A megváltó aranykard

1973

Mosolyod hatalma

Mosolyod mindent legyőzött!

Minden gyötrelmet legyőzött!

Minden bánatot legyőzött!

Minden könnyet, kést legyőzött!

Minden kőrácsot legyőzött!

Minden tűzpoklot legyőzött!

Minden víz-átkot legyőzött!

Minden gyilkolást legyőzött!

Mindent legyőzött mosolyod!

Gyötrelmet mindent mosolyod!

Bánatot mindent mosolyod!

Kést, könnyet mindent mosolyod!

Minden kőrácsot mosolyod!

Tűzpoklot mindent mosolyod!

Víz-átkot mindent mosolyod!

Jaj, ki győzi le mosolyod?

Jaj, ki fojtja meg mosolyod?

Miféle Kéz nagy mosolyod?

Milyen szorongás mosolyod?

Halált-legyőző mosolyod?

Kötél, hurok szép mosolyod?

Milyen Ujjak ős-mosolyod?

Ki öli véres mosolyod?

Tudod? Nem tudod? Nem? Tudod!

Rózsa-rabló

Te Fekete Rózsa-Rabló,

Szitakötőszárnyas Vadló,

Te Csődör-sörényű Asszony:

szívemen szíved virrasszon!

Te Fekete-szárnyú Álom,

Halálom, nem Elmúlásom,

Te Kanca-szűzhajú Asszony:

szívemen szíved virrasszon!

Te Rózsa-Rabló Kis Szentség,

Fekete Asszony-Mindenség,

Te Átok-szövetből Asszony:

szívemen szíved virrasszon!

Te Égő Nagy Rózsa-Rabló,

szívemre vert Arany-patkó,

te Arany-Átok Vér-Asszony:

szívemen szíved virrasszon!

Lepkeszárnyú Kék Kancaló,

vágtató szívemen patkó!

Aranypatkó piros lovon:

szívem szíveden virrasszon!

Virrassz szívemen Te, Átok!

Legyek én az Elmúlásod.

Szíved fölött ezer gyertya:

lángcsipkerojttal lobogva.

Földben-égő Csontváz-Asszony,

csontüst-szemgödröd ne csaljon.

Szívem szívedre rohasztom:

csontom csontodon virrasszon!

Szíved fölött ezer Álom,

vagy Te Átkos Elmúlásom!

Te Kanca-virágú Asszony:

halálom rajtad virrasszon!

Az aranyba-öltözött halál

A Halál, a Halál, a Halál

megtalál, megtalál, megtalál.

Fekete, fekete, fekete

fújása, hörgése, köpése.

Nagy fehér-fekete lovon jön.

Megtorpan mellettem, rámköszön.

Csontvázán aranypáncélruha,

aranyálarc csipke-ősmosolya.

Hörgése aranyköd, aranyláng,

fújása ráncredő-aranyláng.

Ráncarany-mosolya beterit,

mutatja aranyrög ökleit.

S aranyrög-öklével nagyot üt:

tarkón-üt, szíven-üt, agyonüt!

S ott fekszem véresen én, a Vad

Fekete Halált-gyűlölő Harag.

S fut tovább nagy lován a Halál.

Akit kell: a szívén kalapál.

Üget fehér-pettyes gyászlován.

Vérem ég Ráncarany-Alkonyán.

Pontozott tűzlova vérző, nyers

fújva vágtat, mint egy vén Ady-vers.

Anna, aki szívemre-fonódva búcsúzott

Anna, Anna, Anna, Anna!

Szegénység Szép Riadalma.

Szőrös alumínium-sas,

kiszőrösödött bádog-arc,

te szőrhabos bádog-vércse,

a lét fémrög-szívverése,

gyűrt, szögletes kis fém-szobor,

belűl-fölforrt ezüst-pokol,

aki szörcsögve, bugyogva,

hörögve és bugyborogva,

sikoltozva, rikoltozva,

lángoddal hátamat fogva,

csápjaid szívemre fonva

átkozódtál átváltozva,

szőrös fémrács aki voltál:

rikácsolva átkozódtál,

mint tenger fölbukó Szörnye

levegőt szívtál szörcsögve,

rikoltozva, átkozódva,

te a Gyűlölet Fémszobra,

te, aki csak szépen szóltál

amikor még virág voltál,

s most amikor átváltoztál

rikácsolva átkozódtál,

államig fölágaskodva,

a szívembe kapaszkodva,

szőrös szögletesség-csillag,

alumínium-szörnyalak,

csupa-kúp kis pléh-Madonna

pihés kubista fémszobra,

szögletes fém-arcod görbe

vonalakká összetörve,

forrasztott fémvonalakká,

fémgyűrődés fémkúpokká,

gyermekláncfű pihe-gömbje:

fejed pihepamacs-gömbje

alatt izzó vad fémarcod,

alumínium sas-arcod

szikrázott, lángolt ősz-kéken,

vékony vércse-feketében,

mert a rák örvénylett benned,

s szortyogott fémszobor tested,

mint a lápok, a mocsarak,

fölették a halál-vadak

szíved, gyomrod, tüdőd, húsod,

gyöngyházarany kis mosolyod,

te gyöngéd gyűrt szögletesség,

bádog kubista-arc szentség,

rikoltozó bádog-vércse,

szőrös, égő üveg-vércsepp,

alumínium-saskörmű,

fehér hosszú vércsekörmű,

te szögletes bádog-szobor,

belűl-üres szöglet-pokol,

te törékeny szőrös asszony,

kiszőrösödött fém-asszony,

karvaly-pléhkarmú kedvesség,

szakállas pléhszöglet-mentség,

szőr-álarcon átragyogott

alumínium-mosolyod,

te gyíkkörmű bádog-karvaly,

rikácsoló bádog-tolvaj,

szakállas fémszöglet-arcú,

fém-háromszög forrasztású:

akin átragyogott a Láng,

Veled még a Jobbik Hazánk!

Aki hajnal-szépség voltál,

mélyhangú mézes aranytál,

léthabbal telt aranyedény,

virágmező, arany-kevély,

aranyszelíd kis ragyogás,

ködben a csillag-lángolás,

vér-énekű arany-kanca:

Anna, Anna, Anna, Anna!

Ősfekete térben fehér

dörmögő kis csillag-remény,

tán a Mindenség Kis Anyja,

Anna, Anna, Anna, Anna!

Alumínium-fehér nő,

szívverésemig elérő,

a szívemig ágaskodva

a halál fémszöglet-szobra,

szőrös pléhszobor zokogva,

fémcső karoddal átfogva

vállamat, szívemen arcod

mindörökké már ott tartod,

s hörgött, szortyogott kis tested

fémszobor-zsákja, tebenned

millió polip, őshabzás,

sistergő bomlás-tajtékzás,

fölzabált e szegény-világ

szabadsága szomorúság,

s úgy sírtál ott a szívemen

alumínium-kegyelem,

te szőrös kis ezüst-csillag,

a halálra nyíló ablak,

úgy öleltél, úgy zokogtál

szőrös-arcú asszony-kristály,

mint csillag ha zokogni kezd,

aranyat-hörögve lüktetsz!

Ó, hol vagy már Édes Anna,

önmagadból kizuhanva

rothadsz ott a temetőben

Ferkó csontvázán a földben,

ott égsz szőrösen rohadva

daltalan csontváz-uradra,

önmagadból is kiesve

szőrös kubista fém-este,

kubista-szobor lényecske,

szögletes fém-asszony este,

rózsacsönd-hajnal ki voltál,

dörmögő boldog szép kristály,

darázs-dörmögésű rózsa,

darázs-szív szemű gyöngy-rózsa,

vérző rózsán aranycsillag:

két kristályszív-látóablak,

piheláng-rózsában égő

két gyémántszív-ősremélő,

két fekete csiszolt csillag,

aranypettyes rózsa-ablak,

te mormogó, te nevető

darázs-szemű rózsa-tető,

dörmögő kis rózsa-csillag,

darázs-Madonna, siratlak,

szögletes kubista-asszony,

alumínium-malasztom,

te kiszőrösödött pléh-láng,

voltál aki Jobbik Hazánk,

a mosolygás, a vígasztal

mindíg tündöklő szavakkal,

mindíg okos mosolygással,

soha, Anna, semmi mással,

aki voltál az Egymaga

Vígasz Örök Szép Asszonya,

s rikácsolva-mosolyogva

borúltál Nem-Vígaszomra,

s úgy fogtál át, mint polipok,

fogtak a pléh-pálca karok,

szorítottál vicsorogva,

hitted azt, hogy mosolyogva,

polip gyöngy-örvény fogással,

szőrös bádog-karolással,

szőrös drótláng-öleléssel,

mosolyodban szőrös késsel,

szőrös drótszobor-Madonna:

sejtes drótzsákszobor Anna!

Mosolyod millió kés volt,

szőr-álarc mögött a Kés volt,

bádog-vonal szörnyű kések:

hitted pedig nevetésed,

szőrös drót-örvény ki lettél:

rikoltva szívemre estél,

pihés fém-örvény ki voltál

vicsorogva mosolyogtál,

hörgés-örvényedbe vontál

Fém-Anna, hogy átkaroltál

szőrösen szívemre esve:

Te Nem Csokonai Estve!

Fogtak kék sas-bádogkezek,

aranykörmű pléh-levelek.

Aztán kimentél a Létből,

mint aki az űr felé tör,

szőrös kis bádogszobor nő,

pléh-kúpokból forrt csöpp felhő

nem is lépve, csak suhanva,

az űr tüzébe zuhanva,

sírtál a szívemre hullva

Anna, Anna, Anna, Anna!

Szőrös fémcsillag, siettél,

szívemből de ki nem estél

mentél és vissza se néztél,

de mégegyszer visszanéztél

átkozódva és zokogva

Anna, Anna, Anna, Anna,

te kubista bádog-forma,

szőrös kis pléhszobor-Anna.

Hol vagy már, hol szíved hamva,

Ferkó csontjára ragadva,

aki csak sírt, én nem sírtam,

csak a Sorsommal zokogtam,

csak a Létemmel átkoztam,

hallgatással kiáltoztam,

zokogtam a némasággal,

hazúg megcsalatkozással,

s mentem, halálodra hagyva

téged, végleg elárúlva:

Kis Fémszöglet-szobor Anna,

Szobor-szögletesség Anna,

kiszakállasodott szobor,

akiben a halál-köd forr,

fortyogva, zubogva, kéken,

lángol örvény-feketében,

őrjöngve hömpölyög és forr

benned szőrös Drótzsák-Szobor,

fémkúpokból forrt Ijedtség,

Szőrös Fém-asszony Kis Mentség,

akiben már ott gomolygott

minden, ami volt, a Dolgok,

csillagterek összessége,

ősterek feketesége,

benned, szőrös pléh-szoborban,

Halál-Mindenség Asszonyban,

minden Élet és Jövendő,

Csillag-Remény, Tejút-Felhő:

az Ős-vesszőből lövellő

fogantató kristály-ernyő!

Magunkat mért hagytad Anna

ilyen veszettűl magunkra!

Átkozódj, földben rohadva

te Szakállas Csontváz-Anna!

Átkozódj Te Szőrös Csontváz,

Szőrös Kőhurkokból Font Láz,

Anna, te Csontváz-Szakállas,

Szőrös Kis Csontváz-Hatalmas!

Átkozd Fekete Hitünket,

Vérző Fehér Életünket!

Szidd kivérzett Szép Hitünket,

bevérzett Nagy Reményünket,

csontváz-sárga Örömünket,

csontváz-fehér Könyörünket,

átkozd Fehér Halálunkat,

átkozd Fekete Szavunkat,

a Fekete Életet is,

szidd a Piros Szerelmet is!

Életünket, Halálunkat.

Gyásztalan Gyász-Önmagunkat,

Halálunkat, Életünket,

Élethozó Szép Dühünket!

Jaj, hol vagy már, Hitem Anyja?

Anna! Anna! Anna! Anna!

A jegenyefa hajnala

Feketerigó a jegenyén,

a lángját-vedlő jegenyén,

a zöld csipkeláng oszlopon.

Meghalsz? Meghalok. Már tudom.

A gyászban meztelenűl

Jön a tél, jön a tél,

az ősködfekete

zuhogó tiszta szél

hóködláng-tűzdühe!

Jön a tél, jön a tél,

az ősmárványszigor

mindenségszűzfehér

dühe őrjöngve forr.

Jön a tél, jön a tél,

fekete csillagok

pontja közt arany-vér-

hányadék gomolyog.

Jön a tél, jön a tél,

hiteink jégcsapok,

villognak, mint kövér

vad cápa-fogsorok.

Jön a tél, jön a tél,

állunk majd egyedűl

az irgalmatlan-kevély

fagyban meztelenűl.

Jön a tél, jön a tél,

s ránkfagy a köd, a dér,

s fagy ránk a kő-szeszély

dühben a hó, a vér.

Jön a tél, jön a tél,

s állunk majd egyedűl

a fekete-fehér

gyászban kegyetlenűl!

Jön a tél, jön a tél,

leszünk meg egyedűl

a fehér hó-remény-

gyászban meztelenűl.

A kis nyírfa első őszülése

Sárguló kis nyírfa,

létemből kinőtt,

méred mosolyogva

a múló jövőt.

Nyírfa, gyönge, sárga,

hullatsz szűz lángot,

Balzsam őshajába

aranycsillagot.

Arany-síró nyírfa,

érő: szívemig,

nézem léted sírva:

aranykönnyeid.

Te földben-lebegő

gyémánt-csikóhal

fején arany-ernyő:

csillag-lombokkal.

Te ősföld-csikóhal

koponya-szarva:

aranycsillagokkal

égő kis nyírfa.

Mert te vagy a földben:

Kérdőjel-Idő.

Függve kristály-zölden:

Csikó-Kérdező.

Szögletes és tüskés

kérdőjel-tested

aranyszárnyú csipkés

lomb-szarva reszket.

Mondván: jön, ami jön

idejében majd!

Eljövend a Börtön:

törve a talajt.

Körötted kőrózsák,

fehér dáliák:

sziromcsipke-ősláng-

cafat-koponyák.

Nagy fehér saláta-

vászon-rongyfejek

lángot világítva

rámderengenek.

Kis sárguló nyírfa:

ős-sárkány keze.

A földből kiállva

ég sok pikkelye.

Kinyúl a kék földből

az aranykesztyű,

aranypikkely-csöndből

varrt tűz-őskesztyű.

A kőcsontváz-sárkány

tűzcsillag-keze,

a vérpikkely-kőláng

tűz-kérdőjele.

Mert ott ül a földben

a szívem alatt,

az össze-se-törten

égő csontváz-vad.

Ott ül az Ősmúlt-Vad,

a Csont-Ősidő

ül a földben, s hallgat

a Nekem-Jövő.

Az Óriás-csontváz

Őságaskodás.

Őscsipkecsont-ősház

Ősragaszkodás.

S vagy te, kicsi nyírfa,

tavaly ültetett:

Jelenem Nincs-Sírja

virága helyett.

Valami: Nem Kell Még

Kora Búcsúzás.

Kezdet: Halál-Vendég

Semmit-Foganás.

Aranycsillagaid:

a kis levelek.

Hulló lángocskáid

bennem fénylenek.

Mint az Apostolok

fején csipkeláng:

küldetés-csillagok

halászkoponyán.

Mint csillagkoszorú

vad szívem körött.

Csipkefénykoszorú

nincs-van könyöröd.

Mint Csillag-Világfa:

szívemből kinőtt,

ég, bevilágítva

az Örök Időt.

Örök Létemben: az

Őstérfekete

Lángoló Köd-Vígasz-

Őspont-Tűzdühe.

Nézlek könnytelen én,

te arany-zene,

te őscsontváz-döglény

gyíkpikkely-keze.

Csontvigyorgás-őskan

csipkemosolya

vigyorgás-kőlángban

csal le, hív oda.

