Spirális vers-szív
Az én szívem csüggedt, szomorú, |
benne ücsörög egy háború. |
Zöldet pislog, fehéret liheg, |
mint erdei manó-szellemek, |
szakálla föld, haja kék moha, |
darazsakból van a fogsora, |
keze csiga, szája liliom, |
lába hattyú, füle nőszirom, |
szeme sármány, szeme gyöngyvirág, |
szeme minden csillag-ősvilág, |
szeme minden csillagtér, sziget, |
szeme: aranypontokból: tüzek! |
Ül szívemben ez az ősmanó, |
ez a mozgó, bozsgó, villogó, |
ül a piros barlangban maga, |
ül, mint a mindenség-éjszaka, |
ül töprengve: most mit is tegyen, |
hogy is hódítsa meg országod: Jelen? |
Virágot hogy ültessen oda, |
ahol eddig csont nőtt, nem csoda! |
Liliomot oda hogy tegyen, |
ahol eddig csak a kő terem, |
kő, meg csont, meg kő, meg csont, meg ág, |
kőből, csontból sarjadt vak világ! |
Ahol eddig nem volt semmi jó, |
ahol eddig nem volt semmi szép, |
se mámorok, hitek és mesék, |
se istenek, boldog bánatok, |
se kék csikók, kristálypatakok, |
se kisborjak, nyálzó Rózsafák, |
se csődörök, bárányok, bikák, |
se csöngőket nyíló almafák, |
aranycsengő-szemű csillagok! |
Az én szívem ezért szomorog! |
Ó, mert az én háborúm a Jó, |
a gyönyörű virág-arcú Szó, |
az én hadam virágok hada, |
győzelmem a világ mosolya, |
hatalmam nagy virág-hatalom, |
erőm, hogy virágzik termő mosolyom. |
Az én háborúm: minden virág |
győzedelme rajtad szomjúság! |
Kő-szomjúság, csont-éhség, vas-rabság, |
az én hatalmam virág-szabadság! |
Ülök magam, virágzik szívem, |
mint a csillagok a semmiben, |
csüggedése is nagy hatalom, |
Piros gödréből az ősmanó, |
kitör majd a virág-arcú Jó. |
Az elvarázsolt táltoscsikó. |
Ifjúságom: a Szárnyas csikó! |
Kitör és nem lesz kegyelem: |
Minden szavam lesz égő virág, |
minden szavam lesz az ifjúság! |
Piros csikó-tánc az énekem. |
A kő-halált fölvérzi hitem! |
Lángbaborúl szavamtól a kő. |
Vérzik boldogan a holt Idő! |
A Mindenség vérzik és nevet. |
Ünnepli nagy győzedelmemet. |
Szent, szent, szent győzedelmemet! |
|
Balzsam-vers
Kan-öcsém, szűz-kanom, kan-szűzem, egy-golyós, szőr-zászlós |
fekete csillagom, holnap otthon leszek már! / Addig meg hadd |
cincogjanak, addig csak virúljanak, / összevissza hadd |
hordjanak: / mindenféle vad bogarat, mindenféle tücsköt, |
sáskát, Ó, ó. / Addig cibáld a lányokat, addig tereld asszo- |
nyomat és lányomat, / mert a pimaszság szívüket, a szabadság |
életüket / úgy ellepte már, úgy benőtte már, / mint szőlőskertet |
vadrózsa, tószélit hínár, / mint a köd az erdők alját, ló szü- |
gyét a sár, / mint csikó szügyét a sárpötty, a bársonyfiút, / |
mintha csillagfénnyel ömlik tele tiszta kút, / mint az eső a |
nyakamat, ha megyek haza, / mint a penész a síromat halálom |
után, jaj, / mint a fonalbuborékos eső a fejem, laza fonalcér- |
náitól elázik a szív, elázik a haj. / Olyan pimasz a két csir- |
ke, azaz tyúkjelölt, / hogy láttukra füstölög a csillag, cső- |
