Az átkozott Isten-disznók

Költő vagyok, vagy fene mi! Embernek ez is valami! Nem is kevesebb, nem is több, mint a Mindenség-Semmi Köd. Nem vígasztalás, pusztulás, csak minden együtt: semmi más. Csak egyszerűen a: Soha El Nem Égő Nagy Mosolya. Nem kegyetlenség, nem öröm. A Mindenhez csak van közöm. Isten szívébe ütközöm: fejem a szíven széttöröm! A Szív-Minden falán verem szét őrűlt mindenség-fejem! A Benne-Bennem Óriás Gyászon fejem, mint egy tojást. A csillagköd-eres Ütem húsához úgy csapom fejem, mint csaptam fához a tojást, az ovális-gömb lángolást. Réműlve a nagy loccsanást, a gyermek-nem-bűn-vígadást, rettegve nem-bűn-vígaszom: folyik a gyűrt fa-oldalon. Égve csurog a kocsonyás- taknyos fehér vígasztalás, s üvegek fehér csillaga a kő-gyűrődés szederfa. S nagy pöttyös sárga cafatok, alvadt száradék-csillagok a tojás-sárga habjai: a fakéreg szánalmai. S azokban tojáshéj-törek: hártyás porcelán-cserepek, s lent a földön, a fa alatt: csipkés tojáshéj-alkonyat! A csipke-peremű Rohadt Dühömtől Gyermek-Alkonyat! Kék eres-hártyás belsejű félbuborék: gömb Ű-betű! Mályva, kamilla, fű között az: Ahhoz Nincs Semmi Közöd! S nézik a tyúkok, kakasok, a Bűnnel-Nem-Bizalmasok. S nézik a Szárnyas Farkasok, Szorongás Köd-Irgalmasok, az Űrt Behemzsegő Mesék. S nézi az udvar barma: nép! A Kukorékolás-Csodák, a Kotyogás Titok-Anyák. A nép: a hápogó, szelid, fröccsentve ürülékeit. A Titok Részeg Barmai, az Űr Nyüzsgő Köd-Átkai, s a kukacevő lentiek, a rovart-evő földiek. Nézik a közömbös, szelid népek: dühöm cserepeit! S a Vicsorgó Égi Vadak, a Kő-Szárnyú Csönd-Szamarak! Füvet csípnek, ürítenek, a csöndből kiderengenek, sírnak, vakognak, ugatnak, a Tűzből rámordítanak! Rám-mekegnek, rámbrekegnek, gyermek-gyászomon nevetnek, láthatatlanúl forogva köröttem: ütnek csaholva! Súrolják nagy énekemet, átok-gyermek vad szívemet: varangyos, vizenyős bőrrel, mirigy-ragyás varangy-zölddel. Kefe-pamacs szőrtaréjjal, sörény-sarló csődör-hajjal, kristálytű-csokor tollakkal fekete hörgés-szárnyakkal! Költő vagyok! Hát, köszönöm! Fejem a Reményhez ütöm! Az Ős-Dögön összetöröm, szétloccsantom a Gyönyörön! Az Isten szívéhez vágom! Széjjeltöröm az Ős-Zsákon! Ütöm az érrel-betekert Reményem-Mindene Szívet! Aki van, az: Elmúlásom! Aki nincs: Nem Ragyogásom! Spirálködökkel befonva, galaxisokkal befolyva. Ő: Az Egyetlen Véres Zsák, a Végtelen Szivacs-Ország, érháló-zsákba ültetve, ős-pontokkal belüktetve. Ő: az Egyetlen és Semmi, a: Benne-Halni-Kell-Lenni! Ő: Az-Én-Is-Dobogásom! Ő: Az-Én-Nem-Dadogásom! Ő: a Ringyó, Ő: az Átok! Én a Szívre rákiáltok! Fejem Szivacsán verem szét, büntetve a Kurva-Estét! A szívedhez Nem-Gyötrelem úgy vagdosom költő-fejem, hogy üvöltözz fájdalmadban, irgalmatlan-irgalmadban! Igy bűntetem én a Fényed, én, a: Lehettem Reményed! Én Rohadt Szívéhez csapom Virág-Minden Akaratom! Virágzó Mindenség-Fejem Szíve Közönyéhez verem! Hisz az Átkos nem döglik meg, hagyja, hogy én megdögöljek! Hát legyen, ahogy akarja! Röhögjön milliárd Barma! Költő vagyok! Mit tehetnék? Fejjel rúgom a Lét Testét! S a csöndből rámnyerítenek a pikkelyes, szárnyas Nyüvek, lófejük, szamár-pofájuk, bökdös hab-sarló ló-szájuk. Rámfújnak dög-orrlikakkal, szőrös