Szerelmes hazatántorgás

1977

 

 

 

 

Mátrai bolondozások

 

 

 

 

Spirális vers-szív

Az én szívem csüggedt, szomorú,
benne ücsörög egy háború.
Zöldet pislog, fehéret liheg,
mint erdei manó-szellemek,
szakálla föld, haja kék moha,
darazsakból van a fogsora,
keze csiga, szája liliom,
lába hattyú, füle nőszirom,
szeme sármány, szeme gyöngyvirág,
szeme minden csillag-ősvilág,
szeme minden csillagtér, sziget,
szeme: aranypontokból: tüzek!
Ül szívemben ez az ősmanó,
ez a mozgó, bozsgó, villogó,
ül a piros barlangban maga,
ül, mint a mindenség-éjszaka,
ül töprengve: most mit is tegyen,
hogy is hódítsa meg országod: Jelen?
Virágot hogy ültessen oda,
ahol eddig csont nőtt, nem csoda!
Liliomot oda hogy tegyen,
ahol eddig csak a kő terem,
kő, meg csont, meg kő, meg csont, meg ág,
kőből, csontból sarjadt vak világ!
Ahol eddig nem volt semmi jó,
aranydió, aranymogyoró,
ahol eddig nem volt semmi szép,
se mámorok, hitek és mesék,
se istenek, boldog bánatok,
se kék csikók, kristálypatakok,
se kisborjak, nyálzó Rózsafák,
se csődörök, bárányok, bikák,
se csöngőket nyíló almafák,
aranycsengő-szemű csillagok!
Az én szívem ezért szomorog!
Ó, mert az én háborúm a Jó,
a gyönyörű virág-arcú Szó,
az én hadam virágok hada,
győzelmem a világ mosolya,
hatalmam nagy virág-hatalom,
erőm, hogy virágzik termő mosolyom.
Az én háborúm: minden virág
győzedelme rajtad szomjúság!
Kő-szomjúság, csont-éhség, vas-rabság,
az én hatalmam virág-szabadság!
Ülök magam, virágzik szívem,
mint a csillagok a semmiben,
csüggedése is nagy hatalom,
szomorúsága is vígalom,
Piros gödréből az ősmanó,
kitör majd a virág-arcú Jó.
Az elvarázsolt táltoscsikó.
Ifjúságom: a Szárnyas csikó!
Kitör és nem lesz kegyelem:
a kő-világot agyonverem!
Minden szavam lesz égő virág,
minden szavam lesz az ifjúság!
Piros csikó-tánc az énekem.
A kő-halált fölvérzi hitem!
Lángbaborúl szavamtól a kő.
Vérzik boldogan a holt Idő!
A Mindenség vérzik és nevet.
Ünnepli nagy győzedelmemet.
Szent, szent, szent győzedelmemet!

 

 

 

Balzsam-vers

Kan-öcsém, szűz-kanom, kan-szűzem, egy-golyós, szőr-zászlós
fekete csillagom, holnap otthon leszek már! / Addig meg hadd
cincogjanak, addig csak virúljanak, / összevissza hadd
hordjanak: / mindenféle vad bogarat, mindenféle tücsköt,
sáskát, Ó, ó. / Addig cibáld a lányokat, addig tereld asszo-
nyomat és lányomat, / mert a pimaszság szívüket, a szabadság
életüket / úgy ellepte már, úgy benőtte már, / mint szőlőskertet
vadrózsa, tószélit hínár, / mint a köd az erdők alját, ló szü-
gyét a sár, / mint csikó szügyét a sárpötty, a bársonyfiút, /
mintha csillagfénnyel ömlik tele tiszta kút, / mint az eső a
nyakamat, ha megyek haza, / mint a penész a síromat halálom
után, jaj, / mint a fonalbuborékos eső a fejem, laza fonalcér-
náitól elázik a szív, elázik a haj. / Olyan pimasz a két csir-
ke, azaz tyúkjelölt, / hogy láttukra füstölög a csillag, cső-
dör, föld! / Ha nem várnak velős-csonttal! / Ha nem várnak
paprikával! / Alázatos tisztelettel, nagy sóhajjal, nagy virág-
gal, / mindenféle finomsággal, / olyat csapunk az asztalra, /
hogy az egész ház megreped! / No majd szétcsapunk mi ketten! /
Odaütünk a seggükre, / odacsapunk csattogósat, keményet! / Hadd
tanulják meg a szeppent hölgyek, / milyenek a gőgös, büszke
magyar kanok, / kancsillagok, a szőrhabos, csillagszemű legények!

 

 

 

Rövid vers feleségemnek, Juhász Ferencné, született Szeverényi Erzsébetnek

Erzsébetem: mindent tudok, amit tudni akartam, mivel levelet, telefont szívedből kicsikartam,
Lehetőleg mennél többet írj és mondj el minden mást, irodalomtörténetet, pénzt, szerelmet, Pomogátst.
Lehetőleg várj majd engem a hitvesi ágyadban, akkor is, ha fejfájásod, taknyod, mérged, lázad van,
Lehetőleg virágozzál Virágszálam Virág-nő, és ne bömbölj sokszor, mint egy négyhónapos csecsemő,
Lehetőleg dolgozz, vagy ha nem, aludd ki magadat, tartsd be Rózsám szigorúan a vad szesztilalmakat,
Lehetőleg gondolj rám és lehetőleg számíts rám, nehogy bezápuljon végűl eredendő zsákocskám.
Ma nem dolgozom semmit, mert rettentő fáradt vagyok, napon ülök, zöldben ülök, vízben ülök, aluszok,
Akkor is, ha soha többet nem jelenik meg sorom, akkor is ha munka-időm ezzel ma elárulom.
Szeretett nagy-leányunkkal legyetek jó-viszonyban, egymástól ne feszűljetek, mint bőr a haluszonyban.
Szeretett kis Feleségem, íme eztet írom most, jön a postás, nem töltöm be az egész nagy papírost.
Szeresd hűséges Férjedet, ezt a hegyi-lelencet, Fölségedet húsz éve imádó Juhász Ferencet.

