|
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. |
Zöld ág virított a föld ormain. |
|
Sóvárgó, gyásztalan, kéreg-illatú éj! |
Zöld ág az éjből ki se látszik. |
Tető az éjből ki se látszik, |
ablak az éjből ki se látszik, |
sírkő az éjből ki se látszik. |
Mohos rovarszem, véres madár-száj, gyökér-alvilág az éj. |
Mért nem dereng a csillagok mélytenger-virága? |
Mért nem mozog az űr emésztő, lágy karjaival, |
a húsevő csillagok imbolygó, forró száj-koronája, |
vak koponya-virágok kireszelt fogsoraival? |
Fekete madár-hónalj, szagos medve-ágyék, növény-belső az éj. |
Magány az éjből ki se látszik. |
Az éj az éjből ki se látszik. |
Csak a virrasztók virrasztanak. A merengés ágboga virágzik. |
|
nagy bajszát fejébe gyűrte, |
|
két bajszán aranykesztyű, |
két bajszán harmat-csengő. |
A csöndnek csöngettyűzik. |
|
bajsza még nagyon gyönge. |
|
Aludj te is, a virrasztás sötét, |
ne figyeld az éj foszfor-életét, |
hajtsd be a tűnődés füstös lapjait, |
zárd agyadra az álom páncélos fedőszárnyait, |
nehogy a létben magadra maradva |
körűlfogjon az éj sok szörny-apraja-nagyja, |
s mint a nászban-nyüzsgő krokodílusok |
horkanásától habzik, sustorog, |
forr a zöld mocsár, s ondó, vér, könny pezseg, |
hüllő-anyákat ölelnek nagykörmű krokodílus-kezek, |
s kövér hím-királyok sírnak a nőstényeken: |
párzó csőr-szájúak dúljanak szíveden! |
|
Ne töprengd át a tajték-éveket! |
Hagyd a tűnődést. Kezdd az éneket. |
Pillámon csillagpor, ajkamon virágpor, |
kis sörényem alatt nyögdel a madártoll. |
ha szerelmes hajamba szuszognál, |
|
Képeket látok az éjszakában! |
Képeket látok az éjszakában, mint az ördög kezében a kártyalapokat, |
képeket látok az éjszakában, mint a holtak csontból-rügyező fogsorát, |
képeket látok az éjszakában, mint vízből fölbukó állatok szemeit, |
képeket látok az éjszakában, mint az ítélet vásznait forogni! |
Képeket látok az éjszakában: egy kéz az ég hártyáit lapozza! |
|
Jaj, az ítélet ért el engem? |
Jaj, a rettenet nyelve forgat engem? |
Jaj, az őrület szája morzsol engem, mint rózsaszín tehénszáj |
|
a szemhéjnélküli szemekkel, |
a fülkagyló-nélküli fülekkel. |
|
Én a Föld kérge alá látok: |
látom a föld könyvében szétszórva a jövő csont-írásjeleit. |
Én az égitestek méhburkába látok: |
látom a kristályok sóhajtalan embrió-tenyészetét. |
Látom a jövőből áradni a múltat, |
|
Magányt csírázik a Föld szivacsos, zsugorodott hold-vidéke |
és virágzik, mint katona-hullán a gólyahír az ember-nélküli-béke, |
mert meghalt az Emberiség! |
|
Jaj, mi maradt a pusztulás után? |
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után? |
Átok és iszonyat? Átok és iszonyat! |
De ki tud már átkozódni! De ki iszonyodik már? |
A rothadt világtörmelék, az embervérből kiszikkadó sár? |
Az emberhúsból kidühöngő kis fa? |
Az embercsonttal beborított szikla? |
|
A holtak-e, avagy az élők? A holtak-e, akik belesűltek a kövekbe, |
a Föld csillag-anyagába, mint őskori létezők hártyaszárnya, csigolya- |
húrja, vagy bolyhos-kocsonyájú pontszem-gyümölcse; az emberfaj |
már a Földgolyó emléke csak, mint a hajdani rák-korszak, óriásemlős-korszak, |
sárkány-korszak, vagy a mészvázasok kora? És egyre magányosabb |
