a kőzetet és a puhát, a szilárdat és a ködszerűt, a dologi formába sűrűsödöttet és a fényporként gomolygó lazát, a majd összesűrűsödő, megcsomósodó tűzhömpölygést és a majd szétrobbanva ködgyűrűkké szétfröccsenő óriás kevély ősgömbtüzet. Bartók Béla a létezés, a Lét minden állapotát, szenvedését, félelmét, álmát, szépségét, esetlegességét, riadalmát, teremtményét, rémületét, diadalmát és káromlását hallotta, hallott minden anyagit, angyalit, képzeletit, istenit, minden emberen-túli nem-hallhatót és minden ember-körülötti világegyetemit. És hallott minden emberit, minden emberi örömöt és szenvedést, minden emberi életet és halált, minden emberi rémületet, megaláztatást és föloldozást, minden emberi magányosságot és boldog magánytalanságot, minden emberi emberit hallott Bartók Béla! Az embert hallotta és a világegyetemet, az életet hallotta és a halált, a világegyetem virágzását az emberben, s az ember fénypontszerűen lüktetve fölvillanó világegyetem-útját, s szép szíve szétfoszlását, fénylő ködpontszerű szétfoszlását a mindenség élettől-áldott, haláltól-nemzett ősanyagában. Ez volt Bartók Béla zenéje! E végzetes, gyötrő, boldog, tiszta hallások együtthallása volt Bartók Béla zenéje, mert zenéje a Lét hangjainak komor és fölemelő, konok és kristály-titokzatosságú együttese volt, a földre-teremtett ember, s a világegyetemnek kiszolgáltatott embert végtelen ősterébe záró világ-anyag hangjainak szent kúszaságában és szent zűrzavarában végülis oly keményen harmónikus együttese, vad, boldog és tiszta együtthangzása volt Bartók Béla zenéje. Ő a történelem hangjait is hallotta, a Föld őskezdet-óta-történelem hangját, az óriás őspáfrány-növekedést, a gigászi őssárkányképleteket és lépteket, népek riadt és boldog hömpölygését, a kopár őstengerek dörejét, népek sírását, jajját, szülőanya-ordítozását, a tűz örvényléseit, a kőzetek hűlését és titkos növekedését és népe tiszta énekét, a megtisztítót és kegyelmeset, a történelemből és szenvedésből-áradót, a harmatos ajkakról és átoklila ajkakról kivirágzót és csobogót. Az ő mindenséget-együtthallása maga volt a teremtő szabadság. Az ő mindenthalló tudása: a szabadság könyörtelen hite volt. Az ő szabad és végtelen zenéje az ember szabadságának legnagyobb vallomása volt. Ezért lett, ezért lehetett ez a Nagyon Magányos Ember, ez az Istennel-együtt-halló és együtt-teremtő Ember-óriás példája, hite és mámora sorsunknak, életünknek és hitünknek.

Bartók kemény könnyei^*

Ha voltak könnyei! Könnyei ha voltak! Mert ez az arc, amely kemény, konok, dacos szívtől kapta sugárzását, lángja gyászát, diadalát és szégyenét, mintegy belűlről égve át izzóvá, égitest-fehérré, mint a hevített kristály tűzzel-beszélő porcelán, ez az izzó kristályszív-arc, különös-szögletűre vésett és csiszolt áttetsző kristályszív-arc, a szemgödrök nagy kristály-üstjében a hatalmas, külön élőlényként tenyésző szemekkel, ez a lángoló, deres gyémántliliom-arc: nem mutatja a könnyet! Ezek a féktelen, ásványi-ősiségű, tiszta nagy szemek: nem mutatják a könnyet! A könny kövér, vastag, vagy finom patakzásának mohos árkait, szétlegyezett árnyék-redőzetét, a lágy, édes könny-elömlés rózsás fölpuhúltságát nem mutatja ez a fehér lángarc. A könnyek mohó útját, amitől, sós legyező-csobogásától fölpuhúl a kőzet-arc, mint nehéz, kérges esőktől a taposott kemény föld, ránc-harang szétzilálttá, könnymosta likacsossá. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő, sírni, sírni, siratni, elsiratni? Siratni, elsiratni, sírni, sírni, sírni! Komor volt, kemény, kőzetes, tiszta, végzet-egyenes, ásvány-kötésű, kristályok tűszálka-csokrai virágzású, kőcsipkékből-összefont hallgatású, a természet kemény dolgai és tárgyai közt merengve szemlélődő, az anyag szilárd halmazai és lebegései közt keményen széttekintő, a lét szikár és szenvedő, kemény szövevényeiben tűnődve gázoló, lépte kristály, tekintete kristály, zenéje kristályok vérző virágzása szívében és a mindenség virágzó törvény-véletleneiben, ön-nemző végtelen akaratában. És ütésétől megrepedt a föld, s a föld vérző repedés-mélyeiből az anyag átka és könnye tódúlt ki lobogván sisteregve, és ütése árnyéka mögött szakállas szarvasok hörgése, nagy szarvas-átkok tüzes gőze gomolyog. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő? Zenéjében, amelyben legalább annyi közös akarat van, mint az új magánya, a végtelen újszülött-magányosság, zenéjében, amely a természet forradalma, a mindenség forradalmi lángolása, a makacs és kegyetlen anyag forrongó fölszabadúlása, az anyag rejtelmeinek és démoni reményeinek jajgatása és boldog, lázas, véres, égő, fekete, fehér, réműlt, madarakkal-beszőtt, árnyékokkal-átizzó, rovarokkal-kopogó, fákkal-suhogva-tántorgó kiáltozása, zenéjében az anyag jelene van, a mindenség mindíg-jelene, a történelem vak jelenideje él, az anyag jelenidejű mámora retteg, az anyag teremti önmagát újra önmagában, az irgalmatlan, gyönyörű őstűz ropog, üvölt és lüktetve, jajgatva beszél. Zenéjében nincs semmi tegnap. Semmi tegnap-akarása, tegnap-visszavágyás, tegnapot-siratás, semmi tegnap-öröm. Bartók Béla a Lét Hatalmas Szövevényének homályába és rétegeibe nézett kemény ősakarat-szemével, mint kristály-késsel fölhasítva vérzékeny virágbozontú homályszövevény öntudatlan-okos és öntudatosan tenyésző szövetét, hogy lássa a mélyek és homály-üregek titkos akaratát és halál-telepeit. És a történelem-holnapok, jövő-titkok, tiszta források ragyogása és tüze felé ment szarvas-lépésekkel, s lépte nyomai, mint kétkagylós zöld moha-szívek az időben, vitte fehér szarvaskirály-koronájú fejét a véres jövő elé, a poklos jövő felé, s koponyája mérhetetlen kristálybozontjában a teremtés tűzcsomói, a valóság lángködei, az izzó idő-anyag, az örökkévaló anyag tüzes történelme. És mit is siratott volna? A tegnapból mit is siratott volna? A tegnapból? Amit Richard Strauss oly mámorosan, oly édesen, oly bolond-bitangúl játszva, csipkézve, könnyezve, nevetve mondott? A történelem tegnapi közösét, az élet tegnapi közösét, aminek füstös vérszagát, sárga rothadás-bűzét csak Isten parfőmözte be sóhajával? A mi valceres, rózsás Ochsainkat? Mert Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Hatalmas-hangzatú, lágy-habzású, dörgő-tajtékzású, vad röhej-rózsákkal, rezesbanda-tromfokkal, nyers, mohó, buta, durva, édes, csillogó, röhögés-csimborasszókkal, parfümös selyemfoszlányokkal, aranyzuhatag harmónia-foszladékokkal együttes zenéjében, amelyben zengő kék ária-liliomok nőttek, mint föltoluló rózsakék vízpáfrányok, boldog kék tűz-szökőkutak, tüzijáték-pálmafák, zenéjében, amelyben búcsúzó buja csipkekancák topognak selyem-kopogással, csipkeszörny-hajnalálmok sóhajtanak és poharat-szorító báró-markok lángolnak szőrösen és trampli valcer-pörgésben hal meg a bika-múlt álomkirálya, zenéjében Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Lágy szivárványló könnyekkel, vad rózsavízeséssel porlasztotta be édes édene poklát, vad pokla édenét. Azt, ami nekünk átok volt, jaj és reménytelenség. Azt, ami nekünk volt: a gyötrelem-jaj! ami a Mámor Alkonya nekik, a Végzet Gyötrelme nekünk. Nekik ami a Mámor Rózsafája, a Rózsarothadás Bűze nekünk. Nekik aki arccal a Rózsa-asszony, fordítva hátat: Kukacok Hemzsegő Halálszobra nekünk. Boldog Bűn ami nekik, nekünk a Boldogtalanság Büntetése. Ami nekik Mámor, Jog, Szabadság, Ének: Megaláztatás, Jogtalanság, Rabság. Halálkoszorú nekünk! Mert az az ezüstruhás Rózsafiú, az az ezüstrózsát hozó Rózsalovag, az az ezüst Rózsakakas, kamasz-Rózsacsődör, csipkés és táncosléptű kis Báránybak jövőt nem hozott és nem vitt el jövőt. És nem hozott siratható múltat. Bartók Béla gyűlölte ezt a dögszagú Rózsa-Világot, múltunkat is, a Rózsakakasokat és Ochs-csődöröket, mert tudott gyűlölni rettenetesen. Szarvas-üvöltésű, vérsuhogású, csillagrobbanás-páfránytüzű zenéje a történelem ítélete is a Szimbiózis Rózsa-Múlton. Mert zenéje vérző éji üregeiben a futtában-ledöfött Petőfi Sándor jajgat és szakállcsillagos véres rózsa-szájában a jövő fekete halálvirága nő ki, a múlt átokfája növekszik. És ezek a fölsütött hajú, selyemcipellős polgár-apák, hivatalnokok, tollnokok, földesurak, katonatisztek, bárók, grófok, ezek a mi múltjaink is, akiknek parókája, mint selyemcsigákból ragasztott göndör sisak, púderes selyemcsiga-sisak, parfőmös, festett szőrtekercsekből, selyemgöndörítés selyemszirom-göngyölegekből ragasztott és szőtt púderes római harcos-sisak, ezek a fölsütött hajú tegnapok: Bartók Béla gyűlöletének jelene! Mert ezt gyűlölte a legjobban, ezt a piperkőc-elnyomást, ezt a valceres Ochs-trampliságot, ezeket a boldog, buta, selyemparókás, táncos-csipkeléptű földesúr-csődöröket, máslis-cipellőjű szép emberbikákat, Mozartot-hallgató édes selyem-kancácskákat! Mert ez is Bartók Béla volt! Ez a Gyűlölet. Gyűlölete az elnyomásnak, gyűlölete a rothadó-arcú és rothadék-szívű, dögbűz-párájú Rózsa-Tegnapnak. És az olyan jövőnek, amelynek virága dögvirág, hatalma Csontvázak Zörgő Mennyországa. Bartók Béla zenéje látomások és vérzések mindenség-foglalata. Zenéje a Tegnap gyűlölete, de a Múlt Tiszta Mámorának Gyönyörű Itatósa is! Olyan újat-virágzó ősanyag, amely magába fölitta a természeti és zenei múltak minden édes és éhes gyönyörét, olyan Élő Virág-Szövet, amelynek tenyésző boldog életében a múltak aranypáfrányai ragyognak. Mosolytalan, szigorú kristály-arca mélyeiben Bach, Beethoven, Liszt Ferenc árnyék-mosolya villódzik, mint vízörvény zöld fonadékában lobogó vizinövények fényes zöld levelei. Könnytelen, égő, óriás kristály-csillag szemében, az izzó, gyötrött kristályszívarc két ősmondatában: Akarat, Gyűlölet, Tisztaság, Konok Tudás, Fehér Gyötrelem, a Mindenség Legősibb Lángjai, a Természet és az Ember Nagy Temetői. Csillag-Temetők és Ember-Temetők. Mindenség-Lángok és Eredet-Tudások. Kezdetek és Bevégzések. Befejezések és Újra-Indulások. És látok könnyeket is kemény szemében. Kemény könnyeket is látok ásvány-erejű Ős-Tudás Szemében! Olvadt gyémánt-kérgesen elfolyva a pupilla titkos fekete korongján és az írisz arany-csipkepáfrányain. Úgy lángolnak ott a vércsipkés, aranypórusos gömbfelületen az elfolyó lassú könnyek, mint égő gyémánt-lepényrózsák. Mint elolvadt angyalok az Isten szemén. Mert az Ember kemény könnye ez a szemekben, az Emberé, aki tudja, milyen nehéz megváltani és fölemelni a világot. És milyen reménytelen. És tudja azt is, hogy nem lehet reménytelen. És ezért, hogy ott égnek kemény könnyei szemében. És könnyezik föloldhatatlan, végtelen Kemény Szeretetében!

Imák, apokrif mámorok^*

Dolgozószobámban négyszárnyú angyalok, sátánok, boszorkányok, táltoslovak, csontvázak és zöld halottak nyüzsögtek mostanában. Vállamra húlltak borzongó toll-özönükkel, szívembe szúrtak háromágú aranyszigony-tekintetükkel, a tortúra után mondtak világvarázsló vad meséket, töprengő homlokomon kopogtak sárga csont-ujjakkal, arcomhoz dörzsölték virágbársony csődörfejüket. Új verset írtam, hónapokig fogalmazódó hosszú éneket a megmaradni-akarásról, a lét szeretetéről, hitemről: a halottak királyáról: IV. Béláról. Könyv-versem írása közben, a harmadik harmad hajnali lángjaiban jött a hívás: mennék el meghallgatni néhány magnetofontekercset, hallani valamit, a magnetofon-szalagokról fölzengő csodát, valamit, ami a csoda, mert maga a hulló, kúsza, tétova, aranyszárnyú és vérző szépség, a kegyelem, a szegények, a földet-bolygatók, a földből létet-kivarázsolók, a romlandó húsukkal majd-a földbe-búvók kegyelme. Sokan voltunk a hallgatók: nyelvészek, néprajzi kutatók, irodalomtörténészek, költők, fordítók, a népművészet ihletettjei, s aligha túlzok, ha mondom, amit hallottunk, az valóban a vérző, aranyló, ősfán-virágzó, csoda-fában aranylángokkal csipkésedő, véres, csillagos csoda volt, s ha szánkat be nem tapasztja átlátszó kezével a tapintat, kilobbantak volna belőle „Kazinczy sikolyai”. Mert a magnetofonszalagokról ami fölhangzott, ami hömpölyögve, bukdácsolva, csipkésedve és kő-kötegekkel indásodva áradt: öreg parasztasszonyok sóhajos, elcsukló, nyögdécselve szájukból-kigöngyölgő, selypes, feketén bugyborékoló és vérbuborékokkal-fúvódó, vércsöppekkel loccsanó, vaskesztyűkkel csapdosó, aranyláncokkal csörgő, száraz vén tölgyfákként nyikorgó, angyalszárnyakkal megsuhogó, mely madárhangon, könnyű varázslat-hangon bugyborékoló, sokszor a tüdőbe visszanyelt, elharapott szó-végű imája volt, öreg parasztasszonyoké, akik csak a földet ismerték, a szoptatást és a halált, a szülést, a munkát és temetőket, s valaha a szerelmet, a szent kegyetlent. Öreg parasztasszonyoké, akik nem féltek a vértől, a szülés, a sebzés és az ölés vérétől, s akik több halált láttak, mint a katonák, akik úgy mosdatták le, s öltöztették föl a meztelen halottakat, oly egyszerűen, gyakorlottan, olyan szeretettel, mint hajdan a csecsemőket, mert tudták: halállal-romlandó húsunk is a miénk, halandóságunk sorsunk tiszta része. Ó ezek a fekete idő-csomóvá aszalódott kicsi öregasszonyok! Most is látom: nagyanyám koporsója körűl ahogy űltek, kis mohos réklikben, foszlott fekete bársonycipőkben, csupa-mirigy, csupa-lencse, csupa kék csomó arccal, mint gyászkendős, szőrös törpe hártya-kérdőjelek, fekete csont-kérdőjelek, ahogy űltek a halálban egyszerűen és kíméletlenűl, tisztán és a szép halálra várva és imádkoztak és énekeltek, fehér cérnácska-csipketorony hangon, horgolták végtelen imájukat és éneküket, míg a drága kis halott virágörvényben feküdt az óriás koporsóban, s csöpp arca, mint jádekő-szív, zöld szív-alakú csillag világított a gyászkendő csipke-keretében, s volt zöld légyzúgás, piros gyertyaláng-ropogás, fogatlan mirigycsengő-motyogás a zöld kápolna-csöndben. Öreg parasztasszonyok imáit hallottuk, akik nem félték a halált, mert mindíg együtt éltek a halállal, mint a természet maga, de félték az elvarázsolást, bűbájolást, a mirigyeket, torokgyíkot, eleven rothadást, férget, kelést, a fekete bajt, a fulladást, boszorkány-átkot, sátán-bűvöletet, a bűnt, bujakórt, hektikát, lidércet, a titkos rossz erőket, vihart, szelet, varangyot, mennykövet, búrjánzó csillagot, tékozló üstököst, az ördög-fejedelem föld alól kilobbanó piros sóhaját. Halált-váró ágyba tapadt, vakon tántorgó, tévetegen tipegő görbe gyászangyalként ücsörgő kis hártya-Máriák, csont-Erzsébetek, mirigy-Terézek, bütykös gyökérszobor-Katalinok titkos imáit hallgattuk ott merengve, öreg parasztasszonyok rejtelmes titkos imáit, amit mondtak századokon át paptalanúl, reggel, este, csillag-jövésekor, csillagapadáskor, haldoklók izzadtság-fényes fejénél, haldoklók lucskos haját figyelve, halottak erjedő kőcsepp-szíve mellett űlve, munkába-menet, munka-ebédidőben, betegek mirigy-lobos, gennyel-lángoló torkára téve töredezett-körmű rózsakőgyökér-ujjukat, csecsemők gennycsipás szempillacsillagára ejtve fekete föld-varratos ujjuk bögyét, mint apró lüktető sárga koponyát. Amit mondtak a papok tudta nélkűl, nem papoktól, nihil obstat imakönyvekből tanúlva, de anyjuktól, nagyanyjuktól, dédanyjuktól, jelzés-nélküli ponyvákból olvasván, hallván és tanulván s amit mondtak talán szelídebb, vagy istenesebb férfiak is, levestől és pipanyáltól kifakúlt bajszuk rostkévéibe motyogva. Imák, apokrif mámorok áradtak, lüktettek, csobogtak aranyban, vérben és könnyben a gépi hangszalagokról, imák, titkos kegyelmek, könyörgések és mámorok. Jézusos bűvölök és bájolók, imák, amik néha az elmondó-asszonyok szájából kiágazva egyre följebb ágaskodtak gótikus hangcsipkéikkel, mint a kakaskukorékolás, vagy belealvadtak a ködös dünnyögésbe, mint a haldoklók halál-sóhaja. Imák, mindíg-ugyanazok és mégis mindíg-mások, a népköltészet aranyhálóját hordozva húsukban, az ősköltészet aranyláncaival áttekert szárnyakkal, a népköltészet fényes, nem-foszlékony ütemeit, ritmusait, gyémántkapcsait viselve testük szerkezetében és szövetében, aranylángokkal benőve és befolyva, sámánszavak, sámándobok forró habzását és száraz kopogását, sámán-csöngettyűk aranyszáraz cirpelését lüktetve megfeszített szívükből és Mária-palástjukról. Hihetjük talán, hogy a magyar kora-középkor, a kódex-kor, a keresztesháborúk kora, az első klastromok kora, vagy még-kezdetibb idők: ez ima-sarjadások földje! S azóta búrjánzik, ágazik, virágzik, indázik az ima, mint szívben a titkos szerelem, mint magányunkban a rejtett megváltás, mint mindíg-megpróbált hitünkben a búvó segítség, mint a létünk-köré kövesedő bánatban a hozzáfordulás lehetősége és bizalma, ez a Krisztus-vérével telecsöppent és arany-lángokkal megpikkelyesedett imalánc, a földdel-bajlódók, a földnek-hagyottak titkos fohásza, népköltészetté átaranyló rejtett ígérete. És én, amit mondanék most, annyi csak: íme, hatalmas kincs birtokába jutottunk most, ezek a legtisztább népköltészetté vedlett imák nemcsak történeti múltunk, de költészetmúltunk a nép szívéből kitemetődött lángoló aranyleletei, erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké. Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem beszélt nyelvének gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő-szívemben ámúldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban.

Hódolat a zenének^*

Költő vagyok; s ez az egyszerű, s a Létezés akaratában oly sokszor fölöslegesnek tetsző tény: nemcsak napjaim múlása, életem történésének és történetének folytonossága, örökös izgatottsága, kegyetlen lángja, aranypiros öldöklő parázs-tornya szívemnek és szívem kevélytelen hatalmának, nemcsak teremtést-akaró életem gyásza, szégyene, ritka öröme, a megvalósúltság ritka és boldog önmagamra-ismerése, ez a tény nemcsak a költői teremtés állandó írtózata, a teremtést-akaró költői kedély, a teremtésre vágyó égő és oly sokszor megszégyenülő költői akarat írtózatos és gyönyörű mindennapisága, de ez az egyszerű és mégis alíg-elviselhető tény: létem állandósága, létezésem anyaga, szívverése, magzatburka, virágzása és halála! Ezért, hogy nekem a zene (akárcsak a festészet, a szobrászat, a színház, vagy a teremtő építészet) nem gyönyörűség, vagy bánat, nem mámor, vagy megaláztatás, nem az öröm arany-habzása, vagy a gyász redőtlen vastag koromzuhataga, nem a merengés tiszta virágméze, vagy az ember-idő esti harmata, hajnali kristályos páracsöppje eszméletemen, vagy szívemen, nem vígasz, nekem-vígasz, értem-vígasz, vagy helyettem-vígasztalanság, de a zene nekem testvér-azonosság, testvér-akarat a teremtésben, teremtő testvér-ugyanaz, gyönyörű és szenvedő testvériség a művészi akaratban, a kimondás, a megnevezés, a Dolgok lényének, lényegének, rejtelmének és titka tisztaságának kimondására és fölmutatására; tiszta és szenvedő akarat a teremtő testvériségben. Így hát nem is élvezet, de résztvevés mintahogy a művészet (költőnek különösen) nem is lehet a Művészi Megteremtettségben fürdőző élvezet (ha a gyász gyötrelmének és gyámoltalanságának élvezete is), de izgatott és habzó és állandó és szívünket is fölégetni-kész rettentő-szép résztvevés a Teremtő Más Teremtő Akaratában. Kemény föloldozódás és rettegő, de akaratos, vele és benne-égni tudó föloldódás a Testvér-teremtésben! Falun születtem és nagyon szegénynek. Ott is nőttem föl (igaz: vonattal bejárva Budapestre: középiskolába) tizennyolc éves koromig. Kőszínházat, operaházat, hangversenytermeket nem ismertem; rádiónk is ha volt: kis kezdetleges kristály-detektoros készülék (lehet, hogy én csináltam), s később egy öreg cifra, gótikus templom-külsejű, barna vászon-arcú barna szerkezet-készülék, ami még a budapesti adóállomást is alíg fogta és ha közvetítette: hát nagyon recsegve, foszforeszkálva szinte szégyenében: nemhogy a világ és a század, a múltak valódi zenéjét, a Lét-Zene Üzenetét. Falun születtem 1928-ban, s nőttem kölyökből kamaszodván az 1930-as években, oly időben, oly korban (pedig szülőfalum csak húsz kilométerre van Budapesttől!), amikor bivalyos és négyökrös szekerek szórták a szalmát a térdig-por országúton, s szombat délután sárga szarvasbőr-comb-belsejű nadrágban, karcsú barna lovakon kilovagoltak az uraságok, a rózsacsipkeharangba-bújtatott kisasszonyok, a velem-korú fiúk, fényes hintókon poroztak végig a jegenyés Fő-utcán, s rá-rápöccintettek, „játékos” ostorukkal a lányok máslis copfjára, a szegények fekete kalapjára. Az én falumban a népzene halott volt. Az én falumban halott volt a népdal. Még csak ravatalon se feküdt; de enyészve volt a földben, csontváza-se-tudtam-merre-lehet! Ott fúvós zene járta búcsúkban, lakodalmakban, temetéseken, Húsvétkor, Úrnapján, Karácsonykor, a Nemzet ünnepein és a háború alatt; fúvós zene, sramli, s az alsó-vég kocsmájában cigányzene, ha bál volt. Ó, ne higgyék, hogy nem szeretem én ezeket a zenéket, hisz nagyon hazudnék, ha ezt mondanám, hiszen gyermekkorom és kamaszkorom víg vígalma, véres és részeg végzete is volt e zene-hármasság! Apám rothadt tüdeje és rothadni-kész szíve, szorongó kamaszkorom boldog bánata. De hát az én falumban a népdal halott volt. Mert halott volt szülő-népem önismerete. Vagy csak tetszhalott talán? És micsoda döbbent döbbenet, létem teljes meghódítása volt a teljes népköltészettel, a végzetes-tiszta, virág-irgalmú és halál-szárnyütésű, Föld-Anya bánatú, vadrózsa-léptű népdallal, népballadával való: szívemet boldog máglyára ítélő szent találkozásom! Szóljak hát Török Erzsivel e szent ítélet-találkozásról, az Ő telt, tiszta, kristály-dicsőségű asszonyi hangján, amelynek egyszerűsége, mint a jázminok, vadrózsák tiszta édessége és boldog lángja, szóljak hát Vele önmagamról önmagunknak! Létemben a zenei megismerés: önmagam megismerése volt! Létemben a zene nem önismeretre-vágyódásom és a Létet-megismerni-vágyódásom, dühödt és örvénylő ismeret-akaratom temetője, de a zenében élet-hitem és Lét-hódolatom mindensége virágzik. Nekem a Zenében, akárcsak a Költészetben nincsenek (hogy éljek az itt „csúnya” szóval) kedvenceim! Mert a Művészetben (és így a Költészetben és a Zenében is) a Teremtő Akarat Állandósága és folyamatos Megújulása Virágzik. És a Teremtő Akaratban nincsenek és nem is lehetnek kizárólagosságok. A kizárólagosság a Teremtés-Hit gátoltsága, az áradó teremtés-folyamat vasfüggönye. Népek ős-zenéje, népek ős-dalai éppúgy teremtő részei embervoltom akaratának, mint a középkori himnuszok, mint a gregorián énekek, vagy Palestrina, Pergolesi, Monteverdi, Schütz, Vivaldi, vagy az édes Couperin, vagy Bach, a mindenségre-fölszentelő, vagy Händel, az istenség-óriás, vagy a csoda-csoda-csoda-szavú Mozart; létem állandósága a teljességre-intő lángelme-csillag Beethoven éppúgy, mint Verdi, de megigézte teremtésre-vágyó agyamat Mahler is, vagy Bruckner, Franck, ígézetes nagy himnuszaival Muszorgszkij és Puccini is, Stravinszkij, Ravel és Honegger, Anton Webern, Alban Berg éppúgy, mint Boulez; a konok, tiszta, kemény Schönberg, szólva nem is Bartók Béláról, a gyémánt-szívűről, a kristály-arcúról. És a többiről: Schumannról, Schubertről, Chopinről. És a többiről: a meg-nem-nevezettekről. Miféle választással mondhatok hát: igent e mindenség-egészből, törékeny ember-kezemmel mit markolhatok ki a lángoló mindenség-egészből, hogy fölmutassam bennük-magamat? Szóljon hát Rácz Aladár édes cimbalom-szava, mondva a gyöngéd és gyöngédségében félelmetes Couperint az ő tücsök-színű kezével. És szóljon az 1950-es évek három lángelméje: Dylan Thomas, Marilyn Monroe és Kathleen Ferrier közűl a második asszony: Kathleen Ferrier, akinek áradó, hatalmas, mély ének-szava, mint az óriás szikla-csúcsok és szakadék-falak közé szorúlt Isten szív lüktet és ver és dobog és visszhangzik a lét üregeiben piros óriás szívverése, szóljon Ő, akinek istenség-boldog énekét oly sokszor hallgattuk a beteg-béna drága Ferenczy Bénivel, mondja hát az Asszony-Teljesség Gluck-ot, mint egyik époszomban! És szóljon Johann Sebastian Bach: a szívem buja tenyészetét benövő Végtelenség-tenyészet-Óriás: Máté passiójával, aki a teremtés teljességére, a szenvedés teljességére és a boldogság teljességére bíztat és tanít, és megtisztít abban, hogy sorsunk nem marad megváltatlanúl! És szóljon Händel, a beláthatatlan-mámorú, aki Dante mellett legnagyobb példám és igézetem volt a művészi teremtésben, aki azt mondja minden zene-szavával: tedd a Teljességet, nem akarhatsz kevesebbet te sem, akarnod kevesebbet nem szabad neked sem, mert az ember csak a teremtés teljességében valósíthatja meg küldetés-önmagát, bizalmát abban, hogy nem maradhat magára a Teremtésben az Emberiség. Beszéljen Teremtés-himnuszával Ő, a Talán Lét-Teljességű Örök Virágzás. És mondja Mozart, akinek szavára csak sírni tudok, mint Petőfi Sándor vers-szavára, mondja az Ő szent és halálos Requiem-jét, mondja Mozart az Ave verum Corpust, hogy áldassék hite és halála a testben, csillagban, életben, halálban, a talán-sohase-föltámadásban! És most egy percnyi tiszta csönd! Azután halljuk Menuhin harmat-lángú és kék tűkristály-törékeny hegedűszavát: akiből Beethoven Hegedűversenyének kádenciája sírván kihamvad, mintha egy szupernóva, mintha egy óriáscsillag óriás kristálykévékkel és aranycsóva-kalász-végtelenséggel a zord és árva űrben kilángol, és végzethalálába hamvad. Mert esendő életemnek, életem egyik legzordabb szakaszának vígasza volt ez a Zene! És mert szenvedünk és szenvedtetünk, halljuk még Richard Strauss Rózsalovagjának nagy keringőjét, a halálba borospoharat-markolva táncoló, röhejes, röhögő, Halál-Úr, Ezüst-Gyász, Pléhgyászlobogó-Vígasztalanság báró Ochsét, mert szenvedünk és szenvedtetünk népek, nemzetek, hatalmak, elnyomók, és elnyomottak, halljuk a végzet-valcert, a rózsaszökőkút-mámort, részeg, mámoros, ordináré, csipke-dühödt rózsaörvényét azoknak, akik búcsút vettek nekik valami Édes Rózsa-Múlttól, attól ami volt nekik Rózsa-Mámor, Rózsa-Édesség, Rothadás Rózsa-Csoda, de nekünk ami volt, az ő rothadás rózsa-nosztalgiájuk, az ő részeg rózsatáncuk: elnyomás, halál, kizsákmányolás, szabadság-reményünk és szabadság-hitünk fojtása vérbe, gyalázatba, irtózatba, reménytelenségbe, önmagunk tébolyúlt elveszítésébe! És mert megállíthatatlan a szenvedés, mert elmondhatatlan a magány, mert kiordíthatatlan szívünk békességre-vágya, létünk tisztaságra-vágya, mert le akarjuk rombolni a Gőgöt, Önhittséget, Önáltatást, Vagyonok-tébolyát, Reménytelenségét, hallgassuk a talán legmagányosabban szenvedő és óriás-újító zord lángjait, a Mózes és Áronból Schönberg jajjait és átkait! És hallgassuk Stockhausen ember-gyalázatunkat megismertető, ember-önmagunkat megszégyenítő ember-szenvedés végtelenségét, mintegy a Bűn vérző homorulataiban, a Megaláztatás izzó kemence-szégyenében égő árva gyermekkórus-éneket, a Gesang der Jünglinge égő gyermek-tisztaságát, azt az égő és tűzhalálra-ítélt tiszta gyermekséget, amelyet sokszor úgy gyűlölt, amelyet úgy gyűlöl Századunk, ez a nemcsak teremtő, de oly sokszor tékozló és öldöklő, a Gyermekdalokat gyűlölő század, hallgassuk az égő gyermek-ifjak énekét és sírjunk szégyenünkben, mert ölni akar és ölet még mindíg a Rosszabb Emberiség, hallgassuk hát e jajgatás-negatívitást, hogy érezvén bűneinket: jobbak legyünk általa, vagy törjünk üveg-porrá ez üvegcsöngettyűk sokasága égő virágzásában és olvadásában. És végezetűl, hadd mutassam meg Benne tiszta végzetemet, teremtő szívemet és nem-gyáva arcomat, Benne, Bartók Bélában, századunk legzordabb, legörvénylőbb, legkristályosabb, a Létezés Titkait mindenkinél jobban tudó zenei lángelméjében, hadd zárjam le vallomásomat Vele, Bartók Bélával, aki a Lét minden titkát, homályát, moccanását, virágzását és halálát tudta, Vele, aki múlhatatlan hatással volt költészetemre, ember-hitemre és költészet-akaratomra, Vele, aki sok belső homály, önpusztítás, elveszettség és szenvedés után megtanított az átváltozásra, megtanított arra, hogyha mennünk rendeltetett: hát mennünk kell, válva szarvasokká, válva szabad szarvasokká, a Lét, a Világegyetem, az Emberszív, a Megváltás-hit Tiszta Rengetegében, Boldog Vadonában, Mindenség-aggancsú, Csillag-lángot, Arany-lángírást hordozó szarvassá alakulván a szent Átváltozásban, aki megtanított arra, mert hiszen tudnunk kell, aki megtanított a Cantata Profanában (s ez létünk lényege!), hogy nem ihatunk másból, csak tiszta forrásból. Hogy nem ihatok másból: csak tiszta forrásból!

Előadás, zenével, a Magyar Rádióban.

A halandóság törékeny arcai^*

Ime: a Halandóság Törékeny Arcai! A halandóság törékeny üvegarcai. Üveg-létek: akik már összetörtek a Halál vasgolyókból-fűzött, fénylő, halállal-csiszolt ujjai között, akik már összetörtek üveg-cserepekké és csont-cserepekké a földben, s akik majd összetörünk a Halál vas-jelek ujjai között, s a földben, akik majd végűl összetörnek, akik végülis eltörünk nem-lét cserepekké, elhabzunk üveg-foszladékká: a rendeltetett törvény szerint! Mintha komor lennék, de csak a Csönd beszél szívemből fehér és véres és pontos szavakkal, a megértő tiszta csönd, az átoktalan és káromlástalan: hogy így van, hogy így a teljes törvény, hogy így jó, ha másképp már nem lehet, ha másképp lehetetlen! Mert: íme, a Maradandóság Törhetetlen Arcai! Arcok, fejek, töprengésbe, gyászba, mosolyba, tétovaságba és kérdőjelek ránc-kacs-rengetege, kréta-vagdaltsága redő-hömpölyegébe burkolt koponyák, dacok, hitek, hiszékenységek, győzelmek, félelmek, gyávaságok, árvaságok, magányok, szégyenek, elhagyottságok és teremtő áldott lobogások, halálon-győztes merengő lángolások, szent tisztasággá kopárodott fehér bizalmatlanságok, temető-szemű, gyászörvény mosolyú, piros csődör-villogású és Krisztus halotti-leple mosolygású arcok, szemek és fejek: emlékezetünk és jelenünk véres szív-ütései, jelenünk és emlékezetünk törékeny teljessége. A tegnap, a ma, a holnap és talán az oly nehezen hitt és oly szegényesen és szorongva hitt jövő-idő eleven szobor-fejei, élő szobor-arcai, az arcok, a fejek, a halandóságukban is múlhatatlanok, a múlandóságukban is maradandóak! Arcok és fejek fénykép-másai, barátaim és nem-barátaim, szellemet-őrző, vagy szellem-múltú testek, ember-testek, elbomlottak már és még a Lét-idő eleven Tereit járók és bejárók, hiszékeny, tűnődő és vallani-akaró, sorsot-kiénekelni-tudó, vagy dacot-hallgató, a csönd köveiből megmaradást hirdető tornyot építő embertársaim fénykép-győzelme az Időn, fénykép-fejek és fénykép-arcok: akik merengve, halálosan, bizalmatlanúl, vagy mosolyogva visszanéztek e falakról, vagdalkozó szívünkre és álmodó hitelünkre, akik a szívünkben, szívünk körött és szívünk mögött csipkésedő, lángoló és növényi daccal, kristály-végzettel teljesedő Időre néztek és a Volt Ember-Időre visszanéztek: teremtő akaratotokkal hittétek és hiszitek, a teremtés hiszékenységével tudjátok, hogy az ember nem maradhat magára! Ezt mondjátok esendő, vagy végztetes műveitekkel és mondjátok ezt a csöndre kopírozva most a csönd tél-eleji pontos mosolyában. Fénykép-arcok, fénykép-fejek! Jaj, barátaim és nem-barátaim, de társaim a Történelemben, az előttem-valóban és a most történelem dolog-özönében, költő-múltam és költő-jelenem történelmének gyémánt-kürtjei, vagy föld-kürtjei, kő-vígaszai, vagy virág-csöndjei, magam is köztetek: hát voltatok-e, hát vagyunk-e még? Hát tudunk-e lenni még, hát voltunk-e, hát vagytok-e, hát leszünk-e majd: múltán puha tajték-oszló ember-időnknek és teremtés-időnknek, halandó embertársaim, kérdezem, gyermeteg halandó én is, vagy csak így maradunk meg, e képekre-lopva, e képekre szeretve: egy szelíd-mosolyú és nagyon-okosan-figyelő Asszony fénykép-bizalmában, fénykép-áhítatában és fénykép-kegyelmében? Te, kréta-földgömb biztonságú Veres Péter; az árva Istennel kacéran szembe-mosolygó Tamási Áron; Füst Milán: akinek az ingerült Ördög húzta, szőrös hüvelykujj-kampóját szája szélébe akasztva, holdsarló-vicsorgássá Náhum-mosolyát; te kristály-csipke-kötésű boldog-vígasztalan Szelíd Óriáskérdőjel: Tersánszky Józsi Jenő; önmagad gyötrelemmé és bizalmatlansággá-kaszabolta Kodolányi János; halottan is kőműves szó-özönlés Szabó Pál; csipkelődő, hetyke és ámúlattal-kiáltozó zsenik-krónikása: Hatvany Lajos; gőgöske-dühödt fiú Kamondy László, hát hol vagytok, voltatok-e, hát vagytok-e még Idő-Űzöttek, a Halál Koporsó-Lován vágtatók, fehér köd-hallgatók, a Pegazus égő toll-lomb ősangyal szárny-hónalja izzadatlan tüzében melegedők! Földet-Fázók és Földet-Megismertek, ti, már Belülről-Lakók, a Föld-Belső Szerelem-Szégyenében Csontvázra-Olvadt Élet-Szerelmesek, Halál-Halandók. Ti Bajszosak és Pala-Legyező Arcúak, Hegyes Madár-Tekintetűek és Zománc-Csipke-Sólyom-Figyelők! És mi, akik teremtünk még: hittel, vagy megaláztatással, gyásszal, vagy örömmel: tudunk-e tenni és teremteni a Halál ellen valami emberi szép jövőt? Tudjuk-e megvalósítani teljessé ember-önmagunkat, végül-is az ember örömére? Hogy jobb legyen. Mert az ember a jóra teremtődött, és a szép halálra, nem a Rossz Halál gyászára és a vak sors esendőségeire. Tudunk-e mi akár egy fénylő, lángoló cserépdarabkát letörni a Valóságból: hogy rámutassunk: ő ilyen! A Lét ilyen: darabka égő cserepében. Tudjuk-e élő ujjhegyünkkel megérinteni, vagy megütni a Valóság Rettentő Égő Szívét, a Valóság Érzékeny Szívét, hogy az visszalüktessen ujjunk, ujjhegyünk ütő mosolyára: és kivirágozván azt mondja léte ütésével: igen, én vagyok az! Én! Mert ez a kötelességünk. És ez az Ő kötelessége is, Molnár Edité, a fényképész-asszonyé, aki nagyon tudatos érzékenységgel figyeli a teremtő ember és a temető ember múlandó és halandó arcát, arcunkat is, ahogy virágzik, föllángol, vagy elhal az Idő üveg-moccanataiban, mint az űrben a lángoló, vagy összesűrűsödő csillag-történések, az űr nem-üres tereiben, hogy a lényeg életének és történésének, a burkolat-mögöttinek rávetítődését az arc-burkolat kőzet-csöndjére, pala-pálmáira és palakő-páfrányaira, gyűrt, vagy vonalakkal összekaszabolt, csomós gipsz-csömörére: megfejtse, vagy megfejteni segítse a Lényeg Titkát, a nem-pillanat-virágút, a nem-elfoszló-émelyűt, de azt a Jelentést, amely a burkolat mögött ég virágozván, míg elporlad keservében. Halandó arcunk csönd-mélyének, mosoly-mélyének, töprengés-mélyének, halál-mélyének titkát keresi Molnár Edit figyelmes és okos szemével, figyelmes és okos képeiben: azt, amik vagyunk, azt, amik voltunk talán, lehettünk volna amik! Lehetőségeinket, győzelmünket, bukásunkat, veszteségünket, gyávaságunkat, gyászunkat, vagy halálunkat és hitünk hitelét keresi Molnár Edit, hogy megőrízzen a lepkeszárny arany-mohájánál könnyebben elfoszló ember-lényünkből valamit. Ő, akinek műve: a megőrzés művészete. Valamit, amit nem tudtunk, nem mertünk, nem akartunk kimondani! Amit letagadtunk, vagy eltagadtunk, vagy ami talán kimondani tiltva volt nekünk. Mert féltünk önmagunktól.

A föltámadt magyar középkor^*

Sorsomban meggyötört szívvel és művészi, történelmi hitemben és akaratomban tiszta áldottsággal köszöntöm barátomat, Móser Zoltánt, e kíváló tehetségű fiatal férfit, akinek volt bátorsága és ereje arra, hogy képekben újra-teremtse, vagy újrateremteni akarja a kőben és hitben virágzó magyar középkort, a kőben és imában fölvirágzó korai magyar középkort, azokat a véres, harcos, építő, önmagunkat-megvalósító (és nemcsak önmagunkat megvalósítani képzelő), önmagunk pusztai tüzét, keleti fű-hömpölygését és rénszarvas-mámorát, lóáldozat-rejtelmeit európai lánggá, kő-lánggá, láng-hitté változtató századokat, azokat a teremtő, hazát, kultúrát, megmaradást teremtő századokat, azokat a vérrel és daccal népünk ajkáig fölhabzó századokat, azokat a kő-csúcsokkal, kő-bárányokkal, kő-keresztekkel és kő-megváltókkal átszőtt századokat, azokat a fönnmaradást-teremtő és önmagunkat a Jövőbe-kötő kegyetlenűl-szép és kegyelmesen-gyönyörű századokat, amelyek e Nép, Nemzet, Haza történelmének máig is a legszebb század-csillagai, gyémánt-tüzű, kristály-égésű csillag-századai! Az államalapítás, az Európává-formálódás, a Múltba-visszafordúlni-nem-hagyás, egy laza, sivatagokon, erdőkön, folyókon és hegyeken áthömpölygő, büszke és okos, sámán-dobokkal zaklatott szívű nép kő-jövőbe-fonásának, kőnél keményebb élet-hitté, megmaradás-akarattá faragásának, a Jövő-Időbe tornyosodásának századai voltanak (ahogy Kölcsey Ferenc mondaná) e századok, a máig-is-büszkeségünk, a máig-is-örömünk századai! És jaj, mi maradt e kőfilozófiába és kőhitbe, kőnél szikárabb és tartósabb csodálatos vágyba sűrűsödött gyakorlatból és akaratból? Mi maradt féktelenűl és tajtékos lázzal teremtő, államkezdő és állam-irgalmat, önálló kötött Magyarországot, európai Magyarországot akaró kezdeti századainkból? Abból, ami épűlt: imában, hitben, erőben, kőben, hogy ez az ország-terület, ha így igaz (és hiszem, hogy nem lehetetlen!), mint egy kőből (és így imából) font háló, amelynek kötéspontjai a templomtornyok piramiséletű kő-ceruzahegyei, a templomtornyok kő-keresztjeinek egymást-szikráztató országos sokadalma. Mert mi maradt ez ország-megvalósító kő-akaratból, ez országot-teremtő kő-reményből, kő-hitéből a hús és vér és lélegzet-Jövőnek? A Volt-nak szomorú, átkozott, bemohosodott, omló, kő-forgácsokkal-foszló és kő-pórusokkal-virágzó és füvekkel, moha-sarjadékkal kiszőrösödött és szakállzó törmeléke csak, valami átkos és gyönyörű kő-iszonyat, kő-csonkok, kő-csontok, kő-csontvázak, kő-koponyák szálkás és íves, tört-bordázatú, bezúzott-agykoponya-falú, csonka karcsontú, megtört, vagy letört lábszárcsontú földből-kisarjadt maradéka csak, magányosan merengő kőcsillagküllős ablakrózsák, mint a Teremtő Isten világító köldöke, néhány Istencsodája-megmaradt hegytetői, vagy völgybeli ép-testű árva templom, mint kővé-meszesedett, dobogástalan tiszta emberszív, amelynek bejárható üregeiben, homályaiban, csönd-mértani-idomaiban, némaság-kristály-csiszolat tömbjeiben, meszes-szálkái, pórusos gerendái, bordás, hosszanti-hurkás oszlopai, pórusos ív-csúcsai, kőrózsa-köldökű ívbordacsúcstalálkozásai, penészes kőbuborékbelseje, mohos kőszálkaszivacsai között a Néma Múlt borong és ott gomolyog likacsos, pórusos kő-csésze aortájában, kő-serleg-aortájában az Elhamvadt Magyar Történelem! Népek és Királyok, Építők és Építtetők, Harcosok, Földművelők, Lovasok, Halászok, Papok, Hittérítők, Szerzetesek, Lázadók, Vezérek, Uralkodók, Asszonyok: imásak és énekesek, boszorkányosok és megégetésre-mégse-kegyetlenek, vízbe-fúlásra-mégse-átkozottak, vagy átkozhatók, Hercegek, Irástudók és Irástudatlanok árnyék-sokasága ámúldozik és hallgatván tűnődik sorsán az Időnek, e kőcsontváztörmelékek, a szikrázó, vagy szikrátalan űrbe ágaskodó Kő-Múltak födetlen és penészes csontjai között, földbe-szövötten, árnyékba-kötötten, levegőbe-horgoltan, kőből hínáros lobogással kifüstölögvén, s világít fehér gömb-csillagként egy-egy fostos, vérrel-foltos, zöld-ürülékkel-pettyes, maszatos, varangyos, vérrel-szeplős és véres tollpihével teleragadt tyúktojás a tetőtelen templomromok kőpadlózatából kibokrosodott, a kőlap-mozaikot buján és mindenségesen begyapjasító fűben. Mert mi maradt e Kő-Hitből, tiszta és káprázatosan tömör, okosan fönséges Akkori Lét-Bizonyosságból, a Hajnalcsillagként-világító Magyar Középkorból, Középkori Alakulás-Magyarországból, kezdeti középkorunk csodás-tiszta és csoda-erejű Akarat-Létéből? Hívő Lét-Akaratából? Az Életből és a Halálból? Az Egymásra-épűlt Időből? A kőbefaragott Hitből, Bizonyosságból és Reményből? A népi, a román-stílusú, a gótikus csipkézetű Kő-Fönnmaradásból, Kő-Dacból, a Szent Kő-Kötésből, lüktető, eleven országunk virágzó kőcsontváz-emberségéből, Szent István, Szent László, III. Béla, Könyves Kálmán, IV. Béla zseniális Országot-Tudásából és Nemzetet-Akarásából? Ebből a népért-hozott szent Kő-Áldozatból? Csak tört, összezúzódott, összezúzott, szétkalapált, fölégetett, berombolt és lerombolt, beomlott és önmaga kő-csöndjébe, füves, penészes és mohás kő-dermedtsége szálkái, gödrei és üregei közé húllt kő, kő, kő, puszta, puszta kő, s valami Maradék Áldott Megmaradottsága! Bizonysága Hatalmas Teremtő Erőnknek, Hitünknek és Tudásunknak! Hogy nem voltunk és nem lehettünk kevesebbek, mint Európa nálunk-szerencsésebb népei, nemzetei, hazái, országai, történelmei! Mert mi maradt? Mi maradt: annyi dúlás, pusztítás, barbárság, megszállás, elnyomás, lerombolás, tűzvész és önpusztító barbár butaság után? Törpe korom-köpenyű, koromálarcú templom, körötte rothadott temetővel; tatár vasnyílhegy a kőben; bumfordi és balga Isten Báránya, hátából kinövő kereszttel, szétroncsolt kőből, fölötte törtszirmú kő-liliom, fara és feje fölött kőpikkely-testű és kőpáfrány-farkú, kő-madárfejű pogány páva-sárkány; fejnélküli, kőredős-ruhájú Szűz-Anya, ölében feje-letört kőránc-ingű kicsi Jézus; üregesre és kagyló-likacsosra, csigaház-göndörségűre összezúzott pofájú kő-oroszlánok, a Hatalom, az Erő kőjelképei; kőben és kőből a Jó a Rossz, a Túlvilág, a Transzcendencia; Isten (a fejnélküli Isten) fölnyújtott mutató-ujja és középső-ujja, kőből barbár szentséggel vaskosan kifaragva, ahogy a Mindenség Szívébe döfnek fölágazván a kőből: bizony az Úr Áldó Keze Ő: a kőből kinövő, önmaga szívébe mutatva; tört és csigolyás kőliliomoszlopok és ívek és kő-istenrózsák és szögletes homályos homorulatok és bennük csöndje az időnek, csöndje a kőnek, bennük és rajtuk és szívükben szorongása, dermedtsége és láza az időnek, csöndnek, történelemnek, pusztulásnak, pusztításnak és halálnak! Móser Zoltán hatalmas föladatot vállalt, mondhatom bátran: az önfeláldozás és tiszta öröm termékeny óriás-föladatát vállalta, amikor bejárván (mondhatnám: bezarándokolván) ez országot (s országunk hajdani részeit is) gyönyörű munkáival, példásan-hozzáértő szemével és példásan-hozzáértő szívével: ahogy lehetett és amiből lehetett, ez árva, roncsolt kőmaradékokból, kő-kupolákból, kő-buborékokból, kőkúpokból és kő-oszlopokból és a Mégis-Megmaradt Épségből már-nem-is-tetszhalottaiból föltámasztva, de Mindenség-Sírjából kiásva életre-varázsolta, életté-igézte azt a teremtő, tevékeny, tiszta, okos, zseniális magyar középkort, amelynek lét-hite és teremtő-akarata nem veszett ki esendő szívünkből, amelynek termő-tisztasága nem rohadt el (holt magzatként, mint beteg anyaméhben) a mi törékeny és oszlékony szívünkben, népünk törhetetlen és föl-sose-bomló szívében.

A fehér halál^*

Mert van sárga halál, piros halál, zöld halál, fekete halál, kék halál és ki tudja még hány halál van szívünkben és a világegyetemben, a Föld népei között és a létezők képzeletében, az emberiség hitében. Ki tudja, még hányfajta halál van, hányfajta rettenet, gyász, hányfajta sírás, siratás, sírás, siratás, elsiratás? Hányfajta gyászpompa, gyönyöre hányfajta a gyásznak, gyönyöre, félelme, romlása, reménye és hallgatása, fajtája hány a sírásnak, elsiratásnak, pompának, viaszos, márványos rettenetnek? Mert ez a halál, amit Moldován Domokos, ez a nép sorsára, népe-múltjára, emlékezetére és hagyományaira, maradék kincseire és az idő üvegrétegeibe temetett foszladék jajongására, bánatfosszíliáira oly érzékeny fiatalember mutat meg nekünk emlékező és föltámasztó gyönyörű kis filmjével: a fehér halál. A Fehér Halál. A halál fehér pompája, pompázatos és tömör fehér márvány-hallgatás, fehér vásznak súlyos és rengeteg omlása, fehér leplek, burkolatok, kendő-vásznak, főkötő-sisakok és homlok-pántok, fehér csipkék és beszövések, fehér csipke-áttörések és sejtes ráncolat-halmozások, fehér vászon-kúpok, vászon-háromszögek és vászon-hajtogatások lángja, villogása, szikrázata és homálya, mint fehér vászon-kápolnák, redős és márványos szobrai a hónak, jégcsipkék és jéglapok deres könnytelen halmazai. Mint gubbasztó nagy fehér madarak, virrasztó fehér kócsagok a halott körűl, a fehér ravatal körött, mint lobogó, nehéz márvány-ráncok, fehér márvány-redők, márvány-hajtogatások és márvány-leomlások csonka kúpjai, paraszti fehér márvány-Szűzmáriák, fehérmárvány paraszti Szűzmáriák a fehér burkolatok és leplek alatt nagy útra készülődő halott körűl, fehér paraszt-Szűzmáriák, a ráncosak, törtek, kis bőrszárnyacska kezűek, a májfoltosak, lencsések, a szűzi lesütött-szeműek, az egész-létükkel mosolygók, a följajgatók, a borosüvegből jó nagyokat húzók, a zöld borospalackot méltósággal körbe-adogatók, a borosüveg elzsírosodott száját tenyerük élével letörlők, a kopasz asztal kőrűl ülők, mint pusztai fehér sólymok egy kőlap körűl, a halottra rábukó, jajgatva nyögdécselő töpörödött, csupa ránc-kúszadék, ember-száradék kis ősmese-Szűzanya, a halott előtt, akinek fekete kalapja a fehér vászon-szemfödőtakarón, mint egy fekete káromkodás. Ez a film a Fehér Halált mutatja, mert hiszen a halál a végső kifehéredés, a teljes végső nagy fehérség, a vak fehér elcsöndesedés, a titkok fehér gyalázat-összege, a gyönyörűség fehér halál-hullása, a csönd fehér szobor-közönye, a tisztaság bánat-kővidéke, a kitisztulás fehér rettenet-mennyországa. Valami ősi jaj és ősi egyszerűség, valami ősi tisztaság és a kősivatagok halhatatlansága szól fehér halállal ebből a patyolat gyászból, gyolcs-zokogásból. Népünk ős-sírása ez a fehér halál, mindent elviselő fehér hallgatása, a halhatatlanság fehér ős-tüze, a végső fehér virágzás tisztasága, a kifehéredett csontok szárazsága, a kifehéredett csontok mindent-tudása. Így lenni halottnak és lenni így gyászolónak: egy nép hite a megmaradásban és a fönnmaradásban. Ez a hit: fehér ravatal a világfa tetején. Fehér anyák és gyászfehér lányok a világfa ágain. Nem a mítosz ágain ülnek ők fehérben, de a halhatatlanság fehér hitén, az éltető gyász fehér ködfáján, a mítoszi idő-fán, mint az élet, a jövendölés, a gyász fehér angyalai. Mit tudhatott ez a pusztai kicsi nép, mit tudhatott ez a nagy füves térségek, gubancos rengeteg erdők, rénszarvas-ősök hajdani népe, én kicsi vándornépem: mit tudhatott a sorsról és időről, hogy gyásza fehér lett, fehér virágzás, fehér kegyelem. Mit tudhatnak ezek a száraz, hallgatag, csönddel-eljegyzett-szívű emberek, akik fűzfavesszőből a koporsót fonják, a rothadás gyönyörű tokját, a csontváz hatalmas sárga kosarát, az óriás fehér fonadék-ládát, a halál fehér szekerét, amiben halottaink le a földbe mentek, húzatva láthatatlan nehéz gyászlovakkal, mit tudhattak a mocsarak, nádasok, lápok, folyópartok, rétségek szikkadt szegényei, az annyit bújdokolók és annyit üldözöttek: hogy a halált látták fehérnek, mint a pusztai hó, mint a kövek fehérsége? Mert tudtak a halandóság létet-újjászülő hatalmas erejéről, a halandóság élet-szülő fehér tüzéről, a halandóság végtelen élet-kegyelméről, a megmaradásról a halandóságban. És tudtak nemcsak kuporogni és sírni fehér gyászban, de vad élet-táncban újjászületni, mint a csillag, amikor az örökös szent gerjedett asszonyiság, a szent nősténytűz a halottra borúl, a halálra hull, életté gyúrván a létet-adó tiszta nemiséget, a halál fehér közönyéből az élet tüzes virágját fölnövesztve a hullámzó asszonyi láng boldog dühével, társkérő mámorával, termékenységet-váró, megtermékenyülést-áhító boldog, szilaj, szent szégyenével a halott férfi-ágyékból a teremtő életet kinöveszti, mert a szerelmes szent szilajság az élet forrása csak. Mert az Asszonyiság húz a Jövőbe minket. Az Örök Asszonyiság emeli a Jövőbe halandó szívünket. Az örök Asszonyiság a Jövő forrása, kapuja, végzete, földje. Az örök Asszonyiság a Megmaradás Halhatatlan Keresztfája. Az Asszonyiság a halandóság örök élő keresztfája. A föltámadás virágzó föld-keresztje. Mert halandó a Fehér Halál és halhatatlan a Piros Élet. Mert ez a törvény. Mert ezt tudta ez a nép. Jobban, mint Goethe Faustja tudta!

A készülődők és akarók láng-hite^*

Tihanyi Lajos: forradalmár volt, s a forradalmat mondta minden művében. A készülésről, a Készülődőkről beszélt mindíg: rajzban, képben, gyötrelmes és gyönyörű kezével. A magyar századelő és Európa nagy szellemi és gyakorlati forrongásának, dacainak és akaratának hívőit és harcait rajzolta, festette: gyűrten, szögletesen, ragyásan és csipkésen, szólva bennük és velük magáról is, az ő ugyanaz-hitéről, rajongó, lázadó és boldog szívét fonva a képben-kimondott arcok gyötrelmébe, szigorába és hitébe. Egy forradalomra-készülődő dacos haza szellemi térképét rajzolta jelenkora és a jövő eszmélkedésére ideges, gyötrött, hatalmas kezével, látva meg a hús, a koponyacsontok kelyhe, az arc-pajzs, a fej szögletességei, gyötrelem-gyűrődései, szenvedés-apadtságai, láng-horpadásai, temető-földje és öreg sírkereszt-szorongása mögött: a Készülődők léte közös lényegét: akarását annak az újnak, amely magzatilag érett volt már méhében az időnek, ott lebegett megszületésre várva a századelő forró magzatvízében, s tudott amely mégiscsak a Készülődők és Akarók hite és cselekvő vágya ellenére évtizedek múlva megszületni. Mert végűl is megszületett!

A gyönyörűség-láncolat^*

Századunkban, amely művészetében is annyi gyötrelemmel, önzéssel, gyűlölködéssel, ellentmondással és kizárólagosságot-követelő indulattal vemhes, századunkban, amely annyi művészi találékonysággal, izgatottsággal, újat-akarással, lényeget-kereső dühhel és átkozódó tagadással áldott, századunkban, amely annyi robbanó-anyagot, hitetlenséget, új-hitet-keresést, valóság-áhítatot, pontosság-akaratot, küzdelmet, önkimondási gyönyörűséget és önfeladó rajongást, forradalmat és vélt-forradalmat, tajtékzó önkívületet, kegyetlen tékozlást, a lét lényegét, az anyag akaratát és titkos mélyeit, a formák felületeit, sugárzását és gyámoltalan szépségét, a jelenségek, lények, létezők, alakzatok formáit, határfelület-életét és rejtelem-mélyeit tudni-akaró és kimondani-vágyó izgalmat hordoz áldott idő-terhében, szép és boldogtalan századunkban, amely annyi visszavágyódást, múltba-vágyódást, tisztaság-hitet és tisztaság-akaratot, virágrejtelem-egyszerűséget is hordoz méhe szent jelenében: mégis, mintha a tegnapot-tagadás dühe féktelen lángja özönlené el tajték-tengerével: legalábbis a művészetet. Én hiszek a mindíg-újban! Én hiszek a mindíg-többet-akarásban! Tudom és hiszem: csak előre-lépni lehet, vissza sohase, bűn nélkül, önmagunk, művészetünk, teremtő hitünk föladása, eladása, ostoba eltékozlása nélkűl. De előre-lépni csak hittel lehet, hatalmas nagy indulattal, sandán sohase kémlelve körűl, hogy lehet-e?, hogy szabad-e? De lépni előre csak úgy lehet, hogy adjuk vérünket érte, hogy belehalunk, ha már kell belehalni! És mondom éppen ezért: a művészetben újat-vágyó jelen: nem lehet lényegi tagadása a tegnapi, vagy tegnapelőtti újat-akaró múltnak. Nem kizárja, de föltételezi és kötelezi a jelenvaló művészet a tiszta szép tegnapit. Bartók Béla nem semlegesíti, de magyarázza, és megérteti, szükséglet-állandóságunkká akarja Bachot, Schönberg Mozartot, Webern, Berg, vagy Stockhausen Beethovent, vagy Gustav Mahlert. Picasso kívánja a Raffaellót, Hantai Simon Giottót, Klee, vagy Kandinszky Masacciót! Mert ez a szent, szép, okos és fontos folytonosság, a gyönyörűség-láncolat, a művészet örökös tudatos tenyészetének végtelen állandósága. E tudattal és hittel köszöntöm Bernáth Aurélt, a nagy mestert, költészet-kezdetem egyik mámorát és barátját.

Töprengés sorsán a világnak^*

Erő, töprengés, irgalom: világot-teremtő erő, az elesettek nagy irgalom-vágya, a világot-magukban-hurcolók, a mindenség-egyetemet nehéz és komor szívükön átcsurgatók, konok agyukon átzuhogtatók, verdeső és kopár életükön átömlesztők töprengése virágzik Szalay Lajos munkáiban, keménység, harc, pontosság, valami ősi, biblikus termékenység és lét-tudás, a Teremtés Könyveinek ereje, nyugalma, bizalma, hite és lángolása. Munkáival előbb, vele 1946 nyarán ismerkedtem meg egy Izabella-utcai bérház műterem-lakásában. Einsteint olvasta éppen, mikor beléptünk hozzá, s mutatta friss rajzait, Cervantes Don Quijote-jához készűlt illusztrációit. Már akkor is: micsoda bűvölet volt munkáiban! Milyen zseniális kéz, milyen zseniális rajztudás építette csipkékből, szálkákból, vonalakból, redőkből, ráncokból, szögletekből és gömbökből a papírra a világegyetemet: az emberit, a történelmit, az anyag-megvalósulás végtelen formáit! Azután több mint két évtizedig nem láttam, Amerikában élt (s él ma is), s csak hallottam nagy művéről, a Genezis-ről. Most, hogy Genezisét lapozgatom, s többszáz rajzát volt látni módom újra: méginkább elbűvöl művészetének nagysága, kozmikus teljessége és emberi drámája. Egy világteremtő ember, egy mindenséget-megvalósító nagy művész töpreng itt: sorsán a világnak, mint Michelangelo prófétái, egy magánya kristálytűivel keresztül-kasúl szőtt teremtő ember küzdelme ez a nagy művészet: az emberi reményért, az értelmes fönnmaradásért.

Az önismeret és sors-ismeret csillagai^*

Borsos Miklós szobor-fejei: remekművek! Remekművek: márványban, kőben, agyagban, bronzban. Mondhatom ezt így, ilyen szemérmetlen nyíltsággal és tisztasággal, mert e fejek: valóban azok: az anyagban-kimondás remekei! Mitől? A megformálás komoly és kemény tisztaságától, zárt, tömény egyszerűségétől, a teljes érzékenység: konok, mesteri ujjakkal, kemény kezekkel az anyagból kigyötört, a szikrázó fehér, vagy aranysárga puha anyagból kivésett hitelétől és mámorától? Ritka vállalkozás az övé, meggyötört, tépelődő, vívódó, kereső, nyugtalan és milliárd részletre fölboncolt korunkban. Amikor a Lét, mint holttest a boncasztalon: fölbontva, fölvágva, szétfűrészelve és kinyitva, s a szerv-együttes, a csak-együtt-lehetséges és dologra-érdemes egyetemes test darabjaiban és csomagjaiban, külön-külön a Múlandóság Asztalán. Amikor: szétszedtük tudásunkkal: az Időt és a Teret: s ott az aranyrugók, fogaskerekek, gyémánt-tengelyek: de tudjuk-e még, de tudjuk-e majd a Világegyetemet újra összeépíteni? És benne az Egyetemes Embert? Az Ember Lényegét! Borsos Miklós: hűségesen az Eredendőhöz, a Szobrászat Őslényegéhez és szép-hűtlenül a kor-divatokhoz: a Teremtő és Megvalósúlt Lényeget találja meg és mondja ki egy-egy fej-remekében. Illés Endrében a létet-átvilágító fehér keresést, Illyés Gyulában a megőrző dacot, Bartók Bélában a teremtő láng szigorúságát, a festett fehér márvány-asszony-félben: az élet termékeny, szíve felé mosolygó telt egyszerűségét, mint fehér madár márvány-énekét. És mind a többiekben: a Belső Legfontosabbat, hogy lángol szinte a fej, mindegyik, és lángjával múltunkba, jövőnkbe, hiteinkbe, bűneinkbe, szégyenünkbe és boldogtalan, vagy boldog élet-homályunk virágzó tenyészetébe világít. Az önismeret és a sors-ismeret bronz-csillagai és márvány-csillagai ezek a fejek: az érzékenység okos remekművei.

Az állandóság akarata, a múlandóság örökléte^*

A művészet amit akar: az állandóság. Megtalálni a törvényt, a kristály-pontokat, azokat az elemi összetevőket, amikre a Lét összege épűl. A Lét: jelenségeiben, dolgaiban és halmazaiban, csöndjében és virágzásában. A Lét jelenségeiben múlandó, törékeny és tűnékeny, állandóság-nélküli az elvirágzásban, virágzó köd-tolongás, eleven forró tajték-lüktetés. És mi az ami megmarad? És érdemes-e kimondásra és megfogalmazásra, ami megmarad? Vagy csak a változékonyság, a töredékesség, a foszladékosság, a síkok, tömbök, terek, üregek, belső homályok és ragyogások elvirágzását és csobogását az időben, vagy csak a valamit, ami a semmiből kiáll, s formát kap, arcot, kócot és hajat egy pillanatra, vagy csak a semmiből a halálba áttűnő jelenség-időket, jelenlét-pillanatokat kell egy pillanatra rögzítenünk, hogy merengésükkel, fintorukkal, habból-kiálló fölemelt eres kezükkel az elmúlásra intsenek? Schaár Erzsébet ezt mondja, ezt teszi mostani műveivel, a fehér és zöld és kék jelenség-részletekkel, amelyek kiállnak a dermedt fehér gomolyból, a habos szilárd, szivacsos tömbből, vagy ott állnak önmagukat nézve, raffia-hajjal az Elmúlás fehér tükrös kirakatában.

Belső tűzvészek dühe^*

Mámorítóan nagy művészet az övé: Szabó Vladimíré! Teremtő képzeletének és kezének rajzolni-tudása, mint a legnagyobb mestereké, Leonardóé, Dűreré! És mennyi szorongás, lemondás, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, belső tűzvészek dühe, önmarcangolás, a fordított tébolyodott, öntelt, Bruegheli, törpe, grafitszálka-csipke-buborékszőrgolyós, püffedt, torz, púpos, sátán-röhejű, torzan vigyorgó, önismeret-nélküli lét-valóság és ember-valóság leleplezése komorlik és lángol fekete zuhatag-örvény műveiben. És mennyi jóságra-vágy, vágy, hogy a világ jobb legyen, az ember jobb legyen, hogy a természet is jobb legyen! Mert ez az irgalmatlan jóság-vágy az ő művészetének csillagi lángja, szívéből szétágazó rács-hálózat-szövedéke! A jóságra vágyik ő és a tisztaságra, ezt mondja Szabó Vladimír minden rajz-szavával. Mert tudja: nélkülük inkább a halál!

Aki a teremtés szívére hajtja a fejét^*

Hantai Simon 1922-ben született, Bián. 1949 óta Franciaországban él. Nagy fölfedezője és bemutatója André Breton volt, 1953-ban. Hantai Simon korunk egyik legnagyobb festője. Azé a koré, amelyben élnünk rendeltetett, s amely nemcsak jelenét, de jövője idő-gömbjét is benövi lánggal, reménnyel, pusztulással és virágzással. Ez a lángelme, mert hiszen az, festő-lángelme, mint az emberlét legnagyobbjai: mindíg a Titkot keresi, gyötrődve, töprengve, szenvedve, jajtalanúl és magányosan. Könyvnyit tudnék írni sorsáról, gyötrelmeiről és műveiről. A művészetében kimutatkozó lét rejtelmeiről, homályáról és fényeiről, arról a gyűrtségeken növekedve táguló fényes repedésről, amelynek repedezettség-lángjaiba ha belenézünk: a Titkok Kapujáig látunk. Ha el nem vakúl szemünk, mint a napba-nézőnek. Együtt nőttünk Bián, testvéri mesterem volt Ő. S azóta is, ha két ország állampolgárai vagyunk is, a szívünk közt épűlt aranyhídon egymáshoz-ballagunk létünk minden pillanatában. Hantai Simon mindent ért és tud a lét valóságából. Mégis azt kérdezte tőlem egy levelében: „mi korunk valósága”? Hantai Simon mindíg a rejtelmek barna ködébe nyúl zseniális kezével, eszmélkedése titok-finom tapogató-csápjaival. Mintha habzó, őrjöngő, fortyogva forrongó tengervízbe nyúlna lehajolván, kezével. Belenyúl szívünkbe, erkölcsiségünkbe és a világegyetembe. Mit keres, mit kutat fáradhatatlan-magányosan, lángban, egyedűl, döbbenten és tisztán? A Lét Szívét talán, a Végtelenül Dobogó és Felületén Eresen Remegve Gyűrődő Bársonyos Tiszta Mindenség-Mozgatót, a Teremtés-Erő Lüktető Ősközpontját, hogy Forró Bizalmára hajthassa, egy pillanatra akár, megnyugodni: okos, tiszta, gyötrödő, boldogtalan, magányos szép fejét.

A titok hártyái közé ragadva^*

Valami elemi erő áramlik, árad, sugárzik Deim Pál műveiből: valami eredendő jóság, tisztaság és pontosság fénylik és ragyog föl munkáiból, valami az alíg megfogalmazható maradandóból és lényegből. Pedig ezek a képek (ha van értelme itt az oly esendő és formátlan műfaji meghatározásnak), mintha csak a valóság (vagy a valóság formáinak és alakzatainak), az Egyetemes Lét felületei, takaró-burkai, hámrétegei, határ-síkjai lennének! Mintha a Valóság és a Lét ábrái, vonalai, négyzetei és határozott horpadás-hullámai, vagy bemélyedés-amőbái, kidudorodás-hullám-alakzatai, a kihólyagosodás határozott és éles-vonalú buborék-szétfolyásai lennének, a sík tér, a kiegyenesített tér felső jelentései, a sík vallomásai. Dehát ezek mögött a síkká lapított felületek mögött: ott a görbe tér, az egyetemleges tér minden érzelmével, érzékenységével és dolgával: a dolgokkal, amiket a Lét formáinak és fájdalmainak mondunk, akárcsak az embert, a teremtőt, a tündöklőt, elfoszlót, megvalósítót, majd-elrohadót és hitében mégis örökkévalót. Mert e művekben, ha jól megcélozzuk szívünkkel lényegük és rejtelmük szívét: ott van az ember-által fölépített valóságos ház, a valóságos utca, az igazi ablak, a sors, az árnyék, a homály, a temető: de ott a titkokban sokszor magát elveszettnek hitt árva ember is, vagy az ember (az emberforma és emberlét) fehér ányéka, vagy fekete árny-alakja, mint a XVIII. század feketén derengő és merengő csipkés árny-képei. Ott a teremtő és temető ember Deim Pál művein, aki, mintha elbújna a dolog-felületek titkok-álarca mögött, mintegy a Titok Hártyái közé ragadva, hogy onnan lopakodjam elő, onnan dugja ki nap-csókra és csillag-lángolásra éhes tiszta ember-arcát: mert van, mert bátornak kell lennie ahhoz, hogy lenni legyen. Mert így akarja megvalósítani léte igazi küldetését és értelmét.

A jövendölés szövetei^*

Hajnal Gabriella művei, ezek a lángoló és komor, izzó csillag-beszédű és zöld-örvénylésű, fekete koponya-arcú és fehér-szemgödrű, messzi, űrbeli, titkos tüzekkel és a tenger kék könyörtelenségével és bánatával átszőtt és behömpölygött faliszőnyegek, szenvedés-szövődmények és dacos föloldozás-keresések, ezek a szenvedésből, gyötrelemből, emberi humánumból és konok megadásból szőtt képek, látomások és jövendölések, magányunk, reményünk, hitünk, sok gyalázatnak-kiszolgáltatottságunk jövendölés-szövetei és példázat-szövődményei, ezek a sors jeleivel és a végzet szavaival teleírt, szövés-írással behímzett létparancsok és szenvedés-parancsok: nemcsak az ember létnek-kiszolgáltatott magányát mondják, de mondják az egyedűlvaló, csillagok-sorsa-közé-szőtt ember hitét is a szenvedésben és az értelemben, mondják az ember létének értelem-parancsát, hiszen e végtelen, lángoló, füstölgő, üvöltöző, gomolygó, egymásban-gabalyodottság csillag-csomó-végtelenség-gubanc testvértelen embere, ha nem is élhet örökké, hiszen miért is élne örökké, nem élhet hiába! Ha már e virágzó zöld könnycseppre, ha már e megkristályosodott zöld őskönnycseppre, a Csönd Titkos Ős-szeméből kihullott könnycseppre, ha már e Földre született!

A jövő-árnyékú halhatatlan múlt^*

Mit őrzünk emlékeinkből? Minek az emlékezet? Miért az emlékezés? Miért a múlt? Minek a múlt? Tudjuk? Nem? Miért és minek környezetünkben és idő-múltunkban, agyunk tükörcserép-halmazatában, élő üveggolyó-sírdomb ganéjdombjában, izzó, lángoló, fényes tükör-cserép-kupacában a megőrzött emlékezet? Hát sohase rothad el: ami volt? Hát sohase enyészik köddé, pára-tiszta nem-volttá, ami volt valaha, hát sohase rothadnak el a halottak, az elmúltak, az emlékek, a testek, a szerelmek, mámorok, önvesztések, sikolyok és vallomások? A tárgyak, jelenségek, vágyak? Mint őskőzetben a páfrány negatív kőlécvonal-árnyékcsipkéje, pórusos kőbe kövesedett ősmadár-csontváz, ősdarázs buzogánybunkós kőpontos csáprúdja, a pórusos és pihés bütyök-csuklós: úgy él rothadatlanúl agyunk és vágyódásunk, reménytelenségünk, vagy dacos hitünk tükörcserép-óriásszivacsában: ami volt, tárgy, stílus, akarat, halál, elmúlás, lehetetlenség és minden, minden, minden. Hát nem tudunk felejteni? Miért vágyódunk oly sokszor a tegnap után? A halál után? Az után, ami volt és nem tudjuk, valaha lesz-e még? A tegnap, a múltak tárgyai, tárgyi környezete, lét-stílusa, dologi világa után. Mert önmagunkat szeretjük abban: az elmúlt virradatban, alkonyatban, romlásban és akaratban? Ez: emberségünk visszafelé-vágya minek? Hogy jobban értsük és szeressük a jelent és azt, ami majd jön? Ki tudja? Mert vissza-virágzik a múlt? Mert a múlt halhatatlan? Ez a halhatatlanság? Vagy árnyéka a jövőnek? Talán ezt kérdezi Fekete Tamás is: alakzat-nosztalgiáiban, bronz, pléh, bádog, vascsipke, doboz, rúd, esernyő-vágyaiban: a dolgokban, amik a tegnapot idézik, a rejtelmet ma már; vagy az akkori durván valóságos valódit, ami igaz se volt talán, talán a kiszolgáló hamisság. Ki tudja?

A teremtő rettenet^*

Az ősi kultúrák, nagy pusztai kultúrák, nagy füves térségek, féktelen sivatag-tájak kultúráinak rokona ez a nyers, eleven, tiszta, nemes művészet, Samu Géza darabos, darabosságában is lángoló szobrászata. Ahogy a végtelen puszták mélyeiből, fodros aranyláng sivatagok szívéből kinőtt a mítosz: kőben, égetett agyagban, fában, az isten-állatok, állat-istenek; szárnyas, emberfejű bikák, kőcsigafürt szakállal, kőcsipkefodorszalag szakállal, kőcsipkeszív-szakállal, kőgyűrűláng-szakállpajzzsal, az istenek, királyok, oroszlánok, kő-szárnyú lovak, kőcsipke-szárnyú csődörök, vastagon-erezett, kövér kő-eres fejjel, combokkal, nyakkal, ahogy az emberiség-kezdet mítikus ősalakjai: őstárgyai, agyag-istenkéi, idolai, csupa-tömb, csupa-buborék kő-ősanyái, csupa-lángtömb ősasszonyai kinőttek az ősemberiség ágyékából és szívéből, nemiségéből és rejtelem-tudatából, ahogy az ős-eszközök megteremtődtek az ember kezéből, a teremtő, rettegő, ős-szívében az idő végtelen virágbokrát növesztő ember akaratából: úgy alakítja, úgy formázza ez a fiatal szobrász a maga művészetének tárgyait, teknő-angyalait, vonópad-huszárait, vájt teknő-szárnyú ősi ökrös-taligáit, mítoszi tárgy-megjelenéseit, elemi lét-ismeretének tudásával, a paraszti kultúra, paraszti munkaeszközök hagyományaiból és részleteiből, az elemi anyagokból, a fából, a vasból, az agyagból, a gyúrható, gumi-képlékeny, szikkadó, égethető zárt tiszta anyagból: a földből, az agyag-földből, építi a mángorlófákból és cséphadarókból, dagasztóteknőkből, jármokból, vellákból, sulykolókból és búzalapátokból egységes, eredendő, nagyerejű tiszta látomássá, egyetlen gyönyörű bilincsbe verve ezzel: a foszló időt és a történelmet, jelenkorunkét és a történelem idő-végtelenébe olvadt teremtő ősi századokat.

Múlt és mindenség: spárgából, cérnából, vászonból^*

Rojtok, kötelek, cérnák, vásznak, zsákszövetek, rávarrások, ráhímzések, csipkegyűrűk, cérnacsipkecsillagok, színes fémkorongocskák, színes üvegbuborékok, cérnakacsok és szempillás spárga-csillagok, lobogó, lengő, csilingelő, rojtszálon lógatott bádogpénzecskékkel rezgő rojt-zászlók és rongybojt-medúzaszoknyák, Whitman, vagy Tagore zuhogó nehéz szakállaként lecsüngő spárga-mindenségek és rost-kötegek, üveghólyagos kötélszakállak, népművészeti ősmotívumok, ünnepi kantárfejek rézgombokkal és rézcsillagokkal kivert szíj-díszei, hámok kaktuszfarkú szalagjai, lányok hímzett virág-életű párta-szalagjai, akár a tulipántos koporsók, a tulipántokkal kívűl s belső egyiptomi szarkofág-üregükben kifestett színes koporsók, falvédők csipkeírása, csizmák, menték, mellények zsinór-páfránya és zsinór-csontváza, a századvégi regények nénikéinek, tántijainak és nagyanyáinak kötélkorong-gyűrű hajú, óriás cérnacsipkecsillagszemű, cérnacsipkehernyó-szemöldökű emlék-feje, máslis és gyöngyfűzéres vászon-arca: ez Szilvitzky Margit modern és ódon látomása, s a szőrök, rojtok, vásznak, lebenyek az anyag ősállapotaiként s a kimutatkozás ősnyomataiként élnek előttünk ezeken a falra-akasztható vásznakon, mennyezetről-lecsüngő szőr-zászlókon, rost-seprűkön, rojt-lobogókon. Csupa emlék ez a művészet, csupa szép nosztalgia és az anyag elemi állapotaiból font és varrt merengés.

A megismeréssel átvilágított létről^*

Amikor először léptem át a küszöböt, a kis újpesti lakás küszöbét, s szemem a fölmérő látás gyors lángolásával fölitta a megvalósúlt tevékeny csöndet, a képekkel mozaik-sejtelemmel derűsen benőtt és áhítatosan világító falakat, már tudtam, amit sejtve hittem eddig is, hogy egy önmagát-tudni akaró, önmagát és léte rejtett és derengve-remegő állapotait ismerni tudó, önmagát akarni-akaró ember, egy a harmóniáért harcolni-akaró, a csönd bánat-törvényeit és a csönd teremtéstörvényeit ismerő ember szelíd, tiszta műhelyébe léptem. Egy hiteles művész műhelye tiszta csöndjébe, ebben a kis hitekkel, álnok kis akarásokkal a művészi hitelt nem igénylő, látomás-reményekkel és teremtés-kedvvel csak játszadozó, sok utánzással, hetyke szélhámoskodással, felelőtlen tajték-köpködéssel, cifra szellemi maskarákban páváskodó butasággal önmagában-örvénylő korszakunkban, amikor oly olcsó, oly könnyen-megvásárolható, oly könnyedén-ellopható lett a látomás, az igazi, a valósághűség, az igazi, az ésszerű: lángtalan, a valóság-mögötti: hittelen, az anyag féktelen és boldog virágzása, mert ismerni nem-tudják, magányos, s az anyagot-átható erő, vagy akarat, vagy szellemiség: bohóckodások hazája. Igen, egy hiteles művész csöndje termékenységét és erkölcsét itták föl kíváncsi és kutató szemeim a megérkezés pillanatában, s álltam a műhely-szobában, a kis lakás derűs csöndjében, mint a tél havas kopárságára akasztott levegő-akvárium világító csöndjében, boldog képek között, melyek, mint a tél havas és homály-szagú kő-dobozai közé épített csönd-üvegdoboz virágzó lényei és teremtményei: tisztán, derűsen és világosan világítottak és befénylették és bevilágították eszmélkedésemet és csöndemet: színkockáikkal, szín-szeleteikkel, korongjaikkal, pontjaikkal, íveikkel, pettyeikkel, pepitáikkal, indáikkal, gyűrűikkel, szálkáikkal, csápjaikkal, uszonyaikkal, tekervényeikkel,   fodraikkal,   erezetükkel,   csipkézetükkel,   négyszögeikkel   és gyűrű-gömb-egymásba-ágazó-kötőanyaghidacska-szövevényükkel. Mert tudnom kellett ott nyomban, a képekre-pillantás első csóváiban, hogy ez a művész amit tesz: hittel teszi és a bizonyosság önkéntes örömével, tudni, amit addig nekem egyetlen ismert képe mondott, egy hármas-szentségű meztelen anyák-csoportja, egy kövér lángokkal sárga, vastag napraforgók és vemhes kancák kövérsége sárga dáliák rostos és pórusos és zsákszövésű horzsolt lángjaival átégő és átizzó meztelen anyatestek csoportja: nagy kövér magzatoktól hatalmas élet-golyókká, zsíros aranyrost-buborékokká, láng-foltos bőrű óriás-almákká földagadt hasú asszonyok állnak merengve, önmagukban szinte, mint világegyetemben, s világegyetem-nehéz boldog hasuk alját fogják boldog nehéz kezükkel, összekúlcsolván a szeméremdomb gyapjas lángjaiban kezeiket, mint öreg parasztasszonyok, ha imádkoznak, s köldökük, mint a nehéz érett almakocsány. Ezek a vaskos és tömött, nagylábú munkás-Madonnák, proletár-Szűzmáriák, zsíros asszony-almák, lángoló nehéz élet-tojások, gyapjas árva hasas tehénkéi a külvárosnak, a magány tömény aranyüszői, mintha Rouault zsíros és kövér és rostokra-olvadt ember-látomásának, zsíros festék-lángokkal és olvadt, festék-rostokkal átragyogó, mégis az átlényegülés üdvét, a szellem és szenvedés teremtő tiszta kegyelmét húsukban-hordozó, a lét-titok boldog magányos akaratát lényükből: pórusaikból, húsuk döbbenetéből és magányuk nehéz lángjaiból sugárzó megváltatlan és megváltó embereinek külvárosi, vagy pusztai rokonai lennének, közép-európai unokák, a rouault-i látomás inkarnációi, Angyalföld és Újpest nehéz, öreg gyárai, elvirágzott tegnapjai, emlékkocsmái, fuvaros-utcái csönd-szigetein, kő-patakjain, ahol még nem is olyan régen nagy nehéz herélt söröslovak trappogtak, nyakukban kövér, piros rézlepényekkel díszített bőrhurka-koszorúkkal, raffia-zászlókkal befont nagy sárga sörény-hajakkal. A rouault-i lét-látomás és ember-látomás itta át zsíros kövér lángjaival Fritz Éva teremtő korszakának korábbi műveit. De a művészet nemcsak szenvedés a cselekvésben, nemcsak cselekvés a szenvedésben, nemcsak újra-lényegítés, újra-megjelenés, néha állapot-azonosság, igézet-láng, váratlan azonosság-kegyelem, a tárgyak és a jelenségek vaskos, nehéz megmutatkozás-döbbenete, de tevékeny kegyetlen vegetáció, fékezhetetlen, részeg, szent virágzás a teremtés jelenidejében, olyan akarat, amely épp a léttel való folyamatos együttélés és az időben és az idővel csobogó és virágzó létből önmagunkat kiválasztani akarás, hitünket kiváltani akarás akarata szerint: nemcsak cselekvő változtatás, de cselekvő változás is! Nem a Lét egyetemes állandósága változik, de mi látjuk az állandóságának egyetemességében virágzó Lét változékony, romlékony, rothadékony, és újra-nemződő részleteit egyre lényegibben, sejtelmesebben, tűnékenyebben, bánatosabban, vagy az atomok őstűzirgalmáig részletesebben. Egyre pontszerűbbnek, sejt-szerűbbnek, foltszerűbbnek, kristály-szerkezetűbbnek, ködszerűen átderengőnek, foszladékos-foszlányszerűnek, rostokból, szünetekből és hézagokból, tér-hiányokból össze-szőttnek a Valóság oly szilárdnak, zártnak, áthatolhatatlannak, csiszoltnak, keménynek tetsző dolgait, burkolatait és felületeit, lényeit és állapotait. Hogy egyszercsak áttetszik a sok anyag-állapot, az élet-állapotok habzó sokasága, az állapot-anyag nehézkessége, mint a láng, átragyog, mint a hajnal, s kicsap a jelenségek és dolgok szövevényes halmaz-sokaságából, az anyag réseiből a Lényeg hőrobbanása, a belső lét titkos egyetemes folytonossága, s bár minden bonyolúltabb lett, lényege megmutatkozásával mégis egyszerűbb. A rejtélyes, rejtelmet-hordozó így lesz: rejtelmét-megmutató. És ez a rejtelem-fölismerés nem a gyötrelem végzete, de a harmónia kezdete. Fritz Éva új műveiben, a mostaniakban és az itt-még-nem-látható befejezetlenekben: ez a lényeg kezdi kimutatni magát, belülről világítva át a dolgokat és jelenéseket, fölbontva ezzel a tér, a térben állandósúlt, vagy mozgó, lebegő tárgy, lény, alakzat, építmény, virágzás gyakorlati állandóságát, látszólagos egyidejűségét, zártságát, magánya egyetlenségét, szétlazítva a szilárdnak vélt, s az ember-szem által szilárdnak látott anyag és felület zárt egységét: lánggá, csipkévé, folttá, lobogássá, mozaikká, fonadékká, radiolária-kőcsipke-kőszivacs-csillagbozonttá, lángoló molekula-szövevénnyé, égő szögletes folthalmazzá, vagy kacsos, bajszos, belűlről-lobogó kék szem-korongokkal pontozottá, kék láng-golyókkal pettyezetté világítva szét a tárgyit, dologit, szilárdat, szövevény-részletekké égetve a felület látszat-egységét, kemény homályát. Mint óriás szívben magzat, magzatban szív, magzatszívben erek, falak, sejtek, vér, vérben a testek, s e szív-fonadékban magzat csírája megint: így látszik egyszerre befelé az anyag Fritz Éva új művein. S az ágaskodó kakasok kék-piros lángcsipke-viaskodása, a Cethalas Jónás rózsafonat sárga mozaikháromszög hal-tenger-merengése ugyanúgy átfénylik, átviláglik a lényeg belső tüzével, mint a köd a nagy ős-csillagok, kövér újszülött csillagok lángja boldog dühétől a mindenség sötét ölében, az anyag-semmi fekete ágyékszőre. A művészet halott: ha megállapodottság. Mint halott magzat erjedve bomlik el az anyaméhben és halált hoz: ha örökös élet-cseréje megáll. A művészet: nem lehet a csak-a-most, a mindíg-ugyanaz. Mert a mindíg-ugyanaz: a Hazúg Pokol! A Hazúgság Lángtengere. A művészet az örökös cselekvő újat-akarás. Így folytatás: a befejezhetetlenségig. A megismerés befejezhetetlen. A művészet a megismerés egy formája is. És erkölcs: mert a megismeréssel a hűségre és a pontosságra kötelez. A tovább-élés és a többet-látás kötelességére kötelez. És kötelez: a Lét szeretetére. És kötelez: a Halál kegyetlen ismeretére is. Fritz Évának most világlani és világítani kezdtek a dolgok, tündökleni a jelenések, mint csillagok az éjszakában. Hiszem, egyszer el tudja mondani azt is: miért lángol a csillag, miért az a tűz, mitől az a tűz, ami nagy konok csillagokkal lüktet ember-éjszakánkban, világegyetem-szövevényünkben? Mert akit anya szűlt, s a művészet termékeny indulatával, kegyetlen ámulatával szívében csúszott a világra: tudni akarja a Tűz akaratát, a Tűz okát is! Mert a Rejtelmek bűnös, ködös, égő, szenvedő, gőgös, rettegtető, kúsza, gyötrődő, gyötrött, magányos, homályos, rettenetes, kegyetlen, közönyös, komor halmaza: a Lét Egyetemessége, csak így lesz a Megismeréssel Átvilágított Lét Ragyogó Gyönyörűsége. Szívünkre-érdemes. És szívünkért maradandó.

A csönd szívdobbanásai^*

Egy induló pálya, egy kezdődő teremtő sors mindíg megindít izgalmával, bájával és léte harmatával. Móser Zoltán a fotóművészetben keresi a világot és kutatja önmagát, összetett lencsék, titkos mozdulatok, finom derengések és ködben-elporló merengések varázslatával és varázslatában teszi láthatóvá és érezhetővé a dolgokat és a tárgyakat, kiemelvén egy-egy dolgot, egy-egy jelenést, egy-egy csöndből-kivirágzó létezőt: embert, magányt, fejfát, szemet, sugárzást, ködöt, könnyet a zsúfolt világból, a dolgok egymásra-halmozott sokaságából. Ez a nagyon érzékeny fiatal művész a csöndet keresi és a csöndet kutatja, a csönd fölé hajol izgatott szívével, hogy a csönd szívdobbanásait meghallja, hallja a csönd szívütés-válaszait, tenyészet-válaszait és lássa és láttassa a csöndből kiágazó és kitömörülő természetet, az emberit és az embert körűlvevőt. A fényporban és ködfényben tétován derengő világ részleteit adja elénk, kimetszve szemével a neki létre-érdemes részleteket a világból, hogy a magányos tárgyak, emberek, eszközök, az árva arcok kegyetlen gyűrődései és konok táncai, a művészet és a civilizáció foszlott maradékai, kőhánccsal, kő-penésszel habzó alakjai, a tájak, a fák, fények és temetők magányosságukkal is a hozzánk-tartozás, a velünk-egy-élet szépségét és titokzatosságát dicsérjék.

A látható valóság émelye^*

A művészet, amely egyes fejezeteiben és állapotaiban egyre inkább elvonta önmagát a látható természettől, a látható dolgoktól, jelenségektől, természeti megvalósulásoktól, folyamatoktól, egy-összegű jelenség-halmazzá dermesztett történésektől, az anyag és az érzés, az anyag-történelem és az érzés-történelem méheibe bocsájtkozott le kutató és töprengő szellemével: egyszercsak érzett újra vágyat, egyre keményebbet, egyre olthatatlanabbat, hogy nyersen és keményen válaszoljon a látható valóság, a tárgyi valóság, ipari valóság, környezeti valóság, történeti valóság nyers, kemény, agresszív, dühödt, kínos, kényelmetlen, ostoba és durva kérdéseire és kihívásaira. És ez a művészet, korszakunk egyik válasz-formája, azzal válaszolt ami van ami körülötte és benne van: formáiban és indulataiban nyersen, keményen, agresszíven, dühödten, de mindíg őszintén, mindíg komolyan akarva adni válaszát. És ezért nem cinikus ez a művészet, ezért keserű és komor inkább, durva naturalitásaiban megjelenő formái és létmásolatai sívárságukban és kegyetlenségükben így: az őszinteség, a kopárságig vad őszinteség anyag-mondatai, az ipari valóság és az ipari valóságból fölvirágzó érzelem-csimborasszók leleplezései. Durván, szelleme lángja-fosztottan, átható szellemi akarata nélkűl így néz ki ez a civilizációs valóság, mondja. Ezért felel tárgyra tárggyal, értelmetlenségre értelmetlenséggel, nyerseségre nyerseséggel, üvöltésre üvöltéssel, sívárságra sívársággal. Az indulatos, titokzatos, lángoló teremtés-folyamat helyett azért vállalja inkább a másolás, az öszszehasonlítás, a komor, vagy gúnyos szembeállítás, a röhej és röhögtetés dühét. Hiszem, hogy legyőzzük egyszer ezt az émelyünket is. És egy tisztúltabb kor meghozza nekünk a teremtő tisztaság örömét is. Hisz bennünk is virágzik mindíg a teremtés, ahogy mi virágzunk a Teremtés Teljes Szívében.

A megismerés hatalmáról^*

Van-e több, mint a megismerés? Lehet-e a létben valami több, mint a megismerés? Volt-e nagyobb, teljesebb, tisztább, kegyetlenebb, szebb és végzetesebb akarata az embernek, mint a megismerés? Mint a vágyakozás és a dac a megismerésre, kibontására a titoknak, a homályok kiboncolása, mint a felületek, tér-határok alatt, erőtömbök, lét-kötegek mélyeiben borzongó, gomolygó, feszülő és robbanva-átlényegülő elemi lét, elemi titok, elemi állapot megismerésére induló és indító akarat? Az ember akarata, hogy fölismerje léte környezetét, környezete létét, hogy fölismerje az egyetemes lét, az egyetemes tér, a térben fölépülő idő, az anyaggal-megvalósúló magányok egymáshoz-láncolt sokaságának természetét, az anyagot és az anyagból-áradó időt, az anyaggal, térben és térrel-kivirágzó idő örökkévaló magányát. A megismerést-akaró ember, aki önmaga mélyeibe, múltjaiba és rettenetébe is ás töprengése késeivel, s idegszövet-érzékeny kutatóhálóját szíve féktelen örvényeibe is lebocsátja, már ember-léte kezdetétől akarta megismerni az anyagot, a Föld, a világtér anyagát, az őt-is-fölépítő anyagot, hogy tudja titkát, s titka tudását hasznára váltsa. A megismerés a jóság forrása is a szereteté, mondhatom: a kegyelemé, örömé, de a fölismerés, a törvény-tudás kétneműsége, hermafroditizmusa teszi, hogy ugyanúgy a rossz, a gonoszság embriója is ott rejtezik titoktalan törvényeiben. Korunk nagy forradalmi megismerés-vágya és tudása, a tudomány és technika gyakorlati forradalma: hisszük, meghozza nekünk, mai és holnapi emberiségnek, a nagyobb megismeréssel az anyagot-uraló nagyobb hatalmat, boldogságunk reményének része is lesz talán, de nem hoz-e ez a tudás-hatalom ránk és jövőnkre teljes pusztulást, nem ad-e Földünknek nyálzó sivatagmagányt, biológiai szűrreális létdadogást, nem hozza-e keverék-szörnyetegek hatalmát, a vegetatív szörnyekké-olvadást, rémekké-bomlást? A szellem-hebegését, vagy teljes pusztulását. Szörnyözönt vagy tűzözönt. Vagy semmi-özönt! Akarjuk hinni, hogy aggodalmunk az emberszív éjszakájának árnyéka csak. Csak félelem. És nem hit: a reménytelenségben!

A csöndbe sűllyedt tegnap tárgyai^*

Ó, hova sűllyedt az a gyerekkor, miféle tengeromlásba, és vízgörgetegbe fúlt az a gyermekkor, a mi gyermekkorunk is, a történelem milyen vízpalástja, zöld és habzó üveg-hömpölyegei alá az a gyerekkor, amelynek sejtelmes és titkos környezetéhez a kegyes-kegyelmű tárgyak és képek tartoztak, a festett üvegképek Illés égbe lángoló szekerével, a kövér útmenti kő-Krisztusok, vagy festett, zománcos vére-csurgású útmenti, temetői Jézusok, a festékkel vérző-sebűek, a búcsúban vehető népi kegytárgyak, görcsös és szögletes feszületek, őrző porcelán-szentek, kegyes, gyermektartó, tojásdad-hosszú Máriák, fába és kőbe-faragott hitek és menedékek, amikről és akikről hittük akkoron, hogy megvédenek a bajtól, bűntől, betegségtől: amik ott derengtek és virágoztak történelem-parti magányos életünkben. Az utak széleinél és keresztjeinél, szőlőhegyek útkanyarulataiban, nagyanyáink mohos-csöndű szobáiban ott virágzanak, porosodnak és lángolnak még, hogy az elvirágzó időre és a csöndbe-sűllyedt tegnapra emlékeztessenek.

A fák^*

Ó, a fák! A fák! Talán a természet legtitokzatosabb létezői! Ó, a fák, a fák, az époszi fák, a göcsörtösek és dúdorosak, a gubancosak és óriás kőtoll-egyenesek, a tekervényesek és görcs-daganatosak, a hajnalban és az éjben csoportosan, dühödten lüktetők, az eleven idő-magányban árván dermedezők és borzongók, a bársonyos, lakkos, zöldzománc taréj-tömegükkel a csöndet paskolók, ó, a fák, a behavazottak, a mohás csontúak, a bársony-gomba-ajkúak, erdők, temetők, útak fái, tiszta mezőkön, páfrányos dombokon töprengő magányos zöld kristály-óriáscsöndek, koporsóink fái és merengésünk asztalának anyagai, fejfáink jövői, keresztjeink ágai majd, ó, a fák, a földből-kitülekvő zöld megmaradások, óriás zöld csigabigaszarvak, égő csillagbozontot rengető hatalmas mindenek, gyökerek, ágak, törzsek, gallyak, kérgek, nedvek, drótkazal-anyaggubancok eleven reménység-kötegei, a fák, a tiszták, tisztítók, a hideg csipke-árnyékúak és forró rost-árnyékúak, a teremtés csöndjei és a halálukkal is létet-adók, a föld kitolódó, lombozó, rostos csigaszarvai, a fák, a virágzók, lombozók, gyümölcsözők, példát-adók és hűséget-hirdetők, a megkötötten-is-hűségesek, a fák, az ős-tér, az ős-akarat űrbe-tolódó örök pillanatai, majd magukra vonnak minket, majd magukba-vesznek minket, a fák, a fák: a lét titkos, kimondhatatlan, tűz-akaratú, földbe-szőtt angyalai!

A kéz^*

Mi a kéz, a kéz, emberi kezünk, ember-kezünk, ez a teremtő csoda, ez a megvalósító ötujjú, karcsú, vékony, könnyű, nehéz, tömpe, tömör, vaskos, láng-tiszta, kőtömör, száraz agyag-repedezett, ez a fakéreg-arcú, kősír-keserű, csecsemő-boldog, gyászpettyes, pihés, rózsaholdas, pehelypamacs-felhős titkos és egyszerű gyönyörűség: a kéz, a kéz, a kéz, teremtő, temető, gyilkoló, építő, hódító, megalázott, megcsókolt és csókolatlan, ölelö, ölő, tapogató, tapintó, repdeső, lángoló, gyászoló, vadakat-fékező, emlőket-boldogító, testet-gyönyörítő, csontvázat-fogdosó, koponyát pörgető, szőrzetet, húst, szerves és szervetlen anyagot simító, cibáló, formáló testrész, csontból és húsból és bőrből és pórusból, sejtből, körömből, pihéből formázott csodás csillagalakzat, a kéz, a kéz, megváltó emberkezünk, a megbilincselt, megkötözött, emlőket és párzószerveket fogó, szőrös és mézes asszonyrózsába nyúló, az anyaméhből újszülöttet-kihúzó, a holtakat lemosó, akasztó, csecsemőket fürdető, kivégző, anyák rózsaszőr-szülőkapuját fölnyitó, holtak pórusos, csipkeperemű aranykupak-szemhéját a dermedt szem-kocsonyára rászorító, a halottakat fölöltöztető, koporsót leszögező és holtakat elásó: a kéz, a kéz, a teremtő, temető, átkozó, gyűlölő, fenyegető, a gyilkos, a kegyetlen és tiszta! A Kéz a teremtett világmindenség maga, a Kéz a teremtő anyag maga, nemcsak húseszköze a teremtésnek, de a Teremtés Megvalósító Akarata: minden eszköz, anyagból-megvalósítottság, tárgy, ősiség-anyagképzelet, a népmese és a népművészet megvalósúltsága, ő a Teremtett Világ, mert teremtetett a Lét általa, eszköz, város, művészet, zene, költészet, gép, gépezet, álom és valólág: ő a kéz, a kéz, a kéz: mi csodás halhatatlan emberkezünk. Vele szeretünk, élünk, vétkezünk, vele és általa, mi kezünkkel, mi gyönyörű Ember-Kezünkkel! Schéner Mihály, e töprengő, építő, gyötrődő és boldog magányos művész az Ember-Kéz titkait kutatja, formálja őt százezer alakban, rongyban, kőben, fában és salakban: s e kezekben ott az emberi minden és ott a csillagzó világegyetem: ott a végtelen ember-világ s ott a véges gömb-világegyetem szomorúság és csillagzó szigorúság!

A végtelen részletei^*

Valami fölragyog a végtelenből ezeken a lángoló és sötéten-ragyogó, árnyékosan-bemélyülő és láng-domborulattal létet-megvalósító bronzkorongokon, ezeken a csipkés, vonalas, szitásan-pontozott, karcolt, bemélyített, gyűrt, domborított, valósággal átszőtt, pórusosra-tördelt, tűszálkásra-kihúzott, fényesre-gyúrt kerek bronz-lapokon, a végtelenből lángol ki és ragyog föl valami ezeken az érmeken, e zárt, tömény és sokszor mégis csipkésen-áttetsző felületeken. Mert a Lét dologi formákban testesűl meg a Valóságban, mert a dolgok, formák, jelenségek, alakzatok: részletei a végtelennek. Emberiek, vagy mítikusak, az ember-alkotta tárgyak, eszközök, vagy mese és mítosz-emlékek, a kultúra emlékezeti részei, vagy a természet jelenései: részletei mind a feledhetetlen és titkos végtelennek: életünk részei akár, vagy emberiség-múltunk árnyai, vagy könny-lámpásai, kristály-csillagtömbjei, vagy a természet töredék-álma, virágzás-töredéke. Ezek az érmek valamit mutatnak a végtelenből, az emberiből és a természeti ember-nélküliből, és mert magyar művészek munkái, külön részei szeretetünknek és szívünknek is, mint ahogy része a Végtelen Szívének és Szeretetének ez a kis haza is: Magyarország!

