Az ütések kegyelme

Üss csak, üss csak, amíg üthetsz! Azután már meg nem üthetsz! Földbe-dagadva, ha lüktetsz, sírban rohadva: majd nem versz! Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak, üss, üss, üss, hogy élni tudjak! Ott ütöttél már szívemre: kék magzatvízben lebegve. A rózsakék magzatvízben függtél magadba-göngyölten, úsztál ázott zöld kezekkel, kis rózsacsőr körmöcskékkel. Függtél kék gyöngykürt-mosollyal, kristálykürt-pár orrlikakkal, göndör csigaház-farokkal, mint egy rózsaszín csikóhal. Tüskerózsás rózsatesttel, rózsapihe szőröcskékkel, rózsatollcsokor-fülekkel, rózsahorgony kezecskékkel. Függtél érgömb kis pocakkal, mese-örvény aranyhajjal, pihe-álarc csikófejjel, kék fartő-pihekehellyel. Rózsa-üveg gömblugasban átkoztál az ősanyagban, az ősvíz kéken derengett, amikor a szívem verted. Testedből szíved kilátszott, üvegben, mint kövér gyászpók. Lüktetett finom érzsákod: eljövendő elmúlásod. Kék lebenykékkel virágzott piheszőrös kis nyílásod, leragadt szemhéjad gyászolt, viselvén szőrsarló-fátyolt. Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak, üss, üss, üss, én nem tagadlak! Hisz engem már ott ütöttél, ahogy csikóhal-lebegtél! Zöld Átok-Tűz, kristályhasban, vízzel telt rózsalugasban, mirigyfelhők alatt függve, gyöngyház-kötélen lebegve, ott a márvány-ér barlangban, a sárga halál-olajban kék tenyérrel már ütöttél. Nagy szíveddel agyonvertél!