Gyászarany

 

 

 

 

Az ütések kegyelme

Üss csak, üss csak, amíg üthetsz!
Azután már meg nem üthetsz!
Földbe-dagadva, ha lüktetsz,
sírban rohadva: majd nem versz!
Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak,
üss, üss, üss, hogy élni tudjak!
Ott ütöttél már szívemre:
kék magzatvízben lebegve.
A rózsakék magzatvízben
függtél magadba-göngyölten,
úsztál ázott zöld kezekkel,
kis rózsacsőr körmöcskékkel.
Függtél kék gyöngykürt-mosollyal,
kristálykürt-pár orrlikakkal,
göndör csigaház-farokkal,
mint egy rózsaszín csikóhal.
Tüskerózsás rózsatesttel,
rózsapihe szőröcskékkel,
rózsatollcsokor-fülekkel,
rózsahorgony kezecskékkel.
Függtél érgömb kis pocakkal,
mese-örvény aranyhajjal,
pihe-álarc csikófejjel,
kék fartő-pihekehellyel.
Rózsa-üveg gömblugasban
átkoztál az ősanyagban,
az ősvíz kéken derengett,
amikor a szívem verted.
Testedből szíved kilátszott,
üvegben, mint kövér gyászpók.
Lüktetett finom érzsákod:
eljövendő elmúlásod.
Kék lebenykékkel virágzott
piheszőrös kis nyílásod,
leragadt szemhéjad gyászolt,
viselvén szőrsarló-fátyolt.
Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak,
üss, üss, üss, én nem tagadlak!
Hisz engem már ott ütöttél,
ahogy csikóhal-lebegtél!
Zöld Átok-Tűz, kristályhasban,
vízzel telt rózsalugasban,
mirigyfelhők alatt függve,
gyöngyház-kötélen lebegve,
ott a márvány-ér barlangban,
a sárga halál-olajban
kék tenyérrel már ütöttél.
Nagy szíveddel agyonvertél!

 

 

 

Kiáltozás az idő ellen

Jaj, távolodban, testvértelenűl,
jaj, magányomban: végzet-egyedűl,
kiáltoznék, sikoltoznék sírva.
Árvaságom vad szívedre írva!
Távolodban, aki vagy magadban,
aki vagy már velem-halhatatlan,
ordítoznék, mint gyermek magában:
lámpátalan, bezárt szűk szobában.
Testvértelenűl, így önmagamban,
te általam most már halhatatlan,
jajgatnék, bömbölnék, mint a gyermek,
akit az Árnyak dühei vernek.
Zokognék, mint gyermek kis magában
egyedűl egy bezárt vak szobában,
petróleumlámpa-nélkül árván,
a Benyitó-Reménységet várván.
Kis, dohos, penészes vak szobában!
Bezárva! A Gyermekkor-Magányban!
Mert hát lenni most így lehetetlen.
Bezárva, hogy vagy te a szívemben.
Sikoltoznék, jajgatnék, zokognék,
mint nagykéssel fenyegetett vendég,
aki felé a rokonok döfnek,
konyhakéssel levegőt böködnek!
Bezárva hogy ácsorgok szívedben,
a lüktető tébolyda-teremben:
darázs-magány csapódik szivemhez,
kristályszív-arc vacogó hitemhez.
Szőrkoszorús kristályszív-szemekkel,
kezeiben köszörűlt késekkel
lökdös a jaj, fehér dörmögéssel,
piros cellámban nagy gyémánt-késsel!
Égő cikk-cakk-vonalait húzza,
az áradó jajt bevonalazza,
kék dörmögés-szövedékkel von be
cikázó és szőrös gyilkos kedve.
Fehér kristály-vonalait húzza,
vérző gyászom szövi rács-dobozba,
pihés kristály-szívvel üt löködve
szőrös és cikázó gyémánt-kedve.
Körűldonog égő lihegéssel,
kezeiben két nagy konyhakéssel,
késeivel szívem koszorúzza,
gyémánt-arccal énekeim zúzza!
Csupa szúrás a csönd körülöttem!
Én meg állok tebenned-tebennem,
jajgatok és rettenetem nincsen,
nincs hisz aki innen kisegítsen.
S csupa szúrt seb a csönd körülöttem,
s vérzik a csönd, vér-szökőkút fröccsen,
zuhog a vér a kék csönd-sebekből,
szőrös gyémánt-arccal tört szívemből.
Mintha égő kék csillagon állnék,
az Idő tömbjén átkiabálnék,
s te egy másik csillagon zokognál.
S közöttünk a zöld Ősidő-Kristály.
S nem hallanád, amit kiabálok,
s nem hallanám vak zokogás-átkod!
Tátogunk csak, egymásba temetve.
Beforrva Ősidőkristály-Rögbe.
Ráforrva tébolyúlt csillagunkra,
egymásban egymástól messze úszva,
ülünk: két csontváz két temetőben,
vicsorogva Kristály-Ősidőben.
Két anyagsziget két árva foglya,
egymást iker-csillagként befogva,
s közöttünk a sötét Ősidő-Tér,
őstűzpont-tajték, halál-erőtér.
Mit csináljak, mondd mit tegyek érted?
Hogy magányunk egymását megértsed?
Hogy magányod-magányom megváltsam?
Sírván az őspontarany-szobában?
Üvöltvén a Mindenség-Teremben,
az Anyagpont-Gömbősvégtelenben.
Hogy az Idő Kristályát föloldjam
testvértelen te-én-távolodban.
Az Ősidő-Kristályt fölolvasszam,
Csönd-Temetőt elpárologtassam,
s egymásba-robbanva úgy ragyogjunk,
akik, mint a sírból föltámadtunk!
Mit tegyek, mit, mondd mit tegyek érted?
Valamelyik ablakon kilépjek?
S hullván lefelé úgy sikoltozzak:
sorsunkba, hogy nagy irgalmat oltsak?
Nem lehet, nem, lehetetlen, Asszony:
az Idő, hogy tőled elválasszon!
Távolodban: szerelemtelenűl
meghalok én, meg: tőled-egyedűl!

