A rejtelmek hajnala

 

 

 

 

Ős-szélben gesztenyefák

A fák kopasz ágai,
hervadt zörgő lángjai,
a kúsza ón-szövevény
között a kék ősremény.
Az ős-szél, ős-suhogás,
neonfények, semmi más.
Fénypontlángok a vizen.
A hömpölygő elemen.
Földgyalúk, gépek, salak,
sáska-óriás vadak:
gép-árnyak. Gödrök, csövek.
Gesztenyefa-levelek.
Pad. Uszályok. Kőfalak.
Mert én így akartalak:
Halál, Halál, Életem.
Nincs Múltam. Csak Jelenem.

 

 

 

Az én hajnalom

A hajnali köd tántorog,
a hajnali köd rámforog.
És hajnal van. És semmi más.
Vér. Aranyköd-lángolás.

 

 

 

A köd gyönyörű iszonyata

A köd, a köd, a köd, a köd
tajtékzik, lángol hömpölyög,
a köd, a köd, a köd, a köd,
a tél-hozó, az éji köd.
A köd, a köd, a köd, a köd,
a fehér gyöngykása-örök
örvénylik, füstöl, nem dörög,
égő füst-kása dübörög.
Fénygolyók, rács-villanyfalak:
ahogy a ködben porlanak,
házak, fák, Manet-látomás.
És lehetetlen porladás.
Kék pointillista-pettyezett
végtelen jég-lánghömpölyeg
és márványpuha zöld-öreg
lehetetlenség-rémület.
Monet, Seurat fénypettytömeg
ködtejút-minden-gyűlölet,
kő, kőfalak, gesztenyefák,
s fuldokló dühödt éji láng.
Se csillagok, se istenek,
csak köd, köd, köd, köd, köd-hideg,
se tankok, se söröslovak,
csak köd, köd, köd, köd-iszonyat.
Csak köd, köd, köd, kőfalak,
csak köd, csak köd, a kő, a pad,
a Lét-szívből zuhogó vad
köd-rejtelem, köd-ámulat!
S a pad, a pad, a pad, a pad
ősköd-gesztenyefák alatt,
mint Szőnyi István padja ott
dér-tűz köd-lángban ragyogott!
S a ködben nemzőszerveink,
nyílásaid és szőreid,
kő-combjaid, vas-combjaim,
köd-gyöngyös ágyék-szőreim.
Vér-jajgatás, kő-ámulat,
sírod köd-izzó gyászomat!
Ősnemző-lándzsám, a remény!
S a ködben ködünk: hullafény!
Ködpuszta nemzőszerveink,
áldásaink és átkaink,
nyomorunk minden tébolya,
s a köd gyémánt-szar mosolya!
Szőrcsillag-lángban a muszáj:
az izzó rózsa-csigaszáj,
a mézes rózsa-dagadás.
Lüktetés, nyálzó dobogás.
S a kigyűrt kőláng-csigaszem,
az eres lángtorony-ütem.
Az eszme foszlány-csillaga
eszméletlenség-önmaga.
S dagad az emberség-csoda
vad emberiség-mámora.
Az eszmélet-foszlány puha
eszméletlenség-csillaga.
Zöld eszmélet-foszlány ködök,
s a köd-iszonyat hömpölyög
és bong és kong a köd-harang:
gyöngy-világegyetem-harang.
Vak, véres csődör-nyerítés,
vért-habzó delfin-verdesés,
s a ködjajgatás-mén forog,
ahogy a Nem-lét gomolyog.
Mint rángó rózsa-polipok:
egymásra-tapadt gyöngy-karok!
Gyöngyházgomolygás-örvény, kék
ködlángban rózsa-ősiség!
Mint dagadt rózsa-polipfák:
egymáson-lüktető világ
a két hús-világegyetem:
remeg, ring egymás mélyiben.
S a ködben vámpír-nevetés,
szárnyas sárkánygyík-legyezés,
nyüzsgő, vicsorgó ősvadak,
bőrszárnyú őscsontváz-hadak.
Csőrös, kő-hártyás őskanok,
kétlábú kőtoboz-gyíkok:
