A halál szívütése

Mindenség-rózsafa

Ősz-tűztéboly foglya:

fekete-rács tölgyfa!

Fekete csipkekő-

fodorláng-Tűzidő.

Fekete gyökér-rút

lövellő szökőkút,

földből-kigyűrt kő-kéz

gubanc-ős merengés.

Félig betakarva

hártyarongy-aranyba,

félig elrohadva

aranycafat-rongya.

Mint Krúdy csontváza,

óriás csontváza,

fekete csontváza

földből ha kimászna.

S állna ott aranyban

félig betakartan,

félig lerohadtan:

aranytűz-rohadtan.

S állna ott az Öreg

Király-tűz Csont-remek

aranyláng-köpenyben:

félvállra vetetten.

Rongyos rohadt vértűz

aranycsipke-gond szűz

köpenybe takartan:

földből kitakartan.

Létből kitakartan,

földből kizavartan,

az űrbe csavartan,

király-ámulatban.

Így nézlek Alkonyom:

Lánghártya-Tébolyom!

Rongyos cafrang Arany-

hártya Boldogtalan.

Nézlek megadással,

nem is tagadással,

el nem is múlással,

gyönyörűség-gyásszal.

Nézlek: én mi lettem?

Létemért mit tettem?

Sírlak: Öreg Árva!

Nem voltam hisz gyáva!

Tudtam azt csak: vagy Te

a Lét Kedves Kedve!

Tudtam csak: Nevetve

Vagyok a Lét Kedve!

Vagyok a Reménynek

Virágzó Tűz-Lényeg!

Arany-Dagadásba

Nőtt Tűzcsipke-Gyászfa.

Arany-Király, Részeg

Csontváz-Csillagfészek.

Reménység-Kegyetlen.

Csak ami lehettem.

S meghalok, ha eljön

értem a Tűz-Börtön,

s a földbe bedugnak:

csonttá-kopaszodjak:

égsz majd énfölöttem

Csontváz-Aranyködben.

Szépen rámrohadva

csipkéd aranytolla.

Mondd akkor, hogy voltam

hogy én ki is voltam!

Király-Arany voltam.

Égve kilángoltam.

Csak azért, mert Élet.

Azért csak mert Részeg-

Reménykedés Boldog.

Létével a Boldog.

Csak azért, mert Halál.

Azért csak, Aranytál:

fekete kőrúdon,

kőcsontváz-gubancon

égő Aranyserleg.

Mindenség-Ős Gyermek.

Mindíg csak mosolygó,

mindíg csak lángoló.

Csak ami lehettem.

Csak ami: szerettem.

Csak ami Volt-Lehet:

Sohase-Gyűlölet.

Öröm, Vígasztalás,

Gyász ha, hát Nagyon-Gyász!

Csak Halál, Élet csak.

Arany-Fa: Áldalak.

Szeretlek, Áldalak:

Aranyláng-Tűzalak!

Király-köd Aranytűz

majd ha fölémkerűlsz:

Gyászarany ne feledd

el Halál-Hitemet,

el Élet-Vétkemet,

Gyönyörűségemet.

Én, hogy én voltam a

Lét Legszebb Mosolya!

Voltam, hogy én, hogy a

Lét Vak Iszonyata!

Lehettem csak ami,

voltam hogy csak ami:

a Legszebb Akarat,

el aki nem rohad!

Földből majd kibújok,

csontvázammal bújok

ki a dög földből én:

Nem-Rothadó Remény.

S lesz Aranyköpenyem

a Világegyetem!

Csillagpont-Tűzpalást

föd Csont-Vígasztalást.

Az lesz a Köpenyem:

a Világegyetem

tűzpont-köd örvénye,

csudaharang-fénye.

S élek mindörökké

válva Tűz-Mindenné.

Rajtam a Mindenség:

a Tűz-Végtelenség.

Leszek az Ősmaga-

Világ Tűz-Mosolya.

Ránctűzpont-Ősharang-

Aranyhártya-Harag.

Csak ami lehettem!

Csak amit tehettem.

Csak Soha-Semmi-Más.

Termő-Vígasztalás!

Teremtő Tiszta Gyász.

Temető-Mosolygás.

Mindenség-Rózsafa:

Anyád Vér-Mosolya.

