A szent tűzözön regéi

1962–1968

Feleségemnek

Lányomnak

Anyámnak

A gyötrelem órái

Tegnap még fény volt, dühödt és boldog szikra-zuhogás, gyémánt-csokrok,

és villogás-uszályok, aranylemezekkel-kikalapált ég, féktelen láng-lövelésekkel

a lemez-gyűrődések, arany-ráncok és hajlatok találkozásaiban és mélyeiben,

tegnap még fény volt, sűrű aranyszögecsekkel kivert és összefogott

alumíniumburok az éjszaka fölöttünk, végtelen páncél-buborék, mint Henry

Moore ős-sisak-szobra, amelyben ott áll a meztelen emberiség; barna

faforgács-csokrok: koszos verebek zsibongtak a fákon, csipegették a levelek

üveg-kocsányait, a halál sárga tüskéit csipegették, lerúgtak egy-egy elnehezűlt

növényi tollat, megkristályosodott-sejtű növény-lepényhalat. De ma

délutánra tódúlva, tolongva, horkanva és fújva elözönlötték az arany-

ürességet a Nagyszőrűek, a Büdösbundájúak, a Földre-leomló-farkúak,

a Földre-lehömpölygő-hajúak, a Zengő-fémszál-sörényesek, a Szőrvirág-

orrlikúak, a Kristály-vicsorgók, behömpölyögte zölden derengő üvegpalackként

körénk-fújt várakozásunkat a titokzatosság: előbb a Hangtalanok jöttek,

a Némák, a Csöndek, jöttek a Moha-állatok tolongva: a moha-szarvasok,

moha-őzek, moha-farkasok, moha-rókák, moha-rágcsálók, moha-egerek,

moha-békák, moha-gyíkok, moha-madarak jöttek, moha-harkályok, moha-

baglyok, moha-rigók, moha-cinkék, moha-lepkék és moha-denevérek, aztán

a Zengők, a Nyikorgók, a Recsegők jöttek, eláradva bolyhos Penész-

országunkon, a penész-fák, a penész-állatok, penész-madarak, penész-városok

és penész-temetők között: az alumínium-pókok, alumínium-százlábúak,

alumínium-skorpiók, alumínium-rákok csápjaikkal, rágószerveikkel, ollóikkal,

farok-tüskéikkel, szívócsöveikkel, aztán a vas jött, a vas-dübörgés, jöttek a

vas-kancák, vas-csődörök zörögve, a vas-ajakcimpájúak, a vas-orrlikúak, s most

telefújják szőrös és beteg ködökkel életünket, fehér és nyálkás csipke-

gomolygással, penész-tajtékú vas-szájukból végtelen fehér szemfedők

göngyölögnek ki, végtelen halotti vásznak, ködből-és-dérből-szőtt-virágú

végtelen lepedők, s ott gomolyog ez a végtelen ködcsipke-szemfedő-hányadék

csontjaim között, hőrgőimben, vonagló bronhusaimban, és tüdő-

hólyagocskáim lüktető, véreres barlangjaiban, élet-álmú töprengéseimben és

élet-vágyú álmaimban, élet-vágyú énekemben. Jöttek a vas-kancák, vas-csődörök

s megálltak torlódva, egymásra-hágva, lihegő, röhögő, dobogó vas-szőnyeggé

zsúfolódva és remegő vas-kosár-fedővé csomósodva irgalmatlan napjaim

fölött, s nehéz fehér füstöt fújnak konok szívemre, szájukból, orrlikaikból dől

és ömlik és hömpölyög a fehér füst, mert belűl üresek ők, csak vascsavarokkal

összecsavart vaslemez-állatok ők, vaspáncél-lovak, vas-dongákból és vas-

ízekből összeforrasztott, összecsavart óriás vashordók, középkori vas-álarcokkal

és vasfejekkel, vaslemezekből összehegesztett vaslemez-lovak, a hegesztés

vastajték-heggedéseivel dúdorosok, sövényesek és eresek, bűnös vas-korsók

és vas-barlangok, forrasztás-rücskökkel-szegélyes vasmozaik-állatok,

vas-szelvény-lovak, hosszú, göndör vasforgács-sörénnyel és vas-szalag-

farokhajjal, mintha vaskörmök nőttek volna nyakuk csigolyáiból, vas-

homlokcsontjukból, a tatuhoz hasonló szegecselt, öves vastomporukból, s deres

üregeikben gomolygó fehér füst, bolyhosan erjedő végtelen fehér penész, laza

és fonalszivacs-erjedésű penészgomba-áradás, kitódúl szájukon, orrlikukon,

hogy orrlikaik, mint fehér halotti rózsák, orrlikaik óriás dagadt penészgomba-

rózsák, és szájukból sűrű penészgomba-fátyol zuhog, fehér halál-erjedés ömlik

az üveg-merengésű növény-akaratra, az arany-vicsorgású temetőkre, gyertyaláng-

fogsorú sírokra, halottak húsával és szőrével erjedő, halottakat-ébresztő

szívemre. Egyetlen temető lesz a Föld?

Eljön a Minden-halál ideje majd? És minek a temető, ha nincs kinek

temetni? A halottak egymást nem temethetik! A halottak egymást nem

siratják. A halottak könnye: enyv, nyirok, rothadás-nyálka, olvadó húsüveg.

A halottak éneke gázbuborék-csokor, sistergő bomlás-szavak, bugyborékoló

hús-lángok, a püffedő lágy szervek zsíros, büdös füstölgése. A halottak

álma: halál. Eljön a Teljes-Halál féktelen üszög-uralma majd, s testünk, a

Világ-test, sűrűsödve és egymásra-burjánozva üszög-zacskókkal fölhólyagzik,

s ha a sárga és nyirkos-hamvú, erezett növény-bőrök, tömött sárga

hólyagcsokrok, püffedt és dagadt növénybőr-zsákok fölrepednek: növényi

korom lövődik a levegőbe, fekete prüszkölés, korom-pukkanás, fekete liszt

lövellése és permetezése tölti be az üres levegőt, s ragad rá, rakódik le a halottak

szőrzetére, szempillájára, orrlikára és fogaira? És éhezik megdermedt átkainkat

a Betapasztott-szájúak, a Vas-fonállal-összevarrt-ajkúak, a Szájüregbe-dagadt-

nyelvűek, a Beforrt-szájúak, és nem látják a halott világra deresedett

átkainkat a Növényhártyával-benőtt-szeműek, a Szőrös-állatbőrrel-benőtt-

szeműek, a Moha-denevérszárnnyal-benőtt-szeműek, a Pupillátlan-galóca-

gomba-szeműek, a Csiperkegomba-szemgolyósok, és nem érzik bűzös átkainkat

a Hőscincérrel-betömött-orrlikúak, a Szarvasbogárral-betömött-orrlikúak,

a Nagy-sárga-kovatű-csokros-korallág-sövényes-hernyókkal-betömött-

orrlikúak, a Moha-porhanyó-sáskapotrohhal-betömött-orrlikúak, a Gyász-

szalag-abroncsos-aranyszőrhordó-darázspotrohhal-betömött-orrlikúak, és nem

hallják halálra-üllepedő átkainkat a Korommal-betömött-fülűek,

a Megszáradt-gennyel-betömött-fülűek, a Döglött-patkánnyal-betömött-

fülűek, a Döglött-békával-betömött-fülűek, a Madártollal-állatszőrrel-

hüllőbőrrel-halpikkellyel-rovarszárnyakkal-szőrcsipkepáfrány-lepkecsápokkal-

betömött-fülűek. Mert átveszi osztatlan, kegyes uralmát az Összenőtt-halál:

a Növény-halál, Állat-halál, Rovar-halál, Madár-halál, Kőzet-halál,

Ásvány-halál, Föld-halál.

Boldogabb lesz az űr, ha nem leszünk már? Ha a Földgolyó karddal levágott

kopasz fejként vicsorogva a lüktető tűz-porban elgurúl, szőr-uszonyos tokjában

forgó szemgolyóval: az aranyporos kőzet-golyóval, az arany-gyűszűket-

halmozóval, a piros ér-zsák-virággal, a titkos-értelmű kocsonya-tojással, a

befestett fény-evő-virággal, a dolgokat-evő-virággal, az anyagot-fölfaló-virággal.

Ha a Mindenségből kigurúl a Föld eres viaszkagylóként nyíló-csukódó

orrlikakkal, a szőrcsokor-csigaházzal, takony-mélytengeri-rózsát, bizsergő

viasz-rózsát, vér-rákollókat, vér-rákpáncélfejeket, vér-rákcsápokat virágzó

kő-pohárral, vérgyökér-szoknyát libegtető kék csigahéjjal, piros mirigyzsákkal,

bársony kakas-szakállal. Ha a Mindentelenségbe átgurúl a Föld, az Emberiség

levágott feje, a hús-dália-nyakcsonkjából vérszoknyát kiökrendő, a vér-

páfrányt a végtelenségbe növesztő, s vére és véres könnye a tejút-virágikra-

tányérokra szárad, csillagszőrös tejút-virágszárakra szárad. S míg a Mindenségen

átgurúl a létről-levágott-fejünk, rátapad a boldogabb anyag tűzpora, mint

ujjunkra a lepkeszárny aranypikkely-zúzaléka, aranyszőre. Ha a Végső-

Csöndbe átgurúl a halott Föld, a kőgolyó, héját átlukgató billiárd pórus-

barlangjából csak a csönd virágzik, nem szőrök, kocsányok, bimbók, kocsonya-

kelyhek, hús-harangok, csalánzók, csápok, tapogatók, állatüveg-levelek,

állatüveg-páfrányok, takony-ostorok, érző-nyúlványok, szívószájú állattakony-

rózsák, éhesen remegő üvegliliom-koszorúk. A kőgolyó-héjat hemzsegve áttörő

kő-kürtökből, a héjat szitásan-átlikasztó barlang-trombitákból, mész-harangokból

csak a csönd virágzik. Az emberiség-nélküli csönd virágzik. Kőszivacsgömb

lesz a Földgolyó! A Költészet-múlt megkövesedett tojása. A legszebb álom-

tojás. Benne megkövesedett ember, állat, növény, virág. Megkövesedett

angyal: kő-szárnyai testére hajtogatva, vállain át, mellkasán keresztben, hátán

csomóra összekötve, mint betegen keresztkötés, egymásra-lapúlt kő-tollakkal,

kő-pihékkel; megkövesedett ördög: megkövesedett farka csigásan

begöndörödve, mint a lepke óriás koponya-szőrdorongja, szájszervei szőrös

szívócsöve, az alsó szőr-állkapocsból kinövő föltekert állat-szőlőkacs, kőelefánt-

lepkeormány, mohás patája kő-cipő, nemzőszerve kő-ágyú, kieresztett fullánkja

kő-tüske, szakálla kő-legyező, pikkelyes keze kő-rózsa. Benne kő-táltoslovak,

a hatlábúak. Benne megkövesedett történelmek, époszok, mesék. Benne a

megkövesedett emberiség. Egymásra-dőlt, egymásra-ragadt sírkő-emberek

milliárdjai. Kő-férfi, kő-zsákban kő-ondóval. Kő-asszony, kő-magzatburkában

kő-embrióval. Kő-gyermek, torkában kő-csengettyűvel. Kő-halál, hóna alatt

kő-hegedűvel. Kő-végzet lesz a Föld. Kőpórusos óriás kő-gyűszű a halott

isten ujján. S az isten-hullát ellepik az aranytetvek, aranybogarak, arany-

poloskák, arany-lárvák, aranydarazsak, aranyméhek, arany-csigabigák,

aranybékák, aranysündisznók, aranygyíkok, aranyegerek, arany-madarak,

húsát fölzabálják, szőrét és körmét elemésztik. S fekszik a mérhetetlen csontváz

az űrben: a tejút.

Boldogabb lesz a Mindenség nélkülünk? Mire hát a költők éneke?

Az éjszaka képei^*

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Vörösmarty

FÉRFIKAR:

Sóvárgó, gyásztalan, kéreg-illatú éj!

Zöld ág az éjből ki se látszik.

Tető az éjből ki se látszik,

ablak az éjből ki se látszik,

sírkő az éjből ki se látszik.

Mohos rovarszem, véres madár-száj, gyökér-alvilág az éj.

Mért nem dereng a csillagok mélytenger-virága?

Mért nem mozog az űr emésztő, lágy karjaival,

a húsevő csillagok imbolygó, forró száj-koronája,

vak koponya-virágok kireszelt fogsoraival?

Fekete madár-hónalj, szagos medve-ágyék, növény-belső az éj.

Magány az éjből ki se látszik.

Az éj az éjből ki se látszik.

Csak a virrasztók virrasztanak. A merengés ágboga virágzik.

GYEREKKAR:

A csigabiga-bácsi

nagy bajszát fejébe gyűrte,

mákgubó-szemét lenyelte,

nem akar most látni.

A csigabiga-néni

két bajszán aranykesztyű,

két bajszán harmat-csengő.

A csöndnek csöngettyűzik.

A csigabiga-kislány

bajsza még nagyon gyönge.

De azért ő is alszik

horkolva a káposztán.

ASSZONY:

Aludj te is, a virrasztás sötét,

ne figyeld az éj foszfor-életét,

hajtsd be a tűnődés füstös lapjait,

zárd agyadra az álom páncélos fedőszárnyait,

nehogy a létben magadra maradva

körűlfogjon az éj sok szörny-apraja-nagyja,

s mint a nászban-nyüzsgő krokodílusok

horkanásától habzik, sustorog,

forr a zöld mocsár, s ondó, vér, könny pezseg,

hüllő-anyákat ölelnek nagykörmű krokodílus-kezek,

s kövér hím-királyok sírnak a nőstényeken:

párzó csőr-szájúak dúljanak szíveden!

Ne töprengd át a tajték-éveket!

Hagyd a tűnődést. Kezdd az éneket.

Pillámon csillagpor, ajkamon virágpor,

kis sörényem alatt nyögdel a madártoll.

Megbújnék oldaladnál,

ha szerelmes hajamba szuszognál,

aludj!

KÖLTŐ:

Nem!

Nem tudok aludni!

Képeket látok az éjszakában!

Képeket látok az éjszakában, mint az ördög kezében a kártyalapokat,

képeket látok az éjszakában, mint a holtak csontból-rügyező fogsorát,

képeket látok az éjszakában, mint vízből fölbukó állatok szemeit,

képeket látok az éjszakában, mint az ítélet vásznait forogni!

Képeket látok az éjszakában: egy kéz az ég hártyáit lapozza!

Jaj, az ítélet ért el engem?

Jaj, a rettenet nyelve forgat engem?

Jaj, az őrület szája morzsol engem, mint rózsaszín tehénszáj

a füvet, virágot!

KÓRUS:

Mit látsz, te bolond?

GYEREKKAR:

Aludj a bogarakkal,

lárvákkal, rovarokkal,

álcákkal, petékkel,

cincér-anyaméhhel,

aludj a gyökerekkel,

az üreggel, a kövekkel,

a szemhéjnélküli szemekkel,

a fülkagyló-nélküli fülekkel.

Aludj, aludj, aludj.

KÖLTŐ:

Én a Föld kérge alá látok:

látom a föld könyvében szétszórva a jövő csont-írásjeleit.

Én az égitestek méhburkába látok:

látom a kristályok sóhajtalan embrió-tenyészetét.

Látom a jövőből áradni a múltat,

a fekete-gomolyú múltat.

Féltelek Emberiség.

KÓRUS:

Mit látsz, te, bolond?

KÖLTŐ:

Meghalt az Emberiség!

Magányt csírázik a Föld szivacsos, zsugorodott hold-vidéke

és virágzik, mint katona-hullán a gólyahír az ember-nélküli-béke,

mert meghalt az Emberiség!

KÓRUS:

Jaj, mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!

De ki tud már átkozódni! De ki iszonyodik már?

A rothadt világtörmelék, az embervérből kiszikkadó sár?

Az emberhúsból kidühöngő kis fa?

Az embercsonttal beborított szikla?

Vagy a megmaradottak?

FÉRFIKAR:

De ki az, aki megmaradt?

BESZÉLŐ:

A holtak-e, avagy az élők? A holtak-e, akik belesűltek a kövekbe,

a Föld csillag-anyagába, mint őskori létezők hártyaszárnya, csigolya-

húrja, vagy bolyhos-kocsonyájú pontszem-gyümölcse; az emberfaj

már a Földgolyó emléke csak, mint a hajdani rák-korszak, óriásemlős-korszak,

sárkány-korszak, vagy a mészvázasok kora? És egyre magányosabb

lesz embernélküli léte, s a megmaradt kevesek árvasága lesz az egyetlen

sóhaj a végső pusztulás előtt? Miért vajúdta ki a lét az embert évmilliárdok

gáz, tűz, kőzet, növény és állat-vegetációjából? Mit akart eszményeivel?

A tisztasággal, jósággal és szabadsággal? Eszményeivel, amelyek többek,

mint az élet, mert ezek az érdemes és értelmes élet feltételei.

Ez a rovar-szív nagyságú bolygó, a Föld, a bálna-szív nagyságú csillagok

között magányosan, üresen kering-e tovább, mint elvadúlt, elhagyott

temető, az Emberiség temetője? Vagy újra ontani fogja gyötrelmes és

gyönyörű méhéből az embert, mint áldott kicsi Ősanya, az Emberiség makacs

újraszülője? Magányos csont, fém és rom-sivatagként kering tovább a

tűzáradású napcsillag körűl, nagy lesz-e aki a Föld elburjánzott zöld

szakálla kócát megnyírja és kifésüli, s lesz-e aki elhomályosodott, hályogos,

döglött óceán-tekintetét kifényesíti, és lesimítja a Föld-arcról a

szenvedés halálráncait, és lesz-e a tébolyúlt Föld-koponyának értelmes

ember-gondolata még?

KÓRUS:

Mondd ki a pusztulás, a föllázadt vegetáció képeit!

KÖLTŐ:

Csupa torz, eddig-nem volt, skizofrén, túldagadt, hebegő, brekegő,

vinnyogó és daltalan növényi és állat-csoda a lét, borzalom-tenyészet,

növény-dodekafónia, állat-szürrealizmus, rovar-egzisztencializmus, madár-

atonalitás. Dühödt, kúsza, boldogtalan növény és állat-sivatag a Földgolyó,

s a föld vizei. Egyszárnyú madarak, kétlábú lovak, nyolc-fejű szarvas-

csillagok, csupa-láb békák, nagybundás teve-koponyájú pókok, nyikorgó bogár-

óriások, tüdős-virágok, pislogató tuskó-lények, kiáltozó növény-gubancok,

templom-oszlop-nagy kalászok és törpe-elefántok, összenőtt-medvék és

többszörös-iker-keselyűk, ismeretlen csúszkáló gyémánt-hengerek, légbe-

virágzó kesztyű-állatok, aranyírásos koporsórovarok, nagy szivárvány-szárnyú

halak, kéklombú korcs-erdők, bemohosodott-szemű légy-gyík-lények,

szitakötőszárnyas csecsemőfejek, csupacafat óriás denevér-anyák, hordóvá-

dagadt giliszták, nagy rovarcsápú énekesmadarak, halál-rajzú, csoda-pikkelyezésű

lepke-behemótok, állat-drótszerkezetek, tarajos sárkány-gyöngyruhák,

tulipán-rengetegek, nárcisz-dühkitörések és liliom-sivatagok, csigolya-

fűvadak, halfarkú kecskék, mindenütt-tőgy-tehenek, szájnélküli állatkristályok,

gomba-Dinosaurusok és gyöngyvirág-tornyok, eleven érhálózatként lüktető

piros növénykúszadékok, belűl üres, de a bőrön harmincnégy szívvel

verdeső varangykirálynők, zöldszakállú fecskék, sáskafejű sármányok,

cincérkoponyájú nyulak, szélmalom-lapátú röpködők és cimbalom-lények,

hárfa-hangú kígyók, seprű-csillagok, rojtlibegők, szemfedő-állatcsipkék,

harangbeszédű vaksik, sündisznófejedelmek, aranyszínű patkányok, és

nyálkás hód-ősemberek növik be és lepik el lassan a Föld romjait, a városok,

beton, kő, vas, tető, kupolamálladékát, a megőszült vizeket és a fekete levegőt.

FÉRFIKAR:

Jaj, mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

BESZÉLŐ:

Maradt-e ember az űr halál-szigetén? Maradt-e ember e földi másvilágon,

aki elviseli az egyik halál után a másik életet, e szörny-győzelmet, e téboly-

időt, az ember-utáni létet. És e szörnyeteg-lét különös, eddig-nem-

hallott hangjait? Maradt-e ember, akinek szíve verni mer tovább is?

KÖLTŐ:

Mert csupa alvilági és létutáni hang ez a sötét és éji világ! Csupa

vak csipogás, hárfa-futam és fém-nyikorgás, harkály-kopogás és gyíktorok-

dobolás, meztelen csecsemő-nyöszörgés és állat-köhögés, csupa éjféli

rikácsolás és madár-átok, kígyó-jajongás és sakál-zene, csillag-pityergés és

arany-ügetés, csupa vizilófogsor-vacogás és róka-üvöltés, csupa

hártyahang és lúdtalp-topogás, csupa gyémántkarcolás és békabrekegés, csupa

őslény-gágogás és medve-jajongás, csupa gép-kerepelés és fogaskerék-

surlódás, csupa bolygódübörgés és madártorok-vérzés, csupa halál-verejték

és sátán-kopogás, csupa kivégzett-ló-nyerítés és csoszogás, susogás, suhogás,

félig-épűlt sikoly és bálnaszuszogás, rovar-rágicsálás és csont-káromlás,

tarkórepedés és bőrszárny-nyekergés, csupa fujtató-hisztéria és puha

huhogás, vulkán-lüktetés és macska-szerelem, szülőanya-sikoltozás és vízesés-

ásványzörej, gyerek-bömbölés és titkos kattogás szövi be az utolsó hangtalan

hang, nem-is-hallott-hang után az új csöndet, mint az embert a fájdalom.

KÓRUS:

Hát mi adott hitet az Emberiségnek?

Szülnek-e majd embert most a gépek?

KÖLTŐ:

Élnek még magányosan, önmagukká alakúlva a megmaradt gépek; hatalmas

üvegnyakú dudva-erdők alatt, az ember-vakondok építette lilaragyogású

alagút-tekervényekben, a Föld beton-bélrendszerében, kihalt városromok

csontváz és ember-rothadék-pusztaságában, a civilizáció és kultúra

roncstelepén, a több-fejű legyekkel borított Emberiség szeméthegyén, e

világszemét-telepen szanaszét, itt-ott, villognak lámpáik, jeleket adnak,

üzeneteket küldenek. Nagy elektronikus gép-egerek, gép-katicabogarak, gép-

rókák, gép-majmok futkosnak, gördűlnek, lépegetnek, merev szemükben

kigyúllad s elhal a fény ritmikusan, bicegnek, bólogatnak, koppannak,

kattognak; fotocella-rendszerű páncélajtók nyílnak ki, s csukódnak be üres

pince-termekben, monumentális elektronikus agyak számolnak hisztérikusan,

zagyván, nem tudják abbahagyni az életet, elektronikus fordítógépek

fordítanak, összevissza keverve szavakat, nyelveket; egy laboratóriumban üveg-

ember dereng lila-rózsaszín fényben, mint világító üveg-rózsa, belső

szervei, idegpályái foszforeszkálnak, érrendszere, agya villódzik piros-kék-

sárga-zöld hálózatával, olyan, mint egy óriás áttetsző szúnyoglárva; egy

sugárzó alagút-szoba közepén merev fém-öltönyű gépember mondja el tízszer,

százszor, ezerszer, milliószor hanglemez-szövegét; elektronikus szaporodó-

gépek szülnek szaporodó gépeket, s azok szülik újra az új és új gépeket,

csengve, ropogva, nyöszörögve, gépszülőanya-vinnyogással, olaj-verejték-

csatakosan; gép-lovak nyerítenek, gépmajom-anyák szorítják gumi-emlőjükre

a holt, már rothadó, málló-szőrű, kocsonyásodó-testű majomcsecsemőket;

elektronikus zeneszerzőgépek ember-lónyerítés-szimfóniákat, galaxis-

oratóriumokat írnak és küldik a rom-növény-éjszakába a zenét.

KÓRUS:

És mi maradt a pusztulás után?

Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?

KÖLTŐ:

A Föld, mint golyószóróval kivégzett kisgyerek teste, vérrel kifakad, sebei

fecskendeznek tűzgejzireket, fém-nyálat, izzó kőváladékot, lánghörgést;

arcára szárad az arany-hányadék, és rubint tajték-nyáladzása rácsordul a

városon-nőtt erdőkre, lövell, mint fölgerjedt csődör botja a halál-sörényű Föld:

vas-láng-arany szerelem-váladékot, s e világra-hömpölygő ásvány-tajtékba

merevednek a holtak és az eleven-lombú idő.

GYEREKKAR:

Mintha kentaurok és faunok futkosnának a holtakból-kivirágzott

ligetekben.

Mintha szirének énekét hozná ide a vak tengeri szél.

FÉRFIKAR:

Hajnalodik.

Minek a hajnal a világnak, ha meghalt?

GYEREKKAR:

Hajnalodik?

Vérző hüvelyéből az éj mért tolja ki az arany-fogú Napot?

Hogy meglássa a zöld-üszkös Föld-daganatot?

KÓRUS:

Hajnalodik!

Világ, mióta nem láttál te hajnalt?

BESZÉLŐ:

A Földet, mint a legyek fejét a mohos szőrzet, bolyhos gömbhéjként

begyapjazó füst és porrétegen alig tud áttörni a Nap. Kékszürke derengés

árad el a sivatag tájon. Fény-emlőjét hiába tartja oda a rühes csecsemő-

földnek. Az éj romjain egy embercsoport ül, virrasztva a világhalott hullája

fölött. Talán egy város volt valamikor e kő-fű-csont-rongy-deszka-drót-

cserép-óceán helyén. Ülnek, ácsorognak, motyognak, a levegőbe nyúlnak s

visszarántják hirtelen kezüket, vacognak deres rongyaikban. Merev

arcukon, mint álarc, piros agyagból kent máz, némelyiken, mint a középkori

lovagok fémcsőrű sisakja: csúcsos fehér agyag-sisak, csak a szemek, s a száj

helye üres, mint a koponyáké. Mióta ácsorognak, motyognak, dideregnek,

szikkadnak ezek az időtlenek, vagy új-idejűek? Mióta várnak és mire várnak?

Mire vár a megmaradt Emberiség? A kifosztott, a szerelemtelen, a daltalan,

a hullaevő, az árva Emberiség-törmelék.

Fölöttük sötét átok-gomolygás, a légburok rádióaktív szemfedőrongyai.

És akkor fémsziszegés hallatszik, s ők makogva a földre borúlnak, mint az

ősemberek, oly félelemmel, hogy szívverésüktől remegni kezd a föld, mint

átrobogó mozdony alatt a sín-pántú töltés. És a szürke-kék halál-vattát, a

Föld testére tekert múmia-pólyát, mint sebészkés, villanásszerűen

átmetszi egy fémcsillag, fémgömb-korong, mintha a Szaturnusz hullna

közéjük, de az üveges-húsú fémtest mintha mégis puhán remegne, mint tányérba

fölütött tojás. És sziszegve a romokra ereszkedik, fölkavarva csontporát,

növény-örvényét, fekete véralvadékát, piros hamuját. S madár-dallamokból

szőtt zene hömpölyög ki a géptestből, csodálatosan, lágyan, ismeretlen csillag-

létezés madár-mondataival.

A Föld sivatag-emberei fejüket lassan fölemelik, s látják, már megréműlni

se tudva, hogy különös kocsonya-csáp-gép-borda-lények szállnak ki a gépből,

nagy bíbor lepkeszárnyakon, olyanok, mintha polip, tücsök, lepke és

rádióbelsőrész házasságának gyermekei volnának. S röpködnek körülöttük

nagylágy, puha bíbor lepkeszárnycsapásokkal. És egyszercsak emberi hang,

mintha rádióból szólna, beszél hozzájuk. Hívja őket, mondván: a

Világegyetem forró csillag-közönyét törtük át értetek ti boldogok, de csak

egyszer jöhettünk, máskor soha többé. Megértve a Mindenség-molekula, a Föld

halál-villogását, eljöttünk a megmaradottakért.

GYEREKKAR:

És megszámlálják az ittmaradottakat,

a boldogokat, a boldogtalanokat.

BESZÉLŐ:

A más-csillag-anyájú gépben nincs elég hely a földieknek. Két embernek

itt kell maradnia, ezen a Földön, mert két emberrel kevesebbet bír el a

boldogság-korong, az új-anyaméh, a boldogság-fémanya.

KÓRUS:

És a Föld sivatag-emberei, a kiszikkadt-könnyűek állnak, leszegett fejjel,

a vörös-agyaggal-bekent-arcúak, a fehér-agyag-sisakú makogók.

BESZÉLŐ:

És akkor a költő megfogja asszonya kezét, és kiáll a vérző agyag-csoportból.

Meghordja tekintetét a rom-sivatagon, fölnéz a halál-bundájú égre.

KÖLTŐ:

Mi itt maradunk, érted, elfoszlott Emberiség.

Mi itt maradunk, kiállunk e vérző agyagcsoportból.

Megőrizzük a lét gyönyörű üzenetét.

Szemünk fölszáll a rothadásból, a rádióaktív porból.

Itt maradunk! Az embernek élni kell tovább, és élni kell tovább a dalnak,

mert a Világegyetem szíve szakad meg, ha a dal abbamarad. Én az új lét

Orfeusza leszek, s hárfámmal kiéneklem a holtakat a földből, és szavammal

elűzöm a halál fellegeit. Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból. Énekemmel

magunk köré szelídítem a halál-utáni lét lényeit és lecsillapítom a tébolyúlt

gépeket. Majd nemzünk kisdedet és keresünk puszta mezőt, s fölássuk és

bevetjük magokkal. Mi az Emberiség új ős-szülői leszünk, s leszünk

okosabb atyái s anyái eljövendő népeknek, s leszünk új törvények nemzői is.

Nemzői és nevelői. Nevelői és megtartói. És elmondjuk majd az új-

Emberiségnek, ami volt és megtanítjuk a jövendőre. Mi nem vagyunk

árvák: mert a halálnál nagyobb a szerelem. És virrasztunk majd a zord

Emberiségnélküli éjszakában a szerelem máglyatüzénél és körénk-gyűlnek

a szörny-lények, rémület-vadak és virágok.

BESZÉLŐ:

És az Emberiség-törmelék a világűrből-jött gépbe száll. S a csáp-kocsonya-

lepke-gép-lények is eltűnnek a gép testében. S boldog madárzene-áradással

fölnyilall a fémgömbkorong. S eltűnik a végtelenben.

A költő elengedi asszonya kezét, körűlnéz, s látja, a romok, a csontok

között egy könyv szitakötő-hártyaszárnyait lapozza az aranyszürke hajnali

szél. Fölemeli, s olvasni kezdi hangosan a verssorokat. Aztán asszonyát

átkarolva elindúl a különös reggeli fényben a zöld-roncs, halál-pikkelyű világ-

sivatag közepe felé.

GYEREKKAR:

Hajnalodik.

Arany-sündisznó mászik ki az űrből. Szimatolgat.

FÉRFIKAR:

Hajnalodik. Feküdj le, költő! Hajnalodik!

Agyadról a penész-látomás talán lesorvadt.

KÓRUS:

Hajnalodik.

Hétlábú táltoscsikó vagy. Hátadon hozod a Napot, a Holdat.

Rázd le a némaság rühes éveit. Kezdd hát világmegváltó táltos-éneked.

Itasd meg Mindenség-járó táltosménesed.

Mert szügyed aranyszőre, zsíros koponya-bozontod megőszül maholnap!

KÖLTŐ:

Hajnalodik. Aranylapok tetőzik a sötétet.

Rubint-hasábok dőlnek virrasztó ablakomra.

Szobám lila falára, mint óriás-tüdőről nagyított röntgen-képet

a fény a függöny sejtbokrait eresen rákopírozza.

Lámpám megfakul, mint az öreg katonatemetők.

A fénynek nem ad fényt. Minek is adna?

Fölizzanak hitvesem nyakán a pihe-fénymezők,

mint a csillaghalmazok: borzongva, lüktetve, apadva.

A zöld ág az éjből már dadogva kilátszik:

bizsereg, leng, lágy kotyogással lökdösi taréját,

üvöltözik a boldog madárivadék, harmatot iszik, bogarászik.

És lassan meglengeti az űrben a Nap legyőzhetetlen tűzlobogóját.

TELJES KÓRUS:

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

KÖLTŐ:

Én hiszek tebenned Emberiség.

Nem győznek le képzelt halottaim!

Bomba

Kegyetlen, nagy, tiszta, önemésztő, döbbent, jajgató, magányos, keserű, választ-váró

és testvér-szavakat váró féktelen emberi ének ez a vers. Gregory Corso,

ez a nálam két évvel fiatalabb fiú Amerika legbüszkébb, legdacosabb, legvégzetesebb

költője talán. Kiszolgáltatott és árva. Egyedűlvalóan magányos. Önemésztően tiszta.

Amerika átka, éposza, gyásza és hite, Amerika jóságra-vágyó, jóságot-éhező énekese. Nyers,

indulatos, gúnyos, keserű, mámoros, izgatott, kemény. Mert a jóság izgatja mindíg.

A jóságra áhítozik, a jóságot hirdeti legkeserűbb és legátkosabb szavaival, és nem tud

megbékűlni a hazúg világgal, a bűn-szerkezetű világgal, az álnokokkal, agyafúrtakkal,

kezüket kövér, pepita-mellényű zsír-kristály-legyekként összedörzsölőkkel, a liliom-fülű

széplelkűekkel, az eres pofazacskójukban pénzt csörgetőkkel, az álszent puha-buggyanású

lárva-arcúakkal, a hivatal papirpajzsai mögűl acsarkodókkal, a majomcsorda-ugatókkal,

a rózsa-álarcú disznófejűekkel, az orgyilkos trubadúrokkal, a hattyúszárnyú sátánokkal,

az egymást-csordában-kifejő szellemi mindenttudókkal, az aranyvállbojtos óriásbacilusokkal,

az aranycsík-potrohú dögevőkkel, a világot-fölzabálni-vágyó fémfogsorokkal, a hazugsággal,

a tébollyal és a fegyverekkel. Ez a fiú nagyon szereti az életet. Ez a fiú szeretne

szépen élni. Ez a fiú akar okosan élni. De mit tehet, ha nem lehet szépen élni?

De mit tehet, ha nem adatik meg neki a szép emberi élet öröme?

Ez a fiú szereti a jövőt. De megadatik-e az értelmes emberi jövő, nekünk,

a mai Emberiségnek? Ó, Gregory Corso, te bársonyruhás, társam,

most már költészetem része, olasz szülők gyermeke, Amerikai sírás, sose-látott

barátom, te tiszta: mit tehet a költő a pusztulás ellen? A pusztulás árnyéka ellen?

Éget, mint vágott seb az inyen, tudatomba és szívembe-vág tüzes vasával a kérdés,

és fáj és éget és gyötör. Mostanában divat lett a költészet. Divat lett: verset írni.

Rengeteg a költő. A költők elárasztják a világot. Hazámat is. A titokzatos-indítású,

vegetatív-küldetésű költő-áradás, dalos-hemzsegés ellepi létünket. Úgy látszik:

könnyű verset írni ma! Vagy nagyon-is nehéz? Mert ahogy nőtt a szirtjeinket is

behömpölygő vers-tajtékzás, úgy csökkent a költészet felelősség-tudata. Kemény és

kikerűlhetetlen felelőssége. Gyakorlati felelőssége és önmagával szembeni felelőssége.

Könnyelmű és nagyképű lett a költészet, Gregory Corso. Kicsinyes és önző. Öntelt

és könnyen-megelégedő. És divat lett az aggódás is! Ma már divat: a veszély-tudat,

a Végső-veszély tudata! Akik eddig viszolyogtak a rettenet-elképzeléstől, a szörnyű-

lehetséges elgondolásától, s betömték szájukat mézzel, fülüket nőstények nyelvével,

akik az önáltatás lobogóiba göngyölték magukat: ma már rajongva aggódnak. De mit

ér az álgyötrelem, az egészséges kövér testre festett fekete csontváz? A csuklyás

gumiruhába bújt ember az éjszakában, gumiöltönyén a foszforfestékkel ráírt halállal?

Amikor te is gyötrő és tékozló és társtalan nagy versedet írtad Gregory Corso,

még magányos ordítás volt a tied! Igazi, vért-lövellő, tunya gőgöt szétrepesztő,

a butaság szűzhártyáját feltörő. De lemondhat-e a költő a felelősségről és a fájdalomról?

Lemond-e a költő önmagáról és a költészetről, ha vállalja az emberiség-felelősséget?

Akkor is, ha tehetetlen és árva. Ha úgy érzi elárúltatott embersége, hite, élet-álma,

jövő-szeretete? Ha úgy érzi: nincs hatalma a bánat ellen, a magány ellen,

a világpusztító tébolyok ellen. Ha úgy érzi, éneke: törékeny kristály-fa a csillagok alatt,

szava az emberiség tűzben-hamvadó sikoltozása? Nem, nem, nem! Gregory Corso

társtalan vad éneke, Gregory Corso rokon-szava, époszi ordítása az élet-hitben és

életszeretetben gazdag, tehetetlen ember konok dörömbölése a magány börtönajtaján.

A kivégző-osztag fegyvercsövei előtt csengettyűs bohócsapkába, középkori-tarka bohócruhába,

álhajakba és vendégszakállba öltözött ember tánca, tipegése, gajdolása, bukfencezése,

vinnyogása, Mária-himnusz-éneklése. Jöjj el halál! – kiáltja, mert nagyon szeretne élni!

Mert csak élni szeretne, embermódra élni, okosan, szépen. Aki így ünnepli, bohóckodva,

a halál-fiú Megváltó-anyját, az gyűlöli az Eljövendőt, az gyűlöli a halállal-terhes

Vaspocakút, a halál-csecsű Vas-anyát. Annak örök gyötrelme és gyűlölete a Világra-éhes-

halál, annak örök szerelme a Jövendőre-méltó-Emberiség. Gregory Corso ilyen költő.

Szülötte, fia egy olyan világnak, amelynek alászállott Dantei bugyraiba, jégkútjaiba,

gőzei, lángjai, mérgezett virágai, beszélő állatai közé, óriás-ördöge lábszárán

kapaszkodik a másik létbe, lábszára, combja, ágyéka, melle szőrébe csimpaszkodva

kúszik az ős-ördög büdös, verejtékes, mirigybűzös testén a fény felé. Fia egy olyan

világnak, amelynek kötéseiből nem tud szabadulni, amely éppúgy végzete és szerelme,

mint az én végzetem, szerelmem és hitem: Magyarország.

Gregory Corso BOMBÁJA csontváza az enyémnek. Egy mámor vázlata.

A fájdalom fossziliája. Ha szó-szerint nem is azonos, lényegileg és tartalmilag

és jelentésre egy a Corso-verssel az én magyar versem. Hatalmas tiltakozás ez a vers

az élet nevében a halál ellen. Ezért is vállalkoztam magyarúl-elmondására.

De újra kellett teremtenem a verset, hogy egy óriás-vers-lehetőségből csillagosan zúgó

szó-lombozatot, dörgő fájdalomerdőt csinálhassak. Hogy ne csak az ő gyötrött szíve

rángjon és zúgjon és feszíttessen meg abban, de az enyém is.

Történelem-kimozdító Idő-fék Te Bomba

A Mindenség Játékszere Az összegyűrt egek Csoda-Griff-Asszonya Gyűlölni nem tudlak

De hát gyűlölöm én a dögletes mennykövet a Szamár szikla-állkapcsát

A bütykös bunkót a Krisztus-előtt-egymillió-éveset a buzogányt a cséphadarót a baltát

Da Vinci katapultját Cochise tomahawkját Kidd kováspuskáját Rathbone tőrét

Ó és Verlaine Puskin Dillinger Bogart kevély reménytelen dacos szomorú gőgös pisztolyát?

És nem vala Szent Mihálynak lángzó pallosa lándzsája Szent Györgynek Dávidnak parittyája?

Bomba ha kegyetlen vagy te olyan amivé az ember tesz téged és kegyetlenebb se vagy mint a rák

Gyűlöl téged az emberiség boldogabban hal meg autó-roccsanásban villámtól fulladozva

Tetőről lezuhanva villamos-székben szívrohamban a vénségtől vénségtől Ó Bomba

Minden halál édesebb mint általad Szabadúszó a Halál-Ujj

Embertől nem függ már a te tűz-bomlásod hervadásod rég kiosztotta már a Halál kategórikus

Kék Idéző-céduláit Zengelek Bomba Halál-Extravagancia Halál-Ujjongás

Te pokol-kék a Halál legkékebb ékköve A pilóta lezuhan halála más halál

Mint a hegymászó szikláról-zuhanása. A Kobra-harapás-halál nem Romlott-disznóhús-halál

Van ki ingoványban végzi van ki a tengerben végzi van kit a Bozót-hajú Férfi öl meg az éj-bozótban

Ó vannak halálok Jeanne d’Arc-i halálok rémület-halálok mint Borisz Karloff ad

Közöny-halálok mint a madár-halál nincs-szomorúság-halálok mint a Bowery vén mocskosoké

Árva-halálok mint a halálbüntetés-halál Nagyságos halálok mint a Szenátoroké

El-nem-képzelhető-halálok mint Harpo Marxé mint a Vogue-címlap-kisasszonyoké mint az enyém

De nem tudom milyen szörnyeteg-száj a Bomba-Halál csak sejtem én

De nincs a Halálnak semmi én-ismerem-Halálnak ilyen röhejes Sajtóbemutatója látom egy város

Terpedését New York Cityét az Áradót a Kemény-Szeműt a Földalatti

Szerelvényei kilövődnek örvénylő ember-csáp-tömeg nyihognak asszony-cipősarkak

Szétözönlő kalap-buborékok nem-ismerem-a-fésűt-Ifjoncok

Nők a bevásárló-szatyraikkal-mit-csinálni-nem-tudók

Közönyös Rágógumi-Aútomaták De végzetes a 3-ik sín

A Ritz-testvérek a Bronx-ból ott szoronganak az A-kocsiban

Örökké vigyorogni fog a vigyorgó Schenley-plakát

Ördög-Bomba Szatír-Bomba Bombahalál

Teknősbékák durrannak szét Isztambul fölött

A hörgő jaguár-ugrás

Majd a Föld prém-sapkájába üt négy füstölgő szirom-lukat

Pingvinek fejeselnek a Szfinx-kő-csöcsökbe kő-pofákba

Az Empire State tetőzete

Egy sziciliai spárgakel-földre sodorva nyílheggyel pikkely-kalapjában

Szálkás vas-C-betű az Eiffel-torony a Magnólia-Kertben

Vedlik a Szent Szófia-katedrális Szudán fölött

Ó Halál-Sportoló Játékos-Bomba

Az ókori szent templom-romok

eres márvány-csontvázai széttöredeztek

Elektronok Protonok Neutronok

Napáldozat-ország-haj-sisakot növesztve

Őgyelegnek bús golf-pályáin Árkádiának

Odacsapódva a márvány-hajókormányosokhoz

A Végső-Amphitheátrumba lépnek

Minden Tróják himnikus belső-ünnepével

Cíprusfa-fáklyákat visznek körbe-körbe

Tollakat zászlókat rázva robognak

De Homéroszt-ismerőn karcsú és kecses és könnyű lábbal

Im ők a Csapat Versenyzői a Jelennek

Hazai Csapata a Múltnak

Lyra és tuba egymásra-tekert tüskés rózsa-vércsomós leveles hang-indái

Nézd a virsli-hernyós-kifli a szóda az oliva-bogyó a szőlő

Ünnepség-Galaxisait a taláros egyenruhás

Bírákat Megbízottakat Ó a boldog Tribűn

Isten-eredet üvöltés és éljen és taps és fütty és pisszegés

Egybillió-szemgolyó-Szem örök-idő-figyelme

Ím a Zeuszi pandemónium

Hermes Owens-sel versenyez

Buddha leköpdösött labdája mint összerágott nyálas papírgombóc

Krisztus most lecsap

Luther cselez a harmadikat lopja

Planetárium-Halál Dicsőség Neked Bomba

Lökd kövér tűz-sugarad a Végső Rózsát A Harmadik Szemgolyót a csillagtetves koponyába

Ó zöld rugó Tavasz-Bomba

Jőjj el jőjj el dinamit-zöld bársony-köntösödben

És ne fenyegesd többé a Természet szűz-tiszta Szemét

Előtted a nehéz fátyollal-bepántolt-arcú Múlt

És mögötted a hurrogó Jövő Ó Bomba

Topogj a füves mohán szagolj a kürt-ricsajos levegőbe

Mint a róka ha száll a hali-halihó

A Mindenség a te tájad és sövényed a GEO

Pattogj Bomba Szökdellj Bomba vad kancsi cikk-cakkokkal

Arany-rajzás a csillag-nyüzsgés dagadt tök-tarisznyádban

Ragassz vad angyalokat üdvözítő szent lábaidra

És hülye valagadra buborék-szemgolyós esőfény-kerekeket ragassz

Te vagy a Fizetség és íme te lész bíbor Jutalékunk

És teveled vannak mindnyájan az Egek

Dicsőség neked fehérizzástűzcsipkegombás fönnséges Párzás

Tűz-spermás Fém-Hímvessző Mindenség-nemző Tűzrózsa-Fallosz

BOMBA Ó Pusztítás-Antifónia Üvegolvadék-szakadék BUMM

Bomba fújd a Végtelenbe vérszárú gyors tűzbuborék-kemencédet a Tűz-Rózsát

Terpeszd szét a mindenséget-gyomrába-sodró tűzlegyező-Söprésedet

Terjeszd hát elő rettenet-szörny-Napirended

Kandög-csillagok Kripta-planéták Kukacforgács-elemek

Kő-hulla a Mindenség Nyálnyihogó hüvelykujjukat-cuclizók szökdécselnek

Rég-rég-halál csöndhártya-Semmijén

Kaméleonszem-mozgékony füst-pillás tűz-eres láng-csomós szemgolyódból

Mennyei hullaevő-szellemek özöne pöfög ki

A te eljegyzett Méhed

Szülés-széldurrogás-fingsöprűje Óriás-férgeket okád

Tépd föl fém-hasadat Bomba

Keselyűs tisztelgések tódulnak ki a te szent Hasadból

Csatázd csak előre fémpikkelykesztyűs Hiéna-ujjcsonkjaidat

Páncélos-százlábú pikkely-ezerlábú a Paradicsom széles partjain

Ó Bomba Ó legvégső Démoni Dudás

Napok tűz-patkányok szentjánosbogarak roppant láng-lökés-valcered örvényében

Az Isten üres kéreg-szobor magányos meztelen próba-baba

Álnok zsírkőhártyacsillám-álarcú Apokalipszise mögött

Nem hallja dög dudád dödögését

Az őrület-nap vak Szentségtörését

A vén Süket viasz-gyökér csak az Elnémító bibircsókos fülében

Nyers-viasz-örökkévalóság az Ő Királysága

Földdel-betömött harsonák moha-kürtjei csöndezik Őt

Lepecsételt-szájú angyalok penész-kórusa csöndezi Őt

Mennydörgéstelen Isten Halott Isten

Ó Bomba a te BUMM-od az Ő sár-burka

Mert jaj egy természet-tudományos íróasztalra görnyedek

Csillagjós pancsolok sárkány-hatalmas unalomban

Fél-beavatottja a háborúknak bombáknak a bombáknak leginkább

Mert jaj gyűlölni nem tudom amit szeretni muszáj

Mert jaj élni nem tudok egy világban amely mindent elfogad

A kisded rózsákat a pisilő gyermeket a parkban a kamasz-csókot az ember-hús-sülést a villamosszékben

Mert jaj az égvilágon mindenen tudok röhögni

Amit értek azon és amit nem értek azon is hát nevetés-álarcot kötök szenvedéseimre

Mert az mondom Költő vagyok és mert Költő vagyok szeretem az Emberiséget

És szavaimból tudom kihallja az Igét az Emberiség

És az én Csönd-szavaim se némák az Ember előtt

Mert jaj háromésfél-milliárd-arcú vagyok én

Ember aki az óriástestű ős-Arany-ringyó után fut

Költő aki kirohadt-velőjű tündöklő csontok közt őgyeleg

Vagy akinek csak hiszem magam

Cápa-fogsorú Álom az Álom Ember-evő Szörnye

Hát nem kell bomba-mindent-tudónak lenni énnekem

És boldogság ez boldogság bizony mert ha hívém vala hogy szőrszemölcshurkák hernyók a bombák

Nem kétleném hogy pillangó szőrpikkelyesedik az eres tüzes lüktető takonyból

Van ám bomba-Pokol

Ott vannak Ők Ott látom Őket

Ott ülnek a szájkosarasok és dalolnak

Főleg német dalokat

És két éposz-testű amerikai dalt

És még-több még-sokaság-dalokra vágynak

Persze orosz és kínai dalra

És bizony néhány Homérosz-szárnyú amerikai dalra

Szegény pici Bomba sose lesz tebelőled

Eszkimó-dal Szeretlek

Dugnék nyalóka-kakast

Fém-ajakcimpáid közé

Nyomnék göndör aranyforgács-parókát pórusos tojáshéj-kobakodra

És vérpettyes comb-belsejű szöcskeként szöcskölnék Veled mi Jancsi és Juliska

A hollywoodi mozivászon-esőben

Ó Bomba benned a dolgok a gyönyörűek

Az erkölcsiek az anyagiak egymásban-aggódva remegnek

Ó Tündérpehely Kristálytűz-levél

Te a mérhetetlen Világfáról letépett

Ó szűzlő tűzlő Ég-szilánk aki adsz

Bércnek vakondtúrásnak hangyabolynak élet-tűz-golyót

Itt állok én lidérces csoda-szirmú Százszorszép-kapud előtt mosolyogva

És Midgard balzsamos vér-rózsáit hozom teneked Árkádiából való pézsmát

Tündérnők Angyal-asszonyok bűvölet-piperéjét

Hát köszönts már engem ne rettegd kitárt tűz-kapudat

És jég-szellemű szürke Emlékeidet se rettegd

És ne félj e Szeszély-időjárás stricijeitől sem

Oppenheimer csücsül

A Fény sötét zsebében

Fermi Mozambik szárazság-halála a csont-szárító zöldet-hártyásító a tűzvirág-csók-halál

Einstein az ő Mítosz-szája

Nyálmohás kacsa-kagyló-koszorú a hold-tintahal fején

Fogadj be Bomba lépj ki a vinnyogó Vemhes-Patkány-sarokból

És a világ halál-mohó fölemelt-söprűs nemzeteit ne rettegd

Ó Bomba szeretlek Bomba

Csókolni akarom csörgésed-csilingelésed-csörömpölésed zabálni brummogásod

Vagy Szeráfok-kórusa a Sikoltás űr-gyémánt-csúcsa

Mennydörgés-villámlás-Úr dal-kalapja

Üdvözlégy Mária Bomba Titkos Értelmű Rózsa

Ó zengjenek már a te tankos térgyeid

BUMM BUMM BUMM BUMM BUMM

BUMM ti ég-hártyalapok és BUMM ti tűz-emlő Napok

BUMM BUMM ti szivárvány-golyvás Holdak ti kocsonyás Csillagok BUMM

Ó éjszakák ti BUMM ti is napok ti BUMM

BUMM BUMM ti szelek ti fellegek ti esők

No BANG ti tavak ti óceánok BING

Kristálytőr-szemű cápa BUMM és pamut-léptű puma BUMM

Ubangi BÁNG Orángutáng

BING BANG BONG BUMM moha-méhecske mézevő-medve mirigyrózsa-seggű majom

Ti BANG ti BONG ti BING

A farok az uszony a szárny

Igen ó igen eljön Ő Közepünkbe egy Bomba fog vala esni

És vérző gyökér-lábbal ugrál a Virág mint Magzat újjong vala Ő-Istentől-hasas Szűz-anyjában örömében

Szántók tarlók mezők térgyelnek vala büszkén a himnusz-pikkelyű szél szárnydühe alatt

Pirosrózsabombák nyiladoznak vala Jávorszarvasbombák hegyezik szőrkagyló-fülüket

Óh ama napon bomba-csődület nézi vala a Madarat lázas áhítat-szemekkel ama napon

Dehát mit ér csak mondogatni hogy jöve a Bomba

Izgágán zengedezni hogy a Menny tüze kilobban

Tudd hát a Föld Szűz-Anyának hódolja majd a Bombát

És barbár bomba-horda születik majd az Eljövendő Emberiség szívben

Nagytekintetű Bombák hermelin-palástosak csupa ragyogó gyönyörű fém-segg

És a Föld dacos Birodalmaira tottyannak rengve kövéren

Fene-arccal Tejútig-erjedő arany-bajusszal

A szent tűzözön regéi^*

1

Előbb

egy tűzcsík,

arany-döfés, rózsakristály-szúrás,

arany-sziszegés, izzó kristálytüske-harapás,

aranytű-pillanat, tűzarany-indazuhanás, tűzkristálytű-befúródás,

néma tűzgyökér-repedés, egyetlen tűz-felkiáltójel hasította

és szelte két dohos félgömbbé a tikkadt, sárga csöndet,

az űr döglött iszonyatától a föld döglött bánatáig lövődő

egyetlen fullánk-döfés, egyetlen kristály-bárd-hasítás, tüzes

kő-szigony-zuhanás, potroh-aranytű szúrás

hajlott és lángolt ki az űr Mindenséget-betöltő penész-potrohából,

a vad-lüktetésűből, a tűzmirigy-csomós far-koszorúsból,

s fúródott a Földgolyó erjedett penész-szívébe,

mintha egy kövér, fekete-arany szőrszalag-koszorús

óriás-darázs döfné vak iszonyattal tűzeres fullánkját, potroha

kristály-kését, szőr-rózsa tompora kristályszigonyát a kozmikus

hemzsegők közt püffedten és mohosan vonagló

kék-sárga-zöld Emberiség-lárva szívébe, szent

Lehetetlenség-Hernyó árva idegdúcába,

mintha egy óriás, csillaggal-pettyezett szárnyú lepke-nőstény

szúrná tüzes tojócsövét a Föld sorvadt húsába, hogy a halál

petéit tojja, a halál-magvú tűz-tojásokat, a Földgolyó elárvúlt szégyenébe,

mintha a csillagmirigy-koszorú-kloákás Csillagpikkely-Mindenség-Őshüllő

csurgatná izzó vékony sugárban tüzes vizeletét, pusztító vizeletét

tüzes rózsakoszorú-szájként megnyílt kloákájából a Földre,

mintha a Mindenség-Ősmadár, a tűzpikkely-tollazatú Asszony

köpné puha ürülékét, a tűz-anyagút a Föld hályogos szemére,

mintha egy örök-hatalmas zöld Kristály-Imádkozó-Sáska, az üveghasáb-

üveggerenda-üvegoszlop-üvegpáncél-kan döfné tűz-kristály spermacsövét

asszonya sorvadt, penészes ivartokjába, hogy beleömlessze a Múlandóságot,

mintha egy földagadt-heréjű Csillagszőr-Mindenség-Kos lövellné

tüzes ondóját az asszonyát elrejtő Föld izzadt, béna magányára, aszott,

megpöndörödött és meggöndörödött szőrzetére, kifakúlt hajzatára,

jaj, előbb rózsa-

tűzfonál, tűzcérna-hullás,

izzó aranydrót-lövés, arany fullánk-döfés,

tüzes potroh-kard szúrás metszette át a szikkadt, béna csöndet,

a vak várakozást, a vad vágyakozást,

tüzes vércsöpp, véres könnycsepp hullt a Mindenség

Szeméből, lázas könnymirigyeiből,

izzó könnycsatornáiból a Földre,

s belegyökerezve tűz-erjedésével a föld kevély húsába

hajtott tűzpikkelylombot, tűzvirágkoronát, láng-kéve-törzset

a Semmi fehér koponya-közepéig,

s fehérebb lett a tiszta fehér, izzóbb az izzás, lett a fekete fehér,

a sárga fehér, a zöld őrjöngés fehér, lett fehérebb fehér a fehér

félelem, a levegő fehér és tűz-sárga a csönd,

aztán itt, ott, amott és mindenütt megnyíltak az ég kloákái,

kifakadtak az ég mirigyei, vizeletcsövei és húgy-kelyhei,

s előbb fonalasan, cérnásan, lazán, lágyan, lágy göngyölgéssel és puha

pamut-hullással, aztán egyre-kövéredő szőrös inda-omlással, rostos

kötél-zuhanással, dagadt gyökér-erjedéssel és húsosan virágzó,

egyre-hólyagosabb, egyre fölgerjedtebb, egyre-tékozlóbb, egyre-ropogóbb

zúdulással, egyre-durranóbb dagadással, ömlőtt a tűz-drót, tűz-cérna,

tűz-kötél, tűz-inda, tűz-szalag, tűz-fonál, tűz-lepedő, tűz-kéve, tűz-

nyál, tűz-tej, tűz-vizelet, tűz-ürülék, tűz-ondó, tűz-pete, tűz-váladék a

Földre,

a Földre, a Földre, a Földre,

ömlött, zuhogott, áradt, hömpölygött, patakzott, csurgott, folyt,

gomolygott, csúszott nagy lepedőkben, nagy tömbökben, hasábokban a Földre

a tűz, a tűz, a tűz, a tűz,

a láng, a láng, a láng, a láng,

mintha a tébolyúlt Mindenség tűz-állatai okádnának

és ürítenének a Földre tüzet és tüzes átkot,

mintha tűzből kilógó, a Tűz földagadt hasából kinövő

csöcsök, tőgyek, emlők, csecsek és vesszők, a Tűz ringyó-farában

tátogó tűz-kemence-hüvelyek, a Tűz egyetlen szűz-arcában tüzes

szőrökkel és tüzes mirigyekkel tátogató és prüszkölő milliárd állat-orrlikak,

állat-szájak és állat-torkok hánynák és túrnák fújva a lassan

fölpúposodó Földre váladékukat, a nyálat, a habot, tajtékot,

ökrendezés-anyagot, tejet, vizeletet, fekáliát,

mintha egy dühödt kristálykéssel ledöfött csillag őstűz-szügyéből

ömlene a füstölgő tiszta vér a Földre,

a csillag tiszta vére gőzölögvén,

a lassan, hólyagosan

fölkunkorodó Földre,

a zöld szőreivel és kő-erdőivel, kőzet-titkaival

zsugorodva föltaréjló Földre,

a zsírosan, buborékosan, hólyagosan, taknyosan

fölpúposodó Földre,

a Földre, amely összehúzódván, zsírjában kéken

füstölögvén, sercegvén és lobogván

fölpúposodik és föltaréjlik,

mint a hernyó nagy szőr-rózsa-csillagaival, kristályszőrös

gumirózsa-szemölcseivel a mohó és ostoba gyermek-gyufalángban,

folyt hömpölyögve,

és özönlött hörögve,

égő és hulló csontokként zörögve,

égő angyal-lávák isten szívéből kifújt és kiköpött átok-kásájaként

hömpölyögve,

csillaglárvák füstölgő lángcsipke-zuhatag-szőnyegeként

a Mindenség méhéből kigöngyölögve,

folyt, csurgott, szakadt, ömölt és zuhant

csipkésen, rostosan, eresen, szőrösen, kalászosan és kelyhesen

a tűz, a tűz, a tűz, a tűz,

a láng, a láng, a láng, a láng

a Megítéltetett Árva Földgolyóra.

Mert eljöve hát a Próba és az Óra!

Mert így akarta a Tűz Kigondolója!

Mert az ember bűnének nincs más föloldója!

Mert a Habzás és a Mámor nem gondolt a Létet-tűzzel-elmosóra!

Mert a Halál tüzet szült, és a Tűz a halált nemzette újra!

Mert egy sátáncsecsemő-harapástól fölsebződött az Isten kisujja,

s kisujja-vére rózsatűz-tajtékzással

a Földgolyóra csurgott,

a Földre,

szíve-szülötte Legkedvesebbikére!

És tűz volt homálya és tűz volt fölhasadt kisujja vére!

2

Jaj,

hát mit vétett

a növény, az állat, a virág,

mit vétett a kő,

mit vétett a kristály,

mit vétett a víz, a boldog tiszta föld,

mit vétett az önmagával erjedve boldogan nemződő világ,

hogy a Tűz csipkés fogsoraiban kell őrlődnie és elolvadnia,

hogy a Tűz végtelen nyelve alatt kell elmállnia és szétfolynia,

hogy a Tűz kegyetlen mirigyeibe kell fölszívódnia,

hogy a Tűz irgalmatlan piros szájában kell összezúzódnia,

elpárolognia és elhamvadnia?

Mit vétettek a boldog madarak,

a fészek-építők, a lázzal-tojók, a csillag-csipegetők, a pillátlan,

hideg üveggolyó-szeműek, a testükben tojást-építő titkos kőművesek,

mit vétettek a boldog madarak,

a forró barna-pettyes, zöld-szeplős tojásokon izzadt testükkel reszketők,

mit vétettek a könnyet-nem-ismerő Mozart-torkú madarak

és mit vétettek a hártyás és izmos és kristályos könnyű férgek,

a füstölgő-pórusú, lüktető szőrcsillag-stigmájú rovarok, bogarak,

mit vétettek a nehéz-léptű, nehéz-tojású, nehéz-homlokú

nehéz vadak,

a bársony-kürtök és bársony-trombiták,

a kanok, a csődörök, a kosok, a bakok, a kakasok, a hímek, a bikák,

az emsék, a kancák, a nőstények, az állat-asszonyok,

mit vétettek a hüllők, a kétéltűek, a rákok, skorpiók, csigák,

s mit vétettek a kristálycsillag-szemű, kék bársony-béka-orrlikú

könnyű, könnyű vadak,

a pettyes-szőrűek, a csíkos-szőrűek, a mozaik-szőrűek, a foltos-szőrűek,

mit vétettek a puha pamutrózsa-léptűek, a kövér szőrcsillag-léptűek,

a szikrázó karom-kehely-léptűek, a kemény szőrserleg-bajszúak,

mit vétettek a víz állatai

és a földben-lakó állatok

és a kő-likakban lakó állatok

és a kérgek alatt lakó állatok

és a más-testében lakó állatok

és a háló-országokban lakó állatok

és a kőzet-buborékok állatai

és a barlangok kristály-tüdejében lakó állatok,

a denevérek, pókok, ászkák, gőték, szalamandrák,

mit vétettek

a szent virágok,

a szent növények,

a szent állatok,

a szent madarak,

a szent kövek,

a szent kristályok,

a szent férgek,

a szent egysejtűek,

a szent többsejtűek,

hogy vétkük ára lett a tűz,

a tűz, a tűz, a tűz, a tűz,

a láng, a láng, a láng, a láng,

hogy létük ára lett a Fölfalatás és Megzabáltatás,

hogy a Tűzözön szent köpenye testükre hullván,

s ők a szent Tűzözön csipkés gyomrába és fodros beleibe csavarodván

lángbuborékos tüzet izzadván szétlazúltak

és tüzes rostokra hullván a tűz szent zsírjává alakúltak,

sisteregve, sercegve, bugyborékolva, kunkorodva

maguk is tűzzé hasonúltak,

maguk is a szent Tűzözön átkozott, dögletes részeivé?

Jaj, mit vétett a kő, a víz, a föld,

hogy az iszonyú, förgeteg Ős-ribanc,

az űrből-leszálló őrjöngő Tűz-Asszony

láng-csipkés és kék tűz-rojtos szoknyáját

ráterítette az izzadt Földgolyóra,

a földrészeket-úsztató, hajszálérhálós óriás-vízcsöppre,

a tűzzel-szuszogó-pórusú, bársonytojáshéjú kristálygolyóra,

a zöld szőr-golyóra,

a virágzó penész-koponyára,

s leguggolván, irgalmatlan tűz-átok combjai közt

kinyíló végtelen tűzkristályliliom-hüvelyéből

ráfolyatta teste szent tüzét,

ráfújta teste szent gőzeit,

tűz-mirigyei szent leheletét!

És bűnétől így szabadúlt meg az Emberiség?

Hát mit vétett az ember a világnak?

A Mindenséget bántani hogy tudta?

A Mindenséget mivel sértegette?

Miért akarta a Mindenség haragját?

3

Az első

pillanatban

dermedt csodálkozás

és tiszta ámulat volt a földi létben mindenütt,

tiszta csodálkozás és dermedt ámulat volt a Létezők árva felelete

a lüktető és véres Mindenség-penészpotroh tűzfullánk-szúrása

idejében, a szőr-rózsa koronás, csillagmirigy-koszorús

dagadt őspotroh tüzes fullánk-lövése aranytű-pillanatában,

szemgolyók, szemek, kristályos látószerv-rózsák, fényérző-pontok,

fényérző-pettyek, fényérző-hártyák, fénylátó testfelületek és

bőr-részletek, érzékeny sejt-koszorúk és látó kehely-csomók

milliárdja és billiárdja,

milliárdja és billiárdja

fordúlt dülledten, dagadtan, fekete pettycsomóvá, mohos pont-halmazzá

összesűrűsödött pupillákkal, csiszolt kristálylap-rózsa-rémülettel,

izzó pont-őrülettel, reszketve-habzó ideg-rácsozat felülettel

a tűz-éraláfutás felé,

a nehéz bolyhos űrből a földbe növő egyetlen

aranygyökér-repedés felé,

a Földgolyóra-ereszkedő iszonyú arany-láb felé,

a kövér arany-lábszár felé,

amelynek lángzó bőre alatt,

a tűz-pórusok és tűz-szőrzetek alatt,

a tűz húsában, a tűz csontjai fölött

látszottak izzani külön a tűzcsomósodások, tűz-erek,

mintha az Isten püffedt, dagadt, visszeres lába lógna

le a Földig, a tömör tűz-arany pikkelyoszlop,

a megvénült árva Istené.

