Spirális vers-szív
| Az én szívem csüggedt, szomorú, |
| benne ücsörög egy háború. |
| Zöldet pislog, fehéret liheg, |
| mint erdei manó-szellemek, |
| szakálla föld, haja kék moha, |
| darazsakból van a fogsora, |
| keze csiga, szája liliom, |
| lába hattyú, füle nőszirom, |
| szeme sármány, szeme gyöngyvirág, |
| szeme minden csillag-ősvilág, |
| szeme minden csillagtér, sziget, |
| szeme: aranypontokból: tüzek! |
| Ül szívemben ez az ősmanó, |
| ez a mozgó, bozsgó, villogó, |
| ül a piros barlangban maga, |
| ül, mint a mindenség-éjszaka, |
| ül töprengve: most mit is tegyen, |
| hogy is hódítsa meg országod: Jelen? |
| Virágot hogy ültessen oda, |
| ahol eddig csont nőtt, nem csoda! |
| Liliomot oda hogy tegyen, |
| ahol eddig csak a kő terem, |
| kő, meg csont, meg kő, meg csont, meg ág, |
| kőből, csontból sarjadt vak világ! |
| Ahol eddig nem volt semmi jó, |
| ahol eddig nem volt semmi szép, |
| se mámorok, hitek és mesék, |
| se istenek, boldog bánatok, |
| se kék csikók, kristálypatakok, |
| se kisborjak, nyálzó Rózsafák, |
| se csődörök, bárányok, bikák, |
| se csöngőket nyíló almafák, |
| aranycsengő-szemű csillagok! |
| Az én szívem ezért szomorog! |
| Ó, mert az én háborúm a Jó, |
| a gyönyörű virág-arcú Szó, |
| az én hadam virágok hada, |
| győzelmem a világ mosolya, |
| hatalmam nagy virág-hatalom, |
| erőm, hogy virágzik termő mosolyom. |
| Az én háborúm: minden virág |
| győzedelme rajtad szomjúság! |
| Kő-szomjúság, csont-éhség, vas-rabság, |
| az én hatalmam virág-szabadság! |
| Ülök magam, virágzik szívem, |
| mint a csillagok a semmiben, |
| csüggedése is nagy hatalom, |
| Piros gödréből az ősmanó, |
| kitör majd a virág-arcú Jó. |
| Az elvarázsolt táltoscsikó. |
| Ifjúságom: a Szárnyas csikó! |
| Kitör és nem lesz kegyelem: |
| Minden szavam lesz égő virág, |
| minden szavam lesz az ifjúság! |
| Piros csikó-tánc az énekem. |
| A kő-halált fölvérzi hitem! |
| Lángbaborúl szavamtól a kő. |
| Vérzik boldogan a holt Idő! |
| A Mindenség vérzik és nevet. |
| Ünnepli nagy győzedelmemet. |
| Szent, szent, szent győzedelmemet! |
|
Balzsam-vers
| Kan-öcsém, szűz-kanom, kan-szűzem, egy-golyós, szőr-zászlós |
| fekete csillagom, holnap otthon leszek már! / Addig meg hadd |
| cincogjanak, addig csak virúljanak, / összevissza hadd |
| hordjanak: / mindenféle vad bogarat, mindenféle tücsköt, |
| sáskát, Ó, ó. / Addig cibáld a lányokat, addig tereld asszo- |
| nyomat és lányomat, / mert a pimaszság szívüket, a szabadság |
| életüket / úgy ellepte már, úgy benőtte már, / mint szőlőskertet |
| vadrózsa, tószélit hínár, / mint a köd az erdők alját, ló szü- |
| gyét a sár, / mint csikó szügyét a sárpötty, a bársonyfiút, / |
| mintha csillagfénnyel ömlik tele tiszta kút, / mint az eső a |
| nyakamat, ha megyek haza, / mint a penész a síromat halálom |
| után, jaj, / mint a fonalbuborékos eső a fejem, laza fonalcér- |
| náitól elázik a szív, elázik a haj. / Olyan pimasz a két csir- |