dör, föld! / Ha nem várnak velős-csonttal! / Ha nem várnak |
paprikával! / Alázatos tisztelettel, nagy sóhajjal, nagy virág- |
gal, / mindenféle finomsággal, / olyat csapunk az asztalra, / |
hogy az egész ház megreped! / No majd szétcsapunk mi ketten! / |
Odaütünk a seggükre, / odacsapunk csattogósat, keményet! / Hadd |
tanulják meg a szeppent hölgyek, / milyenek a gőgös, büszke |
magyar kanok, / kancsillagok, a szőrhabos, csillagszemű legények! |
|
Rövid vers feleségemnek, Juhász Ferencné, született Szeverényi Erzsébetnek
Erzsébetem: mindent tudok, amit tudni akartam, mivel levelet, telefont szívedből kicsikartam, |
Lehetőleg mennél többet írj és mondj el minden mást, irodalomtörténetet, pénzt, szerelmet, Pomogátst. |
Lehetőleg várj majd engem a hitvesi ágyadban, akkor is, ha fejfájásod, taknyod, mérged, lázad van, |
Lehetőleg virágozzál Virágszálam Virág-nő, és ne bömbölj sokszor, mint egy négyhónapos csecsemő, |
Lehetőleg dolgozz, vagy ha nem, aludd ki magadat, tartsd be Rózsám szigorúan a vad szesztilalmakat, |
Lehetőleg gondolj rám és lehetőleg számíts rám, nehogy bezápuljon végűl eredendő zsákocskám. |
Ma nem dolgozom semmit, mert rettentő fáradt vagyok, napon ülök, zöldben ülök, vízben ülök, aluszok, |
Akkor is, ha soha többet nem jelenik meg sorom, akkor is ha munka-időm ezzel ma elárulom. |
Szeretett nagy-leányunkkal legyetek jó-viszonyban, egymástól ne feszűljetek, mint bőr a haluszonyban. |
Szeretett kis Feleségem, íme eztet írom most, jön a postás, nem töltöm be az egész nagy papírost. |
Szeresd hűséges Férjedet, ezt a hegyi-lelencet, Fölségedet húsz éve imádó Juhász Ferencet. |
|
Katinak, bizonyos 2-esek, 3-asok után, szeretettel
Harkály néz be az ablakon, |
|
De mit csinál most Imola? |
|
|
De mit csinál most Káncler úr? |
|
Ha a fene sors nem javúl: |
|
|
De mit csinál most Pomogáts? |
|
Ha nincs a sorsban gőg, se gáncs: |
|
|
De mit csinál most Nagymama? |
|
Ha a sors meg nem inti ma: |
kis kolbászt hoz a Nagymama. |
|
|
De mit csinál most Katalin? |
|
Ha a sorsban nincs jaj, se kín: |
|
|
De mit csinál most Péterünk? |
|
|
De mit csinál most Erzsike? |
|
Ha nem fogyott ki hő hite: |
magyart magyaráz Erzsike. |
|
ragyog a füstös tárgyakon. |
|
De mit csinál most Balzsam úr? |
|
Most nem a sors, most ő az úr: |
bolhát harapdál Balzsam úr. |
|
És így tovább és így tovább! |
Nem is folytatom én alább! |
Ha lennék talán ostobább, |
tollam se lenne mostohább! |
|
|
Pótlás
|
Ez a levél csak Nektek szól, senki másnak, |
|
se Apósnak, se Testvérnek, Pomogátsnak! |
|
Méltóztassatok hallgatni róla másnak, |
jobb ha köztünk marad a szó, ameddig a szívünknek nagy gödröt ásnak. |
|
|
Aztán úgyis elviszik a leveleket, |
|
kibogozzák, kicsomózzák a betűket, |
|
szívják, szopják a könnyeket, örömöket, |
mert a Magyar Tudományos Akadémia veszi meg hátramaradt életünket. |