 

 

 

Katinak, bizonyos 2-esek, 3-asok után, szeretettel

Harkály néz be az ablakon,
nézi az íróasztalom.
 
De mit csinál most Imola?
 
Ha van a sorsnak humora:
telefonálgat Imola.
Rigó néz be az ablakon,
nézi kezem a papíron.
 
De mit csinál most Káncler úr?
 
Ha a fene sors nem javúl:
telefonálgat Káncler úr.
Mókus néz be az ablakon,
nézi a füstöt szájamon.
 
De mit csinál most Pomogáts?
 
Ha nincs a sorsban gőg, se gáncs:
telefonál a Pomogáts.
Veréb néz be az ablakon,
nézi a szőrt az orromon.
 
De mit csinál most Nagymama?
 
Ha a sors meg nem inti ma:
kis kolbászt hoz a Nagymama.
Cinke néz be az ablakon,
visszanézek rá ekkoron.
 
De mit csinál most Katalin?
 
Ha a sorsban nincs jaj, se kín:
telefonálgat Katalin.
Varjú néz be az ablakon,
nézi tétova mosolyom.
 
De mit csinál most Péterünk?
 
Telehümmögi éterünk:
telefonál a Péterünk.
Felhő néz be az ablakon,
befödi fényes akolom.
 
De mit csinál most Erzsike?
 
Ha nem fogyott ki hő hite:
magyart magyaráz Erzsike.
A Nap benéz az ablakon,
ragyog a füstös tárgyakon.
 
De mit csinál most Balzsam úr?
 
Most nem a sors, most ő az úr:
bolhát harapdál Balzsam úr.
*
És így tovább és így tovább!
Nem is folytatom én alább!
Ha lennék talán ostobább,
tollam se lenne mostohább!

 

 

 

Pótlás

 
Ez a levél csak Nektek szól, senki másnak,
 
se Apósnak, se Testvérnek, Pomogátsnak!
 
Méltóztassatok hallgatni róla másnak,
jobb ha köztünk marad a szó, ameddig a szívünknek nagy gödröt ásnak.
 
Aztán úgyis elviszik a leveleket,
 
kibogozzák, kicsomózzák a betűket,
 
szívják, szopják a könnyeket, örömöket,
mert a Magyar Tudományos Akadémia veszi meg hátramaradt életünket.
 
Aztán abból nyaral itt sok Tudományos,
 
csupa rendű, csupa rangú Várományos!
 
És a Költő Felesége, Lánya Anyja, hagyományos
szegénységben eszi a paprikás-krumplit, mert nem fizet ám sokat a Boldog Város.
 
Node ne búsúljatok ti, csak ha baj van,
 
még sokáig buzog a vér a magyarban!*
 
Nevess Erzsike, Katalin, röhögj Balzsam:
vígan esszük, amit eszünk s együtt leszünk Tsetsemőim halhatatlan!*

 

 

 

Vers lányomnak, Juhász Katalinnak, hasonló stílusban

Tavaszi Takony-Csillagom, ha van merszed:
írj nekem újra egy százlábú verset,
Lássam hát, mit tud az én-akarta lány,
Ha elég Szia,* és elég Magány.*
Ha van benne bőven ihled és dakony*
És ül egyedűl a beteg-ágyakon,*
Lábánál hempereg szép puli-kutyája,
És szeretőn nézi Kedves Jó Anyája.*
Kenőcsök, pirulák, injekciók, bókok:
Ez jár a kutyának, de nem az apának,
Mindenféle jóság, minden-fajta csókok,
Ha magát lehányom,* akkor is imádom!
Elmondom, hogy van egy csöpp őzecske itt,
Aranyszőre csupa pötty és csupa csík,
Mihálynak nevezik, cucliból tejt* iszik,
Hossza húsz, a magassága negyven centiméter!*
Orra le van ütve, és nemcsak a csücske,
A drótrácson a bőrt szamár* ledörzsölte,
Orra mostanában taknyos rózsa-csillag,
Világít a ködben mikor hazafelé ballag.
Mert nagy zöld ködöket fúj az erdő nyögve,
Nagy esőt köp az ég, tele a zöld bögre!*
Én meg ülök, mint nagy fekete párdúc,
Mert így jár a költő, ha vesszőz és aláhúz!*
Mikor aludtam és mikor fölébredtem,
Fújtam, ásítottam, feje-fájós lettem,
Pedig Nőtagjaim* nem is nagyon ettem,*
A túró-gombócot, tejfölös-gombócot megköszöntem és visszaküldtem,
Így élek e hegyen, de már nemsokáig!
Mert a szívem, párduc-szívem, madár-szívem, szamár-szívem, tehozzátok vágyik!*
Az autóbusz-jegyem ma hozza a postás,
Mert őt kértem meg, hogy vegyen nekem jegyet.*
 
VÉGE
 
Írta: JUHÁSZ FERENC
 

Mátraháza, 1968. május 23. Csütörtök.

A Jegyzeteket írta: A költő életének és műveinek kutatója X. Y. (Aki irodalomtörténészi szerénységgel a homályban marad, mint a kódexmásoló szerzetesek a középkorban, mikor zöld ősrengetegek fölött kő-ketrecbe zárva írtak, gyertyafénynél, ujjukra-csöpögő forró viaszlángokkal, mert a gyertya hüvelykujjukra volt szerelve, kis spirális drót-puttonyban ült, mint sárga-lángsüveges könnyező ősz erdei manó.