Aztán

mikor az egyetlen

tűzgyökér vastagodni és dagadni kezdett,

s lett a Földgolyóba-gyökerező,

ropogó, durrogó, sziszegő, sistergő Tűz-Óriásfa,

amelynek gyökerei a Földgolyó tűzrózsa-szívének fodros

szirmai és bodros habjai között gomolyognak,

hogy maguknak szent tápláló-anyagot keressenek,

szent nedvességet és szent folyadékot;

amelynek ágai és levelei,

tűzvirágai és tűz-bóbitái a hervadó égitestek

közt terjedeztek és bomlottak tovább szent lobogással,

amelynek irtózatos láng-lombja, a tűzpikkely-buborékóriás

a sorvadtan és lángtól-űzötten lepörgő égitestek között

dagadt tovább szent dagadással és szent hólyagzással,

bevilágítva az Isten fél-szívét és bal-szemgolyója

aranyszőr-pöttyein láng-fogsorokkal,

tűz-vicsorgással visszatükröződve erjedt,

mikor az első légy,

az első darázs-nőstény,

az első varjú

szállt visongva, sisteregve és pihe-koszorús pórusaiból

tűz-bugyborékokat bugyogtatva,

mikor az első légy szállt el parázskristály-lövedékként

a füstölgő mező fölött,

az első szitakötőkan-óriás,

s olvadtan égett hatalmas gyémántlap-rózsaszeme,

s hólyagosan olvadozva égett teste kék zománc-szelvény-rózsája,

s égtek olvadozván szárnya szőrei, pórusos ablakhártyái, kék erezetei,

s égtek, tüzes kalászokként lobogva

állkapocs-lábai, szájszerv-lábai és kapaszkodó-lábai is,

mikor az első égő varjú szállt el a sárga gőzökkel gomolygó

mező fölött,

mint egyetlen piros tűz-károgás, tűz-káromkodás,

lobogó tűz-átok,

mikor az első nyúl futott, a rózsásan erjedő semmiből

kiszaladva a kén-pöfögésű, sátán-leheletű mezőre,

mikor az első nyúl futott, mint égő rongy-rózsa,

lángoló bársonytaps-ugrásokkal,

parázsló bajusszal és vékony sikítással a rémületen át,

mint a Rémület lángoló Réme, a Rémület égő Reménytelensége,

mikor az első virág halt meg

illattalan hamu-kehely-iszonyattal,

tűz-serleg-sorvadással, tűz-illatú növénytűz-halállal,

mikor az első kődarab

pukkant szét tüzes szilánk-fröcsögéssel,

előbb fölhólyagozva, olvadt kőbuborék-fürtté, kőhártya-rózsává

dagadva,

aztán füstölgő és lángoló repedésekkel ereződve,

aztán tűz-szilánkokká robbanva és hasadva,

mikor egyre több

légy, szúnyog, darázs, lepke, madár,

szitakötő, virágméh, dögbogár, virágbogár

szállt lángolva és tüzet sírva a döglötten füstölgő mező fölött,

hogy az izzadt és sűrű forró nyállal csöpögő levegőben

tűz-csöppek, parázs-csillagok, lángoló szőr-pettyek, izzó moha-golyók,

tűz-szőrzászlók, lángoló mohakockák, égő pamut-csillagok,

lobogó szőr-kristály-sírások, jajgató láng-csomók, nyöszörgő

tűzkristály-rohanások, tűzcsíkok, láng-vonalak, parázs-suhanások,

tűzfonalak és parázskristály-haldoklások, tűzgyűrűk, tűzkarikák,

tűzörvények, tűzkoszorúk, láng-körök, lángkoronák hemzsegtek,

nyüzsögtek és sűrűsödtek,

mint a Halál égitest-halmazai, a Tűz-átok csillag-csomói,

s szálltak a lepkék, méhek, szúnyogok, bogarak

égő csápokkal, parázs-izzás-fej-bóbitákkal,

parázs-páfrányokat, parázs-kalászokat, parázs-buzogányokat,

parázs-rózsákat, parázs-fésűket hordozva izzó, füstölgő koponyájukon,

mikor röpködő tüzes állatok

tűz-vonalaival össze-vissza-firkált verejték-lap lett a levegő,

mikor a kő is égni kezdett,

mikor a növényzet égni kezdett,

mikor a vadak is égni kezdtek,

mikor a föld is égni kezdett,

mikor a víz is égni kezdett:

megindúlt,

megindúlt

a megbékűlt szent Összevisszaság,

beomlottak és összetörtek az Ámulat és a Csodálkozás

szemgolyókból és a szemekből, állatkristályrózsa-szemekből és

fényérző-pettyekből, fényérző testlemezekből épített

harang-kupolái,

összetört, ami a Tűz-repedés felé fordúlt,

a földben, a kőzetekben, a földön, növényzetben, vízben, levegőben,

kibújt a földből minden élő,

a barlangokból, föld-üregekből, föld-likakból, kő-likakból,

kibújt a növényzetből minden élő,

a lombokban bújkáló madarak,

a lombokban ugráló madarak,

a levelek szőrös zöld árnyéka alatt, a virágok illat-pokol kelyhében,

csészéiben, pártáiban és cimpáiban élő bogarak,

pondrók, álcák, lárvák, tetűk, poloskák, kullancsok, kisvadak,

a pókok és a százlábúak,

a fülbemászók, skorpiók,

a szarvasbogarak, cincérek, orrszarvú-bogarak,

az ormányos-bogarak, hernyók, kukacok, lepkék, giliszták, férgek,

a lombok közt élő békák,

a földben, a fűben, a mocsárban, pocsolyában, mohában,

kő-odukban és fa-odukban, vízben-élő békák,

a gyíkok, kígyók, varangyok, gőték, szalamandrák,

kibújt az Életből minden Élet,

kibújt az élőből minden élő,

a testekből kibújtak az élősködők, a férgek, a giliszták,

a bundákból, szőrökből, hajzatokból, állat-gyapjakból

a tetvek, a bolhák, poloskák, atkák,

kipotyogtak a serkék, peték, tetű-tojások, bolha-gyöngyök,

kibújtak a földből, erdőkből, vadonokból, ligetekből,

pusztaság-ködökből, csönd-szivárvány-buborékokból,

az őserdő-füvekből, nádasokból és mocsarakból

a nagyvadak, a kisvadak,

az emlősök, erszényesek, rágcsálók, ormányosok, gyűjtögetők,

a húsevők, a növényevők, rablók, szelídek, félénkek, gyávák,

gyöngék, lopakodók, bőszűltek, hatalmasok,

kibújtak a dögevők, hullaevők, ragadozók, sziszegők,

kibújtak a vánszorgók, totyogók, vonszolódók, könnyen-futók,

kibújtak a roggyadtan-lépkedők, hasukon-csúszók,

kibújtak a tekeregve-mászók, sok-lábbal futók, fákon-ugrálók,

lombok közt lakók,

kibújtak az asszony-méhekben,

nőstényhüvelyekben boldogan lakók,

a vérengzők, a fűevők, lomb-evők, virág-evők, föld-evők,

kibújtak a nektár-ivók, harmatot-majszolók, virágport-gyűjtögetők,

kibújt a Halálból minden Élet,

kibújt a halálból minden élő,

s elindúlt sírva, makogva, nyüszítve, vonítva, ugatva, visongva,

elindúlt hörögve, sziszegve, vakogva, bömbölve, őrűlten vihogva,

elindúlt dünnyögve, dörmögve, zümmögve, zörögve, csaholva, csörömpölve,

elindúlt vacogva, reszketve, remegve, a gomolygó zöld füstben köhögve,

elindúlt egyetlen tajtékos állat-áradattá hömpölyögve,

millió-ágú állathabzás-patakká szétfutva, szétcsorogva,

aztán a szőrt, pikkelyt, tollat, bundát, kőzetet, tüskét, mirigyköpenyt,

szaru-inget, kitin-páncélruhát, bőr-burkolatot, meztelenséget

hordozó szent állat-akarat újra egy-iszonyat-csomóvá torlódva,

egymásra-áradva és egymásba-fulladva,

egymásra-taposva és egymásba-ragadva,

egymásba-dagadva és egymásba-gomolyodva,

egymásra-égve és egymásba-belesűlve

gomolygott, áradt, hömpölygött, ömölt

a Szent Megmaradás felé,

a Szent Élet-sziget felé,

a Szent Csönd-ország felé,

hömpölygött lángolva és visítozva,

hömpölygött könnyezve és zokogva

az Újra-kezdhető Élet felé,

könnyezve és zokogva,

mert a könnyet-nem-ismerő rovarszemek,

a könnyet-nem-ismerő bogárszemek,

a könnyet-nem-ismerő madárszemek,

a könnyet-nem-ismerő hüllő-szemek,

a könnyet-nem-ismerő kétéltű-szemek,

a könnyet-nem-ismerő féreg-szemek

is sírtak most, sírtak, könnytől fulladoztak,

az emlősök, nagyvadak, erszényesek, ragadozók

is zokogtak futván, ahogy futottak,

ahogy egymást réműlten böködve és löködve

totyogtak, ugrottak, szaladtak, futottak,

ahogy lángoló szőrrel, lángoló farokkal, lángoló sörénnyel

robogtak,

a Szent Újra-kezdés,

a Szent Megmaradás,

a Szent Folytathatóság felé!

A Földgolyón egyszerre, együtt, egy-időben mindenütt.

Ahogy szaladtak a Világ-tűz csipkésen-lobogó szent köpenye alatt!

Mert a Tűz alatt most a Lét szaladt!

Mert a Tűz szent Lángcsipke-szoknyája alatt

most a tegnap-gyönyörű Világ rohant,

mert a Tűzözön-Ősasszony iszonyú láng-csillag-ruhája alatt

most az Értelmes Halál szaladt a Mérhetetlen Halálból kifutni,

mert a lángszalag-szoknyás Óriás-Tűzasszonynőstény lángot-köpdöső,

tüzet-folyató iszonyú tompor-lika, ágyék-hasítéka alatt

most a Párzásra-reménytelen, tűzzel-hólyagzó Iszonyat

gomolygott, örvénylett és vonaglott,

mint tehén rózsából-kinövő, forró vastag csipkehab-szélű aranybárd-vizelete alatt

az egyetlen lüktető, savanyú kitin-gombócként

hömpölygő és hempergő hangya-gombolyag.

Csak a növények nem futottak.

Mert a növények hűségesek a földhöz.

Mert a növények a földet fogva tartják.

Mert a növények a föld szent szeretői.

Mert a növények a földdel együtt-halnak.

Mert a növények halála a föld reménytelensége.

Mert a növények halála a föld reménye.

És nem futottak el a virágok,

nem futottak el a szent virágok.

Mert a virágok a föld legtürelmesebb Angyalai!

Mert a virágok a föld Áldozat-asszonyai!

A szent Virágok.

És nem futott el a kő.

És nem futott el a kristály.

És nem futott el a föld.

Mert a föld nem futhat el önmagától.

Mert a föld szent önmagát megőrzi.

Mert a föld nem fél a Tűztől és a Lángtól,

nem fél a föld a reménytelen Haláltól.

És nem tudtak a vízben-lakó-állatok a vízből kibújni.

És nem tudtak a víz állatai a puha kristályból kimászni.

És nem tudtak a víz vadjai a Láng méhébe hullni.

És nem tudtak a vizi-lakók a szent csillagok felé kaparászni.

És forrt, sustorgott, bugyborékolt, habzott, pöfögött, buborékzott a víz.

Láng-taréjokkal és tűztajték-sörényekkel hánytorgott, ágaskodott,

füstölgő, izzó bőre alatt gomolygott főttében

a vizi lét, fölpúpozva a víz tüzes hasa-bőrét,

mintha egyetlen óriás magzat forogna anyja izzó hasában,

anyja fortyogó piros magzatvizében,

míg kékre-főtten, halottan elcsöndesűl,

s a zubogó, buborék-csillagfürtökkel erjedő magzatvízben

elkékűlten, halottan forog,

hömpölyög a víz forró rózsa-izmai között,

forró rózsa-örvényeiben,

kék húscsillag, kék szőrcsillag-szemhéjú kocsonya-rózsa.

És futott égő szőrökkel, égő hajakkal, füstölgő szájjal az Emberiség!

Futott lángoló hússal az Emberiség,

futott a Halál legnagyobb Adósa,

futott a Halálból és futott önmagából.

De bűneiből nem tudott kifutni!

A büntetésből nem tudott kijutni!

4

Ó,

jaj,

micsoda vak rohanás,

tüzes és lángzó téboly-futás,

micsoda hörgő, lángoló iszonyat-összekeveredés,

micsoda lángoló gomolygás, üvöltő, őrjöngő, tüzes hömpölygés,

durrogó, pukkanó, tűzcsipke-szemfedőkkel foszló közös rohanás,

micsoda tűzben-fölitatódás, tűzben-fölszívódás, tűzben-elpárolgás,

tűzzé-átalakulás,

a tűz izzó alkatrészeivé-zsugorodás

és tüzes bomlás volt az az utolsó együtt-rohanás!

Micsoda Megzabáltatás és Fölfalattatás,

a tűz kristályfogsorai közti tüzes Őrlődés

volt az a robogva-pusztulás, futva-lánghalál!

Egyetlen óriás tűz-száj

zabálta, rágta

a lüktető, árva

Földgolyót,

harapta, cibálta

a levegőt, a földet,

mint patkány a tojást, vidra a visítozó békát,

hogy szájából dagadtan kicsurgott a tüzes mirigy, izzó bőrcafat,

lángoló tojáshéj, a lüktető, sistergő reménytelenség,

a lét úszóhártyás, zöld-pettyes hátsó-lábai,

a menekülni-nem-tudás égő hártyaszirom-vonaglásai,

a tűzben-elmállás pillátlan, izzó szemhéjai

lógtak ki a Tűz puha fogsoraiból,

a Láng csipkés kemény szájából

ama időben,

a tűz-időben,

a láng-időben,

a tüzes tékozlás szent idejében.

A béna űrből

a zöld füsttel gomolygó,

sorvadó földig lógó parázs-szálka fogak

ették a Földet ama időben,

rágták a Földet ama időben,

a puha Földgolyót,

mintha egyetlen iszonyatos, parázsból-épített Ájtatos Manó,

a Mindenség csillagait parázskristály-teste rózsatüzével

halottra-fehérítő világnagy Imádkozó-sáska

szögelte volna parázs-kerítés fogókarjai közé a Földgolyót,

a végtelenség őrűlt őscsillagain ülő Parázs-Manó,

s parázs-rózsa-szemű parázs-szív-koponyája

a Földgolyó izzó, kocsonyás testében turkál,

parázs-hordókból összeforrt rózsakan-potroha,

a lüktető izzás, izzó szent lüktetés,

az alvó Isten angyal-kórusokkal, angyalharsona-dicsőséggel

gőzölgő tátott szájába lógván,

mert ott tenyészik a zöld-szakállú, aranyból-öntött-arcú

angyalcsőcselék az Isten lassan-rengő szívén,

s tátongó, szőr-rengeteg orrlikaiból

a pokol piros füstje gomolyog mámoros szavakkal,

mert a sátánok, ördögök, belzebúbok

ott nyüzsögnek kemény, magányos orrüregeiben,

ott zúg a büntetés tüze kimondhatatlan homloküregében,

és szivárog

átok, jaj, vicsorgás, fogcsikorgatás, könyörgés, ima

hortyogó, lobogó ős-orrlikaiból.

Jaj,

micsoda áradás, hömpölygés, futás,

föltorlódás és szétlazulás,

összecsomósodás és tüzes elrostosodás,

lerogyás, elhullás, béna topogás

és ijedt vizelés,

riadt ökrendezés,

gerjedéstelen ondó-folyatás,

habos és véres hasmenés-csurgás,

örökös véres ürítés

volt abban a lángoló futásban,

micsoda ordítozás, trombitálás, tülkölés, mekegés, bőgés,

brekegés, hápogás, károgás, rikácsolás és makogás

volt abban a Tűzeső-gomolygásban!

Futottak

az állatok, a népek,

futottak és füstöltek és égtek,

rohantak az állatok, a népek

összekeveredve, összegomolyodva,

szaladtak lángolva és zokogva

a Tűzözönben, a Tűzözön véres szoknyája alatt.

Futottak, rohantak, robogtak, szaladtak, csúsztak, siklottak,

totyogtak, gázoltak, tekeregtek,

ugrottak, loholtak,

lobogtak

a kloákások,

a hangyász-sünök, kacsacsőrű-emlősök,

az erszényesek,

az erszényes patkányok, erszényes ragadozók, erszényes medvék,

a kúszó erszényesek, a rovarevők, rágcsálók, ragadozók,

a foghíjasok, metszőfogúak, vendégizületesek,

a patások, ormányosok, páratlan-ujjúak, páros-ujjúak,

a majmok, a kérődzők, a tülökszarvúak, a cickányok, sünök, vakondok,

az ormányos cickányok, pockok, nyulak, hörcsögök, egerek, hódok, pelék,

a mókusok, cibetmacskák, hiénák, sakálok, lajhárok, öves-állatok,

a csövesfogúak, pikkelyesek, tobzoskák, csincsillák, menyétek, medvék,

a cibetmacskák, mosómedvék, kúszósülök, gyalogsülök,

a tanrek, az aranyvakondok, az orrszarvú, a teve, a tapír, a viziló, a borz,

a farkas, az elefánt, a róka, az oroszlán, a tigris, a párdúc, a puma,

a leopárd, a zerge, a zebra, a tarándszarvas, a kudu, a jávorantilop,

futott lángoló bársony-ruhában a jegesmedve, az ajakos-medve,

futott tűz-ingben a bambusz-medve, a baribál, a feketevállú-medve,

a macska-medve, az örvösmedve, a vörös macska-medve

és futtában kidurrantak szemgolyói,

mint rózsalázzal fölhólyagzó parázs-csillagok,

és a majmok lángolva örvénylettek és csobogtak,

egyetlen égő pamut-hömpölyegként a világon átgomolyogtak,

mint lángoló vatta-szöcskék, vatta-békák, vatta-kutyák,

szökdöstek, ugráltak, pattogtak, lángolva visongtak,

olvadt és égett sírva hömpölyögvén a fehérfejű sátánmajom, a fehérorrú

huszármajom, a fekete pókmajom, az ördögmajom, a feketeorrú huszármajom,

a kékorrú cerkófmajom, a sárgabarkójú cerkófmajom, csuklyásmajom,

a kacskakezű majom, a pókmajom, a selyemmajom, mókusmajom,

a csimpánz, az orángután, a gorilla,

futottak felhömpölyödve, bukdácsolva a makik,

aranypettyes aranyhólyag-szemük tüzes szappanbuborékként

koponyájukból hosszan a levegőbe, az égő levegőbe kicsöcsösödve,

kifújódva eldurrant, mint szines kocsonyával töltött

celofánzacskó, eleven aranyhártya-pöfeteg-gomba,

evickélt a földön az egérmaki, hamvasmaki, kobold-maki,

lajhármaki, fülesmaki, véznaujjú-maki, pápaszemes maki,

parókás-maki, bagolyszemű-maki, macskamaki, pele-maki,

és égő pettyhalmaz-szőrliliomként futott, úszva szinte a tüzes

levegőben a zsiráf, úszott a zsiráf lángoló pettyekkel, tüzes virág-úszással,

lángoló szőrrel, lángoló moha-kancsó orrlikakkal,

és nyakából és szügyéből a barna fiókok füstölve kipotyogtak,

s izzott a fiók-helyek sötétje rózsa-átokkal a nyak húsában,

és mellette rohant tátogó óriás hússzivacs-kancsó fejével,

a szőrös rózsaszivacs-párna szájcimpájúval, a rózsakürt-fülüvel,

az áldott viziló-anya, mint izzó óriás rózsakocsonya-csillag,

s földig-lógó, eres rózsabuborék-pocakjában, a rózsaizzású

magzatburokban megfőtt magzata forgott puhán,

mint rózsaviziló-csillagocska, a rózsa-tojásban,

és óriás parázs-szöcskék ugráltak, égő pamutsáska-óriások, a kenguruk,

és egymásra-hömpölyögve robogtak és csoszogtak, totyogtak

izzó kő-totyogással, páncél-csoszogással, tüzes zománc-cuppogással,

égő kőhab-nyikorgással az elefántok, orrszarvúak, teknőcök,

krokodílusok, és a Tűzözön dörgő lángcsipkeszoknyája, az iszonyú

Tűzasszony-óriás lángot fújó dühödt vaginája felé

fölcsavart tüzes kő-kesztyűujj-ormányukból, és nyálas

kőcsipke-csésze szájukból, és lobogó kő-szoknya-fülükből,

és kőtajték-bugyogóba húzott ráncos és csikorgó tomporuk

rózsa-likából, és zománc-pikkely koporsófejük

kőhólyag-zománcbuborék orrlikából, a rombusz-köldökűből,

és kő-csibefejük ember-szemgolyóiból, az olvadó teknőcpajzsok lazuló

csontmozaik-mintázatából dőlt a kék füst, piros láng,

ömlött a piros füst, kék láng

aranycsipke-ropogás-lövelléssel.

Jaj,

hogy futottak

gyermekek, ifjak, öregek, vének,

jaj, hogy futottak

az állat-szűzek, állat-legények,

állat-férfiak, állat-asszonyok.

Jaj, hogy futottak,

cipelve boldogtalan terhüket,

hurcolva tüzesen átlátszó testükben,

a földagadt tűzeres tűzbuborék-halálban

az embriókat, magzatokat,

a kinyílt szőrcsillag-szemű, kék kocsonya-rózsa-szemű

halottakat rogyadozva,

cipelve hátukon, hónuk alatt, égő mellükön, hasukra szorítva

a csecsemőket, csecsszopókat, picinyeket,

orrukkal, fejükkel, ormányukkal, arcukkal

böködve, löködve, lökdösve, túrva előre

lángcsillagként fölhabzó piciny farukat,

tajték-kocsonyás, vonagló oldalukat!

És égtek a tülkök, szőrök, sörények, szarvak, paták.

És égtek a pikkelyek, övek, tüskék, barkók, bóbiták.

És égtek a szügyek, hátak, hasak, tomporok, nyakak.

És égtek a szájcimpák, orrcimpák, fülcimpák, fülek, orrlikak.

És égtek a szempillák, nyelvek, szakállak, csülkök, csüdök.

És égtek a vesszők, vesszőszakállak, tojások, herék, vaginák, hüvelyek.

És égtek a herezacskók, tojás-tokok, ágyékszőrök, ágyékdombok.

És égtek a szemgolyók, kiolvadván szent csont-üregükből a szemek.

Jaj,

hogy futottak

a tiszta, szép, nemes vadak,

a lovak, csődörök, kancák, csikók, juhok, kecskék, szamarak,

a lámák, jakok, alpakkák, guanakók, onagerek, dromedárok,

a kvaggák, zebrák, kiangok, vadkanok, tapirok, tigrislovak, tevék,

a dzsiggettájok, öszvérek, tehenek, bikák, vapitik, gímszarvasok,

az argalik, vadjuhok, kőszáli kecskék, bezoárkecskék, pödröttszarvú kecskék,

a pézsmatulkok, bivalyok, bölények, bizonok, kuduk, antilopok,

a fehérfarkú gnuk, csíkos gnuk, tatárantilopok, gazellák, oryxok,

a kámák, fehérszakállú gnuk, kékantilopok, bóbitás antilopok,

a lóantilopok, a fehérfejű, virág-fülű, barna bársony-ruhás,

fekete-fehér-csíkos-lábú okapik, a havasi kecskék, sörényes antilopok,

a szikaszarvasok, pettyes szarvasok, tarándszarvasok, jávorszarvasok,

az őzek, rénszarvasok, pézsmaszarvasok, iszubra-szarvasok, pézsmaállatok,

hogy futottak a szent állatok, a szent könnyen-futók,

piros, sárga, barna, kék, fekete, fehér, csíkos, pettyes,

gyűrűs, karikás, szalagos, öves,

szent moha-golyó-tomporú,

szent pamut-tulipán-farú,

szent vatta-rózsa-szügyű,

szent szőrrózsa-szempillájú,

szent szőrcsillagkehely-orrlikú,

izzadt szőrbuborék-hömpölygéssel

a Tűz alatt, a Tűzözönön át, a Tűz kékrojtos, aranycsipkés

őrjöngés-rengetegében,

a Tűz szent, űrből-lezúduló liliomtéboly-énekében,

a Tűz szent, lángcsipkés szoknya-özönébe

kavarodva és csavarodva,

lángolva, ámúlva és lobogva.

És elhamvadának futtukban a tiszta szép vadak.

És összerogyván parázskupacként hörögnek, buborékzanak

a szent állatok,

a szent vadak.

És elhamvadának a Tűzözönben,

elhamvadának a Tűzözön alatt.

Elolvadának a Tűz-száj énekében.

Elolvadt a szent, szent, tiszta Könnyűség.

És égett sercegve, füstölögve az egymásra-torlódó Emberiség.

És futottak, csobogtak, áradtak, szaladtak,

egyetlen visongó szőnyegként hullámozva és fodrozva folytak,

egyetlen nyafogó szőr-tenger-hömpölygéssel torlódtak, taréjlottak,

jajgató szőr-kendő-kúszással vonaglottak

a kisebb vadak,

óriás szőrhullám-fodrozással

fordúlva jobbra, balra,

a tűzcsipke-szemfedőként lobogó Büntetés

csipke-réseit keresve,

a kövér zöld füst szűz nyílásait keresve,

a láng tajték-gödreibe esve,

a tűz arany-dühöngés szakadékaiba hullva

a kisvadak,

a pocoknyulak, üregi nyulak, szamárnyulak, havasi nyulak,

a mezei nyulak, csincsillák, viszkacsák, macskanyulak,

a tarajos sülök, vizi-disznók, tengeri malacok, agutik, urzonok,

a hódpatkányok, ugróegerek, lemmingek, pézsmapockok,

a vizipockok, hörcsögök, mezei-pockok, földi-pockok, erdei-pockok,

a hódok, vándorpatkányok, mezei egerek, gözü-egerek, pirók-egerek,

a pestispatkányok, marmoták, pelék, hódok, prérikutyák,

az ürgék, mókusok, taguánok, menyétek, nyusztok, nyestek,

a görények, cobolyok, pekánok, hermelinek, nyércek, vidrák,

a borzok, bűzös-borzok, mosómedvék, pandák, koatik, rozsomákok,

a szent rozsomákok

és a szent kisvadak,

hogy a Tűzözön rózsafehér dühéből kijussanak,

hogy a Tűzözön izzó csont-ütéseiből kifussanak,

valahogy a jövőnek megmaradjanak

Isten szent állatai.

És hömpölygött

sistergő, bugyborékzó, pöfögő,

vad gőz-csipkefákat lövellő hússal,

mint az égő szenvedés mirigy-pikkely-mész-vizenyő-kocsonya-kásája,

mint eleven vartyogó, brekegő, visongó, dülledt és bársony-imbolygó

égő láva-hömpölyeg:

a békatömeg,

csigatömeg,

gyíktömeg,

kígyótömeg,

gőte-tömeg,

szalamandra-tömeg,

hömpölygött égő kocsonya-lepedők

gyűrt, rengeteg-ráncú, fölgyűrődött

mérhetetlen csusszanásával, taréjlásával, szétnyúlásával

együtt minden csúszó, mászó állat

béka, kígyó, gyík, sün, szalamandra, gőte, kerekesféreg,

giliszta, hernyó, kukac, csigabiga, meztelen csiga,

s a békák óriás piros, mirigyes pislogó buborékká

fölfúvódva szétdurrantak,

füstöt pöfögve cafattá pukkantak,

mint óriás, földagadt piros mirigy-csillagok,

s a csigabigák szent mésztrombita-tekervénye égett,

s a csigabigák szent higanyvirág-szemgolyós bársonytőgye lángolt

és pikkely-virágcsokrok szenesedtek, a gyíkok, a kígyók,

és füstölgő üvegcsillagokká olvadtak

a gőték, szalamandrák, kukacok, hernyók, giliszták.

És szöcskék, tücskök, sáskák, kabócák, pattanó-bogarak,

növénybolhák, szőrös kitin-szárnyúak

égő, lángoló, parázsló

sistergés-özönével

íródott be a tüzes levegő,

parázs-betűk, parázs-rózsák, parázs-csillagok

szent gomolygása,

szent cikkanása, nyüzsgése, hullása

volt a gyötrelmében megizzadt üresség,

tűz írt a tűzre tűzbetűket,

a tűz a tüzet tűzzel teleírta,

és pattogtak, ugráltak, szökdöstek,

minden nyílásukból rózsabuborékokat,

rózsagőzöket, tűzbugyborékokat fújva

az égő, lángoló

szöcskék, bolhák, bogarak, sáskák,

mint az Apokalipszis

tüzes törpe-lovai.

És az elevenek minden likából, nyílásából dőlt a láng.

És a lángolók minden nyílásából, likából dőlt a füst.

És jaj,

a tüzes levegőben,

a tűzzel és verejtékkel kevert levegőben,

a füsttel és átokkal kevert levegőben,

a lángoló reménytelenséggel kevert levegőben

égő rongy-örvények

csavarodtak és gomolyogtak,

forogtak és fodrozódtak

a denevérek

lángoló bársony-kürt pörgéssel

a Tűzözön szent szíve felé.

És együtt szállt minden madár,

szinte a Tűzözön szent Átokcsipke-testéből kijutva már,

föltornyosúlva lángoló gomollyal,

fölpúpozódva égő toll-toronnyal

a Tűzözön rózsa-hörgés tetejéig,

a Tűzözön rózsa-döbbenés szívéig,

a Tűzözön mérhetetlenre dagadt pikkelybuborék-szeméig.

És röptük rövidebb volt,

mint az Isten rózsa-szívverése!

És röptük rövidebb volt,

mint az Isten láng-pillantása!

Szálltak,

mint egyetlen éposz-sikoly,

mint a levegő lángoló Bibliája,

égő Újszövetségek, égő Ószövetségek,

lángoló Ótestamentomok, lángoló Újtestamentomok,

szálltak szent tűz-örvénnyel kavarodva,

tűzoszlopok tüzes tornyával csavarodva

a szent Megmaradás felé

a madarak,

szálltak égő szent könyvek, lángoló zsoltárok,

lobogó szent könyvtárak, próféta-könyvek,

Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel, Hóseás,

Jóel, Ámos, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum,

Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás,

Jób, János szállt szétnyílt égő könyvekkel a Tűzözönben,

Márk, Máté, János, Lukács láng-Evangéliumai

lobogtak szent szétlapozással a Tűzözönben,

égő Madár-Evangéliumok,

égő Madár-Bibliák.

Szálltak égő csipkefüggönyként lobogva,

eleven tüzes rojtok hömpölygő kendőjeként ropogva

a harkályok, bajuszos kakukkok, jakamárok, bajuszos madarak,

a borsevők, légykapók, ökörszemek, málingók, seregélyek, cinegék,

a csirögék, mézmadarak, pintyek, pacsirták, kékmadarak,

a fecskék, kakukkok, pizángevők, papagájok, gyurgyalagok,

a szalakóták, szürkebegyek, rigók, gébicsek, varjúk, szövőmadarak,

a fakúszók, csuszkák, billegetők, jégmadarak, bankák, baglyok,

az orrszarvú-madarak, paradicsommadarak, surranók, lappantyúsak,

szálltak szent hörgéssel

és szent rikácsolással

és szent kiáltozással

és halálos szent énekekkel

a keselyűk, sólymok, sasok, kígyászkeselyűk, héják, ölyvek,

a kányák, óvilági keselyűk,

szent lobogással,

szent tűzvirág-égi-futással

az íbiszek, gólyák, flamingók, gémek, gogók, papucs-csőrűek,

a kócsagok, búvárkacsák, vöcskök, récék, hattyúk, ludak,

a gödények, kormoránok, szulák, gémlilék, lilék, galambok,

a sárjárók, székicsérek, tokoscsőrüek, csérek, halfarkasok,

az ollócsőrűek, alkák, búvármadarak, viharmadarak, albatroszok,

a darvak, lundák, bütykös hattyúk, énekes hattyúk, fekete hattyúk,

a rózsás flamingók, levéljárók, guvatok, túzokok, hoacinok,

a batlák, gogók, marabuk, tantaluszok, bakcsók, pocgémek,

a bölömbikák, hárpiák, majomevő-sasok, keák, halcionok,

a szarvasvarjúk, homraik, kalaók, hóbaglyok, uhuk, kuvikok,

a nimfakolibrik, tokók, harkályok, küllők, fakopáncsok, nyaktekercsek,

a fűzikék, zöldikék, csilpcsalpok, gezék, posztáták, rigók, csaláncsukok,

a hantmadarak, fülemülék, vörösbegyek, kékbegyek, szajkók,

a csonttollú-madarak, őrgébicsek, szarkák, aranymálinkók, magtörők,

a selyemmadarak, királyparadicsommadarak, citromsármányok,

a seregélyek, sordélyok, verebek, tengelicék, erdei pintyek,

a süvöltők, csicsörkék, kenderikék, zsezsék, meggyvágók,

a prédikáló-madarak, zománcos mézmadarak, cinegék, csalogányok,

az őszapók, királykák, szövőpintyek, barázdabillegetők,

a búbosbankák, mátyásmadarak, pityerek, sárgarigók, feketerigók,

a bütyköscsőrű hokkók, fácánok, foglyok, fürjek, frankolinok,

a pávák, fajdok, papagájgalambok, pávagalambok, gerlék,

a guvatok, harisok, jasszánák, ugartyúkok, krokodilusmadarak,

a lilék, bibicek, kőforgatók, gulipánok, gólyatöcsök,

a csigaforgatók, partfúrók, fenyérfutók, cankók, szalonkák,

a pólingok, godák, lócsérek, csüllők, sirályok,

a kárókatonák, a lummák, a lundák, búbosvöcskök, lilik,

és szent röptükben hamvadtak el

a szent Tűzözön

óriás csipkeszájában, szent könyv-hamvadással

szent tűzcsipke-dörgedelmeiben.

Az égő

Madár-Testamentumok,

Madár-Evangéliumok,

Madár-János-Jelenések,

Madár-Bibliák.

És futottak kétujjas-lábfejű nagy futással,

förtelmes rikácsolással és kiáltozással,

irgalmatlan tűzben-gázolással,

tűz-tolongással, láng-borzadással,

lángoló far-ringatással,

tüzes mirigytorony nyak-nyújtogatással

a meztelen-combúak, a kopasz-nyakúak,

futottak nagy csillag-léptű parázs-futással

az óriás strucc-kakasok,

strucc-asszonyok,

futottak szent testükben megsült óriás-tojással

a strucc-nőstények,

strucc-anyák,

a nandu-hímek,

nandu-asszonyok,

az óriás arany-sisaktaréjú, kékfejű kazuárok,

a bütykös pikkely-balta-lábúak,

az emu-hímek,

emu-asszonyok,

az őskard-csőrű, óriás piros szőrkoszorú-bajszú,

kék pikkely-sírkő-lábú óriás kék tollgolyók,

a kivik,

futottak az inámbuk,

gyöngytyúkok, vöcsöktyúkok, vadpulykák,

tagellatyúkok, pusztai tyúkok, túzokok,

futottak, hogy a Szép Halált elérjék,

hogy magukat a Jövő mámorába kérjék,

hogy a Megmaradás szűzhártyáit betörjék,

s az Idő szűz méhébe bújva,

szívüket a Jövő mirigy-országába fúrva

újra-megszületni

megmaradjanak.

Hogy a szent, szent, szent Tűzözön után,

a piros csipkeroskadás után,

a kék csipkeroskadás után,

az arany csipkeroskadás után,

a kristály-csipkeroskadás után

szent rikácsolással és szent madár-szavakkal,

szent állat-beszéd-zászlókat

lobogtatva bólintgató szent fejük fölött,

szent pikkely-gázolással

a Jövő méhéből kivonúljanak,

végtelen meztelen-lábú óriás-menetben

tódúljanak a rózsa-gőzölgésű Őshüvelyből

kifelé,

a fölmagzott új pusztaság felé,

az elhamvadt gyötrelem felé,

az elégett szenvedés felé,

a kiégett gyönyörök felé,

és meghódítsák újra ezt a Földet.

Hogy dürrögni, nemzeni, tojni, kotlani, nevelni tudjanak,

szólni tudjanak újra,

kiáltani a csillagokra

a halál fölött, a halál alatt

a halál előtt, a halál mögött

és a halálban.

És óriás-futtukban égett

tolluk, szőrük, pikkelyük, bőrük, húsuk,

lángolt izomzatuk,

lángolt a csontjuk,

hogy csak lángoló óriás-csontvázak futottak,

égő gázlómadár-csontvázak robogtak

a türelmetlen, tajtékos Tűzözönben.

És nem volt élet már a Föld fölött,

és nem volt élet már a földben,

sem a barlangokban,

sem a kövekben,

sem a kristályokban,

sem a kő-buborékokban, kő-csövekben,

sem a levegőben,

sem a vízben.

Nem volt

lángtalan, tiszta

növény-tűz, állat-tűz, virág-tűz,

a kő tiszta, lángtalan tüze se volt már,

kristály-tűz,

a föld teremtő szent tüze se volt már,

a sár teremtő kásája se volt már,

a víz teremtő szent izzása se volt már,

mert kiégett és elégett

a lángtalan tiszta láng,

a tiszta tűz, a tiszta lángolás,

a lobogó tiszta illat-szavú mámor,

kiégett a világ konok önmagából,

lángot-köhögve, hörögve kiégett.

A növények

összegöndörödve

és összepöndörödve,

zöld szempilláikat

zöld mirigy-tányér szemhéjukról lefújva,

zsírosan sercegő testükből,

üvegesen olvadó izmaikból

óriás zöld hólyagokat fújva,

pórus-orrlikaik milliárdjaiból

füstölgő zöld habot fújva,

óriás zöld nedvesség-buborékokat növesztve

elhamvadt szőrzetük fölé,

izzó vízhártyagolyókat,

tűzcsillag-mirigyes óriás növényüveg-hólyagcsöcsöket,

sárga tajték-tőgyeket növesztve

hamvadó hónaljuk buborékos tűzrost-barlangjaiban,

olvadozó zöld anyagukból,

kék növénypikkelyes húsukból

tűz-pamacs-fákat pöfögve,

láng-pikkelyhólyag-csokrokat köhögve

zsíros üveg-olvadással,

zsíros üveglángolással,

zsíros növény-kiáltozással,

növényi faggyú-lángolással,

növényi szőr-sikoltozással,

növényi hús-jajgatással,

növényi-csont-rikácsolással,

növényi velő-csöpögéssel, velő-párolgással

égtek

és elégtek

és tódult, túródott buborékosan és zöld-véresen,

mint tehenek, bikák, csődörök, medvekanok, vadkanok, bivalyok

orrlikaiból, szájából és tüzelő hüvelyeiből,

lila vessző-bimbójuk tátogó, tüzes

lövellő-csöveiből

a tajték,

az előnyál,

a gerjedtség első tiszta méze,

tódult sisteregve, buborékozva, kék fürtökben fújódva

likacsaikból, pórusaikból, réseikből, sejt-szüneteikből

a halál-erjedés sűrű nehéz habja,

a halál-iszonyat kövér hab-folyása.

És a növények

gyökerük aljáig,

gyökérvég-agyuk növényhám-koponya csöndjéig

kiégtek

és tűzrost-buborékként izzottak és égtek

a finom, kemény gyökérvég-agyak, a kemény növényhajszálakból

font apró gyökérkoponyák,

égett a kocsonyás sejtpikkelygombóc-gyökér-agyvelő.

A szent növények gyökerükig kiégtek.

S maradtak a szent gyökerek helyén

füstölgő hamu-lukak, gőzölgő korom-csövek,

halállal-párolgó izzó földcsövecskék,

nehéz füst-lüktetéssel dadogó hamu-csövecske-koronák

a földben,

mint megperzselt döglött óriáspókok halál-után is füstölgő

trachea-tüdeje, halott óriásbogarak hervadtan-gőzölgő

tracheacső-légzőrendszere, s az árva tracheacsövek leolvadt-szőrű

stigmáiból, nincs-szőrkoronás, elszenesedett-pórusú

kivezető-csöveiből dögledezve, kéken párolog a maradék füst,

a testből a döglött puszta, puszta testből lassan szívárgó gyűlölet,

a test tűzben-szétlazúlt részeiből lassan szívárgó reménytelenség.

Mint halott angyalok viasz-madárorrlikából a lassan-göngyölgő

kristályselyem-lealáztatás finom magánya

tódult ki lassan, foszló szőr-rózsa-alakban

a kihamvadt, forró gyökérlukakból

a füst.

A füst, a füst, a füst.

Az Elszámolás foszlott füst-maradéka,

a Megneveztetés tétova, árva maradék-füstje.

És égett a Földgolyó,

mint egy zsírosan durrogó,

kék mirigybuborékokkal sercegő óriásvarangy,

mint egy sárga mirigyharang-torkú,

lüktetve-fölfújódott

ökörbéka.

Jaj,

égett a víz is,

a víz is égett,

óriás tűzbuborék-fújásokkal égett a víz is,

iszonyú tűz-páfrány-csóvákkal égett a víz is,

mert nem volt a víznek se reménye, menedéke,

irgalmatlan láng-bóbita-dühökkel égett a víz is,

mert nem volt a víznek se más-beteljesülése.

Pedig a pókok a víz felé futottak,

megmondhatatlan-milliárd-szőr-csillag, kitin-csillag, szőrpúp-csillag,

gyöngygolyó-szemkorona-csillag, szőrkereszt-szőrpetty-szőrgolyó-akarat,

gyémántkoszorús-szőrbuborék-akarat, szőrös és gyémántkoponya-koronás

csontváz-csillag nyüzsgött áradva, gomolyogva és hömpölyögve,

egymásra-mászva, egymásra-kapaszkodva, egymásba-harapva, egymásba-tömődve,

egymásba-gubancolódva a víz felé, a víz felé, a lánggal égő víz felé.

Mint mérhetetlen csipkés szőr-szemfedő, csillagkoszorú-szemű,

dagadt zománcrózsakoszorú-szemű csillag-csontvázakkal,

szőr-keresztekkel és szőr-pontokkal hímzett földön-kúszó

könnyű szemfedő lobogott és lassan hömpölyögve csúszott

a pók-mindenség a víz felé, a lángot-pöfögő, gőz-tornyokat

fújó, csipkés pára-oszlopokat lövellő víz felé.

És réműlt, rángó szövőmirigyeikből, szövőszemölcseikből, fonószemölcseikből

folyt, ökrendezett, kocsonyásan csobogott, megállíthatatlanúl ömölt

a selyemkötél, selyemszőr-hurka-végtelenség, hogy velük kúszott

és csúszott a végtelen selyemcsipke-háló-lepedő, dühödt, okádó

mirigyeik selyemcsillag-háló-világegyetemében hömpölyögtek

a víz felé, a víz felé, meg-nem-értett haláluk felé.

És a víz bugyborékolt, füstölt, habzott, fortyogott, zubogott, zenélt,

forró buborék-koszorúkat, nehéz bugyborék-kévéket, levegő-

hólyag-csillagfákat böffenve és böfögve őrjöngő, lázas mélyeiből,

és forogva, gomolyogva, vastag kocsonya-örvényekként forogva

főttek a víz állatai, óriás eres kocsonya-buborékokként

földagadva, kék hártyahólyagokként fölfúvódva,

lapos zománcpikkely-levelekké, zománchártya-lepényekké

olvadva főttek és forogtak és gomolyogtak a víz állatai,

a halak, a békák, a gőték, a medúzák, a rákok, tengericsikók,

a teknősbékák, szépiák, polip-kanok, tintahal-asszonyok,

a murénák, ráják, kék cápák, pettyes-cápák, csigák,

a fókák, rozmárok, sörényes fókák, gyűrűs fókák, elefántfókák,

a delfinek, gömbölyűfejű delfinek, dugongok, lammantinok,

a narválok, óriás ámbrás cetek, kacsacetek, az óriás-szárnyú bálnák,

a tengermély állatcsipkéi, a tengeri rózsák, tengeri liliomok, pókok,

a kígyókarú csillagok, fenéktúró halak, világító-törpék, lámpás-halak,

mindenféle apró, törpe, óriás-vadak,

hímek, nőstények, hermafroditák,

hal-csillagok és hal-kutyák,

míg összefővén egyetlen rózsaszín takonnyá,

egybefővén, mint a fortyogó, buborékzó rózsaszínű szappan,

összefővén egyetlen iszonyú, forró kocsonya-rózsává,

lüktetett a se-víz-se-állat Valami,

mert egybefőtt a szőr, a csont, a pikkely, a hús, a mészváz,

mert egybefőtt a bőr, a taréj, a belsőszerv, a csontváz,

mert egybefőtt mindenféle ivarszerv, pénisz, kloáka, hüvely,

mert egybefőtt csecs, emlő, csöcs, tőgy, szemgolyó, asszony-mirigykehely,

mert egybefőtt minden létező és szétfővén péppé, latyakká,

föloldódott a véres vízben lüktető, pöfögő kása-maszattá,

a tüzes vízzel összeolvadt a szent, buta vizi-nép,

s lett a víz-állatösszeolvadásból fortyogó, bugyborgó sűrű pép,

s teteje csipkés lángbóbita-óriásokkal égett,

mint a meggyújtott olaj.

És nem volt már se szőr, se csont, se haj,

se bőr, se hús, se pikkely, se állatüveg,

se víz,

se vizi-szerelem.

Csak egyetlen iszonyú szappan-lüktetés.

Egyetlen iszonyú takony-lobogás.

Egyetlen iszonyú kocsonya-dobogás.

Egyetlen iszonyú tűzpép-verdesés.

És az űrből, a mennyből, a tüzes semmiből

kiömlő

őrjöngő vad lángcsipke-zuhogás,

kiáltozó és átkozó tűzcsipke-förgeteg.

Már semmi halál, semmi születés, semmi öröm.

Csak a tiszta Tűzözön.

Csak a magányos szent Tűzözön.

5

Numi-Tórem,

a Mindenség apja,

a megszottyadt testű öregisten,

ült az ágyán, s a Földre lenézett.

Nézte a kis láng-csobogás-pöttyöt,

nézte a láng-kúszadék-viharzást,

nézte a láng-fröcsögést, tűzcsipkét,

nézte a tűzbika-tehén párzást,

nézte a láng-állat-csorda-bagzást,

nézte a fodros nagy tűz-tarajlást,

nézte a Tűz szent tőgyeit, nézte,

nézte a tűz-tőgyek dagadását,

nézte a szűz parázsgolyó-Földet,

ahogy köpi, fújja és okádja

a tűz-buborékot, eres lánghólyagot, lobogó tűzcsipkét,

s körötte kék, fekete, zöld, piros koromgyűrűk forognak,

rózsaszínű, halál-bolyhos füst-abroncsok forognak,

míg a csillagok, mint a Mindenség-mocsárba

szemgolyóig-sűllyedt pikkely-arcú ősállatok,

kőkéreg-golyó-szemű békák, zöld mirigy-buborék-fejű

varangyok

pislognak közönyösen,

néma aranykard-kaszabolással,

és kövér ráncokkal, hólyagokkal, gyűrődésekkel

reng a kozmikus csönd-anyag láthatatlan testük

lomha lüktetés-mámorától.

És gőzölög és füstölög

egyszerűen és puhán

a Világegyetem-csönd virágzó végtelen egyszerűsége.

6

Tórem

pedig, a csipás, vaksi szemű, akinek

sárga mirigycsipke-salátában, vércsomós és zsírpettygolyó-koszorús,

bőrredő-koszorús hervadt bujaságban ül sorvadt kis szeme,

mintha vén meztelen-csiga ülne hervadó sárga rózsán,

öreg-nyálasan, ér-repedés-csillagosan, arany-robbanás-pöttyösen,

egyre-kövérebb zöld kocsonya-sisakosan,

akinek aszott, puha, öreg ujjai, mint haldokló hernyók

másznak szakállában, mint dögledező vén hernyók,

a kék takony-szemölcsösek, kocsonya-rózsa-szemölcsön arany-

szőr-csillagosak, szőr-serlegesek, koralltüske-kelyhesek,

Tórem

a zsíros, nyálfoltos, böfögés-pecsétes, zöld epemocskos-

szakállú, a fényesre-dörzsölt-szakállú,

aki úgy ült gőzölgő ősi ágyán,

mint kis szőr-csomag,

szőrzettel, hajzattal, szakállzattal befolyt

mosolygó varangyocska,

Tórem

pedig az önmagából-erjedt szőr-özönt

széttúrva lassú hernyó-ujjaival mellkasán:

néha szívébe nyúlt,

s eleven

júr-férget vett ki szívéből,

eleven sossel-férget vett ki szívéből,

s a Földgolyóra

szórta

az eleven sossel-férget,

az eleven júr-férget,

a szent Tűzözönt a Földre hintette mosolyogva,

Tórem,

a törpe szőr-béka,

a dohos moha-kakas,

a penészes viasz-egérke,

Tórem,

a Világ Ura.

Mosolygott

a vén isten, mosolygott,

mert Xul-atért akarta megölni szíve szent tüzével,

a Xul-atér-lakta-Földet akarta elmosni

szent, szent, szent Tűzözönnel,

Xul-atért, az Ősgonoszt!

Mosolygott,

mert látta azt is Tórem,

hogy a szent lángcsipke-ágaskodás tetején,

a bőszűlt szent tűzcsipke-tajtékzás tetején,

az őrjöngő szent lánghab-örvénylés tetején,

a mámoros véres szent tűzcsipketajték-virágzás tetején,

a százszor szent Tűzözön

fodros, örvénylő, habzó, tajtékzó, fortyogó, eres,

óriásbuborékokkal fölfúvódó lángcsipke-háborgás tetején,

a Tűzözön láng-hörgése és tébolyúlt aranycsipke-üvöltése

tetején,

a kék láng-horpadások és piros tűz-dagadások

tetején

egy hétrétegű nyárfa-tutaj úszik,

hétrétegű nyárfa-tutaj libeg,

hétrétegű tutaj hánytorog.

A tutajon tokhalbőrből hétrétegű sátor.

A tutaj négy sarkán négy óriás-hordó,

a hordókban tiszta, kövér halzsír.

És a tutaj hasára kötött szent Megtartó-kötél,

a tiszta fűzfa-gyökérből font óriás köldökzsinór

a csipketéboly-Tűzözönbe merűlve

éghetetlenűl és lángtalanúl feszűl,

a lánggal-beköpött szent Föld-Anya-hasába gyökereztetett

szent fűzfagyökérből-kötött Megtartó-kötél,

a szent zöld köldökzsinór

a Föld hasából feszesen kinyúlik,

nem fogja tűz,

nem fogja láng,

nem rágja azt a Tűzözön szent sáska-fogsora!

Mert

az évmilliárdok óta

ámúlva és mosolytalanúl

nemződő, erjedő, dagadó, szülő pöttöm Földgolyó-Ősanya,

a Mindenség titkos nemzését szelíden-kívánó csöpp

Bolygó-Szűz-Mária,

a Mindenség örökös forró sperma-csobogását szűz

méhébe záró mohos és kristályos Égitest-Szűzanya,

a lánghalálban-gomolygó égő-hajú, égő-húsú piciny

Földtojás-Anyagasszony,

a tűzrózsa-szívű, csillagkoronás boldog Szűz-Föld-Mária

tisztán, titokzatosan és szeplőtelenűl

kihordta Megváltó-Gyermekét,

megszülte Megváltó-Gyermekét:

a szent Tűzözön tetejére fölszálló nyárfatutajt,

a nyárfatutajt és a tokhalbőr takarósátort

izzó szent testéből, mint léttel-telt-magzatburkot kilökte,

szétnyílt hatalmas kőcsipkemirigy-hüvelyéből nyögve kilökte,

s fölszállt a véres, zsíros szent Magzatburok

a lobogó tűzhártyacsipke-büntetés tetejére,

fölszállt véresen, zsírosan, eresen, megbontatlanúl

az őrjöngő aranycsipketaréj-ágaskodás-özön felszínére,

fölszállt a zsíros, eres, véres, dagadt Magzathólyag,

fölszállt az éghetetlen, kövér, kemény hatalmas Buborék,

fölszállt a Tűzözön csipke-vicsorgás-tetejére,

és rózsatűzben mosolygott titkos homálya, hártyája fénye

és tiszta magzatvizében ott lebegett védetten, tisztán,

a csöndre várva és a reményre,

a tűz-roskadásra várva és a tűz-taposó fényre,

a tűz halálra várva és a zöld növény-beszédre,

a szűz világra várva és az új madár-zenére,

a rózsacsöcsű Hajnalra várva és a kék állat-hallgatásra,

a megélesztő szent víz-zuhogásra várva és a sárra,

a megerjedő, földagadó, zöld buborékokkal hemzsegő sárra,

az Új-Élet-Szülőre várva és a Megértett Szép Halálra,

a láng rózsa-árnyékát magába-ivó magzatvizében

ott lebegett

összekuporodva, mosolytalanúl

a Megváltó-Ember,

az Emberiség Megváltó Maradéka.

És a köldökzsinórt

nem rágta el az Asszony,

mint a szülő-állat,

de várta, hogy a Tűzözön leszárad,

de várt, amíg a Láng-téboly lehamvad,

várt, amíg a Tűz-átok elolvad,

várt, amíg a tőgyek elsorvadnak,

a Tűz tőgyei míg elapadnak,

várt a szent Tűzcsipke-száradásra.

Mert úgy fortyogott, rotyogott még a szent Tűzözön,

mint a piros kása,

örvénylő és gomolygó rózsahab-tetején tűzeres

tűzbuborékok milliárdja lüktetett, dagadozott,

buborék-tetején rózsabuborék-bimbókat növesztve erjedt,

mintha egyetlen lángoló ős-emse sikoltozna, röfögne hanyatt

a lángoló Mindenség közepén,

egyetlen lángoló Ősdisznó-Asszony,

s milliárd csöcsei égő tejet fröcsögve hólyagzanának

rózsatűzzel rengő őshasán.

Mert várt

az égő pöttöm Szűz-Anya,

várt a végső tűzcsipke-büntetés roskadásra,

várt, amíg a Büntetés kifárad,

mert tudta, hogy szent teste el-nem-éghet,

mert tudta, hogy szent szíve ki-nem-éghet,

várt a Büntetés-elvirágzásra,

várt a Tűzözön-elszáradásra,

hogy ha majd a Magzatburok lassan

alászáll a Föld szent hamujára,

hogy ha majd a szent Buborék lassan

megüllepszik teste hamujában,

a még forró pernye-sivatagban,

a lüktető hamu-áradatban,

mint lüktető eres Noé-bárka,

emberrel-töltött szent Magzatburok-hajó,

kisujjával akkor megrepessze,

a szent Burkot körmével fölsértse,

a köldökzsinórt akkor elrágja,

hogy legyen a Burok az első szent Trágya,

s a Magzat-Emberiséggel kizúduló

szent magzatanyagokkal-kövér magzatvíz legyen

az első Víz,

az áldott szent tápanyagokkal, emberiség-hámfoszladékokkal,

emberiség-mirigyváladékokkal, emberiség-sóoldatokkal,

emberiség-magzatmáz-cafatokkal, emberiség-magzatszőrökkel,

emberiség-magzatvizelettel, emberiség-magzatkenőccsel

gazdag Első-víz,

amely teste hamujába ömlik,

hogy megéledni segítse a hamu szent magányát,

az elhamvadt földburok vastag kék homályát.

Mosolygott,

mert látta azt is Tórem,

látta azt is öreg Numi-Tórem,

látta azt is az Időtlen Isten,

hogy a szomszéd mennyei szobában

forrnak, zubognak az arany-üstök,

fölforrt, habzik bennük a tüzes víz,

égő habjuk, tűztajték-viráguk

kiforr, kifut, kitúródik lassan,

piros buborék-kásával föltolongva,

mintha tűzbuborék-sörényű tűz-ménes tombolna,

tűzbuborék-zászlókkal, hajakkal,

tűzbuborék-arccal, orrlikakkal,

tűzbuborék-szemgolyókkal, szájjal,

tűzbuborék-fülekkel, fogakkal,

tűzbuborék-szemhéjjal, pillákkal,

tűzbuborék-tomporral, patákkal,

kitolong az aranyüst-peremről,

s csipketajték-csillagként lecsöppen,

tűzhabcsillag-fürtökben lepottyan,

lecsurran a kopasz, árva Földre.

S ahova egy tűztajtékcsöpp csurrant,

tűzbuborék-csipkecsillag csöppent,

ott a népek, nemzetek, országok,

birodalmak, földrészek, világok

elmosódtak, összeroncsolódtak,

a tűz csipke-szívébe fonódtak.

Mosolygott,

mert látta azt is Tórem,

hogy az Emberiségre-vigyázó szent Fiú,

Világ-ügyelő-férfi

szent kendőjével az üstöket meglegyinti,

szent kendő-legyintéssel a zubogó üstöket lecsöndesíti,

szent selyem-legyezéssel az arany-üstök habját visszanyomja.

Mert ez a bűne.

És ez a dolga.

Mosolygott,

mert tudta azt is Tórem,

hogy az Ember, aki megmarad majd,

akit nem vitt el az üstök habja,

akit nem mosott el a tűz-tajték,

akit a Tűzözön meg nem rágott,

aki a szent Tűzözön fölött volt,

a lángcsipke-tajtékon hánytorgó

szent nyárfatutajon remegve,

a szent tokhalbőr-sátor rózsa-homályában dideregve,

ha újra földet ér,

s a kövér forró hamuban kotorászva

múltját, jövőjét sírva keresi,

sírva keresi a Megmaradást,

sírva keresi a Múlandóságot,

hogy az ember hozzá fölkiált majd,

kér halat, madarat, állatot, rovart, növényt, virágot,

kér zöld szőr-erjedést, zöld növényi lángot,

kér hús-virágzást, ondó-gyülemlést, mirigy-szaporodást, álmot,

kér pikkely-sűrűsödést, toll-tombolást, tojásdagadást, petét, virágport,

kér nemző-erőt a létnek, nemző-kedvet az első vadaknak,

a hímeknek, nőstényeknek, hermafroditáknak, önmagukat-szaporítóknak,

kér szaporodó-erőt, szaporodó-kedvet, szaporodás-reményt

növénynek, állatnak, embernek, halálnak,

tőle kér

a Mindenség Urától,

tőle kér

az Időtlen Istentől,

tőle kér

a Halhatatlan Lángtól,

tőle kér

a Boldog Végtelentől,

tőle kér

és ő majd meg is adja,

a Lángtalan Szent Tüzet meg is kapja!

7

Jaj,

és mi, akik itt vagyunk,

mi, akik ott zokogunk a Megmaradás néma fém-szigetén

a lángoló, a tűzzel-fortyogó Földgolyó fölött,

a titoktalan csillagok között, ismeretlen titkos csillagok felé

örvénylő, tűz-habos-oldalú rakétán, a Kiválaszttatottság

óriás tükörmozaik-korong-csápú fém-hüvelyében szorongva,

mint hatalmas fém-bogár forró testében, kitinpáncél-

kéregbarlangjában, a zúgó, pörgő, titkos tengelye körűl lassan

forgó Menekülés-tokban, a Remény és a Reménytelenség

ablaktalan fém-csillagában vacogva, jaj, mi, akik

megmaradtunk és árvák maradtunk és űrbe-rohantunk és

fekete szívvel várakozunk, és átkozni se tudunk már és könnyünk

is elapadt, és úszunk e nehéz tükörkorong-mozaikcsápú

óriás fém-rovar forró testébe zsúfolódva az őrjöngő, kövér

lángcsipke-örvényekben és tűzcsipke-fortyogásban nyöszörgő

és buborékosan vonagló Földgolyó fölött, az olvadt

kőhólyagok és láng-csipkefákat pöfögő kristályolvadék-

buborékok, pocsékká olvadt kövek, kőhabként-szétfolyt

városok, óriás gőzpáfrányokat fújó, kő-kása-rotyogással

erjedő és kő-láng-sziszegéssel beszélő kőbirodalmak fölött,

tűzben-elrágódott népek, a tűz nehéz-rojt-lobogásába

fölitatott nemzetek, a tűz boldogtalan tajték-torlaszaiban

elolvadt Emberiség büdös füst-gomolygása és nehéz

pára-gombái fölött, jaj, mi akik a Bűn részesei

és a Büntetés részesei vagyunk, és elviselői vagyunk a

Reménynek és elviselői a Reménytelenségnek, e lassan

tengelye-körül-forgó kövér fémbuborék-csillag árva

lakói, az Új-Noé-bárka Kiválasztottjai és Megnevezettjei,

Kijelöltjei és Megjelöltjei vagyunk a jövőtlenség és a jövő

magányos Fém-csillagának, Fölkentjei a Jövő-Új-Halálnak,

jaj, mit akarunk és mit akarhatunk még?

Mert hoztunk magunkkal tiszta és védett tartályokban, szeplőtelen

tokokban többmillió apró állatot, növényt, növénycsírát

és növénymagot, hoztunk magunkkal rovarokat, bogarakat,

lárvákat, álcákat, bábokat, petéket, tojásokat, baktériumokat,

hoztunk magunkkal férgeket, ondót, spermiumot, ikrát,

hoztunk magunkkal kisvadakat és nagyvadakat, madarakat,

hoztunk magunkkal hüllőket, kétéltűeket, csigákat, halakat,

hoztunk magunkkal tengeri lényeket, szörnyeket és szépeket,

hoztunk magunkkal virágot, virágmagot, virág-átkot,

virág-reményt, hoztunk állatot, virágot, madarat, férget, növényt,

hoztunk hímeket és nőstényeket, ivarosokat, ivartalanokat,

de lesz-e Föld, ahová a magokat bevessük, szent talaj,

ahol a vadakat eleresszük, víz, amibe a víz vadait vessük,

levegő, ahol a bogarak, madarak, emlős-madarak, lepkék,

rovarok szent, szent, szent lobogással remélni kezdenek?

Jaj, elhoztuk mi a temetőket megrettent szívünkbe ásva,

jaj, elhoztuk mi a halottakat elárvúlt szívünkbe ásva,

jaj, elhoztuk mi a múltat jövőtlen szívünkbe temetve,

jaj, elhoztuk mi a jövőnket elégett múltunkból kiemelve,

és nem kapartuk ki a Történelem szent óriás-csontjait a Földből,

és nem loptuk ki a Földből a szent Lét-fejlődés ősmadár-csontjait,

óriás őshüllőcsontjait, őshalcsontjait, ősteknőc-csontjait,

ős-kétéltű-csontjait, ős-emlős-csontjait a láng-csipke alól,

és nem loptuk ki a szent Könyveket a Tűz csipke-szívéből,

és nem loptuk ki a Kegyelem szent Zászlóit, a Kegyelem

bánattal és reménnyel, halállal és föltámadással hímzett

Szent Zászlóit a múlt halállal-átrohasztott szívéből.

Itt ülünk szótlanúl, titoktalanúl, bámúlva egymást

könnytelen szemekkel, bámúlva egymást kiszáradt szemekkel,

az óriás fém-rovar hasában, e forró tiszta Fém-Siralomház

titkos csöndjébe temetve, bűneink fölött és büntetésünk

fölött árván és könnytelenűl lebegve, itt ülünk,

átoktalan elátkozottak, és szólni se tudunk már,

nincs szavunk, nincs imánk, nincs mámorunk, hitünk,

tajtékos, hörgő, fuldokló jajgatásra sincs hitünk már,

tajtékos, hörgő, fuldokló sirató-énekekre sincs hitünk már,

az Elveszett Föld vad siratóénekére, az Elvesztett

Egyetlent sirató átkos vad szavakra, az Egyetlen Szűz Anyát, Egyetlen

Szent Földgolyót, az izzó Égitest-Hullát búcsúztató

könnyekre sincs erőnk már, nincs könnyünk, könny-

áradásunk, hogy vad könnyeink e gépből kicsobogván,

a tűzben-párolgó szent Földgolyóra hullván, kék lángban-

zsugorodó szent Múltunkra hullván vak bűneink

tüzét eloltsa! Tűzhalott Egyetlen Szerelmünk szent asszony-

szívére hulló könnyeink helyett elapadt szemekkel

nézzük egymást, e tengelye-körűl lassan forgó óriás

Fém-Siralomház boldogtalan Várakozói. S a tiszta

fém-ólak, fém-ketrecek, fém-kalickák és fém-tartályok

felől állatok bőgése, makogása, hörgése, üvöltése, sírása, cirpelése,

szuszogása, kérődzése, fújása, lihegése, topogása, dobolása

szívárog árva fülünkbe, madarak éneke, madarak rikácsolása,

állatszőr, állatvizelet, állat-ürülék, állat-lehelet szaga

ér elfehérűlt orrlikainkba, és megrettent árva szívünkig

ér a hűtlenűl-elhagyott Földgolyó végtelen tűzkiáltozása,

az ostobán-elhagyott szent Bolygó-Ősanya tűz-imája,

a Földgolyót szétrágó Tűzözön tébolyúlt lángcsipke-ropogása!