|
|
Aztán abból nyaral itt sok Tudományos, |
|
csupa rendű, csupa rangú Várományos! |
|
És a Költő Felesége, Lánya Anyja, hagyományos |
szegénységben eszi a paprikás-krumplit, mert nem fizet ám sokat a Boldog Város. |
|
|
Node ne búsúljatok ti, csak ha baj van, |
|
még sokáig buzog a vér a magyarban!*
|
|
Nevess Erzsike, Katalin, röhögj Balzsam: |
vígan esszük, amit eszünk s együtt leszünk Tsetsemőim halhatatlan!*
|
|
|
Vers lányomnak, Juhász Katalinnak, hasonló stílusban
Tavaszi Takony-Csillagom, ha van merszed: |
írj nekem újra egy százlábú verset, |
Lássam hát, mit tud az én-akarta lány, |
Ha elég Szia,* és elég Magány.*
|
|
Ha van benne bőven ihled és dakony*
|
És ül egyedűl a beteg-ágyakon,*
|
Lábánál hempereg szép puli-kutyája, |
És szeretőn nézi Kedves Jó Anyája.*
|
|
Kenőcsök, pirulák, injekciók, bókok: |
Ez jár a kutyának, de nem az apának, |
Mindenféle jóság, minden-fajta csókok, |
Ha magát lehányom,* akkor is imádom! |
|
Elmondom, hogy van egy csöpp őzecske itt, |
Aranyszőre csupa pötty és csupa csík, |
Mihálynak nevezik, cucliból tejt* iszik, |
Hossza húsz, a magassága negyven centiméter!*
|
|
Orra le van ütve, és nemcsak a csücske, |
A drótrácson a bőrt szamár* ledörzsölte, |
Orra mostanában taknyos rózsa-csillag, |
Világít a ködben mikor hazafelé ballag. |
|
Mert nagy zöld ködöket fúj az erdő nyögve, |
Nagy esőt köp az ég, tele a zöld bögre!*
|
Én meg ülök, mint nagy fekete párdúc, |
Mert így jár a költő, ha vesszőz és aláhúz!*
|
|
Mikor aludtam és mikor fölébredtem, |
Fújtam, ásítottam, feje-fájós lettem, |
Pedig Nőtagjaim* nem is nagyon ettem,*
|
A túró-gombócot, tejfölös-gombócot megköszöntem és visszaküldtem, |
|
Így élek e hegyen, de már nemsokáig! |
Mert a szívem, párduc-szívem, madár-szívem, szamár-szívem, tehozzátok vágyik!*
|
Az autóbusz-jegyem ma hozza a postás, |
Mert őt kértem meg, hogy vegyen nekem jegyet.*
|
|
|
Mátraháza, 1968. május 23. Csütörtök.
A Jegyzeteket írta: A költő életének és műveinek kutatója X. Y. (Aki irodalomtörténészi szerénységgel a homályban marad, mint a kódexmásoló szerzetesek a középkorban, mikor zöld ősrengetegek fölött kő-ketrecbe zárva írtak, gyertyafénynél, ujjukra-csöpögő forró viaszlángokkal, mert a gyertya hüvelykujjukra volt szerelve, kis spirális drót-puttonyban ült, mint sárga-lángsüveges könnyező ősz erdei manó.
|
|
Egy feledékeny leánykához
nints most ződség; se szivárvány |
|
Nints virág, levél, reménység |
|
Szívemben estvéli gyász van, |
egy ifjú könnyez magában, |
|
mellyemről a nehéz vértet |
|
Majd, ha síromnál megállasz, |
jajszódra csak ő ad választ, |
|
|
Vers, 1971. május 20-án, reggel kilenc órakor, Mátraházáról; Juhász Ferencné, Erzsikének, aki nem ír levelet
Beborúlt a Reggel. Otthon talán esik. |
Nekem az itt-ülés nem nagyon jól esik: |
itt a papírosnál. Csak bámulok rája. |
Engemet bámúl A halottak királya.
