A halottak királya

1970

 

 

 

 

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY ÉS VÖRÖSMARTY MIHÁLY SZELLEMÉNEK

 

 

 
hozzá kezdek vala szokni magánosságomhoz,
a melyre magamat a végre szántam, hogy
csendes olvasásom s elmélkedésem által
emberi Destinátiomhoz jobban közelíthessek,
hogy Múzsáimnak áldott karjai közűl a
Világi Nyughatatlankodás ki ne
ráncigáljon, hogy jelesben Árpádról
irandó Epopoeiámat annál jobban elké-
szíthetném, haldokló Nemzetemnek
szájába egy végső hattyúi Éneket
adhassak a Duna és Tisza nádassai mellett
és hogy egy szóval Hazámnak, vagy
legalább a Maradéknak haszonra való
nézés nélkűl szolgálhassak
 
Csokonai Vitéz Mihály

 

 
A dolgok nem mutatják, hogy nincs Isten,
de nem is mutatják kézzelfoghatóan
Isten jelenlétét. Rejtőző Istent mutatnak
csak. Minden magán viseli e bélyeget.
 
Pascal

 

 
Mert a Mindenható nyilai vannak én-
bennem, a melyeknek mérge emészti az
én lelkemet, és az Istennek rettenései
ostromolnak engem.
Ordit-é a vadszamár a zöld füvön,
avagy bőg-é az ökör az ő abrakja mellett?
 
Jób könyve 6.4.5
 
 
 
 
 
Mi ez a csönd a szívemben? Ez a bénaság, halál,
 
rettenetesség?
Megfagyott jaj-rögökkel mért hallgatsz ugar-szívem
 
tél-éjszakája?
Ősfehér szívemből Isten szívéig burjánzott a tűnődés
 
kristálylétű fája,
holdfényben csönd-arcok levelei: magány, rémület,
 
elveszettség.
Kopár szívem növénye árnyat vet a Végzet-sötét
 
gomolygó bánatára,
ahol álom-bölcsők születnek majd dörögve, világ
 
emlős-tojások,
mint poszméhek dühöngenek fénygömb-temetők, vidám szerelmes
 
pusztulások.
Új levele nő, ha moccan, virágja nincs, madár se
 
száll a fára.
Ameddig lombja lehelete ér nincs más, csak csont, fehér
 
halál-derengés.
Megfagyott szemgolyók csontszárakon: ezzel vacognak
 
a távolabbi szirtek.
Bíbor iszonnyal nyeli el a mély a nehéz ágakat,
 
amik letörtek
törzsedről Szótlanság, Emberevő-gond, mindenség-árnyú
 
Merengés.
Hat angyal áll a kristályfa alatt, szárnyuk a földre lóg
 
csömörrel,
mint énekeshattyú-szárny, súlyosan csüggnek a tollfüggönyök
 
a hátról,
ereszük rongyos, jégcsapos, barlangjuk mohos a holdas
 
zuzmarától.
Szemgödrük, mint gyíkok hónalja: benőve gyűrött sárga
 
bőrrel.
Néha megsuhognak jéggel zörögve a lényeget-ismerő
 
napvitorlák,
s elnyugosznak a háton egymásba-csukva, mint sovány madarak
 
szárnyai,
s fölborzolódnak újra, mint szélben nyitott könyv
 
fehér lapjai,
hogy leroskadjanak megint, hogy átvérző testüket, mint kötéssel
 
becsavarják.
Fújnak az Angyalok, Angyalaim, ötféle zord-muzsikájú
 
kürtöt:
rubintkürt, zafirkürt, jácintkürt, smaragdkürt, jáspiskürt
 
borong.
A hatodik lepkeszárnyból-ragasztott hegedűn gyermekkori
 
réti muzsikát mond,
hogy sírnak zord Angyalaim és nem némúlnak a bánat-ragyogású
 
kürtök.
Fújják a csönd kürtjeit a Hártyával-befödött-szeműek,
 
Angyalaim,
s e komor kürtzenére a tegnapok a halálból lágy gördüléssel
 
kiúsznak,
mint égitestek, kiforognak a roppant dermedésből
 
és messze húznak:
az Öröm, a Remény, a Szó, a Látomás, a Mindent-szeretni,
 
Vidám-nappalaim.
És előttük áll, mint fehér sólyom, csípőre tekert szárnnyal
 
a Kis Hatodik,
s a süppedt, lenőtt, kopasz szemhéjakat a szemek duzzadtra
 
kinyomják,
mint szájban-forgatott golyók az arcbőrt, mint hal pelikán
 
sárga zacskó-torkát.
Mint viaszrózsa gyomra, a szemhéj fúvódva kitüremlik,
 
aztán beszívódik.
Látni! Látni! De látása lezárva átok-pecséttel, mint
 
titkos tekercsek
és Isten se törheti föl e titok-hegeket: mert sugárzása
 
akkor elapad,
mert elhízott Őshím-szíve egy csillagkorallzátonyon
 
recsegve fölhasad,
mint öreg bálna, akit elraboltak a vízből kiapadt
 
mészcsipkekertek.
És kifordúlt piros zsírral a tejút-állkapcson vergődik
 
visítva,
pislog hajnal-szempilláival, kacsint a bőrrengetegből
 
kis madárszemekkel
és mája kilátszik és a habzó mámoros űr megtelik
 
véres énekekkel
és nem kérdi senki vére mért csöpög, nem kérdi
 
mi a kínja?
És előttük áll, mint fehér sólyom, a kürtösök előtt
 
a Kis Hatodik,
mint szines krétáktól befogottak, lepke-porosak jázminillatú
 
kis ujjai.
Megül a hold a lepkeszárnyból-ragasztott hegedűn, izzanak
 
bolyhos hajlatai.
Mint szitakötő száll gyermek-szava. Hallgatom.
 
Hajnalodik.
Hajnalodik? De miféle hajnal ez, milyen láng? A bennem-fény
 
hol van?
Mikor virrad magányom és mire virrad? És lesz-e még
 
rózsaláng virradása
életemnek és lesz-e még tébolytalan ős-szavaimnak irgalma,
 
virradása,
vagy csak pusztulása lesz a szónak és a csontnak a tengerhabokban,
 
csillaghabokban?
Hajnalodik? Jaj, hajnalodik? De mikor csikordúl ősz csillagom
 
Napja felé?
Az ősarany-szív láng-dobbanása, förgeteg tűz-fújása,
 
arany-omlása
hoz-e majd tavaszt deres szívemnek, lesz-e zöld pikkely-vértű
 
zöld láng-újulása
penészes csontokkal beszórt halál-szívemnek, lesz-e hitem
 
a Zöld Ünnepé?
Nő-e majd habos, tajtékos, szőrös, pórusos, küllős, cimpás,
 
fodros virágrengeteg
a koponyák, csigolyák, lábszárcsontok, medencecsontok,
 
rothadt bőrcafatok,
szőrös és penészes hónalj-maradékok, spermalucskos véres
 
ágyékszőrhabok,
magányosan erjedő emberhús-darabok fölé, boldog zöld
 
pikkely-förgeteg?
Nő-e majd a Halál fölé pihés, eres, fénylő Zöld Mámor
 
szívemben,
zöld pikkelykürtösök fújják-e zöld pikkelykürtjüket piros
 
tavaszomban,
zöld hártya-ruhás virág-asszonyok, virágból font lovak táncolnak-e
 
dalomban,
zöld pikkely-vértű, zöld pikkely-sisakú virág-lovagok virágzó
 
énekemben?
Hömpölyög-e a mámoros szent virág-had zöld lábbal
 
fehér szívemre,
zöld pikkely-cipős lábbal dobogva, zöld pikkely-kesztyűs kezükben
 
a lángok,
pihés, pórusos zöld szárakon illat-koponyák, csillag-csészék,
 
tajték-álmok,
nyitott csillagüst-szívek, bunkós bibe-koronák ömlenek-e
 
a Gyötrelemre?
Jön-e a Zöld Menet, a Zöld Áradat, a Zöld Megváltás,
 
Zöld Öröm,
hogy fehér gyászomat, csontváz-szívemet zölden lángolván
 
betakarja,
jönnek-e a zöld Növény-Krisztusok, hogy gyökerüket szívembe
 
csavarva
föltörjék fehér magányom, szétrepesszék halállal-rezgő
 
kristály-börtönöm?
Hogy megváltsanak a Fagytól és a Csöndtől, a Téltől
 
és a Csonttól,
a Jajtól és a Bűntől, a Hallgatástól, aminek deres üszkei közé
 
befagytam,
jön-e a Zöld Láz, a Zöld Boldog Szenvedés és irgalmat vesz-e
 
rajtam,
győzelmet vesz-e rajtam a Zöld Lángolás, hogy kiváltson e
 
Csontváz-pokolból?
Jön-e a Lángoló Zöld Horda, hogy szívem deres, jégszálkás
 
repedéseit
zöld pikkely-ujjaival puhítsa, kaparja, jégcsipkéit lázas ujjal
 
törje,
virágzó zöld dühét a deres barlangok jégcsipke-üstjéig
 
gyötörje,
a fagyott gyökerek, szikrázó jég-erek közé bedöfje izzó zöld
 
pikkely-késeit.
Hogy föllövelljen majd a Vér, a Láng, a Vér, a Tűz csontvázzal-teleírt
 
király-szívemből,
hogy vérbársony-csipketornyok lövődjenek föl korhadt, kukacos
 
temető-húsából,
s a fröcskölő, kék pettyekben visszahulló virágzó vérből
 
és a lángból
föltámadjanak halottaim, a csontok kiugorjanak a kukacos
 
Halál-veremből.
S a boldog vérpáfrány-csipkefák, vértorony-zuhatagok,
 
vad véresők,
jeges szívemre visszahulló vérzuhatag csipkelombok
 
ős-csillagcsöppjei,
füstölögve, lángolva és zsibongva hemzsegő dagadt
 
buborékai
megerjesztik a száraz csontokat, fölforralják az árva
 
Szív-dögtemetőt.
S a szőrök, a húsok, a szőrzetek, gyapjak, kocsonyák, erek,
 
az izmok,
a körmök, a hajak, a szervek, a szemek a csontokra
 
visszatapadnak,
a pórusok, recék, hajlatok, hártyák, tokok, emlők oda
 
visszaragadnak,
a hüvelyek, csengők, zacskók, bunkók, tojások, gőzölgő
 
csoda-titkok.
S a vérrel kevert szív-por rózsasárrá lazúlva, piros hús-habbá
 
dagadva,
rózsaszivaccsá erjedvén a csontokra és a csontokba forrva
 
visszamászik,
s habos szőrzet örvénylik föl a földből, s a friss bőrzeten
 
virágzik,
a hónaljban, ágyékon, koponyán, húson pihézve, göndörödve,
 
lobogva.
Jaj, kimásznak szívemből majd a csontok, a csontvázak
 
kimásznak,
a csontok, csontvázak, csigolyák, koponyák szívemből
 
kibújnak,
s földet, gyökeret köpve, rázva, fújva, köhögve
 
fölindúlnak
a csontváz-milliók, kiörvénylenek szívemből a repedt,
 
dohos vázak.
S a véres földet csont-kezükkel gyúrva, csontváz-lábukkal
 
dagasztva
forró nagy csomókban a csontokra tapasztják, a csontokba
 
tömik,
s látni hogy sarjad, forr, pezseg, lüktet a rózsasár,
 
ahogy elevenedik
a comb, a tompor, az ágyék, a kar izma, a füstölgő
 
rózsa-massza.
S egymáshoz csapkodják nevetve a lüktető véres sarat,
 
a forró rózsalekvárt,
a buborékos, habos, pórusos, eres, erjedő boldog
 
vad ősanyagot,
s elkenik egymás csontjain, csigolyáin a vérző,
 
gőzölgő tiszta habot,
s a hátat, a vállat, a nyakat, a csípőt egymáson teremtve
 
alakítják.
S a kő-eres koponyabuborék résein gyömködik majd
 
a véres sarat,
a fül-likon, csigolya-likon, száj-likon, orr-szakadékon
 
sietve,
a koponyát csontváz-kezükben, pihés félig-hús kezükben
 
pörgetve,
mint fölfújt eres disznóhólyagot tömik velővel
 
a csontbuborékokat.
És láng-tojások, tűz-buborékok, tüske-uborkák,
 
kék kristálycsillag-gyökerek,
rezgő aranypetty-halmazok szikráznak és ragyognak tétován
 
a szemgolyókban,
s földerengenek rojtos kígyókarú vércsillagok
 
a kocsonya-csomókban,
s a kocsonya-almák pupilláiban fölizzanak
 
az őscsillag-létüzenetek.
Jaj, Szív, Szívem, Dacos Szívem, fehér Lét-temető,
 
deres Dögtemető,
jaj, Szív, Szívem, Halott Szívem, csontok és rothadások
 
halhatatlan földje,
Halottak Pokla, te Fehér, Fehér Szívem, Kemény Sír,
 
Isten Fagyott Könnye,
Árva Mindenség-rög, fehér Halál-csomó, Halállal-földagadt,
 
Halállal-lüktető!
Fölforrsz-e majd szívem fortyogva, sustorogva, lángolva
 
és lobogva,
fölforrsz-e Csönd-szív, Kristály-szív, Fehér Kő-csillag,
 
Fekete Jaj-redő,
Fehér Csönd-ország, fölforrsz-e majd szívem,
 
Kristályőscsillag-jajtemető,
csontvázaid jeges kő-méhedből kifújva, deres kő-ráncaidból
 
kidobva.
Hogy megolvadnak majd a kő-ráncok, kő-redők, nehéz
 
kő-gyűrődések,
s az olvadt sár, a fortyogó kő, a piros hab hemzsegve, lüktetve
 
buborékzik,
s a lüktető piros sár buborék-csomókkal, buborék-csokrokkal
 
virágzik,
s lesz forrongó szívem az Öröm sara már, dagadt tüze
 
a Boldog Szenvedésnek.
Mert minden piros sárbuborék pici méhburok, eres
 
magzathólyag,
mert minden piros sárbuborékban szemgolyók, szívek
 
alakúlnak,
mert minden piros sárbuborékban lüktető hús-zsák, izzó
 
kocsonya-csillag,
mert minden piros sárbuborék szemgolyó, szív, lüktető
 
tüdő-hab.
S Csontvázaim, a most-születettek, ugrálva, táncolva kapkodnak
 
a sárban,
a hemzsegő szívek, szemek, tüdők, vesék, májak között tapodván
 
tocsogva,
s fölkapnak egy-egy szemgolyót, szívet, markolnak tüdő-sarat
 
ropogva
s táncolnak nevetve boldogan az eres, ideges, erjedő
 
rózsakocsonyában.
S a szemgolyókat a koponyák pórusos, sárga kő-csészéibe
 
ragasztják,
s a szíveket a rózsahabbal betömött borda-hordó habjába
 
akasztják,
s virágzó csontjaikat a virágzó sárral gőzölgő kezekkel
 
körűltapasztják,
s szőrüket, péniszüket a sárból kicsípve, kigyúrva eleven húsukra
 
forrasztják.
Jaj, Tavasz, Tavasz, én tavaszom, eljössz-e majd, büszke
 
Zöld Föltámadásom,
vad Piros Forrongásom eljössz-e majd, Gyötrelmem
 
és Reményem,
eljössz-e majd Zöld Lángolás, hogy forrva, dagadva, robbanva
 
keményen
besződd e Halál-szív rostjait, gödreit, végtelen kő-redő
 
magányom.
Eljössz-e majd Tavasz, Virág-Megváltó, Zöld Krisztus,
 
Növény-fiú,
virágból és zöld kalászból font Istenfiú eljössz-e majd őskopár
 
szívemre,
virágból és zöld kalászból font lovon nyargalva jössz-e majd fehér
 
szívemre,
virágból szőtt szárnyaid lobogtatva, te illat-szívű, zsibongó
 
vadrét-mosolyú.
Virágból és zöld kalászból font lovad léptei fényes zöld
 
robbanások,
szőrös zöld füst-örvény virágból és kalászból font lovad
 
ős-nyerítése,
örvénylő virág-erjedés virágból és kalászból font lovad
 
tavasz-ügetése,
virágból és kalászból font lovad fújása: pórusos, pihés zöld
 
lángolások.
Illatos virág-sebet üt kő-lárva szívemen lovad virágból és kalászból font
 
patája,
zöld léptei lobbantak sziszegve-hemzsegő zöld
 
kalász-tüzet,
vad illat-léptei robbantanak szívemen zöld
 
megváltó-erjedéseket,
virág-tűzözönt csurgat kristály-szívemre virág-orrlikú zöld
 
kalász-pofája.
Virágból és kalászból szőtt sörénye, farka kék
 
kalász-virág-uszálya
hoz édes mocorgást, szagos zsibongást, zöld fű-zenét
 
szívemre,
hoz zöld sarjadást, kék erjedést, piros hitet deres vak
 
végtelenembe,
s virágot köp fagyomra virágból és kalászból font orrlika, habos
 
ajakcimpája.
Zöld Krisztus, Virág-Megváltó, Növény-fiú, Megváltó-Uram:
 
Tavasz,
jőjj hát Uram, Én Istenem, Én Édes Tavaszom jöjj lassan
 
ügetve,
jőjj hát Megváltó Zöld Fiú kalászt kiáltva, virág-tűzözönt
 
énekelve,
hogy szavadtól és kezedtől zöld lángba borúljon a deres
 
Kő-ugyanaz.
Jőjj zöld kalász-hajú, virág-szakállú, virágból és kalászból font arcú
 
Zöld Lovas,
virágból és kalászból font kezeddel hints zöld örömöt vak
 
szívemre,
hadd hulljak virágból, fűből és kalászból font zengő
 
gyermek-szívedre,
hullasd rám virág-könnyeid, zöld kalász-éneked Én Édes Istenem:
 
Tavasz!
Jőjj zöld kalászból, fűből és virágból font testű boldog
 
Megváltó-Istenem,
jőjj zöld kalászból, fűből s virágból font lovadon, jőjj,
 
jőjj sietve,
táncolj, forogj, topogj, robogj csontváz-szívem deres rücskein
 
nevetve,
virág-csődör zöld kalász-ura, zöld kalász-dárdáddal sebezd és vérezd föl
 
szívem!
Mert rettentő ez a gyász, rettentő ez a csönd, rettentő
 
ez a dér,
mert rettentő ez a kő-némaság, rettentő ez a rücskös, vak
 
téli átok,
mert rettentő ez a hó-köd hallgatás, rettentőek a csipkés
 
jég-sarjadások,
mert rettentő vagy ősfehér szívem, te Őstiszta, Ősárva,
 
Ősfehér.
Ó, Kristályfa, Szívem Ősfája, Tűnődés-kristályfa,
 
Kristály-óriás,
az Isten csillagtetves vad mellkas-bozontjáig nőtt óriás
 
Kristályvilágfa,
őstörzsedbe is csontok, koponyák, szemgolyók, kezek ragyognak
 
befagyva,
kristály-húsodban hullák, dögök, szívek fölött a kemény
 
Kristály-lángolás.
Ős-ágaid kristályhúsában szempillák, arcok, rozsdazöld
 
szőr-örvények,
fülek, lábak, hímvesszők, hitek, mint borostyánba temetett
 
ősrovarok,
félig-rothadt emberfejek szőrös buborékhalmaza zöld habbal
 
vicsorog,
az Ősfa-kristálysír ősgyöngyeiben halottak, látomások,
 
dög-remények.
Mert ott a Hulla-ország a Kristály-ősfa lángoló törzsébe, ágaiba
 
temetve,
mint borostyánrögben ősdarázs: potroha szines szőrgyűrűk
 
dög-buboréka,
sárga kitinkéregszív-fején lefolyt kristálylepény-szemek: szőrös kristályszívek
 
sisakja,
bunkós csápjai pórusos kék botok, s a csuklós csápizületek szőre
 
kiesve.
S a pórusos kitin-botok kúpgömb-szőrei csillagzó vékony
 
kristálycsövekben,
mint csillagbuzogányok, kő-szárú sündisznók izzanak örökre
 
kéken,
likacsos koponya-rudak kék szőr-bógáncsai
 
a csövecske-csillagedényben,
s a szájszervek szőrei, s a szív-alakú recés ajakpárnák
 
a szívóka-végeken.
És látszanak a barna kristályszív-szemek csiszolt ötszögű merev
 
mozaik-lapjai
és látszanak az aranyfoltos arc-lemezek, halánték-lemezek kék
 
kitin-pontsorai,
a kitin-csavarok a homlokpajzs lemezén, az arc-lemezek
 
csatlakozásai,
a csapok, szögek, mint lovag-páncélsisak rostélyai, ízei,
 
csavarai.
Igy látszik minden részlete, minden lét-pillanata a vad
 
Halálnak
a Szív-Őskristályfa kristály-sejtjeiben, szikrázó
 
kristály-mélyeiben,
ott mered rothadatlanúl kristály-gömbjeiben, zárt
 
kristály-gödreiben
minden örvénye, gyűrűje, pontsora az elmondhatatlan
 
Némaságnak.
Mert az a fa, Szívem Ősfája, az Isten szívéig nőtt
 
hatalmas,
mert az az ős-szárú kristály-ősbozont virágzó
 
Kristály-őskoporsó,
mert ez a bütykös, görcsös, csomós, gubancos
 
Kristályfa-koporsó
ott lángol Isten szíve alatt, ott ég a Halálból-nőtt
 
Halállal-hatalmas.
És szikrázó, lángoló, moccanatlan őslombja minden
 
kristály-levelében
halottak arca él, az eres kristálylapok közé temetve
 
lángol,
s úgy néz szőrösen, ellapítva rám a kövér
 
kristálylevél-magányból,
mint üvegdobozban pók, a nyolcszemű, gyapjas
 
szőrcsillag-dermedésben.
S mint levágott emberfej sokszögű, soksejtű zárt
 
tükör-dobozban
ezerszer önmagát mutatva, minden tükörsejt-felületen
 
égve:
a kristálylomb minden szöglete, lapja, hasábja, szelete,
 
törése, éle
mutatja halottaimat, a halál-arcokat a lángoló
 
Kristálylomb-pokolban.
S mint kristály-tömbökbe temetett békacsontvázak,
 
madárcsontvázak,
kígyócsontvázak, gyíkcsontvázak ragyognak fehér
 
csipke-elhagyottan,
halottaim úgy ülnek ott az ágakban, görcsökben,
 
kristálylapokban,
a Temető-Kristályfa húsában, arcukon rothadás, átok
 
és alázat.
Mint kristálydobozba zárt pók-milliók dermedt
 
halál-nyüzsgése,
szőr-ágak, szőrpúp-csillagok, szőrös kristály-rögök erjedt gyémántos
 
halál-gubanca:
egymásba-keverve ott nyüzsög a holtak véres feje, szakállas
 
sárga arca
törzsedben Szívem Ősfája, Reményem Halhatatlan
 
Kristály-Rettegése.
Szívek, fejek, karok, kezek, szemek, ajkak, szőrök,
 
szakállak
hemzsegnek moccanatlanúl a Halál-ősfa
 
őscsontjaiban,
mint rovarokkal, bogarakkal tömött üvegben,
 
gyermekkoromban,
a dühödt halál-dermedés, a szőrök, csápok, térd-izületek,
 
hártyaszárnyak.
A domború őskoporsókban: a pórusos kitinszárnyak, a tüskés
 
bogárlábszárak,
a kitin-sarkantyúk, a szájszerv-kitinsalátabokrok, zöld
 
páncélsalátarózsák,
a tor pettyes vért-lemezei, a combsonkák szőrösen, a kifolyt kék
 
mirigyzsák,
a szem-bütykös kőszív-fejek, szőrök, mohák, gyapjak, kő-nyereg
 
vállak.
Ott tömődtek egymásba-gyömöszölten, dermedt virágzó
 
halál-kupacban,
ott lebegtek fulladtan és meredten egyetlen
 
gyökérszőrcsillagörvényben,
a szikrázó és halott gyermekkor-üvegben, az átlátszó
 
sejtelem-edényben,
egymásba-zabáltan, egymásba-tekerten, egymásba-rohadtan,
 
egymásba-ragadtan.
Igy függtök örvényesen, így gomolyogtok halottaim,
 
kristályba-gyömöszöltek,
te halott Ország, szőrös és véres Túlvilág, szőrös és véres sárga
 
Jajtalanság,
tátogva, vicsorogva, szőr-zászlók közé csavarva lebegsz ott
 
Hiánytalan Ország,
Könnytelen Jövőm, Reménytelen Időm, Halál-erőm,
 
te Szégyennél Erősebb!
És szemek, szemek, halott szemek, merev szemek virágzanak
 
a Kristály-fában,
szemek, szemek, halál-szemek dagadoznak Ősfám
 
kristály-húsában,
mint légbuborékok az üvegben, mint buborék-örvények szabálytalan
 
kristályban,
szemek, szemek, szemek, szemek dülledt és fagyott
 
halál-némaságban.
Szemek, szemek, halott szemek a Kristályfa törzsében, ágában,
 
levelében,
virágzó kocsonya-golyók, pettyezett bársony-diók, tűz-eres
 
üveg-almák,
hogy az a fa, mint szemgolyókkal megtömött virágzó
 
ős-üvegzsák,
hogy az a fa, mint üveggolyókkal megtömött őshártyacsillag mered
 
keményen.
Mint a tejútig-növő tengeri állatrózsa, kocsonyaszárú óriás
 
viaszcsillag,
viaszcsáprózsa-óriás, aki gyomrába rákot, halat, férget
 
gyömöszölt be,
s mereven ragyog kitágúlt áttetsző állatvirágszár
 
gyomor-törzse,
mint gyermekkorom halál-függvénye, a halál-üveg,
 
a koporsó-ablak.
S az üveg mögött a zöld szemek, a vérpettyes viaszgolyók,
 
a vak csomók,
úgy világítanak a szemek az óriás viaszrózsa-állat
 
üvegzsák-törzsében:
a lenyelt mirigy-bóbiták, világító csápok, mirigypont-lámpák
 
fehéren,
a kristály-rügyek, üveg-buborékok, parázs-rózsák,
 
gyémánt-csomók.
Jaj, Kristályfa-viaszcsillag, Kristályfa-viaszrózsa,
 
Kristályfa-virágállat,
te szemgolyókkal-tömött ős-szárú Üvegcsillag,
 
Tűnődésem Fája,
ne nézz, ne nézz, jaj irgalom, ne nézz, én lenni nem vagyok
 
a Halál Királya,
te Szemgolyó-csillagzsák, halott magányom Kristály-koronája,
 
Dög-ablak!
Én lenni nem leszek a Halál Királya, a Szégyen és Némaság
 
Fejedelme,
Kristály-halálfa jaj ne nézz jaj-rögös, deres
 
csontváz-hitemre,
Kristályfa-koporsó ne lehelj halál-árnyékot jaj-redős fagyott
 
szégyenemre,
ne hints halált, ne hints halált halállal-bevetett fehér
 
szívemre.
Ott állsz szikrázva és ragyogva, lángolva és lobogva Szívemből-sarjadt,
 
moccanatlan,
ott állsz, halottaimat aki hordod, szikrázó
 
Kristály-őslegyező,
óriás Kristály-páfrányfa, csipke-tollaiddal az Isten szívéig
 
fölerjedő,
Őskristálycsipkebóbita ott állsz a csönd szívén
 
magammá-átkozottan.
És kristály-sejtjeid üregében, mint üvegkoporsóban,
 
vad halottak,
te üvegkoporsóból forrasztott Ősfa, kuporognak benned
 
a halottak,
te üveghólyagokból forrasztott Szökőkút, buborékjaidban
 
a halottak,
minden üveghólyagban, üvegkockában, mint magzatburokban,
 
a halottak.
Te üveghólyagok végtelen szökőkút-lánca, őslegyező-fejű
 
buborék-torony,
kristálymagzatburkok bóbita-fája: halál-magzatos
 
Kristály-ősanya,
te sose-szülő, te rothadatlan, te Rothadás Hervadhatatlan
 
Állama,
te Virágzó Bénaság, Halál Lángoló Kristálycsokra,
 
te Szemgolyó-Iszony.
Vad gyökérkoronád szívembe ásva és gyökereidben is
 
halottak,
mert gyökereid is: kristály-temető, mert gyökereid is: csupa
 
kristály-kripta,
ott állsz te lángoló, zord Kristálytemető, vak földem éjébe is
 
fordítva,
kettőzötten, mint tükörben, önmagad ikreként: Jég-szárú
 
halál-csillag.
Mint kristálykézzel föltartott kristálykönyv lángolsz
 
az égben,
mint nyitott kristálykönyv lángolsz a kristályős
 
kristálytenyerében,
mint lazán szétlapozott kristálykönyv lobogsz a túlvilág
 
tüzében,
te halállal-teleírt Kristály-Biblia és látod lapjaid az Isten
 
ős-szemében.
Mert az őspupillában visszatükröződsz, égő óriás
 
Kristály-rózsa,
ott lobogsz mereven Kristály-könyv, halottak szemével teleírt
 
Biblia,
Kristály-halottaskönyv, te szótalan, jövendőm
 
Kristály-alkonya,
lapjaidon, lombod leveleiben a halál, a halál, a halál,
 
Csillag-Rózsa.
És a hat angyal áll a Kristályfa alatt, mint az ítélet, mint
 
a törvény,
kövér szárnyuk a földre lóg tömötten, borzonganak a zsíros
 
szél-lapátok,
sziszegnek szirom-csokrosan a ferde toll-kévék, mint lobogó vad
 
hó-zuhogások,
rengve bozsog az ősi szárny, mint virágzó rózsa-őrület, szikrázó
 
páfrány-örvény.
Borzonganak lobogva súlyosan a fehér toll-Bibliák, kövér
 
toll-könyvek,
gerincig lapozódnak ropogva a földig-lehajló
 
angyal-őskönyvlapok,
a halálig-csurgó nyitott angyal-őskönyv a némaságban fodrosan
 
úgy lobog,
mintha szél fújna ősfűzfa alatt hagyott nyitott szent époszi
 
könyvet.
Mintha szél lapozna ősi époszt, a könyvlapokat buborékozva, emelve,
 
sodorva,
fölcsipkézve, fölfodrozva, fölborzolva, habosan föltúrva
 
üveg-ujjaival,
s lobog, örvénylik, ágaskodik, sziszeg a túlvilág-nehéz
 
angyalszárny-tollvihar,
s egymást lapozza a szárnyak tollpikkelykötege, pihe-csokra,
 
evező-tolla.
Mint föltoronyló s lezuhogó hó-tornyok, hócsipke-kúpok,
 
hózuhatag-folyók,
fölpúpozódva s lehullva taréjló csipke-özönnel, szikrázó
 
gyűrűzéssel,
a súlyos szárnyak habzanak a csönd örvényeiben
 
hócsipke-sziszegéssel,
Angyalaim ős-szárnyai, a tolltajték-kévék, a föltoronylók,
 
lezuhogók.
Lobognak, örvénylenek az Isten árnyát ismerő tajtékos ősi
 
túlvilág-vitorlák,
zuhognak, hőkölnek a deres tollpikkelyek, toll-kalászok,
 
toll-lombok,
mint kócsagszárnyakat ha fúj szél, az őrület tűz-szárnyait
 
a gondok,
fodrozódva tajték-csönd könnyedén, mint rózsákból font
 
üdvösség-vitorlák.
Mint rózsákból szőtt üdvösség-zászlók, lobognak ott
 
az angyal-szárnyak,
tövig fölnyitódva, csontig lapozódva a csönd-idő vak
 
förgetegében,
a hátig borzolódva az elmúlás halállal-virágzó szent
 
kristály-leheletében,
hogy kilátszanak a rózsás angyal-hát pórusai, a bordacsontok,
 
a vállak.
S az angyal-vállakra nőtt titkos ősi könyvek, angyal-vállakba forrt
 
Bibliák
szétnyíltan lapozódva borzongva habzanak, az isten-ujjal teleírt
 
lapok,
s a könyvek lapjain halál, halál, halál, halál, aranybetűkkel írt
 
titok,
fodrozva habzanak a szent könyv-szárnyak, a borzongó
 
könyv-csodák.
És minden lapjukon halál, halál, halál, halállal írvák tele a könyv
 
lapjai,
s pikkelyükön és águkon és kalászukon és lombjukon és pihéjükön
 
halál,
s a csönd-förgetegben habzó és örvénylő könyvlapok minden pórusán
 
a halál,
s úgy fodrozódnak szótalan a Könyvek, az angyalszárnyak, mint viharban
 
rózsazászló szirmai.
És minden rostjukon és minden szirmukon és minden csipkéjükön
 
halál,
s úgy lapozódnak a csönd-szélben taréjosan a halállal-teleírt titkos
 
könyvlapok,
mint Isten szívében a mindenséggel-teleírt csillag-hömpölygés
 
gondolatok,
mint Isten szívében a Könyv, amelynek minden lapja csönd és élet
 
és halál.
Ó, Angyalok, Angyalaim, borzongó-szárnyúak, fodros
 
ős-tollfüggönyök
rabjai ti, titkos Halál-könyveket hordozók, Angyalok,
 
Angyalaim,
ne sírjatok én Angyalaim, ne sírjatok vak, néma
 
Halál-könyveim,
ne sírjatok, míg halálkönyv-szárnyatok habzik, örvénylik,
 
hömpölyög.
Ne sírjatok a Kristályfa alatt ős-szárnyú mennyei
 
Titok-madarak,
ne sírjatok Isten kétnemű madarai, ne sírjatok, ne sírjatok
 
lobogva,
ti ember-formájú Csoda-madarak, Halál-zászlók ne álljatok
 
zokogva,
a Tűnődés-Kristályfa halál-törzse körűl zokogva,
 
halálkönyv-szárnyúak.
Ne sírjatok Madár-könyvek, Angyal-Bibliák,
 
Madár-nőférfiak,
Túlvilág-sólymok, Menny-pelikánok, Isten Ibiszei
 
ne zokogjatok,
vak Ember-Könyvek, vak Isten-Könyvek ne sírjatok,
 
ne lapozódjatok
vak ember-arcú, asszonyférfi-törzsű, szívem csöndjébe szállt
 
Túlvilág-madarak.
Ne sírjatok a Halál-kristályfa örvénylő dühödt csöndjébe
 
temetetten,
ne sírjatok halál-szívem földjén rózsás meztelen lábakkal
 
topogva,
ne sírjatok, fodros nehéz ős-szárnyatokkal borzolódván
 
lobogva,
majd visszakéri sorsotok, majd visszakéri szárnyatok szíve köré
 
az Isten.
Hogy ott lebegjetek szíve körűl, az Ős-szív körűl
 
Halálkönyv-kolibrik,
hogy ott lebegjetek a Szív körűl vidáman, gyűrűsen, fehéren
 
pörögve,
vigyázva, hogy világ-húsát az Elmúlás-döglégy petével
 
be ne köpje,
s elűzzétek a Zengő Dögöt, a halált-petéző Szárnyas Kurvát,
 
ahogy illik.
Hogy röpködjetek Szárnyas Gyémánt-rögök, szikrázó
 
Angyal-kristályok,
Égő Zománc-madárcsődörkancák a Bíbor Rög körűl csipogva,
 
csicseregve,
s vigyázzátok Verését, Robaját szikrázva, lángolva, suhogva,
 
lebegve,
az Ős-ütést, amelyből robbanva kitörnek csillag-bolyok,
 
teremtés-lángok.
Hogy ott pörögjetek, hogy ott nyüzsögjetek cikkanva kéken
 
és sziszegve
a virágzó, bíbor Ős-tuskó körött zománcból-kiforrt
 
Angyal-fecskelányfiúk,
Istenszív Zöld Harkályai, Öröklét-fülemülék, Szent Túlvilági
 
Emberhattyúk,
az Őstűz lázát lobbantva, hűtve, lobogó szárnyveréssel a Szívre
 
lihegve.
Hogy ott zsibongjatok az Ős-hús-zsák körött, rücskeit, pórusait
 
legyezve,
Ember-kócsagok, Angyal-gólyák, páfránylegyező-szárnyú
 
Halhatatlan Gémek,
Isten Vidám Kis Cinegéi, Emberarcú Szép Hóbaglyai,
 
Öröklét-lánylegények,
az őskérgű Istenszív férgeit, lárváit, kukacait, álcáit, pondróit
 
csipegetve.
Kicsípkedve a virágzó, lüktető Végtelen Hús döglárváit,
 
fehér nyüveit,
az Ős-öröm büdös zöld gödreit, férgekkel-erjedő buborékait
 
kitisztogatva,
vak fehér bogárlárváit, hártyacsillaglánc cincér-álcáit kicsípve,
 
kikotorva,
hogy föl ne zabálják, habosra ne rágják teremtés-mámorát,
 
lét-reményeit.
Mert páfránylevél-szárnyú alagút-csipketollakat rágnak sercegve
 
és sietve,
tengeri kígyókarú-csillag alakú habos, széterjedt, recés
 
cső-csillagokat,
csövecske-legyezőszárnyakat, ürüléktajtékkal eltömött
 
csövecske-ősrákpajzsokat,
virágzó alagút-címereket, cirádás rágás-pajzsokat a Szívben harapván
 
tülekedve.
Mert ott ürítenek, zabálnak, emésztenek, turkálnak, csövekben
 
fodrozódnak
gyémánt-rágószervekkel, kristálysarló-fogakkal a Mindenség
 
Izom-kupacában,
a csillagmohás, csillagpenészgombás őskéreg alatt az Első Szív kemény
 
húsában,
hogy halállá egyék, alagútcsillagszivaccsá egyék létedet
 
Bíbor Holnap.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, Ősszív-csipegetők,
 
Istenszív-tisztogatók,
Isten magányos magánytalan Tukánjai, Isten titkos
 
Paradicsom-madarai,
jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, az Elmondhatatlanság
 
Madár-csillagai,
Isten szívén zsibongva futkosók, hemzsegve csipkedők, vidáman
 
kopogtatók!
Hát ne sírjatok, ne sírjatok Isten Madárkái, Megváltástalan
 
Angyalaim,
ne sírjatok borzongván lobogva, ti
 
Halál-Kristályfa-alá-száműzöttek,
ne sírjatok Nem-megváltástalanok, Vakok,
 
Halálfa-csipkeárnyékba-kötözöttek,
mert könnyetekben nincs semmi remény, mert könnyetekben is
 
csak holtaim.
Mert könnyetekben nincs föltámadás, mert könnyetekben nincs
 
semmi remény,
mert könnyetekben is csak rothadás, mert könnyetekben is
 
a holtak arca,
mert könnyetekben halál-lángolás, mert könnyetek a Dög
 
Kristály-kalásza,
mert könnyetek a csobogó Halál, mert könnyetekben kék
 
halotti fény.
Mert könnyetekben, végső könnyetekben, mert könnyetekben, mint
 
kristálygolyókban
bogarak, pókok, legyek, szúnyogok, darazsak, méhek hullája
 
forrasztva:
a gyémántos szőrcsillagok, szőrös kristályrózsák, kő-koponyák
 
kitinpáfrány-bajsza,
a szív alakú gége-páncél, ízesűlt csuklós lemez-kesztyűk hernyós kitincsövei
 
csomókban.
Mert könnyetekben, mint kristálygolyókban fülbemászók, vak
 
százlábúak,
skorpió-törpék, kék homloktollú lepkék, zöld mirigy-törpe
 
levelibékák,
vad kitin-ollók, mirigy-kezek, mint égő kék
 
kocsonyalencsecsillaglámpák:
mert könnyetekben szőrösen gomolyogva dermedten virágzanak
 
a halottak.
Mert könnyetekben holtak arca lángol, halottak véres feje
 
világít,
mint lámpa lángja lobog könnyetekben halottak gubancos
 
koponyája,
kezeket, szőröket, szemeket, törzseket villogtat vak szemetek csobogó
 
lángja,
halottak kő-faszát, szempillacsipkéit, buborékhabrózsás sárga
 
orrcimpáit.
Ahogy a sustorgó, fortyogó, szikrázó hegyipatak lángolva
 
kimutatja
fodrozó, gyűrődő gyémántpikkely-habzása, kristályköteg-gomolygása,
 
kék
tűzkása-bugyborékolása hasadékaiból halak uszonyát, pettyét,
 
pikkelyét:
úgy villog lángolva zuhogó könnyetekben halottaim szőrfüggönyös
 
arca.
Jaj, Angyalok, Vak Angyalok, halottakat-könnyező
 
Elmúlás-Madarak,
halottaim zuhognak vak szemetekből, könnycseppekbe forrasztott
 
halottak,
re sírjatok, ne sírjatok rengve-örvénylő Angyal-Bibliák,
 
ti Zordak,
ne sírjatok ti Beforrt-szeműek a halál-árnyékú merengő
 
Temető-Kristályfa alatt.
Mert könnyetekben nincs semmi remény, mert könnyetekben
 
nincs semmi jövő,
mert könnyetek a Zuhogó Halál és könnyetek
 
az Ős-Reménytelenség,
halálba-csorgó könnyetekben lángol és gomolyog a rothadt
 
Üdvtelenség,
kristályfátyolként zuhogó könnyetek: a rothadás-örvényű
 
Múlt-idő.
Mert könnyetek fröcskölve ömlik, zuhog, kopog, a folyékony
 
Kristály-Pusztulás,
a Halál-kristályzuhatag testetek rózsa-dombjain csobogva
 
és lefolyva,
mint ősasszonyok haja emlőtökön, csípőtökön, hasatokon fröcskölve
 
lezuhogva,
rózsaköd testetek kristálypalásttal rengeti a robajló fehér
 
Halál-lángolás.
Jaj, úgy lebegtek ott a könnytől rojtosan, mint rojtharang-szoknyás
 
medúzák,
ti Kristály-könnyharangok, lobogó, fodros, égő
 
Üveg-zuhatagok,
úgy álltok ott Túlvilág-Madarak, Halál-Hattyúk, Angyalaim,
 
zord Angyalok,
mint a Reménytelenség Síró Könyvei, mint égő csillagon
 
az Elátkozott Ország.
Úgy álltok ott, e kopár Jégpokol szív-üszkén zokogó
 
Madár-asszonyférfiak,
mint bűntelen elítéltek, mint hűtlenűl kitaszítottak szótalan
 
zokogva,
s ömlik, habzik, fröcsköl halálkristály-őskönnyetek nehéz
 
zuhatag-fodra,
befolyva rózsahab testetek, ágyékotok, combotok közt suhogva,
 
Lét-Madarak.
S zuhog, ömlik a könny fröcsögve, szőrös asszonyemlőtök
 
körűlcsobogva,
a szőrös rózsacsillag köldököt, a pihétlen tűzeres hasat fehéren
 
befolyva,
a csillagosan burjánzó ágyékszőr-tajtékpolip aranyrostjai között
 
csurogva,
az óriás szőr-polip rostjaiban, amely könnytől szikrázik
 
szétágazódva.
Amely az ágyékvölgyekben kúszik a hermafrodita csípők felé
 
fodrozódva,
s a comb-belsők oldalán csillagzik szőrösen tovább gyűrűkkel,
 
kacsokkal,
a tompor-rózsalik felé, a rózsasonka-tomporgolyók felé lassú
 
szőrlángokkal,
s a combon erjed lefelé szőr-tengercsillag szirmokkal
 
tapogatódzva.
S az óriás ágyékszőr-polip közepén, amely a test aljában, homorulataiban
 
tenyészik
gyűrűs rózsagiliszta csüng, szelvényeit vérerek fonják be hálósan,
 
kövéren:
a pénisz az, s alatta a gőzölgő combtalálkozás domború
 
csillag-szőrtenyészetében
nyálkás és fodros rózsaserleg tüzel, mint kancák hüvelye,
 
ha parázslik.
Az asszonyi nemzőszerv a fardombok közt, az iker comb-golyók közt
 
a szőrliliom,
mint légy dupla kristálygolyó szeme alatt a moha-álarcos
 
kitin-pofán
a szőrös szájszerv, az alsó kitin-állkapocs szőrcsengő-közepéből
 
pödört-lazán
kilógó tapogatókkal, s a szívókával, a kitincső-ajaklábbal
 
a száj-hídon.
S az iker vese-alakú, szív-alakú recés ajakpárnákkal a szívóka
 
végiben.
Asszonyszervetek így virágzik a rózsaköd combtalálkozás
 
tűz-örömében,
mint szőrös kristályszív légyfej szőrcsengő-szájszerve, függve lazán
 
és keményen,
dögre-éhesen és vérre-szomjasan tátogva a kitinszív-légyfej
 
kitin-csücskiben.
És ömlik könnyetek és zuhog könnyetek a hímnős combokon, a hímnős
 
térdeken
és hímnős lábatok piros ujjai között csobog lángolva
 
és ropogva,
s úgy álltok ott Madár-meztelenek, pucér Angyalaim lobogva
 
és zokogva,
Halált-sírók, mint magányos csillagon, Elátkozottak, mint egy
 
jéghegyen.
Úgy álltok ott ti Árva Kárhozottak, Meztelen Angyal-Bibliák,
 
Ember-Könyvek,
mint apró árva csillagon, virágtalan csöpp csillag-jéggolyón,
 
Száműzöttek,
mint száműzötten pörgő jég-csillagon, úgy álltok ott
 
Örök-jégre-kötözöttek,
mint halálból-csomósodott kristály-csillagon a pucér
 
Istenből-kiköpöttek.
Úgy álltok ott a Kristályfa alatt, a Csönd-sziget halál-földjén
 
pucéran,
a szívemből-kisarjadt Tűnődés-Ősfa kristálylombja alatt
 
borzongva,
s lüktet és lobog titkos lényetek, föl-le buborékzik
 
szárnyatok tolla,
mint légbuborékok páfránylombja folyadékkal félig töltött
 
kristálybuborékban.
Olyan bezártan, olyan megkötötten, olyan föltörhetetlen
 
csönd-golyóban,
s odabent kinyílva, virágozva, buborék-örvénnyel forogva
 
mindörökké,
s fölszállni sose tudtok, s nem lesz szent húsotok sóhajjá,
 
isten-köddé,
s keringtek-e még a boldog semmiben Isten-lepkék,
 
a Mindíg-kivirágzóban?
Keringtek-e még Hermafrodita Pillék, Mindenség Szitakötői,
 
Madár-árvák,
Halállal-hímzett-szárnyúak, Gyémánt-dagadás-fejűek szikrázván
 
forogva,
a tűzzel-virágzó boldog égitestek közt könnyen lobogván
 
tántorogva,
vagy létetek a vak isten-kezek zord és szikrázó Kristályrög-bánatomba
 
zárták?
Deres Kristályszikla-szívembe, s ott sírtok mindörökké
 
Angyal-Rabok,
vak szívem rabjai, Rab Angyalok és könnyetek a Csönd-szíven
 
szétzuhog,
szétömlik kristály-könnyetek halál-szívemen, mint
 
jégláva-jégfolyók
és szívem akár a jégmező és szívem, mint árva jégcsillag
 
ragyog.
Úgy álltok ott, mint magányos csillagon, a csillag jegébe, kőzetébe
 
forrva,
mint virágzó Csönd-fa alatt, az Elmúlás fehér húsába
 
gyökerezve,
mint magányos csillagon, irdatlan jégmezőn hat angyalszárnyú
 
medve,
Ősmedvemadarak az égő csillagjégmezőn, a kristályszigeten
 
borongva.
S a jégcsillag, a kristályszív, a halál-magzatú jég-golyó szikrázva
 
ott suhan,
gyűrűzve és pörögve a lángoló vidám Remény-égitestek közt
 
fehéren,
a gomolygó és lüktető láz-csillagok bíbor örvényei közt
 
halál-szegényen,
a halállal-fölcsinált fagyott őskönnycsepp a Mindenség deres
 
temető-alagútjaiban.
Az árva jégsziget, a szív-kristálygolyó, a fehér rög, csipkés
 
jégtuskó,
s körötte gömb-alakban forog a jég-lehelet havat virágzó
 
fénybuboréka,
a halál burok-udvara, a halál-jégmagzat jégpára
 
magzatburka,
a derengő páragömb, a halotti gőzgolyó, jégfüstgolyó, a szikrázó
 
párazacskó.
S ti álltok ott, Isten-szívétől-száműzöttek, bűntelen vak
 
Elkárhozottak
a reménytelenség jég-szigetén, s nem látjátok az izzó
 
Mindenség-ikrát,
a lángoló erjedő Mindenség-petéket, a vad csomókban sarjadó
 
Semmi-szikrát,
csak álltok ott szegény vak Isten-madarak, mint szigeten
 
a Kiátkozottak.
Mint leprások csöpp óceáni sziklaszigeten és szárnyatok
 
leroskad,
csak álltok ott a rothadásra, fölbomlásra várva elhagyott, síró
 
Angyalaim
és bennetek halál és árnyatok halál és csókotok halál Szívembe-száműzött
 
Madaraim
és nézitek az égő égitesteket vakon, mint lassan elúszó fénylő nagy
 
hajókat.
És nézitek a lángoló nagy égitesteket, mint ködben elúszó fényes nagy
 
hajókat,
csak nézitek a tüzes rajokban örvénylő csillagokat
 
Kárhozott Vakok,
ahogy földagadnak lüktetve keményen, s elfoszlanak az égő
 
pontsorok,
mint fénylő gömb-alakú hajók a végtelenség-ködben, vak
 
Angyal-halottak.
És búgnak, zenélnek a lángoló ősgolyók, a végtelen-reményű
 
égitestek,
s elúsznak a Halál-sziget vak rabjai előtt az ősidőt
 
föltajtékozva,
hogy vak arcotokig csap renyhén redőzve a semmi háborgó
 
fodra,
mikor a tűzgolyók, a fénygolyók vak sorsotok előtt dörögve
 
ellibegnek.
És intenétek, de nincsen kinek, a lüktető vad csillagokról nem int senki
 
vissza,
a földagadt csillag-hajókról, a borzongó fénypetty-csomókról, ahogy
 
sietnek
a tűz-gömb lüktetők, a fénypont szeretők, ahogy tüzet süvöltve
 
ellibegnek,
s hömpölygő fénydörejüket gyíkbőrrel-benőtt szemetek, csecsemő-angyalfületek
 
fölissza.
S ott álltok csüggedten, elhagyottan, a föloldozó kék rothadásra
 
várva,
a dög-szivaccsá rothasztó időre, jég-csillag lakói, Halál-szív
 
vak rabjai,
a Csönd-sziget szárnyas száműzöttei, Isten szívembe-taszított virágzó
 
Angyalai,
ott álltok a hó-sziklás halál-föld jégpára-harangja alá
 
bezárva.
És köröttetek fortyog, hömpölyög, tajtékzik, sustorog, hab-koronákkal
 
forog,
habcsipkeláng-kelyhekkel tántorog a mindenség-anyag,
 
a mindenség-idő,
köröttetek ott gyűrűzik jajongva, fölágaskodva, lezuhogva
 
az ősörvény-erő,
milliárd kristálygyík-fejét kidugva sziszeg, s gyűrt pikkely-átokkal
 
hánytorog.
S mindenség-párák, mindenség-füstök, mindenség-gőzök lobogva
 
izzanak,
s önmagukért égnek óriás csillaglánc-gyűrűk, hatalmas
 
tűzpont-spirálisok,
dagadva szétfúvódó fénypont-halmazok, egymást-gyűrűző
 
gázgömb-csomók,
szívemben-árva sorsotok körűl a gomolygó csillag-idők pörögve
 
tajtékzanak.
A Mindenség erjedve, lüktetve hánytorog köröttetek,
 
ti Zokogó Vakok,
jéghegy-szívem Föloldhatatlan Rabjai, ti levarrt-szemhéjú
 
Kárhozott Szegények,
s szörcsögve kidugják fejüket a végtelen idő-habból
 
az őskocsonya-rémek,
világító-szájgödrű üveg-szörnyek, égő pikkely-gömbök, üveg-gerenda
 
szörny-alakok.
És fújnak, köpnek, szuszognak, hörögnek, fortyogva
 
elmerűlnek,
s bugyborékolva fölmerűlnek újra az őspikkelyzsákok,
 
ősüveg-csillaglepények,
s forró buborékzsákokkal habzik az idő, ahogy robbanva kilövődve
 
néznek
jégpokol-sorsotokra a fölmeredt fénycsáp-koronájú, kékpettyes kristályszárnyú
 
Szörnyek.
S fortyogva habzik az ősárva idő, mikor semmi-létébe
 
visszazuhannak,
s a gyűrűző Semmi megráncosodik újra zsírosan, lángoló
 
pórusokkal,
mit se törődve Angyal-Kárhozottak szívembe-száműzött
 
sorsotokkal,
s halálkönyv-szárnyatok borzongva lobog, s halál-könnyeitek
 
el nem apadnak.
S a háborgástalan, gyűrt, renyhe Ős-semmi-minden, a ráncos
 
végtelenség
párás zöld bőrén a Tűnődés-Kristályfa idő-redősen
 
visszatükröződik,
s borzongó túlvilágmadár-létetek az idő gyűrődés-rongyai
 
megőrzik,
bomlottan, lazán tükrözve az Öröklét-emberkönyveket mereng
 
az Időtlenség.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, Isten-sárgarigók,
 
szívembe-kergetettek,
szívemen totyogó Fehér Pingvinek, ti kristály-jégsziget vak
 
ácsorgói,
Isten haragos bajusz-rándulását ismerők, zord szempilla-ütését
 
iszonyodói,
ti Isten rózsaránckupola-ujjbögyén megpihenők, Isten Sóhajától
 
Elfeledettek!
Ti Isten kemény húsrózsa-ujjhegyén fészkelő Pacsirták, tűnődő
 
Pelikánok,
Halál-Hattyúk, kiket a Virágzó Megmaradás szívembe sodort egy
 
fújással,
mint káposztalepkét a forró nyári szél, a zöld-eres sziromkönyvet
 
ős-szusszanással,
hogy szárnyatok moha-lisztje hullástok után az űrön lebegve
 
átszívárog.
S a zöld kitin-recék közt, zöld kitin-gyökérablakkeretekben a hártya
 
megkopottan
és sejtesen feszűl, pihés pórusokkal, lesikálva az Ős-száj
 
sóhajától,
homályosra és zsírosra reszelve az Egyetlenség
 
ős-tüdeje-lángtól,
s bunkós kitin-pávatoll csápotok pörzsölten rezeg, csillag-lángtól
 
bekormozottan.
Jaj, Isten áttetsző mindenség-húsában úszó árva
 
Halálkristálysziget-Szívem,
Isten erjedve-boldog, lüktetve-tiszta őshúsában lebegő
 
Halál-jégszikla,
jaj, Vak Angyalok, Rózsakoporsó-Angyalaim, a fehér Rémület-földre
 
taszítva,
mi bűnötök volt, mi vad vétketek, hogy raboskodtok itt e halálból-fagyott
 
Jégszigeten?
És mi bűnöm volt és mi vétkem nekem, aki voltam lángoló
 
Virág-Ország,
aki a Zöld Álom voltam, a Zöld Kalász-léptű Tavasz, végtelen
 
Virág-Zászló,
aki voltam a gőzölgő Nyári Föld, Pihés Növényi Láng, a föld
 
hússal-virágzó
Jelene voltam, Gyásztalan Gyönyör, a zölden lángoló
 
Fölbonthatatlanság.
Jaj, mi vétkem volt és mi bűnöm nekem, mi vétke lehet
 
az Ős-Tavasznak,
a zöld Növénytűz-dacnak, a sarjadó anyagnak, a Zöld
 
Küldetésnek,
hogy lettem Halál-föld, deres Csönd-sziget, koporsója a rothadt
 
Szétesésnek,
Kristály-Magányfa halál-szigete, jég-üszkös Temető, büdös
 
Koporsó-ablak.
Hogy lett virágba-öltözött király-szívem a halál szikrázó
 
Kristály-palotája,
tömör kristályszirt, amelynek minden sejtjében úgy ülnek
 
a halottak,
mint mammutok, ősmedvék, ősmacskák, a tiszta ősjégbe
 
fagyottak,
hogy aki voltam az Élet Zsíros Virága, lettem halál-föld, a Halottak
 
Fehér Királya.
Jaj, mi vétkem volt nekem és mi bűnöm volt nekem, a virágos
 
Tavasz-Koponyának,
a Lángoló Zöld Beteljesülésnek, a Föld Irgalmatlan
 
Dacos Diadalának,
mi vétkezésem volt nekem, a Termő Tiszta Földnek, a Mindenség Teremtő
 
Akaratának,
hogy lett bíbor-kemény király-szívem Halál-kő, Kristályszikla
 
Bánat.
Hogy lett féktelen, piros-robajló ország-szívem Kristály-koporsó,
 
Jégszikla
és szívemből a halottak kinéznek, halálpók-arcukat a csönd-ablakhoz
 
nyomják,
ott tolonganak a kristálylap-ablakok mögött nyüzsögve
 
a szőrharang-medúzák
és szempillájuk, bajszuk erjedten lobog, orruk és szájuk kéken
 
ellapítva.
Mint redős kék vagina-hernyók a szakállcsillag-koszorús szájak
 
szétnyomva,
mint csillagzó nagyszőrű hernyó-gyűrűk vonaglanak a dermedt lila
 
ajkak,
s a szőrcsillag-szempillabóbiták, s a foszló, penészes
 
szemöldök-szőrtollak
a kristályrög szögletes sejtlapjai mögött, mint hínár-penész
 
a jégbe fagyva.
S a lila-holdas zöld körmök, s a fagyott kék tűzpetty-varangy
 
ujjhegyek,
s a csorba kőszirom-fogak, s a kéz-hát ritka szőrei, s a lila recés
 
talpak,
mint dagadt kagyló-lepények, húsbimbós-fejű meztelen csigák
 
tapadnak
csupa-koporsóablak-szívemre, s az ágyékszervek, mint jégbefagyott pókok
 
és legyek.
S a redős gilisztagyűrű-orrlikak, s zöld üregükben a rozsdacsokor
 
szőrszálak,
mint kövér pókok, s a kék-bolyhos csillagú tomporok, a pórusos sárga
 
hátak,
s a szőrmedúzás ágyék-hajnalok, s a zöld halál-erekkel beszőtt
 
vállak,
s a szőr-bógánccsal dagadó hónaljak jégrög-szívemben rothadásra
 
várnak.
Örök halál-gubancban és örök halál-kupacban dermedve
 
gomolyognak,
s behintve szemgolyókkal a halál, s a fagyott szemek halmazokban
 
merednek,
mint fagyott tűzikra-csomók, száraz aranypontok, égő
 
gyémántpettyek
a halott szőrök, húsok, csontok között benned szívem-halál, mögötted
 
szívem-koporsóablak.
Jaj, hát mi vétkem volt nekem és mi bűnöm volt nekem,
 
Halottak,
aki voltam a Legszebb Anyag-megvalósulás, a Teremtés
 
Végtelen Türelme,
hogy lettem Halálfa-hordozó Halál, a Rothadás Jég-ünnep
 
Fejedelme,
hogy lettem Kristályfa-merengés Csönd-király, Fehér
 
Üvegsír-Csillag.
Hát mi bűnöm és mi vétkem volt nekem, a Mámoros Tavaszi
 
Sarjadásnak,
a millió formát kigondoló, millió formát megvalósító
 
Lét-akaratnak,
a Termő Nagy Rejtelemnek, a párolgó, lángoló, kevély
 
Teremtés-ámulatnak,
hogy lett sorsom, hitem, hogy lett termő-szívem kristály-röge
 
az Elmúlásnak.
Hogy lettem, mint talpáig-befagyott tenger, óceán-vastag
 
jégtemető,
s a tenger-alja talajig halál-jegemben hemzsegve árván ott
 
lebegnek,
csomósan, halmazban, magányosan, mint tűzpontok, fénygolyók,
 
égitestek
az űr halott szívében, ott lebeg a pikkely, a kocsonya, a csont-tüske,
 
kő-legyező.
Ott lebegnek a világ-vastag jégben a rozmárok, fókák, delfinek,
 
cetek,
a ráják, polipok, tintahalak, szirének, narválok, tengeri disznók,
 
murénák,
ott lebeg hemzsegve a milliárd húscsillag-alakzat, a hidrák, csillagok,
 
medúzák,
a viaszrózsa-állatok, a pikkely-gömb cikkanók,
 
a gyöngyházlepény-szűzek.
Ott lebeg a sok Bajszos, Kardfogú, Kocsonyabóbitamirigylámpás,
 
Pettyes,
a milliárd Rojtos, Hólyagos, Uszonyos, Tüskés, Bimbós, Csápos,
 
Szakállas,
a milliárd Virág-testű, Kagylókőbuborékos, Szőrös, Kopasz,
 
Üveg-szárnyas,
a milliárd Ellapúlt, Tokán-szemű, a Rabló-cikkanó,
 
s a Tenyészve-türelmes.
Ott lebeg halálomban a milliárd halál, halálomban a halottak ott
 
lebegnek,
a Kúszók, Szárnyazók, Libegők, Tapogatók, a Lépegetők,
 
a Szürcsölők,
a Zsákozók, Imbolygók, Lüktetve-robbanók,
 
a Fénypettyhálógömb-Rettegők,
a Rablók, Másban-tenyészők, a Szelíden-lángolók
 
és a Remélve-Rettegettek.
A mirigytűzzel-világító kocsonyacsillag-szakállas arcú pikkelykockazsák
 
Rémek,
a szögletes, tüskeágas, rongyos, bimbós, kristálytűernyő-fogsorú
 
Pikkelydobozok,
a tűzpetty-pontsoros Őspikkelykockalángok,
 
Kocsonyahólyag-Létdaganatok,
éhes Hermafroditák, szelíd Kentaúr-halak, gyémántszöglet-kérdőjel
 
Tünemények.
A gyémánt-csikófejű gyémánt-lüktetés kérdőjelek, a délceg
 
halcsikók,
kis kristály-lepkeszárnyakkal, ember-szemekkel,
 
gyémántkupak-szemhéjakkal,
ember-szempillákkal, tüskés gyémántláng-örvényként csavarodó
 
alakkal,
ott lebegnek a Gyönyörök, Szörnyek, Leigázottak, Meghódítottak,
 
Hódítók.
És tátognak, vicsorognak, álmodoznak, kristálykürt-orrlikukból légbuborékot
 
fújnak,
s a buborék-kristálygömbláncok is fürtösen ott lebegnek
 
halálomban,
ott virágzanak halottan a vak óceán-szakadékokig megdermedt
 
Iszonyomban
akiket élni szűltem én, akiket kigondoltam én, akik szívemből
 
kibújtak.
Akiket őslétem hordozott, akiket kihordtam önmagam-nemzette
 
önmagamban,
akiket megálmodtam én és akiket kiformáztam én
 
termő-akaratomban,
akiket ámulat-jövőm virágzott és teremtett Rettenthetetlen
 
Indulatomban,
ott lebegnek most jövőtlenűl és időtlenűl
 
Kristályistensír-halálomban.
Ott lebegnek a kékpettyes, rózsaszín fodros üveglepények, hús-szárnyú
 
csigalepkék,
s a kék kocsonyaseprű-fejű zöld állatporcelán-háromszögek
 
szívemben,
zöld teknőcök, üvegszárnyas pikkelylovak, pikkelykakasok
 
jégsír-jelenemben,
ott lebeg a Hemzsegve Tenyésző Halál, benned csöndig-befagyott
 
Végtelenség.
Jaj, Angyalok, Zokogók, Árva Kürt-fújók, Síró Kürtösök,
 
Angyalaim,
a Végzet-Isten nagy csillagszőrös rózsasziget kézfejéről
 
lefújtak,
eres szőrpikkelyhártyaörvényként lepörögve deres vak szívemre
 
hulltak,
fehér és kövér csönd-kürt szavatok föltámasztja-e szívembe gyömöszölt
 
halottaim?
Ti Isten dühödt orrlik-lángjától pihés nyárfalevélként
 
lesodortak,
hogy szárnyatok szárazra, feszesre lekopott, mint éhező csecsemők
 
mellkas-bőre,
s szárnyatok lisztpora rátapad a csillagok tüskéire, a kő-rostos
 
időre,
az idő gubancos rostjaira, s mint nehéz hó-kévék csöndemre
 
zuhognak.
Jaj, Angyalok, Halál-Kürtfúvók, Vak Kürtösök, Szívem Kürtfújó
 
Madarai,
Isten lángoló mellkas-szőréről lefújt Hermafrodita
 
Isten-Káposztalepkék,
lesz-e zöld Tiszta Tűz, Növénytűzcsillagrobbanás a Virágtalanság,
 
Örömtelenség,
amin álltok kürt-fújó Túlvilág-Pelikánok, a föld meg fog-e
 
virradni?
Komor, gomolygó csönd-kürt szavatok lesz-e az Itélet
 
kürt-fúvása,
hogy halottaim penészes csontjait jég-üszkeimből csönd-parancsotok
 
kirántsa,
hogy szavatok néma láng-parancsa legyen Halál-Kristályfám
 
tavasz-olvadása,
lesz-e csönd-szavatok erő, csöndkürt-zenétek a Halottak
 
Kristályból Kihívása.
Lesz-e borongó ásványkő-zenétek, ásványkő-kürtötök titkos
 
ős-búgása,
mint az Itélet Angyalainak Mindenséget-megrengető piros szent
 
kürt-fúvása,
szavukra csontok, koponyák, szőrök és szívek földből sürögve
 
kibújása,
a rángó, hánytorgó, fölbomló anyag erjedve-sistergő
 
Föltámadása.
Mert a piros kürt-parancsra a földek, csillagok, égitestek erjedve
 
fölindúlnak,
mert a bolygók, tűzkása-halmazok, égitest-kupacok lángolva
 
fölbolydúlnak,
mert a mindenféle lét-teremtett holtak a csillagok égő húsából
 
kibújnak,
mert mind a Származottak és Akartak szétszórt anyag-pontjaikból eggyé
 
alakúlnak.
Mert tajtékzik, habzik, forrong az anyag a piros és véres
 
kürt-fújásra
és újra formát vesz és újra alakot és új lélegzetet és új
 
lüktető-szerelmet
és megürülnek az égitest-gömbhéjakban a gödrök, üregek, barlangok, odúk,
 
vermek,
s fortyog és gőzöl, s pöfögve buborékzik a föltámadt lázas
 
anyag-kása.
S gőzpáfrányokat fúj és vért lövell, s önmagát-csipkézve
 
hánytorog
és sír és sziszeg és énekel a piros-kürt-hívott irgalmatlan
 
újjászületésben!
Jaj, Angyalok, Csönd-Angyalaim e végső szent Megújulásban
 
lesz-e részem
és lesz-e Föltámadásom, Újjá-Akarásom Csönd-kürtöt Fújó
 
Angyalok?
Mert mind, kiket Jövőm teremtett és mind kiket Múltam teremtett:
 
halottak,
mert Jelenem: Halál és Boldog Föltámadásra vár
 
Jég-Jövőtlenségem,
mert virágzásra vár és Zöld Kiújulásra én
 
Halál-Kristályrög-Hűségem,
mert várnak ők, a Kristályburkokban-lebegők, jőjj
 
Föltámadás-Holnap!
Mert aki Kristálysír vagyok, Ős-jégtemető, Csönd-szív,
 
Kristály-dögálom,
Tömör Üvegkoporsó, Fénylő Nagy Üvegcsillag,
 
Jéggolyó-Égitest-bánat,
Halottak Birodalma, Remények Temetője, Jégvirágtornya
 
a Halálnak,
mohos csönd-kürt szavatok piros és véres föltámadás-parancsát
 
várom.
Mert aki voltam az Élet Csillaga, most a Halál Csillaga vagyok,
 
kemény
Jég-csillag, Halottak Fehér Odva, Hulla-égitest, Mítoszi
 
Szörnyeteg-álom,
halottas-csönddé meredve várom, hogy bíbor kürtszavatok győzzön
 
a halálon,
halálomat hogy létté fölgerjessze a tavaszból-ragasztott illatos
 
hegedűszó-remény.
Jaj, ne sírjatok hát Angyalok, Angyalok, Angyalaim,
 
ne zokogjatok
a Tűnődés-Kristályfa halál-őslombja áttetsző, nehéz
 
árnyék-hidegében,
a csönd-kristálykürtöket fújva Halál-szívemben, a Fehér Király
 
szívében,
jaj, Angyalok, Angyalaim, Szent Túlvilág-Madarak magamra
 
ne hagyjatok!
Ne hagyjatok magamra Angyalaim, ne hagyjatok itt
 
halállá-fagyottan,
vidám isten-hívásra el ne szálljatok szívemből, suhogva
 
föl ne szálljatok,
ha hív az Ősvirág-Mosoly, ha hívnak istenszív-férgek,
 
istenszív-kukacok,
ne hallgassatok a lárvák énekére, ne álljak itt, Jégvirágtorony,
 
elhagyottan.
Föl ne röppenjetek forogva szívemből Zokogás-Madarak,
 
én Angyalaim,
Kürtfúvó Isten-Hattyúi, s te hegedű-szavú Legkisebbik Hatodik
 
Madár,
te lepkepor-maszatos orrhegyű, hímpor-csillámos szempillájú
 
Szárnyas Égi Sár,
az Őshívásra el ne szálljatok vad szárnyakkal lihegve
 
Reménység-Rabjaim.
Ne hagyjátok itt Halál-szívemet, a Csöndszív-Kristályfát
 
ne hagyjátok
árván és moccanatlan meredni mindörökké, Madarak
 
el ne hagyjatok engem,
míg tömény szent csönd-zenétek őrűlt tüzet nem robbant
 
Halottas Jég-szívemben,
míg föl nem olvad, el nem olvad a Reménytelenség.
 
