A kiválásról és a feladatról

Alig múlt két hete, hogy levelet kaptam Franciaországból egy festőtől,

barátomtól, gyermekkorom, kamaszkorom és ifjúkorom mesterétől és bűvöletétől:

Hantai Simontól. Attól a festőtől, akit a világ mai művészi mámorosságában,

ingerűltség-örvényeiben, vérpettyes dühkitöréseiben, fekete hörgéseiben,

csődör-szagú és kanca-szagú bíborlásaiban, ánusz-gyűrű-és-kloáka-kehely-

csillogásában, mozgó, zenélő, pillogató, pislogó, víjjogó, földagadó, önmagából-

kizuhanó, békaszemgolyóként-dülledő, a kaméleon agyagfonadékkosár-

szemgolyó-bőrkorsójaként-forgó, csápjaival emeletes póklábakként kaszáló,

defekáló, az üreges viaszkoponyában agyvelő helyett kis gumibáb-emberkék

csomóját rejtegető, Krisztus szögeiként meredő, gipszes, gumihártyás, mohás,

zsákszövetes, fémforgács-rózsás, drótszál-csontgerendázatos, porcelános,

üvegbuborékos, viaszgyertyás, kötél-magányos, növény-szigorúságú, állat-

szőrrel-beborított, pettyes párducprémmel és ezüstmoha nyúlbőrrel felöltöztetett,

kitömött, üvegszemű, barna pikkelygatyás, faháncs-csizmás madarak dermedt

diadalmával beültetett, madár-csontvázakkal és állatcsontvázakkal korall-

mészcső-ágakkal, szines csigahéjakkal és kő-penészes kagyló-kőlegyezőkkel

teleragasztott tárgy-halmazában és dolog-halmazában a legtisztábbnak tartok,

attól a festőtől, aki ebben a művészetében démonian fölgerjedt világban a

közönyt, a hisztériát, a gőgöt, az unalmat, a lét-depressziót, a restséget,

tunyaságot, butaságot, beleegyezést és eltűrést, gonoszságot, gyilkolásra-fölhízlalt

hatalmat, rossz szédületeket és hamis hiteket, önámításokat és önhittségeket

mohó, nyúlványaival áramló és lényével pöfögve, buborékozva és gőzölögve

áradó óriás sejthalmaz-állatként bezabálni-kész, belsejébe-inni-és-gyűrni-

kész, magába-gyömöszölni-kész, és egyetlenségéből kiüríteni-kész művészi

erjedésben és gyönyörű elemi erjedtségében hitem és ismeretem szerint

a legtisztább, leggyötrelmesebb, legmagányosabb, és leggyötrődőbb. Hitem

szerint annyira, hogy csak óriás-kortársához: az árva, önmagát-csontig-

lefosztó, a természet kérgeit, háncsait, bőreit, hártyáit, kagylóhéjait, virágzás-

cafatjait kegyetlenűl letépő, fölöslegeit zordan lehasító, mint a halál csontváz-

önmagáról a húst, hatalmas ujjaival gyötrelmesen lecsipegető, az egyszeri,

az állandó, a biztos lényegit kereső Giacomettihez hasonlítható. Levelében egy

színes fényképet is küldött barátom. A fényképen műterme (amit csak a

felső sarok három-ágú fehérsége jelez), lazán kiterített, könnyedén a falra-

akasztott, gyűrődéseikkel és redőzetükkel egymásra-omló színes vásznak

hatalmas-méretű tömege borítja a mennyezetig és a szem ütköző-pontjáig

az egész fénykép-teret. Mintha egyetlen óriás szines kristály-halmaz ragyogna

bíboraival, kékjeivel, feketéivel, narancs-sárgáival, szögeivel, éleivel, üveg-

csokraival, szakadékaival, hasábjaival és szeleteivel. Csak nehéz szívemre és

arany-uszályú őszi tűnődésemre vethet kristály-árnyékot levelének tartalma,

két sorát mégis fölidézem most, föltépve magányunk burkát, mert a

művészi teremtés lényegét, a teremtő akarat legfontosabbját, a művészi

megvalósulás, a kiváltódás és kiválás értelmét mondta ki ezzel, a minden-

teremtő-akaratra-érvényeset, a mindnyájunk-teremtő-vágyának figyelmeztetését

és rettenetét, mintegy fordítva, a művészi teremtés egyetlen lényegét, lehetőségét

és föladatát. (Mintha egy földuzzadt és önmagával kifordított mélytengeri

lény belsejével: erezetével, mirigyeivel és belső szervei eres hártyavonaglásával,

nyálkás és fodros lüktetésével magyarázná eredendő állapota célját.) Azt írja:

Hónapok óta dolgoztam most, de egyelőre semmisem jött létre, ami a fehér vászon előtt

megállná a helyét. És a fénykép hátúlján: Nem maradt belőle talán semmi. Igen,

mert a kiválasztásra-készülődő, az emberkéztől-háborítatlan, az önmagában-

való, az így tiszta anyag, a zárt anyag-tömb a minden-együtt, a minden

lehetőség együtt, az általános megvalósulás, amely az egyszerit várja, a soha-

többé-másat, ha lemállanak róla majd a kegyetlen fölösleg héjai, zsírjai és

rostjai. A fehér, szürke, szikrázó, sárga fém-szerkezetű anyag a lét önmagában-

való erkölcse és felelőssége, nemcsak a lét anyaga, amelyből kiválásra vár a mű,

tehát a művész erkölcsisége és felelőssége. A fehér vászon, a kőtömb, a nedves

agyag-halom, a tiszta papiros a mindenség együtt, és a félelem és a magány,

s az anyagból a művésszel kiválasztott, kiváltott, megváltott mű a mindenség

egyik egésze, szerkezete, jelentése, így célja. A feloldódás és megváltás.

A múltról és a teremtés-indulatról szóltam, azzal, hogy a magam életének,

milliárd-sejtű cella-várának egy cella-ajtaját nyitottam föl most. Boldoggá

teszi és fölemeltté a gyötrődő és fölemelkedni-vágyó embert az a mű, amely

az általános anyagból való kiváltódás érdemesültje, amely ezzel a kiválással

hordozza létét és értelmét. Ezek a művek nem vágynak vissza az egy-tömbű

anyagba, mert a kiváltódással találták meg helyüket és létezésük okát

nehézveretű, talpig-és-koponyáig-beborított-páncélzatú, vastag hajzatokkal,

és tajtékosan leomló sörényekkel vágtató életünkben. A művészetnek sokfajta

akarata volt már az emberiség történetében. Volt akarata a tajtékzás, a mozgás,

és volt akarata a cselekvés is. De volt akarata a mozdulatlanság is, a csönd is,

a fölragyogás és a derengés, a titkok mosolya és a szenvedések görcse:

néma fuldoklás, vicsorgás és hörgés. Hisz mindennek van lehetősége és indulata.

És volt akarata az állapot-meghatározás is. E művekben a lét, de inkább létünk,

emberi létezésünk, egyszeri voltunk állapotai jelennek meg. Életünk merengése és

szigorúsága, csöndre-hajolása jelenik meg itt, a termékenység-állapot, a

megtermékenyűltség-állapot, a teremtő kezdet és teremtő akarat csöndje, a

fáradtsága, magánya, gondja, gyásza, szerelme magányában ülő ember,

a csönd mítoszi, ősvilági és a halál-világi csönd-virágait két bronz-rücskös ujja

közt merengve tartó ember, a csönd ragyogó kelyheit és tündöklő szirom-

koszorúit tűnődve vigyázó ember. Eredendő állapotok ezek! Mozdulatlan

eredendő történések. Ez a titkuk. Ez az értelmük. A nem-dermedt, de állandó

állapotok végtelen bizonyossága. Belső csöndje és külső csupaszsága. Önmaguk

értelmének bizonyossága, Jelentésük tisztaságának bizonyossága. Világunk

tömve van zajjal, gyásszal, robbanással, vijjogással, dübörgéssel, mozgással,

hörgéssel, iszony-torzulásokkal, fegyverropogással, szenvedéssel és jajgatással.

A művészet, bármilyen indulatú és megjelenési formájú is: cselekvés. Azzal

cselekszik, hogy van! Nem önmagát cselekedteti, de önmaga a cselekvés. Nem

hirdet erkölcsöt, mert önmaga az erkölcs. A művésznek, éppen ma, szenvedő és talán