Mindenség-Gömbsíron

nőtt Rózsafa-Torony.

Kis Mindenség-Csoda

síron Tűz-Rózsafa.

Négyszer Isten

Isten, Isten, Isten, Isten!

Te Átkozott Igen és Nem!

Gyilkosaid fölkeresnek,

röhögve szívemnek esnek.

Rámrontanak gyémánt-késsel:

jajgatással, szenvedéssel!

Rámrohannak vicsorogva.

Ölnek, kezeim lefogva.

Csipkezászló szárnyuk ropog,

mint szélfújta őskönyv-lapok.

Űr-tolluk bevéreződik,

köröttem mert tekerődzik.

Mint fehér csipkeszörny lüktet,

rágcsálva a vérző testet,

pávasárkány, sárkánypáva

szárnyuk is testem zabálja.

Ölnek, ölnek, ölnek, ölnek!

Döfnek, szúrnak, míg megölnek!

Aztán szívem megzabálják,

ökrendve szívemet rágják.

Szívem szájukból csurog ki:

cafatjaiban dobogni,

lüktet a pép-szívmorzsalék,

szőrzsák-szájukban az: Elég.

Szájuk véres gyönyörűség,

bugyborékoló szőr-fazék.

Szájuk lobogó vak szőr-üst.

Fortyog abban hús és vérfüst.

Lüktetve kitüremkedik,

lángolva kinövekedik

kan-fogsoruk közűl szívem,

rágják ahogy szerelmesen.

Arany-fogsoruk hogy villog!

Ég az eres aranytorok!

A szájpadlás bordarácsa:

gömbősaranycsontváz-szárnya!

S lefolyik a véres kása:

Hitem-Még-Most-Se-Múlása

ős-szakállon, mellkas-szőrön,

s megalvad az ágyékszőrön.

Rágnak, falnak, sírva esznek

a Dühödt Ősangyaltetvek!

Népeim rajtam nevetnek,

égő vas-trónra ültetnek.

Nyomnak fejemre abroncsot:

izzó csipkelánc-vasfogsort,

kezembe nagy királypálcát:

Sátán izzó vas-falloszát!

Mert én vagyok az: Adósság!

Zabálnak, mint népe Dózsát!

Dózsát ahogy sírva ették:

úgy falatsz föl Őstetvesség!

A csődör vérző szeme

A sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold,

mint apám, mint apám, mint apám, mint apám,

a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold:

a februári éjszakán, a februári éjszakán, a februári éjszakán.

A sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold

az én apám, az én apám, az én apám, az én apám:

egy csődör vérző szeme volt, csönd-csődör véres szeme volt

a ravatal-éjszakán, a gyászfehér ős-éjszakán.

Egy régi baka-nóta ütemére, amikor részeg voltam, a Rózsadombon

Hajnali tűz, rózsaláng,

hervadatlan szép hazánk,

hajnal rózsalevele

örvénylik szívem fele.

Rózsalila, rózsakék

rózsatűzvész-messzeség.

Piros platánlevelek,

mint ős-sárkány-pikkelyek.

Kéklila és kékarany

hajnali boldogtalan

derengés ős-öröme.

Lámpák fehér fényköde.

Lámpák sárga gömb-köde,

ködgolyó-gőzöröme!

Az Isten vér-köpete

meszelt arcom vérzi be.

Véres arcom vérben ég,

néz a sok fénybuborék,

ingem vérben-párolog,

ahogy most hazafutok.

Piros platánlevelek

zuhognak és fénylenek,

kék ködök derengenek,

amikor hazamegyek.

Megyek, megyek fölfelé,

fújtatok hazafelé,

megyek a bánat felé,

futok a halál elé.

Rózsatűzben két öreg

áll, vagy utcát söpröget,

söprik a leveleket:

az isten-pikkelyeket.

Söprik az Isten-szívet

elhagyott pikkelyeket,

levedlett csont-könnyeket,

véres őspikkelyeket.

Söprik az eres, piros

isten-háncsa papirost,

az Isten-dög pikkelyét,

vérző csipkelevelét.

Dög-teste cafatait,

véres foszladékait,

húsa csipketollait,

bőre csontvirágait.

Megyek már hazafelé,

megyek a sorsom elé,

futok a halál felé,

múlás-szégyenem elé.

Végigdűlök ágyamon:

fehér ravatalomon!

