Szívütés-üzenet élőnek, halottnak

 

 

 

 

Gobbi Hildának

Te is a Szó vagy, a Szó Maga,
a Mindenség Minden Szava:
Hilda: Jóság, Mámor, Bohóc
és sírni kell, te is ha szólsz:
sírni átkot, sírást, hatalmat
elmúlást, ködöt, dög-vigalmat
és nevetni kell minden hatalmat,
halált és bűnt, jogát a szarnak,
a rothadásnak, ha ti szóltok,
Hilda: ti Bitang Szent Bohócok!

 

 

 

Illyés Gyula képes-könyve

Mindenütt Te vagy e kép-történelemben, kép-sorsvonulatban,
a „képírók” fénylemezére írt derengő ámulat-akaratban,
Te magad, s tebenned ők, bennük Te, egy-ötvözet e Kép-Fa, Barátom!
Ha sorsuk ledobod, vacognak ők, mint fagyban, ha leveszem télikabátom.
A bajszos ős, pruszlikos kisanya, az édes asszonyok, levedlett társak,
a gyermek, s a gyermek-jövő, a nem-holt-lelkek, a gyász-hibásak,
akikben rejteztél, s akik nem-rejtőzve rejteznek tebenned,
akikben hittél, s akik hitét adták hitedben az emberi nemnek!
A küzdőfelek, az „ellenfelek”, az egy-akarat virágzó nem-halandói mind,
ki rothadozva-korhadozva, ki testét élve még, a jóra kínt.
Mind e kép, mint égő cserép, arcot-mutató aranylap, aranyablak:
nyitottan ég, fény-lengéséből álmaid a zord űrbe zuhannak!
Mint rengő víztükörben a vak sárga csipkés óriás falevél
melyet lentről lobogtat a köddé-gyöngülő ősz tihanyi szél,
a mozgó alvilágból, mely ott örvénylik Vörösmarty Mihály-őrülettel
az ideák szívében: a jövő villódzik itt negatív felelettel:
a volt, a most, a lesz, a van, akik állnak fényhártya, könnyű nyárban,
mint jegenye-bizsergés, zöld tollak, zöld csápok a Föld-Koponyában,
kék múlt-homállyal, tegnap-vérrel, részecske-gyors kötekedő mával,
a szíved-köré-gyűltek irgalmatlan szép fehér mosolyával.
A tőled-szikrázó-létűek, az ők-vagy-Te, a Sors-Angyalok: itt
mutatják lényükből lángolva a sorsukban legszebb lényegit:
hogy vannak általad, Éposz, Tebenned, Nem-rejtett hitedben,
ifjú-piros Petőfi Sándor, zöld lepke Arany János-ősz Énekedben.
Hogy vannak, voltak, lehetnek, mert vagy, mert voltál és lehettél:
a Vágtatás nem-skizofrén táltos aranylováról le nem estél.
Nagy Lényed kérdez itt, és oly emberit, Társam: Ősz Emberi Fő,
mint vígasz-versedben a balatonparti áhítat-ácsorgó ősmosolyú nő,
a karcsú „modern”, fehér homokban őgyelgő kisfiát: „No Fercsi mi kő?”
És mindíg visszafelel, mert úgy akarod, akarja Veled a sose-vén idő,
hisz kérdő szavad hívását várja a vak anyag, a sose-gyűlölködő,
válaszol Rád: a fény, az elme, az ország, szerelem, a lét, a téboly, a halál, a kő!

 

 

 

Játékos szívütés-üzenet I. Gy-nak, Katona József átigazított Bánk bánja kézirat-olvasásakor

A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ MŰVÉSZEINEK

 
JUHÁSZ-BÁNK: Hadd esék
kebledre hű magyar, mert
nem lehet hazátlan az kit a
hazának olly fia szeret, kinek
szivében a haza elhamvadt
csontjai s a jövő rósálló
igéi tenyésznek, keverve
összve: múlt, s jövő, mi egykoron
egy-idő leend: a régvolt
s virágzó emberiség: a magyar
is. A sokszor szótalan, báva
nyelvű, megkukított, s el-
fojtott gégéjű, s tüdőjű
kisebb édesded, árva
Ember-valóság. Így: Haza!

 

 

 

Mondóka

Mondok egyet!
És még egyet:
Nem-Szívednek,
Nem-Kezednek,
elrohadtnak,
a Nem-Van-nak,
a Van-Nem-nek,
a kék csöndnek!
Mindent adtál,
Semmit kaptál,
Te Hit-Kaptár,
Nem-Lét Naptár!
Hited hogyha
Angyal hozta,
Szived kurva
Angyal dugta,
gyömöszölte
be a földbe,
gyömte, tömte
be a földbe,
mint sár-zsákba,
sáskaszájba:
lopott lángot,
túlvilágot,
Semmi-Hajnalt,
asszonysóhajt.
Isten-Szemből,
az Ős-Egyből
fényt kiloptál!
És mit kaptál?
Csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
Földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet.
Árva, méla
Kondor Béla!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]