óriás kő-kürt csipogás,
kő-ingben kő-ránc totyogás.
Kőlegyező szárnyú pikkely-
doboz lángok kő-kard fejjel:
ég a kőpikkely-hegedű,
a kő-iszony tekintetű!
Kőküllős kőkerék szemű
röpködő ős-szörny kő-betű:
kőesernyő kő-lobogás,
kőpóruscsontváz-nyikorgás.
Vad redők, selymek, szövetek,
báránybőrben köd-rengeteg.
Neonfényszálak összege:
mintha az Isten vérzene.
Bevérezné az ősködöt,
ami átkunkban hömpölyög.
Láng-írások, pontfény-betük:
ég halálszövet-énekük.
Ősemlőid, a mindenek,
ahogy a ködben fénylenek,
mint óriás darázs-szemek:
dagadt gyémánt-ikra szívek!
Ősmelleid, őscsecseid,
csillag-golyó nem-vétkeid,
mint szőrös nagy darázs-szemek
lángolnak, égnek, rengenek.
A köd tűzliliomai,
a mámor köd-harangjai
szines ködlánggal ringanak,
harmattal világítanak!
A két köd-csengő mosolyog,
a köd-harang lüktet, dobog,
ahogy a köldökig-nyitott
ingből kövéren kibugyog.
Pihés, dagadt gyémánt-szivek:
mint szőrös ősdarázs-szemek,
emlőid köd-félholdjai,
ködpamut-liliomai!
S az égő dülledt ős-szemek,
szikrázó koponya-szivek
gödrében ködcsillag-patak,
ködharmatos pehely-szalag.
S a dagadt gyémántszív-csecsek,
dülledt ősdarázs-szívszemek
között aranypihe-nyereg:
orr-arcpáncél moha-üreg.
Mint darazsak szeme között,
sejtes látó-csöcse között
a hosszú-háromszögletű
pamutszív-gödör V-betű.
A dagadt, szőrös ős-szívek
közt a homorú orr-nyereg:
nagy rózsapamacs arc-gödör,
pórus-pihés aranyvödör!
S a ködtűz-harangok fölött,
mint koponya-szívből kinőtt
kék tollak, a fej tollai,
csápok harmat-páfrányai:
hajladoznak a kék karok,
a pamutkaporcsillagok
irgalmasan örvénylenek:
petty-karok, tűz-csuklók, kezek!
A köd szines lángjaiban,
fény-írás köd-átkaiban
vonaglás-háló gomolyog.
S villanyplakátok, köd-vakok.
És köd és köd és köd és köd,
templomtornyok, düh-fényrögök.
Ködben-föloldott szomjúság.
Köd-álom. Tél-szigorúság!
És köd és köd, zöld láng-folyók,
aranykeresztek, fénygolyók,
vas-szörnyek, ködben lángolók:
óriás Ájtatos Manók.
Ködtűz, fénypikkelykupolák,
köd-törpék, fénypermet-csodák,
könny, csók, hab, bádog-kakasok,
vérállat-üveg-csillagok.
Köd, rozsdás gépek, részegek.
Köd-téboly ködben ténfereg
hazafelé szomorúan.
És dörög a tűzpont-folyam.
És itt vagy te és itt vagyok!
Meghalsz és én is meghalok!
És forr, örvénylik majd a köd
egymás csontvázaink fölött.

 

 

 

A vedlő aranycsipkeláng-oszlop

Aranyat-vedlő jegenyén
ugrál a rigó feketén.
Aranypikkely-lángokat:
rúgdos rothadt tollakat.
Mint nagy fekete A-betű
ugrál a kő-tekintetű
feketerigó a jegenyén.
Csipkés a hulló láng-remény.
Hull pörögve lefele
a jegenyefa levele,
a tar ágak közt égve hull.
Nézem mosolytalanul.
Aranycsipkeláng-oszlopon,
aranytollcsipke-kőrúdon
ugrál a rigó. Mi jogon?
Meghalsz? Meghalok. Jól tudom.