 

 

 

Egy feledékeny leánykához

Mint Csokonai V. M.
Ó, leánka, virágotska,
 
bibirtsóktalan!
Fájok, sorotskáid várva,
 
én bódogtalan.
Ülök vak magános árván
 
a fehér hegyen,
nints most ződség; se szivárvány
 
a gyászos egen.
Nints virág, levél, reménység
 
távol, se közel,
szívembe belőtt a kétség
 
nyílvesszőjével.
Szívemben estvéli gyász van,
 
sebem vért buzog;
egy ifjú könnyez magában,
 
hív könnye zuhog.
Elfeledéd te hívedet,
 
te pór szolgálód,
pihétlen kis kezetskédet
 
meg se mozdítod.
Lánka, hívebbet nálamnál
 
bizony nem találsz!
El-eltsukló dallamomnál
 
ezért áll a gyász!
Mert hiába hangitsálok,
 
tsattogok feléd;
fülmilék és tsalogányok
 
tudnak ily zenét!
Mert hiába esdvek érted,
 
tudom: nem szeretsz,
mellyemről a nehéz vértet
 
ledobom: sebezz!
Majd, ha síromnál megállasz,
 
abból kisütök:
jajszódra csak ő ad választ,
 
a régi prütsök.

 

 

 

Vers, 1971. május 20-án, reggel kilenc órakor, Mátraházáról; Juhász Ferencné, Erzsikének, aki nem ír levelet

Beborúlt a Reggel. Otthon talán esik.
Nekem az itt-ülés nem nagyon jól esik:
itt a papírosnál. Csak bámulok rája.
Engemet bámúl A halottak királya.
Tetves szakállából Történelem ömlik,
büdös bundájából az Elmúlás ömlik,
Néz a Király engem, én meg őtet nézem.
Őtet nézem és a múltakat idézem.
A magyar nótában, mint mikor éneklik,
amikor a nótás hangja sírva nyeklik,
a dalnak mikor könny szökik a szemébe,
ahelyett hogy szótlan menne a fenébe.
Itten most öntöznek, mások ping-pong-oznak,
emitt rádióznak, amott szórakoznak,
odalent fölmosnak, idefönt sikálnak,
amig a helységek tisztákká nem válnak.
Im, ez régies vers így adja tudtodra
hogyan is van itten: Szívem Csipkebokra!
Égő Csipkebokor, szívembe ültetett.
Én fölállok, nézem a nyüzsgő kerteket.
Mert nyüzsög a kertben: bogár, madár, őz, vad,
mókus, menyét, tücsök, s a lombozat hallgat.
Mint ahogy a tollam hallgat, mint egy hülye:
papírra nem folyik egyetlen betüje!
Nem, az istenért nem akaródzik folyni
belőle az éposz, a tízezer sornyi!
Én meg mit tehetek? Ülök szépen, árván,
Nagyságos Asszonyom: leveledet várván.
Ülök csak és várok, várok és csak ülök.
S szívem felbőg néha, mint egy ősi tülök.
Kínjaim trónszékén ücsörögve sülök,
mint egy Dózsa György és égve keserülök.
Tüzes trónom ez a párnázott szék, piros,
bolond máglya-lángom a fehér papiros,
koronám meg füstből, vastag kék koszorú,
homlokomra gyűrve, mint égiháború.
A Friss Ujság vasárnapi számában is
ilyen versek voltak! De régen volt az is,
Olvastam őket én: ős-gyermekkoromban,
Döglött Pegazus ült ama vers-sorokban.
Ült? Ringott hanyatt, szétvetett lábbal, dögként,
szárnya libegett, mint kifordult könyv békén
a fekete betü-patakban lobogva,
ég piros segg-lika, pihés szárny-hónalja.
Jaj, én szelíd szívem nagyot ijedezik:
Büszke Pegazusom most már dögledezik?
Rogyadozva leül a Semmi partjára,
mint egy öreg szamár hátsó két combjára.
Ül ott dögledezve, szárnya földig lóg le,
reszket a csillagok habjait söpörve,
farka a semmibe lóg, mint szaros csutak?
Ilyen nehezek hát a költői Utak?
Nyelve oldalt kilóg, piros lapulevél,
tetves sörényében ül az alkonyi szél.
Ül nagy szomorúan a Költői Hajlam,
ahogy kosarában időnként a Balzsam.
Szivem Csillagfája, tessék biztatni hát
Férje Urát, s benne Zseni Költő Urát.
Ha most nem lehet a fülét vakargatva:
csókjait préselve egy küldendő lapba!

 

 

 

Arany Johánn, aki most Juhász Ferenc, írja versét leányának: Juhász Katalinnak

Kürtrivall*
Fölpattantam száraz
 
húmorral, a régi,
s szétpukkadtak már az
 
űrég buboréki.
Tücsök-mód pattantam,
 
mintegy kürtrivallra,
magamat belaktam:
 
készülvén a dalra!
Körmöt, bajuszt vágtam,
 
gatyát, súhot* húztam,
orcám beretváltam:
 
szőrömet lehúztam.
Öt óra volt reggel
 
mikor kürtrivallom
lila kürt-énekkel
 
riogását hallom!
Mintha vadat űznek
 
ködös hajnalpírban!
Hittem* magam szűznek!
 
Hívék a papírban.
Lovak fújtatását
 
hallám, mint csatában:
s fújják még a kását
 
eme hegyi házban.
Csak a söprögető
 
ember-hó, hó-ember
kotor, s köhöget ő.
 