Gyermekdalok^*

A páfrány-erdő zöld kristály-tollai, a szőrös zöld-tollú kristály-gerendák,

a kristály-szőrű ágak, erek, erecskék, üveg-izom recék, az óriás

növényi éjjeli halálfejes-lepke-csápok, az iszonyú szőr-legyezők,

rezgő zöld szőrcsipke-tollak, növénylepkefej tollbóbita-óriások

zizegő, rezgő, üvegszőrös sűrűsége, a kristálykő-szemű moha-lepkék,

a zöld bunda-koponyájú csönd növénycsipke-tollú csótárai rezegtek, a zöld-

bütykös üvegszárú óriás-toll-áradat lassan szétnyílt zörögve fönt,

torony-magasan az elvékonyodó tollcsipke-dárdák növény-horgolású

leveleinél, s lassan, mintha óriás üvegpók mászna ki: előbb a mellső

lábak kő-karmú üveg-ízei, aztán a csuklós forgók szőr-üvegcsülkei,

aztán az áttetsző bütykök, fölöttük két véreres üveg-púp, egymásra-nőtt

szemgolyók szőlőfürtjeként az üveges, rücskös kézfej mászott föl a horgolt

növényi dárdahegy tollcsipke-peremére, majd az egész kéz ott ült a

páfrány-levélen, átlátszó hatalmas pók, amely csontvázát mutatta, erei

lassú lüktetését, az üveg-izomkévék és borostyán-izomnyalábok

tapadását, szőlőgyökér-tekeredését, de az egész aprócska kéz mégis lágy és

remegő és puha és reszketeg volt a szilárd páfrány-oldallevélen, mintha kis

zöld cserépcsipketálra madár-tojást vert volna a szél, nagy ondó-üstökössel,

fehér sperma-sárkánnyal közepében, inkább gumikesztyűs levelibéka-kéz

kapaszkodott a hegyes-csipkézetű cserépzománc-levélbe, nagy kocsonya-

lencsés ujjvégekkel, finom remegéssel, mintha mészhéj-nélküli tojások

lennének a gumihártyacső-ujjhegyekre nőve, remegett, aztán

moccant a pici levelibéka-kéz-állat, kúszott a levélen, a levél-

gerinc vastag növény-csigolyái felé, hogy a gyöngy-korsó csukló is kitolódott

a zöld csipke-homályból, a növénycsáptollas zöld kásából, majd a pihétlen

fehér alsókar a sárga könyökkel, majd hónaljáig a felső kar tolúlt előre,

önmagát bugyogtatva lágy gumi-gyűrűzéssel, mint a kék higany-csontú,

higany-koponyájú csiga-szem, majd a recés váll, a csupasz erdei csiga

hús-kordbársony hátához hasonló, aztán széthúzva a zöld cserép-

csipkefüggönyt, a ropogó páfrány-szemfedőt, mint zöld virág-üstök eres és

sejtes kráter-öléből az aranypor-szív-fejű aranypor-fallosz duzzadt

aranyszőr-dorongja fölmered: a zöld virágkehely-homályból, az

óriás csönd-kancsó-derengésből kibújt az ellapúlt tompa orr,

amely mint nagy varangy ült az arcon, s a tág orrcimpák külön az orrba

kapaszkodva kétoldalt lüktettek, mint levelibéka-csecsemők, mint a pipabéka-

kicsinyek, akik ott ülnek az anya-hát hatszögletű kocsonya-hordóiban, derékig

az anyába-forrva, deréktól kiállva a kocsonya-zsákból, a hatszögletű

húsüveg szülő-sír peremére támaszkodva átlátszó kocsonyaüveg-kesztyűs

kezecskékkel, aztán a pici piros, aranykoronás vadrózsabogyó-szemek,

mélyen az óriás szemöldökcsont barlangjában, piros szempillaszőr-harangban,

aztán a kövér csúcsos pici száj, amely inkább nyálas csigaszáj

rózsaszirom-lebenyeihez hasonlított, vagy csecsemő-vagina piros fodraihoz,

aztán a rózsamohás csecsemőfül, amely mögött, mint a fehér axolotl

piros kopoltyú-tollai: vörös húsrongy-tollak libegtek, vörös csokorban,

mint a kakasfarok, talán a vízalatti léthez, végül az egész arc

a fényre úszott, mint a lila hús-pajzs: a rája, s libegett az óriás-

páfrányok halál-erdejének zöld árnyék-öblében, buborék-bársonyaival,

piros fodor-csokraival, lüktető nyálas lebenyeivel, csipke-harang-szájával,

mint a medúza; vörös vulkán-hajzata, a zöld moszatokba, nyálkákba

mohákba-süppesztett lapockákra hátra-zuhant, és elömlött elől szemöldökszőrbe,

bajúszba, szakállba-keveredve, sűrű vörös ér-szoknyaként a zöld pikkely-

levél-kásába sűllyedt mellkason, hisz eddig csak a fehér fej

látszott, mint a mohás sírba süllyedt mohamedán-sírkövek kő-turbán-feje;

pislogott, szimatolt, véreres áttetsző orrlikai lüktettek, mint a levelibéka

aranypikkely-fújtató tokája, fülelt, fodros ajkait nyalogatta,

fintorgatta buta kő-turbán-sírkőfej-arcával ez a fejre tarajosgőte-

szalamandra-axolotl-gekkó-keverék, vigyorgott ez az ebihal-fej,

ez a békalárva-arc, pedig egészben ember-arc vala, kisejlett vad

szőrei közűl az ember arca, igen, egészben mégis ember-arc vala. Aztán

kitolta a zöld pikkely-kásából balkezét is, a jobbkézre teljesen

hasonlót, a hónaljig eleven sárga gumikesztyűbe húzottat, amely hol

ellazúlt gyűrődve, ráncolódva, hol rátapadt a húsra, a szalmaszál-

csontra, a méhek lép-viaszához hasonlító cellás-rajzolatút, kitolta

gumibársony-gekkókezét, üveggép-csáp-tarajosgőte emberembrió-kezét, amely

mint üvegből-fújt pici emberkéz, amelyben finom aranydrótok az erek,

s a körmök, vagy karmok pici lapos üvegórák, domború óralapok, s alattuk

az ujjbögyek, mint lencsés ujjvégek, amelyekben ott kotyog, forog, piros

üveg-fogaskerekeivel egymásba kapaszkodva ott forog az idő, rugója ott csavarodik

csigásan, ott lüktet a vér a hajszálerek pici gömbhálójában,

piros rézdrótfonadék-gömbjében vértestecskéit, vérlemezkéit

mutatva, a hajszálérgömbök, mint pici drótszobrok ülnek

az ujjhegy üveghúsában, s világítanak a fölizzó titkos drót-Buddhák,

mint a villanykörték izzó-keresztje, igen, két üveg-botsáska kezével az

emberarcú lény széthúzta a páfrány-sűrűség szőrös-sejtű

nehéz növénycserép-csáptollait, s apró lúdbőrös-csöcsű mellkasát,

vagy szügyét lassan előredöntve fülelt. A fintorgó

mámor-bozontú arcra butaság, iszonyat, vágy, harag, félelem

fény-hálói, pamut-hálói, ragacs-hálói, tűz-hálói és gumi-hálói

hulltak, kiszakadva kővel és mohával-benőtt érzékeiből, valahonnan

a teste mélyiből, s izzó arany-zsákba fogták, szőrös nyál-kosárba,

nyúló gumi-pókcsipkecsillagba, tűz-ketrecbe és bolyhos, puha pamut-álarcba

fintorgó, vergődő, kíváncsi ember-arcát, mint kutatóháló a mélytengeri halat

a felszini gyöngy-ikrájú fénybe, a tűz-mámorú csillag, a láng-ökör

lüktetése és tűz-kristály pofája alá, s az elszineződve finom, eres

buborékként földagad, lesz szétrobbanni-vágyó szervei földagadt üveghártya-

zsákja, nyélen-ülő periszkóp-szemei, mint elapadt csöcsök behúzódnak

az üveg-dagadásba, hosszú kocsonya-gyökér-szakálla, mint az alsó

állkapocs pici buborékzó-pórusú üvegtőgye, kis üvegrongy-rojt csak,

s a hatalmas kristálytű-szakáll-fogsor széttátott cseppkőbarlangjából hártyásan

kibugyog lassan a vér, a nyál, a gyomor, a belek, kisebb halak, rákok, csigák

csontváza, csigolyája, szálka-hordója, fogsora, ürüléke, pikkelye, vérkéreg olló-

páncélja, pórusos tordonga-gyűrűje, félig-fölszívódott mészváz-

salakja, mint egy kupac lemállt vakolat, beapadt, folyékony üveg-tölteléküket

kifolyatott, arany-csecstömegükkel beszáradt szemgolyók, viaszrózsák hervadt

tapogatója, mint vállban-leharapott embrió-karok, pókok ötszögű sejtlapokra-metszett

ikra-virágfejű gyémántköves szőr-koponyája; vigyorgott, gyűlölködött,

félt ez az ember-arcú fej a zöld, csipkés csont-lángok között, fönt,

torony-magasan a szőrös és kemény, sejtes-zománcú páfrány-levelek

rezegő pikkely-koszorújában, s a félelem és a vágy fény-rostélyai,

moha-rostélyai ocsmány ember-arcát befödték, mint izzó

arany-álarc, szerelemillatú, s halál-illatú moha-álarc, valahonnan

teste mélyiből szállva föl, mint a gyermekkor halálfejűre-festett papír-szalag-

bajszú, szines papír-rojt-farkú sárkányai, húzva, rángatva, cibálva

vékony kötelével a hártya-arany szélű arany-háncs-térdű, a gyermekláncfűfejű,

ezer szőr-küllős pihebuborék-koponyájú fiút, föllibegve, ragyogva

s illatos moha-rongy sűrűséggel, tűz-arcfedőként és zöld moha-arcpajzsként

valahonnan a mérhetetlen bendő, a tízhektós kortyogó büdös gyomor,

az egymásra-hajtogatott mirigyes, véres, milliárd-vérgyökérrel egymásba-szőtt

hártyák, fodros, zsíros és buja szövetek, s a selymesen-fodrozódó

földgáz-csővezeték-vastag óriásbelek, a test-alsó véres ganéjjal és fortyogó

sárga salakkal töltött óriás-lárvái, óriás-kukacai és óriás-

hurkái közűl, föllibegett az emberarcúra-gyűrt aranyhártya-maszk,

az illatos moha-selyem-maszk valahonnan a remegő ökrendezés és

a bűz-buborékos böfögés, zsíros hártya-hánytorgás lárva-kútjából,

ahonnan az ihlet indúl hányinger-nyomorával, a zsíros és véres és büdös

test-belső háborgó, fodros és tekervényes rétegeiből, ahonnan a teremtő-

rémület növeszti hatalmas tűkristály-legyezőit szét a gyávaságot-szerető

puha szervezetben, s benő mindent, tüdőt, szívet, hímvesszőt, izmokat,

csontvázat, velőt, a vérpálya mozgó és dobogó koszorúit a tűkristály-páfrányok,

kristálytű-zsurlók törékeny, létet-porlasztó dzsungele; fintorgott, figyelt

ez az emberhez-hasonló nyálas csigaszáj-fodros-szájú, piros-bozontú,

lapos-kavics-homlokú arc, hiszen egészben ember-arc vala, egészben

mindenképpen emberarc vala; aztán az álarcok sorban kigyúltak,

s pernyésedve lassan, pernye-álarcként, s hamu-álarcként visszahulltak

ismeretlen teste gőzölgő, pöfögő mélyeibe: az arany-álarc, a gumi-álarc, a

moha-álarc, a pamut-álarc, a tűz-álarc, a ragacs-álarc, a szőrbunda-álarc,

a kristály-álarc, arcán újra a csigabigatest-húsbársonyú csillogó buta közöny, amely

nyálka-foszlányaival, törékeny hártya-mázredőivel bársonylott s villogott,

aztán piros ér-kesztyűs kis levelibéka-kezével, vagy mozgékony, üveg-karmú

tarajosgőte-üvegkezével, amely, mint sok-küllős, szőr-sásos, üveglikacsú

mozgó üveg-virág, tengeri pók lassú, üveg-ragyás, üveg-kérgű csuklós lábai,

igen, átlátszó pici kezével az óriás páfrány-tollak csipkés zománc-lapjait

még-jobban széthajtogatva, fejét kicsit megbillentve oldalt, hogy

jobban hallja, amit vélt hallani már, ami úgy izgatta, rémítette,

bizsergette madár-lüktetésű apró madár-szívét, hogy mégjobban hallja

azt a kínzó és ökrendeztető és füstölgő dühbe-bodrozó kristálycsengő-

csokor valamit, amit valaha vélt hallani már, amit tán sose

hallott, csak büdös bensője kristálybuboréka, aranykéreg-gömbje, amit

emlékezésre-gyötrődő lénye felböfög, s az lassan kiszáll húsrózsa-

fodor száján, levelibéka-lüktetésű orrcimpáin a tág, kék-bársony

orrlikakból, amelynek szőr-csokrai, mint piciny rákok csigolyás

rubint-csápjai hajlongva szögletesen mozogtak; tompán fülelt,

hogy újra hallja, amit tán sose hallott, csak dédapja, ükanyja,

hét rőf-szakállú manó-őse, a puha moha-ember, vagy a sárkány-anya,

az óriás kőszirom-taréjú, akinek kő-gerincén óriási pórusos, mohás

kő-levél-sorok nőttek, széleiken kő-eres kőtüske-koszorúval;

igen, fülelt, kis rózsamohás fülkagylója megrázkódott, mint a vizilovaké,

aztán lépett egyet! Most látszott csak, hogy teste, talán a szőrcsésze-

köldöktől lefelé, mint kétlábú óriás-sírkő, két ősi kőpikkely-oszlop,

két hatalmas, kő-levelekkel egymásra-pikkelyezve tolongva-benőtt

pórusos kő-dorong, amelynek kő-pikkely-barlangjaiban kék zuzmó,

piros moha tenyészik, kő-csigaházaiban nagybundájú pókok ülnek,

vaskos gyöngyház-ollójú rákok, meztelen csigák düllesztik négy-ágú kő-

korona-szemüket, belűl a kék-szárú higany-hólyagokkal, s egy-egy nagyobb

kő-pikkely árnyékában vadméhek szürke kőhártya-cellájú sejt-

rózsa-fészke, kövér többszörös szőr-abroncs-potrohú darazsak tanyája,

s egy nagyobb kő-likból, mint mohos kő-kútból gyász-szalagokkal át-

kötött arany-kéreg-hordó-potrohú méhek lövődnek ki, mint a

bölcsőszájú hal vérhártya-barlang szájöbléből az aranycsésze-halacskák:

beszívja, kilövi, beszippantja, kiköpi a dupla kristály-rózsa szemű

szárnyas aranyhordókat a mohás kő-kút, lélegzik aranyfüstöt, nagypettyű

szőr-csillagokat köp ki lihegve; s volt pikkely ami alatt százlábú üveg-

rugó feküdt összetekeredve, mint üveg-küllős üveg-autókerék, s a másik moha-

barlangjában kőmirigy-varangyosbéka lihegett, forgatta megnyúlt

rombusz-alakúra hasított pupillájú kő-eres kő-golyó szemeit, és a

homlokcsont kő-ernyője alatt, a kő-mirigyes szemhéjak nehéz kőcsomós

kőkéreg-gömbhéjszeletje rácsúszott lassan a nedves arany-pántba-

fogott szemgolyókra; sőt itt-ott az iszonyú két láb-oszlop réseiben,

hasadékaiban, kő-repedéseiben kis virág-bokrok rezegtek, lila

virághústrombiták, nagytokájú virágbársony-szájak, körben eresen föl-

csücsörődő növényi ajakcimpákkal, fodros, begöngyölt, szőrös kék

lebenyekkel és aranybársony nagy ajaktányérokkal, amelyekben hangyák

dörzsölték össze kitin-görcsös, a csönd csontvázát tartó dupla csápgerincoszlopukat,

tetvek, poloskák szeretkeztek, petéző-csévéiket hátúlról hanyatt keményen

beledöfve a nőstény lüktető, lágy, páncéllal-gyűrűzött, szögecselt, kitin-

lapokkal rózsásan körűl-palázott ivarnyilásaiba, mint egymásba-döfött,

fölűl kérges, alúl gumiredős állat-injekcióstűk, vagy összeragadva:

a rovarhártya-cséve-has a pórusos kőpáncél-háton, mint két mintákkal-

telerajzolt őskori kőlándzsa-hegy, eres és csövecskés-hálózat-belsejű, hólyagsorozat-

belsejű csiszolt kőpajzs, amelynek likacsain, kőszita-felületén a napfény

megtörik, kis kő-cimerek, bemohosodott-írású sírkövek, domború kő-lencsék,

kő-rombuszok, légzőcsöveik kivezető-nyílásai lüktettek, füstölögtek,

a kitin-legyező csápok, fésűs csáp-csontok, bütykös, zömök rovarcsont-

csápvesszők, kunkori ősbajszok mozogtak, mint a kiszáradt fák,

akácok magtokja, mint a fölégett föld sziklába-gyökeredző,

megperzselt-héjú, félig szenes vadrózsabokor-vesszői; itt-ott kristálylencsés szőr-gázálarc-

fejű pókok dagadoztak telezabáltan, kövér hasuk, s a fejtor

potrohszőrei közt a csontcserép-peremű kivezető-csövecskék

szétszakított nyál-ablakú kútjai párologtak láng-lihegéssel, vagy

hólyagoztak a forró test-párától nyál-szűzhártyás csont-vagináik; üveg-pikkely-lovagok:

gyíkok hevertek, pikkelykúp-fejük mögött a sárga-gyűrűs fehér

kő-lencse dobogott, s néhol kövér kő-saláta-fejével a kis

pikkelytorony: a kőrózsa emelte növényi-kobra-fejét az arany-

zöld-pettyezésű, aranyszálka-csontváz, aranycsipke-levél-csöndbe,

a fodrozás-nélküli, gyűrűzés-nélküli csöndbe. Mert szél nem volt,

csak növény-bizsergés, lét-mocorgás. S a Félig-látható, a

piros-bozontos ember-fejű Sírkő, hiszen köldöktől ember-törzse volt,

moccant újra egyet, egyik kő-pálmatörzs-lábát, amely besüppedt

füstölögve a mohába, az aljrothadékba, erjedő növény-pernyébe,

páfrány-ganéjba, lassan egyik lábát a talajból kihúzta. És valának

roppant körmei, mint a kövek. És valának roppant kőhurka-

ujjai, kő-mirigyes bőrrel bevonva, mintha kőmirigy-kesztyűt

húzott volna lábára, az ujjak között hajlékony kő-hártya-vitorlák,

gyűrött kőmoha-vásznak, ujjtövekig-nőtt szürke gumi-ernyők.

És lépte vala mégis totyogó, mint az öreg tudósoké. És lassan

totyogva a mezőre kilépett, óriás liba-talpaival csülkig besűllyedve

a páfrány-hullákba, moha-halálba, eres, szőrös, aranyszőr-csiklós,

növényi kénpor-dorongos virág-kancákba, virág-csődörökbe, virágpor-

csontvázakba, növényhúscafat-virágforradalmakba, szörnyeteg-

talpával mocskos és véres víz-legyezőket nyomva a neki-puha

talajba cuppogatva lépett nyikorgó, recsegő, repedéseiben vért-

buggyantó óriás pikkelykő-oszlop-lábaival, ember-törzse, szakáll-

bozontos kis feje fönt a magasban, mint szakállas kicsi rózsa, szőrös

fehér axolotl-fej, szalamandra-fej, kiszakállasodott kocsonya-álarc, ebihal

hajszálerecske-bozontú pillátlan kocsonya-dió-feje, véres Borjú-

orrú-fű, nagy virágér-csontú, óriás-alsó-állkapocs, bársony-körtekercs-

ajakcimpájú, a szájba-szoknyásodó felső-ajakszélű Isten-papucsa.

Füle mögött a vérrongy-kopoltyú-páfrányok lobogtak, mint a

kakasfarok. Totyogott a Gigász-ősliba-lábú, a Kő-pikkelyfa-

lábú, bár lénye nagyobb része még bent az óriás növény-tollak

között, az üveges páfrányerdőben tekergett, zúzva, mint zománc-

hártya-tollakat, üveg-pávafarkakat a pikkelycsontvázú páfrány-

leveleket, a zöld rengeteg zöld óriás-kígyócsontvázait, amelyek ropogva,

hasadva törtek, mint óriás üveg-lepkecsáptollak, aztán hirtelen

megállt, kis törzse a szőrös embrió-koponyával előre-hátra hajlott a

nagy zökkenéstől, mint a még-karon-sem-ülő csecsemők feje, ha fürdetés

után hirtelen magasba emelik őket, megdermedt a Kő-hús-csoda, a

köldöktől-koponyabuboréktetőig emberforma lény, a kőpikkelyes görög-templomoszlop-lábú.

Mert most újra hallotta azt a hangot, újra hallotta azt a tiszta

hangot, tisztábban, mint amikor még egész lénye az óriás

páfrány-erdő szagos, zöld moha-árnyékú sűrűjében rejtőzött és

csak kis gekkó-kezével húzta szét a zöld tollak finom cserép-lándzsahegy

csúcsait. Tisztábban, mint amikor még csak rózsaszín kis

fejét dugta ki a pikkelyes növénykása-sűrűből, mint a

békalencsés tóöbölben a zöld tavi lencsefőzelékből hosszú,

hegyes, ferde csontgyűrű-orrlikú, feketesávos fejét a kecskebéka. És

kis feje reszketett a zöld kása-koszorúban, mint az óriás gyöngyház-szögecsekkel

összeszegecselt, finom, félbevágott üvegbuborék-szemernyős, üvegálarcú

kocsonya-köcsög csikóhal-fej. Reszketett kis feje a zöld

pikkelykoszorúban, mint egy állat-tearózsa. De most, hogy

hallotta újra azt a hangot, feje szőrös rózsatányérkái meg-

rázkódtak, mint a viziló kis, hegyes fülei. És arca újra

fájdalmasan vonaglott. Hiszen sokfajta lét-hang mászott föl már,

mint százlábú-mocorgás kis vérmoha-fülébe, fekete döngés, tűz-

dörgés, szőrpikkely-szárnyú cincogás, lófejű szitakötőszárnyú celofán-

kereplés, buja és foszlott-arcú tündér-vihogás, dagadt madárfejű

kisemlősök vékony füttyögése, bőr-szárnyú suhogás, moha-szárnyú vinnyogás,

tébolyodott arany-toll-koronás-fejű madarak rikácsolása, cserregése,

csivitelése, csattogása, hörgése, köhögése, félkutya-félszarvasbogarak

ugatása, mirigyes-kőhordó-ökörbéka-bőgés, négyszarvú-bikabéka-

torok harangozása, tűzbársony-ruhás, zöldbársony-öltönyű kecskebékák,

zöld selyeminges levelibékák brekegése, kuruttyolása, kummogása, fehér

lepkemajmok makogása, vihogása, mikor lassú szárnycsapásokkal röpűlnek,

mint szárnyas szőr-bábúk, pettyes katicabogár-szárnyú óriás-sündisznók

visítozása, röfögése, mikor taknyos ferde-orrlikú fekete szivacskorong-

orrukat kakasfejű törpe méhek csipegetik, s kis taréjuk, piros nyálkamirigy-

szakálluk bizsergeti orrlikaik szivacs-hordó-belsejét, mint a rózsa,

zsiráfnagy imádkozó-sáskák harapás-hangja, rágás-hangja, hisz ezek

a sáskák majdnem a szügyéig érnek, átlátszóak, mint az üvegtorony,

a fény nagy szögekben törik meg testük üveghús-téglái, kristálygerendái között,

gyomrukban látszanak a lenyelt kezek, lábak, koponyák, csontok, csápok,

szőr-gombócok és fogsor-koszorúk, beleikben az ürítőnyílás felé kúszó

salak, mint lassú rugalmas higanyszál, s izmaik üvegrost-kévéiben

itt-ott üveg-buborékba-zárt üresség, amely ragyog, mintha aranyszőr-csillag

lenne lakója, fénypók, láng-madár; igen, hallotta ő a lómadarak

patakopogását a nagy füves puszták kiégett-sejtű kőrost-szita

kövein, a madárfejű csikók bársony-harang nyihogását, hallotta diónagy

piros vizilovak mirigyes torok-trombitáját, amikor szétnyitják hústátika-

szájukat s rátrombitálnak a szelíd, szamárfejű óriásszúnyogokra,

hallotta az óriás lemezes csápok kitin-legyezőinek gyors szét-dagadását,

mikor, mint óriás csontlemez-rózsa az izgalomtól földagad, s rezeg

ötszögű csont-dombormű-mozaik-csontlapjaival, mert a finom moha-

szőrrel betakart szaglógödröket, s az onnan az agyba-futó csont-

csövecske-csatornákat érzéki, vad rothadás-szag ütötte meg erjedés-

gázrózsáival, s izgatta érzékeny pici fülét a legyek, darazsak,

méhek, bőgölyök, pőcsikek nedves, hideg-ütésű arcra-csapódása,

nemcsak arca csecsemő-bőrét, az óriás állat-kocsonya-sejtrózsa

darázs-szemek nyálkás, jég-öklű csattanása a homlokon,

mikor alkonyatkor, vagy hajnal felé bután-merengő arcának lövődtek,

ráncolatlan sárga kavics-homlokára zuhantak, mint gyökér-köteg-izmos állat-

kristály-bombák, útjukban hazafelé, vagy röpűltek, zabálni, nyalni,

vért-szívni, dögöt-rágni, rothadékot-lefetyelni, húgyot-szürcsölni,

fekáliát-harapdálni, velőt-szopogatni, növeszteni kövér virágpor-bugyogót

a szőrhordóból-kicsüngő meztelen, gyökeres, köteges, izmos, kitin-bőrös combokra.

Hallott mindent, amit hallhatott, de ezt a hangot, ezt az élete-nem-

ismeri hangot sose hallotta még, de mégis, mintha hallotta volna

már! Mintha hallotta volna már ezt a kimondhatatlan, ezt a fehér

és arany és bíbor és kék és kristály és bársony-valamit, ezt a meg-

nevezhetetlen sose-hallottat, ezt a kifejezhetetlen aranycsengő-

bizsergést, ezt az elmondhatatlan bársonycsengő-mocorgást, ezt az

elvinnyoghatatlan üveg-harang-csipogást, ezt a harmat-hegedű-

cincogást, ezt a mély mohakürt-búgást, titkos gyémánt-nyálból font

trombiták finom zenéjét, köd-harangok zúgását, köd-kesztyű-tapsot,

dér-csizma-dobogást, csont-dobok dübögését, koponya-csörgők csörögését.

És most már tisztán és egyre élesebben hallotta azt a titkos valamit,

oly élesen, hogy megdermedett vala és bíbor szakállbozontú, csecsemő-

fejű törzse dermedetten ült vala két óriás fenyőtoboz-lába

pikkelyes összenövése fölött, a durva kő-zsindelyes szügy-kezdeten,

mint jáde-Síva-szobor, jáspiskő-Buddha, sárga-kristály levelibéka,

mint elfelejtett, csipás harmatkő-istenszobor az óriás kő-libalábú

oltárköveken. Évmilliárdok óta nem érte kristály-orrlikát tömjén-

füstbodor, kő-pikkelyes óriás láb-oszlopaira áldozati vér se

fröccsent, kecskéké, szűzeké, madaraké, gyermekeké, borjaké. Piros szakálla

szőrei közt bogarak másztak, belezuhant aranytrombita-orrú gyémánt-

lüktetések, eltévedt darazsak szemének kristály-kúpjait reszelte

egy-egy gyökérszerű durva szőrszál, katicabogár rezegtette barna

csáplegyezőjét a bozontban, kifújta mint egy gyászlampiont, pettyes

fedőszárnyait fölcsapva lobogtatta, s hátára visszacsapta gyorsan, hogy

kigöngyölt nagy-eres hártyaszárnyai kilógtak narancs-kitinkoporsó

hátából, mint a ráhajtott koporsófödél alól az arannyal-hímzett

szemfedő. Ő pedig várt dermedetten. De azért szakállába olykor

belenyúlt hajlékony nagylencsés ujjaival, kicsípett egy-egy bogarat,

s gumi-lencse ujja-végei közt elmorzsolva lassan bársonyukat,

kristálykocsonyájukat, hártyájukat, gumi-redőjüket, szőrmohájukat,

kitin-burkukat, taknyos nedvedző péppé dörzsölve páncélos, üveges,

mohás mocorgásukat: figyelt! Mert a hang, az ismeretlen tiszta

harmat-csobogás most már egészen betöltötte fülét, füle rózsamohás

járatait és hirtelen oly izgatott vala, hogy izgalmában felböfögött.

S csak ökrendezte büdös böfögését, mérhetetlenre-dagadt üres

bendője zsíros kortyogását, nyálas hörgését, savanyú buborékolását.

Mintha valamire emlékezne már! Pedig nem emlékezett, csak

böfögött bután, hogy irdatlan teste ismeretlen forró kútjaiból,

véres mocskából, büdös mocsarából a fölszálló gázbuborékok

szétpattanva elfüstölögjenek kis csigabigaszáj-húsrózsa-szájából, a

nyál csillogó savanyú lepedékével vonva be a száj vonagló, fodros

szirmait. De mégis, most már tisztán hallotta a hangot, nem

is a hangot, a dalt hallotta már, a dalt, amit nem ismert, amiről

nem tudott, amit mégis, mintha hallott volna már! Miféle lény szava

lehet ez, miféle szörny hortyogása, tüzes dadogása, miféle

brekegő bársony-ámulása, gondolta volna már vala, de folyékony

gyötrődése hirtelen kristállyá kicsapódott, s buta gyötrelme helyén,

a hosszúkás, keskeny kavics-koponyában sokszögű kristálytű-csokor

képződött a picinyke agy helyén, amely talán nem is volt nagyobb, mint

egy béka agya, s kristályos dermedtségben állt vala a Lény, a

dalra fülelvén izgatottan, s piciny, vékony csirke-gigája, amely alig volt

több, mint egy hajlított vékony hártya-cső, erekkel-gyűrűzött halhólyag,

vékony csirke-gigája föl-le járt, mintha törpe mókus futkosna

belsejében forgó, küllős, dupla-fakorong-ketrecben. De nem

látszott ugráló giga-izgatottsága a piros szakáll-bozont alatt,

amely durván elkeveredett a kis zsíros-csöcsű mellkas bársony szőr-

mellényével. És míg ő dermedetten beleikrásodott az égbe, és

lénye nagyobb része a páfrányerdő zöld toll-sűrűjében lihegett

lassú dermedéssel, mint egy óriás kő-harmonika, egyre tisztábban

és egyre erősebben hallatszott a dal, a vinnyogtató, a talán-sohase-

hallott, a talán mégse-ismeretlen, a fujtogató, madár-lüktetésű

gyors madár-szívét arany-kosárba-fonó, a szíve körűl a húsban

kemény mészcsipke-kürtökkel kürtölő, vonagló eleven pókháló-

trombitákkal trombitáló, a gyönge gyermek-tarkóját arany-

kesztyűkkel-ütögető, a halántékát gyémánt-lándzsahegyekkel-döfködő!

Mély kútba tekintek, aranyszálat szakajtok, benne látom testvérkémet

bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba, és mégegyszer, aztán tovább:

Szedjük össze csinteket, csontokat, avval harangozzunk, és mégegyszer:

aztán tovább: Boldog-Asszony mit kerülöd, mit fordulod én házam

táját, és mégegyszer, aztán tovább: Hol jársz, hol kelsz nagy Erzsébet

asszony, itt járok, itt kelek, lányokat keresek, örvénylett pamut-gyűrűkkel

kis fülei körűl az ámulat, s jött, jött aranycsengettyű-lábakon a dal,

kristálysöprő-lábakon kúszott a száz-csigolyahordós dal, aranykéreg-

madarakként csivitelt a dal, az ismeretlen, a megnevezhetetlen, a

vinnyogtató, nyöszörögtető megállíthatatlanúl: Sötét az erdő, hangos

mező, kit adsz nekem király-uram, kivel hazamegyek? Járok

egyedűl, félek egyedűl, kit adsz nekem király-asszony, kivel

hazamegyek? Járjuk, járjuk az Úrnak a városát, járjuk, járjuk

egyedűl. Egyetem, begyetem karkantyú, nem vagyok én félnyakú, Isten

kovácsa vagyok, Szent Pál lovát vasalom, fényes szeggel szegelem,

vaspálcával kongatom. Süsd anyám, süsd, vendégeid jönnek, Szent

Péter és Szent Pál szürke lovon nyargal, apró szénát eszik, fekete

szurkot szarik, avval világítanak. Ki népei vagytok, micsoda ellenség?

Sírjunk, ríjunk, majd elmarad egyikünk, a legkisebbikünk. Meghalt

apád, sirassuk hát, sirassuk hát, sirassuk hát. Mindennek van

szeretője, csak énnekem nincsen, kinek kettő, kinek három, csak

énnekem nincsen, ha az Isten egyet adna, jaj de megbecsülném,

kezét-lábát összekötném, a füstre föltenném. Szitakötő mit csinálsz,

hogy egész nap meg sem állsz?, Rózsalisztet szitálok, gyémánt-kosarat

hurcolok. Aranyláncon cérna, két baka sírja, benne forog kis

menyecske, akit szeretsz kapd el. Szedek szép rózsát, kötök bokrétát,

fejemre teszem gyöngyös koszorúmat. Csillag Boris tudom a nevedet,

dugd a szarba mind a két kezedet! Hetet érett a mogyoró, meg-

zöldellik a viola, ha még egyszer megzöldellik, hetet virágzik, ah

liliomszál. Sánta lovam, paripám fémlik a mezőben, szép barna

szeretőm ott lakik a gyöpben. Láttam szarkát a száraz fán, gyöngy-

kaláris volt a nyakán, szépen ki volt pallérozva, így sétált be

a városba. Mész, mész, mész, termett mész, termett mésznek háromsága,

lehullott virága, Kakasisten jónapot, adjon Isten minden jót. Járom,

járom az új várnak az alját, szemeten vétem szemeteket, inkább

adjuk lányunkat, minthogy adjuk szemünket. Katica röpülj el, jön

a nyár kötéllel, megverik a seggedet, katica röpülj el, mutasd

meg: merre visznek férjhez? Mosdózik a kegyes, fehér borba mosdózik,

hattyújával kendőzik, gyolcs-inge, pártázatja, kis aranykorsója. Gyertek

ide rókák, madárkák, csináltattunk egy kis házat, abba lakik szil, szál,

szalmaszál, nádi, nádi Perge Pál. Csincsindrálom, trombitálom,

trál-asszony trálom, medve-szitálom, álom-álom, petruzsálom, hopp

cudri kalácsom! Gyalázatos fababa, elmehetsz a faluba, sót kéregetni,

babot szedegetni. Ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa, rózsa volnék

gurulnék, bárka volnék zöldellnék, zöld selyem-ostya, piros galamb

zsírja, szedem, szedem szép Béluskát, fordulj angyal-módra. Kötök

koszorút, fejemre teszem, gyöngyös koszorút, ziboda, zaboda, zabodai

zabszem. Bőregér, bőregér gyere vacsorára! Ő pedig, a megdermedett,

a köldöktől fejbúbig csigabiga-puha, s a köldök alatt összeívelő

kő-szügyektől a szfinx-körmökig szikla-zsindelyekkel-borított,

teste-nagyobb-részében titkos Ámuló, akinek szörnyeteg pikkelyes láb-

oszlopai, s roppant kő-pántos kőszügye, mint a gótikus templomok

csúcsban hegyesen össze-záruló oszlopai, a titkos Hallgatag, a titokzatos

Buta, kétlábú kő-korsó Ember-takonyrózsája, akinek lénye elülső

része tört ki csak az óriás növény-cseréptoll páfránydzsungelből,

mint egy rózsaszín axolotl-fejű ősi kőpajzs, míg teste titkos folytatása

ott a zöld dzsungel óriás növényszőr-csipketollas zöld burkában

pihent, valószínűleg, mint óriás csorba, csipke-tarajos, kagylósan

kitöredezett-húsú, testén kristály-kagylókat szikráztató kövér

kő-penge zöld bársonytokban, arany-tollakkal kivarrt tokban,

amelyre arany-lemezekből hajlított szögekkel szögelték a szeretők aranyhártya-domborítás-

arcát, istenek falloszát, megváltók szívét, ő pedig, a Megnevezhetetlen,

óriás pikkelyes kétlábú kő-korsóba-forrt békalárva-szerű és

pondró-puha, hőscincérlárva-hurkás és a nyálkák, hártyák és

kocsonyák lepleibe és rostos vásznaiba csavart éjjelilepke-lárvához

hasonló, a rostos gumileplekbe koponyáig-bepólyázott lótetű-lárvához

hasonlító, az enyves múmia-fátylakba tekert ganajtúró bogár lárvájához

hasonlító, köldöktől-koponyakéregig puha, az ember-törzsű, ember-arcú

Lény, hiszen kagyló-állat-lágy arca egészben ember-arc vala, egészben

mégis ember-arc vala, teste felső részével oly tehetetlenűl ült az ég

ragyogó magzatburkában, az űr kék hasában, a rugós csigolya-

oszlop előtt, a tajtékos forró vagina-barlang fölött, a lassan-lüktető

fény-buborékban, mint anyahasban a kifejlett magzat, a jövőre-váró,

mint szülésre-érett anyatestben a lila-kék-piros hártyákba, rózsa-

lepelbe, puha, hajlékony húsfátyolba, ezüstös nyálka-szemfedőbe göngyölt

embrió, akinek kis üveg-kezein, kis üveglábain, óriás üveg-buborék

koponyáján, üveg-hólyag-hasán, üveg-buborék szemhéjain, üveg-combján

és üveg-karjain úgy látszanak az áramló-vérű erek, mintha egy piros

drótszobrot kristálylana körűl kis emberalakban a hús, mintha

piros pamutból horgolt csipkeháló-embert fújtak volna körűl üveg-

hártyával a rózsa-fodros vaginán keresztűl, s ott úszik, kicsit össze-

hajtogatva, kristály-orrlikaiban véres ragaccsal, zárt végbelében kemény

magzat-szurokkal, amely át-meg-át-szövődött testéről, arcáról, fejéről-

leázott szőreivel, pihéivel. Dermedetten ült vala az ember-fejű,

ember-törzsű lény két lába óriás páros kő-tobozain. Aztán

óvatosan, lassan törzsét a páfrány-erdő felé hátrafordította, mint

kentaur, ha kövér tomporára hátranéz. Egyik lapockája a

lapos hát anyagába sűllyedt, másik lapockája hegyesen kiállt,

mint hegyes csontlemez-zsák-nélküli tatu-koponya, vagy pikkely-álarc-nélküli kígyó-koponya,

vagy bársony-maszk-nélküli vakondok-koponya, szinte látszottak csont-

hártya szemgödrei, mikor nagy vörös sörénye vállaira, mellére,

arcára előre-dobódott. Most látszott csak, hogy a csecsemő-hát

bőre, ahol gerinccsatorna vájata a segg két izom-golyója

összeforrásánál az ánusz-gyűrű felé továbbhasadna, hogy ott

már gyönge gyöngyház-pikkelyekkel benőtt, sőt fölfelé, a lapockák

felé a bőrt pontszemnyi arany-pikkelyek borították, mint az egymásra-

hágó tetvek, kis üvegpajzsok, aranypoloskák, de azért a hát bőre ott

még kis üvegpikkelyekkel, szőrpikkelyekkel, moha-zsindelyekkel

keveredett, mint a mohás, kavicsos föveny, s fölfelé egész a nyakig,

tarkóig a tiszta bőr virúlt, a pórusos tiszta bőr. És alúl, ahol a

csípő a lassan-szélesedő második hát óriás gerinc-csigolyáiba

forrt, ahol a roppant pocak, s az iszonyú hát felé a test

meglazúl, s fordított kúp-alakban hirtelen széttárul, mint a varánuszok

háta, s a zöld gyöngypikkely-bőrszövet-borította hajlított gerinc-gerenda

vastag érként kinyomja egész a farok-tőig a hát bőrét, hogy

ott a sárkánygyík-kezdetnél, a második hát felé induló derék

homorú hajlatában már durvább pikkelyek, csont-rücskök, kövecsek,

kő-rügyek, eres kő-pajzsok, mohás kő-levelek növekedtek. És

látszott az is, ahogy nyakát is megcsavarva, feje-hátulját a nap

felé fordította, s vörös nagy hajába kis szalamandra-kezével olykor-

olykor beletúrt, hogy koponyája a tarkótól szinte a robbanó-érverésű

halántékokig mintha kő-tokban lenne, a fej, akár egy félbe-repedt gesztenye-

héj tüske-üstjében a gesztenye, mintha nem is koponya-hátsó lenne az, de

kő-sapka, a római harcosok fülkagylót és szemgödröt üresség-

korongjaival kihagyó páncélsisakja, hátrafelé nagyöblű kő-sisak, és

hajszálai e kőhártya-hólyag pórusain törnek ki vastag tövekkel; fél

kőszita-buborék volt ez a koponya-hátsó, kis kő-csövecskékkel sűrűn

bepettyezett domború kőpajzs, talán a fej vértje, s a kő-csövecskék

talán az agyig-befúródó hálózatából úgy tört ki a zsíros, növény-

púderes hajzat, mint a gumiselyem-parókasisakból. De az el-

szarusodás az arc, az állak, a sárgahártyás-lüktetésű kis béka-toka

felé hirtelen elvékonyodott, mint az embrió-köröm, s onnan már

tiszta bőr volt csudálkozása, sárgás, pórusos tiszta bőr. Így, mindenestűl,

az ember-törzsű, ember-arcú lény bonyolúlt lénye aprócska, felsőbb

részeiben ember volt mégis, hiszen szőrmoha-mellényű kis törzse a

zsíros lúdbőrző kis csöcsökkel ember-törzs vala, nem tudhatni

még, hogy férfié, vagy asszonyé, hogy nőstény, vagy hím nemzőszerv

rejtőzik-e páfrányerdő-tokba bújt iszonyú kő-penge-teste

ismeretlen hasadékában, hasa-üregében, nyálzó, vérző, habzó, bíbor

kocsonya-tapogató-koszorús óriás kőpikkelykorsó, csápoló-szívócsöves

viaszrózsa-koszorú, lágy csecsemőköröm-pikkelyű forró szikla

hasadék éhes gyümölcse, vagy pórusos dagadt kicsi kő-ágyú, mint

az indiai mosolygó, bajúszos, álló férfi-kőistenszobrok kis kő-

pöcse, amely a dagadt, mohaszőrös kő-herezacskó fölött lóg kis

elvékonyodó-hegyű kő-hurkaként, s a bőrtok vége ráncosan föl-

csücsörödik, gyűrűsen, mint a pióca recés szívókorongja, s az eres, vékony kő-

fodor-szoknyából a kő-makk pupilla-hasítású búbja keményen

kiáll. Igen, nem tudhatni még nemét e titkos, titokzatos lénynek,

de arca mindenképpen ember-arc vala, egészben ember-arc vala.

Most, hogy a dalra dermedetten figyelt, s törzsét újra a nagy

mező felé fordította, gyermek-emberarcára újra a zagyva zavar,

tétovaság, butaság, izgalom, rémület kő-rostélyai, gyöngy-rostélyai,

rózsa-rostélyai, milliárd-likacsú korall-rostélyai, ezüst-rostélyai

libegtek, fölszállva páfrányerdőbe-bújtatott ismeretlen óriás-teste

büdös és rothadt, émelyítő mélyeiből, mint a mocsár-gyöngy,

a gazdag sár buboréka, amit a tavak poshadt, békanyálas öblei

böfögnek föl, amit a partszéli víz sár-gyomra könnyezik, a puha

fekete latyak, amely telve van állat-hullával, virág-halállal, növény-rothadékkal,

kirothadt-belsejű rovar-vázakkal, üres hártya-koponyájú kitin-köcsögökkel,

bogarak pórusos hártya-mellvértjeivel, föloszlott potrohok üres hártyacsévéivel,

varangyosbéka-száradékkal, lapos, üres csigaházakkal és négytornyú üveg-

hús-virágokkal bimbózó csigaházakból lágyan-ringó csiga-fejekkel, kis haldögök

behorpadt-szemgolyójú pikkely-rombuszaival, tetvek üveg-tokjaival,

vizipókok üveg-küllős, atom-gömb-szerkezet-modell-árnyékú csontváz-

kerekeivel, ikrás-bajszú egércsontvázakkal, kígyócsontvázak kőcsipke-pisai-ferde-

tornyával, madárhullák foszló toll-örvényével, lárvák likacs-pettyes,

üveges bőr-ingeivel, szitakötők otthagyott nagy páncél-állkapocsfogós,

lélegzőkutaktól-áttört hurkás üvegbőr-zsákjaival, amelyeken a

lábak helye kiszakítva, rongyos hártyacsövekként libeg, mint a

foszló gumi-nadrág. És ahogy ezek a kő-gyöngy-rózsa-korall-

ezüst-rostélyálarcok csöpp axolotl-arcán gyorsan egymásra-

rakódtak, a legfelső szikrázó csillám-álarc fölé mintha valami

mosoly húzta volna álom-kéreg-álarcát, mintha valami mosoly-álarc

rakódna libegve a gekkó-fej hökkent vonásaira. Igen, arcán a láng-moha-

harmat-virágpor-ámulat-vegyülék valami mosolyra hasonlított! De

ezt a lágy belső-virágzást nem ismerte még. Nem ismerte még ezt

a mellközépből-induló arany-mámort, könnyű aranyfüst-borongást,

ezt a mellközépi szelíd virág-dühöt, amely a bíbor-puha korall-fa-

bronhusok, a dagadó-apadó rózsafa-tömlők, egymást-hemzsegve-

virágoztató tüdőhólyagocskák, izzó, lüktető kék-rózsa hártyák, a szív

remegő tompa csúcsa alól, a mirigyes gumicelofán-burok finom vonaglása,

lélegzése alól nő föl a törzsben a torok felé, mint menta-illatú,

nagybolyhú növény, ánizs-illatú zöld száradzás, leveledzés, és

sarjad zöld kacsokkal, zöld indákkal tekeredve, benőve növény-

pamut-ágaival, növénypamut-leveleivel belűlről a törzset, a lüktető,

boldog szervekkel tömött élet-zsák belsejét, benőve a tüdőket,

hílusokat, izmokat, csontokat, bordákat, izom-arany pántokat,

szétosztódva és szétágazva növénypamut-száraival és bársony-zöld leveleivel

a törzs minden zúgában, hajlatában, barlangjában, bugyorában,

s a légzőcső s nyelőcső találkozásánál, ahol a porc-rugó csövek összeszájadzanak, a

gégébe áramlik, s a szájüregbe tolúl ez a zöld száradzás, leveledzés,

s onnan a koponyaüregbe nő fel zöld szőr-lángokkal, zöld pamut-

levelekkel, s a koponya-belső üregeit, járatait és vájatait

betölti egyre-apróbb pikkely-leveleivel, hogy végűl az agykoponya

buborék-sötétjében, a végső csontcellában erjedjen zöld növény-

füstje, leveleivel, indáival a belső csontfalak eres buborék-belső-

gömbhomorulatára tapadva, mint a vadszőlő tapadó-korong-

talpai, s visszafelé az agyvelőt is benőjjék puha zöld bokorral,

s a szemgolyókba nőve a kristályok, kévék, kúpok, kristály-kötegek, lencsék és csatornák

kocsonya-tojását apró pikkely-levél-csokraival kitöltse. Nem ismerte

még a mellkas belső növénypamut-korallvárát, a zöldlevelűt!

Nem ismerte még ezt a zöld-levelű, aranypor-csigaszarvakkal, bunkós

arany harangütőkkel a fehér-eres, aranyporral-befújt liliom-üst

aljából arany-péniszként fölmeredő reményt, ezt a liliomkelyhű

áhítatot, amely úgy nő ki a szívből, kemény, görcsös gyökereit a

szív húsába fúrva, mint az együgyű halott szerzetes szívéből a

liliom, amely halála után kihajtott szívéből, s zöld szárat növesztve

a nyelőcsövön, a gégén, a torkon, a szájon át kinőtt a levegőre, ki-

hajtott szakáll-bozontos, rothadó szájából hosszú zöld pikkely-

toronnyal, sűrű zöld növény-pórusos levelekkel az Isten felé,

s ott remegett a Szűz-Anya rengő pici emlői előtt óriás fehér

kristály-kehellyel, és minden gyökér-gubancára, szára minden pikkelyére,

minden pórusára, minden levél-kocsányára, minden levelére, levele minden

erére, levele minden sejtjére, levele minden szőrszálára, kelyhe minden

szirmára, kelyhe minden szirom-lángjára, szirma minden erére, szirma

minden pórusára, szirma minden sejtjére, porzóira és bibéire kívűl és

belűl, kívűl és belűl a pikkelyeken, leveleken, szirmokon, ereken, sejteken

pórusokon írva valék: Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária,

Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária!

Mert nem ismerte a mosolyt, az örömöt mégkevésbé, a gúnyt, röhejt,

bánatot, szitkot, átkot, csömört, szerelmet, haragot, szánalmat, reményt,

csak az éhséget, a kimondhatatlan éhséget ismerte csak, amely kő-

rozsdás hatalmas kő-késeivel szúrta, nyiszálta, reszelte, hasogatta

ismeretlen óriás-gyomrát, a talán több-gyomorból-összetettet, amelyek,

mint a kemény bogarak kis bőrhártya-csövekkel egymáshoz-csatolt

hólyag-szívei lüktettek eres hólyag-falukkal, s a hólyagszív-sorozat,

kis hólyag-hurka-lánc üresen nem rezeghet, mert ha belottyad

egymáshoz-száradó hártya-falakkal: a finom csövecskékkel, gyomrokkal, erekkel,

mirigyekkel és fújtatókkal, kristályokkal, belekkel, szőrökkel, hártyákkal, lemezekkel,

nyílásokkal, izmokkal, tojásokkal, karmokkal, vezetékekkel összeszőtt

csoda-szerkezet leáll, bomlani, rohadni kezd, elmállik, szét-

folyik, szétfoszlik, elpépesedik, megpenészedik, önmagába szárad,

vagy ottmarad a boldog hulla-zabálóknak kis kő-ravatalon,

moha-ravatalterítővel, önmaga hullája önmaga kitin-koporsójában.

Igen, az ökrendeztető, vad, könyörtelen, konok, kis arany-

koronás piros csipkebogyó-szeméből arany-füstkarikákat lövellő,

sűrű kis csuklásokkal csicsergő éhséget ismerte csak, az éhséget,

amely savanyú böfögéssel szállt föl ismeretlen teste forró kő-

barlangjaiból, mirigymohás kő-üregeiből, savanyú böfögéssel,

amely az örökké-hánytorgó savak-kútja-gyomorból, a büdös savanyú

lepedékkel, bűzös, pépes savanyú huruttal borított óriás bendő-

fal belső gumi-hánytorgásaiból, fodros lepedék-rángásaiból

szakad le nagy gáz-dörrenéssel, s a moha-kehellyel, szőr-gyűszűvel koronázott

darázs-vaginaként lüktetve össze-összeránduló szűk gyomorszájból

kitörve ömlik gáz-durranásával a kis szájüregbe-virágzó

nyelőcsövön föl a szájba, gyorsan fölhólyagoztatva belűlről az

orcák csecsemő-húsát s a kis nyálas csigabigaszáj-húsrózsafodor

szájon fütyülve kitör, mint a bálnák gőz-liliom-fújása a koponya

csont-sípjából, sípolva sistereg kifelé, mint mozdony-szelepen

a gőz, s a pici embrió-vagina-száj rózsa-eres és rózsaleveles hús-

fodrai kis nyálbuborékokat szülnek, mint fodrozódó, buborékzó kis

nyál-kutacska. Csak az ismeretlen test-belsőt kő-kardokkal

kaszaboló, kő-lándzsákkal döfködő éhséget ismerte ő, a kő-

patákkal vadúl rúgdalkozó éhséget ismerte ő, mintha óriás

kő-embrió rúgdalódzna kő-lábaival, ütne kő-öklével ecet-hordó

hasában, mintha nyolc-lábú kő-táltoscsikót készülne szülni

ő, a Megnevezhetetlen, s a nyolc-fejű, nyolc-lábú, nyolc-

szárnyú kő-táltoscsikó-magzat rúgdosna kő-patáival,

szárnyazna kő-szárnyaival, böködne kő-orrcimpáival, szúrná

belűlről hasfalát hegyes kő-füleivel, melyek mint a kő-

kanalak, böködné éhségben-izgatott gyomorfalát kő-szárnya

kő-tollaival. Csak az éhséget ismerte ő, s a szagokat: a virágpor, a vér, tojás,

mirigy, levél szagát, ujja gumi-gombjaival összenyomott bogár taknya

szúrós szagát, a páfránylevelek, virágszirmok, óriás növényi mirigyszőrök,

szőrös pikkely-pajzsikák illatát, az esőszagot, a pára-szagot, a harmat

kristály-illatát, nagy csiszolt-sejtű gyémánt-nyereg szitakötőszemek

szőrös üveghús-szagát, csak a szétlegyezett kitinbabérfa-csápok szagát,

csápfésűk szőrpáfrány-szagát, rovar-ivarszervek, bogár-petevezetékek, rovar-

tojócsövek erjedt illatát, óriás domború üveg-szemgallér alatt darázs-koponyák

és méhecske-koponyák rágószerveinek rothadt illatát, csak a szagokat

ismerte ő, a lepkefej alsó szőr-állkapcsából kinövő, majd csigásan

begöndörödő szőrdorong-szívócsövének méz-illatát, rovar-bogár-

lepke-légyszárnyak szőrbunda-hártyapikkely-vitorla-szagát, rovar-

pete, bogár-ürülék, madárfos szagát, csak a moha, a zuzmó, a

gomba, a penész szagát ismerte ő, a pók-kötél ragacs-szagát, mikor

selyemgumi-szálként a szövőszemölcs kis mirigy-csövén kitódúl, mint

hurkatöltőből a töltelék, csak az állat-vaginák, bogár-péniszek

szagát ismerte ő, s a tollakét, mirigyes irhákét, bundákét, szőrökét,

héjakét, vázakét, a párzás, a szülés, a halál szagát, a szerelmes

mirigy-kutak, petevezeték-kötegek, petezsákok, ondó-tartályok és

sperma-ágyuk vékony húscsöves falloszvég-bimbójának, húsos, tüskés,

pikkelyekkel-földagadó nemző-tobozok erjedésének szagát, a nyálzó,

véresen buborékzó rovar-rózsaszőr-hüvelyek vad kanca-illatát,

madárnőstények lázas, izzó mirigyrózsa-kútjának terhes illatát,

béka és gyík-hímek hímvesszőtlen sperma-gödreinek, pikkelyekkel

rózsa-alakban körűl-palázott peremű ondó-zsákszájainak

sperma-illatát ismerte ő, a tücskök, sáskák, szöcskék, kabócák

csáp-csigolyatornyainak és mohás lemezpáncélokból kovácsolt,

kitincsavarokkal összecsavart zöld kitin-páncélingeinek szagát, a

sáskák moha-gallérja szagát, mohos kőpáncélsisakja szagát ismerte

ő, s a szüléskor a tojással, magzattal kiömlő vér,

nyálka, lepedék, placenta, zsír, háj, magzatburok, vizelet

és véres lágy ürülék szagát ismerte ő, s a halál szagát, a

halál-tenyészet bűzét, gázbuborék-oszlásait, a rothadás gennyei,

zöld-eres mocsarai szagát, a fölbomló szervek dög-illatát, az

oszlás liliom-szagát, a foszlás csont-toll-bél-máj-tüdő-irha-

gyomor-izom-vese-húgycső-végbél-vesekő-köröm-csőr-velő-szagát,

s a korhadás könnyű bűzét, a hulla-szervek, hulla-csontok közt

erjedő füstszálú zöld penész szagát, a korhadó rostok növény-

barlangjainak, csont-barlangjainak és kitin-barlangjainak odvas

illatát. Csak az éhséget ismerte ő, a Titokzatos, a Megnevezhetetlen,

csak az éhséget ismerte ő, s a lét mámoros szag-üzeneteit, a

kövekét, a gyantákét, a fészkekét, az odvakét, a mézgákét, a

rügyekét, a levegő áramlataiét, csak a szél nehéz szagát ismerte ő,

s talán az égitestekét a láng-fogsorú csillagokét, az űr

szagát, a Végtelen-őshüllő forró párája szagát, a kemény kristálykő-

hüllő-has szagát, a virágzó üvegszikla-pikkely-hasét, amely ott

függött fölötte négycsövű, hegyes-csuklyájú, lüktető üvegpikkely-

zsákként minden nem-tudott éjszakáján. Hiszen, csak az

éhséget ismerte ő, és a szagokat! És nem ismerte vala önmagát,

önmaga rétegeit és mélyeit, önmaga burkát és összetettségét sem

ismerte vala, bonyolúlt lénye kétfajta takaróját, mely szelíden,

fokozatosan nő egymásba át, nem durva átmenettel, de finom

szőrökkel, pikkelyekkel, mohazsindelyekkel, pihékkel és hártyákkal

a pórusos tiszta bőr felé, s a sziklásabb csont-rücskök egyre-

vastagabb kő-toboz-pikkelyei, kő-cserepei felé, a második hát

kezdeténél még alíg látható kis lukas-végű, kő-csövecskét rejtő

kő-tövis-sövény felé, amely a gerinc durva vastagodása, a

második hát egyre-vastagabb kiszélesedése felé egyre-vastagabb

tövekkel, s egyre-vastagabb-likú hegyekkel, egyre-vastagabb kő-

csövecske-belekkel, egyre-nagyobb kő-pórusokkal taréjosodik

majd, ha látható lesz, s a második hátkezdettől egész a messzi

kő-farokcsúcsig ér, a második hát gerinccsigolya-hullámvonalából

nőve ki, mint egyetlen óriás levél-alakú kőtüske-hárfa,

amelynek szélső apró tövisei fokozatosan nőnek egymáshoz sűrűn sorakozva,

s a levélcsúcs középső, vastag fő-érként meredő óriás kőtüskéjétől

kőtűhegyeikkel lépcsősen rövidűlnek a hosszú farok-végig, ahol már

aprócskák ezek a kő-orrlikú kő-szemcsék, apró fogacskák, vékony kő-

reszelők, finom kőtű-ráspolyok, mint a csigabiga szája-belsőjének

szaru-pontfogsora. Mert mást nem ismert vala ez a titkos

árva lény, ez a kétfajta anyagból összeragasztott, kétfajta indulatból összeszájadzó

dupla lény, ez a kő-hús összenövés, állattakony-szarukéreg egymásba-ojtottsága,

ez az összetett lét-hasonlat, ez a kettős-végzetű halál,

ez a kétszeres-kiszolgáltatottság, kétfajta lényével végzetesen

összeragadt, két-önmagával szétválaszthatatlanúl összeforrt,

széttéphetetlenűl összevarrt múlandóság, ez a két-testű, de

egy apró húsfodor-rózsaszájú, s egy kloáka-nyílású magány.

Mert kloákaútja ott bimbózott a még kőgyűrűs, vastag, de el-

vékonyodó, kő-tatufarok tövén alúl, mint összecsücsörödött

kő-szőrös kőmirigy-rózsa, a kőpalával szélrózsa-legyező-alakban

körűl-palázott száj-kezdetű tojónyílás alatt, mint a törpe

kajmánoké. Nem ismerte vala önmagát sem ez a lény, ez a titkos

titokzatos kentaur-szerű bonyolúltság, ez a két-akaratú

húsrózsa-óriás, pikkelyes kő-buborék, ez a kő-pocakú, végtelen

hosszú kőpikkely-ostor, ez az elhegyesedő kőpikkelyzsákba

bújtatott csigolyalánc, a végén finom üvegzacskó-gyíkfarokkal,

ez az elfekvő, lihegő, iszonyú kő-korsó, kő-zsindelyekkel

teleragasztott óriás kő-urna, két ókori óriás pikkelylibaláb-

torony lüktető, talajig-lelógó kőhólyag-pocakú reszkető sárga

takonyrózsája. Nem ismerte még önmagát vala. Csak az éhséget

ismerte vala, és a szagokat ismerte vala. De talán megismerte

vala most a kíváncsiságot. Mert nem tudta ugyan, mi az,

hisz bonyolúlt volt és buta volt, de kíváncsi lett vala a hangra

nagyon, hogy kis szalamandra-agyáig, aprócska gekkó-agyáig

láng-örvények és tűzfodor-gyűrűzések lövelltek föl húsában,

csontjaiban és kő-lapjai között, mint a lázas csillagörvény, világrész-

katasztrófa-robbanás, hogy kis feje szinte lázasan virúlt, mint

a lázas csecsemőké, s szinte fülnyílásain, orrnyílásain, s szája

pici fodrain köpködött ki a láng, a csillag, tűzpehely, aranyfüst.

Kis teste, s talán összetett kőfolytatása is a párás páfrány-

erdő bársonytokjában reszketett. Egész összetett kő-hús-lénye

megremegett vágyakozásában vala. S lassan totyogva elindúlt,

óriás kőlibaláb-léptekkel ment a dal felé. A tiszta, tiszta dal

felé. Elindúlt végzetéből végzetébe. Mert most már oly

tisztán hallotta a dalt, oly élesen és tisztán, hogy bozontos kis lárva-

feje puha lázzal kigyúlt, mint lárva-csillag, lüktető csillaglárva,

oly tisztán hallotta a dalt, mintha pici rózsamohás fülkagylóihoz

gyémánt-kürtöt és kristály-trombitát szorítva, szőr-harsonákat és

moha-kürtöket tapasztva fújták volna buta lótetű-lárva-agyába

lebegő láthatatlan könnyű kürtösök, láthatatlan-szárnyú, ismeretlen-

szájú, üveg-hangszerüket füleihez-tölcsérező harsonások! Kis gigája

az arc, s az áll nagy vörös szőrbozontja alatt izgatottan föl-le-járt,

mintha egy fölfújt eres disznóhólyagba zárt óriás gyászmoha-kövér

lódarázs röpködne össze-vissza-csapódva, zúgva, őrjöngve és zihálva

hólyagbörtönében, s a hólyagfalnak csapódna nagy nedves, nyirkos csattanással kemény

üvegtakony-darázsház szemével, vagy puha ütődéssel, pamut-

durranással lövődne kék moha-rózsa potrohával a hólyag

száraz falának, s a pamut-hordó potroh becsapódása helyén

kék szőr-csillagok, arany virágpor-koszorúk maradnának a

száraz-eres hártyafalra tapadva. A nyirkos, könnyű térség, ahol

át kellett mennie, a hang felé, a tiszta, tiszta dal felé, a dal

felé, amerre elindult, nagyobb alíg volt, mint a gyermekkori tópart

rétjei, a zsombékos, nádas, lucskos kis mező, virágos könnyű láp,

gólyahír, kákics, vizi-liliom, sás, gyermekláncfű, vadtorma, szarkaláb

tanyája, harangvirág és csigolyás kalászos könnyű fű hazája, lapu-

levél, mályva, vadsóska, nyuszifül, bogáncs, tövis, szőrőslevelű,

kőpikkely-toronygombú szőr-salátatorony hazája, törpe bodza-

bokrok és törpe fűzfák világa, tücskök, sáskák, szöcskék, bogarak,

legyek, szúnyogok, pillék és lepkék, pókok, vizipókok, növény-

bolhák és növény-tetvek, darazsak, méhek, lótetűk, kukacok,

giliszták, hernyók, százlábúak és fülbemászók, rühatkák és

ászkák boldog hazája, csigabigák, békák, tarajosgőték, gyíkok,

siklók, csíborok, szitakötők, piócák virágokkal-őrjöngő, bábokkal,

lárvákkal, egerekkel, pockokkal, vidrákkal, vakondokkal, álcákkal, fészkekkel,

tojásokkal, petékkel, erszényekkel és újszülöttekkel zsibongó lucskos növény-szivacs-földje,

bárányfelhők ege, s a nappali pórusos hold-kőtojás ege, s a könnyű,

könnyű, könnyű madaraké. A könnyű, könnyű, könnyű madaraké!

Lassan totyogva ment a Névtelen, a Megnevezhetetlen, a

Kettős-alkatú, a Tiszta-mámorra-kíváncsi, iszonyú kő-

pikkely-oszlopait a virágos, lucskos, zöldszivacs-talajba fúrva és

cuppogva, lomha-lassúsággal, gyötrelmesen kihúzva, mint iszonyú

kő-dugattyú, hogy a bogaras-lepkés-füves-virágos zöld sár, a

fekete buborék-rostos puha zöld szivacs pukkant és durrant szinte,

és szikla-karmú kőhártya-talpai, a mérhetetlen pikkelyes kő-

libalábak körűl víz-koronák lövődtek föl a napfényes tiszta

levegőbe, s óriás kő-liba-léptei után vízhártya-legyezők születtek

zavaros, mocskos, levedlő-foncsorú tükörrel, amelyben állathullák,

bogárhullák, virágszirmok és lepkeszárnyak örvénylettek és úsztak

eltört bütykös kitinbajússzal, kipukkadt szemekkel, arany-lepkepor-

gyűrűkkel, aranyszőr-korongokkal a lepkeszárnyak körűl. És oly

lassan ment, mintha nem is menne, csak lassan düledezve topogna,

mint gúnárok a hóban, hiszen csak arra-született, hogy álljon!

Hiszen csak arra született, hogy álljon s behemót kő-gyaloglása

alíg haladt, s olyan volt szánalmas vánszorgása szinte, mintha

állna, kőszikla-karmaival a földkéregbe-gyökeredző óriás

iker kő-liliom, s fölfelé, ahol a kő-liliomfejek a szügy izom-

sonkáinál egymásba-harapva összenőnek, mint nagyívű gótikus

templom-oszlopok, az izmos kő-csésze öbliből rózsaszín kukac

nyújtózna hurkás rózsa-testével, s imbolyogna nagy zafirkő-ikrás

szem-napraforgó-tányérú rózsa-hurka fejével. De ment mégis

a Névtelen, ment előre a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé! Ment

a förgeteg napsütésben, a tébolyúlt láng-háborúban, mert úgy

dagadozott, buborékolódott egyre-nagyobb fény-hólyaggá a nap, úgy

nőtt, láthatóan szinte tűz-pocakja, úgy erjedt lényével ön-

magából kidomborodva a csillag, mintha terhes lenne ön-

magával, s hatalmasra földagadt hasa tűz-bőre mögött

látszanának a csikó-fejű láng-embrió-férgek, mint a tengeri-

csikó-apa duzzadt tüskés szülőtasakjában, szögecselt üveg-

zsindelyes átlátszó templomkupola-pocakjában, állatüveg-

gesztenyetok-gömböcében az óriás feketebársony-szemrózsás

csikóhal-embriók, üveg-csikófejekkel, pórusos üvegkürt-orrlikakkal,

üvegszivacslappal leforrasztott-végű üvegtrombita-orral, amelyen félbe-

vágott üvegbuborékok az orrlik héjai, s üveg-erszények az

ajakcimpák, s gyöngypikkelyes üveghurka-embriótestük végződése a

farokkezdettől-indulva csigásan becsavarodik, mint a kaméleon

farka, mint gerincükből nőtt üvegcsigaház, lapos csigák tengelyből-

kifelé-gyűrűző mészváz-trombitája. A földagadt, áldott csillag,

mintha méhében fölrepedve új csillagokat készülne szülni már,

tűzgömbjével lüktetett, izzó bőrlikacsaiból tűz-tornyokat és

lángoszlopokat fújt vala a földre, láng-szárnyakat és fény-

szívócsápokat növesztve, tűz-szívókorongú polipkarokat, tűz-

kacsokat és láng-indákat sarjasztott a föld felé, a védtelen föld

felé, a másik égitest felé, a pörgő zöld-szőrzetű óriás-pete felé,

a zöld penésszel benőtt őshártya-tojás felé, amelyben a tűzkristály-

állat lakik, az izzó kristálytűz-embrió, a rózsa-arcú óriás tűz-

kocsonya-féreg. De nem tudta ezt az óriás kődugattyú-lábú,

a rózsakukac-fejű, a rózsahurka-testű. Mert semmit sem tudott.

Nem tudta önmagát, s a létet. Mert önmagát tudta legkevésbé.

Csak ment vala vánszorogva lassan, a förgeteg fényességben ment

vala, a hang felé, a tiszta, tiszta dal felé. Csak ment, bele-

sűllyedve lábaival a növényhús-szivacs talajba, mint nehéz, kövér

csődörök a sárba, s úgy húzogatta a fortyogó zöld sárból pikkelyes

csülkeit, karmos, kő-hártyás óriás-libatalpait, mint dupla

köröm-harangú csülkeit a vaddisznó a rothadó, zsombékos mocsárban.

