Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok

Ahogy te mondtad az Anyámat:   úgy senki más! Engem csontvázra rág a bánat.   Téged: rothadás. Te vak! Erzsikét skizoid-sirattad.   Most: téged, én. Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad.   Hisz volt remény! Mert mindíg van remény bolond fiú,   gőgös, rohadt! S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború:   halálodat! S égünk, vérzünk, mint kicsi ország, barbár-   megszállottan. Aki így döglik az végleges halott már:   megszállottan! Te Gyáva! Még halálod is: másnak halál, részeg   hányás, ökrendezés. Minek a valcer? Nem is értetted az egészet   Halál-Csibész! Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó   hím-nőstény hullabál? Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó?   Hogy mi a halál? Azt hitted hős vagy a vicsorgó téboly-ugrással,   mert jött a vonat? Önmagad nem cserélhetted ki soha senki mással.   Se halálodat! Te Önmagad-dacosan-elviselni-gyáva:   szerettelek. Most már hiába ordítok, s Erzsike után is hiába.   Megőszűlt gyerek. Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve   zokogni! Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre,   És ugorni. Kötélhurokba. Mozdony elé. Gázcsövön lógni,   vaskerék alatt: hogy zárt a száj, akár a kés, kék, s az asszony-nyelv se lóg ki.   A jobbszem kidagad. Mint csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből   hagymásan kitolúl: szemed kinőtt koponyád jobb szemüregéből.   Dagadt vakúl. Hiába, nem lehet így ugorni, ahogy ti,   ti tettétek! Ha tudnátok, hogy titeket nekem így kell kibírni!   És mi a vétek? És mi a bűn? És mi a gyalázat? És mi a megbocsájthatatlan?   Mi az átok? Nekem, ha volt, mert nektek elhittem magamban:   létem: hazátok! S fordítva: így lettem, halottak, létetek-hazátlan.   Öngyilkosok. Te Asszony-zseni, Kis Depresszió, s te, Skizofrén Gyémánt-társam!   Nem zokogok! Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti   választott halálát, mint gyerek-vállra cementes-zsákot a csődörnek se férfi.   Polipcsillag-álmát. És görnyed a gyermek, izzad, sír, gerince ropog,   bekakál, bevizel, kis klottgatyája verejték-vizelet-híg ürülék-lucsok:   terhét úgy viszi el. De nem dobja le a cement-halált, nyála folyik,   nyög, liheg, s csöpp testében hideg fekete lángörvény kavarodik.   S nem mondja senkinek! S könyvekről álmodik, dagadt asszonycsöcsökről, szerelemről,   szűz csődörködésről a kis szamár, míg sáska zöld kristályszilánk-csettenettől   szól öldöklésről. Hogy ölni kellene, nagy konyhakéssel szúrni,   döfni, vágni a felnőtt rohadékokat, s a hitben nem lazúlni,   asszonnyal hálni. S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy   dunyha alatt, s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcsöcske-agy   gesztenyerügy-pillanat. Nem tudtátok, a létből nem lehet kifutni:   a szép halálig! Hogy lehet, Halott Buták, hogy lehet sose tudni!   Egyik se másik! Ti Gyámoltalanok, Gyávák, Mást-kínzó Őrűlt Boldogok:   ez a megoldás? Ti Öngyűlölő Bátrak, Büszke Dacosok, Kan-kanca Téboly-rabok:   ez nem megoldás! Mint kutyák mócsingos csontot, a fehér-kocsonyásat,   Balzsam, Bagó: marcangol a Két Gyász, tördel Két Halál s fáradt   szívemben hull a hó. Mert nyár van, s szívemben hull a hó, hull   kövér kalászosan. Múlandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanúl!   