Spirális vers-szív
Az én szívem csüggedt, szomorú, |
benne ücsörög egy háború. |
Zöldet pislog, fehéret liheg, |
mint erdei manó-szellemek, |
szakálla föld, haja kék moha, |
darazsakból van a fogsora, |
keze csiga, szája liliom, |
lába hattyú, füle nőszirom, |
szeme sármány, szeme gyöngyvirág, |
szeme minden csillag-ősvilág, |
szeme minden csillagtér, sziget, |
szeme: aranypontokból: tüzek! |
Ül szívemben ez az ősmanó, |
ez a mozgó, bozsgó, villogó, |
ül a piros barlangban maga, |
ül, mint a mindenség-éjszaka, |
ül töprengve: most mit is tegyen, |
hogy is hódítsa meg országod: Jelen? |
Virágot hogy ültessen oda, |
ahol eddig csont nőtt, nem csoda! |
Liliomot oda hogy tegyen, |
ahol eddig csak a kő terem, |
kő, meg csont, meg kő, meg csont, meg ág, |
kőből, csontból sarjadt vak világ! |
Ahol eddig nem volt semmi jó, |
ahol eddig nem volt semmi szép, |
se mámorok, hitek és mesék, |
se istenek, boldog bánatok, |
se kék csikók, kristálypatakok, |
se kisborjak, nyálzó Rózsafák, |
se csődörök, bárányok, bikák, |
se csöngőket nyíló almafák, |
aranycsengő-szemű csillagok! |
Az én szívem ezért szomorog! |
Ó, mert az én háborúm a Jó, |
a gyönyörű virág-arcú Szó, |
az én hadam virágok hada, |
győzelmem a világ mosolya, |
hatalmam nagy virág-hatalom, |
erőm, hogy virágzik termő mosolyom. |
Az én háborúm: minden virág |
győzedelme rajtad szomjúság! |
Kő-szomjúság, csont-éhség, vas-rabság, |
az én hatalmam virág-szabadság! |
Ülök magam, virágzik szívem, |
mint a csillagok a semmiben, |
csüggedése is nagy hatalom, |
Piros gödréből az ősmanó, |
kitör majd a virág-arcú Jó. |
Az elvarázsolt táltoscsikó. |
Ifjúságom: a Szárnyas csikó! |
Kitör és nem lesz kegyelem: |
Minden szavam lesz égő virág, |
minden szavam lesz az ifjúság! |
Piros csikó-tánc az énekem. |
A kő-halált fölvérzi hitem! |
Lángbaborúl szavamtól a kő. |
Vérzik boldogan a holt Idő! |
A Mindenség vérzik és nevet. |
Ünnepli nagy győzedelmemet. |
Szent, szent, szent győzedelmemet! |
|
Balzsam-vers
Kan-öcsém, szűz-kanom, kan-szűzem, egy-golyós, szőr-zászlós |
fekete csillagom, holnap otthon leszek már! / Addig meg hadd |
cincogjanak, addig csak virúljanak, / összevissza hadd |
hordjanak: / mindenféle vad bogarat, mindenféle tücsköt, |
sáskát, Ó, ó. / Addig cibáld a lányokat, addig tereld asszo- |
nyomat és lányomat, / mert a pimaszság szívüket, a szabadság |
életüket / úgy ellepte már, úgy benőtte már, / mint szőlőskertet |
vadrózsa, tószélit hínár, / mint a köd az erdők alját, ló szü- |
gyét a sár, / mint csikó szügyét a sárpötty, a bársonyfiút, / |
mintha csillagfénnyel ömlik tele tiszta kút, / mint az eső a |
nyakamat, ha megyek haza, / mint a penész a síromat halálom |
után, jaj, / mint a fonalbuborékos eső a fejem, laza fonalcér- |
náitól elázik a szív, elázik a haj. / Olyan pimasz a két csir- |
ke, azaz tyúkjelölt, / hogy láttukra füstölög a csillag, cső- |