S ahogy ment, lassan kihúzta iszonyú kövér kőpenge-másod-

testét a nedves páfrány-tokból, a lucskos moha-tokból kihúzta

vala irtózatos kicsorbúlt kövér kőpenge-másodtestét, kivonszolta

vala irtóztató kőpenge-másik-önmagát a páfrány-erdő-tokból,

a harmatos, lucskos moha-tokból, az iszonyú tőrt, a kövér

kő-kést, amelynek nyele kis lüktető gumibéka, amelynek

koronája kő-liliom, amelynek pengéje tüskés, kő-eres, vastag

puszta kő. Puszta, puszta kő. És most látszott csak, hogy ez

a kőpenge két oldalán középen hatalmasan fölhólyagzik,

két óriás kő-buborékkal kidagad, mint a kövér varánusz-

gyíkok hasa, s a vastag-tövű farok felé óvatosan ellapúl, nagy

dudorodása elvékonyodva ellapúl, s vékonyabb kőpikkelyekkel

hemzsegve fut, mint elsorvadó kő-izom a végtelen farok-ostor

vékony kő-csücsök-végéig, amelyből kőtövis-korona nőtt ki,

hosszú eres kő-tűivel, mint kőtű-harang, szürke kőtüske-

kehely. Mert most látszott az is, hogy a páfrányerdő zöld

pikkely-tokjába bújtatott eddig-ismeretlen másod-test

valóban kő, tiszta, tiszta kő, hogy iszonyú pikkelyes kő-penge

ez a test, kő-seprűs-farkú ős-szaru-zsák, valami megkövesedett

őshal fejnélküli testéhez hasonló. Mert most látszott csak, hogy

ez a test, ez a titkos második valóság, ez a titokzatos moha-

tokba-bújtatott kőpenge-magány, pikkelyes kő-tuskó-szenvedés,

óriás kőlegyező-farkú lihegő kőpikkely-korsó, hogy ez az

óriás vaskos kő-ebihalfarok, hogy ez a mohás zsindelyekkel-borított

iszonyú kő-tülök, amelyből az embertörzs, mint csigabiga

virágzik, most látszott csak, hogy ez a begöndörödő-végű

mélytengeri mészcsipke-kürt, csipkés-sejtű mészváz-trombita, amelynek

idegen-tenyészetű rabló-lakója az embertörzs-viaszrózsa, hogy

ez az irtóztató test valóban sárkánytest vala. Mindenképpen

sárkánytest vala. És látszott az is, hogy a szügyközépből, ahol

a dúdoros izmok két kőpikkelygolyóként összeérnek, mint

hatalmas pikkelyrózsás emlők, mint a Willendorfi Vénusz

köldökig lezsákadzó óriás-csöcsei, hogy ott, a szügyközépből,

a két likacsos kőgolyó közűl óriás kő-tüske mered előre a

fénybe, mint az Egyszarvúé, mint a narvál-hímek óriás

ajaktövise, mint a narvál-hímek óriásra-nőtt szemfoga,

hosszú, ragyogó csont-tüskéje. Igen, most látszott mindez, most,

az őrjöngő tiszta fényben. És most látszott az is, hogy ez a

hatalmas sárkánygyík-másodtest, amely csigabiga-lassan

kivonszolódott a napfényes, lángoló tiszta mezőre, ez az óriás fekvő

kő-fénytoboz, az ívhullámosan hajlított hát babér-

levél-alakú óriás kőtövis-hárfája alatt, s az elfogyó-vastagságú

gyíkfarok-ostor farkot-lezáró kőtövis-kelyhe előtt, s elől

a dagadt combtövektől a gerinc, a has, a has-alj és az ágyék

felé indulóan más-más pikkelyezésű, hol finomabb, hol durvább,

hol körmösebb, hol sziklásabb, hol szarusabb, hol üvegesebb, a

lágyabbra-készült hajlatokban gyík-csecsemő-finom, az érdesebb,

vaskosabb kidudorodásoknál kígyóbőr-szerű, majd a nagy durva

dúdoroknál, a tízhektós pocak oldalain már csont-cserép-tetős,

a has felé, alúl, a roppant kő-hólyag alja felé, mint a zöld varánusz-

gyíkok fehér kőmirigy-szövete, sárga gyöngy-hímzés-vánkosa

a zöld gyöngyszőnyeggel behúzott széles borda-bárka alatt, amely

a tejútnak-fordítva úszik, hiszen a nagybütykű gerinc a

bárka csigolya-gerendája, s a nagykarmú lábak, vagy pikkelytokba

húzott kezek földnek-fordított evezői. Igen, gyík, kígyó, varánusz,

kajmán, krokodílus, tatu, toboz-állatka, hangyász-sün, madár-

láb-pikkelyek, zsindelyek, cserepek, csontlemezek, páncélöv-szeletek

és szív-alakú csonttoboz-tollak, vastag ős-sárkánygyík-csontlevelek

és mégvastagabb kő-tollak keveredtek elosztva roppant másod-

testén, a szenvedő test rendelése szerint, a hónalj-gyűrődések, s a

faroktő, a szügy-levelek és a hegyes farokvég, a babérlevél-alakú

szikrázó hát és a halhólyag-alakú roppant has, e pikkely-

zacskóban lotyogó roppant kőtojás kívánsága szerint. És most

látszott az is, hogy elkövesedett-kérgű iszonyú sárkánygyík-másod-

testén mindenütt, a pikkelyekből kiszájadzóan és a pikkely-levelek

találkozásánál, görbe és végig az egész hosszú testen, amely olyan volt,

mintha óriáskígyó kecskebakot nyelt volna le, vagy a fák-lakója-kígyó

nagy madártojást, most látszott az is, hogy nemcsak a kőhárfa-taréj

és a farokvég-kőtüskeharang kőtövisvégei kis kő-kutak, de a

pikkelyek, levelek, tollak, palák is szitásan áttörve vékony, hosszú

kőzsákokkal, kötegesen átszőve kőcsövecskékkel, kő-csövecske-

kévék nyílnak kis csücsörös szájjal teste minden részletében: a

háton, a hason, a taréjtüskéken, a farkon, a lábakon, a combokon,

a térdeken, a szügyön, a farok-harang pórusaiban, a gyűrt kő-

zsák hónaljakban, a pocak-alsó vérző kő-ráspolyai és taknyadzó

kő-reszelői között, minden összenövésnél és szétnyílásnál, minden

összeforrásnál és elívelésnél, minden találkozásnál és minden szét-

kelyhesedésnél, minden kőcserépen és kőtüskén. Annyira, hogy óriás

kő-lopótöknek hatott közelebbről ez a behemót testrész, amelyet héja

minden sejtjében átfúrt a fürkészdarázs, vagy óriás kőcsipke-szita-

ebihalnak, párolgó kő-szita bojtosúszós-őshalnak, áttört kőcsipke-

harang-hólyagnak, elvékonyodó kőcsipke-szárú óriás kőcsipketollnak.

És ezek a kőzsákocska-csokrok és kőcsövecske-kötegek áttörve a

megcsontosodott durva kérgeken, ahol a test puhább és lágyabb

rétegeibe értek, lassan porcossá váltak, nyájas és hártyás porc-

gyűrűcsövekké alakúltak, mint a madár-gégecsövek, csirke-

nyelőcsövek, harkály-légzőcsövek. Vonszolta kettős önmagát a

Megnevezhetetlen a könnyű tiszta réten, a tiszta, tiszta réten, az

őrjöngő nap fénykéve-szívócsápjaival behömpölyögve, a vad tűz-

szívókacsokkal körűlgomolyogva, mintha medúza rojtcsipke-

harangja, vagy mélytengeri húsrózsa tapadna és csápozna körűl

jáspis-rózsa-szívókájú szívókar-üstökével, eleven éhség-koszorújával

tüskés, üveg-gomba-szemű mélytengeri halacskát, begöndörödött-üveggyűrű-farkú, rombuszos-

üvegpajzsokkal összeforrasztott, csiszolt kristálytörzsű, csiszolt-kristály-

csikófejű, ember-pislogású, rezgő üvegnyárfa-koponyabóbitás hal-

csikót. Sőt, most látszott az is, ahogy gőzölögve vánszorgott a

réten, teste minden kő-csövecskéjéből füstölögve, sárkánygyík-

másodteste minden kő-kutacskájából párologva, hogy szivárvány-

gyűrűk és pára-koszorúk övezték teste gyík-részletét, mintha

óriás fehér pamut-tojásban lenne óriás kő-embrió, mintha óriás

fehér vatta-hordóban tekeregne kő-varánuszgyík-magzat,

mintha izzó fehér selyem-bábban kő-béka lihegne, most látszott

az is, az őrjöngő tiszta fényben, a hát és a has pára-bundája alatt,

hogy alúl, a faroktő ostorkezdeténél, ahol a párolgás kisebb volt,

mint a test más felületein, mert a zsombékos lucskos talaj inkább

deresítette a kőcsövecskék erjedt dögszagú gőzét hűvösével és

árnyaival, s azok csak dér-szájfodrokat növesztve, kis hópihe-virág-

szoknyákat, fehér szakállkákat és jégtaréjkoszorúkat kristályozva

csöndesen füstölögtek, igen, most látszott csak a vékony pára-szemfedő

alatt, hogy alúl a faroktő ostorkezdeténél, a csontpala-liliom tojónyílás

és kőrózsa-mirigyzsák kloáka-nyílás alatt kis férfi-nemzőszervet

hordoz ez az iszonyú sárkánygyík-másodtest, jelentéktelen, kis

kő-hurkát, apró pikkelyes kő-zacskóban apró heréket. Az egész nemző-

szerv-együttes olyan volt, mint két kis kő-alma között csüngő ráncos kő-

kukac, gyűrt bőre ráncosan rászáradt a hurkás pici csőre, ovális-

pupillájú makkja sem volt nagyobb, mint egy megkövesedett béka-szemgolyó,

amelyre körűl keményen rászáradtak a kőmirigy-szemhéjak, mint

kis kő-gatyaszár, mint kis kőszoborra tapadva ráhúzott kőpikkely-

zsákocska, amelynek száját elfelejtették bekötözni, s a megkövesedett

kőhurkahéj úgy fodrozza körűl kőcimpa-kürtjével a szemgolyó-középen

kivájt kőtojáshéj-belsejű kőszemgolyós kövér fejet, mint a közép-

kori urak fejét a csipkegallér. Igen, a nemzőszerv-egész olyan

volt, mint egy megkövesedett levelibéka rothadt őskori kő-kígyótojásokon,

sorvadt, hervadt, láng-nélküli, lázas durunggá, rücskös furkóvá

dagadni, kemény pikkely-ágyúvá duzzadni képtelen, szánalmas kő-

féreg, zacskójával és kőhagyma-gombos botjával, mint egy meg-

kövesedett csiga olyan vala, akit házából félig kibújva ért a kő-halál!

De mégis férfi-nemzőszerve vala a Lénynek, a tojónyílás és a

kloákanyílás alatt, hervadt pici kő-szőlőfürt, fonnyadt pici

körte, pórusos ütőjű kő-harangocska, férfi-nemzőszerve vala

a Vánszorgónak, s így hát nem tudni minek nevezhető ez a

Kettős-végzetű, ez az Egymásból-hús-és-kő-kiágazás, ez az

Ember-sárkánygyík-összeforrottság, ez a Kétirányú-dupla-akarat:

hímnek, csődörnek, baknak, kakasnak, bikának, kannak,

vagy éppen hermafroditának? És ment vala lassan totyogva a Kíváncsi

Megnevezhetetlen, ment vala a könnyű tiszta mezőben, a sásos,

zsombékos, kákicsos, füves kicsi réten, ment vánszorogva vala,

ment az Ember-sárkánygyík kettős akarat, úgy vonszolta gőzölgő dupla

önmagát irdatlan bütykös kő-libalábaival, mintha kétlábon-járó

óriás ebihal menne a réten, mintha egy hegyes kőkéreg-toronnyá csavart

házú csiga mászna két kakaslábbal segítve önmagát, s fehér

húskordbársony-teste a csavaros kőtokból, a csigás kő-tülökből félig

kicsavarodva kis kő-várként elindúlna óriás hattyúlábakon, maga

után vonszolva ismeretlen teste óriás kőcsipke-mésztrombitáját, földugva a tiszta

űrbe négy selyemkupolás kőtornyát, amelyekben látni a higany-

hagyma-harangokat a higany-harangkötéllel. Ment vala a

könnyű tiszta réten, a zsombékos, lápos tiszta mezőn, ment vala az

őrjöngő tiszta fényben, a nap aranyszigonyaival körűldöfködve,

arany-tüskésen, mint egy óriás arany-sündisznó, csak ment vala a

dal felé, a hang felé, a tiszta tiszta dal felé. Ment füstölögve,

párologva és gőzölögve. Ment füstölve, párologva, gőzölögve,

hogy sárkánygyík-hátsórésze, mintha egy óriás szivárványszőrű

darázs-potroh lenne, arany-pántos, csillámszőrdongás szivárvány-

hordó. Csak ment a könnyű tiszta réten át, vánszorogva vonszolta

önmagát, a dal felé, a hang felé, a tiszta tiszta dal felé! És

nem tudta még a létet, nem tudta kettős-önmagát. Mert

csak a dalra figyelt, csak a dalra fülelt. És buta volt. Bonyolúlt

volt és buta volt. Észre még most sem vette, hogy a zsombékban,

nádban, sásban körülötte, a mohákban, mocsárban és a fákon, a

bokrokban, zöldszőrű pocsolyákban, lepedékes kis vizekben,

virágok szárain és a virágok kelyheiben, hogy a nyálkás zöld szivacs-

ban és a mohos gödrökben, nyirkos üregekben, sőt a levegőben,

a fény arany-legyezőtollain és arany-toll-lapjai között, ha nem is

hozzá-hasonló végzetek lüktetnek, virágzanak, szuszognak, lihegnek,

szeretnek, táncolnak, zabálnak és ürítenek, de valami vele-azonos

kettősségű mámorok, tébolyok és szerkezetlenek, egymáshoz-nem-

illő összepáradzások, kétfajta-szerkezetű egymásból-kinövések

hemzsegnek, kásádzanak, nyüzsögnek, röpűlnek, bozsognak,

rezegnek, vibrálnak és zörögnek. Kristály és szőr, kő és takony, pikkely és

moha, bőr és malachit, toll és üvegtakony, kitin és rózsalevél,

csont és gyöngyvirág-csengő, kecsketőgy és bogárpotroh, karom és csáp-

toll-szövetség, madárfej-békatestikerség mozgolódik, vartyog, csipog,

zúg, hörög, hortyog, cincog, sziszeg, csicsereg és röpűl körülötte. Mint

a légyfejű gyík, amelyik lába óriás-tobozain mászik köldöke

felé. Vagy a gyíkfejű légy, amely ott röpűlt el közönyös, buta szeme

előtt. Aztán nagy ívben pörögve megfordúlt, s rászállt ránctalan

kavics-homlokára. S ott lihegett kis pikkelybőrdob-fújtatóival,

kettős-ágú nyelvével nyalta hegyes likacsos szaru-peremű szájaszélét,

nagy szőrfésű-hártyalegyező-buborékpamat-pamutbojt-piheseprű lábaival törölgette

hatszögű-eres szárnya szőrös üveg-ablakait, amelyek tüzeltek a

fényben, s a láb-söprűk nyálától meggöndörödött az ablaksejtek

hatszögű szőrkoszorúja. Törölgette nyálbuborékfürt-pihemeszelő-

szőrbojt-karomcsokor-kristálylevéllegyező-lábaival szőrös-pórusú

szárny-ablakait, az erek tokja közt kifeszűlt szőrpikkelyes

hólyagokat, mint a csarnokok üvegkupola-sejtjeit gumifésűjével

az ablakmosó. Pislogott, mint egy szárnyas kő-táltoscsikó. De

nem látta mindezt a gőzölgő összeforrt ember-sárkánygyík-

Kíváncsiság. És nem látta azt sem, hogy különösen a kétéltűek,

a hüllők, a legyek, szúnyogok, pókok, a hártyaszárnyúak, hólyag-

szárnyúak, receszárnyúak, szőrzsindelyszárnyúak, púder-szárnyúak

és pamut-szárnyúak osztódtak és legyeződtek mindenféle álom-alakká,

osztódtak és forrtak egymásba, ágaztak és bokroztak egymásból bőrös

és szőrös és páncélos és púderes és csáptollas és kristálylegyezős, tarajosgőte-

farkú és nagy pamuttoll-páfrány-csápú dupla micsodákká, madár-

fejű békákká, békafejű pókokká, óriás púder-páfránycsápú lepkefejes

kígyókká, pókfejű egerekké, madár-testű szarvasbogárhímekké,

harkálybogarakká, sziréngőte-pillangókká, csigabiga-szitakötőkké,

szitakötőfej-kristálykoponyás teknőcökké, varjúszárnyú varangyokká,

szőrös őzecske-lábú, őzecske-pofájú skorpiókká. Különösen a békák

sokszorozódtak és sokasodtak hemzsegve, önmagukat is több-ágúra

osztva, szerveiket és testüket önmagukban többfelé-osztva és meg-

sokszorozva, őrjöngő változatosságban és gazdagságban, tébolyúlt

gyönyörűségben, mint a lét álomküldöttei. Mert voltak két-

testűek és négyfejűek, hátrafelé-ugrálók és olyanok is, amelyeknek

tömzsi varangyos törzséből legyezőalakban nyolc zöld babhüvelyhez

hasonló törzs nőtt ki, végükön a kis kőpala-békafejekkel, és volt olyan,

amelyiknek csak egy hártyástalpú lába nőtt ki hasa közepéből, s azon

ugrált, vagy állt, mint hóban a liba s volt olyan, amelynek kövér nyaka

körűl, mint az abroncsnélküli és fagyűrű-nélküli kerék küllői: lábak

nőttek, s úgy hordozta ezt a kocsonya-küllő-koszorút, mint középkori

rabok nyakukban a fakereket, sőt háta közepén, a gerincvonalon végig,

egész a kőmirigy-csücsörgés-szájú hegyes farig hártyástalpú lábak taréjlottak,

mint nagykelyhű húskristályvirágok, a sziromerek végin nagy görbe

körömmel, zöld nyálkával a hártyaszirmokon. Voltak szemnélküliek,

voltak szájnélküliek, voltak fejnélküliek, voltak hat-törzsű-

egyfejűek rengeteg lábbal, volt olyan, amelynek tokájától faráig végig az

egész hason kis lábak ezre nőtt, mint a has hártyáslevelű lábszakálla.

Volt itt kocsonyatuskó, amely csak lihegett s bugyborékzott, bőre mirigyei

füstölögtek, volt itt átlátszó mirigybőrű kocsonya-zsák, amelyben

a fej, a lábak befelé nőttek a látható lüktető szervek közé, s

mint egy jégtuskó ragyogott: amelyben befagyva béka, hal, pióca, toll,

virág. Izzó kristálytuskók hevertek, lábatlan kristályrönkök,

amelyeken kívűl éltek, a kristályból kivirágozva szinte, a kristály-

lapok és szögek, hasábok és élek bőrére nőve a szervek: a szív, a

tüdő, a gyomor, a belek, az érrendszer, a vesék, az agyvelő, a máj,

az ivarmirigyek, s a tömör kristály-testben csak a szemgolyók, s a fül

gyűrűs csontürege, s a csont-kürt orrlikak sárga csontpereme ült,

mint ősgyantában a pók, bogár, méhecske, százlábú, béka, gyík. És

a legkülönösebb a szőlőfürt-béka volt, két változatban is, sőt

háromban talán, mert az egyik csúcsos hát-farán hordozta

szőlőfürt-szemét, mint óriás szőlőfürt-alakú petecsomót, s ott

vibrált, pislogott, forgott rombusz-hasítású pupilláival, aranykarika-

keretével a kő-eres kőgolyó-szőlőfürt-szemcsomó háta hátsó

résziben, pislogó ikra-zsák, pillogató, pupilláit penge-keskenyre-

beszűkítő kőtakony-buborékhalmaz. És a másiknak, akinek a

szemek helyét eres kőkéreg nőtte be, körűl a nyakán, mint gyöngy-

nyaklánc ragyogott a szemgolyó-koszorú. De a harmadik, a harmadik

volt a legtitokzatosabb! Mert ez a harmadik egész testén szem-

golyókat hordozott, nem is volt más, csak egyetlen szemgolyó-gombóc,

négy gyönggyel-kivarrt-lábú kukoricacső, egyetlen szemgolyó-szőlőfürt,

hiszen teste minden felületén szemgolyók szikráztak: a fejen, a tokán, a háton,

a hason, a faron, végig a combokon a talpakig, a lábujjakon is

végig, a kis karmokon is, mint apró vízgyöngyök, légbuborékok a harang-

háló-építő vízalatti pók testszőrei közt, potrohszőreibe ragadva,

a talphártyákon is kívűl és belűl, mint hemzsegő üveg-levéltetvek.

Olyan vala ez a szem-szőlőfürt-béka, mintha gyönggyel-kivarrt

ruhába, gyöngy-sisakba, gyöngy-álarcba, gyöngy-kesztyűkbe és gyöngy-

csizmákba öltöztette volna a titkos teremtés. Önmaga szemgolyó-

szobra volt ő. S e soklábúak, sok-törzsűek, sok-fejűek,

kristálytuskók és ragyogó béka-kavicsok között ott ült nagy

rücskös testével a Békakirály, ott ült pislogatva bölcsen egy

bodzabokor árnyékában, a halálillatú zsongásban, óriás virágikra-

tányérok bólogatása, virág-kocsonya rengése alatt. Ott ült koponya-

csontjába forrt és feje nyirkos bőrrügyeibe, hideg mirigy-dombjaiba forrt

aranykoronával, s az aranycsipkehálókorona, az arany-korallház-

korona csipkecsúcsain egy-egy szemgolyó virágzott, pici szaru-

leveles kőtokban, kőpala-liliomkehelyben, olajos mirigyzsákban,

szines pikkelykorsóban, s forgott pikkelykorsó-tokjával együtt

előre-hátra-oldalt-lefelé-fölfelé, mint a kaméleon szeme.

De ezt se látta a Vánszorgó Megnevezhetetlen, és nem látta a

többi koronásokat sem, a királyokat, a hallgatag közönyösöket,

nem látta a büszke Madárkirályt, aki ott ült egy zöldtollú öreg

görcsös fűzfaágon, pirosbóbitás madárfején a koponyabuborék csontjából

kinőtt hatszögű kristályrudakból álló kristály-koronával, amely

szögletes rúdvégén kristályból növénybe forr át, a rúd-csúcsok lassan

pikkelyleni, szőrösödni kezdenek, mint a virágok szára, s a pórusos,

szőrös növényszárak pihés növénycsészéi, levélrózsa-tányérai kék

sziromkoszorút növesztenek, s illatoznak bíbor-eres ágyékkal, kék

növény-sejtekkel, bibe-falloszokkal, virágpor-lábszárcsontokkal.

És nem látta a napfényes földbarlang-száj előtt ülő Rovarkirályt,

akinek nagy kristálybabérlevél-legyezős babérfa-csápjai mögött, a

kitinkoponya likacsos narancsbőr-szerű csonthéjazatából nőtt remegő lágy

koronája: a kocsonya-koszorú, az eleven gyertya-korona, amelynek

végein kis lángokként pici rubint-tollak libegtek ropogva. És

nem látta a nagy sárga, mézes ikratányérú virágon ülő Lepkekirályt,

akinek nagy kristály-darázsház-szemei, kocsonyával kitöltött darázs-

ház-papirrózsa domború szemkorongja mögött, amelyek úgy álltak ki

moha-koponyájából, mint madártestből félig-kibújó tojás, s

vastag-főerű, óriás, állat-púderes, szőrzsindelyekkel-benőtt

kristálytoll-csáppáfránylevelei mögött a koponya-mohából, a

sűrű virágporos fejszőrből nő ki koronája, amely nem más, mint

moha-koponyájához hozzánőtt gyermek-koponya: s a varratos

fehér emberkoponya felső buborékszelete lefűrészelve, mintha agy-

műtéten esne át, vagy mint boncoláskor a hullák koponyája, s a

büdös agygödörből, a velőnélküli csontbarlangból párolgó, vérző

rózsabokor nőtt ki rengve, füstölgő vérszirom-salátával, bolyhos

bársonyszirom-hagymafejekkel. És nem látta a mohos föld-

likból húsgyűrű-fejét kidugó Gilisztakirályt, akinek csücsörös

húsfodrozású szája, vagy törzsvége a fogaskerék-húsráncos száj-

gyűrűvel olyan, mint egy kisfiú farkincája, akinek rózsaszín,

piros erekkel körűlzsákozott gyűrűcső-fejéből, vagy törzs-elejéből

színarany-levelibéka nőtt ki hatalma koronájaként, mint apró

Buddha-szobor, nagy pocakkal, nagy tokával, nagy mellekkel, nagy

eres köldökcsészével, s aranybajúszos aranymosollyal; és nem látta

azt sem, hogy óriás, gyémánt-pamutból horgolt hálókorona közepén

ott ül a Pók-király, kövéren, mint a világegyetem, s kettős titkos

gyémántköves moha-koponyájából, amelyekben úgy ülnek az óriás

szemkristályok, mint zöld moha-irhában a sziklák, szőr-koponyájából,

a kitin-kéregből kinőve, s a szőrös kitinhártya-koponyával összenőve, mint

sírkő áll ki sok-kezű kő-koronája, mint rengeteg-lapátú

isten-szélmalom, mint rengeteg-kezű Síva-szobor, s a kő-

tenyerek árnyéka a csiszolt óriás szemkristályokra vetűl, amelyek

úgy állnak ki a nehéz fejszőrből, a szőr-álarc pamut-bojtjaiból,

mint ragyogó mézgába, sárga borostyánkőbe-temetett darázs

szőrös potroha szőrharangkoszorús tojónyílásából a félig-kitojt

pete, a gyöngykéreg-tojás, mint szőr-kelyhes légzőnyílásából

a borostyánkéreggel körűlnőtt kibuggyanó utolsó légbuborék, megkövesedett

levegő-tojás. Igen, kő-tenyerei árnyéka a kristályszem-rönkökre vetűl és

elveszik a kristályhasábok, hatszögű sejtoszloprózsák

tört kristály-mélyeiben. De nem látta mindezt a Megnevezhetetlen

Vánszorgó, az óriás Dupla-mámor, a kettős-végzetű Kíváncsiság,

csak ment tovább a hang felé, a tiszta, tiszta dal felé, az egyre-

tisztább dal felé. Mert most már rózsamohás dobhártyáit böködte

arany-tűivel a dal, hogy kis fülei megreszkettek, mint a

vizilovak húscsőr-füle. És valami kis szél is jött épp a dal

felől, kis gyönge, forró-leheletű szél, kicsit-erősödő forró

fuvallat, s rángó üveg-izmai között, forró szélizom-kötegei

között hozta a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt. Igen, valami

kis szél jött, forró bizsergés, hogy arca és feje nagy vörös haját,

koponyája bíbor hajzatát meglebbentve fodrosan hátrafújta,

önmagából becsücsörösödő, önmagát-behorpasztó forró léghártya-

zsákba gyömködte, mint az aranyfüstöt, mint nagy piros zászlót.

És persze, nem látta a Vánszorgó Kíváncsi, azt se látta, hogy körülötte

bozsog, pezseg, hemzseg a lét, az egyszerű, a furcsa, a tiszta és

amorf lények esznek, nemzenek, lihegnek, párzanak, ürítenek bogyómagot,

kristályosúlt vizeletet, véres fost fröccsentenek, kitinszárnyakkal,

csápcsontvázakkal, kitin-páncélruha-roncsokkal, savtól-lerágott

rovarlábszárcsontokkal zsúfolt lágy véres ürüléket, hogy zabálnak,

böfögnek, rágnak, isznak, szívókáznak, szürcsölnek, lefetyelnek,

bagzanak, kaparnak, fészket építenek, petéznek, ikráznak, tojnak, költenek,

kis homok-gödrökbe ássák tojásaikat, s azon kotlanak madarak, tyúkok,

teknőcök, kígyók, gyíkok, törpe sárkányok. Nem látta, hogy a

tarajtosgőték nyálzó és véres szülőnyílásából a vaskos kocsonya-levél

faroktő alatt kis tarajosgőték rángatódzanak kifelé, a véres és

lepedékmocskos szülő-húsgyűrűt feszítve és nyomva fejükkel,

hátukkal, vállaikkal, és üvegből-fújt, rézdrót-érhálózatú, pici,

körmös emberkezükkel a rángó vaginát, az izzó hüvelyszájat széthúzva,

mint egy véres gumizsákot. Nem látta, hogy tojásokat törnek föl madarak,

sárkánycsibék, gyíklegyek, kígyók, teknőc-csecsemők. Nem

látta azt sem, hogy minden létező inkább törpére sikerűlt, a

rovarok, pókok, legyek, szúnyogok, bogarak kivételével, hogy

valami torz törpe-lét vette körül, törpe-virágzás, törpe-

szájadzás és törpe egymásba-forrás, és egymásból-kiágazás, s hogy

épp óriás libatalpas, sárkánykörmös pikkelytorony-ballába

mellett, a kis piszkos zöldnyálas mocsárban törpe sárkánygyíkok,

bagzanak, törpék, de mámorra igaziak, páncéllapokból összeszögeltek,

csontlevél-taréjúak, tüske-oszlop-farkúak: ott fortyognak, totyognak

szikrázva, csikorogva, cuppogva, röfögve, nyerítve, sárbuborékokat fújva

kő-kürt orrlikaikból, a mocsarat bugyborékozva röfögő fújásukkal,

egymásra-tekerődző két őskori kő-reszelő, sikítanak, nyihognak, véres

nyáluk csurog véres kristálytű fogsorukból, egymás csont-köcsög orrlikát

nyalják rubint-reszelő nyelvükkel, testük kis kőzsákjai forrón

gőzölögnek, porlik nagy szemcsékkel szerelmes kő-ráspoly-

ölelésükben kő-testük, szikrákat csihol a vad kanca-csődör

kő-horzsolás-ölelés, kis malac-szemgolyójuk véresen forog

taréjos, mohos kő-álarcú kősisakjuk mohagyűrűs üregeiben, és sírva,

fújva totyognak a kőpikkelygatyások a zöld lekvárban, a zöld gumi-buborékos sárban,

hörögve sír a törpe-nőstény, ahol törpe kőkakas-kanja vastag

páncélos far-mozgással és szaru-páncél-lapokkal bepalázott

tompor-rángásokkal és lágy pikkelygumi-tövű ágyék-döfésekkel üti

véres hosszú kőszivacs-gombját a sárkány-asszonyba, s a sárkány-tehént ölelvén

kőpikkelykesztyű-karjával, a kőtüskebuborék-asszonyhátat,

hogy rózsamohás hasa vérzik az asszonyhát kő-szögeitől, ahogy

belefúródnak páncéltalan hasába, s a sárkány-tehén, a kő-kanca

szerelme-éhes bíbor mirigyzsák-belsejét szinte kifújja lázzal

a kőliliom-szájú sárkány-vaginából, s sír a kő-asszony, ahogy egyre-nehezebb

szuszogással, egyre-vadabb lökésekkel döfködi a vérző piros

kő-rózsa-kútba duzzadt, izzó kőpikkely-vesszőjét a habzó-ágyékú

törpe sárkánybika, mint eleven kőpikkelygomb-makkú kő-

rózsa-virágot, vad ondót-lövellő kő-ágyékszarvat, véres, izzó

dugattyút. És nem látta azt sem a Megnevezhetetlen

dupla-Szenvedés, hogy nem is oly messze roppant törzse

kőhólyag-hömpölygésétől kék-bíbor-arany-fehér-lila

sziromszökőkútként a talajból fellövelő virág-óriás

oszlop-csokor alatt, mintha gyermekcsoport ülne, valami

hamvas, fehér kis csoport az óriás-növényszárak tövében. Talán

gyermekek voltak ők, az űcsörgő csöndesek, a tétova ácsorgók, a

szelíd csípkedők, báva legelészők, a rettegni nem-is-

tudók! Talán gyermekek! A szégyentelenek. De ki tudja milyen

anya szűlte őket? Ki tudja miféle anyák? Ki tudja miféle szégyen-

anyák és gyász-apák nemzették őket? Ki tudja milyen torz, hülye

mámor, kretén-szerelem, vagy vinnyogó, nyálzó imbecillis-hempergés

volt ágyékba-lövelltetésük, forró, vonagló méhkürt-vándorlásuk,

savós hüvelyben-haláluk, anyapetébe-fúródásuk vaksi gyász-

gyönyöre, ki tudja milyen idióta-ágyékok és sátán-furkó

kocsonya-lángok egymásba-csapódása, egymásban-kivirágzása és

szőrös-szájú izzó rázsákadzása volt e szörny-emberkezdet és

bávatag ember-virágzás, nyálzó, furcsa imbolygás erjedt, izzó,

savanyú csonka-csődör és óriáskukac-kanca, férfi-kan és asszony-emse-

szerelem izzó fészke? Mert miféle szerelem akarta őket? Miféle vaksi végzet?

Miféle szerelem? Hisz szerelemre vágyik minden, ami él. Egymásba-

fúródni vágyik minden kétnemű izzás, kettős-erjedésű mámor,

két-alakzatú szerelem-készülék, hím és nőstény-nemiszerv, a

hermafrodita-kettős-szerelemszervek, az állat-bimbódzás, sarjadzás,

osztódás, állatzsák-elkötődés, befonalazódás, befűződés, szájadzás, hólyag-

kettőződés-közötti elkötődés. És szűlni akar kanca, emse, tyúk,

nőstény, minden megtermékenyűlt létező, minden emlős-méh, eleven-

szülő kétéltű méh-mirigyzsák, izzó mirigy-méhű rovar és bogár-

anya, vad csókkal-harapó gumipumpa-csókú pikkely-levél

hal-asszony, hüllő-tojózsák, tollas madársegg-sátorba rejtett

tüzes-mirigyű madár-tojózsák, a rák, a skorpió, a százlábú, a

csiga, a tengeri-rózsa, a csupa mészcsipke-hüvely, likacsos

mészcsipkezsák-tőgy, a korallvázcsipkekesztyű-zsákállatka, a

pók, a tetű, a baktérium, a vírus, a lepke, a szitakötő, a féreg, a

giliszta, a tüskés költő-tasakú tengeri-csikó, a rája, a polip, a

tengeri csillag, a tengeri uborka, a bálna, a cápa, a tigris és a páva,

igen, szerelemre éhes, nemzeni, bagzani, párzani, tüzelni, szűlni

akar minden, ami él, a fölsorolhatatlanul-billió-virágú lét-

akarat. A kristály, a kő, a növény, a virág, a tűz, a halál. De

ki akarta őket, az ácsorgókat, a nem-is-tudják-létezőket, a nem-

is-tudják-szenvedőket? Miféle gyűlölet-mámorú apák és anyák

nemzették e gyermekhez-hasonló kis billegőket, földet-ütögetőket,

levegőt-kaparókat, vizet-szürcsölőket? Mert az óriás virág-

árnyékok, bibe-árnyak, szőrös növény-ernyők és hányinger-

vad-illatú virágszoknyák alatt, a zöld elefántláb-vastag és zsíráf-

láb-karcsú növényoszlopok tövénél, ahol még zömöken össze-

forrva egyek, s ahonnan szétágazó zöld pihés küllő-gerendákkal

szöknek föl a felhőtlen ég felé iszonyú kürtjeik, harangjaik,

trombitáik és tölcséreik, ott a zöld-árnyékú zsongó némaságban

kis gyerek-csoport áll hülyén és hússal-virágzó önmagában. Lehet,

hogy pete, ikra, tojás vagy döglött anyaméh volt a fészkük,

héj, hárty, bőr, gumiszövet, bábszövet, placenta, burok, pete-kéreg és

takony-zacskó tapasztotta körűl magzat-álmukat, kő-lárvaként

összecsavart embrió-magányukat, s ott libegtek, mint óriás szén-

kéreg-labda-szemű, pántos aranykéreg-koponya-szemű meg-

kövesedett hurkás férgek, az óriás szögletes üvegsejtlapokból össze-

forrasztott üvegkoponya-szúnyoglárvafejen a csigás fülkagyló-koronggal,

a kis eres kocsonyatuskó láb-kezdeményekkel és kéz-kezdeményekkel, becsavarodott

kő-gyűrű-csikóhalfarokkal. Ám az is lehet, hogy az őrjöngve-

izzó, tüzet fortyogva-okádó, láng-hörgésű, kőzetet, kristályt,

ércet, létet-megolvasztó tébolyúlt Föld fújta őket, mint részeg üveg-

fúvó szesz-elmebajában és halál-mámorában a föld izzó

tűzkristályokkal-virágzó fölszinére, s mikor üszkösen hűlni

kezdett, ott maradtak a földön dermedetten, a hamuszőrű, kristályolvadék-

pecsétes árva talajon, átlátszó üveghólyag-fiúk, áttetsző

üvegbuborék-lányok, virágzó üveghólyag-üvegbuborék-gyermek-

csokor, mert oly átlátszók voltak és oly törékenyek. És oly

különösek is, mint köröttük a lét, bár nem különösebbek, mint

köröttük a lét. Törékeny, torz üvegfigurák, üveghólyag-pocakok és

üvegbuborék-rózsák, az üvegtesten áttetsző szervekkel, vad

szerv-virágzással, lélegzéssel, áramlással és lüktetéssel. A

legkülönösebb az a kis csoport volt, amelyik egy óriás-lepke

szőrös aranykéreg-szárnya tövén a dinnyenagy mézhólyagot

szopogatta, harapta szinte, mint cukorkása-gombócot. Az

egyiknek, mert ruhátlan volt mindegyik, oly óriás vastag pénisz volt kis törpe

teste gyönge ágyékára ragasztva, az óriás szőrzsák-herezacskó tojásai

közé tapasztva, hogy a földön hosszan előtte feküdt, mint

egy iszonyú ebihal-farok, mintha egy rózsaszín üvegtakony-ebihal

nőtt volna ágyékára kocsonya-tök fejével, vastag farok-

zászlójával; a másiknak feje a nyakból kinőtt egyetlen szem-

golyó, amely irtózatos íriszével és kormos rézüst-nagy pupillájával

talán a másikra ráragadt, sűrű aranycsipke-kráterszájas,

lenyúzott lónyakbőr-eres tojáshéj-fehérjével, mint egy könnyes

pöfeteg-gomba, s csak hátúl, a tar koponyacsonton látszik,

hogy csontfoglalatban van mégis ez az óriás szem-gyémánt,

mint egy gyűrű-bölcsőben. És ezen a dülledt szemgolyó-koponyán

se szemhéj, se szemöldök, se szempillaszőr. A harmadiknak csak

törzse volt, leforrasztott-nyakú üvegzsák, leforrasztott-végű üveg-

cső-lábcsonkokkal és karcsonkokkal, a csuklóknál, bütyköknél

összeolvasztott kéz és láb-nélküli üvegzsák vala ő, amelyben szinte

ketyegnek a szervek, mint egy üveghólyag-órában a fémcsipke-szerkezet.

A negyediknek összeforrt üvegszája mögött és üvegállán át-

nőttek a felső állkapocs szemfogai, mint az elefántagyar, vagy

orrszarvú-ajakcsonttüske, vagy rozmár-agyarak, amelyek a pórusos

húspárna, szivacs-tűpárna ajakrózsákból cseppköveznek

ragyogva a földig. Az ötödiknek akkora lábai voltak, mint

az egyiptomi kő-istenszobroknak, hogy törpe teste előtt az óriás

kő-lábfejek, iszonyú kő-ujjak a kő-teknősbékahát-körmökkel

valahol messze elől feküdtek tyúkszemeikkel, mint a

kövér kő-csöcsű szfinxek. A hatodik, a legnyúlánkabb talán,

a hatodik, a kétkezű, aki a Megnevezhetetlen Titkos

Vánszorgóhoz állt legközelebb, a hatodik vala Emberfa-

virág, szörnyű húsvirágzás, az erjedni-mámorosúlt kezek

kis üveghólyag-szobra. Mert balkeze hüvelykujja, mint

óriás borsóhüvely, vagy óriás üvegkalász, iszonyú üvegtorony,

nagykörmű üveg-ág csöpp kopasz feje fölé nőve ragyogott a tiszta

fényben, s jobbkeze kis üvegcsillagából újabb kezek, az újabb

kezekből újabb ujjak száraztak fölfelé, sarjaztak oldalt, nőttek

ágakkal-bokrokkal szélesűlve és vékonyodva, ágaztak végűl

finom üvegcsövekből sarjadó üveglevelekké, takony-bimbókká, kristály-

csillagokká, hogy vala a hatodik jobbkeze, mint csillogó üvegkézfa, rengeteg

tenyérrel, ujjal, bütyökkel, körömmel, mint izzó, űrbe-felnövő

átlátszó üveghólyag-habcsokor. Igen, ott álltak ők a tiszta,

tiszta fényben, a fültelenek, a kézfejnélküliek, az üveghártyával beforrt-

pinájúnak, az üvegfa-kezűek, a szemgolyó-koponyájúak, a kilátszó-

erezetűek, mert erezetük húsukból kiragyogva lángolt, mint a félidős magzatoké, és

majszolták, szívták, rágták, szopták, ették, lefetyelték, nyelték

az óriás szőrpikkelyes, mohazsindelyes ér-rece-ernyő tövének

sárga mézbimbóját, hónalj-mézhólyag-szirupját, ahogy

lehetett, ahogy tudták, ki-ki szervei, csonkjai, kocsányai és üveg-

kacsai képességei szerint, igen, ahogy csak lehetett. És arcukon

szines lepkepor-álarc, szemükön lepkepor-szemhéj, kezükön világító-

arany lepkehímpor-kesztyű, mellükön, hátukon, fejükön

szikrázó aranyfoltok, s lábaikon, s az árnyékos füvön az aranypor-

permet csillagai és pikkelyei. S ahogy fogdosták az óriás lepke-

szárnyat, a szárny óriás kristályfája: a szőrös, pórusos erezetfa

lekopott szőreivel, csupasz mohátlanságával vala, mint a lerágott

csontok, s az erek között feszülő sejtes lepkebőr vala, mint

leforrázott tyúk kopasz háta, leforrázott disznó háta-bőre,

denevér lerohadt-mohájú szárnya barna hártyája, puszta bőre.

És vala rajtuk arany-lepkeszőrből aranysisak, aranyszemüveg,

arany-szemfedő, aranyszőr-ing, szemükön aranypor-csésze,

koponyájukon aranyszőr-harang. De a Kőhólyag-hasú, a Kő-

buborék-pocakú, a Kőtű-hárfás-gerincű, a Megnevezhetetlen

Kő-hús-duplaság nem látta maga körűl a létet, a gyermek-

nyomort, a növényi, állati spórádzást, a bimbózást, virágzást,

nem látta maga körűl a nemzést, kihordást, szülést, szoptatást,

etetést, halált, temetést. Nem látta a vonagló véres mirigy-hüvelyekből

kirángó és kiforgó véres és nyálas újszülötteket, a véres és nyálas-hajzatú fejeket,

véres és taknyos-hajzatú koponyákat, a kiömlő mirigyeket,

placentákat és méhburkokat, nem látta a véres csecsemő-kitolulást

a megtágult, rángó, vérző hüvelyekből, s nem látta a tőgyek,

csöcsök, csecsek, emlők szopását, a lágy-vad döfködést az emlő-

bimbóra gyűrűsen ráforrt pici szájjal, a vad-éhes döfkölődést,

amely az egész fej, s az egész váll erejével nyomkodja, szívja,

döfi a tejmirigyfás emlők, tőgyek, csöcsök és bimbók dagadt, lágy

húsát, nem látta a boldog rovartáplálkozást, a hulla-zabálást,

a dögevést, a lárva-takonyfalást, az álca, lárva, bogár-

embrió, rovar-magzat zabálását és rágószerv-munkáját, mikor

a lágy-bőrű kocsonyahurkákból nagy darabokat kiharapva esznek,

hogy kitin-fogsoruk között bimbózik a lárvatakony, szakad a

likacsos gumiselyembőr. Nem látta az elevenszülést és az

eleven-falást, az újszülött-kicsinyeiket-megzabálókat és a

más-nedveit-szopókat, a vért, a nyiroknedveket, izom-taknyot,

idegvelőt, gerincvelőt és agyvelőt szopogatókat, szürcsölgetőket és

rágcsálókat, nem látta a más heréit, ivarmirigyeit, csápjait

és kocsonya-kristályvirág-szemeit rágcsálókat és a ragyogását-

vesztett-szemgolyó-nedveit-szürcsölőket. Nem látta a halált se,

a dögöket, hullákat, halottakat, holttesteket, és nem látta a

rothadást, erjedést, bomlást, penészedést, gázbuborékolást,

eltaknyosodást, szétfoszlást, korhadást, romlást, a halál-égést

se látta, és nem látta a koporsókat se, a természet koporsóit és nem látta ő a temetőket.

Nem látta a föld-koporsókat, szőr-koporsókat, moha-koporsókat,

pikkely-koporsókat, hártya-koporsókat, barlang-koporsókat,

háló-koporsókat, kő-koporsókat, csontkoporsókat és fa-

korhadék-koporsókat, nem látta a növény-koporsókat és állat-

koporsókat, a kőzet-koporsókat és kristály-koporsókat. Mert

semmit se látott a Megnevezhetetlen. Mert bonyolúlt volt és

buta volt. Nem látta ő a temetőket. Az állati, növényi lét

burjánzó vad temetőit. A Mindenség füstölgő, erjedő, robbanó

temetőit. Nem látta ő a Föld temetőit. És nem látta ő a

Világegyetem izzó temetőit. Mert nem látott ő a zöld-szőrzetű,

kőzet-csontú földkéreg alá. És nem látott a Mindenség tűzlő

sejtjei közé. Nem látta ő a Mindenség pörgő, dörögve-kerengő

gázbuborék-temetőit, tűzgolyó-temetőit, kristályolvadék-csöpp-temetőit,

atom-bomlás-kukacháló-hólyag-nyüzsgés-temetőit, amelyben úgy nyüzsög az

őstűz, mint faágra-ragasztott lüktető hernyóháló-zacskóban a

nagy szögletes szénrög-szemű hernyó-embriók. Mint ondótasakban a

lárvafejű eleven ondó-milliárd. Csak ment, csak ment a

dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé. Vonszolta

roppant kőhólyag-pocakját, kő-hárfás gerincét, kőtű-

harang-végződésű farkát az Embersárkánygyík-Ámulat,

vonszolta óriás pecsétfatörzs-lábával, kőhártyás-talpú

óriás kőgúnárként vonszolta önmagát, mint a halált. A dal

felé, a tiszta, tiszta dal felé. Vonszolta önmagát a könnyű

tiszta réten, a könnyű, tiszta réten, a dal felé, a tiszta,

tiszta dal felé, mint az Emberiség hatalmas, titkos, buta temetőjét.

Vonszolta önmagát, mint érthetetlen ocsmány túlvilágot. A

másik lét ronda Emberrózsa-rezgésű sárkánykőpocak-

Mennyországát. Vonszolta önmagát, önmagában az Emberiség

jövőjét, önmaga múltját, a titok jelenét, a dal felé, a tiszta,

tiszta dal felé. És lassan átvonaglott a zsombékos, sásos, kákicsos,

nádas kicsi réten ember-fejű, ember-törzsű iszonyú kő-

varánuszgyík-teste, nagy piszkos, zavaros víz-teknőt, vízredős

mocsárkoporsót vájva ki a zöldszivacs-talajból roppant kő-

hólyagtestű hasa kotyogó hömpölygésével, kőpikkely-ráspoly-

pocak-alja nyikorgó vonszolódásával, hasa hatalmas, vérző kő-

fogú kőreszelőivel. Nem látta azt sem, amit eltiport hatalmas

kő-hártya talpaival, amit péppé, cafattá, ronggyá, máz-vonaglássá,

cseréphalommá, csont-kásává, hús-kásává és kitin-csont-hús-

szőr-toll-szilárdabb-nyálka-vér-izom-belsőszerv-lekvárrá

taposott irgalmatlan lassú kő-libatalp-dugattyú lépteivel. Mint

ahogy azt se látta irtóztató butaságában és irgalmatlan kíváncsiságában,

hogy mindenféle növény-állatházasság, madár-virágösszeforrottság,

kőzet-növényegyesülés és rovar-moha-társulás virúl, dagad, dadog,

hemzseg, fújódik, szőröződik, tollazódik, buborékolódzik, és

hervad, sorvad, fonnyad, pernyésedik, haldoklik, pusztul és

döglik körülötte. Emlősök nőttek össze madarakkal, énekes-

madarak sündisznókkal, rágcsálók teknőcökkel, egerek,

patkányok, pockok, vidrák, menyétek, nyusztok, nyércek és

hódok, vakondokok baglyokkal, rigókkal, fülemülékkel, cinkékkel,

sármányokkal, varjúkkal és közönséges kakasokkal, bogarak forrtak

egymásba liliomokkal, jácintokkal, őszirózsákkal, rovarok ragyogó

hasábos és mindenféle idom-szerkezetű kristálykövekkel, gombák

kucsmája, tölcsére, tányéra, fodorcimpája halakkal, kígyókkal,

gyíkokkal szövetkezett szétválaszthatatlan és szétboncolhatatlan

kemény-puha, laza-kőrostos, gombaszivacs-kitinváz, növénybőr-

állatcsontváz, viráglevél-rágcsálószőr, mirigyes kétéltű-irha-

növénylevél, állatszőr-liliompihe, kőzet-kagyló-madártoll-

ikerségben, egytestűségben, egymásban-létezésben. Mert voltak

rózsafejű rákok, rák-rózsák, mókus-pókok, bagolyvidrák, hódliliomok,

béka-fecskék, rókasármányok, tűzliliomdenevérek, lepke-

piócák, szitakötőegerek, halkutyák, bagolypávák, kecskebak-

halak, pillangómacskák, rózsapárducok, szamártövis-skorpiók,

ormányosbogár-patkányok, kristályrúdkéve-csókák, varjúibolyák,

korallvázharang-szöcskék, virágsáskák, tetűvirágok, cinkepoloskák,

földigiliszta-tulipánok, és ki tudja még miféle dupla létezők,

inkább törpék, mint óriások, tébolyok, poklok, szenvedések, temetők.

Folytathatatlanok és megállíthatatlanok. Kimondhatatlanok és

virágzó dagadt diadallal létezők, a haláltól-összeragasztott

dupla halálok, egymásnak-értelmetlen virágzások, szenvedések

és pusztulások! Miféle csontváz-szövetség tartja össze őket, miféle

páncélos-rostos-puha-kőágú-kristálydorongú-csontpálcikájú-növény-

száras-kitinhordós-kitinhártyadongás torz szerkezet, egymásba-csigolyázó,

és egymásból-kigerincesedő növényszár-kőkalicka-kristályketrec-

csontkosár-kitinpáncélruha-szövetség? Micsoda csont-kő-toll-szőr-

hús-szőrbunda-virágszirom-bibeszál-halpikkely-kopoltyú-pikkelyház-

tüdő-gombaszár-kristályköteg-összenövések, egymásból-kiágazások,

egymásból-kitolúlások és egymásba-források nemzettek, születtek,

virúltak és haltak meg itt, a tiszta, tiszta réten, a tiszta, tiszta,

zsombékos, sásos, kákicsos, nádas kis mezőn, és messze odébb, az

ismeretlen, titkos messzi tájon, amely ki tudja meddig ér, amíg

csak kő lesz, puszta, puszta kő, piros szénkristályizzású kő-kalász-

pusztaság, izzó fehér kristályszivacs-messzeség, kő-lángú üresség,

kormos, mohás, léttelen, fekete-kő-temető! A legfurcsább mégis az

az óriás százlábú volt, amely szivacsos kristályhordókból összeforrasztott

kristályhólyaglánc-testét lassan kígyózva és tekerve lába felé

mászott, talán hogy iszonyú kő-pikkely-durungján, állatokkal, virágokkal,

növényekkel és rovarokkal-virágzó kőpikkelyliliom-lábán gyűrűsen

föltekeredve ember-törzsére másszon, talán kis kukaclárva-gekkó-

levelibéka-ebihal-rózsahurkahernyó-tarajosgőte-keverék ember-

fejére szikrázó kristálytöviskoronának, s ott üljön, mint csipkés

üvegkalap, millió-küllős üvegkerék, villogó kristálytűkből-font

üvegkoszorú. Igen, a legfurcsább ez a százlábú volt, mert üveg-

hordóiból, az üveghordólánc minden abroncs-szeletéből és gyűrű-

izmából másfajta láb nőtt ki izmosan és csontkristályosan mégis, oly

vaskosan, hogy a dúdoros kemény izmok, mint borostyán-kévék

tapadtak körűl az üvegcsontra, s a felsőcomb tövénél liliom-

kehelyszerű húsos kötegben forrtak a légzőlikacsos üvegtörzsbe.

És minden lába másfajta lény lába vala, és minden lába-végződése

másfajta lény lába-végződése vala. Volt madárláb, hattyúláb, pókláb,

borjúláb, csikóláb, szarvasbogárláb, légyláb, lepkeláb, őzláb,

vakondláb, varangyláb, egérláb, rókaláb, macskaláb, darázsláb,

sündisznóláb, hangyászsünláb, tetűláb, majomláb, gyíkláb, elefántláb,

zergeláb, zebraláb, zsiráfláb, vizilóláb, orrszarvúláb, keselyűláb,

galambláb, medveláb, kacsacsőrűemlős-láb, kengurúláb, torláb, temető-láb,

potrohláb, fejláb, rágószerv-alatti-láb, fogóláb, kotróláb, ásóláb,

sáska-láb, csontálarc-szájnyílás-körüli-láb, szöcske mohos kősisak-

koponyája-lába, sáska szögecselt állatcsontlemez-hernyó-sisak-

koponyája ajak-koszorú-lábai, hódláb, pingvinláb, rákláb, és

még ki tudta hányfajta láb, hártyákkal, körmökkel, karom-rózsákkal,

nagygombos gumipálcaujjakkal, osztott, hasított, egypatkó-patákkal,

hártya-legyezőkkel, kristálysöprűkkel és üvegbuborék-pamat-esernyőkkel,

szőrösek, pikkelyesek, palásak, bőrözöttek és hártyázottak, csont-

ágak, kő-ágak, moha-ágak, kitin-ágak, kristály-ágak, érc-ágak,

szőrcsizmák, tollcsizmák, mohacsizmák, és pikkelycsizmák. És

még ki tudja hányfajta lábak valának lassan-gőzölgő kristály-szivacs-

testéből kinőve, ki tudja hányfajta lábak valának? És mindegyik

lába menni másképp akart, menni vala, kopogva, nyikorogva, nyögve,

hártyázva, kaparászva, karom-rózsákkal kapaszkodva, medve-

mancsokkal totyogva, csikópatákkal kopogva, macska-pamut-

rózsaugrásokkal ugorva, kengurú-csontszőrlegyezőkkel csapkodva.

Ahogy ment, szinte nyikorogtak kristálycsigolyái, s kristálymoha-

hordó törzslánca az ezer-más lábakkal lassan tekeredett az

óriás kőpikkelypálma-oszlopok felé, vitte tömpe üvegfejét a

grafit-pont-szemekkel, vitte, vitte a halál felé. Mert alig ért

a jobb kő-oszlop közelébe, az a neki-puha lápból, a virágzó

könnyű sárból nagy cuppanással kihúzódott, s a csonteres, iszonyú

kőhártya-talp egy fokkal odébb úgy verődött vissza a virágos könnyű

sárba, a virágzó sárszivacsba, mint csigáskarmú, kőbordás

kő-esernyő-bomba, hogy a százlábú eltűnt alatta ezer-más

lába virágzó rejtelmével és üvegszivacsgyűrűlánc-törzse láb-

mámoraival, virágzó értelmetlenségével, s ezer-lénnyé fröccsent

szét az üveg-csoda, ez a mindenféle létező lábából összeragasztott

üveglánc, mintha pók, szamár, béka, gyík, légy, hód, kecske,

malac, lótetű, sáska, emu és mindenféle más tiszta lény csomósodott

volna össze egy kopasz dombon özönvíz-ijedtében, s ezt a minden-

fajta állat-kupacot érte volna a kő-esernyő-bomba, a kő-

dugattyú-telitalálat! Ő-maga, a virágzó üvegértelmetlenség eltűnt

a sárkoporsó büdös fenekén, a láp gázmirigy-gyomrában, a

takonylepedékes vízlegyező-szemfedő alatt, csak itt-ott a sáros

füvön, a víz gyűrűző felszinén, s a sarat-dagasztó sárkánygyík-

láb kőpajzsain, mohos, virágzó barlangszájaira tapadva, s az

óriás sarok-kakaskarom hegyére ragadva rángott egy-egy láb,

tehénláb, madárláb, rovarláb, békaláb és egyéb kitin, szőr, pikkely,

hártyacső-halál, pata, köröm, mancs, és hártyatalp-dermedettség.

Igen, a legfurcsább mégis ő volt, a koronátlan Százlábú-király,

a mocsárba-taposott virágzó állat-összevisszaság. Mert voltak itt a

zsombékos, sásos, kákicsos, nádas tiszta kis mezőn, rejtve és

a zöld függönyökből kifedve, kis sárbarlangjaikba bújva, hideg

sáralagútaikba fúródva, kicsücsörödő szájperemű, taréjos sár-

kancsóikban lihegve, csipkés sárzacskóikban, nyállal összeragasztott

sár-zsákocska-fészkeikben dobogva és lihegve, fészkeiken és tojásaikon

ülve, virágok között merengve, darázspapirházban bozsogva és a

levegőben cikkanva, libegve, remegve, dörmögve, zúgva és zizegve,

föld-üregükbe tekeredve, gödör-tojásukban szuszogva, víz-alatti

pókhálóharangjukba dugva légbuborékos, szőr-bokros, pamut-

bojtcsokros potrohukat, sárgombóc-köcsögeikben petézve

éppen, voltak itt a vízben, a fűben, a földben, levegőben és a

virágokban, kalászok üvegtüskéi és vízalatti gyökerek lepedék-

fodor tekervényei között, a vízben, a földben, a kőzetben, a fákon,

növényzetben és a levegőben tiszta, tiszta, tiszta lények is,

eredendő-alakzatúak, eredendő-értelmezettségűek, eredendő-

megálmodottak és eredendő-végzetűek is, mámoros, tiszta,

tiszta lények. Bogarak, pókok, rovarok, emlősök, rágcsálók,

halak, férgek, hüllők, kétéltűek, lepkék, sáskák, szöcskék,

patások, növények és virágok. Vadkecskék, vadcsikók, vad-

szamarak, vadlovak, rókák, rákok, legyek, tetvek, liliomok,

szitakötők, harangvirágok, szarkalábak, fákon és a levegőben, a könnyű

tiszta levegőben tiszta, tiszta, tiszta madarak, csivitelő, csicsergő,

éneklő, füttyögő, sikoltozó, rikoltozó és forgó, pörgő, keringő,

lobogó könnyű, könnyű, könnyű tiszta madarak! De ő

nem látta maga körűl a létet, nem látta vala maga körűl a sistergő,

fortyogó, forró, bugyborékzó, zakatoló, hörgő, sikoltozó, szerelmes

és halálra-készülődő létet, a földben, a vízben, a sárban, a

kőzetekben, a fákban, a füvekben, a fákon, leveleken és virágokon,

a földön és a föld alatt hemzsegő alakzatokon, a tisztákat és a

keverékeket és a bűntől-fogantatottakat, a kettős-végzetűeket, s egy-halálúakat,

az egymásban-szenvedőket, s egymással-vonszoltakat, az egymástól-

meg-nem váltottakat, s az egymással-összenőve-marakodókat, az

egymástól-álmatlanokat, az összeforrt-másképp-evőket-másképp-

ürítőket, a több-részükben-másképp-emésztőket-másképp-szenvedőket,

másképp-terhesülőket, a többfajta szépség és többfajta vágy hús-

szőr-kitin-pikkely-mirigyragya-összeforrottjait, a lehetetleneket és

vergődőket, a halállal-minden-testrészükben-másképp-üzekedőket,

a madárfej-bogárpotroh, halfarok-szitakötőkoponya-üveghólyag-

csöcsök, a rókafarok-szőrmozaikszárnyú-lepketest, a lila páncél-

olló-durung-kék-acél-ajakcsipesz-szakállú rákfej-ráktörzs-

kócsaglábú-darázsszőrhordó, a gémfej-pókhátsórész, a mészcső-

hurkatekervénycsigaház-nagyérküllős-szőresernyő-fülű-patkósorrú-

denevérfej szövetségét, nem látta az egymásból-kidagadókat, az

egymásban-ragyogókat, az egymást-virágzó-részleteivel-összeragasztott

vartyogókat, kaparókat, sziszegőket és sipítozókat, a másképp-

nyelőket-másképp-emésztőket, másképp-fosókat-másképp-

húgyozókat, az összevissza-szőrösödőket-pikkelyesedőket-

bőrözötteket-páncélozottakat-tollasodókat-karmozottakat-

patázottakat-csőrözötteket-gumigyűrűs-szájú-pikkelytokos-bíbor-

gumizsák-tátogókat, a varangyosbékafejű kiscsikókat, az

óriás mohacsipkecsáptollas szőrpikkelykoponya-lepkefejű

vaddisznókanokat, akiknek tömpe mohabuborék-tokájából

öt szívókacs tekeredett legyező-alakban a mocskos kan-szügyekig,

mint öt szőrcsigaház, öt külön moha-pikkely-tekervény-szakáll.

Nem látta ő maga körűl, s maga fölött a fénylő tiszta levegőben

a tisztátalan, s a tiszta létezőket, a röpködő gyík-kristály-

legyezőket, a cikkanó lókoponyás pamut-kereplőket, a

pamutból-horgolt-vitorlás teknősbéka-csecsemőket, a madár-

lovakat, menyétsasokat, holló-százlábúakat, lüktető

hártya-vitorla-buborékokat, skorpió-medúza-gyíkokat, a

szitakötőszárnyas-foraminiférákat, amelyek ott libegtek feje körűl

ezer takony-liliomos, kocsonya-bojtú, éhes üvegszívószájharangú

kőcsövecske-szövevény-testük ezer befalazott-cellás, csigásan föl-

tekert ezer kőcsövecske-kútnyílású mészvázkürtjével, a

radiolária-szöcskéket, amelyek ott pattogtak vérpettyes,

nagycombú páncélos-szöcskelábon, mint állatüveg-rózsákkal,

egysejtű-takony-kalászokkal, és éhes üvegbimbókkal kőszitarost-

hálójuk likacsain kitüremkedő kovacsipkeváz-ingek, kova-

csipkeváz-mellvértek, kovacsipkeváz-sisakok, kovacsipkeváz-csikóhalak,

nem látta a sáskabaglyokat, hangyakristályskarabeuszokat, cinke-egereket,

a rózsapirók-kecsegéket, fölcsapott pórusos kitinszárnyakkal, s

kigöngyölt rózsaeres hártyaszárnyakkal elzúgó, óriás lemezcsáp-

szélmalomkerékkel zengő mátyásmadárfejű csigabigákat, akiknek

kék tollsisakjából, gyűszű-orrlikú csőrtöve fölött, vastag

pihetoll-homloka alatt, a csőr-homlok-összenövésnél, a szaru-

toll-találkozásnál fújódtak ki négy-ágú gumihártya-tehéntőgy

csigaszemei, az eres hártyatőgy-üregekben a higanymirigy-kalászokkal.

Nem látta ő a tüdő-kopoltyú-légzőhólyag-lélegzőcsőhártyabélfa-

mirigyszövetátszűrődés-légzőgödör-lélegzőket, az egymással

lehetetlenűl összekevert fuldoklókat, szuszogókat és lihegőket,

a nagy-fújásúakat és robbanva-pihegőket, a lágy-lohogókat

és nehéz-fújtatásúakat, a fülkagyló-mögötti csontpikkelyt-

dobogtatókat, a pikkelypocak-tokát remegtetőket, a far-fújásúakat,

a hasfal-hullámoztatókat, a mellkas-emelőket, borda-ernyőt-

ringatókat, a kopoltyú-tátogókat, vízalatti léghólyag-szürcsölőket,

vízalatti levegő-harang-ivókat, a légzőcsőkijáratszájúak szőrkoronás

gyűszű-kút-potroh-kitincsőszitaszövevényével szuszogókat, a tarkó

buborékmirigyszövet-tüdőtollaival a vízből a levegőt-kiszűrőket,

nem ismerte ő a csiga-tüdőket, madár-tüdőket, hüllő-tüdőket,

kétéltű-tüdőket, emlős-tüdőket, bogár és rovar-tüdő-korall-

fákat, a levegővel, léghólyaggal virágzó potrohbelső-korall-polipházakat,

amelyek utolsó póruskorallzsák-ágai a kitin-hordó-csontváz

felületébe szájadzanak, s ott buborékzanak, párolognak a

páncélmoha rücskei, páncél-szőr virágporos és dögszagú csokrai

között. Nem ismerte ő ezt az összevissza-nőtt, összevissza-szőtt,

egymásba-ágazó és egymásból-kirügyező világot, s a bűn-előtti,

megmaradt bűn-utáni tiszta, tiszta létezőket, a rákokat,

rigókat, hüllőket, madarakat, emlősöket, mert nem ismert

vala semmi, semmi mást, sem az egynemű, sem az összetett

világot, sem a tobzódva bűnnel-erjedő, sem a tiszta álmot,

és nem ismerte vala önmagát sem, csak a mérhetetlen büdös, kő-

hömpölygésű, kő-borítású, kő-pikkelyezésű bendőjéből

fölbugyborgó Kíváncsiságot, s a tébolyúlt, vak, mámoros, elhülyítő,

foszlány-alakká és fölfújt léghártya-testté, izzó buborék-tömeggé

finomító éhséget ismerte vala a Kíváncsi Megnevezhetetlen,

a kétszer-haldoklású, kéthalálú dupla-Butaság, csak az

éhséget ismerte vala ő, a titkos, titokzatos kettős-test-erjedésű

buta titok, az emberhús-sárkánykő-vánszorgás, az ember felső-

test-sárkánygyík-testalsó egymásból-kihámozhatatlan, egymásból-

kifejthetetlen egyszerű összevisszasága, a természet ember-

ősállat-tébolya, ez a kőhártyatalpas kőpikkelylibalábon sárkány-

gyík-alsótestét vonszoló kettős könyörtelenség, ez az ember-

rózsa-virulású kétlábú kő-tülök, ez a kősipkás-koponyahátsórészű,

vérző paróka-lobogós, nagy szőrcsésze-köldökű lüktető

rózsakukac, akinek kis kövér csöcsei remegtek, mint a hernyók

kristályszőrkoszorús takonycsöcs-lábai, piros moha-mellényéből

tömpén kidudorodva, s csecsrózsái ráncosan összecsücsörödtek, mint

a piócaszáj. Csak az éhséget ismerte ez a kentaur-embertörzs, aminek deréktól nem

kövér csődör teste folytatása, de kőhólyagpocakú óriás, tüskés

kőtekervény, a farokvéget lezáró szikrázó tűkristályharanggal,

ez a hihetetlen anya szűlte, hihetetlen sárkány tojta tojásból kikelt,

ez a hihetetlen tehén ellette, ez a hihetetlen kanca ellette,

ez a hihetetlen elevenszülő-gyík véres vaginafodraiból kimászott,

ez a hihetetlen asszony-sárkánygyík-emse méhburkát fölrepesztve

kis gumigombos gekkó-ujjaival, vagy még puha gumi-sárkánylábaival:

a durrogva-ökrendező véres és nyálas hüvelyzsákból kirángó, a

vastag hosszú ágyékszakáll, ragacsos nemzőszerv-hajzat, szörcsögő szülőkút hínár-

uszonyain lassan fészkébe csúszó, titok-tudja milyen combok

gőzölgő hasítékából, vérböfögő barlangjából lassan kimászó,

levegőre-evickélő, ki tudja hogyan fölsíró, ki tudja hogyan

fölvinnyogó, ki tudja milyen első-sikítású, első-hörgésű, ki

tudja milyen csöcsöket, emlőket, csecsbimbókat, tőgyeket szopni-

kereső, ki tudja milyen tőgyzsákokat, emlőgombokat rágicsáló és

fuldokolva-szopó féreg-ember, sárkány-kukac Titokzatosság!