lesz embernélküli léte, s a megmaradt kevesek árvasága lesz az egyetlen |
sóhaj a végső pusztulás előtt? Miért vajúdta ki a lét az embert évmilliárdok |
gáz, tűz, kőzet, növény és állat-vegetációjából? Mit akart eszményeivel? |
A tisztasággal, jósággal és szabadsággal? Eszményeivel, amelyek többek,
|
mint az élet, mert ezek az érdemes és értelmes élet feltételei. |
Ez a rovar-szív nagyságú bolygó, a Föld, a bálna-szív nagyságú csillagok |
között magányosan, üresen kering-e tovább, mint elvadúlt, elhagyott |
temető, az Emberiség temetője? Vagy újra ontani fogja gyötrelmes és |
gyönyörű méhéből az embert, mint áldott kicsi Ősanya, az Emberiség makacs |
újraszülője? Magányos csont, fém és rom-sivatagként kering tovább a |
tűzáradású napcsillag körűl, nagy lesz-e aki a Föld elburjánzott zöld |
szakálla kócát megnyírja és kifésüli, s lesz-e aki elhomályosodott, hályogos, |
döglött óceán-tekintetét kifényesíti, és lesimítja a Föld-arcról a |
szenvedés halálráncait, és lesz-e a tébolyúlt Föld-koponyának értelmes |
|
Mondd ki a pusztulás, a föllázadt vegetáció képeit! |
|
Csupa torz, eddig-nem volt, skizofrén, túldagadt, hebegő, brekegő, |
vinnyogó és daltalan növényi és állat-csoda a lét, borzalom-tenyészet, |
növény-dodekafónia, állat-szürrealizmus, rovar-egzisztencializmus, madár- |
atonalitás. Dühödt, kúsza, boldogtalan növény és állat-sivatag a Földgolyó, |
s a föld vizei. Egyszárnyú madarak, kétlábú lovak, nyolc-fejű szarvas- |
csillagok, csupa-láb békák, nagybundás teve-koponyájú pókok, nyikorgó bogár- |
óriások, tüdős-virágok, pislogató tuskó-lények, kiáltozó növény-gubancok, |
templom-oszlop-nagy kalászok és törpe-elefántok, összenőtt-medvék és |
többszörös-iker-keselyűk, ismeretlen csúszkáló gyémánt-hengerek, légbe- |
virágzó kesztyű-állatok, aranyírásos koporsórovarok, nagy szivárvány-szárnyú |
halak, kéklombú korcs-erdők, bemohosodott-szemű légy-gyík-lények, |
szitakötőszárnyas csecsemőfejek, csupacafat óriás denevér-anyák, hordóvá- |
dagadt giliszták, nagy rovarcsápú énekesmadarak, halál-rajzú, csoda-pikkelyezésű |
lepke-behemótok, állat-drótszerkezetek, tarajos sárkány-gyöngyruhák, |
tulipán-rengetegek, nárcisz-dühkitörések és liliom-sivatagok, csigolya- |
fűvadak, halfarkú kecskék, mindenütt-tőgy-tehenek, szájnélküli állatkristályok, |
gomba-Dinosaurusok és gyöngyvirág-tornyok, eleven érhálózatként lüktető |
piros növénykúszadékok, belűl üres, de a bőrön harmincnégy szívvel |
verdeső varangykirálynők, zöldszakállú fecskék, sáskafejű sármányok, |
cincérkoponyájú nyulak, szélmalom-lapátú röpködők és cimbalom-lények, |
hárfa-hangú kígyók, seprű-csillagok, rojtlibegők, szemfedő-állatcsipkék, |
harangbeszédű vaksik, sündisznófejedelmek, aranyszínű patkányok, és |
nyálkás hód-ősemberek növik be és lepik el lassan a Föld romjait, a városok, |
beton, kő, vas, tető, kupolamálladékát, a megőszült vizeket és a fekete levegőt. |
|
Jaj, mi maradt a pusztulás után? |
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után? |
|
Maradt-e ember az űr halál-szigetén? Maradt-e ember e földi másvilágon, |
aki elviseli az egyik halál után a másik életet, e szörny-győzelmet, e téboly- |
időt, az ember-utáni létet. És e szörnyeteg-lét különös, eddig-nem- |