|
|
Tetves szakállából Történelem ömlik, |
büdös bundájából az Elmúlás ömlik, |
Néz a Király engem, én meg őtet nézem. |
Őtet nézem és a múltakat idézem. |
|
A magyar nótában, mint mikor éneklik, |
amikor a nótás hangja sírva nyeklik, |
a dalnak mikor könny szökik a szemébe, |
ahelyett hogy szótlan menne a fenébe. |
|
Itten most öntöznek, mások ping-pong-oznak, |
emitt rádióznak, amott szórakoznak, |
odalent fölmosnak, idefönt sikálnak, |
amig a helységek tisztákká nem válnak. |
|
Im, ez régies vers így adja tudtodra |
hogyan is van itten: Szívem Csipkebokra! |
Égő Csipkebokor, szívembe ültetett. |
Én fölállok, nézem a nyüzsgő kerteket. |
|
Mert nyüzsög a kertben: bogár, madár, őz, vad, |
mókus, menyét, tücsök, s a lombozat hallgat. |
Mint ahogy a tollam hallgat, mint egy hülye: |
papírra nem folyik egyetlen betüje! |
|
Nem, az istenért nem akaródzik folyni |
belőle az éposz, a tízezer sornyi! |
Én meg mit tehetek? Ülök szépen, árván, |
Nagyságos Asszonyom: leveledet várván. |
|
Ülök csak és várok, várok és csak ülök. |
S szívem felbőg néha, mint egy ősi tülök. |
Kínjaim trónszékén ücsörögve sülök, |
mint egy Dózsa György és égve keserülök. |
|
Tüzes trónom ez a párnázott szék, piros, |
bolond máglya-lángom a fehér papiros, |
koronám meg füstből, vastag kék koszorú, |
homlokomra gyűrve, mint égiháború. |
|
A Friss Ujság vasárnapi számában is |
ilyen versek voltak! De régen volt az is, |
Olvastam őket én: ős-gyermekkoromban, |
Döglött Pegazus ült ama vers-sorokban. |
|
Ült? Ringott hanyatt, szétvetett lábbal, dögként, |
szárnya libegett, mint kifordult könyv békén |
a fekete betü-patakban lobogva, |
ég piros segg-lika, pihés szárny-hónalja. |
|
Jaj, én szelíd szívem nagyot ijedezik: |
Büszke Pegazusom most már dögledezik? |
Rogyadozva leül a Semmi partjára, |
mint egy öreg szamár hátsó két combjára. |
|
Ül ott dögledezve, szárnya földig lóg le, |
reszket a csillagok habjait söpörve, |
farka a semmibe lóg, mint szaros csutak? |
Ilyen nehezek hát a költői Utak? |
|
Nyelve oldalt kilóg, piros lapulevél, |
tetves sörényében ül az alkonyi szél. |
Ül nagy szomorúan a Költői Hajlam, |
ahogy kosarában időnként a Balzsam. |
|
Szivem Csillagfája, tessék biztatni hát |
Férje Urát, s benne Zseni Költő Urát. |
Ha most nem lehet a fülét vakargatva: |
csókjait préselve egy küldendő lapba! |
|
|
Arany Johánn, aki most Juhász Ferenc, írja versét leányának: Juhász Katalinnak
S lesz-e tavasz majd más?
|
|
kézzel mondom, hogy: sztoj!*
|
|
|
Rügyem, arany-forrás!
Előbb, mint a csirke tolla, |
gyermekláncfű pamut-csokra, |
aztán két szőrből font kobra, |
aztán omló arany-forgács, |
aztán Tejút leány-vállon, |
háton csillagfény-lecsurgás, |
copfos, kontyos, farkas, omló haj, |
homlokban elvágott, pödört, |
hordod mint egy kis szőr-vödört, |
göndörített, csavarintott, |
máslival föl-tornyosított, |
|
Tulipán-vers Katinak
Te nem lehetsz már egyedűl! |
Szívem sorsodban elmerűl. |
Zöld száron dereng a piros öröm. |
Üget a piros csikó: szívem: |
lovasa csöngettyűs hitem! |
Sorsod sorsomnak köszönöm! |
És nem leszel már egyedűl, |
hiszen a Mindenség hegedűl, |
a gyász-éjre virradt tavaszt. |
|
Kati-vers lányomnak, Katinak
szép szerelem-szomjúság! Ó |
Büszke, mint egy fekete ló! |
Szemöldöke csillag-sövény, |
haja megbarnúlt szivárvány, |
haja olvadt szálas márvány, |
haja világegyetemköd-ősfény, |
haja a megtisztúlt tisztaság! |
Haja harmatból, nem kőből! |
|
Szívütés-üzenet élőnek, halottnak
Gobbi Hildának
Te is a Szó vagy, a Szó Maga, |
a Mindenség Minden Szava: |
Hilda: Jóság, Mámor, Bohóc |
és sírni kell, te is ha szólsz: |
sírni átkot, sírást, hatalmat |
elmúlást, ködöt, dög-vigalmat |
és nevetni kell minden hatalmat, |