Vicsorogva mondja

az őskoponya:

gyere! Ezért lomha

csipke-vigyora.

Hív, menjek a földbe!

Vár! Kukacos föld.

Ott a Csont-kan ölbe

az sem ölt, ki ölt.

Kezét azért dugta

ki a földből ő!

Ezért vagy te kis fa:

Pikkely-Ősidő.

Az Átokra-Hívó

Kis Szégyen-Haza

Arany-Kérdőjel Szó

Sose-Vígasza.

Aki hív, hogy menjek

halni a Hitért,

de hív csak a Dermedt

Hűség-Szégyenért!

Ezért vagy te Hívás:

földből kiálló

Aranypikkely-Sírás,

Rongy-arany Zászló.

Kis nyírfa, szívemig

nőtt gyöngéd, szelid:

aranypikkelyeid,

vércsillagaid,

mint káposztalepkék,

mint citromlepkék,

lobognak, mint Mentség

Arany-Szűzesség.

Tántorogva szállnak:

Aranylobogók,

Szűzhártya-Vértollak,

ti szétszakadók:

hulltok lepörögve

a Hitt Édenért!

Szűz Kis Fa csörögve

csurgatod a vért,

láng-tollaid hullnak.

S állsz majd te Kopasz

Csábító Láng-csillag-

ejtő Kis Ravasz.

Állsz szelíd Gyermek-fa,

halál-hirdető!

Te Létem Hatalma

előtt reszkető!

Mert én nem megyek, nem,

nem, nem, nem megyek!

Akárhogy is bennem

égnek a Tüzek!

Valami nagy munkám

van még idefönt!

Elviseltem én ám

ezer Tűzözönt!

Vár négy nagy Éposz, vár

Négy Tudom-Csoda.

A Teremtés-Zsoltár

Minden Iszonya.

Vár a Szép Halál majd!

Nem a Fekete

Múlandóság Csak Jajt

Ad Rettenete!

Kis nyírfa, kis arany-

csillagot ejtő!

Még nem adom magam,

ha majd csak eljő

jönni aminek kell!

Ne hívd a Jelent!

Leszámol szívemmel

ami Eljövend!

Gyászarany

Az ütések kegyelme

Üss csak, üss csak, amíg üthetsz!

Azután már meg nem üthetsz!

Földbe-dagadva, ha lüktetsz,

sírban rohadva: majd nem versz!

Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak,

üss, üss, üss, hogy élni tudjak!

Ott ütöttél már szívemre:

kék magzatvízben lebegve.

A rózsakék magzatvízben

függtél magadba-göngyölten,

úsztál ázott zöld kezekkel,

kis rózsacsőr körmöcskékkel.

Függtél kék gyöngykürt-mosollyal,

kristálykürt-pár orrlikakkal,

göndör csigaház-farokkal,

mint egy rózsaszín csikóhal.

Tüskerózsás rózsatesttel,

rózsapihe szőröcskékkel,

rózsatollcsokor-fülekkel,

rózsahorgony kezecskékkel.

Függtél érgömb kis pocakkal,

mese-örvény aranyhajjal,

pihe-álarc csikófejjel,

kék fartő-pihekehellyel.

Rózsa-üveg gömblugasban

átkoztál az ősanyagban,

az ősvíz kéken derengett,

amikor a szívem verted.

Testedből szíved kilátszott,

üvegben, mint kövér gyászpók.

Lüktetett finom érzsákod:

eljövendő elmúlásod.

Kék lebenykékkel virágzott

piheszőrös kis nyílásod,

leragadt szemhéjad gyászolt,

viselvén szőrsarló-fátyolt.

Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak,

üss, üss, üss, én nem tagadlak!

Hisz engem már ott ütöttél,

ahogy csikóhal-lebegtél!

Zöld Átok-Tűz, kristályhasban,

vízzel telt rózsalugasban,

mirigyfelhők alatt függve,

gyöngyház-kötélen lebegve,

ott a márvány-ér barlangban,

a sárga halál-olajban

kék tenyérrel már ütöttél.

Nagy szíveddel agyonvertél!

Kiáltozás az idő ellen

Jaj, távolodban, testvértelenűl,

jaj, magányomban: végzet-egyedűl,

kiáltoznék, sikoltoznék sírva.

Árvaságom vad szívedre írva!

Távolodban, aki vagy magadban,

aki vagy már velem-halhatatlan,

ordítoznék, mint gyermek magában:

lámpátalan, bezárt szűk szobában.

Testvértelenűl, így önmagamban,

te általam most már halhatatlan,

jajgatnék, bömbölnék, mint a gyermek,

akit az Árnyak dühei vernek.

Zokognék, mint gyermek kis magában

egyedűl egy bezárt vak szobában,

petróleumlámpa-nélkül árván,

a Benyitó-Reménységet várván.

Kis, dohos, penészes vak szobában!

Bezárva! A Gyermekkor-Magányban!

Mert hát lenni most így lehetetlen.

Bezárva, hogy vagy te a szívemben.

Sikoltoznék, jajgatnék, zokognék,

mint nagykéssel fenyegetett vendég,

aki felé a rokonok döfnek,

konyhakéssel levegőt böködnek!

Bezárva hogy ácsorgok szívedben,

a lüktető tébolyda-teremben:

darázs-magány csapódik szivemhez,

kristályszív-arc vacogó hitemhez.

Szőrkoszorús kristályszív-szemekkel,

kezeiben köszörűlt késekkel

lökdös a jaj, fehér dörmögéssel,

piros cellámban nagy gyémánt-késsel!

Égő cikk-cakk-vonalait húzza,

az áradó jajt bevonalazza,

kék dörmögés-szövedékkel von be

cikázó és szőrös gyilkos kedve.

Fehér kristály-vonalait húzza,

vérző gyászom szövi rács-dobozba,

pihés kristály-szívvel üt löködve

szőrös és cikázó gyémánt-kedve.

Körűldonog égő lihegéssel,

kezeiben két nagy konyhakéssel,

késeivel szívem koszorúzza,

gyémánt-arccal énekeim zúzza!

Csupa szúrás a csönd körülöttem!

Én meg állok tebenned-tebennem,

jajgatok és rettenetem nincsen,

nincs hisz aki innen kisegítsen.

S csupa szúrt seb a csönd körülöttem,

s vérzik a csönd, vér-szökőkút fröccsen,

zuhog a vér a kék csönd-sebekből,

szőrös gyémánt-arccal tört szívemből.

Mintha égő kék csillagon állnék,

az Idő tömbjén átkiabálnék,

s te egy másik csillagon zokognál.

S közöttünk a zöld Ősidő-Kristály.

S nem hallanád, amit kiabálok,

s nem hallanám vak zokogás-átkod!

Tátogunk csak, egymásba temetve.

Beforrva Ősidőkristály-Rögbe.

Ráforrva tébolyúlt csillagunkra,

egymásban egymástól messze úszva,

ülünk: két csontváz két temetőben,

vicsorogva Kristály-Ősidőben.

Két anyagsziget két árva foglya,

egymást iker-csillagként befogva,

s közöttünk a sötét Ősidő-Tér,

őstűzpont-tajték, halál-erőtér.

Mit csináljak, mondd mit tegyek érted?

Hogy magányunk egymását megértsed?

Hogy magányod-magányom megváltsam?

Sírván az őspontarany-szobában?

Üvöltvén a Mindenség-Teremben,

az Anyagpont-Gömbősvégtelenben.

Hogy az Idő Kristályát föloldjam

testvértelen te-én-távolodban.

Az Ősidő-Kristályt fölolvasszam,

Csönd-Temetőt elpárologtassam,

s egymásba-robbanva úgy ragyogjunk,

akik, mint a sírból föltámadtunk!

Mit tegyek, mit, mondd mit tegyek érted?

Valamelyik ablakon kilépjek?

S hullván lefelé úgy sikoltozzak:

sorsunkba, hogy nagy irgalmat oltsak?

Nem lehet, nem, lehetetlen, Asszony:

az Idő, hogy tőled elválasszon!

Távolodban: szerelemtelenűl

meghalok én, meg: tőled-egyedűl!

Könyörgés dögvész-istenhez

Dögvész-Isten, én akarom:

dobj ki égő ablakodon!

Lökj ki égő világodból!

Ments meg az élet-lángoktól!

Dobj ki dögvész-önmagadból,

dobj ki égő önmagamból,

lökj ki ős-akaratodból,

lökj ki új-akaratomból!

Ég a ház, az ablak-keret,

ég minden szent lét-emelet,

lángol minden anyag, részlet,

lángol egyetlen egészed!

Dobj ki lángoló szívedből,

egyetlen-tűz életedből,

lökj ki önmagamból engem,

engedj már nem-lenni lennem!

Dobj ki önmagadból engem,

önzésem aki szerettem,

önzésed aki szerettem,

szíved aki nem lehettem.

Léted, aki mégis voltam:

benned szálltam, bukdácsoltam!

Benned aki égve égtem,

ordítoztam és reméltem.

Dobj ki dögvész-önmagamból,

lökj ki szép piros szavadból,

hitemet aki úgy hittem:

bíztam benned Dögvész-Isten.

Tebenned és önmagamban,

önhitt ostoba szavamban,

minden-egyik époszomban,

minden vérző vad soromban.

Lökj ki égő önmagadból,

dobj ki égő önmagamból!

Belőled, ki sorsod voltam,

zuhanjak ki tőled-holtan.

Sorsomban aki úgy bíztam,

lángjaidban döggé híztam:

mindenség-ősbuborékká,

világegyetem-dagadttá:

könyörgök hozzád Te Hittem

Kétnemű Vak Dögvész-Isten,

hittem aki a sorsomban,

sose-jövő iszonyomban,

a sorsodban, a sorsomban:

szabadíts meg nyomoromban!

Büszkeséged aki voltam:

hulljak ki belőled holtan!

Himnusz-töredék

Emeld föl fejedet

büszke nép!

Viselted a világ

szégyenét!

Emelkedj magasba

kis haza,

te, az elnyomatás

iszonya!

Emeld föl szívedet

nemzetem:

lángoljon a világ-

egyetem!

Egy gyermekjáték dallamának változatai

Jaj, jaj, jaj, jaj!

Baj, baj, baj, baj!

Lesz-e Hajnal,

világmérő aranyhajjal?

Ordítozok,

dörömbölök,

Lét-kapudra forrva sírok

te Fehér-szárnyú Ős-örök.

Néz rám csillag,

kapor, rózsa,

Ady, Babits, Petőfi is, ő is, a vad,

s a bandzsa szelíd Spinoza.

Néznek dolgok,

tárgyak, jelek,

s akikben a szívem forgott:

néznek az Anyag-Mindenek.

Forgok, morgok:

meglőtt medve!

Szívem összezúzódott

a Lét Titkos Dolgainak ütődve.

Jaj, jaj, jaj, jaj!

Lesz-e Hajnal?

Vérző aranycsobogás,

aranyláng-vérzuhogás.

Állok sírva,

összetörten.

Nőstény-rózsát teleírva,

csillag-sírássá gyötörten.

Sírok, állok

szívig földben,

époszokkal kiabálok,

szívemben őscsipkelángok páfrány-zölden.

Minden holtat

teleírtam,

mindenségemmel a holtak

tűzkása-poklát lebírtam.

Mégis sírok,

mint a gyermek,

akit a vihogó, álnok,

nagykezű nagyfiúk vernek.

Ámúldozva,

sikoltozva,

akit a röhögő, ronda,

nagymellű lányok cibálnak, fütyülőjét csiklandozva.

Pedig nincsen

bűnöm semmi!

Ősöm, Átkom, Ködöm sincsen,

aki ős-ölébe tudna venni.

Mint a gyermek,

aki kőben

elbotolva vérződött meg,

meg a földben.

S összezúzva

térde, arca,

véres pép szőrpihés húsa,

véres sár pihe-láng bajsza.

Sírok, sírok,

sebbé törten,

lihegni már alig bírok,

nyakig ülök benn a földben.

Jaj, jaj, jaj, jaj:

húz a csontkéz,

nem a Rózsakezű Hajnal,

nem az Aranyszájú Csillag-Kertész!

Húz lefelé

ráncigálva,

húz a Föld tűz-szíve felé

ágyékszőrömet cibálva.

A csontcsipke-

csillag-őskéz

csont-markában a Lét Hite:

rózsaszeplős nemző-testrész.

Nemzőszervem

a kő-kézben

lüktet aranyrúd-dühödten,

mint giliszta láng-csokor kakas bögyében.

Kék szőrcsillag-

rózsás, szelvény-

testű Élő Arany-Átkot szorongat

a Csontkalicka-csontőserszény.

Befelé húz

a Csont-Kentaúr,

s forr a föld és lángolva zúz!

Mosolyom már sárrá barnúl.

S elmerülök

majd a földben,

szétolvadok, összesülök

a Föld-Szív Ős-Tűzözönben.

Jaj, jaj, jaj, jaj,

jaj, jaj, jaj, jaj,

ránts vissza rózsa-robajjal

Létedbe Te Rózsapihés Rózsakezű Asszony-Hajnal.

Mosolyogjak,

énekeljek,

mint arany-mosolyú vadak.

Arany-nevetés ránc-tűzzel minden halált beleheljek.

Hogy ne sírjak,

meg ne haljak,

époszommal Mindenséget teleírjak.

Mosolyommal a Lét Szívén ámúldozzak.

Ámúldozzak

énekelve.

S föltámadnak mind a holtak:

s égnek vad tűzvészemmel betelve.

Összeáll a

csont, szőr, hús, vér,

s tüzemtől átégve, forrva

ragyog minden Dolog, Forma, Létező, az Idő és Tér.

Minden erő,

vonzás, anyag,

pont, erőtér, rész, elektron-felhő

héj, burok, csomag fölragyog. Megváltódnak!

Jaj, jaj, jaj, jaj:

szeress Hajnal!

Teríts be aranyláng hajjal:

Rózsatűzpont Őscsillagtér Őshúsoddal.

S benned égve

és remélve

úgy nézzek a Mindenségre!

Önmagamból önmagadba, rád magamból: a Reményre!

Balga vers, írván balga módon, ritmusban összevissza és mégis egységesen

Szívemben mindent elrendeztem.

Mindent a helyére tettem.

Mint reggel mindent a szobámban.

És elmerülök Spinozában.

Nézem barna-láng rézkarc-arcát,

az őscsillag-hajnalt, a lángelme-bandzsát,

göndör pókhaja vállára omlik.

Szívéből az Egész toronylik.

Vállára ömlik a csigás, csipkés,

bodros, barna póknyálhaj-özönlés,

szemei: óriás-égitestek.

Szemei Isten szívébe lesnek.

Szája: mosolygó hullák korom-szív szája.

Mindenség-köszörű: szempillája.

Pupillája: ősegyetem-korong pokol.

Nyakában fodros csipkehab-csokor.

Nézem szívemet nagy lencsével,

Spinoza kristálylencse-szívével

szívem nagy rothadt gödreibe nézek:

az Isten ül, mint az Enyészet.

Ott ül mellette a Halál is,

fehér csődörön a Világ is,

ott ül az Éden és a Rabló,

röhög a Gyász, a csődör-vadló.

Szívemben minden a helyén van,

mint kitakarított szobában.

Tiszta már szívem. A szívem tiszta.

Kitakarítva minden sarka.

Minden rendben van a szívemben,

ott a helyén az Igen és Nem.

Ott ég a Múlt és a Jövő is,

a Béke és az Elmúlás is.

Csillagkupacon ül az Isten.

Eszébe se jut, hogy segítsen.

Szájából csillag-kása ömlik,

mint gyerek, ha hány, szorítva kis öklit.

Mint részeg, ha hány, sír és köpköd,

teleokádja a fölmosóvödröt.

A csillagok szívembe lövődnek,

tűzpontokkal húsába szövődnek.