Írás egy jövendő őskoponyán^*

Fejek, fejek, fejek: emberfejek; mámorosak, törtek, repedezettek, véresek, gyönyörűek! Fejek: a tudást, a technikát, a vérzést, a gyönyört, a veszteséget, vereséget és halált hordozók, csodálatos és megbűvölő szerkezetek, szenvedések áldott csontserlegei, tébolyok és tudások rettenetei: fejek, kúlccsal-lezártak, kúlccsal-lezárt száj-szírmúak, konzervnyitó-kúlccsal oldalt fémlevélként fölgöngyölített, hengeresre, tekercs-papíruszosra csavart koponya-oldalcsontúak, igazolványszám-homlokúak, vért-csurgató szalag-vérzés-szájúak, motorsisakos nylonzsáktömött halál-állkapocsnyerges halálszemüvegesek, rádióbelső-szerkezettel beépítettek, tojásként a koponyabuborékcsúcstól szemhéjig-megrepedtek, szekfűvel, rózsával megkeresztelt-szájúak, üveg-bélrendszerrel gyomrosak, spermával és ondóval megtöltöttek, elektronikus agyakkal-agyúak, skizofrén vonal-átmetszetűek, lebegő ember-embriókkal, atomokként, molekulákként hemzsegő embrió-rózsalárvákkal izzóan kristály-átragyogóak és tömöttek, mint orvosi befőttesüvegek; fejek, szerelemmel-megnyitottak: fejek: Kass János gyötrelmének és töprengésének, örömének léttel-telt kelyhei, világ-gyomrok, halál-villanykörték: hirdessétek az Élet Érdemét!

A szép létezés tudatos boldog rettenete

Hit a költészetben^*

Ha nem hinnék a költészetben: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet teremtő és fönntartó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megváltó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megőrző erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészetben megőrzött valóság, szépség, erő, gyász, szégyen, hit, történelem, szenvedés, példa, gyűlölet, szabadság, jóság, akarat, szerelem, folytatás maradandóságában: nem hinnék az életben, az élet örömében és gyalázatában, a valóság gyönyörében, tündökletében és gyötrelme gyalázatában, nem hinnék a világban és önmagunkban. Századok és évezredek költészete mondja ezt velem és a magunké, jelenkorunké, jelenkorunk világköltészete, jelenkorunké, a magunké, költőké, mai magyaroké. Ha nem hinnék a költészettel fönntartott lét igazában, hatalmában és bánatában, bánata biztos erejében és hatalma titkos egyszerűségében, igaza csillag-üzenetében: hogyan is hihetnék az életben magában, hogyan is hihetnék a lét akaratában, hogyan is hihetnék a megvalósulás irgalmában és a teremtő szabadság kemény, dacos, tiszta, időt-megőrző, időt-megvalósító tüzében. Igaz, a titkos, a látszatra oly könnyen fölismerhető, megismerhető és kiismerhető Valóság, vagy az, amit mi, a valóság halandó részei, bennünk és körülöttünk annak képzelünk: virágzik, bomlik, él, elfoszlik, meghal és önmagából önmagát újra-képzi, nincs vágya, szüksége nincs a Költészetre. Igaz, a rejtett, vagy rejtelmét nem mutató, a lényegét burkolatával elfödő, vagy meztelen, kopár és szikár, buja, burjánzó dolgaival önmaga egyik állapotát kimutató Valóság boldogan nélkülözi a Költészetet, megvan a költészet nélkül is gazdagon, vagy boldogtalanúl. Az Egyetemes Természet és a Biológiai Természet, Földünk Virágzó és Elvirágzó Anyaga, az Ember s a Történelem, az Anyag Történelme, a Természet Történelme, az Emberiség Történelme, s az Ember Történelme, a Munka, a Szaporodás, a Háború, a Forradalom, a Halál költészet nélkűl, a költészet virágzása és ragyogása nélkűl is virágzik, meghal és ragyog. Éli, teszi, akarja, megvalósítja, teremti, pusztítja, temeti és szüli önmagát: mert hiszen dolga ez, létének akarata ez, természetének folyamatos indulata ez, anyagának könyörtelen állandósága ez! De a Valóság Sorsa költészet nélkűl már nem maradandó, de a Valóság Történelme költészet nélkűl önmagára hagyottan pusztúl és virúl, ragyog, dereng és hull a homályba, csak van, virágzik, csak él, mereng, lángol, dermed fagyottan, bomlik halottan, épűl óriás-kristályként az időben, sugározza, lövelli óriás-kristályként az időt. Önmaga örök homályában virágzik, s elvirágzik önmaga homályába süppedetten és fúltan, mint mocsárba-dugott égő lámpa, csak az anyagot világítja át nehéz fénygolyóban körülötte és nem világosítja be léte tüzével a Lét Emlékezetét. Mert a Költészet a Lét Emlékezete! Mert a Költészet a Lét Sorsának, a Valóság Történelmének Emlékezete. Mert a Költészet a Történelem Sorsának, az Ember Sorsának Folyamatos, Nem-Foszló Emlékezete, mert a Költészet mindíg-megújuló és mindíg-újraképződő Foglalat, Tartály, Lélegző-pórusos Zárt Edény, amely gömbjében, homorulatában, üregében őrzi a Valóság Elvirágzott és Elbomlott Állapotait, Létük Akaratait, a Valóság Sorsát, Mámorát és Szégyenét, emberi szívünk tegnapjait, emberiség-szívünk múltjait, emberiség-hitünk jövőjét, azt amik voltunk, vagyunk és leszünk, megaláztatásunkat és fölemeltetésünket. Mert az Anyag, a Lét Anyaga csak egyetemességében állandó és maradandó, mert a Valóság dolgaiban és állapotaiban törékeny, foszlékony, bomlékony, olvadékony és korhadékony, rothadékony s elégő, halandó; dolgaiban és jelenségeiben a Valóság csak Pillanatnyi Gyönyörű Szervezettség, Megszervezett Gyönyörű Törmelék-Idő! Hatalmas Szervezettségű Milliárd Részlet-Szolgálatból Fölépűlt Múlandóság, Milliárd csövecske, bolyhocska, sejt, molekula, atom, elemi részecske, folyadék, hab, kocsonya, erő, sugárzás, tér, tér-szünet, kiágazás és benövés óriás Szervezett Együttesének Halál-Előkészülete, Bomlás-Előtti Akarat-Virágzása. Mert formáiban halandó a csillag, a kő, a sár, a történelem, a Föld állat-növény-kivirágzása és az ember, s vele minden, ami emberi, minden, amit az ember hitében, gyűlöletében és boldogságában teremtett, minden, amit a munka és a szerelem akart, minden, amit a munka és szerelem teremtett. A Költészet az Akarat Emlékezete, a Költészet az Emlékezet Akarata, a Költészet a Megőrző Állandóság, a Költészet Tiszta Folyamatosság, a Költészet a Sors Maradandósága, a Maradandóság Hite, a Költészet Örökös Tűz a Halandóságban, a Költészet a Cselekvés Megmaradása. És mégis: mi a Költészet? Tudjuk-e mi, legalább mi tudjuk-e, költők, beszélők, szólni-tudók és szólni-akarók? Mit akar a Költészet? És mégis: mivégre hát a Költészet, mit akarhat a szó, a teremtett szó, a tett előtt és a tett után? Mit akar a Költészet? Tudjuk-e legalább mi, társaim a korban, Gyötrelmes és Teremtő-lázú Korom Gyermekei, tudjátok-e ti, múltbeliek, társaim a vérző Múlt-Időben és tudjátok-e majd ti legalább, a Jövő-Idő Fiai, társaim, a Jövő-Idő lángoló tér-szigetein tűnődők, mámorosak, szenvedők és énekelők. És van-e egyáltalán akarata a költészetnek? Önálló akarata és reménye? Nem tudom. De azt tudom, hogy a Költő akarata a Költészet Jelene. Ítél, dönt, gyászol, szeret, vágyódik, föltámaszt, temet, harcol, meghal, szül, gyűlöl, gyaláz, hódol, hisz, a dolgok létébe merűl elevenen, az anyagot átszövi tüzével, az ideák kristályait kutatja szelleme mohó ujjaival a létezőkben, remél és pusztúl a költő teremtő hitében és akaratában, összefoglal és részletekre bont, vérzik és vérben-lángolva jajgat a költő, ha jajgatnia kell, sír és elsirat, zokog és énekel a Természet Lángoló Mindenében, a Világegyetem Végzetében. Tehet-e többet? Hisz szava és éneke ezzel a Cselekvés, a Beavatkozás, a Történelemben-Résztvevés, a Sorsban-Részeltetés, a Megőrző Akarat és a Megváltoztató Akarat. A Föltámasztó Bizalom, a Megváltó-Hit. És teremt a költő Új Létezőket, Hiteket, Temetőket, és teremt Bizalmat és Szeretetet. Nemcsak újra-teremti a Létezést, de Új Létezést is teremt, megőrzi nemcsak a Létet, de Új Törvényt mond ki létezőivel a Maga-Teremtette Létezés Mindenében. És ha teszi, ezt is csak az Emberért teszi, a Halál ellen, Halandósága Boldog Szégyenében. És így: nem a Lét világítja át a Költészetet, de a Költészet világítja át a Létet, hogy megértsük jobban összefüggéseit és törvényeit, homálya halhatatlanságát, halandó részei és részletei halhatatlan tüzét, láthatatlan titkos édenét. Mit akar a költő? Szavával és szavában tenni valamit, hogy jobb legyen, hogy a Lét kilátszódjon önmagából, hogy az emberiség-szív és ember-tudat kiszálljon gyötrelme lángjaiból. És legyen tisztúltabb, okosabb, bizakodóbb és fölszabadúltabb. Ez a költő akarata és talán ez a Költészet akarata. Minden költő: korának embere. Korának léte vérzik szavaiból, szól bármiről is, ha beszél, belőle a kor hörög, vagy csipog, jajgat hárfa-hangon, vagy tombol szimfónia-áradattal. És a költő, ha igazi a lángja, nem akarja és le nem is tudja tagadni korát, mert önmagát tagadná meg ezzel, önmagát tagadná, önmagát űzné ki önmagából. És akarná-e költő ezt, ha valóban az? Én hiszek féktelen, kemény, kegyetlen, szabadságra-vágyó és változni-akaró koromban. A században, amelyben élnünk rendeltetett. Mert az életben hiszek, a gyönyörűben, s a költészetben, a fölemelőben, s hiszek az emberiségben, a Költészet Felelősségét Hordozóban. A költészet: Felelősség az Emberiségért. A költészet az Emberiség Emlékezete. Hit az emberben és hit a megmaradásban. És talán soha nem volt oly végzetesen fontos a hit az emberben és a megmaradásban, mint vérző jelenkorunkban, a végső pusztulást, a teljes-megsemmisülést hordozó időnkben, a Végső Halált dagadt nagy testében magzatként növesztő Jelenidőben. Én hiszem: a költészet tenni is tud valamit a Jelenkorért és a Jövő-időért. Épp: felelőssége tudatával és emlékezete jelenével. Épp: akarata tisztaságával és hite mámorával. Azzal, hogy van, azzal, hogy nem hagyja, hogy ne legyen! Az emberért, aki mindíg érdemes a jobbra, a boldogabb jelenre, a nagyobb örömre. Az emberért, a nem-istenűlt, halandó emberért, aki oly egyedűl remél és szeret a Világegyetemben, az emberért, aki egyetlen költészet-teremtő létezője a Vak Világegyetemnek, az egyetlen költészetre-képes, az egyetlen, akinek Halandó Szívéből a Költészet Lángoló Világfája kinőtt. És ég és ragyog az Emberiség Végezetéig.

A költő-társakhoz^*

Mesterségünk: a szó, és reményünk: a szó. És mondhatom-e: hogy a szó a mi egyetlen reményünk? Most, hogy a világ tömve van jajjal és panasszal, reménytelenséggel és megaláztatással, gyötrelemmel és szenvedéssel, pusztulással és lázadással, megadással és önmarcangolással. Most, hogy bolygónk, ez a lüktető, virágzó csillag-anyag teremtményeivel önmagát veszteni készűl. Most, hogy jövőnk: a rettenet is, most, hogy jövőnk: a talán-lehetetlen. Hát lehet a szó: remény és bizalom? Hát lehet a szó: a lét jövője? Hát lehet a szó: megmaradás? Hát lehet a szó: remény-zászló, lét-hit, élet-szerelem, az öröm magzatburka, a jövő anyaméhe? Keserű lennék és kegyetlen? Hiszen a világ tömve van virággal és reménnyel, hiszen ember-szívünk virágzik a reménnyel és a fénnyel, hiszen jövőnk is lehet léttel-maradandó, nemcsak halállal-hintett, halállal-jövendő. Tudom: a szó nem tudja megváltoztatni a világot, tudom: a költészet nem tudja tüzes árnyékával elfödni a rettenetet, tudom: a szó az anyag legtörékenyebb virága, tudom a szó: az anyag tiszta álma, tudom: a költészet: törékeny mindenség, tudom: a költészet gyötrő boldog esztelenség. Tudom. És mégis hiszek a költészetben és a szóban, hiszek a szó megváltó erejében, mert hiszek önmagunkban, hiszek a lét üzenetében. Amit nekünk kell elmondanunk. Naívnak mondotok, balga tűnődőnek, önhittnek, gyermek-szívű játszadozónak, makacs hívőnek, vaknak és süketnek? Naívnak mondasz szigorú és rettentő világ, te forrongó és építkező század, te szívedben bűnt és bánatot rejteztető jövőidő, korom, éhes és töprengő emberiségem? Hát legyünk naívak költők, barátaim, költő-társaim a világban és e hazában, higgyük, hogy létünk: termékeny kötelesség, higgyük, hogy létünk: a teremtés öröme, higgyük, hogy létünk: hitünk maradandósága. Költő ha teremt: hisz a teremtésben, a teremtés értelmében hisz a költő, ember, ha teremt, naívabb, mint az önmagát-megvalósító természet. Földünk ma: a találkozások bolygója is. Politikusok, katonák, tudósok, szakemberek keresik egymás szemében a robbanásokat és a kérdőjeleket. A megoldhatatlanságot? A bizalmat? A lehetségest? A lehetetlent? Költők ha találkoznak: a szó hitét és örömét keresik egymás szemében és egymás szívében. Költők ha találkoznak: elhozzák naív hitüket, hogy így is megmutassák: nem reménytelen! A találkozások: talán föloldozások. Költők találkozása: tevékeny bizalom. Hit a szóban és hit az értelemben. Így, egyszerűen. Így, cselekvő bizalomban. Így tudva: segítjük önmagunkat és a reményt: naív teremtő énekeinkkel. Üdvözöllek hát barátaim, költők, társaim, üdvözöllek hazámban, üljétek körűl országnyi asztalunkat. És énekeljünk.

A költészet cselekvő akarata^*

A költészet cselekvő tudata^*

Több évezred (vagy év-tízezred?) költészete bizonyítja, hogy a Költészet cselekvő akarata mindíg a jobbat-akarás, a változtatni-akarás volt! Az ős-költészettől napjainkig: jelenkorunk gyötrött és gyönyörű idejéig, munkájukkal nemcsak kimondani és megnevezni, de változtatni is akartak a költők; változtatni önmagukon és (ha lehet): a világon: hogy jobb legyen! Szívünk és a világ! Dolgunk ma is ez, a ma költőinek, élünk bárhol is a Földgolyón, állampolgárai vagyunk bármely országnak is, hazánk bárhol adatott is, beszélünk ha más-más nyelvet is! A költészet dolga: hogy változtasson a cselekvéssel, hogy fölhívja a figyelmet a veszélyre, a személyesre, vagy az egyetemesre, hogy szóljon keményen és tisztán a Lét dolgairól és a szív dolgairól, életről, halálról, népről, hazáról, sorsról, világegyetemről, hogy megnevezze a dolgokat, megérintse a lényeget, a Lét Szívét lángoló ujjahegyével és gyűlölje a szenvedést, kínzást, elnyomást, magányt, kegyetlenséget és hűtlenséget. Ez a költészet dolga. Ez. Így. Ilyen egyszerűen. Ez a költő dolga: ha szenved is, ha magányos. Most, hogy a világ és Európa költői újra-találkoznak hazánkban, velünk, hazám költőivel, hogy megbeszéljük egyetemes dolgainkat, hogy kézfogásunkkal és szavainkkal kimondjuk hűségünket a Léthez, Emberhez, Önmagunkhoz és Egymáshoz: el kell mondanom, hogy tudom: lehetünk bármilyen költői megvalósítás hívei és gyakorlói, gondolhatjuk más-más költészet-módszerekkel megteremteni a vélt, vagy tudott Legfontosabbat, dolgunk egyetemlegesen egy, s ezt, hiszem, éljük valamennyien: hogy kötelességünk tenni az embert önismeretében nagyobbá és teljesebbé, segíteni a megmaradásban az Emberiséget, óvni az Életet a Rossztól és szólni szép szavakkal: hogy cselekedni és élni érdemes. A Költészet a Halál Szívére célzott kard! A Költészet a nem-lét kegyetlen tagadása. A Költészet csak az Élet tiszta, kemény szolgálata lehet!

A megépülő fájdalom^*

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott előadás vázlata.

A változtatni-akarás varázsa^*

Petőfi Sándor szívén állva^*

Mondatok a nyelvről, szavakról, költészetről^*

A haza: a Szó.

Így élünk a hazával.

Mert nemcsak a hazában élünk mi, de a haza él mibennünk.

Így visszük a hazát magunkkal magunkban.

S amikor a földbe hazatérünk, a hazát is visszük magunkkal. Az általunk képzett hazát.

Mert a haza nemcsak a magyar nyelv, de a műveiben megvalósúlt Lét is, az anyanyelv szavaiból, s az anyanyelvem szavaiból épített szavaimból szőtt Lét-Szőttes, Képzelet-Haza, Látomás-Világyegyetem, Képzelet-Valóság.

A haza ott is van, ahol én vagyok, ha a területileg-nem-az-én-hazámban.

Mert a haza azzal van, hogy nyelvemen, anyanyelvemen megnevezem a dolgokat, tárgyakat, jelenségeket, a természetet és a képzeletet, a hitet és az időt.

Mert a haza azzal van, attól haza, hogy azt mondom: jegenye, csillag, kő, föld, ibolya, sár, csikó, rózsapirók.

Mert ha vagyok bárhol is, s a természet virágzó, vagy lángoló dolgait látom, azt mondom: jegenye, vér, tücsök, aranyeső, vízbuborék, kőerdő, kenyér: a hazát mondom, belőlem a haza szól, a bennem-élő hazát mondom én körülöttem.

Mert nemcsak a haza, de a természet is attól van, hogy nyelvem megnevezi, s én attól vagyok az, aki, hogy nyelvem, az anyanyelv, a természet általános eleven ködéből, virágzó együgyű homályából a megnevezéssel, a rászólással, a kijelöléssel kimetszi, sugárzó fénybe vonja a dolgot, a jelenséget, egyedivé teszi, jelentést-hordozóvá izzítja a természet egyes anyagi, fél-anyagi, vagy szellemi állapotait. Kiváltja az önmagukkal önmagukban élő, vagy haldokló, vagy születésre-kész, vagy halott dolgokat és jelenségeket önmaguk derengő, lángoló, vagy deres állapotaiból, fölragyogtatja az állapot-szövevényeket: ami a világegyetem.

A nyelv szavai és nyelvünk szavai élővé teszik, akarják az egyébként eleven természetet és benne megteremtik az embert magát. Mert az ember nagyon-hosszú fejlődés-útján megteremtette a nyelvet, megszűlte a szavakat, hogy aztán a nyelv határozza meg az embert, a szó, a nyelv szavai vigyék tovább az embert a világegyetem végteleneiben. A szó most már az élet és a halál. A halhatatlanság és a halandóság.

Én hiszek a szóban. A nyelvben.

A szó nélkül a Lét egyre kúszább, zavarosabb és értelmetlenebb lesz.

Nem a dolgok sugározzák a szavakat, a megnevezéseket: a szavak, a megnevezések teremtik a dolgokat.

Az emberben az ember által.

Ember nélkűl a szó-nélküli természet, a beszélni-nem-tudó természet, a szavakat-nem-ismerő természet örök virágzó enyészet, örök döbbent lángoló magányosság. Örökös Ragyogó Homály.

A Lét az ember szavaival, a nyelv szavaival lesz az Ige Megtestesülése.

Igaz: a szavakat, a nyelvet a dolgok akarták, létükkel a dolgok akarták. Lehetővé a dolgok tették, a dolgok sugallták nemző-erejükkel a szavakat. A dolgok eleve magukban hordták a szavakat.

De miért, hogy ahány nép, a dolgokban (jelenségekben, tárgyakban, lényekben, létezőkben, anyagokban, képzeletekben), annyi szó van? A jelentés annyi szó-állapota.

Az azonos dolgokban. Az ugyanabban. Az ugyanazokban.

Egy népet lehet: kiírtani, kipusztítani, fölperzselni, földbe-gyömöszölni, porrá-törölni; egy nép kihalhat, mint az ősállatok, népek kihalhatnak, mint az ős-sárkányok, egy nép lehet, elfoszlik, mint a hab, lehet, elfogy, mint a tajtékcsöpp, sercegve, pattogva és puhán, népek elfogyhatnak, mint a páracsöpp: egy nép nyelvét lehet: a néppel kiírtani, lehet: földbe-gyömni, földbe-ásni; egy nép nyelve belefagyhat a történelmi időbe, mint mammutok az ősjégbe, beleikrásodhat az idő-történelembe, mint borostyánkőbe az őshangyák, beleforrhat a halál-múltba, mint kőzetekbe, kavicsokba, palákba ősrákok, őshalak, ősmadarak fekete, barna csipkeszerkezete, háromdimenziós rajz-csipke-temploma, kitömve kővel, kőmagokkal, kőszívekkel, kőpáfrányokkal, kőfodros kőhernyókkal magzatos rajzcsontvázakkal.

Egy nép nyelvét lehet az időbe, a múltba belefagyasztani.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha magukba itták, ha szövetükbe és életükbe fölitták a nép szívét és termékeny lángjait.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha hordoznak téged, ha hordozzák sorsodat gyötrődő és tevékeny emberiség. Ha sorsoddal terhesűlt, sorsoddal anyaságos a mű: emberiség.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált és megtalálják a csönd fehér dermedtségéből kiváltójukat, ha a Mindenség Egyetemes Dolgait, a Mindenség Egyetemes Örvényeit cipelik lüktetve burkolataikban és pórusos héjazataikban, ha a Mindenség Egyetemesség-Jegyet hordozó részleteit, törvényeit és törvény-részleteit forgatják örvényeikben, görgetik hömpölyegükben, csontvázazzák csipkézetükben.

És nem hal meg az a nyelv, amely fontos és érdemes művekben virágzik.

És az eleven élet habzó üstje az a nyelv, amely érdemes és fontos művekben valósítja meg önmagát.

Dolgunk ezért: mindíg a többet akarni, dolgunk ezért: mindíg a mindent akarni.

Az Együttet és a Különt. A Lehetőt és a Lehetetlent.

Elpusztúlhat a civilizáció. Mert van rá lehetőség és erő. Mert van rá emberi hiúság és emberi boldogtalanság. Mert van rá politikai gőg, biológiai emberiségbe-beleszövöttség. Fejlődés-törvény, halál-törvény.

A technika és a tudomány gépei, eszközei, szerkezetei, találmányai, módszerei nem pótolhatják a nyelv szavait, nem helyettesíthetik a szavakat.

A szó csak az emberrel marad meg.

De a szó az emberrel megmarad!

A tudománnyal és technikával szőrtelen, üszkös hullává égetett Zöld Bolygó, Virágzó Zöld Anyagcsöpp, Lüktető Kék Égitest őrzi még a civilizáció-lét forró rózsaszín hamuját, hideg kék hamusivatagát, amibe kivérző mutatóujjunk hegyével beleírhatjuk szavainkat, a szavakat, martalékúl a piros sivatag-szélnek, a kék csillagszélnek.

És marad, ha ember marad, Szem az olvasásra, Száj a beszédre, a hallásra Fül.

Ha ember marad.

Mert ha Ember marad: a Szó is megmarad.

És ha az Ember meghal: meghal a Szó is.

Tehát: az Emberiség.

Mert az emberiség kiírthatja önmagát nem-háborús civilizációs termékeivel.

Léte technikai izgatottságával, civilizációs termékei nem-oszló, nem-foszló, nem-bomló salakjával.

És biológiai fegyvereivel.

És biológiai forradalmával.

És biológiai-megváltoztatás-dühével, befolyásolás-mámorával.

De akkor elpusztúl a szó is.

A szó: reményünk, hitünk és irgalmunk.

A szó: megmaradásunk és jövőnk.

Mert én hiszek a teremtés értelmében, a teremtés irgalmában, a teremtés jövőjében.

A Szó, a Nyelv jövőjében és jelenében.

Így: az életben.

Így: a megvalósulásban.

A Szó: a megvalósulás.

A dolgok önmagukban némák az értelemre.

Létük értelmére.

Ha azt látom: kő, csak azért látom a követ kőnek, mert agyam kimondja agyamban: kő.

Ettől kő a kő, kalász a kalász, köd a köd, féreg a féreg.

S a kőben pórusok, erek, szilárd szivacsos hab, tömény dermedés, rab láng.

Leláncolt őstűz.

Atomokba felhőzött, burkolt, pontozott, csomagolt, kötés-terekbe-dermesztett ősragyogás.

Ősláng. Ősrobbanás. Ősakarat.

A Szó ez, a Nyelv ez.

A költő: szavával teremti a Létet. Az anyanyelv szavaival. És igazi Létet, fönnmaradó Létet csak az anyanyelv szavaival tud teremteni. Az anyanyelv-szavakkal, amelyek a nép ősállapotába, eredet-titkaiba, kezdet-lényegébe, ősvirágzás-kezdetébe, ős-részekre-bomlás időpillanataiba, titok-szétágazásába, lüktető, eleven megvalósulás-kezdetébe ágyazták hajszálgyökér-koronájukat. Egy nép kezdet-sejtjeibe. Amikor a természet és a szó egymást egymásban fölfedezte, amikor a természet anyag-állapotai és akarat-állapotai a nyelvben megkeresték önmagukat, amikor a népben szavakká vált a természet, amikor a természet szavakban kereste meg az embert, amikor az ember szavakkal elkülönítette az addig oly egységesnek tetsző természet dolgait, amikor az ember részleteire bontotta a nyelv kezdeti szavaival a természet együttes anyag-látomását, a boldog-réműlt Egységet, a Magánytalan Együtt-Rettegést és Tiszta Boldogtalanság-Hálózatot, s ezzel magányossá is tette a dolgokat, létezőket, jelenségeket, lényeket: önmagukra-utaltakká, önmagukba-zártakká, önmagukkal-jelenidejűvé, önmagukért-virágozókká. Magányos örömökké, förtelmekké, gyászokká, gyönyörökké, termőkké, nemzőkké, szülőkké, haldoklókká és halottakká. Amikor a szó elválasztotta a Természettől az Embert. Az általános természetből kiváltotta az embert: hogy külön sorsa és különös sorsa, jövője, jövőtlensége legyen. Amikor az ember kivált az őt-is-megteremtő, kigondoló és megvalósító természetből, hogy a szavakkal váljon szellemivé, Önálló Természetté a Természet Más-Más-Kivirágzású Egységes Mindenség-Szövevényében. S a szavakkal részleteire bontott természetből, a szavakkal létezés-pontokká bontott természetből a Költészetnek kellett azután új, egyetemes Szellemi Természetet teremtenie, létrehoznia a Természet-Egyetemességet a Szellem Akaratában. A Szó Akaratával. A Szó Állapotaival.

A költő ezért van az anyanyelv börtönébe zárva. Az anyanyelv gyönyörű-köteges gyökér-börtönébe, görcsös gyökérfonadék-kötelekkel a Titok Csönd-Keresztjére kötözve. Mint a szőlőfa leget-behálózó vastag gyökér-köteleivel Dylan Thomas a szesz-rothadás rémületkeresztjére. Aki mint szalma-ketrecben zöld levelibéka. Lencsés ujjaival markolja a bütykös szalma-léceket.

De az Anyanyelv a Virágzó Börtön. Abban a börtönben a Világegyetem virágzik.

Ott robban és ragyog. Ott lángol és erjed bezártan a végtelenségben.

Az enyémben is: a magyarban.

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.

A magyar nyelv: életem virágzó tartálya.

Az anyanyelv szűlt meg engem: a költőt.

Az anyanyelv szűlte meg költészetem jövőjét.

De most már én is szülöm a nyelvet.

Mert nemcsak a nyelv teremti a költőt, de a költő is teremti a nyelvet.

Népe nyelvét. Nem használati nyelvét, de szellemének nyelvét.

Nemcsak a költészetét.

Én: teremtő nyelvemmel népem jövőjét is adom.

Mert nemcsak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat: új létezőket teremtenek, homályok hártyáit tépik le, titkok burkolatait bontják föl, összefüggések szövevényeire világítanak, kilángolnak a fő-erekből és szétbúrjánzó kapillárisokból.

A dolgok látnak engem, én a dolgokat látom, a dolgok szólítanak engem, én kiszólítom a megnevezéssel a homályból a dolgokat. A jelentéseket, összefüggéseket, állandóságokat, állapotokat, jelenléteket, szövevényeket, nem-látható akaratokat.

És nem mondok soha: többet, mint amit a rám-néző dolgok akarnak!

De amit létük nekem-megmutatásával a dolgok velem mondani akarnak, azt kimondom. Azt megvalósítom szavaimmal.

Ez nem játékom. Ez kötelességem!

És ha nekem a dolgok többet mutatnak meg önmagukból, részletesebben és jobban kimutatják és megmutatják felületüket, burkolatukat, burkolat-alatti létüket, jelentésüket és természetük aggályait és homályait: ezt a többet kötelességem elmondani.

Ha a dolgok, a lények és létezők, állapotok és hitek nekem magukat így mutatják.

Ez nem stílus-játék, ez: ragaszkodás az igazsághoz. Az igazság pontossága. Mert az igazság: a pontosság!

A stílussal az játszik, egy stílussal az a költő játszik, aki a dolgokat eredendő állapotaikban nem látva, más látását használja, játszva hazudik.

Mert ez a: hazúgság!

Mert olyan ez, mint üres szemgödörbe nyomott üvegszem. Az igazi szem helyett. Mert nem lát az a golyó, csak virágzik utánzatával üvegben. Csak az üveget mondja, színes gömbtükre visszamutatja ugyan a természetet, de nem issza föl a Létet, hogy az agyba lövellje a természet sugarakkal-szemünkbe-hömpölygő áldozatait és jelenlétét.

A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, nemcsak Állandóság, de Folyamat is. Folyamatosan Cselekvő Állapot. Folyamatos Virágzó Akarat.

Állandóan virágzik. De korhadékony és rothadékony részei lemállanak. A lemállt rothadék-anyagot, a kocsánya-tört, kristállyá-fagyott-sejtezetű, kristálytollá nehezedett levelet nem lehet visszaragasztani, visszavarrni a fára, a fa ágaira, mint színpadi deszka-fák deszka-ágaira a rongy-levelet, papír-lombutánzatot.

Mert rothadtan lóg az ott tovább az élő, eleven nyelv-fa ágain.

Az elhalt szó, az elhalt jelentés, az elhalt fogalom.

Egy nép eleven nyelve Állandó Tevékeny Állapot és ugyanakkor Örökös Cserélődés az Állandóságban. Mint a hömpölygő folyó. Mint a virágzó föld.

Mindent magába vesz és magában fölemészt, húsában mindent átlényegít. Létében hasznára old minden belehullottat, benne-bomlottat, beleolvadtat. S ki is vet magából mindent, ami sorsától idegen, ami sorsából már nem hiányzik, ami sorsának tápláló része volt, de már salakká kiégett.

Mint a földigiliszta, aki földet eszik, s a gyűrű-szelvényes testében átáramlott, átgyűrődött föld ha végbélnyílásán buggyanva kitódúl, kitüremlő fekáliaspárga-salakja is föld: az excrementum.

Vagy megőrzi húsában a fölemészthetetlent, mint a csontvázat, követ. A fekete sárkötélként kitüremkedni nem-tudót!

Népem nyelve: a magyar, ma is Tiszta Bizonyosság, Eleven Tűz, Búrjánzó Erő, Televény Virágzás. S lesz is Televény Virágzás, Búrjánzó Erő, Eleven Tűz, Tiszta Bizonyosság, amíg lesz eleven közösség, élni-akaró nép, önmagát-ismerni-akaró, önmagát-kimondani-akaró nép e hazában.

Én nem féltem.

Hisz a nyelv nagyságát költészete is mutatja.

Jelenkorának költészete is.

Ha féltem: az ellanyhulástól, megtorpanástól, mélabútól, dachiánytól, keserve végzetétől. Népünket és költészetünket.

Nyelvünk, a magyar, ha mit más nyelvekből magába emészt, szívébe forraszt, létébe ömleszt: láza attól nagyobb lesz, tudása búrjánzóbb, vére keményebb.

A szennyet kiégeti magából, a felületén korcsként kivirágzót röviden elrohasztja. Mert nyelvünk túlélt már hódoltságokat és megfogyatkozásokat, leigázásokat és elözönléseket, pusztulásokat és a történelem jégkorszakait.

Mert a nép élte túl történelme keservét.

Minden nép nyelve: minden Múlt és minden Jelen. Természet és Történelem.

A Múlt-Idő minden Történelem-Tűzvésze, Pokol-Árnyéka, Virág-Őrjöngése, Emlék-Páfránya. És a Jelen-Idő minden hiánya, ürege, üszke, tér-hiánya, homorú homálya, minden élni-akarása, játéka, könnyelműsége, kényszere, tudása, hite, tudománya, tébolya és föld-egyszerűsége.

Egy nyelv naggyá tehet egy költőt, a költő naggyá tehet egy nyelvet és népet.

Nagyságát mi is adhatjuk, költők, felelősek.

Nagyobbá mi is tehetjük, költők, ha létünkkel tenni akarjuk.

Nemcsak azzal, amit mondunk, de ahogy mondjuk!

Nemcsak azzal, ahogy mondjuk, de amit mondunk!

Én hiszek a Költészetben és ezért a Szóban!

Mondom újra: költészet csak a szavakkal van!

Ha nincs Szó: értelmetlen az Élet. Az ember élete.

És amíg a Szó van, van a Költészet is.

A szó költészetét, a költészet szavait nem helyettesíthetik a gépek. A gépek létrehozta, sugározta, a gépekből űrbe-lökött, képernyőre lőtt szó-helyettesítés. Kép: ami csak valóság. A kép, ami a Lét felületének árnyéka csak, a Lét felületének silány lenyomata. A halott kép. Mint őskőzetbe sajtolódott őspáfrány kő-csipkerajza.

Mert a Szó a legtöbb, amit létrehozott a Teremtés, amit megvalósított a Mindenség Teremtő Akarata.

A legtöbb: A Szavak Virágzó Életfája!

A gépek-szemünkbe-köpte képhez: gépek kellenek, hálózatok, vezetékek, csatornák, csövek, ellenállások, akkumulátorok, transzformátorok, diódák, félvezetők, áram kell a képhez, amit a gép adni tud, és gép kell, hogy fölvegye a gép-adta rövíd valóságot és áram és szerkezetek.

A gép: a megszerkesztett anyag függvénye csak. Az anyag egy szerkezeti helyzete. Csak gép: önmagában. Önmaga végűlis tehetetlen. Sorsa: véges és ereje: az anyagnak-kiszolgáltatottság. És halála is: az anyagnak-kiszolgáltatottság.

Ezért több a Szó a Gépnél.

Az ember szava.

A mindíg reménykedő ember szava.

Az ember szava, aki amíg szólni tud: költészetet teremt. Természetet és történelmet.

Mert a nyelv: a természet és a történelem. Mert a nyelv a múlt és a jövő.

Mert a Nyelv: Noé-Bárka. Amelyben az Eljövendő Végzet vízözöne elől a Teremtő Költészet szavai merengve tolonganak. A zsiráf-szavak, csikó-szavak, csődör-szavak, elefánt-szavak, orrszarvú-szavak, oroszlán-szavak, a fülemüle-szavak, rigó-szavak, keselyű-szavak, bikaborjú-szavak, a páfrány-szavak, virág-szavak, lepke-szavak, cédrus-szavak, a föld-magvai-szavak, a lárva-szavak, pete-szavak, ondó-szavak, tojás-szavak, embrió-szavak, hőscincér-szavak, jegenye-szavak, őserdő-szavak, álom-szavak, látomás-szavak. És mind a többiek: a Szó-Világegyetem. Várván, hogy a víz űrből-ledörgése és zöld zuhogása elhervadjon. Várván, hogy a tengerré gyülemlett víz elapadjon. Hogy a kék buborékokkal, laza ánuszgyűrűkkel pöfögő mocsarak elsorvadjanak. A füstölgő sáros föld fölszáradjon. Hogy az őrző anyatestből tűnődve kitódúljanak. S özönükkel, vemhet-váró, tojást-váró, nemzést-váró, jövőt-váró végtelen élet-özönükkel elömöljenek, széthömpölyögjenek a haláltól-szűz, halált-álmodó Jövőben.

Amit mondhatok még^*

Mit mondhat a költő megvalósúlt verse után, a megírt műről mit mondhat a költő, a megvalósúlt szeretetről, áhítatról, mámorról és kegyetlenségről, ha már káromlással-füstös és harmattal-átmosott szavaival újra-építette gyötrelmeit és gyönyörét, eldadogta szánalmát, szégyenét és szorongásait, sírását ha már a földbe szórta. Szólni van joga-e valamit a versről magáról, s tud-e szólni egyszerűen és önmagát-feledve? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy mindent újra-mondani kellene és újra-mondani semmit se lehet, csak folytatni, vagy abbahagyni, s belefutni a földbe: szőrös csontnak, kopár, néma kőhegedűnek? Ez a vers, az Anyám, ez az époszi himnusz, ez a dühödt jajgatás, komor káromlás, gyötrelmes öröm, temetővirágzás és csont-kiáltozás, ez a köd gomolygó, habzó szívére hullott könnycsepp: verspárja az 1950-ben írt vers-éposznak, az Apámnak; töprengő, múlttal-dühös, múlttal-áterjedett, szívemben-féktelen és habzó, jövővel-köd-idejű, gyötrődő ember-voltomnak szárnyai ezek a versek: napban elégők, vagy jégbe-fagyottak, földbe-szőttek, vagy füstbe-foszlók. De szárnyai mégis jelenemnek, múltamnak és emlékezetemnek. Mit tudnék mondani még? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy az átok, szeretet, áhítat, öröm, kegyelem, konokság, bűntudat, szégyen, sírás és emlékezés sohasem elég? Hogy mindíg az kell, ami kimondhatatlan, ami talán elmondhatatlan, hogy mindíg azt keressük, kimondani mindíg azt akarjuk, ami talán ki-sose-mondható, talán ami elmondhatatlan, mert oly nehéz, mert oly tiszta, mert oly egyszerű, mert oly titokzatos és messzi-mérhetetlen, mint a csillagfény, mint a harmat, mint egy szál virág őszi sírján apámnak, mint anyám barna-lángú keze, apám csontváza ott a földben: huszonegy éve már. Múltunk: arany-vödör, kő-vödör, márvány-vödör, vagy agyag-vödör: telve szitokkal, szégyennel, vacogó gyerekkorral, habzó őszi temetőkkel, jajgatással, nyüszítéssel, könnyek gyémánt-ikrájával, holtakkal és koporsókkal, vetélő asszonyokkal, elvetélt magzatokkal, véres tavaszokkal, rezesbandákkal, búcsúkkal, munkával és húsvéti himnuszokkal, múltunk más-más-anyagú vödre habzásig tele halállal, testiséggel, sírással és szerelemmel, háborúkkal, a történelemmel, telve jövendő halál-önmagunkkal és jövőjével jelenünknek, a mi-emberiségünknek. Mit mondhatnék még? Ez a vers múltam végzete is, szegény-népem szánalma és szerelme, töredék a mi történelmünkből, történelméből szegény-életünknek. És emlékezetem tavasza mégis ez a vers, virágzó álma ember-hitemnek, virágzása gyász-akaratomnak, a ködnek, anyatestnek, éhségnek és halálnak, virágzása a temetőknek, a Csont-ország csont-történelmének, a soha-el-nem-enyésző múltnak a föld szagos héja alatt és az emlékezetre-képes szívidőben, a töprengés eszméletében. Az ember azért ember: mert végtelen-múltra és végtelen-emlékezetre képes. A költő, ha mer hinni szavában és szava érdemében: esendő múltjával, köd-tajték gyermekkorával, apja sárga csontvázával és anyja édes szívével is szolgálni akar. Mert a költészet: szigorú szolgálat, teljes emlékezet és minden múlt egyidejűsége. Mert a költészet a Lét szolgálata, szolgálata az ember emberért-hitének. És mondom ezt, és hiszem ezt, és vallom ezt: e hit-nélküli, kiábrándúltságban-ökrendező, tétova napokban, a költészet-közöny, vak-lírai hétköznapiság és kiúttalanság napjaiban: nektek anyák, nektek jövendők anyjai majd, neked Édesanyám, s neked Emberiségem ötmilliárd-éves Ősasszony-Anyja: Föld. Mit mondhatnék még, mit, én: a halálra-készülő, mit mondhatnék még Édes Mindenem: Világ?

A föltámadás előtti pillanat gyötrelmei^*

A halottak királya én vagyok. Mint ahogy minden versem: én vagyok. Törvény szerint. De a halottak királya az a király is, az a rejtelmes, titkos, kemény, magátvesztett és magát-megtaláló, országát-vesztett és népét-megtaláló, halottait-sirató és halottait-rettegő, hulló és fölemelkedő király is a történelmi időben, a századokkal-ezelőtti történelmünkben, véres és vér-vesztes középkorunk hajnalán, aki egy nagy és lehetetlennek tűnő pillanatban, történelmünk egy végzetpillanatában választás elé kerűlt: IV. Béla király. A választás: a halál, vagy az élet, a jövő, vagy az enyészet, a dacos fölemelkedés, vagy az önfeladó szétfoszlás, az omlás, vagy a megmaradás, az elemésztődés lángjai, vagy a tiszta szolgálat. A szolgálat: amely több minden emberi feladatnál. A szolgálat: amely a legszebb emberi küldetés! Persze: a hasznos szolgálat. Persze: a jó szolgálata. Persze: a humánusabb jövő szolgálata. Persze: az egyetemes öröm szolgálata. Versem: két vereség és veszteség jajgatása, versem két végzet jajongásának és vágyakozásának összefonódása, versem: két akarat együtt-sírása, versem: két indulat együtt-vágyakozása. A magamé, a költőé, aki jelen-korának hűtelen és mégis hűséges gyermeke, s azé a középkori királyé a virágzó végtelen múlt-időben, aki a tengerre futván, a tatárok elől a tengerre rohanván véres karcsú lovon, a tengeren várta meg, gyötrődve, töprengve és önmagát-gyalázva: választása pillanatát, döntése idejét, a halál helyett a kezdés,a lét-kezdés, történelem-kezdés, jövőkezdés mámorát és gyönyörét. És nekem is ki kellett másznom önvesztésem véres odújából, a történelem üszkös odújából, holtakkal-tömött erjedő gödréből, szívem és hitem füstös, elszenesedett halmazaiból, rom kúszadék-kazlaiból. Mit mondhatnék még? A vers: gömb. Önmagába zárt és önmagát magyarázó. Önmagát kiteljesítő és önmagát végtelenítő. Magyarázni, vagy elmondani: így, gyarlóság és lehetetlen. Ha kimetszünk is egy gömb-szeletet testéből, csak a gömb-szelet vérzését láthatjuk, nem gömb-léte egészét; a vers teljességéből egy karéjnyi fájdalom kivágva: inkább a hiány kérdőjelét írja eszméletünkre, ez inkább megfosztás, mint bizonyosság. Inkább veszteség, mint érdem. A vers egy vérző megmutatkozás-pillanata csak, lángoló metszete a vers-időnek, töredék a föltámadás-előtti pillanat gyötrelmeiből. Amit mondhatok, csak annyi: hogy egyetlen vígasz a valóság. Hogy a természetben az emberen kívűl nincs más emberi, s ezért az ember vígasza a Lét gyötrelmeire, léte fájdalmaira, gyötrődése és magánya lángjaira: csak emberi vígasz lehet. A Természet Látomása, a Növényi, Állati Mámorok, Tündökletek, Csábítások, Csodák: az embert elvonják az embertől. Mert a Tenyészetbe szívják. Mert beleolvasztják a Tenyészet Örökös Öntudatlan Végtelenébe és Véletlenébe. A Természet nem vállalhat felelősséget az Emberért. Csak az Ember vállalhat felelősséget az Emberért és a Természetért. Bűneire és átkaira az ember a természetben nem találhat föloldást. Csak önszívében és emberi szolgálatában. A Képzelődés és a Játék, a Hazúgság Tündöklete boldognak tetsző, de kegyetlen palástba burkolja szenvedő és elveszett szívünket, vesztes mámorokba kábít, lök a halálba. Az Öntudatlan Örök Szép Tenyészet vár minket úgyis, majd ha a föld felé bukunk, öntudatlan ragadozó-éhséggel, közönyös falánk éhes várakozással, gyomrokkal, szájakkal, szívókákkal, szív-alakú ajak-párnákkal, rágószervekkel, csőrökkel, emésztőszervekkel, ürítőszervekkel és ürítőpontokkal, gyökerekkel, nedvekkel, mirigyekkel, mikrobákkal és lángokkal. Az embernek, ha dolgát tudni akarja a Földön, önmagában kell győznie önmagáért és az emberért. Mert ez a dolga! Föladata: a rosszból cselekvéssel kilépni. Mert a várakozó, a csöndre-ítélt ember, a bénaságra-ítélt ember, a nem-istenűlt, de szellemével isten-részese ember nem döntheti el mindíg cselekvése kezdés-pillanatát, meg nem határozhatja a kitépődés, az indulás, a mássá-levés, az újat-kezdés, a régit-levedlés kezdet-idejét, a cselekvés írtózatos kezdetét. De ha a Történelem, Sors, Idő, Lét, Végzet, Pusztulás, Isten, vagy Áldás, Ördög, vagy a Másképp-Jól-Lehetetlen fölszólítja a szívet a mostra, a megváltoztató, az újat-kezdő cselekvésre: s az árva szív, az égő ember, a feketén-lángoló tudat a választásra, döntésre fölszólíttatik: választania és döntenie kell! És jól kell választania! Mert ha hagyja elfoszlani a választás-pillanatot, eliramlani ha hagyja a döntés kezdetét, s motyogva ül tovább fájdalma füstölgő kupacán, magánya égő csillagán: nevét a Pusztulás Könyvébe beleírta. S ha rosszúl választott: nem választott emberűl. Mert a választás az ember joga, a döntés az ember kizárólagos joga. Mert ösztöneitől független a választásban az ember. Mert nem él ösztöneibe göngyölödötten, mint az emberen-kívüli szerves természet. Mert választásra az ember képes: egyedűl. Mert az Isten is azt tehette csak, amit tudott. Mert a döntés: az ember joga és kötelessége. S ha ideje jön a Hatalmas Döntés-Pillanatnak: döntenie kell! Mert ha vakon áll a Pillanat előtt: vaksága örök marad, halála végtelen. Ráomlik mocskos üszkeivel, vérző tenyészetével az idő. Mert egyszer jön csak az a Pillanat, arany-lábakkal, szárnyakkal: amik lángból és gyémántból. Mert nem jön soha többé! Mert az Embernek megadatik egyszer, hogy döntsön dolgairól. De csak egyszer. Aztán soha többé!

A szolgáló kötelesség^*

„Legyen a költő hasznos akarat” írta versében nagy költőnk. Én folytatom az ő versmondatát: legyen minden ember hasznos akarat! Minden ember, de különösen a közösséget szolgáló ember, az az ember, akit a közösség kiválasztott a sokaságból magának: hogy fölruházza szíve és hite bizalmával, gondjai sűrű bizalmával. Az élet szolgálat és munka. Minden igazi élet szolgálat és munka. Egy társadalom léte és élete: a szolgálat és munka óriás szövevény-hálózata. De egy társadalom, így a szocialista társadalom is: egyének, ember-egyedek halmazata, szép és gyötrelmes szövedéke. Az ember, a társadalom tagjaként élő ember nem mindíg magányos, de nagyon sokszor magányos és árva, önmagára-hagyott: gondjaiban, bánataiban, napi kérdéseiben, sokszor megoldhatatlannak és föloldhatatlannak tetsző gondjaiban. Segítségre vágyik. Megoldó és föloldó segítségre. Az élet nem elvontság. Az élet: folyamatos gyakorlat, állandó zuhogása a sokszor nagyon is nehéz hétköznapoknak. Az egyes ember és a közösség hétköznapjainak. Én azt kívánom, hogy az a honfitársunk, akit most a közösséget szolgáló munkára kiválasztunk önmagunkból, hogy az a szolgálatot vállaló ember, akit bizalmammal megterhelek: ezt a bizalmat ne tehernek érezze, de a szolgáló kötelesség folytonosságának. A lét nem elvont szerkezet. Tehát a szolgálat se lehet elvont szerkezetű szövődmény! Nem, én arra választok, s a kiválasztott-tól azt kívánom, hogy az embert szolgálja munkájával. Figyeljen és segítsen: mindenben. Minden embert, aki hozzá fordúl a legbonyolúltabb, vagy a legegyszerűbb gondjával. Az ember nem maradhat magára. Az ember érdemes a jóra. Minden ember! A közösséget szolgáló embernek pedig az a dolga, hogy az embert a legapróbb pillanatában is a jóra segítse. Mert ezzel nemcsak egy embernek ad örömet és föloldást, de munkája így válik értelmessé, lesz mindnyájunk, lesz a haza üdve és öröme. Mert a haza csak akkor lehet boldog, ha annak minden tagja tudja, hogy számíthat a segítő észre, szívre és szeretetre.

Múltat-szülő jövő-halott^*

Sokszor elmondottam már, a Költészet: Szolgálat! A Lét szolgálata. És ezzel a Közösség szolgálata. Akkor is, ha játék, ha öröm, ha tiszta teljes öröm, akkor is, ha ordítozás és üvöltözés, kiáltozás a gyász bánata, a bánat gyásza ellen, ha töprengés a teljességen, ha a Valóság megérintése és fölszólítása: a csöndre és a virágzásra, ha élet, ha halál, ha politika, történelem és szerelem. Költészet nincs Közösség nélkűl. A Költészet létével közösségi cselekvés. Az embernek: önmagában önmagáért cselekednie: a hazúgság! És a Költészet: Az Ember dolga! Egyedűl az emberé! A két vers, a József Attila sírja és A halottak királya is: az ember szolgálata. Így: gyötrelmével és gyönyörével. Kopár és esendő éveim Ének-Szigetei: ezek a versek. Emberi föltisztulásomnak és újra épülő jövő-hitemnek Ének-Szigetei. És nem függetlenek egymástól. A József Attila sírja utolsó ének-részeiben A halottak királya embriója ott lebeg már, s A halottak királya töprengő és merengő szemekkel József Attila sírjára visszanéz! E két vers átkozva-ordítozás és töprengve-sikoltozás: hitünk és hitem a törvény-tiszta múltjáért és jövőjéért, s hogy legyen bizalmunk és halandóságot-legyőző megtisztúltságunk élni a Holnap Közösségéért. Gyémántra-vedlett szívvel, mocskainkat és elátkozottságunkat levetve, gőgünk kőzet-páncélját letördelve vér-mocskos szívünkről: szolgálni az Embert. Azt az embert: aki mindíg érdemes a jóra.

Az angyallal-verekedő^*

Éltem, szenvedtem, dolgoztam, írtam. Időm hallgatni nem volt az angyal szárnya-suhogását. Csak hallgatni dermedetten, ahogy zuhog az űr örvényeiben. De szárnyai égő vaspikkelylomb-ütését éltem és élem. Hogy ki ez az Angyal? A Múlhatatlan Múlandóság. Az ébrentartó, a bíztató, az életre-üldöző, a szorongató, a fojtogató, a haláltekintetű. És vár egy hatalmas, gyönyörű, mámorító, félelmetesen tiszta föladat. Veri arany-öklével eszmélkedésem kapuját: Petőfi Sándorról kell írnom könyvet. Őt kell elmondanom. Őt, a Csodát. Őt, a Legteljesebbet. Az én Petőfi Sándoromat. Verekszem az angyallal. Élek, szenvedek, dolgozok, írok.

A hallgatás: a lét elárúlása^*

Juhász Ferenc műveit több mint két évtizede figyeli nagy érdeklődéssel, a tehetség iránti tisztelettel, hol lelkes hozsannázással, hol aggodalommal, fenntartásokkal a közönség, a kritika. Kötetei mindíg csatába lendítik a különböző ízlésű, szemléletű olvasókat, kritikusokat. Nem utolsó sorban költői nyelvének gazdag, de olykor szinte áthatolhatatlan sűrűje akadályozza az olvasók egy részét abban, hogy pontosan értse Juhász Ferenc költői világának gondolati lényegét. Úgy hisszük, megírt és megírandó költeményei, költői életútja jobb megértését segíthetjük elő egy interjúval, vagy pontosabban szólva: a költő beszéltetésével. Szerkesztőségünk megbízásából munkatársunk, Pándi Pál tett fel kérdéseket a költőnek, s Juhász Ferenc azokra írásban válaszolt. A napilap olvasójára bizonyára váratlanúl hat a költő sajátos prózastílusa, de reméljük, hogy a vallomás ereje közelíti egymáshoz a művet és befogadóit. (Népszabadság, 1970 December 25.)

Úgy tudom, most fejezted be új eposzodat IV. Béláról. Ezzel kapcsolatban több kérdés érdekelheti olvasóinkat. Mi az emberi-művészi oka annak, hogy újra és újra az eposzhoz érkezel el? Mi vezetett el IV. Béla alakjához, s miként ötvöződik ez az új alkotás az életműben A tékozló országgal? Mi az aktualitása ennek az eposznak?

Új époszomat, A halottak királyát 1970 Március 23-án kezdtem írni és 1970 Június 18-án fejeztem be, pontot téve a vers utolsó szava után, pontot téve szívem gyötrelmeire és a fogalmazás lángjaira és gyötrelmére. De versem történelmének része előtörténete is, hiszen A halottak királya első tizenegy és fél versszakát (akkor még Király a tengeren címmel) 1959 Február 3-án írtam, tömény és komor depresszióm verejtékes odújában, mintegy lángot lőve ki önmagam szégyenéből és megalázottságából, sötétjeimből, a depresszió fekete verméből. Abba is hagytam bevérződve és bekormozódva, szájamon és ujjhegyeimen a láng sebeivel, még nagyobb szégyenemre. Ez a tizenegy és fél versszakasz meg is jelent később, 1962 Áprilisában az Új Írásban, Egy éposz első sorai cím alatt. A sors most hitet is, erőt is adott, hogy ezt a hosszú verset, A halottak királyát megteremtsem szavaimból. Mert az én hosszú verseim nem époszok a szó költészet-történeti értelmében, de lírai versek, lírai megvalósulások, s ha époszként jelölöm is létüket és lényegüket, a jelölés csak azért, mert jobb, a költészetben használatos szót nem találok létükre és lényegükre. Tehát: hosszú verseim egy állapot, vagy egy akarat, vagy egy gondolat lírai virágzásai, vagy örvénylései, egy állapot, akarat, gondolat lírai folyamatai, nem az időbeli történés csobogása a térben és az időben előre, áradása, vagy szélfúvása a történetben, vagy történelemben a befejezés végzetéig, könyörtelenségéig, vagy föloldozásáig. Hosszú verseim épp befejezésükkel: egy-egy állapot befejezettségei, végzetei is, egy állapot-folyamat tűz-kapui, de e látszatra mindent-lezáró tűzkapuk mögött nem az üres csönd van, a tovább-nem-lehet ködös pusztasága, forró kősivataga, vagy az űr virágtalan magánya, de új lírai virágzások kezdete, építkezések és remények jövője. Költészetemet tehát, önszeretőbb, vagy önbecsülőbb pillanataimban, a ritka megnyugvás pillanataiban, a kétségbeesésnek-ki-nem-szolgáltatottság pillanataiban: egyetlen lírai folyamatnak tudom, s e szenvedő folyamat részei, egymáshoz-kapcsolódó molekulái a hosszú versek, s lesznek majd az alkatukra rövidek is, ha idejük jön, ha módot ad megvalósításukra keserves költői természetem. A föntiekkel, ha rejtetten is, válaszoltam a kérdésre: miért is csomóztam szavaimat, mint egy végtelen-szövevényű hatalmas gömb-hálót, IV. Béla király, középkori történelmünk nagyon-gyötrődni-tudó, nagyon-hinni-tudó, nagyon-elveszett és nagyon-nagy élet-kegyetlenségű, minden halált, minden pusztulást, puszítást, emberi és országos nyomorúságot ismerő embere köré, sorsába, húsába és szívébe szőve szavaim gyötrelmét és hitem pusztíthatatlanságát, kétségbeesettségem vérző fonalait, fölépülés-reménységem eleven szövetét. Mi választotta őt, a kiszolgáltatottat, az elűzöttet, a reményében-megnyomorodottat, a mégis-hinni-tudót, az önmagát és népét föladni nem tudót, a mindenkitől-elhagyottat, a kiröhögöttet és elkergetettet, az országépítőt, versem hősévé? Kiszolgáltatottságom és nyomorom, elhagyottságom és szégyenem, szegénységem és megaláztatásom, elárvúltságom és elveszettségem, depresszióm és szörnyű magányom, az akkori, az évekig létemet fosztogató, ami úgy égett életemen, mintha középkori gyermek-páncélruhába gyömöszölték volna férfi-testemet, s a vas kegyetlen és konok prései a fuldoklásig és a pusztulásig törték és sütötték volna testem és szellemem szerveit. Mert fuldokoltam a tehetetlenség páncél-öltönyében, s nem akartam a halálos depresszió vizes gödrében elrohadni, mert tudtam, hittem és hinni akartam, sejtvén azért az önvesztés fekete gyapot-felhői mögött az égitestek törvényeit és kristály-lángját, hittem mégis és azért is, hogy a szuicidium nem mód a jövőre, egyszerűen: ha ember született a Földre és sorsa van a Földön: öngyilkos nem lehet, nem mászhat önkéntesen bele a földbe, hogy a halál fekete angyala, ez a fénylő fekete angyal, mert fényei sötét léte lebegő ítéletéből ömlenek, hogy akaratunkkal elűzhető ez az idő előtt koponyák fölött lebegő Szárnyas Követelődző, Sugárzó Fekete Átok. Mert a szörnyűnél szörnyűbb, gyalázatosnál gyalázatosabb, rettenetesnél rettenetesebb József Attilai halál-óra, vagy akár a Majakovszkiji nem lehet jövőnk, vagy jelenünk, akárha emberről van szó, költőről, vagy egy nemzetről. Mert meg kell találni a létre az útat, mert kell az önemésztés, önvizsgálat, önelemzés, önvesztés, termékeny kábulat, de gyöngéd, vagy akaratos, majdnem-lehetetlen, vagy alíg-lángoló akaratunkkal csak az élet felé vághatunk útat magányunk, vagy írtózatunk bozótjában. És nem a halál felé. Ezért lett versem hőse, elesett szívem példája IV. Béla király, a zseniális akaró, aki mindent lemért tengeri árva magányában: a mindenséget és önmagát, bűneit és történelmünket, gyöngeségét és elárúltatását, tehetetlenségét és jövője képzetét. S e féktelen és dacos és önpusztító, önmagát porszemig-megszégyenítő önvizsgálat után: a tengerről a földi partra lépett, nem a halál redves küszöbére. És dolgozni kezdett. Elkezdte hitét élni!

Hogyan kerűlhet közelebb jelenünkhöz, közelmúltunkhoz ez a műértelmezés?

A halottak királya tehát az önvizsgálat, az önmagunkra-találás, az irtózatunkból-kigázolás, a partra-rohanás, az elemi élet-vállalás éposza, vagy hosszú verse, egy depresszió végzete, a haláltól-lekötözöttség föloldozása, a döntés kezdete. Befejezésével: az elindulás éposza. A nemzeté és önmagamé. Soha nem tudtam oly pontosan, magyar költő lévén, mint e versnél, hogy meg kell írnom, mert e vers megvalósítása olyan cselekvés: amely visszafelé is föltérképezi a történeti időt, s így hozza meg életítéletét, olyan cselekvés, amely föladatunk. A magyar költészetnek, a magyar költőnek, hitem szerint (s e hitemet lírai kezdeteimtől féltve őrzöm) többlet-föladata van, több-föladata, mint a világ más költőinek. Szerencsésebb, vagy jobb-sorsú népek költőinek. Történelmünk és nyelvünk múltbeli zártsága és bizonyos szempontból nyelvünk és jelenünk mai térbeli zártsága olyan föladatokkal ruházta föl költészetünket, az első magyar költőktől napjaink magyar költészetéig, amelyeket óriási nyelv-területű, vagy boldogabb föld-arcú népek költői nem ismernek, talán nem is tudnak. A Földgolyó e kis nyelvi szigetére ki figyelne úgy, mint más népek múltjára, vagy életére? Hiszen mi nem voltunk vallásokat-alkotó, mítoszokat-formáló, hatalmas történelmi legendákat és folyamatokat megindító nép, mint Ázsia nagy népei, mi nem voltunk próféta-óriásokat, Mózest és Jézust, világot-átsugárzó szellemiséget nemző és szülő nép, mint az ókor kis zsidó népcsoportjai, mi nem voltunk az emberi sors elemi állapotait és elemi szenvedélyét, gyötrelmét és szenvedését, elemi kibogozhatatlanságát, ellentmondását és tragédiáját kiéneklő nép, mint a görögök, századokig érvényes jogrendet kitaláló nép, mint a rómaiak, világhódítók és világpusztítók, világalapítók és világ-fölfedezők. Mi, ha már idetódúltunk, kis fehér tajtéktorony a népvándorlás vízgyűrődésein, és összekeveredtünk, Közép-Európa kis népeinek egyike voltunk, szenvedők és megalázottak, legázoltak és meghódítottak, mindíg-élni-akarók és mindíg-reménykedők, forradalmiak és úriak, legyőzöttek és gyönyörűek, történelem-tombolást, vért, árulást, úri gőgöt és úri butaságot elviselők, lázadók és levertek, megszállottak és kinevetettek, eszelősök és tiszták, egy kis nép voltunk Közép-Európa kővel-gyűrt és pusztákkal-szikrázó térségein, mint a többi kis nép: bennünk és körülöttünk. Nekünk nem volt múltunk olyan: ki teremtő önmagában és termékeny lényegében önmagával hat a világra. Költészetünknek ezért is kell többet vállalnia, többfajta mást, mint a világ, ki tudja, talán boldogabb-indulatú és tárgyiasabb-ihletű költőinek. Az önvizsgálat és önismeret, az önmagunkkal-szembenézés és a múlt-leméretése, jelenünk lázas köd-képének és izzó léthalmazának vizsgálata, az állandósúlt önmagunkra-figyelem: éppúgy a dolgunk, mint a többi, mint a költészet (mivel a lét) egyetemes dolgainak kimondása.

Mi a nyelv s ezen belűl a költői nyelv szerepe ebben az „önmagunkra figyelésben”?

Népünk ma is nyelvében virágzik eleven jövővé. És mivel nemcsak történelmében él, de nyelvében is, a magyar költő egyik legszebb és legnagyobb kötelessége: új és új virág-erjedéssel és virág-özönléssel, látomással és világ-fölmérő, világegyetemet-behálózó, a mindenséget dolgaiban megszólító, magányos derengéséből dolgaival kiszólító erővel és hittel teremtenie a nyelvet, élni nyelvünket végzetesen és gyönyörűen. Mert a nyelv élete, erjedése, látomás-virágzása és teremtő-nagysága: a nyelvet adó nép élete és teremtő nagysága. És mégegyszer: mi nem voltunk történelmet-alkotó nép, mi nem voltunk vallást, jogot, egyetemes szellemiséget alkotó nép: kőben, szóban, igében. Mi történelmet-elviselő, történelmet-tűrő, történelmet-szenvedő nép voltunk. Ezért is lettünk így: önmagunkra ítélve. Voltak nagy tetteink és nagy veszteségeink, nagy szenvedéseink és nagy elárúltatásaink, nagy királyaink és nagy jellemeink, nagy indulataink és rossz politikusaink. És számra nem, de szívre nagy nép volt és maradt népem. És hagyhatja-e ezt a népet, hagyhatja-e ezt a történelmet költője magára? Más, Arany János szavát használva, luxuriózusabb sorsú, vagy helyzetű, vagy múltú nép költője talán megteheti, és meg is teszi, hiszen elég, ha csak beszél, de a magyar költőnek nemcsak nyelvét, népét is őriznie kell költészetében. Ez az a többlet, ami sorsunkat nyomja és virágoztatja. A magyar költő népe elemi létét is mondja költészetében, hiszen így is őrzi nemcsak népe múltját, de jövőjét is. Nekünk, mai magyaroknak, mint a tegnapi magyaroknak is, költészetünkben is önmagunkra kell ismernünk. Kemény ítélettel és konok tisztasággal. Mi volna más ez, mint amit hitt és vallott Zrínyi Miklós és Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály és Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila? És ha teremtünk óriás-lombozatú, óriás termő-anyaméhű, óriás-igézetű és érzékenységű nyelvet költészetünkben, s e nyelv-egyetemességgel az emberlét és a világegyetem, a nemzet és a termő anyag, a szellem és a teremtés-titok egyetemes törvényeit és állapotait tudjuk és fogjuk kimondani: világ-emlékezetre érdemes létet teremtettünk költészetünkben és adtunk az időnek jövőt, hogy népünkben virágozzon. A halottak királya e többlet-vállalás verse is, mint ahogy az volt A tékozló ország. És a hit verse is mind a kettő. Mert én valóban hívő ember vagyok.

Ha a megfogalmazás költői ihletettségét tekintem, akkor lehetetlen nem ráismerni ebben a vallomásban a magyar líra nagyjainak öntudattal hirdetett „többlet-vállaló” programjaira. E ráismerés öröme késztet arra, hogy egy hangsúlymódosító megjegyzést tegyek. A kis népek, köztük a magyar nép is, nemcsak „történelmet-elviselő, történelmet-tűrő” erők, hanem történelmet formáló erők is. S e tevékenysége közben – csakúgy, mint megpróbáltatásai közepette – a magyar nép gyakran tapasztalhatta, hogy nem áll egyedűl. Persze, a világtörténelmi helyzet párhuzamosságai nem szerveződhettek mindíg ellenállóképes, nagyerejű szövetségesekké. Talán nem értelmezem önkényesen szavaidat, ha azt mondom: hited a mai magyarság emelkedésére, az emberiség jobb lehetőségeire vonatkozik.

Hiszek a teremtés értelmében és céljában és hiszek az élet értelmében. Hiszek a világegyetem értelmében. És hiszek az értelmes emberi lét értelmében is. És ezért abban, hogy a létért-való cselekvés: föladatom. Tehát: a költészeté. És a költő cselekvése: a költészet. A hallgatás: a lét elárúlása!

Mutatkoznak-e formai-kifejezésbeli változások az új műben az előző eposzokhoz képest? Költészeted rajongó hívei mellett jelentkeznek azok is, akik aggódnak verseid stiláris zsúfoltsága, nehezen áttekinthető szövevénye láttán. Várható-e egy – spirálisan a korai szakasz kezdeményezéseit folytató – tisztulás lírádban? S ha már itt tartunk, talán szólnál arról is, mi volt, s mi talán még ma is, a belső emberi tartalma költői stílusod, látásmódod sajátos természetének?

A halottak királya a: b: b: a-rímelésű négysoros versszakokban írt éposz. Körülbelűl öt és fél ezer sora: parttól partig futó, szélesebb-őzönű, mint A tékozló ország, bár lüktetésében, hullám-gyűrődésében, a rímek felé hömpölygésében A tékozló ország testvére. Így: zártabb, mint a Gyermekdalok, s létében nyitottabb, mint utolsó versem, az Anyám volt. Mint a tenger terped, lángol, homálylik, ragyog, gyűrődik és reng, ahogy hullámai tajtékosan lobogva, nagy meredt csipke-fátylakkal a partra kifutnak, fújva és suhogva, s tört tajtéksivataggal szörcsögve és hörögve önmagukba visszaszívódnak: akartam, versem legyen az ősvíz partrafutása, robbanó szétfröccsenése az állat-virágzó sziklaüregekben. Ilyen szó-anyagában és anyagalakjában új versem, ilyen tenger-természetű és tenger-magányú. És ezzel mondtam azt is, hogy természetében nem lazább A halottak királya, mint az utolsó tizenöt évem költészete. Én ugyan nem keresem a bonyolúltságot, csak el akarom mondani, amit hitem szerint el kell mondanom. A Lét oly bonyolúlt és zsúfolt, dologi létezőivel, dologi álmaival, dologi lényeivel, alakzataival, anyag-virágzásával, kötéseivel, hullámaival, erőivel, formáival, lángjaival, akaratával és rejtelmével oly szövevényesen kizárólagos, oly bonyolúlt összessége és kegyetlen halmaza, egymásbanövő és egymásból-kinövő rejtelem-szövedéke, rejtelem-együttese a mindennek és a semminek, hogy a még legpontosabb költői kimondás is habszerűen laza és ködszerűen foszlékony a megközelítésben. Laza fényhálózat, fénypontok laza hálószövevénye csak a vers a Lét legkisebb részletéhez arányítva is. De: a költészet nem azonos a természettel, ahogy a Természet nem azonos a Léttel. A Természet a Lét része csak. A költészet külön természet, az anyagi állapotaiban megvalósúlt és folytonosan megvalósuló Természettől független, önálló természet. Így: független akarat. Én nem a természetet mondom újra, de bennem a Lét természete virágzik. Ez a virágzás: költészetem anyaga, költészetem dologi létének állapota és állandósága. És költői akaratom: indulat az egyetemességre. Talán ezért, hogy tömöttek a Lét fölfogott dolgaival verseim. És mégis: mindez kevés. Mert a Dolgok burka alatt és homályában ott a Titok. A Rejtelem, a Megfejthetetlen. A Titok, aki átvérzik néha a Lét szövetén, a Titok, aki átvérzi sokszor az anyagok húsát, fölszikrázik olykor egy bogár szeme ötszögű lencse-csiszolatán, kristály-csillagán, őrjöngve kilángol egy körtefa-levél zöld pórusain, egy csipke-törékeny kéz mozdulatában, hogy visszahúzódjon rejtelme csöndjébe újra, hogy éljünk tovább a Lét dolgai közt tapogatva, mint a vakok. Mert halandóságunk bennünket homályba zár, mert halandóságunk tudatos vállalása: a legszebb emberi állapot és kegyetlen szomjúság a félelemre és megismerésre. Mert halandóságunk: a félelem állandósága és a megismerés reménytelensége. Mert a halandóság a legkegyetlenebb fizetség, amivel törlesztenünk kell a töredék-megismerés bűnét. Hiúság-e mondanom, hogy költészetem azt is akarja: a leghiúbb hiúságot, a Rejtelmet keresni, valamit megtalálni a Lét homályában, a Múlandóság ködében? Dacos vagyok a Léttel. Talán eljutok egyszer a kristálylángú szóig, a létbe-világító szavakig. De a csöndig sohase akarok eljutni! Azt majd a halálban!

Milyen munkába fogsz az eposz befejezése után? Milyen a költő Juhász Ferenc közérzete 1970-ben?

Mit is mondanék még? Egy-egy éposz lemetszett hajtásai, lenyesett ágai, elvágott gyökér-szálai tűnődő szívem életébe dugva: kizöldűlnek, megfogannak, lírai leveleket hajtanak. Három éposz-versem után, az utó-égés, a kihamvadás gyötrelme után: „rövidebb” versek izgatják képzeletemet. A sors hitet és erőt adott, hogy dolgozzak sokat az utóbbi esztendőkben. Talán nem vonja meg most se tőlem kegyelmét. És ha ad olyan gyakorlati munkalehetőséget, mint 1968-ban, 1969-ben, 1970-ben, okom csak a fáradtságra lehet. De ez a legtöbb, amit a költő, a halandó, életében elérhet.

Köszönöm a válaszokat. Remélem, hogy a kérdések és a feleletek stílusának különbségén és a nézetek olykori eltérésein keresztűl is érzékelni lehet az álláspontok fontos vonatkozásokban termékeny kapcsolatát. Nem másítjuk meg a tényeket: a költő szemlélete, nézetei, s a kérdező álláspontja között vannak különbségek. De azzal sem változtathatjuk meg a valóságos képet, hogy háttérbe toljuk a nézetek közeledésének, a humánumban, az értelmes élet igenlésében való találkozásnak tényét.

A döntés pillanata^*  **

A szemében fájdalom ül, az arcán feszültség, visszatartottság. Két hete kerűlt haza a szanatóriumból. Állunk a kertben. Az ősz szinei mindenen. A lugason érett szőlőfürtök, a ház mellett pázsit, közben rózsatövek, kéklő harangvirág.

Hát ez. Ez ugye a kert, mondja Juhász, s a hangján érezni lehet, hogy kevés köze van a lugashoz, gyephez, s a félig elpusztúlt mandulafákhoz. Kerti szerszámokkal alígha görnyedez a bokrok alatt, hiszen ezek a bokrok számára nem így valóságosak, hanem látványként, képként, szóként. Nincsenek privát bokrai, virágai, cselekvései. Ami él körülötte és szerephez jut, mind-mind a költészet áramkörében létezik, része a nagy készülődésnek, szenvedésnek, s részévé válik a műnek. Juhász minden tudatos és öntudatlan energiájával egyetlen célra, feladatra összpontosít, s ez a költészete, más szóval önmaga megvalósítása. Ebbe az erős központi áramkörbe futnak be a kertből, a házból, az országból és a világból az összes szálak, ebbe az áramkörbe kell mindennek és mindenkinek bekapcsolódni Juhász körűl, ha létezni akar. Ez az áramkör nagyon erős, mágneses terébe tehetetlenűl bezuhannak a tárgyak, virágok, épületek, arcok, hajak, szájak, kiszáradó, sorvadó véredények, és a sejtjeikkel beépülnek a versvárakba, verstornyokba, verserődítményekbe, a monumentális versvárosokba. Ez a zseniális kőmíves álmokból, virágnevekből, csillagnevekből, ritmusból, színekből, tört fényű szavakból, betű-pozdorjából akkora várat épített, hogy a földünkön használatos létrák már nem érik el a tetejét. Juhász még egyre építi a versvárat. Létra nincs, így nem tud lejönni, s nem lehet hozzá felmenni. Fenn áll a falon, s tudja, hogy nem tud lejönni, elvegyűlni, szürkén élvezkedni. Talán, ha valaki, valahogyan feljuttatna egy kötélhágcsót. De hol, hogyan, ki? Úgy tűnik, a versvár falairól út már csak felfelé vezet. Tudja ezt. Legalábbis sejti. Dacosan, kegyetlenűl építi versvárát tovább. Fent hideg van. Az égi galaktikák rendjét lesi.

A kertből lassacskán behúzódunk a ház alagsorába. A költő megmutatja a mosókonyhát, a könyvespolcokkal telerakott folyosókat, aztán a garázst. A garázsban bükk- és csertuskók emelkednek a mennyezetig. Telenként fával fűtik a cserépkályhákat.

Elférne itt még egy autó, mondja Juhász.

A lépcsőkanyarban Balzsam ugat és ugrál ránk lelkesedve. Ő valójában egy kutya. De puli. Így félig ember. Balzsam. Juhász Feri különös világában jelentős személyiség, gondolom, kitesz egy nyugdíjas tábornokot.

Folyosók következnek, faburkolat, beépített szekrények, aztán a konyha, a magyaros étkező, s a szobák. Egy kisebb szoba, melyben Juhász leánya tanyázik egyetemi tankönyveivel, egy nagyobb, melyben Erzsike, a ház tudós asszonya lakik, aztán a dolgozószoba, melyben ismeretlen szellemek, tudósok, boszorkányok élnek, s a költő. Erzsike szobájának a falát nagy Csernus-kép fedi. A festményen Juhász Feri üldögél. Arca talányos.

A dolgozószoba nagy. Két falát mennyezetig könyvek borítják, a harmadikat megtöri az ajtó és a fekete cserépkályha, a negyedik az erkélyre nyílik, s a kertre. A negyedik fal talpig üvegből épűlt. Az egyik könyvespolc alatt, szinte beléje süllyesztve nagy olajzöld heverő áll. A heverő felső harmadát málnaszínű subaszőnyeg fedi. A heverő fejénél, valamiféle láda sarkán egy újszövetségi szentírás és egy német nyelvű holland katekizmus nyugszik. A szent könyvek szomszédságában színes cseréptálban gyógyszeres tubusok, fiolák halmozódnak. A szabad falon, főleg a fekete cserépkályha szomszédságában amatőrképekből nagyított családi fotók függnek a falon, a kályha és az ajtó között Petőfi, Ady, Spinoza, József Attila, Babits Mihály és Tóth Árpád arcképe. Kicsit odább egy Hantai Simon kép, alatta a Húsvét-szigeti óriásszobrok emlékképe, melyet Kassák ajándékozott a költőnek. Dedikálta is: „Emlékül Juhász Ferencnek 1967. III. 12.” A szoba közepén íróasztal áll, alatta, s az ajtó előtt is keleti szőnyegek. Juhász Feri a könyvespolchoz lép. Kezét magasra emeli:

Ez itt a XX. századi magyar irodalom, ez a világirodalom. Itt sorakozik az én természettudományi gyűjteményem.

Közelebb húzódok a polchoz, s egyetemi tankönyveket látok magam előtt, biológiát, szülészetet, fizikát, őslénytant, odább latinokat, filozófusokat, majd imakönyveket. Fent a polc tetején Tömörkény, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula műveit. Egy üvegszekrényben pedig a költő saját műveit. A könyvespolc aljában csukott szekrényrészt pillantok meg.

Itt?: fordulok Juhászhoz.

Dossziék, papirosok, mondja és kitárja az ajtókat.

Rend. Rend a szekrényben, a polcokon, s a kis társalgóasztalon is, mely közvetlenűl az üvegfal előtt áll két kényelmes fotellel. Az asztalon egy üveg skót whisky (Ballantines, amit legjobban szeretek), mellette egy üveg száraz bor, poharak, dobozok, jég. Az asztal alatt egy érett napraforgótányér, fekete cserépvázában.

Juhász hellyel kínál. Megvárom míg a fotelba ereszkedik, s csak utána ülök le én is. Önkéntelen az egész. Túl sok tisztelet és udvariasság nem szorúlt belém. S most mégis. Kényszerítenek a tárgyak, a kert, a környezet, a cserépkályha, melyben mindíg fával fűtenek. Pedig jól ismerjük egymást, két esztendeje egy szerkesztőségben dolgozunk. Nagyokat vitatkoztunk az elmúlt években, s jókat ittunk, nevettünk együtt. De a szerkesztőség úgy látszik más. Juhász Ferenc ott főmunkatárs, itt király. Fiatalon találkozott a sikerrel. A harmadik könyvére, huszonhárom éves korában Kossuth-díjat kapott. Erős kezdés. Tizennyolc könyve jelent meg idáig.

A fotelban ülve a kertre s a szomszédos udvarokra látok. A késő délutáni fényben néhány gyümölccsel zsúfolt almafa bíborlik, az almafákon túl sötétzöld jegenyék állnak. Csend van. A Rózsadomb néma. Nagyon nagy a csend, de én úgy érzem, mégsincs nyugalom. Hirtelen bármi megtörténhet, bekövetkezhet. Juhász előre hajol és whiskyt loccsant a poharamba.

Igyál, bíztat.

Jeget dobok a barna lébe, aztán felhajtom. Juhász nézi. Fegyelmezett. A Kútvölgyi Kórházban megtiltották neki az ivást. Nem iszik, büszke akaraterejére. Szinte élvezi, hogy én iszom és ő nem. Hátradől a fotelban, babrál valamivel, matat. Én a poharat ringatom. A kertben apad a fény. Juhász megszólal:

1947-ben a Diárium című folyóiratban jelentek meg első verseim. A címük: Arany és Ezüst. Aztán a Népi Kollégiumok folyóiratában, a Lukácsy Sándor féle Valóságban, majd a Németh Andor szerkesztette régi Csillagban. Első könyvem a Franklin Társulatnál jelent meg.

Írok mindent. Juhász Feri arca összetörik, aztán kisimúl. Hunyorog, mocorog. Az asztalra mutat:

Ennél az asztalnál dolgozom húsz éve! Én a hosszú verseimhez, mint a Gyermekdalok, vagy A halottak királya, rengeteg segédanyagot használok. Az asztalomon mindíg azok a könyvek sorakoznak, melyek tartalmilag, nyelvileg, vagy módszertanilag segítenek a munkámban.

Feláll, szétnyit egy könyvet, melyből jegyzetek csúsznak elő.

Látod! Bejegyzések, idézetek, nyelvi formák. Itt vannak, hogy a versírás idején kéznél legyenek. Nagyon rendszeresen dolgozom, és nagyon rendszeresen élek. Ezt a rendszerességet az utóbbi évek sok baja, gyötrelme felborította. De most megpróbáltam visszaállítani a régi életformámat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Budapestre kerülésem óta nappali ember vagyok. Ezt úgy értem, hogy kora reggel kelek, fél hatkor, hat órakor, legkésőbb hétkor. Ezt a helyiséget magam teszem rendbe mindennap. Nyolckor, fél kilenckor leülök dolgozni, és dolgozom, ameddig bírom lélegzettel. Ezt már azért is meg tudom csinálni, mert huszonegy éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadónál. 1951 decemberében szerződtem oda, azóta egyfolytában ott dolgozom felelős szerkesztőként. Annakidején félállásban vállaltam a munkát, így csak szerdán és pénteken kellett bemennem. Ez lehetőséget adott arra, hogy kialakúljon ez a rendszeres életmód. Ha hosszú verset írok, megírom egy ültő helyemben, de ez eltart hat-hét hónapig. Naponta nyolc-tíz órát dolgozom. Nagy vákuumok nem szoktak lenni. Kivéve, amikor A halottak királyát írtam, amit 1959 február 3-án kezdtem és megírtam tizenegy versszakot, majd 1970 március 23-án folytattam, s 1970 június 18-án háromnegyed tizenkettőkor befejeztem. Ennél a versnél óriási időszakadékba zuhantam: mondja Juhász, aztán feláll, elém tart egy nagyalakú, bőrbe vagy műbőrbe kötött, könyvszerűen vastag füzetet. Kinyitja az első tizenegy versszaknál, aztán hátrább. Magyaráz:

Száznyolcvanöt kéziratoldal. Ez a depressziós írás. Ez a nem-depressziós.

A füzet elején javítások látszanak, hátrább világoskék, tiszta versfolyam hömpölyög át a lapokon. Sehol egy javítás, vagy áthúzott szó. Elámulok. Nem is tudom, mit mondjak, mit kérdezzek.

Mindíg ilyen bekötött füzetekbe írsz?

Medimpex naptárba írtam A tékozló országot. Ekkor szoktam rá a könyvbe való írásra. Az 1950-es években nem volt papíros.

Elém tartja a vastag, könyvszerű naptárt.

A Rákosi-időkben annyira megszoktam ezt a formát, hogy most külön be is köttetek papírokat. Kardos úr most kötött be nekem újabb íveket.

Kinyitja a szekrényt, kiemel két vastag könyvet. A frissen kötött könyvek gerincén arany betűk és római számok.

Nézd, milyen fínom papír! Bécsben vettem ezt a papírt. Ha valamilyen érzelmi, vagy fogalmi problémát megoldani nem tudok, belebújok ezekbe a cselekvésekbe. Papírt, dossziékat veszek, köttetek.

S azok a kisebb füzetek?

Az ötvenes években jegyzeteket készítettem mindenhez. Az csak legenda, hogy a prózaírónak kell készülni, s a költőnek nem. Ide mindent felírtam, szóképeket, vers-lehetőségeket, amik a fejemben jártak. Ha nekiülök egy hosszabb vers írásának, előveszem ezeket a jegyzeteimet. Ezek nem rövíd versekhez kellenek, hanem a hosszú versekhez, a nagy konstrukciókhoz. Segédeszközök a lírához. Meggyőződésem, hogy szüksége van erre a lírának is. Ezek a jegyzetfüzetek állandóan használatban vannak (felmutat egy füzetet). Ebben írtam le, hogy édesanyám hogyan vágott ki egy petróleumlámpát az ablakon, amikor apám odahozta a dalárdát.

Kinyit egy újabb füzetet. A fehér mezőben rajzai: páncélok, sisakok szóródtak szét, odább lovak és lovasok páncélban.

A halottak királyához készítettem ezeket a tanulmányokat, mivel nem szeretek semmi módon mellébeszélni, pontatlanúl fogalmazni. Száz részből, rostból épűl a mű. Még le is szoktam rajzolni a verset!

Juhász újabb füzetet tár elém. Keresztre feszített zöld test. Ember, állat, szörny? Aztán beljebb egy másik oldalon kék tóban zöld béka ül. Dülledt szemekkel néz bennünket. Aztán kék páfrányok következnek.

Így néz ki a műhelyem, vagy nem tudom, minek lehet nevezni ezt a dolgot.

Felemel valahonnan egy zöld füzetet. Ez is kötött.

Száz vers van ebben, rövidek, mondja.

Golyóstollal írsz?

Töltőtollal. Ceruzával egyáltalán nem. Egy versem van, amit véletlenül golyóstollal írtam, ez a Gyermekdalok. Tizenkétezer sor. Harminc golyóstollat fogyasztottam el. Mátraházán arra ébredtem egy napon, hogy el tudom kezdeni a verset. Csak golyóstoll volt nálam. Babonából azzal folytattam később is. Ceruzával még jegyzeteket sem tudok készíteni.

Mindíg nappal dolgozol?

Sok személyes okból áttértem az éjszakázásra. Ahogy a szanatóriumi irataimon szerepelt: „laborális és familiáris okokból”. Szeretnék visszaállni a nappali életre. Igazán jól fogalmazni napfényben, vagy reggeli világításban tudok. Kell a belső tisztaság és a homálynélküliség, hogy el tudjam mondani, amit akarok. Az éjszaka zavar. Kiadói munkám is lehetővé teszi, hogy mindennap fogalmazzak és csak akkor menjek be, ha ezt elvégeztem. Egyébként mindíg íróasztalon írok, de mégsem, mert ha ezt jól megnézed, láthatod, nem íróasztal. A Bizományi Áruházban vettük, mondja Juhász, aztán megtapogatja az asztal sarkát és leül. Rágyújt. Várakozik.

Mindíg nyolc-tíz órát dolgozol naponta?

Nézd, ha jól megy a munka, akkor hat-hét-nyolc órát tudok egyfolytában dolgozni. Ezt mindíg a cigaretta mennyisége mutatja. Amikor csomót érzek a torkomban, akkor már nem megy az írás. Ha dolgozom, sokkal kevesebbet dohányzom, mint egyébként.

Könnyen írsz vagy nehezen?

Bennem nagyon sok kétség, kétségbeesés, depresszióra való hajlam van. Nagyon ritka az a napom, percem, amikor örülök annak, hogy a sors képessé tett a fogalmazásra. Azt érzem, nem elég, amit csináltam, még mindíg nem történt meg a vers! Ezeket a gyötrődéseimet összegyűjtött verseim két kötetének előszavaiban meg is fogalmaztam. Nem-depressziós állapotban könnyen írok. Ez nem azt jelenti, hogy könnyedén, de megvan a képességem a végleges fogalmazásra. Ha nincs, akkor nagyon nehezen írok. 1957-től 1962-ig ilyen depressziós állapotban voltam. Kórházba is kerűltem 1958-ban. És hát voltaképpen érvényesen fogalmazni négy-öt esztendeig nem tudtam. Nagyon szégyelltem ezt az állapotot, nagyon gyötört. Kétségbeestem. Úgy éreztem, semmi sem jó, amit addig csináltam. Szabályos depresszió volt. A depresszió életem más részeit is befutotta, mint repkény a sírkövet. Ebből az állapotból úgy 1961 táján kezdtem kilábalni. A teljes felszabadulás azzal a verssel következett el, ami körűl annyi vita volt. A József Attila sírjánál című versemre gondolok, ami az Új Írásban jelent meg.

Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek? Elmondhatnál egy emléket kisgyermekkorodból? A szülőföld meghatározta életútadat? Egyáltalán a költőben van valamilyen eredendő meghatározottság?

Nagyon nehéz volt! Sok szomorúsággal, szenvedéssel volt terhes a gyermekkorom. Nagyon fájdalmasan éltünk, de emellett nagyon szép is volt az élet, ha visszaidézem, ami velünk történt. Apám eredetileg kőmíves volt, de 1932-ben a tüdeje miatt megoperálták. Az úgynevezett „nagyvillám” műtétet hajtották rajta végre. Egyik oldalon átvágták valamennyi bordáját, és lekapcsolták a fél tüdejét. Nem vállalhatott többet kőmíves-munkát. Elment egy hivatalba altisztnek. Biáról vonattal járt be Pestre. Nagyon jó-kedélyű, zenét-szerető ember volt az apám, aki minden bizonnyal sokat szoronghatott a betegsége miatt. Nagyon könyvet-nem-szerető ember volt. Akkor döbbentem rá, hogy hamarosan meghal, amikor életében először könyvet kért tőlem olvasni. Nagyon nem szerette a könyvet, szinte gyűlölte. Kezébe adtam Móricz Zsigmond Rózsa Sándorját és Thomas Manntól a József és testvéreit. Szorgalmasan elolvasta őket, s közben nagyon megváltoztak a tulajdonságai. Jelzett a halál a tulajdonságváltozással! Amiért szomorú volt? Nem azért, mert szegények voltunk, bár a falú legszegényebb rétegébe tartoztunk. Nem is irattak gimnáziumba. Polgári iskolába jártam Bicskén. A gimnáziumhoz hiányzott a latin különbözeti vizsgám. Apám inasnak akart adni a Magyar Optikai Művekhez. De addig könyörögtem, s anyám is, míg a Márvány-utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolába kerültem. Amit csak azért említek, mert néhány olyan fiúval jártam ott együtt, akiknek a nevét te is ismered. Közülük való volt Csernus Tibor, a festő, aki most Párizsban él. Nagy Károly fizikus és Tornai József költő. Nem a szegénység miatt volt nehéz az életünk, de mert a betegség elemien meghatározta létformánkat. És hát elemien meghatározta édesapám létállapotát és édesanyámhoz való viszonyát is. Apám a betegség és a halál-tudat elől a szeszbe menekűlt. Nem volt iszákos ember, de nagyon sokat ivott. A félelem és a halál elnyomására ivott. A szervezete le volt gyengülve, megártott neki a szesz. Rég volt! Mindennek csak nagyon halvány rajza van benn az Apámban, és mítosz-szerűen az Anyámban. Az utóbbi években megfogalmaztam véresebben is. A papa nagyon sokszor volt részeg. Ezt úgy is értsd, hogy Biáról járt Pestre. A kollégáival beült valahová egy fröccsre, s átbeszélgették a vonatindulást. Nagyon sokszor az éjszakai grázi vonattal jött haza és még be-betért egy-egy kocsmába Bián is. A papa, igen sokszor, esőben, hóban! Kevés, ha azt mondom, nem józanúl jött haza. Ezért a mi életünk örökös szorongásban, félelemben telt. A dolog érdekességéhez, lényegéhez az is hozzátartozik, hogy apám soha nem a keresetét itta el, azt odaadta édesanyámnak. A borravalóit itta el. A feszűltség nem ebből adódott, hanem a részegségi állapotból. Édesapámnak és édesanyámnak elemien más volt az élethez való viszonya, más volt a testük. Apám vidám, társaságot kedvelő, könyvet nem-szerető, az élet gyakorlatát élő ember volt. Édesanyám szorongó, a környezetét-nagyon-szerető, sokat-olvasó, nagyon-magányos asszony, akit természetesen ezek az állapotok rettenetesen bántottak. A gyermekkoromat úgy képzeld el, hogy az emlékeim tele vannak vérhányással, ordítozással, verejtékszaggal! Apám ül az ágyban, és a lavórba okádja a vért. Én voltam, aki békíteni próbált. Anyám apámhoz küldött békességet keresendő, apám anyámhoz! Apám állandóan társasággal volt, dalárdába járt. Anyám bezárkózott a reményeibe és a kölcsönkért könyveibe. Ez az állapot nagyon a létet előkészítő, formáló állapot is volt. Így értem, hogy minden nyomorúsága mellett tele volt örömmel. Nagyon sokat tűnődtem azon, hogy a szegényekből, akiknél visszamenőleg nagyon nehéz fölépíteni a családfát, mert elvesznek a csontokkal a földben, és az irataikat nem őrzik sehol, hogyan határozódik meg a tehetség, és a szegénység családfájából hogyan nő ki egy ág, ami lombot vet. A magam családfáját próbáltam összerakni. A szegények életetében századok készülődése kell ahhoz, hogy a homályból egyszercsak valaki kiváljon. Ezt majd egy könyvben szeretném megfogalmazni! Ezek az állapotok kényszerítettek arra, hogy magam legyek, hogy ne elégedjek meg azzal, ami körülöttem van! Többre törekedjek. Más legyek, mint amit körülöttem tapasztalok. Hogy az életem ne olyan legyen, mint az Apámé és barátaié volt! Ahogy József Attila mondta: „kiváljak”. Erre nagyon tudatosan készűltem kicsi korom óta. Nagy szegénységgel, kisebbségi érzésekkel átszőtt gyermek voltam. Állandóan kint jártam a határban, erdőben, nádasban. Sokszor napokra eltűntem, anyám nagy aggodalmára. Mivel egyéniségemből-eredően is hajlok a részletek megfigyelésére, mindez módot is adott arra, hogy állandóan lássak, figyeljem a természet jelenségeit. Falusi környezet, temető, erdő, tó. Egész pici korom óta olvasó vagyok. Kamasz és legénykoromban sokat olvastam, s azóta is. Akkor még anyanyelvi szinten beszéltem németűl, így német és magyar nyelven végigolvastam a világirodalmat. A Szabó Ervin és a Széchényi-könyvtárba jártam. Ez a falúban kitetszett. Bolondnak neveztek a hátam mögött. Anyámat állandóan szekálták, s ő kétségbe volt esve, hogy nem azt az életpályát fogom bejárni, ami Bián szokásos volt.

Köt még valami a szülőföldedhez?

Ez a falú, ahogy annak idején, gyermekkoromban mondták, magyarokból és svábokból, tehát reformátusokból és katolikusokból állt. Ez a két falúrész nem nagyon szerette egymást. Nagyon sokan Budapestre jártak dolgozni, gyárakba, hivatalokba. Annak ellenére, hogy Bia csak húsz kilométerre van a fővárostól, 1945-ig megtartotta feudális kötöttségeit. Ez volt a gyermekkorom egyik legnagyobb politikai tapasztalata. Nagyon furcsállottam, hogy a kultúra és civilizáció 1945-ig nem hatotta át ezt a falút. Hogy a főváros nem tudott olyan mágneses hatással lenni, hogy megmozdítsa. Akkor döbbentem rá minderre, amikor először jártam Magyarországnak azon a részén, amit nem ismertem. Békés megyében, ahol a feleségem felnőtt és iskolába járt. Budapesttől kétszáz kilométerre: erkölcsben, modorban, felvilágosodottabbak, önállóbbak voltak az emberek, mint Pest szomszédságában. Persze ez a Viharsarok volt, a lázadások, forradalmak földje. Biához így nem kötött semmi. Csak kimenni, elszakadni! Ebben láttam az élet egyetlen lehetőségét! Én ezt a falút rettenetesen meggyűlöltem, és boldog voltam, amikor onnan elkerültem. Hosszú ideig elkerűltem a falút. Az is igaz, hogy 1950-ben apám meghalt, anyám felköltözött Pestre. Kötelezettségem nem maradt Bián. A hatvanas évek elején kezdtem vissza-szeretni őket, amikor újra-fogalmazódott bennem sok közösségi probléma. Ők, minden múltjukkal, kiutálási szándékukkal, gúnyjukkal együtt is az én múltamhoz tartoznak, azonosak velem. A megértést nem nekem kell tőlük várni! Ma már nemcsak a temetőbeli csontok kötnek a szülőföldemhez, hanem az emberek is, akik elvárják, hogy értük is legyek. Szeretném ezt majd egy hosszabb írásban megfogalmazni, hogy milyen formában, még nem tudom. Inkább vers lesz, mint próza. Kötöttformájú versek lesznek. Nagyon izgat a költészeti gyakorlatban az a lehetőség, hogy az ember hangsúlyos, magyaros versformában jelenkori tartalmakat érvényesen fogalmazzon meg. A magyar líratörténet egyik legnagyobb kérdése és föladata ez. A kérdés az, hogy ebben a vers-építési formában ki lehet-e fejezni a lényeget úgy, hogy a közlésmód nem válik múltszázadivá? A XX. század lírájában egypáran megpróbálták már, régen Ady, Babits, aztán nagyon szépen gyakorolta Illyés Gyula, fontos kísérletei voltak Weöres Sándornak és Nagy Lászlónak is.

Búrjánzó, bokrosodó, újabb és újabb képekre bomló verseidet olvasva sokszor eltéved az ember, s elgondolkodik, mit is akar a költő: erdőségeket teremteni, hegyeket vagy katedrálisokat? Épít, vagy megsejt egy későbbi romlást? Megfogalmaznád törekvéseid lényegét?

A költő világegyetemet akar teremteni. Én legalábbis: új világegyetemet szeretnék teremteni. Hogyan is mondhatnám pontosan? A költészet (művészet) is valóság. A második valóság. A teremtett valóság. A második természet. Mert minden a Valóság szülötte. De meg is fordíthatom állításomat: lehet, minden valóság, tehát az Egyetemes Valóság, vagy a Lét Egyetemessége: egyetlen képzelet akaratának szülötte, egyetlen képzelet virágzásának állandósága, elmúlásával elmúlásában is. Halandóságával így halhatatlan. A valóság minden része, dolga, jelenése, összefüggése, változata, állandósága talán a Képzelet szülötte, de a képzelet folyamatosan szüli, halandóvá gyötri, halottá dermeszti, aztán újraszüli a valóságot. Az egyszerűség kedvéért hadd mondjam azt, hogy kétfajta költő (költői teremtés-mód, költői teremtés-állapot) van a költészet-történet kezdetei óta. Az egyik: szemével, eszméletével, tudatával, érzékszerveivel, emlékeivel mindíg beleütközik a valóság egy-egy dolgába, tárgyába, állapotába vagy jelenésébe, ez az ütközés-pillanat fölszikráztatja szívében az ihletet, tehát megihletődik a valóság-részlettel történt összeütközésben, s ez az ihlet-tűzpont azután földagad, verssé tágúl. S versként megdermedve időtlenedik. Majd hosszabb, vagy rövidebb szünet után újabb ütközés-pont következik. Ezt a költészet-állapotot mondom én pontozott lírai teremtésnek. Amikor az egyes fénypontok, ihletek: tehát versek, pontszerűen, láncszerűen egymás után sorakozva, vagy rácsozatosan, hálózatosan (mint egy fénypontokból szőtt háló, tűzpontokból épített rácsozat-pontköteg-kocka) építődnek föl a lírai életművé a költő életében. Vagy a fém-pontok, verspontok egymás alá, mellé, fölé születnek, hálót szőve egymással. Mint fénypontokból szőtt létháló ez a líra. A másik költőben, a másik költői teremtés-akaratban: mindíg minden együtt és egyszerre él, egyetemesen tenyészik költészetének kezdet-állapota óta, s ezt a folytonos egyszerre-virágzást akarja (vagy tudja) a költő egész lírai létével elmondani haláláig. Ez a költő a létezés minden dolgát, történését, anyagát, jelenségét állandóan, egyetemesen tudja és érzi, ebben az egyetemességben gyötrődik, szenved, ebben virágzik öröme és gyásza, s ezt az egyetemes állapotot akarja kimondani újra és újra. Ez a költő: voltaképpen egész életében egyetlen dolgot akar: megfogalmazni az ő-tudja egyetemességet! Ehhez keres eszméleti alkalmakat. Ez a költő nem a jelenségek kihívására válaszol lírai harccal, dühhel, vagy páncélos indulattal. Ez a költő a jelenségek együttesének diszharmonikus szövevényében gyötrődik, egyetemes rendet akar teremteni a jelenségek tenyésző és haldokló mindenség-halmazatában. Én ilyen költő vagyok. Bár tudom: a Földgolyó lehetetlenűl picíny anyagpontja csak a világegyetemnek, e Földön állva (és származásom szegénység-földjén) ontológiát, etikát és esztétikát teremtettem magamnak, s e hármas-egység tudatával akarom megteremteni a magam költői világegyetemét. Ezért íródnak a „hosszú” versek. Az idézőjelet csak azért használom, mert nincs hosszú, vagy rövíd vers, csak vers van! Vers: amely akkor igaz, ha teljesen betöltve tartamai idejét: akkor fejezi be önmagát, amikor be kell fejeznie önmagát, amikor önmagát önmagával bezárta. A Gyermekdalok-at, vagy A halottak királyá-t, csak ilyen „hosszan” lehetett elmondani. De badarság lett volna a Mosolyod hatalmá-t tizenkétezer sorra tágítani. Talán túlságosan is elvont, amit itt mondtam. Ez év őszétől előadásokat tartok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán: a költészetről. Ott és akkor majd pontosabb, részletesebb, bizonyítóbb lehetek e dolgokban. Atomjaira, elemi részecskéire bontva egy-egy állítást, talán jobban tudom megfogalmazni a világegyetem-valóság szűlte esztétikámat. Mert az esztétika (a költészet teremtés-tudata) csak a valóságból képződhet. Esztétikából nem építhetünk visszafelé (mintegy az űrből a tér-anyag felé, fordítottan) valóságot. A fölfogott valóság, az észlelt valóság és a képzelt valóság dolgaiból születő (lényegük sugárzásából nemződő) rendezett virágzás az eszmélő anyag erkölcstudata. Felelőssége a létért! És az esztétika a szív erkölcse! És az erkölcs, a költészet erkölcse is, az eszmélő ember-agy egyetemességre törekvő esztétikája!

A halálélmény hogyan kerűlt a lírádba? Halálfélelem sugallja, vagy a való élet valóságos halottaira gondolsz?

