Iszonyat-mindenség és holtak virágzó világfája és üvöltözés két halott kék sivatag-szívén józanon tántorogva

 

 

 

 

A bekerítő halottak

ILLYÉS GYULÁHOZ

 

 
Írtam: mikor már a földben
erjedt, akit meg nem öltem.
Ő kék szívét betakarta!
Én vad szívem kitakartam.
 
Testvérem vagy? Öcsém? Bátyám a szenvedésben?
Átkom a fölmagasztalásban?
Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban?
Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban?
Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben?
Testvérem vagy a bátran kimondható titokban?
Testvér? Apa? Öccs? A Sándorban-is-egyet-akartunk?
És akármi más volt: egy volt a harcunk!
És akármi volt: egy volt az ordítozásunk!
A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk!
Hát most már mi vigyázzunk!
Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves!
Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta!
Te bujdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla,
te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat,
te kétely és irtózat gyémánt-keveréke,
te borongó, búskomor, mélabús evilági béke,
te: mindíg-azt-hitték-a-dacos-alázat!
Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok.
A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres,
a halállal-megáldott, a holtakat-hurcoló,
holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító!
Mert bekerítettek engem a halottak!
Gyűrűbe-fogtak: akik a szenvedésem, édenem voltak.
Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak,
mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei,
mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai:
a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyag-kolibrifejűek,
a véres szemgödörrel agyag-korong-ablak-tekintetűek,
a hörögve vad táncolók, a röfögők, visítók, nyihogók, nyögők, jajgatók,
fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodók,
akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodilfejű pók-
gyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva!
És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza!
Mert körbefogtak minket a halottak:
akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak.
S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben,
deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben!
Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk!
Legyen irgalmatlan mosolyunk és gyászunk!
Legyen irgalmatlan létben-hitünk megmaradása!
Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása!
Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre,
indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre,
akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák,
lila papirhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország.
Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon
legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony!
És nem szabad, hogy megaláztassunk: ha megalázunk.
És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk.
És nem lehet, hogy lét-termő hitünk a halálon virrasszon.
Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország
és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát
e kicsi népnek,
e csöpp hazának,
e mézlő édességnek,
e vígasznak és gyásznak,
ha már a szóban,
a kimondható jóban,
a kimondhatatlan adóban,
ha már a szóban,
a csak-folytathatóban:
e mézelő népre,
virágpor-kegyességre,
a boldogra, szegényre,
a reménytelen-szépre,
az örömre, a gyászra,
virrasztásra, halálra,
hitre, megmaradásra,
a rettegő reményre,
a remény-rettegésre,
az eszméletlen-szépre,
az eszméletben szépre,
a gyászra és a fényre,
veszélyre és a vészre,
halálra, öldöklésre,
a gyűlöletre, késre,
döglésre, szenvedésre,
a gyűlölködő égre,
hazátlan megvetésre,
sírásra, nevetésre,
lehetetlen reményre,
a feketében fényre,
a fényben feketére,
ha már a szóban,
a nem-halandóban,
a halhatatlan jóban,
a reménytelen szépben,
a mindíg-sok kevésben,
a mindíg-kevés sokban,
vad sorsunk-csillagokban,
e csöpp hazára,
mint próféta-látomásra,
kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra,
buja álomra, vak regére,
szivárvány-tündérmesére,
itteni túlvilágra, anyagi mennyországra,
mítosz-lehetetlenségre
a bitang feledésre,
a balga ékességre,
mint a megmaradásra:
ez örök virágzásunk,
gyász-folytonos halálunk,
sose-gyász édességünk,
csillag-láng létünk:
ha már a szóban
mi vigyázunk!

 

 

 

Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok

Ahogy te mondtad az Anyámat:
 
úgy senki más!
Engem csontvázra rág a bánat.
 
Téged: rothadás.
Te vak! Erzsikét skizoid-sirattad.
 
Most: téged, én.
Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad.
 
