A megváltó aranykard

Az ifjúság páfrányerdeje

Az a Páfrányerdő

amiből kijöttem,

a zöld csipkefelhő

miből kizötyögtem

hol van már, jaj hol van:

kőcsipkeléptekkel

ahonnan totyogtam,

köd-lihegésekkel!

Ifjúságom hol van?

Halál-Édenkertem.

Nem-Tudom Pokolban,

a Nem-Is-Van Mennyben!

Fény-hitem kő-kérdőjele

Kő-kérdőjel a szivem,

kő-csikóhal fény-hitem,

kőpáfrány-fültollakkal,

kő-toll uszony-szárnyakkal.

S ott lebeg a Semmiben

kő-halcsikó Szégyenem.

Bordás kőtoll-szárnyait:

rázza tarkó-tollait.

Kőcsikó-feje merev

ágaskodással mered

rád Egyetlen Mindenem.

S pislog kőgolyó-szemem.

Pillám kőcsipke-ernyő,

mint kőpont-kőesernyő

csapkod, ver kő-mereven.

Kővé átkoztad hitem!

Miért csapsz be, mondd miért?

A Fekete Semmiért?

Olvaszd föl kő-átkomat!

Szívem úgyis elrohad!

Szíved ugyis elrohad.

Halálomat ne akard!

Majd ha megzabál a Föld:

megtudod, hogy meg ki ölt!

Az időbe-kötözött

Szép vagyok, mint egy csikóhal,

ágaskodok büszke szóval,

gyémánt-ragyogással függve

égek az Időbe kötve.

Ágaskodok kristály-szóval,

fejemen gyémánt-sarlóval,

ragyogva sötétfehéren

állván az Idő Terében.

Gyémánt-csődörcsikófejű,

kristálysarló-kérdőjelű,

gyöngykacs-csigaház menetű

sarló-szív: a gyémánt-betű

áll az Idő Ősvizében!

Őshínár-igézetében!

Vad csikószemem úgy ragyog,

mint az őstűzpont-csillagok.

Aranygömb, kis gyász-sarlóval,

nézek emberszem-sikollyal

benned: köröttem örvénylő

zöld-rengésű Halál-Idő.

Lebegvén a Halál-térben,

a Gyásztalan Mindenségben,

csikófejem rászorítva

Istenem: Őscsillagodra.

Csikóarcom, a gyémánt-kő

csiszolatú király-sírkő

odaszorítva Szívedhez!

Véres Könyörületedhez!

A gyásztalan hársfa

Hajnal-gomolygásba

lángoló ős-hársfa,

aranypikkely-szív fa:

a Föld láng-őstolla.

Kékaranytűz-ködben

állsz gonddá gyötörten,

mint ahogy én álltam

Isten mosolyában.

Mint ahogy én állok

és nem kiabálok,

nézlek csak csodálva

tűzpikkelyszív-hársfa.

Mit tudsz te énrólam?

Ki vagyok, ki voltam?

Mit tudod, ha nézlek:

reményét a részeg!

Kopaszodsz aranyban,

ködkék-gomolyagban,

tollad bolyha vásik,

halálod kilátszik.

Mit tudod, ha nézlek:

reményét a részeg,

vad hitét a részeg:

hogy én miért nézlek?

Mit tudod ős-hársfa:

reménységem gyásza,

őspikkely-aranyszív,

engem a Föld mért hív?

Mit tudod mért nézlek

te hajnali részeg,

sírva, nem is sírva,

vagy aki Sors sírja!

Vagy te: Aranyzászló!

Kék ködben parázsló

óriás aranytoll.

Szív-alakzat pokol.

Tebenned gomolygó,

körötted gomolygó,

csontvázadban forgó

zöldarany hajnalszó.

Tűzbíbor hajnalköd

csontvázad rácsa közt.

Fekete ágaid,

füstölnek szárnyaid.

Nézlek bámúldozva

Föld tűzarany-tolla,

hajnalrózsaködben:

kegyetlen gyönyörben.

Mit tudod őshársfa,

virrasztásom álma,

hogy én, hogy ki voltam?

Miért haldokoltam?

Miért nézlek gyásszal,

szörnyű megadással,

előtted ha állok,

s a köd rámszívárog.

Rózsatűz-hajnalköd

szívembe hömpölyög,

sorsomban göngyölög,

örvénylik, nem dörög.

Tudom, hogy meghalok,

meghalni akarok!