bársonykürt-szavakkal: pamut csigaház-kürtökkel, orrlik-hab szőr-gyűlölettel! Gyűlöletük én nem bánom! Hiúságukat csak szánom! Aki őket rámuszítja dühével magát pusztítja! Mi közöm a Köd-Kevélyhez? Mi közöm a Nem-Reményhez? Mi, Nem-Könyörületéhez? Nem-Is-Van-Rettenetéhez? Tudja: azzal szeretem őt, szép fejemmel ha verem őt: halálomat követelőt, nagy létemet nem ismerőt! Tudja? Nem tudja? Mit bánom! Szép fejem szívéhez vágom! Piros Röhejéhez csapom Gyönyörűség-Akaratom! Szívéhez úgy vagdosom őt, a Halálos-Reménykedőt, a földhöz, mint a nagy tököt, a röfögő disznók előtt. Hogy széttört nagy cserepekre, hab-daganat szeletekre, növény-eres darabokra, növény-tojás cafatokra. S lángolt a tök-csillag bele, habos, szivacsos belseje, a széttört növény-koponya sárga kenyérbél-mosolya. A maggal-behintett szűz hab- foszladék növény-daganat, mintha tojáshéj tört vödre vattával lenne kitömve! A Szívhez úgy vagdosom azt a Halálom Mindíg-Vígaszt, mint földhöz a sárga tököt, a tülekvő disznók előtt. Hogy törjön szét a koponya könnye, gyásza és mosolya! S zabálják csámcsogva föl azt a széttört Emberség-Vígaszt az Isten Kurva Disznai, az Éhség Vak Szárnyasai, az Átkozott Isten-Disznók, a Szárnyas Dögevő-Kancsók. Isten Sörényes Disznai, Aranyszárnyú Angyalai, röfögő keshedt kanjai! Vad csámcsogásuk hallani! Dulakodva, hogy azt egyék Angyal-Kocák, Angyal-Emsék. A fehérpettyes feketék, göndör-szőrűek, a kesék. A Kék Angyal-Mangalicák, Kristályszárnyú Angyal-Kutyák, Rózsaszirom Fülű Csodák, Szőr Csigakürt Fülű Csigák. Falják visítva fejemet, az Ő-Szíven széttört Tüzet, mint kiskoromban a tököt. És sír a kan, visong, röfög. S farkuk kitolúlt csigaszem, örvénylik szőrpikkelyesen, s alattuk a nyílás fodra, mint egy véres papír-rózsa. S szárnyuk csipke-kavargása, cérnacsipke-lobogása: mint a túlvilág lengése, az Apokalipszis fénye! És sírnak a Szárnyas Kesék, potyog a nyál, hab, ürülék, s a sárban csülkeik nyoma: buborék-szívek zápora. A két szív-fél iker-kagyló pillérfala: föltarajló sár-félhold, sárcsipke-sarló. Szívet tapos a Visongó! S a sok Isten-Dög kavarog, motyog, hörög, visít, dadog! Hogy csámcsogják szép fejemet, turkálják ős-énekemet! És lottyadt csöcsük sárba lóg. Csecseik: kis papírzacskók, ázott, eres papírzsákok. Gyűrt gombjukból vér szívárog. És véres szájuk, orrlikuk, vérhabos disznó-fogsoruk, orrtányérukra ráragad: vér, szempilla, könny, gondolat. A rózsaszivacs-korongon: bajszom, átkom és mosolyom. Szájuk véreres hab-patkó, szájuk véres tajték-sarló. Ég halál-vödör mosolyuk, dupla vérpatkó mosolyuk, hegyes vérpatkó mosolyuk, szőrcsipkepatkó-mosolyuk! És csámcsogásuk hallani és esznek Isten Disznai, sarat túrva, nem nézve föl, s rózsa-vigyoruk tündököl. Vérpatkó-szájuk tündököl! Kőpatkó-szájuk tündököl! Disznó-fogsoruk tündököl! Disznó-mosolyuk tündököl! És nézik mind a többiek, a Darázsfejű Légiek, Szőrpáfrány-csápú Égiek, Pikkelyrohadt Kegyetlenek, a Kőszárnyú Angyalkanok, az Angyaldisznó Asszonyok, a Mohó Angyalcsőcselék, Tövistoll-szárnyú Koszladék, a Varangytestű Őskanok, Szitakötő-szemű Vakok, a Sündisznó Mosolyúak, Kőcsipkesarló Szájúak, a Büdösek, a Rühesek, a Sárosak, a Férgesek, a Gyémánt-szívvel Csülkösek, a