dör, föld! / Ha nem várnak velős-csonttal! / Ha nem várnak |
paprikával! / Alázatos tisztelettel, nagy sóhajjal, nagy virág- |
gal, / mindenféle finomsággal, / olyat csapunk az asztalra, / |
hogy az egész ház megreped! / No majd szétcsapunk mi ketten! / |
Odaütünk a seggükre, / odacsapunk csattogósat, keményet! / Hadd |
tanulják meg a szeppent hölgyek, / milyenek a gőgös, büszke |
magyar kanok, / kancsillagok, a szőrhabos, csillagszemű legények! |
|
Rövid vers feleségemnek, Juhász Ferencné, született Szeverényi Erzsébetnek
Erzsébetem: mindent tudok, amit tudni akartam, mivel levelet, telefont szívedből kicsikartam, |
Lehetőleg mennél többet írj és mondj el minden mást, irodalomtörténetet, pénzt, szerelmet, Pomogátst. |
Lehetőleg várj majd engem a hitvesi ágyadban, akkor is, ha fejfájásod, taknyod, mérged, lázad van, |
Lehetőleg virágozzál Virágszálam Virág-nő, és ne bömbölj sokszor, mint egy négyhónapos csecsemő, |
Lehetőleg dolgozz, vagy ha nem, aludd ki magadat, tartsd be Rózsám szigorúan a vad szesztilalmakat, |
Lehetőleg gondolj rám és lehetőleg számíts rám, nehogy bezápuljon végűl eredendő zsákocskám. |
Ma nem dolgozom semmit, mert rettentő fáradt vagyok, napon ülök, zöldben ülök, vízben ülök, aluszok, |
Akkor is, ha soha többet nem jelenik meg sorom, akkor is ha munka-időm ezzel ma elárulom. |
Szeretett nagy-leányunkkal legyetek jó-viszonyban, egymástól ne feszűljetek, mint bőr a haluszonyban. |
Szeretett kis Feleségem, íme eztet írom most, jön a postás, nem töltöm be az egész nagy papírost. |
Szeresd hűséges Férjedet, ezt a hegyi-lelencet, Fölségedet húsz éve imádó Juhász Ferencet. |
|
Katinak, bizonyos 2-esek, 3-asok után, szeretettel
Harkály néz be az ablakon, |
|
De mit csinál most Imola? |
|
|
De mit csinál most Káncler úr? |
|
Ha a fene sors nem javúl: |
|
|
De mit csinál most Pomogáts? |
|
Ha nincs a sorsban gőg, se gáncs: |
|
|
De mit csinál most Nagymama? |
|
Ha a sors meg nem inti ma: |
kis kolbászt hoz a Nagymama. |
|
|
De mit csinál most Katalin? |
|
Ha a sorsban nincs jaj, se kín: |
|
|
De mit csinál most Péterünk? |
|
|
De mit csinál most Erzsike? |
|
Ha nem fogyott ki hő hite: |
magyart magyaráz Erzsike. |
|
ragyog a füstös tárgyakon. |
|
De mit csinál most Balzsam úr? |
|
Most nem a sors, most ő az úr: |
bolhát harapdál Balzsam úr. |
|
És így tovább és így tovább! |
Nem is folytatom én alább! |
Ha lennék talán ostobább, |
tollam se lenne mostohább! |
|
|
Pótlás
|
Ez a levél csak Nektek szól, senki másnak, |
|
se Apósnak, se Testvérnek, Pomogátsnak! |
|
Méltóztassatok hallgatni róla másnak, |
jobb ha köztünk marad a szó, ameddig a szívünknek nagy gödröt ásnak. |
|
|
Aztán úgyis elviszik a leveleket, |
|
kibogozzák, kicsomózzák a betűket, |
|
szívják, szopják a könnyeket, örömöket, |
mert a Magyar Tudományos Akadémia veszi meg hátramaradt életünket. |