 

 

 

Könyörgés dögvész-istenhez

Dögvész-Isten, én akarom:
dobj ki égő ablakodon!
Lökj ki égő világodból!
Ments meg az élet-lángoktól!
Dobj ki dögvész-önmagadból,
dobj ki égő önmagamból,
lökj ki ős-akaratodból,
lökj ki új-akaratomból!
Ég a ház, az ablak-keret,
ég minden szent lét-emelet,
lángol minden anyag, részlet,
lángol egyetlen egészed!
Dobj ki lángoló szívedből,
egyetlen-tűz életedből,
lökj ki önmagamból engem,
engedj már nem-lenni lennem!
Dobj ki önmagadból engem,
önzésem aki szerettem,
önzésed aki szerettem,
szíved aki nem lehettem.
Léted, aki mégis voltam:
benned szálltam, bukdácsoltam!
Benned aki égve égtem,
ordítoztam és reméltem.
Dobj ki dögvész-önmagamból,
lökj ki szép piros szavadból,
hitemet aki úgy hittem:
bíztam benned Dögvész-Isten.
Tebenned és önmagamban,
önhitt ostoba szavamban,
minden-egyik époszomban,
minden vérző vad soromban.
Lökj ki égő önmagadból,
dobj ki égő önmagamból!
Belőled, ki sorsod voltam,
zuhanjak ki tőled-holtan.
Sorsomban aki úgy bíztam,
lángjaidban döggé híztam:
mindenség-ősbuborékká,
világegyetem-dagadttá:
könyörgök hozzád Te Hittem
Kétnemű Vak Dögvész-Isten,
hittem aki a sorsomban,
sose-jövő iszonyomban,
a sorsodban, a sorsomban:
szabadíts meg nyomoromban!
Büszkeséged aki voltam:
hulljak ki belőled holtan!

 

 

 

Himnusz-töredék

Emeld föl fejedet
 
büszke nép!
Viselted a világ
 
szégyenét!
Emelkedj magasba
 
kis haza,
te, az elnyomatás
 
iszonya!
Emeld föl szívedet
 
nemzetem:
lángoljon a világ-
 
egyetem!