| ke, azaz tyúkjelölt, / hogy láttukra füstölög a csillag, cső- |
| dör, föld! / Ha nem várnak velős-csonttal! / Ha nem várnak |
| paprikával! / Alázatos tisztelettel, nagy sóhajjal, nagy virág- |
| gal, / mindenféle finomsággal, / olyat csapunk az asztalra, / |
| hogy az egész ház megreped! / No majd szétcsapunk mi ketten! / |
| Odaütünk a seggükre, / odacsapunk csattogósat, keményet! / Hadd |
| tanulják meg a szeppent hölgyek, / milyenek a gőgös, büszke |
| magyar kanok, / kancsillagok, a szőrhabos, csillagszemű legények! |
|
Rövid vers feleségemnek, Juhász Ferencné, született Szeverényi Erzsébetnek
| Erzsébetem: mindent tudok, amit tudni akartam, mivel levelet, telefont szívedből kicsikartam, |
| Lehetőleg mennél többet írj és mondj el minden mást, irodalomtörténetet, pénzt, szerelmet, Pomogátst. |
| Lehetőleg várj majd engem a hitvesi ágyadban, akkor is, ha fejfájásod, taknyod, mérged, lázad van, |
| Lehetőleg virágozzál Virágszálam Virág-nő, és ne bömbölj sokszor, mint egy négyhónapos csecsemő, |
| Lehetőleg dolgozz, vagy ha nem, aludd ki magadat, tartsd be Rózsám szigorúan a vad szesztilalmakat, |
| Lehetőleg gondolj rám és lehetőleg számíts rám, nehogy bezápuljon végűl eredendő zsákocskám. |
| Ma nem dolgozom semmit, mert rettentő fáradt vagyok, napon ülök, zöldben ülök, vízben ülök, aluszok, |
| Akkor is, ha soha többet nem jelenik meg sorom, akkor is ha munka-időm ezzel ma elárulom. |
| Szeretett nagy-leányunkkal legyetek jó-viszonyban, egymástól ne feszűljetek, mint bőr a haluszonyban. |
| Szeretett kis Feleségem, íme eztet írom most, jön a postás, nem töltöm be az egész nagy papírost. |
| Szeresd hűséges Férjedet, ezt a hegyi-lelencet, Fölségedet húsz éve imádó Juhász Ferencet. |
|
Katinak, bizonyos 2-esek, 3-asok után, szeretettel
| Harkály néz be az ablakon, |
|
De mit csinál most Imola? |
|
|
De mit csinál most Káncler úr? |
|
Ha a fene sors nem javúl: |
|
|
De mit csinál most Pomogáts? |
|
Ha nincs a sorsban gőg, se gáncs: |
|
|
De mit csinál most Nagymama? |
|
Ha a sors meg nem inti ma: |
| kis kolbászt hoz a Nagymama. |
|
|
De mit csinál most Katalin? |
|
Ha a sorsban nincs jaj, se kín: |
|
|
De mit csinál most Péterünk? |
|
|
De mit csinál most Erzsike? |
|
Ha nem fogyott ki hő hite: |
| magyart magyaráz Erzsike. |
|
| ragyog a füstös tárgyakon. |
|
De mit csinál most Balzsam úr? |
|
Most nem a sors, most ő az úr: |
| bolhát harapdál Balzsam úr. |
|
| És így tovább és így tovább! |
| Nem is folytatom én alább! |
| Ha lennék talán ostobább, |
| tollam se lenne mostohább! |
|
|
Pótlás
|
Ez a levél csak Nektek szól, senki másnak, |
|
se Apósnak, se Testvérnek, Pomogátsnak! |
|
Méltóztassatok hallgatni róla másnak, |
| jobb ha köztünk marad a szó, ameddig a szívünknek nagy gödröt ásnak. |
|
|
Aztán úgyis elviszik a leveleket, |
|
kibogozzák, kicsomózzák a betűket, |
|
szívják, szopják a könnyeket, örömöket, |
| mert a Magyar Tudományos Akadémia veszi meg hátramaradt életünket. |