Hogy szívem, mint őstűzpont-háló,

őstűzpontzsák: az ürességen álló,

ős-vákuumban virágzó Minden,

virágzó Semmi, Tűzpontvirág-Ősnem!

Hát így van. Így most. Így: szép rendben.

Nem érinthet a Végzés szívemben,

kő-ujjával el nem kenheti

ami szívemben nem őt illeti!

Mint az ember este a kis lepkét,

szétmorzsolva halálpor-testét,

a kék pamutpáfrány-csápot, zöld üvegszív-szemecskét,

a porhanyó lángot, piros szárny-erecskét.

Az ujjbögyök csigás, vérrel-fénylő,

szív-alakú rózsákkal örvénylő

bőrlécei közt, puha bőrlécpajzsában:

akit vár a hit a rothadásban!

Nem a pamutpihepamacs-lángot,

nem az égő páfránytoll-virágot,

nem a lüktető száraz kis nedvet,

nem a kocsonyatűzpikkely-szerelmet!

Minden helyén van a szívemben.

Ott a Dolgok már tisztán, rendben.

Hiába minden: átok, jóság!

Szívemben ott van a Valóság.

Ami por volt: letörűltem.

Ami rossz halál volt: eltemettem.

Ami szemét volt: kisöpörtem.

Ami magány volt: kiszellőztettem.

A dolgokat helyére raktam,

Isten köpenyét megigazgattam,

csillag-redős vásznát kibontva

ráteregettem ködös kínomra.

És beleheltem szívét új-magánnyal,

mint ő szívemet léte gomolyával,

barna ősködét szívembe fújta,

tűz-gomolygását szívembe gyúrta.

Most: egymás szívében gomolygunk,

mintha nem is volna más dolgunk!

Ragyogunk egymást átitatva,

sötétlünk egymást gyámolítva.

Így hát a szívben minden rendben.

Most már rend van a szívemben.

S dolgozni leül ott a Tiszta

Teremtés Teljes Titka.

A halál szívütése

Mindenség-rózsafa

Ősz-tűztéboly foglya:

fekete-rács tölgyfa!

Fekete csipkekő-

fodorláng-Tűzidő.

Fekete gyökér-rút

lövellő szökőkút,

földből-kigyűrt kő-kéz

gubanc-ős merengés.

Félig betakarva

hártyarongy-aranyba,

félig elrohadva

aranycafat-rongya.

Mint Krúdy csontváza,

óriás csontváza,

fekete csontváza

földből ha kimászna.

S állna ott aranyban

félig betakartan,

félig lerohadtan:

aranytűz-rohadtan.

S állna ott az Öreg

Király-tűz Csont-remek

aranyláng-köpenyben:

félvállra vetetten.

Rongyos rohadt vértűz

aranycsipke-gond szűz

köpenybe takartan:

földből kitakartan.

Létből kitakartan,

földből kizavartan,

az űrbe csavartan,

király-ámulatban.

Így nézlek Alkonyom:

Lánghártya-Tébolyom!

Rongyos cafrang Arany-

hártya Boldogtalan.

Nézlek megadással,

nem is tagadással,

el nem is múlással,

gyönyörűség-gyásszal.

Nézlek: én mi lettem?

Létemért mit tettem?

Sírlak: Öreg Árva!

Nem voltam hisz gyáva!

Tudtam azt csak: vagy Te

a Lét Kedves Kedve!

Tudtam csak: Nevetve

Vagyok a Lét Kedve!

Vagyok a Reménynek

Virágzó Tűz-Lényeg!

Arany-Dagadásba

Nőtt Tűzcsipke-Gyászfa.

Arany-Király, Részeg

Csontváz-Csillagfészek.

Reménység-Kegyetlen.

Csak ami lehettem.

S meghalok, ha eljön

értem a Tűz-Börtön,

s a földbe bedugnak:

csonttá-kopaszodjak:

égsz majd énfölöttem

Csontváz-Aranyködben.

Szépen rámrohadva

csipkéd aranytolla.

Mondd akkor, hogy voltam

hogy én ki is voltam!

Király-Arany voltam.

Égve kilángoltam.

Csak azért, mert Élet.

Azért csak mert Részeg-

Reménykedés Boldog.

Létével a Boldog.

Csak azért, mert Halál.

Azért csak, Aranytál:

fekete kőrúdon,

kőcsontváz-gubancon

égő Aranyserleg.

Mindenség-Ős Gyermek.

Mindíg csak mosolygó,

mindíg csak lángoló.

Csak ami lehettem.

Csak ami: szerettem.

Csak ami Volt-Lehet:

Sohase-Gyűlölet.

Öröm, Vígasztalás,

Gyász ha, hát Nagyon-Gyász!

Csak Halál, Élet csak.

Arany-Fa: Áldalak.

Szeretlek, Áldalak:

Aranyláng-Tűzalak!

Király-köd Aranytűz

majd ha fölémkerűlsz:

Gyászarany ne feledd

el Halál-Hitemet,

el Élet-Vétkemet,

Gyönyörűségemet.

Én, hogy én voltam a

Lét Legszebb Mosolya!

Voltam, hogy én, hogy a

Lét Vak Iszonyata!

Lehettem csak ami,

voltam hogy csak ami:

a Legszebb Akarat,

el aki nem rohad!

Földből majd kibújok,

csontvázammal bújok

ki a dög földből én:

Nem-Rothadó Remény.

S lesz Aranyköpenyem

a Világegyetem!

Csillagpont-Tűzpalást

föd Csont-Vígasztalást.

Az lesz a Köpenyem:

a Világegyetem

tűzpont-köd örvénye,

csudaharang-fénye.

S élek mindörökké

válva Tűz-Mindenné.

Rajtam a Mindenség:

a Tűz-Végtelenség.

Leszek az Ősmaga-

Világ Tűz-Mosolya.

Ránctűzpont-Ősharang-

Aranyhártya-Harag.

Csak ami lehettem!

Csak amit tehettem.

Csak Soha-Semmi-Más.

Termő-Vígasztalás!

Teremtő Tiszta Gyász.

Temető-Mosolygás.

Mindenség-Rózsafa:

Anyád Vér-Mosolya.

Mindenség-Gömbsíron

nőtt Rózsafa-Torony.

Kis Mindenség-Csoda

síron Tűz-Rózsafa.

Négyszer Isten

Isten, Isten, Isten, Isten!

Te Átkozott Igen és Nem!

Gyilkosaid fölkeresnek,

röhögve szívemnek esnek.

Rámrontanak gyémánt-késsel:

jajgatással, szenvedéssel!

Rámrohannak vicsorogva.

Ölnek, kezeim lefogva.

Csipkezászló szárnyuk ropog,

mint szélfújta őskönyv-lapok.

Űr-tolluk bevéreződik,

köröttem mert tekerődzik.

Mint fehér csipkeszörny lüktet,

rágcsálva a vérző testet,

pávasárkány, sárkánypáva

szárnyuk is testem zabálja.

Ölnek, ölnek, ölnek, ölnek!

Döfnek, szúrnak, míg megölnek!

Aztán szívem megzabálják,

ökrendve szívemet rágják.

Szívem szájukból csurog ki:

cafatjaiban dobogni,

lüktet a pép-szívmorzsalék,

szőrzsák-szájukban az: Elég.

Szájuk véres gyönyörűség,

bugyborékoló szőr-fazék.

Szájuk lobogó vak szőr-üst.

Fortyog abban hús és vérfüst.

Lüktetve kitüremkedik,

lángolva kinövekedik

kan-fogsoruk közűl szívem,

rágják ahogy szerelmesen.

Arany-fogsoruk hogy villog!

Ég az eres aranytorok!

A szájpadlás bordarácsa:

gömbősaranycsontváz-szárnya!

S lefolyik a véres kása:

Hitem-Még-Most-Se-Múlása

ős-szakállon, mellkas-szőrön,

s megalvad az ágyékszőrön.

Rágnak, falnak, sírva esznek

a Dühödt Ősangyaltetvek!

Népeim rajtam nevetnek,

égő vas-trónra ültetnek.

Nyomnak fejemre abroncsot:

izzó csipkelánc-vasfogsort,

kezembe nagy királypálcát:

Sátán izzó vas-falloszát!

Mert én vagyok az: Adósság!

Zabálnak, mint népe Dózsát!

Dózsát ahogy sírva ették:

úgy falatsz föl Őstetvesség!

A csődör vérző szeme

A sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold,

mint apám, mint apám, mint apám, mint apám,

a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold:

a februári éjszakán, a februári éjszakán, a februári éjszakán.

A sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold

az én apám, az én apám, az én apám, az én apám:

egy csődör vérző szeme volt, csönd-csődör véres szeme volt

a ravatal-éjszakán, a gyászfehér ős-éjszakán.

Egy régi baka-nóta ütemére, amikor részeg voltam, a Rózsadombon

Hajnali tűz, rózsaláng,

hervadatlan szép hazánk,

hajnal rózsalevele

örvénylik szívem fele.

Rózsalila, rózsakék

rózsatűzvész-messzeség.

Piros platánlevelek,

mint ős-sárkány-pikkelyek.

Kéklila és kékarany

hajnali boldogtalan

derengés ős-öröme.

Lámpák fehér fényköde.

Lámpák sárga gömb-köde,

ködgolyó-gőzöröme!

Az Isten vér-köpete

meszelt arcom vérzi be.

Véres arcom vérben ég,

néz a sok fénybuborék,

ingem vérben-párolog,

ahogy most hazafutok.

Piros platánlevelek

zuhognak és fénylenek,

kék ködök derengenek,

amikor hazamegyek.

Megyek, megyek fölfelé,

fújtatok hazafelé,

megyek a bánat felé,

futok a halál elé.

Rózsatűzben két öreg

áll, vagy utcát söpröget,

söprik a leveleket:

az isten-pikkelyeket.

Söprik az Isten-szívet

elhagyott pikkelyeket,

levedlett csont-könnyeket,

véres őspikkelyeket.

Söprik az eres, piros

isten-háncsa papirost,

az Isten-dög pikkelyét,

vérző csipkelevelét.

Dög-teste cafatait,

véres foszladékait,

húsa csipketollait,

bőre csontvirágait.

Megyek már hazafelé,

megyek a sorsom elé,

futok a halál felé,

múlás-szégyenem elé.

Végigdűlök ágyamon:

fehér ravatalomon!

Fekszem majd, mint a halott,

kit halála elhagyott.

Elzuhanok ágyamon:

égő ravatalomon!

Fekszem Krétakard-Király:

tűzkoporsóban halál.

És a csöndet hallgatom

ősz ravatal-ágyamon,

s nő bennem a rózsacsönd,

vad aranypont-tűzözönt

okád halál-hajnalom,

míg a csöndet hallgatom.

Nő szívemből csönd-virág:

az átkom-szomorúság!

Megyek, megyek fölfelé,

megyek halálom felé,

megyek múlásom felé,

megyek koporsóm felé!

Lihegésem csápjai,

mint bálna fújásai:

csipkepáfrány-lombjai,

koponya-gőz tollai.

Lihegésem csokrai,

mint cet páfrány-tornyai,

tarkó-lik gőzfújása:

cérnacsipke-bóbita,

cérnacsipke-szökőkút,

páfrányóriás-tejút,

lüktető fehér remény,

gőzcsipketorony-kemény.

Rózsatűzvészben megyek,

futok, sírva lihegek.

Tűzözönben gázolok,

ahogy most hazafutok.

Futok, futok fölfelé,

futok halálom felé,

futok múlásom felé,

futok koporsóm felé!

Omlik rám a tűzözön,

rózsakék hajnalözön.

Lángol a Lét, lángolok,

ahogy most sírva futok.

Ég fehér élet-hitem,

az ős-világegyetem,

lángol a Múlt, a Jövő:

gyönyörömből kinövő!

Ég az örök tér-sötét,

a vak ősfeketeség,

vérző aranygömbjei,

égnek őscsillagai.

Égnek a szép csontvázak,

hitek, hatalmak, lázak,

kristályok és halottak,

mind akik vannak, voltak!

Megyek, megyek csöndesen,

mint egy elűzött Isten.

Szám fehér lángot lövell:

páfrány-ősfát bálnafej!

Szám fehér füstöt okád,

gőztoronytollbóbitát,

mint a cethal-koponya

víztolltorony-mosolya,

amit tarkója fellő:

gőzcsipkepáfrány-ernyő!

Gyászomat úgy okádom:

fehér ködláng-fújásom.

Mint egy elzavart Isten

tántorog haza szívem!

Rózsatűzben tántorog.

Megölnek a hajnalok.

Hajnalom így tántorog,

énekel, sír, fúj, motyog,

önmagából önmaga

tűzvészébe fut haza.

Körűl rózsatűzözön,

bennem rózsatűzözön!

Lihegésem köpködöm.

Szégyenem is rámköszön.

Mint egy boldog tűzözön,

mint egy boldog vízözön,

mint egy vérző tűzözön,

átkozódó vízözön.

Megyek, megyek fölfelé,

árva önmagam elé!

Jön a tél! Jön. Betemet.

Jéggé fújja szívemet!

A mesék kútja

Rengve ragyog a kút vize!

Ott lenn a békák zöld feje:

gyémántszív-csillagok tüze.

Ősmesék ősrettenete.

Hogy világít a kút szive!

Zöldbékák mirigyszív-feje

lángol lüktetve odalent,

hogy meghódítsa a Jelent!

Ragyog rengve a kút tüze!

Az a pokolcső köldöke!

Az ott az Égő Alvilág

Kapuja, a gyémánt vízláng!

Ott lakik a Varangykirály,

az Aranyszemgolyós Király,

az Aranyvigyorgás Király,

az Aranybuborék Király.

A Zöldszakállú Csontváz-vad,

a Nyálszakállú Kő-harag!

Az ott lenn az Aranyharang-

Rengése Csábító Szavak!

A kút vize rengve ragyog!

Ott szülnek az Őscsillagok.

Azért véresek a habok.

A víz vérzik és mosolyog.

Ott sisteregnek a Vakok.

Ott hemzsegnek az Ősmanók.

Mondd Istenem, mondd mért vagyok

ilyen árva, mondd mért vagyok?

Be kellett volna ugrani!

Ott virágzik a Valami-

Tündérország a víz alatt!

A Csontvázország az alatt!

Vagy legalábbis a Csudás

Kásás Püffedt Vak Rothadás!

Csak egyetlen nagy csobbanás!

Sok korty, buborék. Semmi más!

A megváltó aranykard

Az ifjúság páfrányerdeje

Az a Páfrányerdő

amiből kijöttem,

a zöld csipkefelhő

miből kizötyögtem

hol van már, jaj hol van:

kőcsipkeléptekkel

ahonnan totyogtam,

köd-lihegésekkel!

Ifjúságom hol van?

Halál-Édenkertem.

Nem-Tudom Pokolban,

a Nem-Is-Van Mennyben!

Fény-hitem kő-kérdőjele

Kő-kérdőjel a szivem,

kő-csikóhal fény-hitem,

kőpáfrány-fültollakkal,

kő-toll uszony-szárnyakkal.

S ott lebeg a Semmiben

kő-halcsikó Szégyenem.

Bordás kőtoll-szárnyait:

rázza tarkó-tollait.

Kőcsikó-feje merev

ágaskodással mered

rád Egyetlen Mindenem.

S pislog kőgolyó-szemem.

Pillám kőcsipke-ernyő,

mint kőpont-kőesernyő

csapkod, ver kő-mereven.

Kővé átkoztad hitem!

Miért csapsz be, mondd miért?

A Fekete Semmiért?

Olvaszd föl kő-átkomat!

Szívem úgyis elrohad!

Szíved ugyis elrohad.

Halálomat ne akard!

Majd ha megzabál a Föld:

megtudod, hogy meg ki ölt!