Csak az éhséget ismerte ez a mítosztalan kentaur, ez a kis sorvadt-

nemzőszervű férfi-sárkánybak-keverék, akinek apró férfi-ivar-

szerve ott csüngött iszonyú kőpikkelyes kőbuborékpocakja mögött,

a kőtövis-taréjozású kőkúp, a pikkelyes kő-leguánfarok

tő-kezdetének tövénél, a palával-körűlrózsázott-szájú dupla kő-bimbók,

a fehér csontlapokkal körűlszögezett kloáka-nyílás és szülő nyílás

alatt, mint hervadt kőzacskóban két bezápúlt-kőtojás, két

kőhólyagbimbó, iker-kőbuborék-mirigy, s a kőfodros-végű, kő-

pupillás kőrügy-végződésű kővessző, a kőcsöves-belű, vánnyadt kő-

gyomrú kő-giliszta rászáradt a herezacskó mirigyes bőrére, mint

ős-asszonyszobrokon két kő-emlő között a kőgyík. Mert nem ismerte

a szerelmet sem ez az embertörzs-sárkánygyíkmásodtörzs-

keverék, ez a kíváncsi rózsás emberkukaccal összenőtt kő-kérgű

ebihal, ez a kővonaglású rózsahernyó-végzet, és a halált se ismerte

még, hiszen nem látta maga körűl, maga alatt és maga fölött a

szerelmet, szaporodást, haldoklásokat, halált, temetéseket,

temetőket. Csak az éhséget ismerte vala ő, a titkos, titokzatos

Nehezen-megnevezhető, Alig-elnevezhető, csak az éhséget

ismerte a másra-hülye, s másokra-buta, és az elmondhatatlan kíváncsiságot.

Nem látta maga körűl a boldogtalan-boldog bozsgást-bizsergést-

mocorgást-halált-temetést. Nem látta teste sárkánygyík-

másodfelét sem az őrjöngő tiszta fényben, ahogy most lassan újra

hátranézett maga mögé, mint a kentaur, ez az emberrózsakukac-kőebihal-ikerség

az őrjöngő, tiszta, tiszta fényben, csak ember-csípőjéből hengeresen

hosszan kinövő, dagadt fehér párapamuthordót látott vala

sárkánygyík-teste helyén, izzó selyemgőzből szőtt óriási bábot,

szikrázó, duzzadt, lüktető hernyótokot, vastag szivárványló gőz-

zsákot, dobogó páraszőr-kancsót, lángoló gőzmoha-hüvelyt,

amelynek sárkánygyík-másodteste a kőféreg-lakója, kőhernyó-

csecsemője, kőlepke-magzata. Igen, sárkánygyík-alsóteste

helyén csak ezt a szőrös gőzbuborékot látta, sárkányteste lélegző-

nyílásaiból kövéren kigöngyölgő páraszalagokból font szoknyát

látta gyíktestén, mikor lassan a kővel-összeforrt far iker hús-

buborék-kezdeteire hátranézett, mint a kentaur, a szakállas

ember-csődör. Szikráztak a pikkelyhámba és bőrszövetbe-növő

más-más kezdetek, vagy végződések pihéi, gyöngypikkelyei, szőrei,

pórusai és likacsai. Aztán embertörzsét gyorsan előre visszafordította,

mert már oly tisztán hallotta a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt,

hogy szinte dobhártyáit hasogatta csengettyű-késeivel, csilingelés-

lándzsahegyeivel, és sietett volna, ha tudná mi az, mint napról

a kukac, mert puha és rózsálló embertörzsén a bőr égetten föl-

hólyagzott, vízmagokkal fölbuborékzott és repedt szét nyálkát,

enyvet eresztve, gennyes váladékot szívárogtatva magából, bárhogy

is védte törzsét a bíbor mohamellény, de nem födte vállait, karjait,

kezét, sőt arcán: az orron, halántékon és homlokon is kis hártya-

selymek, bőrhártyák, fehér hámcafatok pöndörödtek, szirom-

lottak és repedeztek viszketve a nap tűzcsápjai, lángkocsányai

szívókorongjaitól hólyagosan fölszíva és sebzettre kiégetve. Ment

is, vonszolódott, hömpölygött, ahogy tudott, ment gyorsabban

valamicskét, gyorsabban emelgetve iszonyú kőhártyatalpas kő-

dugattyú-lábait a hang felé, a hang felé, a tiszta, tiszta dal

felé, érezve tán közeli halálát, vagy csak a titokkal be-

gyömködni vágyva egyszer és hirtelen-földagadt kíváncsisága

mérhetetlen átlátszó hártyazsákját, érezve tán közelgő halálát

ment a zöldszivacs-rétet dagasztva és redős kőgyűrűlánc-

nyomokat hagyva a fölgerjesztett virágos könnyű sárban, mint

eső után a giliszta a gyermekkor fénylő sárbőrű udvarán, ahol

hosszú sárcsigolyás redőnyom-szalagok maradtak reggel felé, a

bodzaszagú, orgonaszagú, szederfaszagú, kaporszagú, mályva-

szagú reggel felé a fényes tiszta sárban, mint játékautó

sárcsipkés gumikeréknyoma. Ment a dal felé, a tiszta, tiszta

dal felé, hatalmas kőgilisztanyomokat hagyva maga után a zöld-

lepedék sárban, zöld, vízzel és nyállal bevérző-sár-zsákokat,

sárba-préselt halálokat, vad, vízzel-hólyagzó temetőket. Ment a

dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, közeli gyors halálát tudva szinte,

ha tudta volna szegény a halált, ment a dal felé, a dal felé, a tiszta,

tiszta dal felé a hatalmas embersárkány-gépezet, a halálba-hívó dal

kő-fészke felé, az óriás, halott, fekvő kő-anya dal-magzata

felé, amely neki még nem tudott megszületni, mert ott hevert nem

messze már a halott kő-anya-óriás, a szétroncsolt-fejű kő-

hulla-asszony ott feküdt nem is oly messze tőle már, ott feküdt

kő-térdeit fölhúzva, mohos kő-combjait a csillagokra nyitva

hasára-csúszott kő-szoknyája véres csipkéje előtt, s fagyottan

tátongó kőbarlang-zsákja zengő belsejéből, a kőfodrok és kő-

lebenyek közűl áradva ömlött kifelé, zuhogott kifelé a dal, a dal, a

tiszta, tiszta dal, a tiszta, tiszta dal! Ott feküdt a halott kő-anya-

óriás és széttárt kőmirigy-torkú szülőbarlangja zengő üregéből

áradott vala a dal! Mert ott ült ő, a megszületni-nem-tudó, vagy

megszületni-nem-akaró, a halálból-kidaloló, a kőbarlangban-

harangozó, ott ült az elzuhant roppant kő-halálban, a hatalmas

megrepedt kőbuborék-magzatburok közepén, ott ült a halálban

a halálból-kibújni-nem-akaró, halálból-kiforogni-nem-akaró

gyermek, ott ült az óriás halál-kőanyában, a megrepedt magzat-

burkú halott kő-halálban, a halott kő-asszony kő-buborék-

cellájában az ismeretlen gyermek, az éneklő tiszta csoda, a

tiszta tiszta tisztaság, ott ült a halott kő-anyában, ott ült az

asszony-kőhalálban, ott ült a kő-cethal-asszony szétrepedt kő-

hólyag-tarsolyában és énekelt magában. És énekelt és énekelt

magában. És énekelt és énekelt és énekelt és énekelt és énekelt

magában! De ő, az embertörzs-sárkánygyíkhátsórész-Ámulat,

az egy-anyából-kibújt, a ki-tudja-milyen-anyaméhből-kiökrendezett,

pici, nyálas csigabigaszájfodros-buborékos-rózsasziromsalátaszájú csücsörgő

Mohóság nagyot-zöttyenve hirtelen megállt, hogy meglobogtak kis

rózsamohás fülkagylói mögött a bíbor axolotl-kopoltyútollak, a

tarkócsont-elágazásokból kis gégecső-kürtből kinövő kék

mirigybuborék-tüdőlevelek, mint a kakasfarok. Igen, zöttyenve

hirtelen megállt, mint egy óriás kő-kenguru, hogy a térdbütykökig

sűllyedt a virágzó könnyű lápba, nagy zökkenéssel hirtelen megállt,

s izzó, lángrózsabokorral körűlnőtt ember-sírkő-törzsét hátra-

csavarva a fardúdorok két izomgolyója felé, a pikkelyes

sárkánytörzs-összeragadás felé, mint a kentaur, a szakállas ember-

csődör, ha kövér lótestére, vastag farokzászlójára visszanéz:

a páfrányerdőre merengve hosszan visszanézett, a párás, lucskos

páfránypikkelybarlangra hosszan merengve visszanézett. Az

elhagyott óriás zöld, mirigyes, gőzölgő-pórusú, növényzsír-pikkelyű,

szőrős és buja, könnyező, nedvedző csipketoll-növény-barlangra

vágyódva visszanézett. A szőrös kristálycsipke-csáp páfránylevelek

zöld növény-Mennyországára visszanézett. Az elhagyott zöld hazára

nézett vissza merengve, talán nem-is-tudja-merengve, hosszan

az Alíg-megnevezhető, ember-anyja moha-sírja felé nézett vissza talán,

sárkányapja gyökér-szőnyegbe tekert, gyökér-szemfedőbe csavart

csontjaira nézett vissza talán, ember-apja zölden-elrothadt

szíve felé, sárkánygyík-anyja mohába-korhadt ágyéka, méhe,

emlői felé nézett vissza talán. De lehet, csak az Éhség nézett

vissza vele a párás zöld páfrányrengeteg felé, a gőzölgő óriás

páfránypikkelykása-kancsó felé, az óriás zöld-moha-tojás, az óriás

zöld párolgó pikkelyragacs-báb felé, a párolgó páfránytoll-dongás

pikkelyhordó felé, a zöldszivacs anyaméh felé, amelyből

kíváncsisága kibújt, elfeledve lénye határait, léte korlátait,

szülő-végzete intelmeit. Nézett, nézett hosszan merengve hátrafelé,

a párás páfrányerdő felé, mint aki zöld héjait, hártyazsákját,

rostszövet-bábját vágyja vissza már, a mégegyszer-elérhetetlent,

a másodszor-el-nem-érhetőt, a bolondúl-elhagyottat, az

ostobán-szétnyitottat, a bűnösen-szétlegyezettet, a gyalázatosan-

szétroncsoltat. Mert a gőzölgő zöld vadon, a párolgó páfrány-

erdő neki már messze volt nagyon. Vala visszahozhatatlan ködös

zöld messzeség, zöld pára-Mennyország, halott moha-tojás, zöld-

szivacs-urna, növénnyel-befutott halott anyaméh, virággal-kizöldűlt

dermedt szülőbarlang, titkos magzat-léte zöld moha-buborékja.

Igen, a párás páfrányerdőre úgy nézett vissza vala, mint aki nyitott

méhű halott anyjára visszanéz, mint aki ravatalára, koporsójára

vágyva visszanéz, mert most már az se lesz neki. Lucskos zöld

szemfedő, csipke-nyirok-moha-ravatal, páfránycsáptollas lepke-

gyomor-sírgödör, amely nyirkaival, nedveivel két-szerkezetű

csontvázáról a húst lassan lerágja, kettős-végzetű csontjaiból a

velőt kiszopogatja, emberkoponyájából az agyvelőt és sárkány-

gerince hátközépi óriáscsigolyája másodkoponya-agyvelőgödréből

az agyat kiszopja, mint a velőscsontot az öregasszonyok. Nézett

vágyódva visszafelé, a párás páfrányerdő felé, mert olyan volt

az a párás, tollas messzeség, mintha óriáslepkék milliárdja ült

volna koponyabúbig a vastag mohába bújva, s csak állat-kocsonyával

töltött hatszög-cellájú, szőrkoszorús darázspapirház-szemrózsa-

kupolájuk állna ki a mohából, moha a mohából, milliárd moha-

buborék-koponyatető, s azokon az óriás zöld csáptollak, hatalmas

mohacsipke-legyezők, kristálygerendaküllős zöld szőrcsipketollak

merednének az ég felé párásan, mirigyesen, pórusosan, illatosan.

Éhes vala, éhes irtózatosan! És véres és büdös és nyálkás és savakkal-bugyborgó,

fekáliával-fortyogó ősgumiszövevény-beleiből és őstömlő másod-

bendőjéből elindúlt újra a vad böfögés, nagy gázbuborékokkal

szállt föl egyre-vékonyodó nyelőcsövén, a tekert, fordított hártya-

porcogótrombitán a böfögés és megtöltve szőrös, szakállas pofa-

zacskóit, kis savanyú nyálbuborékokkal foszlott el csigaszájfodrú

szájnyílása csücsörgő hernyós rózsaszirmain. Mert az Éhségbe

nézett vissza már, dupla-gyomrú testébe nézett vissza már, iker-

bendői kortyogó savanyú barlang-üregeibe nézett vissza már,

óriás fodros gumihurkatekervény-beleibe nézett vissza már, zabáló

önmagába nézett vissza már, sose-jóllakott, degeszre-sose-tömött

iker-bendőjű testébe nézett vissza már, elevenfaló, vad, nyihogó, röhögő,

szürcsölő, majszoló, szopogató, rágcsáló, ropogtató, gerinc-harapó,

csontváz-tördelő, hártya-zabáló, mohatest-porhanyót-csemcsegő, csontot,

tollat, pikkelyt és páncélt-szétmorzsoló, csigaházat, kitinburkot,

kagylót-összeroppantó Mohóságába nézett vissza már, amikor szőrös

kis törzsét hátracsavarva arccal a párás páfrányerdőnek hosszan hátra-

nézett, mint a kentaur, ha kövér farára visszanéz, s figyeli szakállas

arca mohón, hogy fölemelt hosszú farok-seprője alól a kitüremkedő,

vonagló húsrózsa-zsákból hogy böffen ki nagy szelekkel a gőzölgő ürülék,

szagos sárga növénygombóc, párolgó nyálkás növényrost-tojás. És most

látszott csak, ahogy törzsét hátracsavarva az embertörzs-sárkánytest

találkozásánál a pihés, mohazsindelyes, gyöngypikkely-pettyezésű bőr

meggyűrődött, ahol a sárkánytestbe futó pikkelyszövet durvább leguánpikkelyű

gumironggyá nő át, a derékból-kiinduló combgolyók összeforrásánál,

ahol a hasíték az elhagyott férfi-ivarszerv felé szakadna, hogy ott a két

test találkozásánál, ahol a férfitörzs hirtelen sárkánygyík-hátba

ível át, pikkelytől, szőrtől, moha-zsindelytől-sátorozottan ember-

végbélnyílása is van a Lénynek, kis szőrösperemű, feketefoltos

ürítő-szája, emberteste kivezető-csöve, lehet, hogy kettős-föladatú,

mint a kloáka, lehet hogy benőve hártyával, pikkelyszövettel, de

az is lehet, hogy azon ürít, sőt azon vizel. Mert amit kis üveglencsés levelibéka-

kezeivel, kis gumigombos gekkókezeivel mohón magába-gyömködve

zabált, csámcsogva, nyálat-köpködve rágott, amit oly falánkúl gyömöszölt

nyálas csigaszájfodros ajkai közé, amit oly izgatottan, gyorsan és bután

tömködött pici húsrózsafodor-szájába axolotl-emberkezével,

üvegből-fújt, rézdrót-eres pici tarajosgőte-üvegkesztyűkezével, amit

oly gyorsan és ügyesen fogott meg a levegőben, mint a kaméleon bunkós,

ragacsmirigyes buzogányostor-nyelve a legyet, amikor szőrös szárnyaira, szőrös

hideg szemére rácsapja, szinte kifújva szájából, mint szájüregében

föltekert eleven méznyálas légyfogó-papirost, hogy szeme se rebben,

mert tömpe pikkelykoponyáján a két szines pikkelykorsóba

ültetett szemgolyók korsóstúl föl-le-forognak, előre-oldalt-

hátra és lefelé, és lándzsahegy-pupillájukkal a kőeres szemgolyók még külön is

forognak a bíbor-bélésű pikkelyurnákban, igen, amit oly

könnyedén csipegetett le gumi-bütykös ujjaival a páfránylevelek

csipke-oldal-szárnyáról, kristályereiről, kristályszőrös kristályszáráról,

csipkepajzs-hegyéről, zöld csipke-lándzsáiról és csipke-

címereiről, s amit oly bután és mohón gyömködött

és gyorsan gyömöszölt picínyke szájába, s amit oly gyorsan

rágott meg egérke-fogsorával, s nyelt le sokszor meg-

rágatlanúl, nyersen, félig-leszopva, félig-összetörve, vagy egészben,

az megemésztve, leszopva, vagy megemésztetlenűl, az másutt

talán ki se jöhetett! Nem is keményen, de oly véresen, lágyan,

és sercegő-könnyedén, mint a madárfos, amelyben a megemészthetetlen

test és váz-részek összekeverednek a zöldes lágy salakkal, amelyben kitin-

szárnyak, kitin-páncélok, belsejét-kivedlett páncélbőr-ingek, kemény

héjak, kitin-combcsizmák, kopasz csáp-erek és szemhártyarózsa-

nélküli kitin-koponyák, aprócska csontok, csigolyák, kis gerincoszlopok,

kígyóborda-gyűrűláncok, halcsontvázak, gyíkbordahordók, béka-

medencecsontok és páncélos bogárszügyvértek, csőrök, karmok, tollak halmaza,

szőrgombóc, hajzat-csokor dermed meg, amíg a lágy ürülék füstölögve szárad. Mert amit ehetett, az

emberfelsőtestének is kevés volt, amit a párolgó páfrányerdő adott:

csigát, legyet, szúnyogot, békát, lepkét, szitakötőt, darazsat, méhecskét, dongót, gyíkot,

kígyókat, tetveket, poloskákat, bogarakat, álcákat, rovarokat, madarakat,

pókokat, százlábúakat, tojásokat, lárvákat, petéket, újszülötteket és

dögöket, bomló hullákat, rothadó, otthagyott tetem-maradékot.

Néha mókust, cickányt, egeret, denevért, növénymirigyet, mirigyszőrt,

virágot, ürüléket és levélzsengét, mindenfajta ürüléket, mézet, virág-

port, kígyótojást, gyíktojást, madártojást. Rügyeket, bimbókat, férgeket,

csipkeszőrt, és persze az összekevert, más-más-testrészű röpködő,

cikkanó lényeket, akik ragyogva, sisteregve, zenélve és zihálva

pörögtek, forogtak, sziszegve lobogtak ember-törzse és vér-zászlós feje körűl! És

hogy fogdosta, csipkedte, kapdosta és zabálta őket! Milyen mohón

és milyen értelmetlenűl! Hisz irtózatos sárkánygyík-másodteste

összenövés-kezdetéig sem ér a sok finom, porhanyó, ropogó,

páncélos, mohás, pikkelyes, szőrös, csáptollas, mirigyragyás falat!

Pedig hogy fogdosta, kapdosta, csipkedte őket, bogarászta a páfrány-

leveleket, a zöld és arany kristály-idomokkal, az izzó kristályszögekkel és

kristályszerkezetekkel töltött és benőtt páfránylevéltől-páfránylevélig-űrt,

a kristálytömb-testű páfránytörzstől-páfránytörzsig-csöndet törte kis

gumikalapács-kezével, ha dupla-bendői kortyogó büdös mélyeiből, a

piciből és az óriásból savanyú gázzal böfögve földühöngött az Éhség,

hogy törte szét gyors gumi-bunkó-öklével az óriás-csönd kristályait, hogy azok

hasábokra, szeletekre, rudakra, lapátokra, levelekre és kis izzó

idomokra-hasadva és szakadva hulltak a penészes, mohás, halottként-

erjedő alj-rothadékba! Hogy fogdosta, kapkodta, gyorsan a körötte

röpködő, cikkanó, surrogó, suhogó tiszta és keverék-lényeket az arany-

szita-levegőből! Hogy csipkedte szakállából, hajából, bajúszából, melleszőréből,

sárkánysziklába forrt ember-ágyéka kőpikkely-hemzsegéséből göndör szőr-füstként földühödő szőr-pajzsából,

fülpamacsaiból, a páfránypikkelyek pajzsárnyék-barlangjából, a páfrány-erek

szőreiből, s a páfránylevelek nyirkos, méz-mirigyes, lucskos-szőrű

hónaljából, csipegette rózsás, felhős és holdas csecsemő-körmeivel a

növényzetből és elérhető-önmagából a rettegő, dermedő, mocorgó, párzó,

tojó és falva-bizsergő aprócska lényeket, mint a majom bundájából, üstöke

bóbitájából, szőrkerék-szőrgallérjából, a csöcsei-közti-szőrmohából és

nemzőszerve vörös szőrzetéből a bolhákat, tetveket, atkákat, poloskákat.

Sokszor úgy nyelte le a tojást egy óriás buborék-nyeléssel, mint a kígyó,

s látszott, ahogy gégéjében, torkában, nyakában nagy hólyagként, óriás-

dagadásként csúszik lassan testébe lefelé, nő gyomra felé; néha türelmetlenűl

tátongó szájfodrai közé csapta a tojást, mert a legjobban azt szerette,

hogy az szétloccsanva arca szőreire fröccsent, s lefolyva odaszáradt

a sárgája, enyves fehérje az alsó ajakcimpa vörös légy-szakállára,

bajúsza piros gyökérszálaira, s a véres hártya-belsőbőrű tojáshéjcserepek

csigaszáj-ajakfodraira ragadtak, szakállába és fogaira, mint fehér

pikkelyek. S csak tömte, gyömködte, gyömöszölte, túrta bodros szájába

a tojást, lepkét, bogarat, dongót, darazsat, méhet, gyíkot, denevért,

ropogtatta, nyelte a lágyat, csücsörögve szopogatta a vért, a nedvet, a mézet,

s köpködte a szilárdabb részeket a levegőbe, a páfránylevelekre, a

növénycsipkelándzsákra, köpte ki nyállal keverve a szerkezet részeit,

a váz darabjait, s vonagló szájfodrai közt a porhanyó, puha moha-

testek szőrösen olvadva és púderesen porozva, hímporfelhőkkel

füstölögve ropogtak és omladoztak, s aranypor-csillagokkal és aranypor-

csápcsipketollak aranypúder-másolatával, aranymozaik-csipketoll-

árnyékával ragyogtak finom ajaklebenyein az odacsapódott csápok

aranyszőr-másolatai, mintha aranyfonállal lenne kihímezve szája piciny

fodorszoknyája. A darázs-mohatest, a dongó-bunda-korsó, a

méhecske-potroh-szőrtojás, a lepke-mohazsindelyvitorla, a csupa lüktető

moha-puhaság, csupa dobogó szőr-tojás, szőr-vitorla-ragyogás, a

sikoltozó pikkely-hímek, a visítozó mókus-nőstények, a csigabiga-

mész-nyál-kocsonyakeverékek, a jajgató, csipás, sárga bőrszegéllyel-kivarrt

csőrolló-tövű vaksi madárkicsinyek, méztakonnyal-beragadt-szemű vak

egércsecsemők és a feketebársony irhába visszahúzódott csökevényszemű vakond-

kölykök, cincogó fekete denevér-mohaesernyők, a szemgolyókoronás

pókok, a kristály-őszirózsa-szitakötők, sipítozó levelibékák, kecskebékák

és a varangyok nagy állatmirigy-rügy testükkel úgy tűntek el

fodros éhség-üregébe gyömöszölve, s úgy forogtak

rágószervei őrületében, dagadt pofazacskóiban nyállal

keveredve és nyálbuborékokkal beszőve, hogy éltek szinte még száj-

üregében, ott visítoztak, zümmögtek, sírtak, vergődtek és csipogtak

szája nyálas öblében, egymással véresen és mázasan összekeveredve,

s éltek még szinte mikor csomóban nyelte őket, mikor nyállal össze-

ragasztott szőr-csont-szemgolyó-állatüvegszemrózsa-bojtfarok-egérpofa-

tojáshéj-pikkelygyöngykása-kitinváztörmelék-mohadugó-koponyácska-

szárnytoll-faroklegyező-karomrózsa-csőr-csáptoll-mókusprém-denevér-

hártyalegyező-gombócként, vonagló eleven véres gombócként nyelőcsövén

üres ember-gyomrába lecsúsztak. S mikor nagyot nyelve, s talán

jóllakottan böfögve ásított egyet, s picinyke szája nyálas csigabigaszáj-

fodrait nyalogatta, látszott, hogy szájpadlása rózsás húsredőbordázatára,

csillogó fogaira, nyelve kékmirigyes tövére és nyelve pórusos rózsa-

szivacs-hegyére, s kivűl is a szájfodrokra, a cimpákra,

lebenyekre, az ajakcimpák körűli szőrzetre

tapadva ragyognak, pikkelylenek és tüzelnek kis csontok, fogak,

pikkelyszőrök, mirigyrongyok, csápok, állatüvegrózsa-bogárszemek,

egércsecsemő-lábak, madárkarmok, rovarlábak és a gyíkruha

gyöngykása-maradéka. Aztán mézes, ragacsos, virágporos, lepkehímporos,

szőrös, pikkelyes levelibéka-ujjait is tövig leszopogatta, gekkó-keze

ujjvégi gumi-dióit, mirigytüskés gumikorong-tapadólencséit is

leszopogatta, s keze olyan volt, mintha nem is kéz lenne, de csillogó

nyál-kesztyű, s hangosan ásított. Igen, ilyenkor szinte jóllakottan ásítozott

vala, és gyorsan elaludt. Állva aludt szegény. Mert csak állni

tudott vala szegény. Csak állni! Se feküdni, se ülni nem tudott

vala. Ilyenkor gyorsan elaludt. Kis emberfejét egy óriás páfránylevél

kristályszőrös csipkebordázatára hajtva aludt, a szőrös kristályoszlop-törzsből

kiágazó csipkevállak egyikére hajtotta fejét, s hortyogva aludt. Hajába,

amely a zöld csipketollakon szétlegyeződve bodrozódott, mint az

aranyfüst, hajába és a zöld csipkelándzsák és csipkepajzsok közt göngyölgő,

hólyagzó vérfüst-szakállába ilyenkor gyíkok, pókok, levelibékák, tetvek,

csigák másztak ezüst nyál-útakat húzva, pókgumicsipke-harangokat szőve,

vidáman brekegve, sárga gyöngyzacskó-tokadudát fújva, sziszegve

és lihegve. Különös, tüdőmirigy-kopoltyútollas üstökére madarak

szálltak csivitelve, a fülkagyló-mögötti axolotl-kopoltyúkra

nagy üveglapokból szögletes kristályhalommá ragasztott üvegkoponyájú

szitakötők ültek, óriás pamutpáfránycsáptollas, piros moha-koponyájú lepkék,

a csáptollak tömzsi szőr-tövénél fekete ikrarózsakorong-szemekkel. De ő,

a Most-már-végleg-Megnevezhetetlen, minderről mit se tudott.

Csak aludt hortyogva-szutyorogva, kis emberfejét a zöld

csipketoll-vállakra hajtva, s lüktető fodros orrlikaiba a

kristályszőrű levélkarok erjedt hónalj-szaga, a hónaljszőr-

mézizzadmány-szaga szívárgott, tetvek méze, viaszlemezkéket

szőr-abroncsaik és kitindongáik közűl izzadó méhecskék nektár-

szaga, hangyák tetűfejés-szaga, a növénymirigyek, növénymirigyszőrök,

levélerek, pórusok és pihék édeskés szaga szállt föl erjedetten, lassan füstölögve.

Lehet, hogy álmodott ilyenkor? De ki tudja mit álmodott ilyenkor?

Ki tudja milyen álma volt szegénynek, aki emelet-magasan ott

hortyogott a páfrányerdő moha-csöndjébe ásva fejét? Ki tudja kiről

álmodott vala? Ember-álma volt? Sárkány-álma volt? Ember-

múlt-álma volt? Sárkány-őskor álma volt? Sárkány-gyerekkor-

álma volt? Ember-tipegés álma volt? Sárkánygyík-múlt-álma volt?

Ember-rettegés álma volt? Sárkányapák és sárkánygyík-ükapák,

sárkánygyík-anya és sárkánygyík-ősanya szóltak álmában neki?

Álmában ott totyogott iszonyú kőtorony-anyja vastag kő-ebihal-

farka tövénél, az óriás kőmirigy-kloákarózsa illatában, s vakargatta

sárkánytaréjos őspikkely-őstüske-házacska hátát kis kőpikkely-

kesztyűs, kő-karmos kezével? Emlékezett még a homokban-izzó

sárkánytojás-üst véres, nyálkás, véreres-belsejű melegére? Vagy ember-

anyja rengő kicsi csöcsére emlékezett talán az álom, ahogy döfködve

szopta, rágta, s fodrosan az emlőre tapadó szája nyálas gyűrűjén,

s az édes izgalomtól lúdbőrös emlőn nyálbuborék-korona,

tejhabkoszorú dagadt, lüktetett, apadt? Vagy álmában

emlékezett arra talán, hogy növekvő sárkánygyík-csecsemőteste szűk

kő-kaktusz-bőrét nagy kínnal nyafogva levedlette, hogy jajgatva és

visongva kibújt, mint egy vérző hártya-bélésű, vérerekkel kihímzett

mirigyhártya-zsákbélésű Armadillo-kőmozaikpáncélból, mert sárkánykamasz-

korba dagadó testének szűk volt már a kőtüske-kőlevél-kőmozaik-

kültakaró, kő-abroncsaival, kődongáival és kőhéjbuborékaival

nyomta, feszítette csontjait, húsát, szinte egymásba-préselte

forrongó belső-szerveit, s kőzet-kültakarója stigma-végződésű kő-

csövecske-hálózatán szinte kipasszírozta másodirhája göndör zsírját,

teste ikráit, bojtvégződésű, érharangocska-végződésű, kefevégződésű,

és bóbitavégződésű hajszálér-szerkezete vérét. Ő meg ott ült a

forró, párás homokban, mint egy csöpp homoki gekkó, mint egy

lágy varasbéka, mint egy kő-krisztustövisgyík-Phrymosoma, mint

egy hosszú hegyes kőgyűrű-kukac-hangyászsün, mint egy kő-tobozállatka-

csecsemő, mint egy gyűrűs-kő-övek-hegyes-zsákja-tatu, mint egy

hosszú-kőpikkelyszalagfarkú-kőpikkelymenyét Pangolin, mint

egy zöld kőkaktusz-Tuataragyík, mint egy óriás üveghólyag-

szemű törpe-kajmán, hegyes hosszú kőragya-csőrfeje végén páncél-

korong orral, azokban pórusos csont-hólyagszegfű-orrlikakkal, ott ült

a forró, párás homokban, mint egy kőharmonika-csecsemő, kőcséve-

állatka, mint egy kő-kukoricacső-fiú, mint egy óriás kő-ászka, amely

teste gyűrűs kőkupola-íveit, kőboltív-tetőit, lemezes kőgyűrű-

héjait egymásba-tolni tudja, s lesz akkor hosszú, domború kőlemezzsák-

dárdahegy, kőlemez-borítású pajzs, s ha összegöndörödik, lesz akkor

egymásba-tolt-kőtojáshéjak lemezbuborékából összeszögecselt kő-

donga-abroncsú, kristálymálna-szemű kőkerék. Ő meg ült ott

a forró párás homokban, nyaka óriás kőcsipke-esernyő-gallérjával,

amely a lüktető pikkelytojás-tokából indul ki körben a fej

óriás kristálybordás és kristályküllős kristályhártyalegyezőjeként, mint

szikrázó kristálykörfűrészkorong, s fut utolsó kristályküllőjével és

hártyaszeletével a másik oldalon a pihegő tokába vissza, hogy ott fodrosan, a gyöngy-

lencsék szövedékébe belenőjön, ült lihegve nyaka óriás fölfújt

üvegkaktusz-esernyőjével, kőlencse-gumivásznú kőküllő-

gallérjával, mint kis Chlamydosaurus, ült a párás forró

homokban, mint nyálkásbőrű foltos-szalamandra, nagy kőér-

seprűbe forrasztott gumihártya-talpakkal, mint egy Xenopus-béka-

csecsemő, mint egy kis homoki gekkó. S míg lazán gyűrődve

száradott és páncélosodott teste új bőre, s gyöngyszövet és üveg-

kavicsszövet-gyűrődéssel redőzött, hernyózott és harmonikázott

lüktető kis testén a combhónaljak alatt, a pici kőkukac-nemzőszerv,

a kő-darázsszem herék, illetve herezacskók körűl az ágyékon, a

faroktő alatt, s gyűrt ráncos gyöngyfűzérzsákként lötyögött a

hosszú farkon, míg ült lágy, képlékeny, puha üvegrügy-kő-

tüske-kristálybimbó-gyöngykása-üvegszövet-ruhájában, s

hosszú lapát-alakú nyelvével lassan fejéről és szeme domború

üvegtokjáról a rátapadt homokot letisztogatta, nézte bután

a mellette heverő, gőzölgő, véres és leszakadt hajszálerek szőlő-

kacsával teleragadt-belsejű, szőrrel, véres nyákkal, nyálkás hártyával,

fénylő zsírfoszladékkal teleragadt-belsejű régi páncélzat-

öltönyét, a hólyagos félgömb-alakú szemlencsedúdorokat az

üvegálarc-bőrön, a pórusokat, repedéseket, nyílásokat, üveg-

hernyós csatlakozásokat, a hártyabőrös vágásokat, összenövéseket és

egymásba-övedzéseket, egymásba-lemezesedéseket, mint a pók,

amely vastag kitinbőrével együtt, mikor dagadó testéről ledobódik,

szemlencséit is vele ledobja, ami nem is más, mint a páncélos bőr

üvegbuborék-előreboltosúlása. Nézte régi önmagát, levedlett kőpikkely-ingét,

nézte régi-önmagát, levedlett tüskegumiöltönyét, kis hegyes feje

üres tüsketarajos üvegtokját, mint a gyík üres hártyapikkely-

fejsisakját, amelyen a kis orrlikak szaruköcsögei, hártyakancsói megrepedeznek,

mint a tócsák jéghártyabőre tavaszodván, bennük a jégtojáshéjú levegő-

buborékok tavaszodván, a homlokoldal dupla hártyamozaik-

buborékja, a szemgolyó-sisak dülledten szikrázik a napon, minden

sejtcella-ablakával külön-külön ragyogva, nézte levedlett

tegnap-magát, nézte lehámlott múlt-önmagát, mint a pók nyolc-

szemlencsés kitinkéreg-gázálarc-fejét, a levedlett kőhártya-

koponyát, a szájszervek körűl a kőhártya csipkés repedezettségét,

az orrlikak körűli kő-barlang-ürességet, s a tor üvegbőrözéssel

födött forgói, vaskos tengericsillagszerű combnyakcsuklói kifújt vékony üvegerezéses,

üvegfésű-karomkesztyűs laza üveghártyazsákjait, ahogy kifújódtak,

mint a csigaszemek, s lotyogtak, száradtak a napon, nagy pórus-

hálózatuk, a hártyacsillag-háló, mint a kristályatomszerkezet, mint a

molekula-szerkezet fekete ponthálói az elektronmikroszkóp alatt, üreg-

bendőjű pórusaik szájkörűli üvegércsápkoszorúikkal kinyíltak a

napon, mint a mélytengeri rózsaállatok, viaszrózsák tapogató-

csápkoszorús feje, rablónyúlvány-kocsonyakoronás-rózsafejbúb-

bélszája. Vagy ember-ősei sírjáról álmodott talán? Holtakról,

ravatalokról, sírgödrökről, temetőkről? Halottak illatos

magányával összezárt magányáról? Halottak zöldülő, penészedő

arcából világító, halottak hegyes zöld kucsmagomba-orráról,

halottak sárga váladékkal szívárgó, zöld penészfonalgomolygással-

erjedő, deres-szőrű orrlikaiból, pihés zöldmályva-levelű

állából illatozó szégyenéről álmodott talán? Halottak lekonyuló

szempillasöprűiről álmodott talán, amelynek gazdag mézragacsára

nagy zöldkristály-mohabuborék-szivárványos kristálygomba-szemű legyek,

kristályikra-rózsa-szemű, szivárványpántos, szivárványszalagos, szivárványöves szemű legyek

szállnak, s ott kezdik fésűlgetni, kristályecset-nyálbuborékkefe-üveglegyező-

kristálykaromsöprű-pihepamacs-hártyabélfürt-pamutbojt-mellső-

lábukkal kezdik tisztogatni az óriás üvegikra-szemgombák körűl a szőr-koszorút,

moha-álarcukból és nyakuk szőr-nyergéből a beleragadt tetűket,

mikrobákat, idegen petéket, tetűtojásokat, víruskristályállatkákat, gomba-állatkákat

fésűlgetni, kapargálni, kefélgetni, kiporolni? Vagy a halottak

zöld rongypépként a szemüregbe-száradó dermedett, mirigyragyás

szemhéjai között a homályosan elkocsonyásodó szemlencsék, a

bomló, feslő, erekkel-virágzó íriszek, aranyrepedések, aranygyökér-koronás-pupillák

zavaros takony-gödrének elmondhatatlan üzenetéről álmodott

talán? Vagy arról álmodott, amit nem is tudott, mert nem tudhatott,

amit talán sejtjei, sejthártyái, plazmái, sejtmagjai, idegrostjai,

zsírszövetei, tüdőszövetei, velőszövetei, csontszövetei, izomszövetei,

kutikulái, kefeszegélyei, pellikulái, mikrobolyhai, üregei, pórusai,

szervecskéi, lemezkéi, csillói, kromoszómái, molekulái,

kolloidjai, génláncai, nukleinsavai se tudtak, lénye sejtelmei se tudtak,

ami volt egyszer, egyszer volt, mint a mesében, üveghegyeken nem is

túl, a kristályhegyeken nem is túl, nem is túl azon, ahol a kurta-

farkú malac túr, nem is a bársonyszoknyában lakó bolha szívében,

nem is az isten-madarak előtt, a Garuda, a Simurg, a Züzülő-

madár, a Gerida-sas, a Smaragd-Anka, a Rok-madár,

a Holló, a Kakukk, a Galamb, a Sas, a Lélekmadár, a Halulu-madár, a

Homa-madár, a Sasarcú Géniusz, a Griff előtt, az ámbra-

illatot-lehelők előtt, akiknek fejében aranybogarak laknak, a

jégeső-taknyúak előtt, a Kristályangyal-madarak előtt, a Táltos-

madár előtt, a Beszélő-madár előtt, a Világító-Szárnyas-Emberek előtt,

a Páva, a Hattyú, az Elátkozott-madár előtt, a Zivatar-madár előtt,

a rózsa-nevetésű Tündér-madarak előtt, nem is az isten-madarak idejében,

de istenek, istenasszonyok, héroszok, gigászok, óriások, tündérek, sárkány-

emberek, törpék, manók, szellemek, állat-királyok, állat-istenek, isten-állatok,

démonok, táltosok, megváltók után, ami volt egyszer, hol nem volt, mint

a mesében, ami volt egyszer, egyszer volt, tündérek, boszorkányok, vas-

orrú bábák, sárkányok, ördögök, táltoslovak, sátánok, szörnyek, belzebúbok

idejében, vagy tán az Emberiség idejében, vagy tán a beszélő állatok

idejében, vagy tán a beszélő virágok idejében, szóló szőlő, csengő

alma idejében, talán az ember idejében, ami volt egyszer, volt, ki

tudja volt-e valóban, mint a neki-nem-tudott mondákban, Vogul

mesékben? Vagy arról álmodott, amit nem is tudott, amit nem is tudhatott

szívében? Amit nem tudtak vére sejtjei, lemezkéi, amit nem

tudott vére bársony-áramlása, selyem-lüktetése? Amit nem tudtak

szíve, lehet hogy dupla-szívének rostjai, pumpái, kötegei, gödrei, üregei, csövei,

billentyűi, amit nem tudtak szíve sejtjei sem, amit nem tudott

a vad szíve sejtmagjaiban embrióként összetekeredett, sikítva-sírva

megszületni-vágyó Szorongás! Igen, nem tudta ő sem, a titkos,

titokzatos Most-már-végleg-megnevezhetetlen, a Kétlényű-furcsa-

egység, a vágyódó, éhes Embertörzs-sárkánygyíkmásodtest-keverék,

nem tudta ő sem az álmot, nem is álmodott talán, csak süketen,

vakon hortyogva aludt, mintha moha-kötés lenne szemein, moha-

tömés kis rózsamohás fülkagylóiban, mintha egész feje óriás moha-

zacskóba lenne kötve, moha-harang-kalappal a vállakig le-

takarva, mint ahogy azt se tudta, hogy bogarak, lepkék, gyíkok, csigák,

békák, legyek, madarak, szitakötők ülnek fején, kis vonagló össze-

kevert lények vergődnek szakállába, hajába ragadva, ott csurgatva

kín-mézcsöppeiket potrohukból, tor-csöveikből, ott ökrendezve, okádva,

hányva szájukon nagy buborékokkal gyomruk tartalmát, fosva beleik pépjét,

a nyálat, mézet, ürüléket, kristályrúd-vizeletet, kristálykehely kloáka-

okádékot, s lángoló arany-hímporral festve be a szőrzet rostjait, a

hajzat ágait. Nem tudott semmiről a bután-hortyogó, csak aludt, s álmában

megrázta kis rózsaszőrkagyló füleit néha, mint a vizilovak. És most, hogy

a hosszú, buta, mámoros, mohó, merengő páfrányerdőre-visszatekintés

után tüzelő, lázas embertörzsét újra előre visszacsavarta, s lassan

csöcsein, mellkasán, kis szőrcsésze-köldökű emberpocakján lecsúsztatta

tekintetét az óriás-izomdagadású, ikerkőcsöcs-szfinxszügyű,

kőliliomösszenövésű alsótörzs-kezdetig, vagy felsőtörzs-befejezésig,

s onnan tovább az iszonyú kő-libalábak pikkelyeit sodorva szűk

tekintetével egész a kőhártyás, kőkarmos óriás kőlibatalpakig,

most hogy hülyén és könnyelműen-összeragasztott, idétlen kettős-

önmaga-elején végigcsúsztatta pisla, buta tekintetét, most hallotta

csak újra azt a hangot, most hallotta csak újra azt a dalt, a dalt, a

dalt, a tiszta, tiszta dalt, s egész ocsmány és szánalmas lénye, tüzelő,

izzó, gőzölgő lénye lázzal-vacogva, kőpikelyekkel-csikorogva, kő-

ráspolyokkal reszelve, kő-forgókkal-nyikorogva megremegett. Most

tudta csak, vagy nem is tudta tán, hisz oly bonyolult volt és buta volt,

most tudta csak, mikor az éhség mámor-tojása héját föltörve

embertörzsével ragacsos, mézgás álomtojás-éjéből kibújt, mikor

egész szomorú szegény lényével a jelenbe visszaszületett, s újra

a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal kő-fészke felé nézett, végig-

söpörve szemével előbb elűlső önmagán, most tudta csak, ha tudta

ugyan, hogy a halálba nézett vissza az előbb, a halálba nézett

vissza ő, de nem tudta még, hogy a halálba néz előre is,

hogy a halálba néz már a halálból, mikor a dal, a dal, a tiszta,

tiszta dal kő-fészke felé tekint. Halálból halálba nézett

most a Lény. Páfrányerdőből a dal felé, a dal felől a páfrány-

erdő zöld ravatal-ködébe, zöld-moha-koporsójába, zöld pikkely-

sírgödrébe, zöld növénycsáptoll-deszkái alá. Halálból halálba

sóvárgott szegény! Miért is kellett megszületnie? Miért is kellett

a páfránysátorából kikukucskálnia mohón és óvatosan? Minek is kellett kivánszorogni

onnan? Miért is hallotta meg azt a dalt? Tömte volna be

moha-dugóval, bogárpotrohhal, pikkelylekvárral, tinórú-gombával,

fonalgomba-gombóccal a fülét! Minek is kellett visszanéznie?!

Oly hosszan álmodozva visszanéznie! Nyomta volna ki két

bogyó-szemét, hogy durranva kifolyjon kocsonyájuk, fényük! Hátra

mért nézett, mért vánszorgott előre? Nem tudta ezt a Buta-Bonyolúlt,

mikor kis embertörzsét visszacsavarva a párás páfrányerdőre hosszan

visszanézett, mint a kentaur, az embertörzs-lótest-duplaság,

ha kövér tomporára visszanéz. Azt tudta csak, hogy a párás páfrány-

erdőre visszanézni jó, azt tudta csak, hogy hosszan visszanézni vágyott,

és másképp nem tehette, hisz nem volt kaméleon, hogy feje agyag-

csipkekorsóit hátrafordítva a korsólakó szemgolyó-gyümölcs

pupilláit a zöld párázatra tágítsa, míg gyöngybéka-feje előre

áll, se nyúl, aki egyik szemével hátrafelé is lát, sem óriás

fekete kristály-krizantém-szemű üvegkoponyás szúnyoglárva,

dagadt fekete hosszú-kristályhólyag-csokor-szemű, üvegkoporsófejű

szúnyoglárva, akinek szemei csokor-kötegtörzsére körben liliomosan

üvegizmok forrtak, s azok húzzák, forgatják előre-hátra, föl-le a szemet,

s a szemek forognak az átlátszó hártyaüveg-koponya üvegkocsonya-levében,

az összeforrasztott üveglapok, szögletes üveglapkristályok között, a koponyát

kitöltő, koponyát-alkotó üvegkristályok között, azokba ágazva és ágyazva,

mint fekete szederrel töltött tölcsérek, fordított kristálymálna-fejű

fekete kúpok. Nyakához szitakötőfej se ragadt, szitakötő se volt ő, akinek egész fejét

befödi, a tarkóig, nyakig, torkezdetig, benövi kettős-domborulat

kristályszem-sisakja, s kilencezer pigmentkehelybe ágyazott

kristálykúpja a fésűs, kévés, söprűs, bunkós idegszálakkal, kilencezer

cellasejt-ablakon kilencezer hatszögű képet vetít a facettarózsa-

kristálykéve-kúpcsokor tövén át az agyba, körűl, léte minden oldaláról,

minden kristálysejtablakából ragyogtatva kristályszem-ikravirágai

virágzó, boldog gyönyörűségét. Sem domború kristály-őszirózsa-szemű csíbor

nem volt ő. Vízlakó, se temetőbogár, akinek fején két harmincezer

kristálykúp-cellából összeragasztott ikrás kristály-szem-esernyőként

dagad a fekete pórusos kitinpáncélból kinőve domború állat-

üvegvirág-szeme, a tompa páncélfejen; sem tiszavirág-hím,

akinek négy szeme van szinte feje helyett, két oldalsó kövér

kristályszeder, s fölöttük vastag szem-turbánok virágzanak,

hatalmas domborúhátú kristálymozaik-korongok, sejt-napraforgó

tányérukkal kicsit oldalt fordúlva, mint a domború mozaiktetőjű

kristálykúptornyok, a ragyogó szederszemek mellett a hártya-koponyából

hirtelen dagadva-kinőtt szikrázó óriás kristálygombák. Mert csak két

apró, vaksi vadrózsabogyó-szeme volt az orrnyereg tövében, két pici

piros üveghólyag, piros írisze pirossal bőven erezett, s mintha piros

bársonymoha nőtte volna be apró piros pupilla-kútját. Minek

is nézett a párás páfrányerdőre vissza még? Mért vonszolta ki

roppant, buta iker-szörnyűségét az illatos, virágzó zöld anya-

méhből? Miért hallotta meg ezt a hangot? A dalt, a dalt,

a tiszta, tiszta dalt, amelynek kő-fészkét látni kereste? A

zöld páfrány-méhű halál szűlte őt, a párázó páfrányanya-óriás

szűlte őt. Vonagló, illatos növény-anyaméhéből okádta őt a

Halál a tűzcsipke-szemfedőjű, fákkal, cserjékkel, kalászos füvekkel, pudvás

növényzettel-benőtt kő-koporsó kőszivacs-fenekére. És most látta csak, most,

hogy először nézett végig magán, illetve két-mámorból összeragadt

lénye elején, most látta csak, hogy elől sárkány-szügye és ember-

ágyéka összenövése pillanatánál, a pihe-mohás, szeplős, lencsés, nagyköldökű

kis pocak alatt, mintha kemény vörös ágyékszőr erjedne fölfelé, a májfoltos pocak-

domborulat alján és oldalán kúszva fölfelé kövéren a nincsen-comb-

hajlat vékonyában is, persze pikkellyel, mohával, gyöngyrostokkal

lágyan keveredve, s mintha a férfinemzőszerv is ott virúlna valahol

a kőcsöcsként kidomborodó szügy két kőgolyója között, a meg-

kövesedett szügyliliom kőpajzsa mögött, vagy kőfoglalatban

szenderegne, mint ősborostyánban törpe ősgyík. De az is lehet,

hogy vesszője, heréi a testben a lágy szervek felé benőttek, mint héjába

télen a csiga, mint kőlikba húzódó lárva, mint sárüregébe a béka, földüreg-

zsákba gyűrűző izom-korongcső-giliszta, s ott tenyésznek a zsírba, izmokba,

belekbe nőve, keveredve és ágyazva, értelmetlenűl. Hisz

önmagát megtermékenyíteni úgyse tudja. Ez a terméketlen, ez a

mégegyszer-meg-se-teremthető, ez a hím-nős óriás tüdős-

Csigabiga! Ez a női-férfi-ivarszerves Értelmetlenség! Ez a

hermafrodita Butaság! Ez a kloákás-hímvesszős-herezacskós-

tojónyílásos-talán-férfipöcsű-kétszer-péniszes Terméketlen

Magány! Ez a Mégegyszer-nincs-ilyen, ez a Másodszor-nem-

lehet, ez a Nősténye-nincs-neki Árvaság, ez az Ilyen-asszonyt-hiába-

kereső, ez az Egyedűlvaló Egy! A természet nemző-

mámorának hülye gyümölcse, önmaga-hiánya, önmaga

tojáshéja, önmaga tojásbelseje, önmaga tojás-éjszakája.

Ez a teremtésre-terméketlen, lét-termékenyítést-nem-tudó,

halálra-érett eleven Halál. A föld-idő, földtörténeti-milliárd-létező-

mámor-emberiségmúlt vánszorgó, zagyva Sírkő-óriása,

ez a Földgolyó-sárkánygyík-álommúltja-újraszületés, ez a

virágzó Sárkánymúlt-születés, ez az Emberiség vánszorgó, zagyva,

eleven, bűzlő Temetője! Miért is bújt ki onnan, a

párás zöld anyaméhből, a lucskos óriás moha-tojásból, az

óriás lüktető páfrány-anyából miért is bújt ki mohó kíváncsisággal?

Miért is bújt ki a dagadó, párás páfránytest lucskos hidegéből,

miért akart a halálra születni? Miért mászott ki a zöld pikkely-

burokból mohó arccal és mohó fülekkel? Miért vonszolta ki

roppant testét, a csigabigapuhaembertörzs-kősziklahólyagsárkánygyík-

másodtest kőtövis-hárfás, kőtüskeharang-farokvégződésű, pikkely-

bőr-szőrzet-kőzet-hártya-kopoltyútoll-keverékű gyönyörű és ocsmány

zagyvaságát, miért is cibálta ki ez a gőzölgő emberfejű-Tuatara

az óriás mohatojás-anyaméhburokból, a pikkelycsipkefodros

párolgó páfrány-vaginából magát, mintha gyík kövér tojását széttörve

a fényre mászik: előbb csak aranymáz-belsejű pikkelyköcsög-orrlikait dugja

ki a hártyás, véres, nyálas, tojásrésen, aztán kétágú nyelvét lövi ki a

véres és cserepes puha barlangrésen, mint izgatott higany-szigonyt, aztán

pikkelyes kő-dárda fejét nyakig, aztán kőkarmos ujjacskái első pikkely-hólyag-

ízeit tapasztja a tojáshéj pórusos lék-peremére, aztán egész

kő-ragya-kezét a kőfodros csuklókig kinyomja, mint kőpikkelykesztyűt,

aztán gyönge moha-kő-karjait vállig, hogy látszanak laza, szőrtelen

hónaljai csillaggyűrődés-bőrgatyafodrai, aztán kő-törzsét, kő-pocakját,

hátsó-lábait és farka kőgyűrű-ostorát húzza ki a tojás-barlangból, s ott

liheg a napos kövön véresen, nyálkásan, gőzölögve, boldogan pihegve

fekete tarkó-dobjaival. Miért is jött ki az irgalmatlan fényre?

Miért is vánszorgott ki az irgalmatlan fényre, vonszolva

iszonyú kő-kaktusz-testébe ültetett óriás kőbuborék-pocakját,

kihúzva kőebihal-másodtestét a moha-páfrány-tokból, mint

óriás, csorba, kövér kő-kardot, amelynek nyele piros szőrzsák-embertörzs,

nyélzáró bunkója parókás, kő-sipkás emberkoponya, zászlója piros

szakállzat, hajzat? Miért is mászott ki ez az ember-kőkaktusz az

őrjöngő, tiszta, tiszta fényre, amelyben amorf-szárnyasok és

keverék-lények hemzsegtek, bozsogtak, sipítozva, cincogva,

vihogva, brekegve, hörögve, csipogva, csicseregve és nyafogva,

kristályszárnyakon, madárszárnyakon, denevérszárnyakon, hólyagszárnyakon,

egyenes-szárnyakon, recés-szárnyakon, legyezőszárnyakon, kétszer-iker-

szárnyakon, mohaszárnyakon, pikkelyszárnyakon és üvegmozaik-

szárnyakon. Most tudta csak, ha tudta ugyan, hogy a halálba bújt

ki a párolgó páfrány-ősanyából, most tudta csak, hogy itt állt a

nádas, kákicsos, sásos, zsombékos, virágos kis mezőn, valami növény-

tajtékkal, zöld kása-habbal benőtt omlatag kőfal előtt, a párás

páfrányerdőtől messze, messze már, amit úgy látott csak az előbb,

kis piros, vérmoha-pupillás üveghólyag-szemével, mint tengerparti zöld

ködöt, növény-álom-fátylat a puha fényhártyás vízből fortyogva,

szuszogva, fújva, bugyborékolva és gőzölögve kibújó mélytengeri vízi-

szörny, ahogy szörcsögve kapkod a levegő után, kopoltyúkagylói véresen

gőzölögve nyiladoznak, vérbuborék-kopoltyúlemezei, bíbor kopoltyú-

legyezői, állkapocs-mögötti tüdőtollai fröcskölve verdesnek és vonaglanak,

a véres fejbóbiták, a nyálkás koponya piros buborék-páfrány levelei,

úgy látta csak a párás páfrányerdő-anyát, mint a messzi part

zöld köd-mámorát a felszínre sisteregve és ragyogva

fellövődő óriáspolip, hogy óriás gyöngyházüst-feje körűl és

csillagosan szétlegyeződő, fodrosan tekergő fejlábai körűl bozsog,

forr, sistereg, habzik, nyálzik a víz, s mikor ott fekszik pihegve és

szuszogva a tenger üveglapján, szétterűlt gyöngyös lábakkal, mint

óriáspók a vízben, akinek láb-szőrei, comb-szőrei közé légbuborékok

ragadtak, buborékgyöngyök tapadtak, gyöngyszívókorongokkal kivarrt

hosszú izmos lábnyelvein, kristálypókfej-koponyája szétlegyezett

sárga gyöngyházgombzsák-huzatú izzó kocsányain a nap lángcsikói

legelésznek, s gyöngygörögdinnye-szemgolyója domború, eres

óriástükrében kis csücsöri-ajkú, kékpettyes tömzsi halak úsznak, zöld,

piros, sárga, arany, kék üvegharmonika-testű Hippocampusok

libegnek, csavaros, hegyes üvegharmonika-kapaszkodó-farokkal, kis

kocsonyaecetfa-bóbitás csikóhalak, üvegkristály-csikófejükön kis

szempillasöprűs üvegtojáshéj-szemhéjakkal, üveglegyező-uszonyokkal a

fülek csavaros, koponyába-sűllyedt csontcsigaház-gödrei előtt, és

planktonok, rákocskák, rojtszoknyás medúzahólyagok, lüktető, éhes

vizigombák, lihegő lárvák, hidraforgók úsznak óriás-szemgolyója

véreres írisz-tükrében, s beúsznak a tág pupillákba, mint fekete

moha-barlangba, s ott ülnek az összehúzódó-szétnyíló pupilla-

barlangszájból csikóhalfejüket, rákocskafejüket, csillagvirágzó hidra-

fejüket kidugva, mint a mesében, mint egy mohafészek domború üveghártya-

tetője alatt. Igen, most látta csak, ahogy tétován, dermedetten ácsorgott

a zöld pikkelykásatajtékkal vastagon beköpött omladék-kőfal előtt,

amelyen kupacokban reszketett a zöld hólyagos levélzet, mintha

egy óriás zöld döglégy tojta volna petéit halomba a kőtömbökre,

repedésekre, amelyen fürtökben rengett a zöld hólyagos levélzet, mintha

egy óriás-békanőstény ülne ott, aki varacsos hátán hordozza, mint hatalmas

hab-szőlőfürtök csomóit csillogó petekötegeit, nyálas tojásfürtjeit,

most látta csak a zöldkása-kőfal előtt, amelyben gyíklegyek,

légyfejű gyíkok, teknősbéka-verebek és szitakötőfejű varangyok

lihegtek, sziszegtek és mocorogtak, vakondszöcskék és sáska-

sündisznók másztak, ugrottak és röpködtek zizegve, most tudta

csak, hogy vissza sose térhet, hogy vissza, vissza, vissza sose térhet.

Csak állt dermedetten, állt vala dermedetten az erjedő növény-

habos omladék-kőfal előtt. Állt dermedetten és magányosan.

Aztán elkezdett vakaródzni. Kis gumigombos gekkó-kezeivel meg-

vakarta állát, szemöldökét. Hónalját is vakarta lassan, bután,

magányosan. Mert hónalja izzadt szőrében, szakállában és

szemöldöksövényében nyüzsögtek a tetvek. Tele volt szőrzete tetűvel,

serkével, petével. Mint kis üvegdárdahegyek, izzó üvegpajzsok

hemzsegtek szőrzetében a tetvek. Válla-bőre és háta egész a

férficsípő végzetéig, a sárkánytörzs-kezdetig, mintha mákkal lenne

beszórva: kullancsokkal és kullancsfejekkel volt bemákozva

sötéten, a nagy-rágószervű kullancsfejek befúródtak húsába kefesörtés, görbe

olló-fogsorukkal, s törzsüket letörve, potrohukat ledobva ott

dagadoztak boldogan a pórusos tiszta bőrben. És boldog volt

szegény, ha egy-egy madár vállára, hátára szállt, onnan a vérszívókat,

a szőrpamat-kefecsokor-arcú kullancskoponyákat csőrével kicsipegette, véres

sebet ütve persze a bőrön, mint a rinocérosz, ha repedezett, vérző és

nyálzó páncél-hátából, páncélzata véres és nyálas repedéseiből,

gőzölgő gödreiből és réseiből a madár a férgeket, a tetveket,

pondrókat, lárvákat, bogarakat kicsipegeti. Hasára, a kis szőr-

domború ember-pocakra egy imádkozósáskafejű-csonttövisfésű-fogókarú-

szitakötőszárnyú-csigabiga szállt, s egyetlen nyálhernyó-talpával nagy

szőrcsésze-köldökére ragadt. Egy gyíkfejű legyet zabált. Nagy

gyíkfejű legyet zabált az ájtatosmanó-szitakötő-csigabiga. Két

csonttövisfésű-alsókarja közé szögezve a zagyva légy stigma-vaginás

kövér szőrmozaik-potrohát, lassan zabálta a zagyvát a zagyva,

hogy a hosszú tűborda-gereblyék, csonttüskevillák közé szögelt gyíklégy-

nyomorék sziszegett, visítozott, zúgatta bolyhos celofán-vitorláit, izgett,

mozgott, evickélt, villás gyíknyelvével hátra-hátracsapott, a torból kő-

rózsaként kinőtt gyíkfeje ijedten fölfúvódott, mint egy ragyás gumizsák.

S a mohapotroh sebei az alsókar tűi körűl, a csontszögbefúródások

szőrgyűrűi körűl nyálzottak, buborékoztak, véres nedvet eresztettek,

lucskot folyattak, mint kiskutya, ha álmában bevizel. S a zöld üvegtövis-

boronák véginél a csuklósan mozgó karmos kitinsöprű-kezecskék

a testet tapogatva gyorsan mozogtak, hogy szinte nyikorogtak a bütykös

forgók, a sarló-karmú kitinujjacskák kaparásztak, a puhább helyeket

keresték szőrrel, vérrel, mézgával teleragadva. S a csigabigaszitakötő kőkúp-

ájtatosmanófeje a tűfésű-alsókarok réműlt rabjának testébe vájt,

szörcsögve, csámcsogva turkált a test lágy részeiben, a kitinhordó

kocsonyakristályait nagy falatokban harapta, hogy zöld gumigégéjét ki-

dagasztotta a sok finom falat. Csak néha húzta ki kőkavics-háromszög-

fejét a véres testből s látszott ilyenkor, hogy a csonttölcsér-fejvég rágó-

szervei: a pórusos zöld csontszívvel összenőtt gumizsák, s azon

koszorúsan a csontlapátok, csontkanalak, s fölöttük körben a karmos

szájlábak, a gyömködő csontgumikefék még tovább mozognak a levegőben,

nyílnak-becsukódnak, mint egy csontrózsa-állat kemény, egymásra hajló szirmai,

szögletesen ránganak a száj-kanalak fölött a ragyás csont-álarcból, a kő-likacsos

kősisak-koponyából küllősen körben kiágazó kitin-csuklós szájláb-buzogányok,

s látszottak, ahogy tátogatott, a nyálas zöld gumihártyazsák-szájöbölben

a kitin-fogsorocskák, a piciny csontos gégefűrészek, a gégeboronák, tűreszelők, sőt a

torokban a még le se nyelt részek, s mikor gumizsák-csontrózsa-

száját becsukta az egymásra-hajló csontlevelek, kanalak és szirmok

résein és hasadékain bugyborgott ki a véres nyál, takonykristály, nyirok-

nedvbuborék. Elámúlva és bután nézte a sárkánygyíktest fél-embere

a zagyva zabálót, ahogy csigatalpával köldökére ragadva csemcsegett,

ropogtatott, hersegett, mozgatta rágószerveit, pihent, aztán az egészet

újrakezdte, a keményebb részekkel hosszabban bíbelődve, a pikkelyeket,

gyíkszemgolyót, gyíknyelvet, gyíkszemhéjat lassabban csámcsogva, rágicsálva

és harapva, de mohón dolgozva mégis, sietve könyörtelenűl, míg két

izzó tűhegyű kristályfésüje, csontszöges alsókarjai között más nem

maradt, ahogy őket, mint csontkesztyű ujjait egymásba-fonta, mint egy

csontszárú csonthólyagvirág: öt-hat csigolyából vékony csigolyafüzér, csont-

csillaglánc, s azon, mint csontrugón rugózva: kis hegyes koponya pórusos,

varratos fehérre lerágva, a szétlazúlt állkapcsokban kristályszögpatkók,

az állkapcsok hegyes keretében kristályszögek, száraz fogsorkoszorúk,

a szemek helyén csonthártya-üst, fehér hártyagödör. S a fogókarok

csontszögein fönnakadva még foszlott-üvegű szárnyrecék, kitört-ablakú

szárny-erek, kitinlábacskák, s egy púderes piros szőrcsomó. Nézte

elámúlva és bután a Lény a boldog jóllakottat, aki böfögött szinte,

úgy pihent, összekulcsolt csontfésűi között a csigolyalánc-koponyácska-

virággal, nézte a kőeres csigaházból kilegyeződő négyágú piros

szitakötőszárnyakat, ahogy tövüknél piros gumizsákba ültetett forgókkal

nőnek ki a mészhéj középső hurkatekervényéből, nézte a recés

csigatalp habos fodrait, s a fodros és fehér bársonytömegű csigatest

zöld kitincsőkiágazását, az ájtatosmanónyakat, ahogy a hús a kitin-

csővel összenő, szinte észrevétlenűl, nézte a csigolyátlan zöld páncél-

zsák nyakat a gyűrt ráncos gumizsákocska-gégével, nézte a lapos

zöld kavics-háromszög-fejet, a zöld csontszív-koponyát, s a

koponyatetőn az óriás domború, ikrás szemkorongok tövénél a csont-

tölcsérekből kiágazó óriás, zöld csontrugó-antennákat, ahogy tekeregnek,

föl-le hajladoznak, a levegőt szagolják, és nézte, nézte a szemeket,

e fej csoda-rózsáit nézte legtovább szuszogva. Mert a lapos és

tömör koponyán, a pórusos zöld csontszíven, mint két óriás, ikrás

üveghólyag ültek a szemek, hatalmas domború pórusos lencsék, peremükkel

a tarkóig, gégéig futva körben, elől, hátul és oldalt összeérve,

úgy dagadtak a fejen, a fejet a nyakig, az orrig benőve iker-kristály-

sisakjukkal, mint hatalmas üvegbuborékok, hogy elől csak a hegyes

rágószerv maradt ki kristálygomba-burkolatukból, mint tömpe madárcsőr.

Ez a kúpos kristályrudakból összetett két hatalmas őszirózsa a zöld csont-

szívből kinőve, a zöld csontszív-koponyába gyökerezve, mint szívalakú

sírkőbe, ez a kristálycellamozaikos két óriás kristálykalap, ez a vaskos

csontszív-koponyából kidagadó két óriás kristályfacettabuborék, a

fejet nyakig-lefolyva-betakaró két duzzadt-mirigyű, gombnélküli

kristálymozaikcsöcs, kidagadt kristályikra-virágtenyér volt az

utolsó, amit látott életében. És ahogy a domború kristályrózsák ezer

csiszolt sejtlaptükrébe nézett, mintha ezer szakállas fejét látná az

ezer kristálycellaablakon merengeni. Ezer kis piros-szakállas fej

nézett vissza rá a domború ikrarózsák facetta-ablakaiból. Most

látta először fejét, most látta ezerszer fejét önmagára visszamerengeni.

Aztán kis gumigombos gekkókezével gyorsan odakapott, egy

sodrással tenyerébe fogta az ezer-fejével-visszanézőt, s két ujja

gumicsipeszével kicsit összenyomva a szilárd csigahéjat, fodros

szájába gyömöszölte, s egy nyeléssel, rágatlanúl lenyelte.

Mert eddig úgy figyelt a köldökén fuldokolva-zabáló zagyva

csodára, hogy szinte elfeledte hallani a dalt! A dalt, a dalt,

a tiszta, tiszta dalt! A dalt, amely most már oly erősen, tisztán

csengettyűzve és édesen gyűrűzött, áradott, fodrozódott körülötte,

hogy arcát újra a dal láthatatlan kő-fészke felé csapta, szája

nyálas csigabigaszájfodrai picit szétnyíltak, s a piros fodorcsomóból

nyelve hegye is kibújt, mint törpe gyíkfej óriás virágkehelyből. S még

eresen, elvékonyodva fölbuborékzó orrcimpáival is szagolta

a dalt, a dalt, a sose-hallottat, a nem-ismertet, a tisztát!

