Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Vörösmarty
 
FÉRFIKAR:
Sóvárgó, gyásztalan, kéreg-illatú éj!
Zöld ág az éjből ki se látszik.
Tető az éjből ki se látszik,
ablak az éjből ki se látszik,
sírkő az éjből ki se látszik.
Mohos rovarszem, véres madár-száj, gyökér-alvilág az éj.
Mért nem dereng a csillagok mélytenger-virága?
Mért nem mozog az űr emésztő, lágy karjaival,
a húsevő csillagok imbolygó, forró száj-koronája,
vak koponya-virágok kireszelt fogsoraival?
Fekete madár-hónalj, szagos medve-ágyék, növény-belső az éj.
Magány az éjből ki se látszik.
Az éj az éjből ki se látszik.
Csak a virrasztók virrasztanak. A merengés ágboga virágzik.
GYEREKKAR:
A csigabiga-bácsi
nagy bajszát fejébe gyűrte,
mákgubó-szemét lenyelte,
nem akar most látni.
A csigabiga-néni
két bajszán aranykesztyű,
két bajszán harmat-csengő.
A csöndnek csöngettyűzik.
A csigabiga-kislány
bajsza még nagyon gyönge.
De azért ő is alszik
horkolva a káposztán.
ASSZONY:
Aludj te is, a virrasztás sötét,
ne figyeld az éj foszfor-életét,
hajtsd be a tűnődés füstös lapjait,
zárd agyadra az álom páncélos fedőszárnyait,
nehogy a létben magadra maradva
körűlfogjon az éj sok szörny-apraja-nagyja,
s mint a nászban-nyüzsgő krokodílusok
horkanásától habzik, sustorog,
forr a zöld mocsár, s ondó, vér, könny pezseg,
hüllő-anyákat ölelnek nagykörmű krokodílus-kezek,
s kövér hím-királyok sírnak a nőstényeken:
párzó csőr-szájúak dúljanak szíveden!
Ne töprengd át a tajték-éveket!
Hagyd a tűnődést. Kezdd az éneket.
Pillámon csillagpor, ajkamon virágpor,
kis sörényem alatt nyögdel a madártoll.
Megbújnék oldaladnál,
ha szerelmes hajamba szuszognál,
aludj!
KÖLTŐ:
Nem!
Nem tudok aludni!
Képeket látok az éjszakában!
Képeket látok az éjszakában, mint az ördög kezében a kártyalapokat,
képeket látok az éjszakában, mint a holtak csontból-rügyező fogsorát,
képeket látok az éjszakában, mint vízből fölbukó állatok szemeit,
képeket látok az éjszakában, mint az ítélet vásznait forogni!
Képeket látok az éjszakában: egy kéz az ég hártyáit lapozza!
Jaj, az ítélet ért el engem?
Jaj, a rettenet nyelve forgat engem?
Jaj, az őrület szája morzsol engem, mint rózsaszín tehénszáj
a füvet, virágot!
KÓRUS:
Mit látsz, te bolond?
GYEREKKAR:
Aludj a bogarakkal,
lárvákkal, rovarokkal,
álcákkal, petékkel,
cincér-anyaméhhel,
aludj a gyökerekkel,
az üreggel, a kövekkel,
a szemhéjnélküli szemekkel,
a fülkagyló-nélküli fülekkel.
Aludj, aludj, aludj.
KÖLTŐ:
Én a Föld kérge alá látok:
látom a föld könyvében szétszórva a jövő csont-írásjeleit.
Én az égitestek méhburkába látok:
látom a kristályok sóhajtalan embrió-tenyészetét.
Látom a jövőből áradni a múltat,
a fekete-gomolyú múltat.
Féltelek Emberiség.
KÓRUS:
Mit látsz, te, bolond?
KÖLTŐ:
Meghalt az Emberiség!
Magányt csírázik a Föld szivacsos, zsugorodott hold-vidéke
és virágzik, mint katona-hullán a gólyahír az ember-nélküli-béke,
mert meghalt az Emberiség!
KÓRUS:
Jaj, mi maradt a pusztulás után?
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?
Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!
De ki tud már átkozódni! De ki iszonyodik már?
A rothadt világtörmelék, az embervérből kiszikkadó sár?
Az emberhúsból kidühöngő kis fa?
Az embercsonttal beborított szikla?
Vagy a megmaradottak?
