|
| Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. |
| Zöld ág virított a föld ormain. |
|
| Sóvárgó, gyásztalan, kéreg-illatú éj! |
| Zöld ág az éjből ki se látszik. |
| Tető az éjből ki se látszik, |
| ablak az éjből ki se látszik, |
| sírkő az éjből ki se látszik. |
| Mohos rovarszem, véres madár-száj, gyökér-alvilág az éj. |
| Mért nem dereng a csillagok mélytenger-virága? |
| Mért nem mozog az űr emésztő, lágy karjaival, |
| a húsevő csillagok imbolygó, forró száj-koronája, |
| vak koponya-virágok kireszelt fogsoraival? |
| Fekete madár-hónalj, szagos medve-ágyék, növény-belső az éj. |
| Magány az éjből ki se látszik. |
| Az éj az éjből ki se látszik. |
| Csak a virrasztók virrasztanak. A merengés ágboga virágzik. |
|
| nagy bajszát fejébe gyűrte, |
|
| két bajszán aranykesztyű, |
| két bajszán harmat-csengő. |
| A csöndnek csöngettyűzik. |
|
| bajsza még nagyon gyönge. |
|
| Aludj te is, a virrasztás sötét, |
| ne figyeld az éj foszfor-életét, |
| hajtsd be a tűnődés füstös lapjait, |
| zárd agyadra az álom páncélos fedőszárnyait, |
| nehogy a létben magadra maradva |
| körűlfogjon az éj sok szörny-apraja-nagyja, |
| s mint a nászban-nyüzsgő krokodílusok |
| horkanásától habzik, sustorog, |
| forr a zöld mocsár, s ondó, vér, könny pezseg, |
| hüllő-anyákat ölelnek nagykörmű krokodílus-kezek, |
| s kövér hím-királyok sírnak a nőstényeken: |
| párzó csőr-szájúak dúljanak szíveden! |
|
| Ne töprengd át a tajték-éveket! |
| Hagyd a tűnődést. Kezdd az éneket. |
| Pillámon csillagpor, ajkamon virágpor, |
| kis sörényem alatt nyögdel a madártoll. |
| ha szerelmes hajamba szuszognál, |
|
| Képeket látok az éjszakában! |
| Képeket látok az éjszakában, mint az ördög kezében a kártyalapokat, |
| képeket látok az éjszakában, mint a holtak csontból-rügyező fogsorát, |
| képeket látok az éjszakában, mint vízből fölbukó állatok szemeit, |
| képeket látok az éjszakában, mint az ítélet vásznait forogni! |
| Képeket látok az éjszakában: egy kéz az ég hártyáit lapozza! |
|
| Jaj, az ítélet ért el engem? |
| Jaj, a rettenet nyelve forgat engem? |
| Jaj, az őrület szája morzsol engem, mint rózsaszín tehénszáj |
|
| a szemhéjnélküli szemekkel, |
| a fülkagyló-nélküli fülekkel. |
|
| Én a Föld kérge alá látok: |
| látom a föld könyvében szétszórva a jövő csont-írásjeleit. |
| Én az égitestek méhburkába látok: |
| látom a kristályok sóhajtalan embrió-tenyészetét. |
| Látom a jövőből áradni a múltat, |
|
| Magányt csírázik a Föld szivacsos, zsugorodott hold-vidéke |
| és virágzik, mint katona-hullán a gólyahír az ember-nélküli-béke, |
| mert meghalt az Emberiség! |
|
| Jaj, mi maradt a pusztulás után? |
| Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után? |
| Átok és iszonyat? Átok és iszonyat! |
| De ki tud már átkozódni! De ki iszonyodik már? |
| A rothadt világtörmelék, az embervérből kiszikkadó sár? |
| Az emberhúsból kidühöngő kis fa? |
| Az embercsonttal beborított szikla? |
|
| A holtak-e, avagy az élők? A holtak-e, akik belesűltek a kövekbe, |
| a Föld csillag-anyagába, mint őskori létezők hártyaszárnya, csigolya- |
| húrja, vagy bolyhos-kocsonyájú pontszem-gyümölcse; az emberfaj |
| már a Földgolyó emléke csak, mint a hajdani rák-korszak, óriásemlős-korszak, |
| sárkány-korszak, vagy a mészvázasok kora? És egyre magányosabb |