halált és bűnt, jogát a szarnak, |
a rothadásnak, ha ti szóltok, |
Hilda: ti Bitang Szent Bohócok! |
|
Illyés Gyula képes-könyve
Mindenütt Te vagy e kép-történelemben, kép-sorsvonulatban, |
a „képírók” fénylemezére írt derengő ámulat-akaratban, |
Te magad, s tebenned ők, bennük Te, egy-ötvözet e Kép-Fa, Barátom! |
Ha sorsuk ledobod, vacognak ők, mint fagyban, ha leveszem télikabátom. |
A bajszos ős, pruszlikos kisanya, az édes asszonyok, levedlett társak, |
a gyermek, s a gyermek-jövő, a nem-holt-lelkek, a gyász-hibásak, |
akikben rejteztél, s akik nem-rejtőzve rejteznek tebenned, |
akikben hittél, s akik hitét adták hitedben az emberi nemnek! |
A küzdőfelek, az „ellenfelek”, az egy-akarat virágzó nem-halandói mind, |
ki rothadozva-korhadozva, ki testét élve még, a jóra kínt. |
Mind e kép, mint égő cserép, arcot-mutató aranylap, aranyablak: |
nyitottan ég, fény-lengéséből álmaid a zord űrbe zuhannak! |
Mint rengő víztükörben a vak sárga csipkés óriás falevél |
melyet lentről lobogtat a köddé-gyöngülő ősz tihanyi szél, |
a mozgó alvilágból, mely ott örvénylik Vörösmarty Mihály-őrülettel |
az ideák szívében: a jövő villódzik itt negatív felelettel: |
a volt, a most, a lesz, a van, akik állnak fényhártya, könnyű nyárban, |
mint jegenye-bizsergés, zöld tollak, zöld csápok a Föld-Koponyában, |
kék múlt-homállyal, tegnap-vérrel, részecske-gyors kötekedő mával, |
a szíved-köré-gyűltek irgalmatlan szép fehér mosolyával. |
A tőled-szikrázó-létűek, az ők-vagy-Te, a Sors-Angyalok: itt |
mutatják lényükből lángolva a sorsukban legszebb lényegit: |
hogy vannak általad, Éposz, Tebenned, Nem-rejtett hitedben, |
ifjú-piros Petőfi Sándor, zöld lepke Arany János-ősz Énekedben. |
Hogy vannak, voltak, lehetnek, mert vagy, mert voltál és lehettél: |
a Vágtatás nem-skizofrén táltos aranylováról le nem estél. |
Nagy Lényed kérdez itt, és oly emberit, Társam: Ősz Emberi Fő, |
mint vígasz-versedben a balatonparti áhítat-ácsorgó ősmosolyú nő, |
a karcsú „modern”, fehér homokban őgyelgő kisfiát: „No Fercsi mi kő?” |
És mindíg visszafelel, mert úgy akarod, akarja Veled a sose-vén idő, |
hisz kérdő szavad hívását várja a vak anyag, a sose-gyűlölködő, |
válaszol Rád: a fény, az elme, az ország, szerelem, a lét, a téboly, a halál, a kő! |
|
Játékos szívütés-üzenet I. Gy-nak, Katona József átigazított Bánk bánja kézirat-olvasásakor
A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ MŰVÉSZEINEK
nem lehet hazátlan az kit a |
hazának olly fia szeret, kinek |
szivében a haza elhamvadt |
csontjai s a jövő rósálló |
összve: múlt, s jövő, mi egykoron |
s virágzó emberiség: a magyar |
is. A sokszor szótalan, báva |
nyelvű, megkukított, s el- |
Ember-valóság. Így: Haza! |
|
Ejtőernyő-ugrás az alvilágba
Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet
Csönded hozza szűz éjemet. |
Csönded nem hoz már éneket! |
|
|
Gyermekdal-kitaláló 1973-ból
Anyja nincs. És apja nincs: |
|
Anyja nincs! És apja sincs, |
Igy vagyunk: boldogtalan. |
|
Ki ez? Mi ez? Mi ez? Ki ez? |
|
|
Gyűrődés-éjszaka
Most már elmondom ami fáj, |
mert elmondani azt muszáj, |
mert el kell azt már mondanom, |
mert most már el is mondhatom, |
Mert most már ki kell mondani: |
|
Négy jaj
az a csak-volt-ba olvad át. |
|
halált mond, halált és halált! |
|
|
Iszonyat-mindenség és holtak virágzó világfája és üvöltözés két halott kék sivatag-szívén józanon tántorogva
A bekerítő halottak
ILLYÉS GYULÁHOZ
|
Írtam: mikor már a földben |
erjedt, akit meg nem öltem. |
Én vad szívem kitakartam. |
|
Testvérem vagy? Öcsém? Bátyám a szenvedésben? |
Átkom a fölmagasztalásban? |
Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban? |
Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban? |
Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben? |
Testvérem vagy a bátran kimondható titokban? |
Testvér? Apa? Öccs? A Sándorban-is-egyet-akartunk? |
És akármi más volt: egy volt a harcunk! |
És akármi volt: egy volt az ordítozásunk! |
A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk! |
Hát most már mi vigyázzunk! |
Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves! |
Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta! |
Te bujdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla, |
te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat, |
te kétely és irtózat gyémánt-keveréke, |
te borongó, búskomor, mélabús evilági béke, |
te: mindíg-azt-hitték-a-dacos-alázat! |
Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok. |
A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres, |
a halállal-megáldott, a holtakat-hurcoló, |
holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító! |
Mert bekerítettek engem a halottak! |
Gyűrűbe-fogtak: akik a szenvedésem, édenem voltak. |
Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak, |
mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei, |
mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai: |
a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyag-kolibrifejűek, |
a véres szemgödörrel agyag-korong-ablak-tekintetűek, |
a hörögve vad táncolók, a röfögők, visítók, nyihogók, nyögők, jajgatók, |
fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodók, |
akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodilfejű pók- |
gyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva! |
És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza! |
Mert körbefogtak minket a halottak: |
akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak. |
S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben, |
deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben! |
Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk! |
Legyen irgalmatlan mosolyunk és gyászunk! |
Legyen irgalmatlan létben-hitünk megmaradása! |
Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása! |
Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre, |
indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre, |
akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák, |
lila papirhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország. |
Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon |
legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony! |
És nem szabad, hogy megaláztassunk: ha megalázunk. |
És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk. |
És nem lehet, hogy lét-termő hitünk a halálon virrasszon. |
Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország |
és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát |
vad sorsunk-csillagokban, |
kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra, |
itteni túlvilágra, anyagi mennyországra, |
gyász-folytonos halálunk, |
|
|
|
Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok
Ahogy te mondtad az Anyámat: |
Engem csontvázra rág a bánat. |
|
Te vak! Erzsikét skizoid-sirattad. |
Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad. |
|
Mert mindíg van remény bolond fiú, |
S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború: |
|
S égünk, vérzünk, mint kicsi ország, barbár- |
Aki így döglik az végleges halott már: |
|
Te Gyáva! Még halálod is: másnak halál, részeg |
Minek a valcer? Nem is értetted az egészet |
|
Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó |
Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó? |
|
Azt hitted hős vagy a vicsorgó téboly-ugrással, |
Önmagad nem cserélhetted ki soha senki mással. |
|