És nincs aki lássa

vétkem kimúlása.

Én gyönyörű vétkem:

Csakis-Emberségem!

Mint az az óriás

kőtoboz-testű Gyász:

kétlábú sárkány-gyík,

Pikkelykőtemplom-Hit.

Kis gumi kék keze,

széttárva mindene.

Páfrányok, pecsétfák,

zsurlók és pikkelyfák

közt feküdt kő-teste,

a Kezdet-Őseste!

Óriás kődrótváz-

fonadék ős-csontváz

feküdt az Időben,

mint a kő a kőben.

S hulltak rá a meleg

őspáfránylevelek,

ős-csillagok fénye

égett a Reményre!

Meghalni akarok?

Tudom, hogy meghalok.

Nincs és, aki értsen

Gyönyörűség-Vétkem!

Csak te, csak te, csak te,

aranytoll-őseste,

aranyláng-őshajnal:

köd-gomolyagoddal.

Törzsed előtt csak te

látsz majd eléd esve,

heverek majd ottan

arany-malasztodban.

Feledve minden jajt,

várva Újabb Hajnalt,

s rothadó húsomra

hullnak lángot forrva

aranypikkelyeid,

Nem-Tudod Könnyeid!

Hulltak ahogy árva

Toldi nagy sírjára.

S rothadó szememre

láng-tollaid esve

tűzzel betakarnak.

Halni, hogy ne haljak!

El mégse rohadjak,

földbe ne olvadjak.

Aranykupac lesz ott

rámdagadt őslángod.

S nem lesz olyan Bence

sorsom ki követte.

S könnytelenűl állt ott.

Holtomra vigyázott.

Áll aki meredten,

mint egy Öreg Isten

szelíd havazásban.

Velem-Elmúlásban.

Lesz nem senki ottan

az én halálomban,

férfi se és asszony

meg aki sirasson.

Nem lesz ott, jaj, nem lesz

se Átkos, se Kedves,

hogy kurva-kegyetlen

csontomra nevessen.

Nem lesz, nem lesz, nem lesz,

ottan senki nem lesz.

Ott rohadok Hársfa

halálodba zárva.

Őslángod-kupacban

fekszem majd rohadtan!

Mégis Mindörökre

Gyémánttá-Kötődve!

A megváltó arany-mérleg

Ó, te Édes Méreg,

ó, te Arany-Mérleg,

Lángoló Aranytál,

Aranycsésze-Osztály,

az Idő két ágán,

homály-mérleg-vállán

aranyláncon függő,

három-ágon csüngő

Égő Aranycsésze.

Aranytányér-Mégse.

Aranylánc-háromszög-

kúpűrön Aranyköd-

Kupa, Aranyserleg,

Lét-habbal telt Mérleg.

A két arany-ágon:

Életen, Halálon,

a két arany-késen:

Halálon, Életen,

két arany-vállcsonton:

Vígaszon és Gondon,

aranykúp-csönd-ágon

függő Véres Álom,

két Ősarany-Serleg,

a Halál, a Gyermek:

betöltve tajtékkal,

vérző habrózsákkal,

habzó virágzással:

Élettel, Halállal!

Aranyserpenyő, Te

Véres Tajték-Mégse,

Habzó Tűzköd-Mégis:

hogyha szenvedés is!

Öröm, Gyász, Kín, barna

lángból kidagadva.

Ó, Te Két Aranykés-

Vállon függő Vérzés,

Szenvedés és Mámor

a két Aranytálon

és Hit, Gőg, Szenvedés,

Végső Fölismerés,

Gyászból kidagadva

Virágzó Aranyfa,

vérző Hab-Rózsákkal,

Tajtékrózsa-Gyásszal,

Termő Megadással,

Álnok Zokogással

földagadt Aranytál,

aki Vagy és Voltál,

aki Voltál és Vagy,

Vérző-Így-Megmaradj,

három-ágú láncon

aranycsigolyákon:

kúp-aranylánc-ágon,

csigolyalánc-gyászon

függő Két Véres Tál:

Vad Élet, Szép Halál:

vagy mivel betöltve

iker-aranycsésze,

Élettel, Halállal,

Büszke Megadással,

Vérző Büszkeséggel,

Végső Ismeréssel,

a Fölismeréssel:

Mindent-Szenvedéssel!

Mindent olyan tisztán,

mint a legszebb kristály,

mindíg csak dagadva

tűzzel virágozva,

mindent olyan szépen,

mint a népmesében,

mint a népdal-gyászban:

Halál-Virágzásban.