Hisz volt remény!
Mert mindíg van remény bolond fiú,
 
gőgös, rohadt!
S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború:
 
halálodat!
S égünk, vérzünk, mint kicsi ország, barbár-
 
megszállottan.
Aki így döglik az végleges halott már:
 
megszállottan!
Te Gyáva! Még halálod is: másnak halál, részeg
 
hányás, ökrendezés.
Minek a valcer? Nem is értetted az egészet
 
Halál-Csibész!
Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó
 
hím-nőstény hullabál?
Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó?
 
Hogy mi a halál?
Azt hitted hős vagy a vicsorgó téboly-ugrással,
 
mert jött a vonat?
Önmagad nem cserélhetted ki soha senki mással.
 
Se halálodat!
Te Önmagad-dacosan-elviselni-gyáva:
 
szerettelek.
Most már hiába ordítok, s Erzsike után is hiába.
 
Megőszűlt gyerek.
Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve
 
zokogni!
Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre,
 
És ugorni.
Kötélhurokba. Mozdony elé. Gázcsövön lógni,
 
vaskerék alatt:
hogy zárt a száj, akár a kés, kék, s az asszony-nyelv se lóg ki.
 
A jobbszem kidagad.
Mint csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből
 
hagymásan kitolúl:
szemed kinőtt koponyád jobb szemüregéből.
 
Dagadt vakúl.
Hiába, nem lehet így ugorni, ahogy ti,
 
ti tettétek!
Ha tudnátok, hogy titeket nekem így kell kibírni!
 
És mi a vétek?
És mi a bűn? És mi a gyalázat? És mi a megbocsájthatatlan?
 
Mi az átok?
Nekem, ha volt, mert nektek elhittem magamban:
 
létem: hazátok!
S fordítva: így lettem, halottak, létetek-hazátlan.
 
Öngyilkosok.
Te Asszony-zseni, Kis Depresszió, s te, Skizofrén Gyémánt-társam!
 
Nem zokogok!
Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti
 
választott halálát,
mint gyerek-vállra cementes-zsákot a csődörnek se férfi.
 
Polipcsillag-álmát.
És görnyed a gyermek, izzad, sír, gerince ropog,
 
bekakál, bevizel,
kis klottgatyája verejték-vizelet-híg ürülék-lucsok:
 
terhét úgy viszi el.
De nem dobja le a cement-halált, nyála folyik,
 
nyög, liheg,
s csöpp testében hideg fekete lángörvény kavarodik.
 
S nem mondja senkinek!
S könyvekről álmodik, dagadt asszonycsöcsökről, szerelemről,
 
szűz csődörködésről
a kis szamár, míg sáska zöld kristályszilánk-csettenettől
 
szól öldöklésről.
Hogy ölni kellene, nagy konyhakéssel szúrni,
 
döfni, vágni
a felnőtt rohadékokat, s a hitben nem lazúlni,
 
asszonnyal hálni.
S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy
 
dunyha alatt,
s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcsöcske-agy
 
gesztenyerügy-pillanat.
Nem tudtátok, a létből nem lehet kifutni:
 
a szép halálig!
Hogy lehet, Halott Buták, hogy lehet sose tudni!
 
Egyik se másik!
Ti Gyámoltalanok, Gyávák, Mást-kínzó Őrűlt Boldogok:
 
ez a megoldás?
Ti Öngyűlölő Bátrak, Büszke Dacosok, Kan-kanca Téboly-rabok:
 
ez nem megoldás!
Mint kutyák mócsingos csontot, a fehér-kocsonyásat,
 
Balzsam, Bagó:
marcangol a Két Gyász, tördel Két Halál s fáradt
 
szívemben hull a hó.
Mert nyár van, s szívemben hull a hó, hull
 
kövér kalászosan.
Múlandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanúl!
 
Mondjátok: mi van?
És mindent beföd kristályzsírosan, szőrpuhán, mint
 
gyermekkoromban:
nádtetőt, kutyaólat, ecetfát, kakast, részeg kínt
 
nagy bánatomban.
Fehér pamuthórács-ketrecébe zár foltos korcs-kutyát, tyúkot,
 
részeg apát,
ahogy mászik négykézláb a hóban, részeg-nyugodt:
 
az udvaron át.
Behavazott sovány varangy, havas koponyával,
 
piros kezekkel,
részegen röhögcsélve, s a szeszt dúdolatával
 
váltva: vércsöppel.
Szőke varangy, csiga-szája a hóban mászik hernyós csiganyommal,
 
ajka havat ér,
s vére a hószőrön gyöngysor, füstölgő nagy piros lukakkal:
 
rózsafüzér.
Nyár van. Sírodon szárad virág, koszorú, halál-mosoly,
 
megírt kereszt.
Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly.
 