Elmúlt már December!
El az Ó-év, el, el,
 
Január harákol
fehér köd-köpettel:
 
háta csupa szárnytoll!
Fehér tollzuhogás
 
nyüzsgő lihegése.
S lesz-e tavasz majd más?
 
Háború, vagy béke?
Mint rusz* Leo Tolsztoj:
 
világ-gyűrögető
kézzel mondom, hogy: sztoj!*
 
A szakáll-lengető!
Ülök egymagamban,
 
éget a hiányod!
Miért nincsen, ha van
 
ifjagg* költő: lányod?
Most oszt nekidűlök
 
az éhes papírnak.
Jönnek, vagy fölsűlök,
 
szavaim, ha bírnak.
Mint druszám, a Sándor*
 
a dalban-szerelmem,
vágtatott a bátor,
 
a vas-üget* ellen:
vad kozákok, láncsás,
 
pikás ruszok szőrös
nyihogás-kiáltás
 
sergére: lángész-hős:
vágtat aranytollam
 
a papir-hómezőn,
aranyszárnyú Holdam:
 
paripám remegőn!
Csak meg ne botoljon
 
valmely hóbuckában!
S velem ki ne toljon *
 
aranylába-vágyam!
Csakhogy föl ne bukjon
 
prüsszögve, remegve,
csúszva szügyön, orron,
 
hanyatt hemperegve!
Biz én nem hempergek!
 
Ugrál szívem lázban,
mint piros tücsök leng
 
fonott szalma-házban.
A tücsök-lengésnek
 
piros horgony-gondja,
mint Égi Ütések
 
piros sétálója!
Lobog tücsök-szívem,
 
mint óra ütője,
fölzengeti híven,
 
volt-e, s mi: idője?
A hóesés-szalma-
 
ketrecben ugrálgat,
s piros bizodalma
 
szivem-tücsök: lázad.
Kis szalma-ketrecben,
 
sárga kalickában!
Vad szívem nem retten,
 
nem hervad el lázam.
Mint a piros rózsa
 
kövér havazásban.
Ha nem vagyok szóra
 
érdemes: mi másban?
Akkor mit üvöltök?
 
Akkor mit jajongok?
Elmúlt már Csütörtök!
 
Éghetnek a dolgok!*

 

 

 

Rügyem, arany-forrás!

Haj, haj, haj, haj, haj,
Copfos, kontyos haj!
Előbb, mint a csirke tolla,
gyermekláncfű pamut-csokra,
aztán két szőrből font kobra,
aztán szőke csikó farka,
azután egy kosár barka,
aztán zuhatag-gomolygás,
aztán omló arany-forgács,
azután szőr-pálmafa,
aztán fonadék-csoda,
selyem befont harmata,
kétágú font pihe-fa,
azután zuhogó álom,
aztán Tejút leány-vállon,
aztán piros szőr-eső,
kamasz-csípőt verdeső,
aztán mézbarna leomlás
háton csillagfény-lecsurgás,
aztán villanyháló-sátor,
örvény piros zuhogásból,
aztán nyírfa merengése,
álom-csipke hömpölygése.
Haj, haj, haj, haj, haj,
copfos, kontyos, farkas, omló haj,
ágaskodó, legyeződő,
őz-agancsként hegyeződő
homlokban elvágott, pödört,
hordod mint egy kis szőr-vödört,
göndörített, csavarintott,
máslival föl-tornyosított,
lezuhogó, piros fűzfa,
koponyán rengő bóbita,
haj, haj, haj!
Most más, mint tavaly!

 

 

 

Tulipán-vers Katinak

Te nem lehetsz már egyedűl!
Szívem sorsodban elmerűl.
Zöld száron dereng a piros öröm.
Üget a piros csikó: szívem:
lovasa csöngettyűs hitem!
A
csillag-lovas én vagyok,
énekelek és lángolok.
A csöndedet összetöröm!
Én!
Én!
Sorsod sorsomnak köszönöm!
És nem leszel már egyedűl,
hiszen a Mindenség hegedűl,
aranyvonóval húzza azt
a gyász-éjre virradt tavaszt.
Bánat már nem rág!
Ó
Ég a boldogság!

 

 

 

Kati-vers lányomnak, Katinak

Kati szeme barna láng: Ó
szép szerelem-szomjúság! Ó
Kati szeme barna tűz: Ó
minden titkot kibetűz.
Szeme, mint a szerelem:
megtartó boldog hitem.
Orra szőlőkacskaringó. Ó
Büszke, mint egy fekete ló!
Boldogság-patakzanak
az orrtő-létvonalak.
Szája piros lángfodor.
Csillag-szökőkút-csokor!
Fogai: fehér szívek.
Álla tiszta akarat,
mámor, ihlet-pillanat.
Nyaka gyöngyvirágszár!
Bibliai nádszál.
Szívek a gégeívek!
Szemöldöke csillag-sövény,
ott lakik a fekete fény!
Arccsontjai: mosolyok!
Lángolok, ha mosolyog.
Haja barna zuhatag,
haja barna tűzpatak,
haja megbarnúlt szivárvány,
haja olvadt szálas márvány,
haja barna búzaörvény,
haja világegyetemköd-ősfény,
haja barna liliom,
tűz-szál illat-hajnalom.
Haja mint a fekete láng,
haja a megtisztúlt tisztaság!
Haja: örvény örömömből.
Haja harmatból, nem kőből!

 

 

 

Szívütés-üzenet élőnek, halottnak

 

 

 

 

Gobbi Hildának

Te is a Szó vagy, a Szó Maga,
a Mindenség Minden Szava:
Hilda: Jóság, Mámor, Bohóc
és sírni kell, te is ha szólsz:
sírni átkot, sírást, hatalmat
elmúlást, ködöt, dög-vigalmat
és nevetni kell minden hatalmat,
halált és bűnt, jogát a szarnak,
a rothadásnak, ha ti szóltok,
Hilda: ti Bitang Szent Bohócok!