hallott hangjait? Maradt-e ember, akinek szíve verni mer tovább is? |
|
Mert csupa alvilági és létutáni hang ez a sötét és éji világ! Csupa |
vak csipogás, hárfa-futam és fém-nyikorgás, harkály-kopogás és gyíktorok- |
dobolás, meztelen csecsemő-nyöszörgés és állat-köhögés, csupa éjféli |
rikácsolás és madár-átok, kígyó-jajongás és sakál-zene, csillag-pityergés és |
arany-ügetés, csupa vizilófogsor-vacogás és róka-üvöltés, csupa |
hártyahang és lúdtalp-topogás, csupa gyémántkarcolás és békabrekegés, csupa |
őslény-gágogás és medve-jajongás, csupa gép-kerepelés és fogaskerék- |
surlódás, csupa bolygódübörgés és madártorok-vérzés, csupa halál-verejték |
és sátán-kopogás, csupa kivégzett-ló-nyerítés és csoszogás, susogás, suhogás, |
félig-épűlt sikoly és bálnaszuszogás, rovar-rágicsálás és csont-káromlás, |
tarkórepedés és bőrszárny-nyekergés, csupa fujtató-hisztéria és puha |
huhogás, vulkán-lüktetés és macska-szerelem, szülőanya-sikoltozás és vízesés- |
ásványzörej, gyerek-bömbölés és titkos kattogás szövi be az utolsó hangtalan |
hang, nem-is-hallott-hang után az új csöndet, mint az embert a fájdalom. |
|
Hát mi adott hitet az Emberiségnek? |
Szülnek-e majd embert most a gépek? |
|
Élnek még magányosan, önmagukká alakúlva a megmaradt gépek; hatalmas |
üvegnyakú dudva-erdők alatt, az ember-vakondok építette lilaragyogású |
alagút-tekervényekben, a Föld beton-bélrendszerében, kihalt városromok |
csontváz és ember-rothadék-pusztaságában, a civilizáció és kultúra |
roncstelepén, a több-fejű legyekkel borított Emberiség szeméthegyén, e |
világszemét-telepen szanaszét, itt-ott, villognak lámpáik, jeleket adnak, |
üzeneteket küldenek. Nagy elektronikus gép-egerek, gép-katicabogarak, gép- |
rókák, gép-majmok futkosnak, gördűlnek, lépegetnek, merev szemükben |
kigyúllad s elhal a fény ritmikusan, bicegnek, bólogatnak, koppannak, |
kattognak; fotocella-rendszerű páncélajtók nyílnak ki, s csukódnak be üres |
pince-termekben, monumentális elektronikus agyak számolnak hisztérikusan, |
zagyván, nem tudják abbahagyni az életet, elektronikus fordítógépek |
fordítanak, összevissza keverve szavakat, nyelveket; egy laboratóriumban üveg- |
ember dereng lila-rózsaszín fényben, mint világító üveg-rózsa, belső |
szervei, idegpályái foszforeszkálnak, érrendszere, agya villódzik piros-kék- |
sárga-zöld hálózatával, olyan, mint egy óriás áttetsző szúnyoglárva; egy |
sugárzó alagút-szoba közepén merev fém-öltönyű gépember mondja el tízszer, |
százszor, ezerszer, milliószor hanglemez-szövegét; elektronikus szaporodó- |
gépek szülnek szaporodó gépeket, s azok szülik újra az új és új gépeket, |
csengve, ropogva, nyöszörögve, gépszülőanya-vinnyogással, olaj-verejték- |
csatakosan; gép-lovak nyerítenek, gépmajom-anyák szorítják gumi-emlőjükre |
a holt, már rothadó, málló-szőrű, kocsonyásodó-testű majomcsecsemőket; |
elektronikus zeneszerzőgépek ember-lónyerítés-szimfóniákat, galaxis- |
oratóriumokat írnak és küldik a rom-növény-éjszakába a zenét. |
|
És mi maradt a pusztulás után? |
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után? |
|
A Föld, mint golyószóróval kivégzett kisgyerek teste, vérrel kifakad, sebei |
fecskendeznek tűzgejzireket, fém-nyálat, izzó kőváladékot, lánghörgést; |