| lesz embernélküli léte, s a megmaradt kevesek árvasága lesz az egyetlen |
| sóhaj a végső pusztulás előtt? Miért vajúdta ki a lét az embert évmilliárdok |
| gáz, tűz, kőzet, növény és állat-vegetációjából? Mit akart eszményeivel? |
| A tisztasággal, jósággal és szabadsággal? Eszményeivel, amelyek többek,
|
| mint az élet, mert ezek az érdemes és értelmes élet feltételei. |
| Ez a rovar-szív nagyságú bolygó, a Föld, a bálna-szív nagyságú csillagok |
| között magányosan, üresen kering-e tovább, mint elvadúlt, elhagyott |
| temető, az Emberiség temetője? Vagy újra ontani fogja gyötrelmes és |
| gyönyörű méhéből az embert, mint áldott kicsi Ősanya, az Emberiség makacs |
| újraszülője? Magányos csont, fém és rom-sivatagként kering tovább a |
| tűzáradású napcsillag körűl, nagy lesz-e aki a Föld elburjánzott zöld |
| szakálla kócát megnyírja és kifésüli, s lesz-e aki elhomályosodott, hályogos, |
| döglött óceán-tekintetét kifényesíti, és lesimítja a Föld-arcról a |
| szenvedés halálráncait, és lesz-e a tébolyúlt Föld-koponyának értelmes |
|
| Mondd ki a pusztulás, a föllázadt vegetáció képeit! |
|
| Csupa torz, eddig-nem volt, skizofrén, túldagadt, hebegő, brekegő, |
| vinnyogó és daltalan növényi és állat-csoda a lét, borzalom-tenyészet, |
| növény-dodekafónia, állat-szürrealizmus, rovar-egzisztencializmus, madár- |
| atonalitás. Dühödt, kúsza, boldogtalan növény és állat-sivatag a Földgolyó, |
| s a föld vizei. Egyszárnyú madarak, kétlábú lovak, nyolc-fejű szarvas- |
| csillagok, csupa-láb békák, nagybundás teve-koponyájú pókok, nyikorgó bogár- |
| óriások, tüdős-virágok, pislogató tuskó-lények, kiáltozó növény-gubancok, |
| templom-oszlop-nagy kalászok és törpe-elefántok, összenőtt-medvék és |
| többszörös-iker-keselyűk, ismeretlen csúszkáló gyémánt-hengerek, légbe- |
| virágzó kesztyű-állatok, aranyírásos koporsórovarok, nagy szivárvány-szárnyú |
| halak, kéklombú korcs-erdők, bemohosodott-szemű légy-gyík-lények, |
| szitakötőszárnyas csecsemőfejek, csupacafat óriás denevér-anyák, hordóvá- |
| dagadt giliszták, nagy rovarcsápú énekesmadarak, halál-rajzú, csoda-pikkelyezésű |
| lepke-behemótok, állat-drótszerkezetek, tarajos sárkány-gyöngyruhák, |
| tulipán-rengetegek, nárcisz-dühkitörések és liliom-sivatagok, csigolya- |
| fűvadak, halfarkú kecskék, mindenütt-tőgy-tehenek, szájnélküli állatkristályok, |
| gomba-Dinosaurusok és gyöngyvirág-tornyok, eleven érhálózatként lüktető |
| piros növénykúszadékok, belűl üres, de a bőrön harmincnégy szívvel |
| verdeső varangykirálynők, zöldszakállú fecskék, sáskafejű sármányok, |
| cincérkoponyájú nyulak, szélmalom-lapátú röpködők és cimbalom-lények, |
| hárfa-hangú kígyók, seprű-csillagok, rojtlibegők, szemfedő-állatcsipkék, |
| harangbeszédű vaksik, sündisznófejedelmek, aranyszínű patkányok, és |
| nyálkás hód-ősemberek növik be és lepik el lassan a Föld romjait, a városok, |
| beton, kő, vas, tető, kupolamálladékát, a megőszült vizeket és a fekete levegőt. |
|
| Jaj, mi maradt a pusztulás után? |
| Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után? |
|
| Maradt-e ember az űr halál-szigetén? Maradt-e ember e földi másvilágon, |
| aki elviseli az egyik halál után a másik életet, e szörny-győzelmet, e téboly- |
| időt, az ember-utáni létet. És e szörnyeteg-lét különös, eddig-nem- |
