Mátrai bolondozások

 

 

 

 

Spirális vers-szív

Az én szívem csüggedt, szomorú,
benne ücsörög egy háború.
Zöldet pislog, fehéret liheg,
mint erdei manó-szellemek,
szakálla föld, haja kék moha,
darazsakból van a fogsora,
keze csiga, szája liliom,
lába hattyú, füle nőszirom,
szeme sármány, szeme gyöngyvirág,
szeme minden csillag-ősvilág,
szeme minden csillagtér, sziget,
szeme: aranypontokból: tüzek!
Ül szívemben ez az ősmanó,
ez a mozgó, bozsgó, villogó,
ül a piros barlangban maga,
ül, mint a mindenség-éjszaka,
ül töprengve: most mit is tegyen,
hogy is hódítsa meg országod: Jelen?
Virágot hogy ültessen oda,
ahol eddig csont nőtt, nem csoda!
Liliomot oda hogy tegyen,
ahol eddig csak a kő terem,
kő, meg csont, meg kő, meg csont, meg ág,
kőből, csontból sarjadt vak világ!
Ahol eddig nem volt semmi jó,
aranydió, aranymogyoró,
ahol eddig nem volt semmi szép,
se mámorok, hitek és mesék,
se istenek, boldog bánatok,
se kék csikók, kristálypatakok,
se kisborjak, nyálzó Rózsafák,
se csődörök, bárányok, bikák,
se csöngőket nyíló almafák,
aranycsengő-szemű csillagok!
Az én szívem ezért szomorog!
Ó, mert az én háborúm a Jó,
a gyönyörű virág-arcú Szó,
az én hadam virágok hada,
győzelmem a világ mosolya,
hatalmam nagy virág-hatalom,
erőm, hogy virágzik termő mosolyom.
Az én háborúm: minden virág
győzedelme rajtad szomjúság!
Kő-szomjúság, csont-éhség, vas-rabság,
az én hatalmam virág-szabadság!
Ülök magam, virágzik szívem,
mint a csillagok a semmiben,
csüggedése is nagy hatalom,
szomorúsága is vígalom,
Piros gödréből az ősmanó,
kitör majd a virág-arcú Jó.
Az elvarázsolt táltoscsikó.
Ifjúságom: a Szárnyas csikó!
Kitör és nem lesz kegyelem:
a kő-világot agyonverem!
Minden szavam lesz égő virág,
minden szavam lesz az ifjúság!
Piros csikó-tánc az énekem.
A kő-halált fölvérzi hitem!
Lángbaborúl szavamtól a kő.
Vérzik boldogan a holt Idő!
A Mindenség vérzik és nevet.
Ünnepli nagy győzedelmemet.
Szent, szent, szent győzedelmemet!

 

 

 

Balzsam-vers

Kan-öcsém, szűz-kanom, kan-szűzem, egy-golyós, szőr-zászlós
fekete csillagom, holnap otthon leszek már! / Addig meg hadd
cincogjanak, addig csak virúljanak, / összevissza hadd
hordjanak: / mindenféle vad bogarat, mindenféle tücsköt,
sáskát, Ó, ó. / Addig cibáld a lányokat, addig tereld asszo-
nyomat és lányomat, / mert a pimaszság szívüket, a szabadság
életüket / úgy ellepte már, úgy benőtte már, / mint szőlőskertet
vadrózsa, tószélit hínár, / mint a köd az erdők alját, ló szü-
gyét a sár, / mint csikó szügyét a sárpötty, a bársonyfiút, /
mintha csillagfénnyel ömlik tele tiszta kút, / mint az eső a
nyakamat, ha megyek haza, / mint a penész a síromat halálom
után, jaj, / mint a fonalbuborékos eső a fejem, laza fonalcér-
náitól elázik a szív, elázik a haj. / Olyan pimasz a két csir-
ke, azaz tyúkjelölt, / hogy láttukra füstölög a csillag, cső-
dör, föld! / Ha nem várnak velős-csonttal! / Ha nem várnak
paprikával! / Alázatos tisztelettel, nagy sóhajjal, nagy virág-
gal, / mindenféle finomsággal, / olyat csapunk az asztalra, /
hogy az egész ház megreped! / No majd szétcsapunk mi ketten! /
Odaütünk a seggükre, / odacsapunk csattogósat, keményet! / Hadd
tanulják meg a szeppent hölgyek, / milyenek a gőgös, büszke
magyar kanok, / kancsillagok, a szőrhabos, csillagszemű legények!