arcára szárad az arany-hányadék, és rubint tajték-nyáladzása rácsordul a |
városon-nőtt erdőkre, lövell, mint fölgerjedt csődör botja a halál-sörényű Föld: |
vas-láng-arany szerelem-váladékot, s e világra-hömpölygő ásvány-tajtékba |
merevednek a holtak és az eleven-lombú idő. |
|
Mintha kentaurok és faunok futkosnának a holtakból-kivirágzott |
Mintha szirének énekét hozná ide a vak tengeri szél. |
|
Minek a hajnal a világnak, ha meghalt? |
|
Vérző hüvelyéből az éj mért tolja ki az arany-fogú Napot? |
Hogy meglássa a zöld-üszkös Föld-daganatot? |
|
Világ, mióta nem láttál te hajnalt? |
|
A Földet, mint a legyek fejét a mohos szőrzet, bolyhos gömbhéjként |
begyapjazó füst és porrétegen alig tud áttörni a Nap. Kékszürke derengés |
árad el a sivatag tájon. Fény-emlőjét hiába tartja oda a rühes csecsemő- |
földnek. Az éj romjain egy embercsoport ül, virrasztva a világhalott hullája |
fölött. Talán egy város volt valamikor e kő-fű-csont-rongy-deszka-drót- |
cserép-óceán helyén. Ülnek, ácsorognak, motyognak, a levegőbe nyúlnak s |
visszarántják hirtelen kezüket, vacognak deres rongyaikban. Merev |
arcukon, mint álarc, piros agyagból kent máz, némelyiken, mint a középkori |
lovagok fémcsőrű sisakja: csúcsos fehér agyag-sisak, csak a szemek, s a száj |
helye üres, mint a koponyáké. Mióta ácsorognak, motyognak, dideregnek, |
szikkadnak ezek az időtlenek, vagy új-idejűek? Mióta várnak és mire várnak? |
Mire vár a megmaradt Emberiség? A kifosztott, a szerelemtelen, a daltalan, |
a hullaevő, az árva Emberiség-törmelék. |
|
Fölöttük sötét átok-gomolygás, a légburok rádióaktív szemfedőrongyai. |
És akkor fémsziszegés hallatszik, s ők makogva a földre borúlnak, mint az |
ősemberek, oly félelemmel, hogy szívverésüktől remegni kezd a föld, mint |
átrobogó mozdony alatt a sín-pántú töltés. És a szürke-kék halál-vattát, a |
Föld testére tekert múmia-pólyát, mint sebészkés, villanásszerűen |
átmetszi egy fémcsillag, fémgömb-korong, mintha a Szaturnusz hullna |
közéjük, de az üveges-húsú fémtest mintha mégis puhán remegne, mint tányérba |
fölütött tojás. És sziszegve a romokra ereszkedik, fölkavarva csontporát, |
növény-örvényét, fekete véralvadékát, piros hamuját. S madár-dallamokból |
szőtt zene hömpölyög ki a géptestből, csodálatosan, lágyan, ismeretlen csillag- |
létezés madár-mondataival. |
|
A Föld sivatag-emberei fejüket lassan fölemelik, s látják, már megréműlni |
se tudva, hogy különös kocsonya-csáp-gép-borda-lények szállnak ki a gépből, |
nagy bíbor lepkeszárnyakon, olyanok, mintha polip, tücsök, lepke és |
rádióbelsőrész házasságának gyermekei volnának. S röpködnek körülöttük |
nagylágy, puha bíbor lepkeszárnycsapásokkal. És egyszercsak emberi hang, |
mintha rádióból szólna, beszél hozzájuk. Hívja őket, mondván: a |
Világegyetem forró csillag-közönyét törtük át értetek ti boldogok, de csak
|
egyszer jöhettünk, máskor soha többé. Megértve a Mindenség-molekula, a Föld |
halál-villogását, eljöttünk a megmaradottakért. |
|
És megszámlálják az ittmaradottakat, |
a boldogokat, a boldogtalanokat. |
|
A más-csillag-anyájú gépben nincs elég hely a földieknek. Két embernek |
itt kell maradnia, ezen a Földön, mert két emberrel kevesebbet bír el a |