Az időbe-kötözött

Szép vagyok, mint egy csikóhal,

ágaskodok büszke szóval,

gyémánt-ragyogással függve

égek az Időbe kötve.

Ágaskodok kristály-szóval,

fejemen gyémánt-sarlóval,

ragyogva sötétfehéren

állván az Idő Terében.

Gyémánt-csődörcsikófejű,

kristálysarló-kérdőjelű,

gyöngykacs-csigaház menetű

sarló-szív: a gyémánt-betű

áll az Idő Ősvizében!

Őshínár-igézetében!

Vad csikószemem úgy ragyog,

mint az őstűzpont-csillagok.

Aranygömb, kis gyász-sarlóval,

nézek emberszem-sikollyal

benned: köröttem örvénylő

zöld-rengésű Halál-Idő.

Lebegvén a Halál-térben,

a Gyásztalan Mindenségben,

csikófejem rászorítva

Istenem: Őscsillagodra.

Csikóarcom, a gyémánt-kő

csiszolatú király-sírkő

odaszorítva Szívedhez!

Véres Könyörületedhez!

A gyásztalan hársfa

Hajnal-gomolygásba

lángoló ős-hársfa,

aranypikkely-szív fa:

a Föld láng-őstolla.

Kékaranytűz-ködben

állsz gonddá gyötörten,

mint ahogy én álltam

Isten mosolyában.

Mint ahogy én állok

és nem kiabálok,

nézlek csak csodálva

tűzpikkelyszív-hársfa.

Mit tudsz te énrólam?

Ki vagyok, ki voltam?

Mit tudod, ha nézlek:

reményét a részeg!

Kopaszodsz aranyban,

ködkék-gomolyagban,

tollad bolyha vásik,

halálod kilátszik.

Mit tudod, ha nézlek:

reményét a részeg,

vad hitét a részeg:

hogy én miért nézlek?

Mit tudod ős-hársfa:

reménységem gyásza,

őspikkely-aranyszív,

engem a Föld mért hív?

Mit tudod mért nézlek

te hajnali részeg,

sírva, nem is sírva,

vagy aki Sors sírja!

Vagy te: Aranyzászló!

Kék ködben parázsló

óriás aranytoll.

Szív-alakzat pokol.

Tebenned gomolygó,

körötted gomolygó,

csontvázadban forgó

zöldarany hajnalszó.

Tűzbíbor hajnalköd

csontvázad rácsa közt.

Fekete ágaid,

füstölnek szárnyaid.

Nézlek bámúldozva

Föld tűzarany-tolla,

hajnalrózsaködben:

kegyetlen gyönyörben.

Mit tudod őshársfa,

virrasztásom álma,

hogy én, hogy ki voltam?

Miért haldokoltam?

Miért nézlek gyásszal,

szörnyű megadással,

előtted ha állok,

s a köd rámszívárog.

Rózsatűz-hajnalköd

szívembe hömpölyög,

sorsomban göngyölög,

örvénylik, nem dörög.

Tudom, hogy meghalok,

meghalni akarok!

És nincs aki lássa

vétkem kimúlása.

Én gyönyörű vétkem:

Csakis-Emberségem!

Mint az az óriás

kőtoboz-testű Gyász:

kétlábú sárkány-gyík,

Pikkelykőtemplom-Hit.

Kis gumi kék keze,

széttárva mindene.

Páfrányok, pecsétfák,

zsurlók és pikkelyfák

közt feküdt kő-teste,

a Kezdet-Őseste!

Óriás kődrótváz-

fonadék ős-csontváz

feküdt az Időben,

mint a kő a kőben.

S hulltak rá a meleg

őspáfránylevelek,

ős-csillagok fénye

égett a Reményre!

Meghalni akarok?

Tudom, hogy meghalok.

Nincs és, aki értsen

Gyönyörűség-Vétkem!

Csak te, csak te, csak te,

aranytoll-őseste,

aranyláng-őshajnal:

köd-gomolyagoddal.

Törzsed előtt csak te

látsz majd eléd esve,

heverek majd ottan

arany-malasztodban.

Feledve minden jajt,

várva Újabb Hajnalt,

s rothadó húsomra

hullnak lángot forrva

aranypikkelyeid,

Nem-Tudod Könnyeid!

Hulltak ahogy árva

Toldi nagy sírjára.

S rothadó szememre

láng-tollaid esve

tűzzel betakarnak.

Halni, hogy ne haljak!

El mégse rohadjak,

földbe ne olvadjak.

Aranykupac lesz ott

rámdagadt őslángod.

S nem lesz olyan Bence

sorsom ki követte.

S könnytelenűl állt ott.

Holtomra vigyázott.

Áll aki meredten,

mint egy Öreg Isten

szelíd havazásban.

Velem-Elmúlásban.

Lesz nem senki ottan

az én halálomban,

férfi se és asszony

meg aki sirasson.

Nem lesz ott, jaj, nem lesz

se Átkos, se Kedves,

hogy kurva-kegyetlen

csontomra nevessen.

Nem lesz, nem lesz, nem lesz,

ottan senki nem lesz.

Ott rohadok Hársfa

halálodba zárva.

Őslángod-kupacban

fekszem majd rohadtan!

Mégis Mindörökre

Gyémánttá-Kötődve!

A megváltó arany-mérleg

Ó, te Édes Méreg,

ó, te Arany-Mérleg,

Lángoló Aranytál,

Aranycsésze-Osztály,

az Idő két ágán,

homály-mérleg-vállán

aranyláncon függő,

három-ágon csüngő

Égő Aranycsésze.

Aranytányér-Mégse.

Aranylánc-háromszög-

kúpűrön Aranyköd-

Kupa, Aranyserleg,

Lét-habbal telt Mérleg.

A két arany-ágon:

Életen, Halálon,

a két arany-késen:

Halálon, Életen,

két arany-vállcsonton:

Vígaszon és Gondon,

aranykúp-csönd-ágon

függő Véres Álom,

két Ősarany-Serleg,

a Halál, a Gyermek:

betöltve tajtékkal,

vérző habrózsákkal,

habzó virágzással:

Élettel, Halállal!

Aranyserpenyő, Te

Véres Tajték-Mégse,

Habzó Tűzköd-Mégis:

hogyha szenvedés is!

Öröm, Gyász, Kín, barna

lángból kidagadva.

Ó, Te Két Aranykés-

Vállon függő Vérzés,

Szenvedés és Mámor

a két Aranytálon

és Hit, Gőg, Szenvedés,

Végső Fölismerés,

Gyászból kidagadva

Virágzó Aranyfa,

vérző Hab-Rózsákkal,

Tajtékrózsa-Gyásszal,

Termő Megadással,

Álnok Zokogással

földagadt Aranytál,

aki Vagy és Voltál,

aki Voltál és Vagy,

Vérző-Így-Megmaradj,

három-ágú láncon

aranycsigolyákon:

kúp-aranylánc-ágon,

csigolyalánc-gyászon

függő Két Véres Tál:

Vad Élet, Szép Halál:

vagy mivel betöltve

iker-aranycsésze,

Élettel, Halállal,

Büszke Megadással,

Vérző Büszkeséggel,

Végső Ismeréssel,

a Fölismeréssel:

Mindent-Szenvedéssel!

Mindent olyan tisztán,

mint a legszebb kristály,

mindíg csak dagadva

tűzzel virágozva,

mindent olyan szépen,

mint a népmesében,

mint a népdal-gyászban:

Halál-Virágzásban.

Mindent olyan bátran:

Ha-Kell-Elmúlásban,

mint a balladákban,

Közös Virágzásban:

a sírból kinövő

Gyönyörű Gyász-Idő:

Két Fehér Rózsafa

egymásra hajolva,

egymást átkarolva

egymásba fonódva,

ággal és levéllel,

Rózsával, Reménnyel,

mint Vér-Rózsakapú,

Élet-Akaratú

Rózsaív-Rózsalánc:

Szerelem-Sose-Gyász,

Rózsacsönd-Szivárvány,

Élet-Rózsamárvány

Halálból Őskapú,

Nem-Gyász Akaratú:

amin majd bejöhet

a Legszebb Tiszta Csend

barnapettyes lovon,

hópont-kancacsikón!

Az a Kapú, mint Kút:

a Túlvilágba Út,

Pokolba, Halálba,

Halhatatlanságba!

Amin majd beüget

lován a Legszebb Csend:

vágtat a Földbe le

a Csontvázak fele,

hol a Sárkánykirály

Kristályköd Vára áll,

hol a Sárkány-Mese

Őspikkely-Csődöre

ül Tüzes Kő-Trónon,

Nem-Is-Van Ablakon

nézve a Földgolyót,

a belűl-lángolót,

lángoktól rózsállót,

a Legszebb Tűz-Álmot

és ottan látszanak:

csontvázak, csontvadak,

a holtak, rothadók,

s a Nem-Foszladozók!

S legyőzi ügető

lováról az Idő

Népmese-Kisfia:

Aranykard-Mosolya

a Pikkely-láng Dögöt,

Halált, vagy Ördögöt,

s kivágja gyomrából,

belei gyászából

a fölfalt Hiteket,

bezabált Vétkeket,

lenyelt Reményeket,

Nem-Rothadt Végzetet!

S letörli nyálukat,

véres bélsarukat,

nyálas dög-zsírjukat,

véres mosolyukat,

amikbe keverve

voltak, mert lenyelve

hevertek a Rabok,

Valaha Ragyogók!

S fölhozza ide, föl

hol a Lét Tündököl:

Sorsba, Új Halálba,

a Nem-Pusztulásba!

Fölhozza őket majd,

kiáltva Három Jajt:

a Szép Folytatásba,

a Nem-Jajgatásba,

föl az Alvilágból,

ki mi sose lángol:

hozza föl Hitünket,

Véres Hitelünket,

Nem-Üszkös Szívünket,

Új-Mi-Örömünket.

S mint piros csődörök,

lángoló mén-ködök,

véres szív-sörénnyel,

őspiros örvénnyel,

lángolva futunk majd,

feledve jajt, a bajt,

vágtatnak Szíveink,

Szabad-Már Hiteink

föl az Alvilágból,

a Föld-Árvaságból,

ügetve a földben

szép piros méneken,

piros csődörökön:

Szíveink Örömön.

S előttük a Zászló:

az Arany-Megváltó

vágtat a Földben át,

hozva az Új Hazát,

a Régit, az Újat,

a Sohase-Vadat,

Vadat-Ki-Sohase:

Sorsunk Mi Végzete!

Hogy itt virágozzunk,

Rózsa-Dagadozzunk!

Benned Édes Méreg:

Szent Te Aranymérleg!

Égő Kicsíny Haza!

Édesség Mosolya!

Te Iker Aranytál,

Hajnali Rózsa-Nyál,

Reggeli Rózsafény!

Tavasz-Hajnal Remény!

Benned Aranyserleg

Tűz-Üst, Aranymérleg:

Szent Te Kicsíny Haza,

Kis Öröklét-Anya!

Virágzó Méhedben,

Arany-Edényedben

virágozván büszkén

az Arany-Nem-Estén,

az Arany-Őstestben,

Virág-Reményedben

tajtékkal dagadva,

rózsát ringadozva,

Kis Haza, Nagy Hajnal,

arany-csődörhajjal

lüktetve, verdesve,

Te Sohase Este!

Benned Arany-Mérleg,

Csillag-Aranyserleg,

benned Mindíg-Remény

Remény-Rózsa-Edény,

benned, mi: Virágod!

És Sohase Átkod!

Benned Remény-Asszony

Reggel, Sose-Alkony.

Benned Édes Haza

Világ-Gyász Hajnala!

A rejtelmek hajnala

Ős-szélben gesztenyefák

A fák kopasz ágai,

hervadt zörgő lángjai,

a kúsza ón-szövevény

között a kék ősremény.

Az ős-szél, ős-suhogás,

neonfények, semmi más.

Fénypontlángok a vizen.

A hömpölygő elemen.

Földgyalúk, gépek, salak,

sáska-óriás vadak:

gép-árnyak. Gödrök, csövek.

Gesztenyefa-levelek.

Pad. Uszályok. Kőfalak.

Mert én így akartalak:

Halál, Halál, Életem.

Nincs Múltam. Csak Jelenem.

Az én hajnalom

A hajnali köd tántorog,

a hajnali köd rámforog.

És hajnal van. És semmi más.

Vér. Aranyköd-lángolás.

A köd gyönyörű iszonyata

A köd, a köd, a köd, a köd

tajtékzik, lángol hömpölyög,

a köd, a köd, a köd, a köd,

a tél-hozó, az éji köd.

A köd, a köd, a köd, a köd,

a fehér gyöngykása-örök

örvénylik, füstöl, nem dörög,

égő füst-kása dübörög.

Fénygolyók, rács-villanyfalak:

ahogy a ködben porlanak,

házak, fák, Manet-látomás.

És lehetetlen porladás.

Kék pointillista-pettyezett

végtelen jég-lánghömpölyeg

és márványpuha zöld-öreg

lehetetlenség-rémület.

Monet, Seurat fénypettytömeg

ködtejút-minden-gyűlölet,

kő, kőfalak, gesztenyefák,

s fuldokló dühödt éji láng.

Se csillagok, se istenek,

csak köd, köd, köd, köd, köd-hideg,

se tankok, se söröslovak,

csak köd, köd, köd, köd-iszonyat.

Csak köd, köd, köd, kőfalak,

csak köd, csak köd, a kő, a pad,

a Lét-szívből zuhogó vad

köd-rejtelem, köd-ámulat!

S a pad, a pad, a pad, a pad

ősköd-gesztenyefák alatt,

mint Szőnyi István padja ott

dér-tűz köd-lángban ragyogott!

S a ködben nemzőszerveink,

nyílásaid és szőreid,

kő-combjaid, vas-combjaim,

köd-gyöngyös ágyék-szőreim.

Vér-jajgatás, kő-ámulat,

sírod köd-izzó gyászomat!

Ősnemző-lándzsám, a remény!

S a ködben ködünk: hullafény!

Ködpuszta nemzőszerveink,

áldásaink és átkaink,

nyomorunk minden tébolya,

s a köd gyémánt-szar mosolya!

Szőrcsillag-lángban a muszáj:

az izzó rózsa-csigaszáj,

a mézes rózsa-dagadás.

Lüktetés, nyálzó dobogás.

S a kigyűrt kőláng-csigaszem,

az eres lángtorony-ütem.

Az eszme foszlány-csillaga

eszméletlenség-önmaga.

S dagad az emberség-csoda

vad emberiség-mámora.

Az eszmélet-foszlány puha

eszméletlenség-csillaga.

Zöld eszmélet-foszlány ködök,

s a köd-iszonyat hömpölyög

és bong és kong a köd-harang:

gyöngy-világegyetem-harang.

Vak, véres csődör-nyerítés,

vért-habzó delfin-verdesés,

s a ködjajgatás-mén forog,

ahogy a Nem-lét gomolyog.

Mint rángó rózsa-polipok:

egymásra-tapadt gyöngy-karok!

Gyöngyházgomolygás-örvény, kék

ködlángban rózsa-ősiség!

Mint dagadt rózsa-polipfák:

egymáson-lüktető világ

a két hús-világegyetem:

remeg, ring egymás mélyiben.

S a ködben vámpír-nevetés,

szárnyas sárkánygyík-legyezés,

nyüzsgő, vicsorgó ősvadak,

bőrszárnyú őscsontváz-hadak.

Csőrös, kő-hártyás őskanok,

kétlábú kőtoboz-gyíkok:

óriás kő-kürt csipogás,

kő-ingben kő-ránc totyogás.

Kőlegyező szárnyú pikkely-

doboz lángok kő-kard fejjel:

ég a kőpikkely-hegedű,

a kő-iszony tekintetű!

Kőküllős kőkerék szemű

röpködő ős-szörny kő-betű:

kőesernyő kő-lobogás,

kőpóruscsontváz-nyikorgás.