Mondjátok: mi van? És mindent beföd kristályzsírosan, szőrpuhán, mint   gyermekkoromban: nádtetőt, kutyaólat, ecetfát, kakast, részeg kínt   nagy bánatomban. Fehér pamuthórács-ketrecébe zár foltos korcs-kutyát, tyúkot,   részeg apát, ahogy mászik négykézláb a hóban, részeg-nyugodt:   az udvaron át. Behavazott sovány varangy, havas koponyával,   piros kezekkel, részegen röhögcsélve, s a szeszt dúdolatával   váltva: vércsöppel. Szőke varangy, csiga-szája a hóban mászik hernyós csiganyommal,   ajka havat ér, s vére a hószőrön gyöngysor, füstölgő nagy piros lukakkal:   rózsafüzér. Nyár van. Sírodon szárad virág, koszorú, halál-mosoly,   megírt kereszt. Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly.   A föld nem ereszt. Zabáld csak Vad Bohóc a földet,   mást úgyse kapsz! Csontvázad fölé majd holmi mértani, növényi zöldet.   S rág a kukac. Ne üvölts, ne vinnyogj Tajtékzó Skizofrén Párduc   mást úgyse tudsz, mint rohadni már, elrohadni, kilángolt a halál-szusz!   Halállal: hazudsz! Mit hörögsz megőszűlt szakállas, tetves, pettyes   Settenkedés! A két dög marja száraz-fehér szívem! Leselkedsz   te Balta és te Kés? Ti mániás-depressziós skizoid doxazmás Árva   Jóság, Titok: eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga   pénzt: az elektrosokk. Nem lesz több visszaesés, nincs több recidíva,   Édes Vad Halottaim! Ti már az Elmegyógyintézetből végső-adaptációra kiírva:   Éhes Hajnalaim! Teljes szabadságra! Jaj! Jaj! Jaj! Fehér szilánkokra   tördel a kín! Szívemből két zöld páfránycsáptoll nő ki, két fölfújt pikkelyes levélfejű kobra.   Ti: Halottaim. S az Időt szagolják e csápok, a Halál-Időt, az Idő-Halált   e szagló csáptollak. S agyamban derengenek a sárga fagyott hallgatásba zárt   holt égitestek: holdak. Görgök, ropogok, összetörök a Két Halál, Két Gyász   nyálas puli-fogsorában. Mit akartok még? Ezután majd aki megaláz:   nem hisz a halálban! Mint föld-őskori őslények, őshüllők gyomrában   a lenyelt kövek pépesre zúzták a lenyelt állatot az eleven halálban:   lenyelt szívetek szív-gyomrom élő hólyagában csörög s zúzza   lapuló rettegésem! Mert nem hiszlek titeket soha én, ha újra   jöttök követelésben! De megemésztem halálotok! Mert gőgös halálotok: Ti Ketten   vagytok a jó táplálék, a zsíros vérképző, húsképző, csontképző anyag éhes szívemben,   a: Nem-Elég! S ha kövületeim egyszer kiássák: a belűl kőcsipkés szívgyomor   kövület-gyomortartalma, kövület-bélsártartalma: csontvázatok lesz! Én mondom:   az Élet Hatalma! Te Asszony, Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban,   Kék Nőstény-Megváltó. S te Férfi, Mániás-Depressziós Kristálycsillag az Élet-Iszonyban!   Bohóc-Kikiáltó! Szakállas ősz fejed a földben: mint tenger zöld üveghús-   rengése alatt ingó virágállat, csalánzócsipkebojt sárga viaszrózsa-koldús,   állatrózsa-hab! Látom: a földben imbolyog az állat-növény, ring a virág-   állat-alak. Az eleveneket-zabálni-éhes növényalakzat állat-láng   a Földgolyóban szétdagad. S a Földgömböt belűlről benőve mohó fejed:   a növényállat-állatvirág mint egyetlen óriás habos agydaganat-döbbenet:   mindent kirág belűl a Földgolyón, s csak a földhéjazat marad   mint hártyahólyag. Hagyd abba! Hagyd! Ringyók Királya. Szőröd, szempillád, hajad,   is elrohad holnap! Ne ámíts tovább! Elég volt! Hagyd a cirkuszt! A hülyülést!   A bohóckodást! Ne üvölts! Ne ordíts! Ne sikolts! Ne voníts! Ne visíts! Ne vinnyogj! Ne nyávogj! Ne vakogj! Ne zokogj! Ne nyüszíts! Ne nyafogj! Dobd el a kést!   