A halál után

A hússá vált korom-rózsa

Korom-rózsa szavad

szívemen,

lüktetve ráng, dagad

hitemen,

Szára is koromból

pikkelyes,

szirma szigoromtól

sebhelyes.

Nehéz gyökerei

jégcsapok:

korom-fogú teli

csillagok.

Koromháló-örvény

gyökere:

a szív laza önkény-

szégyene!

A szív üregeit

benövi,

gödör-szégyeneit

beszövi,

mint pók a palackot

nyálfonál-

okádékkal, habzó

potroh-nyál

ürülékhab-csillag

dagad ott,

a kristályzsákállat-

ban forog,

gomolyog a gyász-ős

gyökérzet,

mit a szövőszemölcs

kivérzett.

Rágom én e rózsát,

harapom,

mint az Isten ujját

bekapom.

Megharapom vadúl,

részegen,

s az a rózsa kigyúl

véresen:

s lesz a korom-rózsa

hús-igaz,

hússá minden fodra:

így vígasz!

S lüktet, mint őscsillag

pirosan,

mint asszony-szőrcsillag

fodrosan:

a combközti rózsa

mézesen,

szívverésem mondja

az ütem!

Koszorúban amit

fogam ás:

asszony-ujjhegyen, mint

harapás,

vérző-csipkecsillag-

korona,

a húscsipke-harag

mosolya

asszony-mutatóujj

vérbögyén,

Isten Anyja bódult

ujjhegyén,

harapás-koszorú

gyűlölet,

fogsor-kör szigorú

Csak Szeret!

Köröm körűl piros

korona,

fogaim haragos

csillaga,

rózsarecezsákon

koszorú,

hajszálér-halálon

szigorú

véres csillag-csipke:

a Nem-Van-

Mégis-Itt-Van-Itt-Se-

Boldogan.

A Nincs-Itt-És-Itt-Van-

Iszonyú-

Csillag-Átok-Dallam-

Hajnalú.

A rózsát így rágom,

harapom,

s lesz a korom-álom

haragom.

Haragomból hitem

lesz így vad

Gyűlölet-rejtelem

Ős-szavad!

Égő kő-dermedés

Ott áll köztük, a tolongó

tömegben áll a Szorongó!

Én meg itt állok egymagam:

Vad Ragyogó Boldogtalan.

És viszi el őt az Idő.

És létemből kinő a Kő:

elkövesednek tagjaim,

kő-szirmok csődör-ajkaim.

A véres ajkak kő-szivek,

kőcsipkehernyó-lebenyek.

És bajszom kőkalász-uszony.

Fehér kő-láng kő-mosolyom.

És égek! Égek! Ég a Kő!

A Rejtelemből kinövő.

Létem gyötrött kő-mosolya.

A Nincs-Ő Vad Iszonyata!

A Nincs-Ő, Nincs-Ő! Lesz-e Még?

Kő-dermedésem kéken ég!

Kő-csillag: égek! Szörnyű, vak

lángokban. Jaj. Jaj. Iszonyat!

És lesz-e még? És lesz-e még?

Mielőtt kő-létem kiég!

Átok, Mámor, Gyönyörűség!

Nem-Bűnöm: Ős-Gyönyörűség!

És lesz-e Hajnal, lesz-e Nap?

Szép Bűnhődés: ki rámvirrad!

Csillag, Szó, Átok lesz-e még?

Jaj lesz-e még? Jaj lesz-e még?

Köröttem örvénylik, forog:

gép, ember, füst, köd, kő-dolog,

tülekvő Kis Emberiség,

az izzadt, gyámoltalan ég.

Tolong, topog a Kis Haza

minden öröme, bánata,

ez az egyszerű tiszta nép,

bűnös bűntelen Maradék.

Cipelve gyászát, szégyenét,

rámvetve mosolygó szemét,

mutatva ujjal: a Csodát!

Vakon: Mosolyom Alkonyát.

Látva nem: Iszony-Gyászomat,

közelgő elmúlásomat,

jövendő pusztulásomat.

Halhatatlan Halálomat.

Csak állok kő-lomb-egymagam,

a népek közt mosolytalan.

Virrasztom égő kő-magam.

És Szép Halálom merre van?