FÉRFIKAR:
De ki az, aki megmaradt?
BESZÉLŐ:
A holtak-e, avagy az élők? A holtak-e, akik belesűltek a kövekbe,
a Föld csillag-anyagába, mint őskori létezők hártyaszárnya, csigolya-
húrja, vagy bolyhos-kocsonyájú pontszem-gyümölcse; az emberfaj
már a Földgolyó emléke csak, mint a hajdani rák-korszak, óriásemlős-korszak,
sárkány-korszak, vagy a mészvázasok kora? És egyre magányosabb
lesz embernélküli léte, s a megmaradt kevesek árvasága lesz az egyetlen
sóhaj a végső pusztulás előtt? Miért vajúdta ki a lét az embert évmilliárdok
gáz, tűz, kőzet, növény és állat-vegetációjából? Mit akart eszményeivel?
A tisztasággal, jósággal és szabadsággal? Eszményeivel, amelyek többek,
mint az élet, mert ezek az érdemes és értelmes élet feltételei.
Ez a rovar-szív nagyságú bolygó, a Föld, a bálna-szív nagyságú csillagok
között magányosan, üresen kering-e tovább, mint elvadúlt, elhagyott
temető, az Emberiség temetője? Vagy újra ontani fogja gyötrelmes és
gyönyörű méhéből az embert, mint áldott kicsi Ősanya, az Emberiség makacs
újraszülője? Magányos csont, fém és rom-sivatagként kering tovább a
tűzáradású napcsillag körűl, nagy lesz-e aki a Föld elburjánzott zöld
szakálla kócát megnyírja és kifésüli, s lesz-e aki elhomályosodott, hályogos,
döglött óceán-tekintetét kifényesíti, és lesimítja a Föld-arcról a
szenvedés halálráncait, és lesz-e a tébolyúlt Föld-koponyának értelmes
ember-gondolata még?
KÓRUS:
Mondd ki a pusztulás, a föllázadt vegetáció képeit!
KÖLTŐ:
Csupa torz, eddig-nem volt, skizofrén, túldagadt, hebegő, brekegő,
vinnyogó és daltalan növényi és állat-csoda a lét, borzalom-tenyészet,
növény-dodekafónia, állat-szürrealizmus, rovar-egzisztencializmus, madár-
atonalitás. Dühödt, kúsza, boldogtalan növény és állat-sivatag a Földgolyó,
s a föld vizei. Egyszárnyú madarak, kétlábú lovak, nyolc-fejű szarvas-
csillagok, csupa-láb békák, nagybundás teve-koponyájú pókok, nyikorgó bogár-
óriások, tüdős-virágok, pislogató tuskó-lények, kiáltozó növény-gubancok,
templom-oszlop-nagy kalászok és törpe-elefántok, összenőtt-medvék és
többszörös-iker-keselyűk, ismeretlen csúszkáló gyémánt-hengerek, légbe-
virágzó kesztyű-állatok, aranyírásos koporsórovarok, nagy szivárvány-szárnyú
halak, kéklombú korcs-erdők, bemohosodott-szemű légy-gyík-lények,
szitakötőszárnyas csecsemőfejek, csupacafat óriás denevér-anyák, hordóvá-
dagadt giliszták, nagy rovarcsápú énekesmadarak, halál-rajzú, csoda-pikkelyezésű
lepke-behemótok, állat-drótszerkezetek, tarajos sárkány-gyöngyruhák,
tulipán-rengetegek, nárcisz-dühkitörések és liliom-sivatagok, csigolya-
fűvadak, halfarkú kecskék, mindenütt-tőgy-tehenek, szájnélküli állatkristályok,
gomba-Dinosaurusok és gyöngyvirág-tornyok, eleven érhálózatként lüktető
piros növénykúszadékok, belűl üres, de a bőrön harmincnégy szívvel
verdeső varangykirálynők, zöldszakállú fecskék, sáskafejű sármányok,
cincérkoponyájú nyulak, szélmalom-lapátú röpködők és cimbalom-lények,
hárfa-hangú kígyók, seprű-csillagok, rojtlibegők, szemfedő-állatcsipkék,
harangbeszédű vaksik, sündisznófejedelmek, aranyszínű patkányok, és
nyálkás hód-ősemberek növik be és lepik el lassan a Föld romjait, a városok,
beton, kő, vas, tető, kupolamálladékát, a megőszült vizeket és a fekete levegőt.