Én nem félek a haláltól. És a halottaktól se félek. Ne csudálkozz, ha azt mondom, én szeretem a halottakat és a halottak szeretnek engem. Mert a halottak az én múltam és jövőm, mert a halál az én jövőm és múltam! Nekem: barátom a halál, nekem társaim a halottak. A halál a lét állandóságának edénye. Az az örök tartály, amelyben az eleven lét tenyészik, habzik és virágzik. A halál a lét egyetlen lehetséges jövője. Az egyetlen bizonyosság, a káprázat-nélküliség. Az egyetlen egyetemes valóságos valóság. A halál a részleteire bomlott és a részekre-bontott lét egyetemes foglalata. Ezért gyönyörű. Ezért nem iszonyatos. Mert a halál az: ami van, a többi csak a létezés lehetségese. De ezért a lehetségesért kell nemződnünk, születnünk, ölnünk és meghalnunk majd! És ne csudálkozz: én hiszek a halálban. Hiszek létetteremtő, létet-akaró erejében. Ezért a lehetségesért kell élnünk és szeretnünk. És egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy mi látjuk, vagy ahogy mi hisszük! De a világ van és mi majd meghalunk! És lesz a lét és a világ. Ez a törvény. És én nem félek a törvénytől. De talán félek: a meghalástól! Attól a pillanattól, ami majd eljön. Hogyan fogom megélni halálomat? Gyáván, gyöngén, esetten, ordítozva, könyörögve, vagy erősen? Nem tudom. Tudom: halálom pillanata: létem (emberlétem) legfontosabb és legpontosabb pillanata lesz! De nem hiszem el, hogy az a pillanat a döntés pillanata lesz, hogy akkor dől el múltbeli sorsom erkölcsi és gyakorlati értéke, esetleges transzcendens jövőm milyensége. A megbánásban, a múlt, élet-múltam áldozatos elítélésében! Én az anyagban hiszek és az anyag erejében és erkölcse tisztaságában. Ezért míg élő, gondolkodó, töprengő, virágzó és elvirágzó eleven anyag vagyok az anyagok szervezett világegyetem-halmazatában: csak az életemmel bizonyíthatom erkölcsiségem tisztaságát, élet-hitem erkölcsét. Itt és ebben a halál nem parancsolhat az életnek! Halálom nem oldhatja föl vissza-felé életem kötelező kegyelmi törekvéseit: a jóságot, a tisztaságot, az élethitet föl nem adást, a keresztvállalást, ha kell! A szánalmat, szerelmet, a szolgálatot. Az ember, a mindíg jóra érdemes ember szolgálatát. A szeretetet! Ezért, a halál-pillanat csak összefoglalás lehet, volt állapotaim egyetlen ponttá sűrített összefoglalása a beszámolásban, de nem lehet föloldozás visszafelé! Föloldozás emberlétem elemi kötelezettségei alól. Kioldozás az erkölcsből, születésemig! Hiszen ha így lehetne: bűn, bűntudat, bűnhődés, bűnismeret nem létezhetne. Pedig ezt (ezeket) nem nélkülözheti az emberszív és az emberiség! Ez a fényponthálózat és árnyponthálózat az ember erkölcse világegyetem-magányában! Ezért ember az ember! Nemcsak mert halandó! Hiszen a létezők és dolgok sokasága halandó! Kegyetlenűl kell élni és tisztán: épp a halál miatt. Föladatunkat végezni és önmagunkat megmérni minden pillanatban kegyetlenűl és tisztán. Szeretni is kegyetlen tisztasággal szabad csak. És ez a kegyetlenség a tisztaságban: fölold a halálfélelemtől. És a meghalástól félni a legszebb emberi szégyen! Ezért a szent szégyenért érdemes élni! Az ember azért fél a meghalástól, mert halálában (halottan) már nem ismeri föl a halál élet-gerjesztő értelmét. Mert megvonatik tőle a döntés pillanata, a döntés, a választás új lehetősége. Az élet gyönyörű. A halál gyönyörű. A meghalás épp halandóságunk tudatában: iszonyatos. Hiszen itt kell hagynunk mindent: amit tudtunk, szenvedtünk és szerettünk. Mert magunkra-hagynak, mert elhagynak a dolgok, létezők, jelenségek minket. Mert elfoszlik szívünkkel szívünkben a halálból-kivirágzó élet-gyönyörűség! De mikor halott a halott? Amikor a szív megáll? Csak amikor az utolsó agysejt is meghal, s ezzel bomlásba kezd, amikor a koponyára csatolt E.E.G.-gép (elektroenkefalográf) szeizmográftűje cikcakkjait írván félbeszakadva megáll a papíroson. Mint egy félig-megszületett grafit-villám. Akkor már kinyílnak zártságaink, nyílásaink nedveiket kibocsátják, szemnyílásaink, fülnyílásaink, nemzőszerv-nyílásaink, szájnyílásaink, végbélnyílásaink folyatnak vizeletet, könnyet, taknyot, excrementumot, vizenyőt, nyálat, ejakulátumot, s nyitottságaink bezárúlnak. A szilárd hab folyni kezd, meglazúl. A szerkezet és a személytelen modell anyaga, váza, töltete, láncolat-összessége, kapcsolat-szövevénye, a véges végtelen kocsonyás virágzó homálya forrni, lángolni kezd határfelületein és határfelületei alatt. Akkor mondhatják csak a fölibénk-hajló eleven halandók: értelme mi volt életünknek! De addig még hasznosan jobbak lehetünk. Bár orvos-barátaim azt mondják: sok ember hónapok, évek óta halott már, pedig él még biológiailag, élettanilag nem mondható halottnak. De nem folytatom: én a halálban élek, a halállal élek: az életért, mert nem élni írtóztató aljasság! Míg élünk.

Szabolcsi Miklós az új Kritika első számában a következőket írta rólad: „A modern emberiséglátomások, világvíziók, hosszú versek, nála szocialista meggyőződéssel — legjobb verseiben pártos hevülettel telnek meg, így megteremti a szocialista realista líra sajátosan magyar, korszerű, 1970-es változatát, példáját nyújtva a korszerű népiségnek is.” A Szabolcsi által használt szocialista jelzőn sokan csodálkoztak. Te személy szerint szocialista költőnek tartod magadat, vagy egy olyan költőnek, aki a szocialista építés mellett áll?

Nem. Én szocialista költő vagyok! Ezt miért is tagadnám? Mert mások megtagadják tőlem e hitemben jogomat? Mert mások esetleg a gyanútlan, vagy jóhiszemű olvasóval elhitetni akarják az ellenkezőjét? Akik nem-szocialista költőnek mondanak engem: vagy ostobák, vagy csalni akarnak a szavukkal. Igen! Szocialista költő vagyok. Ezt minden művem bizonyítja. Egész eddigi munkásságom és életem. És nemcsak az, hogy hiszek a szocializmusban. De hiszem azt is: a szocializmust segítem megvalósúlni költészetemmel. Költészetem tartalmaival, költészetem világnézetével, költészetem élet-hitével. Költészetem szubjektívitásával. Én nem hiszek a tárgyiasságban, nem hiszek a mítosztalanságban, a múlt-nélküliségben, az érzelmi objektívitásban, az el-nem-kötelezettségben. Ez lenne az én nem-szocializmusom? Hiszen valahogy valahová mindenki elkötelezett! És leginkább azok, akik tagadják az elkötelezettség jogát és lehetőségét. A kötelességét! Ők: a gyávák, a megbúvók és megalkuvók! Vagy éppen az a gyanakvók velem-baja, hogy hiszem azt: a szocialista költőnek a legtöbbet, a legjobban, a legőszintébben kell csinálni! Ez a szocializmus megvalósulásának akarata! A szegények közűl jöttem és a szegényekért meghalni is tudok, ha kell majd. Ez: így van! Hitemben és szívemben! Nem akarlak szép szavakkal ámítani! Az én szocializmusom: eszmélkedésemben és eszmélkedésem költői gyakorlatában a legtöbbet adni és a legtöbbet akarni azoknak és azoktól: akikből jöttem! A szocialista költészet sem tárgyában, sem gyakorlatában, sem nyelvében, sem hitében, sem erejében nem lehet gyöngébb, kisebb és kevesebb, mint a polgári költészet. Én hiszek az élet (minden kúszasága és diszharmónia-szövevénye, halál-szövethalmaza ellenére) örömében, a történelem szépségében, a nép erejében, a nép és népem erkölcse tisztaságában, a munka gyönyörében, a munka kötelességében és egyetlen bizonyosságában! Az én szocializmusom: többet tenni, többet akarni, többet követelni! Nekik, tőlük, értük. A legtöbbet adni nekik a képzeletből és a valóságból. A szellemből és az anyagból. Az anyag termékeiből (amit ők teremtettek), a természetből, játékból, örömből, hitből. Nem-szocializmus lenne ez? Bűn? Árulás? Éppen az ellenkezője az! A kevéssel való megelégedés. Így, a nem-hit abban, hogy a nép érteni és szeretni tudja a legbonyolúltabb szervezettségű és nyelvű költészetet! Az én szocializmusom: mindenben a teljesség akarata! És a hit abban, hogy ez kell és lehetséges. Hogy a népben és népemben van erő: a teljességre. Hogy: tudom: nem elégszik meg az olcsóságokkal, a kacatokkal, az ál-jósággal, a hamis árúval és hamis tudattal! Az én szocializmusom, mint Ady Endréé, Majakovszkijé, József Attiláé! Az ő hitük az én hitem is. A baj éppen az volt, hogy a népet nézték le azok (költő-ifjúkoromban), akik az ennél kevesebbet akarták, s hitetni el akartatták hazám népével, hogy a vakság, a kevéssel-is-megelégedés, a nem-mindenre-oda-figyelés: a szocializmus. Akik ezt hirdették és mondták: nem szerették a népet, nem becsűlték a népet, nem hittek a népben, féltek a néptől, annak fölemelkedésétől a szellemben és anyagban, égre-emelt szívétől és fejétől. Azok nem ismerték, és félték ismerni a népet. Gyanakodtak. Vádaskodtak: hivatkozva arra a népre, amely oly mohón áhítozott a jóra, az emberi jobbra. Az én szocializmusom: hogy hiszem: többé lennünk: kötelességünk! Tudatban, eszmélkedésben, erkölcsben, tudásban, munkában, szerelemben, politikában, halálban. Család-életfám és halál-családfám minden ága, gyökere, levele: szegények és munkások élő, vagy már a földbe-rohadt virágzó sokasága. Miért ne hinném, miért ne akarnám őket? Ők küldtek a fényre és értük is szólok. De az én szocializmusom: hit bennük és hit abban, hogy tudnak és mernek mindennel szembenézni. Minden anyaggal, formával, állapottal, bonyolúltsággal, szerkezettel, tudattal, magánnyal, lét-titokkal, szellemi, erkölcsi, gyakorlati virágzással, vagy enyészettel. És ezért költészetem kötelessége, hogy bátran (akár bonyolúltan) mindennel és a mindenséggel szembesítsem őket. Az én szocializmusom: hitem, hogy szívük nagyobb és bonyolúltabb, mint a világegyetem. Hogy szívükben virágzik a világegyetem. Félelmeivel, robbanásával és halálával is. Ezt tudniok és élniök: hitem szerint, kötelességük. Miért várnék el tőlük (és magamtól) kevesebbet? Ez az én szocializmusom! És tudása esendőségüknek, gyöngeségüknek, lustaságuknak, szégyenüknek, olykori irgalmatlanságuknak, butaságuknak is. Hogy önhittek is lehetnek, mohók és becsaphatók. Tisztán láttatni és látni a lét-ismeretben, élet-gyakorlatban, politikában, szerelemben. Tisztán és okosan cselekedni. Az alapokra állni, az alapokról nézni, az alapokról építeni föl a lét erkölcsét és az élet épületét. Egyszerűnek lenni az összegezésben, bonyolúltnak a vizsgálatban. Minden bonyolúltságával láttatni az Egyetemes Létet. Ez az én szocializmusom.

Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Manapság vajon mi az írástudók felelőssége?

Az írástudók felelőssége ma sem kisebb és kevesebb, mint volt évezredeken, évszázadokon át, mint volt történelmünk és az emberiség-történelem utolsó évtizedeiben. Az írástudók felelősségéről beszélni: nem divat volt és ma sem az! De törvényszerű kötelesség. Mi is hát nekünk, mai írástudóknak, mi is hát a mi felelősségünk? Hogy bátran és tisztán szembesítsük önmagunkat és olvasóinkat (az igét-hallani-akarókat) a valósággal. Hogy ne hirdessünk hazúg eszméket, hamis hiteket, galád és alávaló akaratokat. Hogy higgyünk és hitessünk a forradalom értelmében és jövőjében. Hogy fölhívjunk, figyelmeztessünk, oktassunk, hogy őszinték legyünk írván: hazában, történelemben, politikában, szerelemben, halálban, merjük bevallani és láttatni gyarlóságainkat és bűneinket, hogy merjük bevallani tévedéseinket: akár eszmékben, akár a gyakorlatban, hogy felelősen beszéljünk történelemről, hazáról, szocializmusról, „nemzeti” bűnökről, hogy tollunkat sohase fogjuk a rossz szolgálatába! Hogy ne legyünk önszeretők, hamis hazafiak, rossz „szocialisták”, önimádók. Hogy tiltakozzunk, gyűlöljük a nemzeti önzést, önhittséget, a népek elnyomását, a hazúg háborúkat, az önfeladó, bezápuló, az aszketizmus büdös és hazúg, álnok-vakság és önhitt-csalás barlangjába visszahúzódó önzést, amely látszatra, mint az önzetlenség. Dehát rétegeire, szeleteire, szövet-metszeteire fölvagdosva ezt a kérdést (mint a többit is): könyvnyit mondhatnék válaszúl! Lehet: önhitt vagyok, de én hiszek felelősségünkben. Hiszek abban, hogy az okos, tiszta, szép szó: segít lenni a jóra. Hogy a felelős tiszta szó: tud változtatni az emberiségen, tudja a jóra segíteni az emberiséget. Ha nem hinnék ebben: összetörném a tollam! Hiszek abban: hogy a tiszta szó eljut az emberiség szívéig. Hogy a tiszta szóban van annyi erő és hatalom, mint a fölszabadított magenergiában. Mint a sugárzó élő csillagokban!

A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet-e korlátokból ma egy magyar költő és egyetemes hatásúvá válhat-e?

Hiszem: ha tudunk, mai magyar költők, egyetemes érvényű, a világegyetem, a lét, a történelem, az emberszív törvényeire és életére igaz tartalmakat kimondani a megfogalmazásban, ezek a törvényszerű és tiszta tartalmak, mint az őscsillagok, földagadván ragyogni, sugárzani és égni kezdenek, s ez a csillagtűz elégeti nyelvünk és földrajzi lét-szigetünk űr-csöndjét, tér-szüneteit. Mondjam másképp? Egyetemes tartalmak egyetemes hatásúvá nőhetnek és nőnek! És különösen most, szocializmusunk korszakában, amikor a világ figyel ránk, kíváncsi és ideges fülét hazánk élő mellkasára teszi, hogy hallja szívünk eleven verését. De e tartalmak megkereséséhez hatalmas erő és bátorság kell. Bátorság még a tévedésre is! És kell erő, tehetség, bátorság óriás ahhoz is, hogy egyetemesen érvényessé tágítsuk, hogy egyetemes érvényűvé tudjuk növeszteni a látszatra személyes dolgainkat is a létezés végtelenében: személyiségünk, szerelmünk, halálunk, nemzetünk, múltunk, ember-gondunk állapotait, gyarlóságait, gyötrelmeit, jelenségeit, jelenlétét a történelemben. Ha van tehetség, költészet-tudás és atomrobbanás-erő bennünk, mai magyar költőkben, hogy rákényszerítsük lét-tudásunk akaratát vers-kimondásunkkal a világra, föloldódnak és fölolvadnak nyelvünk virágzó korallzátonyai, nyelvünk virágzó, eleven állatokkal rózsálló és bimbózó kő-csillag-gömb-fonadéka szétnyílik, mint élő, tiszta tok, hogy magába-nyelje az élő és értő világ értelemre-éhes tudatát! És leszünk világhódítók mi is: a szellem tiszta hatalmában és szellemünk erkölcsének erejében. A Földgolyó ember-tudata, nemzet-tudata és történelem-állapota, emberiségének lét-akarata és lét-állapota századunk jelen évtizedeiben nem hasonúlt (idomúlt) ahhoz a látszatra eszményien tiszta történelmi és lét-gyakorlati képlethez, amit a XIX. század oly jóhiszemű és pozitivistán magabiztos tudósai elméjükben kidolgoztak. Más lett a világ, más lett az emberiség, másképp lett a forradalom, a tudomány, másképp lett a szocializmus, átszerveződött a tőke, másképp lett az ipar, a háború, a fegyverkezés, másképp lettek a nemzetek! Ha ma visszanézünk töprengve a tűnődő XIX. század elméire, látnunk kell, hogy nagyon sok dologban rosszúl jósolták, naív-balgatagon képzelték a mi huszadik századunkat. És lehet, a mi költeszetünk, a magyar hét-évszázados óriás-költészet tartalmai váratlanúl (vagy a dolgok ismeretében nem is olyan váratlanúl) egyetemes érvényűvé lángolnak, évszázados gondunk a történelemben és a költészetben népek gondja lesz. Költészetünk múltja: népek és nemzetek jövőjének kövér komorlása, karcsú, a töprengő népek és szenvedő magányos nemzetek, a döbbenetében és elárúltatottságában magára maradt nagyobb emberiség redős homlokán tüzes fény-bíztatás. Tűz-felkiáltójel! Hogy lehet és kell életben maradni. Hogy kell és lehet fönnmaradni a szörnyektől-belihegett és szörnyetegekkel-telehörgött világ-sötétben!

Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

Alkatában, személyisége, tudata, léte szerkezetében nem minden író alkalmas „közéleti”szereplésre. De ha kell, de ha ideje jön, még a legtörékenyebb, még a leggyöngédebb költőnek is föl kell venni a keresztet! Mondjam Babits Mihályt, aki gége-fölmetszetten, véres és gennyes kötéssel a nyakán, őz-nyak gégéjén a véres pólyával, aki akkor vette föl megváltás-hittel és halál-elszántsággal, mert mindíg is felelős írástudó volt: a közösség-tudat, a másokért szégyenkezés, a meg-nem-bocsájtás, a teljes gyűlölet, a menekűlni-nem-akarás, a felelősség-tudat, erkölcs-tudat, az önismeret: nem is fából, de kőből kötött keresztjét? A büdös téboly, rohadt gőg, tiszta harc idején! Utolsó énekei ezért megváltó-énekek. A megváltás ének-szentségei.

Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

Azt hiszem, a föntiekkel válaszoltam kérdésedre. Az író a társadalom lelkiismerete is kell legyen. Hazája, népe lelkiismerete is. Nemcsak az emberiségé, az édes Világegyetemé!

Másokkal összevetve, milyennek találod a magyar népet?

Nincs jó nép és nincs rossz nép, csak nép van. Nép, akit lehet bíztatni és oktatni a jóra, de lehet akit rákényszeríteni is a rossz-cselekvésre. Részeltetni a rosszban való cselekvésben. Egy nép, a nép: nép önmagában. Jóra-szándékú és jóságra-törekvő. Ezt hiszem. Minden nép élni akar, és boldogúlni akar minden nép. De lehet népeket belekényszeríteni a gonoszság akaratlan szolgálatába. Fenyegetéssel, törvényekkel, hamis eszmékkel, tudatlanságot-fönntartással, fegyverekkel, elnyomással, zsarnoksággal és zsarolással, bújtogatással. Nem is folytatom. Mert mindíg a népnek kell megfizetnie, ahogy Kölcsey Ferenc írta Himnuszunk mondja: bűnhődnie, e kényszerekért! Pedig nincs bűnös nép és tiszta nép! Csak nép van. Boldog, szorongó, dolgos, esendő, vígadó, gyászoló, gyönyörködő és ünneplő. Nép. Az ember-létet mindíg újra-teremtő, nemző és temető dolgos sokaság, jóra és szépre mindíg érdemes, bonyolúlt és tiszta, keveredett és forrongó szívű férfiak és nők, gyermekek és öregek nemző, szülő, szoptató, dolgozó és teremtő, temető és újrakezdő szorgos sokadalma. Nép. Jóra-érdemes. Az anyag és a szellem érdemében, értelmében, szerelmében és szeretetében. Nép, mint az enyém. Mint más nemzetek költőié. Nép. S lehet, a boldog-bonyolúlt világegyetem ismert vagy ismeretlen nem-üres ürességében tenyésző anyagtér-szigetek, anyagtér-nyájak egyes csillagain, vagy bolygóin, ős-spirálködök csigakürtjeiben izzó óriás téranyagpontok fény-árnyékában lüktető kis csillagokon, világhatalmas színes gázfelhők fonataiban lebegő anyaggömb-pontokon is élnek, vagy éltek népek: boldogok vagy boldogtalanok. Magányuk csillagára forrva. Megteremtve isteneiket, civilizációjukat, kultúrájukat, történelmüket és megreremtve haláluk, teljes haláluk, eszközeit is. Mint a mi boldogtalan, rettegő emberiségünk. Mint a mi mindíg-jobbra érdemes Emberiségünk.

Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

Én hiszek az emberben. Én hiszek az emberiségben, és így abban is, hogy történelme a boldogság felé lépeget előre. Igaz: ős-sárkány totyogással! Én hiszek az emberi jóságban. Hiszek. Hiszek. Hiszek. E hitem nélkűl élni se tudnék. Ez a hit költészetem elemi tartalma: a kezdetektől. És e hitemről nem tudok és nem fogok lemondani soha. Mert az ember érdemes a hitre, az őbenne-hitre. E hitben hitemről soha le nem mondok! Akkor se, ha vas-szögek sárga kezeimben és lila lábaimban. Ha kék szívemben piros vas-lándzsa!

Juhász cigarettázik, én whiskyt iszom. Besötétedett. Alíg látjuk egymást. Olyan érzésem támad, mintha valamilyen ősközeg venne körűl, talán nádas, fűzesek, mintha én a Mississippi egyik partján ülnék, s Juhász Feri a másikon. Közöttünk tutajok úsznak a vizen, s régi, fából épített teherhajók. Néha megloccsan a víz, de puhán, alíg hallhatóan. Juhász Feri aztán átgázol a fűzeseken, villanyt gyújt. Folytatjuk a beszélgetést.

Ha nem írsz, mit csinálsz? Gondolkozol, készülődsz, vagy van valamilyen kedvenc időtöltésed?

Van két hivatalom. A Könyvkiadóban valamikor nagyon sok dolgom akadt, most, húsz év után kevesebb. És az Új Írásnál a szerkesztőségi munka. Ezt ismered. Fiatalok fordúlnak hozzám a kézirataikkal. Hatalmas verstömeg! Illik válaszolni.

Enni és inni szeretsz? Ha most vendéglői asztal mellett ülnénk, mit rendelnél?

Nincs különösebb, ilyen-fajta vágyam. Szeretek enni, nem eszem sokat. Válogatás nélkűl eszem. Nagyon szeretem az egy-tál ételeket, és azokat, amiket gyermekkoromban otthon ettünk.

Van valamilyen tárgy, vagy érték, amit szeretnél megkapni?

Nincsen. Mostanában néha gondolok arra, hogy veszek egy autót. Azt hiszem, egy picit oldana a feszűltségen, amiben állandóan élek. A munka és az élet feszűltségen. Amiért nem veszek? Félek is tőle, nem mintha a haláltól félnék. De vezetés közben esetleg fölgyorsúlnék és annak nagyon rossz következményei lennének. Nincs különösebb vágyódásom tárgyak után, nem vagyok gyűjtő természet. Kivéve a könyveket, amiket nemcsak olvasni, nézni is szeretek. Inspirálnak, parancsot adnak, felelősségre vonnak. Régen, vágyódtam a jó töltőtollakra. Ez az, amit rettenetesen szeretek. Fiatalkoromban Mont Blanc töltőtollaim voltak! Rettenetesen szeretem a nagyon szép, fehér, kemény papírt! Ezekre fogalmazok általában. Tárgyak magántulajdonára nem vágyom. Szeretek jól öltözött, borotvált lenni, tiszta ingben, cipőben járni. Még a legelesettebb állapotomban is vigyáztam az öltözékemre. Az elesettségemet mindíg igyekeztem páncél mögé rejteni.

Mit csináltál a háború alatt? Mi történt veled?

1946-ban érettségiztem. Kereskedelmi iskolás éveimet kettévágta a háború. 1944 nyarán voltam tizenhat esztendős, 1944 őszén Szálasi Ferencék átvették itt a hatalmat. Megjelentek a plakátok, hogy minden tizenhatodik életévét betöltött fiatalnak be kell vonulnia. November 16-án egy SS-teherautó harmincad magammal beszállított Budapestre. Én nem akartam elmenni, de a szüleim rettenetesen féltek. A városban zűrzavar volt, mindez Gömbös Gyula szobra felrobbantásának napján történt. A Móricz Zsigmond-körtéren letett bennünket a teherautó és gyalog kellett elmennünk Pesthidegkútra, ahol a sorozás volt. Elhatároztam, hogy megszököm. Egy barátom vállalkozott még a szökésre. Besorozás nélkűl visszaindultunk Biára. Karácsony estig bújdostunk, akkor bejöttek az oroszok. A bevonultatott harminc fiatalból csak mi ketten maradtunk életben. Az orosz csapatok bentléte alatt volt egy mellhártyagyulladásom, amit átfeküdtem. Haldokoltam. Majd kilenc hónapot feküdtem. 1946-ban érettségiztem. Akkor már a verseimet a tanároknak is megmutattam. Nagyszerű magyar tanáraim voltak. Horváth Károly, Céhmester István, Gyergyai Albert. De verseimet elsősorban Hantai Simonnak mutattam, aki gyermekkori barátom volt. Öt évvel idősebb volt nálam. Képzőművészeti Főiskolás volt, rengeteget tanultam tőle. Segített kialakítani az életemet és a szellemiségemet. Létezésével alkalmat adott arra, hogy bejárjak a főiskola könyvtárába és a filozófiai előadásokra. Nézhessem azt az óriási képzőművészeti gyűjteményt, ami ott a könyvekben megvolt. Részt vettem a közösség életében. Akkor láttam egy csaknem teljes Csontváry-kiállítást is. Hantai Simon adta a kezembe az első filozófusokat, Spenglert, Kantot, Freudot. Ő ismertetett meg a modern képzőművészettel, szobrászattal, a huszadik századi és a középkori olasz mesterekkel. Innen van az én nagyon erős képzőművészeti vonzódásom, ami az Új Írásban manifesztálódik. 1946–47 fordulóján egy ideig az akkori Francia–Magyar Pamutipari RT-nél dolgoztam. A fél falú ott dolgozott, s ma is, az átalakúlt üzemben. Vigonyozó voltam egy esztendeig. Gépsoron dolgoztam. Hantai Simon 1944-ben a főiskolán beszédet mondott a németek ellen, ezért aztán bújdosnia kellett. Elfogatási parancsot adtak ki ellene. Elbújt a szőlőhegyen. Följegyzéseit s egy könyvcsomagot adott át nekem megőrzésre. Fölhatalmazott, hogy a csomagot felbonthatom. A naplóját tartalmazta, melyben képzőművészeti problémákkal foglalkozott és három olyan könyvet, amit el is olvastam. Feuerbach könyvét, Lenin Állam és forradalom című munkáját és egy Engels-válogatást. Ez jelentette a fordulatot társadalomfilozófiámban. Ezek a könyvek a huszas években jelentek meg fél-legálisan. Itt találkoztam először ezekkel az eszmékkel, gondolatokkal. Mások voltak, mint amiket korábban olvastam. Máson azt értem, hogy a Szabó Ervin könyvtárban nagyon sok misztikus iratot olvastam. Keresztény és nem keresztény könyveket. Az egész ókori és középkori misztikát, Plotinost és iskoláját, Spengler, Kant, Nietzsche, Szent Ágoston és a neokantiánusok műveit, a görög filozófusokat, aztán az egész buddhista irodalmat, amit módomban volt németűl elolvasni. Az őskönyveket, őséposzokat, ősiratokat, titkos szent írásokat, halottas-könyveket, misztériumokat, halál-könyveket, temetés-mítoszokat, teremtés-mítoszokat, halottas-könyveket, legendákat, mondákat, népmeséket. Ez a három könyvecske fontos élményem volt, mert a valóságot, a létezést más megközelítési módon mutatta meg nekem, mint a filozófusok, misztikusok. Korábban egyik kedvencem Svedenborg volt, a misztikus. Angyalokról írt, látnok volt. Mindezt azért említem meg a háború ürügyén, mert a mi családunk nem volt politizáló család. A falúnak az a rétege nem foglalkozott közvetlenűl politikával. Igyekezett politikailag absztinens maradni. Gyakorlati okból, mert mindennél fontosabb volt a kenyér stabilitása. Apám is úgy gondolta, hogy a politikával a kenyerünk viszonylagos biztonságát veszélyeztetné.

Életednek volt valamilyen nagyobb fordulata?

Gyakran jártam könyvtárba. 1948 nyarán olvastam a Szabad Népben egy felhívást a népi kollégiumba való jelentkezésre. Akkori állapotom: teljes depresszív reménytelenség, kiúttalanság. Nem láttam az otthonról való kiszabadulásnak, gyakorlati továbbélésnek, a valamivé levésnek semmiféle lehetőségét. Megváltásként jött a Szabad Nép-beli felhívás. Kérvényt írtam a József Attila Kollégiumba. Be kellett jönnöm, 1948 augusztusában felvételi vizsgát tettem. Szeptembertől felvettek. Itt, a kollégiumban ismerkedtem meg Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal, és sok más emberrel, akik a kollégium tagjai voltak és művészek lettek.

Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? Miről álmodsz mostanában?

Gyermekkoromban rendkívűl szorongásos voltam és állandóan álmodtam. Volt egy folyamatos álmom, de nem képekben. Pszichiáter barátaimat is megkérdeztem erről, mivel visszatérő állapot volt esztendőkön át! Álmomban minden össze volt gyűrve. Képzelj el egy szobát, ahol minden össze volt gyűrve, az asztal, a szék, a szekrény, a szőnyeg, a levegő. Amikor álmomban a tárgyak, csöndek kisimúltak, és megkapták valóságos felületüket, akkor oldódott fel a szorongásom. Gyakori visszatérő álmom volt a másik is. Nagy, virágos mezőn körben szalad egy barna-fehér pettyes ló és rámnevet. Ez maga volt a megtestesült boldogság. A szorongás az egész életemet átszövő, áttörő állapot volt! Talán csak az utolsó években, 1970–1971–1972-ben enyhűlt. Nem kis harcba kerűlt, de valamennyire ki tudtam törni, és legyőztem a szorongásomat. Én mindíg mindentől féltem, szorongtam. A kezdés, utazás, minden változás szorongással töltött el. Ebben a három esztendőben tudtam nagyrészt ezektől megszabadulni. Láthatod, sokat gyötrődöm a dolgokon. Minden új munkakezdés maga a rettenet, a hasmenés, szorongás. Ha este megérzem (és mindíg pontosan megérzem!), hogy reggel leülök az asztalhoz, akkor az ájulás és a hányinger kerűlget. A munka elkezdése után oldódik ez a nyomorúság, de ha abbahagyom, újra föllép és tart másnapig. De élethelyzetekben már megszabadúltam tőle. Írás-szédületemben nem tudok feloldódni. Mert az írás tudatos szédület, folyamatos rettegés. És én mindíg írok. Agyam állandóan virágzik.

Elégedett ember vagy?

Nem vagyok elégedett ember, minden látszat ellenére. Eddigi életútamat, ha a kezdettől máig veszem, minden nyomorúsága ellenére nagyon szerencsésnek tartom. Hogy ez személyes, vagy történelmi szerencse, azt nem tudom. Szerencsés vagyok, de nem elégedett. Az ötvenes évek elején millió felismerés, töprengés szorított és napról napra kényszerített, hogy létemmel válaszoljak az eseményekre. Legnagyobb gyötrelmem talán az 1958-as depresszióm volt, amit nagyon nehéz volt legyőznöm és nagyon nehezen viseltem.

Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb?

Nagyon szeretem az ünnepeket, nagyon szerettem mindíg is. Hozzákötődnek a gyermekkorhoz. Egyre többször vágyom arra, hogy újra megtaláljam a gyermekkor boldogabb rétegét. Vágyom, hogy elmenjek haza a falúba, karácsonyi misére, búcsúra! Megnéznék egy ünnepi körmenetet, ami aligha van már. Hazamennék halottak napjára. Aratáskor is elfognak ilyen vágyak. Régen a szüret is ünnep volt. Kicsi földünk volt, átdolgoztam a szüneteket. Nagyon szeretem az ünnepet, a készülődést, a várakozást. Szeretek ajándékozni és ajándékot kapni. Nagyon szeretek vásárolni, sokat, sokfélét. Ez összefügg azzal, hogy szegényen nőttem fel, foltos ruhában. Nagyon szeretek anyámnak venni valamit!

Hiszel a barátságban?

A legőszintébben hiszek benne. A barátság több is, mint a szerelem. Elemi létforma. Férfiak között különösen. Nagyon hiányzik, hogy ennek formáit nem tudom ma úgy élni, ahogy szeretném. Két legjobb, elemi barátom külföldön él. Hantai Simon és Csernus Tibor. Kettejükkel fel tudok oldódni. Mert nem írók, hanem más művészet gyakorlói. Festők. Írók között mindíg van féltékenység is, s ez a barátságot megkérdőjelezi. Ez hasznos, de a kérdőjelek az emberek között maradnak.

Vannak ellenségeid?

Nem akarok nagyképű lenni, de azt hiszem, nagyon sok ellenségem van. A jó isten tudja, hogy én vagyok-e az a katalizátor, aki kiváltom, szívem köré kristályosítom, kihívom magam ellen őket, vagy az egésznek politikai, költészeti oka van?

Gyűlöltél már valaha valakit?

Gyűlöletre sose volt hajlamom. Vagyok indulatos, robbanékony tomboló, de gyűlölködő sohase voltam. Ezek a robbanásaim nagyon rövíd életűek, legyen az család, munkahely vagy szerelem! Ha felforrok, indulatos leszek, de nem tartanak sokáig a düheim. Igyál whiskyt.

Ittam már.

Igyál még!

Sokszor úgy érzi az ember, hogy démonokkal küszködsz. Ismered a démonaidat? Be tudnád mutatni őket?

Azt nem kell neked mondanom, hogy életpályám nem átlagos életpálya. Tizennyolc könyvem jelent meg, kettő készen van. A nem átlagos élet nem hozott annyi örömet, mint ami kívűlről látszik benne. Nem hordoz semmi megelégedettséget sem. Nagyon sokat tűnődöm ezen. Sorsomúl jutott a fényrobbanásszerű pálya, s a nagy fekete veszély. Ez a démon! Ezzel bírkózom! Ha nagyon nyersen akarom neked mondani, akkor úgy foglalhatom össze ezt, hogy korunkban én átéltem egy történelemváltást, létformaváltást, beleértve a politikai változásokat is. A szocializmus kezdetétől, nálunk a válságok tömegét éltük át. Mindent beleértve, ez a fődémonom. Minden túl gyorsan történt, robbanásszerűen. Ezért hagyott kitörölhetetlen halálérzést és haláltudatot. Mindíg úgy érzem, abba kellene hagyni! Mi jön még? Nem folytatható tovább. Ez az érzés van amikor élénken lángol, van amikor lefojtódik. Viaskodom a szuicidium-érzéssel is. Az öngyilkosság ördögével. Nagyon szeretek élni, örömre teremtődött lény vagyok. De bennem van az árnyék is, óriási szárnyakkal. A megsemmisülni akarással viaskodom évtizedek óta. Tiz-tizenöt éve még az eredetét nem tudtam ilyen pontosan, de most igen! Semmiféle gyakorlatára ne gondolj, ez belső állapot. Örökös életörömök és feszűltségek démonával küszködöm. Pontos megfogalmazását kívántam adni ennek éppen A halottak királyában. A könyvnek több rétege van, az egyik ez. A történelmi válságrétegei alatt ez is ott van. Ez az állapot azért is fura, égető, mert nagyon szeretek élni, felkelni, az utcán emberekkel lenni, örülni mindennek, ami van. Egyetlen mámorban, habzásban, teremtésben élek! Egyetlen dacban! Szeretek inni, most sajnos nem szabad. Szeretek vásárolni, könyvet venni, a hozzám tartozóknak meglepetést okozni. Sokat. Föloldódni, vígadni, dönteni, futni, tenni, választani, cselekedni, őrjöngeni, tombolni, dolgozni, segíteni, a halállal szembenézni, intézkedni, tervezni, félni, lenni élet-részegen, tudni mindíg, amit tenni parancsoltatott, kétségbeesni, vígasztalni, megfeledkezni magamról, asszonyoknak örülni, amit akarsz! Részt venni az életben. Mindíg! Szeretek szeretni! Szeretek lenni! Mindíg! Mindíg! És ennek folytatása a haláltudat. Lehet, hogy ez a mű születését, vagy nemződését hozza, képzi és segíti. Az utóbbi évek versei ebben a feszűltségben születtek. A hosszú verseknek veszélye is van, a költő elidegenedik a rövid verseléstől, és félni kezd attól, hogy egy más kifejezési mód, nemzésében, megszületettségében zártabb, esetlegesebb. Rövíd verseim születése nagy robbanás volt. Nagy szorongással adtam ki a kezemből a rövíd verseket. Megszoktam az óriás konstrukciókat. Az ős-szerkezeteket! Ezek anyagtömegeket és gondolattömegeket nyeltek el. És hirtelen megtörtént a váltás. Egy hasgörcsben és félelemben éltem, hogy nem sikerűltek, nem érvényesek. Tetszik az embereknek vagy nem tetszik? Elnyeri mások tetszését? A dolgok mélyén mindíg ez van. Fiatal költő korom felnőtt kisérője volt Vas István. Egyik felfedezőm volt Weöres Sándor is. Gyermeki tisztasággal állt mellettem, megható volt, ahogy tizenhat éves létemre levelezett velem. Életem legmegdöbbentőbb, legszebb élménye Vas István volt. Vas István az ötvenes években költői karanténba volt zárva. Nagyon szerette a fiatalokat. Amit megfogalmazott, megmutatta nekünk. A Kárpátia-étterem teraszán megmutatta nekem egyik gyönyörű versét kéziratban, amit előző este írt. A Vas István arcáról sugárzó rettegés hője zavarta a tudatomat, és az olvasást. Döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ilyen nagy költő, mint az István, milyen szorongással, verejtékezve mutatja meg a versét egy fiatal pályatársának. Vajon tetszik-e, vagy nem? Nem azt jelenti ez, hogy nem volt tisztában azzal, mit csinált. De ez elemi viszony a költő és az olvasói között, mondja Juhász, aztán hátradől, hirtelen elhallgat.

Nézem az arcát, roskadt testét. Kérdek valamit. Hallgat. Meg sem mozdúl. Húsz perc múlva aztán feláll, megszólal:

Igyál whiskyt!

Beszélgetés Bertha Bulcsúval.

Hitem ti, gyermekek^*

Falún születtem. Bián. Húsz kilométerre Budapesttől. Ott földek voltak: erdők, hegyek, szőlők, sziklák. Ott szántóföldek voltak, meg erdők, meg szőlők, szőlődombok. Én ebben a tájban nőttem föl. Fekete-sörényű lovak, fekete-taréjú szántások közt. Járva az erdőket, járva a földeket. Akkor már hittem, de nem tudtam még, hogy költő leszek. Amikor verset kezdtem írni, először azt akartam leírni, amit láttam, ahol felnőttem. Jaj, mennyit jártam én a földeken. Mennyit dolgoztam. Vezettem szántásban a lovat. Kapáltam, vetettem a krumplit, a kukoricát, nyitottam a szőlőt. Kaszáltam, kötöttem a kévét, töltöttem a krumplibokrot. Hát ez volt az én gyermekkoron! És leírni akartam azt, amit éltem akkor, a felhőket, a hórongyos földeket, azt, ahogy szántanak, ahogy az ibolya virágzik. Mit is tehetne a költő mást, amikor fiatal? Megírja, amit élt, amit látott. Mert ez a dolga. Nemcsak dolga ez, de kötelessége. Mert a költőnek mindíg kötelessége, hogy leírja azt, amit lát, hogy pontosan leírja, ami volt. Hiszen ezért költő. Próbáljátok meg ti is. Nem olyan nehéz ez! Csak nézni kell és aztán szólni. Hogy lássák mások is, amit mi látunk. Hogy elmondjuk azt a világot, ami körülöttünk van, és aztán azt is, ami bennünk van. Talán a szívünkben.

Csönd és virágzás^*

Most csönd van. Köröttem csönd van. Tél. Kint havas háztetők, behavazott kert, havas fák. A kert havában lépés-csillagok, ugrálás-csillagok, tipegés-csillagok, futás-rózsák: lépegető, ugráló madarak, kutyák lábnyomai. És a szívemben vad, kegyetlen, dühödt virágzás. Féktelen vad virágzás. A Hiány virágzik vadúl szívemben. A Hiány sarjad, dagad, lobog, nő, lángol hatalmas szárakkal, szőrökkel, pórusokkal, csipkékkel, levelekkel, kövér, sugárzó virág-fejekkel, füstölgő szirom-koponyákkal szívemben. A Hiány lángol ott őrjöngve és ropogva. A nem-elég, a nem-lehet-elég, a soha-nem-elég, a megállni-lehetetlen. A teremtés-indulat vad, kegyetlen Hiány-Virágai égnek őrjöngve szívemben. A meg-nem-valósítottak Hiánya virágzik vadúl. Szívet mondtam? Mert ezred-évek óta a szívben hisszük Hiányaink központját. Hiányaink fortyogó, lobogó piros üstjét. Nemcsak a szerelemét, bánatét, gyászét, kegyetlenségét, örömét. Mondhatnék eszmélkedést is, ébrenlétet, tudatot, mondhatnám az agyvelő akaratát. Pontosabb is lennék talán. Hiszen a szív csak ver, míg vernie adatott. És fáj. Mint most az enyém. Mintha valaki görcsös, izzó kristály-drótszálat huzigálna szívemben. A Hiány Hegedűvonóját? A kristály-drótszál két vége kiáll a szívből, s fogja nem-kezeivel az Angyal. A Láthatatlan. Nevezzük így az ismeretlent. A Hiány fáj, a Hiány éget? Ki döfte szívembe gyémánt-kardját? A Hiány? Gyémánt-kardot ki döfött-szívembe? Ő? Gyémánt kardját szívembe ki döfte? A Hiány? Az elmondatlanság rettenete? Az elvégezetlenség iszonyata, a végig-nem-mondottság dühe, a halál kék árnyék-kutyája? A Hiány narvál-hím-ördöge szúrta szívembe gyémánt agyar-fogát? Mert ami történt: nem elég. Mert ami megvalósúlt: nem elég. Mert ami teremtetett: nem elég. Mert ami nincs még: az a hiány éget! Mert ami kell még: a szívben az virágzik. Dühödt vad virágbozonttal az ég magányomban. Ami nincs még, ami nem volt, a talán-lehetetlen, a létével-nem-lehetetlen. A homályban-várakozó. A jelenemben-rejtőző, a magát múltamba rejtett, a titkát dacolva elfödő. A Rejtelem, a Titok, a Minden. Ez a könyv ifjúságom öröme, gyásza, reménye, rettenete, hite, mámora, hullása, homálya és hatalma. Ez a könyv Ifjúságom Könyve, a reményé, gyászé, diadalé, rettenné. A szerelemé és a halálé. Könyve az önmagamat-keresésnek, az önmagamra-ismerésnek, a hitnek, bánatnak, bizonyosságnak, az önvesztésnek, ön-árúlásnak, lenni-akarásnak. Mit akartam én? Ki voltam én? Ez a könyv: gyarlóságaiban is része a Történelemnek. A Történelemnek: amelynek lángjaiban és homályaiban éltem, amellyel éltem, amelynek részese voltam pusztulást-gyűlölő akaratommal. Ki voltam én, mit akartam én, miben hittem én, mit gyászoltam én: életemmel és esendő szavaimmal? Huszonöt éve, hogy a költészetben élek. Huszonöt éve, hogy szülőfalumból a fővárosba jöttem, vadcsikó-hajú, sovány, szorongásos, lázas, szólni-is alig-merő fiú, szegények szerelmes fia, akinek törékeny zászlajára a hűség és a hit vala írva, vékony, szőrös gyémántrózsa-szemekkel virágzó kitinszív-darázskoponyájú fiú, gyásszal és örömmel eljegyzett szívemmel, társat-kereső, társat-találó, társakat-kereső, társakat-találó, nagy hittel ifjúi életemben, a szegénység vadkaporszagú csöndjével, bodzafa-illatú rettenet-emlékeivel, nárcisz-illatú, krumplivirág-merengésű öröm-múltjával. Amit el akartam én mondani gyásztalanúl. Ez a huszonöt év! Miért mondanám el most és itt történetét. A bennem-történetét, a velem-történetét, az általam-is-történetét, az értem-történetét, a történelembe kristályosodott időt. A tegnapi múltat, ami mégis, mint eleven láng üvölt és fénylik létünk rostjaiban és kötődéseiben, sorsunk szövevényében, jelenünk nehéz lét-anyagában. Mert minden múlt: mi vagyunk. Mert minden múlt: jövőnk rettenete, reménye is. Mert minden múlt: kétségbeesésünk virágzó tartálya is. Mert minden múlt örömünk Tavasz-Szigete is. Az Örömök Halhatatlan Földje. Ki voltam én? Mit akartam én? Akartam én is: megváltani a világot. Akartam én is: megváltoztatni a világot. Hiszen a költészet: cselekvő akarat. Hiszen a költő: az akarat dacos cselekvése. Akartam én is: legyen más minden eddig-volt: szó, munka, öröm, megmaradás. Sovány, ifjúi vállaimra nekem is bíbor szárnyakat növesztett a történelem. És megkopaszította tollal-lombozó vállaimat izzó késeivel. Akartam én is: szavaimmal fölemelni egy népet, megismerni a mindenséget. Kimondani a mindenséget és ami nehezebb: fölismerni az emberlét törvényeit. Adni egy népnek: reményt, szerelmet, adni a múltnak hűséget, a jövőnek bizalmat. És akartam kiváltani önmagamat is: szorongásomból, nyomoromból. Szeretni az embert és elmondani: a Létezés miért méltó a Teljes Szeretetre? Lenni hű utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, lenni az akaratban hűtlen utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, s lenni Fékezhetetlen Teremtés, a Költészet Kegyetlen Mindent-akarása. Mindennek teremtője és elviselője. És a Türelmetlenség, a Kiáltás, a Megnevezés, a Kizárólagos Lét-Akarat. Ez a könyv: gyarló, gyötrött, szerelmes, boldog, balga, tiszta, mámoros ifjúságom éposza. És mégis: van-e szavam egy, mely megőrzi boldog méhében az időt? Van-e szavam egy, mely nem rothad el a történelem kegyetlen lángjaiban, emésztő nedveiben? Mondani tudtam-e szót, egyetlenegyet, tisztát, boldogot, hűségeset: a nyelvet-adó népnek, a fönntartó akaratnak? Tudtam-e ifjú apámat sírjából a jövőbe énekelni. Volt-e szavam, igézetes és varázslatos, mint a mindenség csillagai, hogy fénye dühével átüssön ködöt, homályt, gyászt, gyalázatot, rettenetet, s a pokolig leszúrjon arany-lándzsadöféssel? S ott megrettentse a tajtékzás ördögeit, a tékozlás vak kentaúr-kakasait? Volt-e szavam egy: kicsípett a mindenség virágzó és halálzó anyagából, mindenség-lázú, mindenség-érdemű, mindenség-ragyogású? Volt-e szavam egy, égő és tajtéktalan a szerelemről. A halálról. Az élethitről. A korról: amelyben élnem rendeltetett, a földről, amely majd húsába issza húsomat, körűltapasztja zsíros lángjaival kopasz csontjaimat, elrothadt-bozontú koponyámat. A lelkiismeretről, választásról, döntésről, önpusztításról, pusztulásról? Arról, hogy mi a bűn és mi a föloldozás. A Teremtő Akaratról? Az ágyékokról és a temetőkről. És a Teremtő Rejtelemről? Van-e szavam egy, amelyben Öröm van és Jövő? Van-e ifjúi szavam, szava lángoló és vérrel-átitatott ifjúságomnak, amely a Jövővel terhes? Mit tehet a költő? Adhat-e választ önmagának? A költő csak teremthet, mint az Anyag, teremhet, mint az anyaföld. Mást nem tehet. Ez a dolga. S a teremtésben és a teremtéssel kiszolgáltatottabb, mint a pusztai hóra kitett meztelen csecsemő, kiszolgáltatottabb, mint az önmagával teremtő Mindenség, hisz önmagát meg nem foszthatja önmagától. A költő csak áll Teremtése virágjában, gyászában, csillagzásában, szégyenében, ködében és vérpatakzásában, áll irgalomtalanúl és egyedűl. Áll a Második Mindenségben, ha szegényen: szegényen, ha gazdagon: gazdagon, szívében az őrjöngve lángoló Hiány vad, végzetes, kegyetlen virágrengetegével, virágzás-tűzcsipkebozontjával. És szemei szárazak. Mint a szitakötőknek.

A mindenség szerelme első kötetének (Összegyűjtött versek I. A szarvassá változott fiú) előszava.

A szép létezés tudatos boldog rettenete^*

Ülök az éjszakában. A csillagtalanságban. Magányom írtózatos éjében ülök. Az éjszaka kegyetlen vermében ülök. A fekete kútban, az óriás éjszaka-vödörben, a fekete világegyetem-zsákban. Ülök a végtelen mindenség-éjszakában. Mert nincs láng, szikra, lobbanás, őrült és tiszta lobogás, lüktető fénypetty, üvöltő óriás tűzpont, nincs a fénynek boldog és halott, virágzó és halált-sugárzó izzó tenyészete fölöttem, körülöttem, bennem. A mindenségben. És szívemben: a mindenség anyagában és halállal-habzó, élettel-rengő piros serlegében. A mindenség tüzeit és üszkeit, romlását és örökös sarjadását hordozó halandó edényben. Csak éjszaka van. Tömény és kemény éjszaka, fekete csillagtalanság, fekete feketeség. Mint a gyász gyásza, mint a halál halála: most szívem! Súlyos és féktelen sötétség. Mint kőben a kő, mint a kő, határfelületein belűl: önmagában, oly önmaga most ez a sötétség. Buboréktalan, pórustalan, kristálypont-nélküli, kristályok tűszálka-csillaga nélküli, az aranyláng széthulló hajszál-legyezője nélküli, göndör gyémánt-csigaszálak nélküli kő. Kő. Sötétség! Éjszaka. Sötétség. Kő. Kő-sűrű éjszaka. Éj-sűrű kő-sötétség. Csak a növények rezzenéstelen éjszakai tenyészet-hidege, csak a nyáréjszakai föld melegség-örvényei, csak a madarak forró hús-szövet koporsóba zárt éneke, csak a virágok csipkecsillag-árnyék hideg lihegése, csak a kövek fekete párolgása, csak a bogarak, lepkék harmatos fedőszárny-koporsófödele, hímzett szerelemkönyve, harmatpárás páfrány-koponyatolla, homlok pamut-kaporszála, csak az éjszaka éjszakája magányom csillagtalanságában. Az éjszakában. A csillagtalanságban. És sehol egy kockányi fény, óriás tűzpontokból, apró égő anyagpontokból, rég-halott csillagok ősidőtlenségből sugárzó őspontjaiból szőtt fénykocka, az Isten-ősfény beroppanása, őshő-összeroppanása, a Kezdet örökös lángoló derengése összeroppanás-katasztrófájából született hatalmas ősi anyagpontok, csillagtömegek, halottan is égő óriás tömegpontok halálos bíztatása, a Kezdet-Idő ősjelei, a Kezdet-Előtti-Örökös-Sugárzó-Állapot végtelen bizalma. Csak az éjszaka. A csillagtalanság. A csönd. A csönd magányos, a csönd elmagányosodott konok tenyészete. Sötét virágzása. Fekete tenyészet-álma. Ez az én éjszakám. Ez az én éjem éjszakája. Ez az én csillagtalanságom sötét vérzése. Jajtalan jajgatása. Üvöltéstelen üvöltése. A némaság-temetője. De a mégis-föltámadások földje. De a mégis-megvírradás éjszakája. A virradat-előtti kő-sötét, a hajnal-előtti vak hajnaltalanság. És tudom: eljöve majd a Hajnal! És tudom: eljöve majd a Reggel! És eljön-e az Emberiség Éjszakája? Eljöve majd az Emberiség Örökös Éjszakája? A Végtelen Éjszaka. Az Örökös Kő-Éjszaka. Az Üveggolyóvá főtt, forrt, olvadt, sűlt, égett, lángolt, dermedt és alvadt Földgolyó Ember-nélküli Vak Éjszakája. E csöppnyi zöld-bozontú, kék könnycsepp-tengerű bolygó Örökös Ember-nélküli Önmaga. Az Embernélküliség Földgolyó-Éjszakája. Éjszakája az Ember-nélküli Oktalan Tenyészetnek. A Csak-Önmaga Boldog Buja Tenyészet-Éjszakának. Legyen nappal akár, akár éji éj legyen, zöld, kék, sárga, piros, arany, hulla-viola fénypontok halmazaival és laza szövetségeivel telepetézett istentelen kopár űr a Földi Éj körűl, vagy a Napcsillag forró élet-özöne a Föld Magányos, Önmagának-Is-Árva Tenyészetén. Eljöve majd az Örökös Éj, legyen világosság, vagy sötétség akár, amikor az Ember-utáni Boldog Létezők Irgalmatlan Élő Homálya tenyészik ezen az árva anyagponton, ezen az elvadúlt állat-növény-virágzásában is sivár tömegponton: Földgolyónkon. És nem tudja miért? Mert nem tudja önmagát önmagának. Csak van. Csak él. Csak létezik. Csak születik. Csak meghal. Csak nemz. Csak terem. És nem temet. Amíg az Örökös Fénylő Porló Semmibe hull szét, atomjaival a Semmi atomjaiba olvad fénylő semminek, porfénynek, fényködnek, haláltalan halálos anyagnak, mint majd a földben szívünk, a létünkben-legerősebb, a könnyen-rothadó, a gyalázatosan tiszta, boldogtalanúl egyszerű. Eljön-e majd az a nap, az az éj, az az idő? Az Örökös Halál Kezdete. A Végső Halál Pillanata. Amikor az Ember kitörlődik a Lét Emlékezetéből, mint halálunkkal szemgolyónkból a látás, amikor az Ember kihagyatik a Lét Gyakorlatából, mint gyermekkoromból az öröm. Amikor nem emlékszik az Emberre a Lét, nem tudja ki volt, nem tudja volt-e, kihagyja jövőjéből teremtményeit és teremtéseit, az embert, az emberiséget és összes művét az emberiségnek, a szellemit és az anyagit, művét, hitét, képzeletét és látomását, kőben, szóban, írásban, zenében, az amúgyis romlandót, ahogy léte történetéből máris kihagyta ősállatait és ősnövényeit, a népeket és a temetőket, ős-sárkányait és ősmadarait, őshalait és történelme kő-bronz-réz-vas-történetét, amely kirohadt múltjából, mint mésztoronykürt házából a csiga, s maradt az üres csigaház, a radiolária-csipkesugárcsillag kovatest-likacs-szálkacsillag, a foraminiféra pórusos üresség-mészkürt, likacs-szita-kőtrombita, a tekert kőcsipke-pórus-őscsillag-spirál, amíg a föld el nem temette, az idő anyagába, múltjába nem ásta a templomokat és városokat, s maradtak a templomok kőcsontvázai, csipkés csontváz-kő gerendaházai, őssárkányok kőtemplom-csontvázai, amelyekbe bújva emlékezetünk tenyészik, mint üres csigaházban a remeterák, a meztelen kőcséve-horgony, a vörös szemnyelű ragadozás, nem tudja mi történt, mert nem ismer történelmet, időt, jövőt, reményt, reménytelenséget, boldogtalanságot, boldogságot, hitet és gyászt, jövő-várakozást és múlt-siratást. Mert az Embernélküli Tenyészet, a Földgolyó-tenyészet, a csillagtenyészet, égitest-tenyészet, a Térben virágzó anyag-golyók, idő-tartamok és anyaghalmazok tenyészete, a Tér Örökös Végtelen Sötéten Lángoló Tenyészete, az Üresség-Teljesség, az Örökös Jelen, a Virágzó Jelen Örökös Szemérmetlen Ragyogó Homálya. Elemi részecskékből szerveződött anyag, virágzás kristályban, kőben, szilárd, folyékony, ködszerű, gáznemű anyagban, a tűzben és az időben, a térben és a tér felületei alatt, az anyagban és az anyag burkolatai alatt, a tér mélyén és a tér üregeiben, a tér örvényeiben és üregkocka-végteleneiben és gömb-teljesség-vákuumában, az anyagban és az anyag belső bővületében, a testekben és a testek határfelületei alatt, a dolgokban és a dolgok héjazata alatt, a formákban és a formák alak-felülete mélyén, a jelenések és jelenségek húsában és szívében és lényegében, az atomok óriás-halmaza, vagy törpe pont-irgalma, csak forma, a Teremtő Akarat dologi formákba teljesűlt tevékeny és elvirágzó Egyszerűsége, Emléktelen Örökös Jelenidő, Virágzó Halál, Időtlen Halandóság, Halhatatlanság Öntudatlanúl. Mert a dologi forma, az állat, a növény, a csillag, a virág, a kő, a test, a csontváz, a csigakürt a Lét Homálya csak, az Őshatározat Célszerű Élet-alakja, a Halandóság Virágzása a Halálban, a Halál Virágzása a Halhatatlan Akaratban. És lényegében emléktelen. Véges-emlékezetű. Hát eljön-e majd az a nap, legyen nappal akár, vagy éjszaka, az az Irtózat-Idő, az az Iszonyat-Éjszaka, amikor az Emberiség kitörli önmagát önmagából, amikor kivégzi önmagát ez az oktalan, tehetetlen, gyanútlan, tétova, hiszékeny, gyalázatában is édes, édes Emberiség? Amikor önmagát kivégzi. Öngyilkos lesz, mert nem hitt önmagában, a küldetésben, jóságban, szánalomban, szeretetben, szolgálatban és a szép halálban. Abban, hogy le kell győznie önmaga gyűlöleteit, hogy meg kell fojtania az Ördögöt szívében, a büdös bak-kakast, a Szőrös Szégyentelent. Mert nem hitte, hogy nélküle ez a Lét csak anyag, táplálkozószerv, nemzőszerv, ürítőszerv, szülőszerv, hallószerv, szájszerv, rágószerv, emésztőszerv, tojószerv, látószerv, tapíntószerv, tapogatószerv, kiválasztószerv, táplálószerv, légzőszerv, szív, vér, sejt, táplálék, vizelet, ürülék, nyál, nyák, nyirok, méreg, kocsonya, hártya, membrán, pórus, cső, csövecske, hálózat, feszültség, elektromosság, mágnesesség és magzat és rothadás. Tűz és hittelenség. Mert nem hitte, hogy csak Vele: Különös a Lét, Nélküle, mint a Boldog Középszerűség, mint az ébredés-nélküli Örökös Álom, különös alakzataival, alakjaival, létezőivel, szörnyeivel, szörnyetegeivel, szárnyas csődöreivel, szárnytalan istennőivel, kopár tájaival és buja szőreivel, búrjánzó nemzőszerveivel, pettyes lókakasaival, kristályszikla-csillagálmaival, aranyfoltos kentaúr-királyaival, balga virágaival, verejtékes szerelem Laokoon-tekeredéseivel, szőrös szerelemrózsáival, epét-hörgő Jézusaival és fekete dög-virágzásával, hogy ez az Álom a Lét Múltja csak és nem az Idő Jövője, a Szép Létezés Tudatos Boldog Rettenete. Az Emlékezet Temetője és nem Jövője a Reménykedésnek. Az Emberi Reménynek. S ha elpusztítja önmagát az emberiség, legyen oka bármi is a pusztítás-kezdetre, a Végzetes Rózsa-Robbanás, a Végső Robbanás-Rózsa kihajtatására, ha a Világegyetemet-benövő Rózsa szirmait kibontja, amelynek vérpettyes, vérgyűrűs, vérkorongos, vérgolyós, vérgolyvás, füst-koponyás és rózsa-karikás, vér-koszorús rózsafeje tűzből és lángból és iszonyatból és ember-jajból, állat-sírásból, anyag-üvöltésből: Önmaga Múltját ölte meg vele, Önmaga Sorsát lökte szégyentelenűl e Tűz-és-lánghabrózsa fodros halálszívébe. Ez a könyv a Halál ellen kiált a Szép Halálért. Ez a könyv: a Rettenet Könyve és a Reményé. Könyve a Reménynek és a Rettenetnek. Ez a könyv: a Hit Könyve és nem a Reménytelenségé. A Hité, amelyben élnem rendeltetett. A Hité, amely gyötrött emberszívemet habzásig betölti. A Hité, amely nélkűl élni percig se tudnék, mert hogyan is élhetnék hittelenűl? Mert miért is élnék hittelenűl? Ez a könyv rettenetem és reményem époszi vallomása. És nem a Félelemé. És nem félek a Haláltól! De félek az Oktalan Haláltól. Én nem félek az Élettől. De félek a Hazúg Élettől, a Félelem Vasketrecébe Zárt Élettől, a Rabság Félelem-Kőbarlangjába Dugott Élettől. Az Élettől, amely szíve rongyaiból, léte kacatjaiból kitagadja a Szeretetet és a Bizalmat. Reménykedést és a Jövő Bátorságát. A bátorságot, a Szép Létezés Bátorságát, a bátorságot, a Szép Halál Bátorságát. Ez a könyv: rettenete ember-szívemnek a balgaságában is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv reménye költő-akaratomnak a bűneiben is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv Hitem Könyve, hajthatatlan és végső hitemé, hogy meg nem történhetik, költő-szívem amitől retteg és fél, amitől költő-gyászom merengő szívemet szörnyekkel és szörnyetegekkel hemzsegő virágzó és vérző feketébe öltözteti. Ez a könyv Hitem Könyve az Életben. Sírás az Életért. Mert könyvem Buta Csodás Vak Óriás Tétova Isten-nélküli Ember-Gyíkszörnye, Szörnyszülött Szívem Istenűlt Gyík-Emberalakja, az Emberlét Maradék-Utód-Lépegetője, a Butaság Boldogtalan Múlt-Maradék-Királya, a Maradék-Egyetlen Zagyva Lét-Kettősség: a Feledhetetlen, Csodás, Ámulatos, Szentséges Szent Léten vándorol át kő-lépteivel. Az Emberen és az Emberiségen, Szívem Ős-Élethitén: hogy a legszebb, ami megadatott nekünk: az Élet Maga, a Lét Tudatos Tisztasága, a Létezés Elemi Gyönyöre, a Halhatatlanság Reménye és a Halandóság Kegyelme. Ezért minden szó. Az ilyen megmaradásért! És költőnek van-e kötelessége nagyobb, mint szólni a Szép Megmaradásért. És hinnie azt: szava nem kopár kő, amely az űrben mindörökre keringve hull, hogy szava nem puszta kristály, amely a Halált lángoltatja és ragyogtatja. Hogy szava, ha van szava érdemes még, érdemes az ember szeretetére és irgalmára, az ember bizalmára és örömére, hogy szava: legyen pajzs a Bűn Villámai ellen, hogy szava a Létezés Virágoskertje legyen, ne a Haldoklás Szégyene, ne Csontváz-Végtelen. Hit nélküli halmaza az anyagnak. De hite az Örömnek és a Fönnmaradásnak. Hite az Életért. Mert a költőnek hinnie kell az életben. És hisz úgy is az Életben, ha a Halálról beszél, szavai szívében az életért-esdeklő szánalommal. Mondatai szív-tenyészetében, halál-mondatai búrjánzás-végtelenében az Élet Szerelme lángol. És ez a Láng átragyog ködöt, csonvázat, óriás szörny-ember-ocsmányságot, tűzözön-tengert és halál-éjszakát. Mint az Eredendő Létakarat a létezés Boldogtalan Végtelen Halállal-eljegyzett Titkos Gyásztalan Homályát.

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) első előszava.

Ami csontjaim után marad^*

Ha marad valami utánam. Ha marad valami utánam, majd ha a földbe megyek. Ha valami marad. Ha tenni tudtam valamit a Fönnmaradásért. Lenni ha tudtam: Építő, Megtartó, Fönntartó, Megőrző, Formáló, Akarat, aki lángol, dobog, ég, vérzik, folytatódik és lényege tudatával teremt tovább az önmaga-teremtette Mindenség kizárólagos egyetemében. Egyszeri végtelenében. Ha tudtam tenni valamit: itt a Földön, a Föld felszínén, mielőtt én is a Földbe leszállok, ha valamit akarni és teremni tudtam a Fölbomlás, az Összekeveredés előtt. Ma vagyok negyvenhárom éves. Égek, elégek: kiáltanám! Égek, elégek: ordítanám! Égek, elégek: üvölteném! Mint ajtaja-ablaka beszögezett égő házban, mint nagy izzó vaslécekkel, fémgerendákkal berácsozott ablakrésű, ajtónyílású lángoló házban sikoltozom e halott és élő csillagsugarakkal beszőtt égő világban: égek, elégek Édes Mindenem! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nyár van. Láng, láng, láng, tűz, tűz, tűz, tűzözön, lángözön, tűz-iszony, láng-temető égő mindenem, húsom, csontom és szívem, tűz és kiáltás, tűzözön, ének, époszok mindenség-virágzása, tűzözön éposz-végzete, kegyetlen mindent-akarása. Kint tűz, tűz, tűz. Nagy nyári tűz. A nyár óriás-tűzvésze tombol, dörög. És bennem is tűz, tűz, tűz: a húsban, a csontokban, a sejtekben és a molekulákban, atomjaim héjazatában, erőtereiben, atomjaim rezgés-pontjaiban, atomjaim rezgéspont-hálózatában. És belűl is izzó aranyrácsokkal vagyok behálózva, testemben keresztben és összevissza-szőtt izzó kristályparázs-sziták, égő szitarácshálózat-tömegek szövik át húsomat: belső aranytűz-ketreceim! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nagy füstös zöld lánggal sistereg, habzik, tajtékzik, hömpölyög, örvénylik önmagában a nyár, zöld kemény lángokkal üvölt a növényzet, csipkéjük, kacsuk, rostjuk, csészéjük, tokjuk, erezetük, szőrük és pórusuk zöld lángot lőve keményen lobog és hánytorog a növényeknek, citromlepkék és káposztalepkék őrűlten tántorognak a fehér-füst nyári fényben és pettyezetük és hegyes levél-testük és szőrös csipkézetük és sokszögűre csiszolt üvegdoboz-szemük, sejtes üvegkripta-szemük, szőrös gyémánt-ponthalmaz kristály-koponya szemük, szívalakú kristálykoporsó szemük, állatásvány üregükben a mindenség csontvázával, szőrspárga-lécen pihecsillag, tollpamacs, csipkés és csillagos pamutlegyező csápjuk és zöld és fehér szárnyerezetük állatdrót hálócsillaga izzó tántorgás a fehértűz nyárban, égő örvénylés, ha fújja lángoló aranyszőrzsák szájával a forró nyári szél. És a csillagok is éjszaka! A vérző nagy csillagok éjszaka. Ég, ropog, lángol a Mindenség: süvölt véres nagy csillagokkal, aranyszőr óriáspontokkal lüktetve dadog, hemzseg és sistereg óriás tűzgolyókkal, vérző őspettyekkel, vérrel-jajgató aranykoponya-halmazokkal. Ma vagyok negyvenhárom éves. Mi vár rám? Mi vár rám, mielőtt én is bemászok a földbe? Mielőtt én is bebújok a földbe: hogy odaadjam csontom és húsom, agyvelőm a földnek, hogy legyen föld csontom és húsom és agyvelőm. Föld, mint a föld. Föld, föld, föld. Mi vár rám: milyen halál, miféle Végzés, Bevégzés, Bomlás, Elfoszlás, Pusztulás, miféle Folyamat, milyen Abbahagyódás, milyen Befejeződés, miféle Nem-lét-Kezdete, milyen Kín, Kegyelem, Kárhozat, Szégyen, Megszégyenülés, Elzuhanás, Gyötrelem, Elkábíttatás, Konokság, Hörgés, Fuldoklás, Sikoly, Sóhaj és Beszennyeződés? Mi vár rám, mielőtt odaadnám csontjaim a Földnek, mielőtt a Létből magamat végleg kitakartam? Mi vár rám, Édes Mindenem: Valóság? Valóság: Édes Mindenem, mi vár rám? Nem tudom. Mert nem tudom. Még nem tudom. S ha eljön a Pillanat: tudom-e majd? Tudom-e majd, ami Van, ami Jön, ami Eljön, ami Eljövend: tudom-e majd? Tudom-e majd a Lehetetlent? Csak azt tudom: akartam tenni valamit a Létért, hogy ne legyen olyan egyedűl. Tenni akartam valamit a Létezésért, hogy kiváltódjon: messzeségeiből és magányából. Szavaimmal valamit tenni akartam az emberért, hogy kioldódjon messzeségeiből és magányaiból. Hozni megváltást szavaimból és szavaimmal a Létnek, s a Létben az Embernek magának, hogy szabad legyen és tiszta, mint a gyermekkori ritka boldog álom: ahol nagy virágos mezőben fut nevetve körbe a barnapettyes-fehérpettyes csődörcsikó, nagy fehér zuhatag-hajakkal, szügyig és csődör-ágyékig gázolva az óriás aranycsésze-hemzsegés virágban. És darazsak, méhek, dongók, lepkék, bogarak, tücskök, szöcskék és sáskák beszélnek és rezegnek a nyár boldog tűzözönében. A kimondás, a megnevezés kioldja szívünket és a Lét Szíveit a magány kristály-özönéből. A kiváltás: megváltás, föloldozás. Mert a Lét maga: a teljes Szomorúság, a Magány Szomorú Végtelen Szorgalma és Fegyelme. A Mindenség a Szomorúság Áttetsző Hártyáiba Csomagolt Végtelen, a Szomorúság Átlátszó Mindenségbe Burkolt Szervezett Egyedi Állandóság. A csillagok szomorúak. Az atomok szomorúak. A növények szomorúak. A vizek szomorúak. A kőzetek, ásványok, ércek szomorúak. Az állatok, a madarak szomorúak. A föld szomorú. Szomorú az anyag. A szomorúság átlátszó hártyáiba burkoltatott minden Lény, Jelenség, Állapot, Állandóság, Jelenés, Dolog, Forma, Alakzat, külön-külön darabonként és egyedenként, részleteiben és szervezett együttes egészében. A Természet nem tudja kiváltani önmagát és jelenség-együttesét, külön-önmagát Szomorúsága Eredendő Gyászából: önmagába-zárt önmagából. Öntudatlansága szomorúságából. Önmaga tenyészetének szomorúsága állandóságából. Léte homálya negatívumából. Léte virágzó semmijéből. A Van tudatlan Nem-Valóságából. Abból, hogy csak létezik. Virágzik, tenyészik, meghal és újrakezdi. Mert a Természetben nincs Hit. A természet ömagában: csak hit-nélküli halmaza az anyagnak. Égő és elhamvadó s újra-föllángoló folytonos hittelenség örökösen újraszerveződő szomorúság-halmaz. Magányok szomorúságba burkolt szervezettség-halmaza, szerv, szervezet anyag-sokasága. A Megváltatlanság. A Homály. Az Égő Magányos Homályok Szomorúság-Sokasága. Az ember azért ismeri az örömöt, mert az egyetlen tudatos halandó. A költő azért ember, mert hitével át tudja égetni az Anyagot, hitével ki tudja égetni a Kimondott Létből a Szomorúság Gyászát, a Magány Szomorúságát. A költő, ha tudja kimondani a Létet: meg is tudja váltani a Létet! Ki is tudja váltani a Létet Virágzó és Gomolygó Gyász-Önmagából Égő Szomorúság-Kristályát a Létnek: föloldja. Fölolvasztja a Magány Áttetsző Kristálykőzeteit, a Világmindenség Kristályőstest-Magányát. Hiúság volna: hinni e hitünket? Hiúság volna: hinni a megváltó küldetésben? És épp ma? Épp mai időnkben: idején a reménynek és a rettenetnek, idején: a tébolyoknak és az újat-akaró tisztaságnak? De hiszen: a Költészet: mind hiúság! Hiszen a Szó: mind hiúság! Hiszen a Szó által föllángoló akarat: mind hiúság! És hiúság minden remény és kegyelem. A megterhesűlt anyatest kiváltja önmagából önmagával az embert a Lét Általános Homályából. Ezért áldott áldottsága, szülő-nyílása, emlője és reménye. A költő akarata a szó szülő-reménye, megváltó-küldetése. Ezért feszíttetik föl a Világmindenség-Tűzözön-Éjszakára. A költő a Tűzözön-Világegyetem Éjszakán lebegő magánya átok-csónakából ha énekelve kiszáll, vagy virrasztó szívét világegyetem-naggyá dagasztja, hogy a szív forrongó, dolgozó húsában gomolyog már virágzó gyászával az égő mindenség-egész: a Létben Hisz, az Anyagban hisz, az Anyag Jelenéseiben hisz, a Lét Akaratában hisz, az Anyag Lényegében hisz, az Ember Érdemében és Értelmében, az Ember Különösségében és Küldetésében hisz, a Lét Történelmében, a Létezők Történetében, az Ember Történelmében hisz, és Népe Reményében hisz a költő, ha szavaival eleven virágzássá bontja az Egyetemes Szomorú Hemzsegő Gyászos Némaságot. Vállal ezért hiúságot és legyőzettetést. És ezért kiáltozik Égő Világegyetem-Ketrecéből. Mert hisz az Anyagban, hisz a Létben, hisz az Emberben, hisz a Történelemben, hisz Népe múlttal-gyönyörű és jövővel-anya-áldott szavaiban: a boldog nyelvben, amelyen szólnia rendeltetett, amellyel szolgálnia rendeltetett. Ezért beszél. Amíg föl nem falja a föld. És akarja hinni: nem foszlik el, mint a köd, amit szavával a Létből kiváltott, nem oszlik el, mint a füst Hiúsága Könyve, a Szavakból-épűlt Világegyetem, ami földbe-zuhanó csontjai után az Időben Kivirágzó Titkos Jövőre marad. Rád, Édes Mindenem: Egyetlen Valóság! Valóság: Édes Mindenem! Egyetlen Hitem és Reményem. Börtönöm, Temetőm, Bizalmam, Poklom, Édenem: Valóság!

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) második előszava.

A csönd-szigetről száműzetés után^*

Összegyűjtött verseim először 1956-ban jelentek meg A tenyészet országa címen. Lángoló, füstös hónapokban, vérrel-átitatott időben. Akkor még nem tudtam, hogy a Sors nekem nem hagy időt a megnyugvásra. Száműzött ugyan: a csönd, a bénultság, a befelé-tűzvész-tombolás kis kopár szigetére, s ültem a nem-lét, a szorongás köteleivel az elmúlás vérző sziklájához kötözötten, kezeim és lábaim a virágzó semmibe ejtve, fejem a mindenség égő csillagkoszorúiba hajtva. De bennem minden mindíg egyszerre együtt él, múlt, jelen, jövő, idő és anyag, tér, hatalom, halál, bennem a mindenség egyszerre virágzik, ott virágzik az idő a mindenségben bennem. Most már tudom, hogy az idő, a sors csak a vacogásra és önismeretre hagyott nekem hatalmat, de nem a hallgatásra. Nem forrasztotta be számat pórusos aranylemezzel: hogy hallgassak a csonttá-kopárodásig. Most már tudom: a mű csak a halállal végleges. Csak a halállal befejezett. Munkáim új kiadásaiban mindíg javítottam verseimen: ami változtatni-valót éreztem: megváltoztattam, ami javítani-valót: kijavítottam! Én nem szégyellem ezt a költészet-módszert, vagy munkafolyamatot. A befejezettség, a megelégedettség része sohase volt költői és emberi természetemnek. De mindíg a kemény ítélet, a tevékeny szorongás, a konok izgalom! A jövő-idő embere, ha egyszer ráhajol sárrá-olvadt szívemre, könyveimben ha tűnődve lapoz, megérti majd költői létem természetét, megérti tán: mit miért tettem. És nem oktalanúl!

Kis vércsepp^*

Sokszor megvallottam már, hogy költészetemet a pontos tervezés és tervszerű építés vágyával próbálom megvalósítani. A költészettel fölépíteni egy világegyetemet, megfogalmazni létezését, elmondani benne az embert magát, a teremtő, tervező, szerető, szenvedő és halandó embert, aki sohasem él a történelmen kívűl, de mindíg a történelembe-szövötten, s ezért felelős nemcsak önmagáért, de embertársaiért is, tehát a történelemért. A költő talán többet nem is tehet, de mivel a költészetet cselekvő folyamatnak hiszem, cselekvésnek a fönnmaradásért, a teremtő fogalmazás a legszebb kötelessége.

Tárgyszerű megnyilatkozás^*

Írószobámnak három fala van. A tégladoboz negyedik oldalát, a kertre-nézőt, faltól falig, mennyezettől a padlózatig: üveg borítja, négyszárnyú ablak-ajtó. A fehér fa-keretekbe foglalt iker-üvegtáblák előtt nagy, karám-szerűen épített erkély van. Alatta a kert. A kertben: kőből-kirakott útak, lépcsőzetes föld-abroszok, körtefák, almafák, mandulafák, orgonafák, szilvafák, bodzafák, ribizli-bokrok, málna-bokrok, rózsák, rózsafák, szőlők, leánderek, szekfűk, tulipánok, őszirózsák, ibolyák, krizantémok, muskátlik, violák, tűzliliomok, napraforgók, kapor-csipketornyok, vadtormalevélbokrok és fű. A téglalapalakú fűtáblán, vén körtefa alatt fehér vaskacskaringókból és vassziromhurkokból forrasztott kerti bútorok: asztal és négy szék. Íróasztalom: szobám közepén. Az asztal barokk-utánzatú társalgó-asztal lehetett valaha. A szék: mint négy vastag barna szőlőkacs-tekeredésre vízszintesre font háncs-szövet kocka, fabordás támlával. Mindkettőt húsz évvel ezelőtt vettük a Bizományi Áruházban. Asztalom: tintafoltos, tintaolvadék-pecsétes, páfrányszerűen és szitahálószerűen befonva írásnyomaim hínárköpenyével, negatív spárgafonat-páfrányok, vonal-vésetek, vers-részletek barna fába vésődött csipkés vonalcérna-üregeivel drótszerűen beszőve. Írószobámból a Sashegyet, Szabadsághegyet, Naphegyet látom és egy zöld ujjbögyű téglaujjat, az ujjbögy, a zöldmoha-fém ujjhegy közepén zöld fémtüskével: a Lőportornyot, a várbeli templom hajdani tornyát. És látok: jegenyefákat, tölgyfákat, nyírfákat, cseresznyefákat, fenyőfákat, vérbükköket és a lenti szomszéd házak öreg piros cseréptetőit, háromszöglet-arcú, kutyaól-alakzatú manzárd-szobáit, padlás-lakásait látom. Este a Déli Pályaudvar környéke színes neonszövevény-mélytenger-életét és pontháló fénypetty-szalagait. Íróasztalomnál ha ülök: szívemtől balra és hátam mögött az egész falfelületet betöltő, mennyezetig épített könyvespolcok. A hátam-mögötti polc-hálózatba hajókabinszerű fenyőfadeszka-féldoboz: beleépítve abba az ágyam. Fekvőhelyem sötétzöld zsákhuzatú. Azon piros báránybőr és piros-feketekockás gyapjútakaró. Íróasztalom lámpája és olvasó-lámpám, a könyvszekrényre-csavarozott, fordított, levágott-kúphegyű sárgarézkúpok. Űlvén asztalomnál, jobbkarom-felől: széles, alacsony, fekete, fehér-fugás cserépkályha. Fa-fűtéses. A szív-felőli könyv-állványomba építve üvegszekrény és fa-ajtajú szekrény. Az üvegajtajú szekrényben a magam munkáit tartom. A fa-ajtajúban: írópapírt, géppapírt, indigót, füzeteket, iratokat, még-ki-nem-adott kézirataimat, radírt, bélelt levélborítékokat, számlákat, szerződéseket, üres könyv-füzeteket. Szobámban még két szekrényke van: a hátam-mögötti könyves-állványba építve, mintegy fekvőhelyem satú-ajkai, fejtől, lábtól egy-egy, ezekben: gyógyszerek, altatók, töltőtolltinta, golyóstoll-betétek, ragasztók, rádió-elemek, cigaretták, öngyújtók, zsebkések, tűzkövek, irattartók, újság-kivágások kötegei, frissen érkezett levelek, egy tartalék gyapjútakaró és könyvkiadóbeli munkáim iratai, kéziratai. Fényképeinket, levelezésünket: feleségem őrzi. Írószobám, ahol alszom is persze, tárgyai még: két zömök nagy karszék, sötétbarna csíkozott bársonyhuzatú, nagy fekete tulipántos-láda: feleségem kapta nagyanyjától. E ládában kézirataim őrzöm, verseim, vers-prózáim kézzel-írott halmazait, a rólam-írt cikkeket, kritikákat, bírálatok gyűjteményét, könyvlevonataim javított első példányait. Titkos rekeszében egy finn kés van: bécsi festőbarátomtól kaptam ajándékúl. A tulipántos-láda ágyam fej-végénél: a két könyvespolc és a fekvőhely képezte négyszög-űrt tölti be fekete tömegével. Rajta: táskarádió, folyóiratok, újságok, most-vásárolt, vagy könyvtári könyvek, újonnan érkezett levelek, levelezőlapok, külföldi könyvek, antológiák, hamutartó. A két nyersfa-könyvespolc között, az ablak-üvegkockákhoz és a tulipántos-láda hátához tapadva ráncredősen: nikkelezett fémcsőre szerelt, esztergált fehér nagy fagyűrűkre máslizott sötétbarna bordázott kordbársonyfüggöny. Földig-érő. Írószobám falai és mennyezete világos mogyorófehér meszelésűek. Ajtajai: tömör, világos, nyersfa-hajókabinajtók. Szőnyegei: egy nagy piros-alapozású fekete, virágrombusz-mintázatú műperzsa és egy kisebb valódi perzsa: piros és kék és sárga és fekete virágoskertekkel, virágtornyokkal és szövés-templomokkal, szövés-kacskaringókkal. Írószobám falain fényképek, nyers fa-keretben: az Anyám című könyvem fotói fölnagyítva. És fényképe: Petőfi Sándornak, Ady Endrének, József Attilának, Babits Mihálynak, Tóth Árpádnak, rézkarc-fényképmásolata Baruch de Spinozának. És két kép: egy Hantai Simon-kalligráfia és Kassák Lajos fotómontázsa, 1967-ben kűldte: a Húsvét-szigeti kőfej-óriások. Van itt még, szobámban egy kis asztalka, azon: téglányi kockás lila gyertya, hamutartó, cigarettás-ládika, gyufásdoboz. A szív-felőli könyvespolc előtt a földön öreg táska-írógép: Mercedes Superba. És az ablak-ajtó mellett háromlépcsős, hosszúnyelű zsámoly sárga fából, könyveimet, hogy a magasban elérjem. Az ablak-ajtón rózsabarna-rózsasárga csíkozású függöny, a padlózatig-omló: szövetből. Íróasztalomon: egymáson-fekvő, s élükre-állított könyvek, óriás üveg ivópohár, feleségem ajándéka: ráfestve kék nefelejcsek, s fehér napkorongban középkori könyvprés, azon mint nagy fehér lepke: nyitott könyv, a könyv-lepkén barna könyv-háromszög. Teát iszom e pohárból munka közben. Asztalom tartozékai még: márvány-hamutartó, fehér; kis barna, virágmintás cserépköcsögben: ceruzák, golyóstollak, kis levélkés; nagy fehér fém-szivarosdoboz hullámzó aranyírással, tetőlapján vörös-zöld-arany osztrák rokokó festmény-másolat aranypénz-koszorúban, bádogbelsőjében színes filctollaim; dossziék: kézirataimmal; lapos rézkockák: iratlenyomóknak, s egy vaskos bronz-korong: fedőszintjén éneklő, bronzpontüreg-szájú, bronzerezet-szitatégla-kötényű, sarlós, kalász-köteget, bronz-tollas kéve-lángot hordozó tömeg-vonulás. Micisapkások, facipősek. Zsákzászló-kötényűek, bronztéglakeretben: bronzkockákban bronzpontlikak, bronzpórusok tejút-lövellése. Szemük bronz-mélyedés vonal, szájuk bronzpont-zsák. Fekvőhelyemnél, fejem fölött a deszkakocka-szekrény fedőlapján könyvek, állandó olvasataim: az Újszövetség, Spinoza ifjúkori művei, egy Ősállattan, egy kötet Nyelvemléktár és az Általános Kórbonctan. Íme: írószobám. Itt élek, itt dolgozom 1969 novembere óta. Három könyvet írtam eddig itt: az Anyámat, a Vázlat a mindenségrőlt és A halottak királyát. Írván, asztalomnál, mit látok még? Asztalomon: ülő nagy barna lakkfényű cserépsündisznó, lábai: cserépcsillag-lábfejű cseréprudak, szemei nagy cserép-gombok, orra kétlukú, vízszintes-szájvágatú cserépdugó, fülei cserépszirmok, tüskéi: cseréphurkafonadék zsákhalmaza. Dohánytartónak készülhetett. A cserépsündisznó gyomorüregében: csavarok, gémkapcsok, bélyegek, befőttesgumik, szögek, spárga. És asztalomon még: nagy szürkefekete-életű lapos kavics, egy kisebb fehér kavics J. F. karcolás-vésettel, lányom adta tíz-éves korában. S végűl: egy réz-krajcár, 1848-as, másik felén a nemzeti címer, a királyi koronával, kör-irata: Magyar Királyi Váltó Pénz. S egy lapos, tojásalakú, reszelőcsipke peremszélű alumínium-hártyakorong: mozdonykerék alatt szétlapított tízfilléres. És mit látok még ülvén asztalomnál, ha írok? Könyvespolcomon, a szív-oldalin: nagy tekert kos-szarvat; festett piros tojást; kék posztó-nyergű, piros-kantárú, borzas sarlókéve-sörényű raffia-csikót; a Willendorfi Vénusz másolatát; két mézeskalácshuszár-életű égetett agyagkezet; egy lúdtojás-nagy tojásalakú barna-fekete pórusos meteoritot; s egy tizennyolcadik századbeli fehér porcelánpipafejet, ráfestve idilli kép: tenyér és kártyajós öregasszony, szemüveggel, ifjú párnak jósol, a lány tenyerét vizsgálva. Ajándékaim. Egy ifjú hippi-költőtől, lányomtól, bécsi barátomtól, egy szövőnőmesterasszonytól, a cserép-kezek Schéner Mihálytól, a meteorit-tojás Illyés Gyulától. A kertben látok olykor egy fekete macskát, látok feketerigókat, cinkéket, galambokat, varjakat, verebeket. És Balzsamot, a négyéves pulit, angyal-okos kutyánkat: ott ül a harmatos fűben, a napraforgó alatt, szimatol, szagol, lépeget, morog, s rászól a tücskökre, őszikékre, rigókra, csillagokra, vagy a hóban bögyig-süllyedten-gázoló, csőrig-süppedve lépegető nagy kék betűkre: a varjúkra. Negyvenhárom éves múltam. Ennél a tintafoltos, a papíroson átvésődött írásnyomaimmal páfrányosan, csipkésen behínározott asztalnál írtam legtöbb könyvemet. 1960-ig a Szemlőhegy-utcai társbérleti lakásban: mintha ülnék üvegdobozban, vagy levegőkockában, oly kiszolgáltatottan: a napi létezésnek. És azelőtt? Szív-utcai albérletünkben egy kis öreg asztalkánál: egylábú barna fatányéron, a láb, vaskos és fa-csipkepikkelyes, mint őskori sárkánygyík kőcsipke-láboszlopa. És azelőtt? A József Attila Népi Kollégium társalgójának hosszú asztalánál, a Bajza-utcában; az akkor fiatal-házas Hantai Simon társbérleti rom-lakásában, ülvén a földön, a Damjanich-utcában; inflációs-idejű albérletemben egy réztojás oszlopfejű fehér vaságyon az Üllői úton; kávéházakban és otthon, Bián, tóparti házunkban, a kék virágmintás viaszosvászonnal letakart zöld konyhaasztalon, vagy a padláslépcső melletti kis-szoba, fürdőszoba lett volna az, magam-szögezte kis X-lábú deszka-asztalánál, amely vala a falhoz támasztva, fölötte a falon: öreg tükör, vastag, aranyozott farózsákkal és fa-levélszirmokkal kacskaringós keretben. A tükör is, a keret festékaranyozása is foszlott és hámlott és pergett és kunkorodott, és arany és ezüst szirompernyéket köpött, mint csillaghalálát az őszi ég, véres ezüstfoszladékait, véreres aranycafat-rongyait a nappalát vedlő szeptemberi alkonyat. A tükör, mint feketehimlős gyerekhát, gyermekarc: csupa sebhely, penészes luk, fekete seb-gödör, foszlott ezüstcsipke-szélű fekete üresség-korong. Abban néztem sokszor lángoló, fehér, gyermekkorát-vesztett, rettegését verejték-álarcként ökrendve levedlett rémület-arcomat, az ifjút, a jól-tudta-mire-készülőt. Íme, írószobám, s költészet-megvalósításom tér-állapotai, tárgy-múltjai, emlékezet-állandóságai! És most, ülvén itt asztalomnál, írószobám óriás ablak-ajtaján ha kinézek, ha az óriás sebhelyes kőgolyó, a hold úszik lassan sárga lázzal éjszakámban, ha a nehéz hózuhatag redős márványköpenyét, michelangelói márvány-Szűzanya ránchömpölyeg ruháját lökdösi fújván nehéz szőr-szájával a téli szél, ha az őszi eső istenördög-kristályvizelete zuhog fröcskölve és lángolva szinte ölembe, ha asztalra-görnyedő csontvázamig ér az égő ködgomolygás, ha bezuhog pikkelyes világ-kövér aranylövelletével, lángoló, szögletes kásacsurgású gyémánt-ejakulátumával foganó szívemig lő a tejút, ami mi lenne más, mint Kisjézus hányadéka, hisz a Szűzmária-szoptatta isten-csecsemő túl-sokat szopott, aztán az ősasszonyanya emlője tejét habosan, buborékosan kihányta, s az a tej, az isten-gyomrát-betöltő mesefolyadék a világűrben óriás kristálykéve-csávában pépesen, kalászosan szétzuhogott és elömlött, és szívemig folyik a Szűzanya teje, Jézus boldog tűzanyagpont-kása tej-hányadéka, és füstölgő aranykásájával szobámat betölti: legtöbbször azt gondolom: mit tettem én eddig, mit, mit, mit? Mit, mit, mit, mit tettem én eddig? Mit, mit, mit? És lesz-e időm még, és lesz-e erőm még, és lesz-e hitem még: hogy tegyek valamit, mielőtt meghalok? Hogy szóljak valamit! Rólad: Valóság és Nem-Valóság: két iker-egyetlenem? Érted Nem-Valóság és Valóság: két iker-egyetlenem. Mielőtt meghalok. Mielőtt meghalok.

A Radnóti Miklós-díj átvételekor^*

Késni nem szoktam én, nem tudok késni dolgaimban, késni nem tudok dolgaimról, sem életről, sem halálról, sem a figyelemről, sem a vallomásról, sem a szerelemről, sem hittevésről és elmúlásról. Jó szüleim arra tanítottak, életükkel inkább, mint szigorú szűk szavukkal, hogy a késés, az elkésés valahonnan: a legnagyobb emberi tiszteletlenség, maga a szégyen. Hogy most mégis késve érkeztem Önökhöz, az a sors akaratából történt, nem a magam feledékenységéből, vagy akarattalanságából: külföldön voltam éppen, Zágrábban, egy európai költői találkozón, s ott ért a megtisztelő hír, hogy Önök a Radnóti Miklós-díj elsőjeként jutalmazták költészetemet, költői indulataimat, nem-könnyű-természetű és nem-könnyű-sorsú költői munkásságomat. Köszönöm Önöknek a díjat, köszönöm Önöknek azt a figyelmet és szeretetet, amellyel bátorították költői létemet, költő-harcaimat és költő-hitemet. Mert a költőnek, mert minden költőnek szüksége van a szeretetre! A legnagyobb szüksége a szeretetre van! És arra, hogy higgyenek benne, költőakaratában és dolgairól a Költészetben. Mert ez a hit és szeretet a költői cselekvés legszebb emberi ellen-cselekvése, legszebb közösségi cselekvés-válasza! És erre a hitre, szeretetre, erre a cselekvés-válaszra szüksége volt Radnóti Miklósnak éppúgy, mint elődeinek, mint Ady Endrének, József Attilának, vagy Petőfi Sándornak! Mit mondhatnék még? A költészet kemény kötelesség. A költészet kegyetlen tiszta akarat. De nem nélkülözheti a hitet és a szeretetet. És nem nélkülözheti ezt a Jelenkor esendő gyermeke se, aki a Végzet, vagy a Nem-Tudom-Mi akaratából költőnek született, édes szülőanyja testéből kicsúszván, az időre ocsúdván: látván, hallván, érzékelvén, tapasztalván és tudatosodván: látta és tudta a Létet olyannak, hogy elmondania kellett, hogy rejtelmei, titkai, reményei, vágyai, építkezései és szerkezetei egyetlen pokollá tüzesítették szívét, egyetlen láng-tengerré növekvő és dacos tudatát. S tudta már, hogy szólnia kell! Mert nem szólni: nem lehet! Mert nem szólni: a Halál! Mert nem szólni: a Bűn Iszonyata, nem a Bűnhődés Szent Szép Szégyene és Föloldozása! A Költészet: léte eredendő természetéből: nem nélkülözheti a közösséget. A költészet nem az absztrakt fekete űrbe fölnövő elvont, lángoló fehér virág. Amely ég önmagából önmagáért, bevilágítván körülötte a béna és néma, lények-nélküli tér-sötétet. De a Költészet: Cselekvés a Közösségben, olyan egymásra-utaltság a Közösséggel, amely a végleges és végzetes összefonódottság milliárd kötelével szövi be és hálózza be egymást. Igen: a Költészet Cselekvés, Akarat, Megváltoztatni-Akarás, Szent Hit a Cselekvés Értelmében, a Jobbá-lenni-akarás, a Megváltoztatni Tudás Indulatában és Lényegében. Persze: nem akármilyen Cselekvés, vagy Akarat! Persze: joga csak a jóra van, a rosszra sohase! Jóra a közösségben, jóra a Cselekvésben. És mi hát: a Közösség? Kérdezhetném azt is: ki hát a Közösség? A Közösség: az Ember! Az Ember Maga! A maga gyarlóságában és tisztaságában. És nemcsak: Haza, Ország, Nép, Társadalom, Emberi Csoportosulás, Nemzet, Történelem, Emberiség-Csoportok Múltja, Jelene és Jövője. És mi az Ember? És ki az Ember? Az Ember: a Közösség! És mert a Költészet: a Létezés Tudata, Tudatossága és Tudatosítása a Közösségben: Cselekvés. És ezért Szolgálat! Nem lehet akármilyen szolgálat! Nem lehet rossz ügyek, vélt veszélyek, gonoszságok, rettenetek, reménytelen gyarlóságok, árulások és bűnök, ostoba gőgök és szégyen-megadások szolgája a költő, legyen szó Hazáról, Emberről, Társadalomról, vagy Szerelemről, Hitről, vagy a Világegyetemről. Ezt tudta Radnóti Miklós, tudta ezt Radnóti Miklós, feledhetetlen szép elődöm, kortársam aki lehetett volna, ha nem él oly tisztán, oly nagy hittel azért a Közösségért, amelyért élnie rendeltetett. Amelyért meghalt megalázó kegyetlen halállal: a maga-ásta sírba zuhanva csontváz-egyszerű panasztalanúl. Mert Ő, Radnóti Miklós hitt az Emberben, tarkón-lövetvén a földbe-omolva: ott is hitt a Megváltó Szép Közösség erejében és szeretetében. Abban, hogy a Költő ember-szolgálata: halálos kötelessége. Mit mondhatnék még? Én hiszek az Emberben és hiszek a Költészetben. És ezt a hitemet szolgálom életemmel, halálommal ha kell. Mert ez a kötelességem. Ha élek, ha halok!

Levél Böszörményi Zoltánnak: a halálról^*

Nagyon fölizgattál, képzeletemet és költészetem képzeletét nagyon föl-lángoltatta reggeli rövíd találkozásunkkor a mondatod, hogy megírnád könyvedben a halál pszichológiáját! De mindegy: minek is nevezzük a dolgot, nevét hogy találjuk meg a dolognak, ennek az elemien lényegi, vagy lényegien elemi állapotnak! Csak írd meg, csak csináld meg, az istenért! Hiszen erről: a más-minőségbe kerülés állapotáról, folyamatáról és állapot-részleteiről oly keveset tudunk, oly keveset sikerűlt megtudnunk emberi évezredeinkben. Az ős-könyvekben, az egyiptomiakban és tibetiekben, a misztériumok és rejtelmek könyveiben ami megfogalmazódott a halálról, az az őstudás, ami a népek ősmítoszaiban és legendáiban kimondatott, csak a gyarló és gyötrelmes és gyönyörű része az emberi szellem töprengő és kutató magányának, csak mámor és fölhívás az elkövetkezőre, a mindenképp-eljövendőre! Még a tibetiek mondanak el legtöbbet belűlről, ha lehet egyáltalán belűlről beszélni a halálról, a mi bennünk-ből, erről a titkos titokról, kegyetlen kegyelemről. Én sok halált (haldoklást és meghalást és nemcsak halottat) láttam magam is, és hidd el, az örökös halállal élek boldog-boldogtalanúl folyamatos hétköznapjaimban, annak félelem-nélküli állandósúlt tudatával. Ez költészet-kutatásaim és lét-kutatásaim alapja, állandósága, ez minden percem lényegi foglalata vagy tartálya: ez az, ami, mint egy gömb: magába, belsejébe zár gyakorlatot, cselekvést, gondolatot, döntést, ítéletet és életszeretetet. Lehet: túl általánosnak és elvontnak hangzik ez így, de tudom, a meghalás, (tehát: nem a megtörtént halál) a mi emberi állapot-láncolatunk legfontosabb és legtökéletesebb része, cselekvő állapot az, nemcsak kegyelem és föloldozás, de döntés is, olyan cselekvés, mely ha sikerűl az utolsó rángásig, szív-moccanatig, vagy agysejt-bezápulásig tudatosítanunk robbanva, vagy lassúdadan befejeződő önmagunkban (majdnem azt mondtam: önmagunk egyre-növekvő vákuumában, egyre-táguló negatív terében, egyre-bővülő lét-foszlásában): életünk, emberi létezésünk leglényegibb cselekedete. Persze: az ember nem tudja, milyen halállal áldja meg a sors, mi vár rá, majd ha elkezdődik a pillanat, vagy a hosszú, vagy hosszan elhúzódó utolsó aktivitás. A kereszténység (és e szempontból mindegy, hogy dogmatikusnak, eretneknek, vagy modern középutasnak neveztetik sors-értelmezéséért), a legfontosabb választás pillanatának tartja a halál-pillanatot, az utolsó pillanatgörcsöt: mondván: az üdvösség (a túlvilági hovakerülés) döntéséről, a túl-lét helyéről dönthet még a megváltással fölruházott ember. Csakhogy ez egy picit: lehet igazolás visszafelé. Az élet felé. És ezért nincs bizonyossága: embert-tisztító ereje. Mert az sem mindegy: hogyan él az ember. Persze ki tudja: a meghaltság (a megvalósúlt halál) szempontjából lényeges-e, hogyan haltunk meg? Tud-e valamit a bomló szervezet volt-önmagáról, léte hajdani emberi egyetemességéről? (És az állatok, rovarok, egysejtűek, mikrobák, növények?) És fontos-e a megvalósúlt halálnak: milyen is volt a meghalásom, hősi-e, gyáva-e, hosszadalmas-e, rövíd-e, gyors-e, huzamos-e? Erre nincs a Létben semmi bizonyíték! Se materiális, se szellemi. Erre csak a mi erkölcsiségünk válaszolhat! De hiszen éppen a mi erkölcsiségünkről van szó! Arról, hogy mit kell tennünk a szép, az okos, a tiszta halálért. Az érdemes halálért! És a tudomány, és éppen ez a Te dolgod, el kell mondja mi történik velünk, bennünk, általunk, mivelünk: a föld-gödörig, vagy a hamvasztótűzig. Túl a kiterítésen és innen a rothadáson és nemcsak a szervezet-elbomlás, de a tudat-elbomlás kezdetén. Hogyan és miért hal meg a Teremtmény? Hogy győzhet a szép halálért önmaga gyarlóságán és fizikai, vegyi kúszaság-kezdetén, biológiai foszlás-igenjén, önmaga anyagi romlásán az ember? Az ember, a Lét egyetlen ismert teremtménye, aki tudja: meghalni fog és tudja megélni saját halálát büszke, vagy dacos, vagy gyáva, vagy elszenesedő tudatával. Lehet: nem erre gondoltál, de én erre is ma reggel! A föladat: kegyetlenűl gyönyörű, dehát a költészet is az, ezért is mertelek fárasztani gyors és esendő soraimmal.