Vérző őszi kertem

Véres kása ez a kert,

vért-gőzölgő rózsakert,

véres kása, mint a vers,

darált-hús dögszagú-nyers.

Vér-csészékben agyvelők,

zöld szárakon lebegők,

ősvirágok ringanak:

érrel befutott agyak.

Nincs koponyabuborék,

agykoponya-menedék:

érzsákokban az agyak

dagadva virágzanak!

Nincs szőrös csont-irgalom!

Kertem Vérző Borzalom!

Virágszáron agyvelők

rothadása gőzölög.

Ez a kert a Fájdalom!

Nem Hajnalom! Alkonyom!

Kiboncolt élő tüdők

hemzsegése füstölög.

Tüdők virágszárakon

lüktetnek hallgatagon,

szivacs-meztelen tüdők,

vérük habosan csöpög.

Élnek, buborékzanak,

meztelenűl habzanak,

nyögnek és sóhajtanak,

égnek és borzonganak.

Ez a kert a Gyötrelem,

a vér-kása Múlt-Jelen.

Mint kibontott mellkasok

a rózsa-daganatok.

Ez a kert halottan él,

földje vér és zöldje vér,

ahogy az estbe forog:

alvadt vérrel tántorog.

Nehéz vérrel füstölög,

árnyéka is vért köhög.

Vérző nyers hús ez a kert.

Most már foszforral bekent.

Bemeszelte foszforral,

szikrázó aranyporral

hús-dög kertemet a hold.

Lettem egyszer. És ki volt?

Kertem vérzik, vérben ég,

csupa vérző buborék.

Vér-szakadék holdfényben.

Lék Isten Ős-Szívében.

Vérző-falú Ámulat,

Vér-Mocsár, Vér-Kábulat!

Ott nyüzsögnek a balog,

véres-szárnyú angyalok.

Arcuk, kezük puha vér,

testük indázza a vér,

hajuk ősvér-zuhatag,

beszédük vér-omlatag.

Vércsillag hull: ha néznek,

mint véres páva-léptek,

mosolyuk: vérhullásom,

könnyük: fogcsikorgásom.

Nézem őket szótlanúl,

néznek engem szótlanúl,

az Isten-Szív belsejét,

dög-álom vér-üregét.

Indák, szivacsok, falak,

buborékörvény-kutak,

piros pikkely-oszlopok

közt e népség ácsorog.

Néznek engem szótlanúl,

nézem őket szótlanúl.

Véres arcuk rámborul.

Még a könnyem is kihull.

Kertem? Isten Szíve ez!

Szíve Dögbarlangja ez!

Foszforhabbal leöntve,

múlásomba temetve!

Állok benne egymagam,

boldogtalan-boldogan.

Talán már meg is halok.

S fölfalnak az angyalok.

Csámcsogva fölzabálnak,

szűz lényükbe darálnak,

s emésztve majd böfögnek,

ánuszukon kiköpnek.

Mint angyal-ürüléket,

madár a véres pépet,

s egy rózsára száradok.

Csontváz-erdő ne zokogj!

S az angyalok böfögnek,

cuppognak és röfögnek,

véreseket büfögnek,

farkuk alól kiköpnek.

Köpnek meszes habokat,

véres buborékokat,

kiföccsentik sarukat,

véres mész-csillagukat.

S szárad a toll-gatyákon,

segg-pont pehely-rózsákon,

mint mészcsipke-horgolat

a kilőtt ürülék-hab.

Foszladékaim köpik

ki ürítőpontjaik,

mint mésszel a madarak:

bogárból ami maradt!

A fölemészthetetlen,

a megemészthetetlen

kemény kitin-részeket:

vázakat, pilléreket.

S ott a véres csillagban,

a meszes lotyadékban

pórusos szárnyfödelek,

csáptollak, bütykös csövek,

vas-szív térdek, állkapcsok,

karom-drótcsillagcsokrok,

páncél-ingek, kő-gatyák,

rézdrótcsillag-pálcikák,

csillagküllő-sarkantyúk,

csipketaréj-koszorúk,

üveg-fűrész lábszárak,

üveg-fésű combszárak,

vak koponya-részletek,

mint törött üvegkelyhek,

göndör üvegtörmelék,

csigolyák, gyűrűk, kefék,

bojtok, csengő-pamacsok,

bóbiták és fogsorok:

ami bennük el nem ég,

a Belőlem-Maradék!