Irgalmatlanság, Átok.
Míg föl nem olvad a Büntetés, a Megváltatlanság,
 
Kristály-Haláligézet,
a Hulla-Némaság, Hulla-Csönd, Jéggel-virágzó
 
Fehér Szótalanság,
a Semmit-sarjasztó Csönd, a Szikrázó Sarjadhatatlanság,
 
a Kristály-Ország,
amíg ki nem zöldűl szívem, teremtve zsongást, mocorgást, bogarat,
 
méhet, mézet.
Teremtve boldog tiszta lét-zsibongást, vidám állati bozsgást,
 
rovar-zenét,
szőrös, kitines, kocsonyás lét-nyüzsgést a földön, a földben,
 
levegőben,
a vízben, növényben, gyökerek közt, a kő alatt, s itt-ott
 
még a kőben,
kirobbantva a Teremtő-Megvalósítás állat-növény-rovar-alakzat
 
Őstüzét.
Ott álltok ti Halálkönyv-szárnyúak a Csönd-fa halál-jéglombja
 
alatt
és úgy borzong szárnyatok, hogy rózsatű-köldökű rózsapont-pórusos
 
hátatok
a nehéz toll-örvénylés, hókéve-tollzuhogás, toll-kalász tollhömpölygés,
 
szőr-lapok
lángja és gyűrűzése között kilátszik, s látszik a sovány
 
madár-hátboltozat.
És látszanak a vékony rózsakőléc-bordák és látszik
 
rózsakő-lapockátok,
sovány embermadár-angyaltestetek a toll alól sovány rózsatűzzel
 
kilángol
és csípőtökön az angyal-tompor fölött kövér fehér öv lépviaszból, zsíros
 
halál sárból,
az angyalhúsba nőve, az angyal-tomporba forrva, mint rátekert
 
viasz-zászlók.
S a csípő-öv ötszögű viasz-sejtek virágzó halmaz-lánc-sora, szögletes
 
sárga kút,
szögletes viasz-kehely, pórusos sárga viasz-serleg, nyitott
 
viasz-koporsó,
szögletes viaszhordó-láncolat, viasz-hüvelyek sárgán és zsírosan
 
virágzó
pontsora, s a viasz-öv halállal bozsog, mint halál-utáni
 
túlvilági út.
Mint szögletes szürke papírcellákból épűlt merev és hártyás
 
darázsház-papírrózsa,
vagy fű-szőrös föld-lik, vidám méhecske-barlang:
 
lüktetve zsibong
a halál-viaszöv, a testbe-nőtt, testből-kinőtt vastag
 
ősviasz-korong,
lihegve, fújva, szusszantva, beszippantva a szőr-halottakat,
 
aztán kifújva.
Mert mint a méhek, a darazsak zsibonganak a csípő-viaszgyűrűn
 
a halottak,
aranyabroncsos szőrgolyó-potrohú ember-darázs halottak zsongva
 
nyüzsögnek,
a szögletes viasz-serlegek mézes homályaiból zenélve
 
kiröpködnek,
s a szögletes viasz-kelyhek méz-illatú homályaiba szuszogva
 
furakodnak.
És emberfejük van az arany-nyereg vállúaknak, az arany-nyíl
 
hátvonalúaknak,
amely az embertarkó s darázstor találkozásánál indúl kövér
 
nyílhegyével,
s onnan fut arany-szárával tovább, aranylap-gerincként
 
lángolva ível
a moha-nyereg tarkópáncélon, s a szőrtojás-potrohon át,
 
neki a tojó-kapunak.
Arany-abroncsként, aranypatkóként begörbűlve a szőrtojás
 
mirigycsillag-
nemző-köldök központjáig, a szőrtojás alsó csücskiben lüktető barna
 
mirigypontig,
ahol a nemzőszerv-hártyatok, a nemzőegyüttes-kitincső-mirigyzsák
 
kiomlik,
ha omlania kell, halállal halált nemzeni, a kerek szőrkeretes
 
nemző-mirigyablak.
És emberfejük van a vastag viasz-övön nyüzsgő méheknek,
 
darazsaknak,
szakállas emberfejük, bajuszos férfifejük, loboncos asszonyfejük,
 
rózsakövér
csecsemőfejük, bógáncsszőrkoponya gyermekfejük és arcukon
 
a vér
könnyű lángja és szemük arany-rögökkel ragyog, ahogy bolyban
 
zsibongnak.
És a mohás torpáncél s az eres-dongájú kitinhártyahordó, kék
 
torgömbfolytatás
kagylós érintkezése közűl, ahol a tarkókagyló a torhártyával lazán
 
összenő:
emberkezek lógnak ki fehéren, mocorgó, bizsergő, átlátszó,
 
integető
kezek, s a potrohon kitin-lábszárak, kitincsillag-lábak, kitin-térdizületek,
 
semmi más.
S az emberdarázs-halottak darázs-emberkezében pici
 
kristálykönyvek,
mint kicsi kristálylángok, szétnyitott szikrázó, lángoló
 
oldalakkal,
s beírva minden pici kristálylap száradt-vér halál-betűkkel,
 
halál-szavakkal,
s égnek az apró könyvek gyémánt-tűzzel, mint megkristályosodott
 
könnyek.
Ó, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, holtakat-könnyezők, holtakkal
 
zsibongók,
fekete szőrpolip ágyékotok, iker rózsa-alma tomporotok fölött
 
a sárga,
kövér viaszkorong-öv halállal hemzseg, mert halál van ti testetekbe
 
zárva
Isten Száműzött Madarai, ti Halál-Fészkek, Halál-Viaszrózsák,
 
Halál-Rózsahordók.
És lobogó, örvénylő nagy hajatok alatt, amely hátatokra, emlőtökre
 
ömlik,
amely gyűrűsen és fodrosan lobog vállatok rózsaszögletén, sovány
 
karotokon,
amely a sovány rózsakő-csípőkig lehömpölyög zölden, tapad az
 
ágyékhabokon,
zöld-lángú hajatok közűl is a szikrázó halál-emberdarazsak özöne
 
örvénylik.
A zöld hatalmas koponya szőrharang, lobogó zöld szőrfüggöny
 
zöld rostjai,
zöld gyökérszálai közűl a csönd-fényre hemzsegve, zenélve
 
kizsibonganak,
a feszes és fekete-eres-mozaik-ablakos hártyalegyező-szárnyú
 
emberbogarak,
a méhecske-emberek, emberdarazsak, kimásznak a halált
 
kimondani.
Mint kalászos kövér nagy fűben zsongva mászkáló méhecskék,
 
aranydarazsak,
lobogva örvénylő hajatokban mászkálnak zsibongva
 
az emberdarazsak,
a halál-emberméhecskék hajatokban, zöld koponya-lángotokban
 
zsibonganak,
halált-virágzó rózsaköd testek körűl kékpettyes szőrgyűrűként
 
forognak.
Mert szőrös és feszes asszonyemlőtök alatt, az emlőtalálkozás
 
izzó tövében
is szögletes viaszcellákból épűlt sárga viaszrózsa-óriás
 
virágzik,
a szőrös mályvatányérú nehéz nősténygolyók alatt, a hajzatból ha
 
kilátszik:
ősviaszrózsa-fészek lüktet és dobog, a sejtcellarózsaállat
 
ősfehéren.
S ez a halál-viaszrózsa gacsos és bütykös viaszgyökerekkel
 
madártestetek
sovány ködhúsát áttörve titkos és láthatatlan madárszívetekbe
 
nőtt be,
onnan sarjadt a halál-fészekrózsa, lényegének madárszívetek
 
a földje,
talaja isten-ujjahegyével gyúrt verés-csomó, földje elmondhatatlan
 
angyalszívetek.
S a rózsaszőrcsillag-köldökig gyűrűzik dagadva, viasszal
 
fodrozódik
az erjedő ősviaszrózsafészek, az őshalálrózsa, mint óriás
 
fodros saláta,
s csupa pórusos viaszcella a viaszlevelek örvényfodra, sárga belseje,
 
háta,
s a rózsa-fészek liheg: méhecske-emberekkel, ember-darazsakkal reng,
 
rángatódzik.
S ki-be lövődnek, kifújódnak, beszívódnak a rózsából
 
a halálemberdarazsak,
zenélve, ketyegve, rezegve, aranycsontvázú szőrfelhőkként
 
gomolyogva,
s rájuklobban zuhogva, s szétnyílva a csönd-szélben elterűl zöld lángja,
 
fodra
örvénylő hajatoknak, hogy a viaszrózsa-szirmok eltemetődjenek,
 
s megmutatkozzanak.
S a kis darázs-emberarcokon nincs öröm, nincs semmi
 
arany-mosolygás
és mint a halottaké verdeséstelen szempillájuk
 
szőrcsillag-fölkunkorodása,
s orrlikukból gőz nem füstölög és nincs ajkuknak recés
 
rózsalángolása,
s nincs semmi szó a szájakon, s a halott-arcokon nincsen semmi
 
mozgás.
S a szögletes viasz-üstök fodros viaszlángörvénye, a hatalmas
 
Halál-viaszrózsa
lobogó, zuhogó zöld hajatokban elmerűl, aztán őslétét
 
kimutatja,
mint az őrjöngő kristálycsipkeláng tenger-toronylás ha hörögve
 
beissza
az ősláva kőhab-szigetet, aztán tajtékszálasan magába visszaszörcsölődik
 
fodra.
Jaj, Angyalok, angyalaim, Madártestű Árvák, rózsaköd
 
haláltestetekben
halál nyüzsög és halál hemzseg ki zöld haj-örvénylésbe tekert
 
testetekből
és halállal bozsog a zöld hajszalagköteg, a fekete
 
pókcsillag-ágyékszőr
és halált sírtok Isten Kürtfúvó Madarai, Zokogó Angyalkoporsók
 
szívemben.
Halál, halál, halál, halál, halál zsibong, nyüzsög, bozsog
 
tibennetek
és lesz-e élet-láng, piros tavasz-öröm, tűz-diadal komor
 
csöndkürt-szavatokban
és kivirágzanak-e a csönd kürtjei kék virág-zuhogással
 
angyal-szájatokban,
zöld indákkal, leveles növényszárakkal, zöld füstként
 
Vak Szárnyas Szellemek?
Ömlik-e kéken zuhogva, zölden gomolyogva a Tavasz a csönd-kürtök
 
tölcséreiből,
az ásványkürtök borongva-szikrázó öbleiből Tavasz-láng, Növény,
 
Virág
és lesz-e nehéz borongás-kürtötök, mint kévékben leomló
 
leveles ág,
zöld élet-függöny, zöld kalászok kévéje, léten-szétkúszó
 
Öröm virág-tüzekből?
Mert halál, halál, halál, halál, halál gomolyog sovány
 
madár-testetekből,
mert a kövér halál-öv, a vastag viaszkorong-abroncs ágyékotokba
 
forrva,
s gyűrűs viaszrojt-haranggal, sárga viaszgyökérgubanccal befelé
 
csavarodva
a szent ágyékfészekbe kapaszkodik a halál-öv, s virágzik
 
ős-öletekből.
Mintha óriás százlábú-bogár csavarodna sovány rózsaköd angyalderekatok
 
köré
a virágzó óriás szőrmedúza ágyékszőr fölött, a dupla comb-golyók
 
fölött:
óriás szelvénylánc-testű viasz-százlábú, eltakarva a sovány
 
csípő-rózsaködöt,
s kristályláb-körfüggönyét a titkos, titokzatos ágyékfészekbe
 
növesztené.
A hermafrodita istenmadár-ágyék dagadt szőrcsillag-közepében
 
dülledő
pihés, pórusos rózsaránc-mozaik tojás-zacskó szent kövér
 
madárférfi-tojásaiba,
s a domború dagadt szőrpolip-ágyékcsillag rózsaleveles izzó húscsillagába,
 
nyálas üst-lángjaiba,
az ágyéktest mélyeibe, ahol a hüvelyből kétfelé szétágazik
 
a rózsaág-rózsacső.
Az ágyék titkos szent mélyeibe, a kétágú szent rózsacsövek
 
végiben
izzó piros barlangkürt boldog közepébe, a szent madár-petefészkek
 
mirigy-csillagába,
ott gyökerezik, oda gyökerezik sovány angyalcsípőtök halál-szökőkút
 
viaszkorong-virága,
a halál-pórusú halál-gyűrű a megváltást-nem-hozó testek
 
ágyék-mélyiben.
És bozsog halállal a halál-öv és szögletes, sárga, halál-szagú
 
viasz-barlangjaiban
tenyészik a halál és kőlárva-emberfejükkel a dögszagú viaszüstbe
 
bújnak,
mint sírgödörbe hajló sírásó, s szőrös potrohukkal lihegve
 
ringatóznak,
kitinszív-csücskű kitinszelvénytok-potrohvégükkel kiállva,
 
a lukakban.
S hegyes kitinszelvénytok-kúp potrohvégük, a barna kitinháromszög-szív,
 
a pihés,
a pórusos kitinszív-zsák, amelyben a halál-jövőjű halál-petefészkek
 
laknak,
mint kitin-hangyászsün ormánya begörbítve, csúcshegyükkel úgy
 
kapaszkodnak
a viasz-sírgödrök peremébe, s fullánkjuk viaszba vájva,
 
mint emberszívbe kés!
S viasz-sírból kiálló potrohtojás pórusos aranylapszalag-gerince
 
szikrázik,
s szikráznak a szőrhordó-potrohot abroncsosan átkötő
 
aranylemez-dongák,
a párhuzamosan gyűrűző aranylemez-csíkok, mint
 
mellkas-bordák
a gerincből pántkarikákként kilógva, s aranypórusuk halált
 
virágzik.
Jaj, halál, halál, halál, halál, halál szívetekben és
 
ágyékotokban,
halál-öv, halál-rózsa rejti titkos gyökérzetét titkos vak
 
angyaltestetekben,
halál-rózsa, halál-öv gyökér-felhője gomolyog istentől-kigondolt
 
lényetekben,
s könnyetekben is halál, s a zsíros rothadás borong
 
ásványkő-csöndkürtszavatokban.
És halál, halál, halál, halál, halál örvénylik és rajzik
 
Szent Belőletek,
halál zsibong, mocorog, bozsog dagadt, örvénylő szőreitekben
 
és hajzatotokban,
testetek nem-rejtett titkos fészkeiből a darázsló őshalál
 
kilobban
és halált lebegtet, mint embriót magzatburok: üvegbuborék, kristálygolyó
 
könnyetek.
És fújjátok a csönd kürtjeit, Túlvilág Halálhattyúi,
 
Megváltást-nem-hozó Pelikánok
és zokogtok Árva Madárnőférfiak, Halálkönyv-szárnyú
 
Szellemek
és halálkürt-szavatok dög-panaszát Teremtő Zord Istenetek
 
nem érti meg
és kristályzászlóként zuhogó könnyetek, mint jajgató halott
 
jég-lángok.
S az átkozott, a mindenség-vákuumot döggel-teleszülő Isten is
 
hallgat,
a döggel-teleszülő Ősanyakoca-szörny röfögve hentereg és önmagát
 
becézi
és rózsacsöcs-milliárd hasán, a pihés rózsazsákon tolongnak
 
szopva-legelészni
angyalmalac-testvéreitek, a Rózsás Madármalacok,
 
a Malacfejű Darvak.
Mert száműzött csöndkürt-szavatok nem érti meg
 
a Pihés Kövér Dög
és nem érti meg jég-szívem csöndjét a csillag-kását ontó
 
Halhatatlan Kurva,
nem érti a kristálykönny-zuhogást, aki ott fekszik Mindenné
 
szétlazúlva
és átlátszó világ-rózsahúsában ott bolyong háromszázmilliárd
 
Angyal-Ördög.
A csalók, a büszkék, az átkozottak, a gőgösek, megátalkodott
 
kevélyek,
a kitaszíthatatlan kitaszítottak, a bűn ringyói, a kék-lángú
 
kakaskodás
Förtelem-madarai, a Mindenség csillagköd-szőrös hónaljában tenyésző
 
patás
Dögmadár-csődörkancák, akiknek szíve féreg-gombóc, pillaszőre
 
vonagló féreg.
Akiknek szakálla gubancos, tekergő féreg-függöny, szénrózsa-szemű
 
kérdőjelek
rángó, vonagló kék hemzsegés-zászlója és arcukon nagy sárga
 
tukáncsőr,
mint óriás sárga szaru-csónak, s csőr-orrlikaikon csillagzó gyűrűben
 
a szőr
és öreg toll-kúp fejükben piros mirigycsillag, s azokban
 
zöld üvegszemek.
S ott bolyonganak, s ott hömpölyögnek, s ott cikáznak,
 
s ott forognak
a Semmi-gömb Ősbikatehén szétlazúlt, megritkúlt
 
mindenség-húsában,
égő csillagpontok, égő anyagpontok mindenütt-jelenlét
 
pontfelhő-halmazában,
a Teremtés Őskettős Jelenében fosnak, ürítenek, kopognak
 
és suhognak.
A közömbös és virágzó csillagköd-ürességtartály Ősasszonyférfi
 
tűz-életében
vad és gonosz testvéreitek, a Büntetés-Átkúak,
 
a Bűn-Paradicsommadarak,
a Telhetetlen Szárnyas Űri Szajhák,
 
a Nyihogó Pettyes Madárlovak
és piros sörényük ló-arcukon és tűz-szeplős hátukon gomolyog, mint füst
 
az Ősbak szívében.
A Szitakötőszárnyú Kancakakasok, a Varangy-pillangók,
 
a tűzpettyes hasúak,
az Ördögpávák, a kegyetlen Égi Denevérkutyák,
 
az iker-gyémántpatkó-ajkúak,
a Kék Angyalszukák, a Fehér Angyalhülyék,
 
a Sündisznóarcúak,
a Zöldfoltos Angyal-kentaúrkretének, s a Túlvilágszárnyú
 
Pikkelyes-Patkányfarkúak.
És nem törődik velük sem az Isten, mert Lényegéből Lényüket
 
kiűzte,
s önmagába nézve nézi őket, mert Lét-önmagának a Vad Bűn is
 
a része,
mert benne él a Legnagyobb Gonoszság, ott hemzseg Benne szárnyasan
 
tenyészve,
s ürülékük a csillagokra szárad, s ürülékük az égő Ködgolyók fehér
 
penésze.
És nem törődik velem sem az Isten, mert úgy döntött, hogy velem semmi
 
dolga,
mert úgy döntött, hogy kihagy a szívéből, mert úgy döntött, hogy mosolya
 
ne érjen,
mert úgy döntött, hogy elhagy önmagammá, hogy elégjek ködös
 
énekében,
mert úgy döntött a mosolytalan Isten, hogy őslángját szívemből
 
kivonja.
És nem törődik velem sem az Isten, mert úgy döntött, hogy tüzét
 
kioldja
rostjaimból és szüneteimből, tavasz-szárnyaimat vállaimról
 
leoldja,
virág-szárnyaimat csontporrá égeti, mert úgy döntött, hogy gondom nem
 
a gondja,
mert úgy döntött, hogy otthagy a szívemben, mert úgy döntött, hogy
 
ne legyek bolondja.
Mert úgy döntött, hogy nélküle maradjak, nélküle is vele
 
egymagamban,
mert úgy döntött, hogy kőcsillag-kopáran üljek hüvelykujja
 
árnyékában,
mint akit már nem lehet szeretni, ősrózsakukac-ujja
 
tűz-homályában,
hogy ott üljek nélküle is benne csontvázhegyen és
 
megvirradatlan.
Mert nem törődik velem sem az Isten, nem ért engem, azért hagy
 
magamra,
nem tudja, hogy velem mit akart ő, nem érti, hogy vele mit
 
akartam,
mint akinek mosolya halál, mint aki vak, nyirkos dögszagú
 
barlangban
cseppkő-oszlophoz kötözötten rohad és szavának nincs vetése,
 
irgalma.
S végűl ott áll évmilliók óta a cseppkő-oszlophoz kötözött
 
ősárva,
ott áll csontvázzá-rohadtan, ott áll a kristálypillérhez láncolt
 
csontváz,
s varangy, gyík, barlangi gőte, pók, százlábú, kígyó nézi,
 
s az üreg-gyöngyház,
s csontjain, mint rongyos gyászlobogók bársony denevér-csomók kék
 
hártyazsákja.
Mert nem törődik velem sem az Isten, mert úgy döntött, hogy kihagy
 
a hitéből
és úgy döntött, hogy Teste ősködében merengni hagy százmilliárd
 
évig,
amíg istentelen isten-magányom a csönd kertjében isten-halállá
 
nem érik,
amíg tébolytalanságom föl nem oldoz Ribanc Elhagyása
 
Halál-ünnepéből.
Jaj, nem törődik velem sem az Isten, otthagy ücsörögni
 
Köd-Szívében,
haragomat húsából kiköpte, magányom beoltotta kegyetlen
 
Rothadással,
ő-szerelmét kilángolni hagyja és beborított csontomig
 
Kék Elmúlással,
s ülök az elmúlás hús-rongyaiban, hársfa alatt király-koldús
 
az isten-útszélen.
Mert nem törődik ő csak önmagával és önmagával nincs miért
 
törődni
és nem törődik Romlott Angyalával és a Szárnyas Ködkutyákkal se
 
törődik,
mert önmagával hömpölyög és önmagában röfögve hentereg és
 
tekerődzik
köd-állat önmagából köd-állat önmagába, mert önmagát szeretkezve
 
őrzi.
És önmaga őshímvesszejét önmaga őshüvelyébe dugja habos
 
mosolygással
és önmagát fölnemzi ős-szuszogással és önmagát röfögve, nyögve
 
megáldja
és önmaga Lényegét önmaga Lényegével emsekan-tajtékzással
 
fölcsinálja
és nincs gondja másra, csak a nemzésre, anyaságra és nem gondol
 
a szívem-pusztulással.
És mindenségtűz-mindenségsemmi Ősgolyó-életében jégcsillag-szívem
 
ragyog,
tömör kristálykoporsó-szívem Ősfája kristály-halál-levelekkel lobogva
 
lángol,
mert kiestem Jóság-Angyalok, Angyalaim Isten gyönyörű
 
akaratából,
mert ő csak szül és nemz Tüzet, Robbanást, Átkot, Reményt,
 
Hitet és Csillagot.
Mert kiestem Isten teremtés-akaratából, kiestem Isten
 
termés-mosolyából,
mert az Ős-Önmaga Isten megváltás-hitéből zokogva
 
kiestem,
mert jól tudja már, hogy jobb lesz nélkülem, nagyobb lesz nélkülem
 
az Isten,
mert szívében felejtett, mint férges követ, mert nem hiányzok
 
Tavasz-Önmagából.
Mert mint húst a döglégy az Ősdöglégy-Isten szívemet halállal
 
beköpte,
kék kitin-tojócsövét bolyhos zománckockamozaik-kúp potrohából
 
kidugta,
kék halál-csövét, a rángó mirigy-szív csomójából kiállót éhező szívembe
 
szúrta,
a nehéz rostok közé, s tojta petéit rángó kék mirigyszív-seggel,
 
nyögve.
Mert így köpött be engem Ő halállal és így fertőzött meg
 
a rothadással
és így lopta be nyűveit szívembe és így lettem én halállal
 
betöltve,
s így akarta vad szívemben önmagát legyőzni, s szőrösen
 
így tömte
halálát szívembe ez a Lehetetlen, ez a Halhatatlan,
 
ez a Nem-szeret-senki-mással!
Mert halálomért összezsugorodva lett pici döglégy, bolyhos zengő
 
csillag,
s halál-osztó nyögés után dögszagú boldogan keringett átok-szívem
 
körűl,
mint kristályos zengő szőrcsillag, szőrkoszorúkkal a gyémántrózsa-szemsisak
 
körűl,
aztán dagadni, szétfúvódni kezdett, mint egyre-növekvő
 
kristály-szőr-hólyag.
És dagadt és ritkúlt és szétlazúlt, a Mindenséggé ritkúlt
 
döglégy-teste
és úgy szállt a Semmiben a szőrös, gyémántos
 
Őslégy-Isten-Őslét-buborék,
hogy Benne forgott, gomolygott önmagában minden pont, csomó, gömb,
 
nehezék,
s én ülök szétritkúlt lüktető szervei között: Istenemben az Istenből
 
kiesve.
És nem törődik velem a Szőrösség, nem törődik
a Mindenség-Ősdöglégy-Kurva,
ki ott ülök forró csillagpont-halmaz laza szervei között
magányosan,
mert önmagát se látja és önmagát nem érzi, csak döng
dög-álmosan,
csak döng a Gyémántlapszöglet Óriás Szőrpont, csak döng és önmagát is
únja.
Jaj, Angyalok, Szívem Halálkönyv-Árvái, Szívem Vak Árvái,
 
Szívem Vak Madarai,
jaj, Árva Halálkönyvek, Szárnyas Vak Árvák,
 
Szívem Vak Kürtösei,
Halál-Madarak, Madár-Koporsók, Szívem Halhatatlan
 
Könyörületesei,
akiket szívemben felejtett az Isten, mert nem akarta átkom és hitem
 
meghallani.
Mert az Isten engem meg nem értett, a Közönyös Köd rám se
 
kiáltott,
forró rózsa-látomás ujját végig nem húzza jajtalan
 
jégcsillag-szívemen,
hogy a rózsaujjhegy-simítástól lángbaborúlva kitavaszodjon
 
halál-jegem,
mert az Isten engem elfelejtett, mert az a Vak engem meg se
 
látott.
Mert nem tudja a Halált, a Jajt, a Kegyelmet, a Tékozlást,
 
a Könnyet
és nem tudja, hogy voltam Tavasz-Hajnal, s lettem kopár
 
Jég-Este
és nem tudja, hogy izzástalan magánya legmélyebb fehér gödrébe
 
esve,
mint sírból kiáltok szótalanúl és jajtalanúl és őt hívom és őt várom,
 
a Szörnyet.
És nem tudja, hogy dacos vagyok, kegyetlen, kevély, mert így magamra
 
hagyott,
mert jég-fosadékát így rámköpte, önmagán átlottyantva szívemre
 
köpte,
mint madár, ha röptében ürít, mint madár, kinek föltámadás
 
a röpte,
az Isten-madár, s híg ürülékében angyalszárnyak, ördögcsontvázak,
 
csillag-magok.
A túlvilág-létezők megemészthetetlen vázai, lét-roncsai, jégfostos
 
szárny-zúzalékai,
s szívemre csurgott, mint lázas virágra világon-átköpött híg
 
ürüléke,
nagy fehér csillagokban, mint az oltott-mész, a belek híg
 
isten-pépje,
s szívem jég lett, jégmező, jégcsillag és párolognak száraz ragyás
 
jéghalmazai.
És nem tudja, hogy odvában üvöltök, hangtalan üvöltök teste
 
hüvelyében,
mint óriás penész-üstben sikoltok, magamat neki szerelmesen
 
megmutatom
és hozzá fordulok, mert csak magamhoz, vad halálomat létének
 
kimutatom:
a Dögnek, a Kurvának, a Ringyónak, a Rohadtnak, mert elfelejtődtem
 
énekében.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, akik ott álltok Kristálytemető
 
szívemben
és titeket is elhagyott az Isten, Vak Vitorlások, mert titeket a szívembe
 
kiáltott,
jaj, Szárnyas Kürtfúvók, Égi Kürtösök, Kürt-Madarak
 
ott álltok
kristálykopár szívemen, a rücskös jégmezőn, halál alatt a halálon,
 
istenből-kiesetten.
S ott állsz te is, te Legkisebb Édesem, te Hegedűn-játszogató kis
 
Angyal-Árva,
ott állsz szárnyad-csukottan, deresen, mint Kristály-kapcsos-könyv
 
bezárva,
ott állsz Sovány Égi Hegedűs halál-bezártan, halál-csukottan, ott állsz
 
Élet Virága,
könnyű nagy szárnyaid, mint fehér kötések, két gyolcs-eveződ madárcsípődet
 
áttekerve zárja.
Könnyű nagy szárnyaid hátadon hegyesen összecsukva, mint fehér
 
borítékok,
mint fodros toll-háromszögek, szikráznak bolyhosan a könnyű
 
toll-kúpok,
mint vastag keresztkötések át a háton, s a toll-kéve bodrosan
 
zuhog
csípőd rózsakő-szögleteire, s onnan keresztben egymást-födve az ágyékig
 
csurog.
S virágporos virágszőr-ágyékszőrcsillag erjedő, dagadt
 
illat-bozontjába
fúrva csúcsos evező-lándzsahegy szárnyvégüket ott lángolnak
 
fehéren
a nehéz toll-könyv közép-lapjai, pihe-csillagosan, mint kéz
 
a kézen,
mint nyárfalevél nyárfalevélen, s úgy állsz ott szárnyaid habos örvényébe
 
zárva.
Mint fehér tollpikkely-sátor, könnyű toll-kúp, fordított toll-tölcsér,
 
köd-
torony, élivel nyitottan asztalra tett könyv állsz ott Kis
 
Angyal-Virágom,
önmagad toll-örvénye, önmagadra tekert toll-zászló, fehér zászló
 
Rózsalángon
és rózsaszín hajad, vad rózsahajad kis rózsatested körűl örvénylik,
 
röpköd.
Virágzó vad rózsahajad, a rózsatűz rózsaharang, az illatos
 
rózsazászló
lobog, hullámzik, buborékzik, hólyagzik, fölrepűl, testedre
 
lehull,
virágzó vad rózsahajad a piros tomporgolyókig, piros combokig lángolva
 
zúdul
és pina-szőröd csillagbokra óriás virágkosár és szeplős kis hasad kék
 
virág-hordó.
És ágyékod rózsalevél-hasítéka, pihés rózsalevél-örvénye, mint
 
az asszonyoké
és nincs kettősséged, szent kétneműséged, mert te asszony vagy
 
angyal-önmagadban,
testedből nem lóg ki az eres rózsaszelvényzsák, mint földigiliszta
 
dagadtan,
a második nemzőszerv, s az iker-tojású szőrös rózsazacskó,
 
a férfiaké.
És emlőid, a kicsi dagadt emlők, a kis csöcsök reszkető nehéz
 
virág-kúpok
és hónaljad szőre virág-eső és virágzó angyalasszony-derekadon nincs
 
halál-öv
és eres finom asszonycsípődön vastag virágkoszorú, virágból font
 
remény-öv
és köldöködben is virág, s Virágzásod méhekkel, darazsakkal, lepkékkel
 
bozsog.
Mert lepkék, méhecskék, szúnyogok, darazsak, bogarak, sáskák,
 
kabócák,
pettyes és csíkos kitinbuborék-szárnyú bogár-asszonyok, kékpettyes-arcú
 
szöcskék,
rózsahangyák, pántos és öves gyászlovagöltönyű tücskök,
 
szőrpikkelycsillag-pillék,
boldog növénytetűk, levelibékák, madarak zsibonganak terajtad
 
Virág-ország.
És recés rózsakúp-hegyű, májfoltos, dacos kis emlőid alatt,
 
a rózsaszakadék
illatos tövinél, ahol az édes asszonytest-golyók kék árnyéka
 
remeg:
bokros, fodros-buborékú óriás rózsa-szív habzik és lángol és
 
remeg
és a dagadt fehér sziromörvény-szív láng-halmazában
 
Vad Tündérmesék.
Ó, te kis Virág-Angyal, Isten Virágzás-Szívéről leszakított virágok
 
fonadéka,
piros csípőd virágkoszorúja, a boldog virág-öv, a tiszta lényekkel nyüzsgő
 
korona,
s a szeplős emlőgolyók alatt őrjöngve habzó rózsaszív-halom,
 
szív-rózsakupola
tested szent mélyeibe tekeri tiszta gyökereit, lényedtől ég,
 
te Tavasz Maradéka.
Gyors és reménnyel-lökdöső angyalmadár-szívedbe lazán
 
gomolyítva,
s a virág-ágyékdomb mögött az asszony-petefészkekbe öntve
 
gubancát
a csomós és növénycérna-függönyhömpölyeg termékenységed mélyeibe
 
köti láncát,
kemény cérna-horgait, csavart gyökérszigonyhegyeit titkodba
 
akasztva.
Titkos és egyetlen Tested termékenység-csomóiba, lázaiba
 
Vak Jövő-Ország,
Vak Remény-Ország, Tavasz Vak Angyala, Virágzás Lényeg-Madara,
 
Édes,
te Kis Hatodik, Vak Angyal-Tavasz, te aki oly közel laktál
 
a Reményhez,
te Mindenség Tavasz-Gyermeke, te halálon-toporgó
 
Vak Virág-Bizonyosság.
Ó, te Tavasz-testű, ó, te Tavasz-szavú, ó, te Tavasz-mosolyú,
 
Tavasz-álmú Vak,
aki lepkeszárnyakból ragasztott titok-hegedűdet vakon mosolyogva
 
fogod,
rózsapihés, rózsaszőrös angyal-vállad és asszony-állad közé
 
szorítod,
s a lepkecsápokból font húrokon csöpp pihés kezed virág-vonót
 
húzogat!
És finom csigaszarv-ujjacskáid szikrázva lepkeporosak,
 
arany-pettyesek,
hímpor-zsírosan foltosak, fehér és piros és kék szárny-reszelékkel
 
zsírosak,
zöld szőrpor-szikrákkal bolyhosak, sárga szárnypikkely-lánggal
 
habosak,
s a szárny-szőrpikkelyek bolyha, mohája, zsíros lisztje arcodra
 
libeg.
Mint szines krétákkal játszadozó gyerek ujjai: kis kezed
 
hegedű-hímporos,
szőrfüsttel, por-lánggal foltosak a recék, ráncok, ujjhegyek,
 
ujjtövek,
a pórusok, a körmök rózsalakk-kagylói, a kézhát pihéi,
 
a rózsatenyerek,
mint darazsak kövér szőrcsillag-potroha, szőrvirág-combja,
 
ha virágporos.
És lepkepor-maszatos kis asszony-arcod is, a vak, merengő
 
tavasz-arcod
és orrhegyeden, a piros kúpon kék szőrszeplők, piros pontok,
 
zöld por-pettyek
és piros orrlikaid pihés peremén aranypor-koszorúk,
 
kék lepkeszőr-övek
és nyálas ajkaidon, nyálas fogaidon olvadt por-csillagok,
 
szőrcsillag-láncok.
És lepkeszárnyakból ragasztott titok-hegedűd, a tavasz-hegedű,
 
a titkos,
a sárga, pórusos hártyáig lekopott és homályosan, vedletten
 
ragyog,
a szárnyrece-legyezőhálókig porából lekopott, ahol köd-álladdal
 
szorítod,
ahol rózsaköd-kezecskéddel fogod és száraz és hártyás
 
és mozaik-ablakos.
S mint félig-szőrös hártya-hegedű, titokhártya-hangszer,
 
hegedű-hártyaállat,
vedlett és foszlott, törékeny kristályhártya-csillag, kék szőrszálakkal
 
bolyhos,
mint halott imádkozó sáska: térdeplő hártya-templom,
 
hártyamozaik-arcos,
hártyamozaik-ingű, hártyamozaik vért-nadrágú, áttetsző
 
hártya-bánat.
S a kitin-recés, zöld kitin eres hártya-vállak, hártya-ing, hártya-szügy
 
mögött,
az iker hártyabuborék-sisakú hártyakúp-koponya átlátszó zöld
 
szív-üregeiben
a csönd lakik, a hártyaszív-koponyában, a teljes némaság, a csönd zöld
 
hártyagolyó-térdeiben,
kék-eres hártyatölcsér-combjaiban, s hártya-törzsében a csönd, a fény,
 
a köd.
Jaj, titok-hegedűdben is a csönd lakik, szikrázó kopott
 
lepkeszárny-hangszeredben,
jaj, hártya-hegedűdben, vak kitinrecés hártyahangszeredben a titok-csönd
 
lakik
és vonogatod a virág-vonót és csöndet zenélsz Isten Tavasza,
 
akit
úgy vártam, én Egyetlenem, én Tavasz-Hitem és csönd lakik
 
angyal-szívedben.
Mert hártya-hegedűdben a Teljes Csönd lakik, Én Édesem,
 
Angyal-Tavaszom,
Isten Tavasz-Madara, Föltámadásom Megváltó-Hírnöke,
 
Virág-borzongó,
te Halálom Tavasz-Angyala, vad virágzásodban állatokkal, bogarakkal
 
zsongó
és lepkecsápokból sodort húrjaid csöndjét jég-dermedésben merengve
 
hallgatom.
Mert Tavaszodban a teljes csönd lakik és csönd virágzik
 
a csönd-húrokon,
mert Isten csöndjét hoztad te magaddal Sólyomszárnyú
 
Angyal-Virágbokor,
mert reményed is csönd és csönd a te hatalmad Irgalmas
 
Vak Csönd-csokor,
te Tiszta Létezőkkel Hemzsegő Ölű, te Istenből-csöppent
 
Virágzó Csönd-Rokon.
Mert a csöndet mondod és a csöndet hoztad titokzatos, elmúlástalan
 
szívedben,
elmúlástalan madár-szívedben fehér csönd-szívembe te a csöndet
 
hoztad,
mert vak szívembe-hulltod előtt te Isten szívében a Csönd Könyvét
 
föllapoztad,
hogy elolvasd époszait, megtanúld énekeit és elmondd majd
 
szívemben.
És vad rózsahajad lobog, örvénylik, lángol meztelen testeden,
 
Isten-galamb,
a hosszú rózsaszőrharang forog, föllobban, reng
 
a virág-ruhátlanságon,
mint arany kalász-örvény, ha fújja forró nyári szél csipkésen ágaskodva
 
lángol,
s két könnyű szárnyad csukottan piheg, mint nagy tó partján roskadt
 
nyári lomb.
S a hosszú rózsaszőrhajszálak fodrosan, csigásan, kacsosan
 
rátapadnak
a csúcsos toll-kunyhó szárnyak zsíros tollaira, pihéire,
 
nehéz lapátjaira,
mint piros hínár szétlegyeződve a szárnyháton, a szárny-vállak
 
toll-golyóira,
s a szárnypikkelyek tollkéve-zuhatagára csipkésen
 
ráragadnak.
És domború szőr-tengericsillag combtöved fodros
 
csigaszáj-rózsájából
méhecskék, darazsak aranypetty-halmaza, tűzpontgolyó-tömege rajzik ki
 
zengve
és tested körűl örvényesen forog, mint aranypont-tölcsér tüzesen
 
pörögve,
Tavaszom, a Csönd Tavasza, aki vagy Isten-szíve húsából, csöndből
 
és virágból.
És csönd-zenéd hoz-e majd szívembe tavaszt, hoz-e majd jegemre
 
virágot,
a Teremtés Első Csöndje vagy-e, a Megvalósulás Csönd-burka-e,
 
Hitem
Halálának Föltámadása, a Világteremtés Kezdet-hallgatása
 
Én Szívem,
Én Tavasz-testű Tavasz-Hírnököm, a Teremtés Csöndje vagy te
 
Tavasszal-Áldott?
Hozol-e dermedt hitemnek föltámadást, hozol-e tavaszt
 
jég-hitembe,
hozol-e fehér kristályba, fehér jégbe olvadt jelenembe
 
termő-bizalmat,
termő erőt vak halál-rostjaimba, nagy halál-létembe
 
teremtés-hatalmat,
hozol-e zöld kemény lángolást kristállyá fagyott
 
teremtés-énekembe?
Hozol-e halottaimnak tavaszt, hozol-e föltámadást
 
kristály-haragomba,
hozol-e Jég-éjem, Merengés-Ősfám fölé lángoló csillagot, napot,
 
kő-arc holdat,
hogy komor kristályaimból, vak jegemből a szőr-átok elmúlás
 
kiolvad,
s szíved, a zöld lándzsa ver virág-sebet irgalmatlan kristály-átok
 
halálomba?
Vagy csak Csönd-anya vagy, Virágzó Csönd-asszony, s a csönd vak burka
 
méhed,
vagy csak a Túlvilág-csönd Madár-asszonya vagy, csönd-magzatú
 
Semmi,
Virágcsaló Köd-buborék, Vak Csönd-Menyasszony, Csönd-ribanc,
 
Semmi,
s Tavasz-Ribancság, Tavasz-Hazugság, Tavasz-Átok Virágzó
 
Madár-meztelenséged.
Vagy te is a Halál vagy, Tavaszba-öltözött Csalás, Angyalszárnyú
 
Tavasz-álca,
a Pusztulás Csönd-Angyala, Varázsló Tavasz-Ördög,
 
Isten Hazug Kutyája,
Isten vére csöppjéből, csillagporból Isten nyálával összegyúrt
 
vak Isten-csalása?
Jaj, oldozz föl kristályomból, hadd zokogjak, zuhanva rád, arcomat szárnya
 
őstollaiba mártva!
Hadd zokogjak túlvilág-illatú szárnytollaid habkötegébe fúrva
 
fejemet,
nagy zsíros szárnyaidba fúrva istent-is-teremteni-tudó
 
király-koponyámat.
Hadd zokogjak testedre borúlva Tavasz, Vak Virágzó Megváltó
 
Isten-állat
átfogva karjaimmal szárny-kúpos vállaid, rózsaszívedre ejtve
 
kezemet.
Hadd zokogjak Szent Testeden Tavasz, Szent Virág-ágyékod
 
illatában,
Szent Virág-ágyékod harmatában fürdetve kiváltott
 
halálcsönd-arcomat,
ott hengergetve virág-öleden virágtalan, kegyetlen, kristálycsikorgó
 
bánatomat
szagos szent szőreidben Tavaszom Túlvilága, tested rózsaköd
 
húsában.
Hadd sírjak, hadd nevessek, örvendve hadd zokogjak
 
föltámadás-örömömben,
szívedbe hadd kiáltsak, szívedbe hadd üvöltsek,
 
én Szegény Halott,
csönd-szíved üregébe hadd kiáltsam Isten Tavasz-Angyala:
 
Föltámadott!
Tavasz-szívedbe hadd rágjam magam, s igyam nagy kortyokban
 
a vért Élet-szívedben!
Jaj, Tavaszom Hírnöke, Egyetlenem, Remény-Madaram,
 
Égi Megváltás-Asszony,
te Tavasz-testű Túlvilág-Madár, te Vak, lepkeszárnyakból-ragasztott
 
hegedű
Mozart-Angyala, halál-jégmező csönd-szívemen virágzó boldog
 
tavasz-testű,
meddig kell még a halál halála, halálom, hogy a csont-bánat halálon
 
virrasszon?
Meddig kell még a Kristály-halálfa kristály-halál-lombja
 
rezzenéstelen
jég-susogása alatt halottan dermedezni, halál-szívemnek meddig lesz
 
a csöndje,
meddig lesz Tűnődés-Ősfám gyökere, ága, gubanca, törzse, levele,
 
könnye
a Halál Virágzó Kristálykoporsója, virágzása: halál, virágzása:
 
a csak-reménytelen?
Meddig leszek még a Csontok Ürege, a Csontok Kristálykriptája
 
Jég-dombja,
meddig leszek még a csontok és hitek lángoló fehér
 
Jégcsillag-temetője,
meddig leszek még az Elmúlás Deres Kristályszörnye,
 
a halál Átok-földje,
meddig leszek még, meddig lesz jövőm a halál gyökere, ága, törzse,
 
lombja?
Meddig álltok még Angyalok szívemben, Halál-Hattyúk,
 
a Halál Vak Kürtösei,
meddig álltok még szívemen zokogva, árva halálkristálysziget
 
szívemen,
meddig álltok még Isten-madár Csönd-kürtösök halállal-tömött
 
Jég-Jelenemen,
Zöldhajú Vak Kürtfúvók, Isten halál-ágyékú, halál-szívű
 
Vak Szellemei?
Jaj, meddig, meddig, meddig, meddig tart még az elmondhatatlan
 
átok,
jaj, meddig, meddig, meddig hallgatom még jövőtlen-dallamú
 
csöndkürt-zenétek,
jaj, meddig, meddig hallgatom király-tetszhalottan
 
a némaság-kürtbeszédet,
jaj, meddig hallgatom a Nem-hallhatót, kürtötök szavát,
 
Vak Angyal-Halálok?
Jaj, szívetekbe mit súgott az Isten, a kis húscsillag-golyóra ajkait
 
tapasztva,
a forró szívhúson át lehelve forró ős-üzenetét, susogva lágyan
 
Köd-testűek,
hogy nyálas szájszirmai, a vérpettyes, kékszeplős, rózsaredős
 
kövér levelek
égették madárszívetek és csiklandozta rengés-halmait buja
 
csillagszőr-bajsza?
Jaj, mit mondott csomós csillagköd-szívetekbe a Mindíg-virágzás
 
Őskegyetlen,
mit mondott nektek Látni-nem-tudók, mielőtt szívembe
 
zuhintott,
mielőtt lepöccintett világrózsakúp-mutatóujja hegyéről, milyen
 
vad titkot
nektek az én Istenem is, a Szörnyeteg-Szép, a Mindenütt-levő
 
Mégis-lehetetlen?
Mert úgy pöccintett le csillagköd-istenujjhegyéről titeket
 
Vak Ő-Madarai,
mint ujjam hegyéről én gyerekkoromban a tóparti réten
 
a katicabogarat:
figyelvén, hogy fekete-piros-fehérpettyes fedőszárnybuboréka középen
 
fölhasad,
s gyűrten kilobbannak a kitin-rések közűl kitinpettyes, könnyű
 
hártyaszárnyai.
Kilobbannak, mint eres hártyafüst, sárga hártyazászló
 
az alsószárnyak,
a kitin-csillagpettyes, kitinhínáros, pórus-pontozott sárga
 
hártyalobogók
a pettyes kitinburok-szárnyak, csuklósan-fölemelt
 
zománchólyag-födélkoporsók
rései és homályai alól, s barna lemezcsáprózsa-homlokbajszai legyezősen
 
szétállnak.
Mert úgy fújt le végtelen rózsaszőr-sivatag kézfejéről titeket
 
az Isten,
ti Vakok, Vak Szív-Csipegetők, Isten szívében férget-kereső
 
Madarak,
mint sovány kezemről én gyermekkoromban a szelíd
 
lakk-katicabogarat,
s néztem, hogy zúgva elrepűl, mint vérpetty elfoszlik a zöld nyári réti
 
ködben.
Mint zúgó vérpont a zöld nyári ködben fölszívódik és én csak
 
nézem
a gomolygó nyárdéli zöld növényfüst-ködöt, a vérpontot
 
keresve.
És úgy nézett Ő is utánatok a csillagtűzfátylak közé,
 
akik szívembe esve
vagytok Halálom Vak Kürtösei, s vagy te kicsike
 
Vak Tavasz-Reményem.
S irgalmas tűzfújása fölborzolta kövér szárnyatok, lángolva
 
fölcsapta
a tollak nehéz köd-kévéit, a vad pihe-zuhatagok csokrait,
 
pikkelyét,
s hulltatok bukva, csavarodva, magatok körűl forogva,
 
túlvilág-örvényeként
a titkos isten-parancsnak, a szívembe-átkozó zuhanástól szinte lángra
 
kapva.
És ti hulltatok a szívbe-súgott paranccsal, a kék
 
isten-szája-leheletével
rózsaköd testetekben, a tűzpont-buborék űrön át a jég-dermedésembe
 
zuhanva,
kihulltatok az Istenből Rejtelmesek és mégis Benne bukva,
 
suhanva
pörögtetek Csönd-szív Halál-országom jegére, köd-testetekben szája
 
üzenetével.
Köd-lényetekben szája irgalmával és nyála csókjával
 
madár-szívetekben,
amely forr, habzik, sustorog, bugyborékol minden sejtetekben,
 
rózsa-részetekben:
a Lét Parancsa, a Végtelen Nyögése, a Minden Titka,
 
az Elfelejthetetlen:
s most itt álltok a Csönd-fa alatt, s kristálylombja meg se moccan, levele meg
 
se rebben.
Jaj, mi isten-súgást hoztatok belém, miféle mondhatatlan
 
ősparancsot,
miféle istenszáj-üzenetét, milyen elmondhatatlan fehér
 
őslényeg-szavakat,
miféle istencsönd-titkait, milyen ősnéma titok-tudást,
 
rejtelem-hatalmakat,
irgalom-éneket, bénulás-hitet, elmúlás-époszt, létemre
 
kristálycsönd-habarcsot?
Ami úgy ömlik csönd-kürtötökből magányomra, mint fortyogó,
 
izzó lávahab,
a csöndkürtök kristály-tölcsérein habosan, tajtékosan, fátylasan
 
zuhogva,
halál-szívetek, halál-ágyékotok véreként, mirigynedveként fröcskölve,
 
omolva,
hermafrodita ágyékotok spermájaként forrón lövellve,
 
ami rámragad.
Hermafrodita csönd-ágyékotok ondó-szökőkútjaként, ami forrón
 
fellövell,
hermafrodita csönd-szívetek vad véreként, ami a kürtszájon
 
kizuhog,
kiömlik gőzölögve, kifröcsköl füstölögve a Csönd-kürtökből
 
Angyalok,
s belepi tűnődésem, borítja merengésem, s szívemre szárad
 
hab-kérgeivel.
Fehér ködcsepp-szívetek halál-csöndje a Kürtökből tajtékozva
 
árad,
rózsaködzacskó herezsákotok haláltojás-lucska, a végtelen
 
angyal-csöndmagömlés
a Kürtökből lángolva kiomlik énekemre és megfagy
 
a Derengés
és a remény-virág, jövő-liliom a dermedt kristályrétegekben
 
halottra szárad.
Jaj, mondjátok meg mit súgott az Isten, mondjátok meg mit akar
 
üzenni?
Mondjátok meg Csöndek, Csöndesek, mondjátok meg miféle
 
kegyelmet?
Jaj, némán sírok, fulladva kiáltok, mint éji hóviharban eltévedt
 
gyermek,
aki csak tántorog, zokog, sikítva forog, míg rázuhog a gyapjas fehérkalászú
 
semmi.
Mint gyermek, aki vacogva leűl, liheg az irgalmatlan éji
 
havazásban
és hull rá az ég kövér fehér kalásza, őrjöngve hull és vállig
 
betakarja
és hó-zsákba varrva már, hó-némaságba, hó-szívbe csöpp törzse, lába,
 
karja:
így ülök én, dermedt jövő a csöndkürt-habzásban, vad fehér
 
szárnytoll-zuhogásban.
Jaj, mondjátok meg nekem, amit mondott, Isten amit nektek
 
súgott,
ős-szárnyatok kövér tollkéve-keresztjébe bújva, mint kazalban
 
fuldokolva,
köd-csengő szívetekig kiáltva kérem, mondjátok meg velem mi
 
a dolga,
mert tudni én azt halál-ködzsák szívetekbe, eres csöndhólyag-szívetekbe
 
bújok.
És érzem halál-testetek halál-szagát, az émelygés-büdöset,
 
a rothadás-szagot,
s érzem a nehéz dögszagot, szárnytollatok közt az erjedőt, ami talán
 
az Istené,
mintha halottról-levett izzadságfoltos dunyhacihába bújnék, az átizzadt
 
büdös toll-habok közé,
úgy érzem szárnyatokban, ködhúsotokban
 
az istenlehelet-hullaszagot.
A zsíros isten-sóhaját, a bomlás-ködöt, ami ott rejtezik, mint nádasban
 
a köd,
mint rothadt nádasok párája, bűze ott rejtezik laza testrostjaitok
 
között,
bomlott halak, békák, kígyók, gőték, foszló madarak dögbűzeként szívetek
 
fölött,
dögbűz-buborékként a szív körűl, s átitatva dögfüstjével a sűrű
 
szív-ködöt.
Dögbűz magzathólyagként angyalszívetek körűl, aminek a szív
 
a magzata,
az istencsönd-zacskó, amelyben az isten-súgás büdös lehelete
 
gomolyog,
amelyben az ő-nemzette titok-magzat lágyan gomolyogva
 
forog,
mint fehér üvegpalackba fújt füst, a füst-rózsa, Isten nagy
 
súgás-akarata.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, Kürtfúvó Csöndek,
 
Csönd-Madarak,
Én Halálkertem Virágai, Én Halál-szívem Rózsái, Kürtös
 
Angyal-liliomok,
mi titkot rejteget csönd-öletek, csönd-mellkasotok, könnyű
 
csönd-húsotok,
mi Isten-titkát rejtitek túlvilág-lényetekben, ti Zokogó Szelíd
 
Égi Vadak?
Kék csillagpermetköd-húsotok mit rejteget, mit küldött Isten
 
koponyátokban,
miféle nekem-üzenetet, mi lakik ott a zöldhajú
 
rózsabuborék-golyókban,
miféle ellenem-parancs, vagy nekem-szó,
 
mi nekem-is-részem-lehet-abban,
vagy nekem-nem-tudható súgottság virágzik isten-nyálából-gyúrt
 
agyatokban?
Mit hoztatok, mit visztek el, mit kértek el, mit vesztek el
 
Ősvakok,
s vagytok-e valóban, vagytok-e egyáltalán csönd-életemben, mint anyában
 
a gyermek,
vagy csak szívem Rémületei vagytok, Vak Álmok, kiket én szívem
 
teremtett,
Látomás-Madarak, Bánat-Pelikánok, Gyász-Hattyúk,
 
Iszonyat-Angyalok?
Vagytok-e Isten Madarai, vagytok-e Istenben-kihordtak,
 
Isten-hírnökök,
akik Isten forró csillagbuborék-mindenséghasában ültetek, mint anyában
 
a gyermek,
tízezermilliárd évig kortyolva magzatvizét, lakva az eres
 
rózsagömb-vermet,
tízezermilliárd évig vizelve magzatvizébe, lebegve szőrpihe-örvények
 
között?
Vagytok-e Valóság-Létezők, Valóban-testű Igaziak,
 
Szent Valóban-lények,
az Őstitok Küldöttei, Valódi Hírhozók, Valóság-Angyalok,
 
Remények,
vagytok-e Titokzatosak, Halállal-Titkosak eleven
 
Isten-Teremtmények
és láthatom-e Édes Istenem léted mindenség-véres üszkeit,
 
elrejtezett fényed?
Vagy Te sem vagy és nincsen semmi más, mint Gyász, Üszök, Halál,
 
Reménytelenség
és Nem-te Vagy, csak Pusztulás, Halottak Döghalmaza, Zokogás,
 
Átok,
és Nincsen-Vagy Remélt Bizonytalanság, csak Bánat van, Könny,
 
Rothadások,
és te vagy a Nem-voltál-soha, a Nem-lehetsz-soha
 
Virágzó Képtelenség!
És te sem vagy te Átkozott és te sem vagy te Édes és te sem vagy
 
Könyörtelen
és te sem vagy Könyörületes és te sem vagy Pimasz Közömbös
 
Ronda,
aki Semmi-lényeket, Köd-madarakat fújtál fehér
 
kristályszív-jégsíromra,
Nem-lényeket, Pára-hattyúkat, Semmi-angyalokat költöttél
 
Csöndemen.
Te Nincsen-Madár, te Semmi-Madár, aki semmi-tojásokat tojtál
 
szívemre,
s ott gőzölögtek a holtak deres kupacain semmi-seggedből lágyan
 
kiesve,
a semmi-tojórózsa semmi-fodrai közűl halottak deres szakállába
 
esve,
s ültél rajtuk kotolva Semmi-Madárasszony, a semmi fölött semmit
 
énekelve.
Míg a semmi-tojások fölrepedtek s kibújtak semmi-nyálasan
 
a Semmi-Angyalok,
kibújtak tojásaidból a Nincsenek, a Nem-vannak,
 
a Vak Láthatatlanok,
a Nincs-Hermafroditák, a Képzelet-Istenmadarak,
 
a Szent Látomás-Angyalok,
kibújtak Gyászom Hattyúi, Bánatom Angyalai, Elveszettségem Őrei,
 
a Rabok.
Halál-magányom Szárnyas Szellemei, a halált-kürtölők,
 
tavaszt-hegedülő,
Némaságom Szárnyas Rabjai, Pusztulásom Dögszagú
 
Képzelet-Angyalai,
kibújtak Rettenetem és Irtózatom Látomás-Tollasai,
 
Szégyenem Szánalmai.
Hogy jég-szívem helyett zokogva verdessetek, mert szívem, mint pórusos
 
puszta kő.
Hogy Csönd-szívemen zokogjatok, halállal-beírt őskönyv-szárnyakkal
 
lobogva,
hogy Halál-szívem Tűnődés-Kristályfája alatt fújjátok
 
a csönd kürtjeit,
míg halálkönyv-szárnyatok borzongva lapozódik, s koponyátok
 
örvény-fürtjeit
hömpölyögteti, rengeti szívem vak csöndje, a jéglehelet láthatatlan
 
fodra.
Hogy szívem Vak Halál-földjén mosolyogj te,
 
Tavasz-Angyalkisasszony,
Reményem Angyal-Tavasza, Hitem Virágzása, Jövendőm
 
Tavasz-Földje,
aranyport-füstölgő kopott lepkeszárny-hegedűn Szent Tavaszt
 
hegedűlve,
Zöld Tüzet mondva, Piros Ködöt beszélve Halhatatlan
 
Remény-Kisasszony!
Jaj, ti Halál és Élet Angyalai, Gyászom és Reményem Angyalai,
 
Bizalmam
Angyala, Elpusztulásom Angyalai, Magányom Angyalai,
 
ti Árvák,
akik nem láthatjátok, Vakok, hogy bennem is kristállyá dermedett
 
az Ország,
akik nem tudjátok, Önmagatokat-Sem-Tudók, hogy mi
 
az én hatalmam!
Jaj, én Sírdomb-szívem Angyal-Rózsái, Angyal-Liliomai,
 
szegények,
jaj, Rémület-Madarak, Iszonyat-Pelikánok,
 
Rettenet-Teremtmények,
jaj, Magány-Madarak, Képzelet-Angyalok,
 
Borzalmam-Tollörvények,
jaj, Rózsaködlátomás Halálom-Madarak tudjátok-e, hogy holtan
 
minek élek?
Tudjátok-e, hogy élek is halottan, hogy jéghéjam alatt őrjöngve,
 
forrva ég
a vér, a vér, a vér, a vér, vad vérem, vad királyi vérem fortyogva
 
lobog,
s kitörni készűl már a vér, a vér, a vér, a vér király-szívemből
 
Angyalok,
hogy lángolva lázasan elöntse fehér gyászodat
 
Szívem-Kristályreménytelenség!
Tudjátok-e Én Titkom Titkai Titkosak, akik Én Titkom Borzongói
 
Vagytok,
tudjátok-e Titkom Teremtményei, Titok-Szívem Szülöttei,
 
Látomás-Lángok,
tudjátok-e Halál-hirdetők, óriás sárga hártyazacskó-torkú
 
Angyal-Pelikánok,
Kürtfújó Látomás-Madarak, hogy majd fellövellő vérem ragacsába
 
ragadtok.
Tudjátok-e, hogy egyszer majd ti is elrohadtok kiözönlő vérembe
 
ragadva,
mint mézgába muslica, légy, szúnyog, darázs, lepke, vágyatok most
 
akármi,
elrohadnak a szőrök, szőrcsillagok, kristályszögletkúp-szemek, a csáptoll
 
páfránybóbitái
és sárga torokzacskótok, az aranypihés bőrbuborék halottaimat majd
 
kiadja?
Halottaimat kiökrendi élve, mert Zöld Tavaszt hoz az én
 
szív-robbanásom,
mint sárga magzatburok kilöki magzataimat halál-zacskótok,
 
Pelikánok,
mert fölzendűl még az Én Tavaszom Kürtfúvó Álmok,
 
Csöndkürtös Halálok,
mert lesz hitem elég és lesz erőm elég, mert eljön majd
 
Szívemben-Föltámadásom!
Tömött madárbögyötök, pelikánbőrzacskó sárga angyaltokátok majd
 
kiadja
mohón fölcsipegetett halottaimat ti Halálevő Haláltestű Szárnyas
 
Halálok,
kiköpi sárga, orrlik-bajúszkoszorús tukáncsőrötök a szőrös
 
rothadás-álmot
és vidúl Tavasz-Szívem emberisége emberré visszaforrva, boldoggá
 
föltámadva.
Jaj, vagytok-e valóban Angyalok, Angyalaim, vagy csak én halál-képzeteim
 
vagytok,
Bánatom Képzeltjei, Gyászom Akartjai, Rettenetem
 
Képzelet-Madarai,
Halál-képzeletem Szárnyas Vak Kürtösei, Halál-rémületem
 
Irtózatai,
jaj, vagytok-e Angyalok, igaziak, vagy csak Magányom Látomás-Lényei
 
vagytok?
Vagytok-e valóban Szent Vakok, Szent Állatok Isten szívéből szívembe
 
zuhanva,
Isten szívéről lefújt piheszőrök, rózsahajszálak,
 
istenszívhártya-pernyék,
vagy csak a halálfüst képzelet-madárrá összeragadt csomói, lüktető
 
füst-kévék
ragacsos, puha kötegei vagytok, a rothadásfüst erjedő, imbolygó
 
tornya?
És nincs semmi más, csak Halál, Rothadás, Bűn, Büntetés, Átok és
 
Magány van,
csak Pusztulás van és Pusztítottság, Halál, Halál, Halál és nincs
 
semmi más,
csak Irtózatom, Szégyenem, Gyászom és Magányom, csak
 
a Hallgatás,
csak az Elpusztított Balga Ország szívemben és szívem mögött,
 
jeges pusztaságban.
És nincs semmi más, csak Csont, Szőr, Csontváz, Koponya, Rothadt Hús
 
halomban,
csak halottak rothadás-csomója, szétfolyás-halmaza,
 
véres sárga üszke,
holtak erjedés-kupaca, halottak szőrös szemétdombja
 
halállal-is-büszke
Jég-Szívemben, Kristály-Jelenemben, Tűnődés-Kristályfát növesztett
 
Bánatomban?
Csak halottak szívem körűl, szívem mögött, szívem alatt,
 
a Halott Ország,
egyetlen szőrös szörnyű véres büdös Halál-Szemétdomb,
 
aki én voltam,
aki voltam Király, Élők Királya, a Tavasz Fejedelme, Zöld Zászló,
 
Tollam
Látomásosa, aki voltam a Mindíg-Ének-Mindíg-Öröm,
 
a Sohase-Komorság!
Aki voltam a virágból-font lovon lovagló, zöldszárnyú
 
Nagy Virág-Tavasz,
virágot-lépő, virágot-nevető, virágot-könnyező
 
Virágtűz-Bizonyosság,
aki voltam a csikó-szemű, csikó-hajú Mámor, a Piros-szárnyú Élet és
 
az Ország,
aki voltam Piros Csődörcsikó, Piros Öröm-Zászló,
 
a Mindíg-Vidámság-Mindíg-Ugyanaz!
Aki voltam Mindenség-Tűzakarat, Boldog Vad Termékenység,
 
Szent Teremtés
és aki a Boldog Megvalósítás, Csoda-Megvalósulás, Világtervezés aki
 
voltam,
Arany-árnyékú Zöld Világfa, Kék Kiáltás, Isten Teremtő Ajka
 
aki voltam,
az Ős-akarat szíve vércsöppjéből formált Szent Hímvessző,
 
Szent Nemző-Merengés!
Aki voltam a Teremtés Ujjhegye, a Szép Halál Csókja, a Bánat Vad
 
Rettenete,
a Rossz Halált virág-hatalommal elűző Emberangyal, az Átoktalan
 
Tiszta,
most itt merengek jégrücsök-magányommal a rothadás zöld halmazaiba
 
taszítva
és szívemben csöndkürtöket fúj, csöndhegedűn játszik az Isten Élet
 
s Halálangyal-üzenete.
A vad és zord Istené, a Büntetőé, Rothasztóé, a Gyógyítani-nem-akaró
 
Istené,
aki van, aki nincs, aki volt, aki nem lesz, a mindíg-lévő,
 
mindíg-lehetetlen
Istené, akinek Hegedűs Angyala, Kürtfúvó Angyalai itt zokognak
 
szívemben,
a Talán-Nincsenek-Is-Angyalok, a Talán-Nem-Is-Voltak,
 
nézve múltam felé.
Nézve Virágzás-Múltam felé vakon, nézve a lángoló vad Múlt-Időbe
 
vissza,
Teremtő Lényegembe, hiszen én a Létteremtő Szent Hímvessző-Meredés
 
voltam,
a Jövő Kemény Nemző-dárdája, a Megvalósítás Szerelem-Láza,
 
tüzesen ragyogtam,
s most rothadásba ásva, pusztulásba lökve, halálba-kötve vagyok
 
Halál-Puszta.
Vagyok Egyetlen Temető, Egyetlen Sírdomb-Szívű Ős, a
 
Csontvázak Királya,
a Halottak Halálkirálya, a Holtak Kevély Fejedelme, Halottak Őse,
 
Utóda
és elmúlt rólam minden nagy virágzás, minden virág és elmúlt már
 
a Próba
és itt dermedek halál-magányom föltörhetetlen kristálygömbjébe
 
zárva.
És kristályköd-szívemben Csönd-Angyalok zokognak, Csönd-Angyal
 
hegedűl,
csönd-ásványkürtöket fújva borzonganak a rózsaköd
 
Angyalköd-Halálok,
lepkeszárnyból-ragasztott csönd-hegedűn játszik a Képzelet-Remény
 
kék álom-virágot
szívem kristályfája alatt, s én hallgatom: halál a halált, csönd a csöndet,
 
egyedűl.
Jaj, Angyalok, Kürtfújó Csöndek, Csöndkürtöt-fúvó Halálok,
 
Titok-Madarak,
mit fújtok, mit játszotok ti Vakok borzongva, zokogva
 
a Kristályfa alatt,
jaj, Kis Angyalremény-Angyaltavasz mit hegedűlsz, mit szívem,
 
Kis Asszonyakarat,
mit mondotok, mi isten-reményt hoztatok Istenből-száműzött,
 
szívemből-teremtett Vak Vadak?
Mit hoztatok, milyen reményt, milyen reménytelenséget, milyen hitet,
 
halált,
ti Isten nyálából fújt, szívem bánatából kibújt nehéz
 
Halálköd-Látomások,
Szárnyas Ködkancacsődörök, Szárnyas Halálköd-Asszonyférfiak,
 
Vak Lángolások,
mit küldött Isten veletek, a Halál milyen üzenetet, milyen
 
tovább-magányt?
Ti Isten ősrózsaszőrserleg-bélésű ősrózsaködüreg orrlikában kihordott
 
Némaságok,
ti szívem emberganéjdombjában kihordott Dögpáramadáremberek,
 
Angyal-sasok,
ti Menny Küldetés-Madarai, Dögszívem Ködmadarai,
 
Tömegsír-Angyalok,
ti Őslétből kiköpött, Emberdögtemető-szívemből kilökött
 
Csöndkürtös Bénaságok.
Mit hoztál nekem, jaj mit hoztál nekem, jaj mit hoztál
 
te Szívecském,
Tavaszom Reménység-Maradéka, te Tavasztörmelék-Angyalasszony,
 
Pici Vak,
tavasz-öledből, tavasz-szívedből, tavasz-hegedűdből milyen
 
parancs-szavak
kacskaringóznak és csavarodnak csöndem hidegébe,
 
Fölnyitott Angyal-Levelecském?
Valami újulást, valami föléledést, valami megmaradást, valami
 
csak-továbbat,
valami újravirágzást, valami láng-reményt, valami zöld
 
tűz-diadalmat,
vagy te is a halált hozod, őt mondod tovább, mert az életre nincs
 
hatalmad,
mert halálköd-délibáb csak őstavasz-ágyékod, rózsaszíved,
 
nagy rózsaörvény-szárnyad?
És te is Csalás vagy, a Hazugság, a Virágba-öltözött Rothadás,
 
a Hamisság,
a Ringyó-téboly Virágkisasszonya, Virág-öltönyű Halál-Démon,
 
Dögszellem,
akinek virágbokor-ágyéka nyüzsgő kukac-kosár lesz,
 
ha megérintem
férfi-szigonyommal, hemzsegő büdös lárva-fészek, szőrös és véres
 
féregrózsa-zsák.
És virághordó hasa lesz egerek, békák, varangyok, viperák, giliszták
 
fészke
és óriás rózsapúp-szíve lesz vicsorgó halottak nyögése, hányása,
 
nyüzsgése
és lángoló rózsaköd-csillagarca, mint madárfészek, amit megtölt a madarak
 
ürüléke,
s kicsurog, lefolyik véresen, meszesen, zöld-eresen a madárszar dermedt
 
lebegése.
Lecsurog csipkezuhogással, lotyadék-rojtosan, mész-ágasan a rózsaköd
 
emlőgolyókig,
mint égő gyertya viaszcsipkefüggönye és rothadásban féreg-hemzsegés
 
halál-ölelése!
Jaj Angyal-Tavaszom, Én Virágcsillagom szent teremtés-tavaszodban lesz-e
 
része
hitemnek és halálomnak, lesz-e virága szívemnek, eljutok-e
 
a Termékeny Tiszta Szóig?
Kiváltasz-e a Halál-hallgatásból, kiváltasz-e a vak fehér
 
Némaságból,
kiváltasz-e az Elmúlásból engem Kis Angyalom,
 
Reménymadár-Tavasz,
mert nem lehet, mert nem lehet, hogy érettem egyszer föl
 
nem kiáltasz
Én Édes Egyetlen Remény-Hattyúm, Én Tavasz-Angyalom, Te Tűz Ködből
 
és Virágból!
Mert nem lehet, hogy éljek halottan, én, a király, hogy legyek
 
a Köd Fejedelme,
hogy legyek Csontvázak Gyászolója, Halottak Hallgatója,
 
Némaság-Király,
hogy legyek a Rothadás Őrzője, a Pusztulás Nemző-őse,
 
Beforrt Csöndhártya-száj,
mert nem lehet, hogy Virrasztó legyek, Halálom Virrasztója,
 
a Bomlás Őskegyelme.
Mert nem lehet, hogy a Rossz Őre legyek, én, Édesem, aki a Rossz
 
Gyűlölete voltam,
te Tiszta Élet-Angyal, aki ott játszod a csönd-hegedűversenyt
 
Csönd-szívemben,
ti Tiszta Halál-Angyalok, akik csönd-kürtversenyt játszotok
 
Émelyemben,
mondjátok, hogy nem leszek, mint összesűlt óriáscsillag, kis anyagcsomó,
 
mindörökre holtan.
Mondjátok ti is Halál-Angyalok, akiket Istenem engem megváltani
 
küldött,
mondjátok, hogy azt üzente Isten: szívemre fúj majd zöld
 
őstavasz-fújással,
s fölolvad Halál-éjszakám, jön Tavasz-hajnalom hatalmas
 
rózsalángolással,
mondjátok Létben-Részesek, mondd Hajnalom Reménye,
 
Mennyei Tavasz-Küldött.
Aki vagy, s nem vagy, nem is tudom, akik vagytok, s nem vagytok
 
Magányomban,
akiket szült az Akarat, vagy én szültem Iszonyomban, Gyászomban,
 
Bánatomban,
s hordtam, mint hatos-ikreket Csikóhal-apa, kristálymozaik-kúp
 
király-hasamban,
akiket megszültem fölrepedt vérző szívemből, hogy lebegjenek
 
Halál-Hínáromban.
Jaj, vagytok-e, vagytok-e Angyalok, Angyalaim, Kürtfúvó
 
Angyal-ködök,
jaj, vagy-e Egyetlenem Virágmadár-Túlvilágasszony, te Illatos
 
Egyetlen Édes,
aki oly közel lebegtél mindíg az Ősgömb-Öröklét Végtelen
 
Virág-szívéhez,
hogy tested, a szent Rózsatest, szárnyad, a Rózsalobogó vad Isten-illatot
 
füstölög.
Mert ködasszony-lényed és zsíros rózsasziromszárnyaid beszívták
 
az Isten-virágszagot!
Jaj, ne féljetek Szívemben Lakó Angyalok, akiket Ő köpött szívem
 
halál-jegére.
Majd visszakéri sorsotok az Isten, majd visszahív az Isten
 
Ősvirág-Szívére,
férgeit kicsípkedni, szívéből kicsípett élettel, halállal beporozni ködgolyót,
 
gázcsillagot.
És elhagytok majd és el ne hagyjatok még kristályszárnyú
 
Angyal-csikóhalak,
Szégyenem Magzatai, Szárnyas Isten-Gyermekek, Zokogó Vak
 
Tollzászlók,
Rabjaim, Foglyaim, Édeseim, értetek én, Könnyeim az Isten szívébe
 
kiáltok,
az Isten Ős-szégyen Szívébe kiáltok magamért, hogy Vak Titkaim
 
el ne hagyjanak.
Ó, el ne hagyj engemet Gyász és Remény, Kürtfúvó Hattyúk,
 
Kürtfújó Pelikánok,
jaj, Csöndhegedűn Játszó Virág-Remény, Tavasz-Angyal ne hagyj el
 
engem,
te mindíg győztél, mindíg megmaradtál, te mindíg mindenkit legyőztél
 
szívemben,
te Virágcsillag-arcú, te Virágszív-arcú, ó te Diadalmas,
 
te Reménnyel-Áldott!
Ne hagyj el engem, jaj ne hagyj engemet Szívem, Te Mindíg-Győztes,
 
