Egy gyermekjáték dallamának változatai

Jaj, jaj, jaj, jaj! Baj, baj, baj, baj! Lesz-e Hajnal,   világmérő aranyhajjal? Ordítozok, dörömbölök, Lét-kapudra forrva sírok   te Fehér-szárnyú Ős-örök. Néz rám csillag, kapor, rózsa, Ady, Babits, Petőfi is, ő is, a vad,   s a bandzsa szelíd Spinoza. Néznek dolgok, tárgyak, jelek, s akikben a szívem forgott:   néznek az Anyag-Mindenek. Forgok, morgok: meglőtt medve! Szívem összezúzódott   a Lét Titkos Dolgainak ütődve. Jaj, jaj, jaj, jaj! Lesz-e Hajnal? Vérző aranycsobogás,   aranyláng-vérzuhogás. Állok sírva, összetörten. Nőstény-rózsát teleírva,   csillag-sírássá gyötörten. Sírok, állok szívig földben, époszokkal kiabálok,   szívemben őscsipkelángok páfrány-zölden. Minden holtat teleírtam, mindenségemmel a holtak   tűzkása-poklát lebírtam. Mégis sírok, mint a gyermek, akit a vihogó, álnok,   nagykezű nagyfiúk vernek. Ámúldozva, sikoltozva, akit a röhögő, ronda,   nagymellű lányok cibálnak, fütyülőjét csiklandozva. Pedig nincsen bűnöm semmi! Ősöm, Átkom, Ködöm sincsen,   aki ős-ölébe tudna venni. Mint a gyermek, aki kőben elbotolva vérződött meg,   meg a földben. S összezúzva térde, arca, véres pép szőrpihés húsa,   véres sár pihe-láng bajsza. Sírok, sírok, sebbé törten, lihegni már alig bírok,   nyakig ülök benn a földben. Jaj, jaj, jaj, jaj: húz a csontkéz, nem a Rózsakezű Hajnal,   nem az Aranyszájú Csillag-Kertész! Húz lefelé ráncigálva, húz a Föld tűz-szíve felé   ágyékszőrömet cibálva. A csontcsipke- csillag-őskéz csont-markában a Lét Hite:   rózsaszeplős nemző-testrész. Nemzőszervem a kő-kézben lüktet aranyrúd-dühödten,   mint giliszta láng-csokor kakas bögyében. Kék szőrcsillag- rózsás, szelvény- testű Élő Arany-Átkot szorongat   a Csontkalicka-csontőserszény. Befelé húz a Csont-Kentaúr, s forr a föld és lángolva zúz!   Mosolyom már sárrá barnúl. S elmerülök majd a földben, szétolvadok, összesülök   a Föld-Szív Ős-Tűzözönben. Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, ránts vissza rózsa-robajjal   Létedbe Te Rózsapihés Rózsakezű Asszony-Hajnal. Mosolyogjak, énekeljek, mint arany-mosolyú vadak.   Arany-nevetés ránc-tűzzel minden halált beleheljek. Hogy ne sírjak, meg ne haljak, époszommal Mindenséget teleírjak.   Mosolyommal a Lét Szívén ámúldozzak. Ámúldozzak énekelve. S föltámadnak mind a holtak:   s égnek vad tűzvészemmel betelve. Összeáll a csont, szőr, hús, vér, s tüzemtől átégve, forrva   ragyog minden Dolog, Forma, Létező, az Idő és Tér. Minden erő, vonzás, anyag, pont, erőtér, rész, elektron-felhő   héj, burok, csomag fölragyog. Megváltódnak! Jaj, jaj, jaj, jaj: szeress Hajnal! Teríts be aranyláng hajjal:   Rózsatűzpont Őscsillagtér Őshúsoddal. S benned égve és remélve úgy nézzek a Mindenségre!   Önmagamból önmagadba, rád magamból: a Reményre!