 

 

 

Rövid vers feleségemnek, Juhász Ferencné, született Szeverényi Erzsébetnek

Erzsébetem: mindent tudok, amit tudni akartam, mivel levelet, telefont szívedből kicsikartam,
Lehetőleg mennél többet írj és mondj el minden mást, irodalomtörténetet, pénzt, szerelmet, Pomogátst.
Lehetőleg várj majd engem a hitvesi ágyadban, akkor is, ha fejfájásod, taknyod, mérged, lázad van,
Lehetőleg virágozzál Virágszálam Virág-nő, és ne bömbölj sokszor, mint egy négyhónapos csecsemő,
Lehetőleg dolgozz, vagy ha nem, aludd ki magadat, tartsd be Rózsám szigorúan a vad szesztilalmakat,
Lehetőleg gondolj rám és lehetőleg számíts rám, nehogy bezápuljon végűl eredendő zsákocskám.
Ma nem dolgozom semmit, mert rettentő fáradt vagyok, napon ülök, zöldben ülök, vízben ülök, aluszok,
Akkor is, ha soha többet nem jelenik meg sorom, akkor is ha munka-időm ezzel ma elárulom.
Szeretett nagy-leányunkkal legyetek jó-viszonyban, egymástól ne feszűljetek, mint bőr a haluszonyban.
Szeretett kis Feleségem, íme eztet írom most, jön a postás, nem töltöm be az egész nagy papírost.
Szeresd hűséges Férjedet, ezt a hegyi-lelencet, Fölségedet húsz éve imádó Juhász Ferencet.

 

 

 

Katinak, bizonyos 2-esek, 3-asok után, szeretettel

Harkály néz be az ablakon,
nézi az íróasztalom.
 
De mit csinál most Imola?
 
Ha van a sorsnak humora:
telefonálgat Imola.
Rigó néz be az ablakon,
nézi kezem a papíron.
 
De mit csinál most Káncler úr?
 
Ha a fene sors nem javúl:
telefonálgat Káncler úr.
Mókus néz be az ablakon,
nézi a füstöt szájamon.
 
De mit csinál most Pomogáts?
 
Ha nincs a sorsban gőg, se gáncs:
telefonál a Pomogáts.
Veréb néz be az ablakon,
nézi a szőrt az orromon.
 
De mit csinál most Nagymama?
 
Ha a sors meg nem inti ma:
kis kolbászt hoz a Nagymama.
Cinke néz be az ablakon,
visszanézek rá ekkoron.
 
De mit csinál most Katalin?
 
Ha a sorsban nincs jaj, se kín:
telefonálgat Katalin.
Varjú néz be az ablakon,
nézi tétova mosolyom.
 
De mit csinál most Péterünk?
 
Telehümmögi éterünk:
telefonál a Péterünk.
Felhő néz be az ablakon,
befödi fényes akolom.
 
De mit csinál most Erzsike?
 
Ha nem fogyott ki hő hite:
magyart magyaráz Erzsike.
A Nap benéz az ablakon,
ragyog a füstös tárgyakon.
 
De mit csinál most Balzsam úr?
 
Most nem a sors, most ő az úr:
bolhát harapdál Balzsam úr.
*
És így tovább és így tovább!
Nem is folytatom én alább!
Ha lennék talán ostobább,
tollam se lenne mostohább!

 

 

 

Pótlás

 
Ez a levél csak Nektek szól, senki másnak,
 
se Apósnak, se Testvérnek, Pomogátsnak!
 
Méltóztassatok hallgatni róla másnak,
jobb ha köztünk marad a szó, ameddig a szívünknek nagy gödröt ásnak.
 
Aztán úgyis elviszik a leveleket,
 
kibogozzák, kicsomózzák a betűket,
 
szívják, szopják a könnyeket, örömöket,
mert a Magyar Tudományos Akadémia veszi meg hátramaradt életünket.
 
Aztán abból nyaral itt sok Tudományos,
 
csupa rendű, csupa rangú Várományos!
 
És a Költő Felesége, Lánya Anyja, hagyományos
szegénységben eszi a paprikás-krumplit, mert nem fizet ám sokat a Boldog Város.
 