 

 

 

Illyés Gyula képes-könyve

Mindenütt Te vagy e kép-történelemben, kép-sorsvonulatban,
a „képírók” fénylemezére írt derengő ámulat-akaratban,
Te magad, s tebenned ők, bennük Te, egy-ötvözet e Kép-Fa, Barátom!
Ha sorsuk ledobod, vacognak ők, mint fagyban, ha leveszem télikabátom.
A bajszos ős, pruszlikos kisanya, az édes asszonyok, levedlett társak,
a gyermek, s a gyermek-jövő, a nem-holt-lelkek, a gyász-hibásak,
akikben rejteztél, s akik nem-rejtőzve rejteznek tebenned,
akikben hittél, s akik hitét adták hitedben az emberi nemnek!
A küzdőfelek, az „ellenfelek”, az egy-akarat virágzó nem-halandói mind,
ki rothadozva-korhadozva, ki testét élve még, a jóra kínt.
Mind e kép, mint égő cserép, arcot-mutató aranylap, aranyablak:
nyitottan ég, fény-lengéséből álmaid a zord űrbe zuhannak!
Mint rengő víztükörben a vak sárga csipkés óriás falevél
melyet lentről lobogtat a köddé-gyöngülő ősz tihanyi szél,
a mozgó alvilágból, mely ott örvénylik Vörösmarty Mihály-őrülettel
az ideák szívében: a jövő villódzik itt negatív felelettel:
a volt, a most, a lesz, a van, akik állnak fényhártya, könnyű nyárban,
mint jegenye-bizsergés, zöld tollak, zöld csápok a Föld-Koponyában,
kék múlt-homállyal, tegnap-vérrel, részecske-gyors kötekedő mával,
a szíved-köré-gyűltek irgalmatlan szép fehér mosolyával.
A tőled-szikrázó-létűek, az ők-vagy-Te, a Sors-Angyalok: itt
mutatják lényükből lángolva a sorsukban legszebb lényegit:
hogy vannak általad, Éposz, Tebenned, Nem-rejtett hitedben,
ifjú-piros Petőfi Sándor, zöld lepke Arany János-ősz Énekedben.
Hogy vannak, voltak, lehetnek, mert vagy, mert voltál és lehettél:
a Vágtatás nem-skizofrén táltos aranylováról le nem estél.
Nagy Lényed kérdez itt, és oly emberit, Társam: Ősz Emberi Fő,
mint vígasz-versedben a balatonparti áhítat-ácsorgó ősmosolyú nő,
a karcsú „modern”, fehér homokban őgyelgő kisfiát: „No Fercsi mi kő?”
És mindíg visszafelel, mert úgy akarod, akarja Veled a sose-vén idő,
hisz kérdő szavad hívását várja a vak anyag, a sose-gyűlölködő,
válaszol Rád: a fény, az elme, az ország, szerelem, a lét, a téboly, a halál, a kő!

 

 

 

Játékos szívütés-üzenet I. Gy-nak, Katona József átigazított Bánk bánja kézirat-olvasásakor

A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ MŰVÉSZEINEK

 
JUHÁSZ-BÁNK: Hadd esék
kebledre hű magyar, mert
nem lehet hazátlan az kit a
hazának olly fia szeret, kinek
szivében a haza elhamvadt
csontjai s a jövő rósálló
igéi tenyésznek, keverve
összve: múlt, s jövő, mi egykoron
egy-idő leend: a régvolt
s virágzó emberiség: a magyar
is. A sokszor szótalan, báva
nyelvű, megkukított, s el-
fojtott gégéjű, s tüdőjű
kisebb édesded, árva
Ember-valóság. Így: Haza!

 

 

 

Mondóka

Mondok egyet!
És még egyet:
Nem-Szívednek,
Nem-Kezednek,
elrohadtnak,
a Nem-Van-nak,
a Van-Nem-nek,
a kék csöndnek!
Mindent adtál,
Semmit kaptál,
Te Hit-Kaptár,
Nem-Lét Naptár!
Hited hogyha
Angyal hozta,
Szived kurva
Angyal dugta,
gyömöszölte
be a földbe,
gyömte, tömte
be a földbe,
mint sár-zsákba,
sáskaszájba:
lopott lángot,
túlvilágot,
Semmi-Hajnalt,
asszonysóhajt.
Isten-Szemből,
az Ős-Egyből
fényt kiloptál!
És mit kaptál?
Csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
Földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet.
Árva, méla
Kondor Béla!

 

 

 

Ejtőernyő-ugrás az alvilágba

 

 

 

 

Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet

1928–1972
 

1

Elmenni tőled: rettenet.
Elveszteni a végzetet.
Elmenni tőled: iszonyat.
Elviselnéd-e gyászomat?
 

2

Tőled elmenni: rettenet.
Nem-léted hozza éjemet.
Csönded hozza szűz éjemet.
Csönded nem hoz már éneket!

 

 

 

Gyermekdal-kitaláló 1973-ból

 

1

Anyja nincs. És apja nincs:
attól van, amitől nincs,
attól nincs, amitől van.
Mindenki boldogtalan.
 

2

Anyja nincs! És apja sincs,
amitől van, ezért nincs,
amiért nincs, azért van.
Igy vagyunk: boldogtalan.
 

3

Él aki boldogtalan.
Élhet a boldogtalan.
Élünk: mi, boldogtalan.
 

4

Ki ez? Mi ez? Mi ez? Ki ez?
Halál-eljövendő ki lesz?