Mert hiszen túl volt már a zsombékos, sásos, nádas, kákicsos, virágos

kicsi réten, amely ott bozsgott, gőzölgött, lüktetett tiszta és

egymásba-gyökerező, egymásból-kiágazó keverék lényeivel,

tiszta madaraival és amorf szöcskéivel, békáival, csigáival mögötte, az

illatos kicsi rét mögötte volt már, mögötte szikrázott óriás kő-libatalp-

nyomok szikrázó, füstölgő csillagaival, túl volt már a léttel-

virágzó kis mezőn, és itt már a kő kezdődött, a növénnyel-benőtt,

a növénnyel vastagon, kövéren, buján, zöld-iszaposan behabzott, a kő,

a láthatatlan, a kő, a kő, a fém, a kő, a kő! S bár gőz-hengerben

tekergő kőkaktusz-gyíkfarka a farokvég kőtöviskelyhével még a rét

lucskos kákicsbokrai között feküdt, a kákicsbokrok között, melyek,

mint hegyes gumicsőcsokrok fújódtak ki a lucskos talajból, mint a láp-

tehén hegyes-csöcsű zöld tőgyei, ő túl volt már a virágzó halál-út négy-

negyedén, s ott ácsorgott bambán, a naptól-vértezetlen, ügyefogyottan,

vaksin és éhesen a Halál előtt, a kizöldűlt kő-anya fölrepedt

kő-méhe előtt, a tiszta, tiszta dal kő-fészke előtt, ott ácsorgott vaksin,

hülyén a fény gyűrűibe, a láng kúpjaiba, a tűz kristályaiba meredve, lázasan, vacogva,

mint parázsló fahasáb: tűzkristályosan, parázs-rostosan, tűz-

kristálybuborékosan izzó férfitörzzsel, s az irgalmatlan kő-

folytatással gőzölögve, mintha nem is férfitörzs-sárkánygyíktest

titokzatos kentaur-összenövöttsége lenne, de parázskristályrózsa

lenne vattasárkányhoz, pamutból-horgolt gyíktesthez ragasztva.

Igen, most már kétszer két titok cserélődött benne, ellentétes

összenövésekkel keveredve, parázs és pamut, kő és hús, gőz és

fa-kentaurférfitörzs-parázslás, emberség-sárkányság titkos-jelentésű

nehéz bénasága. Ott állt vala a növényzettel kásásan, tajtékosan és iszaposan

befolyt omladék-kőfal előtt, lázasan, cserepesen, kiszáradottan,

lázzal és herpesszel, sömörrel kipattogzott, fölhólyagzott és be-

gombásodott picíny szájfodrokkal, megfonnyadva, belottyadva,

lefogyva és megszottyanva kőzetében és húsában, megtöppedve

lényében az őrjöngő tiszta fényben, mint árnyéktalan óriás

kő-lavorban óriás varangyosbéka, feje bőr-rügyeiből kinőtt

rózsaszállal! Mert kiszáradott vala, mint a varangyosbéka az

árnyéktalanságban, a nap őrjöngő tűzében, kiszáradott vala a

tűzkristályok közé beágyazott, a tűz izzó, olvadt pépjében ragadt, a

tűz sárga gyantájával befolyt, a megőrző iszonyú tűzkristályba

temetett, mint szögletes kristálykoporsójában, áttetsző borostyán-

koporsójában, az őskori varasbékácska, méhecske, lepke, gyík,

ott ülnek örök állat-dermedésben, s csápjuk, szemük, potrohuk, orr-

likuk, fülgödrük, lábuk és szőrtekercs-szívóka-szakálluk szinesen

ragyog a tömör ősüveg-szekrényekben. Kiszáradott vala, mint varangyosbéka

az árnyéktalan tüzes kőlap-árvaságban, mert varangyai, rügyei sírnak,

mirigyszövet-bőre, mirigy-irhája, lüktető kopasz teste oly gyorsan

párolog, mint izzó kályhalapon a nyálbuborék, mint izzó tengerpart-

homokra kihömpölygetett tengeri csillag, szivacs-állat, medúza:

száraz csontcsipkecsillaggá, száraz szivacs-kőzetté, száraz fodor-

harangos mohavirággal-hímzett üveghártya-esernyővé. Kiszáradt, mint a tüzes sziklára

köpött csiklóhal, amit a tenger köpött a sziklára dagadt mámorában,

s lesz a kőre-ragadt, kocsonya-kristályait vesztett hártya-csikó,

összelapított csikófejű-üvegharmonika, a kőre-száradt üveghal-csikó,

s pórusai, üveg-harmonikaszeletei, és ráncai, szemhéjai, szemgolyói, koponyája,

üvegfácska-bóbitája, fülkagyló-hártyalegyezői, üvegernyő-uszonysörénye,

üvegpáncélzat-szögecsei, test-vértezete dongás üveglemezei

egymásba-horpadtan és egymásra-száradtan szikráznak,

mint koponya-szemgödrökbe ültetett gyopár. Miért

is mászott ki a tűzre ez a zöld homályban született, ez a

zöld homályban anya-csecseket szopó, ez a kövér mohatojásból

kikelt, mohatojás puha zöld éjszakája magzata, miért is jött

a tűzkristálybarlangba vánszorogva és vonszolódva a páfrány-

barlangból, moha-fészekből, a Kíváncsi, a Mohó, az Iker-buta,

miért is gázolt, ha lassan is, ha tétován óriás kőlibaláb-léptekkel

a parázskristály-alagútban, az önmagát-nem-ismerő Dupla-

Kábulat, a fénye rejtelmeit, teste titkait, szerkezete vágyait és

húsa álmait nem-ismerő két-halálból-összeragadt Kettős-bódulat!

A kétfajta halál két törmelék-darabjából, két csonka-részletéből

szétválaszthatatlanúl-összeszőtt, széttörhetetlenül összetapasztott

egyhalálú Halálra-szülötte? Miért is cibálta ki gyors-verésű kis

emberszívével a férficsípőjéből-kinőtt, ember-törzséből-kivirágzó,

férfi-derekából kővel-kisarjadzó törzsfolytatás-másik-szívűt,

az óriás kőpikkelyhordóba akasztott óriás sárkányszívet, amelynek

lennie kell, ha már a kőtüskehordó-törzs üregét körűlbarlangozza,

amely bizonyára ott ver a gőzölgő, mirigyes, fodros és lebenyes óriás-

másodszervezet sárkány-virágzó belsejében, ott lóg nagy ütéssel és nagy

dobbanással, az őscsigolyákra-font húrokon, piros kötélzeten, mint

óriás bársonyharang, amely ott ül a bordák, csontok, csigolyák közé

szőtt piros hálózat közepén, mint egy lüktető piros farkas-pók,

ott lebeg hólyagtestével lágyan dobogva, mint egy óriás piros

medúza. Miért is jött hát ki a fényre a sötét páfrányerdő-zizegésben

fölnövekedett, a zöld csipketoll-barlangban kettős-halálból egy-halálúvá-

erjedett? Hisz oly gyorsan nőtt, mint a gomba, az ismeretlen titkos anya-

méhből-kilökődés után emeletmagasra a párás páfrányerdő-homályban,

oly gyorsan nőtt, azután, hogy az anyaméh gyűlölettel-kiokádta, hogy

az undorral-vonagló hüvely vérrel és nyákkal együtt a páfrány-moha-rothadék

szülőágyra kiköpte, hogy a lázas és irtózó anyaméh szinte durrogva,

röfögve, zsírosan kiokádta, mert emlékezett tán ocsmány szerelmére, a

lehetetlen bagzásra, a képtelen hempergésre, az elmondhatatlan

sikolyokra, röfögésekre, nyafogásra, sírásra, hörgésre, visításra

és szuszogásra, mert emlékezett tán a tüskés-pikkelyes-kőkesztyűs

kőkarok hátúlról-ölelésére, a kőbuborék-pocak iszonyú, lázas tömegére

a lúdbőrző kis asszonygerincen, a ropogva-behajló vékony csigolyaláncon,

a behorpadt izzadó kicsi háton, az asszonyemlőgombot-harapdáló

sárkánycsőrszáj kő-hidegére, a kőpikkelynyak hidegére, a kő-

kaktusztaréjos pórusos sziklaliliom-sákányfej madárcsőrszerű hegyesére, ahogy

kis asszony-nyakán keresztben, mint a pihenő lovak feje, mint tenyérbefogott

gyík, ha feje az ököl felé lelóg, rengő szőrös kis csöcsei felé lelógott,

s a kőtrombita-orrlikak forró nyálas gőzlövellése, szinte szívéig

szúrt pára-dárdáival? Mert emlékezett tán a kő-vad, kő-durva,

kő-pupillás kő-bunkó-pillanatra, mikor a kőpikkelybimbós hosszú kővirág,

a szőrtelen sárkánygyík-ágyék kő-merevsége nagy döféssel őrjöngő lágy

testébe hatolt, a vak szerelmes ringyó-boldogságra, a kettős ágyék-

parázsra, a vérre és reményre, a megváltásra és szerelem-kútja

gyermek-énekére, bagzása kő-édenére, mikor a hánytorgó kőmoha-hasú sárkánykan

tűz-ondója izzadt, virágzó mámorába lövődött? Jaj, milyen

szerelem gyümölcse, miféle kő-csődör sperma-virága lesz ez a

gyermek, miféle kőpikkelybika tűzlucska dagasztja méhét

kövérre, miféle kőtüskés-kőkaktuszbak tolta kő-iszonyát

szőrös húsrózsa-szégyenébe? Miféle irgalmatlan és lehetetlen

nász volt az övé, miféle fönnmaradás-vágy, milyen kanca-éhség?

Vagy a fordított undor szűlte őt, a szinte fölfújva-növekedőt,

mert oly gyorsan nőtt emeletmagasra a páfrány-dzsungel zöld ködében,

mint eső után a gomba-óriás, mint szalmacsőből a szappanbuborék,

mintha játék-gumiállatot fúj föl a gyermek friss tüdővel. Vagy

fordítva volt ez a kő-hús-szerelem? És sárkányanyaméh röfögte ki őt

habosan könnyedén bugyburogva, szétnyílt kőliliom-vagináján előbb

nagy, eres, lila hólyagot kifújva, nagy vérhártya-buborékot kifújva,

s mikor az a megroggyadt kőpikkely-lábak között a földig le-

lógva sisteregve szétrepedt, előbb a kis nyálas emberfejet, aztán a véres

embertörzset, aztán a gyönge gyíklábakat, csecsemőkörömpikkelyes gyíktestet,

aztán a lágy gyöngylencsés gyíkfarkot lökte ki a moha-alomra, magzat-

vízzel, vérrel bugyogva. És nem is emlékezett a könnyű nászra már,

amely puha volt és szenvedélytelen, mintha lepke-kan szeretne leveli-

béka-nőt, oly puha volt és mámortalan, oly súlytalan volt és

tűz-hiányzó, mohás, szőrös, pikkelyes, púderes, moha-hideg. Mintha hideg

mirigyragyás hátán ott rezgett volna a lepkehím, mohakoponyája

óriás kristálykötegrózsa-szemei mögűl vastag tövekkel és szőr-

pikkelyekkel kinőtt pamutpáfránycsáptollait hajlogatva, göndör szőr-

csigaház-szívókaszakállát háta nedves ragyáinak ütögetve, ő meg

szőrös kristálytakony-legyet nézne, szemhéjaival pislogatva, egy kövér

fűkalászon, hogy majd bekapja. Mert kő-közönyös volt és ámúlt kő-buta

a sárkánygyík-anya, kőpikkely-combjait szétterpesztette, kő-

kaktuszfarkát fölemelte, s nem is emlékezett másra, mint valami

puhára, mint valami combja közt habzó és fodrozódó meleg csiga-

bigára, nem is emlékezett a nászra, nem is emlékezett urára, csak

valami kő-árnyú kőgyászra, csak valami csigaszarv-puhára,

csak valami csigatest tajtékos bársonyára. S a nász után, hogy

kukac-meztelen férje ott feküdt a moha-ágyon, a zöld sötétben,

azt se látta, ott feküdt asszony-kőteste kő-szögeitől átveretett

testtel, tenyerén, lábfejein, szívén kő-dárda-sebekkel, vérző

stigmákkal, hervadt ágyékkal, halottan. Ő meg elkezdte a páfrányt

legelészni. De hát mit tudott erről az ember-sárkányfiú, mit

tudott a neki-éden zöld homály-neveltje? Mit tudott anyjáról,

apjáról, szerelmük tébolyáról? És mit tudott magáról? És mit tudott

a vágyról, az egyetlen-megmaradásról? És mit tudott a múltról,

a halálról? Ahogy itt állt a zöld növénypetékkel, növényhártya-

gömböcökkel, zöld virághólyagokkal, levéltojásokkal beköpött

és behabzott kőfal előtt, mit se tudott a Megváltó-Magányról,

a Megváltó-szerelemről, a Megváltó-halálról! Mint ahogy azt

se tudta, hogy lassan megvakúl. Zöld ködökhöz, kása-homályhoz,

páfránybóbita-füsterjedéshez szokott kis piros, mohapupillájú bogyó-

szeme nem bírta már a fényt, az őrjöngő tiszta fényt, a piros tűz-

kristálysugárzást, s talán az éhség is vakította! Igen, az éhség és

a tűz vastag piros hólyagot növesztett piros szemlencséire, két piros

kavicsot, két piros kő-fedőcskét. A dolgok, a létezők, a lények

és a fények lassan elhomálylottak előtte, körvonalaikat elveszítve

homályosan derengtek, központjukban finom ragyogással, hamus

foszlány-szélükön foszladék-virággal, széleiken rongyos rost-koronával,

mint a rothadó zsák, halottak földben-korhadó ruhája, mintha pók levedlett

páncélbőrével együtt ledobott kövér szemlencséin át nézné a

világot, a hemzsegve virágzó árvaságot, a nyüzsögve-szeretkező

állat-virágmámort, magányosan-meghaló lét-magányokat, a csönd-

kehellyel sorvadó időt. Aztán az-amire-nézett-központ-ragyogása

is benőtt puha piros mohával, benőtt vaksága vastag bíborával,

és más nem maradt, csak a piros moha-sötét. És a hang. A

hangok, a hangok, a tisztátalanok, a tiszták, a vartyogók-sziszegők,

a brekegők-pittyegők, a brummogók-mekegők, dörmögők-zizegők,

zakatolók-reszelők, fortyogók-sziszegők, mocorgók-bizsergők,

az ugatók-lihegők, gágogók-kaparók, vakarók-makogók,

böfögők-szellentők, rágcsálók-ropogók, nyikorgók-csipegők, a

fújtatók-szörcsögők, csemcsegők-csámcsogók, a hangok, a hangok,

amelyek nem-vak fülébe tömődtek most kristály-moha-bársony-

kő-üveg-gumi-csont-toll-virágütésekkel, böfögés-bunkókkal,

szélbuborék-ököllel, mintha az egész láthatatlan, hemzsegve-árva

árva lét mohos dobhártyáján dobolna! Most hallotta csak, az

eddig-erre-süket, hogy hányfajta hanggal beszél a lét, most

hallotta csak az ocsmányúl fölvartyogó, torzan brekegő, feketén

röfögő, bután dadogó árva világot, a sziszegőt, berregőt, kereplőt,

most hallotta csak az eddig-csak-a-dalra-éber, hogy milyen hangokkal

beszél a lét körülötte, micsoda sziszegéssel, motyogással, kukoré-

kolással! Most hallotta csak, a dal, a dal, a tiszta dal percnyi szünetében

a lét hangszövedékét, a lét magányos hangjait, a nem-szavú beszédet, ahogy

lüktető hangvirág-szövetként hánytorgott, lobogott, csattogott

vak szemgolyójú vak arca előtt, kis szőrrózsamohás fülei előtt,

mint a csillagokig kigöngyölgő zászló! A surranást, csattogást, suhanást,

zizegést, az izzó hang-örvényeket, hang-gyűrűket, és dübörgés-

kopogás-kattogás-homályokat vak arca és nem-vak füle körűl!

De oly hirtelen szakadt rá a vakság, hogy szinte észre se vette! Csak

amikor kis gekkó-kezével a levegőbe kapott, s egy nagy pamuttollcsápú lepke-

békát fogott meg hirtelen, s tömör gumi-gomb ujjavégei közé csípve a

szeméhez emelte, hogy megnézze mi az, tántorodott meg

egy picit, s mikor az elcsípett puha lényt moha-vak arcához

emelte bután, s nem látta csak a piros moha-sötétet, kezdett gyanakodni.

Mert mit se látott, csak a piros moha-sötétet, és mást se

érzett ujjai közt, mint a mirigyes-ragyás-enyves-mohás-

porhanyó-szőrös-kocsonyás-hártyás-pamutos ideges puha dobogást,

vad verdesést és lüktetést, aztán a taknyos-pamutos-bábszövet-

gumibőr-pukkanást, mállást és bugyogást, amikor ijedtében a

verdeső dupla-vackot összenyomta, s kásás csattanást, puha

durranást hallott, mikor az összenyomott békalepke kihullt viasz-

gyáva ujjaiból, s zúzott púdercsipkeszárnyú mirigyangyalként térde egy kő-

sziromlevelén fönnakadva meghalt. S már ették is a dongók,

darazsak, méhek, hangyák, tetvek, poloskák. Aztán szeméhez

kapott a Megvakúlt-Csoda, dörzsölte kis gumi-ökleivel bársony-

vak szemgolyóit, aztán kis üveglencse-ujjvégű levelibéka-

kezével kis szőrös hermafrodita-csöcseit idegesen nyomkodva

vartyogva hosszan hörögni kezdett. Könnye nem volt, csak hörgött

szegény, a most már piros moha-tojásba ültetett, a piros bársony-

tojás embriója, a piros vakság-tojás óriás-lárvája, a szűz Vakság,

a Megváltót-befogadó Titkos Értelmű Rózsa rabja, a piros bársony-anya

Egyszülött-fia, a piros moha-halálasszony hörgő, iszonyú magzata. Hörgött, akár

a fuldokló szörnyek a mesében. Szörcsögve hörgött, akár a haldokló

szörnyek a Bibliában, ha nincs levegőjük. S kis rózsafodros

csigabigaszáján nyál buborékzott, mint az éhes csecsemőknek. Ó,

hogy bújt volna az iszapba, a lápba, a sárba, a földbe, a homokba,

mint a Scaphiopus-nemzetségű ásóbéka, a magát moccanni-se-tudón-telezabáló

falánk, aki a hátsó-láb szaru-sarkantyúival befúrja magát a földbe, hátrafelé, míg hátsó

lábával váltakozva rúgja oldalt a homokot, s perc múlva úgy el-

tűnik, mintha ott se lett volna, csak homokfodrok, homokörvények gyűrűznek

volt-feje fölött, míg kristályrezgésükben megállnak. Ő meg boldogan

ül odalent és odabent a homok-anyában, a homok-anyaméhben,

mint a föltámadásra váró Harmadik, vagy a megszületni-váró

istenfiú, ragyogó fiú-isten. Szemére rácsukja mirigy-sapka szem-

héját, szemgolyóit koponyaüregébe visszahúzza, s úgy vár a föltámasztó

esőre. S ha soká jön a megváltó eső, az se baj nagyon, mert húgy-

hólyagjában, testüregeiben, mirigyes bőre alatt ott a fölhalmozott

tartaléknedvesség, a mesék életvize. Ott alszik csöndesen a föld

alatt, mint Szűzanyában a magzat alszik csöndesen. Légzése egyre

lassúbbodik, tüdeje lassan leáll, s csak a bőrön keresztűl lélegzik,

iszik, szívja a talajszemcsék oxigénjét, nedveit. Ó, mért nem

bújt a földbe, a kőbe, a sárba, a homokba! Mért bújt ki a zöld

anyából a halálba. A zöld páfrányvaginából a piros vakság-moha-

tojásba! Igen, vartyogva hosszan hörgött szegény, hörögve vartyogott

a vakság-tojás ember-sárkánygyík-embriókirálya. Könnytelen

vartyogott az egynemű halál zagyva halála. Könnytelen vartyogott a

Halálasszony-óriás földagadt piros mohabuborék-magzatburkának

hermafrodita-Szaúrusz-virága. A vak, a vak, a vak, az árva!

A vak, a vak, a vak, az árva Vak, a könnytelen, a bűntelen,

a könny-nélküli Iker-árvaság, a megtébolyúlt és magát mámorral-

folytatni-akaró természet két tiszta részletéből-összeragasztott

Dupla-tisztátalansága, a bűn-nélküli magány Bűntetés-bűn-

zagyvasága aprócska fehér axolotl-kezeit férfi-mellkasa szőrös

hermafrodita-csöcsöcskéire tapasztva hosszan vartyogott. Vartyogása

volt a sírása, sírása volt a vartyogása. S kis csigabigaszájfodros-

húsrózsa-szája véreres fodrain kidagadtak a nyálbuborékok, mint

a csücsörgő lázas csecsemő-szájon, mint a vért-könnyező gyíkok piros

hólyag-könnyei. Vartyogva sírt a Vak, a Bűntelen, a Könnytelen,

az Emléktelen, a Szerelem-nélküli, a Most-már-magának-is-

árva, sírt, hatalmas varangy-vartyogással a vakság-tojás piros

moha-cellájába zárva, az ablaktalan piros pamut-búrába

gyömöszölve sírt szegény, a sárkány-ember-hermafrodita-gyíkember-

legény, vartyogva sírt, mint az izzó, kőeres, kőrücskös, mohátlan kő-

pusztaságban füstölögve és megszottyadottan, kis csontvázas-koponyás,

zöld, gyűrött bőrcsomó-köpéssé aszottan haldokló-béka-árva. Mint a kis,

félig-kifejlődötten verdeső szomjas és sistergő béka-lárva, aki,

ha elérte mámortalan és visítozni-erjesztő tűz-halála, s aszott, zöld-

fekete-foltos mirigy-szövedék-testét, a kövéren kidülledő üveg-diókra

hártya-búraként, buborékos zöld üveg-harangként rásűlt szemhéjú

ragya-tömlőt a hulla-gázok belűlről durrogva kiszakítják, s

húsa, bőre, izmai, belső-szervei lassan eloszlanak, szétfoszlanak, elpárolognak,

fölszívódnak a fényben, lesz mint csontlovas halotti csontszekér, koponya-

lóval csonthalálszekérke, finom kőcsipke-álom, könnyű csontcsipke-

bogár, lesz a nyakcsigolyák, hátcsigolyák, maradék farcsigolyák, pórusos kőhártya-

medencecsont, a combcsontok, lábszárcsontok, csuklócsontok, ujjcsontocskák,

a varratos kőhártya-koponyácska halotti csipke-álma, az izzó kő

csontcsipkevirága, az elmondhatatlanság kőcsipke-láza, a

reménytelenség és maradandóság magány-szerkezete, amit a nap

fényhártyái ragasztanak be izzó szövedékkel, mint játék-repülőgép

faborda-vázát az izgatott kamaszfiúk hólyagpapírral, celofánnal.

És bent a halhatatlan csönd, bent a halhatatlan üresség. Kint

az őrjöngő tiszta, tiszta fény. Igen, vartyogva úgy sírt szegény, mint aki

meghalni készűl. És nem tudta még, hogy meghalni készűl, mert

mert nem tudta mi a halál. Nem tudta vala a halált, mert föl

nem ismerte a halált, mert szeme nem látta vala a halált, mert

lénye nem tudta vala a halált, léte nem bírta vala a halált,

mert roppant bonyolúlt volt és buta volt, és szomorú volt és

nem tudta mi az? Mert nem tudta önmagát, pedig ő volt a

Bűn és a Bűntetés, ő volt a Bűnhűdés maga, ő volt az Átok

maga, ő volt a Bonyolúltság és a Butaság, ő volt a Reménytelenség

és az egyetlen-Remény, ő volt a Mámor és a Magzat, ő volt a

Bíztatás és ő volt a Lehetetlen, ő volt a Hit és ő volt a szörnyű

Végzet, ő volt az Emlék és ő volt a fölösleges Emlékeztetés, ő volt a

bűnhődött Szerelem-erjedés és ő volt az Őrület-szerelem-erjedés, ő

volt az egymás-halálába-taszított hússal és kővel-virágzó Halál-

készülődés, ő volt az egymással-együtt-vánszorgó szétcibálhatatlan

Ravatal és a Halott, az egymással-együtt vonszolódó Kőravatal-

emberhalott, az egymással-együtt-mászó Embersírkő-kősárkánygyík-

koporsó, ő volt a Lepke és a Báb, a Lárvabőr és a Lárva, a Tojás és

az Embrió, ő volt a hiábavaló Sperma és Pete, a Petefészek és az

Ondó, az egymással-és-egymásban-terméketlen Férfi-Női-Szerelem-

Szerv, ő volt a hímnős Halottak Egyesülése, döglött és rothadt

és halott szerelmek hermafrodita Kő-hús-virága, ő volt az Egy-

személyben-kettős-nemiségű Undor-Csömör-Remény-Reménytelenség

jövőbe-nyíló Kő-ember-ága, ő volt a tajtékos, bomlott kurva-

nemzés kőpikkely-hajfodor-kőzacskó-emberfő Gyász-harsonája,

ő volt a Gőg két-ocsmányságból összeragasztott Túlvilága, ő volt az

összeférhetetlenség ringyó-összetapadása Íme-hát-ez-lett-Csodája,

a volt a bánatos buta bagzás, a fölgerjedt és fölerjedt Nemző-

szervek véres találkozása utáni Közöny és Gyűlölet elevenfaló,

létet-csipegető, csámcsogva-zabáló hermafrodita-ember-kőpikkely-

kancsó Húsevő-virága, a ragadó-csillós-szájú, a tapadó-szemcsés

méztányér-ajkú, a tüskefogsorú büdös Bársonykancsó, a bűzlő Dög-

virág, a moha-zacskó-pofájú, szőrös mézlevél-ajakcimpájú dög-

szagú Temető, csontvázak, koponyák, hulla-maradékok, bőrcafatok és

hajcsomók érharangbordás, szőrös Növény-kriptája, Szőrtoka-zsákja,

levegőre-akasztott büdös Moha-gödre, ő volt a Csúcs és az

Álom, ember és sárkánygyík szánalmas szerelmes összemocskolódása

Skizofrén-dagadványa, az Emlék és az Iszony duzzadt, dagadt,

kővel-lángoló és vértömlős mirigyekkel koszorú-harangként kihólyagzó

ivarszerveinek húspuha-sziklás hermafrodita Ember-kőcsigabigája,

emberlágyék-sárkányágyék keserű, kannak-se-jó, asszonynak-se-mondható

Óriás-korcsa, a Vágyódás és Rettegés Ikre, kőlibalábakon-vánszorgó, mirigyekkel, zsírral,

szervekkel, húggyal, vérrel, nyirokkal, levegőzsákokkal, defekálás-

latyakkal és szőrös magzatszurokkal megtöltött hímnős, óriás, fölösleges

Kőpikkelykancsó, a Téboly csődörnek-befejezetlen, nősténynek-el-

végezetlen, kis szőrös-csöcsű, korcs kan-gyíktörzsvégződésű,

a zsigerek-felé-benőtt férfi-péniszű, madár-petefészkű, hüllőtojás-

petefészkű, törpekajmán-kloákás, vak, ember-agyvelőjű, buta

Jövője, ő volt a kétfajta Lehetetlenség, az Egymásnak-nem-született

visongó-vartyogó-hömpölygő-tántorgó-tajtékozó-húgyozó végzetes

egyszer-szerelem, összefonódva röhögő, görnyedő kentaurszerelem,

gyíkkentaurcsődör-asszonytéboly, lihegő, vicsorgó, széles, vad, izzadt

tomporokkal lüktető, izzó kőpikkelygolyókkal-verdeső, habzó

tokokkal és véres kő-tőrökkel egymásba-csapó, hüvelyező, vonagló

és döfködő szerelem-halálának Szerelemtakony-halálfia, az

egymásnak-halál halálok boldog Szörnyűlködése, a halotti

szerelem-háború buta Bélése, a szerelmes halál Magzat-álma,

a vak ravatal-szerelem Embrió-halála. Ő volt az Elképzelhetetlen,

a süket és vak ejakuláció-pillanatban sose-elképzelt Jövő!

A nem-látott Látomás! A Kiválasztottak szelíd, környörtelen

Álom-embriója. A Kiválasztottak dagadt álom-magzatburkának

eleven Jövendő-kővirága. A végzetes-látni-tudók Irgalmatlansága!

Ő volt a Múlt és a Kétszer-múlt Múlandóság árva vak Jövője.

Ő volt a Szerelem. Ő volt a Halál. Ő volt a véges Árvaság!

Ő volt a Múlt-ágyékába-temetett. Ő volt a vartyogó Idő dühös

ágyékából kiökrendezett. Ő volt a Kiváltódás és a Kiváltó. Ő

volt a Megválthatatlan Megváltó. Ő volt a Megváltott

Megválthatatlanság. Ő volt a Megváltó és a Megváltás maga!

És nem tudta vala mi a szerelem! És nem tudta vala mi a halál!

Ahogy ott állt a növényhabokkal, virágfürtökkel, viráguszonyokkal,

szőrös levelekkel, növényhólyagokkal, dagadt csikó-cimpás virágokkal,

tüsketekervénykötegekkel, üvegszőrös indákkal, sárga pamut-csillagokkal,

aranyszőrkelyhekkel, csillagpor-üstökkel, kövéren-rengő tömzsi bokrokkal

vastagon befolyt és kásásan dagadó csomókkal lüktető omlatag

kőfal előtt, amelynek zöld mirigylepényei és duzzadt kék emlő-

rózsái között, az enyves levélhónaljakban és a nyirkos árnyék-

virágokon a tiszta és keverék-lények nyüzsögtek, sziszegve,

zizegve, dobolva, rágva és kaparászva, csigák, varangyok, madarak,

bogár-egerek és kígyó-denevérek, szitakötő-teknőcök és törpe

szalamandra-pávák, sündisznófejű-szöcskék és tarajosgőte-

pillék: fejükön nagy csipkés aranytollakkal, fuldokló hal-pókok és

pók-patkányok, törpe kolibrikutyák és piros gumikesztyű-kezű darázs-

majmocskák, hangyák, lótetűk, temetőbogarak, fénylő zöld rózsa-

csikócskák és zöld korallház-sörényű, kristálytüskebokor-taréjú,

üvegszőr-legyező-uszonyú, rózsaszivacskorong-orrú törpe hernyómalacok

vékonyan röfögve, igen, ahogy ott hemzsegett, alatta, fölötte és körötte,

a földben, növényzetben és a levegőben, a most-már-csak-

hallható világ, s csak pislogott csipázva, pislogott vakon, nagy

sárga csipáit ki-kicsipegetve a nagy szőrszoknyás szemburok csücsörös

tövéből, mint kopasz madárfiókák arany-húsrózsa-seggéből,

ki-kidörzsölve gyulladt, mohával benőtt vak piros szeméből,

s elmázolva arca szőrei közt, mint ragacsos puha

bogarat, igen, ahogy ott állt vakon, bután és tétován, s kis

átlátszó, üvegből-fújt, rézdrót-érhálózatú üvegkesztyű-tarajosgőte-

kezével a levegőt markolászta, karmolászta és tapogatta, hiszen

már abbahagyta a sírást-vartyogást, a kimondhatatlan

vartyogás-jajgatást, a borzalmas ősvarangyosbéka-panaszt,

igen, ahogy ott állt vala dermedetten, tétován, vakon, ahogy ott

állt vala önmaga foglyaként a Halált-nem-ismerő-halálra-

váró, a Már-anyaméhében-halott-halhatatlan, ahogy ott állt vala

az őrjöngő tiszta, tiszta fényben, az irtózatos és hatalmas és vak

Ember-kőcsigabiga, ahogy ott állt vala megszottyadottan az

őrjöngő tiszta, tiszta fényben, a zsúfoltan lüktető, erjedetten dobogó,

körülötte vastag kövér hang-füstgombaként a tiszta űrbe

földagadó hangzat-gomolygás, hang-füst-áradás centrumában,

mintha megint hallotta volna azt a dalt! Azt a minden-mástól-

különböző, azt az állatok-növények-kőzetek-tüzek-vizek-égi-

testek-nem-adhatják-hangot! Azt a tiszta, tiszta hangot! Azt a

tiszta, tiszta dalt! Azt az eddig-sose-hallottat, azt a kimondhatatlant!

Kicsit fátyolosan, kicsit messziről talán, mert vaksága és vak

reménytelensége úgy megnövelte füle erejét és füle árvaságát, hogy

a körötte gomolygó hang-lüktetést hallotta borzongva leginkább,

az áradó, vad lét-hangokat, mintha két óriás hártyazsák lenne

rózsamohás kis fülkagylóira kötve szorosan, s azok megnyúlt

óriás buborékokként a földig lelógva, két iszonyú kőpikkely-

libalába mellett a földig lecsüngve tömötten rengenének, mint

átlátszó hártya-emlők. Mintha fülei körűl a fejéből kinőtt

hatalmas buborék-csöcsök lógnának nehéz hártyagolyójukkal a

földig, s bennük tej helyett a hangok lüktetnének. Olyan volt

ez a két füleire kötözött hang-zsák, mint a szövőlepke óriás

háló-ernyője a fákon, amelyben az óriás szén-margaréta-szemű

hernyó-embriók nyüzsögnek forogva, egymáson-gomolyogva, egymáson-

tekeregve, hatalmas, lüktető, szénrózsa-szemekkel kivirágzott lárva-

gombócként. Mert fülei földig lelógó dagadt hártyazsákjaiban

milliárd hang nyüzsgött összekeveredve, egymást-összevissza-nőve és

szőve és bogozva, lüktettek a hatalmas buborék-fülcsöcsök az

üregükben gomolygó vartyogással, vakogással, brekegéssel, cincogással,

reszeléssel, rágással, kopogással, kaparással, vihogással, röfögéssel,

nyerítéssel, zúgással, totyogással, lotyogással, kotyogással, reccsenéssel,

ropogással, nyüszítéssel, dobogással, loholással, sziszegéssel, lihegéssel,

bugyogással, bugyborékolással, vicsorgással, köhögéssel, rágással,

percegéssel, piszmogással, legyezéssel, pattogással, csapkodással, károgással,

kerepeléssel, kattogással, kopogással, zörgéssel, reszeléssel, dörmögéssel,

dörömböléssel, roppanással, zuhanással, dübörgéssel és ki tudja még

mivel! Ott fortyogott, bugyborékolt, zakatolt és csomózott füle hártya-hang-

tömlőiben a világ, a már-sohase-látható, a már-csak-tapintható,

a már-csak-fogható, a már-csak-beszívható, a már-csak-lenyelhető,

a már-csak-megrágható, megharapható és kiköphető, a már-csak-

elgondolható, a már-csak-szagolható, ízlelhető, a már-csak-vágyható

és undorodható, a már-sose-sose-látható világ, amely puha

pamut-csattanással, taknyos kristály-ütéssel, szagos potroh-rózsa-

lövődéssel, illatos szőrgolyó-durranással, karmos karcolással,

kristálylegyező-súrolással, moha-esernyő-dobbanással, pikkely-

trombita-durranással, csáppáfrány-csapódással, csőr-kéreg-vájással,

mirigy-dob dörrenéssel, eleven bőr-zacskó pukkanással, forró szőrös

kristályrózsa-taknyadzással, laza kristállyal töltött hártya-csöcs-

csattanással, mézes mirigyrózsa-ujjacska tapadással zuhan, lövődik,

por-pamacsolódik és taknyolódik arcára, vak szemére, lüktető

pipabéka-orrára, vékony, lapos, a kősisak-paróka alá hátra-

csúszott, felhőtlen kavics-homlokára, amely mögött az agy-

állomány nagyobb tán nem is lehetett, mint kis koponya-üregében

egy varangyé. Ó, hányfajta hanggal beszélt a Lét, hányfajta hanggal

beszélt a tiszta-zagyva Lét! Micsoda hang-mámor volt a lét

körülötte! A már-sohase-látható, a föl-nem-ismert, a magányos

végtelen világ! Hányfajta hanggal beszélt a lét körülötte, benne és a

világegyetemben! A most-már-sose-látható, a megnevezhetetlen,

a mérhetetlen-erjedésű Mámor! A kőzet-tűz-gáz-csillaganyag-

seholüresség-csillagköd-csillagközti-anyag-fém-víz-por-érc-

növényzet-kristály-állat-didergés-vacogás-mocorgás-bizsergés

gomolygó, spórádzó, titkos, szerelmes, virágzó, elfoszló, nemző,

szerető, meghaló, elbomló, újjászülető, ragyogó, elboruló, föllángoló,

kilobbanó, földagadó, összesűrűsödő, bűntelen titkos rendje,

virágzó, boldog, bűn-nélküli végtelen összevisszaság! Ó, hányféle

hangon beszélt hozzá a lét, a föl-nem-ismert gazdag Árvaság, hány

hangon beszélt neki a létezés, az ő-észre-se-vette-világ, hányfajta

szájjal, szervvel, szerkezettel, nyílással, üreggel, torokkal és

szájtalanúl! Hányféle anyaggal és hányféle anyag-szövetséggel és

anyagbeszéddel! Hányféle mozgással és hányféle sűrűséggel!

Mennyi cselekvés, mozgás és halál, mennyi akarat, törekvés, vágy, titok

küldi külön-külön részlet-hangjait a tiszta, tiszta magányba! Ó, a keletkezés,

a pusztulás, a szülés, a szerelem, nemzés, ürítés, a táplálás, szoptatás,

haldoklás, korhadás, rothadás, ó, a bomlás, szétlazulás, fonódás,

társulás, kristályosodás, kristály-épülés hangjai! Ó, az erjedés, a dagadás,

a szülőméhben-növekedés hangjai, a méhburokban-kortyolás, mozgás és ürítés,

a kicserélődés hangjai! Ó, a petefészekbe, mirigyzsákokba, ivar-

mirigyekbe, állat-rovar-madár-hüllő-kétéltű-féreg-bogár-hal-hüvelyekbe

lövődés fallosz-hangjai, ondó-hangjai, spermium-hangjai! Ó, a pete-

fészek-virágzás halhatatlan hangjai, száj és szülőnyílások legszebb

hangjai, szájak és hüvelyek boldog sikoltozása, kiáltozása és

fodor-susogása, ó, a tojómirigyfészek-virágzás hangjai, kitinhártya-

petecsövek, kitin-ondóvezetékek, lázas ivarkutak, és dagadó kitin-

bunkók csattanás-hangjai, nyöszörgés-hangjai és nedves, puha gumi-

kotyogása. A tojócsövek, hímtagok, hím-szerelemhorgok, földagadó

kloáka-kesztyűujjak, kloáka-kigyűrődések, kétéltű-péniszek,

csiga-péniszek, bogár-nemzőcsövek kitolódás-hangjai. Ó, az ondó-tokok,

duzzadt petezsákok, ikra-gomolyok, tej-felhők kicsusszanás-

hangjai, nyálkás hártya-gumigyűrődés hangjai. Ó, az egymásra-

tapasztott szerelmes kloákák hangjai, halak vérző, földagadó gyűrűs-szájú

gumizsákból kivicsorgó fogsorának csókharapás-hangjai, gumi-cuppanás-

hangjai, teknőcök farkitolásának dagadó hangjai, kígyók kettős szerelem-

pikkelyörvényének hangjai. Szerelmes négyélű mésztőr-döfések hangjai!

Tüzek, égések, robbanások, hódítások, rohanások, kitörések, elsorvadások hangjai!

A fodrosan, mirigybuborékként lassan szétnyíló, öblösen szétdagadó

tojónyílások szüléshangjai, amikor előbb a tojás hegye, aztán a tojás törzse

buggyan ki forrón a forró testből, a véres tollkoszorús szájból. A tojások

fészekbe-pottyanásának, homokba-hullásának hangjai. A szem-virágzás,

csápvirágzás, karom-virágzás, toll-növekedés, kitin-dagadás hangjai, a

tarajosgőte-csókolódzás hangjai, az apró szerelmes békahím

gumihüvelykujjának a nőstény-békatest hasi mirigyszövetébe

fúródásának gumi-hangjai, a lassú gumiabroncs-ölelés-hangok! A fej, a rágószervek, a

lábak pamatainak, pamacsainak, sörtéinek, keféinek, söprűinek, legyezőinek,

bojtjainak, ecseteinek, lágy dörzsölés-hangjai! A száj-

körüli gyömöszölő-lábak munkahangjai! A fül-legyezések, fülkagyló-

mozgások, tarkódobok és toka-dudák hangjai. Tücskök, sáskák, szöcskék

térdkalács-dobjainak, lábszár-dobjainak, comb-dobjainak, csáp-

dobjainak, potroh-dobjainak, tor-dobjainak, a testrészek csont-

keretébe-épített dobhártyáinak rezgés-hangjai! Tücskök, lótetűk,

sáskák, szöcskék, méhek, teknőcök, kétéltűek, csigák, hüllők, halak, férgek,

madarak, pókok, vak lárvák, erszényesek, ősszájúak, rágcsálók, ugrálók, emlősök

szerelem-kiáltozás, párzás-gyönyör, nászi-mámor-hangjai! A fodros, tajtékos

cuppanások, kocsonyás harapások, gumi-ölelések, kitin-ropogások, toll-

örvénylések, szőr-csiszolások, patás-karolások, karmos-átfogások hangjai!

A sörénylobogások, farok-suhogások hangjai! Ó, a növény-épülés hangjai,

a gyökeredzés, bimbófeslés, rügy-szétrózsállás, levél-épülés hangjai!

A fészeképítés hangjai! A sírásás hangjai, hulla-eltakarítások, temetkezések hangjai!

Az újszülöttek sírása, vinnyogása, tüsszögése, csuklása, vizelése, zöld pépkicsurgatása, könnye!

Bendő, torok, toka, bögy, tarkó, has, hátföltépések és kiszakadások hangjai!

Az újszülött-tisztogatás nyelv-söprés, magzatméz-csurgás, szőr-súrolás, cimpacsók-hangjai!

A gyomormunka hangjai, a vese-tüdő-máj hangjai, a salak-dagadás hangjai,

húgyhólyagban húgyfölgyülemlés hangjai. Sejtek, sejtcsoportulások, molekulák,

atomok, elemi részecskék hallhatatlan hangjai! Szerelmes bogár-hárfák,

gumihártya-kürtök, kitincimbalmok, kitinérfogacskák, csontreszelőcskék,

emlős-harsonák, hüllő-dudák, madártorok-csőrtülök-riogások hangjai!

A földagadt anyahasban a magzat-forgás, magzat-rúgdosás, magzat-szívverés hangjai,

a megrepedt magzatburok, a magzatvíz-kisuhogás, az anyatestben a gyermek-alászállás hangjai,

az ember-szülés tajtékos, véreres sikolya, vér-hangja, az állat-szülés nyögése, vér, zsír, nyák-lottyanása.

A nyögések, cuppanások, rikácsolások, nyöszörgések, kalapálások, hárfázások,

harangozások! Dobhártyás csontüregek, gumiszelepes csonthólyagbarlang-

hangszerek hangjai! A mámor és a vereség hangjai! A győzelem és a

legyőzettetés hangjai! Üveges uszonydöfések, véres pikkelytest-föl-

szakadások hangjai! Az álom hangjai és az ébredés hangjai! Az iszony

hangjai és a téboly hangjai! Csaták hangjai és őrjöngő ivarszerv-leharapások

hangjai! A vérsuhogás és a nyirokáramlás hangjai! A létezők mindenféle

szívverés-hangjai: az érhálózatok, csőszívek, hátiedényszívek, hólyagszívek,

hártyacsőszívek, hólyaglánc-szívek, hártyacsőhurka-szívek, mirigyhurka-lánc-

szívek, hártyacsőtüskefa-szívek, hártyacsőgerinc-bordaernyő-szívek,

fürtös és fésűs hártyacső-gyomorszívek, szívszerű üregek, osztóerek,

gyűjtőerek, egypitvaros-egykamrás-artériás-szívek, egypitvarú-egykamrás-

vénás-szívek, a nem-teljesen-osztott-vérkörű-szívek, a tökéletlen-válaszfalúak,

a teljesen-osztott-szívek: a kétkamrásak, két-pitvarúak vad, gyönyörű,

puha hangjai, a madaraké, emlősöké, és az övé, a félig-sárkány-félig-emberé!

A szívtömlők, kemény hús-zsákok gyönyörű hangjai! Ó, az ölelések, szeretkezések

hangjai, a páncél-nyikorgás, páncél-súrlódás, páncél-dörzsölődés, szőr-

súrolás, pamut-bojt-söprés, moha-huppanás, csáp-összedörzsölés, csáp-

nyikorgás, rágószerv-reszelés, hal-gumibuborék-harapás, madár-

csőr-harapás, csöcs-rágicsálás, emlőgomb-nyalogatás, tőgycsecs-szívás

hangjai! Ó, a fémek, kőzetek, tüzek, virágok, fák hangjai! Ó, a

fogsorok, szervek, állkapcsok, szempillasöprűk, talpak, karom-

kesztyűk, szárnyak, farok-legyezők, farok-ostorok, paták, körmök,

kitin-forgók és pórusos páncél-csapok, szárnyak, szárnylegyezők

hangjai! Kloákák, ánuszok, tojónyílások, orrlikak, hártyatalpak, sörények,

uszonyok, tüdők, trachearendszerek, tracheatüdők hangjai! A tojás,

petézés, szerelmes sperma-préselés, mirigyzsák-ölelés hangjai. Hangjai

az evésnek, emésztésnek, rablásnak, pusztításnak! Öldöklések, döfések,

nyiszálások, törések, szögelések hangjai! Csontvázak, koponyák

hangjai! Hangjai a növekedésnek. Hangjai a haldoklásnak! És

hangjai, végső hangjai a halálnak! És hangjai a dermedésnek,

megfagyásnak, fölbomlásnak, erjedésnek, átalakulásnak! És ó, hangjai a

sírásnak, a könnyeknek, a szélnek, esőnek, tenger tébolyának, földrengésnek,

árvíznek, árapálynak, az üstökösöknek, vulkánkitöréseknek, protuberanciáknak,

meteoroknak, meteoritfelhőknek, csillagkatasztrófáknak, csillagszületésnek!

Hatalmas, hatalmas hangjai a csillagoknak! Hatalmas hangjai a csillagfutásnak!

Hatalmas, hatalmas hangjai a csillagoknak! Csak állt vala

dermedetten a hatalmas Bonyolúlt-buta, füleire kötött óriás

hang-zacskókkal, állt vala dermedetten ebben a végtelen,

félelmetes hang-gomolygásban, a felhőtlen tiszta égbe, a

fekete űrbe földagadó hangfüst-gomba vak centrumában, s oly

őrjítő, oly bénító, oly mámorító, oly halálra-figyelmeztető és pusztulásba-

kábító volt ez a bíbor-fekete-arany-sötétkék-rózsaszín-zöld-

sárga-lila-fehér hang-ömleny, virágzó hangpép, amibe sűllyedett,

oly fullasztó, hörgésre-erjesztő volt ez a csillagokig-dagadó, csönd-

üregekkel-buborékos nehéz hang-szivacs, amibe ágyazódott hirtelen,

ami körülnőtte, mint valami szivacsos uborka-állat, eleven

szivacsfa, ami ősszáján át gyomrába gyömöszölte, nagy rángásokkal

rátüremkedve, ráfodrozva, ráhólyagozva és rászitásodna, ami

mohón éhesen ősüreg-belébe gyűrte, mint egy ezer mészváz-szita-

kesztyűujjnyúlványokkal és hosszú szitaháló-csöcsökkel az űrbe-növő

zsákállat, amely ott él lélegezve, ürítve és zabálva a Föld

köldökére tapadtan. Mert most már fájt neki a sok hang, mert

most már fájt neki a vakság! Mert, nem tudta bár, már fájt

neki a sorsa: nemzettetése, születése, buta múlttalansága,

szánalmas emléktelensége, mert most már fájt neki a társtalanság,

szerelem-nélküliség, szerelem-hiány, mert most már fájt neki a

többé-sose-látható milliárd-szemű-szemgolyójú-látósejtű lét,

mert most már fájt neki a milliárd hasznos-ivarszervű, hasznos-

petefészkű, hasznos-ondótartályú növény-állat-létezés, amely látott

és nemzett boldog öntudatlanságban, és nem tudta tán, hogy lát,

és szeret! Mert most már fájt neki a csak-hanggal-köréje-ikrásodott

termékeny és haldokló világ, mert most már fájt neki a csak-hanggal-

köréje-kristályosodott milliárd-magányú látó és vak szerelem, amelyben úgy

állt ott dermedetten, mint jégbefagyott csigabiga, jég-gombába-fagyott

gyík, jég-koporsóba-fagyott öreg óriásvarangy. Mert most már fájt neki a

dal, a tiszta, tiszta dal, amelyet a hártyás, lüktető-belsejű hangzsákok mögűl,

a fülére-nőtt erjedő és fortyogó óriás hang-gyomrok rángó, dobogó

burkolatán át hallott sápadtan, vékonyan, fehéren, mintha Mindenséget-

beerjedő füst-özön mögűl, a Mindenségből-zuhogó tűzözön mögűl

hallaná, fekete vattahömpölygés mögűl, világfaló, büntető láng-

ropogás, tűz-téboly mögűl, a létezők sistergő, lángba-fúlt vak

jajgatása mögűl hallaná, állatok, növények, megolvadt kőzetek, a szét-

olvadt föld, nagy vizenyős hólyaggá dagadt, szétdurrant emberek,

a nyákkal fölhólyagzó, rostosra-elszenesedő nem-ismert-Emberiség

egymásra-tódúlt, egymásra-mászott, egymáson-rángó, szinte füst-nélkülien

izzó parázskristálytornyai mögűl, parázskristály-temetői mögűl,

a tűz végtelen-göngyölgésű, piros-kék-erezésű, lángkristály-leveledzésű

szárnyai mögűl hallaná, mintha a bűntető-megújító Tűzhalál

mögűl hallaná a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt. Mintha az

izzó Tűzhalálasszony-óriás dagadt hasából hallaná kizengeni a

dalt, a tűzbuborék-pocak belsejéből, az óriás Parázskristály-

emse, az iszonyú Tűzkristály-emlős, a rettenetes Kristálytűz-

nőstény méhéből hallaná kizengeni a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta

dalt. Mintha az óriás Tűzanya testéből hallaná kizengeni a dalt,

a megdagadt tűztejmirigycsomós parázskristály-emlők alól, a

tűz-hólyag-has belsejéből a tűz-magzatburok magzata énekét, a

tűztől-nemzett, tűzben-fogantatott, tűzben-kihordott fiúét, aki

ott ül dalolva a tűzbarlang-anyaméhben, a tűz-nem-fogja,

tűz-nem-emésztheti zöld Moha-fiú, zöld moha-koponyája, zöld moha-teste

áttetszik a lángbuborékhason, mint tengericsikó-apa üveg-gubacs-

teste üveggesztenyehéj-hasán az óriás fekete kristálybuborék-virág-szemű,

szögletes üvegkristályhurka-testű, gyöngyszögecselt üvegharmonika-törzsű,

ferde ikerbuborék-orrnyílású, üveglappal-leforrasztott hegyes üveg-

harci-sisakba-bújtatott-fejű, kristálylegyező-uszonyfülű, kristályesernyő-

sárkánytaréjos, hegyes üvegharmonika-fogófarkú, üvegtüskés csikó-

magzat. Ott ült, ott énekelt vala a parázsbuborék közepén, a

lángbarlang közepén a zöld Moha-fiú, az eléghetetlen, a tiszta,

ott ült énekelve a zöld Moha-fiú, a zöld Megváltó, a zöld Újraszületés,

s míg énekelt, moha-mellkasa rengett, mint a kékdarázs-potroh, mohaszempillás

moha-szemhéjait lecsukta-fölnyitotta, moha-gégéje virágzott mohával,

moha-szemgolyói lágyan mohásodtak, moha-pupillái lágyan kitágúltak,

s míg énekelt, moha-szájából moha-por, virágpor permetezett, zöld

fonalgomba-füst gomolygott, mint egész testét lágyan begöngyölgő

finom zöld szakáll. Igen, a hang mögűl, a tűz mögűl hallotta csak a

dalt, puhán, zöld-füstölgőn, zöld-permetezőn, lágy zöld

áradással a Moha-fiú moha-énekét, s hatalmas vágyódás

nőtt ki gyors madárdobogású, axolotl-szívverésű apró ember-

szívéből, nőtt ki szívéből zöld szárral, zöld levelekkel, nőtt föl

torkában, nőtt bele szájüregébe, nőtt ki csigabigafodorszáj-

szájrózsafodrain hatalmas pórusos, szőrös, pikkelyes száron, óriás

zöld csészetokkal, s nyúlt előre, szájából a tiszta fényre

nyílva, a hatalmas szerelem virága, szűzek szűz-szerelme, a tiszta szűz

Fogantatott felé, a zöld Megváltó-anya felé, a szűztiszta szűzet

hordozó zöld Mária felé, az istennel-megnemzett, isten-magzatát

cipelő szűzi szűz felé, szűztiszta szűz emlői felé, óriás zöld

száron nőtt ki szájából a levegőre az ötszirmú óriás Liliomkehely,

mint a halott együgyű-szerzetes rothadó szájából, szakálla

penészes bozontkútjából a rothadó szívéből kinőtt liliom,

lángolt fehéren az öt szirom, mint a Halott öt sebe, lángolt fehéren az

ötágú szűzesség, az öt-sebű halál, az öt-lángú szerelem. És

minden szirmára, szirma minden erére, szirma minden pórusára,

szirma minden dongájára, szirma minden pihéjére, szirma minden

bordájára, kehelycsészéje minden zöld kanalára, szára minden

pikkelyére, szára minden sejtjére, pórusára, szőrszálára, idegére,

gyökere minden ágára-bogára, gyökere minden gyüremlésére,

gyökere minden hajszálerére, gyökere-bőre minden ízére, minden

gyökérvég-agyára, gyökérvég-agya burkolatára, gyökérvég-agya minden

sejtjére, sejtmagjára, sejtköpenyére, minden szervecskéjére, részletére,

töltetére, kromoszómája minden pöttyére, nukleinsava minden lánc-

szemére írva vagyon egész a szív közepéig: Dicsőség! Dicsőség!

Dicsőség! Dicsőség szűz keblek, rengő kicsi emlők! Dicsőség szűz méh

szűz fogantatása! Dicsőség Megváltó szűzben-dagadása! Dicsőség

Jövendő titkos virulása! Dicsőség halál Legszebb Tagadása!

Dicsőség Remény vak Föltámadása! Dicsőség! Dicsőség! Dicsőség! Dicsőség!

Csak állt vala dermedetten a kövér növénykásával, tornyos, csigás,

vastag virághabbal zsírosan és porosan bepépezett omladék kőfal

előtt, amelyben a boldogtalan-boldog keverék-lények nyüzsögtek,

állt vala dermedetten és vakon, s míg hatalmas szügye, a

kőpikkelyszív-alakú, az iker-pikkelykőgolyós, a két Szfinx-

csöcsű sárkány-mellkas növénnyel, állattal, madárral, virággal bozsogva

virágzott, míg hatalmas kőpikkelygolyó-bütykű, pikkelyes kőszív-

térdkalácsú, sziklázat-karmú és sziklatüske-sarkantyús kő-

libalába odvai, pikkelybarlangjai, kő-gödrei, szőrtelen, pórusos

üregei, és mohos, nyálkás kőlikai, a moha-bélésű kő-üstök növénnyel,

állattal, madarakkal, virágokkal, vadakkal vígan virágoztak, míg

ott állt dermedetten és vakon és egész Szaurusz-másodteste

pikkelyburkolata és tüske-erdője vadakkal, virágokkal hemzsegve vígan

virágzott, lassu-ütésű bársony-harang-sárkányszívéből

kihajtott zölden az Eddig-nem-tudta-micsoda, a

Most-se-tudja-micsoda Valami, kitört a szívtömlő vérhártyás

oldalán pihés zöld indával, mirigyragyás, lélegző-pórusos zöld

szárral, fő-gyökereit és hajszálgyökérernyő-hálóját a szív üregeiben,

likacsaiban, rostjaiban és izmaiban széteresztve és szétlegyezve,

kitört zöld szárral a Nem-tudja-mi-lehet, a testét, sőt testeit,

növekedvén, lázzal, tűz-habokkal, vértolúlással, lobogó nedvekkel

és erjedő reménytelenséggel fölgerjesztő Ki-tudja-micsoda Valami,

és teste rendeltetésében talán benne-se-foglalt, a lénye kettős-

értelmetlenségű szerkezetében talán nem-is-lehetséges, a szerkezete

dupla-indulatú és kétféle-akaratú bonyolúlt vonulatában, a kétszer-gerincű,

kétszer-borda-hordós, egyszer-nyakcsigolya-száras, egy-koponyájú Ember-

csigában, óriás kőtüskés kőcsigaházban, amit beledagadva és belenőve

bőven kitöltöttek a zsigerek, a szervek, a lágy hánytorgások és kotyogások,

áttört kemény zöld szárral, puha növénypamut-indával az óriás-

szív burkolatán, finom-erezésű hártyázatán ez a Valami-Szár, ez

a Valami-Virág, pihés, pórusos, pikkelyes, sejtes vastag növény-

csont-csigolyatornya átfúrta a mellkasba-akasztott szivacs-viziló,

hánytorgó és lüktető rózsahólyagocska-bálna, a földagadt óriás

tüdő mellett a hártyás porcogószelvény-nyelőcső iszamos, ruganyos

falát, s a nyelőcsőben, a rövidre-visszametszett sárkány-posta-

kürtben nőtt tovább, nem a sárkánygyík-száj felé, de a másik test

törzsvége felé, nőtt tovább a nyelőcsőben, amely nem a sárkány-szájüregbe

szájadzott a nagy szivacsosra-átrothadt rózsakrumpli-mandulák, a bársonycsap-

nyelvbillentyű, a torok piros, körömtelen kocsonya-hüvelykujja mögött, hiszen

nem nyak volt a kőpikkely-hordó-sárkánymellkas folytatása, de

a sárkányhátba, gyíktörzsbe, kőszív-sárkányszügybe pikkelyekkel,

szőrökkel, tiszta pórusos bőrrel, gyöngylencsékkel, üvegkavics-

szövettel, kristálycsillámokkal lágyan-átnövő szőrtelen,

hímvesszőtlen és herezacskótlan férfiágyék, férfitompor-kezdet,

két kőhajlatba-forrt rózsás fél-buborék, egymástól-alíg

elhasított izomgolyók, amelyeknek alsó gömbfele a szőrös, feketefoltos

ánusszal, a csücsöri rózsaszín-fodros végbélnyílással már a sárkány-

mellkasba ágyaztatott, vagy nincs is talán. Igen, az elmaradt

sárkánygyík-nyak és a nemzésben és fogantatásban-kifejlődött sárkány-

fej, az elmaradt óriás-állkapcsú, kőkaktusz-füles kőkúp-sárkány-

koponya helyett a sárkányszügy, a gyíkmellkas ember-tompor-

folytatása, férfi-pocak és férfihát-folytatása felé nőtt a

rövidre-metszett sárkány-nyelőcsőben a zöld-szárú zöld-Valami,

önmaga bársonyredő-béléséből kigöngyölögve, lágy hólyag-gyűrű-kút

bugyogással fölfele ömölve, mint egy zöld csigaszarv, nőtt a nyelő-

csőben, az összenövés titkos, titokzatos belső részleteiben, bonyolúlt

csont-zsiger-porcogó-hártya-erezet-csigolya-csontágacska-medencecsont-

sárkánynyakcsigolya-gubancában folytatódva tovább, talán az

ánusztalan végbélen, a ki-tudja-hova-szájadzó ürítőbélen át,

a fodros, mirigylebenykecsipkés, zsíros, hártyás és eres vastagbeleken

keresztűl, amelyek dagadásig tömődtek csigahéjjal, kitinszárnyakkal,

kiolvadt-szemrózsakristályú kitinkoponyákkal, csápokkal, lábakkal,

karmokkal, körmökkel, dongákkal, pikkelylekvárral, hajgombócokkal,

apró csontvázakkal, szőr-pamacsokkal és csőrökkel és kiégett

növényi rostokkal, virághulla-maradékkal, nőtt ez a zöld Valami

a fodortekervényes beleken, a meglottyadt üres gyomron át embertörzse

madárszív-dobolású kis ember-szívébe. S az emberszívet fodraival,

pikkelyeivel és szőreivel belűlről körűl benőve, mint egy nagy zöld

szivacs, és a szív húsán vékony fonalaival szitásan és lazán áttörve,

mint légy haldokló-légzésű, szőrkehely-vaginaként vonagló stigmájú

szőrös kristálymozaik-potrohán a fonalas zöld penészgomba, s

áradva zöld penészgomba-szakállával a tüdők felé, hogy azokat is

lágy fonalvég-szájukkal átfúrva erjedetten benőjék, mint a zöld füst,

zöld pikkelycsigolyatörzse mellékszakáll-gyökérszoknyáit a férfitörzs

belsejében, a munkálkodó lágy szervekben és elemi részletekben zölden szétgomolyogva

hátrahagyva nőtt tovább a zöldszárú zöld Valami a gégén, a

nyakon, a szájon át, kitörve nyálas pici szájfodrain az őrjöngő tiszta

fényre! És szájából hosszan előrenyúlva, majd kétszer csigásan meg-

tekeredve, mint a szőlőkacs, tapadónövények zöld drótja, függőlegesen

fölmeredve, mint egy zöld kobra, nőtt tovább a titkos, titokzatos

zöld Valami szára, orra, homloka előtt föl a fénybe, s vörös-

parókás, kőszitasisak-koponyahátsórészes feje fölött, amelynek

pont-hálózatos sűrű kőcsövecske-szájaiból úgy nőtt ki a vörös hajzat, mint

kőszitabuborékon átpaszírozott olvadt piros tüdőszövet, igen,

buta, lapos, axolotl-külsőkopoltyús emberfeje fölött csigolyázódva és

tornyozódva magasan, lassan leveleket eresztett, nagy, bordás, szőrös

levélernyőt, s zöld ernyőt is szára végiben, szőrös növényküllőjű

zöld hártya-esernyőt, és fölötte körben zöld növénycsipke-legyezőket,

de nem virágot! Ott esernyőzött, párolgott derengve zölden a feje

fölött ez a titkos, titokzatos valami-Vágy, mint egy óriás zöld büdösbürök!

És ezekre a szöszökre, ernyőkre, levelekre nem vala írva semmi!

Száján-kinőtt szíve-bürökére nem vala írva semmi! Semmi!

Semmi! Semmi! Semmi! Mert nem tudta ő, hogy mire vágyik.

Hogy szíve száján-kinőtt büdös növényernyője mit jelent? Hogy

valami más nőtt ki onnan, mint amire nem-is-tudva vágyott! Mert

bután születve és fiatal-vakon az éhséget ismerte csak, és most a

hangokat, a lét fekete-bíbor-arany-kristály-hangszövedékét, az elmúlás és

születés, a fogantatás és dagadás, a kihordás és temetés, a tevékenység

és szunnyadás, az álom és az ébredés hangbugyrait, hang-hólyagjait

kis rózsamohás, rózsaszőrös fülkagylóira kötözve keményen. Mert nem

tudta ő, a varangy-értelmű, teknőc-agyú, az axolotl-agyvelejű,

akinek agya csak párolgott öntudatlanúl, mint a varangyosbéka háta,

fodros rózsabéka teste, nem tudta ő a Bonyolúlt-Buta, a

kettős-halálú-egyhalál-csigabigatörzsű-Szaurusz, az ottfelejtett-

ségéből lassan kimászott, a magárahagyottságából kíváncsian ki-

vánszorgó, a hülye-elrendeltetettségéből ember-kőebihal-

gyalázatával megvakúlt óriásteknősbékaként, ember-övesállatként,

férfi-hangyászsünként, csődörrózsa-tatuként, emberliliom-

kőkenguruként kivonszolódó, bűnben és titkos reményben, közönyben

és megváltóhalálban nemzett és szégyenben, gyötrelemben, talán az

olyan-mindegy kő-üst mirigybokrai közt kihordott, talán az

irgalmas asszony-sikollyal megszűlt, talán csipogva-röfögve

kipottyantott és csak haláltól-fölnevelt, szétfolyó zöld hullától

oktatott, tüskés, óriás, csipogó kőbuborék-közömbösségtől tanított

árva, árva, árva vak Buta, nem tudta száján mért nőtt ki a zöld

levéltorony, a zöld bürökernyő. Mert a létet se tudta, nemhogy ön-

magát, kettős-szíve gödreinek gyönyörét és iszonyatát! Vala

azért talán, hogy ez a titkos zöld növény nem gerjedt ágyékából,

dagadt heréiből indúlt a szájából kinőni! Vala azért talán, hogy nem

kettős-ágyéka vérrel-földagadt szivacstömlői, a rejtett nem-

látható, s a sárkánygyíktörzs kőpikkelyes tömpe testvégződése, vastag

kocsonyástövű farok-kezdete alatt, a kőlapokkal rózsásan ki-

palázott kloáka, a kőpikkely-urna tojónyílás alatt sorvadozó

hervadt szerelem-bogyói és pikkelykukackája ivargödreiből, apadt és

apatikus here-bimbóiból, bika-dagadással-nem-erjedő és tűz-

csillagtársulásokat nem termelő ondó-tojásaiból sarjadt ki a gerinc-

velőben gyökerező zöld büdösbürök, elvartyoghatatlan zöld

akarat! Mert ami valaha, valaha másnak annyi irgalmat, s

erőt adott, arról ő, az eddig vágytalan buta semmit nem tudott,

ami annyi gyásznak, vidulásnak, teremtésnek és pusztulásnak,

reménynek és halálnak annyi jövőt adott, annyi jövendő jövőt,

annyi múlt bársonyát, annyi halál-viasztrombitát, annyi moha-

menyegzőt, harmat-hegedűt, hajnal-háborút, bársony-koporsót,

tűz-vértet, föld-csengettyűt, csillaghártya csöndet, tűz-eres tűzbuborék-

éneket, amelyben ott ül virágpor-trombitával, zöld pikkely-hegedűvel,

kék moha-kürttel és virághárfával a soha-senki-nem-látta Angyal,

ami valaha másnak annyi irgalmat, erőt, halált és megváltást

adott, arról ő a most-már-vak-Buta, a Bonyolúlt-semmi,

az összebogozott Folytathatatlanság, a szétválaszthatatlan

Nem-lesz-még-egy-ilyen, a terméketlen Asszonyt-nem-ismerő, a

hermafrodita Emse-kanca-csődör-tyúk-ember-gácsér-Összevisszaság

semmit nem tudott! Mint ahogy azt se tudta, hisz vak volt szegény

és nagyon buta, hogy szájából az őrjöngő tiszta fényre a derengő

büdös hártyacsipke-ernyő kinőtt, és ott ágaskodik és terűl

hervadatlanúl és árnyéktalanúl zöld hártyáival, csipkéivel,

legyezőivel és bordáival tömpe gekkó-emberfeje fölött. Mert

nem érte el a Megvilágosodás! A mámoros, vad, tiszta, tiszta fény,

mert látón is vak volt és buta volt, nemcsak vakon, nem nőtt

ki szívében, s átnőve szíve finom héjait, egész testében szétdagadva az

anyagtalan kristálybuborék, a belső tiszta fény, a megváltás

és megvilágosodás erjedve-dagadó belső hólyaglángja, amely

anyagtalan hártya-házával, belseje sugárzó édenével az

egész testet belűlről bevilágítja, és átvilágítja csontjait, húsát,

és bőrén ragyogva kifénylik és nehéz kristályfényébe vonja körűl

a növényzetet, virágokat, kivégzetteket és szerelmeseket, mint

Altdorfer Lót-lányának domború kristálybuborék-hasa, apa-bűnt-befogadó

szigorú csontszínű ágyéka, átvilágítva emlőit, karjait, lábait,

koponyáját, izzik fején, mintha izzó kristályálarc lenne arca elé

kötözve, amely befényesíti kristálytüzével a világegyetemet, mint

Lót-lánya kristálybuborék-hasa, amelyben bűnösen és bűnhődötten, tüzes

mirigy-ágyúból szétlövellve, tűzpamacsokkal erjedve, lángbuborék-fürtökkel

énekelve virágzik az Elmondhatatlan, a Halál! Legalább egyszer látta volna

magát, legalább egyszer látta volna magát nagy csöndes víztükörben

teljesen, parókájától a farokvég kőhúr-kelyhéig egy óriás fény-

hártyás feszes víztükörben, vagy az ég leeresztett tükörhártyája

csöndjében, legalább egyszer látta volna magát! Vagy jött volna vele

szembe, nyálúton mászva tajtékos fodros csigatalpaival, mint

égbenyúló óriás csigabiga egy vele-hasonló Másik, egy ugyancsak

hermafrodita, csücsörgő, tapogató nagy habos kocsonyafodor-hullámokkal

hullámzó vele-végzetű Másik, hogy kétnemű két önmaguk

lényegét és küldetését megértve találkozzanak, fölgerjedjenek és

szeressenek! Bújt volna ki egy másik páfrányerdő párás csipke-

barlangjából, mohos és nyirkos pikkelykása-alagútjából csigázva és

fodrozva és nyálhab-szőnyeget a földre-ragasztva, testéből

tajtékcsipkefodor-lepedőt folyatva és a növénytömeghalálra

tapasztva egy Másik-őmaga, hogy egymással-találkozva megvilágosodjanak. Talán

csöpp gőte-agyáról, csiga-agyáról, szalamandra-agyáról lehámlott volna

a mohos kőhólyagburok, a penészes kőhólyag-burkolat, és

értelme is megnyílt volna talán, Múltja és Jövője, Szülője,

Nemzője, Kihordója, Teremtője, Bűntelensége és Bűnhődöttsége

a nyálhártyás, habfodros, tajtékizzadó találkozásban. És lett volna

ivarszerveinek is értelme talán, a bizonyára-fölgerjedőknek, a

mindenképpen-fölgerjedőknek, ha mint a hímnős tüdős csigák

egymást kétszer szeretve, lénye értelmet nyerne a habzó vad szerelemben!