|
|
Aztán abból nyaral itt sok Tudományos, |
|
csupa rendű, csupa rangú Várományos! |
|
És a Költő Felesége, Lánya Anyja, hagyományos |
| szegénységben eszi a paprikás-krumplit, mert nem fizet ám sokat a Boldog Város. |
|
|
Node ne búsúljatok ti, csak ha baj van, |
|
még sokáig buzog a vér a magyarban!*
|
|
Nevess Erzsike, Katalin, röhögj Balzsam: |
| vígan esszük, amit eszünk s együtt leszünk Tsetsemőim halhatatlan!*
|
|
|
Vers lányomnak, Juhász Katalinnak, hasonló stílusban
| Tavaszi Takony-Csillagom, ha van merszed: |
| írj nekem újra egy százlábú verset, |
| Lássam hát, mit tud az én-akarta lány, |
| Ha elég Szia,* és elég Magány.*
|
|
| Ha van benne bőven ihled és dakony*
|
| És ül egyedűl a beteg-ágyakon,*
|
| Lábánál hempereg szép puli-kutyája, |
| És szeretőn nézi Kedves Jó Anyája.*
|
|
| Kenőcsök, pirulák, injekciók, bókok: |
| Ez jár a kutyának, de nem az apának, |
| Mindenféle jóság, minden-fajta csókok, |
| Ha magát lehányom,* akkor is imádom! |
|
| Elmondom, hogy van egy csöpp őzecske itt, |
| Aranyszőre csupa pötty és csupa csík, |
| Mihálynak nevezik, cucliból tejt* iszik, |
| Hossza húsz, a magassága negyven centiméter!*
|
|
| Orra le van ütve, és nemcsak a csücske, |
| A drótrácson a bőrt szamár* ledörzsölte, |
| Orra mostanában taknyos rózsa-csillag, |
| Világít a ködben mikor hazafelé ballag. |
|
| Mert nagy zöld ködöket fúj az erdő nyögve, |
| Nagy esőt köp az ég, tele a zöld bögre!*
|
| Én meg ülök, mint nagy fekete párdúc, |
| Mert így jár a költő, ha vesszőz és aláhúz!*
|
|
| Mikor aludtam és mikor fölébredtem, |
| Fújtam, ásítottam, feje-fájós lettem, |
| Pedig Nőtagjaim* nem is nagyon ettem,*
|
| A túró-gombócot, tejfölös-gombócot megköszöntem és visszaküldtem, |
|
| Így élek e hegyen, de már nemsokáig! |
| Mert a szívem, párduc-szívem, madár-szívem, szamár-szívem, tehozzátok vágyik!*
|
| Az autóbusz-jegyem ma hozza a postás, |
| Mert őt kértem meg, hogy vegyen nekem jegyet.*
|
|
|
|
Mátraháza, 1968. május 23. Csütörtök.
A Jegyzeteket írta: A költő életének és műveinek kutatója X. Y. (Aki irodalomtörténészi szerénységgel a homályban marad, mint a kódexmásoló szerzetesek a középkorban, mikor zöld ősrengetegek fölött kő-ketrecbe zárva írtak, gyertyafénynél, ujjukra-csöpögő forró viaszlángokkal, mert a gyertya hüvelykujjukra volt szerelve, kis spirális drót-puttonyban ült, mint sárga-lángsüveges könnyező ősz erdei manó.
|
|
Egy feledékeny leánykához
| nints most ződség; se szivárvány |
|
| Nints virág, levél, reménység |
|
| Szívemben estvéli gyász van, |
| egy ifjú könnyez magában, |
|
| mellyemről a nehéz vértet |
|
| Majd, ha síromnál megállasz, |
| jajszódra csak ő ad választ, |
|
|
Vers, 1971. május 20-án, reggel kilenc órakor, Mátraházáról; Juhász Ferencné, Erzsikének, aki nem ír levelet
| Beborúlt a Reggel. Otthon talán esik. |
| Nekem az itt-ülés nem nagyon jól esik: |
| itt a papírosnál. Csak bámulok rája. |
| Engemet bámúl A halottak királya.