Ragyognak a csillagok,

köpködnek az angyalok,

mint nagybajszú madarak,

trópusi ősmadarak.

S törlik zsíros szájukat,

nyalják zsíros ujjukat,

nyalják véres ujjukat,

törlik véres bajszukat.

S kemény ágyékszőrükbe,

vastag hónalj-szőrükbe,

kövér mellkas-szőrükbe,

göndör szakáll-szőrükbe,

bajszukba, szakállukba,

fehér szempillájukba

törlik véres ujjukat,

törlik zsíros ujjukat!

S csípőt kotró hajukba:

örvénylő harangokba,

combgolyókig leérő,

ott habosan örvénylő,

ott fodrosan gyűrűző,

füstölögve hömpölygő

koszorúkba törlik vad,

véres, zsíros ujjukat.

Halál-kert mégse zokogj!

Harmadnap föltámadok!

Harmatosan, keményen

lángol Őshajnal-Fényem!

Izzik Hajnal-Reményem,

Örök Kristály-Beszédem,

s ég a Világ-Virágon

Gyémánt-Föltámadásom!

A szép harag reménye

Mi készűl bennem: nem tudom!

Milyen ellenforradalom?

Ős-létemben micsoda vad

rohasztó átok-iszonyat?

Micsoda üszkös küzdelem!

A Győzelem Nem-Győzelem?

Micsoda mocskos rejtelem?

A Nem-Győzelem Győzelem!

Majd Dög-hadak robajlanak,

hörögve bennem habzanak,

őrjöng a genny, a sejt, salak,

bennem a Halál-Virradat?

Csörög, habzik tajtékosan

bennem a Gyűlölet-Se-Van?

Az Átok páncél-hadai

fognak majd fölforrasztani?

A Szégyen mocsok-hadai

lökdösnek fölakasztani

szívedre Élő Csillagom:

Én Nem-Haragom Hajnalom?

A Vak Gőg haragosai,

üvöltő páncélosai

nyomják ki röhögve szemem:

Mindíg-Látó Nem-Szégyenem?

Vaspikkely-ujjakkal verik

koponyám nagy gyümölcseit,

a két kocsonya-csillagot,

a Mindenséget Habzsolót?

Belűlről nyomja ki szemem

a Háborodott Kegyelem,

tolván ki vidám eskűvel,

a vaspikkelyzsák-kesztyűvel!

Vígadva mosolytalanúl,

pezsegve irgalmatlanúl

a bennem háborgó vakok:

a Förtelem Ős-Moszatok.

Tolják ki Pokol-Édenem,

én Két-Egyetlen Mindenem,

mint növekedés a fogat,

ahogy az ínyből kidagad.

Vagy mint vén szájból fog ha hull,

ha kilöki a halál-ujj:

kinyomják a Vérző Csodát,

elnyomva világ-mosolyát.

Összetörve, mint a legyet:

a kristálytoboz-szőrszöget,

a gyémántsejtpikkely-tobozt.

Már nem szoroz és nem is oszt!

Azután már csak gödreit,

vér-üszkös törött vermeit

fújja belűlről a Rohadt

Bennem-Gyász Nem-Gyász Iszonyat?

És fölzabálva mindenem,

Világmindenség-Az Szemem,

üres rovarbőr fekszem ott?

Isten, az lesz boncasztalod?

Látszanak póruspontjaim,

pihecsengő kis ajkaim,

pamacskehely, pehelyserleg,

pihe-harang nemzőszervek.

S zöld-szárazon áttetszenek

szőrvödröcskék, pamatkelyhek,

a hónalj, a mellkas fehér

üvegében a kitin-ér.

Látszanak a pamut-ostyák,

kefe-csillag harangocskák,

herezsákom piheputtony,

kis kék szőr-üst ánuszpontom.

S a szívcsücsökre támasztva,

mint háromszögletű ostya-

szívzsák: hártya-száraz fejem

mered a csöndbe mereven.

Mint az alsó állkapocsra

támasztott sárkánykoponya:

ágaskodik a szív csúcsán

mész-szövetzsákszív koponyám.