|
|
Aztán abból nyaral itt sok Tudományos, |
|
csupa rendű, csupa rangú Várományos! |
|
És a Költő Felesége, Lánya Anyja, hagyományos |
szegénységben eszi a paprikás-krumplit, mert nem fizet ám sokat a Boldog Város. |
|
|
Node ne búsúljatok ti, csak ha baj van, |
|
még sokáig buzog a vér a magyarban!*
|
|
Nevess Erzsike, Katalin, röhögj Balzsam: |
vígan esszük, amit eszünk s együtt leszünk Tsetsemőim halhatatlan!*
|
|
|
Vers lányomnak, Juhász Katalinnak, hasonló stílusban
Tavaszi Takony-Csillagom, ha van merszed: |
írj nekem újra egy százlábú verset, |
Lássam hát, mit tud az én-akarta lány, |
Ha elég Szia,* és elég Magány.*
|
|
Ha van benne bőven ihled és dakony*
|
És ül egyedűl a beteg-ágyakon,*
|
Lábánál hempereg szép puli-kutyája, |
És szeretőn nézi Kedves Jó Anyája.*
|
|
Kenőcsök, pirulák, injekciók, bókok: |
Ez jár a kutyának, de nem az apának, |
Mindenféle jóság, minden-fajta csókok, |
Ha magát lehányom,* akkor is imádom! |
|
Elmondom, hogy van egy csöpp őzecske itt, |
Aranyszőre csupa pötty és csupa csík, |
Mihálynak nevezik, cucliból tejt* iszik, |
Hossza húsz, a magassága negyven centiméter!*
|
|
Orra le van ütve, és nemcsak a csücske, |
A drótrácson a bőrt szamár* ledörzsölte, |
Orra mostanában taknyos rózsa-csillag, |
Világít a ködben mikor hazafelé ballag. |
|
Mert nagy zöld ködöket fúj az erdő nyögve, |
Nagy esőt köp az ég, tele a zöld bögre!*
|
Én meg ülök, mint nagy fekete párdúc, |
Mert így jár a költő, ha vesszőz és aláhúz!*
|
|
Mikor aludtam és mikor fölébredtem, |
Fújtam, ásítottam, feje-fájós lettem, |
Pedig Nőtagjaim* nem is nagyon ettem,*
|
A túró-gombócot, tejfölös-gombócot megköszöntem és visszaküldtem, |
|
Így élek e hegyen, de már nemsokáig! |
Mert a szívem, párduc-szívem, madár-szívem, szamár-szívem, tehozzátok vágyik!*
|
Az autóbusz-jegyem ma hozza a postás, |
Mert őt kértem meg, hogy vegyen nekem jegyet.*
|
|
|
Mátraháza, 1968. május 23. Csütörtök.
A Jegyzeteket írta: A költő életének és műveinek kutatója X. Y. (Aki irodalomtörténészi szerénységgel a homályban marad, mint a kódexmásoló szerzetesek a középkorban, mikor zöld ősrengetegek fölött kő-ketrecbe zárva írtak, gyertyafénynél, ujjukra-csöpögő forró viaszlángokkal, mert a gyertya hüvelykujjukra volt szerelve, kis spirális drót-puttonyban ült, mint sárga-lángsüveges könnyező ősz erdei manó.
|
|
Egy feledékeny leánykához
nints most ződség; se szivárvány |
|
Nints virág, levél, reménység |
|
Szívemben estvéli gyász van, |
egy ifjú könnyez magában, |
|
mellyemről a nehéz vértet |
|
Majd, ha síromnál megállasz, |
jajszódra csak ő ad választ, |
|
|
Vers, 1971. május 20-án, reggel kilenc órakor, Mátraházáról; Juhász Ferencné, Erzsikének, aki nem ír levelet
Beborúlt a Reggel. Otthon talán esik. |
Nekem az itt-ülés nem nagyon jól esik: |
itt a papírosnál. Csak bámulok rája. |
Engemet bámúl A halottak királya.