Vad redők, selymek, szövetek,

báránybőrben köd-rengeteg.

Neonfényszálak összege:

mintha az Isten vérzene.

Bevérezné az ősködöt,

ami átkunkban hömpölyög.

Láng-írások, pontfény-betük:

ég halálszövet-énekük.

Ősemlőid, a mindenek,

ahogy a ködben fénylenek,

mint óriás darázs-szemek:

dagadt gyémánt-ikra szívek!

Ősmelleid, őscsecseid,

csillag-golyó nem-vétkeid,

mint szőrös nagy darázs-szemek

lángolnak, égnek, rengenek.

A köd tűzliliomai,

a mámor köd-harangjai

szines ködlánggal ringanak,

harmattal világítanak!

A két köd-csengő mosolyog,

a köd-harang lüktet, dobog,

ahogy a köldökig-nyitott

ingből kövéren kibugyog.

Pihés, dagadt gyémánt-szivek:

mint szőrös ősdarázs-szemek,

emlőid köd-félholdjai,

ködpamut-liliomai!

S az égő dülledt ős-szemek,

szikrázó koponya-szivek

gödrében ködcsillag-patak,

ködharmatos pehely-szalag.

S a dagadt gyémántszív-csecsek,

dülledt ősdarázs-szívszemek

között aranypihe-nyereg:

orr-arcpáncél moha-üreg.

Mint darazsak szeme között,

sejtes látó-csöcse között

a hosszú-háromszögletű

pamutszív-gödör V-betű.

A dagadt, szőrös ős-szívek

közt a homorú orr-nyereg:

nagy rózsapamacs arc-gödör,

pórus-pihés aranyvödör!

S a ködtűz-harangok fölött,

mint koponya-szívből kinőtt

kék tollak, a fej tollai,

csápok harmat-páfrányai:

hajladoznak a kék karok,

a pamutkaporcsillagok

irgalmasan örvénylenek:

petty-karok, tűz-csuklók, kezek!

A köd szines lángjaiban,

fény-írás köd-átkaiban

vonaglás-háló gomolyog.

S villanyplakátok, köd-vakok.

És köd és köd és köd és köd,

templomtornyok, düh-fényrögök.

Ködben-föloldott szomjúság.

Köd-álom. Tél-szigorúság!

És köd és köd, zöld láng-folyók,

aranykeresztek, fénygolyók,

vas-szörnyek, ködben lángolók:

óriás Ájtatos Manók.

Ködtűz, fénypikkelykupolák,

köd-törpék, fénypermet-csodák,

könny, csók, hab, bádog-kakasok,

vérállat-üveg-csillagok.

Köd, rozsdás gépek, részegek.

Köd-téboly ködben ténfereg

hazafelé szomorúan.

És dörög a tűzpont-folyam.

És itt vagy te és itt vagyok!

Meghalsz és én is meghalok!

És forr, örvénylik majd a köd

egymás csontvázaink fölött.

A vedlő aranycsipkeláng-oszlop

Aranyat-vedlő jegenyén

ugrál a rigó feketén.

Aranypikkely-lángokat:

rúgdos rothadt tollakat.

Mint nagy fekete A-betű

ugrál a kő-tekintetű

feketerigó a jegenyén.

Csipkés a hulló láng-remény.

Hull pörögve lefele

a jegenyefa levele,

a tar ágak közt égve hull.

Nézem mosolytalanul.

Aranycsipkeláng-oszlopon,

aranytollcsipke-kőrúdon

ugrál a rigó. Mi jogon?

Meghalsz? Meghalok. Jól tudom.

Akinek szívére fújt az Isten

Jaj, az Isten ráfújt a szívemre!

Aranyat fújt az Isten szívemre!

Füstöt, aranyport, kövér ködöt.

Gödreibe tűzkását köpött.

S így virágzok én az Őshalálban,

így virágzunk Egymás Mosolyában,

így virágzik a Mindenség bennem:

aranylángpont-haláltűzözönben.

A megváltó kések

Kellett a kés neked,

kellett a kés nekem!

Mi lesz majd Én-Veled

Nélkülem Gyötrelem?

Kellett a kés nekem,

kellett a kés neked!

Mi lesz majd Nélkülem

Gyötrelem Én-Veled?

Kellett a kurva kés,

a rozsdás, kurva Kő-

pengéjű Nem-Kevés

Sorsunkba Szúrt Idő!

Kellett, hogy ittmaradj,

zokogva fuss Csoda-

Ringyó, hogy elszaladj

a Semmibe Hova!

Késekkel szétdöfött

Alkonyi Áldozat,

kellett a Régi Köd-

szívű Szar-Átkozat.

Kő-kések mosolya

kellett halálodért,

a Nem-Tudod Hova

Forrasztott Édenért!

Kellett, hogy megmaradj,

Létedből Ömlő Vért

írtózva el ne hagyj

Hazúg Reményedért.

Döftem amit beléd,

hagytad, hogy szúrjalak,

Kellett az Én-Hitért-

Késidő Iszonyat!

Vérző Szőr-szív Sebed

Rózsaláng-Serlege,

a Kő-Karddal betelt

Halálod Mindene!

A Láng-szirom Kupa,

kő-késsel megdöfött

Tajtékrózsa-Csoda:

lesz ami majd a föld.

Lesz ami majd kukac,

száradó sárga hab,

a Te-Se Megmaradsz

Üszkös Föld-Alkonyat.

A habzó, fröcskölő

Szőrcsillag-Rózsaláng

kellett, Te-Nem-Idő-

Végzetű Kis Hazánk.

Kellett a Kő, a Kés,

te Izzó Szégyenem,

a Nem-Is Szenvedés

Egyetlen Gyötrelem.

Te Pokol-Édenem,

kellett a Kurva Kés,

legyen hogy énvelem

Végső Fölismerés:

Halál, Élet, Halál,

Élet, Halál, Élet!

Kellett a Kés, a Nyál-

Hajnal Rózsa-Végzet!

Kellett a kés neked,

kellett a kés nekem,

legyek hogy: Én Veled

Rejtőző Rejtelem.

Kellett a kés nekem,

kellett a kés neked:

hogy feldöfd Én-Hitem

Reményem-Mindened!

Kellett a kés, a kés,

a Lángoló Csoda-

Végső Fölismerés

Kő-kard Vér-mosolya.

Zuhogjon hogy a vér,

ömöljön hogy a láng

vért-lövellő kövér

Szökőkút-Gyásza ránk.

S higgyük, mit hinni kell

újra és soha mást.

Létünk hogy vért lövell.

Nem Köd-Vígasztalást!

Kellett, kellett, kellett:

Késeink Az Ami

Van-Volt Véres Gyermek

Álommal Vallani!

Döfni szíveinket

Gyémántkő-Késekkel.

Dög-Veszteségünket

Nem-Vereségekkel.

Öldöklésünkkel de

úgy föltámasztani:

Mámorunk Fekete

Húsát Virrasztani.

Legyen hogy már miért

élni a Tegnapért!

Hogy már legyen miért

halni a Holnapért!

Szívemben bűntelenűl

Az átkozott Isten-disznók

Költő vagyok, vagy fene mi!

Embernek ez is valami!

Nem is kevesebb, nem is több,

mint a Mindenség-Semmi Köd.

Nem vígasztalás, pusztulás,

csak minden együtt: semmi más.

Csak egyszerűen a: Soha

El Nem Égő Nagy Mosolya.

Nem kegyetlenség, nem öröm.

A Mindenhez csak van közöm.

Isten szívébe ütközöm:

fejem a szíven széttöröm!

A Szív-Minden falán verem

szét őrűlt mindenség-fejem!

A Benne-Bennem Óriás

Gyászon fejem, mint egy tojást.

A csillagköd-eres Ütem

húsához úgy csapom fejem,

mint csaptam fához a tojást,

az ovális-gömb lángolást.

Réműlve a nagy loccsanást,

a gyermek-nem-bűn-vígadást,

rettegve nem-bűn-vígaszom:

folyik a gyűrt fa-oldalon.

Égve csurog a kocsonyás-

taknyos fehér vígasztalás,

s üvegek fehér csillaga

a kő-gyűrődés szederfa.

S nagy pöttyös sárga cafatok,

alvadt száradék-csillagok

a tojás-sárga habjai:

a fakéreg szánalmai.

S azokban tojáshéj-törek:

hártyás porcelán-cserepek,

s lent a földön, a fa alatt:

csipkés tojáshéj-alkonyat!

A csipke-peremű Rohadt

Dühömtől Gyermek-Alkonyat!

Kék eres-hártyás belsejű

félbuborék: gömb Ű-betű!

Mályva, kamilla, fű között

az: Ahhoz Nincs Semmi Közöd!

S nézik a tyúkok, kakasok,

a Bűnnel-Nem-Bizalmasok.

S nézik a Szárnyas Farkasok,

Szorongás Köd-Irgalmasok,

az Űrt Behemzsegő Mesék.

S nézi az udvar barma: nép!

A Kukorékolás-Csodák,

a Kotyogás Titok-Anyák.

A nép: a hápogó, szelid,

fröccsentve ürülékeit.

A Titok Részeg Barmai,

az Űr Nyüzsgő Köd-Átkai,

s a kukacevő lentiek,

a rovart-evő földiek.

Nézik a közömbös, szelid

népek: dühöm cserepeit!

S a Vicsorgó Égi Vadak,

a Kő-Szárnyú Csönd-Szamarak!

Füvet csípnek, ürítenek,

a csöndből kiderengenek,

sírnak, vakognak, ugatnak,

a Tűzből rámordítanak!

Rám-mekegnek, rámbrekegnek,

gyermek-gyászomon nevetnek,

láthatatlanúl forogva

köröttem: ütnek csaholva!

Súrolják nagy énekemet,

átok-gyermek vad szívemet:

varangyos, vizenyős bőrrel,

mirigy-ragyás varangy-zölddel.

Kefe-pamacs szőrtaréjjal,

sörény-sarló csődör-hajjal,

kristálytű-csokor tollakkal

fekete hörgés-szárnyakkal!

Költő vagyok! Hát, köszönöm!

Fejem a Reményhez ütöm!

Az Ős-Dögön összetöröm,

szétloccsantom a Gyönyörön!

Az Isten szívéhez vágom!

Széjjeltöröm az Ős-Zsákon!

Ütöm az érrel-betekert

Reményem-Mindene Szívet!

Aki van, az: Elmúlásom!

Aki nincs: Nem Ragyogásom!

Spirálködökkel befonva,

galaxisokkal befolyva.

Ő: Az Egyetlen Véres Zsák,

a Végtelen Szivacs-Ország,

érháló-zsákba ültetve,

ős-pontokkal belüktetve.

Ő: az Egyetlen és Semmi,

a: Benne-Halni-Kell-Lenni!

Ő: Az-Én-Is-Dobogásom!

Ő: Az-Én-Nem-Dadogásom!

Ő: a Ringyó, Ő: az Átok!

Én a Szívre rákiáltok!

Fejem Szivacsán verem szét,

büntetve a Kurva-Estét!

A szívedhez Nem-Gyötrelem

úgy vagdosom költő-fejem,

hogy üvöltözz fájdalmadban,

irgalmatlan-irgalmadban!

Igy bűntetem én a Fényed,

én, a: Lehettem Reményed!

Én Rohadt Szívéhez csapom

Virág-Minden Akaratom!

Virágzó Mindenség-Fejem

Szíve Közönyéhez verem!

Hisz az Átkos nem döglik meg,

hagyja, hogy én megdögöljek!

Hát legyen, ahogy akarja!

Röhögjön milliárd Barma!

Költő vagyok! Mit tehetnék?

Fejjel rúgom a Lét Testét!

S a csöndből rámnyerítenek

a pikkelyes, szárnyas Nyüvek,

lófejük, szamár-pofájuk,

bökdös hab-sarló ló-szájuk.

Rámfújnak dög-orrlikakkal,

szőrös bársonykürt-szavakkal:

pamut csigaház-kürtökkel,

orrlik-hab szőr-gyűlölettel!

Gyűlöletük én nem bánom!

Hiúságukat csak szánom!

Aki őket rámuszítja

dühével magát pusztítja!

Mi közöm a Köd-Kevélyhez?

Mi közöm a Nem-Reményhez?

Mi, Nem-Könyörületéhez?

Nem-Is-Van-Rettenetéhez?

Tudja: azzal szeretem őt,

szép fejemmel ha verem őt:

halálomat követelőt,

nagy létemet nem ismerőt!

Tudja? Nem tudja? Mit bánom!

Szép fejem szívéhez vágom!

Piros Röhejéhez csapom

Gyönyörűség-Akaratom!

Szívéhez úgy vagdosom őt,

a Halálos-Reménykedőt,

a földhöz, mint a nagy tököt,

a röfögő disznók előtt.

Hogy széttört nagy cserepekre,

hab-daganat szeletekre,

növény-eres darabokra,

növény-tojás cafatokra.

S lángolt a tök-csillag bele,

habos, szivacsos belseje,

a széttört növény-koponya

sárga kenyérbél-mosolya.

A maggal-behintett szűz hab-

foszladék növény-daganat,

mintha tojáshéj tört vödre

vattával lenne kitömve!

A Szívhez úgy vagdosom azt

a Halálom Mindíg-Vígaszt,

mint földhöz a sárga tököt,

a tülekvő disznók előtt.

Hogy törjön szét a koponya

könnye, gyásza és mosolya!

S zabálják csámcsogva föl azt

a széttört Emberség-Vígaszt

az Isten Kurva Disznai,

az Éhség Vak Szárnyasai,

az Átkozott Isten-Disznók,

a Szárnyas Dögevő-Kancsók.

Isten Sörényes Disznai,

Aranyszárnyú Angyalai,

röfögő keshedt kanjai!

Vad csámcsogásuk hallani!

Dulakodva, hogy azt egyék

Angyal-Kocák, Angyal-Emsék.

A fehérpettyes feketék,

göndör-szőrűek, a kesék.

A Kék Angyal-Mangalicák,

Kristályszárnyú Angyal-Kutyák,

Rózsaszirom Fülű Csodák,

Szőr Csigakürt Fülű Csigák.

Falják visítva fejemet,

az Ő-Szíven széttört Tüzet,

mint kiskoromban a tököt.

És sír a kan, visong, röfög.

S farkuk kitolúlt csigaszem,

örvénylik szőrpikkelyesen,

s alattuk a nyílás fodra,

mint egy véres papír-rózsa.

S szárnyuk csipke-kavargása,

cérnacsipke-lobogása:

mint a túlvilág lengése,

az Apokalipszis fénye!

És sírnak a Szárnyas Kesék,

potyog a nyál, hab, ürülék,

s a sárban csülkeik nyoma:

buborék-szívek zápora.

A két szív-fél iker-kagyló

pillérfala: föltarajló

sár-félhold, sárcsipke-sarló.

Szívet tapos a Visongó!

S a sok Isten-Dög kavarog,

motyog, hörög, visít, dadog!

Hogy csámcsogják szép fejemet,

turkálják ős-énekemet!

És lottyadt csöcsük sárba lóg.

Csecseik: kis papírzacskók,

ázott, eres papírzsákok.

Gyűrt gombjukból vér szívárog.

És véres szájuk, orrlikuk,

vérhabos disznó-fogsoruk,

orrtányérukra ráragad:

vér, szempilla, könny, gondolat.

A rózsaszivacs-korongon:

bajszom, átkom és mosolyom.

Szájuk véreres hab-patkó,

szájuk véres tajték-sarló.

Ég halál-vödör mosolyuk,

dupla vérpatkó mosolyuk,

hegyes vérpatkó mosolyuk,

szőrcsipkepatkó-mosolyuk!

És csámcsogásuk hallani

és esznek Isten Disznai,

sarat túrva, nem nézve föl,

s rózsa-vigyoruk tündököl.

Vérpatkó-szájuk tündököl!

Kőpatkó-szájuk tündököl!

