A gyásztalan hársfa

Hajnal-gomolygásba lángoló ős-hársfa, aranypikkely-szív fa: a Föld láng-őstolla. Kékaranytűz-ködben állsz gonddá gyötörten, mint ahogy én álltam Isten mosolyában. Mint ahogy én állok és nem kiabálok, nézlek csak csodálva tűzpikkelyszív-hársfa. Mit tudsz te énrólam? Ki vagyok, ki voltam? Mit tudod, ha nézlek: reményét a részeg! Kopaszodsz aranyban, ködkék-gomolyagban, tollad bolyha vásik, halálod kilátszik. Mit tudod, ha nézlek: reményét a részeg, vad hitét a részeg: hogy én miért nézlek? Mit tudod ős-hársfa: reménységem gyásza, őspikkely-aranyszív, engem a Föld mért hív? Mit tudod mért nézlek te hajnali részeg, sírva, nem is sírva, vagy aki Sors sírja! Vagy te: Aranyzászló! Kék ködben parázsló óriás aranytoll. Szív-alakzat pokol. Tebenned gomolygó, körötted gomolygó, csontvázadban forgó zöldarany hajnalszó. Tűzbíbor hajnalköd csontvázad rácsa közt. Fekete ágaid, füstölnek szárnyaid. Nézlek bámúldozva Föld tűzarany-tolla, hajnalrózsaködben: kegyetlen gyönyörben. Mit tudod őshársfa, virrasztásom álma, hogy én, hogy ki voltam? Miért haldokoltam? Miért nézlek gyásszal, szörnyű megadással, előtted ha állok, s a köd rámszívárog. Rózsatűz-hajnalköd szívembe hömpölyög, sorsomban göngyölög, örvénylik, nem dörög. Tudom, hogy meghalok, meghalni akarok! És nincs aki lássa vétkem kimúlása. Én gyönyörű vétkem: Csakis-Emberségem! Mint az az óriás kőtoboz-testű Gyász: kétlábú sárkány-gyík, Pikkelykőtemplom-Hit. Kis gumi kék keze, széttárva mindene. Páfrányok, pecsétfák, zsurlók és pikkelyfák közt feküdt kő-teste, a Kezdet-Őseste! Óriás kődrótváz- fonadék ős-csontváz feküdt az Időben, mint a kő a kőben. S hulltak rá a meleg őspáfránylevelek, ős-csillagok fénye égett a Reményre! Meghalni akarok? Tudom, hogy meghalok. Nincs és, aki értsen Gyönyörűség-Vétkem! Csak te, csak te, csak te, aranytoll-őseste, aranyláng-őshajnal: köd-gomolyagoddal. Törzsed előtt csak te látsz majd eléd esve, heverek majd ottan arany-malasztodban. Feledve minden jajt, várva Újabb Hajnalt, s rothadó húsomra hullnak lángot forrva aranypikkelyeid, Nem-Tudod Könnyeid! Hulltak ahogy árva Toldi nagy sírjára. S rothadó szememre láng-tollaid esve tűzzel betakarnak. Halni, hogy ne haljak! El mégse rohadjak, földbe ne olvadjak. Aranykupac lesz ott rámdagadt őslángod. S nem lesz olyan Bence sorsom ki követte. S könnytelenűl állt ott. Holtomra vigyázott. Áll aki meredten, mint egy Öreg Isten szelíd havazásban. Velem-Elmúlásban. Lesz nem senki ottan az én halálomban, férfi se és asszony meg aki sirasson. Nem lesz ott, jaj, nem lesz se Átkos, se Kedves, hogy kurva-kegyetlen csontomra nevessen. Nem lesz, nem lesz, nem lesz, ottan senki nem lesz. Ott rohadok Hársfa halálodba zárva. Őslángod-kupacban fekszem majd rohadtan! Mégis Mindörökre Gyémánttá-Kötődve!