| hallott hangjait? Maradt-e ember, akinek szíve verni mer tovább is? |
|
| Mert csupa alvilági és létutáni hang ez a sötét és éji világ! Csupa |
| vak csipogás, hárfa-futam és fém-nyikorgás, harkály-kopogás és gyíktorok- |
| dobolás, meztelen csecsemő-nyöszörgés és állat-köhögés, csupa éjféli |
| rikácsolás és madár-átok, kígyó-jajongás és sakál-zene, csillag-pityergés és |
| arany-ügetés, csupa vizilófogsor-vacogás és róka-üvöltés, csupa |
| hártyahang és lúdtalp-topogás, csupa gyémántkarcolás és békabrekegés, csupa |
| őslény-gágogás és medve-jajongás, csupa gép-kerepelés és fogaskerék- |
| surlódás, csupa bolygódübörgés és madártorok-vérzés, csupa halál-verejték |
| és sátán-kopogás, csupa kivégzett-ló-nyerítés és csoszogás, susogás, suhogás, |
| félig-épűlt sikoly és bálnaszuszogás, rovar-rágicsálás és csont-káromlás, |
| tarkórepedés és bőrszárny-nyekergés, csupa fujtató-hisztéria és puha |
| huhogás, vulkán-lüktetés és macska-szerelem, szülőanya-sikoltozás és vízesés- |
| ásványzörej, gyerek-bömbölés és titkos kattogás szövi be az utolsó hangtalan |
| hang, nem-is-hallott-hang után az új csöndet, mint az embert a fájdalom. |
|
| Hát mi adott hitet az Emberiségnek? |
| Szülnek-e majd embert most a gépek? |
|
| Élnek még magányosan, önmagukká alakúlva a megmaradt gépek; hatalmas |
| üvegnyakú dudva-erdők alatt, az ember-vakondok építette lilaragyogású |
| alagút-tekervényekben, a Föld beton-bélrendszerében, kihalt városromok |
| csontváz és ember-rothadék-pusztaságában, a civilizáció és kultúra |
| roncstelepén, a több-fejű legyekkel borított Emberiség szeméthegyén, e |
| világszemét-telepen szanaszét, itt-ott, villognak lámpáik, jeleket adnak, |
| üzeneteket küldenek. Nagy elektronikus gép-egerek, gép-katicabogarak, gép- |
| rókák, gép-majmok futkosnak, gördűlnek, lépegetnek, merev szemükben |
| kigyúllad s elhal a fény ritmikusan, bicegnek, bólogatnak, koppannak, |
| kattognak; fotocella-rendszerű páncélajtók nyílnak ki, s csukódnak be üres |
| pince-termekben, monumentális elektronikus agyak számolnak hisztérikusan, |
| zagyván, nem tudják abbahagyni az életet, elektronikus fordítógépek |
| fordítanak, összevissza keverve szavakat, nyelveket; egy laboratóriumban üveg- |
| ember dereng lila-rózsaszín fényben, mint világító üveg-rózsa, belső |
| szervei, idegpályái foszforeszkálnak, érrendszere, agya villódzik piros-kék- |
| sárga-zöld hálózatával, olyan, mint egy óriás áttetsző szúnyoglárva; egy |
| sugárzó alagút-szoba közepén merev fém-öltönyű gépember mondja el tízszer, |
| százszor, ezerszer, milliószor hanglemez-szövegét; elektronikus szaporodó- |
| gépek szülnek szaporodó gépeket, s azok szülik újra az új és új gépeket, |
| csengve, ropogva, nyöszörögve, gépszülőanya-vinnyogással, olaj-verejték- |
| csatakosan; gép-lovak nyerítenek, gépmajom-anyák szorítják gumi-emlőjükre |
| a holt, már rothadó, málló-szőrű, kocsonyásodó-testű majomcsecsemőket; |
| elektronikus zeneszerzőgépek ember-lónyerítés-szimfóniákat, galaxis- |
| oratóriumokat írnak és küldik a rom-növény-éjszakába a zenét. |
|
| És mi maradt a pusztulás után? |
| Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után? |
|
| A Föld, mint golyószóróval kivégzett kisgyerek teste, vérrel kifakad, sebei |
| fecskendeznek tűzgejzireket, fém-nyálat, izzó kőváladékot, lánghörgést; |