Te Önmagad-dacosan-elviselni-gyáva: |
Most már hiába ordítok, s Erzsike után is hiába. |
|
Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve |
Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre, |
|
Kötélhurokba. Mozdony elé. Gázcsövön lógni, |
hogy zárt a száj, akár a kés, kék, s az asszony-nyelv se lóg ki. |
|
Mint csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből |
szemed kinőtt koponyád jobb szemüregéből. |
|
Hiába, nem lehet így ugorni, ahogy ti, |
Ha tudnátok, hogy titeket nekem így kell kibírni! |
|
És mi a bűn? És mi a gyalázat? És mi a megbocsájthatatlan? |
Nekem, ha volt, mert nektek elhittem magamban: |
|
S fordítva: így lettem, halottak, létetek-hazátlan. |
Te Asszony-zseni, Kis Depresszió, s te, Skizofrén Gyémánt-társam! |
|
Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti |
mint gyerek-vállra cementes-zsákot a csődörnek se férfi. |
|
És görnyed a gyermek, izzad, sír, gerince ropog, |
kis klottgatyája verejték-vizelet-híg ürülék-lucsok: |
|
De nem dobja le a cement-halált, nyála folyik, |
s csöpp testében hideg fekete lángörvény kavarodik. |
|
S könyvekről álmodik, dagadt asszonycsöcsökről, szerelemről, |
a kis szamár, míg sáska zöld kristályszilánk-csettenettől |
|
Hogy ölni kellene, nagy konyhakéssel szúrni, |
a felnőtt rohadékokat, s a hitben nem lazúlni, |
|
S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy |
s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcsöcske-agy |
|
Nem tudtátok, a létből nem lehet kifutni: |
Hogy lehet, Halott Buták, hogy lehet sose tudni! |
|
Ti Gyámoltalanok, Gyávák, Mást-kínzó Őrűlt Boldogok: |
Ti Öngyűlölő Bátrak, Büszke Dacosok, Kan-kanca Téboly-rabok: |
|
Mint kutyák mócsingos csontot, a fehér-kocsonyásat, |
marcangol a Két Gyász, tördel Két Halál s fáradt |
|
Mert nyár van, s szívemben hull a hó, hull |
Múlandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanúl! |
|
És mindent beföd kristályzsírosan, szőrpuhán, mint |
nádtetőt, kutyaólat, ecetfát, kakast, részeg kínt |
|
Fehér pamuthórács-ketrecébe zár foltos korcs-kutyát, tyúkot, |
ahogy mászik négykézláb a hóban, részeg-nyugodt: |
|
Behavazott sovány varangy, havas koponyával, |
részegen röhögcsélve, s a szeszt dúdolatával |
|
Szőke varangy, csiga-szája a hóban mászik hernyós csiganyommal, |
s vére a hószőrön gyöngysor, füstölgő nagy piros lukakkal: |
|
Nyár van. Sírodon szárad virág, koszorú, halál-mosoly, |
Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly. |
|
Zabáld csak Vad Bohóc a földet, |
Csontvázad fölé majd holmi mértani, növényi zöldet. |
|
Ne üvölts, ne vinnyogj Tajtékzó Skizofrén Párduc |
mint rohadni már, elrohadni, kilángolt a halál-szusz! |
|
Mit hörögsz megőszűlt szakállas, tetves, pettyes |
A két dög marja száraz-fehér szívem! Leselkedsz |
|
Ti mániás-depressziós skizoid doxazmás Árva |
eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga |
|
Nem lesz több visszaesés, nincs több recidíva, |
Ti már az Elmegyógyintézetből végső-adaptációra kiírva: |
|
Teljes szabadságra! Jaj! Jaj! Jaj! Fehér szilánkokra |
Szívemből két zöld páfránycsáptoll nő ki, két fölfújt pikkelyes levélfejű kobra. |
|
S az Időt szagolják e csápok, a Halál-Időt, az Idő-Halált |
S agyamban derengenek a sárga fagyott hallgatásba zárt |
|
Görgök, ropogok, összetörök a Két Halál, Két Gyász |
Mit akartok még? Ezután majd aki megaláz: |
|
Mint föld-őskori őslények, őshüllők gyomrában |
pépesre zúzták a lenyelt állatot az eleven halálban: |
|
szív-gyomrom élő hólyagában csörög s zúzza |
Mert nem hiszlek titeket soha én, ha újra |
|
De megemésztem halálotok! Mert gőgös halálotok: Ti Ketten |
a zsíros vérképző, húsképző, csontképző anyag éhes szívemben, |
|