FÉRFIKAR:
Jaj, mi maradt a pusztulás után?
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?
BESZÉLŐ:
Maradt-e ember az űr halál-szigetén? Maradt-e ember e földi másvilágon,
aki elviseli az egyik halál után a másik életet, e szörny-győzelmet, e téboly-
időt, az ember-utáni létet. És e szörnyeteg-lét különös, eddig-nem-
hallott hangjait? Maradt-e ember, akinek szíve verni mer tovább is?
KÖLTŐ:
Mert csupa alvilági és létutáni hang ez a sötét és éji világ! Csupa
vak csipogás, hárfa-futam és fém-nyikorgás, harkály-kopogás és gyíktorok-
dobolás, meztelen csecsemő-nyöszörgés és állat-köhögés, csupa éjféli
rikácsolás és madár-átok, kígyó-jajongás és sakál-zene, csillag-pityergés és
arany-ügetés, csupa vizilófogsor-vacogás és róka-üvöltés, csupa
hártyahang és lúdtalp-topogás, csupa gyémántkarcolás és békabrekegés, csupa
őslény-gágogás és medve-jajongás, csupa gép-kerepelés és fogaskerék-
surlódás, csupa bolygódübörgés és madártorok-vérzés, csupa halál-verejték
és sátán-kopogás, csupa kivégzett-ló-nyerítés és csoszogás, susogás, suhogás,
félig-épűlt sikoly és bálnaszuszogás, rovar-rágicsálás és csont-káromlás,
tarkórepedés és bőrszárny-nyekergés, csupa fujtató-hisztéria és puha
huhogás, vulkán-lüktetés és macska-szerelem, szülőanya-sikoltozás és vízesés-
ásványzörej, gyerek-bömbölés és titkos kattogás szövi be az utolsó hangtalan
hang, nem-is-hallott-hang után az új csöndet, mint az embert a fájdalom.
KÓRUS:
Hát mi adott hitet az Emberiségnek?
Szülnek-e majd embert most a gépek?
KÖLTŐ:
Élnek még magányosan, önmagukká alakúlva a megmaradt gépek; hatalmas
üvegnyakú dudva-erdők alatt, az ember-vakondok építette lilaragyogású
alagút-tekervényekben, a Föld beton-bélrendszerében, kihalt városromok
csontváz és ember-rothadék-pusztaságában, a civilizáció és kultúra
roncstelepén, a több-fejű legyekkel borított Emberiség szeméthegyén, e
világszemét-telepen szanaszét, itt-ott, villognak lámpáik, jeleket adnak,
üzeneteket küldenek. Nagy elektronikus gép-egerek, gép-katicabogarak, gép-
rókák, gép-majmok futkosnak, gördűlnek, lépegetnek, merev szemükben
kigyúllad s elhal a fény ritmikusan, bicegnek, bólogatnak, koppannak,
kattognak; fotocella-rendszerű páncélajtók nyílnak ki, s csukódnak be üres
pince-termekben, monumentális elektronikus agyak számolnak hisztérikusan,
zagyván, nem tudják abbahagyni az életet, elektronikus fordítógépek
fordítanak, összevissza keverve szavakat, nyelveket; egy laboratóriumban üveg-
ember dereng lila-rózsaszín fényben, mint világító üveg-rózsa, belső
szervei, idegpályái foszforeszkálnak, érrendszere, agya villódzik piros-kék-
sárga-zöld hálózatával, olyan, mint egy óriás áttetsző szúnyoglárva; egy
sugárzó alagút-szoba közepén merev fém-öltönyű gépember mondja el tízszer,
százszor, ezerszer, milliószor hanglemez-szövegét; elektronikus szaporodó-
gépek szülnek szaporodó gépeket, s azok szülik újra az új és új gépeket,
csengve, ropogva, nyöszörögve, gépszülőanya-vinnyogással, olaj-verejték-
csatakosan; gép-lovak nyerítenek, gépmajom-anyák szorítják gumi-emlőjükre
a holt, már rothadó, málló-szőrű, kocsonyásodó-testű majomcsecsemőket;
elektronikus zeneszerzőgépek ember-lónyerítés-szimfóniákat, galaxis-
oratóriumokat írnak és küldik a rom-növény-éjszakába a zenét.
KÓRUS:
És mi maradt a pusztulás után?
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?