|
|
| Tetves szakállából Történelem ömlik, |
| büdös bundájából az Elmúlás ömlik, |
| Néz a Király engem, én meg őtet nézem. |
| Őtet nézem és a múltakat idézem. |
|
| A magyar nótában, mint mikor éneklik, |
| amikor a nótás hangja sírva nyeklik, |
| a dalnak mikor könny szökik a szemébe, |
| ahelyett hogy szótlan menne a fenébe. |
|
| Itten most öntöznek, mások ping-pong-oznak, |
| emitt rádióznak, amott szórakoznak, |
| odalent fölmosnak, idefönt sikálnak, |
| amig a helységek tisztákká nem válnak. |
|
| Im, ez régies vers így adja tudtodra |
| hogyan is van itten: Szívem Csipkebokra! |
| Égő Csipkebokor, szívembe ültetett. |
| Én fölállok, nézem a nyüzsgő kerteket. |
|
| Mert nyüzsög a kertben: bogár, madár, őz, vad, |
| mókus, menyét, tücsök, s a lombozat hallgat. |
| Mint ahogy a tollam hallgat, mint egy hülye: |
| papírra nem folyik egyetlen betüje! |
|
| Nem, az istenért nem akaródzik folyni |
| belőle az éposz, a tízezer sornyi! |
| Én meg mit tehetek? Ülök szépen, árván, |
| Nagyságos Asszonyom: leveledet várván. |
|
| Ülök csak és várok, várok és csak ülök. |
| S szívem felbőg néha, mint egy ősi tülök. |
| Kínjaim trónszékén ücsörögve sülök, |
| mint egy Dózsa György és égve keserülök. |
|
| Tüzes trónom ez a párnázott szék, piros, |
| bolond máglya-lángom a fehér papiros, |
| koronám meg füstből, vastag kék koszorú, |
| homlokomra gyűrve, mint égiháború. |
|
| A Friss Ujság vasárnapi számában is |
| ilyen versek voltak! De régen volt az is, |
| Olvastam őket én: ős-gyermekkoromban, |
| Döglött Pegazus ült ama vers-sorokban. |
|
| Ült? Ringott hanyatt, szétvetett lábbal, dögként, |
| szárnya libegett, mint kifordult könyv békén |
| a fekete betü-patakban lobogva, |
| ég piros segg-lika, pihés szárny-hónalja. |
|
| Jaj, én szelíd szívem nagyot ijedezik: |
| Büszke Pegazusom most már dögledezik? |
| Rogyadozva leül a Semmi partjára, |
| mint egy öreg szamár hátsó két combjára. |
|
| Ül ott dögledezve, szárnya földig lóg le, |
| reszket a csillagok habjait söpörve, |
| farka a semmibe lóg, mint szaros csutak? |
| Ilyen nehezek hát a költői Utak? |
|
| Nyelve oldalt kilóg, piros lapulevél, |
| tetves sörényében ül az alkonyi szél. |
| Ül nagy szomorúan a Költői Hajlam, |
| ahogy kosarában időnként a Balzsam. |
|
| Szivem Csillagfája, tessék biztatni hát |
| Férje Urát, s benne Zseni Költő Urát. |
| Ha most nem lehet a fülét vakargatva: |
| csókjait préselve egy küldendő lapba! |
|
|
Arany Johánn, aki most Juhász Ferenc, írja versét leányának: Juhász Katalinnak
| S lesz-e tavasz majd más?
|
|
| kézzel mondom, hogy: sztoj!*
|
|
|
Rügyem, arany-forrás!
| Előbb, mint a csirke tolla, |
| gyermekláncfű pamut-csokra, |
| aztán két szőrből font kobra, |
| aztán omló arany-forgács, |
| aztán Tejút leány-vállon, |
| háton csillagfény-lecsurgás, |
| copfos, kontyos, farkas, omló haj, |
| homlokban elvágott, pödört, |
| hordod mint egy kis szőr-vödört, |
| göndörített, csavarintott, |
| máslival föl-tornyosított, |
|
Tulipán-vers Katinak
Te nem lehetsz már egyedűl! |
Szívem sorsodban elmerűl. |
Zöld száron dereng a piros öröm. |
Üget a piros csikó: szívem: |
lovasa csöngettyűs hitem! |
Sorsod sorsomnak köszönöm! |
És nem leszel már egyedűl, |
hiszen a Mindenség hegedűl, |
a gyász-éjre virradt tavaszt. |
|
Kati-vers lányomnak, Katinak
| szép szerelem-szomjúság! Ó |
| Büszke, mint egy fekete ló! |
| Szemöldöke csillag-sövény, |
| haja megbarnúlt szivárvány, |
| haja olvadt szálas márvány, |
| haja világegyetemköd-ősfény, |
| haja a megtisztúlt tisztaság! |
| Haja harmatból, nem kőből! |
|
Szívütés-üzenet élőnek, halottnak
Gobbi Hildának
| Te is a Szó vagy, a Szó Maga, |
| a Mindenség Minden Szava: |
| Hilda: Jóság, Mámor, Bohóc |
| és sírni kell, te is ha szólsz: |
| sírni átkot, sírást, hatalmat |
| elmúlást, ködöt, dög-vigalmat |
| és nevetni kell minden hatalmat, |
| halált és bűnt, jogát a szarnak, |
| a rothadásnak, ha ti szóltok, |
| Hilda: ti Bitang Szent Bohócok! |
|
Illyés Gyula képes-könyve
| Mindenütt Te vagy e kép-történelemben, kép-sorsvonulatban, |