Ő, az Asszonya-férje-nincs-neki Vak-Buta, ha szeretni tudna tán,

talán megváltódna a Szerelemben! Micsoda szerelem-torony lenne az,

micsoda vak ölelés, húsbársonycső-belső-szemgolyós tapogató-egymásra-

tekeredés, micsoda ragyás húsbársony-fejtorony egymásra-csavarodás, micsoda

egymásra habosan föltornyozott, nyálmézes hús-fodorszoknyás fodor-

egybehullámzás, az egész test tajtékos talp-csókja, habos fodor-

hullámzása, őrjöngő szent egymásra-ragadása, micsoda egymás-

kocsonya-zsákjában turkálása, a másik rózsaszín, redős üveggumifejének

a kocsonya-kancsó-szájba gyömöszölése, micsoda nyálas kocsonyafodor-

csókok, csigaszem-szopogatások, gumikocsonyacimpa-harapások, vad

egymás szájába gyömködések és szájkocsonyaüst-fejre-ráhúzások,

ráfodrozások, rávonaglások, ráöklelődések, ráfejődések és üveges

rágyűrődések, kocsonya-csókok és kocsonyaharapások közt szeretne a

két hermafrodita vad, s mikor egymásra-ágaskodva habos fodor-

talpakkal inganak, a szerelem sárga-habos hús-árbócai, testük titkos

hústokjaiból négy-élű mészpáttőröket kilökve, forró mésznyilakat

kilőve egymás izzadt, erjedett testébe döfik, hogy kékpettyes húsukból

már a vér virágzik, tántorognak és vonaglanak egymásra tapadva

és tekeredve a kő-tőrök döféseitől, szent stigmákkal, vér-

kehely sebekkel, s mikor rózsapettyes óriás-péniszüket egymás ivarnyílásába

vezetik petét sisteregve, spermát kiáltva, úgy állnak ott tajtékos fodor-

ikertoronyként, nyolc óriás kék-golyós szembimbóval a csillagok alatt,

mint a hártyát-kocsonyát-páncélt-üveget-testmohát millió ernyővel,

vérttel, taréjjal, tüskével, levéllel és nyereggel, millió szemmel,

szemgolyóval kivajúdó Ősföld Őslátomása! És milyen

büszkén és dagadtan cipelné testében kicsinyeit, ez az imbolygó

zöld páfrányhínárból kiúszott hatalmas kő-Csikóhal! Ez az

óriás üvegből-fújt Hal-kengurú, ez a sose-lesz-óriás-kő-

Anya-Apa! Jaj, micsoda szerelem lenne az is, micsoda tiszta,

szép, micsoda legszebb-gyermekálom-szűlte ringó szép szerelem!

Micsoda elmondhatatlan kristály-bonyolúltság, szikrázó páros

üvegtrombita-forgás, aranyszemgolyós, csikópislogású, üvegpáncélos

kocsonyacsikófejű, szögletes kristályhernyó-összetekeredés!

Micsoda páros üvegtüskeliliom-keringés, micsoda kettős üveg-

álomcsikó-örvénylés, micsoda álmatag, gyöngyház-palákból egymásra-

pikkelyezetten fölépített, gyémánt-csavarokkal összecsavart középkori

üveglovagöltönyök egymáskörűli tánca lenne az, a csikófej hosszúkás

üveglemez-sisakjával, amelynek szögletes hiányából nagy

szempilla-kristályszoknyavázak söprűznek fölfelé, üvegarany-margaréta-

szemgolyók ragyognak! Micsoda üvegtüsketaréj-ragyogás, uszony-

kristálylegyező-verdesés, fülecske-kristályuszonytoll-legyezés lenne

az, míg az üvegsisakos kocsonya-koponya piros és kék

kocsonya-nyárfái lágyan rezegnek szines kocsonyalombjukkal, mint

fénylő csótárok, szikrázó bóbiták! Micsoda csikófejű páros

üveggubacspörgés lenne az a nehéz és bonyolúlt szerelem! De

hiszen ő is nehéz és ő is bonyolúlt! Mint a Hippocampusé, a

kis csikóhalé! Ha elébe úszna most, a fekete űrből libegve talán

alá megnevezhetetlen sorsa Hippocampusa! Mint a Hippo-

campusoké, a tengeri csikóké. Micsoda szerelem lenne az! Micsoda

fordított szerelem. Ha jönne az űrből, az égitest-ikraszigetek

fénylombjai, láng-indái közűl, csillaghínárok fénybuborékos laza pamat-

ernyői közűl libegve és lágyan leforogva titkos ős-nászruhás asszonya, a szögletes

kristályragyogás-Csikóhal-nőstény! Ó, azok a kis üvegcsikó-szerelmesek!

A gyöngypalás, kocsonyanyárfa-bóbitás, tüskés üvegbuborék-csikók

üveghernyós-üvegharmonika-fogófarkukkal átfonva egymást, egymást

kristály-legyező uszonyukkal fogva, hosszú-orrú üvegcsikófejüket

egymáshoz a hosszú kristálysisak oldallapjaival fordítva

szorítva, hogy aranyesernyő-emberszempilláik összeérnek, imbolyognak,

ringanak és forognak, aztán a hím fölfújja hasát, mint egy tüskés

hártyabuborékot, s a nem-vad asszonyhal-csikó férje véreres üvegzsákja

alsó nyílásába csúsztatja nő-hímvesszőjét, narancsszínű ivarszemölcsét,

és lövelli boldogan a kristályhastarisznya mélyibe petéig, míg a reszketve

kristályragyogó hím-csikó spermáját teste forró mirigycsatornájából

gyöngykéreg férfi-költőzsákjába üríti. Aztán a két szikrázó

csikófejű üvegtrombita, a két uszonylegyezős kristálykürt egymástól

elforogva boldogan legelészik, pórusos üvegtrombita-orrlikú hegyes fejük

mereven villog és ragyog, iker-üvegfélbuborék-orrlikú felső-ajakcimpájuk közt, kristály-

kehely-szájukban ropog a vizi fű, ahogy harapnak. Ó, ha

tudná mi az, míly boldogan esne teherbe, míly boldogan

hordozná kicsinyeit az üvegbuborékként földagadt érhálóbuborékos apa-

költőzsákban, mint a Hippocampus-apa, akinek teste, mint

a terhes asszonyok hasa röntgen-sugár alatt elvékonyodva

átviláglik, s oly gazdagra földagad, hogy látszanak benne ötös-

ikrei, a pöttöm szempillás csikófejek, az óriás fekete üveghólyag-csikó-

szemek, a tüskés gubacs-páncélzat, s az elvékonyodó tüskehernyó-

fogófarok! S hogy szűlné őket, nyögve boldogan, az óriás

Embersárkánygyík-csikóapa, az óriás Ember-tüskés-kőbuborék-

apa, mint a Hippocampus-apa tüskés picinyeit, mikor lüktető

gyöngyház-gubacs-hasa fölreped s a véres és nyálas szülőnyíláson

csikófejükkel előre, lassan kiránganak, verdesve kivonaglanak

a puha csikóhal-gubacsok, az üvegálom-újszülöttek, uszonyaikkal,

tüskéikkel, a hasban-üvegkaktusz-farokgyűrűzéssel segítve

magukat, segítve magukat porcogós kocsonya-kehely-orrlikaikkal is,

karcsú fejük szines üvegbóbita-virágcsokrával is, míg körűl a

vízben a vér, mint füst szívárog a megrepedt kristály-

hólyaghas réseiből, az apatest szívárgó szülőanyasebéből, s

ellegyeződve, elbodrozódva eloszlik kék pamataival, s a halcsikó-apa

fejét magasra emelve mereng, pislog és forognak aranylemez-margaréta-

keretű, arany-holdsarló-pupillás feketemoha-szemgolyói!

Ó, hogy ringana, forogna, imbolyogna ő is, hatalmas, elvékonyodott,

tüskés kőbuborék-pocakjával az ég felé, átlátszó óriás kő-

hártya-hasában a hemzsegő ember-sárkánygyík-embriókkal, az

apró kőtüske-buborék-moharózsákkal, a pislogókkal, lüktetőkkel,

a csücsörítőkkel, az emberembrió-varánuszgyíkmagzatokkal, az

egymásból-kimoharózsálló-tüskepikkelykőbuborékba-átnövőkkel, s ha

érezné, hogy legszebb órája közeleg már, hatalmas átlátszó kő-

hártyatasakját lágyan emelve, mint iszonyúság-nagy kő-csikóhal,

óriás szűlni-kész Embersárkánygyík-Hippocampus-apa, teste lüktető

hártyazsákjában a hemzsegő, látható Embersárkánygyík-Hippocampus-

kicsinyekkel, forogva, libegve fölúszna a Holdig, hogy ott szűlje

meg őket, a kristályos lilamoha Holdon, s ott legelésszenek

majd holdmoharózsát, holdmohaliliomot, holdmohapáfrányt,

ő meg totyogó kicsinyeire vigyázva lágyan, egy-egy emberfő-intéssel, gumi-

gekkó-ujj-figyelmeztetéssel, kőtüske-harang farokcsöndítéssel,

a boldogan elhagyott Földre visszanézve, a fekete mohában forgó zöld

mohagolyóra visszanézne! A világító árva Földre, a halállal-

hemzsegő, titokkal-tántorgó árva Földgolyóra! De hát ő erről

mit se tudott! Nem tudta hányfajta szerelem, nemzés, kihordás,

szülés nyüzsög most is körülötte, ahogy itt áll vakon, tétován,

bután a zöld növényhólyagokkal, izzó virágbuborékokkal, kemény

pikkelylevelekkel és vastag gyökérszőrzetekkel buján behabzott

omladék kőfal előtt. Nem tudta a tétován ácsorgó, vakon

pislogó, csipáit dörzsölő, hanghártyazsákkal-bekötözött-fülű,

az óriás hártya-csöcsökkel, buborék-emlőkkel, földig-lógó hártyagolyókkal megbilincselt-fülű,

a vartyogni-vágyó, hosszan jajgatva vartyogni-vágyó, a hang-

tűzlávával-befolyt-fülű, a piros-mohával-benőtt-pupillájú

vak, vak, vak Buta-bonyolúlt, akinek kis pórushátú, kék mirigy-

hasú nyelve is úgy ült szájában, mint piros moha-barlangban egy bíbor-béka,

nem tudta a Vak-vartyogó, nem tudta, mert látón se tudta látni, nemhogy

vakon, a szerelem milliárd változatát, a kihordások milliárd módozatát!

Nem tudta a buta vak Szegény a szerelmet, a buta vak vartyogó Magány,

a szerelemtelen, szerelme-sose-lesz Árvaság, a Folytatása-nem-lehet

Elapadtság, a Nincs-aki-szeresse-Nincs-miért-szeresse Kábulat, az

önmagába-sűlt, önmagába-hervadott-ivarszerű Önmaga-halála-

Halál, a Halált-nemzeni-képtelen Halandó, a Halál-eleven-Halottja,

nem tudta ő, a vartyogni-vágyó vak, buta Szegény, hogy a lét hogy szeret,

nem tudta a földagadt-nyelvű Szegény, akinek nyelve apró fekete kitin-

horgokkal, kitinszigonyokkal volt feketén beszögezve, darázs-

fullánkokkal, virágméh-fullánkokkal, mézelő méh fullánkjaival,

nagy dongók kiszakadt kitin-tőreivel vala döfködve tele,

apró fekete késekkel, amelyek végén úgy dagadt az aranyszelvényes moha-

tojás, az aranypántos szőrhordó, a lüktető potroh-tojás mohos farcsúcsából

a fullánkkal-együtt-kiszakadt, méreg-miriggyel töltött hártyazacskó,

mint fekete kőtokban nyálas mirigyvirágcsokor. Sőt rózsabordás szájpadlása

körben körűl, nyelve mirigy-töve, bíbor-eres nyelvcsapocska-zsákja,

s a rózsamoha-here mandulák, s ajakcimpája duzzadt sűrű csigabigaszáj-fodrai

is fullánkokkal tüskéződtek szőrös feketén, mintha kicsiny szájöble fekete

szőrbarlang lenne, rózsatüske-belsőburok, nyelve rózsaszín sündisznó, nyálas és

sűrűn fodrozó sűrű ajakfodrai gyűrűsen egymásra-hagymalevelesedő,

fodrosan egymásra-hullámzó szőrszirmok csücsöri rózsaszín salátafeje.

Nem tudta ő, hogyan szeretnek az emlősök, madarak, halak,

az amphibiák, reptiliák, rovarok, bogarak, férgek, egysejtűek és

többsejtűek, a virágzó sejt-társulások, nem tudta

ő, a szerelemre-vak, a párzásra-buta, a kihordásra-nincs-mit,

a megszülésre-nincs-kit Szegény bonyolúlt, besűlt, be-

mohásodott, pikkelyes kővel betokosodott agyacskájú és párzó-

szervű vak buta árva Barom, a Megnevezhetetlenség Ember-kő-

csodája, a vak lehetetlenség embertörzs-sárkánygyíktörzs össze-

ragadt-mámorú mohó Mámortalansága, a kősündisznótesttel

összenőtt rózsaszín-szájgyűrű-kerekes Pióca-lárva, az izmos

szívókorong-szájú övesállattörzzsel-összenőtt páfrány-pióca-

Árva, a bunkós szívókorong-toronyfejű, kocsonya-búvárgömb-

fejű, tüskés, hosszában-sodrott tengeri csigahéjjal összenőtt,

páfránytestben tenyésző Féreg, akinek fehér hús-bunkó fején körben úgy

ülnek a kocsonyaredőküllős szívókorongok, az üvegporc szívó-

kelyhek, mint búvárgömb dülledt kristályablakai, nem tudta ő,

a vak Álmatag, a csak-zabálni-tudó Mindíg-éhes, az Asszonyt-

nem-ismerő Gerjedtségtelen, a megkövesedett Múlt csipás

Takonybimbója, az Eleven-kőkripta-Nagybimbós-asszonykukac

szerelmének kőtüskegubóval és falánk húscsillaggal egymásból

pikkelyesen és szőrösen kiágazó, foszforeszkáló Hulla-virága,

nem tudta ő, a Kőállat-hermafroditalárva, a bűnben és bűntetésben

Nemzett és Fogantatott, a Kő-kurvasággal-Halál-halállal

összetaknyozott és összerózsázott vonaglás-virágú Lomhaság, a

viruló belső-szervekkel gazdagon megtömött, jövendővel-mégis-üres

toronyló Ember-kőzsák, a párolgó óriás-Kőgesztenyeburok,

amelyből rózsaszín istenfia-álca bújt ki félig, mint hurkás,

sárga kis kukac, nagy zsíros fodros hurkavég-fejével, fekete

mohapont-szemével, tömzsi fekete kitin-sarló-pár rágószervével, s

ott imbolyog rózsahurka-feje óriás fekete álszem-foltjaival,

mint a szerelem kukac-ragadozója, mintha gumitakonybőrű

puha pórus-zsák-fejét két korongjával körben befödné

a cellás, puha, fekete hártyacsokor-szemrózsa, mint bársonyos

bőrmoha-sisak; s ott imbolyog a magát-látónak-tettető pontszemű

vaksi vak kukac a Semmi csöndhártya-üregében, a Csönd izzó

magzatburkában, nem tudja ez a talán-asszony-

szűlte, önmaga-bélésébe-töppedt, önmaga-gyönyörtelenségébe-

sűlt, önmaga-gyászába-gyömöszölt árva vak Nyomorúlt, hogy

a lét őrjöngve, vadúl, véresen, titkosan és öldökölve szeret,

hogy ott szeret egyszerűen, tisztán és titoktalanúl az elmondhatatlan

létezés a gyásztalan, árva, magányos Mindenségben körülötte. Nem

tudta ez a talán-gyönyörű-anya-szűlte Lét-ocsmány-Szabálytalansága, hogy

szeretve, nemződve, pusztítva és visongva ott bozsog körötte, benne és

alatta, testében, húsában, bőrében, szerveiben, teste kő-burkolatában, a

földben, kőben, vízben, csillagokban, az olajban, növényzetben,

virágban, a korhadékban, hullákban, a mocsárban, tücskök,

sáskák, szöcskék csápjain, legyek, darazsak, lepkék szőrei közt

és szeme moha-koszorújában, méhek iker-üvegrózsás szőr-sisakjában,

rovarok, férgek, bogarak szájszerveiben, békák szájában, hátában,

halak kopoltyújában, kagylók héja alatt, férgek hasában, féreg-

nőstények fodrosan-behajtott húslepény-hasában, féreg-kancák

virágzó ivar-pitvarában csücsűlve többszörösen, hangyák szőrös

kitin-kehely torában, halak gyöngyházkéreg-korsó fejében,

zöld gumihüvelytok-szájában, madarak tollában, csőrük sárga, likacsos

csont-kürt orrlikában, csigák tornyának utolsó mészpúp-

üregében, utolsó mészbuborék-barlangbelső-mirigyrózsabokrában,

döglött bogarak, madarak, egerek, pockok, halak, békák,

vakondok bársony-alatt, mirigy-alatt-erjedő, rothadó testszövetében,

méreggel-elkábított pókok, legyek, hernyók, álcák, lárvák

gumipép-töltetében, emlősök, férgek, csigák dagadt mirigyhüvelyében,

bogár-tehenek, bálna-kocák mézes és véres asszony-barlangjában,

szemgolyók könnyes és mézgás tövében, a szőrszempillafésűk likacsos

kezdeténél, szemhéjak összenövés-bőrlevéltövében, fák merev izomrostjaiban,

fák kérge alatt, virágszárak feketegolyó-feketeszár-összekötöttségű

molekula-szerkezet-rajzos derengő zöld sejtkristály-

épületében, egysejtűek hömpölygő virágzás-közegében, egysejtűek

pöfögő, buborékzó, gőzpikkelyfákat-fuvalló, gőzpáfrányfákat-

lövellő, reszketés-nyúlványozó, körömtelen üvegujjacskákat, sárga

takony-kesztyűcskéket kidagasztó-kisarjasztó üvegláva-örömében, hogy a

kőzetek mohos üreg-szívében, barlangok csöpögő cseppkőcsontváz-

szerkezetében, barlangcsontok fehér kőszivacshab-buborék-

szövevényében, a föld üregeiben, penészes tokjaiban, gyökér-

hálóbélésű nyirkos zsákjaiban, a víz zöld üvegizmai

közt, buborékos zöld üvegharangjai alatt, rákok, skorpiók, csíborok,

forró nőstény-zacskóbelében, nem tudta ez a szemén-vak-pupillájú,

ez a péniszén-vak-pupillájú dupla-vak Szegénység, ez a

kétszer-vak Reménytelenség, akinek szemgolyó-pupillája piros

mohával, kőmakkja-pupillája pikkelyes kősapkával nőtt

be puhán és keményen, mint a makk barna növénypikkely-sisakkal,

mint az erdei kő szürke hólyag-likacsai mohával, nem tudta ez a

szegény, szegény, szegény, hogy benne, körötte, alatta és fölötte, a

földben, vízben, levegőben, a növényzetben, és bizonyára más

égitesteken, a sötét Mindenség csillagcsomóin, lázas anyagszigetein,

foltos és szakadt és mirigycsomós és ikraköteges csillagháló-

szövetében bozsog, virágzik, foszforeszkál, örvénylik, dagad és

remeg a szent, szent, szent Megmaradás! Nem tudta ez a

kurva-kanság, kurva-kancaság, kőbarom-kakaskodás és

kegyelem-kéjelgés kétéltű vak Gyümölcse, hogy hányfajta

pénisszel, fallosszal, nemző-bunkóval, kőragyás kloáka-pikkely-

kesztyűujjkigyűrődéssel, sperma-ágyúval, spermium-tűvel,

nősténytestbe-törzsközépig-belenövéssel, óriásnőstény-pocakjába-

gyökerezéssel, egész-nősténytestet gyökérfejével-benövő hím-

fölszívódással, nősténybe-forrt fej-szemgolyó-száj-tüdő-szív-

gyomor-föladással-beleolvadással, hányfajta hím-nőstény-

vérkeringés-légzéskeringés-összekapcsolással, hányfajta oszlással,

befűződéssel, bimbózással, kicsöcsösödéssel, ágazással, szét-

válással őrjöng és virúl és hallgat a vérző és vértelen titokzatos

folytatva-megmaradás az árva, árva létben körülötte! Nem

tudta az Így-folytathatatlanság-bagzás, a tűz és halál-utáni kétségbeesett

téboly-ringyó-szerelem bezápúlt-ivarszervű hermafrodita Férfitorzó-kőgyíkkakasa,

hogy hányfajta herezacskók, herék, ondótarsolyok, ondótokok, ondó-

zsákok, gumihártya-zacskók és nyálkahártya-erszények, gumi-bugyrok,

ondótartályok, spermatokok, ál-méhek, férfiszülőzsákok, érbarlang-test-

üregek, magzatburkok, petefészkek, mirigykutak, szülőhólyagok,

tojások, hártyaházak, izzó-mirigybélésű ivarbarlangok

erjednek, dolgoznak és dagadnak benne és a világban, nem tudta

a folytathatatlan vak Iker-halandó, a vak halál kétszer-

halandó, két-ocsmány-ágazású Halandóság-virága, a kettős-

értelmetlenségű dupla Akarattalanság, hogy nőstények, hímek,

hermafroditák lüktető lázas szerelem-kelyhében, dagadt pofa-buborékjaiban, párolgó

ivar-fészkében, tajtékos hüvelyében, gőzölgő ivar-barlangjában,

habzó és vérpárás-mirigykút-hüvelyében, eres kocsonya-költőzsákjaiban, hogy vad nőstények

és kétszer-vad hermafroditák testében erjed és virágzik a

halállal-fölcsinált Éden, erjed és virágzik a tűzzel és virággal

fölnemzett Halál! Nem tudta, hogy testekben, test-tarsolyokban,

testerszényekben, szájakban, habfészkekben, nyál-kupolákban,

hálócsipkebarlangokban, sárkancsókban, sárköcsögökben, sár-

kűrtőkben, sárzsákokban, cellás papirrózsa-házakban, növény-

toll-pikkely-csigahéj-kagylószilánk-kagylócska-rózsatenyér-szőr-levél-

fészkekben, csipkésen összevarrt levél-tölcsérekben, üres és

nyálas csigaházakban, sárbarlangokban, forró kő-hüvelyekben, nyállal,

mézzel, testből kitincsövön hurkásan kipréselt belsőnedv-

ragaccsal, lágy véres fekáliával, virágporral, mások hullájával,

csontjaival, csontvázával, szőrzetével, viaszos testizzadmánnyal,

testből kiizzadt, megdermedt viaszlapokkal, pórusos viaszpalákkal

épített fészkekben, ganéjból gyúrt golyókban, kőre, fára, virágra, vízre, levegőre ragasztott

és akasztott barlangokban, buborékokban, házakban és zsákokban,

harangokban, és üres gombócokban, hüvelyekben, bábokban és

tokokban, tarsolyokban és hálógyomrokban erjed, dagad és virágzik

a Szerelmes Halál, erjed, dagad és virágzik a Halhatatlan-

Megváltó-Reménység! Nem tudja ő, az Egyhalál-szülötte

Két-halál, ha ugyan nem kacsa tojta, vagy vak denevér-anya szűlte, vagy

vak piros barlangi-gőte-szűz, a szemgolyónélküli, a tarajtalan,

akinek feje csak dülledéstelen piros zsák és lábai hosszú piros-

kelyhű kocsonya-virágok a puha törzsből kinőve, ha ugyan nem

gyík szűlte, gekkó-nőstény, vagy ősvarangy-anya, aki nem is tudja kivel

bagzott, hátára mászva miféle hím ölelte, kőmirigy-fejét fejére rakva lágyan,

hogy sárga-zöldfoltos hasa nyirkos gumikőszövet-bőrén tíz nyálas kút maradt,

csillagzó mély lukak, a hüvelykujj-luk, s a lencsés többié,

mit tíz vérző bőr-kutacska, tíz testbe-ágazó, hasfalba nőtt

mirigy-kehely, az erős kan-kezek szerelem-furatai, nem

tudja ő, az Egyhalál-szülötte buta vak, reménytelen Magány,

ha ugyan nem habos csiga szűlte, tengericsikó-apa, pók-kanca, vagy óriás agancs-

fogójú szarvasbogár-asszony, hisz törzse tokától ágyékig egészen, kövér

piros gyapottal, szőr-mellvérttel, moha-inggel benőtt, mint a

szarvasbogár-nőstény hasa, nem tudja ő, a tétova óriás

Páfrány-tetű, a szánalmas Szenvedélytelen, hogy az ősszájúak,

újszájúak, bélszájúak, szájbelűek, két-testvégződésűek, az

ürbelűek, a hidrák, polipok, medúzák, szivacsok, méhek,

férgek, giliszták, piócák, lábasfejűek, a postakürt, a rákok,

a tintahal, a polip, a tengericsillag, a tengeri sün, a lándzsahal

hogyan szeret, hogyan szeretnek, hogy a lepkék, szentjánosbogarak,

rovarok, bogarak, százlábúak, méhek, vizibogarak, sáskák,

szitakötők, darazsak, halak, aranyos virágbogarak, békák,

kígyók, madarak, patások, karmosak, tőgyesek, csöcsösek,

költőerszényesek hogyan szeretnek! Mert ő csak bonyolúlt volt

és buta volt, és semmit se tudott szegény. Bonyolúlt volt és

buta volt, mint a Végzet, és megnevezhetetlen, mint a Halál.

Hát hogy tudta volna ő, a Nem-tudó, a Látón-is-vak és Vakon-

se-látó, hogy a hidra testközepe kebleket növeszt, s e kis üveg-

csöcsökben a csírasejtek dagadoznak, hogy tudta volna, hogy a hidra-hím,

vagy hidra-hermafrodita melle ondó-tejét a vízbe üríti, hogy az ondó-csokrok

alászállva a víz tenyészetébe a tüskés emsegolyókat megtermékenyítsék,

hát hogy tudta volna, hogy a virágállatok a vízbe ürítik ivarsejtjüket,

spermát, ondót-lövellve imbolyognak a virágállat-kanok, pete-

gyöngyszoknyát, pete-esernyők milliárdjait a medúza-menyasszonyok,

hogy az ostoros gömbállatkák magukat kehellyé türemítve bimbózni

kezdenek, hogy szaporodjanak és mészből és kovasavból építenek

magukra és magukba csipkecsövecske-álomházakat, s virágzó ondó-

sejteket okádva virágzanak tömegben a pete-pecsétfákat lövellő

mészcsipkeharang-asszonyok felé! Hogy tudta volna, hogy mi a vizi

hímek spermatánca, izzó drótfonál-tekeredése, hogy szerelmes

fénybojtok, fényszórók, fénypamatok gyúlnak ki és hervadnak el a

termékeny találkozásban, hogy a soksörtéjű gyűrűsféregkanca

fölfalja féregcsődöre testéből hártyazacskóként kilógó ivar-

részeit, a hímzacskót leharapva lenyeli, hogy boldogan megtermékenyűljön!

Hogy tudta volna, hogy a vízben, földön, húsban-tekergő lények

spermatokot, ondótartályt cserélnek összegöngyölödve és háttal-összeragadva,

vagy cső-szervükkel átszúrják kristálykoszorú-asszonyuk bőrét, s

ott lövik be halandó végzetük virágát! Hogy tudná ő, a

Bánattalan Buta, hogy a polip-szerelem-ringatódzás

egymásba-nyelt szájakkal, karokkal, kopoltyúrésbe, bíbor légző-

páfránycsokor tövébe gyömöszölt párzókarral, kopoltyúkamrából

kopoltyúbarlangba gyömködött ondótasakkal se más, mint

a gyönyörű fönnmaradás vad gyöngyházkosár-libegése! Hogy

tudta volna, hogy a mohaállatok, pörgekarúak, csillókoszorús-

virágházúak, tengeri rózsák, tengeri sünök is szeretnek! Hogy tudta volna,

hogy van, aki belűlről eszi meg anyját, s anyja gyomrával él tovább,

míg anyja lehámlik róla, mint hervadt virág, rothadt kesztyű! Hisz sose látta,

hogy lesz a lándzsahal-petéből szedercsíra, bélcsíra, hogy nő belőle

bélüreg, velőcső, gerinchúr! Mit tudott ő, az agyára-is-vak Szegény,

az érzékszerveire-vak, a heréiben-vak Nyomorúlt, a Fényleni-

nem-tudó, a Lángtalan, a csak Böfögés-és-Dögillatú,

a talán Szagra-is-süket, mit tudott ő a szagmirigyekről,

szaglócsápokról, szagpikkelyekről, szagfoltokról, szag-pamacsokról,

vadak szerelmi mósuszillatáról, krokodilok, pézsmakacsák, pézsmamacskák,

pézsmapatkányok, pézsmapekarik, pézsmaszarvasok, csigák,

bogarak, teknőcök, tintahalak pézsma-szerelem-gőzeiről,

éjjeli-lepkék málna-karamella-vanília-illatáról! Mit tudott ő

a szerelem-fényről, mirigyek hideg fényéről, fényszalagokról,

lángcsíkokról, tűzfoltokról, az egysejtűek, férgek, zsákállatok,

halak, rákok bíbor-kék-zöld-arany-izzás fénylövetéről,

a nem-párzó csillagok alatt szűzringyóként hanyattfekvő emse-

szentjánosbogarak fölemelt faráról, faruk zöld gumibársonyáról, amelynek

gumihas-tövében kocsonyába-épített tűzmirigy-fürtök, lángfodor-rózsák, tűzkelyhek,

zöld fény-szedrek világítanak az űrben röpködő zöld tűztányér-potrohálarcú

szentjános-kan felé! Mit tudott ő a szerelem-táncról, szerelem-zenéről,

rákok sisteregve-kicserélt rózsaszín-fehér-bíbor-zöld-türkíz-rubintos-

kék szerelem-ingéről, a vad szerelem-integetésről, mit tudott ő,

a Talán-megtermékenyíthetetlen, a pókok, a gyémántkorona-fejű dupla

szőrpúpok potrohalji füstölgő, moha-harangos ivar-kelyhéről, amelybe

a törpe hím alsó-állkapcsa kitinhólyagkanalát, az ondóval-megtöltött

hólyag-üstöcskét mámorral bedugja, mit tudott ő, a barna pórusos-

páncélzatú szarvasbogár-kanról, a kövér és dögletes-hatalmas harci vas-

öltönyös bogárkirály-lovagról, aki többméteres spermatejútat lövell

csontpapirrózsa-csápú páncél-asszonya felé, a csíkbogárhímről, aki

mellső-lábai tapadókorongos szívókelyheit a pórusos sötétkék kanca-

nyakpajzsra tapasztva addig lovagol asszonyán, míg az légbuborékokat

pöfögtetve egymásbatolt kék páncélhártya-szelvényes potroha légzőcsővégződés-

stigmáiból, megadja magát, aztán több-napig szeret! Jaj, mit

tudott ő a magát-megzabáltató, a belső-részeit vadúl ki-

ökrendező, az üvegtest-rózsamoha-gombóc áldozat-szerelemről,

a virágszagú méhkirálynő-hüvelyt bedugaszoló leszakadt, mirigyzacskós here-

hímvesszőről, a kardsáska-hím zöld görcsben-vonagló gumi-lágyékából

nedvesen kibugyogó ondó-gumitömlőről, amely, mintha zsigerei ömlenének

ki teste párás nyílásán, nagy véres hártyazacskóként asszonya

tojócsövére akad, aztán a kardsáska-nő az ondót guminyögéssel nyögve lassan

ivarkútjába préseli a tömött, puha gumihártya-zsákból! És

mit tudott ő, mit tudott ő, a hal-szerelemről, a páros pikkely-

liliomörvényről, véres gyöngyháztőr-uszonydöféspárbajról, a földaga-

dásig, gumihólyagzásig pörgő gumicsókharapásról, a fogsor-

gumiszájcibálásról, uszony-kristálytölcsér-pörgésről, pikkely-

kard-gyémántkardtok-egybeforgásról, a nyálhabból, veseváladékból,

növényrostokból épített fészkek vacogó mámoráról, az ál-

hímvesszősök, hal-hermafroditák csókjáról, szégyenéről, békák vad,

dupla gumipúp-szerelméről, békák gombos gumihártyakeze

kőműveskanál-igyekezetéről, az ormányos szöcskebékahímek hasig-ledagadt

tokabölcsőjéről, a vörös, sárga, kék, rózsaszín, fekete, kékcsíkos

nőstények hát-peteszőlőfürtjéről, a nősténykloákából-kihúzott

petenyaklánc-lábratekerésről, fűvándorlásról, a szelíd békaanya-hát

varas bőrkocsonya-erszényéről, amelyből, ha vérrel és nyákkal föl-

hasad, a megvastagodott izzó szövetcsomó alól, a vad vérző hát-

hártyabuborék gőzölgő piros üregéből apró szemek, orrlikak, szájhegyek, kék

kocsonyakesztyű-kezek, eres, zöld takony-szemhéjak, lila-pettyes tokák, arany-sarlós, kő-eres

szemgolyók buggyannak ki, mint egyetlen pislogó, nyüzsgő, véres

kocsonyafürt, s ömlenek az anyaháton, a varacskos anyalábakon lefelé

párologva. És jaj, mit tudott ő a Pipa dorsigeriáról, a

legszebb és legtündökletesebb Virágzó-hátú-Anyáról, a

Halál-Életfa Mámor-szimbólumáról, a virágzó Költészet-

kocsonyafáról, a bojtosról, a lebenyesről, a tapogatószál-ujjhegyesről,

a nyelvtelenről, a kása-szeműről, a dögletes uszóhártyavitorlásról,

a méhsejtház-hátúról, aki a kopuláció után, mikor ura már

kipréselte a lázzal-kigyúlladt kloákazsákállatka petéit, s szét-

kente az asszony-háton szögletes béka-mosollyal mosolyogva,

vár, amíg hátbőre vadúl burjánzani kezd, amíg szerelmes háta

kivirágzik, a véres kocsonya-hordók üvegvirágsapkája kinyílik, s ki-

dugják fejüket, mint apró látomások a tokáig-hasított-szájú

kicsinyek, zöld-pettyes gumihártyalencsés-gumitakonyujjacskáik megkapaszkodnak

a porcogó-hordóperemben hajszálér-kesztyűként, s aranysarló-pupillákkal, bőrüstben forgó

gyermek-üveggolyókkal virágzanak, lüktető kék tokadobokkal

lihegnek párologva! Ó, füstölgő Életfa-virágok! Ó, nyáladzó

Halálfa-kelyhek! Ó, ezerméhű Világ-anyahát! Ó, dicsőséges

hátból-születés! Ó, pislogó állat-csipogások! Ó, halálzó

halál-vartyogások! Jaj, mit tudott ő, a Milliárdszor-buta,

mit tudott a nem-magával-virágzó-testű Szegény, jaj, mit

tudott ő a Szerelemről? Legalább a magával-valahogy-

hasonló-lényűekről tudna valamit! A valahol-valahogy-vele-

azonos-tervezésű, de más-építésű lényekről tudna valamit! Tudná

akkor talán, hogy vele mit akart a Születve-készülő-halál!

Tudná talán, hogy nem lesz már elrendelése! Tudná talán, hogy

teste csorba kése hiába fityeg ott a test alatt, a kloáka és a

tojónyílás alatt, mint kő-szőlőfürt mohosan, feketén. Mert

valahogy a farkos-kétéltűek voltak hozzá legközelebb a

származásban és a családban. A gőték és a szalamandrák!

Igen, ők valának legközelebb hozzá a végtelen világban, ők,

akikről semmit se tudott! Ők, akik ott nyüzsögtek nyálkásan,

szerényen a páfrányerdő zöld moha-ködében, a gőzölgő

csipketoll-növényzet ragyogó, nedves zöld sűrűjében! Akik

csoszogtak és totyogtak iszonyú kőlibalába zöld gumiszövet-

bársony úszóhártyái körűl, rámásztak, kőpikkelyhurka-láb-

ujjaira, s ott lihegtek a ráncos, mohos hártyavitorlákon. S ha lege-

lészve, páfrányt-csípkedve, legyet, repülő, bordás, gyöngyszövet-vitorlás

sárkánygyíkocskát elkapva gyorsan bezabálta, s böfögve

újrakezdte az egészet, igen, ha legelészve és zabálva így

toporgott és totyorgott a páfrányerdő zöld csipke-ámulatában,

észre se vette, hogy rájuk taposott. S csak elnyekkentek, szétmállva

taknyosan és enyvesen iszonyú kőhártya-talpai alatt, mint a

mézes rügyek. Pedig valahol valahogy rokonai valának a gőték,

szalamandrák! Ha tudná azok hogy szeretnek! Hogy csipognak, sóhajtanak, nyögnek,

nyávognak, vartyognak, ciripelnek, fütyűlnek, kocsonyaharanggal harangoznak,

brekegnek, kaffognak, rikácsolnak a szerelemben! Hogy

illatoznak és libegnek! Hogy dürrögnek a szalamandra-kakasok,

gőte-kanok! Nőstény a hím-kloákához hogy préseli vad csókkal nyáltüzes

kloákáját! Hogy forognak szerelmesen a párzószerv-nélküliek!

A színesek, a tűz-lobogók, az elevenszülő viasz-babhüvely vak

gőték, a vérpiros-kocsonyalevél vak gőték, a hengeres-nyelvűek, a

hosszú-keskeny-nyelvűek, a tojás-nyelvűek, a gomba-nyelvűek,

a szív-alakú-nyelvűek, a szalag-nyelvűek, a végig-lenőtt-

nyelvűek, a kopoltyúval-lélegzők, a tüdővel-lélegzők, az

erezett szájüregnyálkahártyával-lélegzők! A sáncdudor-

kőkelyhű-kloákások, a szájpadlásfogsorúak, a kúpalakú ondó-

csomót-lerakók, a gyermekkor titok-ragadozói, az ásítók, a

fekete-szalagosak, a kék-háromszögfoltosak, a feketepettyes fehér

vérlegyezősek, a fekete ujj-gyűrűsek, a narancshasúak, a

kék-kehelyfoltosak, a tojássárga-pettyesek, az olajzöld-

hátúak, a csipkés zöld kocsonyazászló-taréjúak, a varacskos,

szemölcsös-zöldek, a fekete-fehér-taréjcsíkosak, a fekete-

márványozásúak, az ezüstfarokszalagosak, a kocsonyaléc-

hátúak, a kidülledő fülmirigyűek, a sárga szemüveg-rajzolat

szemgolyósak, a fehér-pettyezés-torkúak, az érzsákocskás-ujjú

kocsonyakesztyű-kezükkel is lélegzők, a külső-kopoltyúbojtosak,

a gyermek-szeműek, a csikószeműek, a madár-szeműek: a

tarajosgőték, szögletes-fogsorú gőték, pettyes-gőték, márványos-

gőték, szalagos-gőték, talpas-gőték, tűzüsthasú gőrék, a pápa-

szemes szalamandra, tüdőtlen szalamandra, a sötét alligátor-

szalamandra, a csukaorrú vakgőte, a pigmenttelen, vissza-

fejlődött-szemű kút-rémülete, ivóvíz gőte-királya, a

sziréngőte, a halgőte, a foltos szalamandra, a sárga-fekete-fodros

gumiláng-csoszogás! Igen, valahogy valahol rokona az axolotl,

a szalamandra, a gőte volt talán. A gőte, aki kétszer-szűlve

él, egyszer megszüli önmagát, aztán meg kicsinyét. Mert ha

vedlik, bőre elmocskolódott gumi-lángjait lehántja, a láng-

foltos gumiruhát magáról lehúzza, mint az egyszer-halált,

kis érkesztyű-bélésű üveggumikesztyű-lábaival üveg-állkapcsán föltépi bőrét, a már-

lángtalant, a feketülő-parázsut, az elmohásodót, s mikor

orrlikai körűl gumikehely-fejbőre leválik: összeráng,

rázkódik, csavarodik, s először koromgyűrűs piros kocsonyagumi-kesztyűit

húzza le lassan, aztán feje kék kocsonyaálarcát a véreres gumiüvegsisakkal,

aztán törzse arany-foltos gumizsákját, aztán taréjos farka, háta penészes zászló-

üvegburkolatát, s mikor már farkáig tolta le véres gumigatyáját,

hátrahajolva elcsípi tű-patkó-fogsoraival, s magáról az egész vérhálós

gumitakony-tokot rángatva lecibálja. És lenyeli gyorsan a

gumihártya-múltat, de szegény nem tudja megemészteni, se ki-

köpni, se kifosni, s a csomós gumitömeg végbeléből a vízbe

hosszan kilóg, mint angyalok szárnya az ördögök fenekéből,

mint üvegkoporsóból régi rothadt hímzett szemfödél.Vagy ha

meg se ette még eddig-szenvedése üres bársonyát, ott lebeg

mellette a vízben, mint kifordított négy-gumikesztyűs gőte-

krokodílus-öltözék, végtagjai szétterpedt üvegsejtcsipkés kesztyűujjaiban

ragyog a véres víz, s a gumi-koponyasisak két vízkorongja

mutatja, hogy valaha ott ragyogtak lágyan kidomborodva az aranytányér-

pupillás csikó-gőte-szemgolyók. Ó, talán ő is úgy született, mint a

tarajosgőte-kicsi! Óriás tarajosgőte-anyja ott lebegett valami

ősvíz nyálkás hínárfodrai, csigákkal-teleragadt és békákkal-

billegő zöldhártyás bodorlevelek, vízgyöngyös, levegőbuborékos

békanyálfüggönyök között, s hátára és a víz rothadt fenekére

vizipók óriás molekulaszerkezet-árnyéka vetűlt, a vizipók-

láb úszókorongjai vastag árnyéktányérokat lőttek

anyja lóasszony-szemére, vastag zöld taréjfodros háta kocsonya-

koporsó-gyöngyház-födelére, s míg a lenti mocsok-halálra,

halál-erjedésre ő is lüktető árnyékot vetett, ringó hosszú

árnyéklepedőt, fekete mohateknőt, teste alsó részlete, hátul az arany-abroncsos,

kékpettyes, vastagtövű kocsonyazászló-fartő alatt gumirózsa-fodrozással,

véres gumibuborékbugyogással lassan kinyílt, mint egy

tátogó véres gumirózsa, s kitüremkedve a tömpe törzsvég

tövében nyiladozó kloáka mirigyüst-belsejét, lágyan és

véresen kibugyogtatva a szülő-kút vérhártya-fodrait, mirigy-

bársonybélését, belső tűzrücsök-szövetét, kicsücsörítve egész

rózsahártyabélés szülőönmagát, fodrosan, rángva és gyűrűsen

bugyogva-fodrozódva lassan izzó szemölcszsák-belsejéből

magzatát kitolta, az meg hogy láng-pettyes gumibársony-gőtekajmán-feje

már kibújt a vérző hüvelyből, s érhálócsipkekesztyűs kocsonyakesztyű-kezei is

kilökődtek, erősen segítette magát, lágy koromgyűrűs gumikesztyű-kezekkel,

és aranypettyes üveggumi-ujjakkal a hüvely véres és fölbuggyadt hólyagfodros

peremét megfogta, hogy belefúródtak ujjai a nyálas buborékszirom-

fodrokba, mint gumitömlőbe, itt behorpasztva, ott pukkanásig

földagasztva a földagadt, gerjedett lágy vagina-anyagot, lassan

kisegítette magát vállig, aztán hónaljig, aztán aranycsíkos hasáig, s szépen

kicsusszant a vérfátylat könnyező hüvelyből, s ott ringott

vérbodrok, növénylevelek, lárva-döbbenetek között libegve,

máris egy hínár finom növénycsipke-pajzs-hegyét csipegette

meg-se-keményedett tűpatkó-fogsoraival, míg anyja vékonyra-belottyadt,

megapadt testén a lassan-bezáruló vérző szülőkúttal elúszott, s fodros,

bolyhos hosszú vérszalagot húzva maga után, fejét a vízből kidugta,

ott lélegzett lassú ütemmel, pórusos üvegtölcsér-orrlikaiból lassan

szállt a gőz, s nézte a vizipók kristálylábszárcsontjain a

kristálypórus-hálózatot, amely úgy ragyogott dülledt, piciny arany-

kocka-pupillás, vérhálógömbkosárba ültetett szemgolyói előtt,

mint arany-sperma-tarajával a csillagondó-gőte, a Tejút. De

hát ő azt se tudta szegény, a Buta-bonyolúlt, hogy apja

volt, anyja volt, hogy eredete volt, hogy folytatása

nem lesz! Hisz talán szülői sem valának neki, nemhogy

ősmúltja volna! Hisz talán szülői sem valának neki,

sem ősei, sem ágai, foszlott, korhadott és kemény csontokat,

koponyákat hiába keresne tán a földben, hiába keresne

csigolyákat és koponyákat, irgalmatlan kőpikkely-libalábait

behajtva szikrázó kőpikkelyropogással, mohos kőszelvény-nyikorgással,

letérgyepelve, mint páncélruhába öltözött középkori lovag, mikor még felső

teste meztelen, s csak vascipős vas-nadrágjába bújt bele,

s a térdforgók páncél-félgömb-héjai, a vascsillagokkal a

lábszárvért-hátsó vaskagylójához, s a combhátsó vaskérgéhez csavartak,

a fénylő vasbuborékok forgócsapjai nyikorognak, s kőpikkelygolyó-

térdbütykei úgy fúródnának a földbe, mint az ősi ostromok kő-

ágyúgolyói, s kis gumibütykös gekkó-kezeivel hiába

turkálna a földben, föl hiába túrná tán a földet, az egész

földet hiába, hiába kapálna és kaparna iszonyú kőpikkely-

libalábaival, mint óriás kotrógép, a lábujjak sziklakarmaival,

óriás kőpikkelyhurka-ujjai vad erejével, iszonyú vascsőr-sarkantyúja

minden kakas-ütésével, mohos kőesernyő-úszóhártya-talpaival hiába

legyezné a mohát, a földet, a port, a penészt, a sarat óriás

kőpikkelyesernyő-talpaival hiába dagasztaná vartyogva

vadúl és eszeveszetten, ősei csontjait talán meg se találná,

hisz ősei talán nem is valának, találna csak ősi

sárkánycsontokat, találna ősi sárkánycsontokat, igazi sárkánycsontokat

a földbe-keverve, alvadt kőbe kristályosodva, kőzetekbe-

alvadottan és irgalmatlanúl a földbe-dugottan, sárkánygyíkok,

hal-sárkányok, repülő-sárkányok csontjait találná talán

földbe-csavartan és elszórva a földben, palába-préselődve,

kőlapokba-dermedten, megkövesedve és megkristályosodva,

palába-csipkésedve és sziklalapokba, fekete kő-lécekkel,

kő-korongokkal, kő-gyűrűkkel és csipkés kő-koponyarészletekkel,

amelyek csipkésen kitört orrcsonthiánya pórusos kő-buborék-

belsőbe forr, likacsos kő-üstökben folytatódik, ezek az orr-

likak, a szemablakkeretek kőgyűrűi egy belső kőgyűrűből kő-

lécekkel, kőhártyákkal küllősen fölosztva háromszögkőablakok

rózsáiként ragyognak, míg a háromszög-kőcellák szem-kocsonyája,

pupillája helyén kőszivacs-üregek, kőszivacsteknők és szivacskő-

hólyagbelsők derengnek. Találna sárkánycsontokat, őshal-csontvázakat,

őskétéltű-csontvázakat, őshüllő-koponyákat talán, hegyes kő-

kúpokat, amelyek állkapcsaiban a páros kúpfogsorok, mint megkristályosodott

tömpe kőfésűk egymás hézagaiba tolódva szikráznak, s egy-egy

kirohadt ideg helyén, a lekopott kúphegy kőtányér-metszése

gödreiben, pórusaiban, vagy őskőbarlangjában valamilyen féreg lakik.

Sárkányok, őshüllők csontjait találná talán a vartyogva-széttúrt

föld vértelen és zsírtalan belében, őshüllő-nem-is-őseiét,

akik ki tudja hogyan szerettek, szűltek és szerettek újra? Jaj,

ki tudja, hogyan szerettek a talán-nem-is-ősei Szauruszok? Vad

párzás-harcban roskadtak vérezve, gőzölögve, az Elevenszülők,

a Tojást-tojók? Vagy hím-nőstény kőrózsa-kloákacsókokkal

szerettek, mint a gőték, szalamandrák, mert hím-párzószervük nem

vala nekik? Jaj, mit is találna ő vartyogva térgyepelve, kotorászva

kis gumigombos gekkó-kezekkel a föld forró beleiben? A

Poraspis kőtoboz-csontvázát; a Pterichthys kőpettyes kő-

mozaiklemez-vértjét; a Rhinobatis bugesiacus hosszú kő-kacsacsőrű

kőszálka-levélesernyő-csontvázát; a Microdon wagneri kő-

cinkecsőrkoponyás kőszálkabuborék-csontvázát, a kőszálkabuborékból

kőfésűkként és kőcsigolyás kőlegyezőként kiálló farokkal, uszonyokkal;

a Metoposaurus tömpe félkörívű kőmozaik-fejét; a Holocephali

kő-orrszarvú-halkoponyáját; a mellső-lábakig-száj, alig-lábú

őslepény, a Mastodonsaurus szemöldökcsontját; a Metaposaurus

nagy vállövét; a Cacops aspidephorus csigolyataréjcsontjait?

Jaj, mit találna ő a földben, a föld gőzölgő, forró belei

között a Jajongva-vartyogó, a Kőtérdekkel-nyikorgó, Gumikezekkel-

túrkáló, az Emberszájjal-vartyogva-fortyogva-lihegő, jaj mit

találna ő a földben, a Szíve-egyszer-megsajdúlt Árva Barom,

az Emberszívű-sárkányszívű, az Embercsontvázú-Szauruszcsontvázú,

mit találna ez a Két-szívvel-harangozó Vartyogva-Vágyakozó,

ez a Két-félcsontváz-összenövöttje, mit találna múlandó ősei,

szétfolyt halottai, elkorhadt bűnös és bűnhődött szülői helyett a

Vartyogva-földben-kotorászó? A Seymouria baylorensis

dupla kőfésűjét; a Pareiasaurus óriás horpadt és rücskös kő-durvaság-vázlatát;

az Archelon ischros iszonyú kőbordás kő-pajzsát; vagy az

óriás tüskevázas-hártyataréjlevél-vigyor, az Edaphosaurus

cruciger csúcsos kőpofa-mosolyát; vagy a Dimetrodon

hosszú csigolyaszáras óriás kőszálka-levelét páros hasított kőhólyag-

vicsorgással; a Labidosaurus himatus-koponya kő-

kanál-olló-vigyorát? Mesosaurusok vékony csontcsipke-mámor-

szerkezetét? Ichthyosaurusok két kőküllős kő-kerék-szemfoglalatát

a hegyes csőr tövében? A tömpe úszóhártyatalpas lábakon totyogó

hosszúnyakú, krokodílkacsacsőrfejű Nothosaurus andriani

szemgolyótlan kőkalász-fejét? Az iszonyú halhattyúk, a

kocsonyahattyúhalkirályok kőlap-kőfodor-kőcsipke-kőgolyó-

kőgyűrű-kősisak kettős-keresztjét; vagy a Placochelys

placodonta csontcsillagrügyes csontpikkelypajzsát; vagy a csipogó

vaskos kocsonya-láng tátott kőmadár-pofáját? Jaj, mit találna

ő a földben nem-tudott, nem-hallott, nem-gondolt ősei

helyett, jaj, mit találna ő a föld erjedett belében, zöld-

gőzű fekáliája köves rétegeiben? A bőrlevélfarkú sárkány-

denevér, a Ramphorhynchus gemmingi kis szárnykeze pórusos

kőcsipke-kesztyűjét, hosszú, hegyes koponyacsőre kőtüskeboronáit;

vagy a Pterodactylus, a karomkesztyű-szárnykezecskés iszonyú

gyíkdenevérvarjú elől-iszonyú-fogatlan-kőcsőr-hátúl-még-hosszabb-

kőtarajlevél hatalmas egyszerű koponyáját, amely nyolc hosszú

kősejtcsigolyán nő ki a tüskenyúlványos, kőhártyadobozos gyík-

madár-testszerkezetből! Vagy az ugráló, pattogó, szaladó, futó

sárkányszöcskék, szöcske-szaúruszok, sárkánygyík-kengurúk,

sárkánygyík-kacsák, hattyúszauruszok, a kis kőbunkó-fejűek,

a gyíkszeműek, madárfejűek, a háromujjas-kezűek, a vicsorgó

gumi-tornyok, fülig-hasított kőgumikoponya-mosolygásúak, az

Ornitholestesek, Compsognathusok, Struthiomimusok hatalmas

lábszárcsontjait, ágas csontkalapácstengelyét? Vagy az óriás, de talán

nála-nem-is nagyobb gumikő-álmok, hosszú, hegyes, hengeres gumilevélfarkú

tüske-taréj-gumi-hólyag-látomások, a Plateosaurusok, Allosaurusok,

Ceratosaurusok kőfutás-nyomát, kőtotyogás-óriáscsipkéit? Jaj, mit találna,

jaj, mit találna ott a föld belében, a föld nyirkos beleibe

tömködve keményen, a kiégett és virágzó fekáliába

ágyazva és gyömöszölve? A még-nála-is nagyobb, összeforrt

két csontváza fölágaskodó-csipketornyánál-is-nagyobb állat-

temetők, kétlábú kő-végrendeletek, négylábú kőhattyúgyík-

koporsók, háromujjú kétlábas ménkű-nagy kocsonyaebihal-

madarak, iszonytató gyíkgémkacsák, kócsaggyíkcsődörök és

gumihattyúló-kancák, hattyúnyakú kőbuborékgyíkkígyóhernyó-

gőték, kacsacsőrű sziréngőtekengurú-hermafroditák, a

Tyrannosaurus rex, a Diplodocus carnegei, a Brachiosaurus

altithorax, az Iguanodon bernissartensis, a Trachodon,

a Corythosaurus kőgerenda-kőhordó-kőmedenceing-kőkefe-

kősisakvarratgömb-kőkacsacsőr-kőgémpofakanál-kőborona-

fogazat gerenda-szálka-fogazat-koponya-csigolyacsillag-ujjcsont-

lábszárcsont-várait, ménkű-tornyait, megkövesedett és meg-

kristályosodott tejút-izzásait, az ősidő kőbe-dermedett, a vak űrből a földbe-

parancsolt csontváz-tejútjait találná meg vartyogva és kotyogva?

Vagy a négy kőgatya-lábú gyíkbékacsibe, a páncélhernyós

tarkójától kőgyűrűs farka-közepéig két sor függőlegesen álló

háromszögletű és váltakozva-elhelyezett hatalmas csontlemez-taréjú,

a tokát, torkot, csontpajzs-páncélvérttel harapástól-védő, a

kőkúp-farokvégen négy pár kőtövist-hordozó, az apró agyüregű

Stegosaurus óriás kőtaréjleveleit találná meg a földben, vagy

a kőrózsakörmű, kőoszloplábú Struthiosaurus, a négylábú

gyíkkocsonyakeselyű keselykoponyáját, a Struthiosaurusét,

akinek keselyűnyakától háta elejéig nagy csontagyarak és kőfogak

tüskézték bőrpáncélzatát, onnan a farok kezdetéig kődongák

egymásbatolt ívlemezei övezték gyíkhátát, s onnan lefelé, egész

a farokcsúcsig tömzsi kősarlók ágaskodtak a fodros és hullámos

farok-kőhéjborításból, s végig az egész lemezes kőbuborék-

hernyó-hátpáncélzat bunkós kőcsavarokkal volt összecsavarozva,

s csak a kőhólyag-pocak, s a gumi-nyak, gumi-hordó-szügy

volt védtelen egészen! Vagy a Triceratops kétszarvú, kő-

sátánvigyorú, homorú, óriás, kő-bordás kőkagylólegyező-koponyataréjos

ősrokon-koponyáját találná meg a földben a múltját-

kereső Árva-vartyogó, az önmagát-kereső Föld-tegnap-nélküli,

a Földgolyó-sírban vartyogva kotorászó és dühödt iszonyú

kőpikkelyoszlop-kőúszóhártyás kőlibalábakkal legyező,

söprűző, kőhártya-hangokkal totyogó árva, árva, árva,

múlttalan Barom, ősmadarak szárnycsontjait, ősgázlók

kőoszlop-lábszárcsontjait, ősemlősök megrepedezett medence-

csontját? Vagy tán csak köveket találna, fölismerhetetlen

árva köveket, kis elmállt madárkoponya-maradékot, csont-

fodros csontüst-szemüregeket, földben-lakó madarakat, férgeket,

állatokat, pondrókat, bogarakat, hullatetveket, gyökereket

és mérgeket, nedveket, gyantás szöveteket, bogárhullákat,

egércsontvázat, embercsontvázat, emberkoponyát, és nem tudná mi

az? Vagy arcába-lövellne a láng, a láng, a láng, a Föld lángja

talán, a bolygó-központban-lakozó Tűzkocsonya-magzat

piros köpése, a hatalmas Tűzkristályembrió piros ürítése,

láng-vizelése, ha addig túrná le a földbe, míg izzadva

és sziszegve a Föld izzó magzatburkát elérné, s hogy szűlni

tudjon, gumigombos gekkó-kezecskéivel fölsértené a tűz-eres, dagadt hártyát, meg-

repesztené, mert halandónak a Föld izzó őskristálybuborék-

magzatburkát nem szabad érintenie! Ő meg belefolyva és

sisteregve beleégve a megnyílt tűz-magzatburok belsejébe

csobogna és megszűnne létezni párologva, s mikor az ős-tűzhólyag-

magzatburok tűzzel-patakzó sebe összenő, tűzkristályrepedése

gyorsan bezárul, odabent, a tűzkocsonyagömb-ősmagányban

a Tűzkristálymagzat énekelne és nevetne, tűzkristálykürtön

kürtölődne, tűzkristályhegedűn hegedűlne, tűzdobon dobolna,

tűzhárfán hárfázna boldogan! És nem tudna semmit a

halálról! Nem tudna semmit a múltról, a világról, nem

tudna arról, hogy gyűrűsen, gömbhéjasan, zárt-buborékosan,

övesen és rétegesen fölötte, alatta és körötte, gömbökre gömböket

építve, gömbökben gömbök rengetegével dagad és lüktet és

virúl a szerelmes anyag, virágzik gömb-anyja, a mindenütt-

emlős, az emlőtelen, a mindenütt-vaginás, a vaginátlan, a nincs-

feje-asszony, a nincs-végtagjai-asszony, a nincs-szája-anya, a nincs-

ürítőnyílása-anya, a mégis-a-mindenség-gyönyörű-törpe-

óriás-asszonya! Nem tudja a Tűzrózsa-magzat, hogy köréje

úgy dagad, tűzkristályhólyag magzatburkolata körűl, amely őt is,

és az őskocsonyatüzet héjába bezárja, hogy köréje úgy dagad

lüktetve és virágozva az anyag-buborékgömbök sokasága,

mintha tűzlabdára nőne kristályhártyatojás, és azokra újabb gömbök

és tojások, újabb héjak és buborékdagadások, lágy hártyahéjak,

lucskos pép-gömbduzzadások, azokat magába-fogadva kristály-

tojáshéj, s az egészet befogadva és benőve kőzet-buborék és az

egész egymásranőtt és egymást-befogadó őslabda-sokaságot, az

egymásban-elhelyezett kőzet-kristály-őspép-hártya-kristály-

tojáshéj-tűzkristályhólyag-őskocsonyatűz-golyókat, az egymásból-

kinövő és egymásra-rétegező, egymásra-héjazó gömbárvaságot vékony

tojáshéjként bezárja az állattal-növénnyel-őrjöngve-virágzó

gyönyörű földköpeny füstölgő-hemzsegő-virágzó-szikrázó-

éneklő buborék-koponyája, az elmondhatatlan-mámorú talaj,

amely majd minket is magába fogad. S ez a tűzkristály-magzatú

ős-szülőtojás úgy űl az óriás légréteg-tojásban, mint tojássárgája

a tojásban, az elektromosság-gömbhéjakban, mágnesesség-gyűrű-

fonadék-buborékokban, kozmikus moha-övekben, gyűrűkben,

korongokban, karimákban és glóriákban lüktetve és lassan forogva

magában, s a még-ősibb Tűzanya őslángkocsonya-gömbje körűl

pörög elliptikus árvaságban! Nem tudta, hogy ez a zöldgyapjas

ősanya-gömbkoponya, amely őt tűzkocsonya-méhébe zárta, tűz-

erekkel és tűzgyökerekkel szövődött be egészen, áttörve az öveket,

szöveteket, héjakat, burkokat, köpenyeket, egymásba-ágazva és

egymásból-kiszálazva, csipkésen, fodrosan, kévésen, kötegesen,

vastag tűzcsőgyomrosan és tűzcsőkötegesen és bojtos, pamatos,

hullámos, gubancos-hajszáleresen, sejtesen és lánglövellés-

gyökérzetesen, fonatosan, és tűzcsövesen, burok-érhálózatosan és

írisz-vérgyökérhálózat-eresen, szemfenék-vérgyökeresen és

chorioidea-érgyökérszivacsbokrosan, Vortex vena-szőlőgyökér-

kötegesen-gubancosan, pupilla-protuberancia-vérágazás-bodrosan,

hogy összevissza-törve, ágazva, szőve, bodrozva, fodrozva és

pamatozva, mintha érhálókosarak, s azokban tűzgyökér-buborék-

gömbök, s azokban tűzhálószivacsgolyó lakozna, mint tüdő,

hogy ez az egymás-anyag-hártyagömbjeire nőtt ősgömbök-sokasága-

gyomrú ősanya-ősbolygóbuborék tűzgyökerekkel és tűzerekkel

van átszőve csipkeháló-gombócosan és kövéren, mint erekkel

az ember-szemgolyó! Nem tudta ez a Tűzkristályfiú,

a Megszületnie-nem-szabad-őstűzembrió, a boldogan énekelő

és tűzzel-áradó, a tüzes ősanyakocsonya őstűzmagzata, hogy

alatta, fölötte és rétegesen körötte az ősanya-gömb

héjai, burkai, köpenyei kristályokkal, kőzetekkel, ércekkel,

végzetekkel, halálokkal, vizekkel, járatokkal, barlangszivacsokkal

és csövekkel törettek át szivacsosan, habosan és buborék-

tajtékosan, mint rosszúl-összeforrt összevissza-csontok, küllős, gerendás

csontüreg, fehér csontszivacs, s hogy az utolsó gömbhéj zöld

hajzatában, gyökérszivacsgömbjében, és eres, pórusos tollazatában,

óceán-szemgolyóiban és víz-kristályrózsaszemeiben ott

lüktet, ott pusztúl, ott szenved, ott teremt, ott temet, ott vérzik,

ott dadog, ott makog, ott sistereg, ott zizeg, ott énekel és ott fogan

a szerelemre-mindíg-éhes Halál, a halált gyönyörrel fölsikoltva

nemző Anyag-szerelem! Mint ahogy azt se tudta az őskocsonya-

tűz-ősanyaméh tűz-mirigyrózsa-trónusán űcsörgő Tűzkristály-

magzat-énekes, a csak önmagát-tudó őstűz-embrió ott az ős-

anyatojás legbensőbb belsejében, hogy ott áll fölötte, lüktető anya-

rétegei fölött, a tűz, a tűzhártya, az izzó kristályhártya, a kristályburok, a

pépköpeny, a kőzethéj, a föld-buborékburok tűzerekkel és

tűzgyökerekkel-benőtt, és belsejében és buborék-rétegeiben

összevissza-szőtt kozmikus ember-szemgolyó tetején,

az óriás fodros gödörszalagokkal kivésett szemlencse puha zöld

kristályanyagán ott áll merengve tétován, bután és megvakúltan

a Megnevezhetetlen-Megnevezhetetlenség, az Ember-

sárkánygyík-vakság, az óriás hangbuborékcsöcsökkel-be-

kötött-fülű, a kőúszóhártyás kőlibalábakig lelógó iszonyú

hang-hártyazsákokkal beszájadzott rózsamoha-fülkagylócskájú

vartyogó vak Vágyakozás, hogy ott áll a Múlttalan-őstelen, a

megvakúlt, és testében megszottyadott Sárkánygyík-ember-Magány

és nem tudja mit tegyen? Ott áll az őrjöngő tiszta, tiszta fényben,

piros mohával benőtt apró csipkebogyó-szemgolyókkal, az őrjöngő tiszta, tiszta,

tiszta fényben, ott áll behorpadottan, meglottyadottan és meg-

szottyadottan, parázzsá-átégett izzó férfitörzzsel, mint

egy megöregedett, beloppadt, kis fekete mirigyzacskó-csomóvá sorvadott

csődörbimbójú és csődörtojású gebe-Kentaur, hisz a tűz-

lüktető, őrjöngve-duzzadó egy-pocaktestű őstűzbuborék-asszony,

lángaranytojás-anya úgy kiszívta sűrű kőcsövecskehálózat-

gubancú sárkányteste nedveit és tüskés, pikkelyes, kőfodros,

csontleveles, kőragyás, kővaracsos, kőrózsás, kőmirigyes sárkány-

testburka nyálkáit, mézeit, mézgáit, taknyait, kocsonyáit,

a testburkolat bőrpáncél és kőpáncél-réseit, repedéseit, pikkely-

összenövés-töveit és kőlevélhólyag-hónaljait, mint egy izzó lapos kősivatagba

tévedt öreg varangyét. Ott állt soványan és gebemód, a zsíros

növényhólyagokkal, eres virágbuborék-szemgolyókkal, lucskos

növénypikkelykása-ömletekkel, virágzó tüskeindákkal és

szagos szőrbozontokkal láposan-befolyt omlatag kőfal előtt,

amelyben a tiszta, s a keverék-lények hemzsegtek, nyüzsögtek

és bozsogtak, lihegve és egymásból-kivonaglani-akaró duplasággal,

sőt háromsággal és négyességgel, mint az az izzó szőrcsésze-

köldökére nyálfodor-húslepénytalpaival ráragadt falánk

imádkozósáska-csigabigaszitakötő, amelyik visítozó gyík-

legyet zabált, s amelyet egy gyors kapással elkapott, gyors töméssel

szájába-gyömöszölt és lenyelte mohón bezabálva, az előbb, mielőtt végleg

megvakúlt. Ott állt férfihúsában fölégve és sárkánytörzsében

kiszíva, meglottyadottan és megszottyadottan, mint egy árva óriás

kentaur-gebe, férfilapockái háta nyálhólyagos és vizenyő-

buborékos bőrét hegyesen kinyomták, hogy háta olyan volt,

mintha két csonka kristályszárny dagadna nőve kifelé a

pórusos izzó rózsabőr alatt, vagy rénlapátagancsok nőnének

mohos csipkés kőlapjaikkal vállcsontjaiból, tüzes zergeszarvak,

vagy mintha két piros uszony nőne ki kristályborda-piros-bőr-

hártya-legyezőivel a szenvedő tüdők fölött, vagy mintha két üveg-harang-

szájú, gyöngyházkéregcsőrfejű hegyes csuka-koponya akarná

átdöfni behorpadt férfihátát, amelyen a bordakosár

szárnytoll-abroncsai dúdoros-lécesen átütöttek, mintha két

kőbordalegyezős kagylóhéjlevél nőne ki gerincéből kétfelé

fülesedve, vagy csigolyáiból a húsban-növekedő kő-fülkagylók, vizilófülek;

ott áll az őrjöngő tiszta fényben a Megszottyadott,

Meglottyadott, sárkánygyíktörzsében fodrosra-gyűröttre-

behorpadt óriás Embercsiga-kőtatu-Végzet, az Övesállat-

almakukac-tüskeharangfarkú-tegzesállat-tobozállatka-

gyíkkakas-hermafrodita-gázlómadártyúk-emsecsődör vak

Árvaság, a bíborrózsafejű Kengurúkígyó-asszonybika

Lehetetlenség, a Tűzliliomfejű-tűzliliomtörzsű-békagyík-

varangyasszony-kőkacsaférfi Szédület, ott állt az őrjöngő tiszta

fényben, a Földgolyó tűzkristály-magzat-énekese fölött többezer

méter magasan, a tűzerekkel és tűzgyökerekkel beszőtt tűz-

kocsonyatüdő-ősanyaméh kristálytűz-burkolata fölött, az ős-

anyagömb egymásra-héjazott és egymásba-rétegezett lét-burkolatai

tetején, a kozmikus ember-szemgolyó láthatatlan pupilla-

korongja fölött és nem látta, hogy odabent, az ősgömbanya-

szemgolyó mélyiben, a vastag, bíbor tűzgyökér-eres szemfenék

közepén, a tűzgyökeres tűzkristályüst közepén, a tűzfonal-gyökeres

lángkorongon, a tűzgyökércsomókkal ágbogas sárga Papilla n. optici és

a Macula lutea, Fovea centralis között ott ül és énekel a

tűzsörényű tűzkristályfiú, tűzanyaméh tűzmagzata, tűz-

kristálydobon dobol, tűzkristályhegedűn hegedűl, tűzkristálykürtön

kürtődzik, tűzkristályhárfán hárfázik, hogy ne hallja a

föld-pörgés-hangokat, a földtengelyforgás nyikorgását, a

csillagdübörgés elliptikus aranygyűrű-hangjait, hogy ne hallja az égitestek

egymás-körűl és csomósan egymás őstűzcsomói, őstűz-ikralepényei,

őstűzcsigaházkorongjai, őstűzspirál-állatai körűl egymást-

metszve és keresztezve, egymásba-ágyazva és egymásból-kiágazva,

egymást átnőve, körűldagadva és befonva, egymás körűl arany-

keringéshálózatukkal buborékgömbözve és fényhólyagburkolatozva

forgó és keringő aranytűzfonálellipszis-hangjait, a Mindenség

forró fényharang-gyűrűit, aranyhangfonál-szövedékét, amely úgy

izzik, szinte állva a végtelen ősgömb nyüzsgő ősbelsejében,

mintha elliptikus tűzfonál-koszorúvázak, aranydrótgömbök és

aranyhuzal-gömbkosarak kristály-rendben és mégis gyökérgubancban,

aranyhólyagokkal egymásba-nőve és aranyhurkokkal egymásból

kifülesedve egyetlen aranydrótvirágként, egyetlen kristályrózsa-

fejként állnának dermedetten! Mert ő csak azt hallotta, a

csillagdübörgés hangjait, ő csak azt hallotta, a tűzkorong-papilla

éneklő tűzkristálymagzata, az égitest-sikolygyűrűket, a

csillagszigethörgés-ellipsziseket, az extragalaxis-fütty-

fénykarikákat, csillagok vad tengelyforgását, pörgő fényhangszoknya-

fodrait, a Mindenség remegését és lüktetését, csillag-

tengelyek ingását, döccenését, az ősrobbanás-hangokat, az

ős-zuhanás-hangokat, a csillagszületés-hangokat, a csillag-

halál-hangokat, az ős-anyatest reszketését, lélegzését és dobo-

gását, a csillagpukkanás és csillagdurranás halál-hangjait,

a csillagföllángolás és kozmikus beomlás végső-kezdet-

hangjait, a csillagszívdobogás forró hangjait, csillag-

csecsemők és csillag-vének sírását, gajdolását, szörtyögését,

szortyogását, és ettől félt nagyon! Mert nem hallotta az

őskoponya-gömbanya zöld szőrzet-burkának, mohagömb-

köpenyének biológikum-hangjait, árvaság-hangjait és szerelem-

hangjait, hisz nem is tudta vala, hogy gömbanyja gömbhéj-

hajzatában mi lakozik. Mert ő csak a halált tudta vala,

a Tűzkristály-énekes, a Kocsonyatűz-magzatfiú, Szűz-anyja

tűz-anyaméhe kristályvérkeringés-csobogását, körötte kocsonya-

tűz, tűzrózsák, izzó tüdőszívlevelek, és benne és fölötte és alatta

és körötte, minden porcikájában és anyja minden szeletében,

sejtjében és rétegében az egyetlen óriás anya-szívdobogás,

amelybe belenőtt, amely beléje-nőtt, amely őmaga és anyja együtt,

a gyönyörű anya-fiú-egybelüktetés, kettős ős-egydobbanás,

magzat-szív-anyatest egy-azonosság, egyremegésű kettős egymaga!