Habot-hörgő Éhesek, a Szőrtölcsér Vigyorgások, Szőrtölcséren Szempillások, s a szőrkúphegyen nagy kövér rózsapatkó-sarlótányér: taknyot-fújó orrlikakkal, nyálzó iker-rózsalukkal, s alatta az éhség-patkó, hegyes kőlándzsasor-sarló! Nézik a kívűlrekedtek, rosszúl akik tülekedtek, lökdösődtek, dulakodtak, hiába is furakodtak, gyűrűben hemzsegve körbe, szárnnyal, fejjel egymást törve, farral, lábbal, lapockával, angyaldisznó-visongással, lebegvén a magasságban, ülvén a ganéjos sárban, sírva, nyüzsögve, röfögve, egymást lényükkel gyötörve, vizelve, egymásra mászva, végbelükkel trombitálva, szőrös rózsa-trombitával, csillagzó végbél-rózsával, az Ősdisznó Isten-Átkok, ráncos, kövér nagy Szőrzsákok, gyűrött, tottyadt Pikkelyzsákok, Lepkeszárnyú Disznó-Álmok, a híg sárban elterpedve, bélsarukat kiböffentve, torlódva a levegőben láng-szemű disznó-gyönyörben, építve ős-buborékot, büdös röfögés-hajlékot, sáros kupolát fölöttünk, síró koszorút köröttünk: szőrből, csülkökből, csöcsökből, szőrkacsokból, pikkelyekből, tátika-szülőnyílásból, nyöszörgésből, bandzsításból! S bámúlják a Boldogakat, az Arany Álarcúakat, széttört fejem akik rágják, sárban böködik, turkálják, sivalkodva, nyögve, bőgve, egymást szárnyukkal döfködve, s lobog tűzlepedő-szárnyuk, tajték-rózsát növeszt szájuk, s örvénylik a tűzlepedő, mint lángoló palatető: ropogva, pattogva kéken, aranycsipke-lövellésben, szikra-bóbitákat köpve, tajték-szökőkutat lökve! Vak szárny-tüzük de nem éget, nem perzsel csillagot, férget! S nézik a Rohadtak, Bambák, irigylik a Disznó-Sandák a fejemet-csámcsogókat, agyam tüzét rágcsálókat, ahogy röfögve zabálnak, énekeimben turkálnak, s a csontfűrészek mozognak, a kőmalmok csikorognak! Mint varangyos-bőrű tököt, rücskös, eres, sárga tököt, sárga üveghab belsejét, csillaggal beszórt tüdejét: eszik széttört koponyámat, agyvelőmet, szempillámat, falják világ-szemeimet, mindenség-énekeimet, a tűz-énekmaradékot, agykoponya-buborékot: csattogva, véres mosollyal, habos kőpatkó-fogsorral! S az Isten-Szemérmetlenek, a Sörtések, Pikkelyesek, a Büdösek, a Sárosak, a Rózsaszőrzsák-Taknyosak: lassan fényleni kezdenek, tüzemtől átderengenek, mintha csillagot ennének, ragyog a sok Szárnyas Féreg! Tőlem ragyog, tőlem lángol a sok koszos, rühes Mámor, fölzabált világ-tüzemtől, mindenség-gyönyör dühömtől, világteremtő csodámtól, világtemető agyamtól, világ-virágzó szavamtól, ős-virág akaratomtól, bezabált virágaimtól, fölhabzsolt világaimtól, világmindenség-hitemtől, mindenség-ős szerelmemtől! Világ-csoda életemtől, csoda-világ énekemtől, éposz-mindenségeimtől, mindenség-éposz fényemtől! S a tetves Disznó-Darazsak, mintha nyelnének parazsat: izzanak, arany-fehéren, táltosok, mint a mesében: szájszervük, potrohszelvényük, ürítőpontjuk, szív-térdük, tarkónyergük, szőr-tokájuk, gyémántrög-szívkoponyájuk, a kitinbőrszív-koponya kék pikkelyálarc-mosolya, s a csuklós pamutpáfrányok, pórusos csáp-buzogányok, a szem-sziklák fölött kinőtt piros tollak, zöld legyezők, száraz mészcsipke-levelek, halcsontvázpajzs-szaglószervek: fényt ontanak, fényt okádnak, lángot köpködnek a vállak: disznó-szemek, kék orrpajzsok, disznó-bajszok, disznó-arcok! S röfögnek a