Mindíg-Diadalmas,
megváltó tavasz-ujjaddal érintsd dermedésem, símogasd ujjhegyeddel,
 
mint gyermekarcot,
megváltó csöndhegedű-szavad fonja be jegemet, a szőrös
 
kristály-harcot,
omló finom arany-gyökér zuhatagával repessze föl magányom Szavad,
 
a Hatalmas.
Mert csönd-hegedűd virágzó csönd-futamai arany-szőlőkacsok,
 
arany-kacskaringók,
mint arany-szőlőlevelek, arany-páfrányfák nőnek ki
 
csönd-hangszeredből,
s arany csipketollfákkal, arany csipkelepényekkel betollazott
 
halál-jegemből
talán kiolvad Jövőm, fölélednek tetszhalottaim: a Szent
 
Teremtés-Hangok.
Ó, ne hagyj el engem Élet és Halál, értetek én Isten szívébe
 
kiáltok,
s Ősrózsaszíve ősrózsakristály-üregeiben mint denevér cikkan,
 
csapdos szavam,
mint szitakötő cikázik kristályszavam a Szív rubint-eres
 
rózsabuborékaiban,
s iker-gyémántrózsacsokorsisak-fejével a Bíbor Rengésnek ütődik
 
az Átok.
Az Átok és a Hívás, a nagy szikramozaiknyereg-koponya, a négyszárnyú
 
gyémántszív,
s az örvénylő bársonyrongy-lepény, a pörgő fekete csipkés
 
szőrlevél,
amit a nyár üvegharangja, a nyáréj csillagharangja alatt fúj, lökdös
 
a szél,
amit az éj küld, amit a harmat küld, amit az éj és harmat
 
visszahív.
És gyémántosan és bársonyosan verődik, sodródik szavam
 
Ő-Szívüregeiben
és megérti tán az Öntudatlan Őslüktetés bársony-hívásom,
 
gyémánt-hívásom,
megérti tán értetek-könyörgésem, Angyalaim, vad
 
érted-kiáltozásom
Én Tavaszom, Föltámadásom, Élet és Halál, megérti tán
 
az Öntudatlan Isten.
Vagy szív-süket az Isten és nem érti vad hívás-szavam,
 
csönd-könyörgésem,
nem érti átkomat, nem érti jajomat, nem látja hangomat
 
a Szívre-Vak,
s halálcsönd-szavaim, halálcsönd-fényeim szív-odúiban rojtosan
 
elfoszlanak,
elmállnak szíve büdös gödreiben, mert nem érti létezésem
 
és nem-létezésem.
A Buta, a Süket, a Vak, az Öntelt Ostoba, a Csak-robajló
 
Piros Átok,
az Átkozott Lehetetlen, a Kegyetlen Árva, az Egyedűlvaló Bajszos
 
Szív-Szörnyeteg,
a Bíbor Zsák-ütés, az Ősférgek Húshordója, a Dögsír
 
nem hallja meg
merengő csöndkürt-zenétek, a hegedű-hívást, nem érti meg amit veletek
 
szívemben kiáltok.
Mert nincs is, aki Van és van, aki Nincs, mert csak én vagyok itt a tengeren
 
magamban,
csak én ülök itt merengve egyedűl, Rom-akarat, Roncs-idő,
 
jégbe-takartan
és az elátkozottság vak köde, a kiűzöttség vastag halál-palástja
 
rajtam,
zsíros nagy koponyámon köd-korona és csöndvirágot növeszt
 
vad ajkam.
Amely kinő szájamból óriás fehér ködliliom-kehellyel, szőrös
 
köd-levelekkel,
köd-száron ködszív-pikkelyekkel és köd-gyökereit szívembe
 
zuhintja,
s ködzsák-szövedék gyökérharangjával szívem minden rostját tenyészve
 
belakja,
s ködsziromcsillagkürtje köd-árnyékát homlokomra ejti fehér
 
tüzekkel.
És szívemben Tűnődés-Kristályfaóriás, amely az Ő szívéig ér
 
kristály-tenyészetével,
amely az Isten Vak Szívéig ér, Süket Szívéig kristálylombja
 
kristály-lombcsúcsával,
halálkristály-csipkelombhegyével a Titkos Ősrengésig ér, úgy találkozik
 
húsával,
s ütése moccanatlan visszareng szívemig hatalmas
 
áram-életével.
És kering és zuhog a két szív között a titkos áram,
 
a kristályfa-vezetékben,
s tüzét csobogva hömpölyögteti és lényegét így rejteti
 
kristályhúsában
és fekete halál-ütését, kék üszök-csókját, arany dög-szigonyát hirdeti
 
a fában
és ti itt álltok a Kristályfa alatt, a Halálütés-fa fehér
 
árnyék-hidegében.
Itt álltok Angyalok, Angyalaim, Titkom Teremtményei, Isten Hírhozói,
 
Vakok
és szemeitek benőve gyűrött sárga bőrrel, mint a varánuszgyíkok
 
hónalja,
mint belakkozott szemű bogarak álltok Vak Szárnyasok, Isten Hat
 
Kísérlet-Rabja,
mert a szemgödörre körűl ráforrva csipkésen sárga bőrcsészék,
 
gyűrt bőrkupakok.
Mert megvakított titeket az Isten, Kürtöseim, mielőtt a szívembe
 
zuhintott!
Mert látni nem szabad a szív titkait, halál-titkomat látni nem
 
szabad,
mert Gömblénye körűl pörgő Könnyű Szellemek, őrző és hódoló
 
Boldog Madár-vadak
nem láthatjátok földem jajjait és dögeit, a szívembe rothadt
 
titkot.
Nem láthatjátok ami Föld, Halál, Rothadó Kevélység, Bánat és
 
Magány,
nem láthatjátok a Szív-Dögtemetőt,
 
a Kristálykoporsó-Óriás-Csöndfát,
nem láthatjátok az Emberpusztulást, az Ember-rothadás zöld
 
kocsonya-titkát,
ti Isten-és-ember-között-levők, Ködszellem-Kócsagok azt ami
 
isten-hiány.
Nem láthatjátok Isten vad hiányát, Isten vak szégyenét,
 
hazugság-vércsöppjét,
ami szőrrel és halállal kivirágzik, az ő-nélküliség kék
 
halálcsomóját,
mert nem láthatjátok, míly rosszúl és bután végezte itt
 
teremtő-dolgát,
míly lángtalanúl és akaratlanúl, ti Halhatatlanok, dolgát
 
az Öröklét.
Hogy valamit létünkből kifelejtett, amikor nevetve gyúrta
 
az ősanyagtésztát,
s nyálat köpött bele, spermát és taknyot gyúrt bele, tűhegynyi vércsöppet
 
ujja bögyéből
és csöppnyi lobogást őstüzéből, sárga csöppet olajos, zsíros
 
vizeletéből
és szíve ördög-feléből, a Rothadatlan Bűnből kicsippentett
 
szíve-poklát.
Mert szíve hátsó fele, a neki-is-láthatatlan, akár a Hold vak
 
túloldala,
mert szíve hátsó fele a rücskös, kráteres, likacsos, pórusos,
 
fénylő Sivatag-gonoszság,
mert kihagyta létünkből azt, ami benne teljesűl, kimaradt
 
a Halhatatlan Valóság,
mert könnyelmű volt teremtés-mámora, könnyű és ostoba
 
teremtés-akarata.
Mert már a teremtésben minket elhagyott, már a teremtésben megtagadott
 
minket,
mert már a teremtésben elfelejtett minket, mert csak játszott
 
a Kegyetlen,
mert tudta akkor is, hogy amit belegyúrt:
 
az anyaga-titkával-lehetetlen,
mert magára hagyta húsunkat, hitünket, a Gonosz szőrös kezébe tette
 
a szívünket.
S az fújja, mint a parazsat az Emberiség-Szívet, s az serceg, pattog,
 
füstölög,
lángolva pattog, szikrázik szikracsillagörvényt a Gonosz kék
 
bőrcsillag-tenyerében,
s ott virágzik óriás rózsakristályszivacsként szőrös
 
világmajom-kezében,
mint rózsakristálytüdő a Gonoszság leheletében virúl és köp
 
halál-ködöt.
Mert önmagába nyúlva önmagából létünket kihozta, aztán
 
elfelejtett,
s gyúrta tovább csillagait, ködgolyóit, gázgolyóit, tűzgolyóit,
 
kőzetgolyóit,
mint gyermek sárgolyót guggolva, önmagában guggolva játszotta
 
tüzes csillagcsomóit
és minket adván a Gonosz kezére, minket önző, kevély szívéből
 
kiejtett.
Jaj, itt ülök most Isten nélkűl árván, jaj, itt ülök most
 
isten-elhagyottan
és szívem körűl fekete szőrszivárvány, fekete szőrbuborékban gyászol
 
én szívem,
s ti Angyalok, Angyalaim itt zokogtok árván a fekete
 
szőrbuborék-semmiben,
Vak Angyalok, Kristálysír-szívemen vakon, isten-jégszégyenébe
 
lopottan.
Mert megvakított titeket az Isten, hogy szörny-szégyenét ti
 
ne láthassátok,
hogy ne láthassátok a Halál-Rothadást, fagyott király-szívem
 
halál-hatalmát,
mert aki Isten fényéhez szokott, nem láthatja léte sötétjét
 
és borzalmát,
nem láthatja, hogy benne mennyi pusztulás van, mennyi rothadás, bűn,
 
butaság, köd-átok.
S titeket Valaha Látók és Most Vakok ősujjhegye rubintrózsagerincére
 
ültetett,
egy ősrózsaráncra, mint galambokat sorban, aztán sárga
 
hónalja-bőréből
kis foszlányt kicsípve, s lecsípve egy kis sárga mirigyfoszlányt gyűrt
 
fitymabőréből,
betakarta puha bőrfoszladékaival az aranygolyókat,
 
az angyalszemeket.
S a pórusos sárga isten-fitymabőre, s a finom pihétlen húsfoszladék,
 
a sárga,
a mirigyes istenhónalja-bőrcafat ráragadt a vérpettyes
 
aranybuborék-szemgolyókra,
s Ő akkor, mint kecskebékák, levelibékák szemét üvegruganyosan
 
benyomta
az angyal-szemgolyókat, s a bőr csipkefoszladékait ráforrasztotta
 
a szemgödör húsára.
Körben, mint vékony agyaglepényt, mint pórusos sárga pici
 
agyagzsákot,
s a szemgolyók visszarugózva, mint a békák szeme rugózva ujjad
 
rózsahegyét:
a bőrzacskót belűlről ütögették, iszonyodva a vakság érthetetlen
 
szégyenét,
s a finom agyaghártyagömb, ráncos istenbőr-buborék lüktetve
 
könnytelen kiáltott.
Mint békatoka pihegett dobogva az orr-oldalak, az arccsontok
 
rózsaüregében,
a szemöldök-ereszek alatt, mint gyűrött hártyazacskók lihegve
 
dobogtak,
mintha eleven szív rúgdosna zacskó-mélyükben, eleven magzat, lüktetve
 
kinyomódtak,
aztán visszahúzódtak, s újra feszessé föltolódtak szent
 
vakság-reménytelenségben.
Aztán a Gőgös Megvakító a szempilla-szőrsarló szőrszálait egyenkint
 
kitépte,
hogy a forradás-rózsacsipke-széleken piros likacskutak félholdja
 
maradt,
vérző póruspontok lánckoszorúja, szempillaszőrlukak láncholdja,
 
s az árva vak
szemek könnyezni kezdtek, s a likacskutakból könny szívárgott,
 
s a tépéstövek vére.
Aztán az Isten fújt egyet nevetve, s ti zuhantatok az űrön át,
 
Megvakított Hitek,
óriás csillaggömb-szövedék magányában fodrosan pörögve zuhantatok
 
szegények,
ti Isten-fitymabőrével-leragasztott-szeműek, Isten-hónalja-bőrével-betapasztott
 
Remények,
hulltatok halálomba Vak Várakozók, hogy csöndemen csöndet
 
énekeljetek.
Titkomba hulltatok és halálomba és magányomba hulltatok
 
Szent Angyalaim,
titkaim meg nem érteni, magányom föl nem oldani, hallgatni
 
a halálom,
zokogni titkom temetőjén, sírni síromon, csöndkürtöt fújni
 
a halálon,
titkomba hulltatok és halálomba Isten Megvakítottjai, Zokogó
 
Képzelet-Madaraim.
S itt álltok most Jégcsillag-szívemen, Kristály-tömegsír szívemen
 
Vak Állatok,
Szívem Vak Állatai, Isten Vak Hattyúi, Vak Túlvilág-Gémek,
 
Vak Pelikánok
és leforrt-szemhéjú arcotok lüktető zacskóiból kövér vad könny
 
szívárog,
a gyűrt sárga bőrzsákok, bőrredőrózsák köpik
 
a halálkristálylángot.
A pórusos sárga bőrbuborékrózsák kék likacskoszorúiból zuhognak
 
a könnyek,
s ömlenek a könnyek, a könnyek, a könnyek, a könnyek
 
a szempillaszőrlikacsokból
és ömlik a halál, a halál, a halál, ömlik a halál vad
 
bánatotokból
Szívem Vakjai, Szívem Látomásai, Szívem Rab-Ősei,
 
ti Szívem-Szörnyek.
S a szempillalikacsokon fröcskölve, forrva, bugyborékolva,
 
vadúl bugyogva
lövődnek ki a könnyek, tódúlnak ki a halálok,
 
zuhognak Nyomoromra
és mint kristályrojtharang lobog, lángol ruhátlan testeteken
 
a könnyek tajtékfodra
és kis rózsalábatokig lehömpölyög, s a rózsakacs lábujjak közt habzik
 
bugyborogva.
És szétfutván szétcsobognak Jégkúp-Szívemen, a Jégpuszta
 
őshalálon
nagy, eres szirmokban, nagy pikkelyes szirmokban lefagyva, habosan,
 
buborékosan,
s a fagyott nagy könny-lepedők fagyot füstölnek szívemen
 
halállal-titkosan.
És jaj, lesz-e még Hitem, Jövőm, Zöld Tüzem, lesz-e még Tavaszom
 
és Virágom?
Ó, Angyalok, Szárnyas Köd-képzetek, Vak Hitek,
 
Megvakított Ködmadarak,
akik itt álltok Nem-létezők és Mégis Létezők, Nem-létező
 
Valóságmadarak,
Angyalok, Könnyeim, Képzeteim, Gyászaim, Reményem,
 
Könnyű Csönd-madarak,
akik itt álltok merengve, sírva és zenélve a kristálylombú óriás
 
Csönd-fa alatt!
Itt álltok, Vakok, gyűrt, sárga, pórusos bőrzacskókkal betakart
 
szemekkel,
sárga bőrzsákok Szem-Rabjai, melyekben a szemek lágyan, hevűlten
 
forognak,
mint herezacskóban a herék, lüktetve mozognak, kövéren
 
kidudorodnak,
beszívódnak újra, s újra kinyomódnak nagy csomókkal, nagy belső
 
rücsökkel.
És lüktetnek a szemgolyók kövéren a sárga bőrcsipketányér-fedők
 
alatt,
forognak, mint a magzatok az anya óriás eres bőrdinnye, hártyagolyó
 
hasában,
s ott dülledeznek a kék kocsonyagolyók a vakság
 
bőrcsésze-domborulatában
és lüktetnek, remélve megnyílást, fölszakadást, hogy tán a burok
 
fölhasad!
Mert látni, látni, látni akarnak, látni a Vakok, mert látni kell
 
a Létet,
látni az Életet s Halált, látni a Lehetetlent és látni
 
a Kegyelmet,
látni a Reményt és látni a Rothadást, látni azt a vak
 
száműzetés-vermet,
amelybe lökve ácsorognak és zokognak, amely jegével megdermeszt
 
és éget.
Látni, látni, látni, látni, látni a Mindent és a Semmit,
 
látni fehéren
virágzó Pusztulásom, látni az emberszív-fehér-sötétet,
 
az emberszív-dögtemetőt,
látni halálos Kristálybénulásom, jégbeszőtt halottaimat, szívemet,
 
a Föld
Bánatát, akik a Látást se látták Isten közelében, mert ott vakoskodtak
 
a ködös Isten-fényben.
Akik ott lebegtek a hatalmas rózsaránchegyvonulat istenszívredők
 
között,
a sugárzástól vakon, mint aki napba néz és pislogat
 
pillanat-vakon,
mint aki napba nézve pislog könnyesen és pillogat
 
aranytűz-szárazon,
s kék háromszögek, fekete pettyek, szivárványkarikák rezegnek szemhéja
 
mögött.
Látni, látni, látni, látni magányom titkait, halálom végtelen
 
titok-földjét,
látni önmagukat és látni engem és látni az országpusztulást elárvúlt
 
szívemben,
látni a halált omló könnyeikben, látni a halált zord szakállas
 
király-énekemben,
látni a halandóságot, amely nem az övék, amely több, mint
 
a tűzgolyó-öröklét!
Mert látni csak halandót érdemes, mert látni nincs miért, ami
 
halhatatlan,
mert létre csak halandó érdemes, ami törékeny, foszló és
 
halálra-képes,
ami halált hoz formáiban, jelenéseiben, ami halált ad tömény
 
megvalósulás-lényegéhez,
mert látni csak a halandót szabad, a dolgok csöndkristály-lényegét
 
szeretve abban.
Mert létre csak az érdemes, aki halandó, aki halálát hozza
 
szerelmében,
mert a halandóság az egyetlen remény, amely kiold az elmúlásból
 
minket,
mert a halál az egyetlen jövő, amely meghozza mindíg-kivirágzó
 
anyag-hitünket,
mert a halállal vagyunk boldogok, formát kötve a halandóság nehéz
 
tenyészetében.
Mert ami van, mind csak azért van, mert halállal-oltott boldog
 
halandó,
az Akarat minden anyag-formája, jelensége, megvalósulása, lángja,
 
láza,
az Akarat minden anyag-ruhája, minden lehetetlen, vad,
 
tiszta próbálkozása,
az Akarat minden föltornyosulása, csipkésedése, minden csíra, pete,
 
minden ondó.
Mert ki a halált nem tudja: az örök halott, az a néma
 
Kezdettől-Pusztulás,
az a Kezdet-Halál, s akiben nincs halál, az nem lehet, mert
 
nincs virága,
mert nincs benne indulat és nincs teljesülés és nincs hatalma, vérzése,
 
magánya
és nincs irgalma, reménye, rettegése, mert a Halhatatlan a Nincs,
 
semmi más!
Jaj, látni, látni, látni akartok Angyalaim, Csoda-Vakok,
 
ti Megvakítottak,
látni a halált, amely az enyém, halandók halálát, amely
 
az árva emberé,
míg a csönd szőröslevelű, bolyhos-pórusú indái tekerednek kürtfogó
 
ujjatok köré,
hegedűt-fogó ujjaid köré Angyalom, Angyalaim, ti Magányom Hasában
 
Kihordottak.
És kürt-fogó ujjaitok, mint piros gyíkok, rubintkúp-fejű piros
 
pikkelycsövek,
rubintrózsa-szemű szemhéjas hajlékony pikkelykötelek, rózsahasú
 
gyíkok
és sziszegnek és mozognak, rózsaredőzsák hasukkal ráhorpadnak
 
az ujj-állatok
a csöndkürtök csönd-száraira, s a csöndkürt-likakon billegnek
 
az ujjbögy-gyíkfejek.
S a te kezed pici asszonykéz Megváltó Tavasz-Angyalom,
 
Virágremény-Tavaszom,
rózsapihés kis rózsakéz, két gyönge rózsacsillag, két lobogó könnyű
 
rózsalepke,
s fogod lepkeszárny-hangszered, s a lepkecsáp-vonót tántorogva, lobbanva,
 
lebegve
kis csoda-kezeiddel, a páros rózsalepkeláng-reménnyel te Egyetlen
 
Csoda-Asszony.
Mert reményt csak te adsz és vígaszt csak te adsz és tavaszt csak te adsz
 
Magányom
Megváltó-Asszonya, Egyetlenem, Egyetlen Édesem, te Virágból-szőtt Testű
 
Öröm,
vagy reményt, vígaszt és tavaszt te se adsz és nem lesz tűz, tűz,
 
virág-tűzözön
Jég-életemen és nem virágzik ki zöld lánggal, zöld erővel rücskös
 
Jég-árvaságom?
Mert Jég vagyok, Jég, Jégkristály, Halál, Halottak Jégtemetője,
 
Izzó Kristálytömegsír,
mert én a Halál vagyok már és a Halál én vagyok és Halottak
 
Kristálykoporsója
és ködös Jégpuszta-Szívem, mint árva Jégcsillag lángol,
 
mint jégbefagyott óra
buborékos és levegő-pettyes jéglapok, jéghasábok között Szívem,
 
a Néma Idő-sír.
Mert Szívem: a Halál és a Halál: Szívem, a Halál vagyok
 
Halálba-ragadtan
és szerveim közt halál és sejtjeimben halál és a halállal magamra
 
maradtam
és a halálban halottan hallgatok és a halál fehér pecsétje
 
rajtam
és halál virágzik csöndemen és halál-hitem halál, s a Termő Időtől
 
elhagyattam.
És Csönd-szívem, Halál-szívem óriás Kristályfát növeszt,
 
Halálkristályfa-temetőt,
hatalmas Jégpáfrány-bóbitát, Tűnődés-kristálycsipkefát,
 
Merengés-virágot,
s ti ott álltok deres és jégcsipkés halál-árnyéka ködében
 
Halálkönyv-szárnyú Álmok,
borzongva-lapozódó halálkönyv-szárnyú Angyal-Szivacsok,
 
Kürtfúvó Angyal-temetők.
Mert halottaimat testetekbe szívta ködszivacs lényetek, a szőrös
 
rothadást
és szárnyatok mint óriás lepkeszárnyakból csokorba-varrt verdeső
 
halál-palást
és kürtötök habosan hömpölyögteti a halál-ködöt,
 
a jégfüst-pusztulást
és könnyetek zuhogó jégcsöpp-függönye: vicsorgó rothadás és szőrös
 
tátogás.
Hat Angyal áll a Kristályfa alatt, a Merengés-Ősfa alatt,
 
a Halálon!
Hat Hattyú-köd, Hat Pelikán-látomás, Hat Ködpikkelyállat,
 
Csönd-szívemé,
hat Angyal áll ködös Jég-Ország Szívemen, Hat Akarat, öt a halálé,
 
egy az életé,
mint szűzek a máglyán, lobogó Jégmáglya-szívemen, a lángoló
 
Jég-irgalmatlanságon.
Öt a halálé, egy az életé, hat Angyal áll ott fehér jégfüstben,
 
jéglángolásban
és fújják a Csöndkürtöket, fújják a Csönd Kürtjeit, borzongva,
 
zokogva
és nem égnek el és nem porladnak el és fehér lángolásom húsuk
 
föl nem oldja
és tüzet nem fog halálszárnyuk tolla és szikracsokrot nem lő
 
a jég-elmúlásban.
Egy az Életé, öt a Halálé, hat Angyal áll vak szívem
 
Jégmáglya-énekében,
hat Madárszűz, hat Szűz Angyal-Akarat, hat Köd, öt a Halálé,
 
egy az Életé
és nincs köztük egy a Semmié, öt a Nincsené és nincs köztük
 
egy az Istené
és fújják a vak kürtöket és húzza a csönd-hegedűt Öt Halálom
 
és Egy Reményem.
Hat Szent Ibisz-Angyal, hat Szent Angyal-Flamingó,
 
hat Szívembe-Száműzött!
Hat Angyal áll a Kristályfa alatt, mint szűzek a máglyán,
 
énekelve,
hat Angyal áll a Halálfa alatt, hat Lobogó Pikkelyzászló,
 
Mennyei Óriáslepke,
hat Örvénylő Rózsatorony, hat Tollörvényzászló,
 
hat Szűz Halálom Jegébe Kötözött.
Öt a Halálé, egy az Életé és nincs elmúlásuk, s az Időnek nincs rajtuk
 
hatalma,
s a halálnak nincs hatalma rajtuk és nézem Vad Időtlen
 
Szent Lobogásuk,
s nézem ki tudja mióta már rengésük, örvénylésük,
 
kegyetlen zokogásuk,
s száraz szemem ki tudja hány éve már nehéz titok-könyv-örvénylésük
 
rabja?
Itt ülök időtlenül és nézem őket időtlenűl, mint
 
az Elképzelt Isten
és nézem időtlenűl Titkom Teremtményeit, Titkom Szülötteit
 
nézem,
mint az Időtlen Időt az Időtlen Isten, mert a Teremtés volt vala
 
a részem,
mert a Teremtésben magamra maradtam, mert a Teremtésben nincs
 
aki segítsen.
Mert a Teremtésben Őket én akartam, mert a Teremtésben nagyon
 
elfáradtam,
mert a Teremtésben egyedűl én voltam, egyedűl én voltam,
 
aki így akarta,
mert én küldtem őket, mert én lettem őket, hoztam őket
 
Időtlen Bánatomba
és én akartam létezésük szárnyát, én csipkéztem
 
Teremtés-Magamban.
Mert én vagyok az Idő, a Semmi, én vagyok az Ős, én vagyok a Halál,
 
a Teremtés,
én vagyok a Hat Angyal, a Hat Részlet, én vagyok a Hat Angyal
 
Szívemben,
s vagyok Ők, aki így megmaradtam, s én vagyok aki magamat
 
eltemettem
és én vagyok a Rejtelem, Megoldás, a Titok, a Köd,
 
a Tavasz-Angyalt Nemzés.
A Pusztulás, az Újrakezdés, a Nemző, a Nemzett, a Magzat ki anyjában
 
raboskodik
és én vagyok az Anya és a Gyász, s az Öt Halálangyal én vagyok,
 
a Kis Hatodik
is én vagyok, az Élet Angyal-Asszonya, a Virágból-font Szűzanya,
 
ki szívemben illatozik.
És csönd-zenéjük hallgatom. Nézek száraz szitakötőszemekkel. Hallgatom.
 
Hajnalodik.
Hajnalodik. Hajnalodik? De miféle hajnal ez, miféle véres
 
rózsatűz,
amely elömlik itt a tengeren s szívemben, miféle Isten-köpte
 
ősrózsatűzözön,
amely rubint-eres és bíbor-hártyás redőkbe vonja hab-csipkés tengerem
 
és szív-ködöm,
s óriás rózsakristály-tömbjeit a tenger talpáig eresztve izzik alattam,
 
miféle tűz?
Miféle parázskristályözön hullt tengerembe, a zöld vizet a tenger talpáig
 
betöltve
szögletes rózsakristálytömbjeivel, kék parázskristály-hasábjaival
 
ropogva,
hogy magányos király-csónakom mintha kristályparázs-bérceken lebegne
 
inogva,
a kristályos, szálkás sűrű tűz hasábjain, szirtjein, lapjain, csipkéin remegne
 
löködve.
Mint az Itélet Noé-bárkája, a Múlttal és Jövővel betöltött
 
Ősmenedék,
az Idő Hajója, a Múlt Lebegője, a Jelen Jövője, szögletes
 
parázskristálytengeren
és ott árad a Vereség és ott vonúl a Győzelem kristályparázs
 
tenyészet-mélyiben,
s a nyálkás és mohás őshajón szorong a nemzésre-kész
 
Maradék-Emberiség.
S az izzó folyékony rózsaparázsban lámpa-szörnyek, pikkely-hitek,
 
állat-rózsák,
lebegnek kék tűzpont-kürtök, fénypettyhalmaz-liliomok, átkok
 
és halottak
és izzó kék szögleteikben és sercegő piros halmazaikban jajongva
 
forognak
az Éhesek, az Elmúlásra-Szomjasak, a Kocsonya-Ős,
 
tátogó Pikkelylevélzsák.
S a gyűrt gyíkhónaljbőr-redős, pikkelyes, gyémántpontos, szögletes
 
kristálypettyes
végtelen, renyhe leguán-hasa-bőre, eres pikkelyrongy leguán-oldala
 
tenger
tűzrózsaszirom-hömpölyegén, a fodros parázs-végtelen óriás
 
rózsaköd-henger
forog imbolyogva és párologva, s mint rózsakristály-köszörűkő csiszolódik
 
a szívemhez.
És szikrát vet-e majd hajnalkristály-köszörűlt szívem, köp-e
 
szikra-bóbitát,
szikracsipkepáfránylevelet, kékfehér csillagokádékot hajnaltalan
 
töprengés-éjszakámba
és fölgyújtja-e kegyetlen jegemet a vad és gyönyörű
 
Hajnal-Köszörület lángja
és föléleszti-e kínhalál-halottaiból a Hajnal
 
a Keresztről-levett Ember Fiát?
Hajnalodik? De lesz-e Hajnalom? És lesz-e Föltámadásom,
 
Jövőm Virága
és lesz-e Hajnalom Föltámadása? És miféle hajnal ez,
 
Óriás Rózsabuborék,
amelyben együtt ott lebeg, rózsaköd magzatvizében a Tenger
 
és az Ég,
amely eres rózsahártyagömb-özönével ráomlik
 
e vak Szív-és-Csillag-Árvaságra?
Hajnalodik? De hol az én Hajnalom? Én Magányom Rózsavirradása
 
hol van?
És hol az Én Hajnal-jövőm, Hajnal-hitem, Hajnal-mámorom, Hajnal-erőm,
 
hol van?
Fölvirrad-e magányom hajnala, jövőm partja, ami ott lángol
 
elhagyottan,
vagy itt kotyog tovább kagylós, hínáros pocakfalú csónakom a csipkés
 
parázshabokban?
S én ülök a Rózsakristálytűz-Mindenséghajnalbuborékban száraz
 
szemekkel
és véres szemekkel és könnytelen kristályrózsaszöglet-lakkrózsa
 
rovarszemekkel
és fáradt és lüktető szemekkel és piros ködhártyagolyókba gyömöszölt
 
szemekkel
és a hajnalt nézem és nem látom a hajnalt és ellep a hajnal szőrös
 
rózsalevelekkel.
Hajnalodik? Hajnalodik? Jaj, hajnalodik-e már, vagy a Pokolban
 
ülök én,
a Pokol tűzkristály-kupacán, kristálytűz-trónon a Büntetés
 
Tüzében,
vagy a Sátánkirály parázsló ajakbegyén ülök, a Pokol
 
Förtelem-énekében?
vagy eléghetetlenűl ott ülök az Ördög rángó, rebegő
 
Parázskristály-Óriásszívén?
Vagy a Hajnalon ülök én, a Bíbor Semmin, a Csalóka Lángon,
 
az Izzó Mindíg-Reményen,
aki az Éjszaka vagyok most, aki voltam a Nap, a Láng, a Tűz,
 
a Diadal,
aki az Elmúlás vagyok most, a Rettenet és a Bánat, s betakar vérző
 
láng-lombjaival
a tiszta űr, s vérző tűz-avaron lebeg csónakom, mint rózsaszín
 
kristályedényben.
Hajnalodik? De mi az én hajnalom? De mi az én hajnal-reményem,
 
lángom?
És mi az én hajnal-jövőm? A Part, a Föld, a Messzi Ország,
 
a Köd-rengeteg?
És jövőm a Part és jövőm a Föld és jövőm az Irdatlan Idő,
 
a Kristálykövek
sziklás és csipke-szögletes izzása körülöttem,
 
Őskristálykoszorúfészek-magányom?
És jövőm a Part és hajnalom a Part és a Part az én hajnalom
 
hazája
és lesz-e jövőm és lesz-e hajnalom és lesz-e partom és lesz-e
 
boldog földem
és lesz-e földemnek hajnala még, földemnek megvírradása és lesz-e
 
zölden
robbanó tavasza hajnalomnak, vagy hajnalom is csak a csontvázak
 
ruhája?
Hajnalodik? Piros, vad kristályparázs-igézet körülöttem, alattam
 
és fölöttem
és úgy ülök hajnalomban, nyálkás, kocsonya-csillagos csónakomban,
 
magányhajómban,
mint borostyánkőbe temetett ősrovar, úgy ülök az óriás
 
hajnalrózsakristálygolyóban
és nem tudom, a Hajnal szült engemet, vagy ez a Hajnal
 
az én Szülöttem?
Mert tűz és tűz és tűz és tűz a Minden és a Semmi és tűz az Emlék és tűz
 
a Mámor
és tűz az eres hártyafélgömb koronátlan, zsíros, feketeszőrű koponyám
 
fölött
és fodros, leveles, szögletes tűz a tenger is alattam és fortyogva visszatükrözi
 
a tűz-időt
a tenger, tengerem és tűz ott lenn a húsvirágtenyészet és tűz szól
 
viasz-vígaszából.
És árva csónakom csigákkal, kagylókkal, moszatokkal taréjos gerince
 
alatt
a tűz reng, a tűz, a Mindenség-máglya ropog Stegoszaúrusz-csónakom
 
alatt,
mert fölfordúlt sárkánydögben ülök én, s a nyálkás, tobozpikkelyes
 
testburkolat
pikkelynyílásai és pikkely-hónaljai a tűzbe ragadva
 
tüzet ontanak.
És izzik és füstölög dögsárkány-csónakom, mintha a Pokolban
 
lebegnék,
az Ősördög vérében lebegnék elítélten, a ragacsos, sűrű
 
gonoszság-lotyadékban,
hogy a füstölgő, nehéz bíbor nedv csónak-halálszigete sodródik
 
a Gonoszban,
míg szívébe nem ér a suhogó, pontos vér-lökdöséstől, meglátva
 
az Ős-Szív-Estét.
A hártyás, pilléres, cafatos, húscsipkerojtos, hártyaív-feszüléses,
 
oszlop-redős,
buborék-gerendás, húslécküllős, gyűrődés-pettyes
 
Barlangszakadék-homályba,
a Bíbor Rossz rángó, kegyetlen, halállal-tömény, hártyabéléses
 
Odújába,
s ott forogjon és ringjon mindörökké a Bíbor Barlangéjben
 
a Halállal-viselős.
Mert a Sátán vérében ring király-csónakom, ott lebeg a Sátán
 
fő-ütőerében,
mert a Gonoszság testében lakok én, ülvén magányos szegény
 
csónakomban,
mert az Ősgonosz erében lökdösődöm én és fuldoklok
 
az Iszonyú Átkozottban
és kapkodok, mint a vizi-szörny, szörcsögve levegő után
 
a kemény vér-verésben.
Mert kristályos, puha, sűrű, könnyű vér, füstölgő renyhe vér lüktet
 
alattam,
mert habos, kristályos, párás, tiszta vér lüktet tűnődő fejem
 
fölött,
mert a vér, a vér, a vér, a vér, a Mindenség Mindenében
 
elömlött
és vért fodroz szempillaverésem és a Gonosz vérében fürdik
 
énektelen ajkam.
Hajnalodik. Hajnalodik? Jaj, vérzik az Isten, Elmondhatatlan Szíve
 
repedt meg,
vagy Titok-Bensőjében valami megszakadt, eltört az ér, ami zárt:
 
szétfoszlott,
s elömlött vak testében a vér, habosan bugyborogva Ős-Lényegében
 
szétomlott,
s megteltek kibuggyant forró önmagával a belső-üregek,
 
belső-vermek.
Jaj, Isten vérében ülök én és fejem körűl a tűnődés fénylő
 
hártyabuboréka,
mint lángoló kristályhólyag a merengés finom kék
 
páragömbsisakja,
jaj, Isten vérének csipkés tengerén ülök és kezemet nyaldossa forró
 
csipkehabja
és merengésködburok-fejsisakom szikrázik, mint halott csillag
 
fény-maradéka.
Jaj, itt ülök magányom tengerén és az égre nézek és a vak vízbe
 
nézek,
jaj, itt lebeg magányom habjain kagyló-pikkelyes, csigaház-csomós
 
csónakom
és nem tudom, jaj nem tudom, hogy ez Hajnal-Vértömeg Jövőm-e
 
és Hajnalom
és nem tudom mit hoz Szív-éjszakámba ez a Vérző
 
Feltámadás-Igézet?
Jaj, itt ülök a Hajnal-tengeren medúzahólyag-ragacsos kis
 
csónakomban,
mert a szines és halálfej-mintás hólyaglámpák csónakom falára
 
ragadtak,
mint lottyadt hártyazacskók, rojtos szivacshólyagfejek véres oldalára
 
tapadtak,
mint összetört kocsonyahólyag-lámpák cafatra törve libegnek
 
a habokban.
Az égre nézek és a vízbe nézek és nincs remény fölöttem,
 
nincs alattam,
a ködbe nézek és a múltba nézek és nincs remény előttem
 
és mögöttem,
a tűzbe nézek és a vérbe nézek és nincs remény a vérben
 
és a tűz-gyönyörben
és az Átok csontvázzal-kivarrt, halál-csengős kőbársony-palástja
 
rajtam.
S csónakom körűl fortyogni, sustorogni, habzani, bugyborogni kezd
 
a hajnal-hártya,
forrni kezd a víz, a redős rózsahajnal-hártya magányos csónakom
 
körűl
és lángolni kezd és ropogva összetörni a rózsakristálymagány, s a szakadt
 
rózsabőr mögűl
szörnyek dugják ki szörcsögve fejüket, Pikkelyrémek,
 
s a Víz Csodája.
Tátogó és vízfüstöt-köpő szájú Pikkelycsikó-lámpák,
 
Kocsonyabóbitarémek,
világító kocsonyacsillag-pofájú óriás Haldenevérek,
 
Víg Kőszálkazsákok,
Hármas Lámpabóbita-Fejek, kőtüskefogsorú szortyogó
 
Pikkelyzsák-ámulások,
óriás dupla üvegbuborék-szemkoponyájú, kocsonyabokor-szakállú
 
Hártyaedények.
Hegyes kék húscsőr-arcú óriás Kocsonya-falloszok,
 
Kristálygömb-fejek,
csővégi szív-csücsöri szájú Rózsaszín Húslepkeóriások, izzó kék
 
Pikkelybikák,
Fekete Bársonyzsák-Vízpegazusok, kékpettyes kristályuszonyú
 
Fénybóbiták,
Zöld Kocsonyakentaúr-csődörök, piros kocsonyarózsa-gégeszájú
 
Őspikkelylevelek.
És fújnak és lihegnek, bugyborognak, fehér vízfüstöt köpnek,
 
izzó rózsapárát
és kék buborékrózsákat ültetnek a vízbe és hörögve
 
föltornyosodnak
az Ősidők Jelei, az Ősidők Követei, a pislogó Pikkelyrudak,
 
Kocsonyarudak,
s zöld habcseppharangot fröcsögve magukról elhagyják a víz véres
 
kék homályát.
S a vízből őstömeg-létükkel hatalmas kék kocsonya-robajjal kiugorva,
 
sírva
lebegnek a véres hajnal-űrben s a vízbe robbanva zölden
 
visszazuhannak,
a Víz Pikkelykutyái magányom virrasztás-hajnalában szökdösve játszadoznak
 
és ugatnak
és fortyognak és nyihognak a vízben forró buborékkoszorú-harangokat
 
fújva.
És Óriáslámpa-fejüket, Kék Kristálytuskó-fejüket, Zöld
 
Pikkelyrózsa-fejüket
fehér hab-örvények, szétgyűrűző habrózsakoszorúk között újra
 
kidugják,
s a rózsaszín renyhe parázsgyűrűzésből tátogva én szörny-szívemet
 
hívják
a Pikkelyszörnyek, Kocsonyarémek, Kőmozaikrémek, Bíbor
 
Hártyaharang-Rémületek.
És pislognak és kacsintanak és cuppognak, intenek zöldszeplős
 
pikkelyzászlójukkal,
intenek kristálybordás kristályszárnyaikkal, zöld
 
pikkelylomb-kezükkel
és kacsintanak és intenek emberszempillás fehér
 
titokmadár-szemükkel
és hívnak forogva, hömpölyögve, hívnak létükbe
 
vízfüst-sóhajukkal.
Jaj, hívnak a mélybe Vízi-királynak, jaj, hívnak kacsintgatva
 
engem,
Víz-fejedelemnek, Tenyészet-királynak, Éj-uralkodónak,
 
Pikkely-királynak,
kacsintanak, pislognak, cuppognak, integetnek, a vízből csípőig
 
kiállnak
és csalogatnak és szörcsögve beszélnek, míg én a jövő magányát
 
merengem.
Jaj, hívnak, hívnak a Vizi Trónra engem, a virágzó kék
 
Korall-székre,
viaszrózsákból font vonagló, borzongó királykoronám kacsintva
 
mutogatják,
tengeri csigákból ragasztott ezer szem-bimbós jogarom a vízből habosan
 
kidugják,
s mint iszonyú kristályfüggönyt, a tengert széthúzva mutatnak
 
jövőm idejére.
S a szétnyílt iszonyú kristályránctömeg, mint kocsonyaszőrös
 
Ősvagina
szétnyílt kristálylevelei, kristálylebenyei mögött, a zöld
 
Őspicsa-rózsamélyben
mutatja múltam álmait a Pikkelytéboly-Viziszörny, mutatja
 
ős-kevélyen
dacos szívem Rothadás-Trónját és rák, csiga ragad körömtelen
 
pikkelyzsák ujjaira.
Mert az iszonyú kristálytest, a végtelen parázskristály-asszony
 
hüvely-mélyiben,
a Víz redői, lebenyei, szirmai, kövér izomkötegei, forró habzsírja
 
alatt van,
iszonyú kristálynyílása alatt, a kristálytest legtitkosabb
 
őshomályaiban
kevélységem Büntetés-hazája, bűnöm kagyló-trónja,
 
rákokkal-koszorúzott hitem.
Mert ott dereng az én büntetésem, ott áll a tengeralji sárba süppedetten
 
Trónom,
az üres rákpáncélokból, üres csigaházakból, levedlett pókcsillagvázakból
 
rakott
és lábait és karjait és rákpáncél-hátléceit befonják vonagló
 
virágállatok
és benövik tengeri-liliomok, kígyókarú csillagok tapadnak
 
Megváltómon.
És tengeri sünök, tengeri uborkák zöld rücskös kristályrögei,
 
dagadt kristálycsillagai,
zöld kristálytüskerózsái, tengeri csillagok kőpettyszövet-csillagai
 
bizseregnek
és mocorognak és tüske-petty-kőcsomó dagadással Trónom előtt
 
hevernek,
mint büntetésem király-szőnyege és benövik Vígaszom
 
a Csönd állatvirágai.
A bizsergő, vonagló Viaszcsápcsokor-fejűek, a mocorgó
 
Viaszcsápcsillagkoszorúk,
a dagadt, viasz-nyelű Rózsacsápkorongok, a viaszcső-szájperemű
 
Viaszkürtök,
a vad állatrózsa-tenyészet, a bíbor csillag-állat tenyészet,
 
az állatliliom-fürtök
befonják Trónomat, a Hallgatás Trónját, a Büntetés-Széket,
 
az Ős-szomorút.
Jaj, ott vár engem, ott vár Király-Trón, ott vár Hivalkodásom
 
Király-koronája,
a szőrös és pórusos kőrücsök-csövekből, rángó tengeri pókokból font
 
koszorú,
jaj, ott vár engem Bánat-osztásom Király-Palástja, a milliárd
 
csáp-csillagú,
a bíbor és kék viaszrózsa-állatokból szőtt Hullámzó Virágállat-Harang,
 
Bűnöm Palástja.
És bizsergő, állat-virágzó, húsomra-éhes Trónom fölött, mint könnyű
 
sátor,
mint szélfútta könnyű levél-sátor, taréjlik, hullámzik, lobog
 
és lebeg
a pettyes, csíkos, szalagos, fénypontos pikkelyszőnyeg, az uszonyos
 
pikkelyköteg-levelek
lángoló könnyű szőnyege, a tátogó Hal-szemfödél, a Köd: pikkelyből
 
és magányból.
A kürt-szájú, tölcsér-szájú, hasított kocsonya-buborék szájú,
 
kék csőrszájú,
pikkelyzacskó-bölcsőszájú, tömpe rózsa-szájú, gumikúp-szájú
 
halak
kristály-zománc-gumi-üveg-porcelán-bársonyszőnyegként rajzanak
 
és izzanak,
a húsra-éhes hússal-virágzó Engem-Vár Trón fölött lebeg
 
az Aranypetty-árnyú!
Jaj, micsoda Trón, milyen Trón-sátor, milyen Korona, milyen Palást,
 
milyen Éden,
Jogar, milyen Hallgatás és milyen Uralkodás vár engem ott a habzó
 
víz alatt,
jaj, Büntetésem milyen Vizi-földjét mutatják tövükben
 
a kristály-falak,
a függönyként széthúzott kristály-ősanyag mit mutat égő
 
szakadék-ködében.
Mert hívnak a Pikkelyszörnyek, Kocsonyarémek, mert kacsintva
 
csalogatnak,
a Zöld Ősmélység Pikkelyangyalai, Kocsonya-angyalai csábítanak
 
engem,
a zöld tűzből csípőig kiállva forognak és táncolnak vak
 
hajnal-hitemben,
s zsíros kocsonyaszőrükről, csípő-pikkely-lombjukról a vízcsöppek
 
lezuhognak.
Mint madarak tolláról az eső, mint kutyák szőréről a zápor
 
fröcskölése
és fröcskölve táncolnak a Kék Kocsonya-denevérek,
 
a Piros Pikkelykutyák
és hívnak engem, csábítanak engem, hív az Üvegharang-szemű
 
Vizi-Szomorúság
és azt súgja vízfüst-köpéssel, vízköd-sóhajjal, hogy ott
 
a Jövőm Megismerése.
Hogy ott a Büntetés, ott a Béke, Hatalom, Remény,
 
ott aVígasz,
hogy legyek a Béke Nagy Királya ott lenn, legyek a Némaság
 
Víz-Fejedelme,
hogy legyek a Hallgatás Piros Halkirálya, üljek trónomon
 
kipikkelyesedve,
üljek állatvirág-trónomon kipikkelyesedve, mert Békém, Büntetésem,
 
Vígaszom az!
Mert ha közéjük jönni én a vízbe-hullok, s szállok alá lassan
 
forogva:
bőröm, húsom lassan megpikkelyesedik, szikrázó zománcpénzeket
 
növeszt,
karjaim kristályszárnyakká alakúlnak, testem hal-pikkelykorsó
 
csöndje lesz,
s alsó állkapcsom, s tokám között a hús széthasad lüktető
 
kopoltyú-tollra.
S fejem két óriás üvegbuborékkal kidagadó kék gumirózsa-szájú
 
zománckúp
és kristálytüskebordás, piros zománcpettyes kétágú farokuszony nő ki
 
tomporomból,
kétágú csontvillák közé szőtt hártyalobogó, mint szárnyak a titkos
 
angyal-vállakból,
s hal-tokám kék zománcpettyei: lángcsöpp-félholdak,
 
tűzpont-koszorúk.
Ahogy a fa lombot hajt tavasszal, aláforgásomban úgy pikkelyesedik ki
 
testem,
s leszek Piros Pikkelykirály, Kék Uszonyfejedelem,
 
a Vizi-csönd Zöld Királya!
És hív és kacsint és csalogat a sok Pikkelyrózsa-csípőjű
 
a vízből kiállva,
ágyékig kiállva, tomporig kiállva szörcsög, sipog, kínálja
 
Újabb Keresztem!
És fölbuggyan a Legnagyobb, az Átok, a Legmélyről-Jött,
 
a Nőstény-Kegyetlen,
a tenger virágtalan szakadék-hüvelyéből lövődik föl
 
a Nőstény-Rakéta,
az őskéreg iszapos barna hasíték-homályaiból száll föl
 
a Pikkelyangyal-Kanca,
s óriás légbuborék-liliomkehely forog körülötte, parázsló
 
Hajnal-tengeremben.
A víz sötét talpától a víz háborgás-csipke tetejéig szétcsillagzó
 
buborék-liliomkehely
és a víz lényei, tüskéi, csikói, lepényei, táltosai hömpölyögve forognak
 
abban,
fuldokolnak és énekelnek a pikkelyláng-fiúk a fehér
 
liliomserleg-habban
és forr, habzik a tenger, Magányom Tengere virágzik,
 
mint ősasszonyhüvely.
És kiáll a vízből csípőig fölmeredve a Pikkelyes Ősribanc,
 
az Őshalasszony,
kék gumiabroncsos gumizsák szájjal tátogatva, kék kocsonyakígyó
 
bajusszal,
kékpettyes porcogó-bögre szemhéjait föl-le húzza, kék
 
zománctányér-kopoltyúkkal
szörcsög, s a bíbor rongypáfrány-kopoltyúlebenyek fújása,
 
mint az Alkony.
És óriás kék zománckúp fejében az óriás domború, zöldgyűrűs
 
gyöngykorong-szemek
és a koromsziromtányér-pupillákban aranycérnával írt
 
halál-jelek
és teste, az ősasszonykövér pikkelyes hús-levél füstölögve pettyesen
 
remeg
és testét borítják ágyéka közepéig pettyes kék zománctollak,
 
kék halpikkelyek.
És ágaskodik ki a tenger-hajnalparázsból, s a rózsatajtékból térdig
 
kiállva
reng és fröcsög és rázkódik kövéren, s látszik asszony-combja,
 
asszony-térdkalácsa,
mert csípőtől lefelé asszony ő, mert a forrongó vízben tapos nagy piros
 
asszony-lába,
s nagy piros combjai izzanak, s kék habkoszorút ver térde
 
tántorgása.
És hal-asszony ágyékán, ahol a halpikkely elfinomodva az asszonybőrrel
 
összenő:
hatalmas szőrcsokorral dagad a dagadt kövér asszonyágyék
 
bokra,
mint a megkövesedett máglyafüst a szeméremszőrzet dermedten
 
lobogva,
mint füstös gyökérbozont-kunyhó, mint szederindával benőtt
 
öreg temető.
Jaj, ez a Fölűl-hal Alúl-asszony izzó hatalmas piros combjait
 
szétnyitogatja
és mutatja teste szőrös hasítékát, a tűzlebenyek
 
rózsafodor-kútját,
füstölgő véres förtelmét mutatja, szőrös combköze
 
mirigyjácint-alagútját,
ágyéka fodros csigaszáj-kapuját, aztán a tajtékcsipkékbe szőrét
 
visszadugja.
S kiáll a vízből újra Szent Förtelemmel, s int
 
kristályhártya-uszonyaival,
s elvadúlt ágyékcsillagszőrzetén a vízcsöppek, mint lángoló
 
kék égitestek,
s szül nekem Köd-Jövőt, s vízbe pottyantja a titkával-nemzett
 
újszülöttet,
s combja közűl özönlik a vér és integet hal-hónalja pettyes
 
kristály-tollaival.
És piros asszony-lábával könnyedén széthúzza a tengert,
 
a Hajnal-lángot,
mint óriás puha kristálytest seb-ajkait, hogy a test üregébe
 
lássak,
hogy a Titok vérző mélyeibe lássak, s látván a Titkot:
 
fölkiáltsak,
mert látom Jövőm és látom Ágyam ott, mert látom Időm:
 
a Tenyészet-Túlvilágot.
És int és csal és csábít és kacsint, s ős-ágyékát mutatja:
 
hogy őt szeressem!
És ágyéka kő-bokrát szétnyitogatja és Üdvét mutatja:
 
hogy őt szeressem!
És combjai füstölgő tűzliliom-szakadékát mutatja:
 
hogy őt szeressem!
És tengermélyi ágya kocsonya-paplanát mutatja: hogy tenyészve
 
abban őt szeressem!
Mert ott vár az Ágy, a tengeri-liliomokból kötözött, ott az én
 
Nászágyam,
mert ott vár a Paplan, a tengeri-csillagokból összeragadt
 
Nászi Szemfödő,
mert ott vár az óriás tekert csigakürt, a habos kocsonya-itallal
 
kipüffedő
Halálos Nász-poharam, ott várnak a Halangyalok
 
a Korallkő-Nász-szobában.
Ott várnak óriás kagyló-tányérokkal zománcpettyes
 
uszonytoll-kezükben
és csiga, rák, rája, polip, viaszrózsa, lepényhal
 
a gyöngyház-tányérokban:
Nász-tálaim hemzsegve várják szívemet, s a Halál van
 
Nász-poharamban,
s várnak óriás csontrücsökágcsillag tengeripók-lovak
 
a Vízmélyi Nászteremben.
Jaj, int nekem az Óriás Hal-Asszony, jaj, int nekem, hogy én csak
 
őt szeressem,
jaj, csábít engem a Pikkelytorony-ágyékasszony Hívás,
 
hív asszony-ölébe,
forogva, kacsintva, combját-nyitogatva csalogat engem
 
a Tenyészet-mélybe,
hogy jövőm ágyéka kocsonya-rózsájába, hogy hitem teste tenyészet-Ködébe
 
vessem.
Hogy legyek a szeretője, legyek a Vizi-Férj, Víz-Embere legyek,
 
a Tenyészet Királya,
aki az Akarat Királya voltam és nem a Bánaté, aki a Hit Szeretője
 
voltam!
És pislog és kacsint és integet és forog a Pikkelytorony-asszony fröcskölve
 
kanca-bomoltan,
s a hajnaltűzből ágyékszőrig kiállva vad Nász-énekemet, Kan-válaszomat
 
várja.
Jaj, hív, jaj csalogat a Szörnyeteg-Halkanca, a Tenger
 
Szörny-asszonya,
s ahogy forog, pörög a vízben a Haltörzsű az asszonyszőrös csípőkig
 
kiállva
egyre vadabb lesz, egyre tébolyúltabb magányos nőstény-mámora,
 
tüzes nászi tánca,
toronyló kanca-haltánca és nézem őt merengve,
 
a Magány Egyszülött Fia.
S tátogó kék porcelán-hártyazsák halszája óriás rózsabuborékokat
 
köpdös
és lüktet és robban a víz piros habrózsakoronákkal burjánzó öle
 
körűl,
s a víz vérgyűrűzése a végtelenbe fut és nem hagy engem, hív
 
könyörtelenűl
és nem tudja még, hogy Őskanca-tébolya nem köszörülődik
 
a szívemhöz.
Nem tudja még, hogy nem adom magam, hogy ölébe hullni
 
nincs akaratom,
nem tudja még, hogy magam el nem adtam teste szent
 
tenyészetének,
hogy hiába szól a nőstény-hegedű, hiába hív
 
a kanca-nászi-ének,
szőrös ölébe nem rejtem szavam, ágyéka szőrébe nem fullasztom
 
arcom!
Mert nem tudja még: a Bánat az enyém és enyém a Gyász és
 
a Kiáltás,
hogy enyém a Rettenet és enyém a Vígasztalanság és enyém
 
a Hajnal Magánya,
hogy csak enyém a Mindenség Halálba-Zúdulása, enyém
 
a Jövő Várakozása,
hogy szerelmében csak Átok van, Halál, hogy szerelmében nincsen
 
semmi Áldás!
Mert nem tudja ő, hogy nincs benne Öröm, csak a Halál van habzó
 
Őstenyészetében,
hogy Országa, az a Másik Sűrű Csönd: a Halálvirágzás
 
Telhetetlen Földje,
ott lenn a Vízmélyi Pokol, ott lenn a Bánat-tenyészet
 
bizsergő jövője,
hogy kegyetlen mámorom nem lehet csődör-virág szőrös
 
vérkancsó-hüvelyében.
Hogy ez a folyékony zöld kristálytemető, omlékony kék
 
kristályhús-irgalom,
virrasztásom csillagzsákszövet szemfödője, amin ülök gubbasztván
 
merengve,
mint téli ágon magányos madár, mint jégszirten sovány
 
fehér medve,
mint taréjos jégszigeten kék rozmár, hogy ez a rózsakék nem
 
az én hajnalom.
Nem tudja még, hogy nem lehet hitem a boldog léttel-hemzsegő
 
Víz Magánya,
hogy nem lehet megáldatásom és föloldozásom a zöld vízmélyi
 
szerelemben,
hogy a milliárd egymástól-rettegő, egymásra-éhező, egymásra-gyilkos,
 
egymásra-dermedetten
leskelődő és lapuló szörny, csillag, kocsonyalepke, pikkelykürt nem
 
Szívem Hiánya!
Hogy ez a rojtos, cafatos, cafrangos, hólyagos, bóbitás, mirigy-lámpás
 
vizi-nép,
hogy ez a pikkely-vértezetű, üveg-lepkeszárnyú, zománc-arcú éhség-tömeg
 
nem az én népem,
hogy tátogásuk, rebbenésük, mocorgásuk, libbenésük
 
zománchús-tömkelegében,
csáprózsa-hömpölyegében, liliom-állaterdejében rettenetemre
 
nincs menedék.
Hogy az én népem nem a Víz Virága, nem a Víz Szörny-szépei:
 
a népem,
hogy magányom izzó kék kristályköveit magányos hemzsegésük
 
föl nem oldja,
hogy a kocsonyagyökér-fejűek, zománctuskó-fejűek Napcsillaga,
 
Csillagholdja
nem az én Napom és nem az én Csillagom és nem az én Holdam
 
és Reményem.
Hogy ami vár ott lenn: a Szerelem a Ringyó-hazugság, a habzó
 
Pikkely-átok,
hogy az a véres Ágyék-hívás, lángzó Pikkely-hívás nem lesz
 
az én szerelmem,
mert nem az én szerelmem a Csönd Tenyészete és a Víz nem
 
az én szerelmem,
s a Tenyészet Állat-köde, Állatrózsa-csöndje nem csal ágyékomból
 
dagadt virágot.
Hogy ami ott vár lenn: a Szerelem, az nem lesz soha, nem lesz
 
az én Virágom,
hiába hívás, ének, jaj, panasz, asszony-sírás, az iszonyat
 
kegyelme,
hiába minden Hajnal-násztánc és hiába virágzó gyönyörű
 
Förtelme,
és nem hullok állatliliom-ágyba és nem lesz Szent Vízmélyi
 
Uralkodásom.
Én nem leszek Pikkelyes Ős, Gyöngyházkoronás Halkirály,
 
a Víz Fejedelme,
hogy üljek virágzó korall-trónon, kezemben tengeri sünnel,
 
piros óriásrákkal,
mint tengerkristály ráktoll-rákolló-kereszttel,
 
zománctüske-aranyalmával,
s hínárhabos szakállamban csiga, csigalepke, viaszrózsa virágzik
 
bizseregve.
És palástom bíbor óriásrája, húslepedő-szárnyait vállaimon
 
átvetve
remeg és tomporomig lelóg óriás zománctüskés szárnya redője,
 
leple,
s ellapúlt sárga csipkecsillag porcelán-rózsa has-szája a hátamon át tapad
 
szívemre
és szétterűl rezegve hátamon, mint óriásdenevér, óriás trópusi
 
lepke.
Én nem leszek Víz Királya és nem leszek a Viziszörny Hínárhajú
 
Szeretője,
aki a Föld Királya voltam, Tavasz-Király, Virágot-beszélő
 
Kegyelmes,
Virágot-lépő Király-tavasz, aki voltam, akinek a Föld
 
Virággal-engedelmes,
akinek volt hűsége, hite a Föld! Az nem lehet a Vizi-csönd
 
Uralkodója, Őre!
Én nem leszek a Csönd Pikkelykirálya, hogy haltestem körűl lebegve
 
ringjanak,
mint csikófejű, kaméleon-farkú, gyémánt-tollú kristályangyalok:
 
a csikóhalak,
a kocsonya-nyárfa bóbitás lófejű csupa-kristályszögletesség
 
halcsikó-levélhalak,
virágállatot tenyésztő szívem körűl lebegvén, mint fekete toll-bóbitás
 
gyászlovak.
Jaj, nézem hívását, jaj hallgatom énekét a tengerből-kiálló
 
Leányszínű Halnak,
a Fordított Halkentaúrasszony jajgató szerelem-énekét hallgatom
 
árván,
a tátogó Halasszonydögnek, a Csípőtől Leányszínű Halnak és nem tudom
 
mi vár rám,
csak azt tudom, hogy a Leányszínű Hal nászhívó énekébe a kanok
 
belehalnak.
A hívők, a boldogtalanok, a boldogságra-vágyó-szívűek,
 
a bolondok,
akik azt hiszik a Boldogság Szigete ott virágzik a Szent Szirén
 
ölében,
hogy ott győznek majd a halálon, a Sárkányasszonyon belűl,
 
mint a mesében,
s pikkelyes, véres nász-ölelése után ölében nem maradnak csak
 
a csontok.
Mert habzó és zománcos szirén-ölelése a gerjedett férfitestet úgy
 
elolvasztja,
mint a Tavasz Aranyajka a havat, az izzó, csődörző húst a csontokról
 
lerohasztja
és pikkely-halölében csak a csontok, csontok maradnak
 
és mi haszna
így a szerelemnek, halálnak és a csontnak, és nem vágyik már
 
a Ravaszra!
És nyálkás hideg zománc-öle a csontokat kiköpi, a koponyát,
 
csontcsövet,
mint bagoly az egércsontvázat, egér-szőrt, kitinszárnyakat,
 
madárkörmöket,
s a nyálkás szőr-csont-pihe-karom-fedőszárny-gombóc,
 
a bagolyköpet
zölden, véresen, nyálasan ragyog és bűzlik és rohad
 
a bagoly-böffenet.
Hát ennyi marad, csak ennyi maradna a Szörny-Hívás után belőled
 
Király-Reményem,
a Pikkely-Ravasz, Asszonykentaúrhal rózsaszín húsliliom
 
Nász-ágyában,
valami ágyék-köpet, pina-köpet, szőr és csontgombóc ágyéka virágzó
 
ős-szőrbokrában,
valami hüvely-köpet, csontforgács, fogak, mint morzsolt kukorica
 
kőedényben.
Valami büdös király-maradék véresen, nyálasan, mint elvetélt
 
magzat,
a piros asszonycombok között a véres, feketepihés ágyékszakadék
 
szirmaiban
és semmi Jövő és semmi Megmaradás és semmi Hit
 
a Hús Álmaiban,
csak kiköpött csont lepi, mint száraz ág avarbokrot a füstölgő
 
sírdomb-ágyékgyapjat.
Magamat hát a Hajnalhoz kötöm, a Köd-árbóchoz, mint
 
rózsakristályoszlophoz,
szívemet a Hajnalhoz kötözöm óriás
 
rózsaszőr-rózsaláng-kötelekkel
és nézek a Part felé, a Part felé, a Föld felé száraz és szőrös
 
darázs-szemekkel,
óriás szőrös kristályszív-nyereg szemekkel nézem: az Idő sodor-e majd
 
a Parthoz?
Mert a Hajnal-Rózsahajó kivisz tán a Parthoz, kisodor tán a tenger
 
parázs-lökdösése,
s kiszállok majd Magányom Csónakából, az Áldott Földre nevetve
 
kilépek
és várnak ott a Köd-álmok, Köd-seregek, Köd-hitek,
 
Köd-újrakezdések,
várnak halottak és halandók, hogy hátam és mellkasom átüti szívem
 
vad verése.
Mint rubint lándzsa-levél ki-be üt testemből testembe fölgyorsúlt
 
szívem,
húsomat, ingemet, páncélomat átveri vad piros
 
húscsomó-kiáltozása,
boldogság-döbbenete átüt csontot, vértezetet, vasat, sodronyinget
 
szapora lángolása,
s a Föld csudálkozik és Medve és Madár, Vadkan, Szarvas, Borz
 
véres törzs-vértemen.
Mert Ők várnak ott, a Boldog Vadak, a Szarvas, a Medve, a Madár,
 
a Vadkan,
a Borz, a Róka, a Farkas, a Mókus, a Sün, a Vakond, a Kígyó,
 
a Varangy,
a Gyík, az Egér várja partra-érkezésem és vár a Bagoly
 
és a Vadgalamb,
mert ők várnak ott a Boldog Messzi Parton együtt-sereglő
 
óriás-csapatban.
Mert a Part, a Part a Boldogság Szigete, a Föld, a Föld,
 
a Zöld Sziget,
mert a Föld, a Föld a Boldogság Szigete, a Föld
 
az én Jövő-Hatalmam,
mert az a Ködös Messzi Part, a Zöldtollú Remény-rengeteg
 
az én Vígalmam,
Jövőm és Rettenetem és abba vetem én, mint lüktető piros horgonyt:
 
király-szívemet!
Mert kitör törzsemből a szív, király-szívem átüti húsomat
 
vad kopogással,
mint tojás héját a csibe, vért-ingemet áttöri fuldokló
 
újszülött-üzenetével,
fölrepeszti páncél-vértemet, vas-ingemet, léket tör a vason
 
piros döbbenetével,
s a kitört héjcserép-ablakon kibuggyan piros csomóval,
 
piros rög-lángolással.
Kilökődik piros rengéssel a háton, a mellkason, aztán lüktetve
 
visszaugrik,
mint rózsabéka a mell üregébe én szívem, én vad király-szívem
 
forró,
bíbor kiáltozással, piros húsrózsa-ordítozással, vörös üvöltéssel
 
a törzsem-koporsó
mélyiből tetszhalottaiból fölkelt szívem, testemből robbanva
 
kiömlik.
Mert föltámadok én és föltámad szívem, mert a Föld
 
az én Föltámadásom,
mert a Föld, a Föld az én Föltámadásom és Fölújulásom
 
az a Föld,
az a Föld ott, az a Part, az a Közel-Messziség, amire bíborban
 
ráömölt
a Hajnal-lángredő-bársonyzuhatag, mert a Föld Hajnala lesz
 
az én Megújulásom.
Az a rózsaködös Közel-Messziség, az a rózsamámor-oszlopokkal
 
borongó,
az a piros ködcsipketornyokkal virágzó Édes Messziség, az
 
a Sohase-Alkony,
az a Látomás-Rózsaerdőt pihegve rengető ködös földsziget,
 
Tiszta Partom,
az a Köd-Jövő, az a Rózsaköd Életsziget, az az izzó
 
Rózsakristály-ködajtó.
Ami mögött már ott szorong Földem minden reménye, állata,
 
virága,
mint a vad vadak, szelíd vadak, vad madarak, szelíd madarak,
 
várva
föltámadt király-jöttömet, királytavasz-érkezésem diadalát
 
várva,
óriás néma tömkelegben vár majd a Föld Létezőkben-Megvalósúlt
 
Ezer Magánya.
A milliárd tollas, szőrös, tüskés, kitines, csontpáncélos,
 
mészhéjas Magány,
a milliárd Meztelen, Kopasz, Befedett, Csupasz, Védtelen
 
és Kegyetlen,
várnak majd engemet, várják majd jöttömet mocorgó
 
néma seregben,
bizsergő, lüktető, lihegő, szuszogó, verdeső, vonagló tömeg vár,
 
az Engem-Hiány.
Az Értem-Magány, a Nélkülem-Magány, a Nélkülem-Minek vár ott
 
merengve,
várnak az Elvadúlt Szelídek, a Megszelidűlt Vadak a ködben
 
énekelve,
a ködben szótalan topogva, némán toporogva, köd-ágakon ülve
 
és lebegve,
ködöt szólva és köd-csengettyűt sírva várnak a ködben
 
ködöt legelve.
Várnak a köd népei a ködben tolongva, köd-erdő lombjai alatt
 
őgyelegve,
vár a ködben-totyogó, ködben-ácsorgó, ködben-tántorgó millió
 
Köd-Kegyelme,
a Köd vár és a Köd Halottai, a Köd Gyászlovai várnak ködöt
 
lehelve,
várnak a Halandók és Halottak, vár a Szarvas, a Nyúl, a Harkály,
 
a Medve.
Jaj, ki vár ott engem, ki vár majd ott a Parton, tengerből-föltámadásomra
 
ki figyel,
jaj, ki vár majd engem ott a Ködös Földön, Múltam
 
Köd-országán,
ha népem halott, országom halott, ha egemet átfogja fekete
 
bársony-szivárvány,
gyász-abroncs, hisz elvesztem én, jaj hogy vesztem el, remény-sorsomat
 
hogy vesztettem el?
Jaj, hát hogy vesztem el én, hogy vesztettem el komor jelenem, hogy
 
jövő-magam?
És hogy vesztettem el világtermő lázam, s hogy vesztettem el teremtő
 
kegyelmem?
És hogy vesztettem el múltam árnyait, s hogy vesztettem el azt
 
ami lehetetlen?
És hogy vesztettem el Nem-köd-népemet és hogy lehet, hogy köd
 
minden szavam?
És hogy lehet, hogy köd minden hatalmam és hogy lehet, hogy köd van
 
énekemben
és hogy lehet, hogy fehér köd-lovam ködöt nyerít és ködöt fúj
 
ködömben,
itt áll a vizen leomló köd-hajakkal, puha köd-patával a vérző
 
köd-özönben,
mint Jézus állt egykoron a tó vizén és testemtől elvált árnyam ül
 
a köd-nyeregben.
És Nem-köd-országom hogy vesztettem el, hogy veszett el
 
Nem-köd-országom?
Nem-köd-múltam és Nem-köd-jelenem köd lett, fehér köd,
 
fehér gomolygás.
És köd ott a Föld, a Közel-Messzi Föld és létem ködében
 
nincs megoldás?
És köd és köd és köd forog izzó habos gyöngyházrózsaként
 
a Tér-Hiányon.
És köd és köd és köd forog lángoló óriás tajtékrózsaként
 
a Tér-Hiányban
és a hajnal rózsarovar-angyalai a habos köd rózsaszirmai
 
köré ragadnak,
mint muslicák, szúnyogok, lepkék, legyek, ha vergődve,
 
zengve rátapadnak
a csápcsillag-mézikratányér izzadt húsevő-virágra szédűlt
 
éhségért-pusztulásban.
És szögletes-ötszöglapú állatkocsonyarudakból összeragasztott
 
kristálykúp-szemük,
a barna, zöld, fekete, szögletes, szőrös kristályemlő, kristályszív,
 
kristályrózsa,
s domború, rózsaszín, pihés gyémánt-napraforgótányér, vese-alakú
 
szem-kupola
az izzó mézragacsba fullad és mézbe fullad rágószervük, nemzőszervük,
 
szívókaszervük, hallószervük.
És belefullad csápjuk tollbóbitája, a halottas-ló gyászcsótárához
 
hasonló
és a mézlő haláltányér behajtja körben takonycsápjait,
 
mint takony-ujjacskákat
és emészt és nyal és szop böffenetlenűl a halál-virág és könnye
 
leszárad.
Jaj, hová lettetek Hajnalom Szárnyasai, hová levél
 
te Istenhez-Hasonló?
És köd-lovam köd-nyergében testemről leszakadt árnyékom ül
 
merengve
és megsarkantyúzza köd-lovamat és izzó hajnalparázs-tengerem ködét
 
bejárja,
ott üget a gomolygó hajnalköd rózsa-kazlaiban hús-létem
 
árva árnya,
ott üget árnyéktalanúl az Árnyék és bánatot, ködöt nyerít lovam
 
Tűz-tengeremre.
Mert Jövőm az Árnyék ott kutatja, ott keresi Jövőm Értelmét
 
a rózsaködben,
ott keresi a Valamit a köd könnyező véres bolyhaiban, a Semmi Vérző
 
Hömpölyegében,
ott keresi a Lehetőt, az Elmondhatót, a Megvalósíthatót a rózsafehérség
 
tűzözönében,
míg köd-lovam táltos-ködszárnya lágyan lobog, köd-vitorlája
 
föl-le lebben.
A Hajnalban, a Mindenség-tűzben, az Isten-vérzésben,
 
a Sátán-parázs-zúdulásban,
ott keresi az Én Hajnalomat. Hajnalomat? Hát hol van
 
az a Hajnal?
Itt ülök most a tengeren bozontos nagy szakállal, bozontos
 
vad csődörhajjal,
vállamra hulló csődör-sörénnyel, könnytelenűl a piros
 
bolygófél-megújulásban.
Itt ülök magányos csónakomban és nem tudom ez a hajnal
 
Hajnalom-e már?
És nem tudom ez a Hajnal: Időm Hajnala-e, véres, sikongó
 
Újjászületésem
Hajnala-e, Kikötésem Hajnala-e, Partraszállásom Hajnala-e,
 
Boldog Részem,
hogy ez a hajnal a Kezdet Hajnala-e, vagy csak
 
rózsafélgömb-tűzhomály?
Vagy csak hajnal ez a hajnal, egek tűz-omlása, egek vérzése,
 
semmi más,
semmi Kezdet és Föltámadás, semmi Elindulás és semmi
 
Élet-Végzet,
csak Isten leömlő tüzes nyála, az Anya-Mindenség
 
menzesz-vére éget
szent lecsordulással és szent leömléssel téged Tengerem
 
és Szívemben-Pusztulás?
Hajnalodik. Jaj, hajnalodik. De miféle Hajnal ez, miféle
 
Tiszta Tűz?
Mintha Krisztus lándzsával-átdöfött szíve vére csorogna arcomra,
 
úgy éget,
mintha a Názáreti átszögezett keze vére, átszögezett lába vére hullna
 
megérett
csöppjeivel homlokomra, hajamba, arcomra, kezemre,
 
a Folyékony Túlvilági Tűz.
A hajnalt nézem és a vizet nézem, a tengert nézem és az eget nézem
 
némán.
És vér hull hajamba, szakállamba, vér csurog elvadúlt bokros
 
szőrzeteimbe.
És könny nem jön és álom se jön világkezdet-óta virrasztó
 
szemeimre!
És nem tudom az Ördög tüzes vizelete, vagy az Isten örök vére
 
csurog énrám?
És nem tudom, hogy hol vagy Hajnalom, Megváltás, vagy Halál
 
vagy Te
Hajnali Tűz, Hajnali Vér, s nem tudom, hogy ez a Hajnal
 
nem az Alkony
Bíbor Mámora-e, az Alkony vér-hörgése alvad ott
 
a Közel-messzi Parton,
hogy ez a Hajnal nem az Alkony-e, a Csontváz-Reménytelenség
 