 

 

 

Gyűrődés-éjszaka

Most már elmondom ami fáj,
mert elmondani azt muszáj,
mert el kell azt már mondanom,
mert most már el is mondhatom,
nem lehet nem mondani!
Mert most már ki kell mondani:
üvölteni, sikoltani,
jajgatni és ordítani!

 

 

 

Négy jaj

 

1

Amit az ember sírva lát:
az a nem-létbe olvad át.
 

2

Amit az ember sírva lát:
az a csak-volt-ba olvad át.
 

3

Amit az ember sírva lát:
az elmúlásba olvad át.
 

4

Amit az ember sírva lát:
halált mond, halált és halált!

 

 

 

Iszonyat-mindenség és holtak virágzó világfája és üvöltözés két halott kék sivatag-szívén józanon tántorogva

 

 

 

 

A bekerítő halottak

ILLYÉS GYULÁHOZ

 

 
Írtam: mikor már a földben
erjedt, akit meg nem öltem.
Ő kék szívét betakarta!
Én vad szívem kitakartam.
 
Testvérem vagy? Öcsém? Bátyám a szenvedésben?
Átkom a fölmagasztalásban?
Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban?
Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban?
Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben?
Testvérem vagy a bátran kimondható titokban?
Testvér? Apa? Öccs? A Sándorban-is-egyet-akartunk?
És akármi más volt: egy volt a harcunk!
És akármi volt: egy volt az ordítozásunk!
A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk!
Hát most már mi vigyázzunk!
Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves!
Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta!
Te bujdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla,
te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat,
te kétely és irtózat gyémánt-keveréke,
te borongó, búskomor, mélabús evilági béke,
te: mindíg-azt-hitték-a-dacos-alázat!
Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok.
A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres,
a halállal-megáldott, a holtakat-hurcoló,
holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító!
Mert bekerítettek engem a halottak!
Gyűrűbe-fogtak: akik a szenvedésem, édenem voltak.
Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak,
mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei,
mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai:
a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyag-kolibrifejűek,
a véres szemgödörrel agyag-korong-ablak-tekintetűek,
a hörögve vad táncolók, a röfögők, visítók, nyihogók, nyögők, jajgatók,
fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodók,
akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodilfejű pók-
gyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva!
És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza!
Mert körbefogtak minket a halottak:
akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak.
S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben,
deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben!
Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk!
Legyen irgalmatlan mosolyunk és gyászunk!
Legyen irgalmatlan létben-hitünk megmaradása!
Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása!
Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre,
indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre,
akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák,
lila papirhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország.
Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon
legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony!
És nem szabad, hogy megaláztassunk: ha megalázunk.
És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk.
És nem lehet, hogy lét-termő hitünk a halálon virrasszon.
Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország
és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát
e kicsi népnek,
e csöpp hazának,
e mézlő édességnek,
e vígasznak és gyásznak,
ha már a szóban,
a kimondható jóban,
a kimondhatatlan adóban,
ha már a szóban,
a csak-folytathatóban:
e mézelő népre,
virágpor-kegyességre,
a boldogra, szegényre,
a reménytelen-szépre,
az örömre, a gyászra,
virrasztásra, halálra,
hitre, megmaradásra,
a rettegő reményre,
a remény-rettegésre,
az eszméletlen-szépre,
az eszméletben szépre,
a gyászra és a fényre,
veszélyre és a vészre,
halálra, öldöklésre,
a gyűlöletre, késre,
döglésre, szenvedésre,
a gyűlölködő égre,
hazátlan megvetésre,
sírásra, nevetésre,
lehetetlen reményre,
a feketében fényre,
a fényben feketére,
ha már a szóban,
a nem-halandóban,
a halhatatlan jóban,
a reménytelen szépben,
a mindíg-sok kevésben,
a mindíg-kevés sokban,
vad sorsunk-csillagokban,
e csöpp hazára,
mint próféta-látomásra,
kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra,
buja álomra, vak regére,
szivárvány-tündérmesére,
itteni túlvilágra, anyagi mennyországra,
mítosz-lehetetlenségre
a bitang feledésre,
a balga ékességre,
mint a megmaradásra:
ez örök virágzásunk,
gyász-folytonos halálunk,
sose-gyász édességünk,
csillag-láng létünk:
ha már a szóban
mi vigyázunk!

 

 

 

Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok

Ahogy te mondtad az Anyámat:
 
úgy senki más!
Engem csontvázra rág a bánat.
 
Téged: rothadás.
Te vak! Erzsikét skizoid-sirattad.
 
Most: téged, én.
Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad.
 
Hisz volt remény!
Mert mindíg van remény bolond fiú,
 
gőgös, rohadt!
S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború:
 
halálodat!
S égünk, vérzünk, mint kicsi ország, barbár-
 
megszállottan.
Aki így döglik az végleges halott már:
 
megszállottan!
Te Gyáva! Még halálod is: másnak halál, részeg
 
hányás, ökrendezés.
Minek a valcer? Nem is értetted az egészet
 
Halál-Csibész!
Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó
 
hím-nőstény hullabál?
Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó?
 
Hogy mi a halál?
Azt hitted hős vagy a vicsorgó téboly-ugrással,
 
mert jött a vonat?
Önmagad nem cserélhetted ki soha senki mással.
 
Se halálodat!
Te Önmagad-dacosan-elviselni-gyáva:
 
szerettelek.
Most már hiába ordítok, s Erzsike után is hiába.
 
Megőszűlt gyerek.
Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve
 
zokogni!
Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre,
 
És ugorni.
Kötélhurokba. Mozdony elé. Gázcsövön lógni,
 
vaskerék alatt:
hogy zárt a száj, akár a kés, kék, s az asszony-nyelv se lóg ki.
 