| a „képírók” fénylemezére írt derengő ámulat-akaratban, |
| Te magad, s tebenned ők, bennük Te, egy-ötvözet e Kép-Fa, Barátom! |
| Ha sorsuk ledobod, vacognak ők, mint fagyban, ha leveszem télikabátom. |
| A bajszos ős, pruszlikos kisanya, az édes asszonyok, levedlett társak, |
| a gyermek, s a gyermek-jövő, a nem-holt-lelkek, a gyász-hibásak, |
| akikben rejteztél, s akik nem-rejtőzve rejteznek tebenned, |
| akikben hittél, s akik hitét adták hitedben az emberi nemnek! |
| A küzdőfelek, az „ellenfelek”, az egy-akarat virágzó nem-halandói mind, |
| ki rothadozva-korhadozva, ki testét élve még, a jóra kínt. |
| Mind e kép, mint égő cserép, arcot-mutató aranylap, aranyablak: |
| nyitottan ég, fény-lengéséből álmaid a zord űrbe zuhannak! |
| Mint rengő víztükörben a vak sárga csipkés óriás falevél |
| melyet lentről lobogtat a köddé-gyöngülő ősz tihanyi szél, |
| a mozgó alvilágból, mely ott örvénylik Vörösmarty Mihály-őrülettel |
| az ideák szívében: a jövő villódzik itt negatív felelettel: |
| a volt, a most, a lesz, a van, akik állnak fényhártya, könnyű nyárban, |
| mint jegenye-bizsergés, zöld tollak, zöld csápok a Föld-Koponyában, |
| kék múlt-homállyal, tegnap-vérrel, részecske-gyors kötekedő mával, |
| a szíved-köré-gyűltek irgalmatlan szép fehér mosolyával. |
| A tőled-szikrázó-létűek, az ők-vagy-Te, a Sors-Angyalok: itt |
| mutatják lényükből lángolva a sorsukban legszebb lényegit: |
| hogy vannak általad, Éposz, Tebenned, Nem-rejtett hitedben, |
| ifjú-piros Petőfi Sándor, zöld lepke Arany János-ősz Énekedben. |
| Hogy vannak, voltak, lehetnek, mert vagy, mert voltál és lehettél: |
| a Vágtatás nem-skizofrén táltos aranylováról le nem estél. |
| Nagy Lényed kérdez itt, és oly emberit, Társam: Ősz Emberi Fő, |
| mint vígasz-versedben a balatonparti áhítat-ácsorgó ősmosolyú nő, |
| a karcsú „modern”, fehér homokban őgyelgő kisfiát: „No Fercsi mi kő?” |
| És mindíg visszafelel, mert úgy akarod, akarja Veled a sose-vén idő, |
| hisz kérdő szavad hívását várja a vak anyag, a sose-gyűlölködő, |
| válaszol Rád: a fény, az elme, az ország, szerelem, a lét, a téboly, a halál, a kő! |
|
Játékos szívütés-üzenet I. Gy-nak, Katona József átigazított Bánk bánja kézirat-olvasásakor
|
A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ MŰVÉSZEINEK
| nem lehet hazátlan az kit a |
| hazának olly fia szeret, kinek |
| szivében a haza elhamvadt |
| csontjai s a jövő rósálló |
| összve: múlt, s jövő, mi egykoron |
| s virágzó emberiség: a magyar |
| is. A sokszor szótalan, báva |
| nyelvű, megkukított, s el- |
| Ember-valóság. Így: Haza! |
|
Ejtőernyő-ugrás az alvilágba
Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet
| Csönded hozza szűz éjemet. |
| Csönded nem hoz már éneket! |
|
|
Gyermekdal-kitaláló 1973-ból
| Anyja nincs. És apja nincs: |
|
| Anyja nincs! És apja sincs, |
| Igy vagyunk: boldogtalan. |
|
| Ki ez? Mi ez? Mi ez? Ki ez? |
|
|
Gyűrődés-éjszaka
| Most már elmondom ami fáj, |
| mert elmondani azt muszáj, |
| mert el kell azt már mondanom, |
| mert most már el is mondhatom, |
| Mert most már ki kell mondani: |
|
Négy jaj
| az a csak-volt-ba olvad át. |
|
| halált mond, halált és halált! |
|
|
Iszonyat-mindenség és holtak virágzó világfája és üvöltözés két halott kék sivatag-szívén józanon tántorogva
A bekerítő halottak
|
ILLYÉS GYULÁHOZ
|
| Írtam: mikor már a földben |
| erjedt, akit meg nem öltem. |
| Én vad szívem kitakartam. |
|
| Testvérem vagy? Öcsém? Bátyám a szenvedésben? |
| Átkom a fölmagasztalásban? |
| Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban? |
| Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban? |
| Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben? |
| Testvérem vagy a bátran kimondható titokban? |
| Testvér? Apa? Öccs? A Sándorban-is-egyet-akartunk? |
| És akármi más volt: egy volt a harcunk! |
| És akármi volt: egy volt az ordítozásunk! |
| A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk! |
| Hát most már mi vigyázzunk! |
| Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves! |
| Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta! |
| Te bujdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla, |
| te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat, |
| te kétely és irtózat gyémánt-keveréke, |
| te borongó, búskomor, mélabús evilági béke, |
| te: mindíg-azt-hitték-a-dacos-alázat! |
| Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok. |
| A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres, |
| a halállal-megáldott, a holtakat-hurcoló, |
| holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító! |
| Mert bekerítettek engem a halottak! |
| Gyűrűbe-fogtak: akik a szenvedésem, édenem voltak. |
| Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak, |
| mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei, |
| mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai: |
| a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyag-kolibrifejűek, |
| a véres szemgödörrel agyag-korong-ablak-tekintetűek, |
| a hörögve vad táncolók, a röfögők, visítók, nyihogók, nyögők, jajgatók, |
| fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodók, |
| akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodilfejű pók- |
| gyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva! |
| És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza! |
| Mert körbefogtak minket a halottak: |
| akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak. |
| S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben, |
| deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben! |
| Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk! |
| Legyen irgalmatlan mosolyunk és gyászunk! |
| Legyen irgalmatlan létben-hitünk megmaradása! |
| Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása! |
| Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre, |
| indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre, |
| akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák, |
| lila papirhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország. |
| Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon |
| legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony! |
| És nem szabad, hogy megaláztassunk: ha megalázunk. |
| És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk. |
| És nem lehet, hogy lét-termő hitünk a halálon virrasszon. |
| Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország |
| és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát |
vad sorsunk-csillagokban, |
kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra, |
itteni túlvilágra, anyagi mennyországra, |
gyász-folytonos halálunk, |
|
|
|
Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok
| Ahogy te mondtad az Anyámat: |
| Engem csontvázra rág a bánat. |
|
| Te vak! Erzsikét skizoid-sirattad. |
| Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad. |
|
| Mert mindíg van remény bolond fiú, |
| S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború: |
|
| S égünk, vérzünk, mint kicsi ország, barbár- |
| Aki így döglik az végleges halott már: |
|
| Te Gyáva! Még halálod is: másnak halál, részeg |
| Minek a valcer? Nem is értetted az egészet |
|
| Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó |
| Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó? |
|
| Azt hitted hős vagy a vicsorgó téboly-ugrással, |
| Önmagad nem cserélhetted ki soha senki mással. |
|
| Te Önmagad-dacosan-elviselni-gyáva: |
| Most már hiába ordítok, s Erzsike után is hiába. |
|
| Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve |
| Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre, |
|
| Kötélhurokba. Mozdony elé. Gázcsövön lógni, |
| hogy zárt a száj, akár a kés, kék, s az asszony-nyelv se lóg ki. |
|
| Mint csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből |
| szemed kinőtt koponyád jobb szemüregéből. |
|
| Hiába, nem lehet így ugorni, ahogy ti, |
| Ha tudnátok, hogy titeket nekem így kell kibírni! |
|
| És mi a bűn? És mi a gyalázat? És mi a megbocsájthatatlan? |
| Nekem, ha volt, mert nektek elhittem magamban: |
|