A föld nem ereszt.
Zabáld csak Vad Bohóc a földet,
 
mást úgyse kapsz!
Csontvázad fölé majd holmi mértani, növényi zöldet.
 
S rág a kukac.
Ne üvölts, ne vinnyogj Tajtékzó Skizofrén Párduc
 
mást úgyse tudsz,
mint rohadni már, elrohadni, kilángolt a halál-szusz!
 
Halállal: hazudsz!
Mit hörögsz megőszűlt szakállas, tetves, pettyes
 
Settenkedés!
A két dög marja száraz-fehér szívem! Leselkedsz
 
te Balta és te Kés?
Ti mániás-depressziós skizoid doxazmás Árva
 
Jóság, Titok:
eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga
 
pénzt: az elektrosokk.
Nem lesz több visszaesés, nincs több recidíva,
 
Édes Vad Halottaim!
Ti már az Elmegyógyintézetből végső-adaptációra kiírva:
 
Éhes Hajnalaim!
Teljes szabadságra! Jaj! Jaj! Jaj! Fehér szilánkokra
 
tördel a kín!
Szívemből két zöld páfránycsáptoll nő ki, két fölfújt pikkelyes levélfejű kobra.
 
Ti: Halottaim.
S az Időt szagolják e csápok, a Halál-Időt, az Idő-Halált
 
e szagló csáptollak.
S agyamban derengenek a sárga fagyott hallgatásba zárt
 
holt égitestek: holdak.
Görgök, ropogok, összetörök a Két Halál, Két Gyász
 
nyálas puli-fogsorában.
Mit akartok még? Ezután majd aki megaláz:
 
nem hisz a halálban!
Mint föld-őskori őslények, őshüllők gyomrában
 
a lenyelt kövek
pépesre zúzták a lenyelt állatot az eleven halálban:
 
lenyelt szívetek
szív-gyomrom élő hólyagában csörög s zúzza
 
lapuló rettegésem!
Mert nem hiszlek titeket soha én, ha újra
 
jöttök követelésben!
De megemésztem halálotok! Mert gőgös halálotok: Ti Ketten
 
vagytok a jó táplálék,
a zsíros vérképző, húsképző, csontképző anyag éhes szívemben,
 
a: Nem-Elég!
S ha kövületeim egyszer kiássák: a belűl kőcsipkés szívgyomor
 
kövület-gyomortartalma,
kövület-bélsártartalma: csontvázatok lesz! Én mondom:
 
az Élet Hatalma!
Te Asszony, Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban,
 
Kék Nőstény-Megváltó.
S te Férfi, Mániás-Depressziós Kristálycsillag az Élet-Iszonyban!
 
Bohóc-Kikiáltó!
Szakállas ősz fejed a földben: mint tenger zöld üveghús-
 
rengése alatt
ingó virágállat, csalánzócsipkebojt sárga viaszrózsa-koldús,
 
állatrózsa-hab!
Látom: a földben imbolyog az állat-növény, ring a virág-
 
állat-alak.
Az eleveneket-zabálni-éhes növényalakzat állat-láng
 
a Földgolyóban szétdagad.
S a Földgömböt belűlről benőve mohó fejed:
 
a növényállat-állatvirág
mint egyetlen óriás habos agydaganat-döbbenet:
 
mindent kirág
belűl a Földgolyón, s csak a földhéjazat marad
 
mint hártyahólyag.
Hagyd abba! Hagyd! Ringyók Királya. Szőröd, szempillád, hajad,
 
is elrohad holnap!
Ne ámíts tovább! Elég volt! Hagyd a cirkuszt! A hülyülést!
 