Disznó-fogsoruk tündököl!

Disznó-mosolyuk tündököl!

És nézik mind a többiek,

a Darázsfejű Légiek,

Szőrpáfrány-csápú Égiek,

Pikkelyrohadt Kegyetlenek,

a Kőszárnyú Angyalkanok,

az Angyaldisznó Asszonyok,

a Mohó Angyalcsőcselék,

Tövistoll-szárnyú Koszladék,

a Varangytestű Őskanok,

Szitakötő-szemű Vakok,

a Sündisznó Mosolyúak,

Kőcsipkesarló Szájúak,

a Büdösek, a Rühesek,

a Sárosak, a Férgesek,

a Gyémánt-szívvel Csülkösek,

a Habot-hörgő Éhesek,

a Szőrtölcsér Vigyorgások,

Szőrtölcséren Szempillások,

s a szőrkúphegyen nagy kövér

rózsapatkó-sarlótányér:

taknyot-fújó orrlikakkal,

nyálzó iker-rózsalukkal,

s alatta az éhség-patkó,

hegyes kőlándzsasor-sarló!

Nézik a kívűlrekedtek,

rosszúl akik tülekedtek,

lökdösődtek, dulakodtak,

hiába is furakodtak,

gyűrűben hemzsegve körbe,

szárnnyal, fejjel egymást törve,

farral, lábbal, lapockával,

angyaldisznó-visongással,

lebegvén a magasságban,

ülvén a ganéjos sárban,

sírva, nyüzsögve, röfögve,

egymást lényükkel gyötörve,

vizelve, egymásra mászva,

végbelükkel trombitálva,

szőrös rózsa-trombitával,

csillagzó végbél-rózsával,

az Ősdisznó Isten-Átkok,

ráncos, kövér nagy Szőrzsákok,

gyűrött, tottyadt Pikkelyzsákok,

Lepkeszárnyú Disznó-Álmok,

a híg sárban elterpedve,

bélsarukat kiböffentve,

torlódva a levegőben

láng-szemű disznó-gyönyörben,

építve ős-buborékot,

büdös röfögés-hajlékot,

sáros kupolát fölöttünk,

síró koszorút köröttünk:

szőrből, csülkökből, csöcsökből,

szőrkacsokból, pikkelyekből,

tátika-szülőnyílásból,

nyöszörgésből, bandzsításból!

S bámúlják a Boldogakat,

az Arany Álarcúakat,

széttört fejem akik rágják,

sárban böködik, turkálják,

sivalkodva, nyögve, bőgve,

egymást szárnyukkal döfködve,

s lobog tűzlepedő-szárnyuk,

tajték-rózsát növeszt szájuk,

s örvénylik a tűzlepedő,

mint lángoló palatető:

ropogva, pattogva kéken,

aranycsipke-lövellésben,

szikra-bóbitákat köpve,

tajték-szökőkutat lökve!

Vak szárny-tüzük de nem éget,

nem perzsel csillagot, férget!

S nézik a Rohadtak, Bambák,

irigylik a Disznó-Sandák

a fejemet-csámcsogókat,

agyam tüzét rágcsálókat,

ahogy röfögve zabálnak,

énekeimben turkálnak,

s a csontfűrészek mozognak,

a kőmalmok csikorognak!

Mint varangyos-bőrű tököt,

rücskös, eres, sárga tököt,

sárga üveghab belsejét,

csillaggal beszórt tüdejét:

eszik széttört koponyámat,

agyvelőmet, szempillámat,

falják világ-szemeimet,

mindenség-énekeimet,

a tűz-énekmaradékot,

agykoponya-buborékot:

csattogva, véres mosollyal,

habos kőpatkó-fogsorral!

S az Isten-Szemérmetlenek,

a Sörtések, Pikkelyesek,

a Büdösek, a Sárosak,

a Rózsaszőrzsák-Taknyosak:

lassan fényleni kezdenek,

tüzemtől átderengenek,

mintha csillagot ennének,

ragyog a sok Szárnyas Féreg!

Tőlem ragyog, tőlem lángol

a sok koszos, rühes Mámor,

fölzabált világ-tüzemtől,

mindenség-gyönyör dühömtől,

világteremtő csodámtól,

világtemető agyamtól,

világ-virágzó szavamtól,

ős-virág akaratomtól,

bezabált virágaimtól,

fölhabzsolt világaimtól,

világmindenség-hitemtől,

mindenség-ős szerelmemtől!

Világ-csoda életemtől,

csoda-világ énekemtől,

éposz-mindenségeimtől,

mindenség-éposz fényemtől!

S a tetves Disznó-Darazsak,

mintha nyelnének parazsat:

izzanak, arany-fehéren,

táltosok, mint a mesében:

szájszervük, potrohszelvényük,

ürítőpontjuk, szív-térdük,

tarkónyergük, szőr-tokájuk,

gyémántrög-szívkoponyájuk,

a kitinbőrszív-koponya

kék pikkelyálarc-mosolya,

s a csuklós pamutpáfrányok,

pórusos csáp-buzogányok,

a szem-sziklák fölött kinőtt

piros tollak, zöld legyezők,

száraz mészcsipke-levelek,

halcsontvázpajzs-szaglószervek:

fényt ontanak, fényt okádnak,

lángot köpködnek a vállak:

disznó-szemek, kék orrpajzsok,

disznó-bajszok, disznó-arcok!

S röfögnek a Lélek-Vakok,

mint bajszos rabló-lovagok,

s testük ragyog, lángomtól él,

mint napban a lovagpáncél,

s dög-húsukban ahogy égek,

mintha volna bennük lélek,

a Csámcsogó Szőrzsákokban,

a Dög Isten-Angyalokban!

Mint vaspikkely-lovagruha:

vas-ing, vas-kesztyű, vas-gatya,

liliomfej-cipővasak,

vas-madárfej zsindelysisak

tollas, hernyós és lemezes,

ízelt, ászkás, csuklócsöves,

csipkés, buborék-szalagos,

zsalu-csévés, hólyag-forgós

üregébe gyömöszölt vad-

lángú ős-óriás csillag,

égő vánkos begyömködve,

a fém-barlangba tömködve:

gyémánt-égek én azokban

a Szőrbuborék-Vadakban,

a Pikkely-Kegyetlenekben,

Disznó-Pofájú Tetvekben!

A Kőtölcsér Fejű Rablók,

a Szempillás Pamutzacskók,

pipacs-ürítőnyílású,

lapos kő-körfűrész szájú,

piros agyag-bimbó csöcsű,

üveg-lárva tekintetű

Dögökből ömlik ki fényem,

fölmajszolt hitem, reményem!

S mind a Szárnyas Dög Szőr-Erszény:

ősaranytűz lovagpáncél!

De hitemtől, de napomtól,

világcsuda-csillagomtól,

világteremtő dühömtől,

létet-nemző örömömtől,

világ-éposz szavaimtól,

világ-halál halálomtól!

S a Kékpettyes Angyalringyók,

a Szárnyas Rózsaköd-Disznók,

Buta Sörtés Disznó-Lepkék,

Sáros Kanok, Koszos Emsék

ahogy falnak, rágnak, nyelnek,

vigyorogva tündökölnek:

nem tudják, hogy létem titka

a Létet bevilágítja,

világ-teremtő tudásom,

mindenség-nagy akarásom!

Fényem dög-testükön átég:

abban lángol a Mindenség!

Minden Jelensége, Dolga,

Időtere, Anyagpontja,

Térszigete, Köde, Árnya,

Nyüzsgő Hiánya, Magánya!

Minden Jelenése, Lénye

amit mond: az létem fénye!

Minden Létezése, Vágya:

akaratom boldog lángja!

Nem tudják azt a Röfögők,

a Visongók, a Böfögők,

s nem tudja azt az Ős-Szív sem,

dobog aki közönyösen:

Ütésén, ha fejem törtem,

magammal Őt is megöltem:

a Nélkülem-Nincs-Ő-Lehet-

Csak-Általam-Van-Szív-Jelent!

Szívéhez loccsantva fejem,

magammal Őt agyonverem,

s megalvad majd a Mindenség,

megdermed a Végtelenség,

s lesz Egyetlen Kőzsák minden

Tűzpontkása-Édességem!

Iszonyatos Gömb-Kőhalál,

Kőpontzsák-Végtelen Halál!

S az Őskőcsipkezsák alatt,

a Kőszív-Mindenség alatt

rágja fejemet ropogva

az a Halhatatlan Csorda,

az a Lehetetlen Csürhe,

tülekedve és röfögve,

sárban ülve, sárban túrva!

Az Isten azt már nem tudja!

Nem is rühelli Dögeit,

Szárnyas Disznó-Angyalait,

Disznó-Darázs Röfögőit,

Lepke-Disznó Csámcsogóit!

Nem tudja: hiába esznek,

sárrá föl nem emészthetnek!

Egymás-Magunkat ha rágják:

a Fény Gyönyörét zabálják!

Halálunkkal föllángolnak,

fejünkkel ha dulakodnak

Ő-Bűnei, élnek attól:

Mindörökké-Halálunktól!

A Tőlünk Halhatatlanok,

Szitakötő Fejű Kanok,

Szitakötő Szemű Disznók,

Angyalszárnyú Emse-Pókok,

fejükön két piros csáppal:

horgolt cérnacsipketollal,

arcukon kék szemhéjakkal,

zöld szőrsarló-szempillákkal,

rózsatányérú pofával,

hab-rózsakard-mosolygással

dúlnak Ő-Szívünk nem tudva,

őket aki nem is únja!

Nem is únja Angyalait,

Disznó-Arcú Csótányait,

Nagy Bűne Varacskosait,

Halál-Halhatatlanait,

hiszen Mi-Halandók-Ketten

gyémántlunk ott a Rühekben:

a nyílásokban-belekben,

disznó-szájakban, szemekben!

Mi-Voltunk-Halhatatlanok

Lettünk-Egymásért-Halandók!

S egy a törvény jövő-múltja:

halott a halált nem tudja!

A halál nem a halandót,

a halandó: csak ami volt,

azt érti csak, amire várt!

Halál nem tudja a Halált!

Egy titkos csillag faggatása árva hajnalomban, amikor sírtam

Rózsatűz kis csillag

jegenyefa mellett,

sírva bámúldozlak

rózsaláng-lehellet.

Dehát mit is tettem:

sírva hogy így nézlek?

Mindent bevéreztem

késsel, mint a részeg.

Döfködtem nagykéssel,

nagykéssel szurkáltam:

nagy isten-veréssel

késsel kiabáltam!

Mint aki kis öccsét

öldökli hörögve:

öli, vágja testét

tébolyban pörögve!

S őrülten is tudja,

tajték-szesztébolyban,

akit öl zokogva:

szereti legjobban!

Késem: a Dög Nem-Lét!

Azt fogtam marokra!

A Mindenség Szívét

döftem cafatokra!

Csillag-rózsacsoda

nézlek sírva, sírva,

Mindenség Mosolya,

Hitem Arany-sírja.

Vér, vér, vér, vér, vér, vér,

öcsém teste vére!

Ne haragudj testvér,

meghalok estére.

Kezemen vér-kesztyű,

arcomon vér-álarc.

Mit tegyek, Kis Eskű,

ha szívemre támadsz?

Összetörve néz rám:

ősdarázs-szemekkel,

homlokából gyémánt-

sejtlapzsák-szívekkel,

néz szőrkoszorúkból

a leölt Mindenség,

szőrcsillag-lángokból

a tört Egyetlenség!

Néz gyöngéden, árván

Öldöklésem Kínja.

Én meg nézlek Márvány-

Kis-Rózsaszáj sírva.

Mi vagy te: ködgolyó,

gázgömb, tűzkása-köd,

lángpéppel gomolygó

tűzpont, csillag-vércsöpp?

Kopár ködpont, sárga-

lila kőszív-őspont?

Önmagadba zárva:

örvénylő szem, sír-csont?

Gyémántgolyó, vad kő-

sivataggömb, porláng-

sűrű asszonyemlő

bimbója, Volt Hazánk?

Rajtad Élet, Halál,

rózsapötty kis csillag?

Sorsom húsodra száll

Asszony-Rózsaablak?

Rajtad Halál, Élet,

csöpp Tenyészet-Asszony?

Aki könnyem nézed:

kis Rózsa-Malasztom!

Rajtad Ősgyík-Kanok

lihegnek topogva?

Ős-Sárkányasszonyok

csipognak totyogva?

Óriás Kőtoboz-

Gyíkok tojnak nyögve,

hömpölyög a Gyilkos

kristállyal csörögve?

Szikla-emsék ülnek

gyík-arc nevetéssel,

sorsodon csücsülnek

pikkely-tespedéssel?

Csöpp kezük kék, piros

gumikesztyű, sárga

gumiláng-papiros

válluk csipke-szárnya?

Szoptatnak Gyíkanyák

ősfarkukon ülve:

dögnagy gyémántszilánk

pecsétfákra sülve!

Tomporuk hatalmas

gyémántpikkely-kőzsák,

szájuk kő-borzalmas

csipkepatkó-gyíkláng?

Nyakuk aranypettyes

gumicső, a fodra

fölűl lágyan verdes:

kőesernyő-kobra!

Bóbita-taréjuk

csokros-aranypáfrány,

kőgyík-mosolygásuk

onnan is vigyáz rám?

Ivarszerveik, a

kőfalloszok, szikla-

pikkelysírok nyála:

a Jövő-Múlt kínja?

Mi vagy te kis csillag,

jövendőm adósa?

Sírva is akarlak

Gömbasszony-Tűzrózsa!

Rajtad Ősgyík-farkú

Pávák lépegetnek,

Fehér-rózsa-bajszú

Csődörök nevetnek?

Rajtad Szárnyas Lovak

kaparnak pettyesen,

Csődörfejű Ludak

költenek véresen?

Pikkelyfa-erdőkben,

páfrány-rengetegben

tojnak gyémánt-zölden

Sárkányok: kő-rendben!

Ősdög Pikkelyzsákok

tojnak kő-dülledten,

Pikkelydunyha-lángok

nyögnek kő-dermedten.

Szeplős őstojásuk

gőzölög a sárban,

Jövő-Látomásuk

a Mítosz-Mocsárban?

Rajtad Pikkelyoszlop-

lábú Szűzek járnak:

Kétlábú Gyíklányok

áldozatra várnak?

Gyíkfejű Szamarak

merengnek vemhesen,

Nőstény-Angyalvadak

szülnek szerelmesen?

Asszonyarcú Lovak

legelésznek sírva,

hímjük, a Csődör-vak,

hágja őket fújva?

Dagadt Gumilángok:

zöldpenész varangyok,

békafiúk, lányok

hada benned vartyog?

Kék gumitűz-gőték

piros hímtaréjjal:

mint az Ősreménység

másznak rajtad, Hajnal?

Dagadt Gumiszörnyek,

Pettyes Lángolások,

pókok, Gyémánt-könnyek:

a te Látomásod?

Szőrös Gyémántrögök:

férgek, százlábúak,

ászkák, Légi Dögök:

Te Hited Rózsa-Vak?

Szőrös Kristálylények,

Szárnyas Kőfürt-Halak,

sárkánydenevérek,

kőből-font bogarak,

ős-kőpáfrány-csápú

Hím-Hatalmasságok,

te Rózsaszív-Lángú:

ők a Vígadásod?

Kőküllő-háromszög-

korong-kúp Ős-csordák:

kőlécekből font Dög-

kőpikkelyvitorlák?

Pikkelytollú vastag

Sárkány-kőkeresztek:

szemük rózsa-ablak:

kőcsipkekör-kezdet.

Mint kőküllő-kerék-

rózsa kő-dühödten:

dagadt kőbuborék

a gyémánt-kúp fejben.

Rombusz-vinnyogások,

Csőrös Szőrlepedők,

Vas-pikkelypalástok:

a te Légi Erdőd?