Node ne búsúljatok ti, csak ha baj van,
 
még sokáig buzog a vér a magyarban!*
 
Nevess Erzsike, Katalin, röhögj Balzsam:
vígan esszük, amit eszünk s együtt leszünk Tsetsemőim halhatatlan!*

 

 

 

Vers lányomnak, Juhász Katalinnak, hasonló stílusban

Tavaszi Takony-Csillagom, ha van merszed:
írj nekem újra egy százlábú verset,
Lássam hát, mit tud az én-akarta lány,
Ha elég Szia,* és elég Magány.*
Ha van benne bőven ihled és dakony*
És ül egyedűl a beteg-ágyakon,*
Lábánál hempereg szép puli-kutyája,
És szeretőn nézi Kedves Jó Anyája.*
Kenőcsök, pirulák, injekciók, bókok:
Ez jár a kutyának, de nem az apának,
Mindenféle jóság, minden-fajta csókok,
Ha magát lehányom,* akkor is imádom!
Elmondom, hogy van egy csöpp őzecske itt,
Aranyszőre csupa pötty és csupa csík,
Mihálynak nevezik, cucliból tejt* iszik,
Hossza húsz, a magassága negyven centiméter!*
Orra le van ütve, és nemcsak a csücske,
A drótrácson a bőrt szamár* ledörzsölte,
Orra mostanában taknyos rózsa-csillag,
Világít a ködben mikor hazafelé ballag.
Mert nagy zöld ködöket fúj az erdő nyögve,
Nagy esőt köp az ég, tele a zöld bögre!*
Én meg ülök, mint nagy fekete párdúc,
Mert így jár a költő, ha vesszőz és aláhúz!*
Mikor aludtam és mikor fölébredtem,
Fújtam, ásítottam, feje-fájós lettem,
Pedig Nőtagjaim* nem is nagyon ettem,*
A túró-gombócot, tejfölös-gombócot megköszöntem és visszaküldtem,
Így élek e hegyen, de már nemsokáig!
Mert a szívem, párduc-szívem, madár-szívem, szamár-szívem, tehozzátok vágyik!*
Az autóbusz-jegyem ma hozza a postás,
Mert őt kértem meg, hogy vegyen nekem jegyet.*
 
VÉGE
 
Írta: JUHÁSZ FERENC
 

Mátraháza, 1968. május 23. Csütörtök.

A Jegyzeteket írta: A költő életének és műveinek kutatója X. Y. (Aki irodalomtörténészi szerénységgel a homályban marad, mint a kódexmásoló szerzetesek a középkorban, mikor zöld ősrengetegek fölött kő-ketrecbe zárva írtak, gyertyafénynél, ujjukra-csöpögő forró viaszlángokkal, mert a gyertya hüvelykujjukra volt szerelve, kis spirális drót-puttonyban ült, mint sárga-lángsüveges könnyező ősz erdei manó.

 

 

 

Egy feledékeny leánykához

Mint Csokonai V. M.
Ó, leánka, virágotska,
 
bibirtsóktalan!
Fájok, sorotskáid várva,
 
én bódogtalan.
Ülök vak magános árván
 
a fehér hegyen,
nints most ződség; se szivárvány
 
a gyászos egen.
Nints virág, levél, reménység
 
távol, se közel,
szívembe belőtt a kétség
 
nyílvesszőjével.
Szívemben estvéli gyász van,
 
sebem vért buzog;
egy ifjú könnyez magában,
 
hív könnye zuhog.
Elfeledéd te hívedet,
 
te pór szolgálód,
pihétlen kis kezetskédet
 
meg se mozdítod.
Lánka, hívebbet nálamnál
 
bizony nem találsz!
El-eltsukló dallamomnál
 
ezért áll a gyász!
Mert hiába hangitsálok,
 
tsattogok feléd;
fülmilék és tsalogányok
 
tudnak ily zenét!
Mert hiába esdvek érted,
 
tudom: nem szeretsz,
mellyemről a nehéz vértet
 
ledobom: sebezz!
Majd, ha síromnál megállasz,
 
abból kisütök:
jajszódra csak ő ad választ,
 
a régi prütsök.

 

 

 

Vers, 1971. május 20-án, reggel kilenc órakor, Mátraházáról; Juhász Ferencné, Erzsikének, aki nem ír levelet