S ha kövületeim egyszer kiássák: a belűl kőcsipkés szívgyomor |
kövület-bélsártartalma: csontvázatok lesz! Én mondom: |
|
Te Asszony, Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban, |
S te Férfi, Mániás-Depressziós Kristálycsillag az Élet-Iszonyban! |
|
Szakállas ősz fejed a földben: mint tenger zöld üveghús- |
ingó virágállat, csalánzócsipkebojt sárga viaszrózsa-koldús, |
|
Látom: a földben imbolyog az állat-növény, ring a virág- |
Az eleveneket-zabálni-éhes növényalakzat állat-láng |
|
a Földgolyóban szétdagad. |
|
S a Földgömböt belűlről benőve mohó fejed: |
mint egyetlen óriás habos agydaganat-döbbenet: |
|
belűl a Földgolyón, s csak a földhéjazat marad |
Hagyd abba! Hagyd! Ringyók Királya. Szőröd, szempillád, hajad, |
|
Ne ámíts tovább! Elég volt! Hagyd a cirkuszt! A hülyülést! |
Ne üvölts! Ne ordíts! Ne sikolts! Ne voníts! Ne visíts! Ne vinnyogj! Ne nyávogj! Ne vakogj! Ne zokogj! Ne nyüszíts! Ne nyafogj! Dobd el a kést! |
|
Mert úgyse kapsz föloldozást, mert úgyse kaptok |
Nagy a bűn, dögnagy, írtóztató! Két Iszony foga csattog, |
|
Te Áruló, ti Árulók, Szörnyeteg-Ringyók, Szörny-Kurvák, nincs föloldozás, |
Hiába minden: iszonyat, bűntudat, kín, Jeremiás- |
|
Mert nincs bocsánat Engem-Elhagyók, mert nem lehet |
annak aki szerelmére dobja hulláját, s így nevet: |
|
A kurva-pénzt, a kupleráj-díjat! A Szeretetre-Árva |
Büdös hullát, szagos tetemet, bonckéstől szétnyiszálva! |
|
A szétfűrészelt koponya, a gégétől nemzőszervig, |
fölvágott test büdösét! Elsiratni, ahogy illik! |
|
Nem! Nem! Nem! Nem adom magam. Meg nem adom magam |
Kik napfénypettyesen, aranypontosan, napláng-lombosan |
|
Még holtan is disszimuláltok! Gyászt, irgalmat |
Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat: |
|
Gyászom: a düh, a gyűlölet, pedig Halálaim: |
A babonák napja már, hisz szívembe mart mancsával a Megőszűlt Párduc-hím: |
|
Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz |
Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős: |
|
A föld pórusain kifüstöl gyalázat-ordításod, |
országok, népek, földrészek, vulkánok, vadonok, dzsungelek, jég-szívű hegy-óriások, |
|
s a cettel fölhabzó tengerek. |
|
S fehér szökőkút-kévében fellövell az óceán-kék, |
ráják, bálnák, cápák libegnek a habtoronyban falevélként, |
|
S a tigris, a jaguár, a teknőc, a puma, a majom, a páva, |
a papagáj, kolibri, krokodil, viziló, elefánt, zsiráf hiába |
|
S az orrszarvú, a zebra, s mind a madarak, hüllők, vadak |
s a csúszómászók, tatuk, hangyászsünök, pókok, rovarok, bogarak: |
|
Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők, |
termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők |
|
És nem halál, nem gyász, Két Skizofrén Apostol: |
Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj: |
|
Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben, |
sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben, |
|
S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres |
tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez. |
|
Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon, |
Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron. |
|
Jaj! Tiszta forrás! Én: szarvassá változott fiú! Szarvam: |
Szarvam csillag-lombjában Friedrich Nietzsche ül, s erő-hatalmam: |
|
És mind a többiek, a hittevők, árvák, bolondok: |
S a költők, Isten Örvényei, a Kezdet-Előtti Anyagpontok. |
|
Mégis: milliárd sejtem: milliárd ravatal, rajtuk |
Holtak Virágzó Világfája lettem. De hagyjuk |
|
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! |
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! |
|
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! |
Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál: |
|
|
|