Ne kérj föloldozást! Mert úgyse kapsz föloldozást, mert úgyse kaptok   Kettőtök: Te! Nagy a bűn, dögnagy, írtóztató! Két Iszony foga csattog,   rámég lehelete. Te Áruló, ti Árulók, Szörnyeteg-Ringyók, Szörny-Kurvák, nincs föloldozás,   csak sárga szégyen. Hiába minden: iszonyat, bűntudat, kín, Jeremiás-   jaj: a Lét Szívében. Mert nincs bocsánat Engem-Elhagyók, mert nem lehet   soha bocsánat, annak aki szerelmére dobja hulláját, s így nevet:   kérve az árat! A kurva-pénzt, a kupleráj-díjat! A Szeretetre-Árva   csak koporsót kap. Büdös hullát, szagos tetemet, bonckéstől szétnyiszálva!   Ti: Rohadtak! A szétfűrészelt koponya, a gégétől nemzőszervig,   szeméremszőrig fölvágott test büdösét! Elsiratni, ahogy illik!   S bőgni halálig! Nem! Nem! Nem! Nem adom magam. Meg nem adom magam   Ti: Átkok! Kik napfénypettyesen, aranypontosan, napláng-lombosan   disszimuláltok! Még holtan is disszimuláltok! Gyászt, irgalmat   így követelve! Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat:   az viselje! Gyászom: a düh, a gyűlölet, pedig Halálaim:   minden megértek! A babonák napja már, hisz szívembe mart mancsával a Megőszűlt Párduc-hím:   csütörtök, péntek! Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz   Bohóc-Virág. Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős:   Rongy Szomorúság. A föld pórusain kifüstöl gyalázat-ordításod,   s megrengenek országok, népek, földrészek, vulkánok, vadonok, dzsungelek, jég-szívű hegy-óriások,   s a cettel fölhabzó tengerek. S fehér szökőkút-kévében fellövell az óceán-kék,   s delfinek, csikóhalak, ráják, bálnák, cápák libegnek a habtoronyban falevélként,   s halál-salak. S a tigris, a jaguár, a teknőc, a puma, a majom, a páva,   a hoatzin, tukán, a papagáj, kolibri, krokodil, viziló, elefánt, zsiráf hiába   fél ezután. S az orrszarvú, a zebra, s mind a madarak, hüllők, vadak   kék rettegése, s a csúszómászók, tatuk, hangyászsünök, pókok, rovarok, bogarak:   rettegik: mégse! Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők,   lesz forradalom, termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők   veszem-adom. És nem halál, nem gyász, Két Skizofrén Apostol:   a játszma vége. Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj:   Háború és Béke. Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben,   a nyirkos vájatokban sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben,   penész-bozontosan. S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres   piros gödre tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez.   Húzok örökre. Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon,   húzva: koporsót. Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron.   S nem az utolsót! Jaj! Tiszta forrás! Én: szarvassá változott fiú! Szarvam:   Virágzó Világfa. Szarvam csillag-lombjában Friedrich Nietzsche ül, s erő-hatalmam:   Baruch de Spinoza. És mind a többiek, a hittevők, árvák, bolondok:   Alighieri Dante. S a költők, Isten Örvényei, a Kezdet-Előtti Anyagpontok.   Nem: Ti! Nem: Te! Mégis: milliárd sejtem: milliárd ravatal, rajtuk   vak halottak. Holtak Virágzó Világfája lettem. De hagyjuk   nyüszítéstek: holtak! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!   Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!   Haláll Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!   Nem vagy: szerelmem! Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál:   ím: győzedelmem!