Vers, 1971. május 20-án, reggel kilenc órakor, Mátraházáról; Juhász Ferencné, Erzsikének, aki nem ír levelet

Beborúlt a Reggel. Otthon talán esik. Nekem az itt-ülés nem nagyon jól esik: itt a papírosnál. Csak bámulok rája. Engemet bámúl A halottak királya. Tetves szakállából Történelem ömlik, büdös bundájából az Elmúlás ömlik, Néz a Király engem, én meg őtet nézem. Őtet nézem és a múltakat idézem. A magyar nótában, mint mikor éneklik, amikor a nótás hangja sírva nyeklik, a dalnak mikor könny szökik a szemébe, ahelyett hogy szótlan menne a fenébe. Itten most öntöznek, mások ping-pong-oznak, emitt rádióznak, amott szórakoznak, odalent fölmosnak, idefönt sikálnak, amig a helységek tisztákká nem válnak. Im, ez régies vers így adja tudtodra hogyan is van itten: Szívem Csipkebokra! Égő Csipkebokor, szívembe ültetett. Én fölállok, nézem a nyüzsgő kerteket. Mert nyüzsög a kertben: bogár, madár, őz, vad, mókus, menyét, tücsök, s a lombozat hallgat. Mint ahogy a tollam hallgat, mint egy hülye: papírra nem folyik egyetlen betüje! Nem, az istenért nem akaródzik folyni belőle az éposz, a tízezer sornyi! Én meg mit tehetek? Ülök szépen, árván, Nagyságos Asszonyom: leveledet várván. Ülök csak és várok, várok és csak ülök. S szívem felbőg néha, mint egy ősi tülök. Kínjaim trónszékén ücsörögve sülök, mint egy Dózsa György és égve keserülök. Tüzes trónom ez a párnázott szék, piros, bolond máglya-lángom a fehér papiros, koronám meg füstből, vastag kék koszorú, homlokomra gyűrve, mint égiháború. A Friss Ujság vasárnapi számában is ilyen versek voltak! De régen volt az is, Olvastam őket én: ős-gyermekkoromban, Döglött Pegazus ült ama vers-sorokban. Ült? Ringott hanyatt, szétvetett lábbal, dögként, szárnya libegett, mint kifordult könyv békén a fekete betü-patakban lobogva, ég piros segg-lika, pihés szárny-hónalja. Jaj, én szelíd szívem nagyot ijedezik: Büszke Pegazusom most már dögledezik? Rogyadozva leül a Semmi partjára, mint egy öreg szamár hátsó két combjára. Ül ott dögledezve, szárnya földig lóg le, reszket a csillagok habjait söpörve, farka a semmibe lóg, mint szaros csutak? Ilyen nehezek hát a költői Utak? Nyelve oldalt kilóg, piros lapulevél, tetves sörényében ül az alkonyi szél. Ül nagy szomorúan a Költői Hajlam, ahogy kosarában időnként a Balzsam. Szivem Csillagfája, tessék biztatni hát Férje Urát, s benne Zseni Költő Urát. Ha most nem lehet a fülét vakargatva: csókjait préselve egy küldendő lapba!