Vérző őszi kertem

Véres kása ez a kert, vért-gőzölgő rózsakert, véres kása, mint a vers, darált-hús dögszagú-nyers. Vér-csészékben agyvelők, zöld szárakon lebegők, ősvirágok ringanak: érrel befutott agyak. Nincs koponyabuborék, agykoponya-menedék: érzsákokban az agyak dagadva virágzanak! Nincs szőrös csont-irgalom! Kertem Vérző Borzalom! Virágszáron agyvelők rothadása gőzölög. Ez a kert a Fájdalom! Nem Hajnalom! Alkonyom! Kiboncolt élő tüdők hemzsegése füstölög. Tüdők virágszárakon lüktetnek hallgatagon, szivacs-meztelen tüdők, vérük habosan csöpög. Élnek, buborékzanak, meztelenűl habzanak, nyögnek és sóhajtanak, égnek és borzonganak. Ez a kert a Gyötrelem, a vér-kása Múlt-Jelen. Mint kibontott mellkasok a rózsa-daganatok. Ez a kert halottan él, földje vér és zöldje vér, ahogy az estbe forog: alvadt vérrel tántorog. Nehéz vérrel füstölög, árnyéka is vért köhög. Vérző nyers hús ez a kert. Most már foszforral bekent. Bemeszelte foszforral, szikrázó aranyporral hús-dög kertemet a hold. Lettem egyszer. És ki volt? Kertem vérzik, vérben ég, csupa vérző buborék. Vér-szakadék holdfényben. Lék Isten Ős-Szívében. Vérző-falú Ámulat, Vér-Mocsár, Vér-Kábulat! Ott nyüzsögnek a balog, véres-szárnyú angyalok. Arcuk, kezük puha vér, testük indázza a vér, hajuk ősvér-zuhatag, beszédük vér-omlatag. Vércsillag hull: ha néznek, mint véres páva-léptek, mosolyuk: vérhullásom, könnyük: fogcsikorgásom. Nézem őket szótlanúl, néznek engem szótlanúl, az Isten-Szív belsejét, dög-álom vér-üregét. Indák, szivacsok, falak, buborékörvény-kutak, piros pikkely-oszlopok közt e népség ácsorog. Néznek engem szótlanúl, nézem őket szótlanúl. Véres arcuk rámborul. Még a könnyem is kihull. Kertem? Isten Szíve ez! Szíve Dögbarlangja ez! Foszforhabbal leöntve, múlásomba temetve! Állok benne egymagam, boldogtalan-boldogan. Talán már meg is halok. S fölfalnak az angyalok. Csámcsogva fölzabálnak, szűz lényükbe darálnak, s emésztve majd böfögnek, ánuszukon kiköpnek. Mint angyal-ürüléket, madár a véres pépet, s egy rózsára száradok. Csontváz-erdő ne zokogj! S az angyalok böfögnek, cuppognak és röfögnek, véreseket büfögnek, farkuk alól kiköpnek. Köpnek meszes habokat, véres buborékokat, kiföccsentik sarukat, véres mész-csillagukat. S szárad a toll-gatyákon, segg-pont pehely-rózsákon, mint mészcsipke-horgolat a kilőtt ürülék-hab. Foszladékaim köpik ki ürítőpontjaik, mint mésszel a madarak: bogárból ami maradt! A fölemészthetetlen, a megemészthetetlen kemény kitin-részeket: vázakat, pilléreket. S ott a véres csillagban, a meszes lotyadékban pórusos szárnyfödelek, csáptollak, bütykös csövek, vas-szív térdek, állkapcsok, karom-drótcsillagcsokrok, páncél-ingek, kő-gatyák, rézdrótcsillag-pálcikák, csillagküllő-sarkantyúk, csipketaréj-koszorúk, üveg-fűrész lábszárak, üveg-fésű combszárak, vak koponya-részletek, mint törött üvegkelyhek, göndör üvegtörmelék, csigolyák, gyűrűk, kefék, bojtok, csengő-pamacsok, bóbiták és fogsorok: ami bennük el nem ég, a Belőlem-Maradék! Ragyognak a csillagok, köpködnek az angyalok, mint nagybajszú madarak, trópusi ősmadarak. S törlik zsíros szájukat, nyalják zsíros ujjukat, nyalják véres ujjukat, törlik véres bajszukat. S kemény ágyékszőrükbe, vastag hónalj-szőrükbe, kövér mellkas-szőrükbe, göndör szakáll-szőrükbe, bajszukba, szakállukba, fehér szempillájukba törlik véres ujjukat, törlik zsíros ujjukat! S csípőt kotró hajukba: örvénylő harangokba, combgolyókig leérő, ott habosan örvénylő, ott fodrosan gyűrűző, füstölögve hömpölygő koszorúkba törlik vad, véres, zsíros ujjukat. Halál-kert mégse zokogj! Harmadnap föltámadok! Harmatosan, keményen lángol Őshajnal-Fényem! Izzik Hajnal-Reményem, Örök Kristály-Beszédem, s ég a Világ-Virágon Gyémánt-Föltámadásom!