| S fordítva: így lettem, halottak, létetek-hazátlan. |
| Te Asszony-zseni, Kis Depresszió, s te, Skizofrén Gyémánt-társam! |
|
| Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti |
| mint gyerek-vállra cementes-zsákot a csődörnek se férfi. |
|
| És görnyed a gyermek, izzad, sír, gerince ropog, |
| kis klottgatyája verejték-vizelet-híg ürülék-lucsok: |
|
| De nem dobja le a cement-halált, nyála folyik, |
| s csöpp testében hideg fekete lángörvény kavarodik. |
|
| S könyvekről álmodik, dagadt asszonycsöcsökről, szerelemről, |
| a kis szamár, míg sáska zöld kristályszilánk-csettenettől |
|
| Hogy ölni kellene, nagy konyhakéssel szúrni, |
| a felnőtt rohadékokat, s a hitben nem lazúlni, |
|
| S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy |
| s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcsöcske-agy |
|
| Nem tudtátok, a létből nem lehet kifutni: |
| Hogy lehet, Halott Buták, hogy lehet sose tudni! |
|
| Ti Gyámoltalanok, Gyávák, Mást-kínzó Őrűlt Boldogok: |
| Ti Öngyűlölő Bátrak, Büszke Dacosok, Kan-kanca Téboly-rabok: |
|
| Mint kutyák mócsingos csontot, a fehér-kocsonyásat, |
| marcangol a Két Gyász, tördel Két Halál s fáradt |
|
| Mert nyár van, s szívemben hull a hó, hull |
| Múlandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanúl! |
|
| És mindent beföd kristályzsírosan, szőrpuhán, mint |
| nádtetőt, kutyaólat, ecetfát, kakast, részeg kínt |
|
| Fehér pamuthórács-ketrecébe zár foltos korcs-kutyát, tyúkot, |
| ahogy mászik négykézláb a hóban, részeg-nyugodt: |
|
| Behavazott sovány varangy, havas koponyával, |
| részegen röhögcsélve, s a szeszt dúdolatával |
|
| Szőke varangy, csiga-szája a hóban mászik hernyós csiganyommal, |
| s vére a hószőrön gyöngysor, füstölgő nagy piros lukakkal: |
|
| Nyár van. Sírodon szárad virág, koszorú, halál-mosoly, |
| Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly. |
|
| Zabáld csak Vad Bohóc a földet, |
| Csontvázad fölé majd holmi mértani, növényi zöldet. |
|
| Ne üvölts, ne vinnyogj Tajtékzó Skizofrén Párduc |
| mint rohadni már, elrohadni, kilángolt a halál-szusz! |
|
| Mit hörögsz megőszűlt szakállas, tetves, pettyes |
| A két dög marja száraz-fehér szívem! Leselkedsz |
|
| Ti mániás-depressziós skizoid doxazmás Árva |
| eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga |
|
| Nem lesz több visszaesés, nincs több recidíva, |
| Ti már az Elmegyógyintézetből végső-adaptációra kiírva: |
|
| Teljes szabadságra! Jaj! Jaj! Jaj! Fehér szilánkokra |
| Szívemből két zöld páfránycsáptoll nő ki, két fölfújt pikkelyes levélfejű kobra. |
|
| S az Időt szagolják e csápok, a Halál-Időt, az Idő-Halált |
| S agyamban derengenek a sárga fagyott hallgatásba zárt |
|
| Görgök, ropogok, összetörök a Két Halál, Két Gyász |
| Mit akartok még? Ezután majd aki megaláz: |
|
| Mint föld-őskori őslények, őshüllők gyomrában |
| pépesre zúzták a lenyelt állatot az eleven halálban: |
|
| szív-gyomrom élő hólyagában csörög s zúzza |
| Mert nem hiszlek titeket soha én, ha újra |
|
| De megemésztem halálotok! Mert gőgös halálotok: Ti Ketten |
| a zsíros vérképző, húsképző, csontképző anyag éhes szívemben, |
|
| S ha kövületeim egyszer kiássák: a belűl kőcsipkés szívgyomor |
| kövület-bélsártartalma: csontvázatok lesz! Én mondom: |
|
| Te Asszony, Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban, |
| S te Férfi, Mániás-Depressziós Kristálycsillag az Élet-Iszonyban! |
|
| Szakállas ősz fejed a földben: mint tenger zöld üveghús- |
| ingó virágállat, csalánzócsipkebojt sárga viaszrózsa-koldús, |
|
| Látom: a földben imbolyog az állat-növény, ring a virág- |
| Az eleveneket-zabálni-éhes növényalakzat állat-láng |
|
a Földgolyóban szétdagad. |
|
| S a Földgömböt belűlről benőve mohó fejed: |
| mint egyetlen óriás habos agydaganat-döbbenet: |
|
| belűl a Földgolyón, s csak a földhéjazat marad |
| Hagyd abba! Hagyd! Ringyók Királya. Szőröd, szempillád, hajad, |
|
| Ne ámíts tovább! Elég volt! Hagyd a cirkuszt! A hülyülést! |
Ne üvölts! Ne ordíts! Ne sikolts! Ne voníts! Ne visíts! Ne vinnyogj! Ne nyávogj!