A bohóckodást!
Ne üvölts! Ne ordíts! Ne sikolts! Ne voníts! Ne visíts! Ne vinnyogj! Ne nyávogj!
Ne vakogj! Ne zokogj! Ne nyüszíts! Ne nyafogj! Dobd el a kést!
 
Ne kérj föloldozást!
Mert úgyse kapsz föloldozást, mert úgyse kaptok
 
Kettőtök: Te!
Nagy a bűn, dögnagy, írtóztató! Két Iszony foga csattog,
 
rámég lehelete.
Te Áruló, ti Árulók, Szörnyeteg-Ringyók, Szörny-Kurvák, nincs föloldozás,
 
csak sárga szégyen.
Hiába minden: iszonyat, bűntudat, kín, Jeremiás-
 
jaj: a Lét Szívében.
Mert nincs bocsánat Engem-Elhagyók, mert nem lehet
 
soha bocsánat,
annak aki szerelmére dobja hulláját, s így nevet:
 
kérve az árat!
A kurva-pénzt, a kupleráj-díjat! A Szeretetre-Árva
 
csak koporsót kap.
Büdös hullát, szagos tetemet, bonckéstől szétnyiszálva!
 
Ti: Rohadtak!
A szétfűrészelt koponya, a gégétől nemzőszervig,
 
szeméremszőrig
fölvágott test büdösét! Elsiratni, ahogy illik!
 
S bőgni halálig!
Nem! Nem! Nem! Nem adom magam. Meg nem adom magam
 
Ti: Átkok!
Kik napfénypettyesen, aranypontosan, napláng-lombosan
 
disszimuláltok!
Még holtan is disszimuláltok! Gyászt, irgalmat
 
így követelve!
Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat:
 
az viselje!
Gyászom: a düh, a gyűlölet, pedig Halálaim:
 
minden megértek!
A babonák napja már, hisz szívembe mart mancsával a Megőszűlt Párduc-hím:
 
csütörtök, péntek!
Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz
 
Bohóc-Virág.
Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős:
 
Rongy Szomorúság.
A föld pórusain kifüstöl gyalázat-ordításod,
 
s megrengenek
országok, népek, földrészek, vulkánok, vadonok, dzsungelek, jég-szívű hegy-óriások,
 
s a cettel fölhabzó tengerek.
S fehér szökőkút-kévében fellövell az óceán-kék,
 
s delfinek, csikóhalak,
ráják, bálnák, cápák libegnek a habtoronyban falevélként,
 
s halál-salak.
S a tigris, a jaguár, a teknőc, a puma, a majom, a páva,
 
a hoatzin, tukán,
a papagáj, kolibri, krokodil, viziló, elefánt, zsiráf hiába
 
fél ezután.
S az orrszarvú, a zebra, s mind a madarak, hüllők, vadak
 
kék rettegése,
s a csúszómászók, tatuk, hangyászsünök, pókok, rovarok, bogarak:
 
rettegik: mégse!
Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők,
 
lesz forradalom,
termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők
 
veszem-adom.
És nem halál, nem gyász, Két Skizofrén Apostol:
 
a játszma vége.
Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj:
 
Háború és Béke.
Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben,
 
a nyirkos vájatokban
sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben,
 
penész-bozontosan.
S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres
 
piros gödre
tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez.
 
Húzok örökre.
Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon,
 
húzva: koporsót.
Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron.
 
S nem az utolsót!
Jaj! Tiszta forrás! Én: szarvassá változott fiú! Szarvam:
 
Virágzó Világfa.
Szarvam csillag-lombjában Friedrich Nietzsche ül, s erő-hatalmam:
 
Baruch de Spinoza.
És mind a többiek, a hittevők, árvák, bolondok:
 
Alighieri Dante.
S a költők, Isten Örvényei, a Kezdet-Előtti Anyagpontok.
 
Nem: Ti! Nem: Te!
Mégis: milliárd sejtem: milliárd ravatal, rajtuk
 
vak halottak.
Holtak Virágzó Világfája lettem. De hagyjuk
 
nyüszítéstek: holtak!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Halál! Halál!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Haláll Halál!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Nem vagy: szerelmem!
Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál:
 
ím: győzedelmem!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]