Mindent olyan bátran:

Ha-Kell-Elmúlásban,

mint a balladákban,

Közös Virágzásban:

a sírból kinövő

Gyönyörű Gyász-Idő:

Két Fehér Rózsafa

egymásra hajolva,

egymást átkarolva

egymásba fonódva,

ággal és levéllel,

Rózsával, Reménnyel,

mint Vér-Rózsakapú,

Élet-Akaratú

Rózsaív-Rózsalánc:

Szerelem-Sose-Gyász,

Rózsacsönd-Szivárvány,

Élet-Rózsamárvány

Halálból Őskapú,

Nem-Gyász Akaratú:

amin majd bejöhet

a Legszebb Tiszta Csend

barnapettyes lovon,

hópont-kancacsikón!

Az a Kapú, mint Kút:

a Túlvilágba Út,

Pokolba, Halálba,

Halhatatlanságba!

Amin majd beüget

lován a Legszebb Csend:

vágtat a Földbe le

a Csontvázak fele,

hol a Sárkánykirály

Kristályköd Vára áll,

hol a Sárkány-Mese

Őspikkely-Csődöre

ül Tüzes Kő-Trónon,

Nem-Is-Van Ablakon

nézve a Földgolyót,

a belűl-lángolót,

lángoktól rózsállót,

a Legszebb Tűz-Álmot

és ottan látszanak:

csontvázak, csontvadak,

a holtak, rothadók,

s a Nem-Foszladozók!

S legyőzi ügető

lováról az Idő

Népmese-Kisfia:

Aranykard-Mosolya

a Pikkely-láng Dögöt,

Halált, vagy Ördögöt,

s kivágja gyomrából,

belei gyászából

a fölfalt Hiteket,

bezabált Vétkeket,

lenyelt Reményeket,

Nem-Rothadt Végzetet!

S letörli nyálukat,

véres bélsarukat,

nyálas dög-zsírjukat,

véres mosolyukat,

amikbe keverve

voltak, mert lenyelve

hevertek a Rabok,

Valaha Ragyogók!

S fölhozza ide, föl

hol a Lét Tündököl:

Sorsba, Új Halálba,

a Nem-Pusztulásba!

Fölhozza őket majd,

kiáltva Három Jajt:

a Szép Folytatásba,

a Nem-Jajgatásba,

föl az Alvilágból,

ki mi sose lángol:

hozza föl Hitünket,

Véres Hitelünket,

Nem-Üszkös Szívünket,

Új-Mi-Örömünket.

S mint piros csődörök,

lángoló mén-ködök,

véres szív-sörénnyel,

őspiros örvénnyel,

lángolva futunk majd,

feledve jajt, a bajt,

vágtatnak Szíveink,

Szabad-Már Hiteink

föl az Alvilágból,

a Föld-Árvaságból,

ügetve a földben

szép piros méneken,

piros csődörökön:

Szíveink Örömön.

S előttük a Zászló:

az Arany-Megváltó

vágtat a Földben át,

hozva az Új Hazát,

a Régit, az Újat,

a Sohase-Vadat,

Vadat-Ki-Sohase:

Sorsunk Mi Végzete!

Hogy itt virágozzunk,

Rózsa-Dagadozzunk!

Benned Édes Méreg:

Szent Te Aranymérleg!

Égő Kicsíny Haza!

Édesség Mosolya!

Te Iker Aranytál,

Hajnali Rózsa-Nyál,

Reggeli Rózsafény!

Tavasz-Hajnal Remény!

Benned Aranyserleg

Tűz-Üst, Aranymérleg:

Szent Te Kicsíny Haza,

Kis Öröklét-Anya!

Virágzó Méhedben,

Arany-Edényedben

virágozván büszkén

az Arany-Nem-Estén,

az Arany-Őstestben,

Virág-Reményedben

tajtékkal dagadva,

rózsát ringadozva,

Kis Haza, Nagy Hajnal,

arany-csődörhajjal

lüktetve, verdesve,

Te Sohase Este!

Benned Arany-Mérleg,

Csillag-Aranyserleg,

benned Mindíg-Remény

Remény-Rózsa-Edény,

benned, mi: Virágod!

És Sohase Átkod!

Benned Remény-Asszony

Reggel, Sose-Alkony.

Benned Édes Haza

Világ-Gyász Hajnala!