Beborúlt a Reggel. Otthon talán esik.
Nekem az itt-ülés nem nagyon jól esik:
itt a papírosnál. Csak bámulok rája.
Engemet bámúl A halottak királya.
Tetves szakállából Történelem ömlik,
büdös bundájából az Elmúlás ömlik,
Néz a Király engem, én meg őtet nézem.
Őtet nézem és a múltakat idézem.
A magyar nótában, mint mikor éneklik,
amikor a nótás hangja sírva nyeklik,
a dalnak mikor könny szökik a szemébe,
ahelyett hogy szótlan menne a fenébe.
Itten most öntöznek, mások ping-pong-oznak,
emitt rádióznak, amott szórakoznak,
odalent fölmosnak, idefönt sikálnak,
amig a helységek tisztákká nem válnak.
Im, ez régies vers így adja tudtodra
hogyan is van itten: Szívem Csipkebokra!
Égő Csipkebokor, szívembe ültetett.
Én fölállok, nézem a nyüzsgő kerteket.
Mert nyüzsög a kertben: bogár, madár, őz, vad,
mókus, menyét, tücsök, s a lombozat hallgat.
Mint ahogy a tollam hallgat, mint egy hülye:
papírra nem folyik egyetlen betüje!
Nem, az istenért nem akaródzik folyni
belőle az éposz, a tízezer sornyi!
Én meg mit tehetek? Ülök szépen, árván,
Nagyságos Asszonyom: leveledet várván.
Ülök csak és várok, várok és csak ülök.
S szívem felbőg néha, mint egy ősi tülök.
Kínjaim trónszékén ücsörögve sülök,
mint egy Dózsa György és égve keserülök.
Tüzes trónom ez a párnázott szék, piros,
bolond máglya-lángom a fehér papiros,
koronám meg füstből, vastag kék koszorú,
homlokomra gyűrve, mint égiháború.
A Friss Ujság vasárnapi számában is
ilyen versek voltak! De régen volt az is,
Olvastam őket én: ős-gyermekkoromban,
Döglött Pegazus ült ama vers-sorokban.
Ült? Ringott hanyatt, szétvetett lábbal, dögként,
szárnya libegett, mint kifordult könyv békén
a fekete betü-patakban lobogva,
ég piros segg-lika, pihés szárny-hónalja.
Jaj, én szelíd szívem nagyot ijedezik:
Büszke Pegazusom most már dögledezik?
Rogyadozva leül a Semmi partjára,
mint egy öreg szamár hátsó két combjára.
Ül ott dögledezve, szárnya földig lóg le,
reszket a csillagok habjait söpörve,
farka a semmibe lóg, mint szaros csutak?
Ilyen nehezek hát a költői Utak?
Nyelve oldalt kilóg, piros lapulevél,
tetves sörényében ül az alkonyi szél.
Ül nagy szomorúan a Költői Hajlam,
ahogy kosarában időnként a Balzsam.
Szivem Csillagfája, tessék biztatni hát
Férje Urát, s benne Zseni Költő Urát.
Ha most nem lehet a fülét vakargatva:
csókjait préselve egy küldendő lapba!

 

 

 

Arany Johánn, aki most Juhász Ferenc, írja versét leányának: Juhász Katalinnak

Kürtrivall*
Fölpattantam száraz
 
húmorral, a régi,
s szétpukkadtak már az
 
űrég buboréki.
Tücsök-mód pattantam,
 
mintegy kürtrivallra,
magamat belaktam:
 
készülvén a dalra!
Körmöt, bajuszt vágtam,
 
gatyát, súhot* húztam,
orcám beretváltam:
 
szőrömet lehúztam.
Öt óra volt reggel
 
mikor kürtrivallom
lila kürt-énekkel
 
riogását hallom!
Mintha vadat űznek
 
ködös hajnalpírban!
Hittem* magam szűznek!
 
Hívék a papírban.
Lovak fújtatását
 
hallám, mint csatában:
s fújják még a kását
 
eme hegyi házban.
Csak a söprögető
 
ember-hó, hó-ember
kotor, s köhöget ő.
 
Elmúlt már December!
El az Ó-év, el, el,
 
Január harákol
fehér köd-köpettel:
 
háta csupa szárnytoll!
Fehér tollzuhogás
 
nyüzsgő lihegése.
S lesz-e tavasz majd más?
 
Háború, vagy béke?
Mint rusz* Leo Tolsztoj:
 
világ-gyűrögető
kézzel mondom, hogy: sztoj!*
 
A szakáll-lengető!
Ülök egymagamban,
 
éget a hiányod!
Miért nincsen, ha van
 
ifjagg* költő: lányod?
Most oszt nekidűlök
 
az éhes papírnak.
Jönnek, vagy fölsűlök,
 
szavaim, ha bírnak.
Mint druszám, a Sándor*
 
a dalban-szerelmem,
vágtatott a bátor,
 
a vas-üget* ellen:
vad kozákok, láncsás,
 
pikás ruszok szőrös
nyihogás-kiáltás
 
sergére: lángész-hős:
vágtat aranytollam
 
a papir-hómezőn,
aranyszárnyú Holdam:
 
paripám remegőn!
Csak meg ne botoljon
 
valmely hóbuckában!
S velem ki ne toljon *
 
aranylába-vágyam!
Csakhogy föl ne bukjon
 
prüsszögve, remegve,
csúszva szügyön, orron,
 
hanyatt hemperegve!
Biz én nem hempergek!
 