Kései előszó^*

Ez a könyv: valaminek a fele! Fele a gyötrelem és a harc teljességének, a szenvedés, mámor, pusztító megmaradás halottaskönyvének. Félholdja a teljes megvalósúltságnak, fele a verseknek, amik megírattak. Mert meg valék írva már minden: kiénekelt, kiüvöltött, kihörgött az önmaga gyászával és élet-dühöngő részegségével virágzó gúzsba és kék láng-kötegekbe kötözött szív húsfonadékpilléres és gyönyörrel-szivacsos barlangjából az Egyszerre-Szerelem-és-Halál-Kettős Egy-fia. És a Titokba üvöltött szenvedő tiszta szájjal, és éneke vala titok és jövője és reménye is a titok vala! Ez a könyv: kettészakított Halottaskönyv, kettőbe-tépett papíros, amire az Élet és a Halál vala írva. Ahogy írnom megadatott, ahogy hitem kiáltani parancsolt. Ordítozni a Mindenütt-Tűzvész-Világban, az Égő Belső Világegyetemben. Ez a könyv az ének fele csak, fele a gyilkos gyémánt-időnek. Mert a bűvös, átkozott és kegyetlen kört fölrajzoltam én már az idő falára: véres krétával, fölrajzoltam az Elmúlás Eleven Szívfalára, véres és átkozott ujjakkal szorítva a krétát: amiről nem tudtam, amiről hinni nem akartam: hogy az varázs-porból gyúrt fehér kése: a Halálnak. Véres és átkozódó szájjal, átok-mocskos tisztasággal üvöltöztem, hogy legyen élet. És ne legyen halál. Mert nem szabad! Mert nem lehet! És ez a krétakör, mint arany-gyásszal töltött korong, mint az égő halál-nap, hívém pedig, hogy foszlékony és olvadékony köd-alakká bűvöli őket, kiszívta a gyásszal-vemhes titok-sötétből: a rémeket, szörnyeket, szörnyetegeket, alávalókat és a becstelenséggel-pikkelyeseket, a gyűlölet és ocsmányság Pihepofájú Pikkelydisznóit. Így történt! És ezt az önmagát telhetetlen és tehetetlen gyászba gyűrűző kört pontosan kettőbe vágta, két pontos vérbefagyott kör-félszeletre vágta szikrázó fehér megváltó aranykarddal: Kék Angyala a Halálnak. A Kegyetlen, a Tiszta, az Édes, az Egyetlen Remény, aki volt. Az Egyetlen, az Egyetlen, az Egyetlen. Ő, a Minden-Volt, az Áldás és az Átok, aki gőgös hitében, betegsége kés-alázatával, gyűlölete tündökletével világegyetemmé gyötörte csillag-hitű szavaimat, Ő, aki szívemet magával vitte: szorítva halál-szívéhez kis törékeny viaszrózsa, viasz-csillagcsipkeállat kezekkel, a fagyott kékpiros decemberi földbe, Ő, aki nincs már és nem lesz sohatöbbé, Ő, aki az Egyetlen volt a Hitben és a Megmaradásban! Aki hitte, hogy így nem lehet, pedig én úgy szorítottam dacos ujjaimmal az igemondó krétát, hogy gyász-fehér bögyeiből, hegyeiből és bőrléces buborékkorongcsúcsaiból kiserkedt a vér, s ujjam, mint a harmatos kutyatej, pedig én sírva úgy kiabáltam, hogy számból füstölgö vér ömölt, vérző fekete tűzözön. Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek! S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászon-lepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás. Mintha a deres és száraz világűrben állnék, kopáran szikrázó csillag-golyók között, lángoló kék gyűrűik: a bűntudat glóriái, a lehetetlen cérna-koronái. S a fehér vászonlepedő alatt a Test, mint gipsszel-leöntött, fehér gipszbe merevedett tört kicsi kiáltás. Horpadt, szögletes, csúcsos Gipsz-Kérdőjel. A Némaság. A fehér lepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség. S mikor a leplet letérdepelvén visszahajtottam: a jobbra félre-fordított fej aranylila ragyogása, kékarany szögletekből és vonásokból, indigó-arany hajtogatottságokból és indigókék, száraz papírtörékeny gyémántkövekből, gyászarany kristály-zártságból összeégett, végtelenné forrt csöndje oly édesdeden tiszta volt, oly dacosan és elszántan bíztató, oly kegyelmesen és komolyan árva, oly engem-magába-itatott, hogy tudtam: aki meghalt, értem halt meg a Titok, az Egyetlen, az Édes, hogy halálával megváltotta szavam a haláltól, hogy tudtam: halott vagyok én már, meghaltam én is Édes Kék Titok, hogy föltámadjak halottaiból. És az az indigókék édes kicsi fej, az a redőtlen tiszta homlok, az a horpadt halántékpár, a szemhéjak kék, szőrsarlós félhold-kettőssége, az orrhegy, az ovális orrlikak üregcsönd-duplasága, közte a kékviasz gótikus pillérfallal, az ajkak gyűrődés-ráncos indigó-liliomszirmai, az arccsontok, az áll, a gégekúp, a tört vékony kicsi nyak a piros huroknyom-szalaggal, telisteli, mint gyermekirka, mint kék bársonypárnán aranycsipkevirághímzés: arany kérdőjelekkel vala teleírva. Aranyéposszal, aranyból csipkézett betűk éposz-soraival volt az a szögletes, vonalazott, kockás, csúcsos, kúpos és horpadt-homorú kristály indigópapír-szobrocska édes fej teleírva! Az a hártyás, pórusos, legyezős, zacskós kelyhekből hajtogatott száraz-törékeny indigópapír-koponya, zárt serleg-üregében a feszes kékhártya bőrön átderengő és aranytűzzel foszforeszkáló megvalósúlt túlvilággal: arany kérdőjelekkel volt teleírva! Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémánt-markolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolat virágkacskaringó, aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypórusok buborék-pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel. És rendőrség és fényképezőgépek fényrobbanásai, mint az örvénylő aranyfolyondár napkilövellések és halottszállítók és deszkaláda-zuhogás és a mezítelen, emlőivel árva, szőreiben szégyentelen pici test porcelán-merev könnyű koppanása, kék zománc-szobor fegyelme! És telefonok és Elmegyógyintézet. És a fürdőszobában halom ruha: rost-árvaság, fehérnemű, melltartó, harisnyatartó, harisnyák, a romlatlan maradék. És a telefon mellett kis égő aranykupac: láncok, karkötők, karóra, karikagyűrű! És Kórbonctani Intézet. Fulladás. Gégeporctörés. És halotti ruhák. És mentem a koporsó után, oly egyedűl, mintha Isten temetné a halott világot. S lennének már csak ketten az üres, tátongó űrben: ő és a világ-halott; mentem a fehér-csipkeszemfödős barna koporsó után, belelógatva fejemet a motoros gyászkocsi üvegdobozába, és láttam a gyászkocsi üveglapján: ahogy arcom tükörképe, födetlen fejem belecsavarodik a fehér szemfödőbe, mintha a Tejút gyémántcsipkefüggönyébe dugnám fejemet, s hideg homlokom áttörve töretlenűl az üveglapot, a koporsódeszkát: az Ő fadobozba-zárt forrósodó kicsi barna kontyába hull. Mentem, mint balga és bitang ősvilági szörny, a mégis-mindent-tudó, belelógatva fejem a halottaskocsi-üvegbe, mint buja és tehetetlen föld-őskori gyík-szörnyeteg, kő-léptekkel, s a tengerszem halál-tükrébe lógatja bolond fejét, s a halál-tükörben arca: az Aranyhártyákból-gyúrt Pórusos Hallgatás, meg a téli fák, meg a téli ég, meg a téli égben téli madarak. Aztán: az alkonyat, aztán a sírgödör, aztán a zsíros, zománcos, fémes, durván csipkézett, vastag olajos-szirmú, szivárványos-levelezésű ősanyag-ajkak, aztán a kékfekete, vérlila, zöldarany föld. A föld. A föld. A föld! Miért is mondom nektek mindezt, Barátaim? Pórusos üvegdobozba zárt az Üresség, s az Ő-Utána-Ürességet pórusos üvegdobozba zártam. S élünk egymással-lélegző, egymásban-lélegző, egymást egymásba-zárt pórusos üvegdobozok: egymásban-élve egymásban-halottak. Miért is mondom mindezt nektek, Barátaim? Mert el kellett mondanom, hogy értsétek úgy ezt az Élet-Halálkönyv-felet, ahogy volt, ahogy van, mert másképp nem tudtam volna ítélő szívetek elé bocsájtani kegyetlen és tiszta verseimet, hittem: amiket, a szavakat, hittem és akartam amit, szántam amit a megváltás arany-harangjainak, a szó-sokaságot, lett ami aranyláng-harang mindenség helyett: a Halál Éposz-Töredéke, lett ami: Éposz-Töredék a Halálnak! Ez a könyv: mintegy szív-fél, amely mégis az eleven szervezet vérkeringés-buzgalmát dolgozza, irgalmatlan életerővel és lét-akarással. S a Halál zöld ujjhegye érintésétől gyémántfüst-örvényeket fagyott jéghúsában tölcsérező, szikrázó légbuborék-kürtöket, rejtelmes és csipkés levegő-golyó páfrányokat virágoztató és fellövő másik szív-fél, a halál-fulladástól, a Fojtó Angyal fulladás-halálától gyémánt-életűvé szigorodott, s az élő, eleven szív-féllel együttlétező gyémánt-félszív boldog lesz, ha majd reménnyel újra kivirágzik. S addig? Addig: így függ az idő mellkasában: a szív, a rettenthetetlen, a szív, a halállal-áldott, a szív, a Halál szikrázó indigókék-arany kardja ütésétől: felében deres kristállyá égett. Addig? Addig? Addig? Majd jön az Élet: piros haraggal, piros haranggal, piros lovon, kezében piros virággal: tűzliliommal. Addig? Éneklek tovább, a halál után, halál előtt, a lét örömére. Addig? Vegyétek ezt a könyvet, ahogy mondom: mert most már tudom: ez a könyv minden sorában és minden sorával a Halotté, most már tudom: az Ő könyve ez, az Ő magányának és szenvedésének, nemességének, bölcsességének és tisztaságának gyötrelmes és töredékes éposza! Az Ő könyve ez a könyv, az Ő törékeny, mosolyos, szorongó kezével írtam sorát, mindegyiket. Igen, a halál hitében az Ő könyve ez a könyv, a Halotté. Most már tudom! Halálának előtte akárhogy is akartam!

A megváltó aranykard előszava

Vers egy műanyag-koponyán, a koponya-búb pont-közepétől gyűrűsen körben a nyakig lefelé írva^*

Mi van a fejben, e titkos, titokzatos, merengő, mámoros, zárt, önmagát-derengő, önmagát befejező, fehér buborék-kehelyben? A Világ? Az Átok? A Szégyen? A Szomorúság? A Hit a Reményben? A reménytelen-Szépben? A Halálom és a Halálod, az Élet, a Gyász, a Gyönyör, a Rettenet? A Csönd, ami majd betemet, vagy aki eltemet? Fagy fehér gömb-üregében a: Semmi? A porló és időtlen némaság? Vagy, hogy lenni kell, vagy, hogy menni kell, menni! Vagy ami volt, az: Ifjúság? Vagy ami lesz, a: Pusztaság? Vagy az, hogy Nem-Reménytelen, mert nem lehet reménytelen! Mi van e zárt szemhéjak alatt? Az átok-szemhéjak mögött? A ki-nem-mondott gondolat, az elmondhatatlan gondolat? A tiszta, a féktelen, a gyásztalan, haláltalan, a vad? Vagy Jobb-Magunk, vagy Szebb-Szemünk, az ellökött, a meggyötört? Mi van a fehér ős-edényben? E fehér kripta-buborékban? Az ősgömb-világhüvelyben? E mosoly-dac Messzeségben? E mosoly-akaratban? E halhatatlan dacban? Ez ős-tojás teljességben? Mi van e tiszta fejben? A hódolat, a nem-szabad, a szerelem, a csupa-nem? A gyűlölet, az áldozat, hogy sose adhatod meg magad, lehet, vagy lesz akárhogyan, boldogtalanúl, vagy boldogan! Mi van e fehér dac-mosoly mögött, e fehér mosoly-gyász alatt? Mit rejtenek e fehér gömb-ősfalak? A világegyetem kása-köd? Az Isten hüvelyéből kiköpött?! A forró csillag-őstüzek, a csillag-halmaz ős-csecsek, a csillag-ősanya Szűzek? Az ősanyagok, ősterek, az őshomályok, ős-sebek? A Teremtés, a Kábulat, a Van-Értelme Őstudat? A Mítoszok, Álmok, Mesék, vagy a léttel-virágzó gömb-ősmesszeség, a bennünk ősközeliség, a Benne ős-eredetiség? Krisztusok, Buddhák, Szűz-Anyák, Világszülő Kis Máriák, Világmegváltó Mosolyok, Őstérre-szögzött Jézusok! Mi van e tojás-ősmosolyban? E halandó halálos Titokban? A Betű, a Szó, Betűk, Szavak? Ez a sok virág, ez a sok salak? Ez a virág-világegyetem, ez a ganéj-halom végtelen, e trágya-füst, virág-öröm, a szó, Ki tőlünk elköszön, aki elhagy egyszer engem is, a szó, aki a földbe visz! Mert a szónak van ám fogsora, nemcsak gyötrelme, iszonya, nemcsak öröme, vígasza, mert a szó, a szó, a tiszta Szó: nemcsak e Halálos Kis Haza! De megőröl engem is a szó, az iszonytató, irtóztató, a gyalázatos-gyönyörű, a Benne-Minden-Van Szívű! Megrág, kiköp, s a földbe nyom, elégeti nagy mosolyom! Mi van e fejben odabent? A gomolygó tiszta-tiszta csend? Vagy a Dübörgő Egész Világ, s a Létre-Éhes Szomjúság? Mert az akaratnak lenni kell! A létnek mindíg lenni kell! Halálosan és édesen: van, ami van, a Lét-Egyetem! Én hiszek ebben, úgy hiszek, mint anyjában hisz a gyerek! Írtam e verset tiszta lázban, 1972 júniusában, hittel életben és halálban! Mert élet-halálban hiszek: majd aki majd Földbe leszek! Mert hiszek az Életben én, és hisz Ki benne: nem szegény! Sors, sorsom, áldott: kinevetsz? Adj kevesebb átkot, több virágot! Mert velem általad üzensz! Én tudom, tudom én: Juhász Ferenc.

1971 november 12^*

Olyanok ezek az írások, ezek az éjszakák, mint az Isten próbái! Meddig élek még? Mi lesz velem? Élni ki tud velem és ki akar élni velem? Olyanok ezek az éjszakák, mint próbái a Létnek: amit Valaki akar! Dehát Ki ez a Valaki? Ki akarja, hogy ilyen legyek, ilyen megátalkodottan makacs és bolond! Ilyen veszettűl őrjöngő, ilyen kegyetlen önmagamhoz is! Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Olyanok ezek az éjszakák, mint az Isten próbái. Próbálgatja szívemen az Isten: mit bírok még? Próbálgatja sorsomon az Isten: mit tudok még? Tudok-e élni még? Tudok-e halni már? Tudok-e lenni még, tudok-e nem-lenni már?

Szerelmes hazatántorgás

Szerelmes hazatántorgás

Tűzvész-idő^*

Még hallgathatok. Van még csöndem. Mint ahogy csöndem volt elég! Volt csöndem: elég! Dehát el kell kezdenem. Bár van csöndem elég és volt csöndem elég, mint a halottaknak. Mint a halottaknak, akik hazaértek. Hazaértek a halandóságból, megépűlt, megszervezett, tudatos anyagból, a teljes anyagba, a nem egyszeri és egyedűli állandóságában kivirágzott, de az egyszeri, és egyedűli állandósággal kivirágzott anyagból elvirágozván, az állandó anyagba. Pedig én hazúlról elfutottam. Elfutottam, mint tűzvészben a gyermek, mert ég a ház, ég a nádtető fölötte, égnek az ablakkeretek, égnek az ajtókeretek, ég a belső mindenség, s a tűz rettentő jajgatás-árnyéka ijeszti, ijeszti a lángok emésztő árúlkodása, ijesztik az izzó aranyvörös kristály-idom sercegések, s jajgatva fut, mert sorsát kiabálja, fut iszonyodott-vigyorral, mint a tébolyúlt, mert bőre ég és hajzata, ruhája ég és teste szőre ég, lángol kiáltozása, mint a légben futó tejút-gyémánt-sejtzászló-árnyékú táltosfiúnak. Nézem, ahogy töltőtollam vak-háromszög aranytollának kissé fölfelé-hajlított csőrű hegyén, mint egy ősmadár fölfelé görbülő kúpcsőrének szögletesen feltekercselődő kanáltoll háromszög-aranycsúcsán az ősmadár-ősnyál: hogyan szívárog, nyomással-csurogván a tinta, s rajzolódnak gyorsan a betűk, kék íráscsipke-gyermekjátéktánccal megvalósúlván a szóban és a mondatban, a k, a cs, a p, az á, az f, elmúlásom kék lánckötél-végtelene, amibe tekertetvén majd, önmagam önmaga-láncgyűrűspirálzsákba kötözött rabja, leszek, vagy nem leszek majd, dehát már nem hallgathatok! Töprengek a törékeny időn, mint száraz hártyaszobor-emberen, amely átlátszik ugyan, de mégis homályos csöndje belseje, töprengek az időtörékenység-szobor hártyaemberen, a száraz-hártyaanyag törékenységén, mert rászáradva oda-aszalódván a hártyaanyag zsíros papír-felület síkjára, domborulatára, csúcsaira, gyűrtségére, harmonika-legyező hónalj és comb-belső levegő-szirombelsejű, fölfújt zsákszívcsücskös rózsa-gömblegyezőjére, puffadásaira és horpadásaira, homorulataira, ékeire, éleire, szögleteire, gömbhólyagaira és csöcshólyagaira, hurkazsákjaira: rászáradva sárgán és kék zsinórozással és páfrányozással, alvadtlila tollazással és pehelytoll-csápozással a zsírerek, a vérerek, az idegerek befejezettségükkel-végtelen cifra, kőlécbordázat-toll törékeny futamai! Vadrózsa tűzvészben; Vadrózsa erdőtűzben, gondoltam ezt adom címéűl írásomnak, dehát vadrózsa voltam-e én valóban, nem inkább erdő-tűzből menekülő vad, jajongva-szálló, vagy sírva futó, óriásradagadt fekete csillagszemekkel futó, akinek jajdulásban-fölnagyúlt szemgolyó-felületén, pupilla-óriás tükörgörbe fekete korongján visszaordít a tűzvész piros kiáltozása, véres dühe a tűzözön-kegyelemnek, piros csipke és hasábzuhogása a recsegve kúszán egymásba-zuhanó Piros Kegyetlen Átalakulásnak? Égő szárnyakkal sírva szálló madár-vad, lángoló szempillákkal, melyek, mint parázs-csipkesarló, égő tollruhában, lángoló kék pikkely-cipőben, melyek mint a pikkelycsillag-kékség ágai, vagy láng kürtöket fúvó égő szőrzetű kölyök-vad, mint époszomban, A Szent Tűzözön regéiben? Nagy önpusztulásom, nagy önpusztításom, hatalmas önesettségem mindíg-halált-súgó, mindíg-öldöklést-suttogó ideje után, az öldöklő, gyilkos, ölni-kell, mert ölni kell szorongva kés-idő után, a kés-verejtékes-kézzel-szorító öldöklés-vágy ideje után, a Sátán rühes és büdös dögkurva árnyékának s vak szorongás-verejték árnyékomba szövődés ideje után, a kék pernye-időben, az arany anyagpernye-tűzleveleket a lila pernye-avarban fölhajlító idő után, a hold-por lila pamacs-lebbenéseinek rózsa-ideje után, a jártomban, újra-jártomban vad férfi-ágyékig süppedő idő után, amikor úgy gázoltam ágyékszőrzetig süppedve a tűzvész-utáni feketepiros halál-hamuban, puha és illatával fullasztó hamu-halálban, mint Istentől-leszart kakas a hóban, a roskadt feketecsipkelatyakosban, a rémülettől-berúgottság fostos kakas-ideje után, a kan-kurvaság hazúg bűntudata és a hím-elátkozottság tiszta bűnhődés-tudata után, amikor írni kezdtem újra, azt írtam egy versem címéűl: A múlt-idő arany-ága. Dehát arany-ág volt-e az én ifjúságom a Múlt-Idő Mítoszi Kalevala-Fáján? Azt kérdezték annak-időben, azt kérdezték fehér köpenyben, nagykontyú tiszta feketeláng asszony-mosolygással: „Hogy érzi magát? Milyennek érzi magát?” S a válaszom, verítékkel-fátyolos és szorongva-önmagamba-szívott, kopasz, meztelen, kiszolgáltatott, sejtelemtől-vérző, bizonyosságért esengő válaszom ez volt: „Mintha cellofán-zsákba lennék kötözve, mintha hártyazsákba lennék csomagolva. Köztem s a világ között, köztem s a valóság között, szorongó szívem s a dologi világ között, homályban-tenyésző elmém s a látható valóság között, esendő, fölmérő, rettegő, ámúlatos tudatom s a jelenség-lét anyagi (fogható) s érzéki (tapasztalható) valósága között átlátszó puha üveghártya van. Mindent látok, formát, alakot, jelenséget, dolgot, halmazt, gömbhalmazt, homályt, titkot, testet, könnyet, halált és jelenést, csak nem tudok odanyúlni, csak nem tudok vak szívemmel odanyúlni, csak nem tudok elpergamenesedett kezeimmel (ujjaim lapozódván a csönd semmijében, mint régi könyvek a szélben, a háborúban, kifosztottság után) odanyúlni. Meg se fulladok e csönd-spárgával bekötözött szájú cellofán-zsákban, mint haldokló anyaméhben a magzat (mert az éltető, szőrös, vizeletes, zsíros, ürülékes, szőrpihés és forró tápanyagos magzatvíz a haldokló szőrszív-pajzsos szülőhüvelyen kifolyt, mint húsos rózsán átzuhogó eső, forró üveg-förgeteg, s a magzat a halálkész magzathólyag hártyacsomagjába ragadva, mint pórusos száraz barna papírzacskóba, mert nincs élő víz, amiben kuporogva lebegvén lélegezzen!), mert a Külső Valóság s köztem (test-köztem és tudat-köztem) lévő hártya-üveganyag pórusain beszívárog a levegő, mégis lélegzem így, lélegzem tehát, meg nem fulladok, de ott a pórusos, porózusos üveghártya köztem s a világ között, ott a gyűrt, kifeszített, behorpadt, buborékos, átlátszó hártyafal, s kívűl az égő dolgok, kívül a Dolgok Égő Mindene, a Létezés Égő, a Lenni-akarás Lángoló Szövevény-Halmaza, s idebent, a pórusos üveghártyazsákon belűl tompa derengés, fehér kék-csönd, idebent sárga derengés!” És mégis! És mégis: tudtam én, hogy belűlről összetöröm én azt az üveghártyazsákot, szétrobbantom, mint láng az üvegből-fújt embert, széttépem rettegő merengésem döbbentve-burkoló kegyetlen hártyazsákját, a puha üvegrongy-múmiabábot, s föltámadván eltévedt kedélyem tetszhalott-alíg-szívütéséből: kilépek, a levegős-fényre énekelve, kilépek óriás pórusos Üveghártya-Cethalamból, mint a tetves szakállas Jónás, a lenyelt, az Isten-Tétovátlan-Próbájában lenyelt, gyomorsav-szutykos hajzatokkal, zsíros, mirigyes cethalvéres-szőrzetekkel, kopoltyú-nyákos és kopoltyú-zsírnyálas szempillákkal (mert a véres és őskagyló-kőbordalegyezőként lágyan lihegő kopoltyú lihegés-résein, tátogás-szünetein próbáltam kilesni a Való Világra, s csak derengve-világító, fém-gömbkoponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók és hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező fénygömb-koponyás virágállatokat láttam, tengeri csikók hártyatüskekérdőjel-harmonikalegyező szelíd csődör-pislogását, meg szőrös kőlécekből font szögletes, doboz, golyó, gömb, kocka, kúp, hengeres-alakú, a mohos kődoboz-koponyán ülő, odaragasztott hatalmas pillátlan, szemhéjtalan fénydinnye szemgolyókkal); igen, kimászok az Üveghártyaóriás Cethalból, s halzsírosan, halgyomor leve mocskosan, hal-belső mocsodékos büdösen és hal-takony-enyvesen az Elátkozottság Átlátszó Cethalából kimászok, Áttetsző Hal-Belső Gyomor-Börtönömből a hörgő, szortyogó, fortyogó és vízszörcsögéssel zokogó hal-szájon kimászok a levegős fényre én, föltisztúlt szívvel, titkot-meglátó szemekkel, szeplőtelen ivarszervvel, kimászok meztelenűl, s zengő szájjal fölkiáltok, s már nem bűnösként ernyedten motyogva, fölkiáltok (nem szárnyereim kitin-reszelőléce s felsőcombom kitinfűrész-reszelőlapja csiszolásában: egy-hangúan, mint a rózsapöttyös-kékpöttyös kitinsisakfejű aranylemezláng-csikó szöcske, az aranycsavarokkal és aranyszögekkel, aranyszögecsekkel összecsavart, szögelt és szögecselt aranylemezszobordoboz-háromszögkúp-hintaló) époszi kacskaringókat hörögve füstként levegővel-megújúlt tüdőmből, fölkiáltok nem zengő óriás mirigyharangökör-béka hangon, fölkiáltok époszi dühhel önmagam izzadt motyogás-szégyenéből kilépve, mint hullából a lélek: fölkiáltok: egy égitesten lakó az ismeretlen égitestekig, a fénylő őspontokig, az űrben tátongó fekete lukakig (pozitív őscsillag-összeroppanás gömbpontja) és fehér lukakig (negatív őscsillag-összeroppanás gömbpontja). Fölkiáltok az anyag szívéhez, fölkiáltok minden lény szívéhez, fölkiáltok a dolgok szívéhez, beállok a Titkok Kapujába, bekiáltok a Titok Szívébe, Szívébe kiáltok, fölkiáltok az Emberiségig, az Emberiség Megtisztúlt Szívébe, fölkiáltok mint a most-született, mint újszülött sikoltozva, sírva, véresen és zsírosan zokogva, fölkiáltok: „Világ, megszülettem!” Fölkiáltok: „Emberiség! Élek!” Ó, azok a fekete lukak, ó, azok a fehér lukak az űr teljességében, az anyag teljességében! Ez a kettősség! A matematikai töprengés lehetségesei, vagy bizonyítható valóságai? Mint a bűn és bűnhődés, mint a bűn és büntetés kettős-egysége a szív erkölcsének eszméletében! Ha egy óriás csillagtestből hő vonódik ki maximálisan: a csillagtest önmagába belehal, a gravitációs törvény következtében összeomlik a gömbtest-óriás, a kompakt test összesűl, összehull, önmagába-sűrűsödötten léte önmagába összeszigorodik, összezsugorodik, önmagába belehal, kollapszálván: ponttá összesűl, pont lesz, pörgéstelen, pont lesz, s pörgése, forgása, spinje nincs, csak halott-lebegése, s ha fény rálövődik, az a fény sem adódik vissza, az a fény is belehal a pontba. Ez a halál-pont, pont-halott, pont-halál, halott fekete pont, mindörökké, ez a fekete luk! És a fehér luk? A titokzatosság, a teljesség nem-tudjuk-még titokzatosság-csatornája? Elképzelhető, hogy az egész világegyetem, az egész mindenség-anyag egy gyűrűben, korong-gyűrűben, forgó gyűrű-korongban él, magzatosodik, mint anyatestben a magzat, mintha egy korong-alakú gumilapot egy vasgolyó zsákosan benyomva behomorít, azt csöcsösen lefelé lógván zsákozva beputtonyozza, zacskósan behólyagozza! Csak a forgás él! A pont-lebegés: halál! Ha valami forog: az nem tud ponttá összeesni! Ez a pozitív-anyagú mindenség-világ! De a gravitációs törvény (tömegszer tömeg per a távolság négyzete) ellen-gravitációs törvényt is kér! A nyomás-tömeg a testekre és a testekben ellen-nyomás-tömeget is! Ha valami tehetetlenűl összehull: halott, pörgéstelen pont lesz! És ha van, mert van negatív-anyagú mindenség-világ? Az anyag önmagának anyagi tükörképe! Mert az anyag és energiamegmaradás csak e kettős világban lehetséges! Csak az ellentétes előjelű és vonzatú világkettősségben! S akkor elképzelhető az is, a forgó pozitív mindenség-tartály gyűrű-őskorong alatt egy másik, negatív mindenség-tartály gyűrű-őskorong is van. S elképzelhető az is, hogy e két világ (téranyag, időtér, téridő, anyagtér, erők, vonzások, hatalmak, taszítások és halálok) között csatorna van, összekötő, mintegy kétcsövű kúphenger, s amik (anyagok) a negatív mindenségből kiesnek, kihullanak, e csatornán átlövődve mintegy szökőkútként csokros anyagcsomó-virágzással fölspriccelnek, a dolgok világítva (mert fénylenek), a tárgyak, a mindenség tárgyai, a negatív-anyagtörvényű és negatív anyag-életű dolgok, s ott lebegnek, mintegy szökőkút víztornyának vízcsöpp-páfránybokrai, a Pozitív Mindenség téranyagában a Negatív Mindenség anyag-dolgai fényesen, fehéren, a két mindenséget összekötő pozitív tölcsérszájforró lihegésében, mint a Rémület Színes Sejtjei, Önkívület-Álom fekete kentaurjai, zöld moszatlebenyei, sárga marcipánfogaskerék-hemzsegései, kék atomgömbgolyó-hidacskagolyó szerkezet mértani vázai! Ez lenne a fehér luk? De miért beszélek erről? Mert a Bűn és Bűnhődés kettős egy-teljességében éltem: kegyetlen törvények szerint, kegyetlenűl! S csak e kettő: a Bűn és Bűnhődés együttes-léte, egy-teljessége: az emberszív haláltalan gyönyörű bizalma. Az ember-megmaradás egyetlen lehetségese: e kettősség! Jaj, Leo Tolsztoj tudta ezt, jaj, Fjodor Dosztojevszkij tudta ezt! Ők tudták, hogy az Egyetemes emberlét érvényessége és tisztasága csak e kettős egymást-tagadó, egymást-taszító, egymást-szétmarcangoló élet és törvény egyszerességében van, lehet és kell is hogy legyen! A Pozitív-Emberteljesség és a Negatív Emberteljesség együtt-forgó egymást-nélkülözhetetlen létében és létével És jaj a mi összekötő csatornáink, és jaj, a Bűn és Bűnhődés szívünkben egymást-összekötő egymásba tölcséresedő csatornái! Azok a halállal huzatos kürtők, halál-kémények, halál-belek korongnyílásukkal a szájpont és a végbélpont, az emésztőnyílás és az ürítőnyílás (a két elemi pont között) huzatos forró és huzatos hideg anyagszéláramlással virágzók! Azok a Pozitív-Negatív virágkürtök, növénytrombita-bársonyszájak! Most alkonyat van, ködös messziség. Kék homályok, barna ámulat. Halottaim rothadoznak szívemben. Halottaim sose-múlt szívemben, mint tudóskönyvek ábrái, rajzai, leírásai, fényképei: az Ősmadártan, a Palaeornithológia, az Ősbetegségtan, a Palaepathológia! Halottaim mégis megújúlnak. Halottaim mindíg föltámadnak. Az én halottaimat nem lehet feledni, halottaimat nem lehet eltemetni. Halottaim vígan énekelnek. Halottaim kimásznak a földből. Halottaim itt vannak szobámban. Halottaim csókja van a számban. Halottaim szaga a hajamban. Halottaim illata bőrömben, halottaim szőrének szerelme, halottaim hangjának halála, halottaim foga harapása, pillantásuk tűze a szívemben. Harapásuk nyoma ajkaimon: vérpont-koszorú tűz-lüktetése. Szerelmük szent enyve szerveimen, szerelmük szent nyála nyálamba keverve. Meghalásuk kardja, belém döfve! Meghalásuk kardjai húsomban, meghalásuk kardjai testemben, meghalásuk szigonyával élek, hurcolva testemben haláluk kegyelmét, mint ősember koponyájába fúródott kőlándzsahegyet, combcsontjába tört kődárda-pikkely-kőlevélkúpot. Így élek én: bennem: holtjaimmal. Míg fölbukok: halottan, halottnak! És emlékeim? És gyűrtségeim? Az emlő-szagra emlékszem még, az édes csecs-illatra, anyám kicsiny tojásdad emlői illatára, ahogy szoptam az édes csecseket, arra is emlékszem, a csecsek, az emlők erjedett, tiszta illatára, az emlők, az anyatejszag-erjedtségre, a csecsek szoptatás-szagára. Meg kisebbik öcsém születésére. Az ordítozásra, a jajgatásra, nagyanyám titokűző nem-boszorkány szemére. Aztán a sparherdon a nagy cinfazékban a forrásban lángoló, zubogó, pöfögő, bugyborékoló, fehér-vak vízre, aztán a teknőben a vízlocsogásra, újszülött-bőgésre, apám szorongó, vékony bajúszos arcára, állt fehéren, mint akit véletlenűl bemeszelt az Isten, állt a majd két-méteres testű tétova görnyedetten, vékony bajúszossággal, függve, vagy csüggve szinte a levegőben, oly fehéren és álltában is csüggve görnyedetten, mint útmenti, szőlőútkereszteződésmenti, temetői falusi kő-Krisztus, a fehérremeszelt, a fehér havazásban. S emlékszem kisebbik öcsém, János, halálára is. Azt mondta anyám, azért halt meg, mert papírt evett, a papírospép eldugaszolta a pisilőjét, s nem tudott pisilni. Hát ezért halt meg. Agyhártyagyulladásban halt meg János öcsém, tíz hónapos korában, dehát nem tudott pisilni. Így hát ezért halt meg. Koporsója oly piciny és olyan kék volt, mint egy ibolya, mint a Költészet Csillaga, amit egy fiatal csillagász mutatott meg nekem a piszkés tetői csillagtorony távcsövén egy téli mátrai éjszakán: picinyke szikrázó kék pont, körötte halálkék világító cérnakarika, világító kék ködgyűrűcske. És zokogott kint a téli szél, mint egy vén Vörösmarty Mihály-vers. És az űrben tömeglő, gömbhalmazatos fénypontok, kék szikra-szívek lüktetés-csöndjei! És az űrben csönd vala. Az óvodában egyszer bepisilt egy kislány. Mellettem ült. Én hallottam a csurgást, láttam is ahogy az aranytócsa gőzölgő tehén-lepényként dagadva szét föllángoltatja az olajos padlót. Dehát azt mondták: én voltam! Rágott a szégyen vihogó fogsorokkal. Mint annyiszor azóta. Mert mindíg engem vádoltak! Mindíg! Akkor is! Azóta is! Oka én voltam mindennek! Azóta is! És hát János öcsém a világoskékre festett picíny kristályidom-alakú koporsóban. Mint egy szőke viaszgyertya. Mint egy ősz viasz-könnycsepp. Mosolytalan gyermek-hidegsége, a ládika kékségében a megalvadt gőgicsélés, a halálba-őszűlt gügyögés, mint egy szál kopasz, száraz kapor, tányér-küllőkorong félelemtelenség: vastag dér-szőrösen. Kicsi keze-körmei, pici lába-körmei: ibolyafej-szirmok, szájacskája fagyott, kékpettyes zöldszeplős rózsakukac. Ott feküdt a káposzta-lilaterítős szoba-asztalon, ahol a karácsonyfa szokott állani vala. A konyhában a sparherd befűtve, tejeskávét ittunk és nem volt szabad a szoba-ajtó pávákból és nárciszokból horgolt függönnyel behímzett ablaküvegen benézni! Aztán két villám! Óvodás is voltam, s később növekedvén, gyöngéd lassúsággal, öcsémet én kísértem az óvodába. Igen, a két villám! A gömbvillám, meg az a másik, az aranycikkanás aranyszigonyú azonnali visszéraláfutás a kövér, vastag, habzsoló és víztojásokkal pezsgő, az óvóda-udvarig leburjánzó bozontos szeméremszőrű zöld óriás-asszony eső-lábában! Az óvódában egyszer én voltam a kicsi Jézus. Szent Színművet játszottunk, s én valék Jézuska, aki bár most született, mégis ott állt gyűretlen, a térd-szívkalácsnál ránctalan fehér flórharisnyában, fején arany papundekliből kivágott, háromszor-csontvázkeresztű vékony glória, mint a Szaturnusz mámor-gyűrűje, két kezében égő gyertyák, körötte fehér tüll-ruhás angyalok. A Mári, meg a Bözsi, meg a Lizi, meg a Rozi, meg a Johán, meg a Dani, meg a Szepi, meg Irénke. Szárnyuk, mint a hattyúknak, mint a libáknak. Szárnyuk drótszálakból hurkolt (mint a drót-szemüvegkeret kacskaringó-bajuszbehajlású nyele) drótputtonnyal volt a hátukra (a vállon, s a hónaljon ívelődve hurkolódván át a lapockacsontig) akasztva, szárnyuk fehér fodorpapírból bodrosra, tekercsesre, hengeresre tollazva és bodorítva, úgy álltak vagy lógtak csipkésen és hegyesen az égő gyertyákkal bevilágított színpad-doboz űrben, mint a vénségben elhülyűlt Isten reszelős meglazúlt laza metszőfogai, lángolva, mint a tél sóhajtása, amikor óvódába-caplató gyereket csipkés hó-lihegéssel behavaz, kék és sárga gyertyalángban izzó szigorú szerelmes szemükben a mondás, a kimondás a szó rémülete! Kezeikben égő gyertyák. És izzadt, ideges szülők és fehéren fölfüstölgő deszkapor-szag, és a fagy üveglemezei, amelyek a színpadállvány deszkarései közűl nőttek föl a kékre és óriás aranycsillagokkal izzóra festett színpad-rongymennyezetig, hideg üvegtáblákkal lemezezve be, osztva verítékbüdösségcellákká a doboz-színteret, s a hidegség dohos üveglapjai sokszor kettémetszették szólni-verítékes gyermek-testüket, mint a skizofrének testét pontosan két félre a tudatos-káosz gondolat, vagy a zűrzavar-tudatos lét; kezeikben égő gyertyák, piros csöpp ujjaikon, lila öklükön sárga viaszolvadék-pöttyök, forró viaszkönnycsepp-csillagok, égő zsíros fröccsenés-erek olvadoztak, a gyertyaláng-aranyszívlevél sercegett, mint a Bolond Józsi füstölgő rorátéköpése, a harangszó-hajnali ködös hóban, a fagy-üveglapok átnőttek, éles metszéssel, mint a kardpengék, az izzadt piciny testek húsán, az aranypapírháromszög-koronával (a szeplős fülekig süppedvén csak, mint a butaság feneketlen ördög-dézsái) és aranysüvegekkel becsúcsozott és bekúpozott bodros és copflis és kopasz gyerek-angyalkoponyákon. Az a színpad, mint a hidegség-melegség pehelytoll-üveglevél pamutpamacs üveglegyező, amelynek nyitott páraháromszög-szeleteiben és üveglapfüggönytollában izzadtunk, vacogtunk, köhögtünk, szorongtunk! Mint egy óriás égő üvegcserebogár üveglaprózsalegyező csáptollgömb-csokra. Mint egy óriás cserebogár, akinek a barna bársony homloktetőjéből barna kitin-csápbajuszvégeken nyitott barna könyvek, szétrózsálló szétlapozott kitin-Bibliák, szétharmonikázó barna Biblia-Könyvek. Hidegség-fagyüveglemez csáptollsöprű üvegkönyvlegyezőkben álltunk, a fagy üveglemezeivel hosszában, függőlegesen fölszeletelt testtel. A kis Jézus meg én voltam, két égő óriás fehér gyertyával kezeimben. Karácsony volt. Óriás havakkal, óriás ködökkel. Az élők az éjféli templomba készülődtek, hogy fagyot-toporogva izzó fehér párakürtőkkel telilihegve a gyertyafüst-szagú, tömjénparázs-szagú levegőt énekeljék: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok”. És mondják új füsttrombita-fehérséggel a Megváltó Születésnek: „Csordapásztorok: mikor Bethlehemben csordát őriztek éjjel a mezőben.” S a halottak is készülődtek az enyvszagú fagyott földben elrothadtan, vagy rothadozni-kezdvén: újraszületni. Mert a halottak megszületnek mindíg újra! Mikor a világ megszületik! Mikor megszületik a Megváltódás! A Csecsszopó-Jövő! Aztán az a két villám! Az a két villám! Az egyik, az első, az óvoda udvarába csapott. Mi ott kuporogtunk a piros pala-eresz alatt, kis vadak, sisteregtünk és bizseregtünk, párduc-kölykök, róka-kölykök, kölyök-macskák, szűzecskék, buja lángocskák, fiúcskák (hisz mindent tudtunk már, mert láttuk és hallottuk a test átkos és édes szerelmét: a nőstényektől és a hímektől, emberektől, állatoktól: egy-szobában lakók a kegyetlen dunyhacsiszolódást és kilopakodást a csillagtalan gyermek-éjszakában; leguggoló asszonyok szőrszív-hátú húscsiga rózsáját láttuk, férfiak szemérmetlen vizelését teljes bamba nyitottsággal; láttuk és hallottuk az állatok őrjöngő szerelmét: kakasokét, bikákét, bakokét, csődörökét, madarakét: madár-hímekét, madár-nőstényekét, kancákét, emsékét, kanokét, szárnyasokét, varangyokét, kígyókét, bogarakét, ugró-lábúakét, szöcskékét, csigabigákét, szarvasbogarakét), s reccsent akkorát a vastag és szörcsögve-hörgő egyetlen szőrpupilla vak ég, az udvar gyönge gyepéig szőr-üstaljával ledomborodó, mintha kettétörne a Teremtés Szíve, egy véres töréssel két vonagló szív-fél cafatra, és jajgattak a Teremtésfélszívek, (s zuhogtak ki véres üregeikből, cafrangos gödreikből az Angyalok, Sátánok, Jajok, Gyilkosságok, Őrületek, Szemérmetlenségek, Halottak, Föltámadást-várók, Poklok, Mennyek, Csillag-gömbhalmazok, Szégyenek, Szánalmak, Bűnök, Gyalázatok: égő, síró, zokogó, sikoltozó őrület-zuhogásban, mintha hányna az Isten, részegen okádna!), s akkor leágazott szétterpedő gyökér-lábujjkacskaringókkal egyetlen dörrenéssel és iszonyú sistergéssel a szőrös víz-sötétből a Lángzó Aranyfa, izzó arany elektromosság-törzsébe és szétburjánzó aranygyökértenyészetbe szíva minden közelit, ami volt ott, madarat, faágat, csigabigát: a két szarvköcsög-bimbós mészkürt-tekervény bársonytakony-templomot, s hatalmas aranytörzse elektromosság-szívébe szívta síró gyermek-rémületünk buja, ártatlan, édesded szégyenét! És a másik, a másik, istenem, a másik. Leesett az őrjöngő-asszonyölű, szerelemre-vad, szeretkezésre-éhes nyári vihar-asszony-ágyéknyílásából egy szikrázó aranylabda! Szikrázott, pattogott, pattant, ugrált, ide-oda gurúlt, mint egy gömbölyű óriás aranybogár: a körülbelűl húsz centiméter gömb-átméretű tűzgolyó, az izzó fénygömb, lángsárga elektromosság-kristálylabda és láthatólag keresett valamit, (vagy valakit?: ki tudja?), gurúlt, gömbölyű cikkcakkokban, zengve repűlt a földön, mint óriás aranyvese-szempáros koponyájú aranylégy, de szárnytalan, fordúlt, pörgött, ugrált, sistergett szögletesen, cikázott, cikkcakkozott, égő aranydrótvonalakat írva az őrűlt esőben lángolva pezsgő udvar kamillás, cickfarkos, mályvás, lóherés gyöpén, aranytűzdrót mértani idomokat, romboidokat, rombuszokat, háromszögeket, négyszögeket, aranydrót-dobozokat, aranytűzszálketreceket, kockákat rajzolva és építve a gyöpre, a víz-levegőbe, futott gömbölyűen a gömbfény-elektromosság-tűzgolyó, és pattogott és ugrált vakon, mint egy óriás aranybolha, és csilingelt és csengett a cikcakkosan ugrándozó aranyhurkokat, arany-vonalcsíkokat esőbe-rajzoló arany-íveket fölspárgázó tűzfénygolyó, mint kisbárány nyakán a rézcsengő, csillogva csilingelt a göndör bárányka-ugrándozás gyapjas nyakán, aztán egyetlen óriás durranással elpukkadt, az elektromosság-szappanbuborék, a kereső-tűzgolyó! Aztán csak viharzó vad eső! Eső-Lángolás. S mi álltunk öcsémmel, Gyulával, a nyárikonyha-ajtó zöld ajtókeretéhez ragadva, (mint zöld barackfa-levélre a kis zöld levelibéka, akit egy napig kerestem Erzsikének a zöld barackfa-pénzlevél-gömbhalmazban, amíg megtaláltam, s piros tenyeremre ültetve: úgy ült ott, mint a Zöld Rémület Ragacs-Megváltója: piciny sárga kocsonyatapadókorong-pénzecskés fehér, eres kristályág-ujjaival odaragadva a recés rózsatenyér-csöndhöz és lihegett és dobogott és pislogott arany-csészekaréj szemhéjaival, mint a halálraítélt: kivégzés előtt!). S a levegőben ördög-szag, az esőlevegőben sátán-ágyéka illat, ördög durrantás-szaga. És zengett a víz nagy lángokkal. S áztak a tyúkok, ázott a kutya, Pici kutyánk, ázott a kapor, a petrezselyem, a töklevél, a krumplibokor, ázott a csigabiga, a földigiliszta, áztak a varangyok, ázott a sündisznó, a mák, a torma őslevél-füle eres zöldje, ázott a diófa, szilvafa, ecetfa, barackfa. S a fehér szederfa egyetlen arany-kardvágással kettéhasítva, egyik felével: a zöld lomb-gyerekkorral, az egész udvart betöltve az udvar gyöpére dőlt, mint egy kardvágással kettőbevágott zöld katona. És vére nem folyt. És könnye se. Csak fehér-szivacs törzs-belseje fehér kenyérárvasága világított a fekete esőben, mint a koponyabuborék csöndjébe fojtott gondolat. Mint a tiszta elme, ha törvényt lát, törvényt fedez fel, mint a tiszta elme, ha fölismeri a törvényt. S tudja már: van az megmásíthatatlanúl! És az én gyűrtségeim! Azok a gyűrtségek, öntudatlan gyermekkor-gyászom szorongás-gyűrődései! Mert álmaimban minden össze vala akkor gyűrve, verítékgyöngypáncél-ruhás, keserű dunyha-szagú, borgőz-hörgésű, fröccs-erjedésillatú gyermekkor-éjszakáim éber-álmaiban, (amikor hanyattfekve részegen-alvó apám vékony, keskeny, sápadt arca, izzadtságlucskos arca szájnyílásának holdfényben-sápadt szikrázó-fogsoros, tüdővész-erjedettséget fújó odvából kinőtt a halál-dögrózsa, a száj-odúnyílást dagadt, rohadt-tüdő illatú hab-rózsával, véres rózsahabdagadással benőtte a halál, az erjedő halál, mint kis, varangyos, bodzavirágszagú és krumpliszagú pincénkben a hordó tető-likát a forrongó must hab-szennyes, dagadt, szemérmetlen szenny-rózsája, szőrös asszonyi szeméremteste, sisteregve és sercegve kigyűrődvén, mint szülőhüvelyből a gyermekfej, óriás, sárga, robbanó, sercegő, dagadt tengericsillagként csillag-láb-háromszögeivel, óriás hab-köldök-tojással kilüktető, mint eleven égő hab-szív, foszforos kenyértésztaként erjedve kidagadó és a rózsadagadás szívében és gömbperemszélén sisteregve nyüzsgő must-hab, a föltámadás-előtti erjedő szenny, az örök átváltozás test-szennye, anyag-szennye, mint a tudatossá föltámadó anyag az örök átváltozás önmagától-megszabaduló, önmaga-szemérmetlen létanyag-szennyétől erjedvén fölszabaduló: a Túlvilág-Átváltozás Föltámadáskori Készülődő Jövendő Végtelen Jelenkorában. Azok a gyűrtségek! Nem kaleidoszkóp-világlás-színkristály-összeomlás és színkristály-formaépítkezés álmaimban, de avarbarna, ló-barna, cserebogár-barna, buzogányfej-barna, feleségem koporsó-barnája barna álmaimban gyermekkoromban össze volt gyűrve minden! Össze volt gyűrve minden! Össze! Gyűrt volt a bútorok síklapja, felület-lapja, szöglet-csúcsa, éle, gyűrtek voltak a dolgok lapsíkjai, egyenes határfelületei, anyagsík-egyenességei, mint a barna csomagolópapír, összegyűrődvén gyermek-kezünkben, vagy ázván a ganéjdombon az őszi esőben, gyűrt volt az anyag minden formája, léte, alakzata, virágzása és jelenése, minden dologi forma és minden fogalmi forma, minden látott (álomban látott) és minden képzelt (álomban-képzelt), míg hanyatt-fekve (lepkecsavaros rézkoronglap-hasát mutatva) ketyegett a féllábú vekkeróra, gyűrt, ráncos, redős (gyűrtség-marokba-gyömöszölt) volt minden, mint a mostszületett csecsemő véres arca! Gyűrt volt a barna álom! A lepkeszárnyú dagadt gyíksárkányszörnyekkel, a kékpettyes, piros moha-pikkely-szárnyú kristálycsiszolatszöglet-zöld szörnyekkel, s a farkasfejű, vagy csődörló-fejű szitakötő-gyémántcikkanás lángokkal zsúfolt, a lég-anyagban, s a szilárdság-anyagban (mint a rovarok a barna alkonyi véres levegőben, vagy a kukacok a dögtetem émelyes büdös húsában) hemzsegő szörnyetegekkel, az álomképzelet teremtményeivel, s az éber valóság ember-szörnyetegeivel hemzsegő álom, gyűrt volt, gyűrt vala, barna ránc-csomók gyűrtség-kötege, ráncos barna bársonyomlása, a bútorzat és a szörnyetegség (amikor az alkonyi véres kék égben nyüzsgő szitakötőszárnyas lóvihogások világítottak óriás piros pénisszel és óriás vörös vaginával és óriás kék sörényhajjal, mint a petróleumlámpa, gyermekkor-telem petróleumlámpája) az esti nagy havazást aranydobozzal fölékesítve, amelynek aranylapsíkokkal bekoporsózott arany-csöndbelsejét bezsongták a fehér darazsak, a hópihék, mint őrűlt koponyán-átvilágító agyát a fénygolyóburkolatosat, a gondolat szikra-darazsai, s a benne-nyüzsgéstől rengő és gyűrten ráncosodó barna földanyagból kidugja fejét (vagy csonteres tűzlap-szárnyacsücsök teniszütő gyűrűszitáját egy-egy zöld ősgyík, s szemei, szemhéjtalan, szempillátlan szemei, mint szögletesre-csiszolt milliárd pontsejtfelület-lapú gyöngyizzás-óriás-koponyák), gyűrt volt a sárgára beeresztett (mintha levizelte volna egy komondor angyal) szalagos padló, a (szúrágásoktól pontpettyköteghálózat póknyálgyúradék ködoszlopok!) gerendás mennyezet, a kereszt-árnyékú ablakkeret, a jégvirágokkal páfrányos ablaküveg, a nárciszokkal és pávákkal fehér-horgolatos ablakfüggöny, gyűrtek voltak a sátán metszőfogaiként villogó sárgaréz ajtó és ablak-kilincsek, gyűrt volt a zöld, piros zománcrózsás szobakályha, ezüstporral-bekent foszforeszkáló vas-szálkarácsozatháló fődő-tetője, gyűrt volt a kályhacső nemcsak hajlatráncai fekete fémharmonikaszelvény belső könyökrózsájában, de fekete csőhengerében, gyűrt volt a hengerelt szobafal a kék virágerdejű, amit Jani-bácsi, anyám bátyja, a szobafestő-mázoló csinált, mintha élete egyforma époszát írta volna a jól leszappanyozott falakra, mártogatós, fémragyogó, ovális tojáshéj-üreg madárcsőrorrlikú, fecskeszárnyhegyű tollal, kék tintával, János, az oly sokszor munkanélküli! Proletár-Evangéliumom János-Apostola! János, aki a Képzelet-Jézus megváltó-szívére hajtotta mindíg vidám fejét, a Megváltó Szívre, bár sose tudott róla, János, a Szorongó, aki oly vidám és oly szelíd volt még a munkanélküliség szőrös-arcú gyász-idejében is, János, aki mindíg az Utolsó Vacsorán ült, Spinoza-göndör omlatag-bodor-szőrfelhő hajú Képzelt-Jézusa mellett, a Megfeszíttetés-előtti Jézus-Vacsorán, a Szent Kenyérosztáson és a Szent Kehely-tovább-adáson, bár húsvétkor, a biai dalárda alelnökeként mindíg Máté-apostolt énekelte, Bach Passiójában, a jácintokkal, nárciszokkal, és ibolyákkal fölhímzett, barnára festett, aranybordázat-gálya templom-kóruson, a szuvasfémfogsorú vén orgona alatt, ahol mi is tolongtunk, kopaszon, gyermek-csipogó rózsaköcsög-szájú Bach-Passió-angyalkák, míg odalent a selyemzászlós és oltáros és tömjénfüstös templomhajóban: életszagú virágsírban feküdt a Gipsz-Keresztről-Levett, aranylevelekkel belándzsázott, zsírosan könnyező gyertyaláng-tűzkoszorúban, fölhúzott (mint a sáska zöld aranytüske-taréjú, fűrészélű és reszelőlap-fogsorszalagú lábszár és comb-kitin-háromszögalakja) fehér gipszlábszára alatt a cipókként egymásra-hajtott gipsz-lábfejeken a festett seb piros rombusza és vérfröccsenet-csillagai, s a fehér gipsz-mellkason, a szív helyén a festett seb-lék piros hosszúkás-szöglet-gödre, körűl vérpöttyök, a gipsz-aranylepedővel letakart férfiágyékig lecsurgó festett pirosság, titokzatosság-vér, s a sárgafehér gipsz-homlokra pingált arany-tövis korona tövis-szünetháromszögeiben is vérpontok, piros festékpettyek, a festett csigás-göndör barna gipsz-szakállig lecsurgó (a bal halántékon, s arc-csonton, orcán, a bal szájszögletet beerezve) halál-vérszalag! Ó, az én gyűrtségeim! Gyűrt volt álmomban a csönd, mint a kék lángon fölpuhúlt üveghártya, s gyűrtsége, ráncossága, redőzetessége hallható, mintha csöngene a gyűrt csönd, átlátszó üvegcsöngettyű-hangon. Gyűrt volt álmomban a levegő, mint az összegyűrt, ráncosan-szögletes, kockásan és zsírosan, rózsásan, fölfújt csücsök-szirmosan összegyűrt cellofánpapír; s zizegett, zörgött gyűrtség-csöndje, zizegett hallván a gyűrt, ráncos, üvegzacskó-csomós gyűrtség-levegő, puha üveglegyező, üvegszemfödő levegőgyűrtség! Szorongtam? Bolond gyermek-szívem volt beteg, gyermek-álomtudatom angina pectorisa volt ez a gyűrtség? Nem tudom! Mert csak azt tudom: jó akkor volt, ha a dolgok gyűrtségei kisímúltak, a dolgok, a felületek, a tárgyak, a látomások, álmok, jelenségek és jelenések, ha kisímúlt az anyag és a képzet, ha kisímúlt szorongó gyűrtségéből a levegő és a csönd, ha a dolgoknak és a látomás-álomnak visszaadta a kigyűrődés, a visszagyűrődés, a kisímúlás eredendő létét és eredendő jelentését, esendő szilárd, zárt és porló alakját! Ha visszagyűrődött az álom-világ (vagy világ-álom?) valódivá, ha kisímúlt a dolgok és jelenségek, a csöndek és iszonyok, képzetek, képzeletek gyűrtsége. S gyűretlen-formájú lett a forma, gyűretlen anyagú a csönd, szilárd égő kristályzatú a tárgyak és dolgok közti levegő, a minden üreget és homályt, minden fényt (álombelit) kitöltő levegő szilárd csöndje! Azok az angina-pectoris álomgyűrődések! Gyűrtségem álmomban, vagy gyermek-haldoklásomnak és kamasz-haldoklásomnak hitt szorongásos álmaimban, barna öntudatlan-rettegés-gyűrtségeim lángoltak, égtek, fénylettek, lobogtak! A dolgok, a tárgyak, a levegő, a lángolás, a fény, az égés barnája mégis, mint kék gyermekkézben, piros gyermektenyérben összegyűrt alumíniumhártya. Mint horpadtra, rácsosra és redősre gyűrt sztaniolpapír (izzadt gyerekkéz piros növényevővirág koszorúsan besarlózott kacs-rácsbuborékgömbjében), lángolt mint a kék döglégy szőrkehelyből tojásként (mint madár véres fenéknyíláspontjából foltosan, tollpihésen) kidülledő szeme. Alumíniumhártyalemez, sztaniolpapír-redőránchullámzás gyűrtsége volt a Jelenség Maga, az Álombeli, az Égő, a Lángzó: mintha egyetlen átlátszó (üveganyagú, de ködpuha) Piros Kéz gyűrné dögszagú, halál-illatú, halott-émelyítő-párolgásos tenyerébe a Létet! A Létet, dolgaival és jelenségeivel és állapotaival. És volt sárga, zsákszövet-gyűrtség, pepita újságpapír-gyűrtség, kék iskolásfüzet-csomagolópapír-gyűrtség, barna bolyhos, szőrös, pórusos lisztzacskó-gyűrtség, barna (darált) mákzsírfoltos boltostól zacskógyűrtség, mint a disznó húgyhólyagja, disznóöléskor, az őstél-hajnal kék kakasordítozásában, mielőtt ér-páfrányos izzó hártya-gömbbé fújtuk volna kék gyerekszájjal, nádszálon (azt a büdös húgycsővezetékbe dugva, rágyűrve azt a szalmaszálra, a boldogság fitymabőrét) fújva kavernátalan gyerek-tüdőnk piros forró örömét! És jaj, ha kisimúlt minden: a láng, a sztaniol, az alumíniumhártya, a sárga zsákságszövet, a csomagolópapírkék, bolti cukroszacskó-barna, a betűhímzéses nyomda-pepita-újság-papírfehér égés és tűz, ha a Lét Kisimúlt! Akkor már jó volt! Akkor már nagyon jó! Jó volt nagyon! És a tücskök a gyárban! A tücskök éjszaka a gyárban! Ó, a Szent Tücskök éjszaka a gyárban! Mert gyárimunkás is voltam egy-időben, három műszakba beosztott, vigonyos: a Francia–Magyar Pamutipari Részvénytársaságnál, (Frama), mint annyi falumbeli lány, fiú, asszony, férfi. Vonattal jártam be dolgozni, s vonattal haza, és de édesdeden tiszta volt a gyári lányok arca: reggel, éjjeli műszak után, amikor olcsó rózsapiros rúzzsal bekenték rózsaráncos ajakszirmaik szájívét, a lángfodros kis szívecskéket, s ittunk egy kevertet a gyárkapu melletti kiskocsma rézmellényes pultja előtt állva, nézve egymást szerelmesen, legénykedve, meg lánykodván cigarettázva, mint az öregek, s világ-kopott ruhánkon, a virágos-buggyanós, buborékos vállhajlatú és hónalj-hólyagos dirdliken, meg a kihajtott-fehér-ingnyakú legényke-szegénységeken leszedhetetlenűl ott ragyogtak pamatbolyhosan és pihetoll-pamacsosan: pelyhes kristályszilánkokként, piheszőrös szikrakristályokként a gyapjú pihéi! Akkoriban is mindíg szerelmes voltam. Szerettem C. Gabriellát, nagyon szerettem. C. Gabriella szülei elpusztúltak valamelyik német koncentrációs táborban. Ő karcsú volt, okos, kanca-zuhatag fekete haja fara domborulatáig hömpölygött fekete lázzal, emlői Isten jókedvű, harmatos tavaszi csillagai. Bátyja boldog, üvöltöző, sisteregve-olvasó anarchista volt, mi meg egy Király-utcai rohadt bérház udvari szobájában őstélben szerettük egymást hatalmas ősdagadt dunyha alatt, a petróleumlámpa-se-sötétben, estig, aztán gyermek-mályvalevél-picinyke pikkelyű törpe halacskákat sütöttünk olajban, nagy kormos lábosban a törpe-fekete vaskályha rózsa-izzó korongtekervényes platniján, ettük a halakat mész-drótspirál-csontvázastúl, mint pici ógörög, mítoszi és époszi hadi-gályákat, kopoltyustúl, szemgolyostúl, s a sűlt rózsakék halpikkelyek ajakcimpáinkra ragadva, meg a fogainkra ragadva, mint a kék csillagok, az űr kezdet-szájára, még isten előtt, s úgy csókolóztunk, meztelenűl, gyöngy-halpikkelypöttyös szájjal, meg nyelvvel, az udvar-sötét barnaság tél-alkonyatban, szőreinken és testünk szerelmes, szenvedő szent izzadt ifjúságán a szénnel-fűthető izzó fekete vaskályha-gyermek forró rózsa-szégyentelensége, piros árnyéka, Gabriella ősmályvás mellén, fekete ágyékszőrén, hosszú pihés imádkozó-sáska combjain a tűz piros irgalma. Aztán elmentünk a gyárba villamoson. Az éjszakai műszak éjjel tíz órakor kezdődött. Ó, azok a tücskök, tücskök, tücskök!, ó azok a tücskök egy nyári éjszakán. Azok a tücskök ott a gyárban. Azok a tücskök! A gyár egyetlen óriás szívrengés! Mint egy hatalmas világító kék szív. Csattogás, csettegés, csivitelés, csipogás, cserregés, berregés, sípolás, szuszogás, lendkerék-szíj-füttyögés, kék dinamó-búgás, csippegés, orsó-pörgések kígyó-sziszegése, fehér cséve-forgások surrogása, finom gép-karok fém-karcsontjainak, (a kettős fémléc alsó karcsontnak és a fémbordás felsőkarcsontnak) a fémcsuklók hengereinek, csavarjainak és lemez-korongjainak olajos nyikorgása, a fémkönyökök, fémkezek, fémcsipesz-ujjainak csippentés-hangjai, zörgés, csörömpölés, zuhogás, zakatolás, nagy rózsalapát-vizimalomkerék-mészhártya-csigaház-kürtők hideg-levegő befúvódása, ordítozás, ember-sírás, ember-fütty, asszony-kiáltozás, hujjogatás: e hangok szövedékének forró együttese volt a gyár, e zengő óriás fénylő fémdoboz, a gyár: a több-síkra osztott fénylő óriás szív, dobogó óriás-húsában: szőve nőstényekből, hímekből, jajokból, gyötrelmekből, halálokból, asszonyokból, lányokból, férfiakból, fiúkból, forró, csivitelő, fűrészeléshangú gép-sorokból, gyapotból, gyapotszálakból, gyapotpihe-havazásból, szíjakból, bőrhenger-mángorlókból (olajosan rezegtek a fémhengerek recés bőrlepény-környelvei, ahogy bezabálták fönt, hátúl a vastag fémrudakra tekercselt sárgás gyapotot, s ahogy óriás fémtűkre orsózták kövér hurkafonatokban okádva a hüvelykujj-vastag puha gyapot-kötelet, mintha ember-hurkatöltő fújna ki lassan alsó testnyílása barna pontján fehér, meszes fekáliát, csigabiga húsörvény-rózsaszájából kocsonyás szerelem-nyálat) fehér üvegládikákból, izzó fénydobozokból. Ez a hatalmas fénylő, pillátlan őscsillag-fénytekintetű, gépből, emberből, kőből, motorokból, nyersanyagból szőtt Szív az Új Történelem Mellkasában függve. A gyár. Az eszmélkedés és a tudat-erő embertest-holtpontja éjjel kettő és három óra között pontozódott a forró zajcsöndbe. Akkor mindíg azt hittem: beledöglök! Az óriásgép (ami előtt álltam) kövér fehér gyapotpépet lassúdadan fújó bőrhengersorai közé zuhanok. Kimentem a klozetra: cigarettázni. Az se használt! Visszajöttem. Így minden éjszaka. S egyszer, egyszer, egyszer megjött a Csoda sötét hang-látomása! Hirtelen elnémult az Óriás Vasszövedék Szív, Áramszünet! A gépek csattogva lassan, sippogva lassan leálltak, mint az elaluvó madár. Sötétség. Csönd. Derengve bekévéző fehér holdfénykötegek az öreg gyár vascsipke-gótika ablakain. Áztak a foszforos holdfényben, izzottak lassú sejtelemmel a hold sárga ömleny-ragyogásában a gépek, gépsorok, emberarcok, emberkezek. A lábszárak, kézfejek, halántékok, ujjak, szemhéjak, orrhegyek, mint a Hold-Feltámadás Túlvilágban. Sárga lángok hold-szerelmében a gyapotpihék lassú lassú lassú hópehely-szivárgása. Gyapot-hózuhogás sárga holdfényszerelemben. Csönd. Aztán fölzengtek a tücskök. Fölzengtek a tücskök: a gyár tücskei! Egy tömény, tömött hangszikra kezdte. Egy égő aranyrece-reszelő fűrész-nyikorgása, aranyfogsorocska-patkó összecsikorgása. Aztán a másik. Aztán a harmadik. Aztán tíz, aztán száz aztán ezer, aztán százezer, aztán millió hangszikra, szikrahang virágzása a gyár-éjszakában! Kis, lüktető hangfénylobbanások, fényhangszilánkok, hangarany-szívütések, hangcsillag-fénypettyezések, a láthatatlanok, arany hangpontok, arany ciripeléspettyek, lángoló arany cirregés-ponttömegek; millió kövér hangpont láthatatlan fénye, millió ciripelés-tűzvonal láthatatlan arany-ceruzavonás-csíkja pettyezte, rácsozta, szőtte láthatatlan égő tűztömegpont-lángvonal hang-ketreccé, tücsökszó-aranydrótvonal-szövedékdobozzá a szuszogó, fáradt, nehéz, szendergő gyárbelső-éjszakát. Nyüzsgő, lángoló hangpont-tömegek, tömegpont-hangámúlatok végtelen aranypóknyál-szövedék-szikracsipke-hangbozontja volt az a boldog gyárbelső-éjszaka. És megjöve a hajnal. És újra fény. Fénykockák. Üvegdobozok. S fölzendültek a gépek. S a tücskök, a boldogság akkori aranycsöngettyűi, a hangszikra-pénzecskék, éjem hangpont-csillagai, esendő éjszakám szikrahang-üvegcsillagai visszabújtak ki-tudja-hol-van barna bánat-üregükbe. A zörgés mögé! Elhallgattak, mint Isten szűz csillagai, a teremtés tékozló gyönyörében, a teremtés tékozló dörejében, rengés-halmazatában, szülés és születés-jajgatásában és véres ordítozásában. Most csak ennyit. Ennyit magamról. Voltam polgári-iskolás és kereskedelmi iskolás, urasági napszámos, kőművesfiú-napszámos, erdő-irtó bérmunkás nagy téli hó-kaszabolásban, fatelepi munkás, ács-segédmunkás, kerítés-építő (de büszke voltam, mikor nem kajszúlt el az óriás vas-szög pontos balta-ütéseim után, mint egy kövér ezüst-nárcisz!), malomban lisztes-zsák hordó kamasz, zsákoló, szőlőt-kapáló, krumplit-kapáló, kukoricát-kapáló. És mindíg temetőt járó. Tizenhat-évesen katonaszökevény. És temetőt-járó mindíg! A sírásót nagyon szerettem. Voltam hát halott-kihantoló, ástam a temető-tömegsír-földet, s üvöltöző és jajgató rokonok, gyerekek, feleségek, anyák, apák, testvérek, fiúk gyász-koszorújában (mert úgy bozsogtak ott, mint élő seb körűl gyűrűsen, koszorúsan, szőrősen, kristályosan, lüktető pehely-pontokkal a tömegsír körűl, mint a fekete legyek!) mint fagyott deszkát, megőszűlt deszkát, deres deszkalapokat emeltem ki az önmagukba-rohadt, egymásra-rétegesen rárohadt holtakat, akiknek bajsza volt már csak, meg szempillaszőre, koponyaszőre, csíkos gatyájuk a lábszárcsontra száradt, ingjük elrohadt, rárohadt sárga habrózsákkal a kő-hegedűvázakra, barna deszkagörcs-luk csigolyákra, a fehér tajtékhabban, sárga penészhabban dermedeztek, már haláltalanúl, földdel és kövér halálpenésszel beragadt koponyájuk elgurúlt, mint a sáros hógolyó, azt földobtam a tömegsír-mélyéből a hozzátartozóknak, hogy tegyék az új koporsóba, az új koporsókba, amik ott fénylettek aranyírásos gyászhazugsággal, a meszelt Kőjézus és a Kőgyökérkacs-lábú Fölszögezett lábait piros-zölden bepikkelyező kis ecetfa alatt sorban, mint festetlen üreg-hasú fa-fölkiáltójelek! Tizenhat-éves koromban egy boldog telivértestű asszony megtanított a boldog testi szerelemre. Kék szeplőpettyes dagadt csodás emlői betöltötték számat, szívemet, teste virágzó boldog megváltó odaadása, szent átadása, szent nekem-adása lánggal ragyogta be nemcsak ágyékom kamaszságát, nemcsak kamasz-ágyékom bujaságát, nemcsak kamasz-bujaságom dagadó ágyékát, de époszkezdő, ifjú, őrületesen-tékozló, gyötrött és gyötörni-kész, gyötrődni-kész életemet. Mert Ő, az Asszony-Csoda, az Ember-Csoda, az Asszonytest-Csoda tudta, hogy ifjúi elmém és legényke-ágyékom férfi-bátorságát jött kiváltani! Ő: a Szorongás-Gyűrődés-Éjszakából. Hogy megszülessen majd az Ének. Tudta Ő Szent Teste Halmazat-Csodájával. Az az Asszony-Csoda, az a Tajtekzó Kanca-Megadás, az a Rózsatömött Fodros Szent Húshalmaz-Pettyezettség, a Szeplős és Májfoltos Emlőjű Mária kiváltott Vacogó Gyűrtségem Pokol-Lángjaiból, Cellofán-láng Gyűrtségem Szótlan, Néma, Béna, Beforrt-Szájú Iszonyából, Sztaniol-Gyűrtségem Égő Iszonyából, Lángoló Alumíniumhártya Rettenet-Iszonyából, amibe ragadtam, amibe belenőve éltem, mint a csigabiga háza belsejébe, a mészkürt-tekervény hurkakupac-torony héjfalának negatív belső homorulatába, szerveivel, véredényeivel, idegszálaival, hús-kötéspontjaival, s mintha fordítva volna, mintha a mészház recés-sejtes kürtbelső-falából nőne ki a hús és az idegzet jaj csak kitolódni akartam e Gyűrtségből, és nem akartam abba az Égő Gyűrt Sztaniol-Kürtbe visszahúzódni, oda beszívódván nyálasan és fehér enyvesen húsrózsállani (mintha réztrombita-szájat befödnek piros dália-fejjel!), mint nyálas és fodros kocsonyafodorrózsa-húsrózsaörvény a kürtszáj nyálhabkoszorús peremkörét és sárga habos kürt-üregét bezárja! Ó, az a Tékozló Hatalmas Izzadt Mosolygó Nőstény-Megadás. Az a Szent Emlős Nőstény-Megváltó! Aki létem negatív tere és pozitív tere, a plusz-anyag és a mínusz-anyag között volt Második Születésem Összekötő Csatornája, a térsemmi, semmitér létében: a Test Bizonyossága! Az Anyag Virágzó Teljessége! Ó, mennyit hevertünk és hemperegtünk egymást harapva, egymás húsát marcangolva gyönyörű vad fogakkal, a friss sírok közt a temetői gyepen, aranyírásos ropogó gyász-szalagok, rothadni kezdő koszorú-dombok, ecetfák, nyárfák, akácfák, jegenyék alatt, a Kálvária Szívén, a két kőlator között, s a holdfény-lángarcú Kő-Krisztus alatt, meg tücsöklángszavú nagy dühödt nyári éjszakákon a réten, szénakazlakon, meztelenűl s emlői óriás, dagadt, szeplős, pihés gyémánt-golyó, kristály-Altdorfer-asszony-hasa, szent nyaka, szénás kemény sörényhaja, buja szeméremszőrzete domború jácint-illatú, jázmin-illatú, gyöngyvirág-szagú élet-sírja lángolt a tücsökszó-arany-harang-csönd-őséjszakában. Húsz éves koromban megházasodtam. Testemmel sohasem voltam hűséges a házasságban. Vége. Ámen. Mert ami ezután jön: az már csak folytatás. A kiváltás, a megváltás megtörtént! És ami ezután jön: az már csak folytatás. Mint a halandóság! Mint a halál! Mint a föltámadás! Mint a talán-föltámadás. Mint a talán-túlvilág. Mint a Mennyország. Mint a Tisztítótűz! Mint a Pokol!