A jobbszem kidagad.
Mint csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből
 
hagymásan kitolúl:
szemed kinőtt koponyád jobb szemüregéből.
 
Dagadt vakúl.
Hiába, nem lehet így ugorni, ahogy ti,
 
ti tettétek!
Ha tudnátok, hogy titeket nekem így kell kibírni!
 
És mi a vétek?
És mi a bűn? És mi a gyalázat? És mi a megbocsájthatatlan?
 
Mi az átok?
Nekem, ha volt, mert nektek elhittem magamban:
 
létem: hazátok!
S fordítva: így lettem, halottak, létetek-hazátlan.
 
Öngyilkosok.
Te Asszony-zseni, Kis Depresszió, s te, Skizofrén Gyémánt-társam!
 
Nem zokogok!
Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti
 
választott halálát,
mint gyerek-vállra cementes-zsákot a csődörnek se férfi.
 
Polipcsillag-álmát.
És görnyed a gyermek, izzad, sír, gerince ropog,
 
bekakál, bevizel,
kis klottgatyája verejték-vizelet-híg ürülék-lucsok:
 
terhét úgy viszi el.
De nem dobja le a cement-halált, nyála folyik,
 
nyög, liheg,
s csöpp testében hideg fekete lángörvény kavarodik.
 
S nem mondja senkinek!
S könyvekről álmodik, dagadt asszonycsöcsökről, szerelemről,
 
szűz csődörködésről
a kis szamár, míg sáska zöld kristályszilánk-csettenettől
 
szól öldöklésről.
Hogy ölni kellene, nagy konyhakéssel szúrni,
 
döfni, vágni
a felnőtt rohadékokat, s a hitben nem lazúlni,
 
asszonnyal hálni.
S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy
 
dunyha alatt,
s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcsöcske-agy
 
gesztenyerügy-pillanat.
Nem tudtátok, a létből nem lehet kifutni:
 
a szép halálig!
Hogy lehet, Halott Buták, hogy lehet sose tudni!
 
Egyik se másik!
Ti Gyámoltalanok, Gyávák, Mást-kínzó Őrűlt Boldogok:
 
ez a megoldás?
Ti Öngyűlölő Bátrak, Büszke Dacosok, Kan-kanca Téboly-rabok:
 
ez nem megoldás!
Mint kutyák mócsingos csontot, a fehér-kocsonyásat,
 
Balzsam, Bagó:
marcangol a Két Gyász, tördel Két Halál s fáradt
 
szívemben hull a hó.
Mert nyár van, s szívemben hull a hó, hull
 
kövér kalászosan.
Múlandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanúl!
 
Mondjátok: mi van?
És mindent beföd kristályzsírosan, szőrpuhán, mint
 
gyermekkoromban:
nádtetőt, kutyaólat, ecetfát, kakast, részeg kínt
 
nagy bánatomban.
Fehér pamuthórács-ketrecébe zár foltos korcs-kutyát, tyúkot,
 
részeg apát,
ahogy mászik négykézláb a hóban, részeg-nyugodt:
 
az udvaron át.
Behavazott sovány varangy, havas koponyával,
 
piros kezekkel,
részegen röhögcsélve, s a szeszt dúdolatával
 
váltva: vércsöppel.
Szőke varangy, csiga-szája a hóban mászik hernyós csiganyommal,
 
ajka havat ér,
s vére a hószőrön gyöngysor, füstölgő nagy piros lukakkal:
 
rózsafüzér.
Nyár van. Sírodon szárad virág, koszorú, halál-mosoly,
 
megírt kereszt.
Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly.
 
A föld nem ereszt.
Zabáld csak Vad Bohóc a földet,
 
mást úgyse kapsz!
Csontvázad fölé majd holmi mértani, növényi zöldet.
 
S rág a kukac.
Ne üvölts, ne vinnyogj Tajtékzó Skizofrén Párduc
 
mást úgyse tudsz,
mint rohadni már, elrohadni, kilángolt a halál-szusz!
 
Halállal: hazudsz!
Mit hörögsz megőszűlt szakállas, tetves, pettyes
 
Settenkedés!
A két dög marja száraz-fehér szívem! Leselkedsz
 
te Balta és te Kés?
Ti mániás-depressziós skizoid doxazmás Árva
 
Jóság, Titok:
eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga
 
pénzt: az elektrosokk.
Nem lesz több visszaesés, nincs több recidíva,
 
Édes Vad Halottaim!
Ti már az Elmegyógyintézetből végső-adaptációra kiírva:
 
Éhes Hajnalaim!
Teljes szabadságra! Jaj! Jaj! Jaj! Fehér szilánkokra
 
tördel a kín!
Szívemből két zöld páfránycsáptoll nő ki, két fölfújt pikkelyes levélfejű kobra.
 
Ti: Halottaim.
S az Időt szagolják e csápok, a Halál-Időt, az Idő-Halált
 
e szagló csáptollak.
S agyamban derengenek a sárga fagyott hallgatásba zárt
 
holt égitestek: holdak.
Görgök, ropogok, összetörök a Két Halál, Két Gyász
 
nyálas puli-fogsorában.
Mit akartok még? Ezután majd aki megaláz:
 
nem hisz a halálban!
Mint föld-őskori őslények, őshüllők gyomrában
 
a lenyelt kövek
pépesre zúzták a lenyelt állatot az eleven halálban:
 
lenyelt szívetek
szív-gyomrom élő hólyagában csörög s zúzza
 
lapuló rettegésem!
Mert nem hiszlek titeket soha én, ha újra
 
jöttök követelésben!
De megemésztem halálotok! Mert gőgös halálotok: Ti Ketten
 
vagytok a jó táplálék,
a zsíros vérképző, húsképző, csontképző anyag éhes szívemben,
 
a: Nem-Elég!
S ha kövületeim egyszer kiássák: a belűl kőcsipkés szívgyomor
 
kövület-gyomortartalma,
kövület-bélsártartalma: csontvázatok lesz! Én mondom:
 
az Élet Hatalma!
Te Asszony, Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban,
 
Kék Nőstény-Megváltó.
S te Férfi, Mániás-Depressziós Kristálycsillag az Élet-Iszonyban!
 