Ugrál szívem lázban,
mint piros tücsök leng
 
fonott szalma-házban.
A tücsök-lengésnek
 
piros horgony-gondja,
mint Égi Ütések
 
piros sétálója!
Lobog tücsök-szívem,
 
mint óra ütője,
fölzengeti híven,
 
volt-e, s mi: idője?
A hóesés-szalma-
 
ketrecben ugrálgat,
s piros bizodalma
 
szivem-tücsök: lázad.
Kis szalma-ketrecben,
 
sárga kalickában!
Vad szívem nem retten,
 
nem hervad el lázam.
Mint a piros rózsa
 
kövér havazásban.
Ha nem vagyok szóra
 
érdemes: mi másban?
Akkor mit üvöltök?
 
Akkor mit jajongok?
Elmúlt már Csütörtök!
 
Éghetnek a dolgok!*

 

 

 

Rügyem, arany-forrás!

Haj, haj, haj, haj, haj,
Copfos, kontyos haj!
Előbb, mint a csirke tolla,
gyermekláncfű pamut-csokra,
aztán két szőrből font kobra,
aztán szőke csikó farka,
azután egy kosár barka,
aztán zuhatag-gomolygás,
aztán omló arany-forgács,
azután szőr-pálmafa,
aztán fonadék-csoda,
selyem befont harmata,
kétágú font pihe-fa,
azután zuhogó álom,
aztán Tejút leány-vállon,
aztán piros szőr-eső,
kamasz-csípőt verdeső,
aztán mézbarna leomlás
háton csillagfény-lecsurgás,
aztán villanyháló-sátor,
örvény piros zuhogásból,
aztán nyírfa merengése,
álom-csipke hömpölygése.
Haj, haj, haj, haj, haj,
copfos, kontyos, farkas, omló haj,
ágaskodó, legyeződő,
őz-agancsként hegyeződő
homlokban elvágott, pödört,
hordod mint egy kis szőr-vödört,
göndörített, csavarintott,
máslival föl-tornyosított,
lezuhogó, piros fűzfa,
koponyán rengő bóbita,
haj, haj, haj!
Most más, mint tavaly!

 

 

 

Tulipán-vers Katinak

Te nem lehetsz már egyedűl!
Szívem sorsodban elmerűl.
Zöld száron dereng a piros öröm.
Üget a piros csikó: szívem:
lovasa csöngettyűs hitem!
A
csillag-lovas én vagyok,
énekelek és lángolok.
A csöndedet összetöröm!
Én!
Én!
Sorsod sorsomnak köszönöm!
És nem leszel már egyedűl,
hiszen a Mindenség hegedűl,
aranyvonóval húzza azt
a gyász-éjre virradt tavaszt.
Bánat már nem rág!
Ó
Ég a boldogság!

 

 

 

Kati-vers lányomnak, Katinak

Kati szeme barna láng: Ó
szép szerelem-szomjúság! Ó
Kati szeme barna tűz: Ó
minden titkot kibetűz.
Szeme, mint a szerelem:
megtartó boldog hitem.
Orra szőlőkacskaringó. Ó
Büszke, mint egy fekete ló!
Boldogság-patakzanak
az orrtő-létvonalak.
Szája piros lángfodor.
Csillag-szökőkút-csokor!
Fogai: fehér szívek.
Álla tiszta akarat,
mámor, ihlet-pillanat.
Nyaka gyöngyvirágszár!
Bibliai nádszál.
Szívek a gégeívek!
Szemöldöke csillag-sövény,
ott lakik a fekete fény!
Arccsontjai: mosolyok!
Lángolok, ha mosolyog.
Haja barna zuhatag,
haja barna tűzpatak,
haja megbarnúlt szivárvány,
haja olvadt szálas márvány,
haja barna búzaörvény,
haja világegyetemköd-ősfény,
haja barna liliom,
tűz-szál illat-hajnalom.
Haja mint a fekete láng,
haja a megtisztúlt tisztaság!
Haja: örvény örömömből.
Haja harmatból, nem kőből!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]