Bíbor Kezdete?
Jaj, óriás piros Köd-halálvirág, amibe vidám Reménység-Angyalaim
 
ragadtak,
s ott vonaglanak, ott vergődnek visítva fuldokolva az ikrás
 
köd-mézben,
s hártyatollas szárnyatok, az ürítő-pont és kék szőrszív-potrohcsúcsú
 
tomporvégetek közepében
nemzőszervetek: a mirigyzacskós nemzőtok, a pórusos nemzőcső is
 
mézbe-fúlva hallgat.
Jaj, elhervadsz-e Iszonyú Köd-halálvirág, elsorvadsz-e
 
Vad Borzalmam,
te Köd Húsevő-Virágkancsó, te Köd-Csápkoszorúcsillag,
 
te Köd-Ikratányér
és bizsergő csápkoszorúd, szikrázó tányér-fejed, a köd-eres
 
Ködserleg-mély
ködét fölszívja-e a Víz, a Nap, a Csillag, a Hold, szétfújja-e
 
Kegyetlen Bizalmam?
Vagy itt virágzol örökké az Égő Űr Mindenét betöltve fodros
 
hab-dagadással,
őstajték-szirmaid kövér ráncredő-fodraival a Minden Lényegét
 
benőve,
mintha szívemből nőttél volna ki te is, te Szívem Ősdagadt
 
Rózsaszörnye,
s itt égsz a Mindenütt-Mindenben Ködrózsaszörny a Létet befödve
 
szirom-zúdulással?
Jaj, lesz-e Hajnalom és lesz-e Vírradásom és lesz-e az Ősköd
 
fölszívódása
és lesz-e Partom és Jövőm és lesz-e Földem, amire majd újjongva
 
kilépek,
s lesznek-e Népeim megint, Bennem-Hívők, Engem-Szeretők,
 
Értem-Merészek,
Miattam-Bátrak, Nekem-Tiszták, Értem-Akarók, lesz-e Ők
 
Engem-Hívása?
És lesz-e Népem megint, Szent és Tiszta Népem, akikért
 
élhetek én,
akiknek lehetek én, akikért akarok én, akiket szolgálok én
 
Ős-Teremtő Hitemmel,
akiknek lábát és szakállát megmosom én egyszerű okos
 
kőműves-kezemmel,
akiknek szívét megmosom én Szent Királypáva-énekemmel
 
a Nemzés Ünnepén.
A Szent Nemzés-ünnepen, a Szent Fallosz-ünnepen, a Szent Magzás
 
Ünnepen,
a Szent Magbeömlés-napon, a Szent Teremtés-napon királyit
 
énekelve,
mint föltoronyló szines zománcpikkelyek kúpja, farktollaimat
 
szétlegyezve,
mint zománcpáfrány-lángkoszorút, ülvén a jajgatva-kuporgó
 
Nőstény-éneken.
Jaj, lesz-e Népem megint, Népem: Én-hiszek-bennük,
 
Én-értük-merész,
Én-bátor-értük, Én-tiszta-értük, Én-akarom-őket,
 
Én-vagyok-értük Népem,
ha egyszer mégis partra lépek én, vár-e népem, vagy csak
 
Kitágúlt Ürességem
Űr-csöndje lesz ott zöld vadonnal benőve, csak
 
a Zöld Növénydermedés?
Csak a Zöld Láng, a Népem-nélküli Zöld Pokol,
 
a Zöld Növénytemető
és Állat-királyok, Madár-fejedelmek, Bogár-hercegek, Rovar-kevélyek
 
fogadnak,
s Állat-népek és Madár-népek sereglenek elém, mert Népeim mocsárban
 
rohadnak,
s elfoszlott szívüket nyomja, emészti tőzegtuskó, tölgyfagyökér,
 
kékmohás sziklakő.
Mert csak ők fogadnak csőrüket nyitogatva, nagy szőr-rózsa pofájukat
 
kitátva,
pikkelyzománckúp-fejüket föltátva, szimatolva, makogva, fújva,
 
sziszegve,
vagy csak ők fogadnak, a Hemzsegő Rengetegek, lüktetve gyűrűzve
 
és lebegve
köröttem és köröttem tolongva és kopog a Hemzsegők körme, csülke,
 
karma, patája.
És forró toll és pikkely és szőr és hártya és tüske és szelvénytömegükkel
 
böködve
hemzsegnek körülöttem és szívemre fújnak és arcomba fújnak
 
fehér
pára-kürtöket, lehelet-trombitákat és tekintetük, mint a párolgó
 
tiszta vér
és arcomba sziszegnek és szívembe sziszegnek kék horgony-nyelvüket
 
kilöködve.
És hívnak és hívnak királynak engem, tolongva hívnak
 
királyuknak ők,
hívnak a Boldog Magányos Boldogtalan Állat-madár-bogár
 
népek engem,
s mondják állat-hangokon és madár-hangokon, hogy engesztelődjek
 
meg szívemben,
mert rám vártak ők, az Erdőt-lakók, Nádast-búvók, Földben-élők,
 
Eget-szeretők.
A Kő-alatt-lakók, Mocsárban-ünneplők, Mezőt-hemzsegők
 
hívnak
és mondják titok-szavukkal, szőr-szavukkal, szaru-énekükkel
 
csalogatva,
hogy véres, ürülékes madárfészek lesz király-koronám, saskoponya
 
király-alma
kezemben és lesz király-jogarom döglött sünökből font
 
oszlop-csillag.
És lesz reményem az ő reményük és hitem az ő hitük lesz
 
és hatalmam
lesz az ő hatalmuk és választhatok asszonyaik közűl
 
király-feleséget
és legyőzünk mi majd minden Rossz Erőt, leigázunk
 
minden Ellenséget
és nincs az a Pokol, mely bennünket lebír és semmi Pokol erőt
 
nem vesz rajtam!
Jaj, de hát lesz-e Ember-Népem megint, Népem, aki élni
 
megsegítsen,
Népem, akit élni akarok én, akit élni segítek én, akinek szívére forrón
 
ráfolyatom
fiatal spermámat és öreg könnyemet, akinek szívéből énekemmel
 
a halált kimosom,
akinek testéről a halált lemosom, vagy a Vad Vadak közé küld
 
a Nincsen-Isten?
Jaj, lesz-e Ember-Népem, Népem, akinek átizzadt szívéből
 
a halált kimosom,
mint új halottról lehúzott átizzadt, halál-verítékes inget,
 
mint lándzsától
átdöfött szívű halottról a véres inget lehúzván és rázkódván
 
a fehér zokogástól.
Jaj, lesz-e Népem, Engem-váró Nép ott túl a ködös-közeli
 
Túlvilágmesszi Parton?
Jaj, lesz-e Népem és Föltámasztó Bizalmam, Népem, aki reménykedve
 
vár majd
és hív és szeret és kezem akarja, parancsoló türelmem és nagy
 
szenvedésem,
Népem, kinek testéről az Elmúlást lemosom, akinek vad
 
Megvesszőztetésem
lesz Példája és Hite, csontváz-koronával Megkoronáztatásom mondja
 
a Hajnalt.
Jaj, lesz-e Népem, Hajnali Nép, ott túl a Parton, ha egyszer
 
földre lépek,
s az óriás Hajnal-Rózsakristály széttörik és rózsatömbjéből
 
kiszabadúlnak
megrázván magukat, mint a madarak, a beledermedettek,
 
belefagyottak,
a piros kristályhúsban szunnyadók, a kristály-rózsarögbe
 
temetett népek.
Vagy Ők várnak csak, Ők várnak engem, Ők, akik akarnak engem
 
királynak,
vagy Ők várnak csak, Ők, a Szelíd Vadak, s a Vad Vadak várják
 
királyi jöttömet,
a Növények és az Állatok, a Madarak és a Virágok, a Bogarak, Férgek
 
és Nyüvek,
a Tetvek, Poloskák, Kukacok, a Nehezek és a Könnyűek tolongva
 
várnak.
És hozzák elém szent lét-hódolatukat és hozzák elém
 
ajándék-bilincsüket,
szívemet átkötözni bolyhos hódolat-kötelekkel, csuklómat
 
ajándék-kötéssel,
hogy létükbe-fonjanak, sorsukba-kössenek Növény-örömmel,
 
Állat-szenvedéssel,
hogy jövőjükbe és múltjukba szőjenek, s legyek ember-vak
 
és ember-süket.
A Madár pelyhes, véres és zöld mészlotyadék-szaros fészket
 
hoz fejemre
és óriás aranyat-bugyogtató sárga viaszsejt-lépszívet hoz mancsában
 
a Medve
és az Orrszarvúbogár óriás pihebársony-szárnyú fekete-csíkos Orrszarvú-asszonyát
 
hozza sietve
és óriás fekete-szeplős szürke kitincsigolya-pálca csápjait hozza a Hőscincér
 
két homlok-hegemre.
S az Őz hozza asszonyát, a rozsda-arany, ezüstbarna Nősténytündért
 
hozza,
a fehér pamut-szív seggű Állatcsodát és várja, hogy hím-szívemet
 
megejti
aki könnyű tomporán ánuszát és asszony-ivarszervét fehér szőr-szívbe
 
rejti,
s aranyszőrsarló lóg ki abból, arany-szőrlevelek összefonódása,
 
a vagina-zászló csokra.
És a Százlábú izzó fehér kristálycsont lábakat hoz, hogy futni ha kell,
 
jobban tudjak,
s a Kígyó zöld zománc-pikkelykúp sisakot, hogy húzzam
 
vad koponyámra,
mint hegyes porcelánpikkelycsuklyát, s a Szarvas kövér szügye-szakállt
 
hoz tokámra,
s a Vakond nagykörmű fekete bársonyhús-kesztyűket, s kemény kék patát
 
a Dámvad.
És a Harkály óriás-csőrű piros tollzsák-álarcot hoz, hogy fejemet
 
abba dugjam,
s vállamig hulljon a tollhüvely-sisak, a kék tollsarló-taréjos
 
álarc,
s a Béka hoz óriás zöldszeplős mirigylebeny-köpenyt és magának
 
kiválaszt
a Sas, a Róka, a Farkas, a Nyúl, a Borz, a Varjú, a Sün, a Sólyom:
 
Hatalmam!
És hoz minden állat magából valamit, hoz minden létező valamit
 
lényegéből,
hogy legyek Ő, hogy legyek Ők, hoznak szarut, tollat, izmot,
 
pikkelyt, patát,
hoznak aggancsot, csápot, pödörnyelvet, hozza lényegét a szent
 
állat-szomorúság,
a szent állat-magány, szent állat-egyedűlség, hozza önmagát
 
árva hitéből.
Hozza magányát, rettegését, rejtőzését, búvását, titkait,
 
félelmeit,
hozza marcangoló kegyetlen életét és hozza zabáló rettegő
 
közönyét,
hozza nemzését, halálát, szülését, születését, hozza a Titok
 
bezárt könyvét
szívében, nem-kevély szívében, s a szív-húsban kristálykürtök
 
hangjait.
Mert szívükben izzó kristálykürtök szólnak és hívnak,
 
hogy föllapozzam
a Magány Titok-könyvét szívükben és ujjamat nyálazva
 
úgy lapozzam
a Rettegés Titok-könyvet, a Csönd-titok Könyvet szívükben
 
és megátkozzam
Teremtő Elhagyójukat, Süket Kigondolójukat, s magányukat
 
így föloldozzam.
Mert a Néma Rettegés van azokba a Titkos Szív-Könyvekbe
 
mindenütt beleírva,
a Rettegő Rejtelem és Közöny Magány van ott
 
a szívhártya-könyvlapokban,
az Együtt-Egyedűl virágzik ott a lüktetésbe-rejtett
 
szívkönyv-titokírásokban,
s aki ha abban olvasni tud: Magányuk Gyötrelmét
 
Szavával Lebírja!
Hát hívnak engem a Szelíd Vadak, a Vad Vadak, hogy sorsuk
 
lebírjam,
gyors és erős szívükből a magány-ködöt bozontos ős-szájammal
 
kifújjam,
hogy rejtelem-szívük Titok-Könyveit töprengve lapozza, pörgesse
 
kisujjam,
hogy kiváltsam őket a Magányból, s nekem-áldozat énekük állat-búgását
 
halljam.
És áldozat-állaténekük véres és nyálas nagy szövete lobog majd
 
fölöttem,
a Róka, a Fácán, a Nyúl, a Harkálykakas, a Medve, a Varangy,
 
a Giliszta,
a Cincér, a Kígyó, a Gyík, az Ölyv, a Vadgalamb, a Bagoly ének-szövete
 
fölissza
majd az én magányom és hangjuk szövedéke, mint zászló csattog
 
a ködben.
A Cinkék, Rigók, Fülemülék, Sármányok, Rózsapirókok, Pacsirták,
 
Zöldikék
Szent Ének-szövete lángol fölöttem, s az állatok makogása, brekegése,
 
ugatása,
kopogása, cirpelése, hártyakürt-hónaljfúvása,
 
kitinráspoly-vonóhúzása
lesz Diadalmas Eleven Zászlója fölöttem a Győzelemnek
 
Állat-Remeték!
Mert hívnak engem és várnak engem a Néma Növények,
 
a Néma Virágok,
hívnak, hogy jöjjek Virág-Királynak, hívnak, hogy jöjjek
 
Növény-Királynak,
s zsíros nagy illat-özönükkel és csillagszőr-özönükkel
 
majd elémbe állnak
és megverik szívemet aranyporral és szívemre vernek
 
aranyfüst-álmot.
És árva szívemet zsíros aranypor-csókokkal behintik és lesz
 
kristály-szívem,
mint virágporral teleragadt óriás darázs-szem, kristálycsillagok
 
buboréksisakja,
mely mint kettős domború kristályszív-ernyő ragad a kitinszív-arcú
 
szőrhalántékokra,
s szőrös szívkristálysejtlapjain virágpor, s virágpor a szőrrózsákon,
 
rágószerveken.
És jégsírkő-szívem lesz, mint arany életporral befújt fölmeredő
 
hímvessző,
mint sárga nemzés-porral befújt véres asszonyágyék-szív,
 
a befogadó
és sarjaszt kő-dermedt szívem zöld ágat, zöld levelet, s aranypettyekkel
 
lángoló
szívem, aranyszeplőkkel ragyogó szívem fölerjed szerelemmel
 
és nem lesz Temető.
És nem lesz Halál és nem lesz Csönd és nem lesz Halottak Halhatatlan
 
Kertje,
mert kivált engem a Némaságból, a Halálból kivált a Virágok
 
Kegyelme,
s nem lesz Halottak Kő-Szigete, a Halál Fagyott Féktelen
 
Fegyelme,
de lesz az Üdvösség Hazája, Növények Halhatatlan Zöld
 
Lét-Türelme.
Jaj, a Növények, Virágok hívnak engem, hívnak, hogy legyek Növény,
 
Virág,
hogy a földbe nőjek virág-türelemmel, növény-gyökerekkel szívódjak
 
a földbe,
süppedvén térdig a kemény talajba, s szétágazódjanak hulló
 
gyökér-kötegekre,
a Föld-szív felé gomolygó gyökér-függönyökre lábujjaim, a köröm,
 
a csont-virág.
S térdeim hajtsanak zöld levelet, zöld kacsokat szőrös
 
lábam-szára,
hogy törzsem legyen pihés zöld növénypikkelyszívekből
 
ragasztott torony,
pórusos, pihés, szőrös zöld növényszár-torony,
 
s virágcsésze-hónaljaimon
zöld növényszőrcsillagok meredjenek, mint Jézus ágyékának
 
szőr-tisztasága.
S zöld növénypikkelyek, növénylencsék lepjék be herezsákomat,
 
hímvesszőmet,
s a zöld szőrös pikkelyzsák-ágyú hajtson zöld levelecskét,
 
kék virágcsillagot,
s ontson ágyékom zöld növényszőrzete fű-illatot, hínár-illatot,
 
kalász-illatot,
s mellkasom, hasam, hátam, vállaim, karjaim, nyakam füstöljék
 
a Zöldet!
És koponyám, a zsíros-bozontú, kerek, az iker-sebhelyes homlokú
 
koponya,
a szőrcsillagos és húskristálycsillagos kemény és tiszta
 
csontkéreg-golyó
a tokánál és a tarkónál lassan zöld pikkelyserleg-virágcsészévé
 
szétámuló
virág-kehelytányér legyen, zöld pikkelyserleg, a homorú
 
zöld pikkelykupola.
És koponyám lassan öt kövér, fekete-eres sziromcsillag-levéllé
 
hasadva
szétnyíljon leopárdpettyes tűzliliomkoronává, pödört
 
tűzszirom-kehellyé,
kövér párducfoltos sziromajaktekercsek kürtcsillagává,
 
vad tűzkehellyé,
s agyvelőm bibeszárat növesztve ragyogjon, mint csillagok sárga
 
múlt-idő-csokra.
S úgy éljek ott a Tűzliliomkirály, a Vérszeplős
 
Növényhúsliliom-Apa,
a Vörös-kürtcsillag-virágfejedelem, úgy éljek köztük
 
földbe-szövötten,
én a Király, Volt-Népem-Királya, a Föld Fejedelme,
 
ki a Tengerből jöttem,
kinek meghalt Istene, Népe, Országa, Múltja, Jelene,
 
Minden Magzata.
Ki a tenger ködéből jöttem ki a földre, akit a hajnal szült
 
undorodva,
akit a hajnal szült énekelve és nevetve, az Irtóztató
 
Rózsakristály-asszony,
akit a Hajnal hordott ki ködrózsagolyó-hasában,
 
hogy itt virrasszon
a vak tenger ködében, véres hajnalában, mint örök csillagrózsasziget
 
foglya.
Jaj, hívnak engem, csalják szívemet az Állat-létezők, Növény-létezők,
 
Virág-létezők,
jaj, a Víz csalogat és a Föld csalogat múlhatatlan szent testébe
 
engem,
jaj, itt ülök magányos, hínárnyálhabos csónakomban
 
és Merengés-Énekemben
a Nem-tudom-mi-van, a Töprengés-köde van. Ülök, mint Isten
 
a Teremtés előtt.
Ülök, mint Isten a Teremtés előtt, mint a Teremtés Kezdete előtt
 
az Isten,
a Nem-látható Isten, a Mindenütt-köd Isten, a Derengő
 
Csönd-Isten,
a Semmi Isten, a Nem-tudható Isten, az Egyetlen Sötét
 
Fénypára Isten,
ülök derengő önmagamban, isten-magányomban, mert nincs aki teremtő
 
dolgaimban segítsen.
Mint ahogy Ő ült Derengő Önmagában töprengve dolgain, szorongva,
 
tétován,
nem tudván: mit tegyen, nem tudván: hogy tegyen, a Teremtéshez hozzá
 
hogyan fogjon,
nem tudván hogy kezdje osztani önmagát, a semmiből valamit hogyan
 
csiholjon,
hogy kezdje Lényegét részekre bontani, s ül hányingeresen,
 
ihlet-ostobán.
És vad hányingere van, szívében gyémánt-kések, mellkasa nehéz
 
vas-présben
és belei forognak, s torkában kőgolyó és tarkójába vágva kövér
 
kő-balta,
s szájában epe-ízű nyál, s ujjhegyeitől összeborzolva kemény,
 
sötét bajsza,
s azt hiszi megsemmisűl, döggé döglik a szörnyű
 
Teremtés-Elkezdésben.
Mert nincs más, mint önmaga, mint a csönd hányingere, mint
 
a semmi,
mert nincs más, mint a magány tüzes trónja, a homlokon égő
 
vas-abroncs,
mert nincs más, csak a semmi homályos fény-csöndje és mi haldoklás kell
 
ahhoz,
hogy kezdjen dolgokat, létezőket, lényeket a teremtés-haldoklásból
 
teremni!
Micsoda szív-pusztulás, micsoda belső-szörnyűség, milyen
 
gyomor-mögötti tűz,
micsoda megsemmisülés-máglya, csillag-erdőkből rakott hatalmas
 
tűz-kupac,
hatalmas lobogó csillagparázs-hegy, amelybe lökve énekelsz
 
és jajgatsz
te mindíg-benövő szűzhártyájú Teremtés-Anya, te hamuvá-ítélt
 
vad Férfi-Szűz!
Ül tétován az Isten önmagában és nem tudja mit tegyen és nem tudja
 
hogy tegyen
és tud mindent mégis a végtelenségig, s a részleteket az öröklétig
 
tudja,
s tudja együtt az egészet, a mindenséget tudja és megmoccan
 
ősköd-kisujja
és semmi-ujjai mozogni kezdenek és már tenni akarják, hogy valami
 
legyen.
S kicsíp egy kis ködöt önmagából és gyúrogatni kezdi
 
a fény-istenködöt,
s gyúrogatja tétován, s ráfúj a gyúrt vatta-ködre és csinál
 
egy kis virágot,
kicsipkézi szárát, leveleit, átfényesíti sejtjeit, s csillagzó
 
szirom-lángot
sodor és lapogat ujjaival, gyökereket fodroz, s minden sejt-szívbe
 
pórus-köldököt.
S a semmibe tűzi a fehér virágot, beletűzi derengve-virágzó
 
semmi-önmagába,
aztán nagy marokkal tép köd-habot a ködből, s formáz
 
barna medvét,
s azt is csönd-szívére ülteti, s már gyúr és formáz,
 
s az üres öröklét
betelik dolgaival, szent jelenéseivel, s nem lesz az öröklét
 
már önmagával árva.
És csinál szarvasbogarat, s az iker-szénrózsás puha ködkoponyára
 
sok-ágú szarvat,
nagy tüskés csontágakat és befödi vaskos bogár-szügyét
 
bársony-szőrrel,
s rálehel a teremtett-újra, ráfúj az új-jelenésre boldog
 
isten-erővel,
s az megszilárdúl és megkeményedik, mint olvasztott üveg,
 
ha megalvad!
És már teremt és tudja teremtés-mindenét és már boldog és nem
 
lehetetlen
és felejti a kezdet szégyenét, a kezdés tűz-gyalázatát
 
mámorba-felejti,
s gyúr köd-golyókat, köd-gyűrűket, köd-ikraházakat és kezéből
 
kiejti
a csillagokat, tüzeket, világokat, retteneteket boldog
 
teremtés-gyötrelemben.
És már tudja, hogy így lesz mindörökké, hogy ez a boldog
 
Mindíg-Rettenet
szent szívében soha ki nem alszik, hogy a teremtés-láng Lényegét
 
kifosztja,
hogy Egyetlen Magányát tűz-szájjal énekelve Milliárd Magánnyá
 
osztva
megsemmisűl, s aztán majd újrakezdi, mert abbahagyni
 
sohase lehet!
De jaj, én mit tegyek, én Ismeretlen Istenem, mit tegyek én
 
magamban,
vak szívembe nyúlván: abból ki mit vegyek, miféle ősködöt,
 
őslángot,
hogy pusztúlva önmagamban teremtsek szívem csöndjéből
 
Vérző Világot,
hogy formáljak ember-égitesteket, ember-csillagmezőt
 
és higgyek abban?
Jaj, hogy teremtsek Népet és Hazát, Ős-szívcsöndemből
 
hogy teremtsek
Országot, magamnak Ember-Jövőt, hogy teremtsek Országot,
 
Népet és Hazát,
jaj lesz-e erőm és bánatom elég, elárúlt létemben annyi
 
teremtő-szomorúság,
annyi ondó-tömeg, sperma-tűz, hogy Csönd-jövőt
 
áldottá megejtsek?
Lesz-e férfimag-lávám elég, hogy a Titkos Csönd-Asszonyt anyává
 
megáldjam,
méhébe zúdítva tűz-hitemet, hogy magzattá érjen hasában szent
 
bika-áldásom
és megszülessen a Gyermek-Jövő, s a fölhasadt véres testből kiszakadva
 
fölkiáltson!
És lesz-e Látomásom elég és az Időbe szállni, Sors kinöveszted-e
 
szárnyam?
Lesz-e Asszony-erőm elég, nekem, a Kannak, a Virágcsődörnek,
 
Világ-csődörnek,
a Teremtés-bikának, a Nemzés-királynak, az Asszonyt-fölmagzás
 
Fejedelemnek,
hogy önmagam-nemzésben gyöngéd asszonytestem megtudja végre:
 
itt az Ünnep,
s mirigy-rózsabokra lángolva dagadjon és púposodjon pihés hasa
 
az Örömnek.
S dagadjon, púposodjon, kúposodjon a Szent Has és benne
 
a kicsi Magzat,
és a Boldog Has eres rózsabuborékában lebegve forogjon a pihés
 
kicsi Gyermek,
s szent magzatvizemben a szőrös és szempillaszőr-csillagos Jövő
 
vakon vizelget
és kortyol rózsavizet és kuporogva növekszik, s ragyog,
 
mint gyermek-rózsakristálycsillag.
És szíve ütése testem rengeti és létem rengeti a vad húscsillag-ütés,
 
a kék,
s pezseg és forr testem belűl és húsom habzik homályaiban
 
és lángol,
s szent részeim, kocsonyás sejt-szüneteim hídjaiban, homályaiban
 
tajték-mámor
és lüktet minden halálom, virágzásom, rózsaláb-rúgdosástól reng
 
a rózsabuborék.
És csontjaim virágzanak és keményednek és vasaknál erősebbek lesznek
 
csontjaim
és emlőm dagad és fölkúposodik és hajlott emlőkúppal ferdén
 
fölmered
és az emlő-rózsamályva szőrei fölmerednek, keményen, mint
 
a virág-szőrzetek,
mint a kalász zöld kristálytüskéi, csillagszőrkoszorúban
 
a csöcs csúcsain.
És ágyékom földagad, s szemérmem rózsacimpa-ajkai lázasan
 
megvastagodnak
és vad ágyékszőrzetem dagadtan széthabzik hasamon,
 
combjaim között,
mintha óriás pók-szőrcsillag ülne ott szőrcsillag-özönével
 
a combtövek között
és tűzliliom-ajkú szülő-hasítékom duzzadt hús-levelei
 
lázasan ragyognak.
És piros mirigypettyei égnek és pihéi fölmerednek, mint a selyemkaktusz
 
gyönge szőre
és így vagyok én már a Teljességre-kész és így leszek én a Jövő
 
megszülője,
s ha földagadt testem alja fölhasad, s kizuhog forró magzatvizem a combra,
 
szőrre
térdre, lábszárakra: fölindúl mindenem és ráng Szent Szégyenem
 
Élet-temetője.
És széttárúlt testem cafatos, szőrös, vonagló, megszakadozott-húsú
 
mélyiből
kiforog véresen, nyálasan, zsírosan, hab-csatakosan, kiforog
 
vér-cuppanással,
nyálas hörgéssel és taknyos sírással, kék-eres üveg-arc
 
szőrgolyó-koponyával
a Magzat, Magzatom, Remény-Jövőm, az anyatest tátott
 
őspicsa-öbliből!
Jaj, lesz-e Nemző-erőm elég és lesz-e Magzatnövelő-erőm elég,
 
jaj, lesz-e
Fölmagoztató-erőm elég és lesz-e Kihordó-erőm elég és jaj, Tápláló erőm
 
lesz-e
elég és lesz-e Belső-lángom elég és jaj, Testet-növesztő erőm
 
lesz-e
elég, Vérem, Húsom, Tüzem, Hitem, hogy Testembe-Küldöttemet
 
megnövessze?
Hogy föláldva önmagam Ország-Jövőm, Hazám-Jövőm nyögve
 
kihordjam,
hogy Népem-Jövőm és Szent Szaporodás-Jövőm Minden-testemben
 
fölnöveljem,
hogy Korcsot ne szüljek, négylábút, nyolc-szeműt, vérszájú üvegtuskót,
 
kegyetlen
böfögőt, rózsaszín ember-pókot, zöld-szeplős kocsonya-csikót, akinek
 
Kanca-anyja voltam.
Hogy ne szüljek szőrös üvegrózsát, kétfejű rózsaszörnyet, kék
 
csikóbékát,
aranypettyes és zöldpettyes kentaúrfiút, aranysörényű piros
 
kentaúrcsikót,
hogy ne legyen szőrös szörnyeteg, pihés arc-lábcsokrú tintahal,
 
aki kiomolt
jajgató, vonagló húsomból hörögve, hogy meg ne szüljem húsom brekegő
 
béka-csokrát!
Hogy vérző széttárt combjaim között, a véres dagadt szőrpajzs
 
leheletében,
a piros virágállat bizsergő, vonagló csápkoszorú-rózsa fejeként vonagló
 
hús-üreg
kitüremkedései, izzó vastag sziromgyűrődései, vonagló lebenyei,
 
vér-meleg
fodrai előtt ne szőrös üvegrózsacsokor heverjen a szülés vérében,
 
vizeletében.
Jaj, lesz-e Férfi-erőm és Anya-hitem elég, hogy Ember-Népemet
 
megteremtsem,
hogy Hazát, Jövőt teremtsek Önmagamból és a Maradékból,
 
ott a Parton,
majd ott a Parton, ha a Partra kilépek és Hajnalom
 
nem lesz-e Alkony,
Reményem Alkonya, a Sötétség Első Vércsík-alvadása,
 
hogy alvadékába rejtsen?
Az elvérző Mindenség vérfoltjai alvadnak-e most a Tengeren,
 
Tengeremen,
nagy bíbor lepényekben ragadva habra, fodorra, hullámra,
 
vízcserép-tükörre,
zöld gumikör-szájú pikkelycső vízből-kibújás gyűrűire vastagon
 
gőzölögve,
halcsobbanás, szörny-csobbanás, szörnyeteg-kibuggyanás után
 
a fodrozó vizen?
Mert delfin lövődik föl itt a vízből, mint vigyorgó kövér kék
 
üvegdorong,
hajlott óriás kék üveglándzsa és óriáspolip lövődik föl, szuszogva,
 
bugyborékolva,
mint óriás rózsaszín púpos húscsillag és gyöngyházkorong-ostor lábai
 
fej-szoknyaként forogva
gyémántrojtharangként lobognak és lógnak, s visszahulltában
 
a víz zsibong.
És forr és pezseg és habzik a tenger, ahogy robbanva visszahull
 
a szörnycsillag-állat,
a gyémánt-rögökkel beültetett fejű hatalmas kocsonya-pók,
 
síró hús-csillag,
s óriás-ráják lövődnek föl a vízből, a víz kék hús-levelei,
 
s a kristályhab
fröcsögve taréjlik röptük után, s kéken ragyognak
 
a rombusz-vitorlaszárnyak.
Aztán csattanva a vízbe visszahullnak, az óriás hús-lepkék,
 
kocsonya-bagolypillék,
s aláforognak a víz szörny-mélyeibe kék iker-háromszög
 
szárnycsapással,
s kilökődnek a tengerből megint óriás
 
kristálycsipkegömb-csobbanással,
hogy kék denevér-röptükkel király-magányomat halállal
 
behintsék.
A víz denevérei, a vizi-denevérek, a hús-denevérek,
 
kocsonya-denevérek,
a tenger Rája-Angyalai röpködnek csattogva, nyüszítve
 
köröttem,
s bársonyosan nyikorognak, kocsonyásan nyihognak a rózsakék
 
hajnali ködben
a Víz Denevér-Angyalai, mint sárkánymadarak, madár-sárkányok,
 
az Ősföld-madárremények.
És medúza-hólyagok lebegnek csónakom körűl, Hajnalom
 
piros Ködében,
a víz hólyag-rózsái, kocsonyagömb-lámpái, mint érett
 
sárga tökök,
csipkés gyűrűkaréjú éhség-buborékok, rabló
 
gömbrózsalebegés-fürtök,
piros szívek, dagadt hólyagszívek és lüktetnek és forognak
 
Hajnalom tengerében.
És rózsaszín hús-szárnyú csigalepkék libegnek lebbenve árva csónakom
 
körűl,
a kéktornyú vizi-pillangók és állnak mereven, délcegen
 
a csikóhalak,
a csikófejű gyémánt-kérdőjelek, a csiszolt-kristálysejtek-összege
 
kis vizi-lovak,
a szögletes-pocakú, gyémánt-tüskés gyémánt-csődörök, gyémánt-csikók
 
egyedűl.
S kis gyémánthártyatoll hátgerinc-uszonyuk, gyémánt-toll hónalj-uszonyuk
 
moccan
és moccan kristálytollacska bordás csípő-uszonyuk finom
 
gyémánt-rebbenéssel
és emberszemű csikófejük gyémánt-trombita csikófej-csőrvége kék
 
víz-lihegéssel
gyöngyösen buborékzik, s emberszemhéjuk, emberszempillájuk pislog
 
a víz-titokban.
És piros-szárnyú és kék-szárnyú halak ugornak Hajnalomba
 
tátogatva,
piros-pettyes és kék-pettyes halak, csíkos és öves és gyűrűs
 
zománcpikkelycsokrok,
s én nézem őket és a vízbe nézek és nézem a vizi-lét-magány
 
Csönd-Poklot,
a Csönd-Mennyország vizi-népét nézem és hív a Csönd,
 
hogy ugorjak abba!
Mert hív a Csönd és hív a Víz és hív a Csönd-Pokol,
 
a Csönd-Mennyország
és hív a Vízi-Nép, a Víz Népe hív magához, a Víz Népe
 
hív magába,
hogy ugorjak a Csönd Örvényeibe, hogy szívébe vetni magam
 
ne legyek gyáva,
hogy a Folyékony Kristálymagány majd befogad,
 
az Egyetlen Ország!
Jaj, hív a Csönd, az Egyetlen Remény, jaj, hív a Vízmély rengő
 
gyémánt-csöndje,
jaj, hív a Puha Ország, a Lágy Ország, a Rothadás Ország,
 
a Korhadás Ország,
jaj, hív a Boldog Rettenet, igéri már, hogy elmondja majd
 
kristály-sorsát,
csak arra vár, hogy szívébe zuhanjak, csak arra vár,
 
hogy testemet befödje.
Csak arra vár, hogy konok csobbanással Csöndkristályszívébe
 
vessem magam,
s aláforogva lágyan, mint a rózsa, kék tenyészete mélyébe
 
lebegjek,
a rákok, csigák, pókok, kékszárú fényvirág-állatcsillagok közé forogva
 
lemenjek,
hogy a virágállatok, állatcsillagok, liliom-állatok közt heverjek
 
boldogan.
Hogy boldog éhség-állatvirágtelepek, kemény rubintos csillagkígyók,
 
iszap-evők,
fenék-túrók, állatganéj-legelészők, hullazabáló
 
mirigyfénycsillagrózsák,
halál-száron imbolygó csillagszövet-fényliliomok, tátogó
 
mirigyfény-szörnyzsák,
derengő bóbita-ködlámpák között feküdjek boldogan,
 
éhség-közönyük előtt.
Jaj, ahogy hullok majd a vízben, a zöld kristályanyagban lefelé
 
forogva:
vad csődör-szakállam, vad csődör-hajam a vízben lebegve
 
szétterűl,
mint fodros, csipkés szőrzászló lobog a vízben könnyedén,
 
szétlegyeződve egyedűl,
mert már nélkülem él koponyám, állam, tokám szőr-ernyője
 
a vízben lobogva.
Mert már nélkülem kezd lenni minden ami van, ami van bennem
 
és rajtam,
mert már nélkülem kékűl arcom bozontos szőrbokrai közt szétnyílott
 
ajkam,
mert már nélkülem pezseg a víz buborékgyöngyeiben orrlikam,
 
lila talpam,
mert ágyékszőröm és hónaljszőröm vízgyöngy-virágát teremni én
 
nem akartam.
Csak szemem él még, csillag-szemeim élnek még tovább a zöld lombbal
 
ellobogó
víz kristálypikkely-függönyeit nézve, s nézve, hogy bozontos szájamból
 
kiúszik
lassan az utolsó légbuborék, tüdőm utolsó levegő-golyója, s lassan
 
fölúszik
a Csöndben a törékeny fénylő gömbcsillag, életem utolsó csillaga,
 
a fénygolyó.
S nézem, ahogy száll libegve lassan fölfelé létem utolsó sóhaja,
 
levegő-kortya,
utolsó élet-sóhajom, utolsó mámor-csillagom, a szikrázó
 
levegő-golyó,
száll a víz zöld közöny-húsában az Utolsó Buborék, mint egyre
 
távolodó
csillag, fehér gömbtűz, amíg levegő-pont lesz, pici fénypont, s elfoszlik
 
imbolyogva.
S én hullok lefelé, hullok a Kéksárga Mélybe, hullok
 
a Kékfehér Homályba,
hullok a Szörnyekkel-hemzsegő Hallgatásba, hullok
 
a Virágzó Őstalajba,
hullok lágy forgással, hullok ős-hullással, hullok a Zöld Csöndben
 
bolyongva,
s szakállam, hajam a vízben szétterűl, mint a medúzák
 
éhség-rojt-szoknyája.
És szempillaszőreimen és szemöldök-szőrívemen pont-köldökű algák,
 
pici rákok,
nagy toka-seprűs, izzó kristálytollkefe-állkapocs-szárnyú
 
üvegcső-lárvák,
szögletes üvegkoponyával, szénpont-szemekkel, s hártyalánc-testüket
 
becsavarják,
mint törékeny üveghólyagok láncát csigásra, s hártyazsák szívük üt
 
szikra-álmot.
És orrlikaim szőreiben pici rákok, apró csigák, kis üveg-ollók,
 
üveg-tekervények,
pici ízesűlt üvegkeresztek, üvegbuborékkürt-csavarokban pontbimbó-szemű
 
lepények,
s szájam szőrkoszorújában, szájam pihekoszorújában eleven
 
pettyes fények,
s beleragadva szőrzeteimbe a fénypont-szívek, tűzpont-agyak,
 
állat-üvegedények.
Jaj, hullok, hullok, hullok a Zöld Húsban lefelé elhínárosodva,
 
forogva,
a kékszárú tűzpetty-kaprok, eleven hosszú piros-szárú tűzpont-kaprok
 
közé,
az egylábú hosszú tűzpont-csillagkoszorúk, küllős fénypettykerekek
 
közé,
a hideg kék mirigyfény-pontcsillagok merengő állat-éhsége felé
 
gomolyogva.
A tűnődő, piros mirigypont-lámpakoszorúkkal égő éhség-virágok
 
talajára,
az égő csillagpetty-küllő-korongok állat-virág rablás-várakozása
 
idejébe,
ahol zöld mirigyfényhomlokkoronás Éhség virágzik és a világító
 
Állatrózsa-Béke,
ahol a hosszú-szárú Tűz virágzik, s a tűzvirágállat Foszladékom
 
várja.
Létem szétbomlott szöveteit, magány-húsom foszladékait,
 
hártya-cafatait,
mert hulla-foszladékot, vedlés-hártyainget, pórusos
 
hártya-páncélruhát,
ürüléket és fehér hamvat, ázott bőr-pernyét, rost-maszadékot vár
 
a Szomorúság,
a Világító Virág-Szomorúság, hogy önmaga fényes csáp-öklét becsukva
 
zabálja Álmait.
Zabálja szétfoszlott árva testem hártyarongyait, húsfoszladékait
 
zabálja,
mint a föld a szemfödőt, mert halálra-éhes ott lenn a fénylő
 
Virág-teremtett,
mert dögre-éhes mind a Létező és hullára-éhes ott is minden
 
Égő Kezdet,
mert dögcafatra éhes ott is minden merengő Fénypont-Virág,
 
Virágtűzpontállat-Árva.
Jaj, hullok, hullok, hullok a kristálytollas zöld
 
vízlomb-remegésben,
mint fészkéből kilökött madárcsibe a víz kristálysziklái közt ütődve,
 
csapódva,
hullok az Ős-szakadék Homály virágzó világító csönd-tenyészetébe
 
lobogva,
vak halál-forgásban, vak halál-hullásban, vak nem-vagyok
 
émelygésben.
Csak a szemeim élnek tovább, csak a szemeim, csak nagy csillagszemeim
 
élnek,
mert nem tudnak meghalni az én szemeim, mert az én szemeim meg sose
 
halnak,
mert nem fognak meghalni az én szemeim, mert meghalni
 
nem akarnak,
mert nem halnak meg az én szemeim, mert az én szemeim soha
 
ki nem égnek.
Csak a szemeim élnek tovább, nagy csillagszemeim égnek
 
ragyogva,
mert nem halnak meg az én szemeim, lángjukat nem oltja
 
ki semmi,
vad tüzüket, aranyláng-örvényüket a Létezés nem azért akarta
 
teremni,
hogy kásásodva elrohadjanak, hogy kocsonyásan kihamvadjanak
 
kő-szurokra.
Hogy fölfúvódva kidurranjanak, mint dagadt eres kocsonyahólyagok,
 
vízgömbök,
s aranypetty gömbhéj-halmazuk minden tűzpettye kék vízcsápot
 
lövelljen,
mint gyermek ha vizel, kis kocsonya-pöcsöket csírázva halált
 
vizeljen
zöld vízpáfrány-ívben, s az őspupilla szétnyílva mutassa lényegét,
 
mint nyitott köldök.
Mert nem azért születtek az én szemeim, én szemeim nem azért
 
fogantak,
mert anyám nem azért hordta méhében szemeimet,
 
az aranypetty-gömbtüzeket,
kik szent teste szent vizében tiszta iker-csillagként ontottak
 
ősfényeket,
növekedvén a magzatvíz-rózsahomályban, mint kristály-gömbfáklyák
 
forogtak.
Égtek, lobogtak tűzpont-gömbhalmaz-szemeim, aranypetty-gömbhalmaz
 
szemeim
anyám szent hasában, a pihés és szőrös életrózsavízzel töltött
 
kúpban,
a pelyhes és szőrös rózsagömbben, mint őscsillagok az Isten
 
Őshas-csúcsban!
És nem azért szülte meg anyám, hogy elrohadjanak az én szent
 
csillag-szemeim!
Mert nem halnak meg az én szemeim, mert a szemeim holtukban is
 
néznek,
mert ragyognak, lángolnak, lobognak, mint a most-születő
 
égitestek,
mert vad tüzükkel, nehéz arany-ködükkel halálom után is
 
rád figyelnek
Szent Létezés, Szent Lét-Virágzás, Szent Anyag-Mámor,
 
Szent Élet-Itélet!
És égnek és lángolnak és ragyognak tovább érted Megismerés,
 
érted Feledhetetlen,
érted Anyag Szent Látomása, érted Mindenség-Minden
 
Ősanyag-Mámora,
érted Mindíg-látásra-késztető, érted Mindíg-hitre-ámító Anyag
 
Szentséges Iszonya,
mert szemeim mindent látni akarnak és nem nyállá-poshadni
 
halál-könyörületben.
Az én könyörtelen szemeim, az én mindent-néző szemeim,
 
az én hatalmas,
létet-átvilágító szemeim, az én mindent-följegyző-szemeim,
 
a gömb-könyvek,
amelyek fölisszák ragyogva a Lét-állapotokat, s nekik a Létezők
 
köszönnek
tódúlva, tolongva a gömb-mély titkaiba, a csillag, a medve, a féreg,
 
a szarvas!
Jaj, gyémántkard-ütéssel Pokolig-lehasító szemeim, a Pokol véres
 
őstüzéig,
jaj, kristály-dárdákkal a Menny Istenszív-kárpitját fölsebző kemény
 
szemek,
hogy a fölhasadt, vérző Ős-szív bőre mögött látszanak a mennyei
 
hódolat-tüzek,
a boldogság-kínok, remény-trombiták, apokalipszis-lovak,
 
az Ősangyalok térdig.
Látszik az Ősangyalok csillagpihés lábszára, jáspiskő-lábaujja,
 
arany lába-körme,
s a bokáig lelógó csüggedt szárnyvitorlák félhold-karéjú
 
tollháromszög-csücske,
a rózsaszín tollpikkely-kúphegy, s a csillaghalmazokon Isten
 
köpetének üszke,
a rózsarothadás büdös habcsomó, s látszik a szívhúsban
 
az Elmúlás Szent Könyve.
A méhecske-ágyék illatú, darázs-comb illatú, szitakötőszem-illatú,
 
lepkehónalj-illatú,
a lepkekoponya barna páfránytolla-illatú, a virágszőr-illatú, a föld-illatú,
 
sárga
szöcskék karcsú kitin-drótszerkezet lábszára, vékony finom rézdrótcsillag
 
lába
illatú Eleven Kapcsos Könyv, az Istennek-föllapozhatatlan, a Kinyithatatlan
 
Titok-Kapú.
Mert ama Szent Könyvben még ő sem lapozhat, mert önmaga lényét ő se
 
tudja,
mert nem láthatja mi van írva abban, hogy a Létezés miért ragyog a titkos
 
könyvlapokban,
hogy miféle jelek, ábrák, rajzok, mértanok, képletek élnek ott a hártyás
 
Titokban,
miféle állapotok, tüzek és ünnepek, kezdések vannak ott a Bezártságba
 
csukva.
Mert van, ami Istennek láthatatlan, mert neki Önmaga láthatatlan,
 
az Önmaga-Vak
csak dolgaiban él, tartályaiban, gömbjeiben, hullámaiban, forró
 
örvényeiben,
csak lényeiben él és lényeivel ég a terekben és a tér finom pórusos
 
felületeiben,
s a Rejtelem-Könyvben neki-nem-olvashatók a rejtelem-ábrák
 
és rejtelem-szavak.
És a Kezdet óta van az a Könyv, már a Kezdet Kezdete előtt
 
becsukva
ott feküdt a Könyv, mint az Embrió-Mindenség szikrázó
 
gyémántdoboz-tokja,
ott lebegett mielőtt hártyásodni, ráncosodni, csomósodni kezdett
 
a Csönd Semmi-pokla,
mielőtt gyűrődni, pontokká bomolni, sejtesedni kezdett a Semmi
 
lepény-magja.
Mielőtt forrni, bugyogni, bugyborogni kezdett az Önmaga-Semmi,
 
habzani sötéten,
mielőtt lüktetni kezdett egy csöpp anyag-csomó, az őspetecsomó
 
a Megtermékenyítésben,
mielőtt gyűrődve dobogni kezdett az Első Lét Tüzes Sejthalmaza
 
kékfehéren,
mielőtt bomlani, dagadni, robbanni, fúvódni kezdett a Megvalósulás
 
a Szenvedésben.
Mielőtt benőtte önmagát terjedvén szétfelé és terpedvén befelé
 
a Semmi,
s csupa kötés és kapcsolat, összefüggés és láncolat lett vala
 
a Lét Egésze,
mielőtt a Szenvedő Egy-Egész fölbomlott billió Szenvedő
 
Egy-Részre,
mielőtt virágzani kezdett az Elhatározás, s az Akarat elkezdett
 
Halált teremni!
S aztán benövé a Mindent a Minden erekkel, hússal, hidakkal,
 
ős-csapokkal,
pillérekkel, csövekkel, hitekkel, mámorokkal, tűzzel és Titkos
 
Részletekkel,
s az Ősgömb-Minden közepén a Könyv, a Rejtelem ott fekszik
 
lezárt födelekkel,
ott fekszik fölnyithatatlanúl, ott fekszik a Vázlat Éposza bezárt
 
lapokkal.
Ott fekszik a Lapozhatatlan Rejtelem Könyve a Fölhasított Szív
 
Húsában,
mint forró, eleven koporsóban a tetszhalott és ott ég, ott ragyog,
 
lángol,
ott fekszik egy rubint kéz vérkő-tenyerében, s gerince kirakva kék
 
csillag-gyémántból,
mint fészek kopasz tölgyfán, s alatta rózsaszín angyalkoszorú, mint madarak
 
a tél fehér hajában.
Hegyes, csúcsos, kereszt-sarlós, egymásra hajtott sovány toll-kúpok
 
sátraként
hallgatag szárnnyal állnak a rózsaszín angyalok a Rubint-kéz körűl
 
koszorúban,
mint hóban a madarak, mint káposztalepkék a száraz temetői
 
koszorúban,
mint rózsapúderes rózsalepkék a nyár izzó ikracsöndjében, várván
 
a Sohase-Estét.
Várják a Sohase-Estét a Könnyen-Fáradók, a Fáradhatatlanok
 
remegve,
várják a Mindíg-Világosság Árva Madárlényei a szárnyharmatoztató
 
Sötétet,
hogy bejárván és beszállván lobogva könnyedén a ködös Isten-Erdőt,
 
zöldfüst Isten-Rétet
egy csillagon elpihenjenek pikkelykúpsátor-szárnnyal,
 
álomba-dermedezve.
És ötszögű állatkristálysejtek ikrarózsa-emlője szemük pihés
 
kis sejtlapjai
bepárásodjanak harmat-hártyával és így aludjanak
 
a szemhéj-nélküliek,
s piros pamut-pajzsikalevél csápjaik begöngyölítve, mint páfrányos
 
tüllcsipke-tekercsek,
s gyöngéd szőrtokájuk kék pödörnyelvei az állig föltekerve, mint
 
asszír királyok szakállai.
Mint szőrös kötélgyűrűk, s finom harmatcsöppek a kék
 
pofa-szőrpajzsokon,
s a kékpettyes homlok-lemezek, s a szív-alakú gége-lemezek
 
harmatosak,
s a kék szív-alakú szemek, piros vese-alakú szemek, zöld agyvelő-alakú
 
szemek harmatosak,
s a harmat vízcsöpp-szemfödője a szív-alakú, vese-alakú zöld
 
koponya-kristálydúdorokon.
Jaj, szemeim, szemeim, én szemeim, ti mindíg-nézni-akaró
 
csillagszemek,
ti mindíg-kutató, mindíg-vizsgáló, mindíg-éber, mindíg-magányos
 
szemek,
ti mindíg-figyelő, le-sose-zárható, ki-sohase-oltható kemény
 
szemek,
jaj, szemeim, szemeim, én nagy szemeim, ti mindíg nyitottak,
 
kristály-kérdőjelek!
Jaj, szemeim, szemeim, áldottak, átkozottak, szemeim, csillagaim,
 
gyönyörűek,
jaj, ti mindíg-lángoló, ki-sose-hamvadó fekete
 
gömbcsillagtüzek,
ti mindíg-áldók, mindíg-átkozók, ti mindíg-parázsló
 
aranypetty-gömbsírkövek,
ti múltam tűzpettyes üvegkoporsói, ti múltjaim kocsonya-temetői,
 
ti Szemek!
Ti féktelenek, vadak, szelídek, gyűlölködők, ti gyújtogatók,
 
ti szelídítők,
ti megrettentők és elnémítók, ti elszólítók és megszólítók, ti vadakat
 
megtörők,
ti kancákat, csődöröket, bikákat, farkasokat, párducokat
 
térdre-kényszerítők,
ti ördögöt földbe-parancsolók, ti a Sátán tüzes ujjhegyeit jégkúppá
 
bűvölők.
Jaj, Szemeim, Áldottak, Átkozottak, akik forró kő-kupaccá
 
ki sose égtek,
jaj, meghalni-nem-tudó szemeim, meghalni-nem-akaró szemeim,
 
a Vízmélyben
majd ha elheverek csonttá vedletten az állat-virágok
 
vak tenyészetében,
koponyámban, mint nagy gyémánt-golyók: akkor is égtek,
 
akkor is néztek.
És húsomtól és hajamtól és szőrzeteimtől lefosztott koponyám
 
csonthártya-üregében,
a két eres csonthártya-vödörben, betöltve csöndjüket, lángolva
 
ott dagadoztok
halhatatlan király-szemeim, óriás gyémánt-rügyek, gyémánt-rózsák,
 
gyémánt-bimbók,
s a nyüzsgő Lét megviláglik körűl és fölűl hatalmas gyémánt-lámpa
 
leheletében.
Mert szikrázva ontja vicsorgó kopasz koponyámból a két gyémánt-rózsa
 
a tüzet,
mert lángja tiszta zöld ködében halak, rákok, állat-rózsák libegnek,
 
legelésznek,
mert iker üvegtollú sárga pikkely-nyílvessző hasak, világító
 
állatbimbó-tekervények,
lebegő csigák fodros és recés lepénytalp-teste, rákok olló-arca ismeri
 
örvényüket.
Nagy fogszálka-belsőszáj-szakállas tátott kőmozaik-szögletesség
 
szörnypofák,
kőkocka homlokuk közepéből kinövő kocsonyarúdon
 
mirigyfénygolyó-bóbiták,
csipkés rózsapetty-lepénytestű, gégére-csúszott-szemű csapkodó
 
őslevél-csúnyák,
imbolygó éhes dögvirágtornyok forognak zöld őstüzedben
 
Lángoló Szomorúság.
És moccanatlan és lomhán-moccanó, pettyes és foltos és csíkos
 
és vas-szürke
és száz csöcsbimbós-hasú és tehéntőgy-ágyékú
 
és kocsonyaháromszög-farkú
és piros hús-indák száj-harangja fejű és fehér kőhordó-lüktetés
 
arcú
és fekete márvány-sírkereszt árnyékú óriás-testek libegnek fölöttem,
 
Fényemet betöltve.
És a lágyan-rengő zöld kristálypikkely-avar, a zöld izmokkal rángó
 
Ős-üveg-
végtelenség, a zöld kristálylapokkal, kristályhasábokkal remegő
 
Sírom Földje,
a Víz, a Víz, a Víz, a Víz lángol és ragyog szemeimtől,
 
vak kristály-zöldje
átdereng, a Zöld Víz-éjszaka koponyám rózsa-tüzétől zöld fényben
 
liheg.
Mert nem alszanak ki az én szemeim, mert az én szemeim: a forradalmak,
 
meg sose halnak,
mert akkor is égnek és élnek szemeim, ha átadtam magam
 
a Lenti Avarnak,
mert az én szemeim látni a Vizi-Mindenségből, látni mindent
 
akarnak,
a lét szent részletét, a lét szent összegét, pikkely háromszög-farát
 
a halnak.
Hatalmas zöld lángokat, fekete lángokat, arany láng-erdőt
 
lövellve
bevilágítják a Tenger zöld húsát gyémánt-tojás szemeim,
 
a sose-halottak,
s minden vad létezőt, minden vak létezőt, minden szelíd vadat igézetükbe
 
fognak.
minden szörnyet és minden virágot sorsomba-bűvölnek vad lángjukba
 
göngyölve.
És az Életet nézik és nem a Halált és az Életet látják és nem a Halált
 
látják,
mert ami élet, az minden halál és minden halandó a halhatatlan
 
élet,
mert nincs az életnél gyönyörűbb, förtelmesebb, végtelenebb és végzetesebb,
 
halálosabb Igézet,
mert bennünk minden ami halál: meglátják azt az égő
 
koponya-kristályfáklyák.
Mert a létezésben minden csak Halál és Halandóságával így
 
a Szerelem,
mert a Szerelemben minden csak Halál és Végzetével így
 
a Maradandó,
ezért virágzik hólyag-szív, korsó-szív, szörny-liliom, fénylő
 
állatvirág-kancsó,
ezért rág minden, ami rág nyüzsögve minden rész-halál
 
halandó szívemen.
Ezért mered a vizi-párduc énrám, ezért liheg rongycsipke-kopoltyútollakkal,
 
sárga
pettyes, arany-tűzpontos tokazsák-lüktetéssel a vizi-macska
 
szívemre,
hogy vad fogát, szikrázó zománckés-hold fogsorát kemény
 
húsába verje,
s király-húsát marcangolva föltépje, hínárbajúszos kőpetty-pofával
 
bezabálja.
Jaj, ott fekszem én majd, ott fekszem én a Nagy Víz alatti
 
állatrothadék-avarban,
világító pont-koszorú karcsú virágállatok merengő tenyészetében,
 
majd halottan,
jaj, ott fekszem én, ott fekszem én halott szívemmel, aki Király
 
voltam,
jaj, ott fekszem én élő szemeimmel, halott szívemmel,
 
a vízkristály-koporsóban.
Égő pontcsillagok gyűrűje küllős koszorúvirágok karcsú
 
állat-tenyészetében,
fénylő mirigypont-abroncsvirágok, tűzpont-korongok hús-szárú
 
csönd-ködében,
eleven tűzpont-kaprok illattalan kék derengés-buboréksisakú
 
hidegében,
zöld fénybuborék, piros fényködgolyó tűzpetty-virágállatagyak
 
bűvöletében.
Kis tűzgolyó-csomó virágagyak közt, kiknek ködös kék fényburok
 
a koponyája,
jaj, ott fekszem én halott szívemmel, haláltalan csillag-szemeimmel
 
fekszem,
mert a haláltól meg nem menekszem, de én a Látástól
 
meg nem menekszem,
mert a Látás az én Parancsom és Itéletem, mert én vagyok
 
a Látás Őskirálya.
Jaj, ott fekszem én majd halottan, halott szívemmel a fény-állatok
 
közt,
a merengő és derengő fény-virágállatok közt, halott szívemmel
 
ott rothadok
és sírhat a világ, mert akinek ujjhegye hozzáért szívemhez, annak sorsa
 
fölragyog,
kifénylik sorsa, mint a most-születő csillag, s átragyog tőle
 
a buta köd.
Annak Sorsa fölragyog, lángol, fénylik és lobogni kezd, mint
 
az új égitestek!
És mi lesz nélkülem veled Világ, ha szívem vad mámora egyszer
 
kilobban
és mi lesz nélkülem veled Jövő, ha nem tudsz már hozzáérni
 
titokban
finom ujjhegyeiddel Élő Szívemhez, ha kemény rostjai már rothadásba
 
kezdtek?
De nem halnak meg az én szemeim! És nézlek Idő és nézlek Jövő,
 
vigyázok
Sorsodra Jövő és Sorsodra Idő és látni fogok mindent,
 
ami majd jön,
látni fogok minden múltakat és rengő homályába nem zárja
 
az Ősüveg-Börtön
Csillag-szemeimet, ha majd rothadó testemből odalenn halál-virágokat
 
csírázok.
És átvilágít Csillagot, Időt, Múltat és Lehetetlent, Teret és Homályt
 
szemem,
Anyagot, Képzeletet, Angyal-szívet, Ördög-vesét az égő
 
koponya-kristály
és átvilágít minden Képzeten és minden Jelenen, amit csak forgásba
 
hoztál
Teremtés és király-tekintetem a Halált leigázza és király-szemem
 
Új Halált terem.
Jaj, ott fekszem én majd a Lenti Avarban és benő
 
a Lenti Tenyészet,
fölszívja elfoszlott húsomat, kioldott szőrzetemet a Sár, a Virág,
 
az Állat,
csont-üregeimből kiszopja, kieszi a puha anyagot az éhes, fénylő
 
állatvirág-had
és koponyámból az agyat kiszopja a tűzvirágerdő és csontjaimból
 
mindent kiéget.
S belepik csontjaimat, csontvázamat, koponyámat boldogan sarjadva,
 
növekedve,
virágozva, bimbózva, szaporodva, csírázva, befűződve
 
és osztozódva,
belepik magányos merengés-csillagokkal és tűnődés-kupacokkal
 
ringatódzva
a gyanakvó, rettegő, tüzet-virágzó állatok, kék páfránycsipkefáklyák
 
remegve.
A növények és az állatok ott mocorognak, mozognak, bizseregnek,
 
imbolyognak,
legelésznek, rágcsálnak és forognak kopasz csontjaimon, csontomba
 
gyökerezve,
csontomra tapadva, csontomra forrva, csontjaim málló ágbogára
 
nőve,
s csontvázamon hemzsegve ringanak, boldogan szaporodnak
 
és boldogan sokasodnak.
A csigák négy higanybimbós fölágaskodó fodros lepényfejükkel,
 
az üveg-átlátszó
izzó vércsöpp-szemű rákok, az üveg-mértani ábrák, hosszú
 
üvegcsigolyás-bajusszal,
a rózsaszín viaszrózsák piros húsmirigykorong-fejükből fölbizsergő
 
csipkecsillagzó csáp-toronnyal,
a piros tengeri csillagok, rubintpettyszövet csillag-karjuk csontomra
 
tekert zászló.
A fehér, a piros, a kék, a bíbor, csápokkal-nyüzsgő állatvirágtornyok
 
az áttetsző
viaszcsáp-koronák, viaszcsáp fáklyakoszorúk
 
állatlépviasz-testnyeleken,
a pöfögő üvegbimbók, lihegő üveg-hólyag-fejek, sötétkék
 
csönd-tenyereken
rügyező kis üvegkoponyák, iker-halántékbóbitájuk lobog,
 
mint finom kristályseprő.
A böfögő, buborékzó, böffenő, váladékot, ürüléket, emészthetetlen
 
hulla-maradékot
rózsás mirigycsillag-fejszájgyomrukon kiökrendő dögre-éhes
 
szelíd ősvirágok,
a vadak, a mohóak, a kegyetlenek, a szívlánc-ostorok,
 
csőlevél-pikkelylángok,
a hullazabáló liliomerdők, rubint kígyócsillagok, virág-álarcú
 
gyomor-poklok.
A Rettenet lényei és a Rettegés lényei és a Közöny lényei
 
és Hallgatás-lények
benövik félig kék mocsárba sűllyedt csontvázamat, csontomat,
 
koponyámat,
benövik kemény fogsoraimat és tenyészve benövik szívem, ami maradt
 
utánad:
a csönd-üreget, a zöld csöndüveg-homályt a fodros és nyálkás
 
kopár növények.
És mászkálnak csupa barna kőrücsök-csillag tengeri pókok kopasz
 
koponyámon,
a kő-eres kőbuborékon kősarló-csokor karom-lábakkal vígan
 
kaparászva,
s piros és kék és aranyszínű és zöld és rózsaszín tengeri csikók szelíd
 
ágaskodása
bordáim között és fogaim között, mint a gyermek-éjben a legszebb
 
üvegcsikó-álom.
Szögletes-felületű kristály-csavar farkukkal a pórusos csontágakra
 
csavarodva
állnak délcegen és merészen, kristálysejtszöglet-buborék pocakkal
 
a csikóhalak,
a szelíd üvegvirág-csikók, a pislogó halcsikók, mint ágaskodó csiszolt
 
üveg-lovak,
s büszke és vaskos csikónyakuk, csikótarkójuk gyémánt-sörénye taréjlik
 
tüskésen ragyogva.
Gyémánt-taréjuk, gyémánt-tarkójuk üveghártyasörénye, mint szétnyitott
 
legyező,
s mint kis gyémánt-legyezők nyitott tollcsokrai a finom
 
hónalj-uszonyok,
s aranygömb emberszemgolyójuk emberszemhéjak, emberszempillák
 
közt forog
és lövi aranypetty-tüzeit, s üvegkürt orrlikukban
 
üveghólyagfürt-buborékemlő.
És ők vigyáznak engem, ők az én Gyászlovaim, ők az én kocsonya-csótáros
 
Gyászlovaim,
ők az én Tenger-Alvilágom Lófejű Angyalai, az Őrző Lovak,
 
Csikó-Jelképek,
csotjaim Csikófejű Őrző Halálangyalai, Lófejű Kristály-halangyalai,
 
a Jelenések
Kristálysörényű Kristálylovai. S mint égő gyertyák a virágállatok rajtatok
 
halott Csontjaim.
És nincs más csak a Csönd, meg a Víz, meg a Halál, s ti Őrző
 
Halálangyal-Gyászlovaim,
ti Csontjaim Lófejű Őrei, ti Túlvilágom Angyal-lovai,
 
ti Gyászcsikó-Angyalok.
És mint égő nagy gyertyák lobognak csontjaimon a virágzó
 
vad Virágállatok.
És nem lesz több Hajnalom és nem lesz több Reggelem! Jaj, lesznek-e
 
Hajnalaim?
Jaj, lesznek-e Hajnalaim, lesz-e Hajnalom még, mondjátok meg
 
Szent Csikóhalak,
mondjátok meg Csontjaim Őrei Őrző Angyal-Halcsikók, Lófejű
 
Halál-Angyalok,
vagy csontjaim a sárból ki sose jönnek, s ti mindörökké csiszoltan
 
itt ragyogtok
Büszke Üveglegyező-sörényűek, Kristály-Kérdőjel-Angyalok,
 
Hattyúnyakú Gyászlovak?
És itt vigyáztok örök csontjaimra Csikófejű Angyal-Őreim,
 
Merengő Kristálycsikók,
s örökké itt égnek a virágállat-gyertyák mocsárba-sűllyedt
 
csontjaimon,
vagy fölindúlnak egyszer csontjaim az Élet Piros Kürtszavára,
 
s ti csont-álmaimon
őrködő Angyal-Gyászcsikók, Kristályangyal-Kérdőjelek, ti Csontjaimon
 
Üveg-Álmodók?
Ti szívem-helyén csavart üvegrugó-farokkal kapaszkodó Üvegkancák,
 
Üvegcsődörök,
kivisztek-e majd az Alvilágból engem délceg
 
kristálykérdőjel-úszással,
hogy csontjaimat siratja a víz, s a víz kiált utánam
 
vak förgeteg-habzással,
ha egyszer mégis meghajnalodik, ha csontjaimnak meghajnalodik
 
szív-éjszakám fölött?
Ha egyszer meghajnalodik szívemnek és vak csontjaimnak, ha eljön
 
az a Hajnal,
ha Rózsa-angyalok rózsa-trombitákkal meghirdetik
 
Hajnal-Föltámadásom,
ha majd vak szívemet és csontjaimat a Csöndből
 
és a Halálból kiásom,
ha eljön az Én Végső Hajnalom! Dehát eljön-e majd, eljön-e értem
 
az a Hajnal?
Eljön-e az a Hatalmas Rózsaszínű Angyal, tengert-földúló hatalmas
 
rózsa-szárnycsapással,
s ott lebegvén vad csónakom fölött: csónakomból kiemel
 
óriás rózsakezekkel,
mint bölcsőből haldokló gyermeket és szívembe-fúj hatalmas
 
virág-üzenettel,
s a Partig száll velem hatalmas rózsa-zúgással, rózsa-örvénnyel,
 
rózsa-lángolással.
És ott a Partra tesz és ott a Földre tesz, mint hatalmas édes Emlőre
 
engem,
s arcomról a Halált lefújja és vak szívemből a Csönd Angyalait
 
kifújja,
s szívemhez ér, a Csöndet kitörűlni onnan, hatalmas rózsaszínű
 
ujja!
És föltámasztván szívem, a Föld Édes Emlején, az Édes Emlőn
 
aludni hagy engem!
Aztán elszáll az Angyal, az Óriás Rózsa-angyal hatalmas
 
rózsalángolással,
otthagyván engem, ott a Földön, az Édes Édes Emlőn, a halál-illatú
 
Földön,
a bánat-illatú Földön, a gyönyör-illatú Földön, az öröm-illatú
 
Édes Földön,
hogy húsába bújva és zöld szőrzetébe, hogy ott aludjak nyál-csurgó
 
gyermek-szuszogással.
Hogy pihés és forró és puha és kemény emlőibe túrva bozontos árva
 
koponyámat
és emlői dagadt édes melegébe fúrva bozontos arcomat, nagy
 
szempillaszőrcsillagaimat
elkeverjem húsában és hitében húsom és hitem, elkeverjem gyönyörű
 
álmaimat,
hogy egyek húsából és hitéből, hogy húsa és hite betöltse szívemet,
 
a számat.
Hogy ott aludjak rajta, benne, érte, hogy ott aludjak benne boldogan
 
szuszogva,
hogy ott aludjak átfagyott szívemmel forró szívén vad-boldogan
 
remegve,
álmomban is hallva nagy konok szívét, ahogy üt nagy konok
 
szívemre,
ahogy töri szívem hatalmas kérgeit, ahogy vad virág-ütéssel a szívemet
 
kopogja!
Hogy ott aludjak magamat feledve, magányom elfelejtve
 
ott aludjak,
s szemem aranya kibuggyan, szájam habja kicsordúl fehér
 
hártya-patakkal
és arcom szőrzetében virágzó test-illatok, vad föld-illatok, s vastag
 
aranyhabbal
rámnő és rámhull a Föld Haja és begöngyöl és betakar, hogy érte
 
élni tudjak.
Hogy ott aludjak boldog ősalvással, hogy ott aludjak virágzó szent
 
Bűvöletében,
hogy ott aludjak vad rettenet-tudással, vad mindent-akarással
 
Ősigézetében,
hogy ott aludjak vad virág-megújulással az Ősemlők pihés
 
Ősvölgy-melegében,
hogy ott aludjak felejtve félelmeimet, felejtve bánatom
 
Virágzó Könyörületében.
Feledve gyászomat és könnyemet, irgalmatlanságom és bűnömet
 
feledve,
feledve veszteségeim, feledve halottaimat, feledve mindent,
 
ami éget,
feledve magányom gömbölyű kőrost-háló börtönét,
 
s a Tűz-köd Mindenséget,
feledve Poklot és Időt, Tengert, Halált, Temetőt, Árvaságomat
 
feledve!
Hogy ott aludjak a Föld Édes Édes Édes Emlőibe bújva vad
 
férfi-szuszogással,
habos vad csődör-horkantással, tajtékos bika-fújással, gyermekké
 
összekuporodva,
s tudván álmomban is, hogy vállamat, nyakamat, fejemet szorosan
 
átfogja
a Föld forró kövér keze, forró bűvölet-karjai átölelnek áldott
 
szent áldomással!
És nem engednek elibéd Halál és nem engednek hatalmas testéről
 
lecibálni
és nem hagyják Csont-Kezű, hogy letépj a Föld Emlőiről csonttal
 
csörögve,
mert én a Föld Emlőibe csimpaszkodok, mint vak macskakölyök
 
az anya-csöcsre,
mert én a Föld Emlőibe ragadok, mint vak kölyök-állat, erőd lesz is
 
akármi!
És alszom és élek és élek és alszom, amíg a Halált magamból örökre
 
kialszom!
Mert fáradt vagyok, fáradt, fáradt, fáradt, mert fáradt vagyok
 
és hiába
minden mámor és halál, hiába minden hitemnek-megújulása,
 
jövőmnek-hívása:
föl nem kelek én a Föld Emlőiről, amíg a Halált magamból
 
ki nem alszom!
Mert virrasztok ki tudja mióta már, ki tudja mióta várom én
 
a Hajnalt,
mert ki tudja mióta virrasztok én, könnytelen égő
 
kristálycsillag-szemekkel,
mintha koponyám tarkóig, állig beborítva lenne domború
 
kristályszív-szemekkel,
mint a légynek, darázsnak, méhecskének, s várom a Rózsaszín
 
Megváltó-Angyalt.
Mint ötszögű csiszolt sejtlapokból álló szőrös kristályszív-szemek,
 
kristály-vese szemek,
a légy, a darázs piheszőrös szív-alakú szemei, vese-alakú szemei,
 
a domborúak, a fejháton
kettős-lepénybuborékúak, a szőr-rózsa, a bolyh-rózsa szájszervű
 
kitinszívkoponyákon,
s a kitin-pontos kitinhalántékon kék kitin-rúdon barna hártya-félhold,
 
hártyasarló-szarv mered.
Olyan valék már, egyetlen száraz szem, szemhéjtalan,
 
lecsukhatatlan,
szempillátlan és könnytelen, egyetlen óriás szögletes-felületű
 
szem-sisak,
egyetlen szem-koponya és néztem és nézem ki tudja mióta már
 
a vizi vadak
rejtelem-hívását, ágyék-hívását és azt hívém virrasztásom
 
megválthatatlan.
Jaj, ki tudja mióta virrasztok én és mit virrasztok én, miféle
 
halottat?
Jaj, ki tudja kit virrasztok én, miféle holttest fekszik ott
 
előttem
a Közel-Messzi Parton, miféle halott, milyen múlt a tengertéli
 
ködben
rejtőzve hatalmas törvényeivel, mint fehér vászonba betekert
 
halottak?
Itt ülök, virrasztva egymagam, könnytelen szemekkel,
 
én a király,
itt ülök hínáros magány-csónakomban, én, aki a Létet megváltani
 
jöttem,
s köd előttem és köd mögöttem és víz alattam, s a hajnalköd reng
 
fölöttem.
És ki tudja mióta virrasztok én, három napja csak, vagy százezer
 
éve már?
Jaj, ki tudja, mióta virrasztok én, az Egyetlen Szem, a szempillátlan,
 
szemhéjtalan,
a harmincezer köszörűlt sejt-ötszög lapból összeragasztott égő
 
Látás-Kupola,
egyetlen csiszolt-sejtfelületű Szem-Koponya, szikrázó örök
 
Buborék-Csoda,
vállaimból kinőtt szögletes-csiszolt Egyetlen Szem-Sisak, ki tudja mióta
 
virrasztom magam?
Mintha harmincezer tömör kristály-kehely, csiszolt kehely-szájú
 
kristály-serleg,
egyetlen égő buborék-csokorrá összenőve lángolna vállcsontjaimból dagadtan
 
kinőve,
vagyok egyetlen Szem-Koponya, s csiszolt kehely-szájaimmal oldalt,
 
hátra, előre,
fölfelé, lefelé látok, jaj, látó-sejtlapjaim mindent látnak, mindent
 
figyelnek.
És lángol és ragyog Virrasztás-Szemem, Fényvirág-Koponyám,
 
Szív-Sisak Figyelésem,
mintha a harmincezer tömör kristálykehelyben harmincezer gyertya
 