|
|
Tetves szakállából Történelem ömlik, |
büdös bundájából az Elmúlás ömlik, |
Néz a Király engem, én meg őtet nézem. |
Őtet nézem és a múltakat idézem. |
|
A magyar nótában, mint mikor éneklik, |
amikor a nótás hangja sírva nyeklik, |
a dalnak mikor könny szökik a szemébe, |
ahelyett hogy szótlan menne a fenébe. |
|
Itten most öntöznek, mások ping-pong-oznak, |
emitt rádióznak, amott szórakoznak, |
odalent fölmosnak, idefönt sikálnak, |
amig a helységek tisztákká nem válnak. |
|
Im, ez régies vers így adja tudtodra |
hogyan is van itten: Szívem Csipkebokra! |
Égő Csipkebokor, szívembe ültetett. |
Én fölállok, nézem a nyüzsgő kerteket. |
|
Mert nyüzsög a kertben: bogár, madár, őz, vad, |
mókus, menyét, tücsök, s a lombozat hallgat. |
Mint ahogy a tollam hallgat, mint egy hülye: |
papírra nem folyik egyetlen betüje! |
|
Nem, az istenért nem akaródzik folyni |
belőle az éposz, a tízezer sornyi! |
Én meg mit tehetek? Ülök szépen, árván, |
Nagyságos Asszonyom: leveledet várván. |
|
Ülök csak és várok, várok és csak ülök. |
S szívem felbőg néha, mint egy ősi tülök. |
Kínjaim trónszékén ücsörögve sülök, |
mint egy Dózsa György és égve keserülök. |
|
Tüzes trónom ez a párnázott szék, piros, |
bolond máglya-lángom a fehér papiros, |
koronám meg füstből, vastag kék koszorú, |
homlokomra gyűrve, mint égiháború. |
|
A Friss Ujság vasárnapi számában is |
ilyen versek voltak! De régen volt az is, |
Olvastam őket én: ős-gyermekkoromban, |
Döglött Pegazus ült ama vers-sorokban. |
|
Ült? Ringott hanyatt, szétvetett lábbal, dögként, |
szárnya libegett, mint kifordult könyv békén |
a fekete betü-patakban lobogva, |
ég piros segg-lika, pihés szárny-hónalja. |
|
Jaj, én szelíd szívem nagyot ijedezik: |
Büszke Pegazusom most már dögledezik? |
Rogyadozva leül a Semmi partjára, |
mint egy öreg szamár hátsó két combjára. |
|
Ül ott dögledezve, szárnya földig lóg le, |
reszket a csillagok habjait söpörve, |
farka a semmibe lóg, mint szaros csutak? |
Ilyen nehezek hát a költői Utak? |
|
Nyelve oldalt kilóg, piros lapulevél, |
tetves sörényében ül az alkonyi szél. |
Ül nagy szomorúan a Költői Hajlam, |
ahogy kosarában időnként a Balzsam. |
|
Szivem Csillagfája, tessék biztatni hát |
Férje Urát, s benne Zseni Költő Urát. |
Ha most nem lehet a fülét vakargatva: |
csókjait préselve egy küldendő lapba! |
|
|
Arany Johánn, aki most Juhász Ferenc, írja versét leányának: Juhász Katalinnak
S lesz-e tavasz majd más?
|
|
kézzel mondom, hogy: sztoj!*
|
|
|
Rügyem, arany-forrás!
Előbb, mint a csirke tolla, |
gyermekláncfű pamut-csokra, |
aztán két szőrből font kobra, |
aztán omló arany-forgács, |
aztán Tejút leány-vállon, |
háton csillagfény-lecsurgás, |
copfos, kontyos, farkas, omló haj, |
homlokban elvágott, pödört, |
hordod mint egy kis szőr-vödört, |
göndörített, csavarintott, |
máslival föl-tornyosított, |
|
Tulipán-vers Katinak
Te nem lehetsz már egyedűl! |
Szívem sorsodban elmerűl. |
Zöld száron dereng a piros öröm. |
Üget a piros csikó: szívem: |
lovasa csöngettyűs hitem! |
Sorsod sorsomnak köszönöm! |
És nem leszel már egyedűl, |
hiszen a Mindenség hegedűl, |
a gyász-éjre virradt tavaszt. |
|
Kati-vers lányomnak, Katinak
szép szerelem-szomjúság! Ó |
Büszke, mint egy fekete ló! |
Szemöldöke csillag-sövény, |
haja megbarnúlt szivárvány, |
haja olvadt szálas márvány, |
haja világegyetemköd-ősfény, |
haja a megtisztúlt tisztaság! |
Haja harmatból, nem kőből! |
|
|