Fekszem majd, mint a halott,

kit halála elhagyott.

Elzuhanok ágyamon:

égő ravatalomon!

Fekszem Krétakard-Király:

tűzkoporsóban halál.

És a csöndet hallgatom

ősz ravatal-ágyamon,

s nő bennem a rózsacsönd,

vad aranypont-tűzözönt

okád halál-hajnalom,

míg a csöndet hallgatom.

Nő szívemből csönd-virág:

az átkom-szomorúság!

Megyek, megyek fölfelé,

megyek halálom felé,

megyek múlásom felé,

megyek koporsóm felé!

Lihegésem csápjai,

mint bálna fújásai:

csipkepáfrány-lombjai,

koponya-gőz tollai.

Lihegésem csokrai,

mint cet páfrány-tornyai,

tarkó-lik gőzfújása:

cérnacsipke-bóbita,

cérnacsipke-szökőkút,

páfrányóriás-tejút,

lüktető fehér remény,

gőzcsipketorony-kemény.

Rózsatűzvészben megyek,

futok, sírva lihegek.

Tűzözönben gázolok,

ahogy most hazafutok.

Futok, futok fölfelé,

futok halálom felé,

futok múlásom felé,

futok koporsóm felé!

Omlik rám a tűzözön,

rózsakék hajnalözön.

Lángol a Lét, lángolok,

ahogy most sírva futok.

Ég fehér élet-hitem,

az ős-világegyetem,

lángol a Múlt, a Jövő:

gyönyörömből kinövő!

Ég az örök tér-sötét,

a vak ősfeketeség,

vérző aranygömbjei,

égnek őscsillagai.

Égnek a szép csontvázak,

hitek, hatalmak, lázak,

kristályok és halottak,

mind akik vannak, voltak!

Megyek, megyek csöndesen,

mint egy elűzött Isten.

Szám fehér lángot lövell:

páfrány-ősfát bálnafej!

Szám fehér füstöt okád,

gőztoronytollbóbitát,

mint a cethal-koponya

víztolltorony-mosolya,

amit tarkója fellő:

gőzcsipkepáfrány-ernyő!

Gyászomat úgy okádom:

fehér ködláng-fújásom.

Mint egy elzavart Isten

tántorog haza szívem!

Rózsatűzben tántorog.

Megölnek a hajnalok.

Hajnalom így tántorog,

énekel, sír, fúj, motyog,

önmagából önmaga

tűzvészébe fut haza.

Körűl rózsatűzözön,

bennem rózsatűzözön!

Lihegésem köpködöm.

Szégyenem is rámköszön.

Mint egy boldog tűzözön,

mint egy boldog vízözön,

mint egy vérző tűzözön,

átkozódó vízözön.

Megyek, megyek fölfelé,

árva önmagam elé!

Jön a tél! Jön. Betemet.

Jéggé fújja szívemet!

A mesék kútja

Rengve ragyog a kút vize!

Ott lenn a békák zöld feje:

gyémántszív-csillagok tüze.

Ősmesék ősrettenete.

Hogy világít a kút szive!

Zöldbékák mirigyszív-feje

lángol lüktetve odalent,

hogy meghódítsa a Jelent!

Ragyog rengve a kút tüze!

Az a pokolcső köldöke!

Az ott az Égő Alvilág

Kapuja, a gyémánt vízláng!

Ott lakik a Varangykirály,

az Aranyszemgolyós Király,

az Aranyvigyorgás Király,

az Aranybuborék Király.

A Zöldszakállú Csontváz-vad,

a Nyálszakállú Kő-harag!

Az ott lenn az Aranyharang-

Rengése Csábító Szavak!

A kút vize rengve ragyog!

Ott szülnek az Őscsillagok.

Azért véresek a habok.

A víz vérzik és mosolyog.

Ott sisteregnek a Vakok.

Ott hemzsegnek az Ősmanók.

Mondd Istenem, mondd mért vagyok

ilyen árva, mondd mért vagyok?

Be kellett volna ugrani!

Ott virágzik a Valami-

Tündérország a víz alatt!

A Csontvázország az alatt!

Vagy legalábbis a Csudás

Kásás Püffedt Vak Rothadás!

Csak egyetlen nagy csobbanás!

Sok korty, buborék. Semmi más!