Szerelmes hazatántorgás^*

1972. Augusztus 4-e óta nem iszom szeszt, annakelőtte bizony vad-veszettséggel, őrjöngve szívem szerelmes szégyenében és részeg késsel döfködve tele (hogy vonagló sziromrombusz döfés-koporsóiból, vak szúráspontjaiból lövellve füstölgött a vér, a láthatatlan), a Csönd Halállal-megerjedett Szívét, a Csönd Csontváztenyészet Halálszívét, annakelőtte bizony ittam nagyon sokat, tébolyúlt-árnyékú halálvárással, hogy jöjjön már, jöjjön, fehér csontvázkapor-lépésekkel, fehér hózuhatag-fújással csont-árnyékából és csontváz-lepke, csontváz-Noé Bárkája rozsdás réseiből, fekete szüneteiből, csont-buborékkelyhe varratos gömb-belső üregéből és fekete fogsorpatkós gödreiből, hártyaszilánkos szakadékaiból fehér hóspárga-köteg szétrózsálló kévéit fújva, hogy jöjjön már, jöjjön már a Halál, mert meghalni kell! Mert meg kell halni! Mert valakinek meg kell halnia! Mert meghalni kell valakinek! Dehát a Halál megtörtént már! Az a halál! Megvalósult már a halál-megváltódás! Meghalt, aki magát oly édes, édes, tiszta, tiszta életében halálra ítélte! Meghalt, aki magát oly tiszta tiszta, édes édes életével halálra ítélte! S két éve korhadozik a földben, két éve már, aki az Asszonyom volt! Maga is föld már. Az Én Asszonyom! Szerelmes hazatántorgásom hát boldog visszavágyódás, józan boldog tántorgás hazafelé, Biára, ahol születtem, porlékony és zöld pikkelyekkel benőtt Óriás Haltest szülőfalumba, akinek elátkozott gyomrában éltem, szörcsögve-fuldokolva kiszíva az olajos, zsíros, mirigyes, váladékos, savas gyomortartalomból a levegőt, mint magzat, ahogy a magzat-burok forró vizében lélegzik lebegvén kuporogva. És nem véletlenűl mondok hasonlatúl óriás zöld-pikkelyzetű (a pikkelyek a falu-fák, határ-fák, útmenti-fák, temető-fák levelei, a gyermekkoriak!, kékpettyes és vörhenypettyes, aranypettyes faroktollhártyalegyző-V-betűs, a csontszálkák között kristályos hártyaháromszögernyőjű hátuszunytoll-legyezős) Halat: mert földig-érő mohos nádtetőbajszú szülőházam (a gyerekkori) és zöld mohagombával és kék mohakorongokkal betenyészett (mint a tengeri csillagok égő csillag-virágzása a tengertenyészet puhán-örvénylő üveg-altalaján) a kiskert-földig és udvargyöpig lezuhogó nádhajzatú gyerekkorházam és kamaszkor-házam tövében hatalmas tó volt (s van ma is, féligkiszáradóban), zöld nádas-csíkokkal bekockázva, hogy az a tó: mint zöld filctollvonalakkal bekockázott tükör-füzet, amibe a Hold írt, meg a Nap, meg a Tejút, meg a Csillagok, vékony aranykörmű arany-gyerekujjacskákkal szorítva az égitestfény aranyceruzát: ott írta gyermekkorom gyötrött, gyötrődő, szorongó, fájdalmas szent Époszát, aranybetűkkel és vérbetűkkel a tólap zöld kockás üvegfüzetébe. Én meg néztem, époszi ámúlattal! Az a tó! Lángoló zöldcsipke óriás tükörpereme: ezüstnyárfák (örökké ezüsttel-dadogó, örökké ezüsttel-motyogó, örök ezüst-zöld késpengeél-levélvillogás szikrázató szelíd üvegzés-változásban: óriás fehér-karcsontvázú zöldezüst levélgömbpikkely-bóbitás zöld szökőkút koszorú-öve; zöld csipkéje nedves, párás, illatos növényrongy-tenyészet, nád, sás, vízifű, kákics, vadkapor, bürök, dadogó törpe fűzfazászló, szabadságlengető vászoncsipkelegyező), hínár, békanyál, terpedt-tányérú békalencse, (zöld gyöngypontok koronglepénykásája, amiben: arany-szemhéjvödrös, aranysarló-ékű üveggomb-dülledés szemgolyós vasmirigykúp fejüket a kettős aranybőrsarló-szájjal, s az aranypont-orrlikakkal, a sárga bőrbuborék-tokával lüktetvén-dagadt gégetőig kidugva létüket a gyémántszobrok ültek: a békák, aztán úsztak barnapettyes, kékpettyes zöld bőrkúp orrhegyükkel ék-háromszögben széttúrva a gyöngy-kásalepény puha csillámló korongpettyanyagát, vagy nagy terpedt csipkés mirigy-x toccsanással beleugrottak a kásagyöngy-pikkelykorong szívébe, s elmerűltek a szikrázó gyöngypontkorong gőzölgő födélbizalma alatt, a levegő-gyöngybuborékokat fújó vízalji, rothadt fűtorzsos meleg mocsárban), az a tó!, zöld pórusos, pihés és ragyás csipkerongy széle peremén: óriás zöld kidagadó kristály-erezetes szőrös lapulevelek, vadtorma zöld lángtollai, cickfarok, gyermekláncfű, mályva, gólyahír szűzlány-aranyköldöke, lila eres vadliliom (mint óriás dagadt szerelemre-éhes nőszirmok), szarkaláb kék sziromzacskó-növénykürt-szempillás asszonyhüvely-nyitottságai, vadrepce, a nyárfák és fűzfák levelein zöld hangcsomók, sárgán-pihegő, pislogó zöld brekegés-szívecskék: a levelibékák, a napon, egy ős-kavicson, annak barna csigás gyűrűrajzolatú korongtojás-ősiségén, vagy egy száradt, párálló békanyálfoszlányos, békanyálszőrzet-szakállas rögön pici, élénk gyémánttal pislogó, meredten pihegő, pillogástalanúl gyémántló törpe pikkelysárkányocska, gyermek-gyíkocska, gyíkcsecsemő (pikkelyruhája is mint az átlátszó-üvegöltöny, hogy kitetszettek vérerei, idegerei, a szív, a belek, a gyomor, a kloákába csillagosan forrva ágazó utolsó hártyacsatorna, az agyvelő, a csontváz üvegdrót-hajója) pihent lihegvén üvegtoll-meredten gőzölögve, sikló úszott a nádtorsok között zöld pikkelyspárga hullámvonal-örvényléssel, enyhe, széttörő üveggyűrűket kotorva kő-szívcsúcs fejével, a nádszár zöld vasbotján, vascső-zöldjein nádiverebek ültek, kék vékony porcelán-ágazás csillagokkal markolva át a zöld fémlap-lándzsás levelű bütykös nádcsövet, néha egy-egy törpe teknősbéka mászott ki a zöld mocsár-csöndből, bölcsen, mint egy kígyónyakú, kígyófejű, kagylóhátú és hasú kerekded, lassan-mászó vers, aztán a fehér enyv-idegzetű, fehér enyv-vérű, sárga koronglap-csipkekoronás kutyatej, aztán: a feketepettyes téglapajzs temetőbogár, csíkbogár, csíbor, pók, zöldpettyes-pajzsú zöld büdösbogár, százlábú, katicabogár, vadméh, darázs, lótetű, halcsontváz, gyíkcsontváz, békacsontváz, kígyócsontváz (spirálos, rugós, orsós, pántos, íves szalagos, pajzsos, korongos, lepkés, csigolyapontfűrészgömb), szikrázó száraz semmiségek! Halál utáni halálok. A maradvány-halhatatlanság. A maradék-szikrázat: leszünk, amik majd mi is: halandók, lelkünkben tán pokolra-ítéltek és csontvázunkba-se halhatatlanúl! Föltámadás-előttiek. S lesz-e részünk majd: a föltámadásban? Ha lesz föltámadás. És lesz-e föltámadás? Mert lesz-e föltámadás? A testek Áttetsző Föltámadása, amikor önmagát (volt emberönmagát) az anyag megkeresi az anyagban, mikropont-részecskerészletei egymás-felé lövődve összesűrűsödvén gömbponthalmazzá: összecsomósodnak, lesz az ember (volt önmagunk) testi formában ugyanazzá, de testanyagában a fizika és biológia törvényeit széttörve átszellemülve átlényegül, koordináták, függvények, határok, téridők, időterek, határfelületek, áthatolhatatlanságok, zártságok, kötöttségek, halandóságok föloldódnak, s lesz testünk formája volt testünk alakja megint, de új tulajdonságokkal föruházott sugárzó anyag, áttetsző, puha, mindenható és mindenüvé ható sugárzó kristályanyag-szellemiség: Isten halhatatlan részei leszünk majd, Istennel régen-megváltott, a téridő-időtér határtalanságáig lebegve-elható, a határtalanságot lakható halhatatlan kristálylángoló szellemanyag testek, leszünk a Föltámadottak, boldog nyüzsgésben és misztikus eszméletlen szent virágzásban, mint Szuzó: Misztikus Szent Látomás-Könyvében! Itt nőttem föl én, e tó mellett, e tóban szinte, ültem éjjel a holdlángú sásban, nappal (hajnal-véres, nagy alkony-véres foncsor-fodrozásban) az arany-karikákkal lassúdad lágysággal szétterpedő, vagy arany-forgács-torlódás vízben, télen korcsolyával írva a végtelen fehér deres üvegirkalapra gyermek-költőségem öntudatlan, sercegő karcolás-vers-sorait, aztán óriásharcsát láttam jégbefagyva, ott feküdt a hatalmas kék kocsonyaszivar, szája fehér vászonkocsonyapatkó, szemhéja zöld zománc-gesztenyeburok, kétágú óriás kocsonya-bajusza, mint zöld óriásgiliszta virágzott fagyottan a légbuborékos jégben, a szájszöglet harmonikaszelvényzacskó csúcstövéből kinőve, zöld mohaspárga tekergéssel a csonttojás-üreg orrlikak alatt. Itt nőttem föl én, meg a nádasban, meg a szőlőben, meg a földeken, meg az erdőben, meg a temetőben. A katholikus temetőben. És de szerettem azt a zöld rengeteg-zuhogást, a zöld láng-örvénylést, a zöld sejtelem-örvénylést, az erdőt, meg a téli erdő kúsza gyerek-ceruzavonásokkal légbe-firkált grafitvonal-krikszkrakszainak csipke-nyikorgását, a vadak, madarak lába-nyomát a hóban, a negatív csipkéket, csillagokat, csúcsos és hópillérszívfalközépű negatív kagyló-ikreket, meg a vadakat, madarak véres fröccsenet-lángú, vagy széntojás alakú ürülékét az erdei szűz havon, meg az erdei vadak: szarvasok, őzek, nyulak, rókák vizelet-nyomát a tiszta tiszta hóban: a kék, a zöld, a lila, a piros, a vérarany kutacskákat a hóban, a tiszta tiszta hóban, a színes vizelet-lukak: mint a hó virágai, a tiszta hóból piros, kék, zöld, lila, vérarany lukcsillagokkal kinőtt ibolyák, szarkalábak, lángvirágok, zacskós-pamut istenke-kesztyűk, a fehér csönd tűzliliomai! És de szerettem a tücsköket, szöcskéket, sáskákat: az óriás fekete szamóca-szemű gyászhártya-doboz lakk-pattogásokat, a kékpettyes-pirospettyes zöld üvegszív-fejű arany-csettegés szökdécseléseket, az óriás zöld kristálytojás ikerszempárú háromszögcsontkehelykoponyás zöld hallgatások, zabáló, kotró, a száj körül peremesen nőtt lábkezek, eres, áttetsző zöldüveg szájlábak iker háromszög-kancsókanál csőrszájnyitogatásba a darázs gyömködését, ahogy az gyúródván és gyömöszölődvén pihegve, kristályosan, pihésen, aranydonga-aranylemez mellény-vértezetesen tömődött a közönyös rovarszájba, mint zengő dunyha, mint fuldokló, hólyagzó, lüktető, tömött szőrrel földuzzadó, fölbuborékosodó, behorpadó, csöcsként kicsúcsosodó zokogó párna, rágcsálva lassan, nagy harapásokkal (nagy szőrös test-szeletek, szőrös élet-rögök létéből kiharapva!) a zöld kanálcsőr-háromszögpofába tömődött, mint síró vánkos, vonagló, halál-rángó, halál-lüktető, halál-mézpontokat gyöngyöző, halálgyöngybuborékot pórusain kifújó halál-haldokló, zokogó kristályszőrcsillag! És de szerettem a szitakötőket: a bunkófejű, rügyszív-fejű gyász-cikkanásokat, sistergő tűzrúd-cikkcakkokat! A cigányok a temető alatt laktak! Pontosan a temető alatt! Őket is de szerettem! Sándort, Trézsit, meg a vak Vilmát, aki akkor talán tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, s ült vakon, pislogva vakon, ült vak fekete szemgolyókkal, vak pislogással az egyik temető-alatti barlang sárgaföldagyagszikla-sziklakő buborék-vödrében, agyag és szikla gömbkagyló-gödör-sátrában, pucéran, kis agyonvizelt, teledefekált szalmakoszorú fészken, mint örökké éhes madárfióka, ült ott meztelenűl és vakon, fehéren és vakon, mint a gekkó, vagy mint a barlangi tarajosgőte, vakfehéren ült fehér vaksággal a neki örökfehér térben (a legföljebb tapogatás-térben, nyirkos ujj-érintés, agyagizzadtság-nedves tenyér-tapintás térben), ült meztelenűl és fehéren, Vilma, a cigánylány, a vak barlangi-gőte-szemgolyós, ült fehér-vakon és mindig mosolygott, ült télen is meztelenűl a szaros és húgyos szalmakorona-madárfióka-fészken, (amikor a hó, mint fehér szőrfüggöny lángolt a barlanglik-kapu kristály fonálfödőjeként), lábszárán csigabiga mászkált kocsonyahullámfodrosan, ezüsthártyacsík-nyálszalagot csúszva a lábszárszőrök fekete pihecsillagain, mászott higannyal-töltött üveghús-lopótök szemtornyait kitolva kettős fehér bimbó-ágazással, körötte óriás piros és kék és zöld döglegyek és húslegyek dongtak és zengtek (fehér vakcsöndjének ásványló szőrös cikkcakk-hegedűi), örvénylettek, gyűrűztek, köröztek, fehéret-látó vak fekete szemgolyójára szálltak, leülvén a vaksággolyó gömb-üvegére, s ott dörzsölték össze mellső lábaik két tenyerét (mint kezüket a püspökök, papok, plébánosok, temetés után, vagy keresztelés után, vagy utolsó kenet után, már kint a halálcsöngettyűs hóvilágban, a viharlámpa-tűzcsillagos hóhalál-spárgakaszabolás éjszakában, mikor a haldokló megkenetett már a szent olajkenőccsel minden érzékszervében és észleletszervén és lét-szervein!), ott kavarogtak, röpülés-hurkokat, zengéshálókat szőttek és írtak a legyek, darazsak, méhek, dongók, lilán, pirosan, feketén, pepitán, zölden, lila és aranyszőr-övekkel, arany piheszalag-gyűrűkkel, aranypettyesen, barna-medvebundásan, színes ásványóriás-rög szemekkel a kék bütykös, csápbunkós, vagy csáptűztollas, barna csápbuzogányos, lemezekből-szögecselt vassüveg, vas-sisak, vasálarc-koponyákon Vilma meg ült és mosolygott, a vak cigánylány, ült meztelenűl, néha egy kékpettyes, vagy zöldpettyes, vagy zöld káposztalevéleres szőrlevelet, nagy cérnahorgolástoll-csápú dupla szőrkagylótoll-lepkét fújt szívére a forró, őrjöngő nyári szél, az aranyszáj tűzfújása, Vilma ült vakon, önmaga vak-fehérségében, önmaga fehér öröklétébe sűllyedve, mint békalencse-korongba a kecskebéka, hegyes csecsei, mint kemény pihés kúpcsövek az agyagsziklabarlang kagylóteteje felé meredtek, mint élő látcsövek, mintha látnának a dagadt-hegyű emlőkúp barna bogyójával, mintha azok a szőrös barna mályvatányérból kigolyósodó szív-hasíték szájas emlőbimbók volnának Vilma látó szemei!, ágyékdombjának vastag és rostos háromszögletű szeméremszőrzete feketén szikrázott, mint egy fekete csillag, koromcsillag a combtövekből a köldökig füstösen fölerjedve, göndör lándzsázással fölbolyhosodva, haja meztelen csípőjéig göndörödött le hömpölyödvén, a fekete tejút, s a far-golyók iker-szívfél találkozásánál kunkorodott föl bajszosan és csigásan, fekete kacskaringókkal, mint az asszir királyok szívalakú szakálla-csücske! Ült meztelenül Vilma, mint a Meztelen Szűz Mária, a Láthatatlan, a Csak-Misztikus-Látnokoknak-Látható, ült meztelenűl a szaros és húgyos gyűrt, kopott, kopasz szalmafészek-csillagon, mint a Vakság Mosolygó Angyala. Mint a Mosolygás Vak Meztelen Angyala egy száműzött csillagon: vaksága-önmagába-száműzötten, mert nagyon szerette őt az Isten, s megvakítván egy vak fehér csillagra ültetve száműzte őt, mert az Isten nem lehet szerelmes! Mert az Isten Szent Szecussióban lányát nem szeretheti! Lányába nem döfheti erjedt nemiszervét, örök nemiségét, mert az Isten belőle-lényeit, őbelőle-teremtményeit, ő-anyaga gyúrtjait szerelmesen nem szeretheti! Mert az Isten önmagába nem lehet szerelmes! Mert az Isten Isten-önmagát bűnös vággyal nem szeretheti! Ezért vakította meg szerelme Angyal-Édene szemét, ezért köpte be vaksággal, vak nyállal szemgolyóját, ezért száműzte önmagát a lánnyal (lányába hímszerelmét) vakon a Vakság Fehér Csillagára. Az Isten. És Vilma csak mosolygott. Ő volt a Titok! De sokszor néztem őt szerelmesen! Ő volt a Vak Titok! Vilma, A Meztelen-Szűz-Mária! A cigányok a katholikus temető alatt laktak! Századok óta vájták a sárgaföldet (agyagtéglának, vályogviskónak) a falu szegényei a temetődomb tövében: likból gödörré, gödörből sárga barlanggá sárga fénylő óriás gesztenyetok-belsőkké, s rágtak szegény-kezükkel akaratlanúl a temető alá hatalmas sárgaföld-barlangokat. (Mint dögtestben a dögbogarak mohón csámcsogva és zabálva fürészkaréjos szájszervvel, vashorgonyzsák-kasza rágószervvel, üregeket, hogy végűl csak a kitinváz átderengő póruspontok sárgaréz hártyatokja marad meg, s belűl a szerveket-fölzabált, húst, izmot, idegeket, szemkristályanyagot, agydúcláncot, szívet, gyomrot, beleket, ürítőpontba ágazó ürítőcsatornát fölzabált üresség hártyazsákbelső-csöndje!) E temető alatti barlangokban laktak a cigányok. Barátaim! Trézsi, aki jött (szegények szorgalmasaihoz) hozzánk is, minden második napon, nagy kékzománc tejeskannával, s döntötte, s öntötte abba amit kapott, amit szegényen adtak: tökfőzeléket, mákostésztát, paprikáskrumplit, lecsót, diósbeiglit, faggyút, tyúklábat, kacsalábat, libalábat (a mozgás halott sárga pikkelyes, körmös háromszöghártyaesernyőit), bablevest, gulyáslevest, krumplihajat, záptojást, tojásba-döglött, s a büdös sárga fulladék-enyvbe holtan embrió-tátogó csibe-újszülöttet, tört fehér zománchéjfödelű tojásban piros tojásnyálba fúlt magzat-kacsát, káposztáscvekkedlit, derejét, disznótökit, pörköltet, nudlit, szilvásgombócot, granadírmarsot! A maradékot. A virágzó moslékot! A szegénység maradékát! És vitte haza, a barlangokba: Sándornak, meg a többieknek! És Sándort, aki a köd-köpködő Szent-Este gyertyafényes hajnalán jött mindíg tömzsi tücsök-feketén, behavazott óriás Nabukodonozor-szakállal (szakálla göndör és csigás szőrrostjaiban fehér hó-darazsak szikráztak), mellénye aranycsontvázhímzéses kék pászentos bársonydolmány, lába csomagosan zsák-zacskóba kötve és tekerve, haja fekete szőrcsigák gyapjas kemény, behavazott sisakja, jobb kezében szál égő gyertya, bal kezében kis karácsonyfa piros pántlikákkal, néhány szaloncukorral, a gyertya arany-lángszíve hatalmas szivárványló fény-szívet égetett a hajnali havazásba, vagy a kék fagy-üvegbe, vagy a dérszőrös kútvödrű és kútkerekű, dérszőrös kerítésléc-csontvázú, gyöngyöző szívű Ködgomolygás Megszületés-Másnap-Hajnalba, s énekelte kéken-lángoló szájjal, arca kövér szőrzeteiből kék lángkürtöket fújva, mint egy óriás fekete tücsök-sárkány: fekete őslénybizonyossággal, fekete lapokból, szelvényekből, ívekből, csövekből, dúdorokból és hajlatokból összecsavarozott Szőrbozontos Őstücsökóriás-Karácsonykirály, hogy: „Csordapásztorok”! Zengte gyémántló hódarazsakkal belepett elnehezűlt fehér szempillákkal pislogván piros tűztrombitákat fújva, énekelte bederezve, behavazva, beködözve, és jobb kezében vala égő gyertya és bal kezében vala kicsiny karácsonyfa, és sírta énekét, mint akit nyúznak, a vad, Sándor, a Király-cigány, karcosan, érdesen, kacéran, hetykén, pálinkásan, borosan, jajgatva, sose-szajha szájjal, sose-céda szájjal, harmonikaszuszogás-hangon az Én Karácsonyomat! Sándor! A Király-Cigány! A Sose-Koldús! Az Asszonyok Hím-Fejedelme! Szűzek Csődör-Atyja, Anyák Kan-Meghágója. Sándor, az én Barátom! A barlangok szájüregnyílása (emésztőnyílása) elbúrjánzott vad bozótokkal, szétterpedő, szétágazó mohos-levelű és halálgyászillatú bodzafákkal volt benőve, embernél magasabb sziszegő lándzsa-merengések szőrös és nagysejtescsipketoll-levelű csóvány-óriás-szívekkel (csalán) volt bepajzsozva, s ez óriás, égő, perzselő, hólyagoztató, égettető zöld barlangszáj-pajzsok, e vastag zöld bársony-tollcsipkelevelekből lándzsázott óriás kapu-pajzsok, barlang-szájfödő zöld égő óriás-szívek a Titok Belsejébe, a Titok Gyomrába csak engem eresztettek. Szézám-nyílj-ki-utat csak nekem adtak és engedtek. A temető alatt az egyik sárga agyaghordóban egy fényes, lángoló körön ülvén, mezítláb, bokacsontig érő hosszúszárú fehér vászongatyában (mellkasa tömör szőrbokrokkal füstölgő rézpajzs, felsőteste vörösrézlapokból és vörösrézlemezekből csévézett, ragasztott kövér ing) ült mint egy óriás fekete kristályvese-szemű réztücsök-tömörségkirály, pipázott és köpködött Sándor. Ült a sárga agyaghordó-homályban, barna pipafüstjébe göngyölödötten, mint teremtés-töprengés közben kövér barna teremtés-ködében az Isten. A másik (temető alatti) agyaghordó-barlang strózsákján ült Trézsi, az Asszony és pipázva szoptatott, a sárgarózsa fényű szalmás agyag-gyomorban, nagygombú, szőrös, óriás-feketeszeplős lepényzacskó melle fekete csecsemőszájban, az meg, a kis göndör, rongyokba-kötözött fekete tücsök cirpelve, cuppogva, szortyogva, csámcsogva túrta az óriás szeplős emlőlepényt, mint fekete dunyhát, a fekete csöcs-dunyha duródott, túródott, torlódott, fölcsomósodott, hólyagzott, belappadt, ahogy a kis fekete tücsökfej túrta rágva, rágicsálva és cibálva nyálasan, hab-buborékosan, éhesen, mert hiszen szárazságot szívott, mint a sivatagi Ősnapsugár-Hal Gyomrában: a tikkadtra-aszalódott Eltévedés! Trézsi meg pipázott, s köpött. Mellette ott feküdt szikrázva, fehéren, szárazon, mint egy hatalmas kőléchajóbordázat-test, kőcsigolyalánc-gerinccel: a lócsontváz! S a sárga barlanghomorulat buborékbelső tetejéből, s fénylő agyagszálkás, lángoló agyag-eres oldalfalából: koporsóvégek álltak ki, lábfejes szőrös lábszárak, állkapcsok, koponyák, koponyarészek, csontváz-kezek, félig-elrohadt fejek, férfi-nemiszervek, koporsódeszkák szöglet-rohadékai, csúcsfoszladékai, emberhajak, nemi-szőrök, combcsontok, lábszárcsontok, fogsorpatkók. medence-csontlepkék, csigolyák, szakállak, rohadt ruhafoszlányok, foszlott szemfödőrongyok, fehér penészes koporsópárnák rühes csücskei, emberborda-gerendakaréjok, mint a gyíkok kristályrög szemei, mint a varangyok dülledt gyémántgolyó szemei, mint a sáskák zöld üvegeres üvegszájlábai az orrlikas zöld-zománc szájszervkanalak körűl koszorúban. A zöldzománc csőrkúpszívfej zöld üveg-csecsemőkezű szájlábkoszorúi, ha nem tömnek, ha nem gyömöszölnek, ha nem gyömnek, ha nem gyúrnak, ha nem dolgoznak, etetvén a zöld zománc-csőrkanál-ikerszájat. És égtek és lángoltak és ragyogtak és szikráztak a halál-maradékok, mint az imádkozó sáska zöld zománc-sisak fejének óriás dagadt százezer-gyémántikragömbhalmaz, merev, pillátlan, szemhéjtalan zöld kristálytojás-szemei, a sárga agyagfalból kiállván. És szőröződtek, foszlékonyan lobogtak, mint az elfelejtett bánat, mint a meghalt szerelem, mohazászlókként rongyosan lógtak ki az agyagfal arany-csöndjéből, békanyálként szakállazva és korhadt fogakként rohadozva a maradék-halálok. És Vilma ült meztelenűl, haja szűz kancazuhatagában szalmaszálakkal és égő virágkoszorúval a fején. És Sándor pipázott és köpködött. És Trézsi szoptatott, pipázott és köpött. És szikrázott az arany hólyag-golyó csöndszívében a hatalmas csontváz-ló! Mint a Lehetetlenség Elszáradt Arany Csikóhala, mint a Megmagyarázhatatlanság Kiszáradt Ezüst Halcsikója! Mint a Kimondhatatlanság Óriás Époszi Kő-Kérdőjele! Az a csontváz-ló az ő szürke lovuk volt valaha. Aztán megdöglött, s elrohadt (lehet: húsát, szívét, máját, veséit, tüdőit megették, mindegy), s maradt ott a csigolyás-bordás-csigolyatekergéslánc óriás csontkérdőjel, foszforeszkáló, nagy, nyitott-fogsorú lókoponyás Titokzatosság-Kérdőjel, mert az a koponya akkora volt, hogyha ráültem, úgy ültem a gyöngyszáraz, luk-kutas, hártyaszilánk-szakadékos, vastag csonteres, fekete-varratos, szétnyílt-állkapcsú, fogsorpatkókkal-szikrázó hatalmas csonthártya-tojáson (tojáshéjon: mert hisz belül, benne gaz volt, meg fű, meg csönd, meg barna homály), kőeres tojásdad mészhéjgömbön, mint a Halál Sárga Vicsorgó Csillagszigetén. És az agyag-barlang-csigaház-üregek kürt-tető homorulataiból kilógtak a halottak halálfoszlányai között a temetői fák gubancos, tekert, csigás, spirálos, csomós, háló-csillagos, bütykös és rücskös, fonalas, spárgás, drótos, cérnaszálas és féregszálas gyökerei, mint a megkövesedett belek, eltaposott bogarak hosszan-gyűrődve kupacos spiráltekergéssel kigyűrődő belei, a potroh pontszerű ürítőnyílásán hurkásan kitódulva és enyves-véresen kigyűrődve száradó cérnaszálhalomtekervénykupacként, mint fehér, végtelen galandférgek szegény gyerekek ürülés utáni végbélcsillagpontjából (a miénkből is, amikor guggolva kakáltunk pipacs-fenékkel a ganédombon, a gőzölgő aranymelegen, vak téli ködben, s gőzölgő gyermek-ürülékünkben tekeregve nyüzsögtek a galandférgek, a barna salakhalomban cérnacsomófejű, vak fehér cérnaszálak), mint a földigiliszták, mételyférgek, mint a dögökből a szálazva üvegcsomó fejjel kitülekvő férgek, hogy fölkunkorodtak a gyökérvég-agyak, mint a bajusz-szálak, vagy elburjánzott szemöldökszőr vastag szálrostjai, kilógtak a temetői fák: ecetfák, jegenyefák, nyárfák, akácfák gyökérkoronájának tengericsillagtó szálvégei a nedvesen-ragyogó agyaging-belső aranysár-anyaghúsából, mint megkövesedett idegszálak, ér-rózsahurkolatok, mint a megbarnult cérna, mint az ottfelejtett férc. És volt ott, a száraz és nedves, csipkéző, párázó, gyepes, bársonyos, lángoló, csalános, száraz, kaporszálas, csontkaporcsillagfejes, elefántfüle-dagadt pórusos lapulevelekkel becsöndezett, hatalmas zöld üvegfákkal, eres zöld üvegcsokrokkal: bürkök üvegszövevény édenével becsöndezett temető alatti zöld tenyészet titok-csöndjében élet: csigabiga mászott, varangy mászott rücskös kövér pislogó izzadt mohasággal, zöld-szeplős, barnapettyes, kékszeplős madártojások hevertek sárga buborék-csomóban, gyík surrant riadt gyémánt-pillanattal, pók szálazott lassan lefelé a zöld homályüregbe, mint gyémánttal-kirakott terpedt szőrgyűrű a zöld csönd gyermekujjára csúszva, selyemnyálfonalat hurkatöltőként okádó hasa szövőszemölcs-csöcséből folyt ki a selyemcérna, ömlött, mint a kristály-vérzés, s azon (pihés hasa nyálszülő-pontjából kifolyó nyálcérnaszál-önmagán hanyatt függve) a függőleges, lengéstelen, merev nyálkötélen lógott mint fordított gyémántos szőrcsillag-púp, szétterpedt lábakkal, (szőrpiheküllők), mint egy ásványkő-agyú szőrkerék, önmaga körül lassan megpörögve, a zöld bürökpillér-szövevény csönd zöld derengés üregének közepén; ott a mályvák, lóherék, kutyatejek, kövirózsák, gyepliliomok, száradék füvek, aszalék bürök és lapu eres hártyarothadások, póruscsipketüskés növényszár-csontvázasodások barna, zöld és arany szőr-erjedésében, a vadrózsabokrok, jázminbokrok, sombokrok, galagonyabokrok, aranyesőbokrok zöld lángolásában, (kik fölerjedtek a temetői gyermeksírok kis halálcsomó-föld tégláit is benőve, a rothadt és félszárú, kúp-léctelen, tört-deszkakarcsontú kis kereszteket is beömölve zöld füstdagadással, mintha a lenti óriás agyag-ágyék zöld szőrzete füstölögne fölgöngyölögvén és göndörödvén zöld virágzó kemény bujasággal, dagadt ágyékiság-virágzásban kúszván mohóan a temetődomb eres hasfalán a zöld növényszőrláng dagadásszív), ott tyúkok kodáltak és káráltak, pettyes és szeplős barnasággal, piroshernyó kígyónyakkal, nyálas bögytollkoszorúval, fostos segg-szív tollkoszorúval, ott tyúktojások lángoltak a naparany-növényszövevény rácsozat aranydrót-zöldárnyékdrót ketreceiben, mint a végtelenség téranyag gömb-gondolatai, ott pipacsfejő, piros és kék sarlótoll-farkú, kék és piros tollsarló-csokor farkú kakas kukurikúlt, öreg isten-szakállas kecske mekegett a virágzó bodzabokor-őserdőben, lila és arany árnyéktányérok és fénytányérok befoltozottságával, bepettyezettségével, nagygombos, aranyszeplős dagadtan-szétálló V-betű fekete hús-zacskó tőgyeszéttolta szőrös, pipacsvaginás combjait, mint a szerelmes asszonyokét, s rágta a kórót, krisztustövist, bogáncsot, amely ott virágzott püspöklila szőrpikkelyes süveg-gömbkoponyával, (toka-tövénél barna növénycsipkecsillag-csésze) lila pikkelysüveg-fejjel a faluszélen, útszélen, temetőszélen. Mindez: mintha én találtam volna ki. Mintha ihlet-képzeletem, vagy képzelet-ihletem találta volna ki. Játék-képzeletem játékőrülete! Képzelet-játékom gyermek-tébolya. Gyermek-ihletettségem, ihlet-gyermekségem kamasz-képbolondozása, legényke-szóviháncolása. Dehát így volt. És szólni akkoriban (élőbeszéddel) alig is tudtam! Pedig éppen akkoriban olvastam szent ihletettséggel, szent mohósággal (és szent érthetetlenséggel is olykor) Immánuel Kant két könyvét: A tiszta ész kritikáját és A gyakorlati ész kritikáját, Reiner Maria Rilke és Stefan George verseit, meg Tisza Domokos verseit, Szent Ágoston Vallomásait és Pláton Összes műveit, meg Eckehard-mester, Jakab Böhme misztikus írásait, Ruysbroeck mámorító csuda-látomásait, Avilai Nagy Szent Teréz Belső Várkastélyát, a csönd és gyakorló önismeret őskemény, finom radiolaria-csipkeváz-várát, mese Pázmány Péter szar-átkos, és mennyország-dühöngő szavú könyveit, a káromkodás-pecsétes kék bársonyvirágzást, és Angelus Silesius fehér cérna-Bábeltornya verseit, Kölcsey Ferenc csillagos-hólyagzó medúzarózsaként világító agyú, vad, gyönyörű igazságtalan bírálatait, dogmatikusan-őrjöngő, mégis-fényt-hozó tanúlmányait, Kemény Zsigmond misztikusan és gyertyalángosan csillogó vértezetű, aranyporral és elmúlás-köddel gomolygó regényeit, József Attila lángoló vers-törvényeit, és Babits Mihály lángelme-tisztaságú, édesded lángelme-érzékenységű és teljes tiszta lángelme-erkölcsű irodalomtörténet-regényét: Az európai irodalom történetét, kamaszlásom Szent Bibliáját, Kempis Tamás kicsi akarat-könyvét, az engem-mindíg-cselekvésre-bíztatót, F. Dosztojevszkij óriás Krisztus-Árnyékú bűn és föloldozás vérőrjöngés-balta-kés-kaszabolás Szent Epilepsziáit: a Bűn és bűnhődést, a Megalázottak és megszomorítottakat, a Karamazov testvéreket, az Ördögöket, A félkegyelműt, az Emlékiratok a holtak házábólt, és Leo Tolsztoj bűn-bűnhődés-föloldozás-dacos-szerelemakarat Szent Époszát, a Világegyetemet-bekeresztező Piros Feszület-Árnyékút, a megteremtés és a megszégyenülés, a kiváltódni-akarás és a fölvállalás emberelme-tökélyét, a Föltámadást, s olvastam akkor a vastag kövér szőrkévelombjával szívemrehulló bajuszú Lángelme-Ősz Arany János hátrahagyott műveinek két kötetét, az aranytökélycifra-egyszerűség kötésű vastag aranytéglalapoldalú nagy könyveket (azóta is könyvtáram törvény-áhítatait): az Őszikés, Éposztöredékes, tréfás, aranyrög-gazdagságú bölcs rím-cetlis verseset, meg a tanulmánykötetet, hajnali eszmélkedésem égő hajnalcsillagát. Mint a Plejád csillagképe, a szikrázó csillaggolyó-kaportányérszál és űrég januáréji tiszta fekete fagyában, a nem-üres üresség téridőfüggvény gyászcsöndjében: lobognak ragyogván eszmélkedésem örökös nappal-éjszakáján és tudatom tiszta űrég éjszaka-nappalán: ezek a könyvek! (Azóta fölnövekedett könyvtáram rétegeződés-történetének vizsgálata: elmondhatná eszmélni-kezdő tudatom létfejlődés-történetét, mint a kőzetlapgyűrődés-rétegek, palasíklaprétegek kő-csöndje és pala-csöndje: a lény és létező-fejlődés fossziliáiból: kőbe-kövesedett lépésnyomaiból, maradvánnyomaiból, porzó, bibe és virágpornyomaiból, spórák és bibék, csírák nyomaiból, vázmaradványaiból, halálvergődés-nyomaiból, halálfuldoklás-kőbuborékláncnyomaiból, fuldokló, halál-vánszorgás hullámvonal-csigagyűrű spirálvonalvésetnyomaiból, tölcséres haldokló-szuszogás-nyomaiból, kőzetben megkövült virágszirom, bőrcafat, pikkely-törmelék, pókláb-töredék, törmelék-csáppáfrány-csipkekőerezet-tollnyomaiból, pontpetty-fújás-tölcsérkő-nyomaiból, tollmorzsalék-nyomaiból, pártacsésze-pórus-háló kőpont-nyomaiból, ősfák kőtöredék-könyvlap nyomaiból, ősdarázs kőlécbordázat-kőtoll csápkövesedésnyomaiból, ős-szitakötő állatásvány-óriástojás szeme óriás sejtes-felület-csiszolatú szőrpóruspontos kőtojásmaradványából: az őslénytan, ősállattan, ősmadártan, ősnövénytan, a létezés, (földi létezés), a biológiai létezés, a bioszféra őslény-ősnövény fejlődés-történetét. Eszmélkedésem amőbáit, vírusait, csíráit, rovarait, növényeit, virágait, lepkéit, kétéltűjeit, halait, halgyíksárkányait, sárkányait, szaúruszait, ősmadarait, ősfáit, ősfüveit, ős-éneklőit, emlőseit, és emlőtelepeit, karmosait és patásait, eleven-szülőit és hímanyáit, hasba föltolódott, nősténytől-utánzott embrió-zacskóban magzatait kihordó kan-anya hím-halcsikóit, csikóhal-apa anyáit, kiköltőit és külső test-zacskóban megtermékenyülőit és embrióit növesztőit! És ott volt a falu alatt, a temető aljában a falu szeméttelepe is! Hamu, salak, papundekli-dobozok cafatjai, elrohadt koszorúdrótkoronák, szétázott cafatos koszorúszalagok, lilák, fehérek, feketék, esőben elmaszatolódott bucsú-aranyírású szalag-fecnik, lukas piros lavórok, rozsdás feneketlen (népmesei) pléhvödrök, sárga csibekoponyák, fehér reszelőfogsor peremszélű csukott arany-duplaság kacsacsőrök és libacsőrök a szőrpihés tojásüreg-orrlikakkal, rohadt-faág tyúklábak, a szaru-sarkantyúvirágkesztyűs karmú vörösréz drótvázesernyők, összegyűrt fehérpettyes piros bögrék, üreges-szivacsos-szálkás tehénlábszárcsontok, szárnyas és szőrös gyémántpöttyök süveg-kupacával bozsgó büdös fekáliahurkák tekervény-csigaházakként száradó tyúkbelek, kácsabelek, libabelek, férgek, százlábúak (mint molekulákból kiszabadúlt, fürge, bekódoltság-föladatuktól megszökött fehér DNS-spirálgyűrű hordó fonadékkoszorúláncok), vén fekete szövetként foszló, rostos és likacsos koporsódeszka-darabok, rozsdás drótgubancok, erjedt fémforgácsok, óriás barna bársony-hátteknőpajzsú lótetűk, püffedt, pislogó, nedvedző, zöldszürkefoltos mohából óriás varangyok, alumínium eső-villa fésű-részletek ragyogva, zöld és fehér üvegpalack-nyakak, nyakfejükön vastag peremgyűrűvel: az üvegszáj!, szilánk-oldalas palack-homorulatok, zöldtányér üveg-aljak (mint hatalmas üvegszilánkkoronás lencsék), széttört cseréptányérok száraz sziromhalmaza, záptojások, elvetélt, vagy elvetéltetett magzatok, embriók (mert valami kénes anyaggal tömött vászonzacskót dugtak föl méhükbe az asszonyok, abból spárga lógott ki a vaginán, ez volt a magzatelhajtás pokoltitka ott!) csöpp szőrős, pihés, pihelángos aszalt csomói, sorvadt piros hernyó-lárvái, a pihés befelé-fogsor rózsapatkók: szemkezdet-pontokkal, piros ebihalfarokkal, kék tarajosgőtefarokkal, pötty péniszkezdetekkel és szív-vágat csöpp vaginakezdetekkel: bedugván begyömöszölve (rohadt újságpapírba, vagy barna papírzacskókban) e vak lét-szemét, ez őrjöngő-létezés-szemét, fém-üveg-porcellán-papír-csont-tyúktoll-tojáshéj-temetőmaradvány-dombjába, amely büdös volt néha, mint az oszladozó katonahulla, erjedett, lángolt olykor, mint a Gyehenna, Krisztus halálának szeméttelepe (amely ott lángolt, égett, gőzölgött, füstölgött a kereszten Grünewaldi szőrös gyökércsavarodással csüggő véres, nyálas, ejakulátomos, vizeletes és fekália-enyves kimúlt Véres Test Megváltó-Szégyene alatt, a Példázatok Pokla, az Égő Gyehenna, a sápadt bamba ácsorgók, fehérremeszelt arcú tétova vak körülállók, s a nagykörmű sárga halál-szagú vak gombalapfejű ácsszögekkel (egymásra csalánlevélként hajtván) átvert húsfésű lábak alatt összeroskadván motyogva-zokogó, Krisztussal-bevérzett, Krisztussal-benyálazott, Krisztussal-bekönnyezett Szűz-Anya szűz szűzhártyás szülőnyílása alatt a Megváltás-Domboldal büdös, megújuló, bűntető gödreiben és üregeiben), ott gőzölgött, füstölgött, lángolt, égett falum szeméttelepe a katholikus temető aljában, az egyik faluvégen, a Bicske felé szalagosodó por-út (Bicske felé, ahová polgári iskolába jártam vonattal) a temető kis-utca akácfái és a temető háromszög-csúcs-lombjaként, mint elkurvúlt lapostetves asszony-ágyékszőr, s virágzott bürökkel, csalánnal, gyermekláncfűvel, kamillával, bógánccsal, kutyatejjel, vadkaporral, lapuval, lila szirombársonyerezetcsillag vadliliommal, mint az Elmúlás Tehetetlen Tenyészete! S e büdös virágzó szemét-sziget széle-alján, az országút-pormásli csordavert, lópatavert, szekérvert porlövet-pamacsaitól ezüsthártya-vértezettel befüstözve, ezüst porfüsttel beszőrözve és a lecsüggő szájszélig szürke porzsákruhába köpve; fehér kőkereszten festett pléh-Jézus függött megfeszítvén, rozsdás csüggő pléhteste újraföstve itt-ott: világoskék korong-golyókká a lapos, pillátlan pléh-szemek, a szakállszőrzet: rozsda, a száj-ovális és a szájból kicsurgó vérzés piros pöttyök és piros ér-vonalak kacskaringós hínárharangja és szeplő-gömbhalmaz zuhataga, le a lángoló vörösre festett szív-seb lándzsalékig, a bal rozsda-mellbimbó alatt, s az egész megváltó pléh-test csupa vérfröcsögés az ezüst országút-porfüst testre-erjedtség, pléhre-tenyészettség alatt, a rozsdás férfiágyékon festett sárga lepelhullám, a rozsdától szivacsosra rágott pléh-lábakon száraz égő szalmavirágcsokor, a rozsda-töviskoronás fej fölött pedig a kőből hurkásan és eresen kidomborodó bajszos kacskaringós fehér meszeléshártya sváb betűkkel: I.N.R.I. Ő volt az, én Egyik Jézusom: a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya! (A többiek is ott kereszteződtek az erdő-útak, szőlő-útak, zöld mohaemlős dombok csecsgolyója alatt szalagosodó útak, búzaföldek szálkás és tüskés aranyhabtántorgás-örvényeinek pipacsos és kék búzavirágos sziget-csücskeinél, a metszésvonal-útak poros és gyepes széleinél: Eljövendő Megfeszíttetésem Rozsdás és Festett Előjel-Álmai!) És a temető-oldal kutyatejes és krisztustövises, zöld bársony-csacsifüles, kék korongtalajrózsás dombjába fúrva a nagy vasbogár-szögekkel kivert rozsdás pléh-ajtajú halottas-pince, hulla-pince, bonc-pince, kődoboz-üresség ablakán vaskeresztek-rács (dohszag és halálbüdösség fújódott ki onnan, mint a Sátán végbélszele), az ajtón nagy szívalakú fekete vaslakat. Be-beleskelődtem olykor (mert akkor is a halál töltötte be szívemet élő óriás-sejtjeivel!) s láttam a mohos és varangy-nyirkos kék tűzzel varangypislogó hosszú kőfélhenger közepén nagy X-lábú faasztalt (mint Reichenbach Mátyásnál, a hentesnél), azon hatalmas szikrázó bádogtepsit. Mást semmit. Csak zöld dögszagcsönd örvénylett halálhomályával kamasz-orrlikaimba, s a voltak barna nem-lét csöndje, nincsenek-ott-csöndje ömlött be tág kamasz-pupilláimon szívemig: betömve a szív lüktető gödreit és vonagló húsát barna rothadatlan és rothadhatatlan rongyaival: az Elmúlás. (Mintha új szívet műtenek a régit kivágva: tudatom mellkasába a Halál Bernard-professzora ültette az újat, a lét-pótló halál-szívet, hogy hinni tudjak: az életben és nem az elmúlásban!) S így élek boldogan és boldogtalanúl, de nem félve már semmitől, rettegve nem: semmitől, a Halál Szívével Tudat-Mellkasomban: halállal-dobogva, lüktető élő halállal agyam mellkasában: amíg majd én is meghalok. Hisz eljön az a végső idő, eljövend majd az én halálom is! (Csak ne jöjjön gyorsan, pont-váratlanúl, csak jöjjön lassan, hogy tudjam végigélni meghalásomat! Hogy tudjam megélni halálomat! Sors, ezt add meg nekem! Sors, Sors, Sorsom, Te Hozzám-Sose-Hűtelen!) Odabent, a zöldhomály-émelyédes boncoló-pincében csak egyszer jártam, 1946-ban talán, amikor a herceghalmi vonatkanyarban a batyuzókat lesodorta (úgy csüggtek a vaggonokon, mint csecsemő-majmok majom-anyjukon) az ellenvonat sok kifelé-nyíló vas-lepkeszárny ajtaja. Aztán odahozták a halottakat. Ahogy megszámoltam: tizenhatot. Nagy őrjöngő, darazsas, lepkés, legyes, katicabogaras, szitakötős, szöcskés, mézelőméhecskés és virágméhecskés, levelibékás, kecskebékás, tücskös, temetőbogaras és varangyos nyár volt, őrűlt, tébolyúlt, elmebajos napcsillag-gömbrózsával, ott feküdtek a halottak sorban: zsákokkal, újságpapírral, kék és barna csomagolópapírral letakarva, dehát kilátszott mohabolyhos arany-istenkekesztyű lábfejük, kék-kesztyű kezük, véres koponyahajzatuk, s ahogy a ropogó gyűrt papírokat, zsákrongyokat sorban leemeltem, láttam ivarszőrzetüket és ivarszerveiket, a férfiakat, asszonyokat, térd-fölött letört (mint szöcske lába ha gyerek-ujjbögyeid közé fogva a kitinszív-térd bütyöknél leválik, a szöcske elugrik zizegve szállván a fényben, a dróttüskefogas-drótcsillag rézlábszár meg ott marad ámuló ujjaid között kékpettyesen) asszony-combfelet, ahogy a sárga zsirmirigy-koszorúból (mint szilánkos tört ezüst-szög) és az eres húshurkából kiszögeződött a letört combcsont-tő, láttam a pucér szőrfüstös (már gyomrukban bugyborogva erjedő) dagadt, puffadt hasakat, a szőrcsillagos jéggolyó láng-emlőket, a véres fogsor-vicsorgásokat, piros, hegyes gombaként kipüffedő nyelveket, a szőrös orrlikakból szivárgó taknyot, nyálat, vért, halálvizenyőt, s a zománcmerev szemgolyók (a szemhéjak mind fölgyűrődve és legyűrődve!) barnasága és kéksége zománcosan izzott mozdíthatatlanúl, forgathatatlanúl, mint a rovarok, bogarak csonthártyakoponya gödörbe ágyazott, mozdíthatatlan kristálytoboz-szeme kék szőrkoszorúban, a rézdróthorgonyharang rágószervek, szájszervek, orrlikak fölött, a kék csápok alatt, mint a madarak szeme, gégenyisszantás után. S a halálpince előtt a nyitott ajtó zöld halott-ürege halálfüst-ködében Görög-bácsi ült és merengve pipázott, az őrző, a halál-őrző, a halottak királya, öreg, szikkadt, vékony, hosszú, vállgödörig-zászlósodó bajuszos, hártyás, májfoltos, eres, bibircsókos, szeplős, szuvasfogú ősz sváb napszámos, ült, mint egy hatalmas zöld kristálylécekből ácsolt Á-betű, zöld kristálylécháromszög óriás imádkozó sáska, mint egy hatalmas Ájtatos Manó, hosszúgégés hosszúzöld guminyakkal, zöld háromszögszív-koponyafejjel, hosszú kék sváb kartonvászonkötényben, ült a halál előtt egy hokkedlin, a boncpince-ajtóüreg-ürességkőtojás emberdögszagú zöld csöndjében, kamillák, kutyatejek, sárga gyermekláncfűvirágok között, s pipázott: És kukurikult a kakas. És delet harangoztak. Kicsiny gyermek voltam még (jaj, drága drága Tamási Áron, te Ábeles Én-Halottam, aki azt írtad egykoron Ábel szájával szólván, hogy „abbéli örömömben sírok, hogy nekem is van édesanyám”, Már-Te-Is-Halott, Édes Vadrózsavirágzás!), hogy színész valék! Emlékezetem enyv-szagú, izgalom-szagú, deszka-szagú, festett vászondoboz-szagú (a kék színfal-hátvászonra festett zöld pálmafák, meg fehér óceánjáróhajó), fröccsgőz-szagú, forgatókönyv-szagú, emlékezetem dolgokkal fénylő űrfeketéjén fehér (aranyhímzés-horgonyos) tányérsapkák nyüzsögnek (mint az elképzelt fémkorong ufók), vastag aranyrojtrózsa vállbojtok, mint színes rojthólyag medúzák, cifra tőrök, a munkás-férficsípők aranytövisei. Kis csíkos pizsamában kelletett mindíg a mozgó deszka-állványzatszíntérre mezítláb kiszaladnom, s mondanom, amíg ölbekapnak „Édesapám!” meg „Édesanyám!” s tán húsz gépelt oldalnyi ilyen csuda-dolgot! Futottam hát apám fehér verítékgyöngy-arca szorongásában, a Lipka István kocsmáros kövér, tokás, fénylő rózsa-mosolyában megfürödve előbb, aztán sipirc kifelé (mert hiszen óriás tél volt akkoriban, jegesmedve-testű, tüdőgyulladás-fújású, mikor óriás süvegekben úgy szikrázott és lángolt a hó, mint a népmese gyémánthegye, tengeren-innen, tengeren-túl, ahol a kismalac túr, s törpe nádtető-bajszú házunkat a gerendabordákig belakta a hó, hogy lapáttal alagútat vágott apám a kiskapuig, s úgy jártunk boldogan a meleg hó-alagútban, fehér lihegés-páfrányokat köpve szánkon és orrlikainkon, mint az eszkimók!), kendőbe bugyolálódni, inni a citromos teát, meg Dévay Gyula iskolaigazgató-úr és dalárdaelnök-úr rózsamosolygó tenyerét érezni izzadt, ideges, fekete kisgyerek-fejemen. Hát így valék én színész. A Sárgapitykés közlegényt játsztuk! (Hogy Déryné Széppataki-Senbach Róza édes napló-szavát éljem!) Életkorban előbb, mint Petőfi Sándor, meg Arany János. Kaptam is ajándékul egy nagy fehér, fekvő porcelán-agarat, amit anyám a konyhakredenc kis horgolt csipketerítőjére tett dísznek, a rézvirágos réz-kávédaráló, meg a nagy rézcombcsont-tökű rézmozsár elé, apám aztán egyszer (csak tehetnéd mégegyszer Csontváz-Papa, Csont-Se-Apám!) egy részeg éjszakán (anyám a vekkerórát akarta hozzávágni!) meztelen felsőtesttel (horpadt hátán a tüdőcsonkolás vágásvonala, a tarkótól a csípőgolyóig sarló-ívben meghúzott piros tintaceruzavonás: mint forradáscsipkekoszorú-virágvillám) hosszú fehér gatyában (szőrzacskós férfiassága kipenészlett a vászonvágaton) mezítláb a konyhában tébolyogva, üvöltve meg röhögve előbb kést keresett, aztán keresett valamit, hogy odavágja! Aztán szeme egyetlen részeg barna cikkanásával (mint egy barna darázskristály-cikkanat) meglátta a fehéren fekvő porcelán-agarat. Elvigyorodott, nézte (mi ott szorongtunk Gyula-öcsémmel a fehér szoba-ajtókeretben, Gyula bömbölt, anyám sírt), nézte, nyálasan vigyorgott, aztán odatántorgott, mint egy részeg, karcsú, vékony üveglécekből-ácsolt és forrasztott féloldalas, szőrös, szeplős, háromszöglécrózsaként fölhegyesedő, mohó bogár, nyálzó szájjal, hatalmas izzó, izzadt nagykörmű kezekkel, megfogta lassan, nevetve az agárporcelánfehérséget (mint imádkozó sáska a fehér legyet), s úgy a piros cementpadlóhoz vágta (mint Isten egy útált albinó, pigmentszegény vörös-fehér-csillagot!), hogy az a fehér porcelánagár milliárd szilánkra föccsent szét (a fehér szilánkok tűzcsíkokat rózsálltak tűzrózsalegyezősugárban, mint őscsillag ha fölrobban, befénycsíkozták a petróleumlámpa-fényes konyha derengő űrdoboz-összegét), fehér porcellán-csillám, fehér porcellán-szikra, fehér porcellán-szilánk zuzmarája lepett be mindent a hajnalodó konyhában. Apám (a döbbenettől talán, bátorsága szégyendöbbenetétől) félig kijózanodva térdrehullt s elkezdte az agárszilánk-cserepeket részeg tenyerével összekotorni, négykézláb, mint a varangy, dehát azok a fehér szilánkok beálltak az ujjaiba, tenyér-élébe, tenyerébe, mint fehér tüskék, mi sírva szedegettük ki a kék kéz-húsból őket, aztán mostuk nagy vérző kezeit a lavórban, ő meg állt óriás fehér kérdőjel-görnyedéssel, spárgája, zsákja s szőrzet-lángja kitetszett, állt a szegény fehér-gatyás gótikus szőrös ősrovar, és sírt, és véres volt a lavór-víz és arca vérmaszatos, ahogy könnyeit vérző kezeivel kente, állt ügyefogyottan, mint az Eltévedt Emberiség. És sírt! Aztán az ágyba csalogattam. Aztán sírva elaludt a kövér izzadságfoltos dunyha alatt. Köhögve aludt. Mindíg köhögve aludt! Alvása a köhögés volt! Részeg alvása is köhögés volt! Mi meg Gyulával ott izzadtunk, ingben, klottgatyában, a harmadik ágyban, csupalucsok büdös dunyha alatt (mint egy óriás varangy sárga, puha, lüktető, pihegő, lihegő, fölbuggyadt, olvadt kidunyhásodott nedvedző mirigybőrdunyha pocakja alatt, belefúródván a zöldfoltos szürke mirigybőrdunyha-has puhaságába, mint veidlingben kelő kenyértésztába, ha fagypiros gyerekujjunkat dugtuk: tenyértőig, a mutatóujjat!), és sírtunk és szorongtunk éber-álmainkban összegyűrődvén dolgainkban (mert összegyűrődött dolgaival és égő színes csöndjeivel a valóság), fáradtság-álom-szörny-éberségében, gyík, kígyó, sárkány, szitakötőszárnyas vaddisznókan-hemzsegő álom-éberségben sírtunk szorongva a piros kakaskukuríkulásig! Aztán már jobb volt. És hát nagyon régen is volt ez. Nem sokkal annak-előtte, hogy elkezdtem járni: napszámba. Sokat a kőművesekhez. Házat építeni! De büszke voltam én Istenem. Nem mondom el én most, nem az akkori boldogtalanság-boldogság teljesnek-mondható valóságát, de szerettem nagyon a kőműves-segédmunkát. Csak egy hosszú levél részletét írom most ide, amit egy asszonynak küldtem 1972 Augusztus 25-én Siófokra: „Uramisten: kamaszkoromban, mennyi cementeszsákot (meg búzászsákot) cipeltem a vállamon, sokszor tántorogva, de vittem, föl a pallón (föl a mások padlására), pedig egy-egy zsák volt vagy ötven-hatvan kiló is. A legények, meg a férfiak csak röhögtek (a kicsin), (mondtam már, hogy a munkásemberek, meg a szegényparasztok, napszámosok milyen durván tudnak viccelődni!) én meg csak vittem és le sose ejtettem azokat a zsákokat, hittem pedig sokszor, hogy megszakadok inaimban és tüdőmben, hogy vért hányok rögtön! Aztán kezdtem újra! A malteros-ládát is mindíg nekem kellett hátul vinnem, föl az emeletre, a rácsozott léc-fogsorú pallón, mert így volt a nehezebb, s csak röhögtek a nagyok és öregek, hogy folyt le (kicsurogva abból a lötyögő koporsóból) a meszes sárga pép, a malter, a klottgatyámra, kamaszka-pöcsöcskémre, a térdeimre, lábszáraimra! Egyszer meg „tréfából” egy darab kutyaszart, (így!) egy-darab száraz kutyaszart (ami olyan, mint egy poshadt, penészes fehérrépa) tettek a kis-lábosomba, a krumplipaprikás tetejére, mert azt adott a Mama, azt vittem ebédre! De én nem sírtam, nem is szóltam, de azért nagyon fájt, beültem egy földöntött kút-gyürübe (mint egy feneketlen cement-hordó, beton-hordó), néztem a szarral-megkoronázott krumplipaprikást és nagyon fájt! (Ők meg csak röhögtek. Most már, szánva sorsukat, tudom: nyomorúságuk, elhagyottságuk, kiszolgáltatottságuk, „műveletlenségük” embertelenségének kegyetlen vígasza volt az a röhögés! Egy-órányi föloldozás a Nem-Is-Tudott-Pokolban. De igaz az is: fajtáim gyűlölik a kiválni-akarót, a különöset, a bolondot, a többet-akarót. Mindíg tajtékzásig heccelték a falu bolondjait, ütődöttjeit, elmebetegeit is. Józsit például, aki nyitott gatyasliccéből kidühöngő kőmerev hímvesszővel futkosott az utcán epileptikus görcs előtt, meg Lintner Gyurit, aki télen is mezítláb járt, cigarettát sodort és mindíg harmonikázott, ha a nagygazda éppen nem ganéztatott vele! Ez az én lenni-akarásom egyik titka!) Aztán dolgoztam tovább esti tücsökszóig, s este futottam haza, gyűlölve nyomoromat, nyomorúságunkat: olvasni a verseket, meg Dosztojevszkijt, meg Kantot, készülni szívemben a jövőre! Vagy feküdtem hajnalig az udvar kamillás gyöpén, vagy ülvén a tó partján: merengtem, hallgatván a békák milliárd kuruttyolását, csobbanását és brekegését, szagolva a vadkapor, meg a tó-réti sás, meg a békanyál, meg a rothadt, foszforeszkáló nyírfakéreg édes mámorát: vagy lefogtam apám részeg kezét, vagy visszahoztam a kiskertből a zárt ablakon (ablaküvegen) a liliomok közé kivágott égő petróleumlámpát, vekkerórát, vagy izzadtam a dunyha alatt rettegvén, Gyulával. Aztán másnap kezdtem újra. Mert kellett nagyon az a pár fillér napszám! (De a valóság még ennél is bonyolúltabb!)” Azám: a kiskert, meg a kút-melletti ecetfa, meg az öreg szederfa a nyárikonyha előtt. Meg a bodzafák, orgonafák. Meg a kőrisbogarak: nagy dunsztos-üvegbe szedtem őket (a zöld kristálygombszemű kettős cseréptoll-hátú, középen üregvonallal, zöld vonalüreggel kettőbecsíkozott zöldbajszos kristálytéglák!), s vittem Gonda Ármin úrhoz, a patikushoz, s kaptam a bajszos zöld kristály-rudacskákkal bozsgó egész dunsztosüveget néhány szem giliszta-cukrot! Rózsaszín meg sárga töpörtyűszerű, habcsókszerű cukorka-rózsát! És szedtem ugyanígy a cserebogarat, a kamillavirág sárga porpontszembuborékhalmaz-köldökű fehér sziromcsillagos fejét, hársfa-virágot, balzsamos füveket és balzsamos virágokat, Gonda Ármin úrnak, a nagy kövér, jóságos patikusnak, aki üvegcséi, gótikus stílusú fekete írásos fehér porcellán-tégelyei, óraszerkezetfinom klasszikus réz-mérlegecskéi (a mérlegtányérok: két homorú napkorong) között állt mindíg fehér köpenyben (engem szeretett nagyon), mint egy óriás rózsaszín, göndörszőke-pihés malac, s mosolya volt maga a jóság, a hitel, az odaadás: szedtük zsákba, üvegekbe, túlvilági látomással zörgő és kaparászó barna staneclikba, papírzacskókba, amik cukrosak voltak még belső gyűrődéseikben, meg darált-mák zsírosak, átpergamenesedve a mákzsír ütéseitől, meg lisztesek, vagy porcukor-szemfödőfoszlányosak! Az én lét-szedegetésem nem sokkal előtte volt annak, hogy katonaszökevény lettem, tizenhat évesen, 1944 Novemberében. Sok falumbeli (vonatozó!) diáktársammal bevonúltattak katonának, én menni nem akartam, dehát menni kellett „fölkoncolás terhe mellett”, szüleim sírtak, anyám, az édes, könyörgött, s elmentem én is, lisztes-zsákból spárgázott hátizsákkal, volt abban: szalonna, kolbász, kenyér, egy fekete klottgatya, meg egy fehér ing, aztán Otto Weininger Nem és jellem című könyve, Immánuel Kant A tiszta ész kritikája, aztán Oscar Wilde egy meséskönyve, s Baudelaire Szentség-Könyve, A romlás virágai, a hármas fordítás-áhítatú: Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc magyar csudavirágai. Fekete hajam a vállamig göndörödött, hullámsisaksátrával, mint az édes hippiknek, s egy SS-teherautó vitt bennünket az akkori Horthy Miklós-Körtérre, onnan gyalogoltunk Bunt János barátommal a Dunaparton a géppisztolyos nyilaskatonáktól őrzött fölrobbantott Gömbös Gyula szobortörmelék-kő-ökörségét súrolva kamasz szökés-elhatározottságunkkal Pesthidegkútig, ahol is a sorozó-tábor vala, gyermekek, kamaszok, felnőtt férfiak, katonatisztek, kiskatonák hangyaboly-bozsgó rémület-halmazsokasága (az oda-úton a megváltás fehér avar-üledéke, az albinó megváltás, röpcédulák eső-ázottsága, vánszorgó és tántorgó, könyörgő és szőr és rongyszalagcsík megszégyenűltségek laza, roskadt fonat-tekervényei: zsidó menet-századok, Égés-Tudatlanságok, jaj!), mi meg bementünk az ideges és oktondi emberbozsgás halálgyűrűbe! S ott tudtuk meg (egy falumbeli kisfiú jött ki zokogva a sárga kicsi vályogházból, ahol jelentkezni kellett), hogy nincs a nevünk előre fölírva! Vala ott egy kerekeskút, nagy rozsdás vasmargaréta kerékkel, rozsdás vaspikkelytátogás sárkányszáj-tarajosgőtecsőrrel, mellette nagy szuronyos puskával őrző kiskatona! Mi aztán elkezdtük Bunt János barátommal a vas-margarétát forgatni, zúgatni, karikáztatni, míg okádni, köpni, prüszkölve lihegni nem kezdé a vizet (mint vak öreg sárkányszáj lángot, a mese-vén), habosan, pezsgősen, buborékosan, vízszalma kévésen, buborék-lángtölcséres kéve-ökretekben! S ittuk piros tenyércsészénkbe zsibongtatva fehér gyűrűörvény-vízpontpezsgéssel, a megváltó vizet, mint a Krisztus, a Fölfeszített Szőrgyökér-Megváltódás római lándzsával meglékelt szívéből patakzó sárgapiros halálvizenyőt, az épp ezzel, az épp így megváltót, a Megfeszített Gyökérszőrtüskegubanc-Rángás-Elcsöndesültség oldalán fátylasan, büdösen lepatakzót, leszivárgót, ittuk a megváltás édes italát! Ó annyi vizet nem ittam én még életemben, hanem a víztől, mint kőalma; a kiskatona bandzsán bozsolyogva nézett minket, puskaszuronya élén lángolt a haláltél, aztán elfordult gyorsan (sejtve tán, hogy mit akarunk?), mi meg usgyé!, beugrottunk egy férfi menetszázad kotlós-szárnyasan szétnyílt szívébe, az óriás-lábszárak közé, két kis Kamasz-Gulliver az Óriások Tanácsának Cipő és Lábszár-Dzsungelében! Aztán visszafelé: villamoson, Stukákon, jövénk, a Horthy Miklós-térig, közben nyilas-kölykök fehér-kereszt zöldszalagos, géppisztolyos razziája, sziréna- vasrózsavijjogás, világ-szívverésként fölzendülő, döglétet megrázkódtató szőnyegbombázás (az égi szitakötők zengő rajában: a hemzsegő üveg-állatok hasa vasüvegszárnyas sáska-ajaklebeny-tátogással leffegve megnyílt, s zizegő, vonyagozó, sziszegő vastömegpontokat köpött, síró, csecsemő-jajongó vaspetéket ürített okádva), (mint bogárnőstény bogárhímtől-megtermékenyített petéit peteszülőzacskó nőstényszülő-gyomrából rángva, zacskós és harmonikazacskó-szelvényes csöcsös-tömött szülőgyomorhüvelyvonaglással), s egy Horthy Miklós-körtéri kis könyvesboltban (az apámtól kapott kétszáz pengőn) megvettem még a bombázás-szünet rengés-csöndje édenében! Tóth Árpád Összes verseit, Tóth Árpád Örök virágokját, s néhány Friedrich Nietzsche és Oscar Wilde-kötetet. Aztán (vak zöld eső volt és vak fehér szél) egy másik SS-teherautón hazajöttünk barátommal Biára, a viaduktig (amit Matuska Szilveszter valaha fölrobbantott!), ott leszálltunk, elbújtunk estig egy esős gyomorbelsejű rozsdás kukoricakéve-kúpban. Aztán haza! Aztán öröm, rémület, szorongás! Bújtam a speizban, beágyazva a (hatalmas anyacsöcs toll-izzadt levélsorvadás-belű) dunyhába a kéményben (hogy kormos valék, mint a cigány-népmese Kisjézusa), a hordóban, (testhúsom szaga: mint az eleven bor, mint a virágméhek testszaga eleven nektár, eleven virágpor!), aztán 1944 December 24-én este hatalmas tűzpontvirágállatok nőttek az éj-űrben, az égűr tengerfenéktalajon, a csönd-koporsó űr-szívében óriás Isten-csillagszórók, mint óriás gyermekláncfűpehelygömb-tűzpontszövedékrózsák (apám gyalog jött haza Budapestről, mert dolgozni járt még, nehogy a nyudíj elszakadjon féltüdeje öregségétől, mint Peter Slemil árnyéka, aztán irtózatosan berúgott, bögrével itta az einslágos, kénes bort, s lefeküdt ingben, hosszú gatyában s hortyogott nyitott szájjal, kiszőrösödött arccal, s el is feledte, hogy én még előző nap kezeimet csuklóig piros festékbe mártva ott álltam a biai főutcán, s úgy integettem a német katonáknak, egy SS-tábornok le akart vala lőni vont-csövű fekete pisztolyával, de aztán abbahagyta, s csak egy nagy pofont adott!). Aztán csönd. Csönd. Csönd. Csönd. S a hóködrózsa hajnalreggelben megláttam az első orosz kiskatonát. Úgy jött utcánkban, a Német utcában (ecetfás, akácfás utcánk neve ez vala), mint époszomban, A Sántha családban. Ritka nehéz anyagrészecskék, például króm, nikkel összeütköztetésekor, ha azokon szikrát üttetünk át: olyan szervesanyag kezdetek, aminósav-molekulák születhetnek, amik évmilliók fejlődés-történetével képesek lehetnek az élet fölépítésére! Az én ember-létem és költészet-létem e ritka, nehéz anyagrészecskék átszikráztatásával építette föl a kezdet-sav-molekulákat, létezés-kezdetem gyönyörű lüktető, pöfögő, erjedő kocsonya-csíráit! A Szent-Szív-Csírákat! Amit elmondtam: az a kezdet törmelék-egész. Haza ha megyek, boldog szerelmes hazatántorgásban: mindíg először ki a temetőbe: hiszen ott az én emberségem múltja, ott a biai katholikus temetőben. Ott vannak mind az elrohadtak, a régen-elrohadtak, s a rohadozni-kezdők, mind tenyésznek abban a sárga, sárga földben, akiket szerettem, a szeretőim, akik gyűlöltek, a gyűlölőim, a rokonok, nem-rokonok, s leülök Aszt Júlia-Mária sírjára, Júlia-Mária sírja pici peremkövére (tizennégyéves-korában halt meg agyhártyagyulladásban, én hoztam ki a koporsóját a házból!), Júlia-Mária sírjára, hiszen őt is nagyon szerettem, s nézem a temetői gyepben virágzó kutyatej sárga küllős kristálycsillagát, s nem sírok. Mert hiszen Júlia-Mária tizennégy-esztendős sárga csontváza vad férfi-szívem alatt. A Megváltást-Nem-Megszülő Mária Megváltó Vén Fia. A Szűz Mária töretlen-hártyájú hüvelyrózsája: Isten áthatóságától megtermékenyűlt Kihordottja és Megszületettje. Ülök, negyvenhatéves, bajszos, őszülő bajuszszőrzetű, meg-nem-őszült-szívű Rómeó! És azt mondom: jól van! És azt mondom: élek, s azt mondom, meghalok majd én is. Mert így: jól van! Mert igazad van Hatalmas Halandóság. Hiszen Te tudod! Kötelességünk! a Halandóság! És ezt már tudom! Tudom ezt már! Megértettem Kegyetlen Halandóságomat Kicsiny Mária-Csontváz, Csontváz-Mária, Mária, Júlia, Csontváz-Júlia, akit nagyon szerettem! A Halál Teljessége a Lét Esztétikája. Igen! És ezért: a szív erkölcse: az esztétika!

Az Isten-szárnyverés égő cserepei^*

Most tél van és hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Feleségem két éve halott. Feleségem két éve a földben. Két éve enyészik édes húsa a földben. Két éve elhagyta eszméletének szelíd sárga rózsáját, megszelidűlt őrület-rózsáját fagyottan, szelídremagát-visszaölten: agyvelőjét, mint Isten bolond csillagát ha odahagyja: belefúlni az időtér ismeretlen gömb-őstömegébe, két éve a földnek hagyta agyát. Két éve bomladozik és rothadozik édes hajzata és szőrzete a földben. Halottan is kemény tiszta mosolya. Két éve már! Meghalt. Föld. Karácsony. Temető. A varjak: feketezöld mohabalták, levágódnak a kerti földre: a temetői földbe: most tél van és hó, s a varjak föllángolnak fekete átokhányadékként a kék idő-üvegkockatömb bevérzett szilárdságába. Mintha fekete moha-esernyő, zöldkék penészrongy láng-károgásokat okádna a részeg föld, az öntudatlan hanyattfekve-rángó, az űr szeméremszőrzetébe. A híg szilárdságba! Mint véres óriás őrűlt szemgolyó a decemberi ég délutáni tele. Mert most tél van és alíg-hó. 1974 tele. 1974 Decembere. Ó teleim, teleim, teleim, esett, fagyandó teleim, ó, telek!, esősek, köd-köhögéssel rekedten üzenők, eső-málladékban a koponyahajzatig eltemetődve, a kék és fehér esőcsillámok, zöld és lila eső-üvegszilánkok miltoni angyal-pokolzuhatag-zuhanásában, esőüvegkardok lángzó és őrűlt kristálylégyként (szeme, mint két gyémánt-vese, rovarszőr-őszirózsakoszorú köldöktojása!), cikkanó kaszabolásában vércsíkosra vagdalva (mintha a tűnődve ázó testét, a meztelen-ruhátlant: piros tintaceruzával kajszosan, kacsosan és szálkásan összevissza firkálta volna őrűlt gyermek, aki nem tudja, hogy sorsa merre van, csak ceruzája van és vak szíve, kis őrűlete, nagy tébolya, a csöpp Szorongás-Óriásnak, Hebefrén Kósza Céltudatnak), a télben, ó teleim, ó, telek, telek, ó: Tél, Tél, Tél, Óriás Halálzuhogás. Ó telek, telek, telek, szív-telek, eszmélettelek a virágzó szív fagycsöndharangjai, a tudással és könyörtelen tudni-akarással magzatos elme elvetélés-decemberei, amikor nem magzatelhajtással, művi vetéléssel, de spontán abortusszal vérződik ki az elme ismeretlen tudat-testéből a megszületni nemzett gondolat, háromszerűen (mert egy a homlok-középen, mint a zöld csuklyasisakszív-hártyaháromszögkehely-fejű sáskának: az üveg-tömegpont), hatlábúan (mint a mesebeli mítoszasszony), vagy tarajosgőtelárvahím-hernyózással (rózsabéka rózsakérdőjelként), de itt, ott: a majdani szeméremdomb szív-dagadásán, a szemhéjakon az üvegbőrhólyagba foglalt csontcserépgömb laza koponya-kezdeten már zsíros és szurkos, szutykos magzati szőrzet kezdet-lángjai, mint ifjú szív költészet-szőrzet kezdete, amikor szőkén sarjadzani kezd (mert verset fog írni már a kezdet-ember, az embertudat szív-kezdete), ó telek, telek, telek, fagyott és gyalázatos szívem telei, halál-decemberéjszakák, vacogás-telek, iszonyat-telek, tél-tarjagos bíbor óriás hókakasok (kék tűzmirigy-szakállal konya tűzmirigytaréjcsipkeholddal, kék kukorikulás-villámokkal, kék szemhéj-csészével), ó, telek, telek, telek, dermedésem verejtékes döbbent éjszakái, ó, telek, telek, az isten-szárnyverés égő cserepei, halál-teleim, télhalálaim, miért is szólok én most rólatok? Miért? Mert tél van és alíg-hó. 1974 tele. Most tél van. Újra tél. Sokszor járt körül, gyűrűzve és sandán körözve (lépése körspirálvonalait egyre szűkebbre rajzolva nyüszítő szívem körött) a depresszió, a Depresszió!, mint az Égő Kegyetlen Isten, hatalmas fehér szárnyveréssel, öldöklő késes szárnyzuhogással, az Égő Szárnyas Ősfehér Kegyetlen, hogy égő hótestébe gyúrja, gyömje, gyömködje, gyömöszölje (mint sebesűlt haldokló katonát ellen-katonatársa a gaz-hulla és élő lény-mocorgás láplatyakba) a Teremtés-Ősidő-Fejlődéstörténetének páfrányos és pecsétfás, zsurlós kezdeti gőzölgés-korszakában valami páncélos-csőrös kristálykúp-csőrfogsorpatkó szájú, földet-súroló páncél félgömb-pocakkal kúszó őslénykúszadék-összevisszaság-állatkezdetétől pontkoszorú-vérlikacsosra átharapott testemet (a valóságos határfelületekkel bíró embertestet!) és elmém szívét, a teremtőt, a teremteni-akaró, megvalósítani-akaró, hókéveként szétzuhogni nem akaró, forradalmi piros tisztaságot! És legkeményebb hóba-taposással, legszilajabb kurjongatással, legpimaszabb füttyel füttyentve és fütyörészve, legvigyoribb hold-akasztottarccal, legátkosabb és legtajtékosabb szárnyverés égő fehér hó-karolásával: 1958-ban! Igen, 1958-ban, hetyke gyötrettetésem és gőgös önáltatásom vad-módi szajha és balga idejében, 1958-ban. Pedig mindíg csak a rendet akartam. A Rendet. Fegyelmet. Tisztaságot! Hogy ne mondhassam egy későbbi vers-töredék fehér cserepével (hiszen sorsom szívveréses zsákja dagadtra gyömködve vers-töredékekkel, töredék-versekkel):

És azt se mondhassam könyörögve, elborúló elmémnek, amit egy asszonynak írtam 1972-ben (de ez is vers-temetőm friss téli földből kiásott sírjának egy hajfoszlányos vers-koponyacsontdarabja maradt csak, a nem-feledtető rothadásban!):

Rendet akartam! Igen! Igen! Igen! Igen! Rendet. Teremtő Tiszta Szép Fegyelmet! Okos Tisztaságot! Rendet. De nem úgy, mint a kórházi bolond, az édes elmebeteg, akit láttam egyszer viharzó csipkelángokkal föltarajló, buborékpetehalmazokkal pezsgő esőben térdepelvén a kert lándzsás vaskerítése mellett a hátsó-bejárati betonjárdán. Hogy is volt? Mikor is volt? Tél volt. Óriás megőszűlt hajzatú eső! Mikor is volt? Hogy is volt? Jaj, Anyám, jaj, Édesanyám: hiszen annyiszor jártam én az Elmegyógyintézetekbe, voltam oly sokszor látogató, cipelve gyümölcsöt, könyvet, csokoládét, piros sztaniolpapírral bepólyált csokoládé-karácsonyfa-szívet, hurcolva szívem szegény szégyenét, hurcolva szívem gőgös szánalmát, rózsacsokorba, vagy margaréta-csokorba fullasztva ágyékom, őrjöngő pelikán-hímségem szigorú kegyelmét! Hiszen annyiszor! Hisz annyiszor: Édesanyám! Mama Édes, te tudod! Ugye tudod: Mama, Mama, Mama! Ugye tudod! Emlékszel ugye! És térdepelt a bolond a lángoló, csipkés, bugyborékoló téli esőben, az ősz-hajzatúban. És az édes Kiégett, a kedves Már-Veszélytelen, a drága Üresség-Szabad, a Szorongásnélküli Szabadság Boldog Üressége, a Csönddel-betöltött Szőrös Ember-Koporsó ott térdepelt a megőszűlt, paranoiásra-dagadt átlátszó óriás-esőben, eső-óriásban. Ott térdepelt az esőszutyokban, fekete tél-latyakban, szürke betonon-mocsokban. És egy óriás bádogtepsiből: (előbb) két marokkal emelve s szájába kotorva (majd elsárgúlt virágkesztyű-ujjaival csipegetve) tömte szájába röhögve a tejberizsát. A barna-bőrhártyás rizs-sütet maradékot. Tömte, gyúrta, gyömködte vihogva, vigyorogva és röhögve a sárga tejberizsát (a sültet, mint sült pécitököt mi gyermekkorunkban). És arca, a szőrös, összekenve a sárga rizsalekvárral, az esőssel. És arca, mint a darazsaké, méheké: sárga virágporos. Mint a darazsaké, méheké. Mint a méhek feje (szeme, a kék kitinszívhólyag, a szőrös gyémántsejtrózsa napraforgótányér, görbűlt korong, zöld csipkelángkoszorú peremmel, belűl a korongban gyémántszívecskék sejtösszesség-tányéra). És arca, nyaka, melleszőre, mint a darazsak feje, szeme, szőrös kitinmellénye: virágpor-lekváros sárga. És ruhája kopott, mint a régi szégyen, és feje födetlen, mint a teremtés, és cipője madzag nélkűl tátog fűző-likacsaival, mint a halottak hasoldal-pontvonala, mint a Halisten pontvonalsor-lélegzőnyílása, és lucskos haja ősz esőben ázik, és barna lobogóként arcába ragadva, mint Szabó Lőrincnek, és keze ősz-fekete kosz-kesztyűben, és térdepelt a fehér zuhogásban. A tél eső-lángjaiban: a Boldog Bolond. Mögötte (az épületben) a zárt osztályok szégyene, üvöltése, szemérmetlensége, jajgatása, hörgése, sikolya, katatón tébolya, kényszerképzetes kristályvillogása, bevizelés-mosolya, befosás-pityergése, maszturbáló magánya, gyötrelem-verekedése, onanizálás-hullása, homoszexuális-végzete, nők egymásban-szerelme (a Sapphói szentség), depressziós defekálás-nyögés, mániás csecs-tánca és fallikus mítosz-szégyene. És ő csak evett az esőben. És ő csak falt az esőben. És ő csak habzsolt az esőben. Jobb kezében bicska. Nyitva. Mert ő, a Rend Üresség-Bolondja mindíg rizsakockákat, sárga rizsa-téglákat akart kimetszeni a sűlt, pépes és szemcsés, szivecske-kása lepényanyagból. De a pontosan és szépen kimetszett élükkel, hegyükkel és szögletükkel, szabályos sűltrizsa-kockák, a pontos és szép sárga téglák beomlottak éleikben, szögeikben, hegyeikben, csúcsaikban, szögleteikben, sárga metszésvonalaikban a vastag őrjöngő esőben. De mit törődött ő, a Röhögő Koporsó, ezzel? Csak vágta röhögve a lepénytéglákat a serclis tepsiben, csak tömte szőrös szájába vihogva, marokkal a szétázott étket, mint varangy a pihés légypotrohot, mint elázott agyagrögöt a hullaföldevő, aki a holtak mániása, a halál üdvözűltje, a túlvilág eljegyzettje, s hiszi a halott földet zabálva, szájába a holtak földjét tömve (amiben a halottak húsa, csontja, szőrzete, szerve, szeme és szíve elolvadt!), hogy a halandóságot zabálva a halhatatlansággá emésztődik szerveiben a halál-föld, hogy a halandóság csillag-anyagát habzsolva halhatatlanná eszményűl, áttetszővé, mint a cellofánember, s majd könnyű lesz, nem halott, s az űr szigorába emelkedve imbolyogva ellebeg, az Öröklét Halhatatlan Cellofán-Szobra, s mert átlátszó: benne már a csillagok, terek, anyagok, ősök, örök bővületek és örök szűkületek. S szája sárga sár-rózsa, s arcán halálagyagból óriás sárga sárga, kacskaringós, Sár-bajúsz. Sár-sarló. Agyag félhold. Sárga sár-nárcisz. Igen, a Bolond! Térdepelt röhögve az esőben. Ingje spárgás, ingje gombtalan. Arca szőr-zsákban. És röhögött. És evett. Arcán, nyakán, kiálló, tarkó alatti nyakcsigolyáján, térdén, csámpás félcipős bokáján porló, zengő csipke-fröcsögő, szétrobbanó vízlepedők. És ő csak térdepelt. És mindíg új téglákat metszett ki a sűlt sárga anyagból, mert pontos, szép rendet akart. Szabályos metszésvonalakat, szégyentelen tiszta csúcstalálkozás-szögleteket! Rendet! És mert üres vala, mint Isten Ősnemzés Utáni Ágyéka: végigélni se tudván ürességét, már nem is tudva kiégett tébolyát, csönddé-szétégett önmagát: mit se törődött a kudarccal, a rend-kudarcával, végig-gondolni-se-tudva röhögő, térdeplő akarata, pontos-metszésű kése csődjét: csak a rendre-törekvést cselekedte, az önmagát-is-alíg-tudó, csak tette a rendért az akaratot, röhögő-eszelősen, rab-szabadon térdepelvén a habzó ősz eső kemény és konok csattogásában. És térdepelt a mocskos betonszalagon. Mellette nagy gumikerekű stráfszekér, azon zöldrefestett vashordók, vashurkabordázatúak. Abba hordta egy kopaszon-piros, rózsagolyó-arcú sváb öregember a moslékot két hányadék-csipketerítő-peremű vödörrel, az elmebetegek ételmaradékát (a pléhvödör peremszélén téglacsipkepiros, száradó kásamoslékcsillagkorona), összekeverve mindent, ami maradt (mint a Sátán kacéran, föltámadás előtt a holtak szőreit, csontjait, atomjait és elemi részecskéit, hogy másba keveredve másban az anyagok eredendő ember-voltuk önmagára ne találjanak!), s a kopott pléh-vödrökből (melyek sárgák, mint a mézelő méhek virágpor-nektárgyűjtő kitin comb-puttonya!), barna, kitérdepelt kordbársonynadrágjára löttyent, lottyant, nagy főzelék-buborékokat pöfögve és köpve fújódott és spriccelt (lövellt, mint a Bűn ejakulátuma!) a zsíros piros-sárga kása. És a szekérhez fogva öreg, csontos, ősz ló, maga a Lehajtott-fejű Busa Buta Bánat, nagy lomha feje, akár egy ősz szőrkoporsó: ősz szőr-gyémántszálas moharongyliliom-orrlikakkal, óriás szeme barna széntojás, szempillája sárga margaréta, földig-zuhogó ős-sörényhaja, betonig-aláhömpölyödő farok-lombja mint az ősz mindenség nemi szőrzete, patái csámpás, pöffedt szaru-gombák, bordái, mint Noé bárkája a megépűlés kezdetén a vízözön-kezdetben: ívelt és ívüreges szálka-váz, ősz bársonyronggyal borítva! És verte nagy láng-vízlapokkal az eső, a téli, az elmebeteg eső, s a ló csak állt, a bolond térdepelt. Mindketten szótlanúl. Rend? Igen, de ne ezt, de ne ilyet, de ne ezt az akaratos röhögő tébolyodottságot! Ne ezt a víz-omlást, vonal és szögletomlást, kása-omlást, öntudatlan zabálva-szabadságot! Nem! Most tél van. 1974 tele. December. Most tél van és hó. Most tél van és alíg-hó. Tél, tél, téli szél! Óriás Üveg-Ember a Szél! Tél. A Szél: Óriás Üveg-Férfi! Üveg-bajszú. Üveg-szakállú. Üveg-hajú. Üveg-fogú. Üveg-körmű. Most tél van, tél. Nagy redős üvegköpenyben jár a szél! Óriás ráncos üvegköpenyben jár a szél. Óriás üvegcsizmában jár a szél. Óriás üvegcipőben jár a szél. Országrészeket lép. Földrészeket lép a Szél. Most tél van. Tél. Ráncredős üvegfújása: üveg. Szuszogása, lihegése: üveg. Hatalma: üveghártya! Ó, tél van, tél, tél, tél, tél! Óriás köd-ruhás Köd-Asszony a Tél. Köd-hajakkal, köd-sörénnyel, köd-emlőkkel, köd-asszony-ivarszervvel, köd-testtel zokog a tél, lénye és szervezete a Tél, ez a foszló és torlódó óriás Köd-Asszony. És látszik, látszik: Nőstény-Lénye belseje! Jaj, tél van, tél, tél, december. Puha üvegruhában, lágy üvegruhában; csörgő, zörgő, csörömpölő, zizegő, cellofán-ruhában jár nagy léptekkel, óriás-léptekkel az: Asszony-Szél, a Szél-Asszony. Ruhája örvénylik, lobog, ropog, recseg, és leng puhán és zordan zizegve. Testében falvak, városok, országok, népek, testében bánat, boldogság, baj, betegség, munka, halál, nemzés és szerelem. Testében a Tél Fehér Szidalma! Kést adtam és mit akarok kapni? Az én szívemet nem lehet becsapni! Az én szívemet nem tudjátok becsapni! Ne mondassék, amit mondtam én zokogva 1972-ben, egy versagyagtöredéken, magam-siratva, nem-ismert Istenemre szólva:

És az se, ami jegyzetfüzetemben közvetlen ez után íródott, ne mondhassa rólam senki, nézve rettegve rettentő arcomat:

Igen: ne mondódhasson már csak a halál! Jaj, az a depresszió! Én voltam a hazában depressziós, a haza volt nekem depressziós, a haza volt bennem depressziós? Volt bűnöm elég! Volt? Ifjú társaim a szóban, akikért szólok most, akikhez szólok most: ne hallgassatok a Hallgatásra. Az Elhallgatásra. A Fehér-Léptű Átok-Öreg, ha jön: a Ne Szólj Sanda Súgása: döfjünk szigorú szerelemmel férgekkel-nyüzsgő irígy szívébe. Az Egyetlen Lándzsával! Mert ez a dolgunk. Mert csak ez a Rend. A Megvívás Verejtékes Gyönyöre, Iszonytató Hányingere a Szónak, a Létért Elkötelezettség Szerelmes Szerelme! Én négy évig nem tudtam írni! Gőgöm gyávaságát levetni nem tudva, se levedleni önszerelmem és önáltatásom gyávaság-gőgpáncélruháját, szégyenem gőgös szemérmének törékeny gyíkpikkelyruháját: megnémúltam, mint akinek torka jégcsappal betömve: befagyott, dadogva szélhűdött ifjúi szívvel, vacogva, verejtékezve és rettegve kés-önmagamtól: hittem szégyenes ifjúsága hallgatott bedagadt száj-belsővel, mint kinek szájában dér-rózsa, nagy tömött, kemény rózsa: dérből, szélütött szívem ifjúsága a Nem-Szó Végtelenség-Tér-Vákuumába dőlt tarkon-ütötten, mint agyvérzésben az árvaság, az egyetlen test, amivel szólni lehet, mint tarkón-lövött, akinek koponyáját úgy törte át a revolvergolyó, hogy a tarkókoponyacsonton megcsúszva nem az élő agyvelőt fúrta át végső robbanás-dörejével a fémgolyó, a gyermek-kisujj vastag haláltű, hanem súrolva, csiszolva, ráspolyozva az agyvelőhártya burkolatát: a koponyabúb csontgömboldal tetejét robbantva szét a deres-hímzésű téli levegőbe tört, ő meg, a lelövött a holtakkal iszamos Csönd Véres Gödrébe hull: félhalottan s ki tud-e mászni majd onnan, mint Ivan Goran Kovacsics a Tömegsírból?! Hallgattam? Megnémúltam? Elnémúltam? Féltem önmagamtól? A történelemtől? Kortársaimtól? A haláltól? Hogy becsaptak? Hogy becsapódtam? Hogy hazúg voltam? Hogy tiszta voltam? Hogy mertem ember lenni? Hogy gyötrődtem, én, a halottak királya? (Mert volt halottam: elég! Mert van halottam: elég!) Hogy voltam embertelen? Kegyetlen a szerelemben és kegyetlen a megsemmisűlésben és kegyetlen a megvalósításban? És kegyetlen önmagamhoz is? Igen! Igen? Szebb és pontosabb választ adni nem tudna más, mint Ő, aki két éve ment már a földbe, aki ott nem-dacol már a földben, két éve már, akihez hűtlen voltam sokszor a szerelemben, aki beteg volt, s akinek tisztaságához hűtelen sohase voltam. Soha! Dehát csak én szólhatok. Ő már nem beszél, mert ő már a föld. S a föld, a föld, a vele-föld, az általa-is-föld, a föld nem beszél! Szólni emberhangon nem tud. Ezt megtagadta Földjétől az Isten! De Ő, aki két éve halott már, akkor, 1958-ban csak bíztatott gyémánt-szikrázva szigorodván, kés-kegyetlenséggel és pipacsos szorongva-mosollyal, szidva, szeretve, őrjöngve és remélve, elektrosokk után és elektrosokk előtt: hogy írjak le mindent, ami eszembe jut, írjak füzetekbe, üljek íróasztalomnál naponta nyolc vagy tíz órát, a csontig tépődve bolond önérzetem húsában, tépjem le gőgöm, szégyenem, szemérmem és hiúságom alázatnak tetsző páncélruháját! Írjak, mert különben meghalok! Ő meg belehalt! S akkor füzeteket vettem: kis ötvenfilléres kockás iskolás füzeteket, a szemérem fehér-fekete-kockás irkáit, s mint az írást (a betűt) tanuló kisgyerek az iskolában írni kezdtem végzetem vagyonát! Írni? Édes Halott, te Kegyetlen! Milyen elbúrjánzott, vad temetők, repkényes, indás, iszalagos, vadrózsabozontos, csalános, lapuleveles, ecetfás, bürkös vadméh-szája, vadméh-szeme, vadméh-párzószerve, vadméh-csápja szagú, varangy, csont és csillag-szagú vers-temetők, éposz-temetők, vers-őskezdet-földek (amikor robbanva, gőzölve, sisteregve, torlódva, hömpölyögve és szörcsögvén lüktetve erjedett még az anyag, sült, forrt, rotyogott, amikor önmaga tudatára ébredt megszületésével az eddig-zárt anyag: s lett kristály, kő, arany, föld, márvány, víz, levegő: kezdet!) ezek a füzetek! Milyen vad ámbraszagú kegyetlen temetők és teremtés-kezdet-végzetek ezek a füzetek! Csontvázak, virágok, szigetek, hullák, halottak, őssárkányok, történelmek, jajok, szerelmek, halálok, őspáfrányok, kocsonya-óriáskétéltűek vers-születésföldrésze és élet-temetője, temetőből-élete: ezek a füzetek! Szégyenem és keserveim füzetei. Megmaradásom füzetei! Ellen-depresszióm füzetei! Egy hűség kegyetlen akaratának véres jajokkal teleírt fehér rózsaszirmai. Ezek a Füzetek! Erzsike gyémántakaratának, kegyetlen és tisztavégzetű szánalomtalan szerelmének végrendelet-kegyelmei ezek a füzetek. Igen. Címek. Kezdetek. Címtelenségek. Sorok. Éposz-kezdések. Vers-szakaszok. Jajok. Halálok. A mégis-igen élő, lüktető sejtcafatjai. (Mintha mikró-szitán átpréselnek, átpasszíroznak a szív szövetéből egy darabka foszlányt, aztán a sejt-paradicsomlét mikroszkóp alatt vizsgálva, látják: összeállt az átpréseltség: egy sejt kialakúlt: lüktet, pöfög, dobog, sejtfüstöt fúj bálnaként, örvénylik belső pontjaiban, kocsonyás határolt laza kötöttségében!) Temető-rengeteg! Rengeteg-temető! Idemásolok most sorokat, szakaszokat csontváz-virág-együttes Tejútból:

*

*

*

Aztán:

*

Aztán:

*

*

*

*

*

*

Aztán:

*

Aztán:

*

*

Aztán:

*

Aztán:

De nem! A holtak: halottak! Nekünk pedig élnünk kell tovább! Tovább és mindíg. A szív verésidejéig! A halálverítéking-időkig. Ahogy azt azoktól tanúltam, akikért élni érdemes. Most tél van. 1974 tele. December. Akkor is az volt. Egy barátomtól utaztam hazafelé Ceglédről: személyvonaton. Este. Munkás-vagón. Zsúfoltság. Gőzfürdő-meleg. Úgy ültem ott, megrendűlve, a szív legtisztább gyökeréig, hisz barátomat autóbaleset érte, s ott vágták, metszették cafatokra, s gyógyították életté a ceglédi baleseti kórházban! Agyam szégyenében még a kórházi ágy, gépek, szerkezetek, csövek, a födetlen összevagdosott testen a forradások, óriás piros tintaceruzaírás-kardvágással, piros páfránylevelei kék kacskaringói, a pici hártyazacskó, a szemgolyók réműlt Babits Mihályi haláltól-szorongása. Úgy ültem ott a munkásvagónban, mint egy Móricz Zsigmond-regényből, Krúdy Gyula-regényből az izzadt füst-zsúfoltságra, gőz-tömöttségbe hullt úr, új, fehér báránybéléses barna szarvasbőrkabátban. Szemben velem két férfi. Pályamunkások. Néztük egymást. Én megszégyenűlten. Ők talán gyanakvóan. Az urat! Igen, ők: pályamunkások. Kezük, mint csúcsuk-tört szőrös, rozsdás vaskos vas-ollók. Az egyik férfi: demizsonból bort kínált a másiknak. Az meg itta. Arca: szorongás-maszk. Arca: veríték-maszk. Mindíg pénzt kért: csak húsz fillért! Aztán lassan kiderűlt: a bort-kínálgató piros kukoricacsutka-bajszos ember: cukorbeteg és epilepsziás! A sovány rémület-szorongás ördög-gyötörtje, ez a középkori átkok boszorkány-árnyékában, varangyvizelet és női szeméremtest-illat tébolyában szorongó, hegycsúcs-éjféli ördög-lakodalmak véres bak és nőstényviháncolásainak halál-szorítottja: egészséges. Mint a Karácsonyi Csillag! Gőz. Füst. Zaj. Röhögés. Baka-nóták. Aztán megszólalt a szorongó: „Építkezünk: Ástam gödröt a mésznek. Másfél méter mélyen voltak a paták! Nagy tél lesz! A férgek tudják, János bácsi, olyan mélyre lehuzódtak.” Csönd. És János-bácsi: „A múltkor bekómáztam. Azt hitték részeg vagyok. Pedig húsz éve nem iszok bort fiam. Úgy mentem a földről a tanyára, mentem, elzuhantam, mentem, elzuhantam. Nem emlékszem. Így van.” Csönd. Aztán a Jövőtől-Szorongó, a Vékony Vaslécekből Összehegesztett Szőrös Vasgótika Könnycsepp, a Vas-vonalakkal, Vas-pillérekkel és Vasívekkel Összeboltozott Csipkés és Vonalháromszöglet-Vas-Picasso-Ember-Kép: szorongása verejtékrongyait leökrendve arcáról és ideges szívéről, hosszú, csönd-irgalmú hallgatás után, kilángolva depressziója sárkány-testéből, kivágva magát (késsel a sárkány-test húsát meglékelve belűlről) a Virágzó Dög Élő Teteméből egy véres és húscafatcsipkés őskőzet-pikkely alól előmászva, szinte Krisztust látva megszületni az Egyetlen Véres Szőrös Rózsaölből, kiáltva ezt mondá a téli éjszakának: „Egy élet, egy halál! János bácsi!” Mit mondhatok még? Legyünk Szabad Tiszta, Szent Györgyei Teremtő Irgalmatlanságunknak. Ha lenyelt bennünket, gyomrából, mint sírból kiásódva, ha szemben velünk virágzó Szívünkre köpi kristálypikkelyszív-pofái büdös lángdühét: győzzük le a Tunyaság, Elbénulás, Mélabú, Tehetetlenség Űrbe-Földagadt Ősszikrázat-Ősizzadmány-Átkos és Szörnyeteg Ős-Pikkelydögét. Akinek keze: kőkesztyű! Karmai: kősarlók. Szíve: dagadt szőrös zsírbuboréklüktetés Délibábok Hőse. Mit mondhatnék még? Most tél van. 1974 tele. Ámen.

Költők halála, kamaszkorom költő-áhítatai, s Chile, ami volt és ami lehet még^*

Miért kell meghalnunk? Ezt üvöltözöm, ordítozom, jajgatom és sírom két évtizede már! Miért kell meghalnunk? Tudom a törvényt, törvényét a halandóságnak, halandóságunk szent kegyetlen törékeny törvényét tudom, fölismertem és ismerem a törvényt, az elmúlás rettenetének törvény-tisztaságát, és el is fogadom büszkén a törvényt, dacos és büszke ember-szívvel, konok és tiszta ember-elmével, megértem a törvényt létem (embertelenséggel, átokkal, gyönyörrel, szerelemmel és teremtéssel burjánzó, ágazó irtózó és hömpölygő) halandóság-embertudatával, teremtő tékozlásom csillagtűz erkölcsiségének, emberálom-átok erkölcsének eszmélkedő tisztasága kegyetlenségével. És mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Lassan minden múlt lesz már: akiket szerettem, akiket temettem, akikben hittem és akik hittek bennem: múlt, mint az őslénytan, ősbetegségtan, ősnövénytan, csillagászattan valóságos nyomjelei a téranyag valóságában az anyagtér szellemmel-kivérző örök-jelenében: költők, barátok, temetők, történelmek, írtózatok és háborúk, költészet, hitvallás, mámor, tébolyúltság, szegénység, sívárság, gyűröttség, elmebaj, skizofrénia, mánia-depresszió, ködös felhős hisztéria, késsel-döfő paranoiás tajtékzás, üldözési mániák, téves-eszmék, a gyilkos doxazmák, kiégett koponyák (mint füst és korom-szemgödrű, büdös füstöt köpő aranyszirmok taréjkakascsipkézetével és izzásrombusz-pikkelyezetével kihamvadó, gőzölgő parázskocka, izzás-doboz ház), megaláztatások, és kegyelmek, röhögő átokként fölhabzó (hab-szökőkútként kék kévékkel föllövellő) kiátkozottság, és a lenézés, gyűlölködés, gyűlölség, megbocsátás, és meg-nem-bocsátás, a feledés és a nem-feledés, a soha-feledni-nem-tudás, a soha-feledni-nem-akarás, átok, megátkozottság, elátkozottság, bosszú, irígység, sandaság, és a letaposni-akarás, eltaposni-akarás, eltiporni-akarás, letiporni-akarás, zseni-gőg, butaság-gőg, nem lángelmék középszerű gőgje (ami mint az otthoni szegénység-ganéjdomb aprócska szegénység-kupacán: a szegénység-agyvelőn kivirágzott sárgarézdrótkaprocska csillagzása, sárga sziromkoronás fejű virággyík növény-ágaskodása, a zöld növénygyík terpesz szőrpikkely-lábakkal és lábujjakkal, a kéz-széttártság húsos háromszög-növénypihe zöld drót-szoborkezeivel), az elgáncsolás, a hatalmi téboly, az elhatalmasodás (veszett-kutya-maró, habzó szájvödrű) vicsorgása, a nyálas vigyorgás és véres buta (véres fogsorú és vérző ajakcimpájú, hernyós szelvényekre repedezett szájszirmú) vigyorgás és az olvasatok, és minden, minden, minden, minden! Megőszűl lassan minden, kifehéredik lassan, minden, mint a skizofrén havazásban, mint Isten elhagyott gondolatai, a magukra-maradottak, a Teremtés-Szívben, a Teremtés-Elmében, a Teremtés-Akarat Térgondolat Létében véletlenűl ottfelejtettek, mint a földben (föld-csillaganyagban) a lárvák föltört tojáshéjként dermedező (eres és sejtezett, pontozott, szemgolyó-hártyafélgömbös, rágószerv-hártyaszelvény-csipkepatkós, nyitott, a lábak töréshelyén szilánk-koszorús lukakkal tátongó, a hártyarózsa-ürességhurkabajszú) virágmintás hártyazsákjai. Isten elvesztett, elfeledett, elpazarolt, eltékozolt, eltévedt, elárvúlt, elkurvúlt gondolatai. És áznak a csöndben, mint öreg ősz kurvák az esőben, csontosan, csámpásan, lucskos árvasághajakkal, esős kezekkel, csámpás cipőkben csámpásan, Willendorfi Vénusz hájfodor-buggyadtság bugyborékosan, s kopaszodó ősz fejük sír az ősz esőben, s félretaposott sarkú kivágott cipőjük előtt (a dagadt barna-eres, harisnyátlan kék lábfejeken szívalak-ékben kivágva a cipőbőr)! vízcsipkecsibelábakkal ugráló eső a tócsában, az ég-vizeletében, s pezsgő, hemzsegő, szétpattogzó és fölpattogzó levegő-vízbuborékok az aszfaltos vízlepényen. A kopaszodó, kopasz, őszülő, gipszliliomgiccs ordináré Ágyékszerelem-Vénuszok, mindenféle: fiú, kamasz, legény, férfi, vén, öreg, trottyos, fehér-szálka-keszeg, véreshurka-kövér, szeplős, borlángos, sápadt, izzadt, szorongó, ágyék-kevély Kan-kiszolgálás Megszállott Réműlt Szegényei. És mégis, és újra és újra és mégis: miért kell meghalnunk? Meghalnunk: miért kell? Feleségem (önjelölt, gőgös, árva, föltisztúlt-szívű és föltisztúlt-elméjű) halála után három napig feküdtem ébren halottas ágyán, a már-nem-halál ágyon, a barna kordbársony-heverőn, amely széles és vastag, mint a finn temetők sírjai, éjjel nyitott lámpafényben, hajnali vérderengésben, alkonyi kék szoba-ködben, néztem halála helyét, meghalása helyét, a világoszöld szobafalszögletcsúcs-negatívot, közvetlenűl a mennyezet alatt, s a sárga villanylámpafény-kristálydobozban, s a kék alkonyat-szobadobozban, a vérző hajnalzár-kockában, a nappali töprengés-köd fehér hömpölyetében és göngyölgő verejték-zörejtelenségében rászóltam hangosan: nem a Halálra, nem a Túlvilágra, nem a Transzcendenciára, s nem is a Kórbonctani Intézet bonctermének egy sárga márvány-asztalán meztelenűl fekvő, pici emlőivel és teste szelíd szőrzetével szégyentelenűl elfekvő holt-tetemre, a hús-szerv-szőrösszesség lélektelenségre, az elévűlt szőrlángos anyagzsákra, a félig-nyitott szeműre (a barna zománcfagygolyóra, a fekete koronglukasra tört-szempillás rózsaszemhéjtokjai csészésen félig rácsúszva, zsírfagyottan)!, a gyöngéd-lábúra és harmatcsillag-kézfejűre, nem, nem Rá, aki volt, volt, volt, volt, valaha, vagy nem is volt talán? de rászóltam hangosan a megtörtént halottra, Rá, aki volt ő, valaha volt, volt, volt, volt, tegnapelőtt még (lélegzett, gyöngéden járt, és szomorúságköddel némán mosolygott), a Volt-ra szóltam, a Lélekre szóltam, Rá, aki volt csak már, a Csönd Üvegkorporsó Szívében feküdve (ami izzott üregében és üvegfalai tégladobozában, parázslott, mint a sárga fa-széndeszkalapkristály), rászóltam a Lélekre, aki elment: „Hát most beszélj! Hát most szólj, ki a csöndből! Hát gyere ki a Csöndből, Te Önmagadtól Önmagad Halottja, hajolj szívemre túlvilági szájjal, mondd a szívembe túlvilági szájjal, üvöltsd ki Piros Hurok Ginsbergje, Semmibe-ugrott Csönd, üvöltsd ki annak előtte már vérengzeni is kész vérengző önmagad, te Szelídséggel-Üvöltő, üvöltsd ezerrel-földagadt szívembe Önátok Önző Édes Gőgös Önhalottja: miért tetted? Miért? Hol vagy? Gyere! Gyere! Gyere! Gyere ha tudsz. Kegyetlen Áldozat, törd át az emberi Lét-Nemlét Áttörhetetlen Hártyafalát, most gyere ki a Túlvilágról, most gyere át a Túlvilágról, mint Szuzó Üdvözűlt, Mennyországba-jutott, minden anyagtulajdonságot (gravitációt, ellen-gravitációt, mágnesességet, elektromosságot, nyomást, tömegvonzást, taszítást, forgást, spint, spirálist, örvénylést, pörgést, ellenállást) legyőzni-tudó Volt-halandó Halhatatlanjai, a már üdvözűlt emberek! Dehát a csönd nem válaszolt. Nem válaszolt a villanykörtefénysárga, alkonyat-kakastaréjszínű, hajnal-parázstéglaizzású, nappal-homálybarnaság-bajuszú meghaltság-szoba csönd, halál-szoba csönd. És nem válaszolt a csönd! A csönd hallgatott! Rászólásomra se szólt vissza a csönd, a Hitt Lélek nem válaszolt, aki mégis volt valaha, akivel tegnapelőtt még szóltam, s aki (mint a népmese aranyvirágot-lépő szegény leánya kezétől orsó-pörgetésben forgó öregek lánnyá, s legénnyé ifjodván a forgatás-forgás visszafiatalodás-idő-örvényben) tegnapelőtt még (hallottam is)! húsz évessé visszafiatalodván arcában, rámnézett asszonyi táltoscsikó-kanca mondai arany-mosolygás szomorú szemérmével, aztán elkezdett egy könyvet lapozni, hogy megnyálazott mutatóujjahegyének fénylő nyálhártya-korongjai redős pajzzsá száradoztak a könyvlapcsücsök utolsó fekete betűsor-alatti fehér szélein, amitől mindíg is föltébolyodtam. De most nem! Hiszen nem tudtam! Mert nem tudtam! És a meghalás-utáni evilági túlvilágtalan Csönd nem válaszolt. Vissza nem szólt a már-meghaltak-benne-csönd! Mert a halottak nem válaszolnak. Mert a halottak beszéde csönd. Mert a beszéd csak az élők hatalma! És nem a halottaké! Mert a halottnak tiltva van: szólni! Mert a Halálnak: szólni tiltva van! Hogy ne tudódhasson ki a Titok? Igen! Nem lehet átbeszélni a Meghalás-falat, mert hangszigetelése örök. Teljes. Egyetemes. Zárt. Egyértelmű. A két Lét-Idő, és Lét-Tér (ki tudja hol a Nem-lét Teljes Tartománya? Anyag-nélkűli Derengő Végleges Anyagtalanság-Mégis-Anyagtestformákkal Nyüzsgő Birodalma? Mert a Túlvilág, ha anyagtalanságával lehet, formáiban csak az Evilág dologi formáiban folytathatódik, valósulhat meg: ez a Negatív-Evilág, vagy fordítva: az a Pozitív-Evilág, s a miénk melyben s mellyel élünk, mindennek fordítottja? Ez a Negatív-Túlvilág, vagy Pozitív-Túlvilág)? közötti tökéletes hangszigetelésű Ismeretlenség-Falat áttörni nem lehet. Áttörni nem tudja se halott, se halál! Most már tudom! Tudom! És mégis: miért kell meghalnunk? De mégis: miért kell meghalnunk? Tudod: Halott? Tudjátok: Halottak? Tudjátok. Hiszen a szó: csak a mi hatalmunk! Hiszen a szó csak az ember-élők hatalma! Miért hát a Halandóság? Miért és kiért ez a Bűn? Ez: Létezésünk Büntetése? Micsoda ocsmány őrület, micsoda tékozló téboly, hogy a szervetlenből szervessé képződött, vagy ősizgalom, ős-átszikráztató összeütközés sokk-hatásban alakúlt anyag, a biológiai létanyag úgy, s oly tökéletessé szervezte önmagát: milliárd részletével (atomjával, molekulájával, sejtjével, ezek halmazataival, szerkezet-halmazaival, halmaz-szerkezeteivel) az agyvelővel, az agyvelőben, aggyal: hogy ez a féktelenűl-tökéletes lét-szervünk képes fölismerni: tudja fölismerni saját halandóságát. A halandóságot. A két pont közti időteret, vagy téridőt ütve át létünk kegyetlen cikkanatával: a sorsunk! Ezt tudjuk. S csak mi: emberek! Képességünk: saját (s a Lét Dolgai) halandóságunk fölismerése: halhatatlanságunk egyetlen lehetősége! Mégis: Miért kell meghalnunk? Miért? Az élő anyagtömeg-hártyahéjkocsonya csomagocskákból (szerkezetileg és föladatilag) megszerveződött és fölépűlt redős, tekervényes, hurkás, csigás, hártyaburkolatos, kérges halmazat-óriáscsomag, a tudás-csomag, fölismerés-csomag, értékelés-csomag, raktározás-csomag, irányítás-csomag, észrevevés-csomag, döntő és programozó-csomag: (minden központi föladatát és mellék-föladatát fölsorolni nem akarom) az emberé: halandóság-voltát fölismerni, tudja halandóságát, tudja halálát. Tudja a halandóságot! Tudja a halált! Miért, mire kellett ez a Létezésnek? Léte halandóságának fölismerése (az embernek) léte gyönyörének büntetése? A Lét-Megváltódás Bűnhődés-tudata: hogy tudatja velünk, esendő és boldog emberekkel halandóságunkat? A Megváltottság-Hit bűntetése a Halandóság-Tudás? A Teremtés (vagy Teremtő) bűntudata: hogy olyan egyetemes szervet épített ember-koponyánkba, amely tudja saját halandóságát? Vagy gőgünket, ember-dacunkat, gőgünk tiltakozó emberségét akarta ezzel (mintegy lángoló ujjhegyével megérintve ember-voltunk bizakodásra-mindíg-teljes szívét) meginteni: hogy vak szerelmes embertelenségünkben el ne hízzon (pihés rózsahólyag-hurka disznóként röfögve) öntelt, gőgös, büszke, kegyetlen, káromló emberszívünk? Isten tékozló teremtésének bűntudata vagyunk mi: emberek, a fölismert halandósággal, a fölismert halállal? Nem tudom. Folytathatnám. S a két pont, a fogamzás-pont, s embrió-pont, megszületés-pont és a halál-pont közötti Tér dolgokkal és jelenségekkel zsúfoltan virágzó Idő-Spirálját éljük: mi halandók, akik tudjuk halandóságunk hatalmát! És mégis: miért kell meghalnunk? Miért? És hol vannak már barna harangzengő, kéktűz tücsökcirpelő és az indulatos láz piros hegedűjén jatszó búskomorságom kamaszkorának, őrűlt piros, csikón táncoló megváltásra-készülődő, hetyke táltosfiúságát még csak önmaga önmagáról tudó kamasz-ifjúságomnak, ifjú-kamaszságomnak forró, misztikus, tanító, vagy elutasított káromlásos költő-áhítatai, a földben-se-talán-már: Detlev von Liliencron, Richard Dehmel, Arno Holz, vagy hol van a legnagyobb-bátorságú, ezüstkeretszemüveges sohase-tétova: a szent átváltozáson megtörtént lágy, tikkadt, szikkadt és szilaj énekkegyelem: Alexander Blok, ő, a Legnagyobb Ember-Bátorság, ő, aki megszakadó rothadt tüdeje vérével, a véres nyállal köpködte tele Oroszország Szent Nagyzását, Forrongó Pusztaságait és kupec-izzadtság-szagú égő hó-rózsa városait, ő, a Legbátrabb Tudat, a Legkonokabban Bátor Költő, Tudat, aki mint a természeti léterők biológiai dolog-formái közül az átmeneti állapot-formák, átmeneti lét-formák: a növényállat-létezők, vagy állatnövény-létezők: (formájuk még mikro-növényi, táplálkozási, szaporodási módszerük és vándorlás vagy tapadás-létmódjuk már állatszerű, vagy létük dologformája már mikro-állati, de csillagküllő-csillámszőrös szájszervkéz-zabálás gyermekláncfű pehelyként bolyhosan szétküllőző bolyhgolyóként lüktető állapotuk még növénymódszer-szaporodású és növényi fény-foton-elnyelés fotoszintézis zöld sejtbelsőbe-épűlés táplálkozású), a gyötrelem kettősségét, a kettősség gyötrelmét élte léte ember-alakzatával és költészet-alakzatával, a dekadencia és a forradalom szent őrűlt együttesét! És hol van a földben, vagy a-földben-se-talán Viktor Hlebnyikov, a Tébolyúlt Édes Szent Költő-vándor, a Szent Zseniális Kopott, a Lángelme-Dosztojevszkij-Félkegyelmű, aki egy nagy üres tollpelyhes, sárga izzadtságfoltos, sárködszín-koszos dunyhahuzatban, dunyhacihában cipelte verseit a hátán, kószálva és vándorolva, mert tele vala gyömködve (mint fekete szőr-eres pihelibatollal) az a kopott fenékig lógó dunyhazacskó verskézirat-papírlapokkal, s vállait-kotró szőrharang haja, meg fél-alsókarszárig érő zsíros, fej-korpás zakócskája, fél-alsólábszár-csontig érő foszlott pantallója és borotválatlan szőrsisakcsuklya-arca, csikószőke szempillája is teli ragadva érzékeny mocskos tollpihékkel (mint szedőszekrénydobozból kipotyogott fehér betűkkel)!, s úgy járkált a: Nyughatatlan, mint a népmese boszorkánya, akit előbb szurokban (szurokhordóba nyomva, mint szilvalekvárba gyerekujjat) megfürdettek meztelenűl, aztán tollas dunyhába dugván meghempergették, s engedték bolond boszorkány-útján (a szegény gyógynövény-gyűjtögetőt, kenő-kezűt, gyógyító-nyálút és gyógyító-szájút, kelést, rühet, főfájást, nemibajt, bujakórt, francot, csúzt, hektikát, fekélyt-eloszlatót)! futni röhögve és vihogva tovább, mint rikácsoló, zöld csőszára nélkűli kis nyári aranyszélben guruló fehér növénypihegolyót, gyermekláncfűpehelygömböt! Mint félig-kopasztott libát, hogy haja, arca, nyaka, csöcse, hasa, vaginaszőre, az ősz, a vén, combja, karja, keze, lábszára teleragadva szennyes sárga tollal. S futott a rikácsoló, kétlábú átkozódó szuroklekvár-tollkoporsó! És hol van Alexandrovics Szergej Jeszenyin, a zengő ezüstvirágszájharmonika-szájú szőke gyerek, az énekakácfavirágzás lángelme, aki úgy akasztotta föl magát, hetykén, mint a sicc, csukló-ereit is fölvágván, hogy lövellve fröcskölt nyitott szájvágatú csuklóereiből a vér, s telipöttyözte lángoló halálaszalék-pontokkal, halálalvadékcsillagokkal a Polgárháború Kegyetlen Gyötrelmeit, s a Gyötrődő Európa Forradalmat-váró Szívét, meg a pikkelyes aranyhagymabuborék-toronygömb-templomok kék golyóit, kékségre festett csillagait, s odabent, az aranykoporsóban megaszalódott barna bőrgatyát, a mumifikált szentet, akinek koporsó-üveglapjain cérnaszál-gyertyák ezrei égnek, aranyszájjal sercegvén, hogy az együttes gyertyatűz a szent elrothadt kezét és elrothadt szőrzetét, megalvadt barna bőrtestét vérpirosra festi, míg odakint zuhog a hó, a fehér harmonika-szó, s idebent szakállas vének, nyanyák, gyerekek ücsörögnek a kövön, a kis fapadon, kis piros-lángú kezekkel, December-ámúlattal. Hol van Szergej Jeszenyin, aki ellen (mert érte) Vladimir Majakovszkij átkozódva üvöltözött, amikor önmagát hurokba téve meghalt, versben-ordítva szerelmes átkait, törvény-mondatait, amit maga ő: megtartani végűl is nem tudott! Hiszen hol van Vladimir Majakovszkij, az Óriásmammut-Léptű Lángelme, hol van a földben, a Zengő Forradalmi Szelídség, aki (az óriás Yeti-mancsú)! szájba, vagy főbe-lőtte magát, a Dörmögő Mese-Óriás, akinek lakásán járván (lakása, mint piciny keménypapírdobozokból összeragasztott kis sárga papírdoboz-vaddarázs-sejtcellarózsa) láttam óriás-lényének óriástartozékait: töltőtolla, mint a vasmellényes-vasgatyás-vasköcsögös nem-bolond Don Quijote óriás vaslándzsája, s cipője, köpenye, kalapja akkora (mese-óriások testtartozékai), hogy belefért abba a cipőbe, köpenybe és (világrész-peremszélű Mont-Blanc-hósüvegbuborékú) fekete bársonykalapba, belefért egész Oroszország, az egész Földrész-Ember-Óriásság, meg az egész Forradalom, meg az egész világforradalmat-váró meggyötört-elméjű éhes Emberiség: Háborúk, Csaták, Hitek, Iparok, Kegyetlenségek, Irtózatok és Szerelmek, Éhségek, Éhínségek, Népbetegségek, Elmebajok, Halálok! Mint Gogoly köpenyébe az Irodalom! És hol vannak ők, didergő és fékezhetetlen dalért-áhítozásom, dalomért-áhítozásom kamasz-sóvárságai, a megvalósúlás-vágytól sárga só-kiütötte kamaszságom szívének fordított dobbanatai: Juan Ramón Jiménez, Miguel de Unamuno, Rubén Dario, Miguel Hernández, Antonio Machado, a kék ködsóhaj-örvényléssel sárkánykan-viháncolók, akiknek szelíd versszavára gyűrt szívem kisímult? Hol vannak? És hol: Dylan Thomas (aki úgy halt meg, hogy részegen egy rózsabokorba zuhant, mint piros szeszlángot köpő, gyűrt szőrzsák, egy rózsatüske megszúrta szemgolyóját, a rózsatüskeszúrás-szemgolyó lúdtojás-nagyra dagadt, óriás, eres, pettyes, ér-protuberanciás kocsonyabuborékká, hogy dagadva dühödten szétnyomva a tört rézseprű-szempillás vérző szemhéjakat: a fél arcát bedagadta a szem, mint óriás penészrühes alma, s külön állt, dagadva, a bénúltságba-fittyedt szájszirmokig lógott le, mint óriás zöld ászpik-körte, mint lúdtojásnagy sérves köldök, a fertőzet az agyba szívódott, s az agykéreg-daganat karfiolrózsája önmagába fullaszotta a Titokzatosság-Egyszerű Szavút!), hol Dylan Thomas, akinek utolsó fényképe nem-őszülő szívemre ragasztva (mint piros halál-borítékra: bélyeg): ott áll szívig-süppedve a temető-repkény zöld főzelékébe (mint zöld békalencsepikkelykorongba süllyesztve magát a lüktető sárga bőrgolyó-tokáig a kecskebéka, pislogván, gyásztalanúl!) árván, egyedűl, megőszűlt, atombombalehulláskor-összevissza-dűlt ősz deszkahalmaz meghalni-se-tudott álló halottakként, akik nem égtek el fénnyé az őrűlt dühöngő óriás-fényrózsában, dülöngélő ferde, tört, kopasz, ősz sírkövek, szuvas, vén kő-sírkeresztek között, s néz úgy, mintha most látná először a Világot, s tud mindent már, a Teremtő, a Téboly-Teremtésben Elfáradt, mintha most látná először, amit csinált, (ami önmagában önmagát is készíti még, Isten tudta nélkűl, teremtő-akaratát kikerűlve, önmagát tervezve tovább, építve és csinálva)!, s szégyenében sírni se tud már, csak kinézni a Teremtett Halálból! Miért kell meghalnunk? Meghalnunk miért kell? Tudom a törvényt! És mégis miért? És sokszor: erőszakosan! És éppen azoknak, akiknek hatalma a szó! A Szó: az egyetlen lángoló páncélzathéjruha a halandóság ellen! Vagy a halandóságért? A Szó Hatalamasainak?! Miért? A Halandóságot-Legyőzni-Akarónak? Miért? És éppen erőszakosan! Az Embernek, aki tudja a Halált és fölismervén fölméri a Halandóságot! Miért A Költőnek, aki úgy őrzi halandóság-tudatát, hogy rászól szép szavával, mint József Attila a Halandóság Halahatatlan Szívére! Nekünk, akik tudjuk a Titkot és ki is mondjuk a Titkot: Tiszta Forradalommal. A Forradalom Embergyász Tisztaságával! Az Emberszó Forradalmának Szentségével. A Forradalmi Gondolat Forradalmi Újat-Akarásával. A Csak-Újat Teremtéssel. Mert hiszen szívünkben ott tenyésznek a temetők! Ott tenyésznek a holtak, a voltak, a múltak, mint a virágzó vadrózsabokrok. Csillag-méhekkel bezsongva, aranydarázs csillagokkal bozsogva. A rózsa-arany lüktetés. Ott tenyésznek szívünkben a temetők: mi halandó szívünkben, ott a fehér-penészes, sárga döglárva-halottakkal, szalonnabogárkukacdögök zsírjával beenyvezve (mint kenyértészta hártyás, nyúlós, buborékos ragacsával gyerekujjunk hóvirágzó téli hajnalon: sárga petróleumlámpa-fénygömbrózsában) a csontvázak. És meg kell-e halnunk? Én láttam Federico García Lorcát (Pablo Neruda szavával) a Spanyol Köztársaság idején: ült egy úri kastély, dőlt hosszanti, negatív-pozitív csíkos, rózsaszín harántimpulzus-tört homlokcsontú oszlopai között, az elvadúlt, csalános, elgazosodott Múlt-Időben, a Legyőzött Kastély-Kertben, amikor a göndör, Apollócsecsemőistenke-hajcsigás kisbárányt (a margaréták közt ácsorgó Állatka-Jézust, a Szelídség-Megváltó-Állatkaistent, Istenállatkát) rárohanva röfögve, vicsorogva és csörtetve: széttépték, fölfalták, fölzabálták a fekete disznók, a kanok, az emsék, csámcsogva ették az aranybársony-bégetést és fogsoruk véres patkók csontcsipkekoszorúja és korong-orrlikas fekete húskorong-orrtányéruk véres enyv. És röfögésük vér. És csörtetésük vér. És vér, vér, vér, vér: Jézuska-Áldozaton dulakodásunk! Ó Federico García Lorca! Mit gondolhatott: amikor meghalt. Ó, Federico García Lorca: meg tudom-e majd? Állt a gyehenna-szeméttelep fölött a Forradalom Jézusa (mert Jézus Evangéliumi Forradalma a megbocsájtás volt, a kiváltás, a kiváltódás tudata és lehetősége, a megváltódás és megváltás tudata és lehetősége)! a szakadékos dombparti agyagfal gubancos, görcsös fagyökér-erezetes, aranyszilánkhasábos sárgaföld kagylóhomorulatában: és várta a végső dörrenést! Ó, Federico García Lorca! Ingben, nyitott ingnyakkal, bekötetlen szemmel (ó, a kivégzők a kivégzendők szeme halál-kristálytűz kegyelmétől félnek, és nem fordítva!). És mit tudott és mit tudott meg Federico García Lorca, amikor a homlokcsont-középbe és a szívközépbe robbantak azok a golyók? Mit tudhatott meg Federico García Lorca, az a lángelme-szerkezetű, Jézuslélek-öröklétgömbfinom agy, amikor őt, az agyát, a homlokkoponyacsont gömbtetőközepét égő lukkal átrobbantva betört oda a hüvelykujjvastag, tekert csigaházkúphegyvégű golyó, a halandóságot és a halált létével, agylétével fölismerhető és tudó ember, költőnek is ember, a halandóságot és halált számontartó ember mit tudhatott meg, amikor találkozott (együtt-élt) a halállal, amikor a kúpos mészkürtcsigatekervény-negatív nyálkás héjfalát (az agycsontgömböt az agyvelő) húsrózsaörvényléssel betöltő csigatestállomány, a koponyagömb sejthalmazrózsája szétrobbant, szétfröccsentve élő, elektromos sejtjeiben a roncsolás csillag-lukával, szétdúlva a rendet, s a hátsó koponyafélgömbhéjszelet hártyás csontívhólyagbelsőjét szilánkos csipkézettel szakadékosan széttörve: kitört az erjedt, penészdög hulla agyagfalba. És mit tudhatott meg a halandóságtól szorongó szíve, mikor (önmagát végleg, végsőleg fölismerve a meghalásban)! a dallal-vergődő emberszív sejtrózsaállományát szétroncsolta a vad füstös és füstölgő golyó-fröccsenet, s ez átkos roncsolás fröccsenet-pillanattal jött amit tudott és amitől szorongott, s a halandóságot bebizonyító golyó kitörve a hát húscsont lapocka-ívlapulevél döbbenet fal-héján, vér-rózsaszőr-körsebszív lukat törve, negatív távolságot, az agyagfalba fúródott, fúródás-lukából sárga porrózsa gömbszőrcsillagot köpve. Mit tudhatott meg akkor Federico García Lorca, amikor eltemetődött a halál-fémgolyó az agyvelő-sírgödör vérző sírdombban, a rettentő és rettegő szív piros halálvérzacskó húsában, vagy szent émely-gödrében, mint koponyacsontban, vagy nyakszirt-tarkócsontban, csigolyaoszlop-görögségtöredékben a nyílvessző, az őskori harcosok lándzsájával pattintott palaszíve, palakőlevél-szívcsúcsa! Televíziós-híradófilmen láttám Pablo Neruda temetését. Ó, Pabló Neruda, Te Canto General, Te Teljes Ének, az Amerikai Kontinens Lángelme-Dzsungele, Zseni-Múltidője, Teljes Forradalmi-Jelenidője! 1951-ben, mikor megismerkedtünk: a hangja volt elérhetetlen, mert Pablo Neruda beszéd-hangja és versmondó-hangja, mint a dél-amerikai dzsungelek zöld vihogásrikácsolás-cirpelés-cirregés-harangozás-berregés-ugatás-makogás-bőgés-brekegés-csámcsogás-rágás-fürészelés-vakogás-ketyegés-surranás-csúszás-tappogás-mászásjajgatás-jajongás-kacagás-kurrogás őrület-fonadék-kazlában a fán-ülő dzsungeltyúkok, a titokzatos hoatzinok éles csecsemő-jajongás hangja, kisbaba-jajgatás hangnyál rikoltó csipke-hullámverése. Aztán láttam a koporsóban. Ott feküdt a rothadó virágteknőben a Meggyalázott Forradalom. Háza kifosztva, a sárpatkós és sárszirmos udvaron széttépett könyv-törmelékek fehérrel-lángoló halál-cafatjai, fénykép-foszladékok, festmény-gyűrtségek csizmával sárba-taposott Modigliani-Merengései. Pablo Picasso Háromszemű Asszonya (egyik szeme a homlokközépen, mint a gyíknak a kristálypontgömb a zöld pikkelyhomlokpajzs alatt) ember-ürülékkel át-X-ezve, mint rossz gyerek ha falra vaginát rajzol krétával: rombusz, kréta-szőr-csillámokkal a rombusz-krétavonalszélek oldalaiból kiszögesedve fehéren. Mint egy megkőzetesedett, megkristályosodott mikro-állatka, alga-csillag, radiolária, sejtállatka, mikroorganizmus, amőba. Az utcán kis spiclik, kopott besúgók. Aztán a menet! Hatalmas tankok, géppisztolyos, rohamsisakos, fitt-öltözetű, mellkeresztbenszíjas, fehérkesztyűs, csizmás katonák között, mint élő acélkoporsóban hömpölygött némán a temető felé! Igen, Pablo Neruda, Canto Generalom: tudod-e, hogy azután sírodat fölbontották, holttetemed, te árva, árva, árva Forradalmár Jézus: tömegsírba dobták, hogy ott rohadozzál, sose-fölismerhetően, már sose-egyedűl-gyászolhatóan: testvéreid között, a kivégzettek, tarkón-lőttek, kiheréltek, fölakasztottak, spanyolgallérral megfojtottak, keresztrefeszítettek, késsel agyondöföttek, késsel, baltával szétvagdosottak, kézi és gépfűrésszel szétfűrészeltek, agyonrúgdosottak, nemiszervükbe-villanyáramot-bevezetetten agyonütöttek között: ismeretlenűl: Te, Pablo Neruda, aki legyőzted a Halandóságot. Ismeretlenűl. Tömegsírban. Mint az az édes-édes Aranycsipke-Mindenség: Wolfgang Amadeus Mozart! Gondoljatok Chilére, ami volt és ami lehet még!

A győztes gyötrelmesek

A világegyetem-indulat dühödt angyala^*

Elnézem barna, pettyezett rézkarc-arcát, a bozontos nagy szőrlángú szemöldök-taréjlással, a látomás szelében fuldokló és örvénylő, fölkunkorodó vastag hajsisakot, az alsó állkapocs barna vályújáig szalagosodó pofaszakállak kövér szőrpántjait (amelyek, mint széles sisakszíjak! mint szőrös rovarkoponyán, a színes-pettyezettségű bogárfejen rágószerv-állkapocsig lepántosodó kitinszalag-kötések, a kitinszögecseltek), a kőcsillagtömb tömör fejet: a vaskos orral, a hatalmas, üstökösmagzat szemgolyókkal, a szinte arc-szélig lecsurgó kéve-bajusztollakkal a buggyadt csöpp makacs száj ajakcimpa-zártsága fölött; nézem a fekete nyaksálat, az állkapocsig fölkaréjosodó hímzett-gallérú mentét, a mente aranygombjait, aranyzsinór-csontvázát, az aranykacs-hurkokat, a szívig-lefürtösödő nyakláncot, a balvállra vetett köpeny rézbe-karcolt bársonyredő-hömpölyegomlását: a végzetbe, enyészetbe, halálba, melankóliába, földbe, tenyészetbe, bujaságba, a Haza szív-lángjaiba, s a Világegyetem Szívének örvénylő lángkútjába látó embert, a volt-at, őt, aki maga is halandó volt (hisz a halandóság: gyönyörű, vétkes, áldott végzetünk)!: Berzsenyi Dánielt, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalát! Mert az volt Ő, az Enyészet Látomásosa, a Melankólia Látomásosa, az Őrjöngő Vak Végzés Látomásosa, az Indulat Világegyetemet-Kaszaboló Aranykardja, Fekete Angyal, aki ott suhogtatta Látomás-Ingerűltsége Nem-Véres Aranykardját a világűr havi-vérzéses asszonycsillagai, kangerjedtségű extragalaxishalmazai, színes férfisperma-spirálködei között. Reménye és végzete volt, féktelen hit-reménye és féktelen dac-végzete ez a százezer hőfokos látomás-indulat, a Lét Minden Dolgát átégető dühödt angyal-indulata véres lávarobbanás-költészetében és kegyetlen vulkán-megalvadás elhallgatásában! Költő volt, s így is ember, s mert ember: a múlandóság rothadása is, hiszen a biológikum legkonokabb léttörvénye ez, a csontvázra-lefosztó kegyelmes időben. A természet-időben, az időanyag csontra-lefokozó, varratos koponya-fehérségre lehámozó jövőt-akaró mámorában. Mert minden elfoszlik, elrohad, lebomlik, beomlik, szétmállik, elhabzik, elolvad, szétromlik, besüpped, elkorhad, összedől, összeomlik és múlttá-enyészik bennünk, rajtunk és körülöttünk, ősanyaggá olvad, földdé, volt föld ami, húsunk, testünk puha vízhab-anyaga, és szilárdabb mészváz-szerkezet-anyaga, szőrzetünk, szerveink (a látók, ürítők, elnyelők, kiválasztók, döntők, hordozók, észlelők, szaglók, ízlelők, verők, tapintók, szűrők, tisztítók, fogók, képzők, nemzők, terhesedők, rágók, emésztők! s az Összefoglaló és Irányító, Eldöntő, Határozó, Elhomályosuló)! és rettegő, gyáva, büszke, dacos, kevély, szorongó, bátor, okos mindentelviselő és mindig-összeomlásra-kész idegrendszerünk, elmeszesedő, még élő testünkben korallgáz-gyökérháló-emberré virágzó megvénűlt megőszűlt érrendszerünk, fehér korallszivaccsá kövesedő agyvelőnk, s a szív is, érzékeny, tiszta, halálos szívünk! Én láttam egyszer boncasztalon ilyen megvénűlt ősz szívet: a nagy metszéskaréjjal fölvágott, ősz-szőrzetű férfimellkas vizenyő-véres halál-testüregéből kiemelte a fehér gumikesztyűs kórboncnok-levelibéka-asszonykéz a szívet: s az, mint fehér szitadrót-zsákocska, jégkristályrácskocka-zsákká fagyott tömlő, szitásan, fehér dróthálózatszövet sejtes csipkezsákocska fehér krétavonalakkal összekötött krétapóruspont-pókhálókehely, az áttört mészcsipkerácsbuborék kehely-kupakkal! Világított, mint döglött mészcsipkeállat vázszövedékkoporsója! Fehér halott csillag! De mitől élt eddig? Mitől dobogott? Mi dobogtatta? Kinek az akarata? Minek az akarata? Hiszen fehér csipkekoporsószitazsák volt már esztendőkkel a halál előtt, s ha vert, mert vert a halál előtt esztendőkkel még, ütnie kellett az ősz mellkas vén belső haldoklás-falát, mint börtöne merev vas-cellafalát sziklafehér-sziklakopár ököllel az akasztásra-ítélt élőhalott siralomszobában kifehéredett rab! Miért mondottam mindezt? Nem önmagáért! De mert így, mert Berzsenyi Dániel még életében (az értetlenség könnyed-harmonisztikájú kegyetlenségétől) mészcsipkezsákká dermesztett költőszíve: így nem tudta, kőszivacs-tömlőként pumpálni az ihlet-jövőbe a vért! És mondtam: Létünkért, a Titkos Szégyenért! Berzsenyi Dánielért, akinek vértolulásos, lila dühcsillaggá depressziósodó, mélabús, agyvérömléses halálzsák teste is elrohadott immár: száznegyven éve! Az is a földben! S talán a csontváz sincs már, a sárga szilárdság-szerkezet! S a bűntető édes időbe foszlik az agg diófa, elenyészik a külső szerkezet, a szánalom anyagkeveréke (a múlandóságba hátrálnak vissza libegve a dolgok, a tárgyak, hitek, jelenések, remények), a Semmiből dologi valósággá kivirágzó megvalósulások ellebegnek a Semmi-Öröklétbe: (vacogva, hervadva, forogva, földagadva, hulla-püffedve, szőrös-ágyékú, szőrláng-hónaljú, lila gyíktest-péniszű, fölrepedt, rothadó szilvához hasonló, dagadt vaginájú, vicsorgó, eres óriás bőrhólyaggá erjedve) elúsznak, mint árvíz viharkidöntött fatörzsei, mint az összedőlt házak gerenda-vázai, a kutyaól, az asztal, a szénaboglya, a szék, a szekrény, a halandó tárgyak, mint állatdögök, madárhalottak, macskadögök, a sárga-tajtékú hömpölygésben: dögborjú, dögcsikó, malac-dög, kutyahulla. És mi marad meg, túlélve a múlandóságot? A szó hite, az indulat reménye, a kimondottság égő óriás gyötrelem-kristálya! Berzsenyi Dánielből is, a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyalából! Mert az volt Ő: költészetünk legnagyobb, legvégzetesebb, legrejthetetlenebb, leggőgösebb indulata talán! Berzsenyi Dániel! Ő, aki az ihlet százezer-hőfokos Szent Szemérmetlenségével verejtékezte ki őrjöngve-tiszta szívéből a Maradandóság Világtitok Szigorát: mint a sárga, zsíros viaszlapcseréptoll-cellafalakat testük szőrös kitin-potrohszelvényei levélszekrény-szájréseiből a méhek! Szigorú volt Ő, pedig szelíd, mint a legszebb gyermekálom. A színes. S mikor elhallgatott: a Teremtés hallgatott el Vele! A Teremtő Indulat Dühödt Angyala bénúltan motyogva ült enyészet-őslombú, erjedt enyészet-árnyékú agg diófája alatt, csüggedt angyalszárnyai az őszi avarba lógtak, mint világcsillagszemétbe ősangyal-hattyúszárnyak. Aztán megfulladt, lilán hörögve. Kérdezzük meg: miért? Mert összeroppant önsúlya óriás összegétől, mint földagadt óriáscsillag a gravitációs-kollapszusájulásban? Vagy mert a gőgös, nem-értő száj hallgatást dörgött irgalmatlan szívébe? S lehet-e: néma, izzadt, könyörtelen tenyérrel befogott-szájú: a Világegyetem-Indulat Dühödt Angyala? A logika-tenyér-zsíros sársivatagába fulladt az Ének, az Éneklő Száj, a Végtelen Égés! Belehamvadt belefulladván a Harmóniának mondott kegyetlen Önzés téboly-tenyerébe. A legnagyobb indulat: a legnagyobb költészet! Tanuljuk meg halhatatlanúl szeretni a Dühödt Teremtő Akarat-Angyalokat! Ez az Ő: időből nagy üzenete!