KÖLTŐ:
A Föld, mint golyószóróval kivégzett kisgyerek teste, vérrel kifakad, sebei
fecskendeznek tűzgejzireket, fém-nyálat, izzó kőváladékot, lánghörgést;
arcára szárad az arany-hányadék, és rubint tajték-nyáladzása rácsordul a
városon-nőtt erdőkre, lövell, mint fölgerjedt csődör botja a halál-sörényű Föld:
vas-láng-arany szerelem-váladékot, s e világra-hömpölygő ásvány-tajtékba
merevednek a holtak és az eleven-lombú idő.
GYEREKKAR:
Mintha kentaurok és faunok futkosnának a holtakból-kivirágzott
ligetekben.
Mintha szirének énekét hozná ide a vak tengeri szél.
FÉRFIKAR:
Hajnalodik.
Minek a hajnal a világnak, ha meghalt?
GYEREKKAR:
Hajnalodik?
Vérző hüvelyéből az éj mért tolja ki az arany-fogú Napot?
Hogy meglássa a zöld-üszkös Föld-daganatot?
KÓRUS:
Hajnalodik!
Világ, mióta nem láttál te hajnalt?
BESZÉLŐ:
A Földet, mint a legyek fejét a mohos szőrzet, bolyhos gömbhéjként
begyapjazó füst és porrétegen alig tud áttörni a Nap. Kékszürke derengés
árad el a sivatag tájon. Fény-emlőjét hiába tartja oda a rühes csecsemő-
földnek. Az éj romjain egy embercsoport ül, virrasztva a világhalott hullája
fölött. Talán egy város volt valamikor e kő-fű-csont-rongy-deszka-drót-
cserép-óceán helyén. Ülnek, ácsorognak, motyognak, a levegőbe nyúlnak s
visszarántják hirtelen kezüket, vacognak deres rongyaikban. Merev
arcukon, mint álarc, piros agyagból kent máz, némelyiken, mint a középkori
lovagok fémcsőrű sisakja: csúcsos fehér agyag-sisak, csak a szemek, s a száj
helye üres, mint a koponyáké. Mióta ácsorognak, motyognak, dideregnek,
szikkadnak ezek az időtlenek, vagy új-idejűek? Mióta várnak és mire várnak?
Mire vár a megmaradt Emberiség? A kifosztott, a szerelemtelen, a daltalan,
a hullaevő, az árva Emberiség-törmelék.
Fölöttük sötét átok-gomolygás, a légburok rádióaktív szemfedőrongyai.
És akkor fémsziszegés hallatszik, s ők makogva a földre borúlnak, mint az
ősemberek, oly félelemmel, hogy szívverésüktől remegni kezd a föld, mint
átrobogó mozdony alatt a sín-pántú töltés. És a szürke-kék halál-vattát, a
Föld testére tekert múmia-pólyát, mint sebészkés, villanásszerűen
átmetszi egy fémcsillag, fémgömb-korong, mintha a Szaturnusz hullna
közéjük, de az üveges-húsú fémtest mintha mégis puhán remegne, mint tányérba
fölütött tojás. És sziszegve a romokra ereszkedik, fölkavarva csontporát,
növény-örvényét, fekete véralvadékát, piros hamuját. S madár-dallamokból
szőtt zene hömpölyög ki a géptestből, csodálatosan, lágyan, ismeretlen csillag-
létezés madár-mondataival.
A Föld sivatag-emberei fejüket lassan fölemelik, s látják, már megréműlni
se tudva, hogy különös kocsonya-csáp-gép-borda-lények szállnak ki a gépből,
nagy bíbor lepkeszárnyakon, olyanok, mintha polip, tücsök, lepke és
rádióbelsőrész házasságának gyermekei volnának. S röpködnek körülöttük
nagylágy, puha bíbor lepkeszárnycsapásokkal. És egyszercsak emberi hang,
mintha rádióból szólna, beszél hozzájuk. Hívja őket, mondván: a
Világegyetem forró csillag-közönyét törtük át értetek ti boldogok, de csak
egyszer jöhettünk, máskor soha többé. Megértve a Mindenség-molekula, a Föld
halál-villogását, eljöttünk a megmaradottakért.
GYEREKKAR:
És megszámlálják az ittmaradottakat,
a boldogokat, a boldogtalanokat.