 

 

 

Egy gyermekjáték dallamának változatai

Jaj, jaj, jaj, jaj!
Baj, baj, baj, baj!
Lesz-e Hajnal,
 
világmérő aranyhajjal?
Ordítozok,
dörömbölök,
Lét-kapudra forrva sírok
 
te Fehér-szárnyú Ős-örök.
Néz rám csillag,
kapor, rózsa,
Ady, Babits, Petőfi is, ő is, a vad,
 
s a bandzsa szelíd Spinoza.
Néznek dolgok,
tárgyak, jelek,
s akikben a szívem forgott:
 
néznek az Anyag-Mindenek.
Forgok, morgok:
meglőtt medve!
Szívem összezúzódott
 
a Lét Titkos Dolgainak ütődve.
Jaj, jaj, jaj, jaj!
Lesz-e Hajnal?
Vérző aranycsobogás,
 
aranyláng-vérzuhogás.
Állok sírva,
összetörten.
Nőstény-rózsát teleírva,
 
csillag-sírássá gyötörten.
Sírok, állok
szívig földben,
époszokkal kiabálok,
 
szívemben őscsipkelángok páfrány-zölden.
Minden holtat
teleírtam,
mindenségemmel a holtak
 
tűzkása-poklát lebírtam.
Mégis sírok,
mint a gyermek,
akit a vihogó, álnok,
 
nagykezű nagyfiúk vernek.
Ámúldozva,
sikoltozva,
akit a röhögő, ronda,
 
nagymellű lányok cibálnak, fütyülőjét csiklandozva.
Pedig nincsen
bűnöm semmi!
Ősöm, Átkom, Ködöm sincsen,
 
aki ős-ölébe tudna venni.
Mint a gyermek,
aki kőben
elbotolva vérződött meg,
 
meg a földben.
S összezúzva
térde, arca,
véres pép szőrpihés húsa,
 
véres sár pihe-láng bajsza.
Sírok, sírok,
sebbé törten,
lihegni már alig bírok,
 
nyakig ülök benn a földben.
Jaj, jaj, jaj, jaj:
húz a csontkéz,
nem a Rózsakezű Hajnal,
 
nem az Aranyszájú Csillag-Kertész!
Húz lefelé
ráncigálva,
húz a Föld tűz-szíve felé
 
ágyékszőrömet cibálva.
A csontcsipke-
csillag-őskéz
csont-markában a Lét Hite:
 
rózsaszeplős nemző-testrész.
Nemzőszervem
a kő-kézben
lüktet aranyrúd-dühödten,
 
mint giliszta láng-csokor kakas bögyében.
Kék szőrcsillag-
rózsás, szelvény-
testű Élő Arany-Átkot szorongat
 
a Csontkalicka-csontőserszény.
Befelé húz
a Csont-Kentaúr,
s forr a föld és lángolva zúz!
 
Mosolyom már sárrá barnúl.
S elmerülök
majd a földben,
szétolvadok, összesülök
 
a Föld-Szív Ős-Tűzözönben.
Jaj, jaj, jaj, jaj,
jaj, jaj, jaj, jaj,
ránts vissza rózsa-robajjal
 
Létedbe Te Rózsapihés Rózsakezű Asszony-Hajnal.
Mosolyogjak,
énekeljek,
mint arany-mosolyú vadak.
 
Arany-nevetés ránc-tűzzel minden halált beleheljek.
Hogy ne sírjak,
meg ne haljak,
époszommal Mindenséget teleírjak.
 
Mosolyommal a Lét Szívén ámúldozzak.
Ámúldozzak
énekelve.
S föltámadnak mind a holtak:
 
s égnek vad tűzvészemmel betelve.
Összeáll a
csont, szőr, hús, vér,
s tüzemtől átégve, forrva
 
ragyog minden Dolog, Forma, Létező, az Idő és Tér.
Minden erő,
vonzás, anyag,
pont, erőtér, rész, elektron-felhő
 
héj, burok, csomag fölragyog. Megváltódnak!
Jaj, jaj, jaj, jaj:
szeress Hajnal!
Teríts be aranyláng hajjal:
 
Rózsatűzpont Őscsillagtér Őshúsoddal.
S benned égve
és remélve
úgy nézzek a Mindenségre!
 