égne,
mintha óriás üvegkupola alatt halott-virrasztó harmincezer gyertya
 
égne,
minden szögletes kristálykehelyben egy, minden szög-mélyben
 
arany-sziszegésben!
Mintha egyetlen óriás Buborék-Lángrobbanás lebeg a vizen, Lángoló
 
Virrasztásom
itt lebeg ki tudja mióta már, s lángol, mint a Mindenség Csillagai
 
fehéren,
mint harmincezer gyertya óriás leforrasztott merev
 
üveghólyag-üvegedényben,
mint üveg-sírban láng-halott, mint üveg-koporsóban égő
 
Sohase-Elmúlásom!
És nincs Szempilla és nincs Szemhéj, hogy a Szemre mirigyes-puhán
 
rácsukódjon,
s nincs arany álom-ragacs, hogy a szempillaszőrcsillagokat lágyan
 
összeragassza,
puha álom-ujjbögy, hogy a szempillaszőrök bolyhait, gyökereit
 
egymásba akassza,
nincs álom, amiben a szemhéj-sarok puha szép aranya bugyogva
 
kicsapódjon.
Nincs Álom, hogy a ráncos, puha, bánat-redős, halál-gyűrt szemhéjakat
 
összevarrja
a szempillaszőrök kemény rost-sarlóival, gyökér-félholdjaival
 
fekete
csipke-varrással, fekete csipkegyökér-öltéssel, jaj, nincs
 
álom-hite
szememnek, szemeimnek, jaj, nincs álom, ami Lángomat
 
árnyékba takarja!
Egy percre legalább, egy pillanatra csak, egy fekete-bíbor
 
pillanat-öröklétre,
egy arany-mozaik pillanat-túlvilágra, árnyék-tolongó
 
mennyország-pillanatra,
hogy szemem, a Szem, a Virrasztó, a vállaimból-kinőtt gömbölyű
 
Gyémánt-Sapka,
a szögletes sejtfelületű Kristálysisak bebábozódjon puha édes
 
vak Őrületébe.
És ott pihenjen és ott derengjen magát-feledve, magát a rövíd elmúlásnak
 
adva
az édes álom selyemrost-hálójában, selyemszövedék-buborékjában
 
mocorogva,
az illatos puha gömb-takaróban világítva, vibrálva, lüktetve
 
és forogva,
mint magzatburokban alvó rózsa-magzat, szikra-pettyekkel
 
sokasodva.
És itt virrasztok én, ki tudja mióta már, én, a Csupasz Szem, ki tudja
 
mióta
és az égre nézek és a vízbe nézek és a ködbe nézek és a múltba
 
nézek,
s nincs jövő, amit ha látni tudnék: lenne a Jövő, lenne
 
a Legszebb Idő-Végzet
és nincs múlt, amit ha láthatok: volna a Múlt, jövőm
 
csillag-anyag sorsa.
Csak köd van, víz van, hajnal-lángolás, csak köd, csak tenger,
 
csak a virradat
förgeteg tűzözön-tébolya, csak köd, köd, köd,
 
csak rózsaköd-tűzözön,
csak a tenger piros habcsipke-moraja, csak a csönd páfrányai
 
a hajnal-ködön,
csak kristály-rengés alattam, láng-repedések fölöttem, szívemben
 
kő-vadak.
Csak köd van, víz van, hajnal-lángolás, csak köd, csak tenger, a víz
 
kotyogása,
kristály-ropogása, kristály-recsegése, zöld gyémánt-loccsanása,
 
fém-fodrozása,
csak a tenger pikkely-nyüzsgése, kék szörny-fújása, kék
 
pikkelyláng-csapódása,
csak bársony és hús és húscsipke és zománcláng-örvények lövődése
 
és zuhogása.
Csak szörnyek moraja, röhögése, zúgása, rikácsolása, hörgése a vízben
 
alattam,
halak és szörnyek zizegése, nyávogása, csicsergése, fütyülése,
 
kotkodácsolása,
szörnyek és pikkely-rémek röfögése, morgása, sípolása, dögök
 
dorombolása,
bársony-szörnyek hajókürt-búgása, harangzúgása a lenti
 
Kristálypokol-habban.
Csak pikkely-szörnyek, bársony-rémek fehér fogcsikorgatása,
 
állkapocs-csikorgatása,
csak halak és szörnyek, rémek és rettegők csontváz-csikorgatása,
 
csontváz-dörzsölése,
dörrenő úszóhólyag-fölfúvása, csonttal úszóhólyag-ütögetés
 
dobverése,
csak a Zöld Kristálypokol-Mélység kegyelem-röhögése,
 
kegyetlen hívása.
Mert hívnak ők, hogy menjek én közéjük, fortyogva, röfögve,
 
sírva csalogatnak,
mert hívnak ők, hogy Országukba hulljak, mert vicsorogva
 
csábítanak engem,
mert azt mondják: a csönd páfrányait letördelik zizegve
 
a szívemben,
s benövik csönd-üregeit, s homályaiba állatvirágtenyészetükkel
 
beledagadnak.
Mintha csontvázat csontvázhoz dörzsölik, mintha lábszárcsontokat
 
egymáshoz dörzsölik,
mintha kőkést kőkéshez dörzsölik, mintha hártyát hártyához dörzsölik
 
szárazon,
hívásuk kő-beszéd, hívásuk csont-beszéd, hívásuk
 
hártya-hanghalom,
hívásuk fölfújt hártyazsák-beszéd, kő-hívásuk Csönd-szívembe
 
köpködik.
Hívásuk irgalom, hívásuk kegyelem, hívásuk szánalom, hívásuk
 
zöld igézet,
hívásuk gyűlölet, hívásuk félelem, hívásuk a rettenet förtelmes
 
cuppogása,
hívásuk a méznek és epének alattam fortyogása, mohos kőfogsor
 
csikorgatása,
hívásuk a Vizi-szakállas parancsa, gyásza, hívásuk a virágzó
 
kék enyészet.
Mert cuppognak, csettintenek, köpködnek az óriás kék
 
gumibuborék-szájúak,
a hasított kék gumikúp-szájúak, a zöld gumigyűrűs
 
pikkelybuborék-fejűek,
mert pislognak, kacsintanak, pislogatnak a vörös
 
márványgolyó-szeműek,
az aranypettyes rubint-tojás szeműek, a sárga
 
kocsonyacsillag-szempillarojtúak.
És fülem keresik és szemem keresik és szívem keresik vad
 
pikkely-szánakozással,
hogy fülembe, szemembe, szívembe reménytelenségük horgonyait
 
akasszák,
hogy szívembe vágják a négyágú, vas-szív hegyű irgalom
 
horgony-baltát,
s szívük csöndjébe húzzanak pikkelyharangzúgással,
 
szörny-vágyakozással.
Mert, mint egyetlen óriás zománcliliomtölcsér, rengő hatalmas
 
pikkelyliliom,
a tenger sötét talpából kinőtt csillagzó kocsonya-kancsó:
 
úgy állnak
reszkető virág-reménnyé összetapadva a szörnyek, halak, csápok,
 
uszony-szárnyak,
rojtos kocsonyacsillag-pofák, tapogató-harangok: várván
 
én halál-válaszom.
Várnak lüktetve és remegve, vár a tengerben-ringó Ősállat-liliom
 
lihegve,
hogy ragacsos és zománcos kelyhébe hulljak, a vonagló eleven
 
Őslét-kehelybe,
vár az Egyetlen Ősliliom-állat bugyborogva, prüszkölve, sírva,
 
énekelve,
vár a síkos és pikkelyes Halálméz-kancsó, vár a Hajnal-tengerből
 
kinövekedve.
Mert köröttem, mint óriás bizsergő pikkely-koszorú szörny-csipkézve
 
kidagadtan
áll ki a véres, csipkés hajnal-vízből a Liliom-állat
 
zománc-kürtcsillaga,
óriás kocsonyacsipke-szirmokkal, zománc-csipkelánghegyekkel:
 
az Itélet fala,
a Halál zsíros és zománcos kürtcsillagkoszorúja az Elmondhatatlan
 
Virradatban.
A Hívás és a Halál óriás, zsíros, olajos, kocsonyás, pikkelyes
 
Állat-Körfala,
a szőrös és vizi-csipás és bajszos és szakállas, ágaskodó vad
 
Koszorú-csillag,
bizsereg, mocorog, reng, remeg, sír, sikolt, szörcsög, fúj, köp,
 
hörög, hallgat,
s forog, mint lassú kocsonya-pikkely-csésze a Várakozás
 
Kegyetlen Lilioma.
S kilüktet a vízből, s a vízbe visszahúzódik, aztán ágaskodva kidagad
 
újra
olajos szirom-ághegyeivel, zöld, kék, pettyes, csíkos, párducfoltos
 
kürttel,
s csillámlik Magányom Kevély Hajnalában halállal, tűzzel
 
és ezüsttel
és bugyborékzik és fortyog és szuszog és szívembe-szól fejéből gőzt
 
és vizet kifújva.
És hív és csalogat és csábít engem és forog köröttem, s vonaglik
 
koszorúsan,
s szikrázó zománc-csipke lángjait taréjosan a vízből fellövi
 
sisteregve,
s fényes rojtjait a vízből kifújja kocsonya-csápkoszorúsan
 
fölmeresztve,
mint dühödt és dagadt kocsonyarojt-lángokat és dicsekszik a zománcban,
 
a húsban.
Mintha egymillió csápfejű, vékony fallosz meredne körülöttem, dagadna ki
 
a vízből,
kék és piros és zöld és arany és fekete hegyes-makkú hajlongó
 
fallosz-koszorú,
mintha óriás, szőrös és lebeny-rojtos pikkely-sajkában lebegnék,
 
homorú
virágzó kocsonya-teknőben, füstölgő ősvaginában, ami kidagad
 
a vízből.
És nincs más csak a Hajnal és nincs más csak a Hívás és nincs más
 
csak Magányom!
És égő száraz szemeim, mint tömör gyémánt-fáklyák virrasztva
 
lobognak!
És lángoló kopár szemeim nehéz kristályvirrasztás-lángjukban
 
ropognak!
És Magányom Hajnalában kuporogva és a Jövő Hajnalát
 
sóvárgom!
Jaj, szemek, szemeim, ti halált-hozók, halált-adók,
 
halált-osztók,
jaj, szemeim, szemeim, ti könnytelen száraz szemek, ti halált-elűző
 
szemek,
ti halált a halálba-parancsolók, ti ropogó, száraz,
 
könnytelenek,
mondjátok: ússzon el alólam, amin ülök: a lüktető
 
kocsonya-pikkely-óriáspók!
Parancsoljatok Szemek, Szemeim! Mondjátok: essen szét sejtjeire,
 
cafatjaira
ez az óriás Kocsonyatölcsérpókállat, enyésszen el lángotok
 
vad bűvöletében,
égjen vízköddé, vízbuborék-lánggá kegyelmes parancsotok
 
gyémánt-tüzében,
mert nem a Halált, az Életet választom én! Én, a Király, a Szegények
 
Szerelmes Fia!
Mert király vagyok és nincs hozzá jogom, hogy a halált válasszam
 
magamnak,
mert király vagyok, kegyelmes és kegyetlen és választásom egy:
 
a Mindíg Élet!
Mert király vagyok és jogom csak a Jövő és jogom, hogy hitemben
 
remélhet
a Lét és minden Létező és remélhet szívemben, aki megadja magát
 
hatalmamnak.
Mert király vagyok, s így választottam én, büszkén, tisztán,
 
kegyetlenűl,
s úgy döntöttem én, hogy vak és borzas, bozontos szolgája nem leszek
 
soha másnak,
mint az Örömnek, mint a Piros Zúgásnak, a Föltámadott
 
Mindíg-megújulásnak,
s nem hullok a Halál kukac-sírdomb ágyék-hegyére
 
nemzés-tehetetlenűl.
Mert király vagyok és egy az én jogom: hogy nemző-erőmet a Jövőnek
 
adjam,
hogy hatalmas ondó-lángomat testébe lövellve az Idő méhébe
 
folyassam,
hogy gyönyörű sperma-tüzemet a Piros Megmaradás pete-kürtjébe
 
csurgassam,
hogy termő-erőm, teremtés-hitem az Idő Szent Rózsaszín Asszonytestébe
 
zúgassam!
A hatalmas bíbor Asszonytest ágyékára zuhanva, mint a tajtékos
 
vadkan,
vad szőrlándzsa-taréjos vörös sörényű vadkan-koponyával,
 
kan-öleléssel,
s fölmessem a szent rózsaörvény hártya-pupilláját a bíbor
 
ágyék-késsel,
hogy hörögve és sírva megáldjam, s remegve elnyugodjak
 
a bíbor csatakban.
Mint az Isten-bika, a Bikafejű Isten, akinek két óriás
 
isten-tojása
úgy reng a szőrös rózsaszínű zsákban, mint a szőrhabos-ágyékú
 
bikának,
akit a Mindenség küldött nemzeni, küldött a Megújítás Komor
 
Fiának,
küldött, hogy legyen a Létnek dagadása, izzása, könnye
 
és lángolása.
S az óriás szőrcsillagba rejtezett piros húscsipkeörvény lüktetve
 
befogadja
a piros szent élet-dárdát, s vonaglik, fodrozódik csipkeörvénnyel köréje
 
tapadva,
s magát rángva és selyem-örvénnyel síkosan, hab-lánggal
 
a Kezdésnek megadja!
Mert király vagyok én, király, az Idő Választottja,
 
az Idő Irgalmatlan Apja!
Mert király vagyok én, mert király voltam én, mert király leszek én,
 
hiába
hív a Víz, hiába hívnak a Vadak, hiába hívnak a Szörnyetegek
 
sírva!
Jogom csak egy van: hogy szívem a Csöndet, a Halált, a Lehetetlent
 
lebírja,
jövőm csak egy lehet: hogy a Termékeny Mindenség-Időt
 
termő-akaratába zárja!
Csak egy az én szívem joga: hogy a Termő Boldog Mindenség-mezőt
 
Könyvébe zárja,
s legyen szívem a Múlt és Mindenek, mint a zsidók tűz-arcú
 
Bibliája,
hogy legyen szívem a Mindenség Teremtő Könyve, ne a Csönd üres-lapú
 
magánya,
hogy legyen szívem a Halhatatlan Élet Végtelen Piros Termő
 
Világfája.
Csak egy az én szívem joga: a Boldog Virágzás és nem a halál,
 
a lehetetlen,
nem a Pusztulás Büdös Kegyelme, nem a Rothadás Bűzhödött
 
Széttárulkozása,
de Virágzás, Termés, Termő-Újrakezdés, de a Megvalósulás Nehéz
 
Ámúldozása,
a Megvalósítás Nehéz Türelme, Kemény Kegyelme,
 
a Mindíg-Befejezhetetlen.
Mert az Életet választottam én, mert az Élet választott ki engem
 
Akaratának,
mert a Lét Küldötte vagyok én, a Létezés Kiválasztottja,
 
aki voltam,
hát nem lehet, hogy itt motyogjak én szakállszőreimbe,
 
megbomoltan,
hogy a Pusztulás ragadjon el pettyes kék táltoslován, kinek szárnyai
 
a vízből már kiállnak.
Kiállnak, mint a kristálylegyezők a táltosló-szárnyak
 
a hajnal-tengerből,
mint a király-szitakötő óriás, eres és csomós
 
kristályhártyatoll-szárnyai,
s kiáll a rengő zöld habcsipkegörgetegből, mint a csikóhalak
 
kristálytaréj-uszonyai
két üvegfüle, s rázkódik, remeg, s pirosan lángol
 
a hajnal-kegyelemtől.
S kiáll a vízből nagy, aranypettyes, karcsú táltosló-feje
 
keményen,
s aranysörénye szétbomoltan elterűl a vízben, mint ősasszonylegendák
 
aranyhaja,
mint széthúllt kéve, kalász-kazal-csillagtollak ázott lágy
 
aranykupaca,
s orrlikaiban piros tengeri csillag, s kristálytűz az óriás
 
ló-szempillaverdesésben.
És néz engem és rámröhög kevélyen és haja úszik, habzik,
 
buborékzik,
óriás sörényhaja, mint arany-szőrcsillaglepény a vizen habosan
 
ringatódzik,
s néz engem az arany szőrcsillagkorongból, szívem felé fülelve
 
hallgatózik,
s két tűzpettyes rubint-tojás szeme könnyezik, két táltos-szeme
 
vérzik.
Két táltos-szeme vérzik és néz engemet és hív engemet vérző
 
táltos-nézéssel,
s körötte csupa vér a víz, foszlékony, oldott vér a víz, körötte a víz
 
vérzik,
s véresen szétterűlt asszonyhaja, táltos-sörénye ahogy a vízben lebegve
 
tenyészik,
ahogy ott fodrozódik és remeg óriás arany-szőrcsésze
 
hínár-lebegéssel.
Kiáll a vízből szügyig, mint óriás kék csikóhal, mint tűzpettyes nyakú
 
halcsikó,
néz engem és hátára hív engem lovasnak és azt mondja:
 
ő az én lovam!
Azt mondja: ő az én Király-lovam, azt mondja: ő az én Megváltó
 
Táltoslovam,
Győzelem-lovam, Hit-csődöröm, azt mondja: hátára ülve legyek
 
Víz-Hódító!
Azt mondja: négy óriás kristálytoll-szitakötőszárnyas hátára
 
üljek én,
s tűzpettyes vaskos nyakát átkarolva bozontos arcom véres
 
táltoscsődör-arcához öleljem,
majd betakar nagy hajával, s ülök aranyhajában, mint nehéz
 
aranyköpenyben,
s levisz Vízmélyi Győztes Seregemhez, levisz táltos-úszással,
 
könnyedén.
S ahogy szállunk a vízben lefelé, nagy táltos-úszással
 
Győztes Seregemhez:
orrlikából fehér légbuborék-láncok kövér fürtjei lobogva
 
kiszállnak,
s orrlikaimból is fehér levegő-golyó zászlók fürt-csóvái
 
szállnak,
s forr, pezseg, bugyborékzik a víz körülöttünk, s táltos-szíve hozzáér
 
király-szívemhez.
S néznek Szörnyek, Rémek, Halak és Halottak, nézik
 
Király-kristályúszásom,
nézik a Fénybóbita-Fejűek, nézik a Kőpikkelydoboz-Szügyűek
 
merengve,
s fölöttünk légbuborék-kúpok, légbuborék-ernyők lebegnek
 
keményen remegve,
s fénypettyek, tűzpontok, kristályszeplők, levegő-pontok rezgése
 
a kristály-ámuláson.
S visz Győzelem-Táltoslovam, a Csábító-Csődör, a Bájoló Tűzpettyes
 
Lókakas,
visz a víz virágzó kristálytalpán robogó víg,
 
vad Győzelem-Seregemhez,
hogy had-élükön ott ússzak én, a holtak élén, közel
 
a Végső Kegyelemhez,
Szitakötő-Táltoslovamon, Szárnyas Kék Zománc-csődörön,
 
én a Halottak Királya, én a Vizi-Hatalmas!
Holt hadak élén holt hadak királya, holt hadak holt királya,
 
halott
hadak halott vezére, holtak fejedelme, halottak hatalmas
 
Győzelem-Királya,
halott halott hadak halott királya, a Vízmélyi Győztes,
 
Vízmélyi Győzelem-Árva,
Táltoscsődör-Szitakötőmön lovagolva, halottaim élén
 
majd ott robogok!
Ott győzve, ott lihegve, ott ordítva győzelem-jajszót vad
 
buborék-füsttel,
vad buborékcsóva-lánggal kivirágzó szájjal, hegyes légbuborékzászlókat
 
fújva,
vad levegő-golyó páfrányokat lövellve mögém, mik láncosan forrón
 
ellazúlva
szétszakadoznak, s kristálygolyókként elúsznak, s eltűnnek
 
kristálypont-ezüsttel.
Ott megyek én majd halottaim élén, ott úszik majd Kristálytoll-szárnyú
 
Táltoslovam,
s mögöttem a Páncélos Győzelem Szörnyeken, Rémeken,
 
Halakon lovagolva,
s orrlikaikból, nyitott szájukból hegyes légbuborékzászlók
 
lobogó fodra
örvénylik hátuk mögé, mintha szárnyuk tollcsokra lenne, ami lihegve
 
lobban.
Mintha vállaikból, a páncél-ingek, vért-vállvasak
 
vascsillag-csatlakozásaiból
nagy fehér szárnyak nőnének ki, s buborékzászlókkal
 
rengenének,
száll Páncélos Buborékszárnyú Angyalseregem, s száll
 
a buborékfüst-ének,
mint a Túlvilág fehér haja, forrva kinővén a vért-vasak
 
vasbuborék-vállaiból.
Száll páncélos Buborék-Angyalseregem, vizivadakon lovagolva
 
a Vitézek,
száll a Páncélos, Vasba-öltözött Halál-had buborék-zászlót
 
énekelve,
s benőve mindnek orrlika, füle, szájürege, szeme virágállat-csönddel,
 
lebegve
fortyogó hínárfüsttel, s csöndet-énekelnek a vasbuborékhernyó-öltözetű
 
legények.
Jaj, hív az a Ló, az az Angyalhajú Csődör, hív az a Kék Táltos-Isten
 
engem,
hív a Halottak Tűzpettyes Csődörkirálya, halottak élén hív bátran
 
ügetni,
s azt mondja: ott a Győzelem, azt mondja: ott a Vas-öltönyű
 
Semmi,
azt mondja: ott az én Hazám, Országom ott van, Népem
 
és Kegyelmem!
De szívemnek nincsen más joga: mint élni, a halálhoz joga nincs
 
szívemnek!
Dehát én nem adom magam, ha vagyok is, én nem leszek
 
a Halottak Királya!
De leszek az Élet Öröme, Virága, leszek az Elmúlás
 
Kegyetlen Bírája
és lépni csak a Földre lépek én, s nem Állat-Királynak,
 
Növény-Fejedelemnek!
Mert a vízbe nem lépek én, mert nem vagyok Jézus, hogy a vízen
 
lebegjek,
a háborgó tenger-tavon, mint a Könnyű Isten, mint
 
a Köd-lábú Fiú,
s elvadúlt szakállamba motyogni nem fogok már, én,
 
a gizgazos Sírdomb-arcú,
mint fölfújt szőr-zsákba, hogy nyálas és epés szakállam
 
bokrában dideregjek.
Mert ez a Hajnal már az Én Hajnalom, mert ez a Hajnal
 
az Én Szülöttem!
S itt ülök medúzacsillagos, tengericsillagos, medúzahólyagcafrangos
 
csónakomban!
S aranycsengők, aranyrojtok, aranyláncok helyett száradt epe és nyál
 
csillog szakállamban!
És tatár lovak nyerítése habzik a ködben, tatár lovak nyerítése habzik
 
a szívemben!
S a tűzpettyes, aranyszeplős Kék Táltosló-Királycsődör mégegyszer
 
fölnyerít,
s megérti kristály-válaszom, szemem nehéz kristálykard-ütését
 
megérti,
s szívem piros lándzsa-ütés válaszát megérti és király-hívását
 
visszakéri,
s füstöt fújva a vízben elmerűl, fodrosan vízbe húzva tarkója
 
arany-fürtjeit.
S aranyhaj-örvénye egy pillanatig látszik még, mint arany füstkéve
 
hömpölyögve,
s szitakötő-táltoslószárnyai, mint kristálykardok a vízbe
 
visszahúzódnak,
hogy megreng könnyedén a hínárnyálas, zöld hínármaszatos
 
könnyű csónak,
s vízfodrok, fehér bugyborék-kutak, lángcsipkék törnek föl a mélyből
 
füstölögve.
Óriás buborék-páfrányerdők törnek föl a vízmélyből forrva,
 
sisteregve,
a Szitakötő-Táltoskanca dühödt merülése után, lobogó
 
vízfüstkarikák,
vad buborékcsokrok, bugyborék-láncok, erjedett fehér
 
buborék-koronák,
s eloszlanak, elfoszlanak a vízfelszín olajhártyáján lángolva,
 
pezsegve.
S a vízgyűrűk is reszketve ellapúlnak, zöld ránccal
 
végtelenbe-simúlnak
és hol van a Táltos-Hívás, hol van a Szitakötő-Táltoskirály igézete,
 
hol van?
Csak tenger van, köd, hajnal, lóröhögés, szakállam borzas kék árnya
 
a habokban,
a tenger zöld kristálycsipke-lökdösése, lassan elszívárgó köd-kúpok
 
forognak.
Mert a köd, a köd, a köd lassan elszívárog, a köd-kévék
 
elbomolnak,
mert a piros hajnalköd izzó kúp-hegyei lassan száraz semmivé
 
omolnak,
mert a vérző rózsaködkazlak aranyban elégve üresség-tartályokká
 
kristályosodnak,
mert a véres köd bánat-kupacai aranylepényekként
 
a tengerbe folynak.
Mert az Éjszakát a Hajnal fölitatta, mert a Hajnalt a Nap magába
 
szívta,
a hatalmas Aranyszőr-Buborékállat, az Égi Aranyhólyag-golyó
 
Medúza,
mert a csillagtűz kék és zöld pettyeit a Hajnal-homály piros nagy testébe
 
gyúrta,
s az Aranyujj a tenger kék gyémántcsipkéit, gyémántfodrait
 
aranybetűkkel teleírta.
És látszik már a Part, Halálom Partja, Életem Partja, Veszteségem
 
Földje,
Elveszésem Földje, Föltámadásom Földje ott túl a vékony
 
ködhártya-homályon,
az izzó rózsahártya mögött, mint magzat a magzatburok piros
 
hártyalángon
üvegtűz-kuporgással átvilágít, mint szemfödő alatt halottak
 
szemhéj-zöldje.
S a partról, a partról, a partról lónyerítés, lónyihogás, lóröhögés száll
 
fülembe,
tatár lovak kemény patakopogása, tatár lovak puha
 
patadobogása,
ott kaparnak a parti köveken, ott kapál a tatár lovak vékony
 
szaru-kapája,
mint harkály csőre kopog, szőrnyelű szaru-balták vágnak
 
merengés-gyötrelmembe.
A medúza-nyálas és hínár-nyálas és csiga-síkos, pikkely-avaros parti
 
köveken
kopognak a karcsú paták, táncolnak csikócsődörök, habos
 
csődörcsikók,
táncolnak könnyű kancák, robognak nagyhajú törpe lovak, szamárcsődörök,
 
szamárcsikók,
tevecsikók, tevecsődörök, szamárkancák, tevekancák a lángoló
 
kő-görgetegen.
És Elleneim ott kuporognak és Elleneim onnan kiabálnak
 
arany-álarccal,
hívnak engem, hívnak nevetve és felém égő nyílvesszőket
 
lőnek,
s a kemény tűz-szögek átverik Krisztus-kezét a kereszten-függő
 
Virrasztás-Időnek,
átverik Krisztus-lábát a piros parázs-szögek sziszegő
 
tűz-akarattal.
És szállnak az olajba-mártott égő nyílvesszők óriás
 
buborék-ívben,
a szurokba-mártott égő nyílvesszők lobogva szívem felé
 
röpülnek,
s égő aranyfonalhurkok laza hálókötege lesz a semminél
 
töményebb
virrasztás-csönd, magány-szívem s a kőpart között a Kék
 
Várakozás-Minden.
Szállnak a tüzes nyilak, az égő hosszú aranyszögek, égő
 
gyémántkígyók,
szállnak sziszegve megváltó-szívem felé, hogy húsát fölgyújtsák
 
belefúródva,
hogy aranyüszökké égjen, parázs-kupaccá rohadjon minden rostja,
 
odva,
hogy elégjetek ott Merengés-Angyalaim, ti Csönd-Gyémántkürtöket
 
Fúvók.
Hogy elégjetek ott, mint a tiszta csillag, kék hamukupaccá rohadva
 
szépen,
égő szívemen, mint égő máglyán a Bűbájosok, az Érintetlen
 
Szent Szűzek,
hogy sikoltva fekete trágya-csomóvá Angyalaim, Csöndjeim
 
elégjetek,
s te is Egyetlenem, Angyal-Tavaszom, Rózsa-szívű Szent
 
Tavasz-Reményem.
És árva, árva, árva csónakom körűl sisteregve vízbe hull az űr égő
 
nyílverése,
füstölögve vízbe fúl az Ellenem-Part lángoló gyémánt-kígyónyelv
 
lövellése,
s köröttem a tüzes nyilak, mint a Sátán csobogó kövér
 
aranyrúd-vizelése,
mint a tűz köpései, mint az Ördög hegyes, hosszú tüzes köpése,
 
köpködése.
És jaj, az éjszakák, a bársony-vad éjszakák, szűz éjszakáim, amik
 
itt voltak!
Mintha csillagokból font golyóban ülnék, nagy
 
aranylüktetés-buborékgömbben.
Mert csillag hemzsegett, nyüzsgött a csillag alattam, mögöttem,
 
előttem, fölöttem,
s az óriás csillagbuborékhálógömb gyémánt-tű kegyelmei vak
 
szívembe fúródtak.
Egy láng volt az Éjszaka, egyetlen Láng-üvöltés minden éjszakám,
 
vad éjem,
s ott ültem én fölszúródva, mint gyémántrózsa-szemű bogár
 
a gyémánttű-szövevényben,
ott ültem rángva szótlanúl, szemhéjtalan kristálycsöcs-szemű,
 
az éj csillagtűz-özönében,
mint óriás húsevő virág befelé-nőtt szőrzetű kancsója gyémántos
 
halál-szőrzetében.
És rámtapadt és rámragadt a húsos kék Éj-kancsó emberevő vad
 
csillagszőre,
s én ültem belegomolyodva, mint csöpp bogár meztelen asszony füstpajzs
 
ágyékszőrébe,
mint csöpp szőrös bogár asszony kibomlott hajába, lobogó könnyű
 
koponya-füstjébe,
mint szőrös szemű, szőrcsengő-szájszervű, szőrcsipkepáfrány-homloktollú
 
bogár verdesődve.
Alattam csillagok, fölöttem csillagok, a vízben is örvénylő vad
 
csillagtenyészet,
s világító állatok, fénypettykoronás állat-virágok, világító szörnyek
 
gomolyogtak
merengve és lüktető tűz-csoportban, s az űrben világító állatok
 
forogtak,
fénybóbita-szarvú, tűzpáfrány-csáptollú állatok lebegtek, lüktetve
 
heverésztek.
Mindenütt tűz, mindenütt tűz, tűz-állatok, tűz-lepkék,
 
tűz-bikaszörnyek,
tűz-virágagyak, tűzpetty-állatfelhők, tűzpont-szörnyeteg
 
toroktátogások,
tűzpont szakállömlések, tűzbuborék pikkelygömb-vonaglások,
 
tűz-sikoltozások,
tűzpontörvény-csődörágaskodások, kék tűz-lövellések,
 
tűzsperma-falloszkönnyek.
Tűzsperma páfrány-felhők a vízmélyből sziszegve fellövellve, tűz-ondó
 
zuhogások
az űrből bojtosan és rojt-zászló rongyosan tűzpetty-függönyként
 
lezuhogva,
tűzpáfrány-lepkecsápok a rengő sötét víz kövér aranypont-gyászából
 
kitolódva,
tűzmirigykosár lepkeszemek, űr-vadak, víz-vadak szeme fölött
 
a csáptoll-lángolások!
Tűz, tűz, tűz, tűz, csoda-tűz, halál-tűz, kristály-tűz, pokol-tűz
 
fölöttem
és alattam, tűz-hörgés, tűz-tátogás, tűz-átok a lenti magasban,
 
fönti mélyben,
tűzpont-kentaúrok robogása, tűzpetty-szirének csobbanása
 
a Virrasztás-Reményben:
a tengerben, éjszakámban, az űrben, éjszakámban, ahol ülék:
 
az Éj-Virágköcsögben.
Az Éj-Kancsó Húsevő-Virágban, ahol szívembe-roskadva árván
 
kuporogtam,
mint koldús gyerek a gazos útszélen, gyíkok, varangyok, virágtetűk,
 
temetőbogarak közt,
mint koldús gyerek üres sírgödörben, behavazott sírban, nézvén
 
a vak hó-füstöt,
zokogván bent a föld fehér hasában, lihegve, nyögve,
 
a föltámadástól-kifosztottan.
Ahol vacogva kucorogtam, ahol jövőm-virrasztva ültem,
 
mint a magzat,
mint a magzat anyja vízgömb-hasában, a szőrös zöld magzatvízben
 
lebegve,
s nem vala semmi remény, semmi erő, vad szülő-görcs, hogy gyászából
 
sikoltva kivesse
magány-kuporgásom, hogy vér, vizelet, zsír és nyál között születni
 
Éjéből Kiszakadjak!
Jaj, Éjszakák, jaj, Éjszakák, tatár-nyilazta Éjszakák, Rettentő
 
Nyíl-Éjszakák!
Jaj, Tatár-Nyíl Éjszakák, Tatár-Üvöltés Éjszakák, tatár lovak vad
 
éj-nyerítése!
Jaj, Nyílvesszők, Égő Nyilak körém-zuhogása, az éjben tatár lovak
 
vak röhögése,
bársony-csengők, nagy szőrharangok sátán-csöndülése, jaj Nyíl-sebezte
 
Égő Szomjúság!
A tűz-szőrös Éj-Virágserlegben tevék kiáltozása, szamarak hörgése,
 
szörnyek szörcsögése,
bivalyok bőgése, bikák sírása, csődörök röhögése, kék
 
tajték-szörnyek tánca,
s a titkos csillagkása éji víz vak csobbanása, fellövődő tűzpettyek
 
lánca,
pikkely-szikrázó vízből-kiugrások, dörrenő vízbe-visszahullások suttogása,
 
nyögése!
Jaj, Éjszakák, jaj, Éjszakák! Partról-lőtt tatár-nyilak sűrű
 
Tűzhorgony-Éjszakája!
Mintha százezer ördög állna ott a parton, s felém-röfögve
 
tüzet pisálna,
százezer furkója tüzet húgyozna, nagy fényes ívben lőve
 
Éjszakámba
tűz-vizeletét, égő nyílvessző-húgyozását csattogva csónakom
 
köré kaszálva!
Az égő nyilak vak szívem között, s a röhögő vak part között ferdén
 
suhogva
éjem zsíros virághúsát nehéz tűzarany-fonállal vadúl összevissza
 
varrták,
hogy vastag tűzarany-háló-harang lett vala szívem,
 
s a Parti Ország
között a kicsi csönd, s hulltak a vízbe a tüzes nyilak, sziszegve,
 
sustorogva.
Jaj, Égő Nyilak Éjszakái, Rettegett Tatár-Nyíl Éjszakáim,
 
Nyílzápor-Éjszakáim!
Szívem-felé fúródó kristályszigonyok, mintha százezer gyémánt-gyík
 
sziszegne
ott a Közel-Messzi Parton, két-ágú tűz-nyelvét szívem felé
 
lövellve,
csupa tűz-nyelv vala minden éjszakám! Jaj, Tűz-szögekkel Átvert Vak
 
Krisztus-Éjszakáim!
Jaj, űrre-szegzett Krisztus-Éjszaka, te Fölfeszített Gyász
 
és Gyötrelem,
te égő lándzsáktól átvert Sötétség-Szív, te Fekete Egyetlen-Remény,
 
te Égő
Hiábavalóság, te Egyetlen Megváltást-Hozni-Tudó Fekete Jóság,
 
te Csillagokkal-Vérző
Istenfia-Éjszakám, te Mindent-Igérő, hogy ámulék, hogy csüggék
 
Vérző Sebeiden!
S néztem a tűztüske-záport, ami fekete szőrökbe, fekete hajakba kevert
 
arcodat verte,
s néztem csüggedetlen és csüggedt-egyedűl ezer vérző, kristálynyálas
 
sebedre,
s néztem elhagyottan és hitben-egyedűl égő nyilakkal átvert csüggedt
 
fejedre
s néztem a tűzpont-milliók közt függő véres ágyékszőrű görcs-átok
 
tetemedre.
Jaj, mit hoztál nekem, jaj, mit igérsz nekem, milyen hajnalt, milyen
 
ember-jövőt?
Jaj, mit mondasz nekem, milyen magányt, tovább-magányt, milyen
 
remény-időt?
Jaj, mit mondtál Megváltó-Éjszaka, hisz ott kuporogtam sebed
 
és véred előtt,
s néztelek benned-bízva én, mint a csillagtűz-rudakkal átszúrt
 
Mindenség-Időt.
És néztelek talán százezer éve már, néztelek hulló vak véredben
 
fürödve,
hulló vak véred csöppjeit kenve kristálycsillaggá dermedett
 
ős-szívemre,
hogy fölolvadjon a Csönd-szív kristály-jege, s pirosan
 
füstölögve
rángani, remegni kezdjen, s virágot hajtson, csillagreményt bíborban
 
gőzölögve.
Mert eljött már a Hajnal, az Én Hajnalom, levéteték az Éj
 
az Űr-Keresztről!
És lángoló tatár nyilak szállnak felém a partról feszes
 
tűz-ívben,
s a vízbe-hullanak füsttel-sziszegve, sötét olajgyűrűket verve
 
a csipke-vízben,
s ott lebegnek, mint döglött tűhalak, pikkelylándzsák nem messze mohos
 
csónak-szügyemtől.
S egy tüzes nyíl csónakom zöld-mohás kövér szügyébe fúródva
 
lángol,
s kilángol kéken füstölögve, piros toll-uszonyában kék és sárga
 
pettyek,
s a többiek lebegvén, forogván a zöld kristályhabcsipkelüktetésben
 
rezegnek,
mint az Itélet széttört mondatai, mint halcsontvázak, amit a Víz kiökrendett
 
magából.
Mint kígyócsontvázak, amit az Isten-Pelikán kiökrendett aranyzsák
 
toka-zacskójából undorodva!
Csak ez az egy áll itt csónakom nyálas bögyébe verten, amit szívembe
 
szántak,
s toll-uszonyán kék szőrcsillagpehely-pettyek, sárga pihecsillag-pontok,
 
zöld szőrcsillag-árnyak.
S én nézem a Szívemnek-Küldött Tatár-Nyilat. Nézem,
 
Szívemben-Hajnalodva!
Szívemben hajnalodva? De hajnallszik-e már? Jaj, ez a hajnal
 
Hajnalom-e már?
És mért mosolyog és mért röhög és mért kiabál az Arany-álarcú
 
Rajtam-Győzelem ott a parton?
És az Űr csillag-madárfos-köpetét mért nem issza föl vad szőrbozontos
 
kő-arcom?
És hova űz még engem, jaj hova, a Gyász, a Vereség, a Veszteség, a Szégyen,
 
a Tatár?
Mert az Éj csillag-köpetei ott száradnak nagy bolyhos szakállamban,
 
mint a trágya,
mint a madárfos meszes és véres zöld lepény-csillagai szálkásan
 
lecsurogva,
vagy csak könnyem és csipám az, virrasztásom véres harmata, sűrű
 
mézarany-taknya,
nekem a Virrasztó-Könnytelennek, amit szőreimbe kent a Virrasztás
 
Százezer Éjszakája?
Mert a tüzes és hegyes Sátán-köpködés, az aranydrót-ívű Ördög-vizelés
 
csattogva
és csapkodva hull csónakom köré, nagy ívben pisál az Ördög
 
tüzet felém!
Aranyszigony-vizeletét lőve Csöndsziget Szívem felé a Sátán
 
Bujaság-Ünnepén
rettegem Tiszta Reggelem és Eljövendő Éjszakám Keresztjét látom
 
iszonyodva!
És köröttem a vonagló, ringó, tág kocsonya-szörnykoszorú, a Virágzó
 
Ősliliom-állat
kék és vörös pikkelycsipkeláng-sziromkürtbefejezése, a zománc-gumi
 
korona
millió vékony, takonybimbós, világító pont-halmaz-kupolájú
 
kocsonya-fallosza:
bizsergő gumicsáp-kerítésként hajlong és mered és fölágaskodva
 
szívemre-támad.
Mert a kristály-könny tenger kék kocsonyafallosz-koszorúja
 
Magány-Szívembe fúrva
tűzpettybuborék-makkhegyű izgalmát: ontani akar vad állat-irgalmat
 
szívembe,
folyatni tiszta halált, csurgatni hal-jövőt, szörny-időt
 
Vad Szégyenembe,
hogy legyek világító mirigylámpa-csengős Takonycsillagszörny
 
a Csönd-Időbe hullva.
És a fallosz-csápgyűrűlánc, a hideg halál-nemzőostor-kerítés,
 
a kék pénisz-gyűrű
tűzpontsisak-makkfejét magányom százezer aranycsipás
 
sebébe fúrja,
s ott mocorog és ott tapogat, mint Jézus sebeiben Tamás gyönyör-éhes
 
apostol-mutatóujja,
hogy Halhatatlan Gyászomról bizonyságot vegyen, az Ujj, a Gyásztalan,
 
a Halál-üzenetű!
S a tenger-szőrös Pikkely-Őspicsa, amelynek nyálas fodraiban ülök
 
merengve,
az Óriás Habzó Zománcpikkelykorsó, amelyben árva Csónakom lebeg
 
árva király-hitemmel:
akarja nemzetni magát velem, hogy Csigaszáj-Kútjába tolódjak!
 
Király-szégyenemmel,
hogy forró lebeny-kelyhébe ragadva ott lüktessek én,
 
Örök Falloszként meredve!
S legyek a Halál-Nemző, legyek a Halállal-Nemzett, legyek
 
a Tenyészet Jövője!
Mert akit a Föld magától ellökött, mert aki a Földet sírva
 
ellökte magától:
nem várhat semmit már a Föld Szívétől, nem várhat semmit
 
a Föld Éhes Húsától!
Mert akit a Föld a Vízre kiköpött: annak csak a Víz lehet Asszonya,
 
Hite, Temetője!
Jaj, szemeim, szemeim, konok szemeim, a Sátánkirályt igézetükkel
 
földbe-parancsolók,
segítsetek most is szemeim, mint akkoron, mikor a Királysátán ott állt
 
előttem
nagy bíbor denevérszárnyaiba csavart szőrös testével a fehérszakállú
 
őszi ködben
és piros szemei tüzet lőttek, s szőrös ánusz-rózsája tüzet köpött,
 
lángoló tűzgolyót.
És ti azt mondtátok szemek, szemeim: Most menj a földbe Piros Dög.
 
Denevér-Dög!
és jajgatva sűllyedni kezdett, szőrös térdéig, tűzhab-ágyékáig,
 
vérgömb-köldökéig,
s szívta be tovább őt a föld és besüppedt szőrzacskós buja
 
ajaklebenyéig
és beszívódott szarva rubint-csücskéig beivódott, mint vér a földbe,
 
a Király-Ördög.
És ott jajgatott, ott tombolt, ott üvöltött, ott hörgött, ott vicsorgott,
 
röfögve
ott vonaglott, ott hánytorgott, ott átkozódott a Király-Bűnkakas
 
a földben,
a föld alól hallék kiáltozása, hörgése, sírása ott gomolygott
 
a földben,
a földből szívárgott átok-mocska kéken, de nem hallgatott a Föld
 
a Vérdenevér-Dögre.
Nem nyílt meg a föld átok-szavára, s egyre halkabb lett vad
 
pofázkodása
mert sűllyedt, süppedt, egyre sűllyedt a szőrös hártyaszárnyakba csavart
 
Sátánkakas,
a Piros Denevérkirály-Bika, a Kecskebak-Csődörfejedelem,
 
a Tompora-Sastollas,
köveken, kristályokon, héj-rétegeken törve át, míg elérte őt
 
a Föld-Szív lángolása!
S alászállt a Föld Őskocsonyatűz-Szívébe, s ott fortyogva,
 
főve elégett,
s égtek szőrei, pikkelyei, s mohaszőrös kőhab-szíve a kocsonyatűzben
 
elolvadt!
És nem sír a Föld az Ördöggel azóta, s nem lüktet a Föld a Sátánnal,
 
de hallgat
boldogan és hallgat sátántalanúl, s kérgén jajgatása sebeket
 
nem éget!
Kérgén büdös kúp-likakat nem éget hatalmas átka, szőrös vak
 
kiáltozása,
ahogy kitört a húgy, a nyál, a tűz, köpése, átka, durrantása,
 
tűz-fosása,
hogy véres örvényeivel, tűzpáfránycsápjaival a Fing-Országba a gyöngéket
 
lerántsa,
mert ott fingott és röhögött a földben és földrengés volt minden büdös
 
durrantása!
Jaj, segítsetek szemek, szemeim, virrasztó árva szemeim: győzni ti
 
segítsetek!
Parancsoljátok: olvadjon el, enyésszen el ez az óriás, bizsergő kék
 
Falloszkoszorú,
a tenger sötét talpából fölnőtt Állatépület-Liliom, ez a zöld
 
tenger-hajú
Őspikkely-serleg Vagina, amelybe ragadva forog csónakom, ki halálommal
 
sistereg!
Parancsoljátok: a Rémek és a Szörnyek ne ugráljanak jajgatva
 
körülöttem,
a Pikkelysátánok, Kocsonya-angyalok ne ugassanak az őselemből
 
kiugorva,
a Zománc-kutyák ne hörögjenek a zöld vízbe csattogva, fröcskölve
 
visszazuhogva,
ne szálljanak ki a vízből a Gyöngyház-vadak, a Kristályharang-állatok
 
dühödten!
Parancsoljátok: legyen vége már a Pikkelyhívás-táncnak,
 
a Gyöngyház-csábításnak,
a Gyöngyrojtos Gyöngykorong-fellövődésnek,
 
a Zománchab-szárnyalásnak,
legyen vége már a Rózsaszín Púpos Húscsipkepók
 
vízből-kipukkanásnak,
legyen béke már, legyen vége már minden Rejtelemnek,
 
Vonzásnak és Hívásnak!
Legyen vége már a Halál-hívásnak, Halál-szerelemnek, a Lángoló
 
Tenger-csábításnak
és ti tengerből-kiugró Pikkely-Halálok, Hús-Szörnyek,
 
Zománcharang-Rémek
hagyjátok Virrasztás-Magányom, hagyjátok, hogy Belső-virradatom
 
tüzében elégjek,
s föltámadjak halottaimból, s ne higgyek a Kacsintásnak, Pislogásnak,
 
Cuppogásnak!
Mert eljöve már az Én Reggelem, eljöve Hitem Reggele, eljöve már
 
az Én Napom!
Itt ülök tengericsillagos, medúzahólyagos, tengericsigás csónakomban
 
szakállasan,
rongyos király-palástomba burkolódzva, mint magányos csillagon
 
magányosan,
mint árva kristálycsillagra száműzött Szakállas Angyal. És a csillagok
 
dörgését hallgatom.
Ülök a tengericsikókkal, csigákkal, algákkal teleragadt-oldalú
 
csónakomban,
mint árva kristálycsillagon, magányosan és nézem köröttem
 
hogy pörögnek,
suhognak, lángolnak és dörögnek a kék tűzgolyók, piros gázgolyók,
 
sárga ködgolyók, csecsemő-égitestek,
s nézem a zöld tűz-gyűrűket, kék gáz-gyűrűket, piros köd-gyűrűket,
 
a Mindenséget, ahogy kilobban.
A Mindenséget, ahogy tűzben föltámad, s rajtam árnyak és tüzek
 
és hatalmak,
Isten Szakállas Könnycseppje, Száműzött Szőrös Angyal, itt ülök
 
kuporogva
és tudom, hogy nem halok meg én, tudom: a Mindenségnek lesz még
 
velem dolga,
a Mindenséggel dolgom lesz nekem, mert engem
 
a Mindenség Erői akarnak.
Mert engem a Mindenség lenni akar! Mert én a Mindenséget
 
megváltani jöttem!
Mert a Mindenség bennem-lenni-lesz, bennem akarja önmagát
 
újra-csírázni,
mert a Mindenség bennem gomolyog és bennem épűl föl dolgaival,
 
akármi
kopár magány Én Most-Magányom, Csillag-Csónakom ha rejt is
 
száműzötten.
Mert a Mindenséget nem azért akartam, hogy most kopár csillagára
 
vessen,
hogy szálkás kristálytűz-csillagán üljek merengve, szegény
 
magamba-roskadottan,
szakállamba nyálat és könnyet keverve motyogjak virág-lényemtől
 
elhagyottan,
teremtés-elhagyottan, bőség-elhagyottan, hogy a kopár kristálycsöndet
 
szeressem!
Mert a Mindenség magából kifújt engemet, mint piheszőr-csillagot,
 
ragyogva,
de a Mindenséget én gyúrtam magamból, szívemből formáztam én
 
a Mindenséget,
de a Mindenséget én akartam lenni, és akartam létezni
 
a Létet,
mindent: ami él, lüktet, forog, dobog, virúl, mindent ami széthúllt
 
csillagokra.
Mindent, ami széthúllt anyagokra, jelekre, tüzekre, álmokra,
 
alakokra,
mindent, aminek szíve tűz-kötés, mindent, aminek lángja
 
a virágzás,
mindent, ami volt és ami lesz, mindent ami van, ami halál, szerelem
 
és párzás,
mindent lenni én akartam, én, a csillagra-száműzött, zöld csónakom
 
királyi foglya!
Mert a Mindenséget kigondoltam én, a Mindenséget el is mondtam
 
én önmagának!
Mert a Mindenség nem lehet nélkülem, mert a Mindenség énbennem
 
virágzik!
Mert én a Mindenség vagyok, s a Mindenség Boldog Rabja vagyok én,
 
s kilátszik
homlokom mögűl az Őscsillag Teremtés-Koronája, tüze csontomból
 
ragyogva kiárad.
És bevilágít Halált és Időt és bevilágít Teret és Jövőt tüze
 
koponyámnak,
az Őstűz-agy mindent átragyog és átvilágít minden homályt, réteget,
 
kapcsot,
minden kötést, üreget, tömör tömböt, minden létezés-hamut
 
és létezés-arcot,
mindent ami nedvedzik, ragyog, lángol, apad, türemkedik, gyűrődik,
 
szárad.
Jaj, ki vagyok én, hogy itt vagyok én, miféle Hit, a Mindenség
 
melyik Akarata?
Jaj, Tatár-Nyilak, Tatár-Lovak, jaj, Vereség, Menekülés, a Halál
 
Szégyen-Büszkesége!
És árva csónakom mögött ott ring a Nagy Hajó, ott ring a Haza
 
Maradék-Reménye,
s azon király-csontok, király-koponyák, király-csigolyák, mert az a Hajó ott:
 
a Maradék Haza!
Jaj, miféle Mindenség vagyok én, miféle Mindenség-Árnyék, miféle
 
Gyávaság-Ló
Mindenség-Lovasa, miféle Mindenség-Csillaglovon réműlten vágtató
 
Szakállas Gyáva,
miféle Mindenség-teremtő Könnyelműség, miféle
 
Iszonyat-Mindenség-Hiánya,
miféle Csillaghalmaz-Büszkeség, Csillagbuborék-Vereség, miféle
 
Csillagörvény-Zászló?
Miféle Mindenség-Ló és Mindenség-Lovas, hogy önmagamból idáig
 
futottam,
miféle Gyáva Önmagam, hogy Magamból magamat menekülvén
 
kihoztam,
miféle Csillagtáltos-Megfutás, hogy magamért Mindenség-Önmagam
 
elhagytam,
miféle Hűtlen Kurva Köd, hogy szétritkúlván, az Idő-Ló átfutott
 
rajtam?
Jaj, miféle Gőg, miféle Hűtlenség, miféle Hazugság-Halmaz,
 
Köd-Kakas,
miféle Ködcsillag-Csődör, Köd-Király, Ördög-Árnyék, Isten
 
Büdös Köpése,
Sátán Durranat-füst Alakja, Ganéjból-gyúrt Fejedelem, Ördögszar
 
Véres Remegése,
Szakállas Madárfos-Szobor vagyok én, miféle Ringyó Gyávaságban
 
Hatalmas?
Miféle Szakállas Reszketés, Borzas Takony-Király, Bolyhos
 
Könnyek Fia,
miféle Gőgös Szégyen Szegénye, Sárga Koldús-Köpet, Kurvák Szagos
 
Picsa-Nyála,
miféle Butaság-Tajték-Király, a Vérző Mindenség miféle
 
Veszteség-Királya,
milyen Mindenség, ki elhagyva önmagát, sírva fut, mert
 
meg kell halnia?
Miféle Önmagából-Kifutó Mindenség, ki önmagát elhagyva kiáltozva
 
vágtat
át fényszeplős Űrön, Hazán, Hiten, Időn, Jövőn, Halálon
 
és Türelmen,
hogy magát mentve magát ölje meg, szívében fordúljon
 
Mindenség-Szíve ellen,
hogy gyávaságát futva mentse meg, vad gyávaság-lovon
 
görnyedve vágtat.
És izzadt lova tajtékot köp, sárga habot fúj, zöld tajtékot fröcsköl
 
lihegve
és űzött lova vastag sárga tajték-köpenyben, kék tajték-bundában
 
robog,
s eres szőrpajzs-izomszív szügyéről, bársony-kúp ágyékából
 
lepény-habcsillagok
szakadoznak, s kék szőrkehely-orrlikából dagadt habrózsa
 
tódúl tülekedve.
És óriás szempillái kéken lobognak, mint szőrkalász-koszorúk, s szeme
 
vérben,
mint véres zöldszeplős madártojás gőzölög, félig-kibújva
 
a madár seggében,
az izzó vörös mirigycsésze-koszorúban és izzadtság-gőzök kövér
 
sörényében
és a Halál vad rettenete Árnyék-Király szívemben, a Halál
 
Menekülés-Szívében!
Jaj, hát miféle király vagyok én, miféle Mindenség-Teremtő,
 
miféle Elveszett
Buborék-Király, miféle Önmagát-Elhagyott, Önmagából-Kiszökött
 
Kevélység?
Aki csak futni tud, futni szégyentelenűl, futni gyáván, micsoda
 
Király-Képtelenség,
jaj, hát miféle király vagyok én, hogy elhagytam önmagam,
 
el Teremtő Hitemet?
Miféle Vágtató Temető, Robogó Koporsó, Rohanó Sír,
 
Jajgatva-futó Ravatal,
miféle lovát-hajszoló Halottak Korsója, lovát-öklöző
 
Király-Halálcserép,
miféle Halottak Földje, aki lova nyakára borúlva zokog,
 
csókolja izzadt fejét,
s úgy vágtat a Halál elől, mert nyomában már a Csont-lovas
 
Csont-dárdás Diadal!
Miféle Gyávaság, miféle Gyöngeség, miféle Hittelenség, miféle
 
Irtózat-Álom?
Mert a Halál elől futottam én, mert a Halál elől rohantam
 
én zokogva!
Mert űztem tajtékos karcsú lovamat, hogy vak gyávaság-szívembe
 
ne dobja
iker-ághegyű csontlándzsáját a Csontok Csontváz-Királya,
 
Csont-Pusztításom!
Hogy rikoltva csont-dárdáját izzadt lovam habos nyakára görnyedt hátamba
 
ne vágja,
s fölszakadt hátamból a vér ne fröcsköljön vad
 
vérpáfrány-lövelléssel,
s ne fordúljak le lovamról hörögve, véres, sárga,
 
szőrös viasz-eséssel,
míg tovább robog árva lovam, kalász-lehajló testemet füvön vonszolva,
 
kövön cibálva.
Hogy szakállas, bozontos vérző fejem, mint óriás szőr-ecset,
 
piros szőr-rózsa
vastag vörös csíkot húz a fű-hömpölyegen, a száz szőrös
 
anyahas-kehely kalászon,
a tikkadt földön, tücskös köveken, a zöld sárbuborékokkal pöfögő
 
mocsár-viruláson,
míg a hátamból kiálló dárdanyél remeg, mint
 
az Itélet Csontcsipketornya.
Jaj, a Halál elől futottam én, én a Halni-Gyáva, én,
 
a Meghalni-Hitetlen!
Jaj, hát miféle Halál-elől-futó Halál vagyok én, Halálkirály,
 
Halottak Földje,
Lovon-vágtató Halál-Halál, aki visszanézni sem mer,
 
nehogy megölje
csont-eres Csont-üst Tekintetével a Csontváz-lovas
 
Elképzelni-is-Lehetetlen!
A Halál elől futottam én a vízre, s most itt kuporgok nyálas
 
Gyávaság-csónakomban.
Mögöttem az árbócos Maradék-Haza, a vén Deszkadonga-Csillag,
 
a zöld Fa-borda Sziget:
s azon a Maradék: szentek üszkös zöld hüvelykujja, koronámból
 
kitört gyémántkövek,
az Asszony, a Család, Menekülés-lovam. És ring a Deszka-csillag
 
a ködös-reggel-habokban.
Ring az óriás deszka-patkókból csillagbuborékká ácsolt hínáros
 
deszka-rózsa,
a Bérelt Hajó, a Haza-Maradék, a Szégyenrózsa-Csillag nagy leffedt
 
vitorlákkal,
mintha óriás fehér denevérek kötöztetének árbócaihoz, fa-csontvázú
 
szárnnyal,
roskadtan lotyog a csont-ujj s hónalj közti hártya, a csomósan-lecsüngő
 
fehér hártyarózsa.
Ring a zöld-nyálas, tenger-állatokkal benőtt oldalú óriás
 
deszka-félbuborék,
a szurkos gerendacsillagüst, a törékeny álom-koporsó, a lomha
 
Menekülés-Álom,
ring a törékeny Koporsó-Hazatörmelék a zöld csipkefodorláng
 
Itélet-Halálon,
mint Túlvilág-Tengeren az Árnyak Hajója, Zöld Pokoltűzön
 
Angyalszív-Töredék.
S én nézem, nézem, nézem az Időt, nézem a Jövőt vad páncél-mereven,
 
mint a sáska:
akinek két kövér, sokszögűre-csiszolt domb-felületű gyémántszív-szemet
 
hord kitinszív-koponyája,
s a kitineres zöld kitinszív-koponya kúp-csücskiben mozog zöld
 
salátabokor-szája,
a zöld csont-salátafej, a zöld csontrózsa, s fölötte csuklós
 
gyöngy-ujjak táncolása.
S a szív-alakú tor-páncélok, szív-alakú halántékpáncélok, szív-alakú
 
gége-páncélok,
szív-alakú homlok-páncélok, tarkó-fedőpáncélok, pofa-páncélok,
 
arc-páncélok fölött,
a nyak-páncél, homlokpajzs, tarkólemezek, koponya-lemezek, fül-lemezek,
 
szív-lemezek fölött
a virág-alakú szemek, vese-alakú szemek, kavics-szemek óriás csiszolt
 
sejtrózsája villog.
Nézek behúnyhatatlan, szemhéjtalan, szempillátlan óriás
 
szem-koponyával,
ahogy a csillagok néznek, ahogy a Mindenség néz örökké
 
önmagából önmagába,
ahogy a Semmi néz gyémántködgolyó szemekkel, ahogy az Isten
 
néz léte gomolyába,
mert betelni nem tud a Rettenettel és Reménnyel, betelni nem tud
 
léte anyagával.
Mert szőrös koponyám ötszögű csiszolt gyémántpontokból összeragadt
 
iker gyémántbuborék,
mint a légy szeme, darázs szeme, bögöly szeme, mint a legyek, darazsak
 
koponyája,
zöld moha-fészkekre, kék mohatojásra ragasztott gyémánt-almák,
 
kristály-tojások árva
dúdorai, ötszög-cellás dróthálógömbbe kötözött dagadt kocsonya-szívek,
 
kristály-herék.
Szőrös kitinpatkó két oldalára ragasztott, dróthálógömbbe kötött
 
kocsonya-golyók,
kék, sárga, piros, zöld, rozsdás, ezüst, szivárványos, lila sejtes
 
drótháló-szívek,
hogy az ötszögű sejtekből szőtt drótzsákszívháló sejtablakain kidagad
 
a szőrös állatkocsonyaüveg,
s izzanak a dróthálószívbe kötött kocsonyaszív-szemek,
 
a drótcsontváz-kristálylángolók.
Izzanak a szőrös-felületű takonykristály-szemalmák tűzpetty
 
facetta-ötszögei,
a kristálypont-szövedék-golyók, a zöld kitinpatkó-koponyán
 
kinőtt kristálysündisznók,
a barna, kék lakk-karéjokba, zöld zománc-gyűrűkbe, zománckeretekbe
 
foglalt kristálybimbók,
a sárga szőrpatkó-serlegbe épűlt üvegmozaik-gombák piros gyémántpont
 
sejtfelületei.
Izzanak a szőrös, pórusos kitinkehely két oldalára nőtt óriás
 
kristálykocsonya-csöcsök,
a szőrkoszorú-ötszög drótsejtekből szőtt drót-melltartók kék
 
kocsonya-emlői,
az óriás zöld, piros szem-emlők, a kék kitinpatkó-kehely dróthálós
 
asszony-emlői,
a drótháló-melltartóba gyömöszölt óriás kristályszív-emlők, szemek,
 
szőrös gyémánt-csöcsök.
A szőrös kitinkehely-koponya oldalain kinőtt dróthálószívek kocsonya-szívei
 
izzanak,
a piros drótzsákok, kék drót-tarisznyák, drótszív-zsákok hálójába gyömöszölt
 
kristályemlő-szemek,
a zöld zománcfonál-melltartók koponya-csöcsszemei dagadtan, szőrösen
 
fénylenek,
a pihés kék kitinnyereg gyémántbuborék-emlői az állig lecsüngve
 
súlyosan izzanak.
Jaj, mi látok én, jaj, mit látok én, a légy-fejű, darázs-fejű,
 
a bögöly-fejű?
Jaj, mit látok én, a Csak-Szem, aminthogy mondám, a hatalmas
 
Szem-Koponya?
Jaj, holtakat látok én, virágzó holtakat és szemeimnek nincs könnye,
 
mosolya,
mert százezer halált látok én, százezer szégyent látok én,
 
a Darázs-Tekintetű!
Mert látok tolongni millió halottat, millió halált tolongni
 
ott a parton,
tódulva árad, tolongva hömpölyög felém, hogy milliárd-szögletű
 
szememre tapadjon,
dupla kristályszív darázs-koponyámra, iker-rozsdabuborékemlő-fejemre
 
ragadjon,
zöldrózsás bögöly-koponyámra, mint izzó gömb-ablakra a lepke-bogár
 
Alkony.
S óriás barna iker kristályszív-szemű mézevő-méh koponyám köszörűlt
 
sejtlapjain,
csiszolt cella-ablakain, milliárd mozaiklap-ablakán reszketve
 
bolyhosan,
remegve szőrösen, rezegve mohásan, lobogva pamut-toll
 
koponya-csáposan:
szívembe nézzenek meglátni titeket szívemben-ácsorgó
 
Csönd-Angyalaim.
Szívembe nézzenek zöld halál-szemekkel, kérdeni szívemet:
 
mire vár még?
Kék halál-tekintetükkel halál-kérdőjeleket ragasztva Csönd-sziget
 
Szívemre
néz a Halál-had, néz a Halál-sereg, néz
 
a Halottak Kocsonyás Figyelme,
néz az Árnyék-sereg, míg görnyedt testemre rávetűl
 
a Kékcsipkeóriás Hajó-árnyék.
Halottak ömlenek, özönlenek a Part és Szemem közti kis űrt hemzsegve
 
betöltve,
fekete pontok, piros pettyek, zöld csillagtörpék, kék pont-golyók,
 
sárga buborék-törpék
gomolygó nehéz hömpölyege, vad molekula-tánca ez kék
 
rövíd-végtelenség,
halottak jönnek most-nőtt szárnyakon, csörögve, csörömpölve,
 
zizegve és zörögve.
Rothadó vállaikból korhadt lapockáikból, dögletes kék hátukból,
 
zöld-foltos
tarkójukból, lila szőr-üst hónaljukból kinőve eres,
 
könnyű szárnyak:
kékpettyes mohazsindely lepkeszárnyak, aranypettyes zöld hártyalegyező
 
sáskaszárnyak,
zöld zománc-csomós kristálytoll szitakötőszárnyak, piros
 
hártyavitorla-kúpos
hőscincér-szárnyak, feketecsíkos ganajtúró-szárnyak, piros
 
hártyamozaik-vitorlák,
szőrös barna szarvasbogár-szárnyak, fehér-pontú katicabogár-szárnyak,
 
hártyatollak,
pórusos kék lakk-buborék-szárnyak, zománc-pepita
 
kitintoll-félholdak,
piros-pettyes zöld zománc-sarló szárnyak, kék hártyával benőtt
 
kitinrács-bordák.
Jönnek légy-szárnyakon, darázs-szárnyakon, méhecske-szárnyakon
 
a halottak,
jönnek lepkeszárnyakkal, szitakötőszárnyakkal, bögölyszárnyakkal
 
a halottak,
jönnek halálfejes lakkpajzs piros temetőbogár-szárnyakkal
 
a halottak,
jönnek rovarszárnyakon, bogárszárnyakon a Szívemre-kérdőjel
 
Szemű Halottak.
Jönnek zúgva, zörögve, csörögve, csörömpölve, jönnek zizegve
 
és zenélve,
vad vas-hömpölyegben, rozsdás vért-hömpölyegben, óriás bogár-
 
szárnyakkal szállva,
mintha jönne a Kérdező Pokol, a Bűntudat összenőtt Ember-Bogár
 
Túlvilága,
hogy millió-szem-ablak koponyámra tapadva szívembe nézzen,
 
bánatát beszélje.
Jönnek a Rovar-szárnyúak, Bogár-szárnyúak, Lepke-szárnyúak
 
vad tolongással,
jönnek a Lepke-emberek, Bogár-emberek, Rovar-emberek,
 
nagy Ember-szitakötők,
jönnek a félig-rohadt, vagy egészen-rohadt Szárnyas Testek,
 
Szárnyas Földet-Evők,
szitakötőszárnyú páncél-ingek, lepkeszárnyú páncélöltönyök
 
vak rozsda-zúgással.
Vas-vértű csontvázak szöcske-szárnyakkal legyezve, páncélsisakos
 
koponyák,
vasbuborék-hernyó nadrágos combcsontok, lábszárcsontok, légy-szárnyú
 
vascipők,
aranyszitaevező-szárnyú csuklós, vascsillag-forgós vaskesztyű
 
cső-csillag-libegők,
jönnek a kopasz Ember-rothadások, meztelen Bomlás-Hadak,
 
Rothadás-Csodák.
Jönnek a lepkeszárnyú Térdek, légyszárnyú Szemgolyók,
 
cincérszárnyú Hátak,
jönnek a szitakötőszárnyú Mellkasok, az orrszarvú-bogár
 
szárnyú Kezek,
a méhecske-szárnyú Nyakak, darázs-szárnyú Ágyékok, szúnyog-szárnyú
 
Lábfejek,
a kabóca-szárnyú Csigolyák, pille-szárnyú Állkapocs-csontok
 
szememre szállnak.
És ott nyüzsögnek füstölgő, erjedő, lángoló vad rothadás-kupacban
 
koponyámon,
ott hemzsegnek, mint szárnyas hangyaboly, arany-zománc-szőr
 
óriás darázs-fürt,
gomolygó szőrös sötét halomban Egyetlen Kristályszem Fejemen,
 
mint halotton a tetűk,
mint halott koldús hajában, szőrzetében a tetvek, lárvák, bolhák, bogarak,
 
égve a Lét-Hiányon.
És Királydarázs-fejemen, mint nyüzsgő kukac-bunda-sisak, eleven
 
lárva-zsák:
szárnyas holtakból nyüzsgő vastag sisak;
 
kövér szőr-vas-szárny-buborékban,
vastag csont-hús-rothadás-hajzat-szárny-testrész-
 
csontág-burokban
kettős kristályrózsalepény-szemű darázs-kitinszív fejem, mint gyásszal
 
lefödött üveghólyag-lámpák.
És óriás Darázs-király fejem körűl óriás övekben, gyűrűkben,
 
koszorúkban
nő föl a Láthatatlan Isten Nem-Látható Szívéig a Halottak
 
Árva Tornya,
eleven, rángó, szárnyas, büdös, halál-toronykúphegyét az űr
 
sistergésébe tolva,
Virágzó Haláltorony-Tömegét ingatva kövéren a csillagok közti
 
hiány-térodúkban.
Ott reng, remeg, inog, bozsog, reszket, rezeg Óriás Halál-Koronám,
 
Múltam,
Jövőm és Jelenem Halotti Koronája, Holtakból-épűlt
 
Halálkirály-Koronám,
a Halálok Koronája, Korona-Halálom, Nyüzsgő Eleven
 
Halálból-Koronám,
a görnyedt vállakig besüppedve, az ég üresség-térbarlangjába
 
föltolúltan.
Mintha holtakból szőtt zengő szárnyas zsák volna szőrös király-fejemre
 
húzva,
kettős gyémántszív-szemű szőrös kitinszív darázs-koponyámra
 
nyomva,
mint fordított büdös Halál-serleg a vállgödrökig bolyhosan,
 
erjedten letolódva,
úgy fojtogat, fullaszt a gégémig, nyakszirtemig lecsurgó eleven
 
Halál-Búra.
Mert ez az Én Koronám, ez az Én-Király-Koronám,
 
ez a Halál-Torony,
ez a Halottak Tornya, ez a Szárnyas Rothadás-Torony,
 
Eleven Büdösség-Máglya,
ez az én Halálkirály-Koronám, mert így koronáztaték meg
 
a Halottak Halálkirálya,
holtakból épűlt koronát hordok én, Nyüzsgő Halálvárat koponyámon
 
és vállaimon.
Mert ez az én Új Koronám, Dicsőségem Új Koronája, Hatalmam
 
Új Koronája!
És megkoronáztaték én a Kupacló Halállal, ez Érdemem, Jogom
 
és Hatalmam!
Mert a Halottak Szárnyas Serege, Testrészek Szárnyas Halálhada virágzik
 
szőr-rózsa ajkam
fölött, büdös bundába burkolva fejem, csírázó rothadék-tornyát
 
a csillagtérbe vájva.
Mint ember-hullákból, ember-rothadásból összeragadt hatalmas
 
szárnyas Fallosz,
hatalmas, csillagpont-tűzgyűrűk hüvelyébe szúrt Ember-rothadék
 
Halál-Hímvessző,
boglyas szőrvirág-koponyámból, kövér szőrcsillag-fejemből kinőtt
 
Lüktető Merev Sírkő
mered fejem Halálkoronája, közel az Istenszív fénylő őspontjai
 
Kezdet-csillagokhoz.
Jaj, Koronám, a nyüzsgő ember-darázskupac, ember-lepkekupac,
 
ember-szúnyogkupac,
jaj, Koronám, az űrbe-földagadt Bogárszárnyas Halál-Embertorony,
 
Halál-Vessző,
szitakötőszárnyakkal, rézdrót-eres gyémántlapát-tollakkal szikrázva
 
kipikkelyesedő
Ember-rothadék Koronám, nekem miféle király-erőt, milyen
 
király-hatalmat adsz?
Jaj, Koronám, Szégyen-Koronám: benned szárnyas ágyékszőrök,
 
bogárszárnyú péniszek,
rovarszárnyú hónaljszőrök, szitakötőszárnyú vaginák, szárnyas
 
asszonycsípők,
szárnyas emberfejek, lepkeszárnyú hüvelykujjak, sáskaszárnyú
 
koponyatetők,
halálfejes lepke-szárnyú szívek, vesék, tüdők zöld rothadás-gomolya
 
lüktet és rezeg.
Jaj, Koronám, Halottakból-Koronám, hát miféle új hatalmam
 
jele vagy te?
Miféle Ország dicsőség-jelképe, milyen alattvalóim büszkesége,
 
kincse?
Amely görnyedt vállamig lehullva, mint émelyítő büdös halál-zsák
 
borít be,
hogy fuldoklok sötét büdösében, hogy roskadok tornya
 
alatt émelyegve!
És a halottak óriás lépviasz-sejtű, köszörűlt sejtlapú kristálygolyó fejemhez
 
dörzsölik
húsukat, szőrüket, körmüket, fogukat, madárkarmos
 
zöld lábujjaikat,
mint szőrporos, mohás, szőrös, bolyhos, pihés, szőrkoszorús, szőröves
 
puha potrohukat,
kemény potrohukat a bogarak, szőr-szív mellkasukat, kitinszív szügyüket,
 
bogár-szemeik.
Mint gyémántbuborékrózsa-sisakszemű zöld kitinszív-koponyájukat
 
a bogarak,
óriás fehér páfránytoll-pamutcsipkecsápjukat a lepkék, pórusos
 
vasdorong-csápjukat a méhek!
És Egyetlen-Szem Koponyámhoz dörzsölődve, tapadva hallgatag
 