Nem is a madarak,

csak a madár-szörnyek?

A Toll-Énekszavak

helyett Vas-öv-férgek?

Bádoglemez-ászkák,

ízelt Toboz-tollak:

madaraid, Álság?

Vasláng-Csődör Holdak?

Lovagpáncélruhák

vas-csődörre forrva:

Vaslapok-lombú Fák

egedet kotorva?

Vaslemezbuborék-

lovak, Vaspáfránnyal-

szárnyas Csődör-csibék:

vaslemez-ruhával.

Ló-ászkák, lemezes

páncélborítással,

potrohgyűrű-öves

fémdonga-szoknyával.

Minden zsalu, donga,

nyereg, tarkó, arc-fal

összecsavarozva

kőcsillag-csavarral!

Kőcsipkecsavarral

összefogva szárnyuk,

a mell-lemez ing-fal,

lemez-koponyájuk.

Nyakuk, kő-tomporuk

pikkelyborítása,

arc-szelvényük, hasuk

lemezcséve-rácsa.

Röpködő Tobzoskák,

Kő-övesállatok,

Nyerítő Pikkelyfák,

Fémgyűrű-szárnyasok,

Gumiszárnyú Sünök

csordája ott lobban,

Kőcsillag-gömb Ördög

Rózsa-Iszonyodban?

Gumiláng-lepedő-

szárnyú Kőtű-csillag-

Sokaság, Szőr-felhő,

Visító Fémszallag,

Tűkristálycső-hernyó

örvénylik habodban:

kék gyásszal mosolygó

ős-léghólyagodban?

Pikkelyes gyíkfarkuk

veri rózsa-földed,

nagycsőrű lóarcuk

túrja rózsa-csönded?

Szőrös pikkelykötél

űrből tekeredve

üt, mint kristálykövér

ostor Tűz-Szívedre?

Eged Kőtű-hörgés,

csupa Fémnyikorgás,

Zöld Gumi-röhögés,

Kék Pikkelynyihogás,

Piros Vasnyerítés,

Sárga Szőr-ugatás,

Ászkacséve-vérzés,

Kőpáncél-vihogás?

Csupa jaj, ürülés,

meszes véres kása,

csupa Nyöszörgő Kés,

csupa Pikkely-lárma?

Csupa-Kőtoll-Átok,

Ürülékpetty-felhő,

Vinnyogó Halál-Tok,

Dörgő Kőesernyő?

Eged csupa sírás,

böfögés, csikorgás,

Röhögő Kő-Írás,

Bőgő Bőrgomolygás?

Nyafogó Gyémánt-Rög,

Nyávogó Fém-Álmok,

Kristály-Csigakürtök,

Sziszegő Szilánkok?

Csupa Lepkeszárnyú

Varangy, Kígyólepke,

Pamutpáfránycsápú

Zöldbéka-rügyecske,

Gyémántszikla-Nyögés,

Kocsonya-Szuszogás,

Zöld Mirigybrekegés,

Üveg-Káromkodás,

Gyémánt-Ordítozás

vagy te Rózsa-Vércsöpp?

Hogy nem hallod, Csodás:

némán rádüvöltök?

Virágaid vannak,

vagy csak Virág-Szörnyek?

Gyíkzabáló Csillag-

Szőrös Kristály-Csöndek?

Mi vagy te Rózsaláng:

kőgolyó, gázörvény?

Aki eljössz hozzánk

rózsa-tündökölvén.

Rajtad Ősasszony ül:

az Ősemse-Csoda,

ég szemérmetlenül

kősarló-vigyora.

Csupa kőbuborék,

csupa kőbugyogás,

csöcse, pocakja még

nagyobb kőbuggyanás.

Vak kőpontköldökű

comb-párja ős kő-szív,

fekvő nagy B-betű,

a kő-buggyadt hát-ív.

Kezei: kő-ernyők,

kő-páfrány: két lába.

Szőrszív-gyémántrögök:

darázskoponyája!

Iker-kőhólyagok

csípői, tokája

eres kőhólyag-tok,

kőpáfrány a szárnya.

Kövér kőpikkelypajzs

dög-szeméremdombja,

kék kőerezet-rajz

lényegét befonja,

kiállva a kőből

gyökeresen, kéken,

mint Sors az Időből

rejtelem-keményen!

Ül a Rejtelemből

nőtt Kőcsipke-Ős-Zsák,

ős-kőkötelekből

font Rettenet-Ország,

ül a Kőhólyagfürt-

kőbuborék-Emse,

ül csillagán a Gyűrt

Gyászringyó-Kőeste!

Tar fején szőrsarló,

mint a szúnyogoknak:

kefésen tarajló

zöld félhold-szőrcsillag.

Arcpajzstól tarkóig

taréjlik a szőrpajzs,

dagadtan virágzik

a szőrláng-hatalmas.

Mintha két bogárszem

kristályszív-gyümölcse

közül nőne kéken

a kék szőrpajzs-csipke,

s patkós íveléssel

a nyakszirtig futna

koponyaközépen

sarló-koszorúja!

A szőrcsipkesarló,

a kék taréjcsillag,

a kövéren hajló

kefeszőrpajzs-szallag!

Mondd, ki ez a Szajha,

Kőbuborék-Ringyó?

Nyelve aranyostya,

szája aranypatkó!

Mondd, ki vagy te Édes

Rózsálló Kegyetlen?

Közel a reményhez,

vagy Ki Nem Lehettem?

A teremtés-kezdet

óriás őspontja,

az ős-sötét végzet

első anyagpontja?

Az őstér-derengés

első anyag-gömbje,

pontanyag, pont-kezdés,

a tér-semmi könnye?

A gömbmindenségtér

ős-fekete csöndben

égő tűzpont-fehér

Teljes Titok Könyvem?

Óriás pontanyag:

aki földagadva

lángolva szétszakadt

törpe pontcsomókra?

Összezsugorodott

a szétrobbanásban,

ponttá aszalódott

a kitágulásban?

Ki vagy te Remény-Köd?

A Semmi az ősöd?

Még az Idő előtt

voltál teremtődött?

A derengés-őstér

fekete homálya

szűlt Rózsapont-Testvér,

tér-ős csönd-magánya?

Most születő vagy te?

Vagy már halott vagy te?

Most lángoló vagy te?

Vagy a Semmi vagy te?

Csak az Idő-Tér Kis

Halál-hídja vagy te?

Csak a Tér-Idő Kis

Rózsaköde vagy te?

Pont-semmi, halál-pont,

a téren átütő

Már-Nem-Halál, Halott

Gömbcsomag-Múltidő!

Istenből Üzenet,

Szó a Térőslétből,

a Volt-Már-Nem-Lehet

Tűz az Eredetből.

Piros spirálködök,

zöld anyag-örvények

halál-pontja, Kis Dög-

Csillag, térpontféreg?

Születtél fehéren

Isten-Ős-Sötétben,

a Derengő Térben,

az Ősmerengésben?

Védenek a Rabok:

a csillagszigetek,

a csillaghalmazok,

az anyagszigetek?

Az Őstér körötted,

az Idő előtted,

az Isten előtted,

az Idő mögötted?

Semmiből kinyálzó,

Őstérből virágzó,

Ősűrből parázsló

Kicsi Rózsazászló!

Teremtés-előtti

csönd Őstér-homálya

szűlt nekem te Csöppnyi

Láng, Űr-Rózsagálya?

A Kezdet-Őshomály,

a Tér-Ősönmaga,

a Sötét Ős-szabály:

Vérzésem Csillaga?

Mikor csak az Őstér

derengett lazúltan,

abból Te, kinőttél:

Jövőm se, se Múltam?

Mikor csak a Semmi,

mikor csak a Minden

volt, akartál lenni

Hajnal-Rózsacsöndem?

Mikor csak a Kezdet

Őstér-Mindensége

volt: Anyagpont-Végzet

akkor születtél te?

Csak Kiterjedés volt,

Teremtés-előtti,

Erjedés még nem volt,

csak Gomolygó Semmi:

Kiterjedés-Anyag,

Anyag-Kiterjedés,

Tér-Ősiség, Köd-Vak

Nem-Beteljesedés,

nem volt pontanyagok

halmazata semmi,

s elkezdtek a Dolgok

abban erjedezni

és a Semmi-Minden

csomósodni kezdett

és a Minden-Isten

foszladozni erjedt:

Ősfeketeségből

gyúródtál boldogan,

Tűzpont az Egészből,

Halál-Hatalmasan?

Gyönyörűség-Gázgömb,

Óriás Pontanyag,

Rózsanyál-Asszonyköd,

hogy bámúldozzalak?

Aki nem is vagy tán,

vagy a Múlt Halála,

az Elmúlás Tisztán

Csurgó Rózsanyála.

Akit mégse föd el

az űr-gyémántkása,

kristálygyíkok pikkely-

láva tódulása!

Az Űr-Asszony Combtő-

Szőrrózsája vagy te,

Izzó Ágyék-belső,

Rózsaszőr-Nem-Este!

Az őstér-sötéten

átégve pirosan:

Rózsa-Halál-Éden

Élet-Hatalmasan!

Ki vagy te, hogy nézlek

könnytelenűl sírva:

Égő Rózsafészek,

Árvaságom Sírja!

Dehát mi bűnöm van?

Bűnöm mi van, mondd meg?

Így hogy ittmaradtam

Égő Rózsaserleg?

Miért öldököltem?

Miért átkozódtam?

Mikor nem is öltem?

Nem is átkozódtam?

Számból kések jöttek

gyémánt-koszorúban,

csillagok lövődtek

tűkristály-csokorban!

Késeket okádtam,

kristály-kardot köptem.

Valamennyi szárnyam

késekből fölöttem!

De ha késsel jöttem:

csak magamat öltem!

Ha Istent gyűlöltem:

csak szívemet döftem!

Késeim: remények!

Késeim: virágok!

Részeg öldöklésben

talpig vérben állok!

Késeim: irgalmak!

Késeim: kegyelmek!

Kis Rózsapont-Csillag

önmagammal verj meg!

Véres könnyeimet

kösd le rózsaköddel,

véres kezeimet

rózsakötelekkel.

Kést-lövellő számat

tömd be rózsaronggyal!

Te Rózsacsönd-Bánat

számolj a bolonddal!

Vigyázz a bolondra,

vigyázz az őrültre:

nehogy vicsorogva

reményét megölje!

Nehogy öldököljön,

hogy ne is zokogjon,

a meztelen földön

késsel kuporogjon.

Nehogy meztelenűl

fusson gyémánt-késsel,

s ölje kívűl-belűl

magát lüktetéssel!

Meztelenűl ülve

ölje a világot,

s okádja a földbe

a gyilkolás-átkot!

A szegény halandó

késsel ne ordítson!

A Nagy Rózsa-Rabló

a földbe ne fusson!

Mert nem akar ölni,

mert nem akar félni!

De csak tündökölni,

akar csak remélni!

Hiszen nem is ölt, csak

hitte vicsorítva:

akik tőle halnak,

őt ölik sikítva!

Azért átkozódott,

részeg is azért lett:

Lángoló Rózsapont,

Te Rózsapont-Végzet.

Védj meg önmagamtól,

védj meg a haláltól,

kés-akaratomtól:

a Csontváz-Csodától.

Szívj magadba Rózsa-

Csoda Asszonyágyék,

Vér-Szőrcsillagodba

Mindenség-Ajándék.

Kanca-Hüvely Mézed

igyam fuldokolva:

Nagy Szőrszív-Serleged

Rózsájába hullva.

Végy magadba Ősláng-

Mindenség-Sálata.

Bíbor Rózsa-Ország,

Isten Legszebb Álma.

Mert csak sírok, nézlek,

a Tér-Ős-Sötéten

átlángoló Részeg

Tűz-Gyönyörűségem.

Egyetlen Hitem már,

Reményem Egyetlen:

Rózsarojt-Ős-Zsoltár

Áldottam-Kegyetlen.

Rózsa-Asszonyiság,

Rózsapont-Tűzálom,

Titkos Űr-Rózsaláng:

hitem légy, halálom.

Addig sírva nézlek,

jegenyefa mellett

szikrázó Kis Végzet,

Rózsatűz-Vérserleg.

Sírva bámúldozlak,

sírva, sírva, sírva.

Áldalak, átkozlak:

hitem ahogy bírja.

Kegyetlen Rózsapont,

űrön átparázsló,

Tűz-Öröm és Vér-Gond:

szívemre vigyázó:

ne hagyj így magamra!

Földbe ne rohadjak!

Szívj örvény-lángodba

Kanca-Rózsacsillag!

Túzsaláta Rózsád

szirmai ha falnak,

Nőstényrózsa-Jóság,

Rózsatehén-Csillag,

Rózsatűz Anyagpont:

szégyenem leszárad!

Nézlek, mint egy asszonyt:

Égő Rózsa-Bánat.

Aki kell, hogy higyje:

én nem öldököltem!

Akár el se higyje:

meg senkit se öltem.

Csak nézzen, míg nézem,

várva a kegyelmet:

a Nem-Is-Kell-Értem-

Bocsánat Szerelmet.

Mint ahogy én nézlek

sírván álldogálva

Rózsacsönd-Enyészet,

reggelemet várva.

Jegenyefa mellett

égő Űr-Szívecske:

időm már kitellett?

Jön mi? Csak az Este?

Vétkeimet hidd el,

vétkeim ne hidd el!

Oldozz föl Hiteddel:

Szent Tűzözönöddel!

A titok ütő ujja

Megüti érdes ujjával

szívünket néha az Isten,

ujja rózsa-mosolyával:

örömünkön hogy segítsen.

Reszeli rózsa-hegyével

néha sorsunkat az Isten,

rózsareceléc-gömbjével:

gyászunkra hogy rásegítsen.

Boldog rózsa-reszelővel

csiszolja átkunk az Isten,

bőrlécörvény-kúp bögyével:

düheinkben hogy segítsen.

Üti, súrolja, sikálja

ordítozásunk az Isten,

üt a bőrléc-rózsapárna:

mosolyunkra hogy segítsen.

Üvöltésünket kiállva

csontvázig dörzsöl az Isten,

gyömöszöl rózsaköd-zsákba:

bajunkra hogy megsegítsen.

Szívünket, mint lepke-szemet

üti ujjával az Isten,

s széttörünk, mint lepkeszemek:

döglésünk rajta segítsen.

S bolyhosan eltaknyolódva

száradunk piros ujjhegyén,

üveg-kocsonyásan folyva

ragyogunk ütő-örömén.

Üt a kegyetlen reszelő,

üt gyászunkra rá az Isten,

a megváltást nem viselő:

szerelmünkre hogy segítsen.

S nedves üvegpép-morzsalék

szívünk, mint a lepke szeme

enyvezi bűn-ujjahegyét:

szörny-ragacsunk: léte hite!

Üti kő-pamut ujjával

szégyenünket a Vak Isten,

piros pamutkő-zsákjával:

vakságán hogy így segítsen.

S majd mi belehalunk ebbe!

S a Vaknak ez: gyönyörűség,

Isten-ujjbögytől reszelve

leszünk amikor feketék!

Feketék és férgesek és

penésszel-fényesek: Mi-Őt-

Nem-Ismerő-Nevetve-Kés-

Ütése-Dühét-Viselők!

A halál után

A hússá vált korom-rózsa

Korom-rózsa szavad

szívemen,

lüktetve ráng, dagad

hitemen,

Szára is koromból

pikkelyes,

szirma szigoromtól

sebhelyes.

Nehéz gyökerei

jégcsapok:

korom-fogú teli

csillagok.

Koromháló-örvény

gyökere:

a szív laza önkény-

szégyene!

A szív üregeit

benövi,

gödör-szégyeneit

beszövi,

mint pók a palackot

nyálfonál-

okádékkal, habzó

potroh-nyál

ürülékhab-csillag

dagad ott,

a kristályzsákállat-

ban forog,

gomolyog a gyász-ős

gyökérzet,

mit a szövőszemölcs

kivérzett.