BESZÉLŐ:
A más-csillag-anyájú gépben nincs elég hely a földieknek. Két embernek
itt kell maradnia, ezen a Földön, mert két emberrel kevesebbet bír el a
boldogság-korong, az új-anyaméh, a boldogság-fémanya.
KÓRUS:
És a Föld sivatag-emberei, a kiszikkadt-könnyűek állnak, leszegett fejjel,
a vörös-agyaggal-bekent-arcúak, a fehér-agyag-sisakú makogók.
BESZÉLŐ:
És akkor a költő megfogja asszonya kezét, és kiáll a vérző agyag-csoportból.
Meghordja tekintetét a rom-sivatagon, fölnéz a halál-bundájú égre.
KÖLTŐ:
Mi itt maradunk, érted, elfoszlott Emberiség.
Mi itt maradunk, kiállunk e vérző agyagcsoportból.
Megőrizzük a lét gyönyörű üzenetét.
Szemünk fölszáll a rothadásból, a rádióaktív porból.
Itt maradunk! Az embernek élni kell tovább, és élni kell tovább a dalnak,
mert a Világegyetem szíve szakad meg, ha a dal abbamarad. Én az új lét
Orfeusza leszek, s hárfámmal kiéneklem a holtakat a földből, és szavammal
elűzöm a halál fellegeit. Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból. Énekemmel
magunk köré szelídítem a halál-utáni lét lényeit és lecsillapítom a tébolyúlt
gépeket. Majd nemzünk kisdedet és keresünk puszta mezőt, s fölássuk és
bevetjük magokkal. Mi az Emberiség új ős-szülői leszünk, s leszünk
okosabb atyái s anyái eljövendő népeknek, s leszünk új törvények nemzői is.
Nemzői és nevelői. Nevelői és megtartói. És elmondjuk majd az új-
Emberiségnek, ami volt és megtanítjuk a jövendőre. Mi nem vagyunk
árvák: mert a halálnál nagyobb a szerelem. És virrasztunk majd a zord
Emberiségnélküli éjszakában a szerelem máglyatüzénél és körénk-gyűlnek
a szörny-lények, rémület-vadak és virágok.
BESZÉLŐ:
És az Emberiség-törmelék a világűrből-jött gépbe száll. S a csáp-kocsonya-
lepke-gép-lények is eltűnnek a gép testében. S boldog madárzene-áradással
fölnyilall a fémgömbkorong. S eltűnik a végtelenben.
A költő elengedi asszonya kezét, körűlnéz, s látja, a romok, a csontok
között egy könyv szitakötő-hártyaszárnyait lapozza az aranyszürke hajnali
szél. Fölemeli, s olvasni kezdi hangosan a verssorokat. Aztán asszonyát
átkarolva elindúl a különös reggeli fényben a zöld-roncs, halál-pikkelyű világ-
sivatag közepe felé.
GYEREKKAR:
Hajnalodik.
Arany-sündisznó mászik ki az űrből. Szimatolgat.
FÉRFIKAR:
Hajnalodik. Feküdj le, költő! Hajnalodik!
Agyadról a penész-látomás talán lesorvadt.
KÓRUS:
Hajnalodik.
Hétlábú táltoscsikó vagy. Hátadon hozod a Napot, a Holdat.
Rázd le a némaság rühes éveit. Kezdd hát világmegváltó táltos-éneked.
Itasd meg Mindenség-járó táltosménesed.
Mert szügyed aranyszőre, zsíros koponya-bozontod megőszül maholnap!
KÖLTŐ:
Hajnalodik. Aranylapok tetőzik a sötétet.
Rubint-hasábok dőlnek virrasztó ablakomra.
Szobám lila falára, mint óriás-tüdőről nagyított röntgen-képet
a fény a függöny sejtbokrait eresen rákopírozza.
Lámpám megfakul, mint az öreg katonatemetők.
A fénynek nem ad fényt. Minek is adna?
Fölizzanak hitvesem nyakán a pihe-fénymezők,
mint a csillaghalmazok: borzongva, lüktetve, apadva.
A zöld ág az éjből már dadogva kilátszik:
bizsereg, leng, lágy kotyogással lökdösi taréját,
üvöltözik a boldog madárivadék, harmatot iszik, bogarászik.
És lassan meglengeti az űrben a Nap legyőzhetetlen tűzlobogóját.
TELJES KÓRUS:
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
KÖLTŐ:
Én hiszek tebenned Emberiség.
Nem győznek le képzelt halottaim!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]