Ne vakogj! Ne zokogj! Ne nyüszíts! Ne nyafogj! Dobd el a kést! |
|
| Mert úgyse kapsz föloldozást, mert úgyse kaptok |
| Nagy a bűn, dögnagy, írtóztató! Két Iszony foga csattog, |
|
| Te Áruló, ti Árulók, Szörnyeteg-Ringyók, Szörny-Kurvák, nincs föloldozás, |
| Hiába minden: iszonyat, bűntudat, kín, Jeremiás- |
|
| Mert nincs bocsánat Engem-Elhagyók, mert nem lehet |
| annak aki szerelmére dobja hulláját, s így nevet: |
|
| A kurva-pénzt, a kupleráj-díjat! A Szeretetre-Árva |
| Büdös hullát, szagos tetemet, bonckéstől szétnyiszálva! |
|
| A szétfűrészelt koponya, a gégétől nemzőszervig, |
| fölvágott test büdösét! Elsiratni, ahogy illik! |
|
| Nem! Nem! Nem! Nem adom magam. Meg nem adom magam |
| Kik napfénypettyesen, aranypontosan, napláng-lombosan |
|
| Még holtan is disszimuláltok! Gyászt, irgalmat |
| Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat: |
|
| Gyászom: a düh, a gyűlölet, pedig Halálaim: |
| A babonák napja már, hisz szívembe mart mancsával a Megőszűlt Párduc-hím: |
|
| Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz |
| Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős: |
|
| A föld pórusain kifüstöl gyalázat-ordításod, |
| országok, népek, földrészek, vulkánok, vadonok, dzsungelek, jég-szívű hegy-óriások, |
|
s a cettel fölhabzó tengerek. |
|
| S fehér szökőkút-kévében fellövell az óceán-kék, |
| ráják, bálnák, cápák libegnek a habtoronyban falevélként, |
|
| S a tigris, a jaguár, a teknőc, a puma, a majom, a páva, |
| a papagáj, kolibri, krokodil, viziló, elefánt, zsiráf hiába |
|
| S az orrszarvú, a zebra, s mind a madarak, hüllők, vadak |
| s a csúszómászók, tatuk, hangyászsünök, pókok, rovarok, bogarak: |
|
| Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők, |
| termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők |
|
| És nem halál, nem gyász, Két Skizofrén Apostol: |
| Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj: |
|
| Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben, |
| sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben, |
|
| S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres |
| tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez. |
|
| Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon, |
| Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron. |
|
| Jaj! Tiszta forrás! Én: szarvassá változott fiú! Szarvam: |
| Szarvam csillag-lombjában Friedrich Nietzsche ül, s erő-hatalmam: |
|
| És mind a többiek, a hittevők, árvák, bolondok: |
| S a költők, Isten Örvényei, a Kezdet-Előtti Anyagpontok. |
|
| Mégis: milliárd sejtem: milliárd ravatal, rajtuk |
| Holtak Virágzó Világfája lettem. De hagyjuk |
|
| Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! |
| Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! |
|
| Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! |
| Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál: |
|
|
|