Ős-szívembe néznek
és látják: ott sírnak Isten Madarai, Isten Hattyú-Könnyei,
 
a Szárnyas Túlvilág-Lovak.
S nézik a Kürtfúvó Angyalokat, Isten Csönd-Madarait, Szívem
 
Csönd-Tollasait,
s a Csönd-hegedűn-játszogató Szent Tavasz-Angyal virágzás-csöndjét
 
merengve
nézik, s óriás üvegkupola-fejemen tolongva, tapadva, lüktetve
 
és remegve
csodálják Csöndhattyú Lényeim, a Kristályfa-halálárnyék
 
ácsorgó Ködhattyúit.
Akik ragyognak, égnek, lángolnak ott az Ősmerengés-Kristályfa
 
alatt lobogva,
mint a jáspis, zafír, kálczédon, smaragd, sárdonix, sárdius,
 
krizolitus,
lényük tüzét lövik, mint a topáz, krisopráz, jácint, amethist,
 
berillus,
akik lényük sötét tüzével égnek ott a Csöndszív-Halálsziget
 
kristálytalaján topogva.
Szívembe néznek és szívembe látnak és szívemet igézik a halál-mohó
 
halottak
és szívemtől számonkérik halálukat és föltámadásuk jövőjét szívemtől
 
kérik,
s Jégcsillag-Bánatszívemen halál-tolongás árnyék-lombjuk kék remegés-halmaza
 
sötétlik,
kék árnyék-pettyek, árnyék-foltok, árnyék-pontok az Angyalok testén,
 
szárnyain zsibongnak.
Zokogó Csönd-Angyalaim arcán, haján, szőrzetén, szárnytollain,
 
emlőin és virágán
kék és zöld és fekete árnyék-szeplők, árnyék-pöttyök, árnyék-lángok,
 
rezegnek,
halottak árnyék-hada tolong szorongva, lökdösődve, nyüzsgő fekete
 
halál-pettyek
vak halmaza zsibong Merengés-Ősfám levelein, az Angyalok csöcsén,
 
pöcsén, lábaszárán.
Mert Föltámadásuk és Megváltatásuk Vak Bánat-Angyalaim kürt-szavától
 
várják,
mert Megújulásuk és Fölvirágzásuk Vak Tavasz-Angyalom hegedű-szavától
 
várják,
mert tudják: a Szívem-Halál az ő Pokol-Jegük, tudják a Halállal-tolongó
 
Árvák,
hogy a Válasz és Igéret ott az én szívemben, s nincs más mi föloldaná
 
a Rothadás Magányát.
Ó, gégéig-befödő, vállakig-lecsurgó Büdös Halálsisakom,
 
te Zöld Haláltorony,
óriás Halálfészek-Koronám, Vállaimra Épűlt Halál-Méhkas,
 
büdös Halál-Zsák,
Fölmeredt Halál-Fallosz: aki voltál az Eleven Haza,
 
az Élő Boldog Ország,
s most szívembe-nézve kéred sorsodat, te szívembe-néző Gyászom,
 
Iszonyom!
Mit vársz te tőlem Ország-Halála-Koronám? Miféle föltámadást
 
Elmúlt Hitem?
Mert eljött már a Hajnal és eljöve a Reggel, eljöve már
 
az Eljövendő Végzet.
Eljöve Virrasztásom Alkonya! És én az égre nézek és
 
a kristálytűz vízbe nézek:
s a vízmélyben ott vonúl győztesen délceg, büszke, gőgös, hetyke,
 
buta Hadam és Seregem!
S mintha nagyító-üveg, óriás nagyító-lencse alatt nézném:
 
a lenti vaspontok
vasöltönyökké, vas-vértezetté, vasbuborék-vasálarc-vasszoknya ló-öltönyökké
 
földagadva,
csipkés, pikkelyes, buborékos, dongás, lemezes vas-ingekké, vas-sisakokká
 
fölhólyagosodva
hemzsegve lángolnak, izzanak a vizi-mélyben: vas-seregeim,
 
ahogy zsibongtok!
A tenger óriás zöld kristálylencséje alatt vonúl vasból-hadam,
 
a vas-virágzás,
vonúl zöld, ragacsos, iszapszőrös, lepedék-enyves vízmélyi
 
növényfüst-lobogásban,
tengeri sünökkel, csillag-állatokkal, tengeri uborkákkal benőtt sziklák között;
 
gyászban
rettegő szakadék-árnyak fekete kúpjai, háromszögei alatt ég
 
a Győzelem-Kiáltás.
Kék csipke-árnyék-tollak, lila szikla-csipkék, virágzó piros csillagkorallfák
 
alatt,
vastag csipkeszalagos, póruspont-pántos, kúpocska-öves kék kövér
 
állat-dinnyék,
rózsaszín viaszrózsa-fürtök, kék-csillagfürt-állatfák, világító-pontfürtös
 
vizi-rettenetesség
dombjai, kupacai, halmazai között látom vonúlni én a mámoros
 
Győzelem-Hadat!
Ott mennek vas-lovon, vas-ruhában, vas-lándzsát emelve
 
a Pödört-bajszú Hetykeségek,
ott mennek vas-szoknyás csontváz-lovon a vas-fejű Lógó-bajszú
 
Szelídségek,
ott mennek vas-álarcos, vas-félbuborék szem-ernyős lovon a Gőgök,
 
Hitetlenségek,
ott mennek a hernyós, lemezes, buborékos vas-öltözetű Mámorok,
 
Elveszettségek!
Ott ügetnek a Vasgolyó-fejűek, a Vas-mellényűek, a Vitézek, Hatalmak,
 
Urak,
ott ügetnek a görbe vas-csőr álarcú, vas-orrlikas Madár-Urak,
 
Madár-Vitézek,
a vas-madárfej páncélsisakú, vas-rettenet álarcú Büszkék,
 
Gyáva Kevélyek,
a vas-mellényes, vas-buborék-térdű, dongás vascséve-nadrágú
 
Kurva-fiak.
Ott ügetnek rothadó kövér lovon, kék hínárnyél-harang farkú lovon
 
a Víg Buták,
hosszú buborék-kürt kúpházas tengeri csigákkal teleragadt sörényű
 
csont-lovakon,
piros tengeri-csillag orrlikú, rothadás-pettyes csődörökön, zöld
 
csontváz-csillagokon,
zöld alga-szőrű, kagylókkal benőtt kancákon üget a vas-szívű
 
Buborék-Tunyaság.
Virágzó tengeri rózsafürt-sörényű, csipkés vasharang-szoknyájú
 
dög-méneken
robognak az Urak, eleven mén-dögökön robog vas-hadam,
 
a Víg Buta-Boldog,
s borzas szakállukba befonva aranycsengők, aranycsöngettyűk, aranycsillagok,
 
aranyrojtok,
aranyláncok, aranyholdak, s kristályfüsttel örvénylik a víz a vas-szoknyákon,
 
vas-mellényeken.
Ó, vízmélyben vonuló víg, bolond Hadak, Álom-Hadak, jaj,
 
Vízalatti Győztesek!
Víg Páncél-vadak, Páncél-legények, boldog Páncél-urak,
 
Fölpáncélozott Lovak!
Prüszkölő, horkantó, röhögő, nyerítő, buborékot-fújó Sörényes
 
Táltos-Szamarak,
horkantó, ágaskodó, megtorpanó, dobogó csődörök, kancák, hínár-bajszú
 
Vizi-Rettenetesek!
Ott hömpölyög a Vasbuborék-vashernyó-vasdonga-vasharang Füstfújó
 
Győzelem-Láva,
a Vas-sisak, Vas-ing, Vas-mellvért, Vas-tomporernyő,
 
Vas-lábszárvért Had,
s a vizi-halálvirágzás, vízmélyi éhség-tenyészet, vizi-csápcsillagzás bizseregve
 
hallgat,
örvénylik, fodrozódik, csillagzik, tűzpettyekkel világít, borzong vak
 
rózsa-romlás árnya.
Ott vonúl áradva boldogan vasba-öltözött Győzelem-Hadam, Nagy
 
Páncél-Hitem!
A kurjongató Vas-cső Virágzás, a Hetyke Vasból-Kiáltozás, a Gőgös
 
Vas-Hömpölyeg!
Ott áradnak a Rothadók, Rothadatlanok, a Félig-Bomlottak,
 
a Vértezetlenek,
a Fölvértezettek, a Vért-Résekből Lángot Lövellők, ott vonúl
 
a Mámor-Kegyelem.
S a lovak testéből nagy tömbökben mállik ki a rothadó hús, nagy sárga
 
rögökben,
s a csontvázig látszik testük belseje, s elkékűlt szívük férges gyümölcse
 
kilátszik,
s a lovak szőre a bőr pórusos hártyafelületéig lemállik, nagy hajuk
 
kiázik
húsukból, mint öreg ecset szőre, s szétfoszlottan lebeg
 
a víz-kristályrögökben.
Víz-lövellések, füst-lövellések, láng-lövellések köpődnek ki a testek
 
belsejéből,
víz-füst-láng halál-szökőkutak, gyémántpont-örvényzászlók,
 
gázpettyek,
buborék-kürtök, kék bugyborék-kelyhek, s a szempillaszőrök likacsaikból
 
kiesnek,
s az orrlik-szőrök pórus-fészkeikből kihullva ragyognak
 
a szörny-mirigyfénytől.
S a csontváz-lovak, mint nagy csont-betűk, csont-csillaghalmazok,
 
csont-szavak:
fehér kőcsipkekorsó-röhögéssel, kőcsipke-olló vigyorgással robognak
 
keményen,
kőtüske-patkó koszorús kőcsipkezsák-tátogásuk a kövér
 
kristályfényben
vizet köp, vizet szív, vizet hörög, s a víz izomtömbjei a csontok közt
 
vonaglanak.
S a lovak szempillátlan szemhéja, mint pontsor-peremű fordított
 
bőrcsésze,
piros bőrkupak, kék redő-ernyő és hemzseg rajtuk a halál zöld, sötétkék
 
pettyezése,
s tüdejük fekete buborék-zsák, s döggel-hemzsegő ikraszív szügyük
 
kopasz remegése,
s iker halál-emlő tomporuk gyűrődés-csillag rózsapontja, mint a szív
 
csupasz ütése.
Lüktet és köp vízkarikát és fúj vízbuborékot és lő pezsgő
 
víz-lángot,
erjedés-levegőpontok, habzás-kristálypontok kék és sárga csóváit
 
lövi lüktetve,
mintha kék ráncrózsacsillag tátogatna gyémántpont-csillagok csóva-örvényét
 
lövellve,
mintha zománc-pont bogár-raj rebbenve hagyna el vonagló-kelyhű
 
kék virágot.
Jaj, hogy vonúlnak a Rothadás-Diadalmak, a Vas-Fiúk, a Vassal-Földagadt
 
Gőgösek,
a Vassal-Fölfúvódott Fél-Hitűek, az Érteni-Nem-Akaró
 
Vas-Koponyák,
a Vas-Hólyagok, Vas-Pocakúak, Vasbuborékokba Beledagadt
 
Ember-Cicomák,
a Vas-Nyakúak, Vas-Combúak, Vas-Térdűek a vízmélyben győztesen
 
özönlenek.
Mint a Vas-király kövér vas-magömlése: tengermélyi győztes
 
vad kitódulással,
diadalmas, pezsgő vasláng-csóvalövettel, vasbuborék-nyüzsgéssel
 
ömölnek,
s a vasak résein, rostély-hézagain, csatlakozás-szünetein nehéz
 
rothadás-könnyek,
zöld rothadás-bajszok, kocsonyás rothadék-szakállak tódulnak
 
ki ős-zuhogással.
S a vascsipke-szegélyű vas-szoknyás lovak vas-álarcának zöld
 
alga-szakálla,
mint zsíros zöld bársonyzászló lobog, sörényük mocorgó
 
tengeri-rózsa-sövény,
s fekete higanygolyó-agyú virágbimbó-szemtorony csigák a lovak
 
vas-szív szügyén,
a páncélvért-szíven, amely mint a bogarak szív-alakú mellkas-páncélja,
 
szügy-palástja.
S a lovak vasdonga-hernyó tarkópáncélja, a lemezes, zsindelyes
 
vas-borítás,
a koponya-kúptól a hátkezdetig ív-lemezesen lehajló
 
fémhernyó-alagút
viaszrózsa-rengeteggel, tengerililiom-tömeggel reng kövéren,
 
kék csápkoszorúk
csillagbizsergés fonalostortornya mozog a nyak-vasakon,
 
a virágzó állat-hallgatás.
S a lovak buborék-dongás, szirom-szerkezetű nagy far-páncélrózsa
 
félgömbje,
a vascsipkés vas-tomporszoknya hurkadongái virágzó
 
csönd-állat-telepek,
örvénylő csönd-virágállat-tanyák vasburok-szigete,
 
tűzpont-csillagszigetek
domború őstere, s virágzik korállal a páncél, mint csillaggal
 
a Mindenség Könyve.
Jaj, robogó, virágzó vasak, vasat-virágzó tengerem, állat-virágzó
 
vas-robogás,
jaj, halált virágzó vas-hömpölyeg, virágzó-fejű vas-fiúk,
 
vas-apák,
jaj, polip-tenyészet vas-görgeteg, rákok, csigák, pókok vastornyai,
 
vas-szomorúság,
jaj, virágzó vascsörömpölés, jaj virágzó vízalatti győztes,
 
boldog Fölindulás!
Jaj, víg, bomlott, erjedő, boldog Győzelem-Hadam, Vízmélyi Vitézek,
 
Vízmélyi Urak!
Jaj, Győztes Rothadás, Győzedelmes Vas-kocogás ott lenn
 
a zöldkristály sötétben,
aranypettyek, halárnyék-pontok, rája-árnyék rombuszok rezgése közt
 
kevélyen
kocogó Vasbugyborék-Sereg, polipok kék csillag-árnyéka alatt ügető
 
Vas-Lovak!
Jaj, Énekelők, Kurjongatók, Rikkantók, Ordítozók, Rikácsolók,
 
Füttyentgetők,
Rikoltozók, Kiáltozók, Csettintgetők, Fecsegők, jaj, Vízmélyi Hetykék
 
és Kevélyek,
s ti, Horkantók, Prüszkölők, Röhögők, Fújók, Táncolók, Büszke
 
Borzalom-Mének,
akik ott vonúltok a habzó kristály-csöndanyagban vízgyöngyöt verve,
 
gyöngy-csillagesőt!
Jaj, Lovak, Lovak, Lovak, Lovasok! Mámorosak, büszkék, Szent
 
Halál-Délcegek!
Szent Győzelem-Fiúk, Győztes Apák, Víg Gyermekek, Kőrózsa-bajszú
 
Unokák,
ti ott lenn győztesek, ti ott lenn boldogok, te gőgös, kegyetlen
 
Vas-Szigorúság,
robogtok Rémület-szívem alatt ti öldökléstől-ittasak,
 
ti győzelemtől-részegek.
Kocogtok Halálkő-Szívem alatt Lovasok, Lovasok, Lovasok,
 
Páncél-vak Lovak,
míg szívem óriás Csönd-fája alatt zokognak a Csönd
 
Kegyelem-Angyalai,
s én zenéjük csönd-szavát virrasztva hallgatom, csöndjüket nem tudom
 
nem hallani!
S rajtatok fény-tömbök, árnyék-tömbök, köztetek fény-rudak,
 
árnyék-rudak.
Fény-kockák, árnyék-oszlopok, fény-golyók, árnyék-lángok, nagy
 
fény-hasábok,
hemzsegő-fény-pontok, nyüzsgő árnyék-pettyek, fény-levelek,
 
árnyék-lombok ködében
robogtok Víg Hadak, Mámor-Seregek, a Víz-Győzelem
 
Szent Halál-Szédületében
és nincs köztetek csüggedt egy magány, s köztetek nincs egyetlen
 
szégyentől-levágott!
Jaj, ott vonúlnak az én hadaim! A Mindent-Lebírók,
 
az Ellent-Legázoló Vasak!
S köztük ring árny-szakállas árnyék-királlyal csónakom,
 
a Zöld Árnyék-Csónak.
És csigákkal, rákokkal virúl a zöld páncélszoknyából kilógó kövér
 
töke a lónak,
s zöld nyálrojtos, cafrangos hab-köpeny födi a vas-álarcot, nehéz
 
vértszoknya-vasat.
Ott úsznak, ott libegnek halakon, rákokon, polipokon, rájákon,
 
szépiákon,
világító mirigypont-rózsaöves kőpikkelygolyó-halszörnyeken,
 
kődoboz-állatcsodákon,
vérpettyes rózsakocsonyaszárnyú lepkecsigákon, cápákon, szőrös
 
pók-púposodáson,
fehér lepényhalakon, lépegető állat-lámpákon lovagolva, ott lebeg
 
a Győzelem-Álom.
Fölfúvódott fénybojt-szakállú, kőpáfrány-szárnyú kőhólyag-halakon
 
lovagolva,
fény-üst köldökű kőpálca-csillagösszesség lényeken, kőtoll-halakon
 
lovagolva,
csúcsos kövér kőcsipkezsák-halakon, kocsonyaharang-kristálypúpokon
 
lovagolva,
óriás virágzó-kürtüregű csigaházakon lovagolva lebegnek vitézeim,
 
győzelmet rikoltva.
Csillag-karú óriás gyöngyház-púp lényeken ülnek a zsindelyes vaslemez-ruhájú
 
legények,
hatalmas kristályharang-szemszörnyeken, a szemgolyó-kristályüstök fölött
 
kuporogva,
hasított, zöld, kúpos kocsonyabuborék-szájú aranyzománctoll-halmadarakon
 
ragyogva,
piros zománcpikkely-haltollakon lovagolva úsznak a Végső Győzelem felé
 
a Vas-Vitézek.
Rubint csigolya-torony bajszú piros zománchorgony-rákokon ülnek
 
a Vizi-Hetykék,
a meztelen-mellkasúak, a csontváz-törzsűek, a csont-arcúak, kivont
 
karddal,
lándzsákat emelve, dárdákat rázva, vascsillag-buzogányokat rengetve
 
vizi-diadallal,
tőröket dobálva, fejszéket hajigálva üget úszván a Lét-Reménye,
 
a Szent Győzelem-Dögletesség.
A Győztesek, a Zordak, a Kevélyek, a Mindíg-Egyformák, a Kacér
 
Sohase-Mások!
Ülnek halakon, szörnyeken, rémeken, hal-szörnyetegeken
 
a Vas-Sose Megújulások,
lovagolnak csigákon, pókokon, rákokon, lárvákon, lámpa-álmokon
 
a Vas-Álmodozások,
kékpettyes uszonytollakba kapaszkodva a Vasba-öltözött
 
Végső Látomások.
Hatalmas kék csigalepke kocsonyapúp tarkóján, a kőtorony csigaház nyálas
 
tövében
ül az egyik, mint kék kocsonyalovon, mint kocsonyalepedő-szárnyú táltosló
 
kék hátán,
vas-szirom cipős vas-cséve lába kristálypont-zsákot húz,
 
s a Kék Kocsonya-Sárkány,
a Csigalepke-Táltosló boldogan lebeg, forog, szárnyait
 
lebegteti kék-serényen.
S vitézem ízesűlt vaslemez-gyűrűkből szögecselt vaskesztyűs kezével
 
úgy fogja
a kék lepkecsiga kocsonya-árbóc szavait, a szem-kúphagymákat
 
markába szorítva,
mint szerelmes szeretője csöcseit álmában fogja, lázban-hervadt
 
virágát szorítja,
s a kék kocsonyazsák csigafej habosan hőköl, taréjlik a vízben
 
kéken ágaskodva.
S óriás kristály-koponyájú, hernyós kristályzsák-testű lárván lovagol
 
az a másik,
s a lárva-farokcsúcs fekete bolyh-pamatai, fekete szőr-rózsái, szőr-csillagai
 
rezegnek,
s kristályharang-koponyája halánték-mélyiben szemei: két fekete
 
kocsonya-serleg,
s kristálykefe-tokapamatai szikráznak, s higanygolyó-szíve kristályszelvényben
 
virágzik.
Jaj, az a Vascséve-vitéz, az a Vasdonga-vitéz, az a Vas-héjakból
 
forrasztott fiú
a csigaház-púpos, szárnyas Kék Kocsonya-Bika szarvait fogja,
 
a csúcs-golyókat,
mint álmában szerető szeretője csöcseit, mint a Vas-ördög
 
a bikaszarv-ólomgolyókat,
hogy vaspikkely-tenyerét a puha golyó betölti, s száll a Látomás-Bikamadár,
 
a kék-mosolyú.
S egy tűzpont-halmazokkal világító kőrostokból font kődoboz-fejű
 
szörnyetegen,
tűzpetty-mirigymargaréta szemkeretű, tűzrózsa-uszonybojtos hal-csodán
 
vasban-merengve
ül a harmadik, rozsdás vaslemez-gyűrű karjait a vizi-magasba
 
emelve,
s páncélsisakja rostély-résein kitódúlt szakálla szétfolyik az izzó
 
kőcsipke-szörnyfejen.
S lebegnek a függőleges kristálybetűk, a kék, a zöld, a sárga,
 
a piros csikóhalak,
s lázpettyes kristálylegyező toka-uszonyuk rezeg, s kristály-pocakjuk
 
kristálytüskéi izzanak,
s pödört kristálycsavar-farkuk ragyog, s nyakuk sárkánytaréja
 
bordás hártyaszalag,
s kristály-csikófejük csupa szöglet, csupa hasáb, csupa karcsú
 
kristály-domborulat.
És lovagolnak a Szent Kristály-sárkánycsikókon, a kristály-fűzfa bóbitás
 
csikókon,
a kristály-páfrányfa csótáros Halkentaúr-szépeken, a délceg
 
Kristály-angyalmanókon,
az emberszemű, ágaskodó Kristálysárkány-halcsikókon, az izzó
 
Kristály-rugókon,
a csődörfejű Kristálygubacsok nyakát átölelve Vitézeim,
 
a Sárkánykanca-csikókon.
Vitézeim, a Vasba-öltözöttek, Vitézeim, a Vas-ruhás Csontváz-fiúk,
 
Vitézeim!
Kék, piros, sárga, zöld, rózsaszín, fekete, aranyszínű csikóhalakon
 
lovagolnak,
a gyémánt-kérdőjel halcsikókon ülvén kék tengeri-liliomerdőkben
 
forognak,
óriás tengeri rózsák állatszörny-erdejében libegve, győzve az állatok
 
rózsa-fészkein.
Mint Szárnyas Kristály-Táltoslovon, Táltosló-Kristálycsődörön
 
a Mesék Fia
ül a vas-csillagokkal összecsavarozott Vaslemezhólyag-ruhás a gyémánt
 
csikóhalon,
s gyöngyözve habzik, pezseg levegő-pontokkal a víz
 
a gyémántlegyező-csikókakastarajon,
s hínár-gyeplőt fog a vaskesztyűs kéz, ami befűzeték a halcsikó
 
szikrázó orrlikaiba.
A karcsú, keskeny gyémánt-kehely orrlikakból, a gyémánt-gyűrű peremű
 
kristálykürtökből,
a kristály-félbuborék cimpák serleg-mélyiből szálaznak ki a zöld
 
hínár-gyeplők,
s a fordított kristálykancsó-csikófej uszony-fülei, mint
 
gyémánt-kereplők
mozognak, legyeznek, s légbuboréklánc száll ki a sisak-madárcsőr
 
orr-üregekből.
S a piros húspáfrány-bóbitás kékpettyes Kocsonya-Kakas
 
Vaspikkelyszobor-lovasa kevélyen
ül a Gyémántkérdőjel-Kakason, mint vaspikkely nagy Á-betű,
 
s vasgolyó-térdei benyomják
a lüktető tüskés kocsonya-pocakot, az izzó üveghordót, mint gyerek térde
 
a dunyhát,
mint fehér szamara oldalát Jézus, s szétálló vascséve-lábai üvegbuborékrózsák
 
a víz zöld förgetegében.
És ring és libeg a Kékpettyes Arany Kocsonya-Hintaló,
 
s kövér üvegsarló-nyakán az üveglegyezők
rezegnek, s a Vascséve-Jézus vascsillag-sarkantyúi, a kis vaskakasok
 
a faroktőt döfködik,
az üvegharmonika-farokbajusz kékpettyes kocsonya-legyező uszonyos
 
üvegdoboz-szelvényeit,
s a kék Csődörkakasfej kocsonya-nyírfái habrózsákkal remegnek
 
a pikkelyes madárfej-vasálarc előtt.
S a kékpettyes Üvegkalász-Csődörkakas, a Tüskés Kék Kristálysarló-Gyíkbika,
 
a Gyémántbika-Gőg
hosszúkás üvegdoboz-szelvényekből forrasztott tövises harmonika-mellkasán
 
szív-ütése virágzik,
kis üveg-golyó kifújódással lüktet a szügy-üveg, s a szív piros
 
kocsonya-kelyhe kilátszik,
s tüskés hártyasörénye gyémántsarló. S kék buborékfüstöt köpnek
 
a vas-szemhéjak, vaspikkelykesztyűk, vaspikkelycipők.
Mint Lófejű-Kristályangyal, Csikófejű Hosszú Kristályhólyag,
 
Ágaskodó Kristálylevél,
Gyémántcsődör-fejű Kristálysündisznó, Rubint Tirannoszaurusz, Ágaskodó
 
Kristálymozaik-Övesállat,
Gyémántszárnyú Csikóangyal, Gyémánt-gyíkfarkú Hit,
 
Gyémánt-koponyataréjú Bánat,
Gyémántcsődör-Emberpislogás, Szent-Ló-Bika, Hasas Kristálymadár lebeg
 
a Piros Halcsikó-Vezér.
Mint szögletes-sejtűre csiszolt héjú tüskés üvegsarló, gyíkfarkú, csikófejű
 
kristálytojás,
lófejű kristálybuborék-üvegkalász, csikófejű, kristálytoll pocak-uszonyú
 
ragyás gyémánt-hólyag
libeg a Csődör-Gyémánt-Tünemény, a Piros Csikóhal-Király és ember-szemhéjai
 
mozognak,
s lovasa Árnyékom-Én vagyok, s könnyű kék árnyéktestemen kövér
 
vízbuborék-palást.
Jaj, ott ülök én, az Árnyék-Király, ott ülök én a Gyémánt-lovon,
 
Kristály-lovamon,
s köröttem kő-szörnyek, rózsapetty-csomó halak, kék rája-lepkék, polipok
 
lebegnek,
kék-pettyes cápák, üveg-legyező rákok, piros szárnyas csigák, bojtos halak
 
merednek
árnyék-szívem árny-ütéseire, s fénypontok csillagrezgése kék
 
árnyék-szakállamon.
És látom, egyik vitézem, egyik Vas-Legényem óriás viaszrózsa-állattal
 
ott viaskodik:
vas-csőrű vasmadár-fejével integet, vaskesztyűs keze nehéz vízlombba
 
kapaszkodik,
a hatalmas állatrózsa bizsergő csápcsokor fejébe félig elmerűlten
 
fulladozik,
s az állat rágyűri csápcsillag-rózsafejét, ráhömpölygi csápözönét, sír,
 
hajladozik.
És csápjai mozognak üvegesen, a kocsonyacsövek, viasz-ágak,
 
gyöngy-csillagkarok
a fémre tapadnak, a vasra ragadnak, a fémet, a vasat benövik
 
imbolyogva
és ráhúzódik lassan az ízelt vasruhára, a lemezes-dongás-csatos
 
vashernyó-alakra
a kitágúlt rózsaállat-gyomor, a kifújt rózsazsák, rátüremkednek
 
a rózsahabok.
S a csillagrózsa-állat lüktető gyomor-törzsében lassan elmerűl a jajgató
 
vas-katona:
a páncélruha csipkéit, csuklóit, csavarait, lemezeit, tüskéit, gyűrűit,
 
könyök-csöveit,
dongáit, vas-csillagait, ernyőit, térdbuborékait, váll-burkolatait,
 
comb-cséve-tölcséreit,
mellborításait, csillagrózsa-díszeit, abroncs-öveit gyomrába szívja
 
az állat-rózsacsoda!
És végűl már csak a páncélsisak buborék-teteje látszik, a tollbóbitás
 
vasgolyótető
és eltűnik lassan a tollpamacs-torony is, a tollcsillagzászló a vad
 
rózsacsápözönben
és virágzik tovább a vak rózsa-állat, a dagadt rózsalüktetés piros
 
rózsaközönyben
és szétdagadt csápkosár-fejéből vér szívárog, nagy buborékokban, golyókban
 
a levegő.
Jaj, csikóhalakon, rájákon, rákokon, csigákon, kék pettygömb-halakon szálló
 
Győzelem,
jaj, pókokon, égő rózsaszörnyeken, világító kőpálca-tornyokon lovagló
 
Gőgös Átok,
jaj, gyémánt-csődört lovagló kék Árnyék-Király, te borzas árnyék-szakállú,
 
Látomások
Árnyék-Fejedelme, Látomás-Bolond, menj Csoda-Sereged élén
 
Dög Árnyék-Mindenem!
Menj Kristályangyal-Halcsikócsődörödön lovagolván lebegve,
 
te Lenti Győztes Árnyék,
a gyémánt csikófej kristálylegyező halánték-uszonyaiba kapaszkodva
 
szépen,
markolván az aranypettyes kristálycsokor-kristálytollbóbita csikófüleket
 
keményen,
robogó vas-seregeid élén, szörny-lovagló hadaid élén libegj
 
Szent Hazugság-Ajándék!
Amíg a Gyémánt-Csikóhalkirály le nem dob magáról,
 
a Szárnyas Kristálytáltoscsikó,
amíg sok-sejtűre köszörűlt gyémánt-sírdomb hátáról le nem dob
 
undorodva
te borzas, te loboncos zöld árnyék-szőr szakállú Árnyék-Gőg,
 
te Mindenség Kék Bolondja,
te Viaszrózsa-koszorú Koronás Árnyék-Szamár, Árnyék-Bika,
 
te Víz-alatt-Hódító!
Te kék árnyékcsipkebozont-fejű Árnyék-Halálcsillag, te Árnyék-Buta,
 
Árnyék-Ostoba,
te árnyék-szívű, árnyék-kezű, árnyék-ágyékú Árnyék-Lehetetlen,
 
Árnyék-Hiába,
te vas-árnyak, vasöltöny-árnyak, vascsődör-árnyak, szörnyeteg-árnyak
 
Árny-Vezérbikája,
te árnyék-hadak Elsőszülöttje, te Árnyék-Csömör, görnyedt Halotti
 
Árnyék-Csipkefa!
Te Senki-Árnyék, Árnyék-Nem-Lehet, Árnyék-Vígasztalan,
 
Árnyék-Örömtelen,
te Árnyék-Diadal, Árnyék-Hülyeség, te Átok-Árnyék,
 
te Vad Vereség Kevélye,
te Kék Laposság Árnyék-Hazudozás, te fenti vert görnyedés lenti
 
Árnyék-Reménye,
te bánatom, gyászom, veszteségem Hazug Árnyék-Gőgkirálya, Ringyó
 
Árnyék-Kegyelem!
Te Ribanc Árnyék-Hazugság, Kurva Árnyék-Téboly, Szajha
 
Árnyék-Önhittségem,
te Dög Árnyék-Önámításom, Buta Sátánkakas Árnyékgyűlöletem,
 
Árnyék-Gyalázat,
te gyávaságom Árnyék-Bátorsága, te Árnyék-Önmagam-Becsapás,
 
Céda Árnyék-Látszat,
te megfutásom Árnyék-Előrelovaglása, árnyék sereg élén lovagló
 
Árnyék-Képzelgésem!
Te létemnek-mindenben-ellentéte Árnyék, te lényemnek-mindenben-ellentéte
 
Árnyék,
te gyöngeségem Árnyék-Erőse, te megvertségem Árnyék-Győzedelmese,
 
te Szemérmetlen
Hiúság Árnyék-Szelídsége, te csónakból-kihajlásom Árnyék-Egyenese,
 
te Kegyetlen
Győztes Árnyék-Öszvér, Süket Árnyék-Kentaúr, te veszteség utáni
 
Győzelem-Szándék!
Te Lehazudtad-ami-volt Árnyék-Diadalmas, te Lehazudtad-ami-van
 
Árnyék-Vezér,
te Árnyék-Gőgöse Magányom Kuporgó Szégyenének, Kék Szőrcsillag-arcú
 
Képzelet!
Menj csak halakat, szörnyeteg-vizinépeket, páncélméneket lovagló hadaid élén
 
Árny-Rémület,
árnyék-karddal kaszabolva, s körötted óriás csillagpamacsokban szívárog szét
 
a vér!
Libegj csak Szárnyas Csikóhal-Csődörödön, a Kristályhím-Halcsikón,
 
a Piros Csikó-Vezéren,
a Szárnyas Hím Gyémánt Hal-lovon, a Csikófejű Gyémánt-Ágaskodáson
 
ülve,
az Emberszempillás-emberszemgolyós Csikóhal-Kristálykérdőjelen,
 
Csődör-Hiten megülve,
a Lófejű Kristályzsák-Haltáltoslovon lovagolva, a Halottak
 
Győzelem-Énekében.
Menj csak halottaid élén lebegve, ülvén a Csődörfejű-gyíkfarkú
 
Gyémántbuborékon,
a Szent Kristály Kis-a Betűn lovagolva, a Csikófejű Gyémánthólyagon
 
lebegve,
a Gyémánt-Sárkánytáltoson, a Kristálykakas-Lovon, a Fölágaskodó Kristály-
 
Sárkánycsikón lihegve,
vasruhás lovakon, világító csillagpont-kőbóbita-állatokon kocogó holtaid élén,
 
Ősz Árnyékom!
Szent Hazugság-Árnyékom, Rab Árnyék-Hazugságom, menj csak
 
a holtak élén,
vas-ruhás, csontváz-tiszta, csontváz-kegyetlen, rothadva-bugyborékoló
 
halottaid előtt,
délceg Sárkány-Kristálycsődörödön lovagolva, Győztes Árnyék-Király,
 
te csipkeborzas zöld
ott-lenn-győzni-tudó Király Önámítás, Árnyék-Hiedelem,
 
te Mese-Őslény!
Te Árnyék-Legenda, te Mesék Ördögűző Képzelet-fia,
 
Árnyék-király Látomás,
te Mondák Ősköd-Fejedelme, Mítoszok Ősárnyék-Bikája,
 
Szárnyas Bika-Árnyék,
megülve Kristály-Táltoslovadon, nyargalva a Szent Csikóhalon
 
Gyalázat-Árnyék,
ülvén Piros Zománclovadon, Piros Porceláncsődörön, Piros Üvegcsikón Vad
 
Vesztes Hazudozás!
Ügetve holt hadak élén, halott hazád előtt lebegve, árnyék-karddal
 
kaszabolva,
holt néped előtt libegve, holt nemzeted élén nyargalva büszkén,
 
sötéten,
hisz a víz alatt nincs vereség, a víz alatt nincs gyöngeség, a víz alatt
 
a szégyen
örömöt virágzik a víz alatt a hazugság csillagként fénylik, a halált élettel
 
belángolja.
Hisz a víz alján a Hazugság: Igazság, a víz alján a Halál lesz
 
az Élet,
a víz alján a Megvertek csak győznek, a víz alján a Halál halott,
 
a Halott halhatatlan,
a víz alján, ha voltál Gyáva Megfutó: győzve roboghatsz a fű-zöld
 
kristályhabban,
a víz alján nincs Reménytelenség, a vízmélyben-lovagló Büszkeség nem ismeri
 
a Vereséget!
Mert a tengermély zöld izmai, kék hasábjai, arany-tömbjei között
 
kurjongató
Víg Vereség Kevély Győzelemmé vedlik, magáról a szégyen hártya-öltönyét
 
lehántja,
kibújik pórusos hártya-bánatából a Megmaradás Szent
 
Hazugság-Vígasztalása,
mert a víz alján virágot hajt, fénybóbitát a Csont, a Hús, a Vas, a Szív,
 
a rothadó!
Mert a víz alján a Nem-Remény: Remény, ott Ős-Föltolulás
 
a Levágatás!
Mert a víz alján a Gyász: a Vígalom, ott Megvalósulás
 
a Fönti Lehetetlen!
Ott a Zöld Kristályrengés alján a Rothadás-lángú Vas-robogás
 
a Nagy Győzelem-Egyetlen,
ott az Isten: Ördög és a Sátán: az Isten, az Árulás: Hűség, s a Hűség:
 
Árulás.
Mert a Víz Alján még él a nép reményben, ott nem rothadoz népem zöld
 
kupacban,
még él a Nép és Népem Fiai vas-méneken győztesen robognak
 
a víz-lüktetésben,
mint kékpettyes túlvilág-lovakon, arany-mennyországcsődörökön az Isten Égő
 
Zöld Szívében
gyémánt-kürtöt, piros márványtrombitát fújó angyal-seregek,
 
a Zöld Akaratban.
Mert ott lent, az Óriás Zöld Kristályszív Ősrengés-Közepében,
 
a Zöld Ősedényben
Hal-angyalok, Rák-angyalok, Polip-angyalok, Rája-angyalok
 
Föltámadás-kürtöket fújnak,
Szépia-angyalok, Csiga-angyalok kocsonya-kürtöket, porcelán-kürtöket,
 
zománc-kürtöket fújnak,
föltámadást-adó szent zengzetekkel dícsérnek Árny-Király, bűvölnek
 
Halál-Népem.
Mert az ott lent: a Minden-lehet, a Vízmélyi Mennyország,
 
a Föltámadás Igéje,
a Mindíg-csak-nyereség, a Sohase-vereség, a Nincs-akit-legyőzni-nem-tudunk
 
világa,
mert az a virágzó, világító, szörnyekkel-nyüzsgő Zöld Közöny:
 
a Népek Mennyországa,
Halottak Éneke, Győzelem-Éden, a Boldogság Virágoskertje,
 
a Diadal Megtestesülése!
Mert ott lenn a Zöld Kristályhomályban virágzó csillagkorallfák, égő
 
szörnyeteg-erdők,
lángoló polip-ősfák, csillagzó kőcsövecske-bozont alatt arany-foltos
 
Szalamandra-angyalok ülnek,
kék kocsonya-pettyes Tarajosgőte-angyalok ülnek, mert ott vár a
 
Győzelem-Ünnep,
a Nagy Végső Vígalom, a Szörnyeteg-Mulatság, a Tenyészet-Lakoma, várnak
 
az Öröm-Csengők.
Vár a Rothadhatatlan Búcsú, a Kevélység-Lakodalom,
 
a Szörnybozont-Dínomdánom!
S a Kétéltű Angyalok zöld kocsonya-hólyag hasukra támasztván hangszerüket:
 
zenélnek.
Korall-hegedűkön hegedűlnek, s lesz habzó csiga-kupa, hólyagzó kagyló-serleg,
 
lesz részeg
Vizi Hejehuja, Vízalatti Mennyország-Lakoma, dicsőségedre Hazugság
 
Árnyék-Királyom!
Dicsőségedre Árnyék-Győzelem, dicsőségedre Árnyék-Hazugságkirályom
 
dícséretedre,
lesz kék-tajtékú tintahal-kehely, tajtékos kagyló-tányér, lesz rakott
 
rákpáncél-asztal,
lesz mámor, ünnep, vígalom, öröm, szent szörnyeteg-ének habzó
 
mi-győztünk-vígasszal,
lesz gazdag, boldog csiga-teríték, zöld látomás-hab, rózsaszín
 
legenda-serleg nedve.
Lesz piros gumigyűrűs kék zománctölcsér-haltátogás-beszéd,
 
porcelánkúp-halbeszéd,
fehér kocsonyacsáp-fürtös szépia-himnusz, kőrúd-kőpúp pókok
 
győzelem-tánca,
csuklós, piros zománc-csövek piros zománckúpba forrasztott csillagainak
 
pók-tánca,
lesz csigatülkökből kihabzó gyász-jajongás, feledve vereséged
 
átok-szégyenét.
Lesz Mámor és Magány, lesz minden, ami kell, Átkozódás, lesz, ami kell
 
minden:
Szidalom, Szitok, Átok, Gyűlölet, Gőg, Pöffeszkedés, Ős-Látomás,
 
Diadal-Végzet,
lesz Megmaradtunk-Büszkeség, tengericsillagos zöld hínárzászló,
 
Harcokból-Idézet,
lesz Rák-vígasz, Vizi-Szörnybika-vígasz, Fénypetty-Harang vígasz,
 
csiganyál sebeinken.
Az lesz a Víg Baromság, Hetyke és Rohadt Baromság, Víg Bambaság,
 
Víg Elbambulás,
a Vidám Butaság, a Semmi-Kétely, a Semmi-Szégyen,
 
a Most-aztán-senkise-Hallgat!
Dícséretedre Vizi-Győzelem, dícséretedre Győztes Árnyék-Király,
 
te Diadalmas Had,
dícséretedre Vízmélyi Víg Világ, Vízmélyi Győzelem-Tor,
 
Vízmélyi Boldog Pusztítás.
Vízmélyi Boldog Öncsalás, Vízalatti Kevély Lakoma, Táncos-Totyogós
 
Lakodalom,
lesz Hódolók Remény-Hada, Legyőzöttek Vak Hódolata, Szava
 
a Megbocsájtó-Ravasznak,
mert világító kőcsipkeszörny-kupák, pókok, csigák, halak hódolat-ajándékot
 
hoznak,
kagyló-tálcán zöld hínárhabot, kőkelyhekben állat-csillagot, tengerililiomot
 
kőlapon.
S az üveg-lófejű csiszolt kristálykampók, a kristályfűzfa-koponyabóbitás
 
csikóhalak
nagy kék üvegserlegben hozzák eléd csikóhal-kicsinyeiket,
 
a halcsikó-újszülötteket,
s gyémánt csikófejük, a véres újszülött-csikófejek benövik szikrázva
 
a serleg-peremet,
mint egy csokor lófejű üvegvirág a serlegből bóbitásan, szögletesen
 
kihabzanak.
És gyermek-szemük, az ember-szempillás, aranypettyes, kék zománcgyűrűs
 
üveggolyó
forog, mozog, pislog, rebeg, mint a csecsemők szeme és zöld tűzzel
 
világít,
s gyöngyházvért-csikóarcuk, gyöngytölcsér-orrlikuk, gyöngy-sarló taréjuk
 
szögletes szikráit
a vízrengés továbblöki, mint Isten-szívrengés a csillagokat, könyörgő szűz kezét
 
a Hódító!
Nagy mirigy-tűzpetty-hálóbuborék lámpákat hoznak a lebegő
 
kőrost-szörnybozontok,
kék és piros fénybóbita-fáklyákat, kő-fejükből fölágazó mirigy-lámpafákat
 
az őshalak,
s a zöld hínár-homályban, az állat-liliomerdők imbolygó csöndjében úgy
 
világítanak,
mint csillag-ősfák az Isten-éjszakában, mint Isten húsában a Rejtelmek,
 
Jelek, Dolgok.
S a kék zománc-csíkos, piros zománc-foltos, fekete zománc-öves nyúl-ajkú
 
halak
keskeny zománcpikkelysátor-hátukon petével telefolyt zöld hínárhab-fészkeket
 
hoznak,
s a gyöngy-üst szemű király-polipok, mint óriás ős-kristályharangok
 
harangoznak
értetek Vizi-Győztesek, érted Hős Hejehuja-Habzás, érted Zöld Csipke-Úr
 
Árny-Alak.
S lesz csiga-evés, polipnyál-ivás, szépia-zabálás, kagyló-kiszürcsölés, víg
 
kan-erőszak,
s vaslemezcsillag-mozaik lovagruhás legényeim a csigaszűzekre, rákszűzekre
 
rohannak,
a polipszűzekre, pókszűzekre, halszűzekre vadászva vas-bagzásban
 
vígadnak,
részeg böfögéssel, részeg röhögéssel, részeg röfögéssel halakat, csigákat,
 
csikóhalakat basznak.
Ott gomolyognak, ott hemperegnek a vas-ruhások, a vas-kanok,
 
vas-csődörök,
a vas-bikák, vas-bakok a kék hínárszőrös tengeralji rózsaszín
 
mocsárban:
polip-húscsillag piros ölelésben, kék hal-zománcörvénytekeredésben,
 
vas-vidulásban,
s a részeg Győzelmi Bosszú-Bagzás vassal, hússal, zománccal durrog, böfög,
 
csörög.
Te meg majd nézed Árnyam-Én Király a kristály-üveg-gyöngy-hús-
 
pikkely-gomolygást,
a Győztes Szerelem Kandühöt és intesz: lehet, intesz Kék Árnyék-Szar
 
mosolyogva,
nézed vascsődör-vaslegényeid, míg habzik a mocsárfüst piros gomolya,
 
zöld csokra,
s lüktetve reng a vas-ruha hús-csillagon, nézed
 
a zománcláng-szerelemforgást.
Nézed: a Vasdonga-vaslemez-vasbuborék-feszület Ember a zöld vízben
 
függőlegesen lebegve
csikóhal-fiúval párzik, szögletes testét, mint Kristálykancsó-csődört
 
vassal átölelve,
mintha páncélos imádkozó-sáska-óriás Gyémántcsődörasszonyt
 
magához ölelne,
zöld kristályrózsa-szemű zöld páncélszív-fejét a szikrázó csődörasszony
 
üvegszügyébe verve.
S cakkos vas-szirmokkal födött iker vasbuborék fara kegyetlenűl
 
lüktet,
hím vasgolyó-ütéssel, s vascsillagcsipkés vascséve-lábai a kristály-derekat
 
átölelik,
s vaspikkely-vaskesztyűs vascséve karjai a kristálytüskés kristálycsikóhalnyakat
 
átölelik,
s forog, pörög, lebeg a Kristály-vas-gomolyag, a Kristálykérdőjel-vasrák
 
iker-feszület.
S a csikóhal karcsú csődör-üvegfeje a vaslemez-hernyós vállon pihenve néz
 
mereven,
mint fém lószobor nyakán üvegcsikó feje és üveglegyező taréja mered,
 
üveglegyező fülei mozognak
és emberszeme pislog, s testén a vashernyó-kereszt vasgolyó-farlüktetései
 
el nem apadnak,
s a kampós vascsőrű fém-madárfej sisak, mint fém-bagoly feje
 
az üveg-csikófejen pihen.
S te nézed Büszke Király-Árnyam a Kristálykérdőjel-Fémpikkelykereszt-
 
Szerelmet,
ahogy a Halcsikóbika kristály-kaméleonfarka a vascséve-combok közt
 
átkanyarodva
a dupla vasbuborék-tompor vaspikkely-szakadékába ragad, mint harcsa
 
kocsonya-bajsza,
mint kristályhorog, kristályhorgony, s a Kristálycsikó magához így öleli
 
a Vaspikkely-csődör Kegyelmet.
S te nézted, te Győztes Árnyam-Király, te Veszteségem Győzelem-Árnyéka,
 
nézed
a vad vizi búcsú-táncot, s nem látsz ki győzelmed királyi
 
bosszú-mámorából,
ahogy a vasruha vasruhával táncol, ahogy embercsontváz embercsontvázzal
 
táncol,
ahogy páncél-vértezet embercsontvázzal táncol, a piros mocsárban totyogó
 
Lakodalmi Népet.
Nézed piros zománc-horgony, kék zománc-kereszt rákpáncélokból épített
 
ős-trónon
ülve Zöld Árnyékcsipke-Király, kék csipkebozont-árnyékszakállú
 
Árnyék-Hülye,
nézed a Látomás-Ostobaságot, ahogy a polip vasat szeret, ahogy mozog
 
a csikóhal kristálylegyező füle,
s én téged nézlek Győztes Vadak Királya, Bagzás-Fejedelem
 
és nem vígasztalódom.
Piros zománc rákpáncél-trónod fölött pettyes, csíkos, szalagos halakból
 
könnyű sátor,
libegő könnyű pikkelysátor, rózsaszín gumiszáj-tátogás lepedő,
 
kopoltyú-baldacin,
s villognak a zománcpettyek, kocsonyapettyek, aranypontok a halak
 
remegő uszonyain:
a hártyás kristályfésűkön, s kezedben állatliliomkorbács, szigony: virágzó
 
korall-ágból.
Jaj, ülj csak a habban, a Habzó Vízmélyi Lakomán, a Buja Győzelem
 
Bagzás-Toron,
jaj, ülj csak a Vízmélyi Élet-Virradatban te Árnyék,
 
Én-Árnyékom-Hazugság,
jaj, csak vígasztalódj Kegyetlen Árnyékom ott a Kristály-mélyben,
 
Mosolygó Árnyék-Mocsokság,
hisz ott az Élők Ura vagy te, míg én itt Holt Szívem Vak Angyal-zenéjét
 
hallgatom.
Míg én itt ülök a Halál-Virradatban, Halál-Reggelem foszló zöld ködét
 
figyelve,
a vízbe nézve kristálymereven, halbüdös csónakomból kihajolván,
 
a víz fölött lebegve,
mint szitakötő, tízezer gyémántsejtből összeragadt gyémánt-rózsasisak
 
szemmel meredve
a vizi-mélybe, s a vízből visszanéz szemem állkapcsig lenövő
 
kristálynyereg-szemű fejemre.
Míg én itt ülök Borzas Csónak-Rab, Szőrbozont Csónakba-Átkozott
 
vacogva,
s a köd harmata szempillámon, a köd permete, rózsaszín hajnal-esője
 
vad szőrzeteimben.
A vízbe nézek, a Látomás-Hadakra, mert ott a Hazugság-Győzelem,
 
ott az Élet-Minden
és itt csak a Halál, a Halál, a Halál van, szívemben Angyalok,
 
s a Halottak Jég-Pokla.
Mert itt csak Halál, Halál, Halál, Halál van, az a Part ott
 
a Halottak Kertje,
az a Part Mögötti Föld a Halottak Paradicsomkertje, Én Csontváz-Vígasz
 
Jövendőm,
mert szövetén a Halál Rothadás-arca van, mint Krisztus vér-arca
 
a Veronika-kendőn;
és jaj, nem tudom majd megadatik-e függő csontjaimnak
 
az Élet Virágzó Kegyelme?
Jaj, a vízbe nézek és az égre nézek, a virágzó kristály-mélybe nézek
 
iszonyattal
és nincs reményem, mert ami reményem: az ott vonúl a buborékos nehéz
 
zöld üvegben,
ott ül majd Borzalom-Lakomát a korall-virágos, halcsikó-kérdőjeles
 
ős-csöndben,
ott vidúl halak, vadak, szörnyek között és ez a remény szívemre
 
nem lobban tűz-vígasszal!
Ott lebeg piros csikóhalon ülvén Kék Király-Árnyékom, bozontos
 
árnyék-szakállal,
fekete árnyék-karddal árnyék-kezében, árnyék-fején piros
 
tengericsillag-koronával
görnyedt kék árnyék-testén csipke-fodrosan széthulló nyálkás zöld
 
hínár-palásttal,
legyező-redősen széthulló zöld alga-köpenyben, vállán húst-virágzó
 
csigaházzal.
Vállain piros hús-csipkebokrot virágzó csigaház-kürtökkel,
 
mészcsavar-tornyokkal,
kék kocsonya-bimbós üvegpálca-csokrokat kihabzó piros
 
őskürt-szájakkal,
ott lebeg halottaim élén ügetve, akik robognak foszlottan, csontvázakkal,
 
vassal,
az álarc-orrlikakból, sisakrostélyok vaspálca-függönyéből kihabzó
 
buborék-pamaccsal.
Ott kocognak a vas-seregek: fölvértezett lovak, páncélruhás urak,
 
páncélruhás mének,
csikóhalak kristálybajusz-farkához, óriáshalak gyémánt-olló farokuszonyához
 
kötve
zöldnyálas kantárszíjakkal, hínárkötelekkel rákok kék zománc-cséve-horgony
 
farkához kötözve,
polipok gyémántpúp-harang alól kilógó üvegostor lábaihoz kötve
 
a Vas-Fehérek.
Lepke-lebegő rózsahús-szárnyú csigák csavart rózsabuborék-kúp házához
 
kötözve
kövér kék nyál-fonállal, csipkés, pórusos fekete növény-istránggal,
 
nyál-kötéllel
a vaslemez-lovak, a vas-álarcúak, a vas-szív szügyűek, beborítvák
 
virágzó szenvedéssel,
ott vonúlnak a vas-homlokúak, s kiszáll a vasburkok résein
 
a rothadás kék füstje.
S a vaslemez-vaspikkely-vasborítás lovak vízködöt fújnak,vízbuborékot
 
köpnek,
s a vért-vasak réseiből, álarcok korong-üregeiből, fém-csatlakozások
 
hézag-vonalaiból,
csuklók, buborék-burkok, hernyós ránclegyezőjű könyökcsövek, térdcsövek
 
redő-hézagaiból
kék rothadás-láng, zöld rothadás-füst, véres vízlövellet pamatai, páfrányai
 
kilövődnek.
És mindenütt a vasak réseiből, ráncaiból, szüneteiből, csatlakozásaiból,
 
likaiból
a testekről lerohadt szőr málladék-örvénye, rost-habja tódúl ki
 
hömpölyögve,
mintha minden szőrcsomó, szőrtajték-csillag, szőrbojt-virág a vasak vérzése,
 
könnye
volna, s légbuborékfürt száll ki a fém-lóálarcok hosszú
 
vastölcsér-orrlikaiból.
És az elvadúlt szakállzat, hajzat kihabzik, a szőr-üstökösként szétbokrosodó
 
piros bajszok
göndören, csipkésen kifolyva lebegnek korong-ablakaidból, tojás-orrlikaidból
 
vas-álarcok,
a páncél-embersisak vas-szemhéjai, vasháló-bajszai mögűl lágy piros
 
szőr-lángok
tódulnak kifelé, s fodrosan szétlegyeződve libegnek a vízben, a vason
 
a szőr-zászlók.
És énekel, kurjant, rikolt, prüszköl, fúj, röhög Lenti Seregem
 
és vasban-rohad,
mint vashordókba gyömöszölt dögök füstölögnek, lángolnak Hőseim,
 
a Megerjedt Vasak,
kék légbuborék-zászlókat, levegő-golyó-üstökösöket fújnak az emberek,
 
lovak,
s pezseg, forr, bugyborog a Virágzó Halál-Életország, a Rothadást-virágzó
 
Fém-Akarat.
És lángol a víz döggel és halállal és Látomás-Túlvilággal a víz
 
megerjed,
virágzó Vas, szőrt-virágzó Vas, halált-virágzó Győzelem tölti be
 
az Óriás Üvegkelyhet,
a Hatalmas Zöld Üvegkupát, az Ősvíz-Serleget,
 
a Kristállyal-Tömött Üvegvermet
és fölveszem, szakállas szájamhoz emelem és kihörbölöm
 
a Halállal-habzó Élet-Kelyhet.
És óriás szőrcsillagban-lángoló piros húscsillag-szájamhoz emelve
 
kihörbölöm
a Halál Zöld Tenger-Kelyhét és szürcsölve megiszlak Látomás-Élet
 
és Halál
és bozontos arcomat az Őskehely-Üstbe mártva felhörböllek
 
te Kristálytiszta Nyál,
szörnyekkel, vasakkal virágzó Halál-Tajték, te Üvegtál:
 
Lényeged kiszürcsölöm.
Mert ami Halál: az mind az enyém, mert ami Halál: az mind
 
az én jogom már,
mert ami Halál: az én italom, életvizem, mert ez a Tenger
 
az én Méregpoharam.
Mert ami Élet: az mind az enyém, mert ami Élet: szívemnek
 
ahhoz vad joga van,
mert ami Élet: az én italom, halál-vizem, mert ez a Tenger Véremtől-habzó
 
Élet-Pohár!
Jaj, kihörböllek én Halál-Gyönyöröm, Élet-Szégyenem, te Gyásszal-Habzó
 
Zöld Serleg,
te Vígasszal-Habzó Kehely-Óriás, testembe döntöm
 
Nagy-Rettenetesség-Folyadékod!
Hörbölve föliszom véred, könnyeid, szörnyetegeid, takony-nyüzsgésed,
 
mocsár-buborékod,
fölhajtom mámorosan én rozsdás vasvirág-italod, virágzó
 
Lét-tajték-Szerelmed.
S nagy száraz szakállamba, száraz szőrcsillagbozont-szakállamba,
 
nagy szőr-erdő arcomba
a szörnyek, kocsonyák, pikkely-ostobák, kő-rémek, vas-lények, lüktetve
 
beleragadnak,
mint a Világ-virrasztó Isten mindenség-szakállába az angyal, az ördög,
 
a tűzköd, a csillag,
mint a Mindenség-Közönye Isten fénylő ágyékszőrébe
 
az égitest-tűzponthalmazok csokra.
Mint halott koldusok, száraz, nyál-üveges, száraz nyál-hártya csillámos
 
szakállába
a szúnyog, muslica, légy, lepke, darázs, méhecske, dongó, növénybolha,
 
virágtetű,
mint a szőrkefe-csápú, szőr-fenyőág-csápú, szőr-páfránylevél-csápú,
 
üvegtál-tekintetű,
szőrszív-állkapcsú, kitinszív-állkapocs-csücskű Zizegők holt koldusok
 
szétszórt hajába.
Az égre nézek és a vízbe nézek! Ott virágzik, ott lüktet a Kegyelmes
 
Mindenség alattam!
Állatvirágzás, állat-tenyészet, állat-szerelem, állat-gomolygás ott
 
a Zöld Imában.
Libegő, lobogó, lebbenő pikkelygömbök, csillag-pontok, ezüstpénz-halak
 
forgatagában
bolyong lobogva Magány-Árnyékom. Én Ismeretlen Istenem: ott is egyedűl
 
maradtam!
Jaj, Én Ismeretlen Végzet-Istenem de egyedűl, de egyedűl, de egyedűl
 
maradtam,
de egyedűl, de egyedűl, de egyedűl, de egyedűl maradtam Én Ismeretlen
 
Istenem!
Ha hívlak se jössz, ha hívlak se szeretsz, pedig én minden rejtelmed
 
titkát ismerem,
pedig én minden titkomat, halált-virágzó magányomat Szíved Tartályaiba
 
raktam.
Pedig én vérzéseimet, csöndem: a rejtelem-ködöt, hitem: a bánat-oszlopot,
 
fény-lázat,
jövőm: a halál-szigetet, üdvöm: az őslény-temetőt, szerelmem:
 
a tűz-tornyot
tiszta sejtjeidbe petéztem, húsodba vertem, mint piros mohaszív-darázspotroh
 
a kék kitinhorgonyt,
szigonyhorgas ondócsövét kövér lárvába, hogy beléd-folyassam spermám:
 
Magyarázat!
Hogy fölzabálja zsíros kocsonyád, zsírpép-húsod, lüktető, redős,
 
fehér Rejtelmed:
Benned-Növekedésem, Benned-Alakulásom, kristály-rög szemeim
 
Benned-Virágzása.
Hogy táplálékot és erőt adj nekem, lét-hitet zsíros, üveges, rózsaszín
 
Élet-Kása,
hogy pórusos hártyatokodból kibújván létembe-épűlt léteddel
 
az Örömben lebegjek.
De egyedűl, de egyedűl, de egyedűl maradtam Én Ismeretlen Vad
 
Nem-Vígasztalásom!
De egyedűl, de egyedűl és nincs senki itt, nincs senkise, aki Végzetemen
 
segítsen!
De egyedűl, magamra hagytál te Nem-Vagy Mindenem,
 
Nem-Tudlak-Lángom-Isten.
Te Szívemből-kinőtt Mindenség-Éposz, te Sorsomban-virágzó
 
Létezés-Látomásom.
De egyedűl! Pedig én a Mindené voltam, pedig én, hidd el: Mindenkié
 
lenni akartam!
Pedig én valék a Szép Magánytalanság, a Mindenség Jelenései lüktetve
 
virágzottak rajtam!
A Létezés Dolgai ott növekedtek és izzottak bennem és volt a Halálon
 
Halál-hatalmam!
A Lét Magányai és Szövevényei libegtek szívemben, születtek
 
Ősteremtés-agyamban!
De egyedűl! De kihagyva a Létből! De kifeledve önmagamból,
 
Mindenség-Énekemből!
De egyedűl! De irgalmatlanúl! De árván! De szegényen! De magányomba
 
hagyva!
De egyedűl! De átok-egyedűl, de halál-egyedűl! Aki valék
 
a Teremtés Irgalma!
De egyedűl! Pedig a Mindenség nőtt ki lángoló lét-halmazaival
 
Mindenkié-Hitemből!
De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl!
 
De egyedűl!
Kihagytál önmagadból Édes Istenem, Én Egyetlen Mindenem, Te,
 
önmagamból kilöktél!
S most itt ülök Nélküled-Magam, s hol vagy te Magad-Nélkülem,
 
hova estél
Kezdet-Létemből, s hova hulltam én Ökrendezés-Lényegedből,
 
ilyen Istentelenűl?!
Jaj, mit tehetsz te nélkülem: Jelenlét, Hiány, Üres Burok, Töltetlen
 
Ősi Tartály
és nélküled én mit is tehetnék: Jelenlét, Hiány, Halál-burok,
 
a Lét Üres Edénye?
Mert egymás nélkül mit is tehetünk, ha nem csurog vérünk egymás szívére
 
és fejére?
Hisz elveszteni nem akartalak, s elhagyni engem Teremtés-Erő
 
te se akartál!
Itt ülök barna moszat-szakállas, halbüdös csónakomban, itt ül
 
a Téboly-Előtti
Szakállas Elhagyottság, itt ül a Téboly-Utáni Borzas Egyedűlség,
 
a Még-Tébolytalan.
És a vízbe nézek és ott lenn Gőgös Árnyamat viszi Piros
 
Csikóhal-Királylovam,
s mögöttem vas-had hömpölyög, halakat, szörnyeket lovagló seregem
 
a csöndet betölti.
És a vasvértezet-lovak vaskancsó-szájából buborékpáfrányzászló nő ki
 
lobogva,
s a páncélsisakos páncélöltöny-fiúk páncél-bagolyfejéből buboréktollak
 
nőnek,
s pezsegve, lobogva leng fölöttük a légbuborékokból szőtt habzó,
 
könnyű szőnyeg,
s fortyog, habzik a vasak körűl, s dagad fehér hólyagokkal az álarcok
 
orrlikaiból kifújódva.
És kristálycsillag-polipharangot hág meg lihegve égő csillagcsipkés
 
korall-bozont tövében
egy vas-gyűrűkből épített, csontvázzal-bélelt lovag-páncél és gomolyogva
 
üzekszik,
mintha nagy-csápú ízelt páncélos bogár gyémánttal-kirakott szőrharang-pókkal
 
verekszik,
ott forog, gomolyog egymásba-ragadtan a vas, a hús, a gyémánt, a szőr, a csáp,
 
a szégyen.
És ott kaszabol, nyes, vág, suhint az Én-Árnyékom-Király,
 
a Zöld Halcsikó-Lovas!
Árnyék-karddal az Árnyék-Király! És libegnek hús-kocsányok,
 
levágott viasz-csápok,
s körötte hal-dögök, polip-dögök, dög-halcsikók, rája-dögök,
 
szétzúzott zománcok
és ömlik a növény-takony, ömlik a szörnyeteg-vér, a víz vérrel
 
és nyállal bolyhos, sugaras.
Bizsergő rózsaszín tengeri-rózsák, púpos piros tengeri-csillagok,
 
vörös kígyókarú csillagok,
kék tengeri-liliomok, tüskefák, vizidinnyék, zöld tengeri-sünök, tengeri-uborkák
 
között
kaszabol Vérengző Árnyam odalent, s Csikóhal-Táltosa kristály-délcegen
 
pörög,
s vérzik a víz és taknyadzik a víz, vért és nyálat pöfögnek a megdöfött
 
zománc-hólyagok.
A kristály-tollseprű farkú zománclemez-buborékok, a rózsapettyesek,
 
az aranyszeplős kékek!
És zöld állatvirág-nyákot, piros vérbőség-poklot bugyborognak a haldokló
 
ősvirágok!
Mert az ám a Harc, az ám a Győzelem, az ám a Viadal, az ám
 
a Most-Odavágok,
mert az ám a Most-aztán-Megadom-Nekik, az Így-Kell-Ezt-Csinálni
 
Népek!
Mert ez ám a Nagy Önámítás, az Így-Kell-Ezt-Tenni Tébolyúlt
 
Látomás-Őshazugság!
Mert így lehet letagadni a Voltat és a Vant, mert így lehet Gyönyörűen
 
Hazudni!
Mert a Földön ha megverettél, majd győzöl a víz alatt, Árnyékom:
 
így szép hazudni!
Mert ott fölbolydúlnak a Győzni-nem-tudók, a Tohonyák, Tehetetlenek,
 
Totyogók, Lusták!
Mert ott mindent lehet, ott lent a Víz alatt, ott aztán téged senki
 
meg nem állít
Árnyék-Király, Kék Hazugság-Ringyó, Szárnyas Árnyék-Szamár,
 
Vasburok-Had,
Vasburkok Üressége Sereg, Páncélok Csontváz-Hada, nagy ott
 
a te Diadalmad,
nagy ott a te Győzelmed Tengerre-futó, Lenti Sereged, mint üstökös-csorda
 
világít.
De kint a Parton nem vár a Remény, ott nincs Hazugság, ott csak a Halál,
 
Halál van!
De kint a Parton-Arany-álarcos Elleneim röhögnek, szőrcsillag törpe lovak
 
robognak!
Mint kupacban bozsgó döglegyek, a szőrös kristály-korong szeműek,
 
ahogy szőrrel-zsibongnak,
a szőrös kitinkehely-koponyába épűlt kristály-napraforgó szeműek:
 
hemzsegnek vidáman.
És én a Partra nézek és az égre nézek és a vízbe nézek, a virágzó vízbe
 
nézek árván.
És nincs más a vízben csak élet és halál és Szégyenem Árnyéka kék
 
csipke-reszketésben.
S a vízben csak halak, ráják, polipok, rákok és pókok, köztük szakállas
 
Árnyék-Szenvedésem,
s a vízben csak virágzó virágállatok, bizsergő halál-rózsakertek, óriás
 
legyező-szivárvány.
S a vízben csak lángoló korallsziklák, égő csillagfák, virágzó
 
mészcsövecske-bozontok,
lapos nagy hínárfátylazás, piros zománc-rebbenés, kékpettyes
 
porcelán-csillagok,
a vízben csak csigák, lebegő árva-telepek, tüskés és csillagköldökű
 
csillag-állatok,
a vízben csak élet és halál van, korallvirágoszlopok, vizi-boldogok,
 
vizi-boldogtalanok.
S a vízben, alattam aranypettyreszketésben, térdig besüppedve
 
a piros ősmocsárba:
ott áll lovam páncélvértezete, s rajta ül páncélsisakos, csillagos
 
páncélruhám.
Ott áll a Boldog Tenyészet Főterén, mint bronzlovon bronzkirály:
 
a Kentaúr-Páncélmagány,
s körötte halak és csigák lebegnek és pettyezésük arany és csíkozásuk rózsaszín,
 
kék, sárga.
A ló: ívelt vaslemezekből, hajlított vas-szalagokból, dongás vashéjazatból,
 
vasgyűrűkből,
vasburkolatokból, vas-szirmokból, vas-félholdakból, ízelt csipkés
 
vas-övekből
vas-csillag csavarokkal összeillesztett pikkely-csődör, szobor: pikkelyes
 
palakövekből,
s szügye vasmellény-közepén vas-margaréta, s vastüske áll ki a vascsillag
 
szügy-köldökből.
És tompora: vas-sziromcsipkés vasbuborék-iker és hosszú vaskancsó
 
vas-álarca
és szemei helyén két cső-vascsillag és fülei helyén két csipkeperemű
 
vas-gyertyatartó
és a vas-álarc orrlikai félbuborék-peremvégű vaskürtök és vastüskét hord
 
a páncél-tarkó
és vasvirág-csillagokkal csavartatik össze a vasszalag-sörény, a szobor ízelt
 
vas-arca.
És combjai vas-tölcsérek és lábai vas-csövek, s a térdek vas-buborékok,
 
zöldek,
s nyaka, tarkója vasszalag-cséve, dongás, lemezes, szalagos, ízelt, csíkos
 
vas-borítás.
És benövé a Vaspikkely-Szoboregészet a lüktető állatrózsakert, lepedékes
 
vízalatti sás,
s a páncélpikkely-páncélszalag-lovon aranypettyek, árnyékpettyek
 
nyüzsgölődnek.
S rajta ül páncélruhám: a páncéling, páncélnadrág, a vascséve-nyakú
 
vaskoponya,
fölhúzott sisakrostéllyal a vas-sisak, a zöld vízkristály-ablakú óriás
 
vastojás,
a vállak: vas-szirmok, a térdek vas-szirmok, a vas-ing pereme
 
vascsillag-zuhogás,
s az ízelt fémgyűrű-vaskesztyű, vas-szirom vascipő, mint csikóhalak
 
kristálylegyező-uszonya.
S a páncélsisak rostélyürege: habzó, vonagló, bizsergő, nyálzó piros
 
virágállat-kosár,
s a páncélruha buborék-dongáira, vas-tulipán vállaira kagylók,
 
csigák ragadnak,
s mint rózsafával benőtt Jézus-szobor: a vasruhán tengeri csillagok,
 
tüskés uborkák dagadnak,
s a vértezet réseiből, hiányaiból, kilobog, mint a szőr a moszat, a hab,
 
a tengeri nyál.
Ott áll vaslovas vas-szobor Múltam a vízmélybe-hulltan, a piros
 
ős-sárban
és tompora alatt és combjai között és háta fölött és szügye előtt
 
apró halak lebegnek,
mint piros, kék, rózsaszín, fekete zománc-lepkék, mint aranygolyók,
 
gyémánt-pettyek,
ott áll Gyávaságom Szobor-Lovasa, s én itt ülök Reggelem büdös
 
Szégyen-Csónakában.
Ott áll az Állatvirágzó-Állatrózsaszobor, a Virágoskerttel-benőtt Vasló
 
Vaslovasa,
a Virágzó Temető-Szobor, ott áll Vízbelökött Múltam, az Átok Amit
 
Én Viseltem,
ott áll a Megfutás Szobor-Mindene a lángoló, kegyetlen, árva
 
Halál-Rózsakertben!
S én itt ülök büdös magányomban, szívemben Csönd-Angyalok,
 
s a Holnap Iszonyata.
A vízbe nézek és az égre nézek! Az égre nézek merev, kristályos
 
szitakötő-iszonyattal!
Mert fölöttem az ég reggele elsötétűl! Vagy csak fáradt szemem homálylik
 
el sötéten?
Mintha fekete szőr-zsákban ülnék, fekete szőr-templomban,
 
a Túlvilág pokol-ködében,
mintha vérző-ördög-szívben ülnék, az ördögszívben vonuló
 
Halottak-Áradattal.
Mert tiszta reggel-űröm, a pára-karéj holdas, a csillagtalan kék
 
titok-magasság
zizegve, recsegve, suhogva elsötétűl, lesz fekete szőr-buborék, fekete
 
szőr-burok!
Nyüzsögve rajzanak, hemzsegve örvénylenek, gomolyognak a holtak,
 
halál-csillagok,
a szőr-apák, rothadás-fiúk, bomlás-asszonyok, erjedés-lovak űrödben
 
Magasság.
És reng és forog és rezeg és hömpölyög és forr feketén és vérzik
 
a vastag Halál-Áradat fölöttem.
Mert jött a Halott Ország, kúszik Leöldökölt Népem, lebeg
 
a Halott Haza,
a Lekaszabolt Tegnap, a Fölcsinált Szűz Tavasz, az Arany-magzat-pocakos
 
Kis Anya,
mert jön a Nyíllal-átlőtt-szívű Nép, a Karddal-félbevágott Nép
 
halál-dühödten.
Mert jön Lándzsára-szúrt-fejű Népem, Szablyákkal-szétvagdosott
 
Vad Népem,
jön Dárdákkal-fölhasított-ágyékú Népem, Arany-faszokkal-betömött-hüvelyű
 
Népem,
Arany-szőrcsillag-szájas aranyhüvelybe gyömöszölt merev
 
kan-bunkójú Népem,
jön a Kiszúrt szemű Nép, a Vastüskecsillag-bunkókkal
 
betört fejű Népem!
Jönnek a Levágott-Fejűek, a Fejnélküliek, a Fél-Embertörzsek,
 
a Hüvelykujjak,
jönnek a Comb-nélküli Lábak, Törzs-nélküli Vállak, a Folytatás-nélküli
 
Combok,
jönnek a Levágott Emlők, Levágott Péniszek, Levágott Fülek,
 
Levágott Csöcs-gombok,
jönnek a Lábfejek, Sárga Térdek, Lemetszett Karok, Lebegő
 
Szemhéj-bőrholdak.
Jönnek a Törzs-nélküli Csípők, a Csípő-comb-lábszár-láb-nélküli
 
Mellkasok,
jönnek a Virágüstként-szétnyílt Koponyák, a Gödrükből-kimetszett
 
Szemgolyók,
jönnek a vérző, kék alvadás-vérvonalas Tarkók, Halántékok, Nyakak,
 
Herediók,
Homlokok, Arcok, Gégék, Hónaljak, Hasak, Talpak, Tenyerek,
 
Tomporok.
Jönnek a Hasakból-kimetszett Magzatok, a Csecsemők, Apák, Ujjatlan
 
Kézfejek, Hátak,
jönnek a Vérző Csonkok, Rothadó Csonkák, a Húsból-kivirágzó Csontok,
 
Csontvázak,
jönnek a Nagyhajú-zománc-csillagsor-mosolyú Koponyák, a Földből
 
Kilázadt
Ló-Rothadások, Rohadás-Mének, Ember-Rothadások, Zöld
 
Erjedéshab-Árnyak.
Jönnek a Kimetszett Szívek, Zöld-vágás-karéjú Csöcsök, Szőrzászlós
 
Állkapcsok,
jönnek a Szőrcsillagos Alsó-ajkak, a Kék Ajaklebenyek, az Üszkös
 
Orrcimpák,
jönnek a Kék Orrhegyek, Penészes Bajuszkötegek, Bőrcsík-félholdú
 
Szempillák,
jönnek a Fekete Lábujjak, Körömtelen Mutatóujjak, Szőr-gesztenyeburok
 
Herezacskók.
Jönnek a Kivágott Zöld-mirigybimbós Nyelvek, a Földdel-betömött
 
Vaginák, Szájak,
jönnek a Föld-rózsás Segglikak, a Halálezüst Körmök, Bárddal-kitört
 
Fogak,
jönnek az Ujjcsontok, Arc-csontok, Comb-csontok, Váll-csontok,
 
Csontváz-lovak,
jönnek a Csigolyák, Lábszárcsontok, Bordák, Könnycsontok,
 
Medencecsont-lepkeszárnyak.
Jön mindenféle Rothadás, Halál, Büdösség, Szégyen, Erjedés, Penészedés,
 
Bomlottság!
Jön a Lándzsákkal-fölszúrt, Dárdákkal-földöfött, Kardokkal-szétmetszett
 
Ország!
Jön hömpölyögve és rohadva, bomlottan és zuhogva a Penészes
 
Halál-Bizonyosság!
Jön az Ellenem-Vád Föltámadásban a Földből-kimászott
 
Szőrös Elhagyottság!
Jön a Vérző Lelkiismeretfurdalás, a Rothadás-Vád,
 
az Emberrothadék-Átok,
özönlik, hömpölyög fölém a Véres Önvád, a Rothadás-gázzal-bugyborékoló
 
Engem-Vádol
Hazám, Joggal-Vádol-Népem, jön a Földből-kihabzott Gyötrelem,
 
szőrösen lángol.
Mint óriás, szőrös, rothadó fekete Mutatóujj: Szégyen-Szívem felé bök Bűnöm.
 
