Egy régi baka-nóta ütemére, amikor részeg voltam, a Rózsadombon

Hajnali tűz, rózsaláng, hervadatlan szép hazánk, hajnal rózsalevele örvénylik szívem fele. Rózsalila, rózsakék rózsatűzvész-messzeség. Piros platánlevelek, mint ős-sárkány-pikkelyek. Kéklila és kékarany hajnali boldogtalan derengés ős-öröme. Lámpák fehér fényköde. Lámpák sárga gömb-köde, ködgolyó-gőzöröme! Az Isten vér-köpete meszelt arcom vérzi be. Véres arcom vérben ég, néz a sok fénybuborék, ingem vérben-párolog, ahogy most hazafutok. Piros platánlevelek zuhognak és fénylenek, kék ködök derengenek, amikor hazamegyek. Megyek, megyek fölfelé, fújtatok hazafelé, megyek a bánat felé, futok a halál elé. Rózsatűzben két öreg áll, vagy utcát söpröget, söprik a leveleket: az isten-pikkelyeket. Söprik az Isten-szívet elhagyott pikkelyeket, levedlett csont-könnyeket, véres őspikkelyeket. Söprik az eres, piros isten-háncsa papirost, az Isten-dög pikkelyét, vérző csipkelevelét. Dög-teste cafatait, véres foszladékait, húsa csipketollait, bőre csontvirágait. Megyek már hazafelé, megyek a sorsom elé, futok a halál felé, múlás-szégyenem elé. Végigdűlök ágyamon: fehér ravatalomon! Fekszem majd, mint a halott, kit halála elhagyott. Elzuhanok ágyamon: égő ravatalomon! Fekszem Krétakard-Király: tűzkoporsóban halál. És a csöndet hallgatom ősz ravatal-ágyamon, s nő bennem a rózsacsönd, vad aranypont-tűzözönt okád halál-hajnalom, míg a csöndet hallgatom. Nő szívemből csönd-virág: az átkom-szomorúság! Megyek, megyek fölfelé, megyek halálom felé, megyek múlásom felé, megyek koporsóm felé! Lihegésem csápjai, mint bálna fújásai: csipkepáfrány-lombjai, koponya-gőz tollai. Lihegésem csokrai, mint cet páfrány-tornyai, tarkó-lik gőzfújása: cérnacsipke-bóbita, cérnacsipke-szökőkút, páfrányóriás-tejút, lüktető fehér remény, gőzcsipketorony-kemény. Rózsatűzvészben megyek, futok, sírva lihegek. Tűzözönben gázolok, ahogy most hazafutok. Futok, futok fölfelé, futok halálom felé, futok múlásom felé, futok koporsóm felé! Omlik rám a tűzözön, rózsakék hajnalözön. Lángol a Lét, lángolok, ahogy most sírva futok. Ég fehér élet-hitem, az ős-világegyetem, lángol a Múlt, a Jövő: gyönyörömből kinövő! Ég az örök tér-sötét, a vak ősfeketeség, vérző aranygömbjei, égnek őscsillagai. Égnek a szép csontvázak, hitek, hatalmak, lázak, kristályok és halottak, mind akik vannak, voltak! Megyek, megyek csöndesen, mint egy elűzött Isten. Szám fehér lángot lövell: páfrány-ősfát bálnafej! Szám fehér füstöt okád, gőztoronytollbóbitát, mint a cethal-koponya víztolltorony-mosolya, amit tarkója fellő: gőzcsipkepáfrány-ernyő! Gyászomat úgy okádom: fehér ködláng-fújásom. Mint egy elzavart Isten tántorog haza szívem! Rózsatűzben tántorog. Megölnek a hajnalok. Hajnalom így tántorog, énekel, sír, fúj, motyog, önmagából önmaga tűzvészébe fut haza. Körűl rózsatűzözön, bennem rózsatűzözön! Lihegésem köpködöm. Szégyenem is rámköszön. Mint egy boldog tűzözön, mint egy boldog vízözön, mint egy vérző tűzözön, átkozódó vízözön. Megyek, megyek fölfelé, árva önmagam elé! Jön a tél! Jön. Betemet. Jéggé fújja szívemet!