| arcára szárad az arany-hányadék, és rubint tajték-nyáladzása rácsordul a |
| városon-nőtt erdőkre, lövell, mint fölgerjedt csődör botja a halál-sörényű Föld: |
| vas-láng-arany szerelem-váladékot, s e világra-hömpölygő ásvány-tajtékba |
| merevednek a holtak és az eleven-lombú idő. |
|
| Mintha kentaurok és faunok futkosnának a holtakból-kivirágzott |
| Mintha szirének énekét hozná ide a vak tengeri szél. |
|
| Minek a hajnal a világnak, ha meghalt? |
|
| Vérző hüvelyéből az éj mért tolja ki az arany-fogú Napot? |
| Hogy meglássa a zöld-üszkös Föld-daganatot? |
|
| Világ, mióta nem láttál te hajnalt? |
|
| A Földet, mint a legyek fejét a mohos szőrzet, bolyhos gömbhéjként |
| begyapjazó füst és porrétegen alig tud áttörni a Nap. Kékszürke derengés |
| árad el a sivatag tájon. Fény-emlőjét hiába tartja oda a rühes csecsemő- |
| földnek. Az éj romjain egy embercsoport ül, virrasztva a világhalott hullája |
| fölött. Talán egy város volt valamikor e kő-fű-csont-rongy-deszka-drót- |
| cserép-óceán helyén. Ülnek, ácsorognak, motyognak, a levegőbe nyúlnak s |
| visszarántják hirtelen kezüket, vacognak deres rongyaikban. Merev |
| arcukon, mint álarc, piros agyagból kent máz, némelyiken, mint a középkori |
| lovagok fémcsőrű sisakja: csúcsos fehér agyag-sisak, csak a szemek, s a száj |
| helye üres, mint a koponyáké. Mióta ácsorognak, motyognak, dideregnek, |
| szikkadnak ezek az időtlenek, vagy új-idejűek? Mióta várnak és mire várnak? |
| Mire vár a megmaradt Emberiség? A kifosztott, a szerelemtelen, a daltalan, |
| a hullaevő, az árva Emberiség-törmelék. |
|
| Fölöttük sötét átok-gomolygás, a légburok rádióaktív szemfedőrongyai. |
| És akkor fémsziszegés hallatszik, s ők makogva a földre borúlnak, mint az |
| ősemberek, oly félelemmel, hogy szívverésüktől remegni kezd a föld, mint |
| átrobogó mozdony alatt a sín-pántú töltés. És a szürke-kék halál-vattát, a |
| Föld testére tekert múmia-pólyát, mint sebészkés, villanásszerűen |
| átmetszi egy fémcsillag, fémgömb-korong, mintha a Szaturnusz hullna |
| közéjük, de az üveges-húsú fémtest mintha mégis puhán remegne, mint tányérba |
| fölütött tojás. És sziszegve a romokra ereszkedik, fölkavarva csontporát, |
| növény-örvényét, fekete véralvadékát, piros hamuját. S madár-dallamokból |
| szőtt zene hömpölyög ki a géptestből, csodálatosan, lágyan, ismeretlen csillag- |
| létezés madár-mondataival. |
|
| A Föld sivatag-emberei fejüket lassan fölemelik, s látják, már megréműlni |
| se tudva, hogy különös kocsonya-csáp-gép-borda-lények szállnak ki a gépből, |
| nagy bíbor lepkeszárnyakon, olyanok, mintha polip, tücsök, lepke és |
| rádióbelsőrész házasságának gyermekei volnának. S röpködnek körülöttük |
| nagylágy, puha bíbor lepkeszárnycsapásokkal. És egyszercsak emberi hang, |
| mintha rádióból szólna, beszél hozzájuk. Hívja őket, mondván: a |
| Világegyetem forró csillag-közönyét törtük át értetek ti boldogok, de csak
|
|
egyszer jöhettünk, máskor soha többé. Megértve a Mindenség-molekula, a Föld |
| halál-villogását, eljöttünk a megmaradottakért. |
|
| És megszámlálják az ittmaradottakat, |
| a boldogokat, a boldogtalanokat. |
|
| A más-csillag-anyájú gépben nincs elég hely a földieknek. Két embernek |
| itt kell maradnia, ezen a Földön, mert két emberrel kevesebbet bír el a |