Vörösmarty Mihály üzenete^*

Hangját nem ismerhetem, hangját nem ismerhetjük, élőbeszédét, beszéde eleven tisztaságát, a halál gyantás vásznaiból, szurokkal-átitatott pólyafoszladékaiból kitekercseltet, nem hallhatjuk élő hangját, mint most Kossuth Lajosét, aki a féltékeny feledékenység, a megőrizni-nem-tudás szenvedélyes tohonyasága ellenére, az oly sokat átkozott és gyűlölt, az oly rettegett technika, műszaki tudás jóvoltából kiszólt a múlt-idő gyanta-rög sírjából, múlt-századi, meggyógyított viaszhengerről áradoztatván égő sercegés-pontok gejzír-fellövődéseinek recsegés-füstjéből: nemzeti, szakállas, aggódó, de nem elaggott barna barnaságát, a sercegés-szikrapontok lobogó és zuhogó űr-szélében lebegvén, mint megbarnúlt könnyű hang-álarc, üres-szemgödrű, lángoló szájgödrű aranylemezhártyamaszk, amely mögűl kirohadt már, mert kirohasztotta az idő történelme, és nem a múlandóság emberi történelem-ideje az uralkodó emberfőt, a közös sorsért szólni-tudó, tisztán-eszmélkedő emberfejet, a közös sorsért sose-gyáva, teremtő és szenvedélyesen uralkodó, büszke, virágos agyvelőt! Nem, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály viaszhengerről hozzánk visszaégő, az időhalál ősgyantájába fúlt, lépesméz-lépsejtviasz-sárga vén viasztekerecsről visszakért hangját (a hangot, aki az ősmézbe fúlt, mint kristály-toll-szárnyas, kristály-páfránycsápú ősállatka, akinek teste pontjain, likacsain, üreg-ajtajain, nyílás-barlangkapuin, élő kútjain és szőrfüstkoszorús likain: lazán, enyvesen, kövér buborékolással és nyálzó dagadással lassan befolyt a ragacsos, puha, aranytészta anyag, hogy végűl is nemcsak kívűlről körüldagadta, önmagába-dagasztotta, de belűlről, a test kitinkoporsó hártyafelületéig, a mozgathatatlan szemek sejtes üvegtoboz-kettősségéig, dagadt és tömött krizantém-duplaságáig belűlről is bedagadta és kitömte a mézlő halálanyag)!, nem ismerhetjük Vörösmarty Mihály hangját, s így nem is jellemezhetjük hangja jellemét, a gyásztörténelemből visszalopottat, a nyomorúlt történelem-gyász szúrágás-pontokkal beszitahálózott, megvénűlt asztalfiókjában egy századig lopottan rejtőzködőt, a hallgató hangot! De ismerjük-e, de tudjuk-e még, de merjük-e ismerni még Vörösmarty Mihály lényének és létének, de van-e bátorságunk tudni már és feledhetetlenűl tudni újra Vörösmarty Mihály költészetének és költészete istennel-vemhes megrázó emberségének époszi hatalmát, époszi Homérosz-tüzét, az ősidő-szakállas Homérosz-egyetemesség lángot, költészete rettenthetetlen tisztaságának és embersége meg-sose-rettentő, rettenhetetlen költészetének gyönyörét, költészete és ember-tisztasága mámorító bátorságát, boldogságra-részegítő felelősségtudatát, hódító hatalmas költészetének és hatalmas hódító emberségének nemzeti és egyetemes elkötelezettségét, a sose-vénülő vállalást, a sose-megvénülő fölvállalást a soha-megvénülni-nem-tudó tudat kegyetlen és önmarcangoló felelősségét, az önszaggatás véres, tiszta, üvöltő homályát, a sose-vén gyászt, a megvénűlni-nem-akaró világtéli világ-megőszűlt mélabút, az őszfehérre átokkal-behavazottan gyötrődő melankóliát, a búskomor ősz gyász-zagyvaságot, halál-zaklatottságot, a mélakór görnyedt gubbasztóját, aki ült, mint a Teremtés Halála után az Isten, csillaggyertyák égő gyászában egyedűl, alatta a csillaghímzéses szemfödő-palásttal betakart Teremtés-Világhalott, ül őszen, havazás-fehéren, a halál rothadékony és oszlás-szagú, fölbomlás-illatú csöndjében, s húzza (görnyedetten-árva) háta fölött gyász-fekete nem-lét kezével az az Arkangyal-Vén cigány, a tücsök lakkszív-kitinköcsög fekete fejéhez árnyékolódott színű füstgyász kezével: a Téboly-Arkangyal, az Elmebaj-Haláltudat, az Őrület-Cigánycsontváz, a tűz-szárnyú, húzza a halál émely-zűrzavarában, húzza a szegény kúsza elcsöndesűltnek, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Akasztások, kivégzések, főbelövések, futások, iszonyok és menekűlések után, óriás barna ködfüst-bolyongások, gyöngyizzóvériszam ködhajnal-bújdoklások, gyémántló varangytűz-szemű farkasvonítások horpadt és akasztókötélhurok-szorítású szőríráslánc koszorújából mesés táltosöregséggel kiszállás után, a vonító halál-gyűrűből fölszállás után, a csörgő és csörömpölő lovakkal űzetés után, amikor a bús menekülő kék óriáskalap-árnyéka elfödi a nemzetileg és a gyűlölettől, az elnyomástól és a félelem-bosszútól ismert mindent-tudó gyász-arcot, mint óriás kék virágkehelyárnyék, mert az óriás lapulevélperemű kalap a buja bozontos szemöldökszakállig lehúzva, mintegy csuklyaként, hogy árnyék-börtönbe zárja az arc fénylő ismertségét (a szemöldöksarlója, mint vaskos csődöröké), s amikor a hajdanában époszi mérhetetlenséggel író kéz, a csukaszájú hasított lúdtollat fogó ujjak, a kecsegeszájú lúdtollat, a csőrfejű hal hasított szalmacsontlemezcsőhöz hasonló kihegyezett lúdtollat merengve és édesen szorító ujjak, a vaskos hüvelykujj és a karcsúbb, de mégis tömött mutatóujj kettőssége szorongva bekopog a holdfehér holdégette kis tanyaablakon, hogy kérjen menedéket, megbúvást, ha lehet, s az áhítattól-iszonyat, az ámulattól-dermedt bújdoklót váró arcra, égő viaszgyertyát a sötét köd-űrbe föltartott rózsasárgára átlángolt kézre a bújkáló mered, az üvöltő fekete ködből a gyertyarózsa fény-árnygyűrűjébe lépett Rettegő Halhatatlanság a Rettegő és mégis Fölboldogló Szívű Halandóságra! De addig? E vak önmagát-temetés előttig? Vörösmarty Mihály mindent tudott az emberségben és a költői teremtésben. És Vörösmarty Mihály mindent akart a költői teremtésben és az emberségben. Előd-hitem Jövője volt Ő, és előd-hitem Jövője ma is ő: Vörösmarty Mihály! Hogy tudott szeretni, hogy tudott temetni, hogy tudott tervezni, hogy tudott teremteni, hogy tudott (padlatig-érő-pipás magányban az ablak-belső asztal-széles peremére dőlve könyökkel) dolgozni, milyen ámúlatos indulat csöndjébe temetve époszló agyvelőjét, hogy tudott megvalósítani, milyen abbahagyhatatlan szent teremtő kedéllyel, az emberiség és a nemzet közös felelősségtudatának szenvedélyesen tiszta bizonyosságával. Mestereim Mestere, a Tökéletes Époszi Álmodozó és Époszi Teremtő-tudat, Ő: Vörösmarty Mihály! Ez a zsenijéhez méltatlanúl oly korán az ősz őrűletbe fagyott zord tiszta szív, oly korán elborúlt kedvű, beborúlt kedélyű elme ez a szorongva és gyötrődve, történelembe-meghasadt én-tudattal zajló vígasztalan vacogó elme, jajongó látomások megőszűlt, megkopárodott gyötörtje, aki minden pusztulásban és minden végzetben, minden gyász és halál eljövendhetőségében és eljöttében (mikor vacogó ősz szíve elé állt akasztott-kék arccal)! a maga felelősségét, ön-felelősségét kereste és követelte! Nem-elborúlt elmével és mégis gyötrődő skizoiditással ön-felelősségét követelte gyógyíthatatlan béna önmagától, írván akkor már verset úgy, szálkás és kazlas kúsza őrület-kaszabolással, mint az önmagától elidegenűltségében megőszűlt Isten, árva íráskáromkodással, mint a Skizoid Isten pathológiás részegség önkívületében, ha a fekete űrbe, mint füzetbe, csillagokkal kaszabolva ír, hogy hadonászó írás-verse az úr-feketeségben, mint arany-kardhágások, arany-kardsuhintások összevissza-kaszabolás tűzkazla, arany metszésvonalak rácshalmaz-tűzdrótkupaca! Pedig azelőtt, a Teremtő Reménység-Időben és az Époszi Látomás-Időben: a boldog megvalósítás Diszharmónia-Harmóniájának legnagyobb tudója, költő-tudója volt, lázas, vérző, szivárványos, vadakkal nyüzsgő, zsongó, zölden zuhogva hömpölygő hatalmas Látomás-Embervadon, olyan teremtő, aki a klasszicitás dög-merev törvényeit mosolygó daccal tagadva (mert ifjúi és férfiúi óriás-szívében a Harmónia Dante-i féktelensége virágzott, a teremtés szenvedéllyel-zsúfolt, látomással-világözönlő Milton-i gyásza és akaratos igazságtevése, nem a kopár szemérem, kopasz szenvedélytelenség, és nem is a szigorúságnak tetsző költészet-tajtéktalan önmagába-szívottság, amely azért is hazug, mert törvénynek a szemérmes szenvedélytelenséget hiszi és mondja)! vad gyönyörűséggel és tomboló teremtés-hittel írta (komoly daccal és mosolytörvénnyel tagadva minden megmerevedés-ellenakaratot)! tiszta tudata világegyetem-hömpölygésének örök-virradat Édenében: verseit, szatíráit, dalait, drámáit, tragédiáit, époszait, vasas és páncélos cserhalom-csatáit, a két szomszédvár véres gyászait, tündérvölgyálmait, délsziget-vágyait, ódáit, szózatait, vers-játékát, elbeszéleseit, tanulmányait, bírálatait: ének-szava és éposz-szava himnikus époszi hömpölygésének aranyszivárvány inda-végtelenével. És mindíg, de mindíg az Egyetemes Világ, az Egyetemes Emberiség és a Zöld Elburjánzásból Szívközépig Európáért Kiágaskodó Haza múltját gyászolva és újragondolva, jelenét építve, féltve, tagadva, hittel remélve, ostorozva kegyetlen tisztasággal, s féltve és remélve jövője emberebb emberiségét, remélve emberebb embert, hazább hazát! Azzal a virrasztó és vígaszos felelősségtudattal, amelyért és amellyel élnünk egyedűl érdemes. És nagyon szerette az ifjúságot, szerette nagyon az újat, az újakat, a még-újabbat, mert tudta bölcs szigorával és szemérmes szíve szeplőtelen szeretetével, hogy a Tiszta Jövő elhozói szívünkben és akaratunkban nemcsak mi vagyunk, de ők, de ők is, az újak, az eljövendők, a testben és dalban most-születettek. Temetőt-járó férfi vagyok. Holtakat látó gyermek voltam. Látom a holtakat a földben. Mert én nem félek a haláltól, mert én szeretem a halottakat. A halál: a mi jövőnk, nemcsak múltunk, az ember-múltunk az élőlény-múlt jelene. A halottak: gyötrődő, okos, vak, tiszta, vad, boldogtalan és vígaszos jelenünk jövői is. Nemrégiben megkerestem Vörösmarty Mihály sírját a Kerepesi temetőben. S az őszi temető aranypettyfénylaza, aranyszilánkhalmaz, aranylándzsákkal teledöfködött csöndjében mohagombás ősz sírját nézve szerelmesen, mint aki nemző apja sírját nézi dadogó vággyal, hogy újralássa őt, nem-halottként a már-halottat, mert gyermek-szíve mindíg vágyra éhes, mert gyermek-sorsa mindíg apja-éhes, mert elmondana most már mindent, mit tud már, mindent, amit elhallgatott eddig, mindent, amit róla tud, a holtról, mindent, amit megtudott a sorsról, mindent, amit megtudott magáról, elmondana minden hazugságot, elmondana minden bűnt és átkot, elmondaná mindegyik szerelmét, elmodaná bánatát, kegyelmét, látomását, baljós látomását, álmait: a színes összevissza titkot, elmondana mindent: egyszerűen, ahogy azt az öregek szokták, ahogy a vak önmagát kimondja, kimondja a fehéret fehéren, fehér hangja áll a fehér térben: fehér, fehér, fehér vallomása: ott álltam a sír előtt magamban. És láttam, mert láttam!, hogy a penészmohával megzöldűlt sírlapkő moccan, mocorog, nedvesen, ragyásan bizsereg, lüktet szinte nedvedző kőben, mint öreg varangy hasoldala, háta! S a kőlap zöldfoltos varangy-mocorgása alól tompa hangzat! Aztán költő-fülemet a kőlap szívére, a sír szívére hajtva: kemény, nehéz, élő szívütések hangját hallottam szivárogni a földből. Szivárogni? Erős ütésekkel kopogott a szív a sír-föld alatt. És tudtam már: Vörösmarty Mihály szíve nem rothadott el a rothadandó test húsával! Ott ver, üt, lüktet, dobog, lángol a csontváz-kőhegedű szív-helyén, mint élő virág, a földmély Élet-Rózsája, a földben elevenen, halottai óta. Az óriás-szív! A szív-óriás! Ver, vérzik, üt, lüktet, dobog a földben. Vörösmarty Mihály szíve! Rothadatlanúl! Így üzen? Ezzel üzen? A halhatatlan szívütéssel? Tudjátok-e költők és nem költők: mai magyarok? Kér! Kéri, ne végezzük úgy, ahogy ő, halandóságával ősz motyogásban. Ne mondhassuk majd mi is, mint Ő, a Végzetes-Komor 1854-ben, költők: 1974-ben, hogy:

Nem! Nem! Ne így! Ezt üzeni ő a föld alól robogva szív-ütéssel. A Szív-Vulkán! És e rothadatlan Szív-Óriással kering a Földgolyó, a Mindenség Kis Szíve, az Óriás Aranyszív: a Nap körül. Dobog a betemetett szív a szív-égitest enyésztő anyagában. S nemzőnk, szülőnk, kihordónk, elviselőnk és temetőnk: az. Égitest-Földgolyó kering a lángzó Napgolyó körül. Pörgeti keringésével a Sose-Halott Mindenségben Vörösmarty Mihály abbahagyhatatlan szívét a Hidrogénatommag-Napcsillag körül. Nekünk mindörökké. Mert mindnyájunknak: az élet halandóságának szépsége a dolga. Neki meg ez a dolga!

A hitet-adó^*

Néhány perc lezárható tartályába, néhány ünnepi perc magzatburkába, néhány perc zárt időgömbjébe, mint üveghólyagba, ledugaszolható, leforrasztható időgömbjébe lehet-e belepréselni az óceánt, irdatlan, lángoló tömegével? Lehet-e néhány perc ketyegés-ketrecébe, láthatatlan rácsketrecébe zárni a mindenséget, terveivel, erőtereivel, erőivel, égitestjeivel, időivel, égitest-halmazaival, anyagszerkezetével, hitével, árvaságával, biológiai létezőivel és létezésrendszerével, szív-ütésével, agyvelőivel, halálaival, tüzeivel és lelkiismeretével? Lehet-e? Szabad-e? Tudjuk-e? Tudjuk-e meghatározni lényegét, anyag-szerkezeti és szellem-szerkezeti, anyagi és szellemi lényegét, lét-lényegét (ha ugyan az anyag és a szellem szétválasztható, különválasztható önmaga történésében, tehát lét-önmagában), néhány ünnepi perc ihletett várakozásában a világmindenségnek? Vörösmarty Mihályról szólva is, szinte lehetetlen a pontos, szabatos, szép és okos, szinte matematikai meghatározása e Jelenség-Folyamatnak, e Jelenség-Óriásnak (mint az atomfizikusok, magfizikusok a kvantumfizikában, kvantummechanikában, kvantumbiológiában), a magyar, s az egyetemes költészet ez Óriás-Egységének, Folyamat-Óriásának: Vörösmarty Mihálynak! Mondjam azt: Költő-óriás volt? Költő-óriás, aki még komor és észvesztő halála előtt is, a legtébolyúltabban lobogó vak dadogás-pillanatban is tudta jajongva kiáltani, szörny-látomásaink vérzuhatagában a depressziós nemzeti lét megőszűlt arcába sírni vacogva, hogy: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Hiszen ezzel nem mondtam mást, se többet, mint azt, hogy a szellem-történelem, a szellemi történelem egyik óriás-költője volt ő is, Vörösmarty Mihály, mint annyian mások, a másképp és másként óriások a tudatos emberiség történetének szellemi folytonosságában. Hiszen ez csak szép nemzeti büszkeségünk, vagy akár hódolatban-megrendűlt emberiség-büszkeségünk hite és öröme lehet! Büszkeségünk nemzeti arany-áhítata nemzettudatunk boldogság-gerjesztő forró fénye, hogy volt ő is, megszületett és énekelt, javára esendő szívünknek, és javára az egész emberiség várakozó hitének, és éppen a miénk volt, magyar volt, anyanyelvünk édes zuhatagában virágzott: dalaiban, ódáiban, szózataiban, vezeklő himnuszaiban, diadalmas, gyémántos, szivárványos tavaszförgeteg és a megőszülő természet vakságával bozontos époszaiban. Mert virágzani tudta a halált, gyémántlani a hitet és sírni tudta a hitet, az értelem, a dac, a büszkeség, a meg-nem-adás, a fönnmaradás, az építő folytonosság hitét és tudta virrasztani a jövőt, virrasztva, szívére ejtett magány-fővel, virrasztva, könnytelen vacogással, átderesedve kivárni (ha nem is szervezete erejében, de gyászködeitől föltisztuló elméje hitével) a történelem-éjszaka barna és rózsakék hervadását, s várt, igaz, csontváza-megőszűlten, húsanyag-létében csontvázig lerongyolódottan, a Megtisztuló, Megtisztúlt, és Megtisztító Föltámadásra, a Lángboldog Piros Ünnepre, aki a nemzet hajnalkék Ünnep-Kezdetén született, 1800-ban, s meghalt reményvesztett motyogó nem-reménytelenűl 1855-ben: Vörösmarty Mihály! Az Akkori Éjszaka halottja volt ő, ott a Haza-Ravatalon, amely alatt Petőfi Sándor tiszta forradalmár szíve rothadozott lidérc-árvaságban, azé a forradalmár-dacos édes költő-fiúé, akit éppen ő ölelt bozontos férfi-szívére: lángelme-férfiként fiatalon, mert tudta: a Holnap, a Jövő jön benne és vele, pernyeként foszlottan lobogó fekete köpenyben, szarvasok-lépte könnyed könnyű lábbal, kis piros szőrbojtcsengőszakállal, a Jövő, a Forradalom, s tudta azt is, s talán a legjobban ő, Vörösmarty Mihály, hogy nem lehet egyedűl. Énekelni se. Még neki sem lehet egyedűl! Mert az egyedűlség, a magány: a jövőtlenség! De csak a teste, léttől-eredendően romlandó húsa feküdt ott, mint szikrázó dér-szobor, hóból-gyúrt véres és ősz-szőrzetű bábú, megőszűlt, halállá-sült óriáscsillag a Ravatal-Nemzeten, romolhatatlan szellemét és szellemének romolhatatlan hitét még utolsó szívütésével is: oly erővel lökte át a mi kisebb emberiségünk, s hiszem a nagyobb, a teljesebb emberiség üszkös gyalázatból ocsudó szívébe, hogy azok az ernyedt-hullámzású és gyászban kifáradtan lelasúdott szívizmok (s a szívtest dermedt tömege) életárammal megütve és életárammal megtelítődve, földuzzadva és megkövéredve szikrázni és feszültséggel taréj-csipkelángokat sisteregve keményen, hasznosan, okosan és fiatalon dolgozni kezdtek! Reménnyel! Mert azt sem lehet: fiatalon, ifjú korral, de szív-ernyedten, szívdobogás-pilledten (mint pirosgyerekujjakkal kicsit megnyomott káposztalepke, színes szőrzsindelyes hímportól-vedletten, zöld szemenyvtől ragacsosan, lábszárcsontszerű, bürökszárszerű, pamutcsőtoknélküli csáppal) támolyogni önmagunk éjszakájában, tántorogni önmagunk veszendőségében, heverészni hullásunk, vagy hullatásunk gyalázatának teremtésre-váró ember-idejében! Azt se! Nem! Micsoda hatalmas hit és milyen hatalmas akarat volt benne, Vörösmaty Mihályban, hogy ezt is tudta, ezt az átadást, egy utolsó óriás-szív-lökettel dobogtató erőt ütni, élethitet ütni a tetszhalottnak mutatkozó elfehéredett nemzetjövő, vagy emberiség-jövő szívére és szívébe, mintha elektrosokk-géppel áramot ütnek át a bénaságba-petyhüdő, álhalott, vagy klinikai-halott szívbe, s az az elektromos fehér dühöt magába szíva, izomköteg-korsóján áteresztve: verni kezd újra, egyre szabályosabban és pontosabban, mert lényével lényegében öntudatlan tudja már, hogy élni akar, hogy élni kell! S a nemzet testének főerei, verőerei, ütőerei, vivőerei, hozóerei, a hajszálerek, kapillárisok betöltődtek, megtömődtek újra oxigéndús egészséges vérrel, s kígyó-rugalmasak lettek újra, s életre-pontos megosztásban áramlottak, keringtek, lebegtek benne a vörösvértestek, fehérvértestek, a véralkotó-anyagok, a vér-rész anyagok, mint fehér lepények és piros lepények, élőpontgömbök, s az érfalak nem cseppkőcsipke-csillagtüskések, mészszikla-rögösek, mint egy vörös barlangcsatorna bél-belseje! A kő-bolyhos! Ritkábban az egyetemes emberiség, talán többször és sűrűbben egy-egy nemzet, nép történetében, vagy történelmében: vannak fölvirradó, kék homályból tűzviharként vörös boldog sziszegéssel kiőrjöngő, époszian teljes és tündérmese győzelemhitként megszülető Boldog Remény-Pillanatok, Reményterhes, Magzattal-Fölpocakosodott Anya-Jövőpillanatok (tejmirigy-csillagfákkal ikrás belsejű, kemény, tejkút-kövér emlőkkel): amikor a dolgok, jelenségek, állapotok, remények, volt (vagy múlt) keservek és keserűségek, az eszmélet mögé rejtett titkolt konok vágyak és képzetek, a tárgyak és akaratok eleven, vagy kőzetté-megalvadt felületburkolata alá rejtőzött indulatai, az eddig-rejtelmek, a mostanáig-megcsomósodott-homályok, a megikrásodott irgalmak, az óriás nyomás alatt a tudat-föld méhe mélyében kristályosúlt, életté-puhúlni vágyó ingerek váratlanúl önmaguk anyaga tűzpont-szívközepéből fényrobbanva derengeni, ragyogni, fényleni, lángolni kezdenek, s egy eszme boldog mágnestestére szívódva, tolongván köréje-torlódva, sisteregve, lobogva és ragyogva a boldog és tudatos mágnes-szív vonzó életére hullva, hatalmas gyűrűben, lepénytömegben, korongtömegben vagy gombóctömegben ráikrásodva az új-eszméletű, eszmélő tudat-mágnes rejtelem-tiszta életére, odaszívódván tehetetlenűl és mégis akaratlagosan rázuhanva (mintha űrbeli gömbtestek egy óriás csillagtest odaszívó akaratától tehetetlen boldog akarattal, nem megsemmisűlni, de benne újjászületni: erjedő boldog létébe zuhannak!) sugárzó, tülekvő, hemzsegő, nyüzsgő pontcsomagcsomóként, égő pontrózsa-üdvözülésben világító értelmet kapnak az együttlétezésben! Az Eszme-Mágnes föltündöklik hatalmas szívdobbanással, s a Rejtett Dolgok, Akaratok, Hitek és Remények kiszívódnak derengve és ragyogva az Eddigi Homályból, s libegve, bukdácsolva és lebegve, pillézve, hullván, zuhanván, rohanva az új Összefoglaló Akarat mágnesterét leküzdeni nem is tudva, nem is vágyva, de létében részesűlni akarván, ősvonzását ragyogva elfogadva, erőtörvényeibe vágyódván hullva: Ragyogó Lüktető Részesei Lesznek (sugárzó megifjodott erőcsomagok, fénylő hullámzsákocskák, belül anyag-pettyhullámokkal örvénylő, mozgó, lebegő és bolyongó tudatcsöppek, mint az anyagcsöpp-atommag, amelyben kvantumugrás-áttűnésben él az elektron, mint filmáttűnésben, mint filmben a kép-áttűnés, kép-átolvadás, kép-egymásbaolvadás, amikor egyik kép a másikba gyöngűl át, vagy ragyog át, még mindkettő van, s egyik sincs már, egyik sem önmaga már, s a régi és új forma-minőség, erő-minőség, tudat-minőség mássá-oszolva együtt-él még, meghal, s lesz új erő-láng, határozatlansági relációban, hogy a hely és az impulzus (a tömeg és a sebesség szorzata) mért értékeiben titkosan állandó; s az akarat mint a Schrődinger-féle hullámfüggvény négyzete – a tér minden pontján, minden időpillanatban az elektronok előfordulási valószínűségének mértéke; egy-vibrálású-más-mindíg-ugyanaz; mint az elektront önmaga belsejében virágoztatván hullámzsákocska lebegéssel, hullámcsomag bolyongással magzatos atommag, mint az atommag, amelynek titkos anyagcsöpp-belsejében saját és mégis egyetemes törvények szerint szabatos szabadon áramlanak az elektronok – az Összefoglaló Új Akaratnak. Lesznek ők is az Új Akarat-Összefoglaltság Részleteiként: a Ragyogó Új Akarat Önmaga! Ennek történelmi és történeti okait, okozati, oksági összefüggéseit az egyes, adott időkből kiboncolni most nem akarom. Csak tényét megállapítani. S kimondani történeti időpontját: ahol e fölragyogás és részletekből egy erőcsomóvá összeszívódás élet-dühöngve megtörtént, vagy megtörténik. Vörösmarty Mihály oly hatalmas történelmi idő-pillanatban, égő és sugárzó idő-függvényben nőtt ifjúként költővé, s lett (vulkánikus, sziszegő és sistergő anyagfellövődésként tajtékzó anyagtűz-virágzással) nemzetünk, az akkori Magyarország (a nehezen csontvázasodó, magzati növekedésben addig merengve-lassúdad ország) legnagyobb költője: amikor föllángolt a kiszőrösödött-arcú, barna homálybarlangban kuporgó országot bevilágító, csillagtüzével derengő-mosolyúra festő Egyetemesen Közös Eszme, a reformok szükségességének izgalma és irgalma, a nemzeti önismeret gyászkoromtól megtisztításának vágya, a nemzeti tudat és nemzeti büszkeség okos és jogos fölhevítésének vágya (hogy égjen az átváltozással-eljegyzett önmagával, mint a rózsatűz), a nemzet gyakorlati, anyagi, ipari, civilizációs fölemelésének vágya, az új akaratok, újjászülettetések, új kezdetek, új megkezdések, új elkezdések és csikorgó vagy boldog folytatások együttes akarása! Ellenében az addigi közös tunyaságnak, s a nemzet alvó, más-más erőtöltésű anyagszilánkokból egy tetszhalott-kupaccá rothadozott korróziós akarattalanságának, a megfélemlítettségtől közös lomhaságnak (melynek émelygő sejtrendszerében iszonyú erők szunnyadoztak, készülődvén a talán-véletlenből a váratlan robbanásra), s ellenében a szemlesütött, lába nagyujja hegyét néző, kérődző tétovaságnak! S ellenében a Tenyésző Uralkodó Böfögve-Önelégűlt Ásítozó Hatalom Gazdagjai alvilág-árnyékú, múlt-testű Jelenének! Ha egy (vagy egy-egy) ilyen eszme megszületik (mert a biológiai törvény szerint tovább nem lebeghet már várakozván az Anyatest-Múltjelen magzatvizében, mert kidagad onnan a szülőnyíláson, mint óceán-hörgéstömegből a most-születő új vulkánsziget páfrányos gőztornyokkal és hörgő égő anyagrobajjal, vagy a magzatvíz sárgakék levében fulladván halottan oszladozni és rothadozni kezd, rothadás-lényével megmérgezve az anyatestet is a halálra)! szinte egészséges szívlüktetésszerű pontossággal és a dobogás-sorozat pontszerű biológiai időütés-egymásutánjában sorra születnek a hatalmas Eszme-Tudatosítók, óriás Eszme-Szoptatók, Eszme-Fölnevelők, az Eszme-Szerkezet és Eszme-Lényeg, az Eszme-Test Tudós Fölismerői, Megismerői, Kutatói, Építői, Megvalósítói, Kiteljesítői, Őrzői, Vigyázói: Mérnökei, Fizikusai, Atomtudósai, Csillagászai, Biológusai, Magfizikusai, Vegyészei, Kvantumfizikusai, Mikrobiológusai, Biofizikusai, Élettanászai, Részecskebiológusai, Biokémikusai, a Törvényt-Kutatók, Törvényt-Fölismerők, Törvényt-Beteljesítők, Jogrend-Alkotók: a Megvalósúlást és Megvalósítást Egész Lényükkel és Létükkel Akarók, a Boldog Vállalkozók, az Átformálók, az Önmagukat Elégetni Is Elszántak! Ha egy ilyen eszme megszületik a történeti időben (hiszen most a történelem idejéről beszélek)! (és nem a gondolkodás, törvényszerű anyagi, fizikai, vagy biológiai, erkölcsi megismerés, fölismerés, ráismerés matematikai vagy mértani törvény-idejéről), tudom: az még nem forradalom! Az még nem a Forradalom! Az csak ablakkockányi rés kihágása (kitörése) a sötétség-falon! Az éjszaka, a belső-éjszaka tojáshéjfeltörése belűlről a levegő, a fény felé! A levegő, a fény elé! De azon az éjszakából-kivágott nem-vak ablakrésen belövődik a fény, a jövő csillagfénye az eddig tojáshéjazattal tojásdadgömbszerűen zárt belső sötétbe, s sápadtan bár: csírázni, derengeni kezdenek a dolgok, dermedt jelenések, denevérként önmaguk szőrös bőrhártyáiba-csomagolt, fejjel-lefelé-csüngő akaratok. És izgatottan, izzóan lélegezni, a tüdőt dagadtra szíva szabadabban lélegzeni a fulladozások! Igen, az még nem a Forradalom Megtestesűlése és Megtestesűltsége! De az éjszaka barlangnyílása a forradalmi fény elé! Vörösmarty Mihály ilyen eszme-születés óriáspillanatában lett költője a magyar nyelvnek, s gondolkodója az egyetemes emberi jónak! Micsoda biztonság, szeretet, munkabírás, akarat, öntudat, bizalom, önbizalom, jóság, emberség, hit, hitet-adás, boldog erkölcs, szerelem, lendület, gyász, szégyen, szánalom, irgalom, haláltudat, folytonosságtudat, felelősségtudat, emberi önismeret és nemzeti önismeret, szellemi önismeret és építés-hit, férfiasság, becsületesség, emberi és erkölcsi tisztaság gyönyörű anyagbiológiai és szellemfizikai, anyagfizikai és szellembiológiai szövedéke volt ez az emberóriás költő: Vörösmarty Mihály. Az emberi, nemzeti és szellemi éjszaka, a politika és történelem-éjszaka gyászkő falának győzedelmes ablakrés-törője! A nemzet-sötétség nyirkos, nedves, penészes, gombás, varangyokkal zöld türkiz-lángot pislogó, kő-eres szobájának zárt kődobozán a fénynek, levegőnek kőcsípés és kőszálka peremszélű koronglukat ütő! Mint annyi: hitünkben és történelmünkben halhatatlan társa e korban, szülötteként cselekvő társa e fényóriáspillanat-történelemidőnek, a szellemben, politikában, irodalomban, teremtőcselekvésben: Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Eötvös József, Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Teleki László! És mind a többiek. A nemzet-építők, a szellem-építők, az erkölcs-építők, a tudat-építők, a hitépítők! A hitet-adók! Ha a romantikát nem egy szellemi folyamat létállapotának mondom, de a hitben-hívés, a hitet-adás anyagban és szellemben (szellemanyagban és anyagszellemben) folyamatosan történő cselekvés-akaratának és cselekvés-gyakorlatának, tehát az élethit bizalmának a gyakorlati cselekvésben, pontosabban: a hívő cselekvés szellemgyakorlatának: bátran mondhatom és mondom (nem az irodalomtörténet-folyamat-rendszerező, rendszerbeosztó szavával), de hitem szavával, vagy szavam eszmélő tudatom, mindíg Vörösmarty Mihályt boldogan hívó szavával: romantikusnak Őt! Őt is, Vörösmarty Mihályt, a hitet-adót, a hitet-hívőt, a jövőt-adót, a jövőt-hívőt, a jövőt-szeretőt, a jövőben-bízót, a megőszűlt szívében vérző poklot hordozót, az ősz szívével a pokolban-forgó halandóság-vízimalomkerék farózsa-szirom-lapátlevelére hullót, Vörösmarty Mihályt, a magyar és az egyetemes emberiség-költészet megváltó istenemberét. Őt, aki: versekben, dalokban, nyitott sírföld-szagu végzet-szózatokban, kék rejtelemódákban, himnikus káromlásokban, csillagvilág-egyetemességet gyöngyöző hatalmas époszokban, túlvilági fényt lövő lovagpáncélos, szellemsikolyos, alvadtvérköpenyű drámákban, kék virágindás novellákban, sejtelem-beszélyekben, tanulmányokban, még szívének a nemzethullás tehetetlen nyomorától legvakabb pillanataiban is, gyászmotyogásba őszűlt elméjének kőszirt-sívár halál-behavazott pillanataiban is: a reményt, a jövőt, a hitet hirdette, rászólva zordan, zord behavazott szájjal jajgató hite-elméjében-megzavarodott, nem-ítélő, őrjöngő, skizoid doxazmákban, paranoiás téveszmékben rettegő, leselkedő, üldözési mániás, ködös, hisztériás árva Istenére, ráüvöltve monomán, sztereotíp, megalomán, kleptomán, szadista, mazohista, piromán, erotomán, onanomán Istenére, ráordítva katatón, hebefrén, mániás-depressziós, pathogén, hibrid, kretén, imbecillis, debilis, süketvak, vaksüket, vak, néma, süketnéma, béna, púpos, törpe, vízfejű, torz, szörny Istenére, ráordítva hallucinogénitást létrehozó anyagokat szedő, kábítószeres, drogos, elhülyűlt, betegesen hazudozó, pathológiásan hazudozó, mániákusan hazudozó, alkoholista, delírium tremenses, fekete nagykabátja alatt konyhakést szorongató, mániákus örömmel föllángoló, elemi részecskeként-fölgyorsuló, depressziósan kő-gyötrelmes, kő-szenvedő, kőbuta, öngyilkosságra-készülő Istenére, rásírva szexuálpathológiás, settenkedő, lopakodó, maszturbáló, bélsarát szopogató, ürülékét evő, kurva, hullagyalázó, hullával-bagzó, ön-nemző, hermafrodita, kétnemű, nem-nélküli, asszonyemlős, péniszes-vaginás, bikatökű, gyűlölködő, gyáva, önszerető, önimádó, agyalágyúlt, menzesztelen, szklerotikus, egy-fagyökér-gubanc, agyérelmeszesedett Istenére, rábömbölve és hörögve asszonyholttesteket-hágó, állatokkal-párzó, hüllőkkel-koitáló, madarakkal nősző, gyermeklányszűzet-fölcsináló, homoszexuális, biszexuális, önmagát nőkként gyúrogató, csámcsogó és habzsoló, állat-hímekkel üzekvő, állat-nőstényekkel fajtalankodó, szopós és nyalós, kisfiúkkal-magát-kielégíttető, fekáliáját gombócként gyúrogató, forró vizeletét ivó, fekete-fogsorú Förtelem Istenére, mondván: elég, elég, elég! Elég volt! Elég! Mert akármi hullás: hinni kell! Mert akármi iszonyat: hinni kell! Mert akármi rettenet: hinni kell! Mert akármi halál: hinni kell! És ez a hit (ha őszen, ha bénán, ha motyogva, ha dadogván hebegve is)! nem romantika! Mert ez a hit: a lét jövője! Élet! Mert ez a romantika: az élethit dacos himnusza az emberséges emberiség-jövőért! Így igaz: szívemet-hódító, áhitatom és benned-mindíg-hívésem felnőtt kegyelme: Vörösmarty Mihály!

A megméretett idő^*

Csak annyi történt, hogy az élő halandó halhatatlan kihúzta a halott halandó halhatatlan csontvázát a gyökeres homok-sírból. S írószékébe ültetvén asztalához, a csontváz fölött mögéje hajolt, megfogva a csontkezet (a szellem-kezet)? a Jelenkor szívütéséhez igazította a papírosba-halhatatlanúl Múlt-Idő szívütését. S így együtt dolgozva (a csontváz-halhatatlanság, s az égő, gyötrődő tudat)! átigazították: ők ketten a Bánk bánt: Katona József és Illyés Gyula! Föloldották vak disszonanciáit, kiégették gyötrelmes homályfonadékait a lángelme-műnek, tették az emberiségben magyarabbá, a magyar tudat-múltat az emberiség egyetemes állandósúlt tudatává! Átdörzsölték a láng szívét a Jelenkor tudat-mikroszitáján, hogy a szívpép piros sejtjei új szívvé összeforrván és olvadván: az dobogni kezdett, s mondja már piros ütésével a megméretett időt! Csak ennyi történt! S ez újra-gyúrt tündöklet-szívre mosolyom szivárványából fonok koszorút. Mert egymást folytatni jöttünk az időben, nem temetni! Föltámasztani! Mert a halál is a teremtett és a teremtő lét folytatását akarja, tudja, hiszi, reméli!

Ady Endre gyötrelmes győzelme^*

Amióta emberiség az emberiség, amióta ember az ember a szenvedélyes és elfoszló lét-hártyában, a biológiai létezésben: minden teremtő elme, minden tudás-akaratát és látomás-akaratát megvalósítani vágyó, gyötrődő tiszta szellem, lángelme-dühödt agyvelő legnagyobb ellensége, ős-ellenfele az Idő! Az idő, amit mondhatunk a fizikusokkal téridőnek, az önmagát megvalósító anyag, a dolgaival, létezőivel, halmazataival, gömbjeivel és erőivel, jelenségeivel a történés cselekvésében, a megtörténés folyamatában indulatos anyag halhatatlanúl-halandó végtelen állapotának és függvényének, amit mondhatunk Henri Bergsonnal belső-időnek, vagy egyidejűleg mindig más-más érzetpontokból egymásba-áttűnő és egymásból kioldódván kikeményedő érzethalmazokkal és érzetsíkokkal (mint a filmkép-áttűnés)! élő belső térnek, amit mondhatunk történelmi időnek, a történészekkel. A komor és mosolygó Idő, a reményes reménytelen kárhozat, aki (merthiszen akaratunkkal élő személynek képzelhetjük és tudhatjuk őt)! sáska-mohó zöld saláta-szájával fölzabálja, mindenségnagy gyomrában fölemészti a létezés egyetlen mindenét, halandósággal-eszmélő létünket, a teremtő személyeset is, hiszen létünk és a létben művészi cselekvő akaratunk önmagával önmagában is az Egyetemes Létezés maga: esendően, foszlékonyan, fiatalra-ítéltetetten! Mit tehetünk hát? Mit tehetünk hát: ellenében az Egyetemesség érzéketlen, sívár összidejének? Az örökös elvirágoztató időtérfolyamat ellen dacunk fegyvere, a néha-győztes, a sokszor veszteséget igéző: csak a munka lehet, a művészet cselekvő akarata, pontosabban az akarat cselekvő állandósága a művészetben! És így is: mi marad belőlünk? Mi marad ebből a tevékeny, gyötrődő állandóságból! Mi, költők, mit tudunk megőrízni a történő anyag gyászából, öröméből, szégyenéből, dühödt virágzásából és szigora kevély kristály-tüzéből? Mit tudtunk és tudunk maradandóvá hinni az eszmélő és folyamatosan eszméletlen anyag gyönyörű halálos tébolyából, skizoid mámorából, katatón belső szakadékba-zuhanásából, depressziós belső tűzőzönéből? Énekünk mit őriz meg a múlandóságból, múlhatatlanúl? És őriz-e, megőriz-e valamit? Nem győztesebb-e énekünknél az ősgyanta, megalvadt őskőzet, őspala, amely legalább az akkori, az ő-kori növények, állatok, rovarok fossziliáit őrizte meg emlékezetünk merengésének: az ősrovar színbolyhos és színcsíkos negatív belső csöndalakját, az ősgyík zöld pikkely-lándzsahegy fejét, az ősmadár fekete kőcsontváz-geometriáját, az ősnövény kék kőpikkely levélszíveit, barna kő póruspontjait! Ki tudtuk-e választani a létünkkel létünkben is történő, élő anyag örökös hullásából, a Létezés gomolygó, s mégis disszonánsan szigorú szerkezetű Pokol-Édenéből, Édene Rothasztó Poklának képzelt gyönyöréből a hullhatatlant magát, a hitünktől megmaradót? Mintha nem Ady Endréről, beszélnék! Mintha nem róla szólnék, Ady Endréről, Ady Endréről: a gyötrelmes győzelműről? Pedig róla szólok tűz-kérdőjelű szavaimmal. Igen, a kérdőjelek: tűzből, csontvázakból és pokolból! A kérdőjelek! Létünk bizonyosságai és megtartói! Róla szólok, az időszámítással mért emberiségünk huszadik századának Költő-Hatalmasáról! A Rejtelem-Szívűről, a Köd-Mámorúról, a Homérosz-Kegyelműről! Mert hiszen hatalmas költő volt Ady Endre, Isten Cédrusa a tenyésző, burjánzó, forró, fortyogó, zöld mohával és zöld moszattal, zöld pikkelyekkel és zöld lencsékkel csábító, enyészet-üstjébe zöld varázslat-gőzökkel hullni kábító történelmi lápon! Nem eltévedt lovas a történelem-ködben, akinek éber fehér-feketepettyes halál-lova torpanva horkan a kék kristálykés-szemű, piros gyémánt-tőr szemű vadak előtt, a vak, zöld láp-vadonban! De mindig új s új lóra ülő Forradalmi Megváltás-Akarat, Jövőbe-Vágtató, a Reménytelen Ének Dacos Szivárvány-Fejedelme, piros lovon. A gyász-ordítozású Öröm volt Ő, a halálüvöltésű Piros Élet, aki tudta (mert belőle a Lét Teljessége beszélt és Vele és Általa), hogy az emberi és történelmi megmaradás és megmaradhatóság egyetlen lehetségese, hiszen költő volt: a kegyetlen tiszta szó! A teljes kimondás bátorsága! A bátor, tiszta szó, az ős-gravitációs-erejű, a halálárnyékú! A szó alázat-értelmű jelentésében: kegyetlen költő volt Ady Endre! Kegyelmesen kegyetlen a léthez, az élethez, és önmaga létéhez. S e forradalmi tiszta kegyetlenség, mint óriás gravitáció-szív: színes gyűrűkben és keringés-koszorúkban maga köré szívta a Lét esendőség-dolgait, s azok ott lebegnek óriás szív-ereje körűl, halhatatlanúl és hullhatatlanúl, vele pörögvén és forogván. Mint korunkban, minden ember e földön, e Földgolyón, az eredendő űrtér homályában zöldellőn és kékellőn, Ő is, Ady Endre is zárt történelmi térben és időben élt, zárt, záros halandóságú földrajz-történelmi talajon! Ez időtér, történelemföldrajzi talaj, ez a zárójelesvérengzésű történelem ember-voltának és költő-létének éppúgy meghatározója volt az elemi törvények szerint, az anyanyelvben, a látomás hitében, a jajongás fehér koporsó-illatában, mint annyi lángelme-kortársának Európában, s Közép-Európában a kimondott akaratban: a duinói ásványidom-túlvilág időtérkristály, mennyország-pokol-tisztítótűz angyal-ördög negatív szellempantheista Rainer Maria Rilkének, a csontvázhadsereg-röhögésű, csontvázhadsereg-menetelésű Jaroslav Haseknek, a forradalmi hókéve-zuhogásban rózsakoszorús Jézus-árnyékú Alexander Bloknak, a gótikus katedrálisok belső csöndárnyék-bujaság-kristályait tenyésztő Franz Kafkának, az esőben lúdbőrző agyagos dombsárga őszi Babits Mihálynak, az árvácska-barbár, atombomba-rejtelem-erejű, fölszabadító halálförtelmes Móricz Zsigmondnak, az önismeret Istenszívében pirosan ücsörögve mosolygó Miroszláv Krlezsának, a hatalmas mágneses-erőterű vasszálka-kazal Karl Krausnak, a messiás nemzetlátomásban fintorogva örvénylő, tébolydülledt-szemű Stanislav Wyspianskinak, hogy csak néhányukat említsem a kegyetlen önmegvalósító-akaratúaknak! Mi korhadt el, mi rohadt el szellemlétük testanyagából, lángelméjük anyagtestéből, mintha a fizikai-biológiai anyag agyvelővel-gondolkodó embertestéről szólnék? És mi maradt meg belőle is, Ady Endréből, a mérhetetlen, talán gömbidőtér e zöld-sóhajú csöpp anyag-szigetének Kalevala-szájú Mítoszi Énekeséből, aki ötvennyolc éve halott már, régen elrohadt szívével a Kerepesi Temető keserű földjében, a megtisztító és tiszta ősanyagban, s fehér csontváza, a fekete csipke-szeizmográfírásvarratos kőhártyaugatás koponyájú kőpálca-éposz jajgatva üvölt, sírván Léda után, a Fehér, Zuhatag-hajú Csontváz-Kanca után, kék húsukból piros füstpáfrányt pöfékelő, zölden bugyborékolva lángoló testű halottakon, kriptákon, koporsókon, szemfödő-foszlányokon és elrohadt, dögszagú ruhacafatokon, a kukacos földben kék gyíkpikkelyeket vedlő fagyökereken, piros rózsagyökereken átkiabálva hívja őt, a Vörös Kanca-sörényű Nőstény-Csontvázat, szerelemre a földben, aki ott hever nem is messze tőle a földben, cédán, szent céda-egyedűl! Mi maradt belőle is, mint annyi zseni-társából, a kortárs-lángelmékből, mi maradt a mohó és rothasztó halandóságban? Mi maradt: állandónak, változatlannak, és változtathatatlannak ének-hitükből, kimondott hitükből? Az elrohadt dal, a megerjedve fölforrt és szétolvadván fölszabadúlt ének piros szív-cafatjai csak? Mert mennyi esendőség szavunkban, képzelt hitünkben és kimondott, el-nem-hallgathatott énekünkben! Uramisten! Hiszen Ady Endre is ember volt. Ady Endre is! A föld és történelem szülötte. A föld és egy történelem szülötte. A történelem (az idő)? széttöri, mint rozsdás drótkoronákat, mint a bogarak sárga üvegpáncél kitinvázát és szőrös, eres, póruspontozott törékeny kitinhólyag-héjazatát (üveghólyagként), színes krétával összevissza írja az esendőség és maradandóság határait, s az összevissza rajzolt talaj krétavonalai, mint ellenmágneses erővonalak befelé lökik, a talajtér belseje felé: a tudatos, mohó, kavargó részecske-anyagokat. Az idő elemi részecskéit is! Ez a törvény? Ez is a törvény! De törvény az is: megmaradjon ami maradandóságra ítéltetett! A csontváz legalább! Nem! De az élő test, az élő hit, a halhatatlan akarat a szóban. Minden emberi jóban és halálban. Ady Endre, ha testében, esendő és halálos húsában nem is, de szelleme végzetében legyőzte a halállal-búrjánzó ősteret és ősidőt. Ott üget, ott vágtat, ott száguld, ott robog előttünk piros lovon, piros szívünk előtt, Ő, Ady Endre, a Nem-Halott, a Sohasem-Lehet-Halott! Vissza se néz ránk, égő szívvel mögötte-vágtató utódokra. Mert tudja, a legnagyobb jövő-bátorság: a vissza-nem-nézés, a leggyőztesebb bátorság: a Jövőjére nem-nézni vissza-győztesen! Mert tudja: tudatos büszke seregként ott vágtatunk mögötte! Hatalmas költészetszívteste kék árnyékában futunk mögötte, halhatatlansága gyémántköd köpenysátra óriás piros buborék-gyémántja alatt, nyers büszke lovainkon. És köpenye aranyhímzés-írását nézzük. Igaz-e Dacos Büszke Vágtató, amit a szerelemről, halálról, hazáról, életről, történelemről, bánatról, ugarról, szent dekadenciáról mondtál, igaz-e: Ady Endre? Mert halhatatlanúl és kegyetlenűl igaz: ami a szikrázó méhraj-gombócként nyüzsgő arany-pontgömbnyüzsgés végtelen világegyetemet betakaró köpenyedre hímeztetett. Az óriás világanyagsátorra, hogy meg ne fagyjon az Isten szívéből szívárgó fehér köd-hidegben a Lét egy-egy pontja, s a Lét Egyetemes Mindene! Nézzük piros világköpenyed aranyírását, az írást, amit nem véres hűdött-motyogva mondtál, nem bénasággal-lepetyhűdt lila májfoltszeplős ajakszirom-örvényléssel, de kovakőszikrázat kék keménységgel a ráparancsolt istennek, a megszeppent írástudó írnokodnak, aki az írást írta vala: hogy legtisztább hit a hűség! Hogy leghűségesebb hűség: az ember, a teremtő ember egyetemes szabadságának szolgálata. Hogy legszebb szolgálat: a szabadság bátorsága! A bátorság! A bátorság a szerelemben, ember-fölvállalásban, kegyetlen életben, komisz halálban, a bátorság az Isten-végzetes és halál-bizonyos anyanyelvben! Hogy legszebb, leghívőbb bátorság: a halandóság tudatának forró és forrongó fénytudása. Hogy gyönyörű önismeret bátorsága: a legkegyetlenebb tiszta szabadság: emberek vagyunk azért halandók! A halhatatlan anyag emberré-szerveződött halandóság-tudatú halandói. És szép, ha élünk, és szép lesz ha meghalunk! Így vagyunk mi: Egyetemesség ember voltunkban! Igaz-e Ady Endre! Te Jövendő Csontvázak előtt piros lovon vágtató! Élő csontváz-sereged, a nárcisz-szájú, és mennykő-szájú had árnyékodban vágtat utánad! Igazad van! Vissza se nézz ránk! Mert ez is bátorság, vissza se nézni a mögötted-ügető-halottakra, akik énekelve égnek, a Nálad-nem-árvább Gyötrődve-győzni-akarók. Megyünk! Ne félj! Robogunk a Mindenségben! Önmagunkat legyőzve, vak retteneteinket és zord félelmeinket: hamar-halandók a Teljes Halál ellen! Mert emberek vagyunk, nem szelíd vad vadak, zölddel, pirossal borzongó növények, kopár fehér kövek, merengve-éhes virágok, hajnalra-elfelejtett szörnyvirágzás színes szajha álmok! Emberek. Nem pikkelyes vadak. Emberek. Nem párzó madarak. Emberek. Nem kitinvadak, uszony-vadak, vakond-vadak, pók-vadak, tenger-vadak, százlábú fehér kristály-csipke-mirtuszkoszorúk: a Föld Szívében, a Föld Édes Húsában, a Fagyszőr-Ágyékú Halál-Menyasszony viasztejút-homlokán! Emberek. Halált-szerető, halált-gyűlölő énekes halandók. És ha szállók: a Halál-egyetem csiszolt gyémánt-könnycsepp kolibrijei, a Halál-erdő víg zöldikéi, sárgarigói, rózsapirókjai, aranymálingói. A Halál-part Rózsaszínű Szent Ibiszei. A Halhatatlan Akarat-Láng Fölszentelt Madarai! Emberek. Éneklők. Igaz-e, Ady Endre?

A megőrző folytonosság^*

1928-ban születtem – nagyon sokat olvasó gyerek és diák voltam. Növekedésem és szellemi eszmélkedésem történetének része az is, hogy nekem akkor, az 1930-as évek végén, az új, a létében tiszta, a modern költészet elsői: Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály voltak. Könyvnyit tudnék beszélni hatásuk szelleméről, róluk és műveikről. Így Babits Mihályról is. Arról a Babits Mihályról, aki elsőnek részeltetett a szellem természettörténetének mámorában és gyönyörében: és épp hatalmas művében és művével: Az európai irodalom történetével. Mert ez páratlanúl tiszta, szabad és boldog könyv, ez az egyetlen megvalósúlás (hiszen őóta sem írtak szebbet és szebben a szellem, az irodalom folyamatáról és életéről) nemcsak olvasó-gyönyöröm volt, de valami édes és tiszta tanítás is. Ó, milyen mámorosan és boldogan olvastam én azt a könyvet! És nemcsak azért, mert József Attila összes verseivel együtt vettem meg Babits Irodalomtörténetét – így töprengésem tulajdona is volt, de azért is, mert ez a könyv: így Babits Mihály tanított meg legszebben a megőrző folytonosság kötelességére. Arra, hogy minden múlt a miénk, hogy minden múlt a tulajdonunk, arra, hogy minden okos és pontos szellemiségét őriznünk, megőriznünk kell, eszmélkedésünkbe, szellemi tulajdonunkba, töprengő és eszmélő szívünkbe kell építeni a hagyományokat, a szellem rothadhatatlan testét, vagy csontvázát, történet-csontvázát, csontváz-eseményeit: mint némely madarak, akik úgy építik föl tartósra, növekedést és biztatást-segítőre a fészküket, hogy a fészek fűanyagát, a fű-csészét, vagy fű-üstöcskét beszövik, annak anyagába beépítik a holt kicsinyeket, madár-csecsemőket, csontokat, koponyákat, drótokat, fém-szalagokat, eres csigaházakat. Tehát a múltat. Így igaz! Mert az elevenek jövője és szellemi gyötrelme a múlt: szellemben, hatásban és történelemben. Mert az élő szellem nem lehet múlt-nélküli. A múlt-nélküliség a szellem életében a halál. Nem lehet visszakötődés nélkül a szellemi létben újat teremteni. Pontosabban: csak így lehet valóban újat teremteni. A számontartó és számontartott múlt: az élő szellem következetes alapja és őstudata. A levegőben csak a népmesékben lehet kőcsipkés várkastélyt építeni. A szellem valóságában a talajra kell építkezni. Ez a talaj a múlt-tudat és tudás. Ezt tanultam Babits Mihálytól, de nemcsak tőle. Ady Endrétől éppúgy, mint Petőfi Sándortól, Vörösmarty Mihálytól, vagy Szabó Lőrinctől. És a költő-Babits Mihálytól? De sokat tudnék erről is szólni! Az édes-tiszta dalt, azt, hogy semmiről sem kell, semmitől sem szabad félni a fogalmazásban. Egész költészetemen, mint annyi elődöm szava, töprengése és édes bánata: elömlik, kimutatható Babits Mihály édesded szép költészetének hatása. Párája, illata, színe, virágzása vers-mondatainak: ott él költészetemben. Pontosabban én sem tudom megmondani ezt, mint Weöres Sándor Medúza című kötetének nyitóversében írja:

Hiszen nemcsak Babits Mihály. De ő is!

Egy emlékszoba titoktalan titkos csöndjében merengve^*

Mit is mondhatnék én most? És éppen itt, e törpe és az időtörténelem ásvány-rétegéből, mintegy holtan-is-virágzó ősleletként kiásott, szorongva derengő szobában? E fényködös, porhanyó szobában, amely elévűl majd, mert a formába és formává-épűlt anyag törvénye az, hogy formáját-vesztve alaktalan anyag-köddé omlik, redőzik, csomósodik, gyűrűzik és simúl, ha életét kiélte, átélte és túlélte. Mert ez a törvény! Mit is mondhatnék én most és éppen e könnytelen szobában, amely elévűlhetetlenűl él mindörökké, ha másutt és másképp nem, hát a halandó ember és emberiség okos tudatában; mert elévűlhetetlen fényt és elévűlhetetlen, szinte transzcendens életet attól kapott, aki benne nőtt, növekedvén, lángelmének a költészetben és a kopár, vacogó emberségben is lángelmének: az erkölcs, a legszebb tiszta emberség gyötrődő halálos lángelméjének: József Attila! Így ha mondom, talán nem nevetséges, hogy itt most (értve a tegnap és a tegnap előtt most-ját is) megfordúlt az idő, önmagát kifordította az idő (belső szerveit száján kitüremkedve, tátott szájnyílásán kibuborékoztatván kiokádva, mintha mélytengeri halat a többezer-méteres vízréteg mozgékony zöld izmainak köteg-aljából a levegő-felszínre hoznak), igen, talán nem nevetséges, ha azt mondom: itt kifordította önmagát az idő, s nem e szobában nőtt sápadtzöld leveleivel az alumíniumszürke, sztaniol-papír-lángú proletár-ablakfény felé csavarodván tolongva a muskátli-magány, a fény-éhes embernövény (mint Ferenczy Károly ifjúságában festett képén a virág eres és pórusos levél-szíve); de az szűlte e szobát (amely emlékezetünknek nem gyásza, de merengése és öröme már), aki benne nőtt proletár növény-palánta emberként, az szűlte e szobát, aki törékeny létével és törhetetlen költészetével a világmindenség szolgája is volt, a világmindenség nemző-apja József Attila! Az szűlte ezt a szoba-magányt halhatatlan magány-szobává, az szűlt az anyagi halandóságból anyag halhatatlanságot, aki benne nőtt föl, az akkori doh-kopárságban, olykor talán a szájharmonikák fémnevetésével, s írtózva a penész-színű levegő sárgazöld krumplifőzelék-szagától, fehér-kristály éles lugkőszagától, vagy téli büdös záptojás-szagától, amit a vaskályha lőtt ki korongrésein és ajtónyílásain (míg ezek az élő rések és nyílások parázs-gyűrűket és parázs-vonalakat írtak a kopasz falakra), ha befűtöttek olykor, nagy téli ködmedve-lihegésben. Igen, ez a szoba már elévűlhetetlen és halhatatlan, mert a hajdanán benne-növekvő akaratos ifjú, árva, megszégyenűlt, és hitében nagyon-akaratos ifjú szívéből nőtt ki törékeny korallágként, fehér és piros pontlikacsos mészkő-ágként virágozva a halhatatlanság-időben, mert fordított teremtésként: őáltala lett ez a szoba megmaradó az átadó tudat, a folyamatosan átadó tudat maradandóságában, tudata halhatatlan akaratával tette haláltalanná a szegénység tégladobozát. Mit is mondhatnék én most? Hogy ez a szoba, József Attiláé, pontosabban József Áronék elmúlás-szagú törpe szobája mennyire hasonlít gyerekkorunk oly egyforma szoba-szegénységére, vagy legalábbis az enyémre, amely volt bár a faluszélen, akkor mégis ugyanilyen dohhal-magányosan virrasztott, dehát minek az összehasonlítás és szemérmetlen ráképzés az azonosságban. Mit is mondhatnék én most? Aki annyit és olyan gyermeki rajongással írtam már (szomorúan mondhatom): öcsémként-elődömről, József Attiláról, verset, versprózát, sikoltozást, ordítozást, jajongást, vallomást, átkot, szerelmet, lehetetlent! Újra csak azt és újra csak azt, hogy sorsát nem szabad folytatni! Nem és nem! Kegyetlenség lenne ez, kegyetlenség volna? Nem és nem! Nekünk, az Ének mai folytatóinak be kell bizonyítanunk, hogy a dalba nem úgy kell belehalni! Hogy lehet végigmondva a természetes halálig ezt a soha-meg-nem-ismételhető életet: úgy halni meg őszen a dalban, dalba-őszülten, hogy azt mondhassuk még a föld előtt: nem adtam föl magam! Nem és nem! József Attila, jaj, József Attila, aki a Valóságra, a Dolog-Valóságra ült, mint Piros Csikóra, vagy mint Üszök-Csikóra, Korom-Csikóra, a költészet (költészete) középen a darazsakat szőrfüstös aranygolyókként lenyelte, a követ megrágta, a csontvázakat összeharapdálta, a Létezést mosollyal átitatta; aztán a Lehetetlenbe belédermedve, a Valóságot kihányva, mint józan-eszméletű részeg, megrettent attól, ami volt, s a csöngettyűs-nyakú Élő Toporzékolásról átlendűlt a Szétfoszlás Kúsza Visszatérhetetlenség-Griffmadarára, s úgy röpült tovább, önmaga darabjaival, léte részleteivel, fizikai és szellemi lénye, egy voltából letördelt részeivel etetve a mesebeliként kitalált, de nagyon is létező Halál-Madarat, Elfoszlás-Madarat és Nem-Megváltó-Madarat. Mert ő, József Attila, darabonként adja oda az éhes, röpködő haláldögnek teste anyagát és szelleme testét, de az csak falt, véresen zabált, egyre kérte a szellem és a test anyagát, József Attiláét, bár tudta: vissza nem ökrendi, csőre kanálcsónakjai közt okádva (gyomornyálas zúzalék-pépként) a költő létének részleteit és részeit, létezése valódiságának darabjait, hogy azok a létrészek forrongva összeforrván ember-eggyé testesűljenek újra. Tudta, hogy kiválthatatlanúl, megválhatatlanúl és visszaadhatatlanúl halálba-zabálta őt, mert nem a Jövő Madara, de az Elfoszlás Madara, ő a József Attilát vaspikkely-nyereg hátán-röptető. És ő elment, igen, elment József Attila, s szellem-lényének-lángzó tisztasága a mi vérképző anyagunk. S itt maradtunk egyedűl. E szobával is, amelynek csöndjében két szemgolyó villog konokan a csönd arcából kilángolva, mint a Csönd Gyümölcsei: az egyik az Iszonyat, a másik a Mindenttudó és Megértő Mosoly. Mert amit tudott a Létről: az Iszonyat volt. A Rémület szemgolyó-kidagadása az arcból és amit tudott a Létből: a Mosoly szemgolyó-szivárványlása volt. A rendező megértésé. S e kettős tudásban (szempár-tudásban) dolgozunk mi tovább, emberek, a befejezett megértő halálig, elmondhatatlan szerelemmel e plusz-minusz okos bíztatásban.

Az életre-intő fegyelme^*

Sokszor eltűnődöm, merengve az időn, s merengve régen-elrothadott, mégis rothadhatatlan szívének sorsán és sorsán konok, kegyetlen és irgalmatlanúl-pontos szavainak, sokszor merengek halálba-mosolyogva és halállal-mosolyogva: mi lenne, ha élne, milyen lenne, ha élne, ő: József Attila? Mit mondanék neki, s mit mondana nekem, a korban, életkorban és a költészetben már nem is fiatalnak? Mondaná: „ülj le”, s megkínálna egy cigarettával, rákérdezne gyötrött szívemre: „mondd el mi bánt, mondd el hát szépen, mi fáj?” Vagy leülnénk valahol s megkínálva őt egy cigarettával, kérdezném fájdalom-kőlapokból összeragasztott bajusz-lombhernyós, szőrkésekkel burjánzó arcába nézve, fagyott és árvaságot füstölgő szomorú szemébe nézvén: „mondd el hát szépen, mi bánt, mondd el, mi fáj?” Mert mi fáj, József Attila? Mert ismerhettem annyi társát, s ismerhettem annyi kortársát ifjúi életemben ifjúi szívemmel, akik rászóltak sokszor kérdésükkel, komoly szavukkal elárvúlt elmémre és magányos hitemre: „mi fáj fiú? Mi is hát a baj?” Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Tamási Áron, Veres Péter: csak néhányukat említem most, meg Kis Ferencet, a cigányfüst-mosolyút, akik mind rothadoznak és túlviláglanak már a tiszta befogadó földben, s nem is szólok a fölismerő harcos diadalmasokról: Hatvany Lajosról és Földessy Gyuláról! Hogy is lenne? De jó lenne, ha lenne! De jó lenne, ha lehetne! De jó lenne: József Attila! Dehát nem lehet. Mert ő már testével és teste mondhatóságával, értelmező, észlelő, kigondoló és kimondó szerveivel halott, csontja sincs talán már annak, csontja sincs a Kerepesi Temetőben: aki csöpp embernek ezelőtt hatvan-éve született, s nem is oly könnyű embernek, hisz olyan gyermeki büszkeséggel és szomorú, esendő daccal írta intő, életreintő vers-szigorának fegyelmében: „lám, négy és fél kilósnak szűlt anyám”. Elsirattam már én őt, és meg is átkoztam szerelemmel, jajgattam érte és büszkélkedtem vele, mint vagyonával az ostoba gazdag, kérkedtem vele, mint létezésének tékozló-iszonyatával a szegény, mint ölésével a ki-nem-végzett gyilkos, mint bűnével a buta bűnös, mint gyászával a hetyke gyászoló, mint az örömmel az önmaga-öröm! Mit is mondhatnék most Róla? Újat, mást, többet, kevesebbet, szigorúbbat, vagy szeretőbbet? Költészete szívünk látszatában olyan gömbszerűen egy, hogy e költészetteljességnek, e transzcendenciává finomodott valóság-gömbnek minden gömbtér-felületrészlete, a síklap minden kifehéredett négyzetcentimétere az ugyanazt mutatja, mintha egy csiszolt gömb talaján állnánk, mindíg fölfelé a levegő-ég hólyagburkolatába fölmeredve, holott sokszor a gömbtér vagy térgömb síkgörbéje, vagy görbesíkja oldalán, vagy alsó hajlatgömbszeletén állunk, füszálakként kalászosodva, a gravitáció vonzatának ős-szívéből a talajhoz ragasztva! Talaj! Ez is az ő szava, József Attiláé, amit használunk, mint oly sok általa költészet-életté, vers-jelenné magasztosúlt szó! Dehát ez természetes. Legalábbis nálunk, bennünk, velünk, általunk, akik nem is oly sokára utána jöttünk e-világra születvén: énekelni, hogy folytatódjon a dal, mert a lét összetörik, ha a dal abbamarad, ha meghal az ének. S fekszik, mint meztelen fehér hulla szőrösen a boncasztalon. Ehhez még csak annyit: a költészetben valami ha már kitalálódott, egy költő tudatával és gyötrelme gyönyörével vagy pontossága irgalmával fogalmivá teljesűlt, véglegesre megérett az eszmélkedés teljességében: azt az utókornak joga és lehetősége (gyűlölve és irtózva az utánzást)! véglegesűlvén tovább-éltetni, tehát folytatni a költészet tovább-korában. A múlandóság befejezettségéig! Amikor már a szóval kimondható lét és a szót kimondani és szép okára használni tudó létező is kihal. Mint az ősállatok. S ami marad: az a voltnak fossziliája csak! S az előbbihez? A gömb-teljességhez? Hiszen azt mondottam: szívünk látszatában! S nem bántót, de az igazat mondtam, vagy mondom, ha mondom, hogy József Attila (aki szerelmem volt és ifjúságom és nemcsak az én szerelmem és ifjúságom) költészete a gömb-egyetemesség látszata ugyan (mert valójában az: a teljesség értelmében)! mégis a földrengésmozgások és a földrengés-szünetidők anyagháborgásának és anyagcsöndjének kettős együttese! Iszonyú anyagtorlódások és erőtorlódások robaja és sikolya és hatalmas anyagcsöndek és erőcsöndek (vagy csönderők) építkező bánata és gőzölgő, sárgán füstölgő szégyene: az ő költészete. E kettősség (mondhatnám kétfajta nembeliség) egy-virágzásának egymást-nem-nélkülözhető, egymásból-kinövő kozmikus és emberi, ember-anyagi és anyagon-túli együttes törvényeinek halmaz-gömbje. Azt is mondhatnám: pozitív-anyagból épűlt valóságok (mint a természetben és a fizikában képzelt és képzett természetben) és negatívanyagból épűlt valóságok egymás-melletti, egymástól-független különös virágzásai, mégis összetartozók, mert csak így együttek! plusz-valóságok és mínusz-valóságok tudat-lombtornyozatai, független, önálló, tiszta térben, s ha egymás időterébe, vagy téridejébe átnőnek hatalmas robbanással, óriás-robbanattal egymásba-marva és egymásba harapva, egymást fölfalva egymást semlegesítik. Amit mondok: valóság! Nem mítosz-rombolás. Nem is ok a szégyenkezésre. József Attila volt: a külső sivárságból és kopárságból (törvényt-ismerően: tértörvényt, anyagtörvényt, időtörvényt) a sívárságot és kopárságot pozitívan fölépítő, s így reménykedő. S József Attila volt a belső sívárságból és kopárságból törvényt-ismerően a sívárságot és kopárságot negatívan fölépítő (kimondó), s így reménytelen. S a kegyetlen teremtés-törvénynek nem csodája, de természete, hogy minden egymást-megsemmisítő akarata ellenében e kétfajta (más-más előjelű) költészet-anyagból képzett vers-valóság nála, József Attilánál csak együtt létezhet. Hogyan? Egy negatív (mínusz) anyagüregbe pozitív anyaglomb nő és fordítva. A növekedésbe a lefosztás. A lefosztásba a növekedés. Mert költészete volt a sívárságból növekedve kidagadó és költészete volt a sívárságba önmagát a csontvázon-túl-is lefosztó. Neki a világegyetem: hol ketrec, hol virágzó végtelen ősfa! Hol rácsrendszerek zártsága ketrec, hol csillagbokrok végtelen isten-sóhaja nyitottság. E két végtelen szívfél kegyetlen összeforrottsága volt: József Attila! Nem folytatom! Lehetett volna végzete másképpen más? Most már nem tudom. Csak azt tudom: hetven éve született, aki énekébe, mert életébe: belehalt. Nem ő volt skizoid az életben és a költői teremtés-tudatban és teremtésben: de a lét volt skizoid, s abban s azzal kegyetlen, hogy kimondódott általa, hogy megfogalmazódott benne és vele! Csak azt tudom: hogy életébe, mert énekébe: belehalt. S azt, hogy ez ocsmány iszonyat! Hogy ez nem lehet a törvény!

A gyötrődő^*

Gyászoltam én is Őt, Németh Lászlót, halálfehér szalaggal átkötött szívvel, a szorongás vasrács-ingében, amit vas-szirmú csavaraival egyre jobban összeszorított mellkasomon, köldökömtől gégefőmig: a Lehetetlenség törékeny, csontszikár korallváz-keze! Gyászoltam én is Őt, jelenkori szellemiségünk gyászdühödt Cháron-éjszakáján: amikor meghalt! Hogy meghalt! Hogy neki is meg kellett halnia! De részeg, görcsös markában öldöklő konyhakést izzadva szorító gyászom most már kipiroslott, mint tavaszi kertemben a tulipánok, részeg gyászom már kipiroslott, mint a gyászeres tulipánok gyöngéden egymásra-hajtogatott húsos növényhártya-szirmokból formázott kelyhe, zöld száron, zöld levelek csőr-csokrában, tavaszi kertemben. Mert hiszen: ez a törvény! A földből kidühödő zöld láng, a mindíg-újraszülető zöld láng, a tavasz! Ez is a törvény! A törvény: az élet: tovább! Személyre, szóra alig-alig találkoztunk az üveghártya-törmelékeny, skizoidan őrjöngő, megmérető időben, sajkódi házában sohase jártam, nem hallgattam ott, virágzó kertjében (az eszmélet-gyümölcsöskertben, nemzetsegítő álomvágy-szőlőskertben) nádfonat-széken ücsörögve az Iszony méheinek arany-zümmögését, budai lakásán is csak egyszer, Veres Péter halála és temetése után, hogy üljünk ott gyásszal-tétován, kortársak és utódok, halálra-várók valamennyien, pohár borral eres, gyászoló kezünkben, hívők és kételkedők, gyötrődők és egyetemes sorsot féltők, mint árvák, a barna alkony-lángú, Jézustalan Utolsó Vacsora utáni, Második Utolsó Vacsorán, reménytelenűl, és tündöklet rohadás-kezdetekor, mikor beföldelték a szivárványt, esős rögök alá gyűrték a délibábot: s itt-ott még, talán a kiszámító véletlen akaratából utoljára Tompa Kálmán doktor lakásán, kéken zsibongó, gyermeki embernyűzsgésben, s az ünnepi, őrvénylő nyűzsgéstölcsér közepén ott ült Ő, sugárzó kristálymerev mosollyal, szikrázó csöpp üvegpohárkával elnémúlt kezében, ott ült, ágyékig-süppedve önmaga némaságának sírföldjébe, a halált-erjesztő semmi-talajba, mint önmaga elkorallvázasodott fehér agyában, az óriás, halottan-szikrázó mészvázcsőszövedék-kazalcsipkeszigetbe: míg körötte sárga habcsipkelepedőkkel, égre-tekercselődőkkel a fekete óceán dörög, dübörög, zeng, fortyog, hörög, zokog és ásítozik. S Ő ott ült önmaga fehér agyvelősírföldjébe süppedetten, mint megőszűlt, kéken elmohásodott, elfeledten-árva faluvégi temető horpadt földjébe, az elgazosodott csalán-gondolatúba: kőszívig, vagy fölszögezett Krisztus-lábakig, Szűzmária-szemérem-dombig süppedt mészkő-sírkereszt. Fehér. Halál-meszelt. Ült, mint az Irgalom. Ott ült az Irgalom, átderengve égő kristálymosolyával. Ott ült a Fehér Gyász: fehérpórusosan, fehér-eresen, mint merengő pop-art gipsz-szobor a zöldbársony karszéken, az élőhalott Szobor Pop-Art, az élő emberre fújt, habosan, eresen rászáradt gipsztajtéköntet, a fehérszemgolyós fehér Gipsz-Gyászmerengés. És fogta a sárga üvegpohárkát. S a megőszűlt falusi gondolat-temető csóvány, bodza, krisztustövis, ecetfa, lapulevél, orgona, bürökesernyő, zöld drótcsipke-küllőkorong-magányában kakas kukorékolt, piros mirigykút-torkából piros kréta-cikk-cakk villámokat lőtt a megőszűlt korallvázsziget-agyvelő mindenségbe, amelynek agydúcpontjai a színes csillagörvények, csillagfelhők, galaxis-halmazok, halott és élő csillagok! És csak néztem Őt szív-apadtan, magam is gyászfehérre őszűlt szívvel, vastag zuzmara-szívütéssel, kövér dérharangtélkongatásban, hisz nemrég temettem Erzsikét, s ideges dobhártyámon, önakasztott lila szívemen még a zsíros hantok, az elhízott sárga föld robbanás-dörgése, ahogy a vak sírba zuhant decemberi koporsóra, Kisjézus-mosolyú karácsonyi koporsóra ömlik, mint részeg költő, ha hány, ömlött a koporsóra a részeg December zsíros, sárga epehányadéka. És csak néztem Őt, Németh Lászlót, s fogtam Adysan megvénűlt karcsú ősz kamaszkezét. A Gyász, az Irgalom hosszú, hártyás, eres ujjait fogtam akkor öldöklő, irgalmatlan, gyászoló kezemmel. És csak néztem Őt, gondoltam gyászban-könnytelenűl: más, vad, virágzó láng-útakon űzött a sors engem, csillag-sorsomat csillagtűzzel űzte, mint piros lovat piros korbáccsal piros mezőn a piros Szerelem. És fogtam korallváz-fehér öreg fiú-kezét halállal-mosolyogva. Szapora könyvei gyermekkorom és kamaszkorom olvasatai voltak már, a regények, az eszme-kereső elmélkedések, nagy Széchenyi István-tanulmánya és nagy Berzsenyi Dániel-tanulmánya, de amivel és akivel nekem Ő (Németh László az eszmélet lényegében, a töprengés vad ifjúi-szelíd szívközpontjában) elkezdődött: a Babits Mihály konok, dacos, bölcs, hatalmas-magyarságú, az írástudók teljes felelősségét fegyelmezetten fölvállaló, bíboran-kegyetlen múltunk ismeretű, akkori jelenünk elhályogosodott, zöld kocsonyapenész-pénzecskés szemgolyójú sorsát ismerő, az európaiság legemberibb fegyelmét tudó és vállaló harci vitairata volt, az 1939-ben írt Pajzzsal és dárdával című! Babits Mihály, ez az ideges, szelíd krisztusi Közösség-Magány, ez a mindíg-harcolni-kész, búrjánzó fölösleggel harcolni-nem akaró, Európa Szívén álló üvegszikár, mosolytörékeny, must-szagú, méz-szagú, Dantei Pokol-Purgatórium-Mennyország-illatú Óriás Énekes, ez a Harcos-Szelíd, ez a Ha-Kell-Vad-Verekedésű: kéken-lángoló harci vasba öltözött, fejére rostélyrácsálarcos zöldtüzű vastojáshéj-sisakot húzott, fehéren-szikrázó páncélszoknyás és páncélálarcos csatalóra ült (a vasálarc szemkorongnyílásából kidagadt a harci mén óriás élő üvegtojás-szeme, óriás piros kaporfejesernyő-szempillája), áttörhető, tojáshéjvékony pajzs és vasszívű hosszú vékony dárda ideges kezeiben, s okos, ideges harci-kiáltással megsarkantyúzta kéklángú vasszirominges harci ménjét, s robogva nekirontott a kitakart, a fölvágott mellkasból piros ütésekkel kilüktető Németh László-szívnek! Robogó Európa-ménen ülvén, pajzzsal és dárdával kezében a vonagló Piros Ütésre zúdúlt robogván, s döfött, s az okos és céltudatos dárda szívalakú vaslevél-hegye a szív-középet verte át szeretettől kegyelmesen. A nagy dárdadöfés az élő szívközépbe talált. A szívközépbe fúródott Európa vasvillanat ütése! Pontosan! Mert Babits Mihály harc-hite is az erkölcs pontossága volt! Babits Mihály virág-álarca mögött kristályarc vigyázott óriás fekete égő szupernóva-szemekkel! És tudjuk gyémánt-szigorát! És tudom és hiszem értő erkölcse, hívő bizalma, harci dühe, boldog eszmélete, okos reménye, reménytelen gyönyöre: gyémánt szigorát! Ha elmondtam most és itt, hogy elmondtam most és itt Babits Mihály harci robogását, Németh Lászlóra zúdulását, kemény és pontos dárdadöfését: ezzel is csak (biológikumunk gyásza múltán)! Németh László gyötrődő hatalmát mondtam, igazságkereső naív gyermeki bizalmát! Mert Németh László gyermeki bizalmú ember volt, mert Németh László gyötrődő hatalmú író volt, az önmagát-keresés, a nemzet-keresés, az önismeret-keresés, a világmindenségmegértés kisded-naív álmodozója, Jézuska-áhítatú messiás-álmodója, a mindent-megértés, a mindent-tudni-akarás gyermekmosolyú akarója és hívője, országos boldogságot vágyó tervező nagy elme, számonkérő boldogtalan, tanító, oktató, rendszerező, hitvalló prédikátor, nem-zord gyermek-apostol, mint a középkori gyermek-kereszteshadak páncélvértezetbe öltözött gyermek-vezére vasas harci lovon, gyümölcsöskert-hazát megtervező, féktelen kiválasztó, igazságos-igazságtalan, elfogúlt-elfogulatlan, igazságtalan-igazságos, elfogulatlan-elfogúlt, a minőség hatalmát, bizalmát reményét és jövőt-bízó bizalmát hívő lángelme; a Gyötrődés Lángelméje, a Folyamatosan Gyötrődő Tudat, az Örökké Izgatottan Gyötrött és Gyötrődő Szív Lángelme-Hite volt: Németh László! Az Öngyötrés, a Gyötrődés Lángelméje volt Németh László! Akinek vére éppoly gyors lánggal fölcsipkéződve lobogott harci dühében, harc-elfogúltságában, országos vészben, nemzeti viszályban, harciszonyatban, akinek gyermeki vére éppoly kék csipkelángokkal föltaréjlott a harc-kevélységben, önhite baljós bizonyosságában, mint Babits Mihályé, Gyémánt-Szigor Költő-Lovagé: annakidőben, mielőtt csontvázvigyorrá aszalódott, kopaszra-nyírt-mosolyú, eres hártya-angyal halálembrió testét, Szent Balázs torokmetsző kését ismerő, vak késsel átnyiszált gégéjű, átvérző pólyával betekert, fölvágott-nyakú, száraz hártyatörékeny papírzacskó-sáska testét, az eres, pórusos keménypapírdoboz-zacskó koponyán az óriás fekete gyémántdob-szemekkel, a sírba tették, a földbe ásták 1941-ben, a Kerepesi Temetőben. Indulatos, szigorú, véres Látomása után a Vérmezőn! Gyötrődött, szorongott, fuldoklott, iszonyodott, volt irgalmatlan, s mindíg kereste az igazságot Németh László! Tanítani akart mindég Németh László. Ó, ez is, mint a gyermeki álmodozás, oktalan, édes, áldott, okos, irgalmatlan, bízó álmodozás mint Széchenyi Istváné, mint Eötvös Józsefé, mint Kemény Zsigmondé! Igaza volt-e? És miben volt igaza? Szerettem Őt, mert kereste az igazságot! Szerettem Őt, mert gyötrődött a vad, a mélabús, az irgalmas, a tanító, a szelíd, a konok, az önzetlen, a gyászos, az önmagát-sohase-féltő, a szép-szívét-mindíg-kitakaró, a vassodronylánc-rács-ing-nélküli, a mindíg (szellemében) nyitott fehér ingben járó, az önmagától-sohase-félő, a rettegő, az irgalmatlan, a dühödt, a szégyenes igazság-keresésben? Szerettem Őt, mert létével és lényével, szép emberlétével és boldogtalanúl okos és boldogan balga szellem-lényével mindig a munkára tanított! Arra, hogy henyélni, tunyálkodni, léháskodni, önmagunkat vakond-vakon, bársony-földbebújással (s ez a földbebújás gőgünk butasága)! önpusztítani, öntelt önszerelemmel önmagunk imádattébolyában tenyészni nem szabad! Nem lehet! Mert ha bűn van, ha van bűn a teremtésben: végveszteségünk, végenyészetünk az! A vak önszerelem, a buta öngőgnemzés: végiszonyunk, véggyászunk, végmegsemmisülésünk! Szerettem Őt, mert műve (és lénye) örök-fénylő Mont-Blanc-tömegével, szikrázó, lángoló, égő Mont-Blanc-csúcsával a mindíg-munkára tanított! Arra, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni kell, hogy a cselekvés az egyetlen tiszta akarat, s a cselekvés akarata a cselekvés gyakorlatában: e Földgolyóra száműzetett esendő, bozontos törpe bányaló-vak fehér barlangi tarajosgőte-vak emberlétünk egyetlen támasza, vígasza, fölemelője, az egyetlen emberhez-méltó tisztaság! S törvénye, mint Immánuel Kanté A gyakorlati ész kritikájában, aki azt mondotta vala az embersorsról a világegyetemben, s annak lét-törvényeiről szólván: „fölöttem a csillagos ég s az erkölcsi törvény szívemben!” Így igaz! Szerettem őt, Németh Lászlót, szerettem Őt, a Földmérő-Tudatot, a Tanító Elfogúltságot, a Gyötrődő Önvádat és Önvizsgálatot. Szerettem Őt, mert szerette a Jövőt, mert belépni az Ismeretlenbe, mint mértani időködbe! S ez a Jövő-Ősköd verejtékező, izzadó kövér fehér hömpölyegével most már csak a Csontváza-Emléket vattázza be, tapad szellemcsontváza geometria-kristály-szerkezetére, mint harmatgyöngyös, ködgyöngy-verítékes póknyál-selyemfonal-múmia-vászontekercs! Mont-Blanc-művének hegysziklatömeg-összegét, ha árva utód-szívünkre akasztjuk, mint Isten Gondolat-Hátizsákját: a súlyt: vajon elbírjuk-e? Katona József Bánk bán-ja bíbor cselszövésektől félig-tébolyodottan, önpusztító gőgjében megvakultan, vaksi hűségben gyámoltalan-vesztesen az akkori haza, az eredendő középkor Magyarországának kőszívére rogyva szakállas, halállal-vemhes hím-rongybohócként ezt motyogja önmagát-fölismerő, nemzet-vesztes hűség-gőghitét és tébolyhűségét fölismerő gyásztudattal, szőrsarlós sárga veszteség-arccal, ledöfött óriás őshüllőként, zöld páncélpikkelyes, kőszív-térdekre zuhanó kristálygyíkként, elmerevülő üveglángtojás szemgolyókkal, vérrel-szívárgó ajakcimpákkal, majdnem süket szájjal, majdnem vak nyelvvel, szinte süketnéma tátogással, a szánalommal és gyásszal szégyenkoszorúba, döbbenet-gyűrűbe köréje tóduló nemzet-szomorúságnak, haza-megbocsájtásnak: „Nincs a teremtésben vesztes csak én!” És nem ezt mondja-e Colbert, Németh László remekműutolsójának remekműemberhőse, hősemberremekműve: halála előtt, kifosztva, becsapva, az önmúlt téveszméitől visszaalázottan, remény-hitében és cselekvő gyakorlatában már élve holttestté alázottan, még elevenen holttetemként sajnáltan és gyászoltan a szeppent szívvel köréje gyűlőknek, az álnok családnak, a gőgös és balga gyülekezetnek? Amit Bánk bán, az élve-már-Halott motyog szív-őszen, amit Bánk bán, az elevenen-már-halál, aki a Halál könyvébe, a Feledés Könyvébe, a Végsemmiség könyvébe vala láthatatlan angyal-kézzel beleírva, jajong agyvelő-őszűlten, Az ég siket fájdalmaimra / Vég-semmiség az én ítéletem/ Az isten engem büntetésre nem / Tart érdemesnek – az angyal mely jegyezte / Botlásaimnak számát, ily következést / Huzó legelső lépésemkor el- / Rémült dicső helyén és félre Fordult / Könnyes tekintettel törölte ki / Nevemet az élet könyvéből. Ő Németh László, Colbert, úgy halt meg, hogy tudta, mert tudnia kellett: cselekvő sorsa egyetlen életén, mint kis-mikrorácsozatú szitán cselekvő okos ujjbögyök, a szív-szövetet: átpasszírozta a Világmindenség-agyvelőt, kíváncsian, izgatottan, keményen, s a tudat-mikroszitán átgyötörte passzírozván, gyömvén, gyömöszölvén önszívét, önagyvelőjét is, hogy legalább a szitarácsszöveten átgyúrt, átgyúrva szétroncsolt agysejtek, szívsejtek piros törmelék-belsejében, sárga morzsalék-pépvonaglása fortyogó, pöfögő, bálna-gőzpáfránytornyot fújó, lüktető belsejében, zúzalék sejtfal-lüktetésében meglássa a titkot, létünk hitelének és léthitelünk erkölcsének titkát. A tudást! A megtudást! Óriás-tudata, ős-szíve mikrorácsszövet-szitáján átszűrte, szája sejtszűrő-hálóján átitta a létet, a teljes anyagi, szellemi s időlétet, mint a homlokcsont-közép kút-likából páfrányos gőztornyot fújó óriás fehér bálna, ahogy tátott szájjal átissza a tengert, hogy rácsfüggönyháló szitafogsorain szörcsögve és szürcsölve átszívja a vizet, a tenger ősz vizét, hogy kiszűrje magának a víz halandóit, a mikrohalandók mázsáit, a tudat (léte) táplálékát: (az állatokat, rákocskákat, planktonokat, egysejtűeket, algákat, amőbákat), s majdan ürülékké, salakká válókat, vizeletté, bélsárrá. Babits Mihály, a kemény és áldott harcos-szelíd Vezér: akkor gőgösnek mondotta Németh Lászlót. Én, az utód, Babits Mihály, de Németh László utóda is: gyötrődőnek mondom! Gyötrődő Lángelmének: Németh Lászlót! Mert harminchét évvel többet tudok nála, a csontkopasz Nagy Halottnál! Aki már nem igazíthatja át szavát a földből. S ha akarná se tudná, mert a föld az ő szent sebzett száját is betömte férges hallgatással, halhatatlan száját piroskék gyökér-némasággal! Aztán mégegyszer találkoztam Németh Lászlóval! De már a forró koporsó hamú rabja volt akkoron. Elégett Gyötrelem. Nem sírtam. Égő szemeim, mint a kiszáradt kút. Könnytelenek. Mint a meddő asszony méhe: kopárak. Könnytelenek. Mint a bogarak szőrös kitinsisakon ülő óriás, dülledt, sejtes, többszögű állatüveg-cellaikrákból összetett szemhéjtalan, szempillátlan szeme. És mikor a sírt behantolták: elmentem Erzsikéhez! Ráűltem rücskös, hullámcsipketaréjos pirosmárvány óriás-sírkövére, a tizennégy-mázsás rózsarozsdavörös, göndörkagylós őskönyvlapra, aki könnyezik. Mert a Piros Márvány-Könyv vörös redőrücsök-gödreiben, téglaszínű márvány-kagyló-tányéraiban: megáll arany-foltokban, arany-lepényekben, aranycsipke-csészékben, arany-korongokban az esővíz. Mint a könnyek. Mint rózsa sziromörvényében, fölgyülemlik a piros hajnali, a kék alkonyi harmat. Mint a könnyek. Mint a várakozás, a megvárás könnyei! A várandós, élő űr könnye! Sír a sírkő, könnyezik! Ráűltem Végzetem, Szerelmes Végzetem, Piros Evangéliumom márványkönyvfedőlapjára, ami szerelmes Emberi Színjátékunk vörös, redős márvány-végfüggönye már, s azt mondtam Szerelmem Nagykontyú Csöpp Csontvázának ott a földben, a szerelemsors-záró végfüggöny mögött földbe-rohadottnak: „Lásd, itt vagyok!” És sírtam, mint az éhes csecsemők szoptatás előtt! De nem vala kisded, rózsabogyós, tojásdad, barna-mályvás, pihés anyaemlő, ami szívem gyomrának, őszerelmére éhes szívgyomromnak édes, zsíros-tejet adna!

Az emberi méltóság hőse^*

Tamási Áron nemcsak ifjúságomnak és kora felnőttségemnek, de gyermekkoromnak is része volt, létével és műveivel. Talán tizenkét éves lehettem, amikor először olvastam Tamási Áron óriásművét, az Ábel-trilógiát. Ez a könyv életem és erkölcsiségem életének egyik meghatározója volt. Éppen Ábel harmadik könyvének utolsó mondatával, azzal, hogy „az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne”. Tamási Áronnal személyesen talán 1949–1950-ben ismerkedtem meg. Barátságunk Tamási Áron haláláig tartott. Koporsójánál az egyik búcsú-beszédet én mondottam. Szellemének egyenessége, magas, felemelt homlokának tisztasága mindíg csillagként ragyogott eszméletemben. Mondhatom, sok időt töltöttünk együtt. Sok éjszakát is. Tamási Áron az emberi büszkeség, méltóság és szerénység hármasságának teljes egysége volt, nemcsak hatalmas művész, akinek minden könyve tündöklő tisztaságú, de nagy tiszta szívű ember is, aki léte bizalmával és léte mosolyával mindíg erőt adott és tudott adni az életre. Máig büszke vagyok, hogy annak idején A tékozló országról Tamási Áron írta a legmegértőbb, legokosabb és legteljesebb cikket. Hosszú versem hősét, Dózsa Györgyöt „az emberi méltóság hősének” nevezte. Én sem mondhatok mást, mint azt, hogy ő, Tamási Áron is az emberi méltóság hőse volt haláláig, s lesz példánk a méltóságban műve halhatatlan sugárzásával és porladó testisége sugárzó üzenetével hősünk és példaképünk a szó tovább folytatására és emberségére.

Akaratos csillag^*

Édes Istenem, már őt is fölitta a föld, elitta szívünkből, kiitta szívünkből mosolyos tekintetét, szelleme sugárzása édes mosolyát. Emlék már ő is, kristályos beszédű. S emlékszem, milyen mohó áhítattal ültünk egymás tekintetét kutatva: akkoron, nem is oly régen, mikor először szerkesztettem meg Színpadi műveinek teljességét, az Akaratos népség két kötetét, kérve tőle egy-két apró szellemi szívességet a kötetben; szerkesztőként, másokkal folytatott komor viták után, mert nemcsak színpadi műveinek szellemi értékét vitatták akkoriban, de emberi tisztességét és politikai tisztességét is, nem is szólva arról, hogy színpadi műveinek jellegét és jellemét nem értve, vagy érteni talán nem akarva, egy olyan dogmatikus színpadi realizmust, vagy realista színháznak mondott konzervatív és lényegében polgári színmű-stílust, színház-akaratot kértek tőle számon, amelynek jegyében, ha kötelezővé tevődhetett volna, Tamási Áron színpadi művei valóban megmásíthatatlanúl boldogan naivak, nem tükrözik a vitapartner által vélt életet valóságosan: életnek. Dehát ez gyermekség! Miért is említem a tegnap-múltat? Mert most újra-olvasva mohóan és tűnődve e színpadi műveket, újra fölcsap indulatos eszmélkedésemből az akkori dogmatizmus elleni haragom keserű lángja, s újra kell mondanom azt, hogy Tamási Áron színpadi művei (valamennyien) az emberi erkölcsiség, a játékos tudatos jóság, a mindíg-jobbat-akaró emberi tisztaság édesded bámulatos tündérmeséi, mesék és éneklő mámorok, átitatva a tűnődés párás puha, vagy szivárványosan-bohóckodó jelenével, a feddhetetlenség mese-szivárvány győzelmével. Mert ezek a színpadi művek a jóságban, a csodában, a megváltó csodában való hit éneklő népmeséi, egy virágzó mesefa virágzó énekei, ha fényt-lövellő ágyúak, vagy ágyékúak, akkor fénnyel lángolók, ha ördög-fintor pofa-buborékosak, akkor a pokolba-kacsintóak, ha a sejtelem Édenét hordozzák a szerelemben, akkor a szerelem lágy növényi tisztasága lobog és kotyog zöld hittel a színpadán-szólók ajkairól. És hát van-e az igazság realizmusát tündököltetőbb meseihletésű szó, mint Tamási Ároné? Aligha! Vers, annyiféle lehet, ahány ember él e Földön. Színház is annyiféle lehet (elméletileg), ahány ember él e Földön. A Kizárólagosság itt is, e műformában is: a halál! A kizárólagosság a művészetben: a művészet pusztulása! Tamási Áron színháza: egy módja a színháznak. Tündökletes, játékos, szivárványos, boszorkányos és ördögös, vaskos és sokszor tromfos villanata az időnek: az igazságkereső létnek és az igazságot-rejtőztető halálnak. Nyolc színpadi műve, az Énekesmadár, a Tündöklő, Jeromos, a Vitéz lélek, a Csalóka szivárvány, a Hullámzó vőlegény, az Ördögölő Józsiás, a Hegyi patak és a Boldog nyárfalevél maga a foszlékony valóság történetének Önmagát-fölismerő ámúldozásának realizmusa. Helyileg, történetileg egy tiszta és akaratos létsziget talaján vannak, történnek e játékok az emlékezésben, elvarázslásban, csodában, áhítatban, megnyugvásban, egyetértésben és szeretetben, hullámoztatva éden-fényeit az anyanyelv legszebb sóhajában és virágzó vadrózsa-bozontjában. Humor, szerelem, honvágy, békesség-áhítat, a csoda győzelme: Tamási Áron színpadi művének tartama és örök egyidejűsége. S a gyönyörű e játék-mesék csodájában az: hogy a történetekre zománcosodott múlt-idő vagy idő-múlt kemény kékzománc-rétegein, zománc-álarcain, a történelem-zománcláván átdereng, azt átüti derengő szeretetének fényével, e könvv minden egyes sorában, a létet-megértő tündöklő tiszta fájdalom. Az egyszerű emberek, az igazságukért hallgató vagy halálosan mókázó egyszerű emberek szeretetének vallomásos, gyönyörű fájdalma.

Az emberség csöndes harangja^*

Utoljára nem a koporsóban láttam. Oly kegyetlenűl fájt a halála, hogy elmenni nem tudtam a temetésére. Nem láttam hát őt: halottan, önmagába-zárt hamu-fekete végzetében, nem láttam őt a koporsóban, fekete porcelán-félszoborként, a szemfödőtől zakó-hajtásáig, szívég kitakartan. Utoljára akkor láttam őt, amikor elmentem: búcsúzni: Annától, akkor láttam őt utoljára, mikor Annát temette, feleségét. Annát amikor a ravatalozóban siratta, csöndesként sírdogálva, mint valami fekete hajnali harmat-harang, a csönd bársonyos fekete-kék tétovaságával, ez az emberség csöndes harangja feketebársony-harmattűz hajnali csöndes emberség-harang, ember-harang, aki volt ő, Annát amikor siratta, Annát, akit azóta elsirattam én is, mint hitem mosolygó édes tisztaságát! Mint aki könnyet sirat! Mint aki könnyet könnyel sirat! Sírva: Annát, a feledhetetlen-édeset, a tisztaság mosolygó, édes, törékeny-pillés gyászlepke-szemét. A tisztaság nyári mosolyos lepke-csillagzását. Mert nem lehet róla szólni: Kis Ferencről, csak Annával szólhatok Róla is, és Vele is: Annáról, oly együtt-egyek, oly egyszerre-együtt gyönyörű kettősége volt létük, hogy a tiszta szó, mint félbetört csillag: félbe-vágott fele-ragyogással ég csak, mint bolond karddal félbevágott láng, mint a tűz fekete átok-baltával felébe vágott arany-Griffmadara, mint a kettétört népmese, igazsága felébehagyottan, ha külön szólok róluk, szólván Kis Ferencről, az egyszeri és egyetemes népmesefiúról, a világboldogítást akaró, és világboldogítást fölvállalni-merő, az Ördögkirályt, Sátánfejedelmet, Sárkányemlős-Atyát, vagy gyémánt vadrózsa-méh szeme szőrpihés emlőjű Tündérkirálynőt, egyszóval a Gonoszt legyőzni vállalkozó, küldetést vállaló, az igazságukat-várók küldöttségét vállaló szegények fiáról, a népmesei vándorló tarisznyás fekete hősről: Kis Ferencről! És Annát mondom most vele, most, csak vele mégis Kis Ferenccel, a fekete kesztyűsként koromláng-kezűvel, a tétova topogóval, holtában köszöntöm őt, halottaiban és csontjai földberagadt árvaságában Kis Ferencet, a már Csontváz-Embert, a már a Gyökerek Szeretőjét, s már az Agyagot Sárga Koponya-Fogsorpatkókkal marcangolót, a Csontváz-Annát Csontváz-kezekkel Csontváz-Lényére Ölelőt, a Csontcsillag-kezekkel borda-páncéligére Asszonya-Csontvázát odaszorítót, Kis Ferencet, az eleven, ható, emberségében és teljes és tiszta emberség-vágyával Jelenkorunk depressziós-hisztériás, ködös léthomályából emberded fényével kisejlő, árva vérzéseivel kisajduló költőt, aki volt valaha a föld felületén járó, aki ma már teste megtisztúlt anyagával, csontváza halálos kőzet-egyszerűségével a föld teljességének mélytengerlakója, a föld-belső virágzó Csontváz-Embere, mint a mélytengeri virágállatok pórusos mészkürt-csipkekerék esernyő-váza, amelyből az eleven lét helyett, amely hús-virágzásával, rejtőzködő, bimbózó falánkság-érzékenységével kirohadt mészpórusai és kő-csövecskéi üregéből, igen, amelyből az érzékeny eleven lét helyett már csak a halál fekete árnyékcsipke-lüktetése virágzik. A halandóságunk miatt halott emberből, halál a halálból, árnyék-csönd az árnyéknélküli föld-belsőben elkorhadt és csontjaival szétesett halottból. De nem a Költőből! Mert azt mondanunk nem lehet! Mert ezt mondanunk nem szabad! És mert velem is gyűlöltetik a hazugság, kimondhatom, hogy oly árva és egyszerűségében tiszta költészete, ember-léte halandóságával nem fröccsent szét lángoló és lángolva kihűlő, sötét süledék csillagérccserepekké, halott, összesűlt és összeaszalódott anyagcsomókká, mint a fölrobbant meteoritok, mint a föld légkörébe kerűlt, vagy a Földgolyó anyaghúsába csapódott meteoritok lény-teljessége. De töredékessége árvaságában, csonkasága magányában is megmaradt tiszta egésznek, így, csonkaságával és árvaságával: egy csöndes szép akarat diadalának és egyszerű teljességének! Van Rouault-nak, a vérrel-átitatott bohóc-arcú francia festőnek, a vastag és vaskos, kék, sárga, piros festék-kötegekből abroncsozott és pántolt fejű, zsíros festék-szalagokból pólyázott koponyájú festő-lángelmének: egy tövissel-vérző, vérző töviskoronával meggyalázott Krisztus-feje, vérével kereszten csillagként, szomorú, dühödt, szelíd, árva, vért-lövellő csillagként világító Megváltófeje. És mintha Kis Ferenc, emlékezetem idő-lapját magam elé függesztve az üres térbe, mint festett képet, mintha Kis Ferenc őrá hasonlítana tiszta, megőrző és hűséges emlékezetemben, őrá, Rouault: piros és kék és arany és zöld és fekete-láng, ecsetvonáskötegekből gyúrt (és nem festett) Krisztus-fejére! Mert azon a Rouault-i vérző Krisztus-arcon, azon a félelmetesen vaskos és világítván derengően is tömbös, komoly, komor és merengő Krisztus-arcon, a láthatatlan keresztfán a meztelen jobb vállcsomó felé pilledten, vérző-szakállasosan csüngő, merev, léten és minden szenvedésen, a lét minden szenvedésén átható tekintetű Megváltó-arcon: a megértés festék-rétegek komor és vérrel-lángoló mélyeiből kisugárzik valami áldott tiszta mosolygás, a világító gyalázat-gyűlöleten fehéren és rózsatisztán átdereng a tiszta mosoly, a tiszta, tiszta szép mosoly, ama istenűlt embernek végtelen mosolya, aki meggyalázattatván, a fára függőlegesen az embertől fölszögeztetvén is tudja: az ember még ezt is az emberért teszi, ezt a megváltó legtisztább gyalázatot, hogy önmagát ember-voltában árvasága homályából és öntudat-csonkasága, halandóság fölismerése iszonyatából kiemelje, így, gyalázattal, a bűnnel és a szenvedtetéssel. Így: gyalázatával, bűnével és szenvedtetésével! Pedig körülötte és benne rothadás, bűz, a hús és a görcsben-haldokló és vonagló, megszakadozó erek, kapillárisok és a tudat iszonyata, és égő szeméttelep és koponyák, békák, darazsak, döglegyek, szúnyogok, kutyák, viperák, gyíkok, patkányok, macskák, húsevő bogarak: dülledt szőrös üvegsejtkoporsó szemekkel, és sarlófűrész-páros kitinfésűkaréj rágószervekkel! Igen, mintha Rouault vérző és mégis-mosolyban-sugárzó Krisztus-arcát mondaná nem-halott, nem-halál emlékezetemben Kis Ferenc ember-arca, a hajdani élő feketeség, a mosolyos fekete tisztaság: a fekete arc, melynek mindíg-töprengő komoly szelídségén átvérzett a szenvedő megértő tiszta mosoly! Az a tiszta, tiszta mosoly, amely ott ragyogott lángolván egyszerűen, mint fekete koporsón fehérben-égő fehér tulipánt, az a tiszta tiszta mosoly, amely ott lobogott feketén-derengő tűzzel Kis Ferenc fekete pókfonalakból, sűrűre egymás mellé és egymással keresztben csomózott fekete pókfonalakból kötött, szelíd, bábszerű egyszerűséggel merengő arcán, az arcon, amely mintha sűrűzve egymás mellé pettyezett grafit-pontokból merengő boldog-korongossá formált szív volna, arcán, amely mintha fekete póruspontok grafithálózat-szövedéke lenne az arcon, amelynek szelídsége is fekete volt, fekete fekete láng, mint cérnavékony fekete grafitvonalakból csipkézett, hálózott sűrű láng-szövésű, fekete belső-láng árnyékú ember-fej-rajz! Mert Kis Ferenc szívének, eszméletének és ezért így léte lényegének, tehát költészete lényegének csillagi központja: a gyűlöleten is átvérző megértő tiszta tiszta mosolygás volt! A szegények költő-küldötte volt ő, munkás, munkás a költészetben, és költő a munkában. Pontos ember volt ő, nemcsak mosolyos, nemcsak értő, tiszta mosollyal-átvérző arcú eszmélkedő, verssel-szívdobogó nyomdász-ember, de pontos a létezésben, a költészetben is és a forradalomban. Mert forradalmár volt ez a szelíden merengő költő, ez a törékeny, kicsiny koromcsillag-emberke, füstszövedék-Jézus-másolat, mosolygó páfrányos gyászlepke, ez a mosolyos fekete édes tiszta árvaság: forradalmár, akinek mosolyát az emberséges forradalom tiszta hite ragyogtatta át fekete-szövésű, gyász-szövetű bánat-arcán. Az a hit, amely fölért a legtisztább forradalmi tiszta fényig, s amely bekormozódott, mint a petróleumlámpa buboréküvege, gyermekkoromban, mert bekormozódott gyermeki ártatlanságú tiszta szíve forradalmunk gyászfüst-éveiben, a sötét kemény lobogásban. Költészete az egyszerű emberek forradalmának és forradalomvágyának pontos szolgálata volt. Hívő költészet. És nem hittelen. Ezért ragyogja át szelíd mosolyával a halandó időt, s ha sírja felé megyünk szál őszirózsával a Farkasréti temetőben: a földből az Emberség Csöndes Feketebársony-Harmattűz Harangja szól, Kis Ferenc bársony-puha költő-harangszava a föld tömény kötött ködéből, s a sírt mosollyal derengeni látjuk, mint boldog őszi csillagot a tisztúltabb, eső-utáni őszi egekben, mert tiszta fénnyel ragyog a két csontváz a földben, mint a csillag, mint a csillag az űr füsttelen, gyémántporral behintett nem-gyász-szalagú tereiben, s vele Anna tiszta koponyája is hittel mosolyog a földben, Annáé, akit nagyon szerettem, s aki szívemre fonódva búcsúzott egykoron. Mert hinni tudott még a búcsúzásban is. Mert hite volt a halálra is.

