Kiáltozás az idő ellen

Jaj, távolodban, testvértelenűl, jaj, magányomban: végzet-egyedűl, kiáltoznék, sikoltoznék sírva. Árvaságom vad szívedre írva! Távolodban, aki vagy magadban, aki vagy már velem-halhatatlan, ordítoznék, mint gyermek magában: lámpátalan, bezárt szűk szobában. Testvértelenűl, így önmagamban, te általam most már halhatatlan, jajgatnék, bömbölnék, mint a gyermek, akit az Árnyak dühei vernek. Zokognék, mint gyermek kis magában egyedűl egy bezárt vak szobában, petróleumlámpa-nélkül árván, a Benyitó-Reménységet várván. Kis, dohos, penészes vak szobában! Bezárva! A Gyermekkor-Magányban! Mert hát lenni most így lehetetlen. Bezárva, hogy vagy te a szívemben. Sikoltoznék, jajgatnék, zokognék, mint nagykéssel fenyegetett vendég, aki felé a rokonok döfnek, konyhakéssel levegőt böködnek! Bezárva hogy ácsorgok szívedben, a lüktető tébolyda-teremben: darázs-magány csapódik szivemhez, kristályszív-arc vacogó hitemhez. Szőrkoszorús kristályszív-szemekkel, kezeiben köszörűlt késekkel lökdös a jaj, fehér dörmögéssel, piros cellámban nagy gyémánt-késsel! Égő cikk-cakk-vonalait húzza, az áradó jajt bevonalazza, kék dörmögés-szövedékkel von be cikázó és szőrös gyilkos kedve. Fehér kristály-vonalait húzza, vérző gyászom szövi rács-dobozba, pihés kristály-szívvel üt löködve szőrös és cikázó gyémánt-kedve. Körűldonog égő lihegéssel, kezeiben két nagy konyhakéssel, késeivel szívem koszorúzza, gyémánt-arccal énekeim zúzza! Csupa szúrás a csönd körülöttem! Én meg állok tebenned-tebennem, jajgatok és rettenetem nincsen, nincs hisz aki innen kisegítsen. S csupa szúrt seb a csönd körülöttem, s vérzik a csönd, vér-szökőkút fröccsen, zuhog a vér a kék csönd-sebekből, szőrös gyémánt-arccal tört szívemből. Mintha égő kék csillagon állnék, az Idő tömbjén átkiabálnék, s te egy másik csillagon zokognál. S közöttünk a zöld Ősidő-Kristály. S nem hallanád, amit kiabálok, s nem hallanám vak zokogás-átkod! Tátogunk csak, egymásba temetve. Beforrva Ősidőkristály-Rögbe. Ráforrva tébolyúlt csillagunkra, egymásban egymástól messze úszva, ülünk: két csontváz két temetőben, vicsorogva Kristály-Ősidőben. Két anyagsziget két árva foglya, egymást iker-csillagként befogva, s közöttünk a sötét Ősidő-Tér, őstűzpont-tajték, halál-erőtér. Mit csináljak, mondd mit tegyek érted? Hogy magányunk egymását megértsed? Hogy magányod-magányom megváltsam? Sírván az őspontarany-szobában? Üvöltvén a Mindenség-Teremben, az Anyagpont-Gömbősvégtelenben. Hogy az Idő Kristályát föloldjam testvértelen te-én-távolodban. Az Ősidő-Kristályt fölolvasszam, Csönd-Temetőt elpárologtassam, s egymásba-robbanva úgy ragyogjunk, akik, mint a sírból föltámadtunk! Mit tegyek, mit, mondd mit tegyek érted? Valamelyik ablakon kilépjek? S hullván lefelé úgy sikoltozzak: sorsunkba, hogy nagy irgalmat oltsak? Nem lehet, nem, lehetetlen, Asszony: az Idő, hogy tőled elválasszon! Távolodban: szerelemtelenűl meghalok én, meg: tőled-egyedűl!