És fölkiáltok!
És fölordítok! És szívem öklömmel verem! És szívemet öklömmel verem
 
üvöltve,
mint gyermek apja koporsóját, mint a fiú apja koporsóját, a halállal-töltött
 
deszka-házat.
Kristálykoporsó-szívemet ütöm: te halál-üvegláda, büdös üveg-doboz,
 
te gyémánt-gyalázat:
Jég-Szívem, Kristály-Szívem törj össze, hullj büdös darabokra,
 
büdös szilánkokra törj össze!
És ordítok és szívemet ütöm és arcomat ütöm ököllel, a jajgató, véres
 
szőrcsillag-zsákot,
a halálfejjel-hímzett fekete szőr-zászlót és ököllel verem konok nagy
 
koponyámat
és üvöltök és jajgatok és jajgatok és ordítok, mint a vízből kibújó
 
Szörnyeteg-Pikkelybánat
és mellkasom körömmel szaggatom, mint bagoly a nyulat, a sikoltozó
 
bársony-zsákot.
És koponyámat ütöm, a szörnyeteg, szőrös csonthéj-gubót, a halál-lárvás
 
csont-bábot!
És ütöm a szőrös nagy csont-koporsót: király-fejemet, a koronátlant,
 
Halál-Koronásat!
És mellkasom körömmel szaggatom, mint fogával szügyét
 
a csapdába-esett állat,
hogy szívét vérző húsából véres fogával kiássa, hogy összerágja szívét,
 
a dög-zsákot!
Jaj, én Bagoly, Szőr-Bagoly, Király-Bagoly, aki ültem az Éj Peremén
 
merengve,
piros toll-szív arccal, hegyes toll-zászló fülekkel, tollcsillag-tollkoszorú-tál
 
szem-kerettel,
horgas halállal, a tollcsillag-üstök középen égő óriás
 
kristálylámpa-szemekkel,
jaj, én halált-hozó Halálmadár, mit várok én Nappal-Éjem Halál-habjába
 
meredve?
És szívemet öklömmel verem, vad halál-ütéssel, vak bánat-ütéssel,
 
sikoltva!
Törj össze Szív, Halálszív, Kristálykoporsó, Kristályfa, törj össze Szív,
 
Jégcsillag-Őstemető!
És dögöljetek meg Angyalok, Isten-Madarak, Csönd-Angyalaim,
 
Szívem Hat Temető
Dögmadara, dögöljetek meg zokogó Csöndmadarak, Isten-Pelikánok,
 
Szívem Hat Bánat-Foglya!
És támadjatok föl Halottaim, Kristályfa-Halottaim, támadjatok föl
 
Szent Halottak, támadj föl Népem,
te Gyönyörű, te Mámoros, te Ostoba, te Nélküled-Nem-Lehetek,
 
Szent Veszteségem,
te Vereségem, Mindenem, Egyetlenem és Végzetem, Megújulásom,
 
Könnyelműségem,
támadj föl Népem, Szent Halott, Virágzó Bűntudat, támadj föl
 
Elveszett Mindenségem!
Elveszett Édenem, Porrá-Égett Paradicsomkertem, Óriás Kék
 
Hamukoporsó-Népem,
te Virágzó Szelíd Ősi Kert, Bűnbe-esés Előtti Virág-Vadon, Szelíd
 
Vadak Kertje,
az Ősbűn-előtti Boldog Megvalósulás Növény-ünnepe, Állat-Rózsafa,
 
Virág-Kegyelme;
támadj föl halottaidból Kristály-Csönd Szívembe temetett
 
Gyönyörű Elveszettségem!
Mert elég, elég, elég, elég, elég a Halálból! Elég a Halálból! Elég! Elég!
 
Elég!
Te alattam, fölöttem, köröttem és szívemben virágzó Halál-Nép, Halálom,
 
ne tapaszd be
odúm ablakát rothadás-bolyhoddal, mint madár-apa a madár-anyát
 
agyagcsipke-köcsögbe
ülteti, s sárcsipkével a köcsögszájat beragasztva vár, kihagyván
 
a nősténycsőr helyét.
S a sárcsipke-fészekfödő kis csipkecsillag-sárablakán kiálló hosszú
 
madárcsőr tátog,
a tollkoszorú-tövű, piheszőr-keretes sárga üresség-tojás orrlikú
 
piros madárcsőr,
s hoz a madár-apa hártyás bogarat, páncélos bogarat, kukacot,
 
egy csipetet a földből,
lárvát, tetűt, növénymagot, növényhúst, virágmagot, levelibékát,
 
hangyatojás-bábot.
Hoz sáskát, szöcskét, pondrót, bogarat, darazsat, méhet, lepkét,
 
a halált hozza,
a Lázas Anyának, a Sárköcsögben-Rabnak, s az zabál és fal és
 
nyel lihegve,
s csőréből hártyaszárnyak, kitinszárnyak, sáskafejek, szöcske-csápok
 
állnak ki rezegve,
szőrös üvegcsillag darázs-szemek, levelibéka-lábak, s a kék moharózsás
 
aranyszív-méhkoponya.
Mert kell a Halál a Halált-Virrasztónak, mert kell a Halál
 
a Halálon-Ülőnek,
mert kell a Halál a Halál-Anyának, mert kell a Halál, hogy
 
láza növekedjen,
hogy sárcsipke-kancsó fészkébe dagadva a Halálon üljön,
 
s az Új-Halál kikeljen,
mert az a Rab csak izzik és zabál, ürít, fosik, hogy nyakig önszara szarkancsó-
 
jában ül, holtakat habzsol, piros csőrén pikkelyes lepkepor-szőnyeg.
Jaj, Reménység-odúm kis ablakát ne tapaszd be Idő, ne falazz be Fekete
 
Köcsögödbe,
hogy csak vércsillag-szájam áll ki sötét börtönödből, a szőrkoszorús,
 
Halál-Kancsó,
ne tömj te engem új és új halállal, ne tömd be számat holtakkal
 
Kék-arcú Rabtartó,
ne hozz nekem szitakötőszárnyú új halottakat, ne ölj meg, holtaid
 
szívembe-gyömöszölve.
Mert gégéig vagyok, mert szájperemig vagyok halállal, a Halál szájamból
 
csurog ki!
Mert a halottak csontjai, szőrös combjai, pihés lábszárai bozontos szájamból
 
kiállnak,
mint a kékpettyes lepkeszárnyak, zománcrózsa-szitakötőszemek csőréből
 
ama madárnak,
mint vérpettyes szöcskecombok, hogy fuldoklik, vonaglik már és nem tud
 
szuszogni!
Mert fuldoklok már, nyögök, hánykolódom és dögledezek
 
halállal-tömötten!
Mert szőr, pikkely, pihe, mirigybőrcafat, békauszonyhártya, bogárfej,
 
eres sáskaszárny
nem az én étkem, mert táplálékom nem lehet Halál, értsd meg
 
Hímkurva Árny,
mert nem éltetnek engem a Halottak, mert ki nem virágzok én
 
a Rejtelmes Dögökben.
Mert belehalok, mert beledöglök, mert tébolyúltan rágom magamat,
 
mert nem bírom tovább!
Mert tébolyúltan rágom húsomat és tébolyúltan eszem szőrömet, mint
 
a Megőrűlt Király,
kinek szőre megnőtt, mint a saskeselyű tolla, s füvet evék, mint az ökör,
 
nőstény-vadszamár,
kinek körmei, mint a madarak karmai, s bőg baromúl, a viziló-kannál
 
ostobább!
Mert megmérgeznek engem a halottak, mert vérembe fölszívódva keringenek
 
bennem!
Mert halál suhog piros selyem-hömpölyeggel, bársony-örvénnyel megőszűlt
 
ereimben!
Mert Piros Halál-Malom zokog, mint őrűlt Sátán Kristály-ősz Csönd
 
Szívemben!
Mert halál lobog, halál büdösödik, halál erjed, halál, húsomból tóduló
 
szőrzeteimben.
Jaj, egy-percnyi Tiszta Reggelem bolyhos Halál-felhőkkel, Rothadék-szőnyeggel
 
bevonattál!
Jaj, egem: Kövér Halál-Lüktetés, Holtakból Fekete Burok, Örvénylő
 
Szőrös Szégyen!
Mert ott vonúl, árad, hömpölyög a Szótlanság-Tegnap, ott zuhog
 
Lekaszabolt Népem,
Rothadék-Bűnöm, Földagadt Büntetésem, a Gázokkal-fölpüffedt
 
Mért-nem-a-földben-maradtál!
Áradnak véresen, büdösen, zölden a Leszúrtak, Ledöföttek, Halálra-baszottak,
 
Agyonvertek,
az Agyonütöttek, Legázoltak, Mocsárba-fullasztottak,
 
Város-tűzbe-lököttek,
a Vízbe-fullasztottak, Fölakasztottak, Megfojtottak, Kútba-dobottak,
 
Kőbe-gyömöszöltek,
a Kettéhasítottak, Levágottak, a Szívüket-megzabálták Üres-mellkasúak,
 
a Kiheréltek.
Áradnak szőrösen, csonkán, vakon a Lábuknál-fogva-széttépettek,
 
a Falhozcsapottak,
az Egymást-zabálni-kényszerítettek, az Egymást-röhögve-meghágni
 
Kényszerítettek,
a Földet-evők, a Hullákat-evők, az Embercsontokat-rágcsálók,
 
a Megmérgezettek,
a Lódögök-hasában-bújkálók, a Levágott-tökű Fiúk,
 
Anyjuk-emlőjét-szopó Férfiak.
Áradnak szótlanúl, rothadozva, sárgán a Seggbe-döföttek,
 
a Piszkukat-megehették,
a Lehúgyozottak, Leszartak, a Ló-farkához-kötözöttek,
 
a Bika-eleven-hasába-varrtak,
akiknek vihogva szájukba vizeltek, akiknek szájába
 
sárga férfi-magot csurgattak,
áradnak Reggelem Kék Tüzét belepve, árad
 
a Förtelmes-Iszonyú-Szent-Lehetetlenség!
Árad az Elveszett Haza, a Megölt Nép, a Legyalázott Minden,
 
árad hömpölyögve!
Áradnak a Testek, Fejek, Szívek, Szemgolyók, Törzsek, Tüdők, Belek,
 
Szájak, Vesék!
Árad a Nehéz Halál-Hömpölyeg, mint Utolsó Itélet előtt
 
a Rothadék-Emberiség,
a földből-kimászott Szőr-csont-por-koponya-Láva, az Űr Közönyében
 
zölden füstölögve.
És a testekből, nyakakból, tarkókból, halántékokból, mellkasokból,
 
koponyákból,
hasakból, ágyékokból, csípőkből tollas nyílvesszők állnak ki véresen,
 
fehéren,
tövükben zöld tajtékcsillag, rózsahab-csésze, zöld penész-csillag
 
a véres nyílvesszők tövében,
s a sebek fekete lángot fújnak, s a sebek rothadék-csillaga
 
kék csipkefákkal lángol.
Jaj, árad a Halál! A Halál hömpölyög Gyász-Reggelem Kék
 
Zománcbuborék-homorulatában,
mint a gyémánt-arcú gyémánt-lovak, zöld gyémánt-lovasok:
 
a zöld sáskák vonúlnak,
mint a darazsak, méhek, legyek zsibongva, a hemzsegő mohacsillag,
 
szőrcsillag, penészcsillag,
pihecsillag, bolyhcsillag, lüktetve, lökdösődve gőzölög az Elmondhatatlan
 
Reggel-Éjszakában.
Mint a gyémántrózsás szőr-szív fejű, barna kristályszív-szemű, arany
 
mohaszív-koponyájú méhek,
mint az aranypettyes fekete kitinszív koponyájú darazsak szőrös sárga
 
gyémánt-alma szemekkel,
mint a fehér zománcpánt-virágkosárba ültetett kék moha-kehely fejű legyek,
 
kristályszőrrózsa-szemekkel,
mint a szőrös zöld kitinserleg-koponyájú legyek, az arcközépen fehér
 
zománc-szalaggal, a kékek.
A zöld kristályuborka-szeműek, a piros kristályvese-szeműek,
 
a kék üvegtál-szeműek,
a rózsaszín kristálysündisznó-szeműek, akik dülledt nagy rózsapihés
 
rózsaröggel néznek,
s aranypettyes kék kitinliliom-arcuk közepén függőleges fehér zománc-vonal,
 
keményebb
pánt, mint fehér menzesz-öv, ezüst erény-öv, aranylakat, s kétoldalt a szőrös
 
szemhagyma dülled.
Mintha fehér zománchorgony feküdne a szőrös kitinszív arc-pajzson,
 
pórusos arcpáncélon,
s ketté az osztja a zöld páncélszív-arcösszeget, két mohás, pórusos
 
arcfél-levélre,
s kétoldalt ott dagad a szőrös kristálymozaik-buburék, az összetett szem
 
piros ikra-dinnyéje,
mintha arany-lakat lógna a kék szájszerv-pihecsengőn, a fekete
 
piherózsa-szájon.
Jaj, így látlak én titeket halottaim, íly közelien, ilyen pontosan,
 
ilyen részletesen!
Jaj, így látom én a Holtakat, a hömpölyögve áradó Halottak Szőnyegét
 
az űrben.
És előttük Páncélos Angyalok lovagolnak, szikrázó arany-vértezetben,
 
lángoló vért-ezüstben,
nagy szárnyuk hátukra zuhog, a vért-vasra zuhog, lobogó
 
tollrózsa-hömpölyegesen.
Nagy fehér hattyúszárnyuk a vért-vasak fölött, mint nyitott könyv
 
borzongva lapozódik
és fejükön nincs sisak: aranybuborék, ezüstbuborék, lángoló fordított
 
kristálycsésze,
s a borzongó őskönyv-szárnyakra hull hömpölyeg nehéz hajuk piros
 
szőr-vízesése,
s fodrozódik, lobog a virágzó piros hajtömeg, mint piros szőrbuborék
 
fölfúvódik.
Halottaim előtt Páncélos Angyalok lovagolnak, Jaj-Angyalok ügetnek
 
előtted Halál-Had,
az Első rubint-lovon, a Második zafir-lovon, a Harmadik jácint-lovon,
 
a Negyedik
smaragd-lovon, az Ötödik jáspis-lovon és előttük ott üget a virág-eső szárnyú
 
Kis Hatodik
lepkeszárnyakból ragasztott zöld kalász-sörényű pikkelycsődörön,
 
s zöld kalász zászlót lobogtat!
És én nézem őket, nézem ámulattal és fölindúl szívem, ömlenek kiszáradt
 
szemem könnyei!
Nézem a rubint-ló, zafir-ló, jácint-ló, smaragd-ló, jáspis-ló, lepkepikkelycsődör
 
Vak Lovasait,
nézem a titkos Menny-Magasság Páncélos Nyitott Könyveit, Halál-Vezető
 
Angyalait
és sírok és sírok és sírok! Mert ti vagytok azok, Rab Angyalok, Csönd-Szívem
 
Csönd-Angyalai!
És sírok és sírok és sírok és sírok és sírok, mintha szitakötő zokogni
 
kezdene,
mintha király-szitakötő sírni kezdene, mintha iker-kristályrózsakert
 
kristályalma-feje,
a hatalmas szempárból épűlt mozaik-ikra-koponya vadúl zuhogva
 
könnyet ejtene!
Jaj sírok, sírok, sírok, sírok, sírok! Hull borzas szakállamba koponyám
 
sós vize.
Mert Halottaim, titeket siratlak, mert Angyalaim, titeket siratlak,
 
Édeseim!
Mert Halál-Nép, téged siratlak én, mert titeket siratlak én Fönn-lovagló
 
Angyalaim!
Mert titeket siratlak jajgatva én Vak Zene-Angyalok, Hömpölygő
 
Néma Halottaim!
És ellepik szakállam, mellkasom, födött ágyékom nehéz, könnyű,
 
kegyetlen Király-Könnyeim.
És ott mennek a Gyémánt-Lovak, az Angyal-Lovasok; ott megy a Pettyes
 
Lepke-ló lobogva,
a lepkeszárnyakból-ragasztott kékpettyes Szőrpikkelycsődör, mintha
 
szárnya volna,
s lobogó zöld kalász-örvény rengő sörény-taréja, s zöld kalász-kéve
 
zuhatag farokuszony-tolla,
s orrlikaiban piros rózsa ég és hosszú virágfüggöny kékpettyes
 
pikkelyszív-szügye szőr-zászlója.
És lépése virág-ütés és lépése virág-nyílás, s mint fehér harang reng
 
virág-patája
és keskeny kék mohapikkelyhordó-hátára hull a Hatodik Angyal hatalmas
 
rózsaszárnya
és nyerítése virágfelhő és tajtékja virág-zivatar és virág-habzás kékpettyes
 
pikkelycsődörcsikó-tánca
és zablája fehér liliom és kantárja piros rózsalánc, nyerge gyöngyvirág-kosár
 
és rózsapárna.
Jaj, Angyal-Lovasok, Gyémánt-Lovak, Énekeim, akik ott ügettek
 
a Halottak Élén,
ti rám se néztek Gyémánt-Lovak, Csönd-Angyalok, Vak Hangszerek,
 
kik szívemben elhagytatok!
S én itt ülök a Szent Halál-Hömpölyeg alatt, s vagyok nyálkás,
 
büdös csónakom: rabod!
És meddig ülök én itt, most már végleg egyedűl? Mielőtt azt a Vak Partot
 
elérném?
Jaj, rám se néztek Angyalok, Halottak, Csöndfám Rabjai, Gyémánt-Lovak,
 
rám se nézel Halál-Áradat,
te kalász-sörényű Pikkelycsődörcsikó, te Hatodik Angyal, ki zöld kalász-zászlót
 
lobogtatsz,
rám se nézel Hatalmas Halál, Belőlem-Áradó, s te virágzászló-szárnyú
 
Szentséges Angyal-Tavasz!
Nem néztek énrám Csöndek és Halottak, Angyalok, Halálok, élen-ügető
 
Angyal-Lovak!
És a lovak szeme, mint a sáskák szeme: óriás zöld kristálykorong,
 
a lovak szeme, mint a szitakötőké:
óriás kristály-lepény, s a lovak szeme, mint a szöcskék szeme: rózsapettyes
 
kék kristálytojás.
S a lovak arca, mint a sáskák arca: zölderes kristály-álarc,
 
zöld kristályzománc,
s a lovak szügye, mint a sáskák mellkasa: zöld zománc-szív, lábuk,
 
mint a pettyes tücsköké.
Lábuk, mint a kék zománcpettyes combú tücsköké: kék kristálydrót,
 
piros gyémánt-drót,
kristálydrótcsillag patákkal és szájuk gyémánt-tátikavirág, fodros
 
üvegkancsó.
És a Lovasok szárnya borzongva lobog, mint szélfújta nyitott könyv,
 
tollcsipkezászló,
s a Hatodik, a kis Tavasz-Lovas lengeti, zizegteti a zöld kalászból font
 
Tavasz-zászlót.
És rám se néznek a Szívemből-Kiszálltak, a Földből-Kibújtak,
 
az Elhagytak-Engem!
Csak kocognak szikrázva gyönyörűen, lángolva és ragyogva,
 
aranyport fújva a Lovak,
mint gyémánt-sárkánycsikók aranyport lövellő orrlikakkal,
 
virágzó aranypor-rudat,
csak ülnek az Angyal-Lovasok a Gyémánt-Táltosokon,
 
égnek túlvilág-türelemben.
És mögöttük Gyászom Reggele, a Nép-Halálhömpölyeg,
 
a Fortyogó Halál-habzás,
az Üszkös Reménytelenség, a Néma Rothadék-kása,
 
az Özönlő Halottak-Szigorúsága,
az Eget-belepő Vastag Halál-szövet, a Szőr-csont-húsmálladék
 
Lüktető Irgalmatlansága,
a Pöfögő Halálmocsár, a Bugyborogva-kúszó Halál-sárlepedő,
 
a Fekete Dögpatakzás.
Jaj, Gyász-Éjszakám és jaj, Gyász-Reggelem, jaj, Kereszten-függő
 
Krisztus-Éjszakám,
jaj, Kereszten-függő Jézus-Reggelem és jaj, minden jövőm és jaj,
 
minden napom jövője!
Forog zöld hínárnyálas, kagyló-tüskés, büdös rabtartó csónakom,
 
az őskocsonyalepedőre
ragasztott deszkacsillag-tányér, a kék kocsonyacsipkeserlegen forog
 
fa-eres Dióhéj-Hazám.
S én itt ülök a kék hínárszakállas, fekete moszatszakállas, csigaházas
 
deszka-csillagon,
itt ülök árván, szakállasan, könnyesen és a vízbe nézek és az égre nézek és
 
a partra nézek.
S a vízben Halál-virágzás, s az égen Halál-virágzás, s ott tolongnak
 
a Halál-Szegények,
ott a parton tolongnak tülekedve az Árnyak. Mint száműzött angyalok
 
égő kristály-csillagon.
Ott tolongnak, ellepve Elérhetetlen Partomat a kék, a zöld, a piros,
 
a fekete Ember-árnyak,
könnyű Árnyék-Népem tolong ott tülekedve, totyogva, integetve,
 
bólintgatva sötéten,
ott tolong topogva, integetve, árnyék-szívét árnyék-húsába rejtve
 
Vak Túlvilág-Emberiségem,
ott tolong a Fekete Árnyék-Haza, a Néma Árnyék-Ország, tolong a Halál:
 
az Időből-kiáradt.
Mint tengerből-kiálló sziklacsipke-szirtcsillagon, a csipkés szikla-rózsán,
 
őspala-virágon,
a szálkás és rostos, száraz kőhasáb-liliomon, a fehér kőcsipke-ősfán
 
a madarak,
a hemzsegő, lüktető, lobogó, ásító, csőr-tátogató madár-milliók,
 
ahogy jajgatva zsibonganak,
ahogy fosnak, ürítenek, párzanak, tollászkodnak, tojnak, kőszálkán ülnek
 
és tojáson.
Barnapettyes, zöldszeplős tojásokon, barna rost-rózsa moszat-fészken,
 
szaros kő-csészén,
száraz, zöld hínárkosáron, véres ürülékkel összeragasztott, tollpihés
 
csigaház-tálon,
ahogy ülnek piros gomb-szemű toll-bálvány meredéssel a véres, fostos,
 
pihékkel-teleragadt tojáson,
ahogy hemzsegve zsibonganak, lobogva tolonganak a kőcsipke-fa fehér
 
kőcsipke-egészén.
A kőcsipke-lombon, kőcsipke-ágon, kőcsipke-gallyon, minden fehér
 
kőcsipke-levélen,
s néznek meredten piros zománc-golyó, piros rubint-golyó, vérzománc
 
ősbálvány-szemekkel,
s tolluk lobog és szárnyuk lobog és testük pihéje habzik, a bőrig-szétnyíló
 
levelekkel,
a rózsaragyás bőrig szétfúvódó pihecsillag-lánggal, zsibongnak álmatagon
 
és kevélyen.
S köröttük üres csigaház, üres kagyló-kőrózsaszirom, üres rákpáncél, zöld
 
böfögés-nyál,
halpikkely, halcsontváz, száraz kék epe-hányadék, gyík-koponya,
 
kopoltyú-kagyló,
bogarak, szőrös, páncélos fedőszárnya, medúzahártyazacskó,
 
s a kék csipkelánggal fölhabzó
tenger, a kék ősdörgés kristálycsipke-ágaskodás, a koszorúsan fröccsenő
 
csipke-kristály.
S a tengerben-gyökeredző kőcsipke-ősfa meszes, véres, zöld-eres
 
ürülékzászlókkal roskad,
szálkás, csipkés, rojtos, vastag ürülék-lepedőkkel görnyed, szikrázik
 
a száraz ürülék-hab,
a száradó, véres csurgás, a dermedt ürülék-tajtéking, a zöld ganéj-köpeny,
 
a fos-hab
vértezet lángol fehéren, mint égő gyertya viasza csurogva dermed kövéren,
 
s a madarak fosnak.
S ülnek a madarak a zöld őscsipke-dörgés közepéből kinőtt kőcsipkerózsán,
 
a kőszálka-ősfa
ágain, levelein, hegyes kőszálka-lombjában, s néha fölrebbennek
 
rikoltva,
s a fostos kőre visszalobbanva ülnek, s tolonganak nyakukat nyújtva,
 
zsibongva,
s nézi őket a kék kristálydörgésből kidugva fejét a rozmár, a dugong,
 
a szirén, a bálna, a fóka.
Jaj, így tolongtok zsibongva ott a parton, tolongva ott az égő
 
csillag-messzi parton,
ott a rettenet-közeli, rémület-szomszéd parton tülekedve zsibongó
 
Árnyék-Halottaim,
Halál-Árnyékmilliók, Árnyék-Halálhadak, jajgatva-hemzsegő millió
 
Árnyék-Madaraim,
s én nézem zöldpettyes értem-tolongástokat, s égő harmattal betelik
 
bozontos szőrpajzs-arcom.
Mint a kék kristálycsipkeláng-örvény tenger-üvöltésből fejét kidugva
 
a vad-szelíd
vízalatti-nép, a lammantin, a narvál, a cápa, a tintahal, a polip,
 
a porceláncsipkevigyor-delfin,
a tengeri tehén, a vizipók-óriás, a teknőc-király, a csiga-ős, kocsonya-nőstény,
 
pikkely-hím
nézi az imbolygó, fortyogó Madár-tornyot, a Kőfa jajgató, rikoltozó, füstölgő
 
Madár-örvényeit.
Úgy nézlek én titeket Árnyak, úgy nézlek én téged Vak Árnyék-Hemzsegés,
 
Parti Nép,
úgy nézlek Parti Árnyék-Haza, közönyös, kegyetlen és kegyelmes
 
Árnyék-Rám-Vártok,
úgy nézem üszkös hemzsegésteket egymáson-tolongva-tornyosodó
 
Vak Árnyék-Magányok,
s szívem: hús-rettenet, arcom: szőr-rettenet, szemem: láng-rettenet, ágyékom:
 
árnyék-gyöngeség.
Mert ti vártok engem ott a parton, Árnyékaim, Árnyék-Hadak, ha egyszer
 
a Partra kiérek,
ti vártok engem ott a parton, ha fölszabadúlván nyűgeimből, majd
 
a Földre lépek,
ti vártok engem tülekedve Árnyékok, Árnyék-Felek, Fej-nélküli
 
Árnyék-Legények,
Félbevágott Árnyak, Karnélküli Árnyak, Lábnélküli Árnyak,
 
Árnyék-Vitézek.
Ti vártok ott a Parton: Árnyék-fejek, Lüktető Árnyék-szívek, Árnyék-lábak,
 
Árnyék-karok,
Árny-csecsemők, Árny-asszonyok, Árnyék-fiúk, Árnyék-apák,
 
Árnyék-uraságok,
Árnyék-szemgolyók, Árnyék-fülek, Árnyék-kezek, Árnyék-szűzek,
 
Árny-Szigorúságok,
ti vártok ott a kagyló-késes parton: Halál-Árnymilliók, Számonkérők,
 
Hívatlanok!
Akik ott tolongtok a kék csillag-messzi parton, a kék szörnyűség-közeli
 
parton zsibongva,
mint égő csillagon száműzött, szorongva-hemzsegő Angyal-hadak,
 
Vak Árny-Hallgatagok,
mint Isten égő ajaklebenyén, fölhúzott lángoló fitymabőrén a tolongva-ácsorgó
 
Angyalok,
mert nem tudják a szőrös, vérpettyes lebenyen, büdös bőrgyűredékhegyen
 
dolguk mi volna?
Ti vártok ott Árny-Trónnal, Árny-Koronával, Árny-Karddal,
 
Árnyék-Jogarral,
hogy legyek Árnyak Árny-Királya, a Halott-árnyék Nép Kék
 
Árnyék-Uralkodója,
hogy a Halott-Árnyak Vezér-Árnya legyek, s kövér Árnyék-lovon lovagolva,
 
én Árnyak-Álmodója,
Zöld Árnyék-csődörön ügetve visszafoglaljam Árny-Hazám
 
Néma Árnyék-Hadammal.
S legyek a Diadalmas Árnyék-Király, a Visszafoglaló Győztes Ős
 
Árnyék-Istenfia,
s uraljam Árnyék-Népemet, a Halottak Árnyait, a Halottak
 
Árny-Nemzetét kevélyen,
Árnyékok Halál-Hadát, Kék Halott-Árnyékok Birodalmát,
 
Kék Halál-Árnyékemberiségem,
Én, az Árnyék-Csoda, a kék csipkeszakállas Király-Árnyék,
 
akinek nem adatott meghalnia.
Én, az Árnyak-között-az-Eleven, a Szakállas Borzas Büszkeség,
 
az Eleven Virágzó Test,
s ott üljek Zöld Országom közepén borzasan, rongyosan, rengő
 
zöld lombok alatt,
mint Isten a Mindenség közepén hatalmas csillagvilágfák lángoló
 
csillag-lombja alatt,
s nézzem zsibongó Halál-Árnynépemet, szőreimben száradozván egyedűl,
 
a Király-Est.
Vagy ott bolyongok majd a zöld vadonban, ősrengeteg-országom zöld
 
növény-dühében,
s nagy szőrzsák-fejemből, pettyes hártyazsák-szájamból szívárog
 
a motyogás-téboly-ének,
szívárog, mint a nyál borzas ősbozont-szakállamba, vakogó halk
 
téboly-siratóének,
s csak szőreim hallják őrűlt motyogásom, tébolydadogásom szőrzsákba
 
fullad szégyenében.
Mint finom pókháló-zsákba, méz-szőrös pókháló-szatyorba a légy,
 
a méhecske,
s zeng ott a ragacsos háló-szőrbozontban picit tovább még, lüktet,
 
sír, vonaglik,
aztán lüktetve hallgat tovább, aztán zizegve fölsír utóljára,
 
azután megdöglik,
s teleragadva finom nyálselyemmel szőrös kristályalma-szeme, arcpajzsa,
 
szárnya: a lakk-levelecske.
Jaj, ott bolyongok én majd, az Őrület Királya, a Téboly-Király és jaj,
 
ki tudja mióta
bolyongok én, Zöld Magány-Országomban, téboly-dalt motyogva taknyos
 
ősborzas szakállamba,
s majd lehullok meghalni az árva földre én, szemeim a föld habjába mártva,
 
én a Csipák Hatalma,
s leszek mint csigaház, összegöndörödve, s megeszi testemet a medve, a sas,
 
a holló, a róka.
Leszek, száraz király-dög, fekve összekuporgó szőrös kicsíny kupac,
 
száraz szőrcsomó,
mint lebegve kuporgó halott magzat, a Magány Halott Szőrös Magzata
 
leszek majd,
s nem motyogok több halál-éneket, őrület-virágot, sirató-szégyent,
 
kegyelem-jajt,
s míg rothadozik magzat-szégyenem: belep a hulló kék levél, belep a hó,
 
a lánggal zuhogó.
S míg rothadozik szőröm és húsom, míg korhadoznak széthullt csontjaim
 
fehéren:
a csóka, a harkály, a varjú, a farkas, a medve, a nyúl nézi
 
kis rothadozásom
és fújásuk: fehér béke, lihegésük: álom-virág és tekintetük:
 
lángoló üvegbársony
és csőrük kopogása, fejük csőr-nyitogatása: piros életkürt
 
a Csönd Rengetegében.
Vagy csak ők várnak engem ott a Parton, meghalni várnak
 
a Szent-Állat-Népek,
ha majd a földre lépve szívemhez kapok és görcsben összerándulok,
 
lehullva halottan,
s nézik szőrös viasz-magányom, bozontos viasz-lángom,
 
ahogy ott halálba-kuporodtam,
nézik a medvék, keselyűk, szarvasok, szarvasbogarak, sünök,
 
giliszták, méhek.
És marad az Üres Haza, a Népe-Nélküli Ország, az Embertől-Üresség-Föld,
 
a Béke
Embernélküli Ősvadona, a Zöld Rengés, a Könnyező
 
Ólomszövevény-Ősrengeteg,
a Vérző Vadon, a Párás Csöndsziget, a farkasok, medvék, rókák, baglyok,
 
legyek,
varangyok, békák, kígyók, gyíkok Hazája, Embernélküli
 
Mennyország-Menedéke.
Vagy csak ők várnak engem ott a Parton, vagy csak ők várják Magányos
 
Király-Érkezésem:
a Medve, a Róka, a Szarvas, a Nyúl, a Harkály, a Bagoly, a Zöldfoltos
 
Varangykirály,
a Gyík, a Kígyó, a Sas, az Ölyv, a Sólyom, a Varjú, a Hőscincér és
 
a Szarvasbogár, a Csöpp Békakirály,
s várnak mind a többiek is, némán a Partra tolongva, Bársony-Népem,
 
Pikkely-Népem.
Vár Toll-Népem, Tüske-Népem, Szőr-Népem, Húsgyűrű-Népem,
 
vár Kocsonya-Népem,
Mirigybőr-burkolat Népem, Mészpáncél-Népem, Kőmozaik-buborék
 
Népem tolongva
és Királyának kér majd engemet és rámnéz a hatalmas állathömpölyeg,
 
rámszuszogva
melengeti kristály-zsibbadt szívemet, nyaldossa szívem táját, az ujjaim,
 
a térdem.
És közéjük ülök én borongva, mint óriás, állatokból-épűlt fészek lüktető
 
közepében,
s fehér békét fújnak az állatok szívembe, vagy fekete haragot,
 
piros halált:
oly mindegy lesz nekem, mert nem fáj már nekem semmi akkoron,
 
mert nem sír, ami fájt!
Ott ülök könnytelenűl a mirigyzsákokból, pikkelyzsákokból, tollzsákokból épűlt
 
Állatliliom üstjében.
És nézem a lüktető, lihegő szőr-pikkely-toll-kő-mirigybőr-szemgolyó
 
Állatliliom-Kelyhet
és nem sírok és nem jajgatok és nem motyogok és nem kiáltozok
 
fuldokolva,
csak nézem a fénylő, bolyhos Serleget, az izzadó, tüskés, pikkelyes Kelyhet
 
mosolyogva.
Mert tudom: én életem kié, mert tudom: Jövőm te vagy Szent Állat-Liliom,
 
Kezdet!
Mert tudom: Szent Büntetésem vagy te, Szent Megfizetésem,
 
a Bűnért Szent Őshonom,
a Gyáva Megfutás Liliom-Fizetsége, a Buta Elragadtatás Lüktető
 
Büdös Gyászkelyhe,
Hülyeségem Miriggyel-virágzó Trónja, Nagy Ökörségem Emberevő
 
Állat-Virágkelyhe,
Húsevő Húsvirága, Csontevő Szőrvirága, tudom: Szent Büntetésem vagy
 
te Óriás Állatliliom!
S egyszercsak összezárúl a Húsevő Liliom, mint az Éj Kelyhe, az Ősvárakozás
 
szirmai becsukódnak,
szőrcsipke-pikkelyláng sziromhegyei bolyhosan, zománcosan egymásra
 
lapozódnak
és rámtapad rángva, fodrozódva a Halálgyomor, a Gyomorvirág, bolyhai
 
húsomba fonódnak,
bimbói, csápjai, szemölcsei, lebenykéi testem nyílásaiba nőnek,
 
húsomba forrnak.
És leszopja csontjaimról húsomat, föloldja szőrzeteimet és habzó
 
húsomat fölissza
és kék savában csontvázam forrva, fortyogva, bugyborogva habzik,
 
fölolvad,
mint a mész, ha oltják, s a Húsevő Virág-gyomor, a Halál-üst
 
a fortyogó csonthab
mindenét fölissza, aztán sejtjeire bomlik, s futnak az állatok
 
Lényegük Honába vissza!
Jaj, csak ők várnak engem ott a Parton, ők várnak ott a parton tolongva,
 
tülekedve,
csak ők várnak szívükben remény-lánggal, piros kürtöket fújó
 
Szent Hívás-Angyalokkal,
szemükben habzó hódolat-lánggal, szemükben bolyhos
 
Aranypetty-Ámulatokkal,
a Szent Állatok, az Itélet-Állatmilliók, a Rám-Várakozók, a Méhecske,
 
a Harkály, a Béka, a Medve.
Várnak engem és hívnak engem és akarnak engem reménylő kék
 
láng-golyó szemekkel,
sziszegő hódolattal, ködfújó szájjal, s őstitok-szívük szent testükön
 
átvilágít,
a szőr-ingen, pikkely-ingen, páncél-ingen, toll-ingen löki át lüktető
 
rózsaláng-szikráit,
mint a bolyhos, kövér teremtés-füstöt Isten egy vércsöppje bevilágítja
 
vad rózsatüzekkel.
Mert megszúrta Semmi-Ujját egy eleven csillag, a forró kristály-rovar
 
megharapta,
s lehulló lángja csöppjét, lehulló vére csöppjét Mindenség-Lénye bolyhaiba
 
föl nem itatta,
mert ott ég az óriás isten-vércsöpp gomolygó, virágzó
 
Mindenütt-Ágyékszőrébe ragadva,
ott lángol a lüktető piros golyó, ott ragyog gőzölögve, s benne
 
a Létezés Csírája, Magja.
Mert csillagok, állatok, növények, kőzetek, égitest-halmazok lebegnek
 
a lángoló Vércsöppben,
bikák, angyalok, bálnák, polipok, ősgyíkok, sárkánycsődörök,
 
vadrózsák, nárciszok,
csillag-kezdetek, állat-kezdetek, növény-kezdetek lét-kötege a vércsöppben
 
gomolyog,
mint üvegharang-állatok, üvegkürtök, kristálykentaúrok, üvegorrszarvú-rákok,
 
kristálysöprű-lények a vízcsöppben.
Jaj, várnak engem és hívnak engem és akarnak engem a Szőr-Várakozások,
 
Toll-Hívások,
Páncél-Akarások, Pikkely-Csudálkozások, Tüske-Ámúldozások sziszegve
 
és lihegve,
és szívük testükön átvilágít, mint Időn az Őscsillag, testük állat-ingén, mintha
 
véres lenne,
piros láng-folt lüktet és lobog és testüket bevérzi, mint a vér, ha sebből
 
bugyogva szétszívárog.
És testükön szívük átvilágít, s Szent Állat-Várakozóim, mint piros
 
lámpák,
fénylenek tüzes szívekkel, s égő nagy rózsafoltosak a mellkasok,
 
törzsek, szügyek,
boldog, vad rózsaláng-vérzés a toll-vértezet, szőr-vértezet, páncél-vértezet,
 
pikkely-vértezet,
rózsaszőrrel szétszívárgó égő rózsapontok lüktetnek testeden
 
Hatalmas Állat-Bizonyosság.
S én elébük állok, s ők körém-tolongnak pikkelyes, ragyás, szőrös,
 
páncélos tódulással,
s lebegnek fölöttem boldog várakozással, s nyüzsögnek lábam előtt
 
a Szép Bolondok,
s köröttem szív-tüze rózsatajték, s alattam, fölöttem, köröttem égő
 
nagy rózsapontok,
mintha csillaghalmazban állnék, mintha a Mindenségben állnék, bekerítve
 
a lángolással.
Mintha tűzpont-csillaghalmaz buborékban állnék lebegve,
 
a fénypontőshalmaz-özönben,
nagy égő rózsapontok halmaz-buborékában állok, s arcomon a
 
rózsapontok árnya
rózsafoltokkal visszafénylik, testemen lüktetve lobog a szív-tajtékzás
 
bolond lángja.
Mintha égő máglyán állnék, állok az Égő Szívűek között,
 
magányomhoz-kötözötten.
És ők hívnak engem és ők kérnek engem és ők akarnak engem,
 
a Rózsaszőrcsillag-Mellűek,
s azt mondják hódolnak nekem, hoznak majd nekem csigát, moszatot,
 
bogarat, füvet,
hoznak majd megölt állatot, mézet, halikrát, kígyótojást, békafejet,
 
madár-szívet,
hoznak majd gőzölgő meleg vért, zsíros virágot, kukacot. Szívembe fújják
 
Teremtés-Hitüket.
És ágyékomba fújják Nemzés-Kedvüket és Futásukat megroggyant
 
lábaimba fújják,
s Rejtőzésüket gerincembe fújják és Állat-Lényegük Tüzét koponyámba
 
fújják
és Látásukat kiszáradt szemeimbe fújják, s Rettegésük Szelídség-Édenét
 
hátamba fújják
és szívemre teszik Akaratukat, mint a Teremtésben Isten a Dolgok
 
szívére tette kisujját.
Hogy boldog Ősrózsaköd kisujjából a lüktetés átcsobogjon, a Jelek, Jelenések,
 
Lények szívébe,
s dobogni kezdjen minden Lét-Pillanat, Test, Akarat, Rémület, Növekvés,
 
Hártya,
hogy lüktetni kezdjen a Fény és a Homály, minden Tartalom, Üresség,
 
Szörny-Világfa,
minden Rejtelem, Nyitottság, Burok és Bélelet, Tömeg és Felület
 
önmaga örömére!
A Lét örömére, a Lét hitére, hogy fényleni, derengni kezdjenek az Akaratok,
 
Dolgok!
Hogy a Minden lángolni és ragyogni kezdjen és szikrázni kezdjen:
 
önmagát betöltve!
Azt mondják: Testük legyek én, Szent Megváltozásban, Szent Kivedlésben
 
lelökve
rongy ember-lényemet, legyek, mint ők: Emléktelen, a Mindíg-Jelen
 
Jelenidő-Boldog!
Legyek, mint Ők: a Mindíg-az-a-Pillanat-ami-Van,
 
az Örök-Csak-Jelenidő,
az Önmagát-Betöltő Szelíd Szép Homály, az Önmagát-Betöltő
 
Vad Lángolás,
a Testek Határfelületéig Önmagát Teljesen Betöltő Ámúldozás
 
és Csudálkozás,
az Emléktelen Jelen-Derengés, a Mindíg-Rettenet-Mindíg-Figyelem
 
Szép Emlék-Temető.
Legyek a szorgalmas, szelíd, pontos és kegyetlen, rettegő, rebbenő,
 
vad Emléktelenség,
legyek a Buzgalom, Nemzés, Építés, Ragadozás, Lopakodás, Költés,
 
Láz Önmagában,
legyek a Gyűjtés, Ének, Kitinhangszer, Hártyatrombita, az Éhség
 
a Lét-Homályban,
Szelíd Várakozás, Szelíd Adakozás, Véres Evés, Szelíd Legelészés,
 
Ősáhítat-Jelenség.
Legyek Ők, mint Ők vannak önmagukban, Önmaguk Édenében meghalva
 
és tenyészve,
Önmaguk Homályában növekedve, lüktetve, repűlve, csipogva, futva,
 
legelészve,
Önmaguk Emléktelenség-Ködében nyaldosva szivacsos orrlikuk, rágcsálva,
 
heverészve,
Önmaguk Tüzében virágozva, földet-turkálva, ürítve, tojva, szülve,
 
szoptatva, halállal-égve.
És én állok köztük és megadom magam, zord ember-létemet föladom
 
szívüknek
és átadom testemet rejtelem-hitüknek és szelíd akaratuknak Emlékezetem
 
átadva
érzem, hogy lassan átalakulok, s emberkezemmel idegen arcomat
 
tapogatva
óriás királydarázs-fejet érintenek már reszkető, szőrös ujjaim,
 
az emléktelenek.
Mert király-koponyám óriás aranyfoltos-feketefoltos kitinpáncélszív-koponya
 
már,
s aranypettyes-feketepettyes szívbuborékoldalán kétoldalt ikrásan
 
lecsurogva
a vese-alakú szem-óriások, a barna kristály-vesék, a két
 
kristálymozaik-alma,
s fölöttük és mögöttük a csuklós, pórusos, szőrös barna kitinbotok,
 
két zománcrúd áll.
S alúl az aranyfoltos-feketefoltos lakkozott szívcsücsök széthasadva szőrösen
 
virágzik:
mint szűz vagina, s aranykampók, aranypatkók, aranyhorgok harangja:
 
a szájszerv,
lüktet, merev moccanatokkal él, mintha pici arany-rák nőtt volna a hasadt,
 
merev
szájszerv méhibe, s az mozogna páncélmerev rángással ott: a szívből
 
ami kilátszik.
És nyakam és hátam és törzsem, ágyékom, combjaim, lábaim lassan
 
átalakúlnak,
s leszek aranygyűrű-zománcgyűrű test-összesség, pihés, légző-stigmás
 
darázs-test,
s karjaim nagy, barna-eres arany-hártyatollakká széttolódva, mint
 
hártyakereszt
a légbe magasodnak, s a hártya-ablakokon kék zománcpont, aranypetty,
 
piros porceláncsillag.
És combjaim barna porcelán-tölcsérek és lábaim barna
 
zománcdrót-csillagok
és lábszáraim barna, tüskés drótrudak, a térdeim csuklós barna
 
porcelán-csészék,
s ízelt hernyós kövér aranycséve-potrohom végin lapos zománckúp,
 
szép test-befejezésként
barna porcelán-szív lüktet és vonaglik, ivarszerveim kitinszív-hólyaga,
 
a nemzőszerv-tartály dobog.
Jaj, mert megadtam magam, mert föladtam magam, emlék-létemet szívükbe
 
vetve,
mint tetves ruhát, tetves szőrzetet, leszek megzsírosodván és földagadván:
 
erdei medve,
jaj, emlék-múltamat, mint tetves inget tűzbe, Hívás-szívük Láng-Jelenébe
 
vetve,
leszek a Szőrös Brummogó, leszek a Barna Totyogó, leszek az Isten-Mézevő,
 
a Medve.
És ott ülök majd nagy barna pocakkal, vastag barna háttal, nagy
 
medve-koponyával,
mint óriás barna szőrbuborék, mint Isten Ünnepe, múltamat magamból
 
kihagyva,
ülök egy vérző fenyőfa alatt, múlttalanúl, nagy sárga viaszrózsa lépesmézet
 
szopogatva,
mézes mancsaim nyalogatva, mézeset böfögve, bundámban a mézcsurgás
 
aranyviaszával.
Jaj, mert megadtam magam és föladtam magam, Emlékezetem Hitükben
 
elégett:
testem lassan kitollasodik, bíbor toll-mellényt, kék toll-köpenyt növeszt
 
magányom,
arcomra kék toll-álarc kerűl, sárga szaru-kard, zöld tolltaréj-üstökös
 
a koponyámon,
zöld toll-lángolással hegyesen hátra-lövell, lábaim kék pikkelyrudak,
 
zománc-kemények.
Lábaim nagykarmú kék pikkelycsillagok, kék zománcszívpikkely-kesztyűk,
 
sárga
bőrzsák-tövekkel a karmok kezdetén, s szárnyaim csúcsos zöld
 
toll-zászlók,
mert királyharkály lettem én, a Nagy Kopogó, a Bicegve Mereven Ugrándozó,
 
az Áldott
Fák Doktora, s Harkály-Önmagam nem emlékszik már
 
a Vad Emberszív-Magányra!
Jaj, mert föladtam hitem, mert múltamat eladtam, mert magányomat
 
kimértem:
testemet sírva fogdosom, létemet vartyogva siratom, ember-múltamat
 
már nem értem.
Mert lassan elvarangyosodok, mirigybőröm, mirigybuborék-tokám
 
ragyog kövéren,
zöld-foltosan, szürke-foltosan lüktet mirigyzsák-pocakom, dagasztja
 
lihegésem.
Mert lettem Varangykirály, Békafejedelem, zöldszeplős, izzadó varangyos
 
Ősdagadt,
lábaim porcelán-pálcacsillag ujjközeiben zöld hártya-háromszögek,
 
hártya-esernyők,
s zöldszeplős farcsúcsomon kőrózsa-kloákacsillag, s szemhéjaim:
 
a szemgolyós kőmirigycsengők
rengenek, mert pislogok és nem ismerem Tegnapom és elfeledtem
 
Ember-Múltamat!
Jaj, Látások, Látomások, Szégyen-Hitek, Vígasztalások,
 
Keservem Kegyelem-Vígaszai!
Ti Látomás-Föloldozások, Látomás-Kegyelmek,
 
ti Látomás-Jövő-Folytatások!
Ti Köd-Mámorok, Köd-Igézetek, Nyomorúságom Képei,
 
Látomás-Magasztalások!
Ti Vérző Rettenetem Sebkötő Pólyái, Bűnöm Ködei, Virrasztásom
 
Gyötrelemvígasz-Álmai!
Jaj, Látomások: Poklok, Temetők, Jajgató Önmarcangolások,
 
Kevély Hitek,
Könyörtelenség-Állapotok, Gyönyörtelenség-Bocsánatok,
 
Lehetetlenség-Megvalósulások,
Dög-Álmok, Gyűlölet-Jövők, Szégyen-Keservek, Vak Vérző
 
Halálos Tódulások,
Elmém Gyász-Hömpölyegei, Szívem Bánat-Tavaszai, Virágzó
 
Kegyetlen Képzetek!
Meddíg sarjad még ez a vad, bolond tenyészet, meddíg virágzik
 
vak Szörny-Vígasztalásom?
Meddíg dagad még förtelem-lángjaival Virrasztásom Látomás-Reggele,
 
Tenyészet-Álma?
Ez a Tébolyúlt Nem-Felejtés, ez a Tébolyúlt Halál-Ünnep,
 
ez a Halottak Világa
Győzelem-Jövő, ez a Rettenet-Mennyország, Hazugság-Pokol,
 
Igy-Hiszem-Megmaradásom?
Hisz ami volt: volt! Hisz ami van: van! És a Vereség-Tegnapnak
 
nincs föloldozása!
Nincs Növény-Vígasz, nincs Állat-Vígasz, nincs Virág-Vígasz,
 
nincs Tenger-Vígasz se!
Nincs Angyal-Vígasz és nincs Téboly-Vígasz, lényemet, ami száraz
 
habjával elöntse,
a Víz, a jövő Halálos Rózsakertje, a Tenger, a Halál Virágoskertje,
 
a Diadal Halálvirágzása.
Hisz ami volt: volt! Hisz ami van: van! És a Gyalázat-Múltnak nincs
 
Így-Elmúlása!
Hisz ami van: van! Hisz ami volt: volt! Hiába: Jajgatások, hiába:
 
Vacogások, hiába: Könnyek,
hiába: Látomás-Vígasz, Állat-Jövő, Növény-Túlvilág, Virág-Remény,
 
Madár-Ünnep,
hiába: Állat-Várakozás, Virág-Ragaszkodás, a Leányszínű Kék
 
Őspikkelykanca hívása.
Hiába minden Remény, Rettenet, Gyász, Gyötrelem, Várakozás, Roskadás,
 
Bűntudat!
Hiába minden Önmarcangolás, Szív-Rúgdosás, Siralom, Őrület,
 
Kegyelem-Várás!
Hiába minden Mások-Szidalma, Mások-Vádolása, Isten-Köpete,
 
Ördög-Áldás!
Hiába minden Vízalatti Győzelem, Halál-Lakoma, Táltosló-Hívás,
 
Csikóhal-Öntudat!
Hiába minden Gyász és Magyarázat, hiába minden Büszkeség,
 
a Kevélység Hatalma,
hiába minden Szégyen Szégyene, Bűntudat Bűntudata, a Látomás
 
Kés-Vígasztalása,
hiába a Veszteség-Gőg, a Vereség-Mámor, hiába minden
 
Gyötrelem-Tajtékfutása,
hisz ami volt: volt, hisz ami van: van, és változtatni ezen szívemnek
 
nincs hatalma!
Jaj, hogy futottunk, hogy rohantunk, hogy lihegtünk, jaj, hogy
 
fuldokoltunk hörögve,
jaj, hogy szitkozódtunk, hogy átkozódtunk, vért-lövő sebeinket
 
tenyerünkkel befödve,
páncélból-kivirágzó sebeinket, mellvért-lékeinket szőrös nagy ökleinkkel
 
betömve,
voltunk, mint páncélosbogár-temető, mert közénkcsapott
 
az Itélet Arany-Ökle!
És egymást hogy gyaláztuk és egymást hogy röhögtük és egymást hogy
 
tiportuk átkozódva
és egymást habosan hogy tapostuk, vas a vason csörögve, vas a vason
 
szikrázva dörgött,
mint páncélos rákok halál-hemzsegése, a sok vas-csótány, vaskakas
 
hogy üvöltött,
hogy tekergett, kopogott, a vastoll, vasburok hogy zuhogott nyögve
 
egymásra-halmozódva.
Jaj, hogy csikorgott, hogy nyikorgott a vasdonga-vaslemez-vasbuborékörvény,
 
a vas-láva,
mint ízelt óriás páncélos-bogarak, fölpáncélozott lovakon ülő nagy-ollójú
 
rákok,
a vascséve-páncélbajszosak, a vasálarcos vaslemez-lovakon ülő
 
szarvasbogár-óriások
páncélbajszukkal tapogatództak, páncélollójukkal hadonásztak
 
a levegőt kaszálva.
És hömpölygött vas a vason és fortyogott vas a vason, sírt
 
egymásba-gabalyodva
a szikrázó vas-görgeteg, s a páncélöltönyök donga-résein, csatlakozás-közein
 
kihabzott
a vér, a szőr, a hús, a verejték, a szügy-tajték, s a vértezet-lélekből
 
fröcskölve patakzott
a vér, a vér, a vér, a habos fekete vér, s a mellvért vasára alvadt,
 
mint tengerirózsák bokra.
És a vaskancsó-fejű vashernyó-lovak ágaskodtak, pisáltak, fújtak,
 
hörögve összerogytak,
s a vaslemez-vasbuborék-vasburok lovak: az óriás-szöcskék, óriás
 
imádkozó-sáskák:
összetaposva, összetaknyolódva, összegubancolódva vérüket, vizeletüket,
 
nyálukat folyatták,
mint eltaposott házas csigák hús-vér-nyál-mészháztörmelék-kocsonya-kupaca:
 
rángatóztak.
S e vérző, tajtékzó, nyihogó, vonagló, kinyúlt, habos
 
vaslemez-vasbuborék-vasöv-kupacban,
mint páncélos szöcskék, ha egyik lábszáruk a zöld csont-tölcsér
 
térdforgónál letört,
s a zöldpettyes comb ottmaradt a forgó-bütyökkel, s a drótlábszárnak
 
nem kell már a föld:
bicegve evickélnek, úgy evickéltek forogva a vaslemez-lovagruhás fiúk
 
a véres vas-csatakban.
S mintha sáska sáskával ölelkezik, szöcske szöcskét ölel, rák rákot hág
 
kopogva,
szarvasbogár-hím szarvasbogár-hímmel verekszik, orrszarvú bogár
 
orrszarvú bogárral dulakszik,
skorpió skorpiót cibál, csótány csótányt ráncigál, hőscincér hőscincérrel
 
üzekszik:
a vascséve-fiúk, vashernyó-lovak egymáson-tántorogtak, egymáson-csavarodtak
 
gomolyogva.
S az ezer páncélcsap, szögecselt pofa-lemez, csillagos tarkólemez, szügy-burkolat,
 
térd-forgó,
szív-alakú halánték-lemez, páncél comb-burkolat, vas-lábszárvért,
 
nagy-likú-álarc-vas,
tompor-vasszoknya, vas-ing, vas-sisak, vasrostély-arcketrec,
 
lábfej-levélvas,
páncél-állkapocs-csésze, lemezes nyak-borítás lángolt és füstölt benned
 
Gyalázat-Utolsó!
Mert hullt az eső dörögve és ropogva és a vért-vason porzott kemény
 
kristály-csapása,
s a vascsillagokkal összecsavart páncélburkolatokon füstölt nehéz
 
gyémánt-ütése,
porzott az arc-vasakon, vas-álarcokon, páncél-sisakokon, mellvérteken
 
habos verése,
s szikrázva lobogott, vízlánggal ragyogott a véres buborékvas-vashordó
 
Halál-Kása!
S a vérben, a dagasztva-böfögő sárban, a vasburok-embermocsárban habos
 
halál-nyihogások,
vérző halálfújások, páncélba-durrogások, vasból-szakállas hörgések,
 
vak sírások,
tajték-vakogások és vérfüst-makogások, ördögfingok,
 
piros kocsonya-cuppogások,
s dörgött az eső a vérteken, vasakon, a gomolygó véres vaskupacon
 
kegyelmesen lángolt.
S a vasakon kardok kopogása, fejszék csattogása, vastüske-bunkók
 
nagy csillag-ütése,
s kopogó, ropogó, recsegő, nyikorgó, beroppanó, fölhasadó, szétnyíló
 
vasak, vértek!
Jaj, az az Öldöklés, az a Futni-nem tudva Futás, jaj, az a Véres
 
Gomolygás-Tömérdek
és jaj, Hazám és jaj, Nemzetem és jaj, Népem Futása, Vérzése,
 
Megsemmisülése!
Jaj, vérrel-virágzó vasak, vért-lövellő vasbuborékok, vas-vérzések,
 
vas-szakadások,
jaj, a vasak fugáin kihabzó verejték, jaj, a véres latyakban könyörögve térdeplő
 
vas-vitézek,
merev Ájtatos Manók, vaskesztyűs Kegyelem-Könyörgések, vas-arcú
 
Ima-Védekezések,
vas-sáskaöltönyből szakállas Szent-ének Motyogások, vashabból bugyborgó
 
Gyász-dadogások.
S én habos, vércsatakos lovam nyakára borúlva a Vasban-Halálörvényből
 
gyáván kifutottam,
s én vas-ingemet, páncélsisakomat, vasnadrágomat ledobva
 
Önmagam-Undorába futottam,
eldobva vaskesztyűimet, eldobva reményeimet vad tajték-ménemen
 
a tengerig futottam,
kihányva büszkeségemet, lehányva nagy szakállamat a tenger fövenyére
 
hullva zokogtam.
Jaj, Én Meghalni-Gyáva, Én Meghalni-Ostoba,
 
Én Meghalni-Nem-Merék-Hazámmal,
jaj, Én Büszkeség-Rothadék, Király-Szarhalom, Megőszűlten-futó
 
Ganéjdomb, Űzött Vad,
hömpölygettem szakállas arcomat, aranycsengőkkel, aranyrojtokkal befont
 
borzas szakállamat,
ott fetrengtem zokogva a Parton, orrlikaimban a rothadó kagylók, csigák,
 
medúzák, polipok hulla-szagával.
És szakállamban vér és epe száradt és büdös ijedtség-hányadékom lávája
 
szőreimben,
erjedő büdösség szőreimben és szakállamban mászkálnak pici pókok,
 
pici rákok,
apró csigák, s szakállamban száraz csikóhalak, pici kagylók, döglött
 
kék állatvirágok,
kiket kiökrendett gyászomúl a tenger, s szájamban homok, csigahéj
 
és írtózat szívemben.
És szempillaszőreimen homok és sós homok orrlikaimban és szemem homokba
 
ásva,
ott fetrengtem fuldokolva én és föl nem ültetett lovam nyihogása,
 
laza patakopogása
és ott hemperegtem nyögve és dadogva, sírva és motyogva, rettenetemet
 
homokba-kiáltva,
mint az Ördögkirály az Isten tüzes szemhéja-szigetén és rángva jajgat ott
 
a Pokol Hiúsága!
Rángva vonaglik, sül, kunkorodik, rózsaszőr-teste buborékzik, mint parázson
 
a kukac!
Mert Isten szemhéjára tette őt, hogy lássa a Jövőt, hogy lássa az Időt, mert
 
büntetése az!
Mert büntetésem vala az a büdös homok, az a tenger-rothadékkal füstölgő
 
Lágy Vígasz,
az a Büdös Magány, az a forró homok, az a döglött medúzákkal rothadó
 
Homok-Tavasz!
Ott fetrengtem hörögve és zokogva, mint a tengerből-kiköpött fehér
 
Kocsonya-Szörnyeteg,
szörcsögve és sípolva, kapkodva levegő után, ott hemperegtem
 
a homokot zabálva,
mint Magányos Tengeri Szörny, mint a Tenger
 
Kegyetlen-Gyáva-Húscsillag-Kurvája,
akit kiokádott a víz undorában és most nyög és szárad,
 
kristályláng-húsa fölreped.
Mert Miféle Király az, aki elszalad? Miféle Király az, aki vert népét
 
magára hagyja?
Miféle Szörnyeteg-Király, aki gyáván megszalad, s szakállas árnyéka lobogva
 
fut előtte,
mint borzas kék kakas-árnyék, miféle Gyász-Király, aki szívében a Kegyetlen
 
Hitet megölte,
miféle Sátándög ez a király, Szörny-Állat, akinek Szörnyeteg vala Ősapja
 
és Ősanyja!
Jaj, ez a Futás, jaj, ez a Szégyen, jaj, ez a Gyalázat! Jaj,
 
ez a Megsemmisülés-Útálat!
Jaj, a büdös, halállal-füstölgő homokba evém magamat,
 
mint dögledező ősállat,
hogy a sós dögletbe fulladjak én, hogy a homok-kútba szarjam
 
és okádjam én dög-testemből kiáradt
önmagam-undorát, hogy önmagamtól kiürüljek én, s a napon csak
 
üres bőröm szárad!
Mert tudom: én Népemtől Népemért futottam! De mégis: mi Jövőt tettem
 
én azzal,
hogy Népemből Népemért megfutottam? Hogy a Halálból kirobogtam lovam
 
nyakára borúlva?
Aztán szörny-fejemet fölemeltem. S láttam, a tengerből hatalmas
 
pikkelygömb-fejét kidugja
az Ős-Szörnyeteg, rámkacsint és röhögve rámfúj óriás kék
 
kocsonyacsillag-zománckürt orrlikakkal.
És szeme, mint a madaraké és szempillája, mint a lovaké, s hatalmas
 
szörny-fújása
fölborzolta habos szívemet, s szakállamból a rákot, csigát, tetvet,
 
homokot kifújta
és nézett engem és pislogott bután és röhögött köddel, lánggal
 
és kacsintott újra
és hívta Undorom és csalta Szégyenem és rázta lovam véres sörényét
 
Ősbálvány-szuszogása.
Hívott engem, hívott a Hatalmas, a Moszat-szakállú Pikkely-Hatalmas
 
kacsintva hívott,
hogy burkaimból kibújva legyek, övé legyek, s szakállas üres bőröm
 
ott heverjen
a büdös fövenyen, mint üres darázsbőr az óriás hártyarózsa-szemekkel,
 
s repedezzen
az ízelt, sejtes, pórusos, szőrös, kitin-erekkel befont hártyatok,
 
a Haláltól-kiszívott.
S én ültem bambán és esetlenűl, ültem izzadtan, tetvesen a dögbüdös
 
homokban,
ültem csipásan, vakaródzva, mint Jób a Bibliában, s a Kacsintó Szörnyeteget
 
néztem,
s koronátlan, borzas fejemre fújt lovam szelíden, s a Megújulásban
 
nem vala részem,
s nem tudtam tengerhab fröccsenés-csillaga, vagy madár-ürülék,
 
ami homlokomra lottyant.
Jaj, Csaták, Csaták, Vesztes Csaták, Buborék-Győzelem-Mámor,
 
Nagy Győzni-Butaság!
Mert az volt ám a Harc, az a Győzelem, ahogy mi ott, ahogy
 
a Látszatot megöltük!
Ahogy a Látszattal hadakoztunk, a Látszatot döftük, a Látszattal
 
verekedtünk,
ahogy a Látszatot döftük, vágtuk, nyestük, szúrtuk, ahogy nyilaztunk,
 
Lovas-Némaság!
Mert Elleneink a dombról lezúdúltak tarka lovakon, nagyhajú
 
piros csődörökön,
s mi: hajrá, neki! és ütöttük, vágtuk, kaszaboltuk, lőttük a Némaságot,
 
a Rongy-Népet!
Mert rongy vala valóban, amit legyőztünk, Rongy, amit küldtek ránk
 
a Kopasz Arany-Férgek!
Rongy, rongy, rongy és kóc és fa és széna és szalma és szénából font sörény
 
a rongy-gömbökön.
Mert Arany-arcú, Arany-kezű Elleneink a lovakra rongybábúkat,
 
fabábúkat kötöttek,
rongy-golyó fejű zsák-embereket, szalmával kitömött óriás
 
rongybabákat,
s festettek a rongy-gombóc fejekre kék csillag-szemet, szív-alakú piros szájat,
 
zöld kalász-szempillákat,
s befestették a fejeket arannyal, s a rongy-hónaljakba farudakat
 
kötöztek.
És zúdúltak a lovak, a lovak, a lovak, s rajtuk a bicegő, imbolygó
 
Kifestett Babák,
a Kóc-belűek, Szalma-szívűek, Széna-ágyékúak, a Fű-agyú
 
Festett Némaság!
S mi, gyerünk, nekik! és vágtuk önmagunkat, mert önmagát vágta ott
 
az Öntelt Butaság,
a Kitömött Semmit döftük kurjongatva! A vasba-öltözött lovú
 
Páncélöltönyös Hiúság!
Az volt ám a Nagy Győzelem! Az volt a Szent Gyönyörűség! Ahogy a vas
 
a rongyot vágta!
Villogott fémesen, mereven a vas-öltözetű ló, s lovas, mint a szöcske,
 
imádkozó sáska!
Lángolt a hajnal-vérben a fém-lovak, s fém-lovasok csikorgó merev
 
mozdulása,
a harmatos vértezet, a páncél, a szelvényezett, a vas-öltözet nehéz
 
szögletes nyikorgása.
Lángolt a páncélzat minden részlete, a sisak-fejek minden szöglete,
 
pántja, része:
a fejtető, a pontszemlemez, a homloksáv, a járomlemez, a lunula,
 
a homlokrés, az orca,
az arcél, az arcpajzs, a pofa, a pofaszöglet, szájszöglet, a fejtetőlemez,
 
a homlok-borda,
a csáp-tőíz, a csáp-ízek, a csápsörte, a csápostor ízei, a tapogatók, a szívóka,
 
az ajakcsésze!
Lángolt csikorogva, nyikorogva és ropogva a fém-óriás sáska-harcosok
 
minden moccanása,
a fém-szöcske lovak minden szögletes fordulása, hőkölése, topogása,
 
tántorgása:
a pajzsocskák, billérek, hátdúdorok, a hátlemezek, haslemezek, tarkólemezek,
 
a fül-táska,
a hátpajzs, a mellpajzs, a nyakpajzs, a halpajzs, a gégepajzs, a potrohszelvények
 
szuszogása.
Lángolt a háromszög-alakú, rombusz-alakú, trapéz-alakú pontozott fejcsúcsi
 
gödör,
a homlok-vályú, a szemkeret, a csápnyél, a csípő, a tompor, a comb, a térd,
 
a lábszár,
lángoltak a térdizületek, könyökök, könyökizületek, lábfejízek, sarkantyúk,
 
virágszár-
csápok, karmok, lábszárcsúcsok, csövek, tarkócsatornák, szív-csatornák,
 
a fém-ágyéktükör.
Lángoltak a kitincsapok, kitinszögek, szögecsek, csavarok, csatornák, ízek,
 
eresztékek,
a szelvények, pajzsok, lemezek, pontok, arcpajzs-csapsorok, szemek-közti
 
pántok,
az álarcvas dagadt szemrózsái közti függőleges szalagok, vasráncok,
 
kitincsavar-láncok,
a szív-alakú ajakpárnák, az álarc-szemhéj vascsészék,
 
a fémabroncs-gégeszelvények.
Lángolt a hajnalvérben a harmatos-páncélzatú, csikorgó, merev
 
fémsáska-had
s nyikorgott és csikorgott és ropogott fémesen, ahogy fordúlt,
 
bicegve keringett:
s ütöttük, szúrtuk, vágtuk, döftük, löktük, böködtük, nyestük
 
Rongy-Elleneinket,
s észre nem vettük Édes Istenem, hogy csak az Ellenség-Ló nyerít.
 