 

 

 

Akinek szívére fújt az Isten

Jaj, az Isten ráfújt a szívemre!
Aranyat fújt az Isten szívemre!
Füstöt, aranyport, kövér ködöt.
Gödreibe tűzkását köpött.
S így virágzok én az Őshalálban,
így virágzunk Egymás Mosolyában,
így virágzik a Mindenség bennem:
aranylángpont-haláltűzözönben.

 

 

 

A megváltó kések

Kellett a kés neked,
kellett a kés nekem!
Mi lesz majd Én-Veled
Nélkülem Gyötrelem?
Kellett a kés nekem,
kellett a kés neked!
Mi lesz majd Nélkülem
Gyötrelem Én-Veled?
Kellett a kurva kés,
a rozsdás, kurva Kő-
pengéjű Nem-Kevés
Sorsunkba Szúrt Idő!
Kellett, hogy ittmaradj,
zokogva fuss Csoda-
Ringyó, hogy elszaladj
a Semmibe Hova!
Késekkel szétdöfött
Alkonyi Áldozat,
kellett a Régi Köd-
szívű Szar-Átkozat.
Kő-kések mosolya
kellett halálodért,
a Nem-Tudod Hova
Forrasztott Édenért!
Kellett, hogy megmaradj,
Létedből Ömlő Vért
írtózva el ne hagyj
Hazúg Reményedért.
Döftem amit beléd,
hagytad, hogy szúrjalak,
Kellett az Én-Hitért-
Késidő Iszonyat!
Vérző Szőr-szív Sebed
Rózsaláng-Serlege,
a Kő-Karddal betelt
Halálod Mindene!
A Láng-szirom Kupa,
kő-késsel megdöfött
Tajtékrózsa-Csoda:
lesz ami majd a föld.
Lesz ami majd kukac,
száradó sárga hab,
a Te-Se Megmaradsz
Üszkös Föld-Alkonyat.
A habzó, fröcskölő
Szőrcsillag-Rózsaláng
kellett, Te-Nem-Idő-
Végzetű Kis Hazánk.
Kellett a Kő, a Kés,
te Izzó Szégyenem,
a Nem-Is Szenvedés
Egyetlen Gyötrelem.
Te Pokol-Édenem,
kellett a Kurva Kés,
legyen hogy énvelem
Végső Fölismerés:
Halál, Élet, Halál,
Élet, Halál, Élet!
Kellett a Kés, a Nyál-
Hajnal Rózsa-Végzet!
Kellett a kés neked,
kellett a kés nekem,
legyek hogy: Én Veled
Rejtőző Rejtelem.
Kellett a kés nekem,
kellett a kés neked:
hogy feldöfd Én-Hitem
Reményem-Mindened!
Kellett a kés, a kés,
a Lángoló Csoda-
Végső Fölismerés
Kő-kard Vér-mosolya.
Zuhogjon hogy a vér,
ömöljön hogy a láng
vért-lövellő kövér
Szökőkút-Gyásza ránk.
S higgyük, mit hinni kell
újra és soha mást.
Létünk hogy vért lövell.
Nem Köd-Vígasztalást!
Kellett, kellett, kellett:
Késeink Az Ami
Van-Volt Véres Gyermek
Álommal Vallani!
Döfni szíveinket
Gyémántkő-Késekkel.
Dög-Veszteségünket
Nem-Vereségekkel.
Öldöklésünkkel de
úgy föltámasztani:
Mámorunk Fekete
Húsát Virrasztani.
Legyen hogy már miért
élni a Tegnapért!
Hogy már legyen miért
halni a Holnapért!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]