Önmagamból önmagadba, rád magamból: a Reményre!

 

 

 

Balga vers, írván balga módon, ritmusban összevissza és mégis egységesen

Szívemben mindent elrendeztem.
Mindent a helyére tettem.
Mint reggel mindent a szobámban.
És elmerülök Spinozában.
Nézem barna-láng rézkarc-arcát,
az őscsillag-hajnalt, a lángelme-bandzsát,
göndör pókhaja vállára omlik.
Szívéből az Egész toronylik.
Vállára ömlik a csigás, csipkés,
bodros, barna póknyálhaj-özönlés,
szemei: óriás-égitestek.
Szemei Isten szívébe lesnek.
Szája: mosolygó hullák korom-szív szája.
Mindenség-köszörű: szempillája.
Pupillája: ősegyetem-korong pokol.
Nyakában fodros csipkehab-csokor.
Nézem szívemet nagy lencsével,
Spinoza kristálylencse-szívével
szívem nagy rothadt gödreibe nézek:
az Isten ül, mint az Enyészet.
Ott ül mellette a Halál is,
fehér csődörön a Világ is,
ott ül az Éden és a Rabló,
röhög a Gyász, a csődör-vadló.
Szívemben minden a helyén van,
mint kitakarított szobában.
Tiszta már szívem. A szívem tiszta.
Kitakarítva minden sarka.
Minden rendben van a szívemben,
ott a helyén az Igen és Nem.
Ott ég a Múlt és a Jövő is,
a Béke és az Elmúlás is.
Csillagkupacon ül az Isten.
Eszébe se jut, hogy segítsen.
Szájából csillag-kása ömlik,
mint gyerek, ha hány, szorítva kis öklit.
Mint részeg, ha hány, sír és köpköd,
teleokádja a fölmosóvödröt.
A csillagok szívembe lövődnek,
tűzpontokkal húsába szövődnek.
Hogy szívem, mint őstűzpont-háló,
őstűzpontzsák: az ürességen álló,
ős-vákuumban virágzó Minden,
virágzó Semmi, Tűzpontvirág-Ősnem!
Hát így van. Így most. Így: szép rendben.
Nem érinthet a Végzés szívemben,
kő-ujjával el nem kenheti
ami szívemben nem őt illeti!
Mint az ember este a kis lepkét,
szétmorzsolva halálpor-testét,
a kék pamutpáfrány-csápot, zöld üvegszív-szemecskét,
a porhanyó lángot, piros szárny-erecskét.
Az ujjbögyök csigás, vérrel-fénylő,
szív-alakú rózsákkal örvénylő
bőrlécei közt, puha bőrlécpajzsában:
akit vár a hit a rothadásban!
Nem a pamutpihepamacs-lángot,
nem az égő páfránytoll-virágot,
nem a lüktető száraz kis nedvet,
nem a kocsonyatűzpikkely-szerelmet!
Minden helyén van a szívemben.
Ott a Dolgok már tisztán, rendben.
Hiába minden: átok, jóság!
Szívemben ott van a Valóság.
Ami por volt: letörűltem.
Ami rossz halál volt: eltemettem.
Ami szemét volt: kisöpörtem.
Ami magány volt: kiszellőztettem.
A dolgokat helyére raktam,
Isten köpenyét megigazgattam,
csillag-redős vásznát kibontva
ráteregettem ködös kínomra.
És beleheltem szívét új-magánnyal,
mint ő szívemet léte gomolyával,
barna ősködét szívembe fújta,
tűz-gomolygását szívembe gyúrta.
Most: egymás szívében gomolygunk,
mintha nem is volna más dolgunk!
Ragyogunk egymást átitatva,
sötétlünk egymást gyámolítva.
Így hát a szívben minden rendben.
Most már rend van a szívemben.
S dolgozni leül ott a Tiszta
Teremtés Teljes Titka.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]