végső-elárvulásra-készülő világunkban cselekednie kell. Léteznie és akarnia

kell! Lennie kell! Nem fújhatjuk magunk köré a szótlanság véreres, dagadt

hártya-buborékát; nem ülhetünk tündöklő, meztelen, boldog Ádám és

Évaként világító szappanbuborékban, amely pávatollas kék csészealjú,

csipketollas-szőrű, piroslevelű növény virága; nem rémüldözhetünk egymásra-

borúlva meztelenűl, tomporunkig-érő üvegharangban a kelepelő-gólyás-hátú,

tüskés-sörényű vadkanon; nem táncolhatunk köldöktől-pucérok, medve-

mohás, vadkan-bozontú kan-harangütőkkel, köldökig-tajtékzó dühödt

ágyékszőrökkel, kékeres-hálózatú földagadt hassal (amelyen áttetszik az

önmagába-göngyölt magzat, mint a csikóhal-apa hús-borostyánkő-buborék

hasán, fölrepedni-kész teher-teljességén az óriás-lárvaszemű, kristálytrombita-

orrlikú, pórusos borostyánkő-liliom-fejű tengericsikó-embrió), derekunktól-

óriás-szívbe-nőve, kezünkben piros almákkal, közös szív-fejünkön óriás-

bagollyal; nem ülhetünk, édeni ruhátlanok, tüskés piros óriás-gubacsokban,

begöndörödött-végű, piros-öves, rubint-dongás rák-torpáncélokban, zöld-

kéreg gyöngykagylókban, hímzett kaskákban, pikkely-hímes porcelánfazekakban,

repedezett-mázú cserépgömbökben, rákolló-tollú, aranycsengettyű-rojtos,

szemfedőharangos, horgolt bársonykalapban; nem úszhatunk óriás kék

vadszederbe harapva és kapaszkodva a kék tóban; nem lovagolhatunk,

meztelen boldogok, vállunkat-zsírozó hajjal, labdarózsa-emlőinket begöngyölő

hajjal, csípőnket és aranyrózsa-tomporunkat behömpölygő sörénnyel kék,

fehér, piros, barna, fekete lovakon, kecskéken, vadkanokon, medvéken,

tevéken, egyszarvúakon, szarvasokon, üveg-hólyag-sisakba dugott fejjel

(amely, mint a vállig-lehúzott, csúcsánál-leforrasztott lámpaüveg, amelynek

az emberfej a láng-arany-virága) a pirosfejű madáron, miközben hártya-

harangunk, üveg-buborékunk és üveg-kelyheink körűl és fölött nyüzsögnek

a jelképi rémek: patkányok, varangyok, halak, sündisznók, lepkék, hüllők,

a tóban deréktól-páncélba-öltözött-vaskesztyűs-vitéz: fején-madárcsőrű-

páncélsisak-vasderekától-delfin; tüskés-hal-hátsórészű, szőke-hajbozontú,

nagymellű kanca: a szirén; a levegőben rovarcsáp-páfrány-szárnyú meztelen

férfi, kék-madármellkasú-madárfejű-fácánszárnyú piros oroszlán,

szitakötőszárnyú hal, négyszárnyú ember-szitakötő, s néznek merengve az

óriás aranybóbitás, piros-fejű, zöld-fejű baglyok, vadkacsák, óriás-csőrű

óriás énekesmadarak. Mert Boldogság-kertünket, Édeni-virágoskertünket,

(ahol az ánuszokban, vaginákban, orrlikakban és szájakban kék és piros virág,

alma, eper, szamóca), üvegharangunkat és buborék-hártyánkat széttöri a vas

zaja! Nem ülhetünk a Csönd-anya szivárványhéjú magzatburkában (nyeldesve

szőreinket, vizeletünket és magzatvizünket), nem ülhetünk, összegöngyölödött

jövendő-embriók, a Némaság-asszony hasában (magzatvízben kiázott,

csikóhalgyöngykéreg-körmű, ráncosra-ázott arcunkra hajtogatott kis kezekkel,

amelyek, mint az öreg mosónők keze) a megváltó-születésre várva, mert

nem tudunk megszületni. Nem is lehetünk, mint a Virágok gyermekei, akik

„istent látják egy virágban”, s úgy őgyelegnek virággal a kezükben, virággal

a hajukban, a fülük mellé tűzött virággal, a meztelen mellbimbókra ragasztott

és a meztelen köldökre ragasztott virággal, virággal-behímzett ruhákban,

virággal a fogsoruk között, mint a Virágok gyermekei, akik a bőrükre,

mellükre, mellkasukra, hasukra, tomporukra, nyakukra, orrukra, arcukra,

homlokukra és halántékukra, kézfejükre és tenyerükre, nemiszervükre virágot

festenek, akik élnek virágoskerteket ültetve és kapálgatva, mert a virágok

növényi csengettyűszavára és illat-csengettyűire nem fut el iszonyodva a

Rettenet és a Bűn, nem párolog el a virágok néma hatalmára. Dolgoznunk

kell! Minden vonás, elmondott állapot, ami a csöndet árasztja magából, a

csöndre int, a titokra int, a szerkezetre int, a jóságra int, önmagunkra és

szégyenünkre int, a szigorúságra int, a fölemelkedésre és kegyelemre int

boldogság-üveghártyánál, szerelem-hártyaköpenynél, álom-buborék-

harangnál keményebb, tündöklő, áttetsző, tiszta páncél-harangot épít az

Emberiség köré, megrettent szívünk köré. És a Költészet-Kristálybuborék,

a Tündöklés-Álomüvegharang meg tudja védeni szívünket, Emberiség-

érdemünket az örökös haláltól.