| boldogság-korong, az új-anyaméh, a boldogság-fémanya. |
|
| És a Föld sivatag-emberei, a kiszikkadt-könnyűek állnak, leszegett fejjel, |
| a vörös-agyaggal-bekent-arcúak, a fehér-agyag-sisakú makogók. |
|
| És akkor a költő megfogja asszonya kezét, és kiáll a vérző agyag-csoportból. |
| Meghordja tekintetét a rom-sivatagon, fölnéz a halál-bundájú égre. |
|
| Mi itt maradunk, érted, elfoszlott Emberiség. |
| Mi itt maradunk, kiállunk e vérző agyagcsoportból. |
| Megőrizzük a lét gyönyörű üzenetét. |
| Szemünk fölszáll a rothadásból, a rádióaktív porból. |
|
| Itt maradunk! Az embernek élni kell tovább, és élni kell tovább a dalnak, |
| mert a Világegyetem szíve szakad meg, ha a dal abbamarad. Én az új lét |
| Orfeusza leszek, s hárfámmal kiéneklem a holtakat a földből, és szavammal |
| elűzöm a halál fellegeit. Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból. Énekemmel |
| magunk köré szelídítem a halál-utáni lét lényeit és lecsillapítom a tébolyúlt |
| gépeket. Majd nemzünk kisdedet és keresünk puszta mezőt, s fölássuk és |
| bevetjük magokkal. Mi az Emberiség új ős-szülői leszünk, s leszünk |
| okosabb atyái s anyái eljövendő népeknek, s leszünk új törvények nemzői is. |
| Nemzői és nevelői. Nevelői és megtartói. És elmondjuk majd az új- |
| Emberiségnek, ami volt és megtanítjuk a jövendőre. Mi nem vagyunk |
| árvák: mert a halálnál nagyobb a szerelem. És virrasztunk majd a zord |
| Emberiségnélküli éjszakában a szerelem máglyatüzénél és körénk-gyűlnek |
| a szörny-lények, rémület-vadak és virágok. |
|
| És az Emberiség-törmelék a világűrből-jött gépbe száll. S a csáp-kocsonya- |
| lepke-gép-lények is eltűnnek a gép testében. S boldog madárzene-áradással |
| fölnyilall a fémgömbkorong. S eltűnik a végtelenben. |
|
| A költő elengedi asszonya kezét, körűlnéz, s látja, a romok, a csontok |
| között egy könyv szitakötő-hártyaszárnyait lapozza az aranyszürke hajnali |
| szél. Fölemeli, s olvasni kezdi hangosan a verssorokat. Aztán asszonyát |
| átkarolva elindúl a különös reggeli fényben a zöld-roncs, halál-pikkelyű világ- |
|
| Arany-sündisznó mászik ki az űrből. Szimatolgat. |
|
| Hajnalodik. Feküdj le, költő! Hajnalodik! |
| Agyadról a penész-látomás talán lesorvadt. |
|
| Hétlábú táltoscsikó vagy. Hátadon hozod a Napot, a Holdat. |
| Rázd le a némaság rühes éveit. Kezdd hát világmegváltó táltos-éneked. |
| Itasd meg Mindenség-járó táltosménesed. |
| Mert szügyed aranyszőre, zsíros koponya-bozontod megőszül maholnap! |
|
| Hajnalodik. Aranylapok tetőzik a sötétet. |
| Rubint-hasábok dőlnek virrasztó ablakomra. |
| Szobám lila falára, mint óriás-tüdőről nagyított röntgen-képet |
| a fény a függöny sejtbokrait eresen rákopírozza. |
| Lámpám megfakul, mint az öreg katonatemetők. |
| A fénynek nem ad fényt. Minek is adna? |
| Fölizzanak hitvesem nyakán a pihe-fénymezők, |
| mint a csillaghalmazok: borzongva, lüktetve, apadva. |
| A zöld ág az éjből már dadogva kilátszik: |
| bizsereg, leng, lágy kotyogással lökdösi taréját, |
| üvöltözik a boldog madárivadék, harmatot iszik, bogarászik. |
| És lassan meglengeti az űrben a Nap legyőzhetetlen tűzlobogóját. |
|
| Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. |
| Zöld ág virított a föld ormain. |
|
| Én hiszek tebenned Emberiség. |
| Nem győznek le képzelt halottaim! |
|
|
|
|