boldogság-korong, az új-anyaméh, a boldogság-fémanya. |
|
És a Föld sivatag-emberei, a kiszikkadt-könnyűek állnak, leszegett fejjel, |
a vörös-agyaggal-bekent-arcúak, a fehér-agyag-sisakú makogók. |
|
És akkor a költő megfogja asszonya kezét, és kiáll a vérző agyag-csoportból. |
Meghordja tekintetét a rom-sivatagon, fölnéz a halál-bundájú égre. |
|
Mi itt maradunk, érted, elfoszlott Emberiség. |
Mi itt maradunk, kiállunk e vérző agyagcsoportból. |
Megőrizzük a lét gyönyörű üzenetét. |
Szemünk fölszáll a rothadásból, a rádióaktív porból. |
|
Itt maradunk! Az embernek élni kell tovább, és élni kell tovább a dalnak, |
mert a Világegyetem szíve szakad meg, ha a dal abbamarad. Én az új lét |
Orfeusza leszek, s hárfámmal kiéneklem a holtakat a földből, és szavammal |
elűzöm a halál fellegeit. Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból. Énekemmel |
magunk köré szelídítem a halál-utáni lét lényeit és lecsillapítom a tébolyúlt |
gépeket. Majd nemzünk kisdedet és keresünk puszta mezőt, s fölássuk és |
bevetjük magokkal. Mi az Emberiség új ős-szülői leszünk, s leszünk |
okosabb atyái s anyái eljövendő népeknek, s leszünk új törvények nemzői is. |
Nemzői és nevelői. Nevelői és megtartói. És elmondjuk majd az új- |
Emberiségnek, ami volt és megtanítjuk a jövendőre. Mi nem vagyunk |
árvák: mert a halálnál nagyobb a szerelem. És virrasztunk majd a zord |
Emberiségnélküli éjszakában a szerelem máglyatüzénél és körénk-gyűlnek |
a szörny-lények, rémület-vadak és virágok. |
|
És az Emberiség-törmelék a világűrből-jött gépbe száll. S a csáp-kocsonya- |
lepke-gép-lények is eltűnnek a gép testében. S boldog madárzene-áradással |
fölnyilall a fémgömbkorong. S eltűnik a végtelenben. |
|
A költő elengedi asszonya kezét, körűlnéz, s látja, a romok, a csontok |
között egy könyv szitakötő-hártyaszárnyait lapozza az aranyszürke hajnali |
szél. Fölemeli, s olvasni kezdi hangosan a verssorokat. Aztán asszonyát |
átkarolva elindúl a különös reggeli fényben a zöld-roncs, halál-pikkelyű világ- |
|
Arany-sündisznó mászik ki az űrből. Szimatolgat. |
|
Hajnalodik. Feküdj le, költő! Hajnalodik! |
Agyadról a penész-látomás talán lesorvadt. |
|
Hétlábú táltoscsikó vagy. Hátadon hozod a Napot, a Holdat. |
Rázd le a némaság rühes éveit. Kezdd hát világmegváltó táltos-éneked. |
Itasd meg Mindenség-járó táltosménesed. |
Mert szügyed aranyszőre, zsíros koponya-bozontod megőszül maholnap! |
|
Hajnalodik. Aranylapok tetőzik a sötétet. |
Rubint-hasábok dőlnek virrasztó ablakomra. |
Szobám lila falára, mint óriás-tüdőről nagyított röntgen-képet |
a fény a függöny sejtbokrait eresen rákopírozza. |
Lámpám megfakul, mint az öreg katonatemetők. |
A fénynek nem ad fényt. Minek is adna? |
Fölizzanak hitvesem nyakán a pihe-fénymezők, |
mint a csillaghalmazok: borzongva, lüktetve, apadva. |
A zöld ág az éjből már dadogva kilátszik: |
bizsereg, leng, lágy kotyogással lökdösi taréját, |
üvöltözik a boldog madárivadék, harmatot iszik, bogarászik. |
És lassan meglengeti az űrben a Nap legyőzhetetlen tűzlobogóját. |
|
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. |
Zöld ág virított a föld ormain. |
|
Én hiszek tebenned Emberiség. |
Nem győznek le képzelt halottaim! |
|
|
|
|