Szergej Jeszenyin halandó szíve^*

Szergej Jeszenyin halandó szíve, a régen-elrohadt, a sárga, büdös gőzpáfrányokat-fújó oszladozó forró piros cethal, az a szív, a sose-rothadó: kis piros haza, a vonagló, rángva-rengő piros haza-történelem, fehér akácvirág-hajnalú, ős-nyírfa-sírású piros lüktetés-zsák, s e piros szív-hazán megőszült puszta-füvek hömpölygő és hánytorgó, habos ősz zokogása, megkorhadt fejfákkal kúszán tüskés piros sündisznó, harmonikák bodza-virág-szájú sóhaj-zokogása, piros tehénkék, rózsaszínű borjacskák fehér kürt-bőgése, anyókák fabütyök-mítosz, fakéreg-gombahold sárga halál-pislogása Szergej Jeszenyin halandó szíve: e múlhatatlan kis piros haza. S e kis piros hazában ott nyüzsgött jövendő életté várva önmagát az egész emberiség, ott nyüzsög szárnyas jövője megszületés-pillanatát várva a fehér függőleges szagló toll-lándzsa csápos koponyájú, millió anyagpontból, rudacskából, csövecskéből, kötésből, sejthártyából, sejthártyafalból, sejt-cella-falakból, sejtbelső anyagörvénylésből, pihéből, pórusból, zsákszívből, hártyaüveghólyaglánc-gyomorból és mindenekből szerveződött puha mikrotökéletesség jövendője, a sárga víz-jelen olajos magzatvíz-embrió-őslevesben az egész eljövendő emberiség, mint az agyba-ágazó fekete kocsonyakehely szemű, óriás hártya-golyó-koponyájú (amely puha kocsonyás kitin-sarlókkal bajszosan félbe-karéjozva) szúnyoglárvák! A milliárd kaportányér-legyező-uszonytollfüles hártyahólyag-hurkazsák, a pórusos hártyaszív sárga zsákszív-csücskéből kiálló, tollpihe-kérdőjelként felgörbülő pehely-bajusz-páfrány-félholdlegyező rebegő farokuszonnyal. Hogy legyen majd: jövő, milliárd részletből tökéletesen megszervezett, rugósan-puha, önmagának-szilárd, nyomást kifelé: anyaga testhatárfelületei felé toló, nyomást léte anyagával szilárdan elviselő, nyomással nyomásra-felelő hibátlan biológiai szerkezet, nyáralkonyi cingár harmonikasírás szilárdpuha zengve-röpködő halandó gépezet: szúnyog! Oly puha, oly gyorsan elkenhető, szerkezetből zöldsárga anyagmegszervezettség-lekvárrá szétmázolható! Ünneplem őt, piros ifjúságom lángporladt piros mítoszát, az édesded szőke csődörfiút, az Oroszország mérhetetlen szívén megőszűlt ibolyacsikót, aki úgy halt meg, elvesztett magát egy ablakkilincsre akasztva, csuklóereit egy nyisszantással fölvágva, hogy az égi nyitott-szájú csuklósebből szökőkútként páfrányzott föl a vér füstölögve és lángolva, piros csattanáspontokkal, csattogás-pettyekkel fröcskölve szeplősre az egész világegyetem-tűzvészt, s ordítozhatott az űrkopasz tátongás-óriás Majakovszkij, üvölthetett mértani-ábra-logikus selyempuha latorhörgéssel forradalmi magánya szálkás gerenda-keresztjére kötözve a tehetetlenség kő-köteleivel, káromkodhatott következetes tébollyal fájdalmában (mert ott lóg a testvér a magány szikrázó sárgarézkilincsén), föl nem támadt többé az a halállal-kacér szívű, dühödt-istenágyékú szőke fiú Szergej Jeszenyin! Az átmeneti állapotok létformái a megvalósúlásban (szellemiben, anyagiban): talán az egész létezés, az egyetemes létezés (s mert a biológiai lét-hártya részletei vagyunk, mi is, emberek is az egyetemesen sívár világegyetemben: a biológiai létezés) legtitokzatosabb anyag-életmódszerei. Az anyag (és szellem)-létezés átmeneti létezés-alakzatai, lét-akaratai! Mohó, titokzatos, bársony-ődöngésű, növény-állat, állat-növény akarat-alakzatai a Tenyésző Homályos Létnek, s így a biológiai lét egy tudatos halandó foszlékony-eszmélő anyagfeltajtékzás föltorlódásának, az Emberiségnek, s az Emberiség történelemmel körülhatárolt szigetállományainak, a Társadalmaknak. Mert ez átmeneti létformák, ez átmenti létalakzatok a kettős megvalósúlás kötés-törvényeiben élnek, a hermafrodita tenyésző és eszmélő dologi létezők két biológiai létakarat és lét-alakzat egy-testként virágzó dologi formái (nem szimbiózisban, de a szimbiózisnál szétválaszthatatlanabb együttben: mert a szimbiózisban élők két szervezet, két külön test, leválaszthatók, szétválaszthatók, legföljebb a leválasztott belehal a kivontság hiányába)!, ugyanazok és mégis kettők: a szellemben, szerelemben, nemzésben, táplálkozásban, szaporodásban, tenyészésben, elhalásban és meghalásban! De csak a két lét-tér, a két létezés-anyagtéridő határán tudnak élni. Visszatolódva, vagy előretolódva az örök téranyagidő egyik, vagy másik valóságába: elpusztúlnak! E határonélés előre-ágazás, visszafele-bársonylevelezés és spóra-tündöklés nekik éltető valódiságának létezés-törvényeiben (megvalósúlhatóság-anyagában) tudnak csak élni: nemződve, táplálkozva, szűlve, szaporodva, s magukat (jellemi és erkölcsi, szellemi és testi anyagformájukat a halandóság törvényei szerint a létezésben a létezéssel fölégetvén) a tovább-nemződésben halhatatlanúl újraszaporodván meghalni, hogy utódaikban éljenek (formájuk, anyaguk, anyagmódszerük, élet-természetük, szellemi kötéstörvényeik dologi formáiban újramegvalósúlva) tovább! Létezésüknek ez az egyetlen lehetségese! Másképp elpusztúlnak. Kiírtódnak a Létből és az Anyag-Idő emlékezetéből! Szergej Jeszenyin: ez a zseniális édes harmonika-hangú nyírfacsődör, csikó-akácfa, ez a világballagó festett emberfaház, ez a vasáranapesti haranghangú világkóborló, füves és vadvirágos, mályvás és lapuleveles, szorongás-szívű, duhaj, vad, falusi bikafiú-utca, ez a temetők falusi rothadás-szagú, jázminméz-illatú, mézelő méh aranypáncél-lovagruhájú piros bársonybuggyanás dörmögés vándorcsöndje (mert nincsenek a halottak oly mélyre elásva)!, ez a szőke részeg hattyúkan, nyírfakéreg-hajú, fehérszempillás hímsólyom: ilyen szellemanyag-létező (és talán fizikai létezés-anyag) volt. Az átmenet szellemanyag-állapota. Létezésével a két világ ( a forradalom előtti és a forradalmi valóság) egy-alakban megtestesűlt két létforma (növényállati, állatnövényi) szétválaszthatatlan szellemi (így érzelmi) együttes egy létezője. De megmaradva élni csak e két világ határán tudott. Létével áttolódva az új anyag-megtestesűlés, a forradalom-történelemidő anyaglángjaiba: tenyésző virágzása sorvadni kezdett, hervadt gyűrődvén, mint az őszi falevél, pernye-hártyaszításra hólyagosodván, elrothadt anyagában, kiszáradt, mint a szúnyog póruspihés drótszita-rácsszerkezettoll szárnyakkal, ízelt hártyamutatóujj potrohhal, vékony rézdrótgépezet hosszú lábakkal, mint a holdtalaj lila porában lépegető ízelt, csuklós-lábú elektronikus-agyú gép-szúnyog, rézdrót-felsőcombcsontokkal, rézdrótszív-térdkaláccsal, rézdrót-alsóláb-szárakkal, a lábfejeken rézdrótküllőkarmok, mint húsevő virágcsillagok, míg a Halálidőbe dermedett részegen, mint arany ősborostyánrögbe az ősszúnyog, az örök anyag-szúnyogidő, s most már mindörökké látszik a megőrző ősanyagban a halálba-fagyott koponyán a két szemgolyó-ikrakupac fölött a szögecselt lemezes, palás homloktető zsindelyes közepéből pórusos tollszárral föltollasodó élével függőleges csáplándzsatoll, a sárgafehér erezett tollpajzs fejbúb sírkereszt, s az alsó állkapocs drótcsiga-pödörnyelvszakálla, mint megkövűlt foraminiféra kőkürt-csigaház-tekervénye. Ó, Szergej Jeszenyin, te zseniálisan toporzékoló boldog, részeg nyírfa-embercsődörbika, te lángelme-boldogtalan tántorgó emberszégyen-növényállatszerelem, te dúsgazdag tékozló koldúsa a jövő-hitnek, hajzatodban és szőrzeteidben a világmindenség csillaghalmaz galaxis tetűgombócai, ó, Szergej Jeszenyin, hát föl kellett adnod magad, átrohasztani magad a halálba, hogy fölismerjük a törvényt: az átmenet: korai halandóság! Az átmenet: a lehetetlen virágzása a semmiben! És mégis, Szergej Jeszenyin, te, az édes tiszta szó gyötrött nem-akartam-forradalmára, te szőke csigás-fejű, rúzsozott-szájú, rúzs-ajakcimpájú kicsi paraszt-Feuerbach, a törvényt már sejtő zseni-tétovázó, esett, esendő gyötrődője a Megvalósúló Forradalomnak, te önakasztott kék hús-zsák, mint agyvérzésben bénák karja: lehetetlenűl lelógó kék indigópapír-kesztyű kezű Hulla-király, pisze kis falusi Rimbaud-Magány, te Rózsaszín Részeg Viharzás, Átok-Gömbvillám: szívedben, a kis piros hazában ott tolong énekelve és részegen ragyogva, mint a mindenség égitest-örvényei, a Múlt és Jövendő Emberiség! Te Kanok Kevélye Tiszta Szőke Szűz, Jézusa a Lehetetlennek: haláloddal kiváltottad szívünket, oly esendő hitünket a Félelem Fagyából. Mert szavad: Örök Rózsaviharzás. Bűnbocsájtó Szelíd Tűzözön, Gyötrelem-Tűzeső! Mert halhatatlan éneked: a Halandóság Legszebb Szívütése!

Hitem hatalma

Hódolat Marx Károlynak^*

Hazátlan, tébolyúlt eső dübörög, dörög kéken füstölögve. Hazátlan kék eső! S robbanva porlik, szálkás kristálytű-csokorral fröccsenve robban új erő-semmivé, a megőszűlt fejű pára-ősz levegőben, mint elemi mikroanyagrészecskék pontsorvonalszálka-csillagai az anyaglemezen, esőköd-permet-vonalcsokrokká a tömény zöld növénybádog akarat-föltolúláson: kertem virágain, a rózsákon, liliomokon, az eres, pórusos szőlőlevelek és falevelek merev csöndjén, a csönd növényrovar, gyíknövényhátán, mint zöld szaruhártyazsák-ingeken, szőrös zöld kitinfélburok bogárfedőszárnyakon, a növény-kőrisbogarak zöld hemzsegésén. Kék eső, hazátlan. És élve maradtam. Élve! Élve! Élve! Most nyár van. Újra nyár. Itt a természet biológiai anti-entropikus zöld dühében, a gyönyörű akarat-föltolúlásban, dühöngve-boldog alakzat-állapotokban, forma-megvalósúlásban, biológiai szervezettségű akarat-létezésben, virágozván lángoló létezés-akaratban, és nyár, nyár, nyár, létem, teremtő tiszta létezésem boldog nyara létre-konok, halálra-kevély férfi-szívemben. Nyár! Nyár! Nyár! Mert hiszen életben maradtam! Halottaim, habzó sárga halottaim, ti kék földbe-kukacosodottak, halottaim, halálaim: élek! Ti vakszőrzetű, hím-nőstény vadló-hajzatú kőléc-kőszálka csontváz-bohócok, kőtoll-kőrudacska-kőcsövecske-kőszita-kőhenger szőrpenészes kő-ágyék-lepkéjű rohadt madárijesztők ott a mikrobákkal, egysejtűekkel, férgekkel szivacsos megtisztító tiszta, tiszta földben: élek! Akik a halálnak játszotok férges bohócot, hogy férges szíve, a büdös, erjedt szalonnabogár-üst fölvidúljon, akik a nem-lét földbeszőtt árnyék-madarait elűzitek fütyölve és sipolva szőrláng kőhártya-pofával, nehogy szemeitek kicsipkedhessék árnyék-semmi kék csőrrel, mint a cseresznyét. Ti földüregek boszorkányait elűzők, ti halált-vihogtatók, halált-vidítók, ti a nem-lét földbentojó, földben-kikelő, földben-hemzsegő, földben-ricsajozó, földben zsoltároskodó madár-tornyait elhessentők! És élek. Élek! Élek! És hódolat Marx Károlynak, a cselekvő akarat legnagyobb ember-költőjének, hódolat Marx Károlynak, a megváltoztatni-akarás dacos világtudat-Homéroszának, hódolat neki, aki a termelés és a munka, a fölhalmozódás és a kiszolgáltatottság, szellem és a tudat szerelmes történelem-szigorában írta gyötrődve, büszkén, tisztán és szegényen az első fölismerés kegyetlen-törvényű, ellágyúló-szívlejtésű, vérző húslobogású, mint gének molekuláiban: atom-pont-kocka-hálózat-rácsozat-pontosságú nem gyász-époszait: a természet természetéről, az ember természetéről, a társadalom természetéről, a termelés természetéről, az ipar természetéről, a megművelt megművelhető föld természetéről, a technika természetéről, a civilizáció természetéről, a tudomány természetéről, az elnyomás természetéről, a forradalom természetéről, a zsarnokság természetéről, a kifosztottság, kiszolgáltatottság, megalázottság és megnyomorítottság természetéről, a történelem természetéről, a tudat természetéről, a tudat termelésének természetéről, az ősiség természetéről, s természetéről a szellemnek, s a szellem szerelmes szenvedélyéből szűlt kultúra természetéről, tehát természetéről a tevékeny ember-agynak és tevékeny ember-kéznek, a termelés-módoknak, fölhalmozódás-módoknak, újra-fölhalmozódás-módoknak, elnyomás-módoknak, szabadságkeresésnek, természetéről a halállal-is-boldog önismeretnek, a zsarnokság merengő zöld kapor-szagának, a természetéről az emberi piros nem-félelemnek, a boldogság-bizonyos haláltudatnak, a halál-önismeret gyönyörű emberi halandóság-tudatnak! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a bíborló májusi ifjúságom végtelen hajzat- és szakállözön Époszának, aki a Földgolyó-mélabú, Földgolyó-búskomorság, Földgolyó-melankólia, Földgolyó-kedélybetegség gyötrődő és szelíd lángtudat Ember-Megváltója volt, hódolat hát neki, Marx Károlynak, neki, akinek könyveit új koporsószagú (amiben már erjedni kezd a deszka-doboznak átadott új halott)! és kövér pünkösdirózsa-buja ifjúságomban (mely, mint vadszamárkancsikó vére sűrű kék tébolyában: tombolva viháncolt, toporzékolva táncolt, majd depressziósan merengett ős-szempilláit a mellső lábpatákig leejtve, a tejútak, csigás és spirális, gömbhalmazos, lángpont-életű csillag-szerkezetek és csillagfüggvények égő kása-anyaghömpölyetében, s a csillagközti terek nem anyag-üres dörej-sötétjében és derengve-világító szünet-dörejében), úgy olvastam, mint Fölszabadult Létezésem Evangéliumait! A Tőkét is, mint az emberi létezés regényét. A valaha írt, végiggondoltan emberi legnagyobbat! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a csak-cselekvésre bíztatónak, a mindíg cselekvést parancsolónak, hódolat hát neki, Marx Károlynak, a cselekvésben mindent-összefogónak, a magát-soha-föl-nem-adónak, neki a cselekvésben-jónak és a cselekvéssel-jónak, a Kegyetlen Tudatosítónak, a Földgolyó-gömbméretű Agynak, aki a kegyetlenségig kemény mosolyos szigorúsággal rászólt nemcsak a szeppent és hökkent kamaszságából tavaszi virágrobbanással ifjú férfivá lángoló csillagkanocska égő szívre, virágzó-szűzhártyás, világéhes, befogadni-akaró, megtermékenyűlni-akaró, az új ismeret testét kihordani akaró, a jövendő testét megszűlni akaró fiatal, csak vágyaiban szűz, de megismerés-vágyában már mítoszian buja agyra, de a Földgolyó Szívére is, az Önismeret-nélkűli Emberiség Nem-Öntelt Tétova Szívére és méhkaptárként zengve bozsogó, aranyszőr-könnycseppekkel hemzsegő, kutató és önmagát és léte környezetének törvényeit mégsem ismerő Emberiség Agyra: hogy tudatát szabadítsa föl a fölismerésben és megismerésben, s a fölszabadúlt tudat tiszta erejével, mintegy infravörös sugárzással, világítsa át az Egész Létezést, az Egész Világegyetemet: a Természeti Világegyetemet, a Társadalmi Világegyetemet, s az Ember Bonyolúlt-Egyszerű Egyetemességet! Hódolat hát neki, Marx Károlynak, a Szelíd Szigorú Tudatosítónak, a Törvényt-Fölismerőnek és Törvényt-Szabónak, a Törvény Látszatát Megfordítónak, Hódolat az Életnek! Mert lenni kell, lenni: s így tenni kell, tenni. Tenni, nem önmagunkért, de hogy a Létezésben valami mindíg jobb legyen! Mit tanúltam tőle? A Szigort! A Bátorságot! A Cselekvés Kötelességét! A Törvénytkereső Makacs Fegyelmet. A Megismerés Kötelezőségét! Azt: Hogy Abbahagyni Sohase Lehet! Azt: Hogy Félbehagyni Semmit Se lehet! Azt: Hogy a Cselekvés Az Ember Fölszabadulásáért A Leggyöngédebben Dühödt Kristály-Kötelesség! Mit? Az Okos Emberszeretetet, a Megértő Mosolyt! A Szerelem Szégyentelenségét! Hogy az emberiség-szívszövedékének testanyagában, a szívtest okos sejtjeként az érte-dobogás a leggyönyörűbb piros üdvözület! Hódolat hát neki, Marx Károlynak! Hódolat! Egyszer, ifjú férfikoromban, egy júniusvégi dühödt hajnalon, amikor a csillagpórusos hajnalfakó eget elöntötte a bíbor irgalom (mintha a Mindenség vérezne havi tisztulásában, mintha a Mindenség-Asszony menzeszvére folyna bársonyos gőzölgő redőzetben): láttam, ahogy egy rabló-pók megette (csámcsogva szinte, mint gyerek a főttkrumplit, két rózsatenyerébe fogja a héjtalan gőzölgő puha lisztkő-tojást) egy elfogott zengő légy (a fuldokló gyémántszita-sejtszöglet-óriásharmatcsöpp-szemkoponyájú, sírva, siránkozva, nyávogva, nyafogva, visítva, sikoltozva zengő kitinszőrkoporsó) sárga agyát, méz-színű meztelen agyvelejét. A kék-páncélzatú és kék zománcöltönyű szőrös óriáslégy, a zengő, éneklő, síró, zenélő, virágzó szervek-belsejű, csiszolt és forrasztott, szögletes-gömbölyű, szőrös, lakkos üvegkoporsó, zenélve jött a hajnalvérből, a szőrös, pórusos zenélő üveg-mélyhegedű, a repkedő, pamutcsengő-szakállú, piheszőrös kék üvegcigány, mint pontszövedékhálóra fölsejtesedett raszter-látomás, önmaga cigánya, hegedűje, vonója, zenéje, a szőrös kék zengő üvegkoporsó, a vérző hajnal-űr zenélő kék nyálköpete, s a pók: hálója sarkában (amely, mint kitört, harmatos, kerítésnek-támasztott fűzfavessző-kosárfenék), ült moccanatlan, dagadtan, sárgafoltos varangyosan, kövéren, mint gubacsgolyó-pocakú emberevő Buddha. Szemei: sárga szőrpúpokon, vizenyős sárga mohapúpokon: csiszolt fehérzöld üvegsziklák, szemei szőrös moha-szív-sírkövön fehér üvegkavicsok, szemei lángoló, beharmatosodott sárga üvegpontok. S mikor a légy: először óriás koponyaszemével, kitincsőszáron lelógó iker-vesetojás heréjű fekete szájszerveivel nekiütődött a mézlő vastag nyálkötélnek, aztán szemével, az összetett, sejtes üvegikrásodás vesetojással a fehér nyálkötél enyvébe ragadva (mint lápban, a gazos lekvárban sűllyedve fuldokló kisgyerek) nyafogva, sírva, nyávogás-zokogással rezegve evickélni és kapálódzni kezdett tapadólencsekorongos fekete mell-lábaival: a pók megmoccant. S amikor a légy (kristályháztető szemein, mint cseréptollszív-háztetőn, a sejtcellák drótrácsozatgömbzsákját, a drótszál-sejtválasztófalakat is benőve óriás piros és zöld festékpontok, kék festékpettyek) egyre jobban belehömpölyödött az üvegesen csillogó nyálkötél-rácshálózat enyvvonallal keretezett, üresség-téglákból, szünet-rombuszokból kosarassá cellásodott rengő ernyőjébe, s zengő, síró, nyafogó, vinnyogó, nyávogó üvegszőrhömpölygésével méginkább belegörgette magát az ernyős-nyálrács-hálósírba, a nyafogó zokogásával, fekete medvedörmögő kiráncigálódni akarásával csomóssá és szivacslukacsossá összerántotta azt (mely mint foszlott, kavernás, mellkastalan tüdő, a csönd rothadt tüdeje lógott a hajnal véres henteskampóján) mint Leo Tolsztoj csomós kőgyökér kezeivel a mindenséget, a csillagponthálót, s a fehér nyálkötélhömpölyetben medvésen görgölődvén egyre jobban elvakúlt, fehér nyálkötélzsákba dugott zengő fejjel megvakúlt, mint az őrjöngve, bugyborékolva, csipke-szökőkutakat lövő oltódó mészbe zuhant gyerek, testének pontnyílásai, végbélnyílása, ürítőnyílása, hímvesszőtokja, vagy tojónyílás-pontja betömődött a hálókötél fehér ragacsával, a harmatbolyhos nyálpamuttal, míg vészes dünnyögő rángatódzása és vonaglása elcsitúlt, mint csöpp üvegisten koporsó-szívverése, s a kopnyájával, nyakával összerántott mézspárga hálóernyő foszlat-fonatni mintegy fehér zacskóba gyűrték, gyömték, gyömködték és tömték az elcsitúltat, s volt olyan az a mézlő fehér hálózacskóba fúlt fekete holttest, mintha testfelületének minden porcikáját fehér krétával írták volna tele, fehér kréta-kérdőjelekkel, fehér kréta-négyszögekkel, fehér kréta-vonalakkal. Óriás pettyes és pontos légyszemén fehér nyálkötél-kévék, kék nyaka kitincsigolyáján és kitin-gégéjén nyálkötélhurok, mint az akasztottakén, lába kék tapadólencséin fehér nyálkesztyűk, fehér nyálcipők, térdforgói, térdizületei, lábszár-csuklói, lábizületei fehér nyálcső-hálóban, mint mészvázukban a korallállatok, rágószerve, szája, két kitinkötélen lógó kettős szív, kettős lóhere-alakú szívóka-korongja fehér nyálzsák-száj-kosárban fehér nyálpamut-vödörben, mint belefúlt gyerek-fej! És csönd. S akkor a pók, a kövér, a dagadt, mint mászó cikkanás, mint a földig-lecsurgó kötélen a trapézművész, ha a comb közé fogott kötélen sziszegve a cirkusz-padlatig lecsúszik, sisteregve, átfolyt az önmaga fonalán, mint elménken a dögökön-hízott ragadozó gondolat, lecsusszant önmagából kifolyt önmagán, hasa lüktető csészés szövőszemölcséből ömlött a nyálselyemkötél-selyemenyvspárga, ömlött önmagából önmaga, a selyem-méz, mint hurkatöltőből a töltelék, a zsíros, nyers defekáció a végbélcsillagból, az emberi, mint puha alumínium-tubusból a fogkrém, ha ujjad két bögjével nyomod, lefolyt önmagával a púpos szőrkerék, a púpos szőr-küllőcsillag, s a légykoponya kék kitinkorsójának hátsó falát körűlharapdálta, körbe-harapdálta, pontos kört luggatott ki a légykoponya kitinhéjazat tarkócsontján, mintha Karinthy Frigyes leborotvált koponyáján köralakú pontsorban lukakat fúrnak a koponyacsontba Olivecrona asszisztensprofesszorai: a daganat fölött, az agy daganatát bekoszorúzva a fúrás-pontkörrel. Aztán a pók szájával kiemelte, leemelte, mint egy födőt a lábosról, vagy fazékról a harapásokkal körűlpontozott, s így csak a hajszálhidacskákkal (mintegy gumikötelekkel kifeszített gumikorong)! a koponyához kötődő tányéralakú légykoponya-csontrészt, ráragasztotta egy hálóspárga nyálselyemfonatra, s száját, a mohót, a dögevőt, dögevő száját a nyitott fejbe mártva enni, zabálni, falni kezdte a fehérsárga ikracsomó légy-agyállományt, az agyvelőt, az agyat, mint kiéhezett hadifoglyok zöld gombapenészes pléhvödörből a büdös sárgavörös kenőszappant! S a dögevő pókszakállszőrzete agyvelős lett, enyves és ragacsos, mint a hadifoglyok kiszakállasodott bőrfeszület arca! A szőrös bőrkristály csontragadozás! S én néztem merengve vérző ifjú hajnalomban: a Gyilkost, a Mohót, s az Áldozatot, a Már-Nem-Zengőt, a Hulla-Halottat! S aztán a föltört tojáshoz hasonló üres kitincsészét, a kéket, e megüresedett, belsőhártyás tojáshéj-koponyát, a kéket, amelynek hátsó kitinfalán vértelen enyves korongluk volt, csontfűrészcsipke korongperemszéllel, néztem az üres koponyaüreget, a céltalan tartályt, a megüresedett kék kitinkelyhet, néztem az üres kifosztottságot, a Feltört-koponyájú Kifosztottat! Óh, Eszméletem Kegyelme, Hajnali Eszmélkedésem Kék Dörmögés-Lángja: nem lehet, hogy a Cselekvésben-hittelenség, az Éhes Akarattalanság, a Nem-tevés Mohó Varangyos-Szőrös Depressziója szürcsölje ki dögevő pókszájjal piros szívünk égő nedveit, lángoló hitünk piros szív-tartalmát! Nem! Nem! Nem! Nem lehet létünk a hit halála: a cselekvéstelenség! Nem lehet halott hitünk a nem-cselekvés! Nem! Nem! Nem! Nem lehet, hogy énekben és zengő cselekvésben dacos koponyánkat vad mohó harapásokkal meglékelje (mintha dinnyébe léket vágnak, a zöld héjazat-tojásba reccsentő késsel) a Várakozó Gyilkos, a Leselkedő Szőrös Kristályrög, a Púpos Csönd, a Küllős és Csuklós Póklábú Rablás, s csámcsogva és szörcsögve fölhabzsolja a Termékeny Agy Virágzó Édenét! Nem! Nem! Nem! Hogy a Földgolyót, e Gyönyörűség-Égitestet, mint óriás légykoponyát, a csöndzsákba ragasztva (hogy a csönd hasában embrióként lebeg) pontlukfogsor-harapásokkal fedősen kifűrészelje a Pocakos Mohó Mélabú, s zabálva-éhesen kiszürcsölje a Lét Dolgait Teremtő Cselekvéssel-Termékeny Agyvelőt, a Mindétig-Agyat, a Mindörökké Dolgos Agyvelőt, a Teremtés Szigorú Szorgalmát! Nem! Nem! Nem! Hódolat hát Marx Károlynak, hódolat neki, a Gyönyörű Cselekvésre-Tanítónak, a Megváltoztatni-Akarónak, hódolat a Cselekvés Értelmében Hívőnek, hódolat az Akaró Jövőnek, hódolat a Cselekvő Jelennek, hódolat a Cselekvő Jövőnek. És gyűlölet az Akaratlanságba Elnyomásnak, és gyűlölet a Szégyent Szivárgó Depressziónak! Ifjúságom vak fehér csikóként tántorgó nagysörényű tétovaság-idejében, férfikorom vérző és késes tűzeső-idejében, hogy az égető lobogó hósivatagon, mint óriás beíratlan, teleíratlan fehér papírlapon: belső elnyomásom búskomor fehérségén átgázolni tudjak, s le ne feküdjek a nagy fehér lángoló Temető-Könyvbe, végleg elaludni, kifosztottan, szőrösen, rongyosan, éhesen, szomjasan, mint a Végső Vesztes, megvert seregek vánszorgó csontvázkatonája, hogy meg ne adjam magam, föl ne adjam haldokló szerelmes szívem a Végtelen Télnek, az Egyedűlmaradtam Kegyes Hósivatagának, hogy az égő üres hó-könyvbe feküdve Szőrös Jégszoborrá ne fagyjak, kiszőrösödött, szakállas Porcelánbábúvá, jégkaporszempillákkal, hogy az Életért Menni Tudjak, tehát a Közös Jövőért Cselekedni. Ő tanított: Marx Károly, a Merengve Cselekvő Tudatos Tisztaság! Ő tanított a bátor fölismerésre, a kegyetlen megismerésre, s e fölismerések következéseképp a Megváltoztató Cselekvésre. Megtanította eszmélő szívemet önmagára. Megtanította az Emberiséget Önmagára! Hogy ne féljen! Hogy megismerve önmagát a Létben, s a Létet Önmagában, gyász-retteneteit és köd-rettegéseit legyőzve: bátran cselekedjen a tettben és a kimondásban! Pedig de sokat tanúltam mámoros szívem Szent Testvéreitől: Herakleitosztól, Empedoklésztől, Plátontól a bodzafa habos hatalmas lepényvirágai alatt ülvén merengve az arannyal-üvöltöző nyár zöld bodzafa-ködében, fehér lizergsav-illatában, ifjúságom megvakított gyásza idejében, férfikorom kiszúrt-szemű nem-gyász idejében: Ruysbroecktől, Eckehardt mestertől, Avilai Nagy Szent Teréztől, Szent Ferenctől, Szuzótól, Aquinói Szent Tamástól, égitesttömegű eszmélet-sokat Giordano Brunótól, George Berkeleytől, Baruch de Spinozától, Wilhelm Gottfried Leibniztől. Immanuel Kanttól, Arthur Schopenhauertől, Friedrich Nietzschétől, Sőren Kierkegaardtól, Wilhelm Dilheytől, akár vagy Martin Heidegertől, Ludwig Wittgensteintől, Henri Bergsontól, hogy ne mondjam Zenont, Anaxagorászt, Fichtét, Schellinget, Windelbandot, Hartmannt, vagy Teilhard de Chardint, Karl Rahnét és mind a többieket: a szép halandóság halhatatlan boldog tudatát, a transzcendencia mértanát, az idő őrjöngését, az emberi jó gyönyörű értelmét, a természet szigorát és a természet vígaszát, az értelem áttetsző szentségét, az akarat mérhetetlen dolog-virágzását az erőben és az anyagban, a mindenség szent, szent, szent gyönyörét! De sokat! De sokat! De sokat! De sokat! De amikor Marx Károly, Karl Marx gyöngéden rátette világmindenség-bonyolúlt, világegyetem-egyszerű, Feuerbach-mosolyú, Hegel-szívlüktetésű hatalmas ujjbögyét cselekvésre-áhítatos táltosmén-vad férfi-ifjú gyász-fehér tetszhalott ravatal-szívemre: evilágra ocsúdván fölűltem vérző fehér ravatalomon, s ujjongva fölkiálték, mint tavaszmező virág-merengésében, fűkalász zöld sistergésében a gyermek, mint arany tücsökpattogásban, zöldkristály sáska-zokogásban, katicabogár vérpetty-villanatban, himnusz-füst aranypont-hömpölyeg darázs-szerelemben a gyermek, mert hiszen másodszor megszülettem, újjongva fölkiálték, s hangom, mint piros kakaskukorékolás, a hangom mint a föltámadás, hangom, mint Megfeszítésből Újraszületés piros harangjai! Ujjongva fölkiálték, mint a gyermek, akiben a tér és az idő, az anyag s szelleme az anyagnak először kivirágzott, ujjongva fölkiálték, mint a gyermek a csodában: Emberiség, élek, élek, élek! Embertársaim, élek, élek, élek! Társaim az emberségben: élek, élek, élek! Élek, s mert cselekszem érted világ: élek, élek, élek! Nyár van! Nyár van! Nyár van! Nyár! Nyár! Nyár! Nagy tiszta tűz: nyár, nyár, nyár! És élek! Föltámadtam! Föltámadtam! Élek! Gyönyörű! Gyönyörű! Gyönyörű! Föltámadtam! Élve maradtam! Akarok! Cselekszem! Élek! Hódolat Marx Károlynak, a Kiszabadítónak, hódolat Marx Károlynak, a Homályból-Kilépőnek, hódolat Marx Károlynak, a Fölszabadítónak! Élek! Élek! Élek! Föltámadtam! Élve maradtam! Élek! Amíg majd meg nem kér a föld: hogy bújjak szerelmes szívéhez. S akkor majd ujjonva megyek le a földbe, a Föld Áldó Szívébe bújni, mint szerelmesébe szerelmes szerelmesen. Mint szerelmes asszonya testébe testével a férfi szerelmes szerelmesen. Mert hiszen akkor is élek. Mert hiszen élve maradtam!

Forradalom, költészet, emberség, magyarság^*

Lángoló csöpp tréfával, játékemlékezéssel hadd ünnepeljem most magamat, kezdem mondandómat: hiszen negyedszázados évfordulót viselt el ünneplő szívem: huszonöt esztendővel ezelőtt, 1951 tavaszán, A magyar írók első kongresszusán álltam először (s máig utoljára) itt, épp ez emelvényen, huszonhárom évesen, hogy elmondjam, amit mondani kért hitem: akkori, látható költészetünkről. A teremtés indulatáról, tehetetlenségéről, önhittségéről, veszteségeiről és emésztési zavarairól, vérkengési zavarairól, nemzés-képtelenségéről! Amit akkor kaptam, konok és ifjan-mosolygó, de a költészet győzelem-hitében bízó szavaim válasz csokraként: az nem rózsacsokor volt! De gyors, ideges kezek vaslándzsát döftek bolond szívembe és égő szívem hajnalának vörösébe. Igaz, a lándzsahegy szikrázó csúcsa a szívhús határfelületét bökte csak meg (mintha tüzes tűheggyel kézfejünk kiálló erét böködjük), de tudta, hogy az a dühös, ingerűlt, haragvó, bosszús, sértődött lándzsavas mikor tojik az ifjú szívtestbe, az életért rángó hús piros zsákját szétvágni, kilyukasztani? Zord dühöngő vas! Ez emlék-folszlányt, játékos önünnepet azért idézem föl, most és itt, nehogy egy következő negyedszázad, egy másik huszonöt év múlva szólhassak majd, újabb évfordulóján e fölszólalásnak, igaz, ha szívütést-emésztő sorsom engem hetvenhárom évesen, lehet: ősz fővel, de nem megőszűlt hittel: az életben és a Szerelemben. Hiszen úgyis sorsunkra, húsunkra, csontunkra, romlandóságunkra vár az, nem szabad, nem lehet hát ilyen nagy csönd-szünetek semmijén lebegő szigeten állva, negyedszázadot átkiabálni, mintha egy csillagról, nem-kopár égitestről az űrtér sötétjén kiabálnánk át vérző szájjal! A lehetetlenségből a lehetetlenségbe, az kínzó magány-égitestről: önmagunk semmiben-úszó magány-égitestjére, önmagunkból önmagunkba! Hogy is mondotta a lángelme Csokonai Vitéz Mihály egy remekmű-töredékében?

Így! Így! Így van! Így igaz. Huszonöt év! Érdemes az emlékezetre! Érdemes az emlékezésre! Mert hiszen mi is történt huszonöt év alatt? A létben, a szellemben, a történelemben, a szocializmusban? Élet és halál! Csak élet és csak halál! Édes világ! Mennyi társunkat, hány barátunkat tettük a földbe, akiket hódolva és tisztelve szerettünk, akiket hódolva és tisztelve szerettem, társunkat és barátunkat, kortársunkat a szellemben, a szellem-létben, akik talán szerettek minket, hány meghalt teremtőt, a fölsorolhatatlan halottak-sokaságát! Mondjak-e mindenkit? Nem lehet! Hiszen monotón halál-litánia lenne ez! Mint falumban a nyitott, halottszobros koporsót koszorúban körül-ülő öregasszonyoké! Így hát csak mondom Őket, akiknek gyötrött, vagy esendő, lángoló, vagy fekete sorsába ifjú sorsom fiatal gyökerei gyökérharangként lehálózódtak: Nagy Lajost, Hatvany Lajost, Tamási Áront, Ferenczy Bénit, Tersánszky Józsi Jenőt, Kassák Lajost, Berda Józsefet, Szabó Lőrincet, Kis Ferencet, Németh Lászlót, Földessy Gyulát, Veres Pétert, Szabó Pált, Kondor Bélát, Kamondy Lászlót, Simon Istvánt! És most, csak tegnap még: Szabó Istvánt, őt, a zseniális, tétova édes fiút! Igen, volt élet és volt halál! És volt szenvedés, bánat, megaláztatás, öröm, gyász, vígasz, vígasztalanság. A szocializmust szívéből, gyötrött szív-méhéből kivajúdó, kigyötrő társadalom önismeretre-ébredése, önismeret-levegőhiánya, asztmás levegőbe-tátogása, ami fölé oxigén-sátor-nylonhólyagot vont később a meggyőző és jövőben-hívő, az ember értelmében, a teremtő ember szabadságának okos értelmében, a dolgozó ember biztonságának okos bizalmában hívő bizalom. Mert volt 1956 véres ősze is! Amelyben és amellyel élünk, amelyben emberré fölnőttünk: magyar szocializmusunk legkonokabb, legtűzveszélyesebb, leggyötrelemlángúbb óriás időpillanata! Amikor döntenünk kellett! Döntenünk, ítélnünk, választanunk! Mindenkinek! És okosan döntöttünk-e? Pontosan ítéltünk-e? Jól választottunk-e? Nem erre keresek és kérek én most feleletet. Ezt döntse el, ha el nem döntötte még: mindenki önszívében. Konokan! Egyedűl! Én megadtam már: hosszú, nem-könnyű, bonyolúlt, azt is mondják sokan: olvashatatlan váloszomat. A halottak királyában! És hogy félreértés ne történhessék: kimondom azonnal, itt és most is: én hiszek a szocializmusban, vallom a szocializmust, de nem hiszek a tévedhetetlenségben! Tudom: mi a bűn, ha vallásos lennék, azt mondanám: tudom az ördögöt! De tudom azt is: ha van is, nem lehet törvény a bűn, nem lehet létünk alapszigete, mintegy szigettalaj, meghatározója a bűn létezésünknek, nem élhetünk a bűn rácsrendszerében, a gyötrelem, a gőg, az önzés gyáva foglyaiként. Az ön-szerelem mámoros rabjaiként! Gyötrődtem és gyötrettem eleget, bőséggel habzóan sokat, hogy ezt elmondhassam! A lét, az élet: biológiai létünkben, szellemi létünkben és szellemi teremtőakaratunkban (gyászdadogva feketén mondom, mert láttam: a halálban, halálválasztásban is sokszor)!, a történelemben, a társadalmi lét örvénylésében, a politikában, és szocializmusunk történetében és szocializmusunk tegnapi vagy jelenkori történelmében is: minden pillanat-időben: döntés, választás, ítélet! Ez erkölcsi függvények szivárványos hálózatában élek, s kell élnünk valamennyiünknek! Nem kell most elmondanom: honnan jöttem, kitől és kiben nemződtem, ki hordott áldott méhében és hasában, ki szűlt, szoptatott, etetett, nevelt, hol nőttem dacos gyermekből dacosan mosolygó férfivá. De azt igen, hogy ez az onnan-jövés, a szegénység szigorú, pontosan-szép szerkezetű, mályvaszagú és kapor-szagú, krumplivirág-szagú világegyeteméből jöttség: nem ad és nem adhat jogot az osztálygőgre! Pedig mostanában mód volna rá és ok is elég, hogy ez osztálytudat gőgjében éljen és cselekedjen az ember, dehát épp ez a küldöttség, e küldöttség boldog fegyelme teszi vaskos, tömör, rücsökgyökér-ujját keserűen fölbuzgó háborgásunkra, Bibliai Jónásként szőrösen háborgó szánkra! Maxim Gorkijjal, e zseniális Tisztaság-Förgeteggel mondom, idézve őt: „ha a munkás a kaszt-szellem olyan útálatos hangján jelenti ki, hogy »én proletár vagyok«, mint amilyenen a nemes úr azt, hogy »én nemes ember vagyok«, azt a munkást kímletlenül nevetségessé kell tenni.” S mondom e Lángelme-Komolyság halálmély hangú szájával, vannak, akik: „Az olyan embereket, akik hisznek az emberiségnek világra szóló, egyetemes testvéresülésében, a hitványkodók káros ábrándozóknak, eszteleneknek tartják, mint akik nem szeretik hazájukat.” És mondom tovább Vele, az Egyetemes Ésszerűséggel: „Az idiótaság olyan betegség, melyet rábeszéléssel gyógyítani nem lehet.” És újra Vele, Maxim Gorkijjal, a Győtrelmes Szomorúval: „Bizony setét szenvedélyek viharában élünk.” Mondom, hogy mondhassan szép, szigorú, szégyenes, szelíd, okos zseni-dörmögésével: „Legeredményesebb a nyugodt munkálkodás.” Miért is idéztem Őt, Maxim Gorkijt, ragyogva-rettegő ifjúságom, lángolva-gőgös ifjúkorom nem-zord lila Mont-Blanc árnyékát? A sokszor tétovaságunk fölé magasodó zord és tiszta, fehér agycsúccsal égő, iszonyúan-szép Szellemtömeg-Anyag-Bizonyosságot? Mert most és itt, Magyarországon, jelenkorunk jelenében megadatott nekünk a teremtés bizalma és fegyelme, a cselekvés teljessége a szellemben, a megvalósítás (ifjúságunk vad áhítata és dühödt, rettegő reménye)! biztonsága a szellemi teremtés-folyamatban. A művészetiben. Így az irodalomban, a költészetben is! Ezt: nemcsak mondom, hogy mondjak ábrándos ködszavakat, de tudom is! Tudom létünk gyakorlatából, és létem gyakorlatából: a külső időszabadságúból és a belső szabadság fénylő időterén állva, abból a kettős bizonyosságból: amelyben és amellyel élünk! Tudom: költőként, és tudom: szerkesztőként! De mint életünk minden pillanata, egészen a befejezett halálig, a művészet is, az irodalom is, így a költészet is: léte minden pillanatában, minden mániás, kegyelmes teremtő-pillanatban, a habzó látomás-fölviharzásban, és minden depressziós sivatag-pillanatban, a csontváz-idejűben: meghatározás, viszonyítás, döntés, vállalás, választás, ítélet. Társadalmi és személyesen emberi, történelmi, politikai és szellemi. És nem utolsósorban döntés, választás és ítélet: önmagunkban önmagunkért. Így a cselekvő társadalomért. Részvételért a cselekvésben! Költő vagyok, hadd szóljak hát csak a költészettel: hiszen a költészet cselekvés, részvétel, választás, döntés, ítélet! A társadalomban-élés, egy társadalomban élés (mivel egy szervezett társadalom résztvevői, szenvedői, alkotói, megalázottjai, vagy jövőjét-vállaló, jelenét-tudó munkálkodói vagyunk) is! Az idő-jelenben (tehát: a jelenidőben), az idő-jövőben, s az idő-múltban is. Tehát visszafelé is. Vissza az időtörténelem történelemfolyamatába, boldogtalan, zagyva zűrzavarába, sötét szenvedés-kötegébe! Igen, ítélet, választás, döntés: visszafelé is, s mivel létünk történelmi: nemcsak embertörténelmi, de nemzettörténelmi is, s mert nemzeti múltunk történelmének vas, rongy, csontváz-szeméthalmazán (mint ős-szíven) állunk, nemzet-történelmünk múltjának máglyatűz-oszlopához kötöztettünk kövér láncokkal, s nem plátoni ideákból születtünk, s nem plátoni ideákként élünk, nem elvontságok vagyunk, de biológiai létezők, emberek, magyarok, emberszármazékok, s nemcsak az emberiségtörténelem, de a nemzet földtörténeti időrétegekként egymásra rakódott élet és halálhéjazat-halmazának zöld talajtetején élünk: mai történelmünkben, szocializmusunk gyönyörű és gyötrelmes történelmében, mai magyarok: döntenünk, ítélnünk, választanunk kell, visszafelé is! Ez a legemberibb és legnemzetibb kötelességünk! Nekünk, mai magyaroknak. Ez anyanyelv boldog birtokosainak! Ezért hát, hogy vallom, büszkén, mai magyarként tudva történelmünket (s nemcsak az emberiség, a Földgolyó, vagy a Világmindenség történelmét, ahogy megtudnom adatott)!, ezért vallom konokan: a nemzet történelmének vizsgálatakor (tehát a vállalás-keresésben és a vállalásban) is elemi erkölcsi és emberi (tehát nem érzelmi, de tudati) kötelességünk: a döntés, választás, ítélet! Egy történelem-tömbként nem lehet, nem szabad múlt nemzettörténetünket szívünkre-akasztva boldogan hurcolni. Mert ez: koldús, mintha maradék-adományokkal teli zsákját cipeli. S abban minden összekeverve: száraz kenyér, csont, krumpli, lukas vasfazék, rongyok; mert az csak az emésztés bizalma, hurcolása az együtt-összevisszaságnak! Az így-megmaradás koldús-reménye! Föl kell boncolnunk a múlt-holttestet, a nemzet-történelem óriástestét, hogy okos kórboncnokokként megvizsgáljuk a test minden pillanatát: a volt létfolyamat milyen volt, mi volt, mi volt e testben életerős, élet-tiszta, s mi halált-burjánzó, halált-kristályosító, halált-hozó! S a vizsgálódásban csak szigorú és kegyetlen tárgyilagosság lehet! Itt nincs alkú! Itt nem lehet elnézés, feledés, megbocsátás: a kórboncnok fölesküdött erkölcsi kötelessége: a teljes tárgyilagosság a vizsgálatban! S ez jelenünk erkölcsének, a mai magyar erkölcsiségnek, mondhatom: a szocialista erkölcsnek szigorú, pontos alapja! Csak ez lehet mai magyar létünk (a folytathatóság reményének) erkölcsi léttörvénye. A nemcsak érvényes, de kötelező is! Ha egy nemzet önmaga múltját önmagában és önmagával: a minden-együttel vállalja: az nacionalista! Ha valaki (a magyar, vagy nem-magyar)! nemzete történelmét összegyüttesében gőgösen vállalja: az nacionalista. A nacionalizmus pedig (tudjuk, hiszen ez is elemi törvény)! nacionalizmust szül! Nacionalizmust nemz. Gonosz mételyt, burjánzó kórt, epe-keserű önhittséget, sárga önismeret-hiányt, a pusztulást-fölcsahosító vak, buta gőgöt! Mindenütt a Földgolyón! Igen, nincs alkú: a progresszió és a regresszió nem vállalható együtt: csak azért, mert egy nemzet történelmében történt, egy nemzet történelmének folyamat-része volt. Akár összeszövötten, összenövötten, egymásba-búrjánozva, egymásból-kitenyésztve. A szent Dózsa György, a megégetett, a népforradalom tisztasága volt, és Werbőczy István, a szikrázó kopár vasba-öltözött: nem hazamentő, nem a haza-védés vas-angyala: de az akkori osztály-ellenforradalom vak, vasban-gőgös, kegyetlen, cinkos sátánkutyája. Nem vas-erkölcsű, de csipkés vascsizmalábbal az akkori forradalom piros szívét pépesre tipró (és tiprató) uralkodó-osztály ellenforradalmár-gyűlölete! Tudom persze, a nemzet, egy nemzet története, egy nép történelme bonyolúltabb, mint az agysejtállomány szövetréteg-halmazai! Mégis: az ítéletben, vizsgálatban, választásban és döntésben nincs és nem lehet alkú! Ha szigorú vizsgálatunk óriás tudat-nagyítólencséjét nemzeti múltunk fölé helyezzük, a lencseüveg fölnagyító akaratában: látnunk kell a múlt-fölnagyítottság minden sejtjét: az élőt, a jövőt-bízót, s az elhaltat, a rothadást-gőzölgőt, a sejtállományköteget fertőzve továbbrothasztót! És hogy ezt elmondtam, elmondhatom már azt is, boldog büszkeséggel: magyar vagyok, magyar költő, és büszke vagyok, büszke és boldog, hogy magyar vagyok, magyar költő, költőnek is magyar. Anyanyelvünk boldog birtoklója, tékozlója, föligézője, gyötrője, változtatója, szenvedője, bízója. E nyelv, ez édes-édes anyanyelv tombolója, lenyűgözöttje, boldog rabja! Magyar költő, aki hiszek a hazában! Aki hiszem a haza élő múltját, folytatható múltját! E nép, népem anyagi és szellemi hagyományainak büszke és boldog őrzője vagyok. De hiszem a jövőt, bízom a jövőt (hazámét is)!, a természeti, társadalmi, nemzeti, emberi, technikai, biológiai, fizikai, tudományos jövőt: a forradalmit! Mert azt is hiszem és tudom: a forradalom, az forradalom! Mert ez a törvény, s a forradalom: léte akaratában, megvalósulás-akaratában: mindíg szelíd! Az a változtatni-akarás legszebb szép szelídsége. S ha véres, ha ölni-kész: mert kényszerítették, mert rákényszerűlt a vérre, kötélre, tőrre, lángra, késre, fegyverekre. Mert az osztály-ellenforradalom iszonyatos ellentébolya kezdi a gyilkolást mindíg: szellemi és anyagi haszonvesztése, jogvesztése, birtokvesztése, uralomvesztése gőgös félelmében, Harpagoni gyűlöletében! A forradalom: harangfürtös illatos gyöngyvirág, méz-szagú fehér nárcisz, buja piros szegfű: mint újszülött, jövőt-verő egészséges csecsemőszív! Mondhatok-e mást? Magyar költő vagyok: minden költői, írói, művészi teremtés-forma, teremtés-módszer, teremtés-látomás, teremtés-áhítat, teremtés-indulat vállalója. Mert hiszek a művészet minden teremtés-akaratának jogában. Ha gyakorlati erkölcsében tiszta! Hiszek minden tiszta-tudatú, tiszta-erkölcsű művész: teremtő képzeletének, teremtő gyakorlatának szabadságában. Mindent, mindenfajta módon és módszerrel lehet és kell: megvalósítani a művészetben. Ebben hiszek! És ezzel mondtam azt is, hogy gyűlölöm a művészi (vagy történelmi, politikai, társadalmi) szabadságot gúzsba kötő, a butaság szőrzsákjába dugó, vagy dugni akaró tudatlanságot, gyávaságot, butaságot, önhittséget! Gyűlölöm a konzervativizmust, a regressziót, a betokosodást, az elfogúltságot, a gőgöt, önámítást, önzést, ravaszságot, sandaságot, becsapást, hazugságot, a faji elfogúltságot a tisztátalanságot: a művészetben, társadalomban, politikában, történelemben, s az egyszemélyű ember személyes életében, a szerelemben, halálban, gyászban, szeretkezésben, munkában, ölelésben! Vállalt szavam minden leírt magyar szó, ha tiszta szó: bárhol írták is le azt a világon! És fordítva: gyűlölöm a hazug, szennyes, mocskos, büdös, tisztátalan szavakat, bárhol írták is le a világon: magyarúl. Vagy nem magyarúl! Hitem: e Földgolyó minden népét, progresszív akaratát szeretnünk kell! Mert minden nép, minden ember, mert az emberiség nemcsak vágyik a szeretetre, a megértő figyelmes, okos szeretetre, de érdemes is a szeretet világépítő forradalmi bizalmára! A haza erkölcse: a tiszta emberség erkölcse! Ha az ember létét jobbá tenni akaró, ha az ember életét szebbé, okosabbá, tisztábbá, gyötrelmében könnyebbé változtatni akaró forradalom tiszta virágát tűzöm oly sokat szenvedett szívemre: így vagyok igazán magyar. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Magyar költő: az emberiség szolgálatában. Mert csak így érdemes! Mert csak ezt érdemes! Költő attól vagyok, s hitem szocializmusában magyar: ha hiszek az emberek közösségét szolgáló, okosan szolgáló, mindíg-munkálkodó, sose-henyélő, sose-tunya, sose-gyáva, értelmes, tiszta-tudatú élet megváltó gyönyörében és fáradhatatlan örömében.

Kétely és bizonyosság^*

Eltűnődtem tegnap délután, mit is mondhatnék én most itt, közös szavunk bevezetőjeként, mielőtt a kórus (a szó ó-görög ihletésű értelmében) egy-egy énekese megszólalna, nem aranyálarcban, vagy vérzőre festett rongyálarcban, amelynek szemkorongnyílása, mint az élő tűz: de födetlen, páncélingtelen, megsebezhető szívvel s tiszta eszmélettel. Mit is mondhatnék? Ha nem is kibontott-zászlójú vad és gyötrelmes irodalmi csaták, de kósza és idegen, ziháló szellemi csatározások este-homályú köd-szívében élünk, az óriás köd-szívben, s ha nincsenek is nyílt frontvonalak, vannak vak pánik-kiáltozások, tűzpontok, lövéspontok, cafatos robbanáspontok, s vannak persze orvlövészek is, meg mesterlövészek, mint „a németek a fákon”, ahogy azt a nagyszerű lengyel költő Miron Bialosewski mondotta (hisz magnetofonszalagra beszélt) a Varsói felkelés Bibliai átoknapjait fölidéző époszi könyvében, a Napraforgók ünnepében. Égő tűnődéseim belső szünet-nélküliségében, de külső szünet-idejében (merengésembe, mint egy leforrasztott üveglap-dobozba zárva) újraolvastam, s épp Vas István luxuriózus fordításában T. S. Eliot remekmű Goethe-tanulmányát, a Goethe, a bölcs címűt, az előadást, amit a hamburgi egyetemen mondott a Hanza-városok 1954-es Goethe-díja átvételekor: 1955-ben. Nem akarom én most T. S. Eliot (s ezt a szó minden szeretetével, s a szellem minden mohó izgalmával, szigorú gyémántlásával, pikkelyes ősiségével mondom) bölcsen bravúros és mesterien fanyar Goethéről-beszédét újramondani, ezt a pazar önigazolást, édesded árúlkodóan bölcs mentegetődzést, szinte gyermeki önmentést a szóban, mintha szeplős, szeppent kisgyerekre rászólnak, kemény felnőtt ujjal, mint szőrös hús-késsel, hebegve-verő gyerekszívére bökve: „most ne füllents, még a szívedben se füllents, beszédes hadaró némán!” Már azért sem, mert T. S. Eliotnak, förtelmes és tündöklő XX. századunk egyik óriás-költőjének, tanulmánybeszédében nagyrészt igaza van! Goethéről, tehát az európaiságról szólván T. S. Eliot az európaiság csúcsát (mintha valaki a földgolyó legmagasabb hegyének szívpont-szirtfokára mászik) elérhető irodalom, vagy költészet, író vagy költő szellemlétének, teremtőlényének szerkezeti alappilléreit, lét-központjait néhány tényezőben határozza meg, s ezek a tényezők, mint az eredendő anyag, ha biológiai kocsonyává összeolvad, mint a tudósok „őslevese”, amelyben kialakúlhat (megképződhet) az első fehérje-molekula, az ősfehérje: e tényezők és erővonalak, mágnesterek, erőterek, gravitációs-terek találkozáspontjában összeforrván talaja lehetnek, s az anyagot átható, maga-köré szervező anyagerői az európaiságnak művészetben, esetünkben az irodalomban, a költészetben. Előre leszögezem, az európaiság T. S. Eliot-nál sem jelent nemzetfölöttiséget, sőt a nemzete legnagyobb költője lehet igazán európai költő, és fordítva, hiszen van és volt költő, aki nemzete valóságos anyagtalaját elhagyva (mintegy mágnesvonzatát legyőzve) csak az anyanyelv tűzcsipkebokrában énekelve sárgarigóként: volt európai. Gondoljunk Heinrich Heinére, aki úgy volt európaian német, hogy kegyetlen dalokban átkozta Párizsból az akkori otthoni németség gyalázatait. Igen! Sőt, azt is mondja T.S. Eliot, hogy lehet igazán nagy költő az is, aki a szó szellemi (tehát nem földrajzi, vagy származástani) értelmében nem európai! T. S. Eliot: a Maradandóságot, az Egyetemességet mondja az európaiság alapmeghatározójaként, s mondja a Bőséget, Tágasságot, Egységet, s mondja még a Bölcsességet! Igen. Igaza van. Említi ugyan még a Konkrétságot, tehát a helyhezkötöttséget is. Igen. Igaza van. És mégis. És mégis, elfogadva tételét, hogy e tényezők összességét eszméletével tündököltető költő tud olyan hatású művet, vagy életművet teremteni, amely létével egyetemes érvényű, tehát, amíg emberiség az emberiség, ember az ember, az egymásra könyvlapként lapozódó nemzedékek egyetemesen élhetik, érezhetik és élvezhetik a művet s a mű törvényeit és parancsát! És mégis! És mégis! Gyötrődve tűnődöm: nincs-e ebben a meghatározás-összegben picinyke lángló gőg, egyetemes fölény, vagy önmentő irgalom, szorongó izgatottság? Még ha Goethére, Shakespeare-re, Dantéra hivatkozik is? Vagy talán csak európai gőg, a nagy beszéd-lombozatú nyelvek gőgje, nem is T. S. Elioté, a puritán profán katolikusé? Mert, hiszem, hogy maradandóságmeghatározói igazak. És mégis: az ő-általa megfogalmazott európaiság lehet-e az egyetemesség kizárólagos kritériuma? Én az európaiság fogalmát a Teljes Emberség fogalmával helyettesíteném, s ezzel már (most ennek a kiboncolására mód nincs)! a szellemben teremtő emberiség évezredeinek Földgolyó-Egészét is hiszem a teremtő szellem gyönyörében és iszonyában. És még valamit: én az élethit hitét mondanám az egyetemes-érvenyű szellemi mű (vagy termék) éltető szív-központjának! Azt az élethitet, amelynek erősugárzása és gravitációs, mágneses, elektromos tere és ereje az Egyetemes-Teremtő Akarat kivirágzásának Titkos Titoktalan Atom-tüze! A mi gyakorlati létünk, szellemi terméstudatunk talaja, anyaga, belélegzett oxigénje, vérképző és csontképző anyagereje: a szocializmus. Mi, mai magyarok, azt a szocializmust éljük, amely gyöngéden, vagy szigorúbban, kéri is tőlünk az élethit hitét. A hitet az élet, a létezés értelmében, a hitet az anyagi teremtés és a szellemi teremtés értelmében! S ha tudjuk megvalósítani feddhetetlen, kemény, okos, tiszta hitünket a lét, a teremtés értelmében: Egyetemes Érvényű Művek virágzanak ki oly sokat gyötört és oly sokszor oly fáradt szívünkben. Ezt hinni: kötelességem! Ezt hinni köteleségünk! S mert hiszem, új irodalmunk ezt a hitet élte termő idejének még leggyötröttebb pillanataiban is, ha behavazott szívvel, ha rózsapislogással, ha bújdokolva, ha nyitott-sisakú arany-vértezetben, ha meggyötörve, ha fölalázva!

A reménység irodalma^*

Irodalomtörténész nem vagyok, se bírálója az irodalomnak, egyetemes összegezéssel nem szólhatok hát e harminc esztendő irodalmáról, szólva csak a magyar irodalomról, hiszen irodalom-tudományi szakkönyvek tiszte ez, nem az enyém, a költőé. Ha szólhatok, hát egyetemes szívvel egyetemes akarattal, költőként, magyarként. Mert hiszen mi vagyok én? Ki vagyok én? Csak költő, költő egyszerűen, magyar költő, aki éppen e harminc év teremtésében, tombolásában, tébolyában, gyönyörűségében és sokszori gyászában próbálta és akarta megvalósítani önmagát, s önmagában a történelmet (a történelem múlandó és foszlandó tűz-tombolását a múlt-időben, s a jelenkori-történelem konok és üvöltve-tápláló lángjait), s a tudat történelmét önmagában, önmagával. Ha másképp mondom: hát a tudatosodás történelmének rács-szövetét rajzolva a papírra, a reménykedő és makacs tiszta tiszta lapokra, a fehér papír-térre, hogy a reménység hite, vagy a megvalósulás hit-reménysége megtörténjen: velem, általam is, szavaimmal és reménykedő hitemmel. S ezt tette minden társam e harminc esztendőben, a maga virágzó, vagy esendőbb teremtés-indulatával, tollával tehát, jött akárhonnan is, az idő-történelem üszkös mélyeiből tántorogva elő gyászfüstös szívvel, vagy tétován ácsorogva a történelem-idő fölvirágzott Emberség-Kapuja előtt, mert a Kaput beragyogva életével fény és titok lövődött a belépni-akaró, az oda belépni-készülő múlt-idővel véres és múlt-idővel ködlepedékes arcára; vagy jött virágos tavasz-ágat tűzve ifjú szívébe, boldog forradalmi csikótombolással, piros tavaszi csikótánccal, még csikó-fiatalon énekelve, meg-megkormosodó csikó-csengő hanggal, jött esőben, tűzben, hózivatarban énekelve, hogy most már végre legyen, legyen ő is, vele az az új történelem, vele, általa, benne a Történelem Új Jelene. Mert hiszen mi akkor voltunk: fiatalok! Húsz-évesek is alíg. Szinte kamaszok még, s velünk is, mert bennünk is kezdődött az Új Történelem. Az az Új Történelem: amely reménységre és dacra bíztatott, a bátor kimondásra és a tiszta akaratra, még azokban a korhadékonyabb és mállékonyabb esztendőkben is, amikor azt hittük, mert hiszen hihettük hökkent fehér szívvel és verejtékes-sápadt tudattal, hogy a Kor Kegyetlen Véres Temetőjébe, Jelenkorunk dögleheletű, tátott-szájüregű Temetőkertjébe fullad minden hitünk és reményünk mindene, akaratunk tisztasága és történelmi megvalósulni-akarásunk tudatos forradalma. Dehát énekeltünk akkor is, a rendeltetés szerint, mert elrendelés az ének, a tudat, a szív, az eszmélkedés, a bátorság, az akarat pontos elrendelése, énekeltük elfehéredett, vagy riadtabb árnyékú hangon, vagy vérző dacos diadallal, hogy a forradalom: az forradalom, rácsrendszerének elemi kristálytörvényei szerint, a kristályatomok elrendeződésének elemi kristályszerkezet-léttörvényei szerint, igen, énekeltük dacosan és büszkén, hogy a forradalom az forradalom (és az minden vérzésben csak tiszta lehet és szabad hogy legyen)!, hogy a hit az hit, a megmaradás az megmaradás, a halál az halál! Mert ez a törvény! Nem a mi törvényünk, de a lét és a megmaradás, igen a Lét és a Megmaradás és a Folytonosság egyetlen törvénye! Ezért mondanám, ezért mondom a Reménység Irodalmának: a mi új történelmünk harminc évének igazi irodalmát, mert ez az irodalom: alakja, formája, kötése, megvalósulás-akarata lett és volt bármilyen módszerű és természetű, reménykedő és hívő irodalom a cselekvésben! Mondottam és írtam már sokszor, mondom hát újra (nem szégyellve az ismétlés folyamatos gyönyörét!), hogy a művészet, így az irodalom: cselekvés az akaratban, vagy akarat a cselekvésben, tehát a Lét (történelem, tudat, jelenség, képzelet, mámor) Dolgaiba való akaratos cselekvő beavatkozás! A megváltoztatni-akarás-varázs-hite. A mi jobbik irodalmunk (prózában, versben, tanulmány-gondolkodásban) mindíg hívő és reménykedő irodalom volt (így kötötte új gyökérzetét, amelyből fölcsúcsosodó törzsének szív-alakú égő lombkoronája boldog tápláló nedveit szívta, mint csecsszopó a dagadt, érett anyaemlőt, így kötötte jelenkorának múltjába, mert hiszen minden múlt a jelen jövője is!, így kötötte új gyökérzetének csikó-fiatal érrendszerét az elmúlt évszázadok magyar irodalmának rothadhatatlan szent hívő húmuszába, eleven hívő és reménykedő állandóságába), mondom megint: reménykedő és hívő-irodalom! Mert igazi irodalmunk (a léte forradalmában és lényege töprengő forradalmával, vagy tűnődő gyötrelmeivel és mélabús gyötrődéseiben komor, foszlott, gyászos, bizakodó és csillagként-robbanó évszázadaink, történelmi évszázadaink, évszázadok-történelmünk költészete, prózája és tanulmány-irodalma) mindíg hitt az élet értelmében! Hitt mindig a jövő értelmében és bizalmában! Hitt mindíg abban: hogy nem fölösleges az élet, hogy az ember-élet: szívünk élete, tudatunk és értelmünk élete, szerelmünk és halálunk élete a folytathatóság és virágzó folytonosság dühödt szép törvényei szerint történik, és tagadta őrjöngve, lángolva és lobogva a céltalanságot, a reménytelenséget, a hittelenséget, a rossz dekadenciát (nem Ady Endre jövőt-váró, forradalmat-áhító gyönyörű fekete-véres dekadenciáját, amely volt maga az élet a forradalom, az emberebb jövő!), az önmagába-fúlt kételyt, az elhúzódás, az elvonulás, a létből-kivonulás hányadék-szövetét! De mindíg hitt a jóért-cselekvés egyetemes és emberi értelmében. És hitt mindíg a forradalomban. A Megváltó Forradalomban. Történelmi ifjúságunk arannyal és gyásszal zengő szájú énekei e hit állandóságának gyönyörű bizalmából születtek, e hit áhítatának rejtelméből fogantak: még a legnehezebb időkben is, az elválasztás, a széttörés, a cserepekre-törés halálfüstöt gőzölgő kezű, tévelygő irgalmatlanságának idején is, nemhogy utolsó másfél évtizedünk szocializmusának teremhető és megvalósítható tevékeny idejében! Költő vagyok. Magyar költő. Ez anyanyelv boldog birtokosa és boldogtalan gyötrődője, aki ez anyanyelv áldott szavaival akarja, ha tudja, megvalósítani elmúlhatatlan élethitét, magyar költő, aki nemcsak éli (használja, bizalmában hiszi és esendő, vagy hasznos szavaiban égeti, magává-égeti e nyelvet), de költő, magyar költő, aki teremti is, gyásztalan, vagy korom-arcú szavaival, arany-árnyékú, vagy gyémánt-szívlüktetésű szavaival teremti is e nyelv törékeny-tisztaságú, törékeny-törékeny, kék-kék kristályág-szövevényét, aranypikkely-szívlombozatát! Költő vagyok, nem történésze az irodalomnak ezért, hogy vallottam új irodalmunk (a régi szenvedés és szenvedély ősiségéből is táplálkozó) hívő hitéről. Arról a hitről, amely áthatja, mint a rádium-sugárzás, e harminc év tékozló, boldog, dacos, dühös, ingerűlt, törékeny, bízó, bizalmatlan, kevély, tétova, őszi temető-füstös, tavaszi zöld csikó-szempillájú, zöld csikó-tekintetű, kőomlás-kudarcos, kegyelem-váró, a múltat a tudat kegyetlen lámpájával átvilágító, a történelem múlandó múlhatatlanságát szíve lüktetve-robbanó húsába szövő irodalmát! Ezért, hogy művek és nevek helyett azt a Szent Hitet mondtam ki most korall-törékeny, fehér és piros korall-érszövevényű szavaimmal, azt a Jövő-Hitet, amely e harminc év minden igazra-törekvő elméjének (aki az írás boldog-áldatlan komoly tevékenységére tolódott ki jajongva az Idő-Méhből) reménye és bizalma volt, marad és lesz mindíg, ameddig lesz Idő és Történelem, amelyben szólhatunk, üszkös vagy virágzó szavakkal! Mert irodalmunk a reménység irodalma. A Jövő-Hité! Amelyért élni érdemes egyedűl! Élni! Élni! Élni! Mert e hit nélkűl csak a Pusztulás Tébolya van és a Semmi Örökké Porló Gomolygó Feketesége.

Kossuth Lajos hangja^*

Töprengek sorsán a világnak. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Tűnődve nézem a vak őszi esőt, amely bújdokol a fekete erezetté vedlett fák ősze csipkés és szálkás ágaiban és bújdokol létem rostjai, kötései és árva szünetei között, mint Vörösmarty Mihály akkoron, a vén, fekete köpenyben, óriás bársonygomba óriás, szürke bársonykalappal a bolyongó éj-hajnali ködben, tikkadt, madártalan nádasokban, vacogó puszták törpe kúriái, piros kakaskiáltozású, kék kuvasz-hörgésű tanyák árva közelében. A mécsfény köd-hajnalokban. A gyertyafény bekockázta köd-vatta éjszakákban. A keshedt napgolyó köd-dadogása nappalaiban. Töprengek sorsán szívünknek. Töprengek sorsán szavunknak. Töprengek sorsán hitünknek. Töprengek sorsán hitünk hitelének. Töprengek sorsán a lét valóságának, álmainak és édes ábrándjainak, véres gyászainak és lehetetlen retteneteinek. Ami majd jöhet. Ami lehet majd. Ami van: végzetesen és gyönyörtelenűl. Ősz Konok, mosolytalan eső. Töprengés. Temetők, halottak. És az élet jövője majd. Ami lehet még. Ázó tiszta csontok, s az érett esőben ázó tűnődés gyémánt-lánglepedő tejútfoszlányai. Töpreng szívem gazdag szigora a szellem szerelmében és a tudás gyötrelmeiben. Fogalmiság? Érthető valóság, közérthető szavak? Csontok, kövek. Szikkadt csontok, komoly kövek. És töprengésem édes és vérző földjén, szerelmes földjén bolyongva hova jutok majd? Miféle fény, vagy árny szigetére? Miféle vadonba, bércre, lángra, vagy pokolra? Hová? Mihez ér el majd a töprengés ősz földjén bolyongó tudatom? Hova? Mihez? A csöndhöz? A csöndbe? A némaság ormaira, a némaság gyász-lángú pokol-kútjába? A némaságba? A némasághoz? Az elnémulás halál-viaszába fúlok majd én is, betömődvén testnyílásaim és töprengésem tudatának testnyílásai a sárga, zsíros és könnyező, s könnyűségében is nehéz anyaggal? Betömődvén a Hallgatással, a Csönddel, az Elnémulással, a Megőszűlt Végső Csönddel mint a mézbe-fúlt légy, darázs; mint a mézelő méh, aki önmaga átváltozás-anyagába fullad, az Átváltoztatott Sárga Valóságba, mert szőrös teste pórusain zsírosan befelé folyik az átváltoztatott virágporanyag, a testéből böfögve, bugyborékolva kihólyagzott, kibuborékzott, kiökrendezett, kihányt, átalakított anyag, a megérlelt, megszentesített, a méz, amit a testbelső, a méhecske-gyomor, a mézképzőszerv teremtett, a méhecske-torkon, méhecske-szájon kiokádott! Vagy eljutok majd, vagy eljutok már a tiszta szóhoz? Vagy eljutok majd a tiszta-tiszta szóig? A gyémánt-szóig, amely mosolytalan és könnytelen, de tüzet-tündököltetően gyémánt-önmaga. Kristály-tömény lényege önmagának, mint a teremtés eszme-embriója, eszme-szerkezete, az ős-eredeti, a kezdeti? Amelyre majd ráburjánzik vastag kötegekben fonódván minden lét-formájával, lét-jelenségével, lét-halmazával, lét-dolgával, lét-homályával, halandóság-ködével és halál-halhatatlanságával az élet és halál! Eljutunk majd a tiszta szóhoz? Eljutunk majd a tiszta szóig? Eljutunk-e majd? Eljutunk-e már? Vagy jövőnk a szeplős dadogás, vagy jövőnk a pontkötegként püffedt, nyirkosan pihegő, vizenyő-pislogású varangy-szorongás, dagadtan-lüktető mindent-fölfalni-vágy varangymohóság nedves gyűlölete a rög-homályban, a kő-árnyékban, kevert föld és halál-szagú növény-némaságban? De hiszen szólni kell! De hiszen hallgatni nem lehet! Mert csak a halottak beszéde a csönd! A halottak élő és égő himnusza: a hallgatás. Mert a csönd, mert a teljes csönd: a halottak szava, mert csak a holtak beszéde: a némaság, a kék márvány-teljesség, a sárgalila önmagában-beteljesedettség rothadásban lefoszló végleges kőtitok-csöndje! Szólni kell, igen! Mert az élő tudat, mert az eleven teljesség hatalma: a szó! Mert a halandóság legszebb embervígasza a szó. A halandóság gyönyörű halálig-virágzása. A szó. A tiszta tiszta szó, az emberi ember-szó, a vígasztalan gyászú és vígasszal-vemhes emberi szó, ember-beszéd, az ének és az átok teljessége, a teljes ének, ahogy a lángelme Pablo Neruda írta halhatatlan époszának szent kezdősorai fölé a címet. Töprengek sorsán a világnak. Gyötrődöm. Fájok. Hullok. Lángolok. Tűnődve keresem vígaszát: Jelenkoromnak. Szellemünk jelenkorának, szellemem jelenkorának. A cafatjaira szaggatottságában véresen lüktető, egymással élő hidacskákkal és kocsonyás csapokkal össze nem kötött sejtek vonagló halmazként, könnyező és nyálzó óriás-kupacaként mégis együtt-szívdobogó, jelenkori világ szellemének, tiszta-mámorú indulatait, fölemelkedésre-elszánt és jövőre-elszánt boldog teremtés-dühét. A teremtés, a teremtő akarat, a megmaradást-építő teremtés dühödt mámorát! És mennyi szívdobogást-fehérresápasztó véres szörny-hörgés a sötétben, vak vérző sárkány-jajongás, zokogó ördög-átok! Milton pokolba-letaszított angyalai sikoltoznak buján kancásodva és kanosodva, égő szőrzetükkel, világ-átkot lángoló szájukkal bűnös, dögbüdös lángpontokat köpködve az ősbutaság nem-bűntudat sötétjébe, Hieronymus Bosch szitakötőszárnyú ronda és rohadt varangy-tündérei röpködnek halált-vinnyogva, varangy-röhögve, bűnt-vartyogva és vakogva, romlást-visongva a Jelenkor Tudat-Éjszakában, röpdöznek a varangytündér tűzpontok döglángot-brekegve és sikoltozó röpködésük fehér tűzvonalaival, égő repülés-drótszálaival rácsozzák be, ketrec-rácsrenedszerbe fogva a deres Jelenkor megőszűlt csöndjét. S mi ott kuporogjunk mintegy álmodozás-buborékban meztelenűl, némán, csöndet-virágzó hártyagömbben, halállal-bepántolt csönd-hólyagban: a Lehetetlenség Őrületének kiszolgáltatottan, ez égő tűzketrecek édeni foglyaiként, boldog tudatlan rabok e tűzlő rács-rendszerekben, tűz-szita-kocka cellákban? Nem! Nem és nem! Nem! Szólni kell. Énekelni. Meztelenűl. Tisztaság-pucéran. Együtt. Mert az Ének és a Közös Ének széttöri csöndünk átok-buborékját, amiben, halálra-ítéltek ruhátlanúl kuporgunk, szőreinkkel, emlőinkkel és nemző-szerveinkkel, mert az Ének és a Közös Ének elhervasztja a Világ Sötét dermedettségében tűzlő átokgolyókként cikkanva és cikázva röpködő, vihogó és varangyló szitakötő-átokangyalokat, s lehullanak kihamvadván sötéten, s még csak nem is parázskristálylanak tovább, lehullanak, mint a döglött falevelek a Bűn Fájáról, mint a zöldkristály, rubintkristály, kristálykék döglegyek, testükben és hólyagszívükben penészgombával beszőtten, a döglött-pórusaik pontlikacsaiból úgy lógnak ki a zöldszürke penészszálak, mint féligrohadt koporsóból a holtak fejszőrzete, hervadatlan, rothadatlan asszonyhaja! Mert a Tiszta Közös Ének megtisztítja a sötétséget, égő átkaitól, fényt hoz a sötétre, bevilágítja és fölolvasztja a szív deres és cseppkőtüske-jeges éjszakáját, bevilágítja és fölolvasztja a dermedtség fájvirág élő sötétjét. Jelenkorunk: szívünket és elménket gyötrő gyötrelmeit. Égek. Töprengek. Várom társ-szavatok szerelmét és szeretetét embertársaim a szóban, töprengésben, lángban, tűnődésben és cselekvő akaratban. Mert a szó is, a töredék-szó és a teljes szó, mert a valamit-tenni-akarás, a létet, a dolgokat, a jelenségeket jobbátenni-akarás: mindíg hívás és mindíg várakozás is, de lényege és léte szívütéseiben mindíg cselekvés az akaratban, akarat a cselekvésben. Közös akarat. Hogy jobb legyen. Sose magány. Nem! A magány sohase. Mert meghalunk magunkban, mert beledöglünk egyedűl! Megfagynak szavaink, mint a téli csönd, kék szájunkból csipkés küllő-korongokkal dér virágzik, szívünkből kévekötegekben hózuhatag! Megfagynak ereink, hús-rostjaink, megfagy a sejtek közti lüktető és lobogó anyagerő, megfagy a molekulák közti erőtér-anyagcsönd, az atomok részecske-felhőburkolata megfagy, megfagy a csont, a szőrzet is megfagy, s létünk, mint a téli éjszaka, kopár és száraz tejútszakálla a deres űrbe lóg, mint a csönd kötélhurkán a kék önakasztott, és énekünk rongyokban, elrongyolódottságunkból dérzúzmarás ágyékszőrzettel, dérpetrezselyem szempillákkal, dérhernyó szemöldökkel, fagyott szemgolyókkal a hó-hányadék űrbe meredve, mint megfagyott katonák a téli csatatér fagyott-hörgő december-irkalapján! Töprengek szíveden népem sorsa. Töprengek szíveden népem szelleme. Töprengek szíved szellemén hazám. Töprengek szellemed szívén édes nemzetem! Töprengek szellemiséged jelenkorán, töprengek teremtő, élő, akaró, cselekvésre-vágyó szellemeid, szellemi embereid akaratának jelenkorán, teremtő, szelíd, dacos, dühös, indulatos, vagy mosolygó-hallgatag szellemeid jelenkorának akaratán édes hazám: Magyarország! Művészeted hitvalló tevékenysége gazdag, termékeny és akaró, művészeid, költőid, íróid tevékeny keze és tűnődő elméje fénnyel-behintett, lángoló fényporral-beszórt, mint a tavaszi utak a lényekkel-zsongó idegzetű zöld mezőn, aranypettyek mámorával behintett, mint a felnőtt szerelem. Az emberségben felnőtt szerelem! És mégis! És mégis! A felszín, a határfelület, létünk testének határfelülete, hömpölygő hártyalepedője (nem szemfödője)! meg-meggyűrődik sokszor idegesen, ősz ráncokat vet, mint a mosolytalan baljós öregség, gyűrűzik fodrosan és olajkarikásan: mintha a felszín alatt, az égő határfelületek alatt lenne tusakodás, dulakodás, élethalálharc, fortyogás, örvénylés, habzás, tajtékzás, buboréktölcsér-pörgés, dühödt cikkanó parázslás, pikkelyes és tüskés, uszonyos és kagyló-dióhéj hátú, iszamos és sikamos, zöld mirigytrombita létezők, lények és parázskristály-pengék kristálykard-kaszabolása, tompa, iszonyatos, csápos, mohó, rettegés-laza gomolygása! S e habörvényt kavaró és tajték-kutakat pörgető alatti lét-gomolygás buborék-kalapokat, gyűrű-csipkeszökőkutakat, vízköpet-pontokat tol, pattint, lök, lő, úsztat a fölszín hártyahömpölygésére vagy hártyaszőnyege hömpölygő jelenére. Vaksi volnék, balga látomás-szemű, ahogy annyiszor írták és mondották rólam már teremtő évtizedeimben is. Bolond? Mert hiszen mondták már gyermekkoromban és mondják ezt is? A szó és a kép tébolyúltja? Nem hiszem. Én nem hiszem! Mert hinnem ezt nem szabad. Mert ez a tévhitemben-hit: a halál! És minden: csak nem halál! Mert elég volt a halálból! Elég. Mert volt már halál elég. Mert volt már halál: elég! Halál! Elég volt! Elég! Elég! Elég! A szívben és a történelemben. Az eszméletben és a művészetben. Mert virrasztottam hány kiterített fölött, száraz könnyekkel, gyászom és bűnöm árny-zászlójába csavartan, a lila üvegszobor-semmi fejénél kuporogva, gyász-csuklyába húzott rettenet-arccal, az idő történelemtudója, a halál nem-ismeretlen Anonymusa! Mert virrasztottunk hány kiterített fölött, túlvilágot-ökrendező gyertyalángban, önmagunk árnyai is, gyászai nemcsak a fehérrel betakartnak, de gyászai önmagunknak! Igen! Mindent, csak nem egyedűl: társaim a szóban, társaim a teremtésben és az ítéletben. Nem egyedűl. Mert rettenet az! A társtalanság: a Rettenet! És nem a Remény! Mert az ilyen magány, az ilyen csoport-szilánkokra robbantság: csak a Rettenet. És nem a Remény! Az egyszemélyi magány, vagy a csoportosúlt magány: vak forrása a gyanakvásnak és gyűlöletnek, az irgalmatlanságnak és az elvékonyodásnak, hogy végűl papírszobrok, fehér papír-kivágat alakok, vagy alakcsoportok leszünk csak! Nem vérrel elevenek, hússal és az eszmélet és a szív szerelmével áldottak! Nem, nem lehet egyedűl! Hiszen mi, a szó tudói, a teremtés szellemi megvalósítói: tesszük a hazát is, meg a világot is, az egyetemes világot, a világegyetemet, teremtő és töprengő agyvelőnkkel és szépre-mozgékony, igazságra-indulatos kezünkkel! És mennyi vélt bántás, mennyi hitt gyanakvás, a történelem vérző földrengései, túlvilágfényű óriás-meteorit becsapódásai után, mennyi okos félelem és hazug gyanakvás szivárog vadúl, szőrösen, indásan és csalánosan elburjánzott szívünkből! Ne veszítsük el egymást, mert elveszítjük önmagunkat! Tudom. Legyünk szép és okos teremtők a Közös Akaratban! Barátaim: emlékszünk még az ifjúságra? Talán ősz hajzatunkkal, de nem-ősz szívünkkel, meg-nem-őszűlt szívünkkel. Ifjúságunk közösére. Ifjúságunk történelmének közösére? Hadd mondjam most csak a magamét. Nevekkel. Életem neveivel. Közös akaratunk neveivel! Nagy László. Vas István. Illés Endre. Valljak most róluk: magammal. Vagy megfordítva akár. Édes Istenem: Nagy Lászlóval milyen lángolva és milyen bizonyossággal, dacos és mosolyos kristály-gyönyörűséggel néztünk egymásra ballagó és robajos, sörhabkoszorú-szájú, gyönyörű csikó-toporzékolás ifjúságunkban, amikor azt mondottuk: új költészetet csinálunk! És mi történt? Büszkeség nélkűl, de mosolyos tekintettel mondom: teremtettünk is új költészetet! Vas István: ifjúságom (majd felnőttségem) époszi vadonának, céltudatosan bolyongó létem egyre-mélyebb pokolkútjának, egyre szív-iszonytatóbb szenvedés-bugyrainak, átok-koszorúinak a Pokol-Evilágban: okos és bátor kísérője volt, mindent-tudó élő Vergiliusa, fénylő arccal, okos szív-biccentéssel, aki nemcsak nagy költészetével, embersége bonyolúlt tisztaságával, virágbaborúlni kezdő ifjúi zöld költészetem árnycsipkéire lövő eszmélete bizonyosság-fényével, de gyógyító szeretetével is a tudás felnőttségébe kísérte teremtő dacos tébolyomat. És volt benne annyi bölcsesség és nagy emberség (a Közös Szenvedés Időmetszeteiben), hogyha hihette is egy keserű pillanatra (és miért ne hihette volna)?, hogy egymás ellen fölvonúlt és port-robbantva egymásra robogó vasas seregek élén én az új hadak elején ellene vágtatok, szívére-célzott könnyű lándzsámmal, rárobogok piros csikómmal, haláldöfésre készen ágaskodva vágtatok piros szárnyas csikómon, piros szárnyzászlók sólyom-verdesésével, picit a talaj fölött lebegve, hogy hordozóm patái csak a levegőt kotorták habrózsákká, mint a táltosmesék ötlábú csikója, mondom: volt szívében annyi nagy emberség és magyarság és európai ésszerű tudat, hogy minden gyanakvó szeretete ellen: megértse (mert tudta: kötelessége a megértés)! ez csak a komor és vérfüstös korszak téves eszméje volt, skizoid doxazmája az akkori jelennek, s ezzel tudta már azt is, hogy nem egymás ellen a hajnalvéres síkon fölvonult vasas seregek fölpáncélozott lovasai vagyunk, más-más zászlókkal, gyűlölve nézve egymást, a vas-erőt, hogy egymásra robogjunk, kopogva és dörögve, csörömpölve és vastól és vassal-jajongva megdögleni, de egy hadi-seregben egymás-mellett vágtatunk páncél-arcból lángot-lövő szemű, nyihogó lovakkal, csak ő, Vas István nehéz páncélzatban, bár a mellkasát és hátát harangként befödő vért-vasing nem pontosan záródott pántjaiban és csatjaiban, kis rést hagyott (hogy kibúrjánzott a mellkas-szőrzet), nyitott kis vas-páncélajtót, épp az érzékeny szív előtt, odadöfhető nyitottságot, én meg ott lebegtem légben-robogva mellette, páncél-héjazattalanúl, kigombolt, nyitott fehér ingben, födetlen fővel, mert ifjúságom feketén lobogó fején nem volt páncélsisak, ott vágtattam mellette nyitott mellkassal, hogy ifjúi szívem átlátszott a húson, mint celofán-dobozban a piros szegfű, igen, nyitott mellkassal, de pajzzsal és dárdával, együtt futottunk, ledöfhetően. Hiszen tudtuk, lévén mai magyarok (ha ő jött is más idő-metszetek üveg-függvényeiből), hogy ugyanazt akarjuk, új költészetet a szocializmusban, megőrizve a régit (mert múlt nélkül nincs jelen, és a jelen már a jövő múltja!), hogy emberi szocializmust akarunk, emberhez-méltó emberséges szocializmust, levedlett gyűlölség-múltunkat elrohasztva! A szocializmus emberségét! És Illés Endre! Édes Istenem! Sorsom, vad, vak és gyönyörű sorsom Marcus Aureliusának mondhatnám (és mondom is)!, ha ifjúságom dühös és oly szelíd teremtésidejének kormos időszakában a hatalom bizonyosságának birtokosa lett volna, de csak tiszta nagy ember volt, szépen derengő tiszta fejével és lángoló szív-izgatott, bátorító, vakmerő kamasz-mosolyával, a nem-hatalom nagyon-bölcs, nagyon-okos, emberségében legyőzhetetlenűl bátor Marcus Aureliusa, a nagy latin emberség, Marcus Aureliusa sorsom, és sorsunk korának, de csak nagy író volt, ember az embertelenségben, aki hitt bennünk, aki hitt bennem, mert mindíg hinni tudott és mert hinni az ifjúságban, az ifjúság teremtő boldog és átkos-gyönyörű fékezhetetlenségében, mert hitt önmagában, a gyémánt-bölcsességben és a vadrózsaszagú szigorban és mindíg tudta és szép szóval, gyönyörű cselekvéssel, vállalással vagy szenvedéssel, vagy szótlanúl arra bíztatott, bíztatott szóval, cselekvéssel és hallgatással: bíztatta meggyávúlni nem-tudó és gyávaságot nem-akaró hitünket és szívünket, ifjúságunk és felnőttségünk teremtő és temető eszméletét, bíztatta a teremtésre, tudván, hogy a tiszta szó ereje nagyobb, mint a magreakció-erők robbanás rémülete, hogy a szocializmus legszebb erője a tiszta szó, a feddhetetlen, lángoló tiszta ének. Prózában és versben! Mert Uramisten, hogy tud szeretni embert és művet, milyen lángoló piros ifjúsággal, milyen irigyléstelenűl, s szeretetével, szeretetének áldó hitével bíztatni új s új művekre ez a bölcs nagy író, ősz barátom, de ifjúságom nem-ősz szíve, milyen bátran tud rajongani az újért, bíztatni, hogy jövőbe-vágtatásunkban a szellem nagybonzont-szakállú pusztaságán váltsunk új s új lovat, üljünk új s új lóra, mert habosra-rogyva kifáradhat a ló, de vágtatnunk kell tovább a Piros Jövő Felé, s fáradhatatlan a vágtató szív, a száguldó elme, aki száll új s új lovon a Teremtésjövő virágtűzözön zsongómezejére. És ez az ő legszebb bátorsága! Töprengek sorsán az időnek. Töprengek sorsán teremtő akaratunknak. Ha egymásra vigyázunk: önmagunkra is vigyázunk. El ne tévedjünk az időbozótosban. El ne vesszünk önmagunkban. Önmagunk zuhogó fehérjében, mint síró gyermek őrjöngve-lángoló hózivatarban. Naponta: ismeretek és tudások új szépsége és rettenete lő agyamba. A fül, az agyvelő, a szem, az idegrendszer percenként új s új megtudásban ragyog föl, vagy hamvad ki hitében. Zúdúl ránk tudományával, kérdőjeleivel, kételyeivel, fölfedezésével, megismerésével, rettenetével és gyász-lehetőségével a teljes végső Emberiség-Elpusztulás közeljövőjének félelem-gyászával a Mohó és Búrjánzó Jelenkor. Vigyázzunk! Vigyázzunk hitünkre. Vigyázzunk hitünk tisztaságára. Mi, gyötrődő elmék és nem háborgó, halandóság-homályba burkolt gyásztalan vad vadak! Két megtudás örvénylik hetek óta szívemben és agyamban. S hagy békétlen töprengésben. Az egyiket olvastam, a másikat hallottam. A Theológiai Szemle egy könyv-ismertetéséből megtudtam, hogy Elisabeth Kübler-Ross: Interviews mit Sterbenden (Beszélgetések haldoklókkal) címmel könyvet adott ki. Nem akarom én most az ismertetést ismertetni. Csak annyit: négy theológiai szemináriumi hallgató Elisabeth Kübler-Ross orvos-asszony vezetésével beszélgetett a haldoklókkal: elmondván nekik haláluk közeljövőjét. Öt pontban összegezi a könyv e beszélgetések gyötrelmeit. Egy: a beteg nem akarja tudomásúl venni a valóságot, tiltakozik, vitatkozik. Kettő: a harag. („Miért éppen én?”) Három: a beteg alkudozik, ígérget, fogadalmat tesz. Négy: a depresszió, szorongás, mélabú, melankólia, szomorúság. Öt: a belenyugvás, elfáradás, beletörődés, belefáradás. Íme: a pontok. A halál-pontok! A könyv a remény mérhetetlen csillagtűzének hívő fölvillantásában összegzi halál-tapasztalatait. A reményben, a magunkat-soha-föladni-nem-akarásban, a hitben, a tudományban, a gyógyszerekben. És a szeretetben. Az élő, élet szeretetében! Annak hitében. A másik megtudás: hallásom, fülem gyönyöre, iszonya és jövő-szégyene volt! Én is hallottam Kossuth Lajos hangját! Nemcsak Petőfi Sándor. Nemcsak az akkor haza! Mosolyos döbbenettel, végsőkig-izgatott szeméremmel ültem a rádiókészülék előtt. Uramisten: az elrothadt, elhalt, meghalt történelem fog most beszélni! Aztán: sercegés, ropogás, pattogás, sipolás, zörej-lánghasadékok, égő hangpontok szikra-szökőkútja, izzó hangpettyek csokrosan felfröcskölő bálnafújása, lángoló hangtömegpontok lázas, zaklatott, kiszűrhetetlen, tébolyúlt, világűr-elmebeteg szövevény-szerkezete, hangszikrák lehetetlen-vad, búrjánzó kévehullása, örvénylő pityegés-gomolyok, katatón csicsergés-tűzkazlak, mániás-depressziós elmebeteg, skizofrén, paranoiás csipogás-kévék mögűl egyszercsak kiderengett, mint az alkonyat barna homály-akaratából a napgolyó gyászos, ködös, homályos ossziáni messzisége: a mélybarna mélyhegedű-hang, a komoly, ünnepélyes, bajusszal dörmögő, gyászfátyolos-szívütésű hang: Kossuth Lajos hangja! A fekete-gyászbarna történelem fölújított viaszhengerről, viasztekercsről lassúdadan hömpölygő barnafekete beszéd-töredéke! Uramisten: hát ő az, hát ilyen volt? Ültem szívem fehér gyászában mosolyogva, s futottam volna ki a Kerepesi Temetőbe, hogy feltörve törhetetlen koporsóját, megrázzam csontvázát, rázzam sárga öreg csontjait, s a Jelenkor Hamletjeként kezembefogva, ideges kezembe a koponyahólyagot, a csontkőzetbuborékot: rákiáltsak, „hát Te vagy az, aki szólsz most a múlt idő kristályrohadásába temetve, te Barna Köd, Semmi-Csontváz, Korhadott Ősz Csont, te barnúlsz ki bajuszosan a viasztekercs sercegés-szikra-poklából, te Kossuth Lajos?” De csak ültem döbbent magányomba roskadottan, mint kopár kövön gyerek, aki hirtelen megőszűlt őrületében, motyója nincs, szülője nincs, ősz feje csak, s árúlni kezdi téboly-mosolyogva a dühödt, lüktető, óriás, vérző asszony-ivarszervű csillagokat. Az augusztusiakat. Mint kis szívét. Hogy sorsa legyen. Ne csak ősz szégyene, ősz tébolya, megőszűlt, elborúlt ősz gyermeksége, fehér gyermek-önmaga. S áll, ősz-gyermeken, mint akit behavazott az Isten. Mert megértette gyermekárvaságát! Barátaim a szóban és a szó cselekvésében, a szó által cselekvő akaratban, barátaim, dolgozzunk úgy, sorsunk legyen olyan, olyan Közös Sors, Közös Munka, Közös Akarat, hogy ha halni készülünk majd, meghalni ma, holnap, vagy holnapután (hisz embersorsunk szépsége a halandóság halála, halandóság-tudatunk bizalma), ne az öt halálpont rettenetében készüljünk a Másik Útra, de halálveríték-ingben lassan kifehéredve mondhassuk azt: „meghalok szépen, mert éltem büszkén és teremtve boldogan a megértő közös tiszta emberi szó érdemében!” Mert ez az Élet Diszharmónia-Látomása után, (amik voltunk) ez a Halál Igazságos Harmóniája! S éljünk így, hogy tetteink a szent dologban Kristályszerkezet Szigorúságú Tiszta Jövőt építsenek az Eljövendő Utókornak. Hogy ne csak a megszerkesztett, rothadás-foszlányaitól kiszűrt múltidő égő kristálydobozából barnúljon ki rég földbe-rothadott gégénk barna hangja, a barna elmúlás, a zord-barna szőrös múlandóság, zavaros, zagyva hangpontok tűz-fröcsetei, szikra-szökőkút sercegés-szalagok, tejútszerű hangkristálytömegpontok rothadatlan élő tűz-szakálla mögűl derengjen ki sápadt, túlvilág-fehérre meszelt hangunk. Mint a sárga hold egy lángelme Arany János-balladában, ködös ossziáni dalban. Ami volt csak. De szavunk legyen a törvény. És így a Történelem. Az agyműtétnél előbb leborotválják a koponyát. Aztán a tükörsíma koponyafelületen kört rajzolnak: pontosat. Aztán a rajzolt kör iszonyvonalán milliméterről milliméterre pontlikacsokat fúrnak a koponyabuborék-csonton, s így lesz fúrt pontláncolat-kör, lukacskoszorú a csonthólyag tetőívén. Aztán a pontlikacskoszorú űr-pontjait összekötő vízszintes csontcsipke-hidacskákat, koponyacsontlemez-pilléreket fogóval eltördelik. S ott a vérző fűrészcsipkeszélű koponyatető-korong. Aztán leemelik a koponyafedőt. S ott, ott, igen: a csontkehelyben ott az élő, lüktető, eres hártyákba burkolt agy. Ha most az a kíváncsi Ismeretlen Isten szorongó dolgos műtéttel leemelné Közös Koponyánk buborék-csonttetejét, fejünkbe nézve: ott mit találna? Halált-igéző daganatot? Külön fölsarjadzott és elbúrjánzott sejtek beteg halál-rózsáját? Vagy emberségre tiszta agyvelőt? Az eleven lét sejtköteg-halmazának virágzó boldog lét-csomagját? Nem tudom! Tudom? De azt tudom: élnünk és alkotnunk úgy kell, közösen, hogy megvalósítsuk, hogy megvalósíthassuk a Szellem Teljességét. Itt, a szocializmusban. Hazánkban. Az anyanyelv édes édes kötéseiben: Magyarországon. Magyarúl. Tennünk úgy kell, hogy itthon érezhessük magunkat. Itt: e hazában. Mert szép cselekvésünkkel mi tesszük a hazát. És sohase tagadtam: én itthon érzem magam. Mint gyermekkoromban anyámnál, otthon: Bián. Mint a gyerek az otthoni házban. Akkor is, ha szerették. És akkor is, ha bántották. Ha bántották, nem, nem a szülei, de a: sorsok, szeszek, ágyékok, ágyak, piros mámorok, bajuszos gőgök, származási megkülönböztetések, faji megkülönböztetések, vagyoni megkülönböztetések, hazugságok, kopár kopottságok, zöld iszonyatok, hetyke hatalmaskodások, komisz komorságok, vak megalázottságok és megaláztatások, zsinórcsizmás gyűlöletek, üvegszemgolyós árulások, vallási szégyenek, temetők őszei és tavaszai, ütések, gyanakvások, kék szorongások, szégyenek, halálok, szegénységek és gazdag szigorok. Ha bántották. Ha fájt. Pedig néha nagyon fájt! Fájt nagyon!