Bohóc-Kikiáltó!
Szakállas ősz fejed a földben: mint tenger zöld üveghús-
 
rengése alatt
ingó virágállat, csalánzócsipkebojt sárga viaszrózsa-koldús,
 
állatrózsa-hab!
Látom: a földben imbolyog az állat-növény, ring a virág-
 
állat-alak.
Az eleveneket-zabálni-éhes növényalakzat állat-láng
 
a Földgolyóban szétdagad.
S a Földgömböt belűlről benőve mohó fejed:
 
a növényállat-állatvirág
mint egyetlen óriás habos agydaganat-döbbenet:
 
mindent kirág
belűl a Földgolyón, s csak a földhéjazat marad
 
mint hártyahólyag.
Hagyd abba! Hagyd! Ringyók Királya. Szőröd, szempillád, hajad,
 
is elrohad holnap!
Ne ámíts tovább! Elég volt! Hagyd a cirkuszt! A hülyülést!
 
A bohóckodást!
Ne üvölts! Ne ordíts! Ne sikolts! Ne voníts! Ne visíts! Ne vinnyogj! Ne nyávogj!
Ne vakogj! Ne zokogj! Ne nyüszíts! Ne nyafogj! Dobd el a kést!
 
Ne kérj föloldozást!
Mert úgyse kapsz föloldozást, mert úgyse kaptok
 
Kettőtök: Te!
Nagy a bűn, dögnagy, írtóztató! Két Iszony foga csattog,
 
rámég lehelete.
Te Áruló, ti Árulók, Szörnyeteg-Ringyók, Szörny-Kurvák, nincs föloldozás,
 
csak sárga szégyen.
Hiába minden: iszonyat, bűntudat, kín, Jeremiás-
 
jaj: a Lét Szívében.
Mert nincs bocsánat Engem-Elhagyók, mert nem lehet
 
soha bocsánat,
annak aki szerelmére dobja hulláját, s így nevet:
 
kérve az árat!
A kurva-pénzt, a kupleráj-díjat! A Szeretetre-Árva
 
csak koporsót kap.
Büdös hullát, szagos tetemet, bonckéstől szétnyiszálva!
 
Ti: Rohadtak!
A szétfűrészelt koponya, a gégétől nemzőszervig,
 
szeméremszőrig
fölvágott test büdösét! Elsiratni, ahogy illik!
 
S bőgni halálig!
Nem! Nem! Nem! Nem adom magam. Meg nem adom magam
 
Ti: Átkok!
Kik napfénypettyesen, aranypontosan, napláng-lombosan
 
disszimuláltok!
Még holtan is disszimuláltok! Gyászt, irgalmat
 
így követelve!
Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat:
 
az viselje!
Gyászom: a düh, a gyűlölet, pedig Halálaim:
 
minden megértek!
A babonák napja már, hisz szívembe mart mancsával a Megőszűlt Párduc-hím:
 
csütörtök, péntek!
Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz
 
Bohóc-Virág.
Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős:
 
Rongy Szomorúság.
A föld pórusain kifüstöl gyalázat-ordításod,
 
s megrengenek
országok, népek, földrészek, vulkánok, vadonok, dzsungelek, jég-szívű hegy-óriások,
 
s a cettel fölhabzó tengerek.
S fehér szökőkút-kévében fellövell az óceán-kék,
 
s delfinek, csikóhalak,
ráják, bálnák, cápák libegnek a habtoronyban falevélként,
 
s halál-salak.
S a tigris, a jaguár, a teknőc, a puma, a majom, a páva,
 
a hoatzin, tukán,
a papagáj, kolibri, krokodil, viziló, elefánt, zsiráf hiába
 
fél ezután.
S az orrszarvú, a zebra, s mind a madarak, hüllők, vadak
 
kék rettegése,
s a csúszómászók, tatuk, hangyászsünök, pókok, rovarok, bogarak:
 
rettegik: mégse!
Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők,
 
lesz forradalom,
termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők
 
veszem-adom.
És nem halál, nem gyász, Két Skizofrén Apostol:
 
a játszma vége.
Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj:
 
Háború és Béke.
Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben,
 
a nyirkos vájatokban
sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben,
 
penész-bozontosan.
S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres
 
piros gödre
tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez.
 
Húzok örökre.
Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon,
 
húzva: koporsót.
Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron.
 
S nem az utolsót!
Jaj! Tiszta forrás! Én: szarvassá változott fiú! Szarvam:
 
Virágzó Világfa.
Szarvam csillag-lombjában Friedrich Nietzsche ül, s erő-hatalmam:
 
Baruch de Spinoza.
És mind a többiek, a hittevők, árvák, bolondok:
 
Alighieri Dante.
S a költők, Isten Örvényei, a Kezdet-Előtti Anyagpontok.
 
Nem: Ti! Nem: Te!
Mégis: milliárd sejtem: milliárd ravatal, rajtuk
 
vak halottak.
Holtak Virágzó Világfája lettem. De hagyjuk
 
nyüszítéstek: holtak!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Halál! Halál!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Haláll Halál!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Nem vagy: szerelmem!
Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál:
 
ím: győzedelmem!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]