A legszebb mindenség-csoda:

piros kitinszív-koponya,

pehelycsengő orrlikakkal,

száraz szőrharang-bánattal.

Pórusokból, kőpontokból

forrasztott üresség-mámor,

mészcsipkéből horgolt szívzsák,

szívalakú mészcsipkezsák.

S beabroncsozza keresztben,

állkapcsig gyűrűzve körben

a két szem: a gyémántsarló,

a szívre-forrt kristálypatkó,

mint szívre-nőtt két kristály-bab,

szőrös csöcs, két üveghólyag,

piheszőrös gyémántvesék:

buborékcellaszövedék.

Szőrös iker üveghólyag

növi be szív-koponyámat!

De már halott, csönd-üvegét

nem ölik mítoszok, mesék!

S a homloktető-középen,

a homloklemez tövében,

csontszőrszáraz-mészkeményen,

pórusos kék kitin-nyélen

kék toll mered, kék szőrlevél,

a szagló-ostya szőrtaréj:

mészcsipkéből horgolt álarc!

Rombusz-alakú kék szőrpajzs!

Függőlegesen a csáptoll,

kinőve a koponyából:

mered a drót-erezésű

kék halcsontváz-pihefésű.

Él-hegye az orrcsont felé,

a mohos orrlemez felé,

él-háta a tarkó felé,

a zöld tarkónyereg felé.

Csúcshegyét a pihedárda,

a nagytollú pehelylándzsa

szőr-szélkakas merevsége,

a lapos kék pamutkéve,

döfi a lapos szagló-toll,

föl a kék rombusz-pamacstoll,

kitin-szívből kitollazva:

gyémántrögök közt kék nyárfa.

Aranypettyes piros szívből,

a piros kitinszív-fejből,

aranylemez-koponyából

ágaskodik föl a kék toll.

Vékony aranylemezekből

tollazott piros kehelyből,

vas-szögecselt arany-zsákból

páfrányosodik a kék toll!

S a kék csáptő két oldalán,

drót-koponya két arc-falán:

szőrös sírdomb, gyémánt-bögre,

pórusos csontból kinőve:

vese-szemek, két szőrbimbó,

drót-rák szájszervig lecsurgó.

Sejtes, szőrös kristálypatkó:

szárvége tokába hajló.

Élével függőlegesen

dermed szőrpajzs-csápkeresztem,

a piros szívzsák-koponya

rombuszlevél kék szőrtolla!

Halottan a halott szíven,

alatta a két vese-szem

sejtlapcsiszolat-szőrösen

tokáig folyva le körben.

Törékeny Mindenség-Halott,

Mindenségedben fekszem ott?

Uramisten ezt akarod?

Te leszel bennem a halott!

Benned halok meg magamban,

halálod halott szavamban,

hited aztán bármit akar:

halott te vagy, én ravatal!

Halott szemem: két csillag-dög,

koponyádon Isten-Ördög,

eres hólyag ráragasztva,

két lopótök ráakasztva!

Ős-ravatalod én leszek,

mocskaidban ha elveszek!

Fekszünk egymásban: két halott:

Világ-Halál, Világ-Halott!

Heverünk, a Két-Ugyanaz,

egymásban a Két Dögpanasz!

Hisz ha én elvesztem magam,

te döglesz meg boldogtalan!

De nem, de nem, de nem, de nem!

Virágozz bennem Istenem!

Tavaszodj bennem Irgalom!

Dögvész-Győzelmed nem hagyom!

Virágozz ki önmagamból,

virágozzak önmagadból,

egymásunkat így betöltve,

átkaink virágba kötve.

Virágainkkal beszélve,

legyünk egymást betenyészve.

Ne ravaszkodj győzelmeden,

ne verd meg magad Istenem!

Se érted! Nem! Se magamért!

Se otromba kis gyászodért

nem győz le üszög, rothadás,

Te-Önhitt Őspanaszkodás.

De nem! Én nem adom magam!

Nem rothad lángoló szavam!

Zúghatnak gyémánt, vas-hadak!

Győz majd Szívem: a Szép Harag!

Győz majd érted és magamért,

győz Önmagam-Önmagadért,

győz gyávaságodon hitem,

a Szép Harag: győz majd Szívem!