Sírva játszani, sírni, sírni

A mindenség csöndjére ráordító^*

Boldog és zaklatott szívvel, eszméletet és szívet-zaklató időben köszöntöm Hincz Gyulát, a sose-vénülő mestert, a halál-ellen-tiltakozót, a teremtésben-töprengőt. Kivont karddal ha jön ellenünk a Végzés, vagy a Végzés Küldötte, s ama kardnak lángolása kék, mint az Isten szempillaverése, ha jön, hogy kék vassal sújtó kezével szívünkre üssön: mit tehetünk? Mit tehet a művész, mi mást tehet a Halandóság ellen, mint hogy teremt, széttörve eszmélkedése dühével a vélt, vagy eddig-tudott teremtés-törvényeket, megvalósítás-törvényeket, mint hogy ráordít a Mindenség csöndjére, hogy: „beszélj”! (Nehogy a Mindenség-Csönd üregeiből, mint kristálydobozok hónaljából saját hangja visszaverődése szóljon. De az örök üvegek halálából kivirágozzon a Második Világ! Az eszmélet virágzása.) Mert azt akarja, hogy visszaszóljanak a dolgok, a Lét Dolgai visszanézzenek rá Rejtelmük Homályából, a Barna Köd-Ámulat Rejtelmes Hártyáiból, kivérezzen az igazi valóság, az a Titok-Hártya fölrepedvén: vért buggyantson, lángoló tiszta csöppet, mint a Teremtés Kezdetén a Csönd! S e vérzésben végzetesen megmaradjon. Kimutatva Önmagát. Szabály, törvény, megvalósítás-képzet, burjánzó klasszicitás, vagy apadt rendbontás-remény: mind lehull a Teremtő Tudatos Művész akarata szívéről, szíve akaratáról, lehullanak az évezredek óta kigondolt gúnyok, átok-kötelékek a Teremtés-Akarat Teljességében, mindannyiunk dolgos hitében, akik nemcsak az újat akarjuk tudni és tudásunkkal kimondani, de a Titkot, az Egyetlen-Végső Titkot is. Igen, azt. Mert bújnánk a Titok Végtelen Szív-Üregébe, hogy habzó, lángoló vér-örvényeiben ott forogjunk a Teremtésben Énekelve. Mert hiszen ez a lényeg. S tudja ezt Hincz Gyula is, ősz barátom, akit hadd szólítsak most éneklő számmal egy még könyvben meg-nem-jelent művem létért-esdeklő szavaival, kiállítása ünnepén, e párás messzi őszben, a sárguló levegő, a barnuló idő merengésére szőve sóhajomat.

A látó ember^*

Íme, a látó ember! Nemcsak a nagy tudós, aki a földbe lát, s népek, nemzetek, foszladék népcsoportok, pernye-néptöredékek (szabadok, rabok, szelídek, vadak, barbárok, isten-kultúrájúak)! csontvázát, csontjait, aranyfonalból-szőtt palást-rostjait, piros hajszálgyökéringgel átszőtt ingrothadékát, övcsat aranysárkány és levélindás pávavirágzását, fölszentelt vezéri kardjait, annyi tenyérverítéket ismert korsók, cserépedények, munkaeszközök emberalakokkal és látomás-alakokkal, mértani ősjelentésekkel, gyűrűkkel, kacskaringókkal, háromszögekkel, rombuszokkal, pontokkal, pettyekkel bevésett, vagy kifestett töredékeit, cseréptörmelékeit, az égetett, vagy fém istennőtorzókat, a kő istentorzókat látja a földben robajló népek lócsontvázait, országok koporsóját, nemzetek a szent ősanyagba olvadt holttetemét, az emberiség-múlt bábeli izzó, kavargó gyönyörének az égitest-anyag áldó és áldott talajába korhadott és enyészett hulláját, bábeli, borzongó múltunkat tehát, a titkot, nyelvek és szorongás-titkok, hódítók és behódoltak, építők és élvezők, lerombolók vad virágzó enyészetét! Nemcsak a nagy tudós, aki az édes, titkos, boldog anyaföldet morzsolgató kezével, vaskos, ízelt kőküllő-ujjai között átszitálja az égitest, születésünk, végzet-létünk és teljes halálunk száraz felülethártya anyagát: hogy önismeretre tanítson bennünket, emberiségünk-önismeretre!, a volt emberiség esendőbb utódait, s tanítson a halandó nagy élet szeretetére, az ember-végzet boldog tiszteletére, a jóért-cselekvés ünnepi zászlós örömére: halottan is virágzó múltunkkal serkentse jövőt-dobbanó árva, hívő emberszívünket! De íme, a Látó Ember, mint szent mítoszok, gyötrelmes és áhítatos őshitek, kék varázslat-mesék emberszívbe, emberlélekbe, az igéretes, indulatos és szelíd embersorsba, vagy aranypettyes zöld levelibékává varázsolt királyfi-sorsba, vagy embertündér-tündérembersorsba látó nárcisz-mosolygó, tulipán-mosolyú hősalakjai! Mert László Gyula nemcsak a győztes ősanyag-időföldbe néz, hogy jajongva-elrohadt emberiségmúltunkat látva, szelíden intsen az esendő, ihletett jövőre, hogy a cselekvés akaratában intő igézetével vigyázza szívünket a jóra cselekvésben: a jövőre! De Ő, László Gyula, látó szívével, a teljes létet (múltat, jelent, jövőt, időteret és téridőt, Istent, keletkezést, pusztulást) pirosan átvilágító időcsillaggal arcunkba néz, agyunkba lát, szívünkbe néz, sorsunkba lát, mint a Szent Misztika Angyalai, mint a sugárzó kék téridő-időtér Teljesség-Létkristályt Reiner Maria Rilke létével bejárja a Duinói elégiákban, és áthatol sorsunk végzete szívén, mint a minden dimenziót (az elképzelhetetlen sokat), időt, teret, testet, anyagot, anyagerőt, mágnesességet, elektromosságot, gravitációt, térküszöböt, időküszöböt, csillagkollapszus-ájulást, antiteret, antianyagot, anti-időt, anyagtestecske-hullámzást, elemirészecske-sugárzás és erőbuborék-kihólyagzás, egy-szerkezetté összeszívódás felhőéletet, galaxis-robbanást, idő-múltat sugárzó lényükkel átjárni tudó Angyalok, a Szent Misztika Képzelet-Teremtményei! És a Látnok, Vad és Szelíd Sorsunk Ember-Látnoka: rajzos kezével rögzíti, fekete grafitszálvonalakkal, vagy kék tintavonalcsipkeszál-elektromosságaranykazlakkal: merengő, gyászos, kudarcos, töprengő, győztes, titkos, síró, mosolyos emberarcunk gyűrődéseit, ráncait, horpadásait, szögleteit, üregeit, kicsúcsosodásait, csipkéit, lebenyeit, csomóit, cimpáit, görbéit, íveit, pilléreit és pillérfalait, csatornáit, játékait, héjazatait, szőreit és szőresernyőit: s így merengésünk és hitelünk, győzelmünk és vereségeink esendőség mámor-együttesét! A fekete vonalkazlakban, jajgató kék redőboglyákban létünk tejes lényegét, a felület gyászfeketén, kékgyásszal gyötrődő vonalkazalkúszadéka alatt, az emberlétünk meteoritkráteres pontozott szívközpontokkal sötétlő szitarácsháló-álarca mögött a Sugárzó Titkot, létünk és lényegünk Titok-Sugárzását! Mert látó szívével és rajzoló kezével tud minket László Gyula, a Szép Szelídség Apostoli Tiszta Mestere! És most, e rajz-emlékezetekben: elmondja önmagát, önmaga történelmét, a személyes ősöket, a tegnap, a jelenkor családját, hogy vele és általa tudjuk mi is: ahonnan és akiktől jött, Ő jött, s akikből Ő kivirágzott, s akik belőle virágoztak a Halandóság Borzongó Szelíd Paradicsomkertjébe: a magyar emberiség csillagfájának szikrázó hajnali harmatcsöppjei. Élők és holtak virág-világfája ez a harmat-tiszta képsorozat! A holtaknak áldassék emlék, az élőknek adassék halálig-tiszta Jelenidő!

Valami a sejtelemről^*

Meg-nem-vénűlt, ifjú szívem és megőszűlt ifjúságom ismerője, nem-ősz hajzatom, de ősz, ősz, megőszűlt ifjú éveim tudója: Gink Károly valamit kimondott most a Titokból! A Titokból, a Sejtelemből? Kimondott valamit a Titokról, a Sejtelemről, a Szerelemről? A növényi lét, a növény-létezés, a növényi boldogság és boldogtalanság, a növényi vágyódás és a növény-szerelem zöld-illatú, vér-illatú, barna-illatú, élet-hűvösség illatú szövevényéből, a Növény-Sejtelemből és Növény-Rejtelemből mondott ki valamit, ami a zöld, vagy rothadó csipkékből, pórusokból, sejtekből és a kötések rendezett szálkás kristály-kúszaságából árad, kifújódván, mint Isten El-Nem-Gondolható Szívének pont-likacsaiból a szánalom és a szerelem, az emberre-vágyódás – hisz csak így, csak az Emberrel tudja, az ember halandóságával halhatatlanúl tudni önmagát – mérhetetlen akarata, kifújódván a Gömb-Tér Isten-Szív vérző pontjaiból az önmaga ismeretének titok-akarata, maga a Titok, az elmondhatatlan. Mert összekötözteténk a Lét minden dolgaival a szerelemben és a halálban, a kétfajta egy-megvalósúlásban s mert ez összekötöztetésben létvágyódásunk, növény-vágyódásunk és ember-vágyódásunk mindíg a másé, a másiké, a másik megvalósúlásformájúé, mindíg a fölcserélődés-vágy növény-szívünkben, vagy ember-szívünkben: növényként szeretnénk lenni, lobogni, derengeni, égni, párologni és esőben, szélben, ködben, tél-csöndben, lángban, hóban hánytorogni és zuhogni, bár emberek vagyunk, égnénk zöld növénykötésben és rücskös, szálkás, évgyűrű-rajzos növény-szerelemben. Dehát nem lehet! Mert ezt sem lehet. Mint ahogyan nem lehet ember a növény, vagy növény az ember, mint a gyermekdeden édes zseniális fiatal filozófus, Julien Offray de la Mettrie: gyermekdeden édes és balgatagon gyermeki tiszta növényi gondolat-örvényében, zöld ember-tanúlmányában. Kamaszkoromban szerelmes voltam egy kamasz nyírfába. Ó gyönyörű, tiszta nyírfácska, növény szerelem-csoda! Ott állt az az édes kis zöld pikkelyesernyő nyírfácska, ott ágaskodott, egy erdő-tisztás napcsésze közepén, mint zöld lombszarvú, fehér harmonikacsipke kérdőjel csikóhal, ott ágaskodott lebegvén a nap-tisztáson, mint aranytányérból, aranylemez-korongból fölkérdőjelező halcsikó. És válasza fehér csönd volt. Válasza zöld növénydadogás. Mert nem lehet. Mert embernek végső és teljes szerelmes kötése csak emberrel lehet. Csak emberrel! Mert a növény növénynek adja sorsa államát és szigora hatalmát. És mert az ember csak embernek adhatja hite szerelmét. Szerelme poklát, szerelme szégyenét, szerelme halál-tudatát. Mert ez a törvény. Szenvednünk ezért kell. És megszenvednünk is ezt kell! Ezt a törvényt! Ezt a titkos, tiszta kötést. Ezt a hatalmat! Mert a másfajta szerelem-vágy, még ha percre, egy szent koítusz-pillanatra teljesűl is, nem a beteljesülés, de a halál! Gink Károly tudja ezt? Mert valamit kimondott e tudásból, titokból, sejtelemből pára-puha, köd-puha, füstárnyék-örvénylés puha, titkot-mosolygó és titkot-fintorgó, homály-áhítatú, átváltozás-édenű, páraködös növénysejtelmű és mégis emberszív-mosolygású, a bűn, az átváltozás ember-bűne, a más-anyagot-szerelem szeretés ember-ősbűne szorongású képeiben! Bartók Béla kemény és konok növénycsődör és asszonyőrület-mámorát, fából-kibaltázott királyfi-hím gőgjét és ember-alatti, vagy az emberszív tudatát gyűlölő és nem-is-ismerő növényhím-királyfi csődör-őrületét párázzák gyötrelem-sejtelmesen és boldog-sejtelmesen Gink Károly gyönyörű fénykép-látomásai. A bűn, a növénnyel-bűn gyötrelmét, gyönyörűségét és szent szerelem-iszonyatát. Azt a bűnös, bűvös és percre mámoros, percre csillag-habzóan, üstökös-tajtékosan édes iszonyatot, ami csak halált hoz. Akár az embernek ember-szerelme! A szerelem megváltódás, vagy halál. A szerelem megváltódás és halál. Halál és megváltás. Élet a megváltó halál-föltámadásban. De nincs növénymegváltás, növénymegváltó, megváltó növény-szerelem! Még a növény emberré-változásakor sincs. Ember csak embert szerethet ágyékával szerelmes emberűl. És nem váltódik meg a növény-emberátváltozás szerelmében. A fa csak úgy szerethet, mint Krisztust a Keresztje, mint Jézusát a kereszt. Hogy fölszögeztetvén száraz növény-csöndjére: csüngünk rajta hörögve a megváltásra-édes, a megváltásra-éhes emberiségért. Önmagunkért. Ember-asszonyt csak ember-férfi válthat ki a szerelemmel a halálból. Asszony-nőstény férfi-hímet. És ha részei lehetünk is egy percre ugyan a szerelem-átváltozásban a más-anyagiságnak, kiváltani szívünket az erjedett bűn gonosz növény-varázslatából, növénycsődör szerelempoklából, a más-anyagúság növényhím-tébolyából csak az ember tudja. A megváltást áhító, a megváltódni és megváltani-tudó, a megváltást szívében, teste és szelleme húsában és ágyékában hordozó ember. Csak az ember. Más semmi és senki sohase! Legyen az állat, kő, növény, csillag, víz, vagy Isten! Mert az igazi megváltás nem a varázslat, nem a kivarázslás, elvarázslás, növényvágy, zöld boszorkányság! Mert az igazi megváltás az ember szerelme. Mert az ember szerelme élet és halál. Halál és élet kettős-egy forradalma. Az élet halála. A halál élete. A halál halála. Az élet élete. Csak az ember szerelme! Asszonyé, férfié. Férfié, asszonyé. És nem Istennőké és nem Isteneké. Nem Istené. Csak az emberé. Mert az emberé csak a tudatos halandóság bűne. És ez az eredendő bűn megváltást csak a megváltó tiszta ember-szerelemben kaphat. Talán a halállal. Talán a halált-elhozóval.

A halál ellen: játszani!^*

Mint a gyermekek! Önfeledt titok-tudással, boldogan, szorongva, boldogtalanúl, önismeret-nélkűli rejtelem-ismerettel, rajongva, tétovázva, merengve, ismerős-ismeretlen, halálba-kékülő alkonyatba feledkezetten, tudva minden összefüggést az öntudatlan magunkat-átadásban: játszani, játszani, játszani, ahogy játszottunk gyermekkorunkban, titokzatos arccal, mindenttudó szeplőtlen szívvel borzongva és izzadva a játék makacs izgalmában és titokzatos törvényeiben, mint a gyermekek, ahogy játszottunk valaha régen, ki tudja mikor, ki tudja hol, játszottunk egykoron, alkonyi vadkanca-verejték illatú réteken, csípős és bolyhos zöld bársonylándzsa szigetcsoportok között a hajnaltetves erdők széle zöld árnyékmosolyában, kamillavirág-gyöngymorzsalékos pici udvarokon, penészes kék sárban, habzó hólyag-buborékos fehér esőben, vén kövek közt, tört-szívű téglák között, őrjöngő havazásban, mosolygó fagyban, ahogy játszottunk hajdanában, ahogy a gyermekek játszanak, töprengő, komoly szívvel, telhetetlen gyönyörű tudással: játszani, játszani, játszani! Játszani: a múlandóság ellen, játszani az elárvúlt, megkopaszodott temetőkben, koponyákkal, barna, szúvas lábszárcsontokkal, szitarácsozat-halmazszövevény csontlécecske-spulni, halál-szilánk ablakos csigolyákkal, valami másból mást csinálni, megkopaszítani a kövér dolgokat hámjaiktól, rétegeiktől, burkolataiktól, amelyek, mint a hagyma levelei a hagyma magját: rátapadva eres, növényvászon szívekkel, szív-alakú levélgömb-kötegekkel elfödik zöld sötétséggel a lényeg szívét; megtalálni a lényeg képletét (vagy a lényegek képletét), amire a lényeg részletei majd rárakódnak, ami köré ikrásodva fölépűl anyagával a halandóság; játszani a halandóságban a halandóság ellen, játszani halandóságunkkal halandóságunkban, a halálra vígaszúl! A halál ellen: játszani! Mint a gyermekek. Az önkívület és teljes tudás gyermeki birtokában, játszani, mert különben belehalunk! Ezt teszi Schéner Mihály is, évek óta már, a legkomolyabb és a legdacosabb gyermeki tudással és a legtisztább gyermeki tudással és a legtisztább gyermeki tisztasággal, hogy megőrizzen valamit magunknak abból a létből, amelyben a játék tiszta gyermeki embersége vigyázott eleven égő hitünkre, hogy ki ne mászhasson a földből a csontváz, s rothadt fogsorával véres cafatokká ne harapdálhassa hitünket az örömre. Ahogy Schéner Mihály játszik, abban ott van a zsenialitás szikracsóvája, átütve gyémánt-szilánkjaival a Múlandóság árnyék-kötegeit, a kötekedő árnyék-túlvilágot, az erőszakosat, a hazugot, az elmebeteg józanságot, amely a tébolyodott gyűlölködés, a közönségesség erőszaka, a középszerű ringyóság. Schéner Mihály játéka, (játszása, ahogy mondanám gyermek-módon) a legemberségesebb felelősségtudat. Mint a gyermekeké! Művei: a Lét Tiszta Képletei, Vasban, rongyban, fában, agyagban, cserépben. Égetetten és esztergáltan. Mázosan, festetten, hímzetten, nyersen, bohócosan, törpe-csillagként ragyogván, földagadva, mint a világot-szülő forradalmian forrongó óriás anyaghalmaz, kitömve, mint a kócbabák, cserép-máz buborékosra sűlve, mint a cukorhímzés-hurkolatcsontvázú mézeskalács-babák, tükrös mézeskalács-szívek, kajla, piros cincérbajusz-kardú mézeskalács-huszárok, pöttyös-arcú és kalászos-szempillájú, fodros rongygallér-nyakú rongybabafejek, amiket mi csináltunk gyermekkorunkban: piros, vagy fehér kukoricacsutkára golyózva, gömbözve a fehér rongyot (mint befőttesüvegre a hólyagpapírt nedvesen anyánk), aztán szemet, szájat, szemhéjat, szempillát pontozva, színezve és kalászozva a nyálunkkal fölpuhított, tintaceruza piros vagy kék hegyére, s attól a gyereknyáltól úgy kenődött az az oldott grafit, mint a szilvalekvár, ribizlilekvár, s nyelvünk is kék, meg piros tintaceruza-lekváros lett és attól keserű szemölcseiben, sejtszőnyegén. Schéner Mihály művei (e legkonokabb és legkomolyabb játékok) nem elvontságok (mint ahogy a gyermekek játékai: az általuk kitaláltak, az általuk, tehát velük, megcsináltak sem azok)!, de összesűrítések! Nem képzetek, de valóságok! Ő, Schéner Mihály: összevon és fölbont! Létet, történelmet, szellemet, formát, múltat, hagyományt: az emberibb múlt (játék-múlt és természetmúlt és művészet-múlt és alkotásmúlt) maradékát, vagy a természet jelenét összekapcsolja a játék képzetével. Így szülődik meg aztán a Halcsikó-Huszár, vagy a Kakas-Huszár, vagy így szülődik meg a Sáska-Huszár, Tücsök-Huszár, a Kancsó-Kéz, Babakéz-Ember-Világegyetem. És mindíg a csuklók, forgók, átszövések, kötések, rétegeződések, pántok, billentyűk, gerendázatok, léceződések, kapcsolások, bevégződések forrás-kezdetei, rácsozatok, rácsrendszerek, rácsszövevények, sejtességek, szitásodások, áttörtségek, pontok, ívek, vonalak, élek, hullámok, görbék, gömbök, kockák, a bepontozódás végkezdetéből kiindulások törvényeit, összefüggéseit, kötés-rendszerét, csukló-rendszerét, billentyű-tollazásait, összeszövődés-rendszerét kutatva. Tehát a Lényeget! Tehát a Lényegit! És humor és látomás van Schéner Mihály műveiben. Ahogy egy tücsök csápja (amely, mint egymásból kiágazva növő buzogányfejek porhanyó bolyh-botja) tövét markolva kék tenyérrel, vagy egy csikóhal gyíksárkány csontlegyező-tollesernyő piros tarkóuszonyát nyargalva összenő a mézeskalács-zsinórhímzésű babahuszár e természeti létezőkkel, tehát a Természet Eleven Képzeletével a Képzelet Játék-Őstermészete, az a Látomásos Humor Megvalósúlt Gyermeki Tisztasága. A játék humorában, vagy a mindenttudó humor gyermeki játékában így összegződik Eleven Látomássá a Kutató Játék Gyermek-Komoly Létismerete. Jaj, játszani, játszani, játszani, a halál ellen, halandóságunk fehér ember-tudatával. Csak tovább, tovább Schéner Mihály! Hogy legalább így megmaradjunk. Mi: emberek. Őrizve ős-magunkat. Mi: Emberiség!

A látomás ismeretének embersége^*

Csak így címezhetem, csak így kezdhetem boldog, tiszta, örömetsugárzó bevezető mondataimat, a mámoros megértés gyönyörűségével írt vallomásos szavaimat: elébe e képzőművészeti arckép-sorozatnak, e képzőművészeti alkotásokban vallomás-sorozatnak, amelyeket most és majd teljes örömmel láthatnak Önök is, az esti képernyő előtt ülők: tanúlságúl, hogy képre-nyitott szívükben és képekre-áhítozó eszméletükben kivirágozzon a tudatos emberség tavasza. A látomás ismeretének embersége: Zsigmondi Boriska művészete! Igen! Nemcsak a Zsigmondi Boriska szemével, áhítatával, tudásával, alázatával és emberségével átvilágított nagy művek, művészek a kép, a rajz, vagy a szobor-anyagban, nemcsak az ő teljességre nyitott szeme, áhítata, tudása, alázata és embersége, nagyvonalú, finom összegezésében a homályból előttünk-kidermedő, és áttűnésükben egy-alakzattá, egy művészi teremtő tudattá teljesűlő, a látomás-sejtekből egy látomás-agyvelőállománnyá összeburjánzó és összetenyésző Művészet vallomásos nagyságát láthatjuk a képzőművészeti vallomás-csodákban, de a vallomásra-biztató, a megteremtettség árvaságából (mint árva sötétből a dolgokat ha akaratos kezünkkel a fényre kiemeljük)! a szép közösség egyetemességébe emelő akarat szépségét, nemességét és okosságát is láthatjuk, mert vele, mert általa, mert vele, mert általa is: Zsigmondi Boriskáét! S ez a kiemelni-tudás, ez az ön-árvaságból a közösség emberség-fényébe emelni-tudás Zsigmondi Boriska teljes, szép, emberséges művészete! Ez az emberségben oly szerény és emberségben oly okos asszony nem a művészetet szereti, de az életet szereti és ismeri (s így a művészetet is!), s ezért az élet (a sokszor komor és iszonytató is)! vissza-szereti őt. Ez a művészet létét újrateremtő, a művészet kegyelmében megkeresztelt asszony: tudja, hogy a Lét (és így a Művészettel megteremtett Lét) dolgai, jelenségei, tárgyai, változat-módozatai, látomásai, alakzatai, mámorai és hitei: a szeretetre várnak. A fölismerő, megismerő, rámutató, ráérintő tiszta szeretetre! Ha az önmagukban tenyészve árva Lét dolgaira, tárgyaira, alakzataira, teremtettségeire rálövünk ráismerésre-éhes tudatunk szeretetfényével (mint arany-szigonypillanattal), ránézünk mosolyos szép szemekkel (mint bársonyvirág-csikó a kristályszív-csillagokra!), rászólunk mosolygó szép szavakkal, mint kisdedre boldog anyja, mint gyermekre a mindenttudó Felnőtt: a dolgok, tárgyak, alakzatok, teremtettségek visszanéznek ránk, visszanéznek ránk kristályszemekkel, visszaszólnak, rászólnak együttlétre-éhes szívünkre piros virágszavakkal, kilépnek az önmagukba-zártság komoly barna titokhomályából, mint a sötét űrtérből, vagy képzeletünk fekete időteréből, kemény kristályzárt téridejéből a láthatatlan angyal: és fölparázslik kristályszivacs aranysercegéssel, és pirosan látható lesz és szivárvány-mosolya hírt hoz a Titokból! Zsigmondi Boriska szereti a Létet és a Lét szeretetével visszaszól neki! Zsigmondi Boriska szereti a művészetet, szeretve tudja a művészetet, s a művészet, teremtettségével a Második Természet: neki visszafelel, visszaszól, titkos mosolyával, titokmosolyával visszaszól szép, alázatos, emberségben-tiszta, értő emberasszony szívére. Mint selyemnyálfonál-bábjából a Csoda: neki föltöri homálybáb-koporsófödelét a Titok, a Teremtettség Titka, kilép önélete koporsójából, Megváltóként sugározva megmutatja rejtett lénye rejtett, rejlő titkait, piros titok-szívét, ahogy ver a rózsasugárzó zárt kristályanyagban: megmutatja lénye lényegét! S mindez a szeretet bizalmától, s mindez az okos, szép kérdezés bízó kegyelmes szeretetétől! Van teremtő művészet, s van a teremtő művészet létét és léte lényegét áldozatként (mint áldozati ünnepen az áldozat-jelképet fölmutató kéz)! fölmutató szeretete, csodálata, ismerete, titok-tudása és áhítata a művészetnek! Ez a Művészet titka-tudása, szeretet-csodálata: Zsigmondi Boriska művészetének teljessége és szépsége. Az ő művészete, Zsigmondi Boriska művészete: a szolgálat! A művészet, nála a képzőművészet kozmikus emberségének, emberkozmoszának, világegyetem-magányának, mindenséget titoklényébe záró magánytalanságának szolgálata a szeretetben. A szeretet nála: a megismerő és fölmutató akarat, nála a szeretet az értő akarat: akarata annak, hogy mi is tudjuk, halandóbb halandók: a Művészet Titka Bizalmát, a Megvalósúlás Szégyenét, Szemérmét és Halhatatlan Reményét! Zsigmondi Boriska hite és bizalma a Művészet Teljességében van akkora, hogy a Művészet és a Művész elhagyja rejtőzködése ködét és szégyenét, neki, miatta, általa! És ez is csoda! A legszebb szolgálat csodája! Ha egy-egy művész életművét kozmikus biológiai egységként: zárt valóságnak mondhatjuk, mint ahogy zárt valóság az ember: Zsigmondi Boriska hozzáértő szeretetének tudásával és bizalmával átvilágítja e zárt művészet-embervalóságot: s láthatjuk nemcsak a művészettest határfelületeinek élet-részeit, a szemgolyókat, szájat, füleket, emlőket, szemérmet, de a határfelület pórusos, szőrpihés anyaga alatt a belső szervek működését is, a tüdőt, beleket, gyomrot, szívet, májat, veséket, az agyvelőt, idegszálakat, rostokat, idegdúcokat, az érrendszert, a sejtek szent kölcsönössége forrongását, a molekulák, atomok gyémánt-lángját, kékdörejét, s láthatjuk az első csontvázat, vagy a halottan csontvázat is. Az eszmélet csontláncoszloptorony tartópillérét. Ezt tudja elérni, ezt, ezt a láthatóságot Zsigmondi Boriska művészetet-tudása bizalmával, művészetben-hite, a megváltó csoda-akaratban hite tudásával Zsigmondi Boriska! Szólaltassa meg akár (mert neki mindenki megszólal!) Gulácsy Lajost, Vajda Lajost, Pór Bertalant, Bokros Birman Dezsőt, Kondor Bélát, vagy Szántó Piroskát. A zseniális-hitűeket! S mind a többieket. Zsigmondi Boriska minden megszólított, megszólaltatott művészet és művész legszebb és legrejtettebb vallomását tudja kimondatni velük, általuk, bennük. A szerkezetet és a homályt, s a zárt biológiai művészet embertest-együttes éltető lángját. És ez csoda. És ez is a csoda. Ezért, hogy nem róluk, a megszólaltatott művészekről és művekről beszéltem most, hanem róla, Zsigmondi Boriskáról, aki ott mereng láthatatlanúl szorongva és mosolyogva e filmek mögött, szerényen álldogálva a Titok nyitott kapuja mögött, a Titok ajtószárnya lángoló fehér árnyékában. Róla, akinek boldog, tiszta szívéből, szíve akaratából a Teremtők a Csöndből kilépnek! Róla, a meghatott Magyarázóról és Közvetítőről.

Ami nem lehetetlen^*

Mert van, ami lehetetlen. Van. Mert van: amit nem lehet. Van, amit nem tudunk! Van! Mert holtjainkkal nem tudunk beszélni. Mert a halottak választ sohase adnak. A holtak hallgatása: a végső csönd. A holtak hallgatása: a teljes csönd, a csönd teljessége! Van túlvilág? Nincs túlvilág? A transzcendencia: van? A transzcendencia: nincs? Nem tudom. Nem tudjuk. Erre még a föltételezett válasz is csak a képzelet burjánzó és buja káprázata! Az embertelenség ködös kék szégyene, szívünk vak megszégyenűltsége! Vak szemgolyónk, túlvilágra-vak szemgolyónk didergő, éhes áhítata! Miért is mondom én ezt? Most és itt! E fiatal művészek, ifjú teremtők alkotásainak pikkely-koszorújában? Mert van: ami nem lehetetlen! Mert nem lehetetlen a teremtés akarata! Mert nem lehetetlen a teremtés vágya! Mert nem lehetetlen a teremtés boldog, mámoros, kegyetlen megvalósítása! Akármilyen nehéz is! Művészet-e a természet? Természet-e a művészet? Vagy a művészet a természet szerkezeti vázlata csak, vagy a művészet a sűrített természet: mint ahogy egy őscsillag fölbonthatatlan és megváltoztathatatlan örök anyagcsomóvá összesűl, fölrobbanván és összeroppanván ön-létének írtózatosan földagadt tömege súlyától, egyetlen ősanyag-szívvé omolva és zuhanva össze önmaga létének förtelmes, hatalmas rettenetében? Nem tudom. Ma sem tudom: harmincöt év tomboló eszmélkedése, gyönyörű gyötrelme és tékozló megvalósítás-dühe után, dühében sem. Én második természetnek mondottam oly sokszor a művészetet, az eszmélet képzeteiből szőtt világmindenség-szitának: amely ég, lobog, lüktet, ragyog, lángol és reng, mint forró, színes és halott csillagpontokból szőtt egyetlen pókháló, amelyben fönnakad az elképzelt angyal és az ördög, vihogva, vigyorogva és mosolyogva, az élő és a halott emberszív, mint a zengő szárnyas rovar, s az egész természeti világ, s a háló sarkában ott ült a Mohó Szőrös Titok! A Megnevezhetetlen. A Másképp-Meg-Nem-Nevezhető! E két ifjú művész, Harangozó Ferenc és Strissowszky Szilárd, hol köteges, hol kéve-tömény, hol tömbszerű, hol kötél-hurkolatos, hol vaskos tömeg-négyzetekből, gömb és zsák-iszonyat gondolatokból megvalósúlni akaró keresése, önmagukat keresése és létet-keresése: boldog és áhítatos vállalkozása a megvalósítandó jóra: művészetünk az emberkeresés kezdete, a lét-keresés kegyelme. Stációk! A Golgothai út első leroggyanásai és föltápászkodásai. Az abbahagyhatatlan görnyedő vándorlás a Végső Szív Megváltó Édene felé! Hány állomás, hány robbanás-pillanat, gyötrelem-óra önirtó indulat-düh, újrakezdő kegyelem-váró óra lesz sorsuk része még? Ki tudja? De menjenek csak tovább! Menjenek. Mert menni: ha nehéz is: nem lehetetlen. Nem. Menni kell. Tovább. Tovább. Tovább. Barátaim!

Szívembe-petéző fürkészdarázs-halottak

Könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére^*

Sirató-szavam égő könnycsepp-rózsa Németh László halott szívére. Sirató-jajom lángoló rózsa-könnycsepp Németh László halál-koponyájára. A fehér halálkőbe korallosodott agyra. Mert meghalt Ő is. Mert már halott Ő is: jaj! A gyötrődésben halhatatlan. Halott. A halandó! Elkérte Őt a föld, mint ahogy elkér, elkövetel mindannyiunkat. Elkérte hatalmas halála, elkérte hatalmas halandósága. Barátaim, társaim a szóban és a zokogásban, akik e kicsiny tiszta hazában testi léte megszüntével is rettentően egyedűl maradtunk, értsétek meg: meghalt e csöpp hazán virágzó hatalmas agyvelő, a Kegyetlenűl Tevékeny Agy, a Gondolkodó Kegyetlen Tiszta Rózsa, aki évtizedeken át búrjánzó kegyelemmel és tenyésző konoksággal teremtette is a maga-hitte hazát, a maga-képzelte hazát, rettegve, szépen, zseni-tudattal, és gyötrődő ámulattal, s teremtette meg a világot: hogy a szóban és a szóval általa legyen! Megint magunkra maradtunk általa a nem-létben, megint magunkra: halálával. De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! Mint gondolkodó, élő, gyötrelmes sírkő járt lassú kő-léptekkel és mítoszi kő-mosollyal vacogva-tévelygő, magam-kereső, tékozlóan-dühödt utolsó éveimben, s tudtam, a hatalmas gyönyörű agykoponya burkolata alatt rohadt féktelen fehér ujjaival szétdúlta már a virágzó, teremtő rendet a Mosolytalan Vérző Kábulat, őslények viharzó kőcsipke-csordája, hogy csámcsogva, sipogva és fújva fölfalják a Teremtő Van-t, kőpikkely lábaikkal széttúrják, vérző és mészszikár cafatokká a Teremtés Mítoszi Szigetét, Németh László: gyönyörű agyvelejét. A dögök, a halált-hozók! Hatalmas tiszta jellem volt, hatalmas tiszta szellem, még megroppantó tévedéseiben is, összefoglaló akarat, mindíg kristályosodási pontot kereső tudat, mindíg a kristályosodást, összekristályosodást szolgáló nagy teremtő szellemiség. Ő, aki volt a Világ, Európa és Magyarország, a dacos egybeszövődés-lángtudat, a Kutató, a Kereső, a Kérdező, a Válaszolni Akaró, a Kérdezni Tudó Egyetemes Elme. Ő, Németh László. És most meghalt. És nélküle de egyedűl maradtunk, de egyedűl! És Isten veled Németh László! És a megtartó föld legyen a te túlvilág-kegyelmed. És hiszem és hisszük, hogy a Te halott szíved konok bizalmában sírván ácsorogva: nem kopik el foszlott ruhaként teremtő hitünk, kedélyünk teremtő hatalma. Ott virágzunk mi tovább; mi tovább-élők, mi tovább-teremtők, mi árvák. Ott virágzik a Nélküled Is Árva Magyarország.

A megtartó gyász öntudata^*

Hetvenöt éves lenne most az az irgalmatlan, gyönyörű agyvelő, amely talán már lángolva elenyészett a riadt, dühödt föld-sírban, a Farkasréti temetőben. Tavaly temettük, zengő napsütésben. Halála nem gyász volt: de önismeret, erkölcsi önvizsgálat, konok fölemelkedés! Nem gyász, valami másfajta megrendűlés szertartásünnepe: a megtartó gyász öntudata is! Hatalmas művének föloldozó és gyötrődő fényében nem csak azt vizsgáljuk (mintegy átvilágított szívvel)!: hogyan gyötörte korallvirágzó eszméletét, hogy keresse az igazságot, de azt is: mi, neki is utódai a tűnődő és kegyetlen szóban: mit tettünk jól, s miben tévedtünk halhatatlanúl? Erkölcseinkben, hitünkben, gyalázatunkban, teremtő akaratunkban. Leszünk-e a jövő-idő világegyeteműrterének virágzó csillagképei, vagy fölszívódunk a végtelen időhalmazban, mint könnycsepp a síron: Németh László!

Simon István már a földben^*

Valaha négyen voltunk, ifjú szívvel lángoló barátok, a József Attila Népi Kollégiumban, Szeverényi Erzsébet, Simon István, Nagy László, meg én. És elment Szeverényi Erzsébet a földbe! És most elment Simon István is a földbe! Jaj, elment a szerelem, jaj, elment az ifjúság. Leszállt, őrjöngő sárgakék angyalként a földbelső húsába, hogy ott tenyésszen tovább, a Nemlét Misztikus Transzcendens Virágállataként, őrjöngve a földben! Simon István ének-szava, mint a pünkösdirózsák hajnali csöndre-csüngése, mint a tücskök alkonyi aranytűz-lélekharangja, mint az akácosok fehér ködernyő-mámora, mint a tiszta nyári méz, az emberség szíveiből gyűjtött! És most meghalt az ének, s ott fekszik a kis aranyhártya-szoborrá dermedett ember a földben, mert meghalt az ének, az ő-szava ámulat. Sírok, mert fáj, mert fáj nagyon, hogy elment Ő is, elment a Hallgatásba, el a Megnémúlt Aranyhegedű; mert elment Ő is, aki jött velünk együtt, a Fölszabadúlt Forradalommal, megváltoztatni a világot! A közös ének akkor szép gyönyörű rendületében, az éneklő kar hangjai ha mások! Így valánk mi is, te keszeg-mosolyú, hunyori fiú, testvérünk, Simon István. S ha elmentél is halottnak a földbe: énekünk az együtt-tovább. Mert ez a gyönyörű! Mert az a nehéz!

Szabó István hite^*

Okos és tiszta volt, mint a föld. Okos és tiszta volt, mint a föld, az eredendő és eredeztető ősanyag, amelybe most megtért fehéren csontvázasodni, koponya-mosolyogni halhatatlanúl. Úgy, testre, fizikai formára, biológiai alakzatra: csöpp ember nagybütykös, nagycsomós, nagylencsés ujjú kezekkel, kis mirigyes ember, golyós ujjvégű kezekkel, mint a levelibéka. Úgy is ült, kuporogván a Semmi Mutatóujja hegyén, lencsés ujjaival az ujjhegy semmi-sírdomb gömbjébe kapaszkodva, mint a levelibéka, pislogva, szerényen, reménytelenűl! Hogy mi lesz vele? Pedig Szabó István mindent tudott. Eke szarvától, kapa nyelétől, villa nyelétől, vagy már a magzati rossz vérkeringéstől megcsomósodott ujjai tudtak mindent az anyag életéről! És mire tollat fogott: az egyetemes emberlét törvényeit is tudta! Mert tudta a világteremtő kétkeziek szeretetét, szigorát, szégyenét, megszégyenülését, halálát és örömét. És hitt a megváltó szeretetben, a munka, az embert a magányból és a homályból kiváltó és megváltó munka örök tisztességében, az emberség egymást-fölvállaló szépségében. Szabó István hitt a kétkeziek örömében és alázatában, a termékeny munka örömében! Ezért volt több, mint az emberiség ókorának tenyésző istenei!

Watteau fehér bohóca^*

Mint Gilles, Watteau fehér bohóca, máslis fehér cipőben, fehér-gombos, fehér fodorkoszorú-galléros ruhában, gombaszínű kalapban, úgy áll emlékezetem ciprusai, páfrányai, kék ege alatt Szabó István: a Fehér Tiszta Merengés. S körötte, alatta és mögötte bársonytoll-fülű, széntojásszemű barna szamárfej, az elheverő Hit és Ártatlanság, a piros bohócruhás Kaján Vigyori Romlás. Körötte és mögötte párzásszagú enyészet, rothadás-illatú bűn, buggyadt meztelen nőstény-testek, rózsa-emlők, pórusos tojáshéj-asszonyhasak, citerát-pengető bomlott és foszlott ördög-vigyorgók, a párzás, a kosz, a szégyen, rühesség, tetvesség, a cinkosság zöldbarna páfrány-homálya, az élő enyészet vihogó keserű testi füstje! Ez a parasztfiú-Gilles, ez a jövőt-bízó árva-dekadens szívű Kis Fehér Bohóc, a toxikomániában, vagy alfa-béta-gamma-delta stb-gyötrelemben, vagy dipszomániában, vagy gravis alkoholaddigtorban összetöppedt és aszalódott csöpp mirigy-mosoly manócska, a romlottság nyüzsgés-piacán mást-mulattatással árválkodó Fehérség, Tisztaság: nem írta meg életrajzát. Testi gyötrelem-szüneteiben, szeszhullás-szüneteiben a haláltánc, a danse macabre szüneteiben, a tébolydai alkohol-elvonás sárga fulladás-szüneteiben írt levél-befejezetlenségekből, vallomás-törmelékeiből, e zseniális mozaiklapokból raktuk össze a Pálya Emlékezetét, ahogy az ősrégész a földből-kikotort, tollsöprűvel élővé söprögetett színes múlt-sejtfal-mozaiktöredékekből a Föltámadó Képet, ami a Halál előtti Élet pompagyászát virágozza. A volt csoda-lét sárga szerkezetét mutatja, mint vörös agyagban megtalált ősünk csontváza: a csontváz bordarács-oldalán aranykarddal, kopasz koponyáján aranyhártyamadártojáshéj-üresség harci sisakkal.

Szupernóva-kereső

A szemérem magány-cellájában^*

Ezerkilencszázötvenben, a Könyvnap dühödt tűzlobogóinak csattogásában, fénylő lobogásában találkoztunk először Csanádi Imrével, az akkori Nemzeti Színház szürke kő-töprengése árnyékában, oszlopok, kő-indák, kőmerengők és sötétségkorong üres kő-merengésálarcok hazug káosza alatt mosolyogván toporogva. Verseit (a ládányit)! akkor ismertem meg, azt a nehéz és kék múlttal-szikrázó versszívverést, amely azóta is egyetemes magyar költészetünk mellkasának egyik virágzó szívütése! És micsoda tömény tüzek, sejtelmes dühök örvénylenek azóta is e magányos versszívben! Mint a szemérem magány-cellájában.

Szikár bujaság^*

A költészet mindíg a Valóság Szülötte. A valóság vérzése, áhítata, ragyogása, szégyene és szerelme. Pilinszky Jánosé is. Aki a megalázottak és megszomorítottak szívének megváltásáért szólt első verseiben. Szálkás, kopár szavakkal bár, de dosztojevszkiji kegyelem-várással, s azok a szavak a hitek minden elfedő árnyéka ellenére lényegük szívében buják, mint a dagadt és erjedt szerelem-szervek. Szava a kiszolgáltatottság és árvaság? A világegyetem-árvaság talán? De szava mégis a megváltoztatni-akarás küldetés-szava. Mert csak így érdemes!

Az egy-mosolyú, pán fia^*

Hányan is voltunk, a mi történelmi időnk kezdetén, költők, láng-kezdők, fiatalok, a fiatal ének vad, csengős bársony-csikói? Akik megmaradtunk, s akik kék ködbe omlottak, mint a megvénűlt idő, mint a megőszűlt idő. Kormos István is, igen, a mindíg toporogva-mosolygó, a mesés bújdoklás és a villámmal-sistergő kimutatkozás szivárványos ligetekben futó Pán fia mítosz-fiú. Költészete egy-mosolyú a történelmi időben, szava, mint a vadméz, mint az áfonya, mint a falutéli havazások ködkakas kiáltozása.

A szarvas-futású halál-fiú^*

Föllángolván megszületett, mint egy tiszta csillag, s összeroppanván, összeégvén önmagába-zuhantan halállá-semmisült, mint árva, beteg csillag: Darázs Endre, a fölszabadulás utáni új költészetünk tündöklő fiatalja, a szarvas-futású halál-fiú. De fáj! De fáj, hogy a sors csak ennyit adott neki a termőágyékú időből. A vad kanca sors-asszonyiság! De fáj!

A törékeny tiszta szőkeség^*

Még meg sem száradt a tinta, a tintaírás-kézirat, hogy mutatta verseit, új verseit Simon István, annakidején, ifjúkorunkban: kopár lakásunkban, vagy valamelyik rum-szagú, nőstény-szagú, rettegve-fénylő, vacogásba-avasodott kávéházban. S nézett, figyelt, kicsit fedére csuklott fejjel, pislogva szőkén, Jeszenyin-hunyorgással, aztán ment: csontos, szögletes, nagy-léptű ifjúsággal. Ez a törékeny tiszta szőkeség a dalban, ez a sáska-zöld zirregés, cirpelés a nyár kék lángözönében, ez a rozsdapettyes csikótánc a tél bolyhos dér-csengő csöndjében. Ifjúságunk volt ő a hitben és a dalban! S most már ott rothadozik a Bazsi temető vének és szüzek szívével tömött virágszemfödelű földjében. Készül már a csontváz, hogy találkozzon kopaszon az eredendő, győztes bolygóanyaggal.

A kivágyódás magzata és a csöndet-kérő^*

Két új költőt köszöntök most: boldogan! Új költők? Igen. Új költők? Hát lehet a Költészet Szíve Lényegét a Mosolygó, vagy Vacogó Kegyelmet születési évszámhoz, vagy a vers-kezdés-idő kezdetpontjához kötni? Két költőt köszöntök most: Ószabó Istvánt és Szebeni Esztert. Ószabó István, mint a népmese harmata lángol és fénylik ifjúsága gyönyörében. A hazát, az édes, édes hazát keresi mindíg. A vágyat, hogy ott énekeljen zengő tisztasággal az anyaföld és az anyanyelv szívének magzathordozó húsában, a Kivágyódás Magzataként! És Szebeni Eszter izgatott, örvénylő, fuldokló, tántorgó-szívverésű lénye: a csöndet mondja mégis. A csöndet kéri! Mert költőlényének minden ideges és izgatott szívütése mögött ott van a vágy: a tiszta tiszta csöndre. A kertek, virágoskertek, méhesek: arany-örvénycsillagfelhő-csöndje, nárcisz-csöndje, gyöngyvirág-csöndje és jácint-csöndje szelíd, boldog áhítatára.

A kezdet mámora^*

Megállíthatatlan iram, gyönyörű új s új virágzás, a kezdés pompája, szégyene, öntudatlansága: ez évtizedünk szív-döbbentő reménye a költészetben! Fiatalok, fiatalok, fiatalok, újak: zuhognak ki az Idő-Szülőanya méhéből, hitünkre és ámulatunkra. Én hiszek Bennük, mert hiszek az újak elfogulatlan szép teremtő indulatában, mert hiszek a Kezdet Mámorában! Csak adjon nekik az oly gyötrettető és indulatos Sors a nagy iramfolytatásra erőt, hitet a költői teremtés megalázódásában, szégyentelen bizalmat a jövőre! Mert az a szép és az a nehéz: mindíg tovább!

Akit retteg és szeret az anyag^*

Szandai Sándort szereti az anyag. Szandai Sándort rettegteti az anyag. Szandai Sándort gyűlöli az anyag. Szandai Sándort gyötri az anyag. Szandai Sándort keresi, kéri, követeli, hívja, várja az anyag. Szerelmesen. És Szandai Sándor szereti az anyagot. Szandai Sándor rettegi az anyagot. Szandai Sándor gyűlöli az anyagot. Szandai Sándor gyötri az anyagot. Szandai Sándor keresi, kéri, követeli, hívja, várja az anyagot. Szerelmesen. Mert ők, az Anyag és Szelíd Formálója egymás szerelmesei! Az anyag húsával, lényege szerkezetével és lénye eszméletével, anyaga dühével, akaratával, csöndjével és látomás-lehetőségével; s az anyag formálója, indulatosan-szelíd megvalósítója; beszélő kezével, az anyagot beszéltetni tudó kezével, az anyagot, a tömény, tiszta valóságot megszólaltatni tudó kezével és töprengése erejével. Szandai Sándornak az anyagtól-rettegőnek, az anyag álmodójának visszaszól csöndje szigorából, homálya tömöttségéből a halandó anyag, s ő, a szobrász-költő, a mosolygó szelíd ember-nagyság; legyőzve gyötrelmei rettegését és rettegése anyag-gyötrelmeit megvalósítja a végülis engedelmes anyagban, a megszelidített, betört, megszelidűlt anyagban; az anyag, a szervetlen anyag, vagy a szerveitől már kihamvadt anyag, a vas, a fém, a kő, a kristály, a fa, a márvány alap-gondolatait, elemi törvényeit használva és tudva, himnuszi szépséggel kimondja az anyag végtelen teljességét és erejét, dühét, tüzét, komor gyászát és halhatatlanságát. Akár létük tündökletével az öröklétet, a halhatatlanságot a csillagok.

A teremtés együttes erkölcse^*

Eltöprengek zordan és mosolyogva a tehetség természetén. A zsenialitás természetrajzán. A lángelme teremtő hatalmán. És épp Giacomo Manzú lángoló, síma, és gyűrt művein merengve. Épp az övén. Mert Giacomo Manzú keze, zseniális keze Michelangelo-bátorságú, Michelangelo-tökélyű teremtésre képes! És mégis! És mégis: csak a kéz, a Teremtő Kéz hatalma lenne érvényes a mű ihletett áldomásában? És a mindenségre-bátor agyvelő, a halálra-is-bátor, a halhatatlanságra-is-bátor szív kimondás-tökélye hová foszlik, köd-nem-vanná a teremtés megrendelésében? Mert csak együtt: a teremtő szív, a tervező, a látomásos, teremtő agyvelő, a teremtést-kiváltó, a teremtést-megvalósító kéz közös, együttes erkölcsének kegyetlenűl-bátor akaratával, együttes, közös akaratának kegyetlen bátorságával lehet, kell és szabad az anyagot kimondássá-formálni a látomásban. Ezért töprengek zordan és mosolyogva Giacomo Manzú művein, melyek anyagukban, anyaguk anyagi kiformáltságában a tökély természetével virágzanak, de anyagból-kiálmodott lényük márvány-merengéséből, női-férfi páros arc-márványrózsa óriás könnycseppjeiből, gyűrt fémanyag-alumínium embrió-zártságából a látomás-végtelen derengő sugallata hiányzik, az a Megvalósult Kimondhatatlanság, az a Ragyogó Kimondhatatlan Kimondott Rejtelem, amelytől tudjuk: élni kell, mert ez a törvény, élni kell, ha érdemes, ha nem, s ha kell: belehalni kegyetlen tiszta életünkbe. Belefúlni önmagunk irgalmatlan örvényeibe. Ha kell: meghalni, hát meghalni kell, mert ez a törvény, ha tetszik: erőszakosan! De addig! De addig teremteni, teremteni, teremteni. Bátran kimondani a Teljesség Derengő Szívét. Mert csak így érdemes!

A jóság megváltó értelme^*

A történelem képzeletének szülötte Ő, az anyagi egyetemesség-történelem, s a szellemi lét-egyetemesség szülötte: Rátkay Endre. Szép, gyöngéd barbárság, tajtékzó erő. Dante-i pokol-nyüzsgés, irgalmatlan alapossággal kidolgozott részletes végzet-kimutatkozás festői létének szív-lényege és eszmélet-lényege! A szerelem, a halál, a testiség mítoszian erjedt, jelentéssel-átderengő rózsaköd jelenség-látomása, mesék, mítoszok, szörnyek, csodák, nemiszervek, képzelet-ködvárkastélyok titokkal beburjánzott, zöld csönddel berepkényezett végzet-szobái, fehér és fekete kancaságok, halál-nyerítések, buja történelem-történelmek, csillagidők és elfoszlás-tébolyok, arany-fülkarikás fekete asszony-kancák, kék cethalhím tenger-nyálsíkos hátára épült Bibliák, próféták, átkok, Bábel-tornyok, csontváziskolák: csontváz-tanárral, csontváz-kisdiákokkal: Rátkay Endre Ő, a festő, aki, mert mindezt tudja: mindíg hisz a világ értelmében, a létezés értelmében, a megváltó jó értelmében! Ez ereje teremtő titkának rejtelme és gyönyöre. Hisz másképp nem is érdemes!

Az öröm szavait kimondó^*

Amihez nyúl, amit megformáz, amit kimond Németh János klasszikus-emberségű és klasszikus-ősiségű műveiben: abban öröm van. Abban ott áhítozik, vaskosodik, tátog, mosolyog, virágzik kövéren, agyag-súlyosan az öröm, a lét öröme, a testiség öröme, a testi, az anyagi valóság kozmikus lángoktól átégetett öröme! A mindenség öröme virágzik vastag agyag-fonatokkal, súlyos agyag-rügyekkel, agyag-ágakkal, agyag-szirmokkal e lét-kövér látomásban. Németh János tömény és tömör agyagtábla-képeiben, agyag-erdőiben, agyag-edényeiben, agyag-eszközeiben, ősi szép agyag-mondataiban! Öröm-szavainak anyaga a föld, a sár, az agyagásvány! Mint a perzsák, asszírok, babilóniaiak élethimnuszai, teremtéshimnuszai, kezdethimnuszai, munkahimnuszai, halálhimnuszai; agyagból-kiégetetten e tevékeny örömöt virágzó művész öröm-áhítatai is égetett agyagban beszélnek a szép emberi múltról, a szép emberi jelenről, s a még-szebb emberi megmaradásról.

A kigubancolódást-kereső^*

Nem emlékszem az időre, nem, nem a jéglapokként föltorlódó, jéghabos, dértajtékos múlt-idő fehér gyászától, de szívem gyásszal és őrjöngéssel örvénylő tajtékzása szégyenében, mondom, nem tudom mikor láttam Dallos Jenő végzetes és komoran szálkás, koromcérnavonalcsipkés irónia-rajzait, feketén szikrázó, búrjánzó és negatív gyásszal fehérlő humor-rajzröplapjait, de szenvedett és szenvedtető szívem belefájdúlt. Belefájdúlt, vagy belecsikordúlt, mint kőmalom kőcsipke-fogaskerekei a kő-találkozásban, kőcsipke-érintkezésben, kő-nemiségben? Íme, az eszmélet-vacogtatóan tudatos nagy tehetség, mosolyogtam fehér halállal, létemmel szemfödőbe csavarodottan. S azóta figyelem és rajzait olvasva látom szigorú töprengése szálkás és gyökérszövedék-gubancos, keserű és megtisztító humor-látomásait, ahogy szálkásan és szivacsosan tépi le magáról és a kődobozok füstölgő, szív-elevenséget nem-ismerő, dögpárás burjánzásáról a nem-lehet-et, mindíg a megtisztulást keresve, mindíg a fényt keresve, mindíg a kigubancolódást keresve, a kő, a füst, a növény, a lánc, a semmi elbúrjánzó szörny-tenyészetéből! A fényt, a szabadságot, a fölszabadulást, az emberit, azt az emberit, amely létével az ember szerelme. Mert Dallos Jenő a megtisztulás felé tör rajz-tollával! Megváltását keresi az esendő embernek, akinek létére ráhömpölygött rejtelmesen a hamis tér és a hamis idő, a hazúg tér és a hazúg idő, a civilizációs átok-szerelem és a technika mai szerelmes, rabságot-kilélegző halálos szép szerelme.

A szorongó látomásos^*

Egy szelíd-arcú, szorongó ifjú férfi állt elém a múltkoriban, mintegy önmaga árva, de önérzetes kérdőjeleként. Kérdeztem: költő-e? „Nem, mondotta, festő vagyok.” S tette is már kérdező szívem, látni-vágyó szemem, ítéletre-kész eszmélkedésem elé a kicsi szerkesztőségi asztalra műveit, a rajzokat, rézkarcokat, monotípiákat. Így ismerkedtem meg egy új nagy tehetséggel, Selmeci Györggyel, akinek műveiben mintha Gulácsy Lajos holdban-foszforeszkáló árnyék-arca derengő vigyorral kancsalítana, rézkarcaiban Hieronymus Bosch, vagy Dürer, vagy a legényke Brueghel mérhetetlen természet-pontossága szigorodna: sejtjeiben, gyűrődéseiben a ránccsipkéiben: s akinek üveglapfestés-préseletén mintha a gyermek-Jézus Szívű Paul Klee mosolyogna mosolytalanúl, a gyermek-édesded akarat, papírcsákóban, ülvén dacos hintalovon. Hova fordúl útja ez ifjú festőnek? Még nem tudom. De tudom: megadatott kezének és agyának a tehetség, hogy új s most-nemződő, vagy most-születendő műveiben kimondjon valamit az oly rejtelmes, oly titkos, oly árva és zűrzavara gyászában mégis oly egyszerű Valóságból.

Ami lesz: igazi törvény^*

Az egymásból-kinövő állapotok költészete, az összeszövődések búrjánzó virágzása ez az indás, szájcimpás, ajaklebenyes, fatörzses, szederleveles tusrajz-kiváltódás. Németh Nelli szecessziós képzeletének játéka. Mintha mondani azt akarná: ezek az állapotok nem a materiális, vagy szellemi lét valóságai, de az ő tűnődő játékosságának csöpp gúnnyal, fintoros szájbiggyesztéssel megvalósított képzelettársítás-alakzatai. A tömör és tömény, vagy feszűlt hártyavékony létburkolat komoly tisztasághéjazata fölhasadt, fölszakadt egy pillanatra ez indázó kezű fiatal asszonynak, de a vérző hasadék-mélyből nem a törvény lángolt ki fújódván förtelmes sziszegő, páfrányos dühével, mint a bálnafújás: csak Németh Nelli ideglátása lövődik vissza ránk a felület-alatti belső léttörvény láng-tükrében. Hiszem, hogy egyszer, konok, kegyetlen próbák után, megismeri majd az igazi törvényt is. És ki is tudja mondani!

Az anyaggá-dermedt álom^*

A gyermekkor-áhítat, rémület, játék, mosoly, iszonyat, tobzódó erjedettségbe-torzúltság, komoly kapkodás, kúsza gyönyörűség, tébolyodottan éhes szerelem-lüktetés: ez Szabadi Katalin ifjú művészetének, látomást-füstölgő dühödt, boldogtalan festészetének gomolygása, lehetetlenségtitka, eszeveszetten-tiszta, az anyag fölszabadulását váró gyötrelmének dacos akarata. Gyönyörű örömmel néztem képeit, az olajszagú gyermeki sötét vérző kúszadék anyag-álmokat, amelyek, mint a megmaradt álom, mint a megfagyott álom, mint a megdermedt álom, mint az anyaggá-képződött álom (az oly ritka tudatban-fönnmaradás reggeli megmaradás-anyaga) szinte a valóság véres cserepeiként füstölögnek, égő bársonyként lobognak: ronggyal, pernyével, gyermekekkel, szerelmesekkel, lovakkal, Krisztusokkal, emlőkkel, álarcokkal és babérkoszorús szerelmespár-ikonokkal.

A tudatos, eljövendő idő emlék-jelei^*

A biológiai létezés növénypillérei, csontfonatai, élő mészvázai, növénykacskaringói, borda-ívei, erezet-hálózatai, csont, növényanyag, húsanyagívei és tartóoszlopai, kupolái, csészéi, vázai, szerkezetei, vagy vázlat-szerkezetei lehetnek a kőben, betonban, fában, fémben, műanyagban, cserépben, vagy más szilárdabb anyagban megvalósított, ember-által fölépített második természet példái! De e példák nem azonosságok, nem az ugyanazok. Épp ember-által teremtettségük más számtani és mértani összefüggés-izgalma miatt. De e természetadta példák cél-érdekű megteremtettségük után a szerkezetre, vázra, vázlatra fölhasznált ember-akarta anyagban: lehetnek a művészi képzelet, a teremtő művészi képzelet új ihletői is, önmaguk létével, létük öntörvényeivel. Hallgatag létük csak a fölismerés-pillanatra vár: hogy megvalósított művészetként az alkalmazással, a tudatos szerkesztő teremtéssel beszélni tudjon önmagáról önmagából önmagával! Vilt Tibor, Kass János és Gulyás Gyula e gyönyörű fölismerés-pillanattal, ráömlő ihlet-robbanással találták meg az előregyártott beton építő, híd, cső és gyűrűkorong-elemekben azt az új művészi monumentalitást, amely az emberrel belakott óriás betonméhkasok közötti üres teret, az autóutak szitakötőszem-fénykévékkel belőtt csöndhidegét bevirágozza elemi hatalmas látomásként. A jövő a tudatos eljövendő idő emlékjelei ezek a betonoszloprácskocka kúp, gömb, óriás betontű, golyó, csészealj, gerenda, szálka, kagyló, csigolyaoszlop, lapocka és lepkés medencecsont álló csikóhalgerinc-alakú művészeti tárgyak! Talán egy eljövendő (vagy már űr-úton levő) más csillagembernek. Mint nekünk, mai emberiségnek, az inkák, a Dél-amerikai Zöld Óriás-Világéposz lakóinak csillagtorony, haláloltár-kőmaradékai.

A megtalálás tavasz-pillanata^*

Az önmagát-keresés tűzörvényeiben ég, forog, lobog ez a nagy-indulatú, nagy-tehetségű fiatal művész: Csíkszentmihályi Róbert. Művei, az eddigiek, egymás-mellé sorakozva a térben (a tér egymásutánjában) és egymás-után sorakozva az időben (az idő, a teremtésidő egymás mögé torlódó, lökődő és zuhogva kopogó szívütés-pillanataiban, a fölépülő teremtés-szívütés-időhalmazában!), mintha jelenlétük minden egyes, személyi dologiságával, tárgyiasúlt arcával, anyagtestté ámúlt szellemével a mást, a másikat, a megint-másikat mondanák! A töprengés művészi szellemanyag-folyamata: ez Csíkszentmihályi Róbert eddig-megvalósúlt művészetének hitele. Az egy-akarat keresése, a végső-önmagára-találtság bizalma. Ifjú mesterkeze mindent tud a bronzban, kőben, agyagban, fában, fémben, gipszben: éremben, szoborban, hatalmas kőmozaikcellalapok hullám-redőhömpölyegében. És én tudom: a legszentebb pillanat is eljön majd: virágból-font testű, zöld kalász-koszorús fejű, tavasz-léptű illatos mámorral, a Megtalálás Tavasz-Pillanata. Amikor ez a kalász-virágember tavaszt-szólva tudatunkba néz, s mondja majd: Ímhol vagyok!

Az átvilágított ősmindenség-tojásgömb^*

Szivárvány-áhítatú, tündöklet-népmese-igazságú lélekvallomás ez, G. Margit, valahai summásasszony önéletrajz-elmondásának első fejezete. József Attila azt írta, az elmúlást igézve: „szaporodik fogamban az idegen anyag”. Mi, boldog olvasók és hívők az embertisztaságban, azt mondhatjuk, megtudva most már folyamatosan a kétkeziek, hajdani elfáradók és gyötrött-álmúak szaporodó élet-vallomását olvasva: „Szaporodik szívünkben az élő meseősanyag. Mint busa vörös rózsafejen a tiszta hajnali harmat.” E napszámosasszony ég-föld-alvilág-vallomása éposz-erejű, kristálylobogással-tiszta, mint a lángoló óriás-ősangyalok, a Kérubok! Alighieri Dante, Szuzó, Angelus Silesius, Eckhehard-mester, Jakob Böhme, Ruysbroeck, William Blake, Swedenborg, Alfred Jarry: mintha Ők szólnának, misztikus, gótikus, katedrális-szerkezetű, kőszirompántküllőcsillagos kőlegyező-mennyezetboltozatú és nem-misztikus, mértani-rajz-szigorúságú szavakkal. G. Margit szavai mögűl szívünkbe súgva transzcendens látomásukat. G. Margit a földet gyötörte és G. Margitot gyötörte a föld, a napszám kiszolgáltatottja volt. De nem a metafizikus tétovaságé! Ahogy tudta: egyetemes világegyetem-látása megszerkesztette az emberlét erkölcsi szerkezetét, s a mindenség élet-halál, biológiai-fizikai anyag-rendjét. S a Metafizikai Szív, a Transzcendencia-Álom, az alvilági fekete-lángú égés, a cellás körkagylólegyező-padsorú Parlament-mennyvilág (ahol kertészkednek és virágot is öntöznek a hermafrodita angyalok, vagy a nem-nélküliek, a pénisztelenek, vaginátlanok, szemérem, s hónaljszőrzet-nélküliek, az üríteni, szellenteni nem-tudó ánuszcsillagtalanok, a comb-közti szakadék-tér jég-üregében tojáshéjként hússal-beforrottak, pihés bőrrel behéjazottak, a csecstelenek, emlőtlenek!), s a Föld Szíve felé, lefelé és befelé a földbe épített bérházcsokor-nagyváros lefelé-emeletes tisztítótűz-világát, ami fölött már fagyott téli holdként sárgán derengve röpűlnek a testtelen nem-rohadt-lelkű félig-megtisztúltak. Mert tudni akarta a lét-rend szerkezetét! És élni e szerkezet erkölcsében! Ahogy napszámosasszony-kezében tartva a tojást, átrózsálló recézetű s erezetű hüvelyk s mutatóujjával a fény elé tartva, átvilágította, ahogy a tojást a petróleumlámpa üvegbuborék-fényénél, úgy fogta kezében a lét-mindenséget, hogy átvilágítsa hite tudatával az Ősmindenség-Tojásgömböt: látni élet-síró, pelyhes csipogás-jövő lakozik-e a zavaros életragacsban, a tojáshéj gömbzártsága belsejében, vagy a megfagyott-szemhéjú, takonnyal-összeragadt csőrű, összehajtogatott tollcsutak rügyes csontváz-bőrzacskó, a zöld halálkocsonyában, a halál! A halott, sárga Denevér-Angyal!

E világegyetem-anyagpont lovai: gyötrelmek, halálok, ítéletek^*

Lovak, lovak, lovak, gyönyörűek, fekete bársony-álarcú ördög-vicsorgók, irgalmasak, hurcolók, röhögők, nyihogók, végzet-röptűek, halál-iszonyatosak, mámormítoszok, téboly-mesék ötlábú, kék kristály-világszemű, tűz-söprű tekintetű táltos-embervarázslatai, nyerítő sárga-feketepettyes, arkangyalhajzatú Isten-képzetek, lovak, lovak, lovak, ekét-húzók, kocsit-húzók, szekeret-húzók, szálkás, kérges anyagkévéket húzók, halottas-kocsit húzók, háborús társzekeret húzók, lakodalmas-lovak, ágyút-húzók, gabonát-tiprók, cigánylovak, lovak, lovak, lovak, Maxim Gorkij hajóvontató gebéi a Volga-part sárgacsigaházas, ganéjos, pata-tipradék sárga földszalagain, Ady Endre Nagy Nyíltól, az Isten, a Végzés Nagy Nyilától kilőtt vulkán-tüzet fújó, futással-rogyadozó kegyelemlova, IV. Béla király nemzethalál elől futó iszanyat-lova: penész-izzadt hátán a gőgös, rohadt, gyáva, önáltató, kegyetlen, mégis lángelme-hívő, boldog új népet akaró, vastag kőháló-országot teremteni akaró királlyal, Pablo Picasso halál-vágtató, háborúszégyen gyötrelem-lova, fekete halál-robogása alatt a kivégzésre-ítélt Európa, s a vérben-ázott-arcú Spanyolország, az arcára alvadt fekete halálvérbe ragadt véres hajszálpáfránycsokrokkal, óriás skizofrén szemeiben Federico García Lorca ül zokogva, hatalmas mániás-depressziós szemgolyóiban Federico García Lorca sír az Elveszett Spanyolország Gaudi kőcsipketorony-csigaszem templomára dőlve fegyvergolyó-lukasztott húscsipkevirág-mellkasával! Lovak, lovak, lovak, hódítók lovai, behódoltak lovai, ellenség-lovak, királyiak, fejedelmek lovai, császáriak, cáriak, habsburgok, asszírok, babilóniaiak, perzsák, egyiptomiak, húnok lovai, népvándorlás-lovak, tatárok, törökök lovai, keresztes-hadjáratok szikrázó páncélszoknyás-páncélálarcos lovai, vezéreké, közkatonáké, prófétáké, bolondoké, lángelméké, elmebetegeké, tatárlovak, nyergükön vérző ecsetcsokrokba kötött véres-hajlombú asszonyfejekkel, férfifejekkel, gyermekfejekkel, csecsemőfejekkel, Bem József tábornok törpe lova, az osztrák ágyúgyolyósüvítésben életet-lihegő, Petőfi Sándor Arany János alkújával eladott lova Debrecenben, vak, szétcsámpázott kőpatájú törpe mohaszobor bányalovak, a Hun birodalmat tízezer ló-vonta vaslemez-koporsó harci-szekérrel, s százezer harci ló lovasával sárga kalász-falként megnyomó kínaiak kicsi lovai, Nagy Sándor, Napóleon halál-lova a sivatag-porban, a lángoló hósivatagban, Leonardo da Vinci, Verocchió bronzlova a zöldmosolyú dicsőség-ágaskodásban, Uccello fölpáncélozott, lándzsasisak-mellvért-állkapcsot pántoló sisakszíj-kásasűrűségben kettős fehér kőpatkó fogsorral vigyorgó és ásító lovai, lovak, lovak, lovak, szállók, futók, versenyfutók, lovak, a földmélyben, lovak a földön, lovak, lovak, vadlovak, megszelidítettek, lovak a légben, a kék embertelenségben, angyalok harci lovai, az Apokalipszis, János Jelenéseinek sáska-gyémánt lovai, Angyal-Vezéreket, Láng-Királyokat hőkölve, robogva hurcolók, röptetők, látomások, mítoszok, legendák, mesék, lovai, varázslók varázslat-lovai, ló-áldozatok lóhalottai, fölboncolt jövőmondások, az alvilág kétlábú fekete ló-árnyai, árny-lovai, lovak, lovak, lovak, voltatok, vagytok, s lesztek-e, amíg a Baljós Édes Emberiség? Amíg ki nem hűl a Földgolyó, e virágzó törpe anyagpont, s kering halott-halhatatlanúl? Ámen!

A teljes lét szeretete^*

Szántó Piroska a rejtelmek festője. A titkok megfestője. Képben-szólója annak, amit látva is alíg látunk; színes krétával, olajfestékkel, tustollal és tustintával mondja el nekünk (mint önmagának), a halandóság bátrainak, a halál vágyakozó gyűlölőinek: amit tudva is csak sejtünk. Sejtelmünk látomásait! Mondjam: a természet festője Szántó Piroska? Nem természet-festő! De kimondója a természet lelkének! A lényegiségnek! Az állandóság azonosság-teljességének a billiárd változatban. A változatok állandóságának egy-igazát mondja: amikor a Teljesség Szívközpontját sejtetve igézi áhitatos és mohó szemünkbe a természeti formák, alakzatok, képződmények létezés-módszerét, a bolyhosat, pihéset, pikkelyeset, bársony-porosat, bogáncsrózsa-szeműt, lila kristálybogáncs-pihegolyófejűt, a háromszögleteset, kúposat, gyökér-csavarodásút, csontvázasat, kék vagy piros bolyh-tollbajúszút. Így fölnagyított apró szerkezeteiben, dologi test-alakzataiban a megváltást-váró-csoda-mindent. A nem-emberit, az emberit, az ember-előttit, s az ember erkölcsének csontvázak-szerelmét. A Teljes Lét Szeretetének festője Szántó Piroska, aki látja a felület szőrös, kérges, bőrözött, csontozott, vagy kocsonyás héjazata alá rejtőző mozgató lényeget, a derengő sugárzó őspontot, az Éltető Akarat tűzpontját, ami szelíden dühödt megvalósítás-akaratként átvilágítja a Dolgok Mindenét, a billiárdszor billiárd formájút, testűt, alakzatút. Azt a Létet Dologi Formákká Akaró Akaratot, amely ott ragyog és világlik suhogva még a táncmenet-halálban is, ahol színarannyal trombolnak, azaz: arannyal trombitálnak, csontvázon hegedűlnek lábszárcsonttal. S tudja, mert emberek vagyunk: a halált is szeretjük. Nem a halálba vagyunk szerelmesek! De szerelmesek vagyunk a halállal! Csontvázaink is szerelmes ölelkezésben, egymásba és egymásra tekeredve és csavarodva recsegve és enyvesen szeretkeznek a földben, a húst-rohasztó édes szent rettenetben. Ahová eljutunk mindannyian. Tovább-szeretni! Még-szeretni! Ő is: a fehér csikó-fejbe rejtőzött, elfüggönyözött arcú, óriás kék szemgolyójú, szemérmetlenül-szemérmes Mindíg-Asszonyiság!

Ezen az égitesten

Ki ismer engem?^*

Ismersz te engem?

Ifjúkoromban versemet ajánlottam neked, a „csillagködökbe látó”, „virágálmokat szövő” – ilyesmiket írtam – költőnek, aki a mindenség huszadik századi szeretetével és rajongásával ajándékozott meg. Megtanított a világot egységében és összetettségében látni – a líra hevületében, a líra másféleségében. Úgy fedeztette föl a hazámat, magyarságomat, hogy nyomban egyetemességre figyelmeztetett, s az egy-népből-származás önkéntes odaadásából hetvenhét határon át a kozmoszig emelt.

Mit tudsz rólam?

W. H. Auden, a T. S. Eliot utáni angol költészet legjelentősebb alakja, „bár egy szót sem ért magyarúl”, tehát csak fordításban ízlelhette, „A szarvassá változott fiú kiáltozása a titok kapujából” című versedet „a század egyik legnagyobb költeményének” nevezte. Fordítód, David Wevill közeli rokonságot mutat ki költői világod és Marc Chagall látomásos festészete között, „a természetes csoda ábrázolásáért”, jóllehet Juhász művészete – jegyzi meg – nem olyan hermatikusan zárt, mint a festőé, és amint a költő kezd jobban körülnézni, mélyebben kutatni a világban, költészete egyre sötétebbé válik, egyre irgalmatlanabb. Az csak természetes, hogy immár élő klasszikusunk vagy.

Mi nem tetszik?

A félreértés. A félreérthetőség. Az olvasóközönség egy része értetlenül olvas. A páratlan kép-gazdagságot, nyelvi leleményt, a kifejezések bacchusi orgiáját „zavaros képzelgésnek”, „zseniális tettetésnek”, „a káosz kétségbeesett uralmának” tartja költészetedben, s azt hiszi, hogy egy szűk tábor megértésével beéred, az irodalmi sznobok hódolatát várod.

Ezt a látszólagos ellentétet feloldja az idő és az időben növekvő értelem, az ember feldolgozott életanyagának és ismeretanyagának hasznosítása az olvasáskor.

Nagyon sok epigon jár a nyomodban.

Én nem bíztatom őket.

Régebben azzal védekeztél, hogy a Lét olyan bonyolúlt és olyannyira tovább bonyolódik, hogy a költészetben is csak bonyolúltan, mondhatnók „tudományos líraisággal” férkőzhetünk a közelébe – a líra és a tudomány összeötvözésével, a tudomány felismeréseinek költészetté való „átgyúrásával”, áthasonításával, tehát az emberi „csodák” (az atomvilág mélyének felderítése, az űrhajózás, a távolságok megrövidülése, a genetika kódjai és így tovább) már nem fejezhetők ki egyszerűen, „hagyományos” nyelven, mert akkor a dolgok felületére ragadnánk és a rímek, ritmusok pusztán alkalmi lelkesedést, együgyű álmélkodást rögzítenének a világ bennünket felkavaró s foglalkoztató tényeiből.

Ma sem mondhatok mást. Amiről és ahogy én írok, az számomra érthető. Hogyan írhatnék másképp? Van és lehet-e egy költőnek hite és hite hatalma más, mint önmaga hite?

Abban a hajdani versben írtam: „Látomások, csodák menedéke, Kábult bűvész-tett, altató, Álmok tarkaszínű léte, Meghasonlott mámora a szó”, amely mégis összeköti az embert az emberrel, az embert a világegyetemmel és már-már a Kifejezhetetlent ostromolja.

Akkor hát mi érdekel?

A titok. Ami benned van, amit őrzöl. Ady Endre és József Attila folytatójának tartod magad, Illyés Gyulát egyik mesterednek vallod, Vas Istvánt atyai barátodnak. Milyen vagy most, velük és nélkülük?

Tedd fel a kérdést!

HOGY ELMONDJUK AZT A VILÁGOT, AMI KÖRÜLÖTTÜNK VAN, ÉS AZTÁN AZT IS, AMI BENNÜNK VAN. TALÁN A SZÍVÜNKBEN.

Nemrég töltöd be az Új Írás felelős szerkesztői tisztét. Hogyan látod magadat ebben a szokatlan helyzetben? Milyen feladataid vannak?

Elmondom hát azt a hármas célt, vagy cél-akaratot, amivel én a lap főszerkesztését elvállaltam. Mi az a hármas egység (amihez ha mint az iskolás füzetben, egy grafitrajz-keresztet teszel, akkor még egy plusz is járul), amivel én fölvállaltam ezt a talán küldetéses megbízatást? Nagyon komolyan mondom ezt, és nagyon nehéz gyakorlati állapotok között. Ami „irodalmi gyakorlatomat” illeti, a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgoztam eddig, oda kerültem Vas István és Illés Endre szeretetéből és tanácsára 1951 decemberében. Tehát könyves ember vagyok; ahogy mondani szokták: kitanúltam a szakmát. De a folyóiratszerkesztés más! Egészen más!

De hát úgy tudom, ezt is csináltad közben.

Nem, lényegében csak a képzőművészeti közléseket szerkesztettem, de véleményeztem is, olykor fiatalok, vagy öregek verseit olvastam. Könyves ember lévén, gazdag és nagy olvasói és gyakorlati tapasztalatra tettem szert az írások megítélésében és az írások természetrajzának a megítélésében. A folyóirat „élete” azonban csak most (bár 1962 óta vagyok a lapnál szerződésben és néhány hónapja főmunkatársként) legyeződik ki szellemtollaival, mert darabonként, szeletenként kerűl elém minden, és így kimutatja élő szívét nekem irodalmunk teljessége, együttessége, de minden hiánya és hibája is. Azt mondottam itt egy beszélgetésben a munkatársaimnak és azoknak, akik a szerkesztéssel megbíztak, hogy három dolgot szeretnék megvalósítani a lapban. Ha sikerűl, akkor sikerűl, ha nem, nem. Hiszen nem minden csak rajtam múlik, akaratom hitén és szeretetén! Három dolgot, plusz egyet, amit majd a végén mondok.

Egy: a magyar irodalom jelenkorának teljességét szeretném közölni, mindenfajta megvalósításbeli előítélet, megkülönböztetés nélkül. Mert hiszen nekem, mint lapszerkesztőnek, akárcsak az olvasónak, végülis mindegy, hogy egy mű milyen módon állítódott elő. Vegyünk egy novellát: hogy az naturalista-e klasszikus értelemben, ahogy azt annak idején esztétikailag meghatározták, vagy hogy az absztrakció, az elvontság, akár matematikai, mértani elvontság legszélsőbb ágáig megy-e el: Nem lehet alapja semmiféle értékítéletnek! Egyetlen ismérve, egyetlenegy mércéje lehet: az írás valóban jó legyen és becsületesen jó! Mert lehet valami nem becsületesen jó írás is. Kettő: szeretném a világirodalom jelenkorát a lap és az élő magyar irodalom jelenkorává tenni, vagyis hogy a magyar irodalom jelenkora mellett tükröt tartsunk a világirodalom jelenkora elé is. Hadd lássuk a világirodalom-tükörben önmagunk gyötrött, vagy szép arcát. A mosolyosat. Lehetetlenség, hogy az élő magyar irodalom elzárkózzék a világirodalomtól, illetve bezáruljon egyfajta jó rácsrendszerbe, mint a Nagyvilág és az Európa Könyvkiadó. Persze, nagyon örülök, hogy vannak ezek a „létesítmények”, félre ne érts, hiszen óriási szolgálatot tesznek a szellemnek, a megismerni-akaróknak! De ha én elmegyek egy költői kongresszusra, mondjuk Rotterdamba, ahol 1972-ben voltam is, és ott találkoztam Stephan Spenderrel, Ted Hughes-szal, egy japán, vagy egy finn költővel, akik az én kortársaim, abban a percben már nem egy záróvonal két különböző oldaláról beszélgetünk egymással, hanem mint kortársak, kortársi kérdésekről. A szellemiekről is. Az erkölcsiekről is. Ezt a fajta felelős találkozást szeretném létrehozni a lapban. Hogyan? Egyrészt friss közlésekkel, hogy ne csak egyetlen könyvkiadó és egyetlen folyóirat kizárólagossága legyen a világirodalom közlése, hanem a miénk is. Adunk válogatást az új szovjet, az új angol, vagy az új finn költők és más népek íróinak terméséből. A költőket említettem elsősorban, mert magam is költő vagyok, de mondhattam volna prózaírókat vagy esszéírókat is. Tervezzük azt is, hogy a világirodalom pontosabban: a világ szellemiségének jelenkori történeti, lírai gondolkodási folyamatairól is rendszeresen szólunk. Így például a lírai gondolkodás folyamatairól, különböző ágazatairól. Ennek akaratában kértem föl Elbert Jánost, hogy a mai szovjet irodalomról, Kodolányi Gyulát, hogy a mai amerikai líráról, áramlatairól, személyiségeiről, csoportosulásairól írjon tanulmányt nekünk. Azt hiszem, a magyar szellemiségnek kettős a kötelessége: kötelességünk közvetíteni a világot befelé, mint ahogy önmagunkat kifelé közvetítjük. Akaratunk harmadik pontja: a magyar irodalom múltját – múlton értve a már tegnaptól kezdődő múltat is (mert minden megtörténtség, ami az időben végbement, múlt) visszamenőlegesen föltérképezni: újranézni, újraértékelni, újramutatni, egészen az ősköltészetig.

A szerkezet-vágyad megnyerő, elképzeléseid csak helyeselhetők. De vajon nem túlzóak-e? Hol találsz minderre megfelelően felkészűlt, hasznosítható tehetségű embert?

Valóban. Igazad van. Ezzel a gonddal ébredek s ezzel a gonddal fekszem. Ezzel rohanok, ezzel futok, mert hallatlanul fontosnak érzem: újra fölfedezni a magyar irodalom múltját, szívét kivenni az édes anyaföldből. Azt kérdezed, nem túlzó-e akaratom? Sokat tűnődöm rajta, nagyon nehéz a feladat. Mondok egy példát. Nem járok gyakran emberek közé, költőként diákok közé, vagy (nem kedvelem ezt a szót) író–olvasó találkozóra. Feszélyez. Zavar. A múltkoriban mégis elmentem, eleget téve az egyetemisták meghívásának. Elképedtem. Nem ismerik jól, pontosan Arany Jánost! Nem ismerik pontosan szellemének, szívének értékét és értelmét, tartásának, történelmi jellemének, embersége tudatának, történelemtudatos embersége, folytonosság-akaró jelleme és szelleme értékét. Miért ne lehetne a magyar irodalom és a magyar történelem hatalmas jellemeiről és alakjairól úgy beszélni, ahogy annak idején Ady Endre, vagy Babits Mihály a Nyugatban? Nos, nincsenek Babits Mihályaink, nincsenek Kosztolányi Dezsőink? Meg kellene mégis próbálni, hogy úgy beszéljünk a nagyjainkról, mint eleven élőkről. Nyomban természetesebben, közérthetőbben elfogulatlanabbul fogalmaznánk. De ne hidd, hogy sokkal többet tudtak Kölcsey Ferencről. Erről az ellentmondásos hatalmas koponyáról, aki írt öt remekművet (a Zrínyi két énekét, a Vanitatum Vanitast, a Himnuszt és a Husztot) és rengeteg rossz verset. Pedig Kölcsey Ferenc csodálatos gondolkodó volt, félelmetes, hatalmas tévedésekkel, főleg kritikai munkájában. (Én tudom, miért harcolta végig hulló harcát)! De ennek ellenére, a magyar szellemiség történetének egyik kivételes jelensége volt, aki tudatosan vállalva kemény, eszményeiben konok, „átszelleműlt” tévedéseit, az eszmélkedő gondolkodás hithirdetőjévé vált a magyar szellemi életben. Vagy gondolod, hogy ismerte valaki a valódi Kazinczy Ferencet? A diákoknak beszéltem a Pályám emlékezetéről, nem tudtak mit kezdeni vele. S ekkor elmeséltem nekik, hogy én mindennap magam takarítom a szobámat, aztán keresgélek a könyvtáramban, leveszek a polcokról egy-egy könyvet: Baruch de Spinózát, akit nagyon szeretek, meg másokat, felütöm, bele-belenézek, elolvasok egy-egy részt, fejezetet. Többek közt mindíg leveszem a polcról a Pályám emlékezetét is. Cédula van benne azon a helyen, ahol Kazinczy azt írja: „Bétsben valék. Este elmenék a nagy konzertius hausba. Hallgattam, ahogy Mozartius úr klavirozott.” (Az idézet nem pontos)! Újra és újra elolvasom e sorokat, biztatásúl magamnak, mert soraiban eleven élet dobog, eleven láng lobog. A múlt szíve ver! Elmondtam ezt a diákoknak, hogy megértsék: az élet és az irodalom nem két külön dolog, hanem szent egység, nem kötelező, számon kért olvasmány, hanem lüktető valóság, pezsgő levegő, buzdító tiszta tavaszi zöld láng! És ha egyszer ebbe bele tudnak gondolni, ha ezt megértik, ha egyszer átszívárog a szívükön ennek tudása, akkor lánggal ég bennük az élet és az irodalom szeretete. Mondok még egy, közelebbi példát. Századvégi irodalmunknak volt két lángelméje, de egyik sem tudott igazán megvalósulni! Ma sem ismerik őket sokan: Cholnoky Viktor és Cholnoky László. Ki tudja, hogy Cholnoky Viktor mekkora novellista és hogy Cholnoky László olyan hatalmas művet írt, mint a Prikk mennyei útja?

Adós maradtál a kiegészítéssel. A három programponthoz mi csatlakozik?

Igen, most hozzáteszem a pluszt, ceruzaírás-keresztet, a negyediket! Tegnap is az volt, de ma is lehetetlenség, hogy a jelenkor fizikai, természettudományos, eszméleti, szociológiai, de akár theológiai kérdései, kutatásai, válaszai kizáródjanak, mint létünkből a mámor, irodalmi műveltségünkből! Hiszen gondolati, történeti, szellemi, természettudományos megismerések, töprengések hozzákapcsolódnak az irodalomhoz, hiszen az írástudó szellemiség feldolgozza eredményeiket, felfedezéseiket, tűnődésük tartalmát, beépíti a regényekbe, tanulmányokba, versekbe. Órákon át beszélhetnénk például azokról a mindmáig megoldatlan, örök dolgokról, amiket a hittudomány gondol, s amik a modern embert éppúgy izgatják, mint a régieket. Ezért szeretnék összefoglaló tanulmányokat íratni a lapban korunk társművészeti és általános szellemi problémáiról, a fizikától és a biológiától kezdve a theológiai „kérdéseken” át egészen a kozmoszig, a mindenségig.

Azt a szellemi szintézist, irodalom és tudomány együttélését, amit most a laptól kívánsz, te már kicsiben tulajdonképpen megvalósítottad a költészetedben. Hogy az irodalom minden műfajban sajátos összegezés legyen, amikor a valóságról (különösen ha a mai valóságról) szól és az emberről mint a kitárulkozó s elfogulatlan értelem legmagasabb rendű hordozójáról tesz vallomást.

Igen. Pontosan. Minden, ami világ, állandóan foglalkoztat engem. Ez nyilván tükröződik műveimben s remélem, valamilyen módon tükröződni fog az Új Írásban is.

Miben látod annak okát, hogy a magyar múlt ennyire ismeretlen a fiatalok előtt? Hogy ilyen nagy hátrányban vagyunk önmagunkkal szemben? Miért a részvétlenség nagyjaink iránt? Miért az érdektelenség hajdanvolt dolgok mai tanulságai iránt?

Ha van rá időnk, türelmünk és emberségünk, nagyon sok mindent pótolhatunk. A szellemi élet szívverésszerűen lüktet: hol összehúzódik, hol kitágúl. Az 1950-es években, abban az időben, amit nálunk Rákosi Mátyás nevével jegyez és jelez a történelem: lélegzetelállító összehúzódás történt, dogmatikusan és fog-összeszorítottan, összeszűkült szemmel nézték a magyar hagyományt, a múltunk szellemi drágaköveit. Az ős-gyémántokat! Azoknak a merev, túlságosan ésszerűtlen rendszerzéseknek rettenetesen rossz következményei és hátrányai lettek. A dogmatizmus zártsága és elkülönítő gát-rendszere fölépűlt az oktatásban, a művelődéspolitikában. Viharzott a személyek és műfajok legtöbbször indokolatlan megkülönböztetésében. Mindez nem múlt el nyomtalanúl. De azt hiszem, az emberi gondolkodás is átalakúlt: az ifjabbak már nem tartják olyan fontosnak a múltat? Én azonban Babits Mihállyal hiszem és vallom, hogy múlt nélkül nincs sem művészet, sem társadalom, sem ember; várakat a levegőbe csak a népmesében lehet építeni! Kőpikkely-sárkányok csak a mesékben állnak a levegőn! Mindennek, ami ma született vagy születik, a múlt kövér termőtalajára kell épűlnie, olyan tenyésző, zsíros talajrétegre, amely elbírja és dúsan tovább-növeszti lombozva zöldellő munkásságunkat és életünket, talán az utód-nemzedékek okulására, tanúlságára is.

Költészeted arról árulkodik, hogy „bibliás” ember vagy. Az utóbbi években alkotott eposzaid – az Anyám, A halottak királya, A szarvassá változott fiú – sűrűn élnek az Ó- és Újszövetség jel-, kép- és szimbólumrendszerével és kifejezéskészletével. Mit jelent számodra az evangélium?

Mind a négy evangéliumot „kívülről” tudom. Öt bibliám is van, öt kiadása különböző fordításokban. Boldog, ritka kincsem egy 1765-ös kiadású Újszövetség! Évekkel ezelőtt jártam a Hittudományi Akadémián, meghívtak beszélgetésre! Majdnem hatórás beszélgetésem volt a fiatal papnövendékekkel, akik rendkívül tisztességesen és figyelmes okossággal fölkérdeztek engem nagyon sok dologról. Izzó, szép vita volt köztünk, többek között az Evangélium értelmezéséről is: a cselekvés vagy az elvonulás, a tevés vagy az absztrakció, az akarás vagy a remeteségbe húzódás választásáról. Tehát az Evangéliumok valódi mondanivalójáról. Én azt mondtam, hogy szenvedélyesen szeretem az Evangéliumot és engem mind a négy cselekvésre bíztat (lényegük a cselekvés egyetlen hite és bizalma), s szüntelenül arra figyelmeztet, hogy az emberi lét egyetlen tiszta értelme a másért való cselekvés, az építő tevőleges cselekedet, amely nélkül élni nem érdemes, sőt: nem is lehet. Nem szabad!

A halottak királya megjelenését követően a Népszabadságnak adott interjúdban „valóban hivő embernek” nevezted magad, aki hisz „a teremtés értelmében és céljában”, hisz „a világegyetem értelmében és az értelmes emberi lét értelmében is”.

Van bennem hit. Belső hit-erő, őrző, megtartó erő-hit. Neked is elismétlem, amit annak idején Pándi Pálnak mondtam: hívő ember vagyok, hívő ember vagyok! Ez számomra mindenekelőtt erkölcsi kérdés, de azt hiszem, a tételes vallás híveinek is az. Mert lehet valaki vallásos ember, lehet valaki nem vallásos. Nem tudom, ez min múlik. Biológiai adottság-e vagy nem? Sokat töprengtem és töprengek ezen.

Egyes amerikai pszichológusok állítják, hogy már a génekben eldől a kérdés, a kromoszómák mint örökletes tulajdonságot hordozzák.

Lehet. Félek azonban, hogy az eredőjét sohasem fogjuk megtalálni. Akár így van, akár úgy, ezt mindenképpen erkölcsi kérdésnek tartom. Mert ha nem volnék hívő (amit nem tudok és nem akarok elképzelni se), és nem az élethitben lüktetne a szívem, mozogna a lényem, akkor egy percig nem tudnék tovább élni, se teremteni, se szeretni. A létezés egésze: a diszharmóniák tömegének harmonikus együttese. Éppen ezért vallom, hogy ez a létezés személyes létünk, a biológiai lét általában, s a világegyetem-lét, a szervetlen anyagi, nem cél nélkül keletkezett és nem cél nélkül létezik. Ez a hitem. Ha ezt most vallásosnak mondod, akkor vallásos. Ha emberinek, akkor emberi. Nekem az elnevezés tökéletesen mindegy. Ez a hitem, s ez már a döntés hite is! Mert hiszen én ezzel a lét-célszerűség s lét-értelem-hitemmel (és ezért hangsúlyoztam, hogy ez nekem mindenekelőtt erkölcsi kérdés) már eldöntöttem, hogy a jó cselekvést választom és a cselekvésben a szeretet szolgálatát! Valójában csak szofisztika, vak locsogás, üres filozófia volna most azon civódni, hogy vallásos hit-e az enyém vagy sem. Nézetem szerint: nem vallásos! Hiszek abban, hogy az embernek joga: hogy mindíg jobb legyen! Arra nincs joga, nincs a „létben-fölhatalmazása”, hogy rosszabb legyen! Tehát lehet rossz, vétkezhet, követhet el bűnt és utána megválthatja vétkét, mert az ember eredendően jó. Rosszabb nem lehet annál, ami az embert meghatározza, nem léphet ki az ember rend-rendszeréből, rendszer-rendjéből, mert abban a pillanatban szappanhabként elfoszlik embervolta: vak dög lesz, korcs ringyója a létnek, szörnyeteg-ribanc, ha tudatosan bűnözik. Hiszek abban, hogy valamennyiünk küldetése: halálunkig részt venni az egyetemes létezésben.

A halál utáni tevékenységben nem hiszel?

Ez az, amin tűnődöm. Iszonyúan sokat! Ez az, ami árva szívemet legjobban izgatja! A halandóság! A halál! S a halál-utáni! Sokan ellenemre mondhatják: miért nem az élet? Pedig ezzel az élet is, mert a halál az élet tartálya, foglalata. A halál az egyetlen bizonyosság, amely ugyanakkor metszésvonal is: előtte a földi ember-állapot (vagy más biológiai állapot-alakzat), mögötte a rejtelem, vagy az anyag-csöndbe, vagy a más minőségbe kerülés állapota és állandósága. Lehet, hogy csak a halandó agyvelőnek rejtelem ez? Már tíz éve foglalkoztat, csábít és rettent a Kérdés! S ha a sors megsegít az ihletben és a gondolkodásban, akkor majd végre befejezem azt a nagyon hosszú verset, amiben én ezzel a gonddal verekszem, s amiben ha nem is adok választ (hiszen az ember végérvényes választ sohasem adhat) legalább önmagamnak és élethitemnek fölteszek olyan kérdéseket, amelyek talán válaszra érdemesek, illetve képesek lesznek egyszer.

És Istent meg tudod fogalmazni magadnak?

Nem tudom pontosan meghatározni, itt dadogássá válik a beszéd. Csak közelíteni tudok. Mintha hieroglifát kellene megfejtenem. Ha ki lehetne fejezni, amit ez a szó ezredévek óta az emberiség számára jelent, nem lenne szükség teológiára, filozófiára, ateizmusra. Ha az emberség hitével próbálom összefoglalni, akkor nekem a világegyetem összes rejtélye. Egyszerre jelenti a közelinek és távolinak, a transzcendesnek és eviláginak, a jövőnek és az őstudásnak, a kozmosznak és a molekulárisnak egységét.

Jézus?

Mindent. Az ember, akár hívő, akár nem-hívő, legyen a legegyszerűbben vagy a legbonyolultabban gondolkodó elme, nem kerülheti ki Jézust. Én sem! Azt, hogy Jézus történeti személy volt-e, vagy sem, biológiai szervezettségű létező, élt-e fizikailag, volt-e testben? (ezer könyvet olvastam erről!), egyetlenegy sem tudta nekem (magamról beszélek csak) bebizonyítani sem az igent, sem a nemet.

A történetisége ma már nem képezheti vita tárgyát művelt emberek közt.

De a nemet se, érted? Ez hit dolga: elhiszed – nem hiszed, csak a hit ad hozzá hívő hatalmat, bizonyosság-erőt.

A történetisége – tény. Ha Jézus istenségét vagy csodatetteit vitatod, elfogadásuk és értésük valóban hit dolga is. De a történetiség kérdése?

A nemet se! Ha most belém szögezed a kérdést, mint Krisztus kezébe, lábába a vasszöget, hogy Jézus testileg létezett-e, akkor én egyértelműen igent mondok, úgy gondolom, hogy létezett. Emberként. Ezt hiszem, mint esőben ácsorgó sarki kurva a pénz hatalmát.

Mivel magyarázod, hogy napjaink költészetében Jézus alakja az érdeklődés középpontjába került? Hogy felfokozott igénnyel fordulnak élete eseményeihez és tanítása sorsához. Hívők és nem-hívők – Vihar Bélától Hidas Antalig, Pilinszky Jánostól Gyurkovics Tiborig – egyforma hévvel éneklik meg példáját, fejezik ki nemes vagy nemtelen csodálatukat.

Ennek nyilván erkölcsi okai vannak. Létünk egyetemessége, s azok az eszmék, amik az ő nevével, az ő sejtelmével forrtak össze, indították el annakidején az emberi gondolkodás és az emberi erkölcs új tartalmú fejlődését, átitatták a szellemiséget, elsősorban Európa szellemiségét és olyan kérdések elé állították az emberiséget, amelyek máig is érvényesek s máig is sokban megválaszolatlanok. Tudod, hogy mi volt az ő legszebb forradalma? Igazi forradalma?

Hogy szeressük ellenségeinket.

A megbocsájtás! Ezt nem tudták neki megbocsájtani. A mózesi, a prófétai könyvekben a bosszú szerepel: szemet szemért, fogat fogért. Ez a Jézus (mondjuk most embernek őt, mert valóban hiszem, hogy emberi testben, emberhússal, ember-csonttal, embercsontvázzal és emberi agyvelővel létezvén létezett) bevitte a megbocsájtás erkölcsi és emberi fogalmát abba a rettenetesen zord gyakorlati értékrendbe, amely egyébként nem volt becstelen, csak sivatagi törvényekhez alkalmazkodott. Ezek közé, a kemény, konok s rendkívül komisz életviszonyokból kipáfrányzott törvények szigorába vitte rettegő mosolyával a megbocsájtás örömét! Olyan döbbenetet okozott vele, hogy föl kellett szögezni a fára! Mert Jézusig az emberiség történetében ismeretlen dolog volt a megbocsájtás tisztasága, ereje és fegyelme. A bűnbánat lehetősége. Az emberi lét folytathatóságának reménye. Egyszer csak megtörténik a csoda. A tünemény. Belép az életünkbe, tudati létünkbe Jézus, akit sokan Isten Fiának hívnak, és új törvényeket teremt, amelyek máig izgatják az emberi elméket, az emberi szíveket, és bizonyos vagyok benne, hogy mindig is izgatni fogják, mint az ős-rejtelem az elmét, mert az ember nem képes a maga teljességében, szépségében megvalósítani azokat. Mert létünkkel tudni e törvényt csak tiszta szeretettel lehet, és tovább mindig emberebb emberként.

Az Anyám-ciklusod óta, melyben megrendítő szépségű litániákkal dicsőíted őt, anyádat, gyakran hangzik föl verseidben Szűz Mária dicsérete. Ki neked ez az asszony, akit így tisztelsz: „Rózsa-asszony”, „Asszony-Teljesség”, „Akarat-virágzás”, „Ősasszony-Anyja”, „Aranyvirágkard-Asszonya”, „Emberiség-Anya” stb.?

Azt az asszonyt jelenti, aki megváltást tudott teremteni egy fiúban. De ha csak ennyit mondok, nagyon leegyszerűsítem a dolgot. Ő cipelte hasában, a szűz hártyagolyóban, a Megváltást.

Miért érezted szükségét annak, hogy az 1510-es évek elejéről származó Nagyszombati kódex néhány részletét átmásoljad a Gyermekdalok című eposzodba?

Átírtam, hosszú-hosszú munkával, és még ma sem tudom biztosan, sikeresen-e. Ha az emberiség lesz oly ostoba és hülye, hogy elpusztítja önmagát (márpedig ennek gyakorlati lehetősége már végleg van)!, akkor minden (és ezért építettem én bele a kódexrészletet az époszba), amiben hiszek, mindaz, amit a megváltás csodájának tartok, értelmetlenné válik. Értelmetlenné válik, ha ez lehetséges, Isten, univerzum, Jézus, Mária szűzanyasága, az anyag, a létezés bármiféle erőfeszítése. A Gyermekdalokat csak a kritika értette félre, mert az voltaképpen a hit verse, de a negatív oldalról bizonyító, a pusztulás-vég megvalósultsága képzelet-történetéből, zöld burjánzás-látomásából sírja, hogy nem történhet meg az atombombák rózsa-robbanása, az embernélküli Földgolyótenyészet-Jövő, hisz akkor eddig sem volt értelme semminek. Nem egy megtörténendőnek a vágyálma tehát ez az éposz, hanem fordítva: a lehetőségek kétségbeesett konok, burjános figyelmeztetése! Ezért vettem át a kódexből néhány jellemző részletet, melyben nagyon sokszor fordul elő Mária neve, hiszen a Suso-könyv főleg Mária és Jézus története, keresztről való levételének története.

Ennek a Mária-tiszteletnek mintha ellentmondana A Sejtelem vándorai című költeményed, melynek darabbeli szereplői (a plébános és püspöke) alpári hangon élcelődnek a fogantatás szeplőtelenségén, hisz „Szűz Mária se volt szűz”.

De hiszen részegek, nem tudják, mit beszélnek! Segg-részegek! Akik megbotránkoznak a vers-játék e részén, káromlásnak tartják: nem tudnak jól verset olvasni. Félreértik, belemagyaráznak. Az Új Emberben kapott kritikáért nem sértődtem meg, mondhatom: becsületesebb, józanabb cikket ritkán írnak rólam. Azóta is őrzöm. Végűl is nem azt mondja-e a darabbeli Színész föloldásként, hogy „Borúlj rám Konok Istenem, / Kegyelmed: Borulat legyen, / hadd bújjak Ős-Szívedbe én”?

Véleményed szerint meddig terjedhet a költő szabadsága a szavak és kifejezések megválasztásában? Tekintettel kell-e lennie a közízlésre? Mivel a mai magyar lírában te alkalmazod a legtöbb obszcén képet, nemi hasonlatot, néhol különösképpen szokatlan nyelvezeted határát hol szabod meg?

Nekem a szavak: tiszták! A szónak csak jelentés-tartama, adás-akarata van, önmagában nincs hatalma. A szó önmagában való dolog, elvontan is dologi forma, mint a kő, vagy egy darab fa, mint egy tárgy: a kérdés, hogy mikor és mire használom? Nincsenek szennyezett szavak és nincsenek kifehérített szavak. Ez tévedés. Csak szavak vannak, és a szavakat az ember akkor és arra használja, amikor azokra a szavakra szüksége van, ott lángoltatja, élteti, ahol azokat mással nem tudja helyettesíteni. Én elhatároztam, hogy költészetemben (természetesen nem minden műben), ahol úgy érzem, a teljesen egyértelmű, sőt zártan „nyers” szó kell, olyan szó is, amit ma erjedten közönségesnek mondanak, azt a szót használom, élem, mert a vers törvény-akarata kívánja, kéri! Engem mindíg a szó cselekvő akarata izgat, az összefüggése az adott szövegben, viszonya a többi szóhoz és jelentéshez: a szó önmagában hazúg!

Egy évtizeddel ezelőtt már ültél ilyen ügyben „a vádlottak padján”. Emlékszem a József Attila sírja című versed és az Új Versek köteted körűl kirobbant köz- és magánfelháborodásokra, mikor az intrikák, a kicsinyes fojtogatások majdnem elhallgattattak és izzó kemencében süttettek volna meg a felbőszült kékharisnyák.

Igen, akkoriban nagyon védtelen voltam. De túléltem. Pedig olyan hatalmas örvény-kút égett körülöttem, hogy azt hittem, elégek, a tűz-üstben elszenesednek csontjaim. Csontvázam is hamu lesz! Akkor egy interjúban próbáltam válaszolni támadóimnak, idézve Bartók Bélát, aki a népdalokról írva: egy cikkében megjegyezte, hogy a népdalok sem szégyellték ezeket a tiszta, illatos szavakat. Miért szégyelljem én, aki a szegények közűl jöttem?