Négyszer Isten

Isten, Isten, Isten, Isten! Te Átkozott Igen és Nem! Gyilkosaid fölkeresnek, röhögve szívemnek esnek. Rámrontanak gyémánt-késsel: jajgatással, szenvedéssel! Rámrohannak vicsorogva. Ölnek, kezeim lefogva. Csipkezászló szárnyuk ropog, mint szélfújta őskönyv-lapok. Űr-tolluk bevéreződik, köröttem mert tekerődzik. Mint fehér csipkeszörny lüktet, rágcsálva a vérző testet, pávasárkány, sárkánypáva szárnyuk is testem zabálja. Ölnek, ölnek, ölnek, ölnek! Döfnek, szúrnak, míg megölnek! Aztán szívem megzabálják, ökrendve szívemet rágják. Szívem szájukból csurog ki: cafatjaiban dobogni, lüktet a pép-szívmorzsalék, szőrzsák-szájukban az: Elég. Szájuk véres gyönyörűség, bugyborékoló szőr-fazék. Szájuk lobogó vak szőr-üst. Fortyog abban hús és vérfüst. Lüktetve kitüremkedik, lángolva kinövekedik kan-fogsoruk közűl szívem, rágják ahogy szerelmesen. Arany-fogsoruk hogy villog! Ég az eres aranytorok! A szájpadlás bordarácsa: gömbősaranycsontváz-szárnya! S lefolyik a véres kása: Hitem-Még-Most-Se-Múlása ős-szakállon, mellkas-szőrön, s megalvad az ágyékszőrön. Rágnak, falnak, sírva esznek a Dühödt Ősangyaltetvek! Népeim rajtam nevetnek, égő vas-trónra ültetnek. Nyomnak fejemre abroncsot: izzó csipkelánc-vasfogsort, kezembe nagy királypálcát: Sátán izzó vas-falloszát! Mert én vagyok az: Adósság! Zabálnak, mint népe Dózsát! Dózsát ahogy sírva ették: úgy falatsz föl Őstetvesség!