Rágom én e rózsát,

harapom,

mint az Isten ujját

bekapom.

Megharapom vadúl,

részegen,

s az a rózsa kigyúl

véresen:

s lesz a korom-rózsa

hús-igaz,

hússá minden fodra:

így vígasz!

S lüktet, mint őscsillag

pirosan,

mint asszony-szőrcsillag

fodrosan:

a combközti rózsa

mézesen,

szívverésem mondja

az ütem!

Koszorúban amit

fogam ás:

asszony-ujjhegyen, mint

harapás,

vérző-csipkecsillag-

korona,

a húscsipke-harag

mosolya

asszony-mutatóujj

vérbögyén,

Isten Anyja bódult

ujjhegyén,

harapás-koszorú

gyűlölet,

fogsor-kör szigorú

Csak Szeret!

Köröm körűl piros

korona,

fogaim haragos

csillaga,

rózsarecezsákon

koszorú,

hajszálér-halálon

szigorú

véres csillag-csipke:

a Nem-Van-

Mégis-Itt-Van-Itt-Se-

Boldogan.

A Nincs-Itt-És-Itt-Van-

Iszonyú-

Csillag-Átok-Dallam-

Hajnalú.

A rózsát így rágom,

harapom,

s lesz a korom-álom

haragom.

Haragomból hitem

lesz így vad

Gyűlölet-rejtelem

Ős-szavad!

Égő kő-dermedés

Ott áll köztük, a tolongó

tömegben áll a Szorongó!

Én meg itt állok egymagam:

Vad Ragyogó Boldogtalan.

És viszi el őt az Idő.

És létemből kinő a Kő:

elkövesednek tagjaim,

kő-szirmok csődör-ajkaim.

A véres ajkak kő-szivek,

kőcsipkehernyó-lebenyek.

És bajszom kőkalász-uszony.

Fehér kő-láng kő-mosolyom.

És égek! Égek! Ég a Kő!

A Rejtelemből kinövő.

Létem gyötrött kő-mosolya.

A Nincs-Ő Vad Iszonyata!

A Nincs-Ő, Nincs-Ő! Lesz-e Még?

Kő-dermedésem kéken ég!

Kő-csillag: égek! Szörnyű, vak

lángokban. Jaj. Jaj. Iszonyat!

És lesz-e még? És lesz-e még?

Mielőtt kő-létem kiég!

Átok, Mámor, Gyönyörűség!

Nem-Bűnöm: Ős-Gyönyörűség!

És lesz-e Hajnal, lesz-e Nap?

Szép Bűnhődés: ki rámvirrad!

Csillag, Szó, Átok lesz-e még?

Jaj lesz-e még? Jaj lesz-e még?

Köröttem örvénylik, forog:

gép, ember, füst, köd, kő-dolog,

tülekvő Kis Emberiség,

az izzadt, gyámoltalan ég.

Tolong, topog a Kis Haza

minden öröme, bánata,

ez az egyszerű tiszta nép,

bűnös bűntelen Maradék.

Cipelve gyászát, szégyenét,

rámvetve mosolygó szemét,

mutatva ujjal: a Csodát!

Vakon: Mosolyom Alkonyát.

Látva nem: Iszony-Gyászomat,

közelgő elmúlásomat,

jövendő pusztulásomat.

Halhatatlan Halálomat.

Csak állok kő-lomb-egymagam,

a népek közt mosolytalan.

Virrasztom égő kő-magam.

És Szép Halálom merre van?

Vérző őszi kertem

Véres kása ez a kert,

vért-gőzölgő rózsakert,

véres kása, mint a vers,

darált-hús dögszagú-nyers.

Vér-csészékben agyvelők,

zöld szárakon lebegők,

ősvirágok ringanak:

érrel befutott agyak.

Nincs koponyabuborék,

agykoponya-menedék:

érzsákokban az agyak

dagadva virágzanak!

Nincs szőrös csont-irgalom!

Kertem Vérző Borzalom!

Virágszáron agyvelők

rothadása gőzölög.

Ez a kert a Fájdalom!

Nem Hajnalom! Alkonyom!

Kiboncolt élő tüdők

hemzsegése füstölög.

Tüdők virágszárakon

lüktetnek hallgatagon,

szivacs-meztelen tüdők,

vérük habosan csöpög.

Élnek, buborékzanak,

meztelenűl habzanak,

nyögnek és sóhajtanak,

égnek és borzonganak.

Ez a kert a Gyötrelem,

a vér-kása Múlt-Jelen.

Mint kibontott mellkasok

a rózsa-daganatok.

Ez a kert halottan él,

földje vér és zöldje vér,

ahogy az estbe forog:

alvadt vérrel tántorog.

Nehéz vérrel füstölög,

árnyéka is vért köhög.

Vérző nyers hús ez a kert.

Most már foszforral bekent.

Bemeszelte foszforral,

szikrázó aranyporral

hús-dög kertemet a hold.

Lettem egyszer. És ki volt?

Kertem vérzik, vérben ég,

csupa vérző buborék.

Vér-szakadék holdfényben.

Lék Isten Ős-Szívében.

Vérző-falú Ámulat,

Vér-Mocsár, Vér-Kábulat!

Ott nyüzsögnek a balog,

véres-szárnyú angyalok.

Arcuk, kezük puha vér,

testük indázza a vér,

hajuk ősvér-zuhatag,

beszédük vér-omlatag.

Vércsillag hull: ha néznek,

mint véres páva-léptek,

mosolyuk: vérhullásom,

könnyük: fogcsikorgásom.

Nézem őket szótlanúl,

néznek engem szótlanúl,

az Isten-Szív belsejét,

dög-álom vér-üregét.

Indák, szivacsok, falak,

buborékörvény-kutak,

piros pikkely-oszlopok

közt e népség ácsorog.

Néznek engem szótlanúl,

nézem őket szótlanúl.

Véres arcuk rámborul.

Még a könnyem is kihull.

Kertem? Isten Szíve ez!

Szíve Dögbarlangja ez!

Foszforhabbal leöntve,

múlásomba temetve!

Állok benne egymagam,

boldogtalan-boldogan.

Talán már meg is halok.

S fölfalnak az angyalok.

Csámcsogva fölzabálnak,

szűz lényükbe darálnak,

s emésztve majd böfögnek,

ánuszukon kiköpnek.

Mint angyal-ürüléket,

madár a véres pépet,

s egy rózsára száradok.

Csontváz-erdő ne zokogj!

S az angyalok böfögnek,

cuppognak és röfögnek,

véreseket büfögnek,

farkuk alól kiköpnek.

Köpnek meszes habokat,

véres buborékokat,

kiföccsentik sarukat,

véres mész-csillagukat.

S szárad a toll-gatyákon,

segg-pont pehely-rózsákon,

mint mészcsipke-horgolat

a kilőtt ürülék-hab.

Foszladékaim köpik

ki ürítőpontjaik,

mint mésszel a madarak:

bogárból ami maradt!

A fölemészthetetlen,

a megemészthetetlen

kemény kitin-részeket:

vázakat, pilléreket.

S ott a véres csillagban,

a meszes lotyadékban

pórusos szárnyfödelek,

csáptollak, bütykös csövek,

vas-szív térdek, állkapcsok,

karom-drótcsillagcsokrok,

páncél-ingek, kő-gatyák,

rézdrótcsillag-pálcikák,

csillagküllő-sarkantyúk,

csipketaréj-koszorúk,

üveg-fűrész lábszárak,

üveg-fésű combszárak,

vak koponya-részletek,

mint törött üvegkelyhek,

göndör üvegtörmelék,

csigolyák, gyűrűk, kefék,

bojtok, csengő-pamacsok,

bóbiták és fogsorok:

ami bennük el nem ég,

a Belőlem-Maradék!

Ragyognak a csillagok,

köpködnek az angyalok,

mint nagybajszú madarak,

trópusi ősmadarak.

S törlik zsíros szájukat,

nyalják zsíros ujjukat,

nyalják véres ujjukat,

törlik véres bajszukat.

S kemény ágyékszőrükbe,

vastag hónalj-szőrükbe,

kövér mellkas-szőrükbe,

göndör szakáll-szőrükbe,

bajszukba, szakállukba,

fehér szempillájukba

törlik véres ujjukat,

törlik zsíros ujjukat!

S csípőt kotró hajukba:

örvénylő harangokba,

combgolyókig leérő,

ott habosan örvénylő,

ott fodrosan gyűrűző,

füstölögve hömpölygő

koszorúkba törlik vad,

véres, zsíros ujjukat.

Halál-kert mégse zokogj!

Harmadnap föltámadok!

Harmatosan, keményen

lángol Őshajnal-Fényem!

Izzik Hajnal-Reményem,

Örök Kristály-Beszédem,

s ég a Világ-Virágon

Gyémánt-Föltámadásom!

A szép harag reménye

Mi készűl bennem: nem tudom!

Milyen ellenforradalom?

Ős-létemben micsoda vad

rohasztó átok-iszonyat?

Micsoda üszkös küzdelem!

A Győzelem Nem-Győzelem?

Micsoda mocskos rejtelem?

A Nem-Győzelem Győzelem!

Majd Dög-hadak robajlanak,

hörögve bennem habzanak,

őrjöng a genny, a sejt, salak,

bennem a Halál-Virradat?

Csörög, habzik tajtékosan

bennem a Gyűlölet-Se-Van?

Az Átok páncél-hadai

fognak majd fölforrasztani?

A Szégyen mocsok-hadai

lökdösnek fölakasztani

szívedre Élő Csillagom:

Én Nem-Haragom Hajnalom?

A Vak Gőg haragosai,

üvöltő páncélosai

nyomják ki röhögve szemem:

Mindíg-Látó Nem-Szégyenem?

Vaspikkely-ujjakkal verik

koponyám nagy gyümölcseit,

a két kocsonya-csillagot,

a Mindenséget Habzsolót?

Belűlről nyomja ki szemem

a Háborodott Kegyelem,

tolván ki vidám eskűvel,

a vaspikkelyzsák-kesztyűvel!

Vígadva mosolytalanúl,

pezsegve irgalmatlanúl

a bennem háborgó vakok:

a Förtelem Ős-Moszatok.

Tolják ki Pokol-Édenem,

én Két-Egyetlen Mindenem,

mint növekedés a fogat,

ahogy az ínyből kidagad.

Vagy mint vén szájból fog ha hull,

ha kilöki a halál-ujj:

kinyomják a Vérző Csodát,

elnyomva világ-mosolyát.

Összetörve, mint a legyet:

a kristálytoboz-szőrszöget,

a gyémántsejtpikkely-tobozt.

Már nem szoroz és nem is oszt!

Azután már csak gödreit,

vér-üszkös törött vermeit

fújja belűlről a Rohadt

Bennem-Gyász Nem-Gyász Iszonyat?

És fölzabálva mindenem,

Világmindenség-Az Szemem,

üres rovarbőr fekszem ott?

Isten, az lesz boncasztalod?

Látszanak póruspontjaim,

pihecsengő kis ajkaim,

pamacskehely, pehelyserleg,

pihe-harang nemzőszervek.

S zöld-szárazon áttetszenek

szőrvödröcskék, pamatkelyhek,

a hónalj, a mellkas fehér

üvegében a kitin-ér.

Látszanak a pamut-ostyák,

kefe-csillag harangocskák,

herezsákom piheputtony,

kis kék szőr-üst ánuszpontom.

S a szívcsücsökre támasztva,

mint háromszögletű ostya-

szívzsák: hártya-száraz fejem

mered a csöndbe mereven.

Mint az alsó állkapocsra

támasztott sárkánykoponya:

ágaskodik a szív csúcsán

mész-szövetzsákszív koponyám.

A legszebb mindenség-csoda:

piros kitinszív-koponya,

pehelycsengő orrlikakkal,

száraz szőrharang-bánattal.

Pórusokból, kőpontokból

forrasztott üresség-mámor,

mészcsipkéből horgolt szívzsák,

szívalakú mészcsipkezsák.

S beabroncsozza keresztben,

állkapcsig gyűrűzve körben

a két szem: a gyémántsarló,

a szívre-forrt kristálypatkó,

mint szívre-nőtt két kristály-bab,

szőrös csöcs, két üveghólyag,

piheszőrös gyémántvesék:

buborékcellaszövedék.

Szőrös iker üveghólyag

növi be szív-koponyámat!

De már halott, csönd-üvegét

nem ölik mítoszok, mesék!

S a homloktető-középen,

a homloklemez tövében,

csontszőrszáraz-mészkeményen,

pórusos kék kitin-nyélen

kék toll mered, kék szőrlevél,

a szagló-ostya szőrtaréj:

mészcsipkéből horgolt álarc!

Rombusz-alakú kék szőrpajzs!

Függőlegesen a csáptoll,

kinőve a koponyából:

mered a drót-erezésű

kék halcsontváz-pihefésű.

Él-hegye az orrcsont felé,

a mohos orrlemez felé,

él-háta a tarkó felé,

a zöld tarkónyereg felé.

Csúcshegyét a pihedárda,

a nagytollú pehelylándzsa

szőr-szélkakas merevsége,

a lapos kék pamutkéve,

döfi a lapos szagló-toll,

föl a kék rombusz-pamacstoll,

kitin-szívből kitollazva:

gyémántrögök közt kék nyárfa.

Aranypettyes piros szívből,

a piros kitinszív-fejből,

aranylemez-koponyából

ágaskodik föl a kék toll.

Vékony aranylemezekből

tollazott piros kehelyből,

vas-szögecselt arany-zsákból

páfrányosodik a kék toll!

S a kék csáptő két oldalán,

drót-koponya két arc-falán:

szőrös sírdomb, gyémánt-bögre,

pórusos csontból kinőve:

vese-szemek, két szőrbimbó,

drót-rák szájszervig lecsurgó.

Sejtes, szőrös kristálypatkó:

szárvége tokába hajló.

Élével függőlegesen

dermed szőrpajzs-csápkeresztem,

a piros szívzsák-koponya

rombuszlevél kék szőrtolla!

Halottan a halott szíven,

alatta a két vese-szem

sejtlapcsiszolat-szőrösen

tokáig folyva le körben.

Törékeny Mindenség-Halott,

Mindenségedben fekszem ott?

Uramisten ezt akarod?

Te leszel bennem a halott!

Benned halok meg magamban,

halálod halott szavamban,

hited aztán bármit akar:

halott te vagy, én ravatal!

Halott szemem: két csillag-dög,

koponyádon Isten-Ördög,

eres hólyag ráragasztva,

két lopótök ráakasztva!

Ős-ravatalod én leszek,

mocskaidban ha elveszek!

Fekszünk egymásban: két halott:

Világ-Halál, Világ-Halott!

Heverünk, a Két-Ugyanaz,

egymásban a Két Dögpanasz!

Hisz ha én elvesztem magam,

te döglesz meg boldogtalan!

De nem, de nem, de nem, de nem!

Virágozz bennem Istenem!

Tavaszodj bennem Irgalom!

Dögvész-Győzelmed nem hagyom!

Virágozz ki önmagamból,

virágozzak önmagadból,

egymásunkat így betöltve,

átkaink virágba kötve.

Virágainkkal beszélve,

legyünk egymást betenyészve.

Ne ravaszkodj győzelmeden,

ne verd meg magad Istenem!

Se érted! Nem! Se magamért!

Se otromba kis gyászodért

nem győz le üszög, rothadás,

Te-Önhitt Őspanaszkodás.

De nem! Én nem adom magam!

Nem rothad lángoló szavam!

Zúghatnak gyémánt, vas-hadak!

Győz majd Szívem: a Szép Harag!

Győz majd érted és magamért,

győz Önmagam-Önmagadért,

győz gyávaságodon hitem,

a Szép Harag: győz majd Szívem!