Lovasa hallgat!
Jaj, lovak, lovak, lovak, zöld-eresek, sárgák, fekete-pettyesek,
 
vérpirosak,
jaj, lovak, lovak, májszínűek, fekete-habosak, aranyfoltosak,
 
rózsaszín-homlokúak,
jaj, lovak, dohányszínűek, ezüstösek, barna-szeplős tomporúak,
 
fehérre-meszelt arcúak,
jaj, rózsacsillagos szügyűek, fehér-pettyes lábúak, bársony-ajkúak,
 
arany-szempillájúak!
Jaj, vérző, röhögő, prüszkölő, összerogyó, fölhemperedő, tomporra-rogyó
 
Lovak
és jaj, Néma Lovasok, Szótalan Kócfiúk, Aranyozott Bábúk,
 
Kifestett Rongybabák
és jaj, Harc Fulladt Dühe, Vasból-Ordítozás, köztük kavargó vas-lovak,
 
vas-ruhák
és jaj, szelvényes vas-hordóban ugráló madár-szívünk, fölgyorsúlt szív-ütésünk,
 
kongó vasak!
Mert a Látszattól vert gyorsabban szívünk, hogy vashordó-ingünket majd
 
kitörte,
mint tojás héját a gyémántpikkelyszív-gyíkfej, a Látszattól fulladt el hitünk
 
fehéren,
s amit vágtunk: a seb homokot pörgetett, szalmát böfögött, földet csurgatott
 
kövéren,
s lándzsánk szénába fulladt, rongyba döglött, széles kardvasunk a rongyot
 
gyötörte!
Mert rongy-szívekbe, szalma-szívekbe, homok-szívekbe, avar-szívekbe döftük
 
kardvasunkat,
mert kövér dárdahegyünket zsák-mellkasokba, széna-ágyékokba vertük
 
rikoltva,
mert kóc-szívekbe állt nyílvesszőnk remegve, széna-seb fölött reszketett
 
uszonytolla,
s fa-hátakba tört lándzsánk hegye, s vér helyett forgács és moha ami
 
a sebekből kibuggyant!
Mert homok pöffent ki a sebekből, földet fújt a rongy-seb, okádott
 
rohadt szalmát,
böfögött nyálas fű-gombócot, mint a tehén ha kérődzik, ló, ha űrít
 
szelekkel!
Mert az volt ám a Harc, ahogy a Vas a Rongyot vívta, ahogy összekeveredtünk
 
Ezekkel,
röhögve, sírva, ordítva, átkozódva, sátánt üvöltve, gyalázva Krisztus Örök
 
Uralmát!
Mert az volt ám a Nagy Kavarodás, a Vascséve-lovak, Vascséve-emberek
 
Nagy Kavargása,
a Ronggyal-Szalmával-Mohával-Szénával-Fával-Homokkal-Harc,
 
a Vak Mohóság!
És észre se vettük tarkónkba, hátunkba, gégénkbe úgy verte Nyilait
 
a Valóság,
s kopogott, dörgött a vason, vasbuborékokon a Hátúlról-Győztesek
 
fejsze-csapása!
Mert fémsáska-lovainkról, fémtücsök-csődöreinkről nevetve, könnyedén
 
lelöktek,
s a vascsótány-vasászka-vascincér-fiúk egymásra-hullva csörögtek
 
és dörögtek,
mint vashordók, fémcsövek, hernyós, szelvényes, gyűrűs, lemezes fémek
 
dübörögtek,
nagy fém-rák, páncélosbogár-kupacban vonaglottak, fémszuszogással
 
könyörögtek.
S a fémruhák szelvényei, dongái, abroncsai, gyűrűi, lemezei, ízei közt
 
keményen
állt a nyílvessző, kardvas, mint páncélosbogár páncél-ízei közt a
 
gombostű,
mint sáska potrohszelvényei közt a beszúrt tű, a vértezet-résekben
 
a Halál-Itéletű
Vas, Elítéltetésünk Vasa, Önteltségünk Itélet-Szögei álltak
 
a merev Fémben.
És Bábú-Halottak és haldokló lovak és hörgő Fémek és Kifestett
 
Bábú-Halálok
és Rongy-Fejek, Rongy-Koponyák piros festék-szájjal, kék festék-szemmel,
 
arany-szempillákkal
és Különös Halál-Keveredés: Rongybaba gubancolódék össze Fémből-épűlt
 
Rákkal
és a rongy-likakból száraz homok pereg, s a páncél-csatlakozásokból
 
vér szívárog.
És csiga, fű, bogár, béka, sáska, kalász, hit, mámor, kevélység, gőg
 
összetaposva
és vonagló fémcsótány-kupac tükröződik egy döglött ló álarc-vasból
 
kidülledő szemében.
Hát így győztünk mi, így, Látszattal megveretve, s Megmaradásomért csak
 
a Futásé az érdem,
a Jajgatva-vak Rohanásé, az Üvöltve-tajtékos-Szaladásé, így lettem
 
Szégyenem Foglya!
Igy volt? Igy, igen! Igy is volt? Igy, igen! És mennyi Árulás és Hitegetés
 
és Közöny
és mennyi Becsapás és mennyi Hazudozás és mennyi Álnokság lökött
 
e sárga partra,
ahol ülék, mint hibbant fiú a Lét küszöbén, tojáscsönd-fejét az ég felé
 
csavarva
és kezei homokot túrnak, ujjai homokba fúrnak, s szőreiben gyönge nyál,
 
gyönge könny.
Ültem, mint hibbant fiú a Lét küszöbén, ültem a büdös, zöld tengerparti
 
homokban
és izzadt lovam nyakamba fújt és forró, habos lihegését lökte
 
lucskos fejemre.
És most itt ülök zöld hínárhabos, barna moszat-szakállas csónakomban
 
és semerre
Jövő és semerre Holnap és semerre Népem-Virradat, Sors Holnap Talán
 
Lehetne Jobban.
És a víz alján szelvényes fémhurka harci-ruhám bíbor, kék állatrózsafákat
 
virágzik
és mögöttem a Nagy Hajó, a Maradék Haza, Maradék Kincseim Szigete
 
ring kopottan,
s a hajócsúcs-angyal szárnyára hajtva fejét barnapettyes-fehérpettyes lovam
 
habosan horkan,
mint Angyal-csődör az Isten szeméből kihajolva, s a gyönge szél zöld
 
kristálycsipkékkel játszik.
S a hajón jajgatva szül egy asszony, hallgatom tajtékos, véres, gyönyörű
 
ordítozását,
asszonyok sírását hallgatom, gyerekek sivalkodását hallgatom éhes
 
fülekkel.
Szent Noé-Bárka te, Hajó-Haza, Jövendő Korhadt Növény-Csillaga,
 
Elevenekkel
és Félelemmel töltött Maradék-Maradandóság őrizd meg Élet-Kincseim
 
Maradék-Lobogását!
És fölsír a Most-Született, habosan jajgat, nyálasan nyávog, köhög,
 
puhán tüsszent.
Jaj, mire szültél te Asszony és jaj, mivégre születtél te Gyermek,
 
aki sikongva
ott lógsz most a sós levegőben, s kékeres rózsalábacskáid gyöngéd
 
asszonykéz fogja,
s arany-ívben vizelsz és lilán bömbölsz? Hát kit kérdezzek? Milyen Jövőt?
 
Miféle Istent?
És körűlállnak az árva asszonyok és körűlállnak a bozontos balga férfiak
 
szorongva,
s te csak bömbölsz és vizelsz Fiú, kis pöcsöd arany-kalászt növeszt,
 
s az aranycsörgéssel ívben lehajlik,
s rózsa-árnyékod a víztükörben bömböl, s a kék kristálycsipkehömpölyeg
 
ágaskodva morajlik,
s a vízből kidugja fejét a Hal, a Szirén, a Delfin, a Polip, a Bálna,
 
a Vizi-Kobra.
És néznek a Tenger Népei mind, s csudálkoznak, állatfejekkel hemzseg
 
a kristály-lotyadék.
Néz a Magányos Boldog Tenyészet, ámúldozik jöttödön Fiú,
 
merengve hallgat.
Jaj, mire születtél és mivégre lettél te Kék-mosolyú Pöttön,
 
veled mit akarhat
e Halál-Idő, a Halál-Jövő, e Halál-Holnap: Jajgató Kék
 
Csöpp-Emberiség?
Jaj, mire születtél és mivégre lettél, aki most születtél Oktalan
 
Kicsi Testvér?
Milyen kínra és milyen maradásra, milyen jövőre, milyen halálra
 
és örömre?
Milyen holnapra és milyen átokra, milyen gyönyörre, miféle hitre,
 
szerelemre?
Milyen kegyelemre és milyen megadásra Csöpp Emberem, aki világra esni
 
most siettél?
Miféle nép vesz majd ölébe, miféle nép ringat majd susogva,
 
miféle Én-Népem?
A Nincs-Nép, Nincs-Semmi Nép, az Üresség-Ország, az Elvadúlt
 
Éhes Maradék,
az Emberevő Vadak, a Nádasokban Bújkálók, a Lápokban Nyakig-Űlő
 
Bűn-Ivadék,
a Borzas Bújdosók, Odúkban Rettegők, Fa Odvában Csücsülők,
 
Lombot-lakó Népem?
Ez a Teknősbéka-Nép, Vizisikló-Nép, Mókus-Nép, Pocok-Nép,
 
Harkály-Nép,
ez a Levelibéka-Nép, Szarvasbogár-Nép, Sündisznó-Nép, Fülesbagoly-Nép,
 
Rigó-Nép,
ez a Csíkbogár-Nép, Tarajosgőte-Nép, Varangy-Nép, Gyík-Nép,
 
Vadnyúl-Nép,
ez a mocsárban-vartyogó, lombban-bújkáló, földbarlangban-rettegő
 
Magány-Maradék?
Ez a Meg-nem-váltott Átváltozott, ez a Reménytelenség-átváltozásban
 
Részesűlt,
ez a megpikkelyesedett, kitüskésedett, kitollasodott, szőrzettel-benőtt,
 
megvarangyosodott,
ez a páncélt-növesztett, csipkés kocsonyataréjjal büszke,
 
ez az ujjközökben-meghártyásodott,
ez az ujjhegyeken kocsonya-korongos, elfűrészelt páncéltojásba
 
dagadt Igy-Megmenekűlt?
Ez a Lombot-Evő, Levelet-Rágcsáló, Sarat-Szopogató, Iszapot-Szürcsölő,
 
Földet-Evő,
ez az Emberhúst-Evő, Állatdögöt-Rabló, Madártojást-Kereső,
 
Hangyatojást-Hörbölő,
ez a Rovarokat-kukacokat-bogarakat-lárvákat-pondrókat-petéket-férgeket
 
Lenyelő
mocsárlakó, szikla-üstben lakó, fészek-lakó, földben-lakó Nép,
 
ez az Eleven Temető?
Ez az Igy-Maradt-Meg-Népem, Igy-Is-Alíg-Maradt-Népem,
 
ez a Csak-Igy-Lehetett-
Nép, ez a Burjánzó-Szőrzetű, Bagoly-Tollazatú, Csóka-Karmú,
 
Kígyó-Pikkelyzetű Vad,
Én Átváltozott Népem, Én Hasonúló Népem, Én Színeváltott Népem,
 
aki így se lettél szabad,
Én Állat-kölcsönruhás Népem, aki Léggyé, Darázzsá, Méhecskévé,
 
Szitakötővé vedlett!
És lett, ami lehetett a Nagy Rettegésben, Fekete Bújdoklásban, Éhségben
 
és Futásban,
lett, ami lehetett a Búvásban, Hasonúlásban, Átalakulásban,
 
Megmaradás-gyászban
és élt tovább és él tovább varangybőrben, tollköpenyben, pikkely-ruhában,
 
csigaházban,
teknőckagylóban, kígyóbőrben, vakond-bundában, rák-páncélban,
 
levelibéka-lázban.
Mert ők a Szabadok, a Szép Vad Vadak, a Szép Szelíd Vadak,
 
az Önmagukban-élők,
a Rák, a Kígyó, a Teknőc, a Csiga, a Hal, a Madár, a Szitakötő, a Lepke,
 
a Darázs,
mert bennük valósult meg a Mindíg-Élet Öntudatlan Okos Öröme,
 
a Szent Lobogás
Állandósága, a Folytonosság Gyásztalan Irgalma, mert ők a
 
Rettegve-Mindíg-Remélők!
Mert itt a Földön csak az Ember védtelen Habzó-mosolyú Kis Emberem,
 
Ordítozó Jövendő,
mert önmagára csak az Ember képtelen és újszülötten csak az Ember
 
tehetetlen!
Mert a Képesség és a Teremtés-Tudás ott van már minden rovar-újszülöttben,
 
állat-újszülöttben,
ott van minden vizi, földi Létezőben, levegőt-kavaróban, ott van a Tudás,
 
a teremtő!
A pókban nyálhordójával, fésűs lábával, selyem-kútjával ott a háló-építés
 
tudása,
a darázs szájszerveiben, lábaiban a sárkancsó-építés, lépsejt-építés komoly
 
tudása,
a hal szájában a nyálbölcső-építés, habos nyálbuborék-kosár építés lángoló
 
tudása,
a madár csőrében a fészek-ragasztás, sárcsipkekosár-ragasztás kegyetlen
 
lángolása.
S a Nyúlban a futás, a Sünben a tüskerózsa-gömbölyödés, a Rákban a harc
 
olló-győzelme,
a Harkályban a kukac-ismeret, a Levelibékában a tapadva-várni-tudás
 
bizalma,
a lihegő, pislogó zöld hártyamirigyzacskó zengő légy-reménye, lebegő
 
pók-izgalma,
a szőrcsillagos kocsonyatüske-taréjlás-szőrcsipke-ágaskodás Hernyóban
 
a mászni-tudás pettyes türelme.
A Vakondban a vakság öröme, a Rigóban az ének barna lángja, a kivárás
 
a Gyíkban,
a Csigában a házát-húsából ki-izzadás kegyelme, a Medvében az erő
 
őstántorgása,
a Szitakötőben az előre-oldalt-föl-hátralátás óriás iker
 
kristályrózsa-mindenségtudása.
Csak az Emberben nincs meg Bömbölő Pöttön Emberem a Kezdet-Tudás,
 
a Kezdet-Teremtés-Dallam.
Jaj, miféle nép vesz majd ölébe, te Ember-Kezdet, ha egyszer majd
 
a Partra kiérünk?
Nép? Ha van Népem ott túl a Parton, ha van még Nép ott túl, a Földön,
 
Népem!
Ha át nem változott egészen, ha föl nem olvadt lángolván az Állatban,
 
Földben, Növényben,
ha maradt még Valaki Maradék e Csont-Szőr-Rothadék-Országban,
 
ha volna Magzat-Népünk!
Mint messzi árva csillagot, mint a ragyás, buborékos kő-álarc Holdat:
 
a Földet nézem,
a ködös, szikrázó kő-sarló föld-nyúlványt a rózsakék, zöldpermet
 
reggel-lángolásban,
nézem, mint száműzött angyal forró kristálycsillagon ülvén
 
az űr fekete odvában:
a kopár szomszéd-csillagot, amit elérnem sohase lehet, magányában
 
sohase lesz részem.
És nem tudom e Sivatag-csillagon ki él, mi él, miféle Létezők lihegnek,
 
tolongnak,
miféle Létezők totyognak, párzanak, zabálnak és szuszognak ama
 
Sárga Létben,
király-sárkányok, sárkány-madarak, pettyes négylábúak szikrázó
 
párduc-settenkedésben,
gyűrt pikkelygatyás kétlábú vicsorgó mese-óriások, szárnyas bikák,
 
kétlábú lovak.
Vagy pihés, szárnyatlan óriás futó-madarak, két-lábon járó óriásgyíkok,
 
tollkutyák,
szitakötőszárnyas piros zománc-csődörök, szarvasbogár-hatalmak,
 
hőscincér-óriások,
lepkeszárnyas izzadó varangysziklák, keselyűtigrisek, tűz-szeplős
 
kék béka-totyogások,
vagy hangyák, tetvek, poloskák, százlábúak, giliszták, bolhák földje
 
az a Csillag-sárgaság?
Nép? Ha van népem még, ott túl, a Földön, ha van még akikre vágyni
 
tudjak: Nép!
Ha ott a ködös föld-sarló Part mögött a virágzó mocsarak, mocsaras
 
rétek, nádasok,
ingoványok, csillagzó lápok, ködös láp-erdők, sás-poklok, vadrózsás
 
kőgubancok,
tölgyerdők, platán-szigetek, a lobogó zöld gyertya-rengeteg a Bújdokló
 
Maradékot őrzi még!
Vagy csak a zöld lobogás, zöld lángolás, zöld növénytűz, zöld növényköd
 
csöndje
van ott túl, a part mögött: a Földön, zöld susogás, lobogó
 
zöld tenyészet
és köd és köd és köd és köd, zöld ködgomolygás, aranypettyes
 
zöld Derengés-Végzet,
s csöndjében merengve áll a bölény, a farkas, a róka, a szarvas,
 
a vadló, a medve.
És lombjában merengve ül a madár és alszik és nyög, beszél,
 
pislogva hallgat
és ködében merengve ül a nyúl, a fácán, a mókus, a hiúz,
 
a vadmacska
és földjében merengve vár a vakond, az egér, a sün, a varangy,
 
a pók, a giliszta,
a fonálféreg, a kerekesféreg, a lárva, kövei alatt gyík-anyák, kígyó-apák
 
hasalnak.
Vagy csak a Lángoló Zöld Növény-Túlvilág van ott a Part mögött,
 
a Közel-Csillagon,
Zöld Hallgatás-Mennyország, Zöld Lángolás-Pokol, Zöld Kevélység,
 
Zöld Lenni-Boldog
Zsíros Tajték-Rengeteg, s húsukból-kibomlott fehér koponyák, üres
 
sárga csontok,
csak csontok, csontok, csontok, koponyák hevernek ott repedezetten,
 
pórusos-szárazon.
Csontok, csontok, csontok, csontok, csontok, száraz sárga csontok,
 
csontok, csigolyák,
sárga porceláncsövek, bütykös porcelánrudak, fehér zománc-csillagok,
 
kő-buborékok,
fehér zománc-csipkék, zománc-lapok, zománc-golyók, száraz porcelán-tollak,
 
kő-pántok,
fűvel, virággal, sással, kalásszal, növénypenésszel és mohával benőtt csontok,
 
koponyák!
A Csont-Ország hever ott szárazon, keményen a Dühöngő Zöld Erjedésben,
 
a Szőr-Ország,
a Rothadék-Húsmálladéka-Se-Maradt Pórusos Csontváz-Ország,
 
elterítve szépen,
mint bütykös száraz alma az Ősanyag Zöld Mámorában, az Ős-szőrzet
 
Zöld Őrületében,
száraz kő-csövek, pórusos száraz kő-csillagok, fogsorok, farcsontok,
 
körmök és bordák.
És lihegő kövér madarak, szuszogó kövér madarak, dög-madarak,
 
madár-kurvák,
elhízott lomha madarak, már-röpűlni-se-tudó madár-ringyók, tollas
 
éhség-ribancok,
pihés jóllakottság-szajhák, véres madárfejek, vékony rubintpálca-csillag
 
madár-orrlikbajszok,
piros kristálytű csőr-orrlikszőrök, vérpikkelyes csőrök, vércsipke-palástú
 
toll-szoknyák.
A gutaütéses, kövér, totyogni-se-tudó, fuldokolva-lihegő,
 
vérfostos Madarak,
a Vértől-mocskosak, Vértől-enyvesek, Vértől-csimbókosak,
 
Vértől-szutykosak,
a tántorgó, pihegő, fulladtan-reszkető, bezabáltan-dögledező
 
Vérszarosak,
az aranypettyes-bögyű, kék zománc-csipkezsák bögyű, zöld lángbóbitájú
 
Szelíd Vadak.
A Vad Szelídek, a hátrafelé-hegyes sárga toll-sisakú, kék csipkeláng-taréjú
 
Zöldek,
a fehérsávosak, piros-szalagosak, kék páfránylábúak, piros pajzsika-talpú
 
Fehérek,
az ezüstcsillag-tarkójúak, a piros mirigycsipke-koszorú szem-tányéros
 
Aranypikkely-Lények,
a kékpettyes zöld tollcsillag-sisaktaréjú Sárgák, a fehér tollszív-arcú
 
Hallgatás-Könyvek.
A kék-arcú Rózsaláng-golyók, a pihegő Rózsafröccsenés Tollcsillagok,
 
az Arany Csipkecsöndek,
Zöld Zománcpikkely-borzongások, károgó Fekete Zománcbalták,
 
Kék Üvegfejszék,
a Barnapettyes Becsavart Tollzászlók, az Ezüstbársony Ásítozások,
 
Rózsaszín Tollszivecskék,
a Piros Mirigyerszény-tokájúak, a Kék Pikkelyháromszög-léptűek,
 
a Bíbor Tollcsengő-szörnyek.
A Csupa-vér Madarak, a Csupa-vércsipkeszáradék Madarak, a Csupa-vérmaszat
 
Madarak,
a Ragadozó Szelídek, a Szelíd Ragadozók, akik a Nyárból suhogva
 
visszajöttek,
s Bűzhödött Ember-Rothadék Hazám kopár egén tolongva, lökdösődve
 
hömpölyögtek,
s lobbanva rád-omlottak Halott Hazám, mint ledűlt torony kövér tollfüsttel
 
rádzuhantak!
És csíptek és téptek, csípkedtek, csipegettek, vájtak, törtek, zabáltak,
 
túrtak, kapartak,
fosztogattak, ettek, szürcsöltek, cibáltak, vágtak, tépdestek fortyogva
 
és zsibongva,
forrva és lobogva, rikoltva és zajongva Halál-Hazám, vérző testeden
 
tolongva,
ették szőreid, szemeid, rostjaid, beleid, arcodon nyögve nyüzsögtek,
 
lángoló Testedbe bújtak!
És ettek és ittak és faltak és zabáltak és hörböltek és szürcsöltek mohó
 
marakodással,
Nyilakkal-átlőtt Testedet fölették, Lándzsával-átvert Szívedet fölették
 
zajongva
és fostak és fostak és fostak és fostak, fostak fűre, kőre, állatcsontra,
 
embercsontra
és fosadékuk, mint a rubint, fosadékuk piros gyémánt-lotyadék,
 
szárad tűz-ragyogással.
És ürülékük ott száradt piros gyöngy-lemezekben, vörös mészhabrózsákban
 
a bozonton,
piros enyvként száradtan csurog, csipkésen csillagzik embercsonton,
 
állatcsonton,
zsíros kloáka-föccsenetük, mint piros zománchab lángol a Kopasz
 
Halántékdombon,
kövér trágya-köpetük, segg-lövetük, mint piros porcelán-csurgás virágzik
 
a Népem-Medencecsonton.
Jaj, Madarak, Madarak, Madarak, Népemet-fölevő Madarak,
 
Madár-Kurvák,
Madár-Ringyók, Madár-Ribancok, Madár-Szajhák, ti Rubint-fosatú
 
Öntudatlanok,
ti Vértől-vak Mámorok, Hústól-hibbant Tollhülyék, Velőtől-vídám
 
Irgalmatlanok,
Véres Eleven Temetők, Vérmocskos Toll-koporsók, Vérbüdös Kövér
 
Pihe-kripták!
Ti Alvadt-vér Zománcos Szuszogó Tömegsírok, Népem Szárnyas
 
Forró Koporsói,
Bőségben-elhülyűlt Élő Sírok, Gutaütéses Toll-halálkorsók, Vérpettyes
 
Élő Urnák,
csak ti ültök ott kövéren fuldokolva és szuszogva és gyomrotokban
 
enyészik az Ország,
s büdös gyomrotokban fölolvad az Ország: Kupacban Lihegő Madarak
 
Boldog Milliói?
Csak Ti ültök a korhadó Csontváz-Haza pórusos, száraz csontjain
 
csőrrel-motyogva,
mert fulladásig vagytok Népem Dög-húsával, s szőrhabja, húsfoszladéka
 
csőrötökből áll ki,
mint kőkoporsóból halott ágyékszőre, pénisze, s nem tudtok se énekelni,
 
se szeretni, se zabálni
már, csak böfögni tudtok, fülledten dadogni, fosni, nyögni, szarni,
 
mint vén kurvák, elzsírosodva!
Jaj, Madarak, Madarak, Madarak! Te Én-húsomra-is-éhes Eleven
 
Büdös Temető!
Te száraz, pórusos Csontváz-Hazán lobogó, hánytorgó, zsibongva-böfögő
 
Kövér Szemfödő!
Te vársz majd engem, ha a Partra lépek, te csontokra-ragadt lüktető vastag
 
Tollszőnyeg-Idő?
Te Lobogó Halál-Zsák és Benned a Fölolvadt Ország, milliárd szemedben
 
a Nincsen-Jövő?
És milliárd szemgolyódból visszanéz rám a Nincsen-Ország, a Nincsen-Haza,
 
a Nincsen-
Kívüled-Semmi-Más-Csak-Te-Vagy, visszanéz rám
 
a Tétova-Üveges-Üres-Bizonyosság!
S porcelángolyó-üveggolyó-zománcgolyó szemetekből rám visszanéz
 
a Béna Seholsevolt-Ország!
S én nézem kopár, merev szemetek, mint a teremtés után idegen csillagait
 
a Kiürűlt Isten.
Mert a csillag-golyók, akik visszanéznek, akik rá visszanéznek, tudni már
 
nem akarják
Teremtőjüket és nem is tudják már Teremtőjüket és üveges gömbjükben
 
önmagát látja
a Megvalósító, Milliárd Önmagát és tudja jól, hogy Önmagából néz most
 
Önmagába!
Jaj, Szemetekből így néz rám vissza a Halál, aki én vagyok, vissza így néz rám
 
a Halott Ország!
Nép? Hát volt-e Nép, hát lesz-e Nép, volt-e érdemes Nép, lesz-e érdemes Nép
 
odakint,
akinek szíve elé vessem sorsomat, király-hitemet kinek tarkójába fújjam
 
sírva,
mint tékozló fiú, ha tetvesen, koszosan, rongyosan hazatér és bölcs apja
 
szakállába fúrva
tetves fejét: zokog és elmondja mind a bánatot, halált, elmondja mind
 
a bűnöket, a kínt.
Jaj, Népem, Én Tékozló Népem, Én Elveszett Népem, Én Szanaszét Népem
 
te vársz majd,
ha a Földre visszatérek, te Átkozott, te Gyönyörű, te Nem-tudom-ki-vagy,
 
te Ismerlek-Én,
te Bütykös-lábú, te Kevély-szívű, te Megcsodált, te Szívemből-kiűzött,
 
te Nem-Remény?
Jaj, feldöng szívem veszettűl és ver keményen és bozontos szájamból a gőg,
 
a dac dühös tűz-ága kihajt.
Döngj csak okos, szép, gőgös, csudás, fönséges, kegyetlen, lét-nagy
 
király-szívem,
királyi-szív, király-csudákra képes, királyi hódító, vad királyi
 
hódoltató,
vértenger boldog cethala, Isten ős-csillaga, fájó gyökerekbe font reszkető,
 
rab erdőlakó,
árva húscsillag, a fogsortalan föld legszebb falatja, kevély
 
királyi-gyötrelem!
Megérdemli hát e rongy, rossz, balga, kegyetlen, önző, elhitető, vak,
 
béna Népem,
e valaha-rettegett, önáltató, rabló, gyilkos, álnok, barbár, süket,
 
fosztogató fajta,
e törpe-népség, gyérszakállú manó-csorda, e lidérc-nép, hogy király-fejem
 
lehajtva
szolgáljam őt, legyek Krisztusa majd, hogy gyönyörködjön a bűzlésben,
 
rothadásban, megfeszítésben?
E szarvasokkal-együtt-legelő, e rénszarvas-nép, növény-eredetű, vadakkal-párzó
 
népem,
nagyhajú vadcsődöröktől nemzett, vadló-nép, zöldmoha-testű törpe kancában
 
kihordott,
e jávorszarvas-mellkasú, zuzmó-szegény, rovar-halhatatlan, kő-vak,
 
fáktól-kigondolt,
e gyökerek-csavarodása-testű nép, e moha-nép, hogy élhessen a boldogtalan
 
Isten-építésben?
E mókusok-testvére, menyétek-huga, nyestek-fia, evetkék-asszonya,
 
nyusztok-unokája,
e nyércek-öccse, hiúzok-bátyja, borzak-férje nép, e darazsak szőr-testvére
 
népem,
én rovar-hideg, rovar-tekintetű, rovar-merev, rovar-könnyű,
 
rovar-buzgalmú népem,
én szelvényes, ízelt páncélos-rovar szerkezetű, rovar-irgalmú népem lehet-e
 
szívem jövőd hazája?
Te mocsár-nép, toboz-nép, törpefenyő-nép, erdei-szellem-nép, te nagy medvék
 
testvére,
te harkályok huga, baglyok lovasa, rénszarvasok szakálla, farkasok szügye
 
népem,
te hódok hite nép, rókák reménye nép, erdei gyíkok riadalma nép,
 
ászka-szegényen
szelvényesen összegömbölyödő pórusos kitinkerék-népem miért tódúlsz
 
Reményem Szigetére?
Jaj, te fa-odvak méze nép, sárga darázs-lép szívű nép, te csíkos tigris-lépte nép,
 
vadmacskák
pettyes settenkedése nép, medve mancsából kicsurgó méz népem,
 
te viziszellem sárga
ágyékszőre, pikkelyes férfitompora nép, te dzsinnek, koboldok
 
kék moha-virága
nép, lúcfenyők, vörösfenyők nemzettjei nép, cinkék szíve nép élhet-e érted
 
az Irgalmasság?
Te vérrel, nektárral, harmattal, dögzsírral, virág-csiklók duzzadt nyári
 
tűz-dühével,
bánat-rothadékkal táplálkozó bogár-boldog nép, gomba-nép, a tengerből
 
kivágyott,
zsíros őshalból vérrel, nyállal, zsiradékkal együtt a parti füves kavicsra
 
okádott,
rágcsáló-ükanyájú, gyűjtögető kisemlős-nagyapájú nép,
 
most hova nézel?
Kis, kövér, bálna-emlőjű, delfin-csípőjű asszonyaid teste száraz
 
receváz-hártyaól csak,
méhük befonnyadt zöldszakállú forrás, mohos sziklaszáj, mint a fa üszkös,
 
üres odva,
kiszopott mellük, mint mohos denevérszárny lóg, fekete bőrrongyként
 
összecsavarodva,
nem duzzadt, bársonybuja, lucskos, holdas nyári rét, ahol a tücskök
 
csiripolnak!
Jaj, férfi-fejek: szőrhínárloboncos pókpofák, kő-nyélen, mint tengeri rózsák
 
csápfeje,
mint fatuskóra száradt hínárnyalábon levelibékák: a szemek! Ó,
 
zöld-szemű arcok!
Ti medve-arcú férfiak, madárcsőrként áttetsző orrúak, tőlem ti
 
mit akartok?
Jaj, toll-álarcban, mint a sasok feje e Ragadozók üveg-szemű
 
Éhség-Szégyene!
Jaj, te madár-nyelvű nép, virág-beszédű nép, medve-beszédű nép,
 
te szöcske-hangú,
te tölgy-beszédű, virágméh-mézevő méh-zenéje hangú nép, te száraz
 
fűkalász-beszédű,
te szarvas-beszédű, rigó-beszédű, cinke-beszédű, te szarvasbogár-hangú,
 
darázs-zenéjű,
te sasok kiáltozása, baglyok hallgatása, mókusok sírása nép, te fenyvesek
 
csöndje hangú!
Te sáskák zöld zuhanása hangú nép, vadrózsa-beszédű nép, kökény-beszédű
 
népem,
te gyertyánfák fekete csikorgása hangú, nyárfák ezüst lángolása
 
hangú népem,
te nyulak bársony-toccsanása, gyíkok pikkely-ásítozása, piros
 
csődörnyerítés-népem,
te rózsapirók-beszédű, sármány-beszédű, aranymálingó-beszédű,
 
zöldike-beszédű népem!
Te csillagok aranyforgása hangú nép, bíbic-beszédű, te nádasok zöld örvénye
 
beszédű,
te nádasok barna buzogány-ingása hangú népem, te moha-hangú,
 
páfrány-beszédű,
te ölyvek lobbanása hangú, te varjak kék alkonyi sétája hangú, te ködök
 
ragyogása beszédű,
te erdei patak ezüst csörgése hangú népem, te lepkék pettyes, csíkos
 
mohalángja-beszédű!
Te gyöngyvirág-beszédű, harangvirág-beszédű népem, te ibolya-hangú,
 
mályva-hangú,
te kövek virágzása hangú, vizek fémbársony gyűrődése hangú,
 
te vadliliom-hangú,
te jázmin-beszédű, jácint-beszédű, te siklók pikkely-tekeredése hangú,
 
te zsíros gyantacsurgás hangú,
te vadméz halál-szaga beszédű népem, te kócsagok, gémek fehér tollörvénye,
 
ködtornya hangú!
Te vadkan tajtékos szerelme beszédű, mének csatakos szügye beszédű, te piros
 
és arany hattyú-ásítozás nép,
te pelikánok sárga tokazacskós merengése népem, te vadszamár kő-bárd lépése
 
hangú nép,
te vadkörtefa-beszédű népem, sólymok kő-kard keringése hangú népem,
 
kankalin-beszédű nép,
te barlangok barna bánata beszédű népem, te gombák puha növekedése
 
beszédű nép!
Te szarvasok szakállas úszása hangú népem, bölények gyász-robogása, vadak
 
lázas csörtetése beszédű,
te szitakötők kristály-legyezése beszédű népem, teknőcök karvaly-csókja
 
hangú nép, fehér hold-beszédű,
te halak gyémánt-lüktetése hangú népem, te levelibékák púpos zöld
 
tapadása beszédű,
te esők kék árvasága, tavaszok tűz-indulása, jegek lángolása hangú népem,
 
te halállal-beszédű!
Te magzatvízben magzat forgása hangú népem, magzatvízben
 
magzat lebegése hangú,
te föld lehelete hangú, föld hívása hangú, föld illata hangú,
 
föld szíve hangú,
mert nincs más kívüled, hát mi volna nélküled, add vissza hitemet
 
te Tűzliliom-Harangú
Beszéd, te Vércsíkos Szirmú Tűzliliom-Beszéd, te Vadrózsa-Zsoltár,
 
Népem, te Vadméz-Ajkú!
Add vissza Hitemet, add vissza Holnapom te Szent Virág-Beszéd,
 
Madár-Beszéd,
te Éjem Tűzliliom-Himnusza, te Forró Láp Lilioma Beszéd,
 
te Zöld Kalász-Zsoltár,
add vissza Énekem és add vissza Benned-Hitem te Mindenség Méze,
 
Kék Liliomcsipketál,
hogy élhessek tegnapodért, Nyelv: Gyönyörű Ifjú Lomb, Nép,
 
hogy élhessek holnapodért.
Te Madarak Hajnali Mindenség-Himnusza Beszéd, Madarak
 
Alkonyi Zsoltára Beszéd,
te Virágok Hajnali Harmatcsillaga Beszéd, Virágok Alkonyi
 
Csillagharmata Szavú
Népem, te Lángoló Fűpuszták, Égő Őséjszakák Szavú Népem,
 
te Öreg Rénszarvas Mosolyú,
vedd szívedre gyötrött homlokom, szavaidból nőttesd ki szavam,
 
az Élet-Holnapét.
Szavaidból hajtson ki szavam, zöld pikkelyszív-szárral, nagy zöld
 
csipkeszív-levelekkel,
véres és bársonyos sziromlevelekkel, nyitott méhszájú pettyes
 
kék illat-koporsóval,
hogy beteljék szíved virág-ámulattal, illat-spermával, a halálon-túli
 
teremtés-jóval,
hogy szelíd és vad és vak és gyönyörű szíved betöltessék
 
Virágszerelem-Énekemmel.
Hogy legyek Mámorod, Rejtelmed, Hited, Szavadból Szavad,
 
Ének Rejtelem-Énekedből,
hogy legyek Nemzésed, Halálod, Föltámadásod, Magzatod és Tested
 
Anya-Dagadása,
hogy Virágzó Paradicsomkerted legyek, vagy Virágzó Szelíd Temetőd,
 
Húsod Lángolása,
hogy Jövőt dagasszak lángfújó szájammal szívedben, s fölépítsem Hitem:
 
Gyönyörödből.
Hogy Sorsomat Halhatatlan Hitedből megépítsem, hogy Sorsodat, Gyönyöröm:
 
megbocsássam,
te Gyötrelmem, Gyönyöröm, Könnyem, Halál-Szégyenem: Medve-ajkú Nép,
 
Virág-szájú,
te Vadméz-mosolyú, Zöld kalász-tekintetű, te Pacsirta-beszédű,
 
Bíbic-kiáltozású,
hogy véres és szőrös szégyen-testemet halálból-kivirágzó rejtelmes
 
húsodba ássam.
Jaj, Népem, Nép, te Üszkös Maradék ott kinn a Part mögött a Földön,
 
ha vagy még
te Bújdokló Könnyűség, Kiszakállasodott Rejtőzés, Vadló-sörényű
 
Asszony-Vadság, Barna
Kancacsikó-sörényű Szűzek Riadalma fogadj magadba, árva testemet
 
vedd húsodra
és vedd húsodba virágom és fogadd be tajtékzó üstökös-lángom
 
Népem-Gyönyörűség!
Mert Gőgöm páncélját levettem, mert elébed állok Nagy Gőgöm
 
Kristálypáncélját levetve,
mint bíbor rák páncélját levedli, s ott az üres rákpáncél szelvényesen,
 
ollósan, bajszosan,
hártyásan, pórusosan. Elébed állok én, a Rák-Király meztelenűl,
 
verejték-csatakosan:
hogy feszíts meg Édes Mindenem, szögezz föl Én Egyetlenem Virágzó
 
Keresztfa-Életedre!
Szögezz föl Én Mindenem óriás vas-szögekkel, szögezz Rózsavirágzó
 
Szent Szívedre!
S én fölszögezlek Egyetlen Életem szálkás, halált-virágzó, rózsát könnyező
 
Keresztfa-Szívemre,
bütykös kezeid szöggel átverem, csomós lábaid átszögezem, így vonlak
 
Élő Feszületemre,
s így élünk együtt-virágzó Egymásban majd, egymásba halva,
 
egymásra boldogan fölfeszítve.
Így élünk: Egymást-Megváltani-Jöttek, Egymásnak Krisztusok, Egymásnak
 
Feszületek,
virágzunk és remélünk epét és vért okádva, csupasz ágyékkal,
 
kiszakadt hónaljakkal,
egymásba-nőve, egymásból kiágazva, egymásban égve, lecsüggő
 
vérnyálas ajakkal,
s rózsát hajtva és jövőt, mi Együtt-Krisztusok, Együtt-Görnyedők,
 
Együtt-Feszületek.
De mikor, de mikor, de mikor Én Népem, Én Uram, Szent Véres Utam
 
mikor kezdődhet el,
Szent Véres Utad mikor kezdődhet el, jaj mikor ácsoltatunk mi egymásnak
 
keresztté?
Hogy kiváltsuk egymást a Halálból, hogy tegyük a Gomolygó Kék Időt
 
megnevezetté,
hogy halálunk és virágunk lángoljon mindörökké a Testekkel
 
és a Feszületekkel!
Jaj, itt ülök zöld hínárhabos, tengeri csigákkal teleragadt, lángtalan
 
Büdösség-Csónakomban,
szakállas vad fejem lehajtva, rongyos palástban, könnytelenűl már,
 
jajtalanúl,
s mögöttem ott ring a Nagy Hajó, a Haza-Maradék, árnyék-csipkéje
 
csónakomra hull
és nincs Jövő és nincs Remény és nincs Megváltás ott a Parton,
 
itt a gyémánt-habokban?
Csak a tenger van, csak a tenger, olvadt smaragdhánytorgás,
 
az őskor palakék vizelete,
fénydörej, kék könnysuhogás, hal-arcú verejték-őselem, izzó vérhártyás
 
hangredők,
beláthatatlan puha kristály-rengés, hőkölő tajtéklények
 
a parti szirt előtt,
csak a tenger tűzgondolata, kék lángmoraja, mozgásból kovácsolt
 
fémfelülete.
Csak a tenger, csak a tenger, meg a csönd, meg a csönd, csak a tenger,
 
csak a kék csönd,
csak a várakozás, csak a gyászcsönd, csak az irgalmas puha tenger,
 
csak a tenger,
csak a tenger-vígasz, víz-remény, csak a semmi-föld hiánya,
 
csak a kék levelekkel
lombozó Isten-csönd reménység-árnya tetves fürtjeimen, tetves szakállamban.
 
Csak a Csönd.
Jaj, mi ez a Csönd ott a Parton? Mi ez a Csönd ott túl a Parton,
 
mi ez a Tiszta
Csönd ott túl a Parton, a Reménytelenség-Földön, mi ez a Csönd,
 
mi ez a Hatalmas
Csönd ott kinn a Parton, mi ez a Lángoló Csönd ott a Csillag-Földön,
 
ez a Diadalmas
Fehér Láng, Óriás Zöld Szivacs-Állat, aki gyötrelmem némaságát
 
zöld testébe issza?
Mi ez a Csönd? Jaj, mi ez a Csönd, ez a Szép Csönd, ez a Lángoló
 
Óriás Csöndrózsa
ott a Parton, ez a Hatalmas Lángoló Csöndliliom, ez a Lobogó Óriás
 
Csönd-Megoldás?
Hogy hallom a tücskök édes, édes szavát megint és hallom a szöcskét,
 
a zöld kristály-nyikorgást,
a sáskák kristály-fűrészelését, kristály-reszelőit, szól a comb-zene,
 
ér-zene gyémánt-csikorogva.
Hallom a kabócák réz-hegedűit, a cikádák zöld üveg-hegedűit, hallom a zölden
 
sustorogva
örvénylő növény-beszédet, hallom a föld édes, szent szavát, a sárga
 
habcsipkegörgést,
ahogy a parti kavicsos homokra fut nagy tajtéklepedőkben, hallom
 
a sárga csipkedörgést,
s a madarak kék és barna és piros énekét is hallom. És ott a Partról
 
ki integet zokogva?
Ki integet zokogva ott a Parton és kiabál és őrjöng örömében és a nyálas
 
homokra hull
jajgatva és sikoltva és ott hempereg a sárga csipkesárban,
 
a tajtékcsipke-lángolásban,
ugrál akár a szakállas tébolyúlt és zokogva kiabál, hörög szent
 
téboly-dadogásban
és mondja, hogy elmentek ők, az Arany-arcúak, hogy Itéletem itthagyott
 
gyásztalanúl!
Hogy elvonúltak a Seregek mind, elvonúltak a Hiúz-Lábúak,
 
Dübörgő-Szekerűek,
elvonúltak a Tevecsikók, Tevekancák, Tevecsődörök, a Hosszú-Fejűek,
 
Lapos-Ajkúak,
elvonúltak a Tüzet-Tüsszentők, a Nyers-Mosolyúak, Arany-Tincsűek,
 
Gyors-Patájúak,
elvonúltak a Füstöt-Szeretők, a Fecske-Hasúak, a Vérben-Röhögők,
 
a Galamb-Szeműek.
Elrobogtak a Büntetők, Megfizetők, Itélkezők, a Csábítók, Becsapók,
 
a Csillagfogúak,
elrobogtak a Mi-Is-Ilyenek-Voltunk, a Nap-Ikrei, a Hold-Lányai,
 
a Dögtemetők,
elrobogtak a Gyalázkodók, az Intők, a Lesújtók, a Vihogók,
 
a Vesekövérét-Szeretők,
elrobogtak a Fű-Fiai, a Homok-Álmai, a Hátunkba-Nyilazók,
 
a Párduc-Lopakodásúak.
Eldörögtek a Bőrbe-Öltözöttek, a Szablya-Karúak, a Zsíros-Hajúak,
 
Böfögő-Üllepűek,
eliramodtak az Arany-Mellűek, Arany-Fülűek, Arany-Nyakúak,
 
Arany-Faszúak,
elkocogtak az Arany-Ágyékúak, Arany-Tomporúak,
 
az Arany-Hártyacsillag-Ajkúak,
elhúzódtak a Szablyák, Pajzsok, Kopják, Nyilak, Fejszék,
 
az Ijj-Tekintetűek.
Elhömpölyögtek az Ökrök, Bivalyok, Tevék, Szamarak, Kutyák, Tehenek,
 
Lovak,
elhömpölyögtek a Csikók, Borjúk, a Birkák, a Csődörök, Bikák, Kancák,
 
a Nagytökűek, a Heréltek.
Hemzsegve, jajgatva elhömpölyödött a Pettyes Lovakról Nyilazó
 
Aranyszájú Itélet,
a Piros Csődörökről, Törpe Kancákról Lándzsával Döfködő
 
Titkos Arany-Áradat!
A Fű Népe elvonúlt, a Pusztai Köd Népe elvonúlt, a Tigris-szemű Nép,
 
a Gyík-arcú
Nép, a Hóbagoly-tekintetű Nép, a Tevekanca-farú Nép elhömpölygött
 
jajongva!
A Győzedelmes Semmitől-Megvertek, a Győztes Aranyláng-Görgetegek,
 
a Sárgán Vicsorogva
Ünnepelők, az Arany-álarccal Makogva Disznólkodók elhagytak Reggelem,
 
te Csontváz-Arcú!
És én a Partra nézek és jajgatva fölállok és borzas és tetves szakállam cibálom
 
zokogva
és zokogva kiabálok és hívom népeim és nevetve kapkodok és ordítozok
 
nevetve
és üvöltök: evezőt, evezőt! és ordítok: eljövél Reggelem, eljöve Ünnepem
 
Rózsa-Kedve
és ugrálok csónakomban, mint gyerek markában a tücsök gyász-vértezetben
 
föl-le pattogva.
Mint gyerek eres rózsagömb-markában a sáska: kékpettyes combokkal,
 
drótcsipke-lábbal,
kékzománc-álarc pofával, rózsapettyes gyémánt-hajszál csáppal, kék
 
páncélszív-szüggyel,
zöld gyémántszív-térdbütyökkel, kék üveg-pajzs szemmel, zöld
 
zománcfűrészkard tojócsővel,
ahogy lökdösi magát és pattog és dulakszik, ugrálok csónakomban
 
szilaj szöcske-lábbal.
Szilaj szöcske-lánggal, pettyes sáska-ugrándozással, fekete
 
tücsök-szökdeléssel,
mint fekete lakk-csikó, zöld zománc-csikó, rózsapettyes kék porceláncsikó
 
ős-lüktetéssel!
És népeim sírnak és zokognak és népeim jajongnak és betelnek lángoló
 
üveg-nevetéssel
és tarka lovam dobog ott a hajón és felém-fúj habos nagy barna
 
moha-röhögéssel!
És vitorlát vonnak föl már zsibongva és sírva tülekszenek és énekelnek
 
tajték-lánggal,
s a hajó-orr festett angyalát csókolgatják tolongva, festett emlőit,
 
befestett szárnyait,
farózsa-tomporát, fa-csillag ágyékát és csókolgatják fából-fodrozódó
 
göndör-arany-fürtjeit
és Jézus és Krisztus és Mária Szűzanya habzik és csordúl
 
fekete áldomással.
Mint serlegek, kelyhek, kupák habja ha forrva kicsordúl, nedve lázasan
 
kihabzik,
Jézus és Mária Szűzanya és Isten és Krisztus Szent Habja habzik
 
üveg-szájatokból
ti Őrjöngve Ünneplők, Tolongva Sikoltozók, ti Népeim: Gyászból
 
és Gyalázatokból,
ti Hajó Maradék-Emberisége, te Szőr-Jövő: szemedből a könny
 
szégyentelenűl patakzik!
Mert ami vár ott kinn a Parton, azt a Jövőt akarod-e Balgatag
 
Ünneplő Népem,
azt a Jövőt tudod-e Őrjöngve Ünneplő Népem, ami vár ott Kinn,
 
a ködös Földön?
Tudod-e, ami Jön, tudod-e, ami Lesz, tudod-e, hogy örökre magába zár
 
az az Ősüveg-Börtön,
az a Rengő Zöld Túlvilág, tudod-e mindazt, amit én halállal-benőtt
 
szívemben lemértem?
Tudod-e mindazt, ami Volt, ami Van, ami Lehet Még, ami Itt Nem Lesz
 
Sohatöbbé,
te Balgatag, Bolond Nép, Bitang Maradék, Elbűvölt Gyöngeség, Elvarázsolt
 
Népem?
Te Loboncos Velem-Futás, Kibomlott-hajú Asszonyjajgatás, Kis-csöcsű
 
Szép Kevélyem,
tudod-e Habos Butaság, Tajtékos Árvaság, hogy átváltozol majd virággá,
 
sírrá, gyökerekké?
Hogy ami ott vár kinn a Földön, az a Halál-Után, az nem lesz Virágzó
 
Föltámadás,
az a Kiherélt Idő, az a Lombozó Zöld Ős-szívdobogás, ami elborít majd
 
Zöld Dadogással!
Tudod-e Boldog Részeg Gyötrelem, hogy ki voltál és ki vagy, hogy csak
 
a Halál-Megújulással
lehetsz Halandó Boldog Ámulás, te Önmagadból Kihabzó Félelem,
 
te Semmitse-Tudás!
És tudod-e akarni majd, ami Jön, jaj, tudsz-e akarni még te Árva
 
Kis Maradék,
tudsz-e akarni Hitet, Jövőt, Áldást, Türelmet, Kegyelmet,
 
Szép Szaporodást?!
Tudod-e akarni majd a Holnapot, s ami rád vár: az Irgalmatlan
 
Szent Megindulást?
Tudod-e Elkezdeni Újra Önmagad? Lenni: Ami-Nem-Volt-Soha-Még,
 
te Habzó Töredék?!
Tudod-e, tudod-e, tudod-e, tudod-e? Tudod-e, hogy mi lesz a Bűn
 
és mi az Érdem?
És mi lesz az Akarat és mi lesz a Lehetetlen és mi lesz Szívem, ami Másképp
 
Nem Lehet?
Mert én a Holnapot tudom és az Időt tudom, s lehajtom zsíros, tetves,
 
loboncos fejemet
és Jövőmet megalkotni Én Ismeretlen Rejtőző Istenem te Nagy Irgalmadat
 
kérem!
Jaj, mi ez a csönd a szívemben? Mi ez a csönd a szívemben, jaj,
 
mi ez a Három
Csönd a szívemben, ez a Három Angyal-Csönd, tudod-e Merengő
 
Látomás-Királyom,
ez a Nagyszárnyú Múlt-Csönd, Jelen-Csönd, Jövő-Csönd,
 
mint ez az Izzó Csönd-Három
Töprengő Szívembem, te Feledhetetlen Képzelet-Csónakban
 
ülő Képzelet-Királyom?
Mert én, aki akartalak és elképzeltelek és ülök nyolcvan napja már
 
Kegyetlen Lángolásban,
nyolcvan napja már Látomás-Lángban égek és tizenegy éve lángolok
 
Tebenned
te Szakállas Múlt-Idő, égek agyadban Képzelet-Király, ülök szívedben,
 
mint a gyermek,
én a költő: Juhász Ferenc a Három Csöndet hallgatom, égek a Látomás-Csönd
 
Lángolásban.
Te tengeren-úszó Óriás-Agyvelő, Hatalmas Agyvelő-Medúza, Töprengő
 
Meztelen Csillag-Állat
a Csönd szűlt újra Téged, a Csönd mondott ki Téged, Látomásom
 
Lángoló Kék Csöndje.
Látom gyűrt kristály-arcodat, bozontos kő-görcs arcodat, ahogy vad lázzal
 
evezve
sietsz a Part felé, a Föld felé. És leng a Múlt-időben bozontos, tetves
 
ős-szakállad!
És lobog a Múlt-időben rongyos köpenyed, tetves palástod, koponyád
 
zsíros barna habja
és mikor csónakod hínárhabos, bordás csőre, csigás pocak-taréja
 
a homokon megcsikordúl,
a köves, kagylós, kavicsos parti homokon csúszik csikorogva, s kövér farával
 
a táj felé fordúl:
kiugrasz Képzelet-Királyom, s szállsz ugrálva, mint a szöcske, lihegsz
 
a sós vízhabban szaladva.
Jaj, fut a király, a Létbe visszafut, megbotlik, elzuhan, ott hempereg
 
kéken hörögve
a sárga tajtékcsipke vízlepedők között, ott liheg a dörgő kék
 
habcsipkehömpölyegben,
ott vergődik, mint nehéz hal, csapkod, tátog, pettyes uszonytollait verve
 
tehetetlen,
fölugrik, térdrehull, fölugrik, fut tovább: a Föld felé, a Föld felé
 
élet-részegen üvöltve!
Fut a király a Föld felé, az áldott, áldott, Föld felé, fut a király
 
a Föld felé,
az áldott, áldott föld felé, az édes, édes föld felé, a Gyönyörünk
 
Ő föld felé fut,
a Mindenünk Ő föld felé, az Éhségünk Ő föld felé, a Kegyelmünk
 
Ő föld felé fut,
fut a király a Föld felé, az Egyetlenünk föld felé, Mi Mámorunk
 
Édes Föld felé.
A föld, a föld, a föld, a föld felé fut a Király zokogva, ugrálva,
 
mint a könnyű szöcske,
vas-combbal ugrálva, mint a sáska, mint a tücsök tüskés
 
drót-lábszárral pattogva,
fut hörögve, lángot-üvöltve, fut, elzuhan, fölugrik, fut tovább
 
édesdeden jajongva,
fut a föld felé, a föld felé, a föld felé, fut ronggyal habosan,
 
rézcsipkekúp-szakállát a semmibe lökve.
Mert zsíros kemény szakálla előre-mered, mint a bundás-lepke
 
piros pamutcsipke-páfránytoll csápja,
óriás kék szőrcsipketoll-csápja, piros moha-páfránylevél tollcsápja
 
lobogva és keményen,
mint megfagyott füst-kéve, mint asszír királyszobrok
 
kőcsipke-szakálla pikkely-kevélyen
és a szikrázó levegőt böködi sár-hártyás, vízszintes csipkés
 
sötét előre-lángolása.
Jaj, Föld, Gyönyörű Föld, te Küldő és Betakaró, te Fölemésztő
 
és Létet-Kifújó,
Föld, Vígaszunk Sötét Habja te, Megmaradásunk Zsíros Tajtéközöne,
 
te Őstiszta
Élet és Halál, Termékeny Bizonyosság, Teremtő Ősokosság, te
 
Létezésünk Titka,
Halálunk Reménye, Jövőnk Fájdalma, Föld, Föld, Önmagadban-Égő,
 
Önmagadba-Búvó!
Jaj, Föld, Föld, Föld! Gyönyörünk Kertje, Csontjaink Kertje,
 
Egyetlen Túlvilágunk,
Egyetlen Poklunk, Temetőnk, Egyetlen Mennyországunk, aki a Semmiből
 
megszülettél,
tűz-viharok, gáz-viharok, gőz-viharok, láng-viharok, víz-viharok
 
gyötrelmében növekedtél,
gyűrődve, ráncolódva, buborékolódva, fúvódva kérgesedtél
 
Forró Gömb-Magányunk.
És fortyogó, lángoló puha Gömb-Lényed sistergő hatalmas kőparázs-kúpokat
 
lökött ki,
óriás parázskristály-kupacokat köpött ki izzó vaskocsonyavér-szívéből
 
bíbor dadogással,
fújt lángoló kő-kása tornyokat, piros zománccsipke-páfránytollakat
 
kék orrlik-fúvással,
páfrányos hab-gejzíreket, űrbe-lövellő tajték-tüzeket, kőhab-lángokká
 
üvegesedni.
És lüktető, nyáladzó Gömb-Önmagad forrt, bugyborékzott hatalmas
 
tűz-tengerekkel
és forrt, bugyborékzott hatalmas víz-tengerekkel és óriás lila
 
tenger-pöfögések
és óriás zöld gőz-lövellések sebződtek testeden és húsodból kinőttek
 
égő szikla-kések
és piros láva-böffenés, gőzölgő kék kőzet-buggyanás alvadt meg bőrödön
 
ránc-rózsa sebekkel.
És kihűlt tengereidben Boldog Szörnyek, Balgatag Szörnyetegek hemzsegtek,
 
Szörny-Óriások
és meleg húsodon puha óriás-páfrányok, zöldzománc zsurló-óriások
 
merengtek boldogan
és arany-pettyes kocsonya-táltosló óriások legelésztek páfrányerdős kék tiszta
 
ős-mocsaraidban,
szárnyas kék kocsonya-bikák, puha tarajosgőte-óriások, zsurló-erdőben
 
óriás varangy-lángolások.
És mocsaras édes húsodon hatalmas kék sárkánygyíkok, kétlábú gyík-királyok
 
totyogtak,
óriás zöld pikkely-kanok, kék óriás porcelán-páncél gyík-kakasok ásítozva
 
toporogtak,
hatalmas taréjos, piros kocsonya-csődörök egymásra-hágva fújtak, sírtak
 
és forogtak,
kétlábú királygyíkok, kaktusz-hátú gyíkok, orrszarvú-gyíkok haldokolván
 
tántorogtak.
És piros-gőzű boldog egedet óriás kék sárkánydenevérek, varjú-sárkányok
 
lobogva belepték,
hatalmas gyíkmadarak, denevérszárnyú gyík-lovak, kőpikkelyszárnyú, nagy
 
madárgyíkok,
s ellepték Gömb-testedet a szárnyas bikák, mammutok, tigrisek, törpe lovak,
 
óriás-párducok,
boldog bölények, néma szarvasok, virágörvények, óriás-szitakötők,
 
húsevő óriáslepkék.
Ó Föld, ó Föld, ó Gyönyörű Föld, csöpp meleg Sárhabgolyó
 
a Mindenség Tűzözönében,
Zöld Kristálypont a Mindenség Örvénylő Lángködében, Gyönyöröm,
 
Édes Egyetlenem,
Madarak Földje, Férgek Földje, Húsevők Földje, Növényevők Földje,
 
te Ős-Szerelem,
Víz-lakók Földje, Bogarak Földje, Virágok Földje, Növények Földje,
 
Halál-Edényem!
Föld, Föld, akin valaha istenek tapodtak, akin valaha istennők tajtékban
 
üzekedtek,
szárnyas bikákkal, bikafejű emberekkel, emberfejű bikákkal, szörnyekkel,
 
szellemekkel, vad pásztorokkal,
ó Föld, ó Föld, akiben őrlő férgeink lakoznak, nyűveink,
 
kemény nagy állkapcsokkal,
ó Föld, ó Föld Édes Emlőiddel etess meg, itass meg te Ősgömbrózsa Pöttön
 
Anya-Gyermek!
Fut a király, fut láz-bolondan, fut eszméletlenűl lobogva, fehér tüzet
 
köpve fehéren,
s ahol a homok megszakad, sűrű aranyredő-lapálya összenő a zsíros
 
tiszta földdel:
ott jajgatva, sírva, nyögve lezuhan, ott ordítozva, énekelve, sikoltozva
 
dől el
és hempereg és jajgat és zokog, kis száraz testét görgeti, arcát hömpölygeti
 
a föld tüzében.
És eszi és nyeli és rágja és harapja és nyaldossa és szívja és szürcsöli
 
a földet sírva
és a földet zokogva szürcsöli és szívja, nyaldossa, rágja, nyeli,
 
eszi és harapja
és szájába tömi és fogával cibálja és ráfröccsen könnye,
 
nyála és haragja
és nyálával mossa, könnyével dagasztja, vérével festi és magát
 
a földbe mélyen belefúrja.
A Szent Féreg, a Szent Szelvényes Hártyaféreg magát a Szent Földbe
 
mélyen beleássa,
mint ásóbéka, ásóbogár, vak vakond, üregi nyúl, parti fecske,
 
mint tekergő kukac,
a Bozontos Fehér Király-Óriáslárva, a Szent Házatlan Csiga, a Piros
 
Giliszta-Tavasz,
körmével kapar, fogával váj a földben, hörög, liheg, földbe-fúl
 
habos zokogása.
És észre sem veszi, hogy a föld, hogy az a föld kemény patáktól összetaposott,
 
puha
csülköktől összegyűrt, vastag talpaktól pikkelykásásra dagasztott,
 
mint a gyík bőre
comb-hónaljban, hogy az a föld dög-csigákkal, hulla-lárvákkal,
 
lótetűkkel vala benőve,
hogy tehénszar, birkaszar, teveszar, szamárszar, lóganéj, bárányganéj szárad ott,
 
nyüzsög abban a legyek kukaca.
Csak eszi, rágja, harapja, rágja a ganéjos földet, a szaros földet, a lárvás
 
tiszta földet nevetve,
s szakálla büdös bozontjában földmorzsalék, üres lárvabőr, ganéjszőr,
 
bogarak foszladéka,
s szájában sár és szaros föld és szájában nyálas föld, lótetű és apró
 
sárcsillaggá dagadt kihabzó nyálbuboréka
és hempereg nyögve, sírva, makogva, röhögve a Király, szőreit,
 
testét földdel betemetve!
És tajtékzik szája, mint az eszelősnek és szemeit a vére földbe fúrja és
 
a húgyos földbe pislog
és szája nyálzik, mint a tébolyúltnak és ráng, vonaglik a kis varangyos
 
föld-gödörben,
mint Krisztus rángott a Keresztfán, mint Ő vonaglott a Fán
 
halál-zölden,
tajtékot hányva, vért okádva, epét köpve, amíg kétoldalt röhögtek
 
a Latrok!
És nézi a Nép, a Nagy Hajó Maradék Népe nézi a Föld-Evő Királyt
 
megkövűlten,
nézi a Földet-Zabálót, Földet-Habzsolót dermedt, szakállas gyűrűben
 
állvány körülötte,
hogy bolond talán, bolond szegény, talán az Isten tarkóját ujjahegyével
 
megütötte?
Csak barnapettyes lova áll nyihogva. S a Szent Király-Kukac fölött
 
a Boldog Láthatatlan Isten.
Nézi a nép a Száraz Kicsi Embert, a Ganéjt-Evőt, a Lárvát-Evőt,
 
a Földet-Habzsolót,
a Ganéjos-Földet Evőt, a Halállal-beszőtt Földet Hörbölőt, aki, mint átlátszó
 
könnyű üres gyíkbőr:
koponyája hártya-harang, keze, lába eres hártya-kesztyű, teste kis zsák sejtes
 
szarupikkelyekből,
s szemei dülledt szarupikkely-buborékok, üres nagy hártyagolyók,
 
virág-sejtű hártyadiók.
Nézi a Szelvényes Üres Rovarbőr-Királyt, aki magát nevetve és zokogva
 
a férges földbe beleássa
és könnye nincs és szava nincs és átka sincs és toporog és el-nem-virágzik
 
szőrös ámulása,
nézi, ahogy vonaglik, jajgat és hörög a Kis Szőrös Száradék,
 
zörög hártya-lángolása,
nézi a tekergő Ember-Kukacot, ahogy nevetve a kukacos földet eszi,
 
nem fárad boldog habzsolása.
Aztán fölül lihegve a Király, aztán föláll, szakállában ganéjszőr, nyálas sár,
 
tetvek,
szakállában és szájában véres sár, könny és takony, fűgyökér, száraz
 
rovarcsáp-szőrcsipkepáfránylevél,
szempillaszőrein kis sárgolyók, bajszában hörgés-hab, taknyos hab,
 
földszagú fürtjeit rázza a tengeri szél.
Aztán körűlnéz a Király, sáros kezével int. Aztán: megyünk! Aztán:
 
Jövő most segíts meg!
S vesz új inget magára, aranyozott páncélt, könnyű donga-mellényt,
 
mellvértet, hátvértet,
könnyű buborék-aranysisakot, szelvényes vas-nadrágba bújik, csipkés
 
liliom-vascipőbe
és barnapettyes karcsú lovára ülvén a habzó tengerre visszanéz és int:
 
népeim, előre!
S a Kék Kristálycsipkedörgés-Múltra vissza se néz már,
 
a Zöld Remény-Temetőre búcsú végett!
És előre üget lassan, szótlanúl, a páfrányos erdőben üget pettyes sárga lovával,
 
elmerengve,
népe ott kocog mögötte kis lovakon, piros csődörökön, tarka kancákon,
 
ezüst szamarakon,
a Rongyos Maradék, a Vasba-öltözött Kicsi Emberiség kocog
 
a Zöld Homályban, zöld-vakon,
s kis batyukba, kis motyókba kötve Ami Maradt: szentek csontjai,
 
templomok kelyhe.
És vonúlnak lassan a zöld rengetegben, s a lovak horkantanak, habosan
 
fújnak a lovak,
s örvénylik, kotyog, lobog, sustorog, lazán zihál, lágyan gőzölög
 
az Óriás-Rengeteg,
a Zöld Túlvilág zöld füsttel hömpölyög és szürke csontvázak
 
a földből-kiálló gyökerek,
s a széttört koponyákban penészes, nyálas víz, s a zöld füstben
 
arany-kockák, kristály-rudak.
És bogarak, muslicák, méhmajmoló-legyek, darázslegyek, dögevő legyek,
 
gyíkdarazsak,
aranyspirállal körűldrótozott ősgyík-hártyacsipketaréjú darázs-varánuszok
 
az aranypor-csöndben
és csigabigák és kecskebékák, gyűrt bőrük, mint szeretőkön a lucskos véres ing,
 
mint meztelen
öregasszonyok ülnek a csupa-mirigy-daganat-bütyök-májfolt-lencse
 
zöld mirigykúp-ősszavak.
És madarak ugrálnak a földön, ugrálnak a lombban, a riadozók,
 
a metszett-farkúak,
csirregés, kakukkolás, vadgalamb-beszéd, csivitelés, pityegés, csattogás
 
a zöld lebegésben
és vadzeller, gomba, vadpetrezselyem, kapor, kutyatej dereng a fülledt
 
arany-remegésben,
s szőrös csikószájú citromcsalánok, zöld mohacink páfránycsokrok
 
zománc-lángja dagad.
És vonúl óriás platánok, óriás tölgyek, óriás bükkfák, óriás gyertyánfák,
 
fűzfák alatt
a Szótlan Maradék, hatalmas világító zöld páfrányok, óriás-bürkök
 
csipke-árnyékában,
zsurló-óriások, pajzsika-lángolások zöld csipkezuhataga alatt szikrázó
 
vas-ruhában,
fölpáncélozott lovakon, vasálarcos méneken hazafelé
 
a Hazából-Ami-Megmaradt.
Elől a Király kocog barna-fehér pettyes lován, s mellvértje aranyozott vasára,
 
pontosan szíve fölé
kis levelibéka ugrik, s a szív fölötti buborék-vasra tapad puhán,
 
zölden lihegve,
lencsés zöld gumikesztyűs kezével a szív-vértre ragad, mintha lüktető
 
zöld csillag lenne,
lüktető zöld mirigytörpe-csillag, a lomb zöld mirigymanója, a Puha Küldött,
 
az Erdő-Istené!
És nem pöcköli le a Király szíve aranyozott vasáról, csak hagyja,
 
hogy ott dobogjon,
zöld mirigy-lüktetéssel, mintha szíve mászott volna ki a vasra,
 
zöld púppal pihegni,
nézi a mellvértvas kis zöld mirigycsillagát, a Zöld Szívet, az arany-pislogót,
 
aki elfelejt már lihegni,
réműlten a vason úgy ragad, hogy verejtékcsöppek szikráznak
 
a kék kocsonya-ujjhegy-korongon.
Elől a Király kocog barnapettyes-fehérpettyes lován, s utána száraz,
 
karcsú lovakon a Maradék
a kékzöld őserdei homályban, a párás, lucskos, gőzölgő vadonban:
 
a Nyikorgó Fémhernyó,
a Csörömpölő Páncélos Kukac, s aranypettyel, tűzpettyel foltos
 
a vasvértezetű csikó,
a lovasok vas-vértezete, páncélsisakja, a lovak fém-álarca, vas-szoknyája
 
aranypetty-fonadék.
Arany-foltos, zöldfoltos, aranypettyes, zöldpettyes, arany-pontozott,
 
zöld-pontozott a ló,
az ember, mint a tüzeshasú béka, mint a varangyosbéka, mint a tűzpettyes
 
ezüst kukacok,
mint a sárga bársonygumiláng kukacok piros, fekete, zöld, kék, rózsa-pettyei
 
az álarc-vasak, vas-csatok,
vas övek, vaskesztyű-szelvények szikrázatán aranypont-tűzpetty-halmazok,
 
páfrány-lobogó.
Zöld pettyek, arany szeplők, aranyfoltok a zöld lovak fején, arcán, testén,
 
lábán, szügyén,
mintha a pettyek csobognának, nem is a sereg menne, foszforpontok,
 
tűzpettyek hömpölyögnek
a lovasok páncélján, páncélos kezén, páncélvállain, páncél-hátán,
 
ahogy csörögnek
állva szinte a zöld homályban, a vasbuborék-sisakokon zöldpetty-aranypetty
 
csönd-tünemény.
És aranypontok, tűzpontok, foszforpontok, ezüstpontok, zöld pontok
 
a ló-szemekben
a vas-álarcok korong-ablakain kidagadó óriás, véreres,
 
zöld szemgolyókban,
s a ló-álarcok vas-félbuborék szemhéjain is tűzpontok,
 
zöld pontok nyüzsgő csomókban
és zöld izzás a zöld lovak szemében, aranyparázs
 
a szelvényes páncélzat-szünetekben.
És aranyfoltok, zöld foltok a lándzsán, vérten, sisakon, kardon, farokzászlón
 
és sörényen,
asszony-arcokon, férfi-szakállakon, gyermek-kezeken, a Zöld Lovasok
 
könnytelen szemében
és vonúl a törpe vas-buborék-folyam zöld lovakon, zöld szamarakon
 
a Csönd Ködében,
a Zöld Túlvilágban kocog a Zöld Némaság, taposva árnyék-folton
 
és tűzlepényen.
Elől a Király kocog barnapettyes sárga lován, s utána Vert Maradék Népe üget
 
zöld lovakon
a Zöld Rengeteg-Magányban, hömpölyög csörögve szótlanúl a Megmaradt
 
Árva Kis Haza,
megy hazafelé a Zöld Túlvilágban és villog, szikrázik tűzponttal, aranypettyel
 
a vértek vasa,
s zöld foltok, zöld árnyék-pontok csobognak át a Magány-Merengő
 
Árva Arcokon.
Elől a Király megy, barnapettyes lova páfránytollakat, zöld csipkelángokat zúz
 
vas-szügyével.
Elől a Király megy, és ős-szíve mellkasa csontján, melle húsán, kis vértvasán
 
átvilágít,
zöld tűzzel átsüt a tűzön, húson, vason, zöld lánggal átlobog a páncélon,
 
zöld szikráit
ontva világít Hatalmas Szíve, hogy zöld tűzben ég körötte a vadon, fölizzik
 
szíve zöld tüzével.
Elől a Király megy, s melle aranyozott vértvasán, mintha lángoló zöld
 
rózsa volna,
úgy süt át szíve húson és vason és törzse és feje zöld pára-buborékban,
 
zöld fénybuborékban,
s dagad teste körűl a zöld tűzbuborék, s a páncélos ló, a páncélos sereg
 
már abban
kocog csörögve, az Óriás Zöld Királyszív-Fénybuborékban, a Zöld
 
Derengés-Golyóban dobogva!
És beviláglik a páfrány és a zsurló, a fű és a lomb, a bükk, a tölgy,
 
a platán ősmagánya!
Mert Égő Zöld Csillag ül ott fölpáncélozott lovon, Lángoló Zöld
 
Királycsillag!
Vason átrózsálló Óriás Rózsa-Szív ragyog ott zöld lánggal, Zöld Idővel, a
 
Jövőbe Ablak!
És beragyogja a Létezés Mindenét a Létet-Bedagadó Óriás Zöld
 
Buborék-Glóriája.
Elől a Király megy, s utána Mind a Nép, kocognak, ügetnek ott a zöld
 
vadonban merengve.
Elől a Zöld Béka-Szív-Csillag lobog nehéz vas-szelvény-öltözet lovon.
 
Ő világít!
Mennek a Köd-Jövőbe. S a lombba-búvó lovak és népek páncél-tomporát,
 
páncél-hátát, páncél-lábikráit,
páncél-sisaktarkóját nézi a páfrányt félrehajtva a sas, a szarvas,
 
a bölény, a medve.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]