Lélek-Vakok, mint bajszos rabló-lovagok, s testük ragyog, lángomtól él, mint napban a lovagpáncél, s dög-húsukban ahogy égek, mintha volna bennük lélek, a Csámcsogó Szőrzsákokban, a Dög Isten-Angyalokban! Mint vaspikkely-lovagruha: vas-ing, vas-kesztyű, vas-gatya, liliomfej-cipővasak, vas-madárfej zsindelysisak tollas, hernyós és lemezes, ízelt, ászkás, csuklócsöves, csipkés, buborék-szalagos, zsalu-csévés, hólyag-forgós üregébe gyömöszölt vad- lángú ős-óriás csillag, égő vánkos begyömködve, a fém-barlangba tömködve: gyémánt-égek én azokban a Szőrbuborék-Vadakban, a Pikkely-Kegyetlenekben, Disznó-Pofájú Tetvekben! A Kőtölcsér Fejű Rablók, a Szempillás Pamutzacskók, pipacs-ürítőnyílású, lapos kő-körfűrész szájú, piros agyag-bimbó csöcsű, üveg-lárva tekintetű Dögökből ömlik ki fényem, fölmajszolt hitem, reményem! S mind a Szárnyas Dög Szőr-Erszény: ősaranytűz lovagpáncél! De hitemtől, de napomtól, világcsuda-csillagomtól, világteremtő dühömtől, létet-nemző örömömtől, világ-éposz szavaimtól, világ-halál halálomtól! S a Kékpettyes Angyalringyók, a Szárnyas Rózsaköd-Disznók, Buta Sörtés Disznó-Lepkék, Sáros Kanok, Koszos Emsék ahogy falnak, rágnak, nyelnek, vigyorogva tündökölnek: nem tudják, hogy létem titka a Létet bevilágítja, világ-teremtő tudásom, mindenség-nagy akarásom! Fényem dög-testükön átég: abban lángol a Mindenség! Minden Jelensége, Dolga, Időtere, Anyagpontja, Térszigete, Köde, Árnya, Nyüzsgő Hiánya, Magánya! Minden Jelenése, Lénye amit mond: az létem fénye! Minden Létezése, Vágya: akaratom boldog lángja! Nem tudják azt a Röfögők, a Visongók, a Böfögők, s nem tudja azt az Ős-Szív sem, dobog aki közönyösen: Ütésén, ha fejem törtem, magammal Őt is megöltem: a Nélkülem-Nincs-Ő-Lehet- Csak-Általam-Van-Szív-Jelent! Szívéhez loccsantva fejem, magammal Őt agyonverem, s megalvad majd a Mindenség, megdermed a Végtelenség, s lesz Egyetlen Kőzsák minden Tűzpontkása-Édességem! Iszonyatos Gömb-Kőhalál, Kőpontzsák-Végtelen Halál! S az Őskőcsipkezsák alatt, a Kőszív-Mindenség alatt rágja fejemet ropogva az a Halhatatlan Csorda, az a Lehetetlen Csürhe, tülekedve és röfögve, sárban ülve, sárban túrva! Az Isten azt már nem tudja! Nem is rühelli Dögeit, Szárnyas Disznó-Angyalait, Disznó-Darázs Röfögőit, Lepke-Disznó Csámcsogóit! Nem tudja: hiába esznek, sárrá föl nem emészthetnek! Egymás-Magunkat ha rágják: a Fény Gyönyörét zabálják! Halálunkkal föllángolnak, fejünkkel ha dulakodnak Ő-Bűnei, élnek attól: Mindörökké-Halálunktól! A Tőlünk Halhatatlanok, Szitakötő Fejű Kanok, Szitakötő Szemű Disznók, Angyalszárnyú Emse-Pókok, fejükön két piros csáppal: horgolt cérnacsipketollal, arcukon kék szemhéjakkal, zöld szőrsarló-szempillákkal, rózsatányérú pofával, hab-rózsakard-mosolygással dúlnak Ő-Szívünk nem tudva, őket aki nem is únja! Nem is únja Angyalait, Disznó-Arcú Csótányait, Nagy Bűne Varacskosait, Halál-Halhatatlanait, hiszen Mi-Halandók-Ketten gyémántlunk ott a Rühekben: a nyílásokban-belekben, disznó-szájakban, szemekben! Mi-Voltunk-Halhatatlanok Lettünk-Egymásért-Halandók! S egy a törvény jövő-múltja: halott a halált nem tudja! A halál nem a halandót, a halandó: csak ami volt, azt érti csak, amire várt! Halál nem tudja a Halált!