Mert ő csak a halált tudta vala és nem a halandóságot!

Nem úgy, mint ott fönt, fölötte többezer-méterre az a

Másik, az a vak, tétova, árva vak Buta, az a Bonyolúlt-

Minden és Semmi-Halhatatlan, aki ott állt a zöld sörénnyel

bagzottan és buján benőtt omlatag kőfal előtt, akit a tűz-

anyaméh énekes lakója nem is láthatott vala, mert tűz-fullánk-

tekintete át nem döfhette vala az anyatest kövér közönyét,

aki ott állt a Végső-kőfal előtt nehéz és gyötrő hangzsákokkal a

fülére kötözve, átlátszó óriás hang-golyókkal megbilincselve

füleiben és nem tudta, hogy ott az ős-szemgolyó mélyiben

ki lakik, és oda le nem láthatott, mert vak vala, vak

teljesen és véglegesen, vak, vak, vak, vak vakogó, s a titkos Föld

szívébe nem láthat vala bele halandó, sem halhatatlan nem

nézhet vala a Föld szívébe, mert szíve megreped, mint mész-

csipkekorsó és meghal vala megvakúltan és megszégyenűlten!

Mint ahogy azt se tudta a Boldogtalan-Buta-Bonyolúlt,

hogy az ősanyagömb-szemgolyó, amin áll, nem egy űr-állat,

csillagpikkelykaméleon agyagcsipkekorsó-szemfoglalatának nyálkahártya és

vérhálóüstjében forgó kocsonya-körte-szeme, aranykocka-

pupillás kocsonyaszív-szeme, de kis önállósúlt szemgolyó-

állata csak az izzó tejútikralepény fénycsigaházkürtjének, laza

tűzhálótrombita-lángsziromfodorszélén lüktető zöld moha-pötty-

szemgolyócska, dobogó zöld mohapont-szemállatka a sötét végtelen

Gömbmindenség egymástól-távolodó tüzes pete-fürtjei, lázas tojáscsomói között,

amik úgy ragyognak, derengnek, izzanak, és lobognak e

végtelen Gömbmindenség fekete moha-csönd-belsejében, a

végtelen Ős-ősgömbanya burkolatában, a végtelenség-belső

kozmikus moha-anyagában, mint a megváltás végtelen kristály-szőlő-

fürtjei, mint az isten-békaanya varancsos hátára ragasztott

óriás jövendő-ikrafürtök, mint az isten-békaapa zöld-

foltos lábára a bokától a combtőig föltekert jövendő-lárva

ikra-láncok, mint Isten szíve a mítoszokban, mint az

elmondhatatlan Mítosz-isten-őmaga! Csak állt itt a növény-

penészes és virágtajtékos omlatag kőfal előtt, vakon, tétován,

megfogyva, bután, megfogyatkozva és megszottyadottan,

az őrjöngő tiszta fényben, az irtózatos és irgalmatlan

hangfüstgomba izzó tengelyében, kőzetében belottyadva és

szinte puhán, mert óriás sárkánygyík-másodteste is úgy

meglottyadott, beszottyadott és szinte összetöppedt, megaszalódott,

mint egy napra-kitett öreg varangy, hogy óriás, tüskés, fodros,

bodros és leveles sárkánygyíkteste kőcsövecske-hálózattal

ágbogasan és hálózatosan áttört és beszőtt kőzet-burka,

bőrpáncélhuzata és csontszelvény-öltönye behorpadott és

csomósan összegyűrődött, mint a megvedlett gőte üveg-eres, zöld gumimirigy-

szövet-kezeslábasa a gumiálarcos gumisisakkal, az üres-

szemkorongúval, amit a gőte-újjászületettség mohón be-

zabálva lenyelt, s most ott lóg ki zöld üvegrózsa-nyílású végbeléből csomósan és

gyűredékfodrosan, mint a sátán mirigyrózsa-ülepéből a csámcsogva és

győztesen bezabált angyal véres szárnytoll-ecsetje, igen,

szaurusz-másodteste, a kőhólyagfolytatás úgy behorpadt,

mint a kígyótojás, amelyből a kígyócsecsemő kibújt, és teste

gumi-kő-bőrpáncél-kőmirigyszövet-burkolatát

úgy kinyomták a hatalmas csontok, az iszonyú kőcsillag-

csigolyák, a kőgerenda-sárkánybordák, az irgalmatlan

combcsontbütykök és óriás kőbuborék-forgók, mintha egy

öreg kecskebak-csontvázra terítettek volna csigahéjakkal,

kagylóhéjakkal, rákpáncélokkal, megkövesedett viaszrózsákkal,

tüskés kaktuszlevelekkel és üres teknőcpáncélokkal

teleragasztott gumilepedőt, mintha egy zölden rothadó zsákba bújt

volna bele sovány malac, foszlott fekete gumizsákba leguán!

Iszonyú combcsontjain és lábszárcsontjain, térdbütykein is úgy

lötyögött a kőburkolat, mint gyűrött, fodros pikkely-kőgatya,

kőpikkely-buborék térdburkolata is hervadtan lötyögött, mint

összegyűrt, összenyomott pikkely-álarc, szaurusz-szügyén

a kőpikkelypáncéling is meghervadottan lötyögött vala, lila kőcsipkeing,

mint megszáradt üres tüdő a napon, hatalmas szügy-csöcsei,

a gombtalan kőpikkelygolyók sorvadtan, zacskósan,

szottyadottan a térdekig lógtak, két megnyúlt pikkelyerszényként,

kőleveles kőlepedőként, mint indián-vénasszonyok hasig-

lelógó gumipalacsinta-mellei. Szenvedett vala nagyon a hangoktól

bizony, nemcsak a naptól, szenvedett vala nagyon a testében

annyira-megsorvadott, hogy teste kőburkolatának barlang-

lakói, kőüregfészkelői, és kőlevél-hónalj árnyék-bozsogói,

pikkelypajzs-hűvöse tetvészkedői is sorvadottan kipörögtek,

döglötten kipotyogtak, lihegve eliszkoltak és dörmögve,

sírva kiszálltak a sárkánykő-barlangszivacs-édenből,

kőszivacs-lábaiból, kőhólyagház-rózsa-szügyéből, kőszivacs-

szita sárkányburkolatából, mert egész szaurusz-

másodlénye ropogott, szikrázott, repedezett, mállott és

pattogzott, mint kőkorsó a tűzben. Ott állt szikrázva,

füstölögve, kőszikra-szöcskéket pattintgatva, parázs-kő-

sáskákat szikráztatva az őrjöngő tiszta, tiszta fényben, a

sásos, kákicsos, zsombékos, nádas, virágos kis mező másik

végiben, a nem-tudja-mi omladék kőfal előtt, érezte

jön halála, nagy léptekkel jön felé a Végzet, érezte meghalni

fog vala nemsokára, meghalni fog vala! Érezte, jő vala

halála, fekete lábakon, fekete szárnyakon. Hogy ott libeg már

kis embergekkó-feje fölött, a piros-zászlós kőszitabuborék-

koponya fölött, hogy ott lebeg már az űrből-alámerűlt

óriás Fekete-angyal. Hogy ott libeg árva, vak feje fölött

fekete szárnyakkal a fekete mohaszoknyás, fekete moha-

kesztyűs, fekete moha-álarcos Fekete Angyal, mint egy

óriás fekete lepke! Mert szarvai helyén hatalmas fekete

csápok növének, iszonyú korom-páfránylevelek, iszonyú fekete

mohacsipke-tollak és szakálla helyén az állkapocsból

növének fekete szívócsápcsigaházak, föltekert fekete

pikkelyoszlop-szakállak, öt csigás mohakorongok, s az öt spirális

fekete mohalevél öt ágra csillagozva és levelezve csüng

vala fekete mohagyűrűszakállként vastag, fodros fekete mohaszoknyával

elfödött kan-ágyéka közepéig. Csak két szeme

sugárzott és tüzelt vala izzón a vastag fekete moha-

álarc két moha-gödrében, mint izzó kristályvirágok,

mint csillagzó napok. Ott lebegett a Fekete Angyal-lepke,

a fekete moha-csáppáfrányleveles, fekete mohacsigaház-szakállas,

a fekete moha-álarcos óriás Lepke-angyal feje fölött

vala a tiszta fényben. És ő, a Halálra-nem-tudva-készülő,

csak állt ott az omlatag ki-tudja-mi-ez kőfal előtt, kis

madár-pihegésű emberszívében kő-malom forog, kőbéka

ugrál, kőmadár repűl, kőkajmán tátogat. Érzi a kő-

malomkerekek hideg dörzsölés-lázát szívében, a kőhártyatalpak kő-

tottyanás-hidegét szívében, a kőszárnyak suhogás-fagyát

szívében, a kőkajmán-fogsorok harapását szívében. És

nem tudhatni vala, hogy iszonyú kőbarlangba-zárt

sárkányszíve lüktet-e még a megaszalódott, összeszottyadt,

belső zsíros fekete mesében, hogy kongat-e még az az óriás

szaurusz-bársonyharang! Jaj, bár miféle anya szűlte őt,

hogy nem lesz majd aki őrűlten sirassa? Miféle anya

szűlte őt, hogy nem lesz, aki lemossa, kiterítse, verejték-

hideg testét csókolgassa, miféle anya szűlte őt? Talán

egy mítoszokból-idetévedt ringyó istenasszony? Egek

kurvája, poklok kancája, föld dögletes rimája, mítosz

szárnyas asszonydög-csudája, túlvilág rózsacsöcsű ribanca,

földre-szökött szárnyas disznó-emse, a lángpofájú,

a piros anyakoca-fejű, aki nyakától ringyó ágyék-

dombja kezdetéig rózsaszín csöcsökkel van tele, tejszagú

rózsákkal, mérgezett tejekkel! Micsoda kurva túlvilági

nőstény szűlte meg vihogva őt, a Meghalni-készülőt, miféle

istenárnyékba-visszaszökött szörnyeteg szárnyas kanca, miféle

lófejű angyal, akinek ősállatsörényében, őskanca-

szemöldökében, szőrszoknya lószempilláin a csillagok

nyüzsögnek, mint a tetvek, egész feje, csöcs-szőrzete, ágyéka

vörös háromszögszőrbokra csillagtetű-aranykásával nyüzsög,

mint a halott csavargók szőrzete, miféle asszonycsöcsű

óriásnőstény-ősmadár tojta tojását a párás páfrányerdő

csipke-édenébe, amiből csipogva kikelt ez a Bűn-magzata,

ez a Tékozlás-kőcsipketaknya, ez a csipogó Embersárkánygyík-

féreg! Miféle kurva, óriás égi nőstény, denevérhártya-

esernyő-szárnyas sárkányangyalkurva szűlte őt vicsorogva

és zokogva, míg lázas testéről pikkelyeit tépte kősarló-

körmeivel és kúpfogsorával kicsiny, feketeszőrös emlőit

akarta leharapni pikkely-ing mellkasáról, miféle

mindenkivel és mindennel bagzó űri őskanca-szörnyeteg, öröklét-cédája,

titok-anyja óriásnőstény, ősvarangy-szuka, a tejút-sörényű kéjek-

kedvelője, kanok-kevélye, királyok kacsa-asszonya, fertőzött isten-szajha

szűlte őt, miféle gyíkmadár-asszony, repülő Sárkánygyík-

emlős, miféle mindenkivel-összefekvő kövér Ősrima,

Willendorfi-Vénusz-dagadt egyetlen csöcsök-pocak-tompor-

angyalemse, istenek-falloszához-szokott, istenfiúk dagadt

bögyéhöz szokott, sátáncsődörök, ördögbikák, és bak ördögök kénszagú, büdös és

halállal-erjedett csókjához és tüzes furkójához szokott egyetlen

többráncú húsbuggyanás, elől-hátul húsdagadás öt

óriásbuborékából-összeragadt sárló és nyihogó, tajtékos és

húsrózsába-bedagadt-szemű, pofa-buborékokba bedagadt

szájacskájú, csak-eldőlni-tudó őskövér-angyalnőstény

fogadta be őt kis habos vérrózsa-üregébe, miféle zsíros ősdagadás-angyalemse

hordta ki őt, aki szárnytalan, mint a kék nünüke, mint a vadméhek

szőrnyereg-hátán lovagló kőrisbogár-lárva, s okádta ki őt,

dagadt rózsabuggyanás-hüvelyéből habosan röfögve, miféle mítoszi

angyal-anyakoca, föld magányos nőstényóriása, aki ott

feküdt hanyatt a virágos nagy mezőben, térdeit a dagadt,

szőrös feketemályva-tányéros, óriás fekete-szedres, eres ős-

emlőkig fölhúzva, ménkű-combjait szétágaztatva, hogy

dagadt pocakjától, a kiálló húsköcsög-köldökig fekete

vastag mohával és zsíros gyapottal fölerjedt szemérem-

szőrzetétől még orra-hegye se látszik, nemhogy kicsiny feje,

s förtelem-hasítéka oly nyers, izzó, rubintos, és eresen hímezett

vala, mintha fejszével hasítottak volna léket bozontos

combtövében, mintha egy óriás görögdinnye közepéig vágott

szögletes, hosszú lék virágozna ragyogva piros és sárga-eres és kásás

és gyöngyöző belső-piramisával, ott feküdt lihegve, mosolyogva

és meztelenűl, tajtékos érosz-erjedésben, kezeit végtelen

őshajába túrva a feje alatt, vastag fekete őshajába, amely

a virágokra, kalászos füvekre és mocorgó állatokra hintve

és terítve és az egész mezőben szétgöngyölítve feketén

szikrázott a napon, mint virágokkal, mocorgó állatokkal, apró

vadakkal és türkíz-kalászos füvekkel kövéren behímzett

nászi fátyol, hatalmas lába hatalmas rózsapatkó-körmeire fölfújt tőgy-fejű

csigabiga mászott, fű békája ugrott, zöld-pettyes kecskebéka, kő-arcú szöcske,

imádkozó sáska, aranyos virágbogár szállt, szögletes-üvegrózsa szitakötő, lepke,

barna lemez-harmonika-csápú katicabogár, hatalmas lábujjai

réseiben pikkely-kérdőjel sikló tekergett, húsrózsa-kérdőjel földigiliszta, kékpettyes kukac

vonaglott, ő meg, a fejszével-kihasított barlangú, lágy habos

röfögéssel várta, hogy megtermékenyítsék, talán csak szeressék!

Ott feküdt a föld óriás ősasszonya a nagy mezőben, testével

talán az egész mezőt betakarva, s lehet, hogy teknősbéka,

sündisznó, hangyász-sün, övesállat fúródott füstölgő combjai közé,

tüskéivel, kőmozaik-gyűrűivel, kőburkolat-nélküli puha

pihés rózsaszín hasával, pikkelyes bőrgyűrődés-nyakú páncélkesely-

fejével, vagy valami vékony féreg, gyűrűs giliszta,

selyemhurka-lárva, az is lehet, hogy a csöndből-kitotyogó

medve ölelte, zsíros ágyékbozontjába fúrva barna moha-

koporsó fejét, vagy krokodílus fonta át pikkely-öleléssel viasz-koca

derekát, pikkelygyűrű-faroktekeredéssel szőrös viaszpikkelyoszlop

lábszárát, kőkoca-csődörfeje kőtrombita-fújásával borzolva

a fekete testhabokat, vagy őskövér, pettyes-szőrű vaddisznó-kan állt kékpettyes

kőoszlop-sáskacombjai közé, fehér agyartajtékokkal,

fodrosan hullámzó vörös gerincsörénnyel, lángoló tarkó-szőrtaréjjal,

de az is lehet, hogy valami madár ontotta méhébe forró férfi-

nedveit, az üstökös-fejű tűzcsóva-hemzsegést, az ostoros-

farkú fehér hímpetty-áradatot, valami részeg és tékozló

madárkan, szines gácsér, fácán, gém, kócsag, varjú, hattyú,

vadliba, héja, ölyv, rétisas, keselyű, vagy vadpáva,

aki aranykorona-esernyős fejét ingatva rikácsolt végtelen combjai

között, s farka kékarany-virághímzéses tollvirág-esernyőjét

elterítette vergődő combjai és füstölgő ágyékdombja írtózatos

pórusos fehér tömegén, mint arannyal-hímzett kékbársony-

szemfedőt. Nem tudhatni, hogy ki is szerette őt, a virágos nagy

mezőn ősasszony-tömegével-heverőt, féreg-kan, teknőc-

csődör, varangybika, medve-kan, tatu-fiú, krokodílus-

isten, vagy madárhím, féreg, állat, kétéltű, hűllő, vagy

madár, hisz oly mindegy volt neki vala, hogy össze kivel

feküdt, féreggel, állattal, madárral, csak kan legyen! Hisz

észre se vette tán, mikor szerették, és észre azt se vette

tán vala, ahogy szerették, a föld óriásribanca, az óriás-

nőstény-kurvaság! Talán ő szűlte őt, a Földasszony-óriás,

irgalmatlan nyögéssel, rángással, vicsorgással, vagy valaki

más, titkok titkos Rémület-asszonya, talán a Szűz

Fogantatás maga, talán az egek Őspáva-asszonya, a romlott és

fertőzött halál tébotyúlt Viasz-kancája, aki ott állt a

gyásztalan hermafrodita isten ősmoha-szívén, viasz-

sörénnyel, viasz-farokzászlóval, viasz-lófejében viasz-

szemgolyókkal, viasz-orrlikakkal, viasz-patái fölött

viasz-rojtszoknyával, s fülei, mint a gyertyák égnek,

s karcsú viasz-lófején vala égő gyertyákból korona, s

viasz-gerincén vala égő gyertyákból lángsövény, s oldalából

nagy viaszgyertyatollú szárnyak állnak ki vala, végükön

piros lángcsipkepajzsokkal, fogai égő gyertyák, és viasz-szív-

szügye közepéből messze előre nyúlik égő vastag viasz-

gyertya, mint az Unikornis hosszú homlokcsont-tüskéje,

hosszú szaru-tövise, szemgolyóbuborékjában is pici

gyertyák égnek és testében is égő gyertyakoszorúk, égő gyertyakerítések,

égő gyertya-fogsorok valának, hogy hasa vala, mint szét-

olvadhatatlan viaszbuboréklámpa, szemei valának, mint szét-

olvadhatatlan viaszhólyag-lámpácskák, s az egész világító

és derengő szárnyas-viaszkancaság vala, mint a csillagos ég,

mint a halottak-napi temető! Jaj, miféle anya szűlte őt, a

titok-kőfal előtt haldokolva vakon-remegőt, a végzet-kőfal

előtt vartyogva-verdesőt, a halál-kőfal előtti vak várakozót,

akinek piros paróka-sörényű ember-gekkó-varangyocska-

axolotl-vakgőte-sziréngőte feje fölött ott libegett fekete

moha-lágyan, fekete moha-szárnyveréssel, fekete moha-esernyőlebegéssel

a fekete Halál-angyal, akinek fejéből, fekete moha-

álarcba rejtett homlokcsontjából óriás fekete mohacsápok növének

ki vala, mint az éjjeli lepke páfránylevél-csáptollai, és

fekete moha-álarc alá dugott alsó-állkapcsából fekete moha-

foraminiféra-ház mohaszakáll-kagylótrombiták leveleznek öt

göndör levélként öt ágra osztottan lecsüngve fekete moha-ravatal-

kendővel eltakart csődör-ágyéka közepéig. Talán valami

medve-ősasszony, ősrozmár-anya, aki két vörös szivacs-

buborékos, tüdő-gomba-orrcimpás, legyezős szőrkefe-

bajszú, a földig lelógó cseppkő-agyarú ősháj-hurka

fejével a körötte-hemzsegő pórusos háj-hurka-hímekre nézett

hunyorogva, míg ellette őt, míg szoptatta őt, a puha,

lassan megkeményedő pikkelyzetű és páncélzatú ember-

sárkánygyík-vakarcsot, az embriókörömlágy-mozaik-páncélzatú,

leragadt-szemhéjú, csipás, vaksi, nyálas kukactetűt,

vagy valami Madár-istenasszony, a Gyémánthegy gyémántszírtjén

fészket rakó óriás Istenasszony-madár, aki míg ült egyetlen óriás,

gőzölgő-pórusú tojásán a csillag-páfrányok és csillagfény-

alagútak között, a Halál zöld óriás moha-szíve közepébe

látott, s nem tudta, hogy a madáristenasszony-melengetéstől,

a teste-forró tojásból vékonyan nyávogó, véresen prüszkölő embergyíkcsecsemő-

féregpikkely-összeragadvány fog kibújni, mint egy kis csikóhal,

mikor apró tapadó-lencsés-levelibékakorongos-gekkó-

küllőgombos-gőtekarmocskás üveggumikesztyű-hajszálércsipkekesztyű-

kezecskéivel a tojás héját föltörve szétfeszíti, előbb hosszan

kopogtatva gumigolyó-ütésekkel a börtöne-tojás hártyás,

véreres falán, aztán alig-hajú kis radiolária-kovacsipkegömb-

szerű koponyájával, aprócska, alíg-sörtés kőszitabuborék-koponya-

sisakja kőcsipkehálóhólyagocska-hátsófelével nagyot ütve a

pirosan-derengő, rózsásan-áttetsző, eresen hólyagzó tojásfal

oldalára, a tört résen kinéz, hogy csak az aranylepény-pupillás

piros szemgolyócska látszik a véres tojásrésben, mint az elvarázsolt

galamb fejébe szúrt piros üveggombostűfej: és az viszket

és karmával kapargatja; meg az összeragadt arany-

szirmos szemhéjak, aztán kibújtatott, apró, gumigombos, lágy gumi-

ujjacskáival addig tördeli a tojáshéj enyves és hártyás széleit,

míg rózsás emberfejecskéjét is kidughatja, mint kis rózsaszín

kukac, aztán kibújik köldökig az ember, az apró rózsamoha-

gyermek, mint valami ember-alakú, csücsöri pöttyrózsa-szájú

rózsakukacvirág, aztán a kis pikkelyszügyecske, meg a pikkelypáfrány-

libalábacskák bújnak elő összeragadt úszóhártyácskákkal,

mint becsukott nyálas kőpikkelyesernyőcskék, aztán a lágy-

tüskés gumigesztenyeburok-szaurusztestecske, aztán a hosszú

kőpikkelyostorka-farok, végén a tüske-haranggal, amelynek tüskéi

még úgy önmagukba hajlanak, a tőgyűrűcskéből csápjaikkal vissza-

hurkolódva befelé a virágköldökig, illetve a farokcsúcsig, mint

éjjel a húsevő virág mézbimbós tapogatói, ha legyezős üveg-

hurkokkal a virágtányér mézágyék-üstjébe visszahajlanak, s

ragyonak kristály-királyi-koronaként, vagy mint aranyfonalrózsa-gomb

aranyhuroklepkeszárny-csillaga! Igen, talán nem látta ezt a furcsa

születést a Madár-istenasszony, mert mikor meghallotta vala az

első tojás-ropogást, a még zárt tojásban a kopogást, csipogást,

vartyogást, sumér istenszobrok, etruszk halotti szobrok üvegszeméhez

hasonló madár-üvegszemét ferdén az égre emelve nagy szárny-

robajjal, isten-vitorlalegyezéssel, a csillagok közé nagy

gyűrűkben pörögve az Ősmúltba elrepűlt, vagy nem is látta,

hogy mászik ki forró őshasa véres toll-lucska alól a furcsa féreg,

csak nézett a csillagindák, égitest-alagútak mögött ülő Halál zöld óriás

moha-szíve közepébe, ahol zöld moha-üregben, vastag zöld moha-

buborék közepén, a szívközép zöld moha-tojásban a

Kristályasszony ült sugárzó egymagában, kristályredős kristály-

ruhában, kristályhaja kristály emlőire-hátára-tomporára-

térdére és hasára lebomlott, mellette kristályhegedű, kristálydob,

kristályhárfa, kristálykürt hever a zöld szívbarlang-

mohában, belesűllyedve félig, mint megkövesedett

foraminiféra-házak, csigakürtök, őshalcsontváz-szálkabuborékok,

tengeri rózsák, ott ül kristályragyogó, kristálysugárzó egymagában,

a zöld moha-tojásban, a Halál zöld óriás moha-szíve moha-

barlangjában, halott hangszerekkel, játéktalanúl, daltalanúl,

énektelenűl, ott ül szikrázó kristály-önmagában, mert

karjai nem valának neki, jaj nem valának karjai, karjai

helyén két kristály-csökevény, mint a kéthónapos természetes-

vetélés-embrióknak, karjai helyén két szikra-csonk, karjai

helyén két kristálygödör vala, mert karjai, a gyönyörű kristály-

asszonykarok letörvék, a mohába fúródva hevernek, s csak

a kristálykörmű kristályujjak hegye látszik ki a nehéz zöld szív-

mohából, mint tíz megkövesedett kristálypikkely-szauruszfejecske.

És hangja sem vala neki, a sugárzó tiszta szépnek, mert

kristályszívéből kristályvirág nőtt ki, betöltve nyelőcsövét,

betöltve szája kristályüregét, s szájára forrva ott sugárzik

kristálysziromhólyagcsillagával, sokszögű kristálylap-virágfejével,

mint kristályőszirózsa, csillangó-szoknyájával szájüregébe nőtt

kristálymedúzahólyag, mint szájába-dagadt és szájára forrt

viaszrózsa, mint szájüregéből kinőtt kristálygomba, mint a milliárd

buboréküreggel és pórussal csipkésen megkövesedett, szájára tapadt

tengeri-csillag, mint egy megkövesedett kettős kristálysejtlaprózsa-

szem, millió kőbuborék-üstöcske-társulás, domború kőhatszög-

öszetettség kettős-kősisakja ősszitakötőszem. Hangja hát

nem vala neki, se hangszer-éneke, csak ült a zöld moha-

tojásban, a Halál moha-szíve moha-barlanjában, zöld

porral porzó zöld üregében, csak ült sugárzó önmagában, kristály-

virággal-beforrt szájú, letört-karú szikrázó magányban,

és csonka és beforrt lénye tiszta sugárzása a mohatojás

belsejét betöltvén, azon zölden átviláglott, s halál-szív

zöld moha-anyagán is átsugárzott, s zöld fénybe zöld fény

szívódva, a halál-szív körűl zöld fénybuborék-házat vonva,

derengő zöld fénytojást, zölden derengő fénybuborékként lassan

a Halál sötét kő-testén is átdagadva a Halál körűl

zöld fényhólyagként folytatódva és fénygömbként dagadozva,

lassan az egész űrben szétdagad a fénytojás, a zöld

fénybuborék, s a Mindenséget önmagába tölti, dagadva, nőve

áthat csillagszigeteken, fénytengereken, az űranyagon, végzeteken

és végteleneken, s a Mindenséget magába-folyatva a

Mindentelenségbe dagad át, s föl nem foghatja létező, halott,

dagadva tovább-erjedő zöld fényhártya-burkolatát, míg

idebent a karjai-nélküli kristályasszony, a kristályrózsával-

beforrt-szájú Elmondhatatlanság kristálysugárzás-közegében,

a halál-mohaszív zöld mohabuborék-lakója zöld fényözönében,

idebent a Mindenségben zölden foszforeszkálva dereng a lét,

a csönd, a zöld foszfor-fénnyel-bevont milliárd-módozatú

Magány! Ó, hát miféle anya szűlte őt, az Ítélet-kőfal előtt

vakon ácsargó szottyadt Nyomorúltat, miféle anya szűlte

őt, a Halálra-nem-is-tudja-készülőt, miféle anya szülte őt,

a Várakozás-kőfal előtt lázzal-vacogva és lottyadottan,

vakon és irgalom-nélkűl várakozót, miféle rongy anya,

elkurvúlt szívtelenség, miféle tolvajszeretkező Asszony-

rühesség, miféle mocsok Tetű-közönyösség, Nem-bánja-

banya, halállal-fölmagzott boszorkány, seprűnyél vasorrú-

bába-kancája, miféle denevérszárnyas ördögnőstény,

kitinszárnyas ősrovar-ribanc, miféle szitakötőszárnyas

óriás tündérkancaribanc, mesék moha-asszonya, miféle

szakállas manó-feleség, bagzásban-elhülyűlt törpe-

Nagyasszony, miféle bávatag Bánat-királynő, varasbéka-

szerető gonosz királykisasszony, nagycsöcsű bálna-angyal, mennyei kurva-szűz,

emberhúst-zabáló dögszagú tündéremse, tetves és férges istennő, miféle vad

hártyakanál-csőrű elvarázsolt Kacsa-menyasszony, Sátán-feleség,

miféle Ég-kanca, Pokol-emse, Túlvilág-nőstény, Mennyország-anyakoca,

Mítosz-liba, miféle közömbös, ostoba és kegyetlen Túlvilági-

Hermafrodita szűlte őt, és hagyta ott a párás páfrányerdő-

barlang mohás, aljnövényzet-nyirkos, gombás, tetves, alj-

rothadékos, penészes és döglötten-erjedő halotti lepedőjén,

hogy nem lesz, most, ha vartyogván elzuhanva meghal, hogy

nem lesz aki sírván megsirassa! Hogy nem lesz, aki összenőtt

behemót-testét lemossa tiszta vízzel, viaszrózsává-alakúlt

vak emberfejét lemossa tiszta vízzel, csókolja tiszta csókkal,

símogassa tiszta újjakkal, aki lemossa tiszta vízzel, szivaccsal

és ecettel vak viasz-álarc emberarcát, aki csókolja tiszta csókkal

bedermedett szája eres és pórusos viasz-szirmait, a fodros pici

viaszrózsa-csöndet, amely nem tud már soha vartyogva sírni,

szenvedve zabálni. Mert nem lesz anya, aki szőrös viasz-ing

mellkasát csókolgatná erjedő, elbomlott, zöld-gázzal-buborékzó kis

szíve fölött, aki összekúlcsolná puha viasz-emberújjait, s

a megfagyott sárga kis viaszcsontváz, a viaszgombos, viasz-

lencsés, zöld viasztoll-körmös viaszgerendaház közepébe dugna

tiszta, tiszta rózsát és szűz liliomot, csókbársony-kelyhűt,

aranypor-tornyosat, hogy befödje édes halál-illatával bomló és

föloszló teste büdösét, viasz-kehellyé dermedett viaszeres,

viaszpórusos orrlikai halál-gőzét, dögfüstjét, párolgó rothadás-

szagát! Nem lesz anya, aki zöld viasz-szemhéjait vak, mohából

viaszba-átnövő szemgolyóira húzná, mint két zöld viasz-pikkely-

sisakot és meleg csókjával a két sisakfelet összeforrasztaná!

És nem lesz anya, aki legalább férfitörzsét, a megégett

kentaur-férfitörzset, a sárkánygyík-kentaur zöldre kihűlt ember-

törzsét vágná le legalább dögsárkányteste kövecses, pikkelyes,

mirigyes nyaktöviről, kőkéssel, kőfűrésszel jajongva

nyiszálva, csontokat törve, ereket cibálva, csontot reszelve,

csontot kalapálva, hogy a véres tiszta csonkot, a most-már-

mindenképpen tiszta csonkot, a múltjáról-levágott, bűnéről-lemetszett,

bűntetéséről-lefűrészelt, szaurusz-végzetéről levésett embercsonk-

halottat, a szégyenéről levágott, gyalázatától-megtisztított

embercsonk-árvát, a tiszta halottat, a meg-nem-váltott megváltó

emberfelet ecettel, könnyel, tiszta vízzel lemossa, páfránylevél-

pólyába tekerje, s karjaiban cipelje a tisztátalan-tiszta

sírig, s mohával, páfránylevéllel kibélelt végső-gödrébe

eressze, s eligazítva lágyan a fülei mögűl kis csont-

kürtöcskékből kinőtt mirigytollakat, tüdőkopoltyúleveleket,

tüdőmirigy-kakasfarkokat, behintse mohával, páfránnyal,

virággal, s a növénnyel befödött sír tetejére nagy követ rakjon,

s arra piros virágot. S az ember-részétől megfosztott vérrel-

bugyborgó, halállal-gőzölgő sárkánygyík-testmaradékot,

az óriás kő-mirigy-pikkely-tüske-gumirongycsomót, az iszonyú

kő-libalábas embertelen árva csonkot, a halál-múlt

óriás behorpadt kőhólyag-lotyadékát, az ember-nélküli

kőzet-halom-dögöt otthagyja a vadaknak, dögevőknek,

a férgeknek, keselyűknek, csigáknak, békáknak, bogaraknak,

legyeknek, darazsaknak, patkányoknak, pondróknak, kukacoknak,

madaraknak. S azok kőburkolat-héjai és kőbuborék-pikkelyei,

kődonga-repedései, kőhártya-tollazata közt túrkálva, csámcsogva,

szörcsögve és visongva, csonka szügygödrénél a behorpadt pikkelyes kőhólyag-

testbe belemászva, ott benn kalapálva, kalapálva, rágicsálva,

csípkedve, kotorászva és zabálva, a véres, forró, erjedő mirigy-hús-izom-

bél-zsír-emésztő-lélegző-kiválasztószerv-barlangban vájva és

kotorászva elvégzik a boldog munkát, a boldog, boldog, boldog

belső temetést! De neki, a most-már-egyedűlinek, a

leválasztottnak és kiválasztottnak, csonka ember-maradéknak, a kéthalál

egyszülött Emberfiának a földbe kell húllnia! Mert

a föld vár halottaira nagyon! Mert a föld a holtakat szereti! Mert

a föld a halottak legszebb menedéke! Mert a föld a lét legszebb

erjedése! A föld majd elvégzi magában a munkát. Magát-meg-

nem-osztva a csontokról a húst lefosztja, s a tiszta csontvázat megőrzi,

mint anya gyermeke csecsemő-fényképeit. Mint vénülő szívünk a

halottak sóhaját, arcát, halottak utolsó párás sóhaját, halottak

arcát erjedt virág-teknőben a ravatalon. Ó, Föld, ó gyönyörű Föld!

Ó gyönyörű Visszakérdező! Ó csodálatos Visszakérő! Ó, legszebb

és legáldozatosabb Irígy! Ó, legtékozlóbb Kapzsiság! Ó,

csodálatosan-tenyésző Mohóság! Ó, legadakozóbb diadalmas

Zsugoriság! Ó, Föld, te tébolyúlt, te tiszta, te gyásztalan-gyönyörű

Adakozás! Ó, Föld, aki mámoros őskanca-erjedésben tested illatos

anyagából kifújod a flórát, a faúnát, a lángot, dagadt,

tékozló diadalukat kívánod, őket magadba visszavárod,

boldogan nyögöd és lüktetve viseled az elevenség-táncot,

s megérett lényeid zsíros fekete, fekete méhedbe visszazárod!

Ó, Föld, őstermékeny teremtő Hallgatás, titkos és titokzatos vad

Foganás, titkos és titokzatos vad sperma-pete egymásba-

fúródások legmámorosabb Összezárulása, Sejt-osztódása,

Szedercsíra-kialakulása! Ó, Föld, titkos és titokzatos Anya-

erjedés, Anya-dagadás! Ó, Föld, te milliárdszor milliárd

Gyermek-kihordás, Magzat-növelés, Embrió-táplálás, Közös-

szívverés! Ó, Föld, te Mindíg-szülő és Mindíg-temető, Mindíg-

tápláló, Mindíg-nevelő, Mindíg-sarjadó, Mindíg-vénülő,

Mindíg-lángoló, Mindíg-rothadó, Mindíg-ámuló, Mindíg-záruló!

Ó, Föld, ó Föld, te komolyan visszakérdező! Mert a hallgatag,

árva ősi Gömb-anya visszakérdez és visszakér! Ötmilliárd év

óta kigondol, megépít, visszakérdez, visszakér! Kigondolt egy-

sejtűeket, moszatokat, fejlábúakat, pörgekarúakat, halakat,

kagylókat, csigákat, kétéltűeket, hüllőket, ízeltlábúakat,

páncélosokat, hártyásokat, héjasokat, pikkelyeseket, selymeseket,

szőröseket, tollasokat, a mezteleneket, s a burkolatosokat,

a váztalanokat, kívül-vázasokat, belűl-csontvázasakat,

a hólyagosokat és hús-álmúakat, a bábosokat és spórásokat,

a szülőméheseket és tojókat, a petéseket, lárvásokat, a tüdőseket

és tüdőtleneket, a látókat és a vakokat, a hallókat és a süketeket az

agynélkülieket és az aggyal-virágzókat, a Létfa halott virágait és eleven

halottait, madarakat, sárkányokat, sárkánygyíkokat, őstulkokat, emlősöket,

szelídeket és vadakat, pikkelyfákat, pecsétfákat, zsurlókat,

páfrányokat, növény-látomásokat, virág-vaginákat, és virág-agyarakat,

s ötmilliárd év óta kéri vissza csontjaikat, ötmilliárd év óta

kéri vissza a sejteket, ivarszerveket, a szíveket, szemeket, agyakat.

Állat-törpéit, állat-óriásait, növény-törpéit, növény-óriásait,

féreg-törpéit, féreg-óriásait, álom-törpéit, álom-óriásait, asszony-

törpéit, asszony-óriásait, férfi-törpéit, férfi-óriásait, hermafrodita-

törpéit, hermafrodita-óriásait, hímjeit, nőstényeit, ivartalanjait,

közömböseit! Ötmilliárd év óta kéri vissza a Föld, a forró

Ős-gömbanya, a fortyogva-folyton-szülő Gömb-idő-anya

virágzó hermafrodita zsíros asszonyburkolata vergődő, fickándozó

törpe-álmait, csipogó Ős-dagadványait, csontos, páncélos, tüskés és

őskaktuszleveles vartyogó, röfögő Ős-dagadásait, apró és óriás

Ős-tátogásait, mohos és gumilepedős Ős-szárnycsattogásait, virágzó

toll-mámorait, csöcs-emlő-tőgy-kigondoltjait, végzetes, vad

szerelem-mámora, fénytelen-fénylő fuvolás szülőmámora

árváit és halottait, halottait, halhatatlanait, vázlatait és vázait,

virágzó szülő-kegyelme, halálos szerelem-tébolya milliárd

egyszülötteit, a halhatatlan halottakat, a halottakat, halottakat,

a testeket és a csontokat, a szárnyakat és a csontokat, a bűnöket

és a csontokat, az irgalmakat és a csontokat, a testeket és a

csontokat, a húsokat és a csontokat, a gyötrelmeket és a

csontokat, a boldogságra kölcsön-adott anyagot, a csonttal-és

testtel-kivirágzó pillanatot, a csontokra-épűlt ámulatot, a

csontokba-épített gyötrelmet, szerelmet, bánatot, a csontokra

kötözött Folytatás-akaratot, a húsokat, a csontokat, a csontokat,

a vázakat, a titkos titkos vázakat, a legtitkosabb anyagot,

a titokzatos házakat, csontgerendázat-házakat, a nehezen-

elrothadó csontállványzatokat, a titokzatos skeletonokat,

a csontokat, a csontokat, koponyát, csigolyát, csontokat, a sárga

skeletonokat, hogy nyirkos és habos és forró és sötét hasába

őket visszatömje! Ó, mindent-megőrző tiszta föld, ó, el-nem-

veszíthető árva Gömb-anya, ó, titokzatos, titokzatos Hermafrodita-

Temető, hozzád mi hűtlenek nem leszünk, mert hozzád hűtlenek

nem lehetünk, ó Hűség Hűségese, Magányos Anya-pörgés,

titkos és diadalmas Temető-Ősasszony, gyarló és gyámoltalan

Csillagtörpe-nő, gyámolíthatatlan Ős-anyacsecsemő, Mindenség-

magzata-asszony, Dícséretes Szűz, Te Szűz Fogantatás Szűz

Mámora, Te a méhburok és a temető önmaga, őrizz meg minket,

védj meg minket, rágd le húsunkat, foszd ki szívünket, fald

föl húsunkat, olvaszd szét szívünket, edd meg agyunkat, idd

be nemzőszerveinket, őrizd meg koponyánkat, őrizd meg

csigolyánkat, őrizd meg csontjainkat, őrizd meg vázainkat,

legmaradandóbb belső-házainkat, hisz bűn nélkűl bűnödből

fogantatnánk, benned növekedénk, általad virágozánk, beléd

görgedezünk, benned temetkezünk, te Létezésünk Koporsója,

csontjaink Csöcsetlen-Korsója, te Szűzeknek szent Szűze, Üdvözítő anya,

Tisztaságos Anya, Csodálatos anya, Makula nélkűl való anya, Szentséges Szűz,

Szeplőtelen szűz anya, Teremtő szent anya, Nagyokosságú Szűz, Titkos Értelmű

Világegyetem-Rózsa, Dícsérendő szent Szűz, Nagyhatalmú szent

Szűz, Kegyes és irgalmas Szűz, Hívséggel teljes Szűz, Igazságnak

tüköre, Bölcsességnek széke, Örömünknek oka, Tiszteletes edény,

Lelki tiszta edény, Dávid királynak tornya, Salamon király méhe,

Elefántcsontból való torony, te Frigynek szent szekrénye, Csillag-

Mária Aranyház, Szeretetreméltó anya, te a Halálnak ajtaja, Élet Rózsa-kapuja, Megváltó-anya,

Hajnali szép csillag, te Ős-malasztunk anyja, Betegek gyógyítója, Bűnösök oltalma,

Szomorúak vígasztalója, Szülötteid királynéja, Angyalok királynéja, Pátriárkák

királynéja, Próféták királynéja, Apostolok királynéja, Mártírok királynéja,

Költők királynéja, Hitvallók királynéja, Szűzek királynéja, Halottak

királynéja, Eredeti bűn nélkűl fogantatott királyné, Ájtatosságnak jeles edénye, Béke

királynéja, Szűz virág szent anya, te Legcsodálatosabb Csoda, Költők Virágzó

Ősmámora, Mennyországnak ajtaja, Ötmilliárd éves Szűz, talán-annál-is-vénebb

Önmagad-koporsó, Te Mindenség boldog moha-pöttye, Te

örök Víz és örök Bögre, Táltosok szülője, Varázslók temetője,

Istenek kigondolója, Halál elrothasztója, te Halál-Halál,

Liliom-Élet, te Szerelem-Szerelem, Gyönyörű Végzet, te Vak

Szemgolyó, te Látó Vakság, te legszebb Örökség, legszebb

Iszonyatosság, te Csontok földzsákja, Koponyák föld-hólyagja,

te Értelmünk bolygó-hermafrodita koponya-gödre, te Föld, te Föld,

te Dicsőség királynéja, Igazságosság anyja, te Szeretetreméltó, te Csodálatos,

te Erős, te Jövendő élet anyja, te Nagyhatalmú, te Legtürelmesebb, te

Legengedelmesebb, te Alázatos, te Szelíd, Szerető anyánk, Erények példaképe,

te, az Élet szerzője, mi Istenünk, mi Menedékünk, te Szegények anyja,

Hívek kincse, Jó asszony-pásztorunk, Igaz világosságunk, Örök bölcsességünk,

te Végtelen jóság, Utunk és Életünk, te Végtelen fölségű Szeretet lángoló

tűzhelye, te Jósággal és szeretettel teljes, te Minden dícséretre legméltóbb, te,

Minden szív Királynője és középpontja, te Ős-szív, melyben a bölcsességnek

és tudománynak összes kincsei megvannak, te Ős-szív, melyben a Lényeg egész

teljessége lakozik, te Ős-szív, melyben a Teremtésnek kedve telt, te Ős szív,

melynek teljességéből mindannyian merítettünk, te Béketűrő és Nagyirgalmasságú,

te Dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzád folyamodnak, te Élet és

szentség forrása, te Vétkeinkért engesztelő áldozat, te Gyalázatokkal tetézett,

te Gonoszságunktól összetört, te Mindhalálig engedelmes te Halál-lándzsával

átvert Ős-szív, Minden vígasztalás Kútfeje, Életünk és Föltámadásunk,

Békességünk és Engesztelésünk, te Bűnösök áldozatja, Benned

reménylők üdvössége, Benned kimúlók reménysége, Minden Költő-

istenek gyönyörűsége, légy irgalmas, kegyelmezz nekünk, légy irgalmas,

hallgass meg minket, te Költők öröme, Tűz-kiáltók mestere, te Vértanuk

erőssége, te Hitvallók világossága, te Nemzés tisztasága, őrizz meg

minket, védj meg minket minden bűntől, minden gonosztól, a te

haragodtól, a hitvesztés incselkedéseitől, a tisztátalan élettől, az örök

haláltól, sugallataid elhanyagolásától, szent megtestesülésed titka által,

halálgyötrelmed és szenvedésed által, elhagyatottságod és ellankadásod

által, halálod által, temetésed által, föltámadó-újjongásod által,

örömeid által, dicsőséged által, ó, Föld, szentelj meg minket, üdvözíts

minket, véreddel ihless meg minket, fölsebzett oldaladból folyó vizeddel

tisztíts meg minket, szenvedéseddel erősíts minket, zöld füleiddel

hallgass meg minket, szent sebeidbe rejts el minket, vérző szűz méhedbe

rejts el minket, izzó szűz rózsádba fogadj be minket, ne engedd,

hogy elszakadjunk tőled, gonosz ellenségtől oltalmazz minket,

halálunk óráján hívj el minket, és juttass el magadhoz minket, ó, Föld

ments meg minket születésed által, gyermekséged által, szent életed által,

fáradalmaid által hirtelen és készületlen haláltól, haragtól, gyűlölségtől,

minden gonosz akarattól, nekünk irgalmazni méltóztassál, nekünk

megbocsájtani méltóztassál, minket igaz bűnbánatra vezérelni

méltóztassál, Föld, Föld, Föld, te Mámorunk, Reményünk, Jövőnk,

Csontvázaink Apja-Anyja, te virágzó tartó-szerkezetünk

víg Vígalma, Te örökös Szülés és örökös Halál fogadj be

minket, és úgy vedd el, tisztán, ahogy adtad, elvérző életünket és

szűz szívünket, te elmondhatatlan Rózsa-virúlás, te teremtő

zöld Halál-mohás, Tevékeny Bomlás, Termékeny Rohadás,

Hasznos Elbomlás, Boldog Poshadás, te milliárdszor milliárd

halál-hüvellyel kinyíló örökös Befogadás könyörögvén

könyörgök vala, őrizd meg szavaimat, őrizd meg csontjaimat,

ha már elvetted szívemet, elvetted magamat, s őrizd meg őt

is, az Elmondhatatlan-Hermafrodita-Szűzet, a Kegyetlenség Szűz

Kegyelem-virágát, a Bűn ocsmány-gyönyörű Bűntetés-ágát, a

Kőrózsa-Kentaurt, a Sárkánygyíkkakas-könnytelen-fiút, őrizd

meg őt, a Vak-vartyogót, a Bonyolúlt Butát, a Soha-nem-lesz-

szerelme Hermafroditát, a Megváltás-mámor vak Bűnhődés-

fiát, a Szégyen és Szerelem árva szűz Asszony-kakasát,

a Senkit-megváltani-nem-tudó Kettős-halál Egyhalál-fiát,

a tiszta tiszta daltól napfényre-csalt vak páfrányerdő-Óriás

Csigát, őrizd meg iszonyú csontjait, gigász-medencecsontját,

óriásvarangy-koponyáját, embertörzse törékeny csontcsipke-házát,

az isten-tudja-hogy-összenőtt dupla csont-hidat, a főpilléreket,

a kő-hurka ujjcsontokat, az óriás kőpálmalevél-sárkány-

bordacsontokat, s a farokhúr-csigolyák kőfogaskerék-

csipkéit, a vékony ember-vállcsontokat, lapockacsontokat, a kőcsipke-

fogakat, fogadd vissza erjedett, zsíros fekete méhedbe őt,

aki ott áll megsorvadottan és megszottyadottan haldokolva a

kövér növénykásával és izzó virágbuborék-fészkekkel rengve

benőtt, keverék s tiszta lényekkel nyüzsgő, hemzsegő omlatag

kőfal előtt, s térde óriás kőpikkelygolyó-bütykére óriás

varangypáva repűlt, ott űlt varangyosan és izzadottan,

páva-esernyőjét csiganyállal hímzett kék mohalegyezőként

kinyitva, s a térdpikkelyek pórusos szürke tobozréseiből szívárgó

vért nyalogatta. Ó, honnan tudta volna ő, honnan is tudta volna,

a talán bánatos Bonyolúlt Buta, aki a létről-mit-se-tudva

élt, csak evett, ürített, vizelt, defekált, böfögött, vartyogott, aludt,

ásított, magában anyagot cserélt, használta az anyagot, s az anyag használta

őt, aki nem ismerte a Halált, a Múltat, a Mámort, a Jövőt, a

Bűnt, a Szerelmet, csak a zölden-derengő Páfrányerdő-Jelent,

a bezabálható lények jelenét, virágét, páfrányét, gombáét,

növényét, madárét, állatét, s a kiürített maradék gőzölgő

kupacait, véres zöld lotyadékát, füstölgő zöld gombócait, aki

csak a csipkés zöld homályt ismerte, a nyirkos és lucskos zöld

ködöt, a szőrzetébe és hajzatába ragadó, páncélzata réseibe

szívárgó esőt, a múlttalan időt, jövőtlen jelent, de se apját,

se anyját, se embert, se idegent, se hozzá-hasonló, vagy

másfajta iker-óriást, vagy egyszemélyű szörnyet, vagy egytestű halált

rejtegető pórusos óriás-tojást, se istent, se embert, se sárkány-

óriást, szaurusz-törpét, erdei manót, törpekirályt, hüvelyk-

embersárkánygyíkot, gigász-kőcsipke-kant, valódi ember-

nőstényt, valódi Emberfiát, aki csak a párás páfrányerdő zöld

csipketoll-legyező-rengetegében állt, hisz nem tudott se ülni,

se feküdni, aki csak éhes volt és másra-vágytalan, látón is vak

és most vakon se látó, aki csak állt, vagy mint virágcserépbe virág,

beűltetve űlt kőcsipke-sárkánytornya emeletmagas pikkely-

bástyatornyába ragadva, mint középkori vitéz az őrző bástyafalakba

dagadva, kőcsipkekoronájában ülve, mint páncélos békakirály,

aki csak állt ott se félve, se remélve, se örűlve, se iszonyodva,

mint egy kínai óriás sárkánykőszobor eleven virágállat-foglya, húsevő-

virág-rabja, amely kővicsorgású szájából a kőfogsorok közűl kivirágzik,

tekert kőpikkelynyaka tetején a kőpikkelysárkánykoponya

tág kő-orrlikakkal szikrázik, s karmos kőhártyatalpai a mohába

sűllyednek kőlomhasággal, aki csak állt se akarva, se nem-

akarva, mint a Múlandóság magányos Ember-barma, se menni

nem akart, se maradni, csak enni akart és magát kifolyatni,

sárkány-húgyhólyagja nedveit kicsurgatni, emberteste salakját kilövellni,

kipotyogtatni, aki csak egyszer akart menni előre, de soha hátra,

hisz nem tudhatni a Földgolyó görbületén meddig ér a páfrány-

csipke-hajzat, aki nem tudta mi a mámor és a magzat, aki

oly vágytalan volt és olyan éhes, oly mindíg-éhes és oly mindíg-vágytalan,

hogy azt se tudta, hogy társtalan, örökös-egymaga van,

aki nem tudta mi történt összevissza-hormonaiban,

aki nem tudta mi a rémület és mi a mosoly, ez a rózsaszájú

zabáló Kőgigász-takony, ez a mohó magány, magányos mohóság,

ez a se rosszaság, se jóság, ez a se gyász, se irgalom, se szégyen,

se áhítat, se gyűlölet, se reménytelenség, se remény, aki a

rétet se látta, ahová kitotyogott, mint óriás Kétlábú-kőbéka-

gyíkliba-emberkíváncsiság, csak vala füstölögve hömpölygő kő-

zsák, kőpikkelyoszlopoktól-vonszolt kőnyikorgás-állat,

tetején valami bánatos ember-útálat, a gigász vak Ember-

csigabiga, akit a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal csalt a halálra,

a fényre, a létezés lüktetve-zsúfolt állat-virágszigetére, mint

valami Istengyíkot, Muréna-istent, kétéltű Sziréngőte-istenkirályt,

hermafrodita Csigaistent önmagából önmagába-hólyagzó

öröklét-hártyaüregéből, örökcsönd-barlangjából nem-tudja-

miféle angyalkórus, angyalharsona-zene a kozmosz egy

tűzzel-virágzó csillagszigetére, hát honnan tudta volna ő, az

árva, árva, árva vak vartyogó Ember-barom, hogy halottak

arcával van tele szívünk, mint kagylóval a kagylógyűjtő zsákja,

hogy halottak arcával van tömve szívünk, mint titkos jelenésekkel

az Apokalipszis látomása, halottak arcáról lehúzott verejték-

álarcokkal, sárga viaszgyötrelem-álarcokkal, pórusos és szőr-

likacsos mosoly-aranyhártya-álarcokkal, halottak végső-

arcáról levett zöld rothadásfolt-álarcokkal van kövéren

megtömve szívünk, zöld orrhegyek, zöld szemhéjak, zöld állak,

zöld szemgolyók, elzöldűlt ajkak gumi-kásájával tömődött

be szívünk, mint csontokkal az árva, tiszta föld. Egymásra tolva

és egymásra hajtva, egymásba gyűrve és egymásra tömve, mint

kristályokban a kristály lapjai és síkja és szögei és részlet-kristályai:

halottak kristályálarcait hordjuk szívünkben, mi ember-elevenek,

a rothadhatatlan rothadás zöld gumi-álarcait, a hervadhatatlan

hervadás aranygyanta-álarcait, a végső elárvulás ragyogó

borostyán-álarcait, az utolsó-elborzadás jádekő-álarcait,

az első-megvilágosodás jáspiskő-álarcait, a végső-megbizonyosodás

topáz-álarcait, a legvégső-bizonyosság pórusos, szőrlikacsos kék

jácintkő-álarcait, amik nem oszlanak, nem foszlanak, nem

bomlanak el szívünkben, s csak fölbomló, rothadó szívünkkel

korhadnak el, törnek össze, olvadnak el a földben, vagy el

se olvadnak talán, föl se szívódnak talán, mint

Agamemnon király ráncos, gyűrt aranyhártya-álarca a

földben, a bőrpórusokkal, a lehúnyt szemhéj gyűrődés-csipkéivel,

ráncaival és gyűrt bőrtasakjaival a fülcimpák alatt, az aranyszigor-álarc, az alsó

szemhéjakkal kizacskósodva ragyogó; vagy ott feküsznek széttört koponyánk

mellett a földben, a koponyacsonthéj-darabok, koponyacsont-

cserepek, fehér koponyatörmelék, barna-csipkés csontszilánkok, a

szemgödörperemes homlokcsontdarab, az orrcsonthártya, az

alsó állkapocs sárga szilánkjai, a kitört fogak, a felső-

állkapocsba-gyökerező fehér-zománcú fogak között a

földben, a koponyabuborék-hátsón, s az agykoponya csontjain

elszórva, mint Úr királynője földben-széttört koponyáján,

földbe-gyömöszölt sárga koponya-csontjai között széttöredezett,

szétesett aranykoronája, halotti aranykoszorúja, mint az ősi

királyasszony koponyacsontjain az aranyszalagok, aranypántok,

fekete gyöngy-berakású arany-pórusos arany-margaréták, karcsú-szárú,

fonal-erezésű arany-hársfalevelek, amelyekre oroszlánok, pávák, szarvasok,

párdúcok, pelikánok valónak domborítva, s a bordás aranyhártya-

golyók, bordás kék gyöngy-golyók, mint megkövesedett

skarabeuszok. Mert csak a holtakat eszi meg a föld. Mert

a holtak emlékét nem eszi meg a föld, legfeljebb széttörheti!

Ó, honnan tudta volna ez az árva, árva, árva vak Halálra-készülő,

honnan tudta volna, hogy halottak földje ez a Föld, halottak

árva földje, hogy ez a Földgolyó dugig tömetett vala csonttal

és halottal, mert a Föld visszakérdez és visszakéri eleveneit!

Hogy tömve vala a Föld legfelső anya-köpenye csonttal, csont-

virággal, csont-csillaggal és csontváz-árvasággal, mint

szánalommal emberi szívünk, mint megadással a szerelem,

mint a Mindenség anyaszigetei tüzes csillagikrával, ó honnan

tudta volna szegény, hogy a zsíros szülőanyagban odabent

egymásra-halmozva és tapadva, egymásba-keverve és dagasztva

a Csontváz-Mindenség dereng, hogy ősrétegekben egymásra-

lapozva ott hever és ott mered titkos csont-ősmúltja fölött

több Emberiség, hogy odabent a zsíros titok-anyasötétben

csontváz-őshalak úsznak, csontváz-őshüllők másznak,

csontváz-ős kétéltűek düledeznek, csontváz-ősmadarak

repűlnek, csontváz-sárkánygyíkok csapkodnak, csontváz-

gyíksárkányok röpködnek, csontváz-sárkánygyíkok totyognak,

csontváz-denevérek csontesernyője nyiladozik, csontváz-ősteknősök

másznak, csontváz-Tirannosaurus-rexek tátogatnak kő-

vicsori óriáskoponyájukkal, csontváz-varangyok ugrálnak, csontváz-

lovak robognak, csontváz-mammutok riognak, csontváz-

orrszarvúak tülkölnek, csontváz-elefántok topognak, csontváz-

majmok makognak, csontváz-krokodílusok vigyorognak, csontváz-

rákok integetnek, csontváz-vízilovak szürcsölik a földet,

csontváz-cinkék énekelnek, csontváz-gémek lobognak, csontváz-

medvék toporognak, csontváz-emlősök, csontváz-madarak,

csontváz-halak, és csontváz-hüllők dermednek dermedetten

föld-szemgolyókkal, föld-tollakkal, föld-uszonyokkal és föld-

ámulatokkal, gyökerekbe pelenkázva csontváz-csecsemők,

hogy ott él az Ősgömb-anya minden-eddig-álma, szerelem-

akarata és halál-virága, minden mámoros kísérlete és gyönyörű

megvalósulása a földbe, kristályba, kőbe dermedetten! Ó,

honnan tudta volna ez a haldokolva-árva vak Gyámoltalan,

hogy a Föld gyásztalan, mert a föld önmaga koporsója, ágya,

önmaga öröme, gyásza, önmaga virágzása és halála! Hogy

kölcsön nem kér semmit se a föld, se örömet, se gyászt, se

halált, se virulást, hogy amit önmagából önmagának ad, azt

önmagának újra visszaadja, gyönyörtelenűl szűl és gyásztalan

temet, hogy ő önmagában megvalósulás, a teremtés, a kihordás,

a szoptatás, a temetés, hogy ő önmagában önmaga maga, hogy,

amit önmagából magának adott, azt önmagába egyszer visszakéri,

s teremtményeiről a fölösleget lerágva, a tisztúlt részeket,

tiszta részleteket, a nehezen-törhető vázakat, csigolyákat, csontokat,

koponyaházakat megáldva testébe zárja, s egy-egy gyönyörű

álom-alakját, lehántva róla mámor-salakját, leszopva róla puha

vakolatát, kőbe, kristályba-préselve megőrzi. Mert, jaj, nem igaz,

hogy a föld megőriz minket, jaj, nem igaz, hogy a föld végleg

megőrzi lényegünket és szerkezetünket! Mert csontjainkat a föld

összetöri, összetöri és megőrli csontjainkat a fogsortalan föld!

Csak a tiszta kristály őrzi meg lényegünket, vázlatunkat, vagy

lényünk maradékát, csak a tiszta kristály, meg a kő, a kő, a

kő, a tiszta, tiszta kő, a kő, a pórusos tiszta kő! És jaj, a

követ is megeszi egyszer, jaj a kristályt is fölszívja egyszer a tűz,

a tűz, a tűz, a tiszta tiszta tűz, amely ott izzik tűz-kocsonya-

tüdőként az ősgömb-anya tüzkristálymagzata körűl, s egymásra-épűlt

gömbhéjait, tojáshéjait, rétegbuborékait, kőzetburkolatait és

kristályhólyaghártyáit átvilágítva rózsaszín derengésbe vonja

a legfelső földburok, a szülőanya-burok Csontváz-Mindenségét,

hogy mint földmélyi rózsanyílás, gyönyörű gömbrózsakert bíboran

és pirosan ragyog, rózsásan foszforeszkál az Emberiség milliárd

csontváza, a madárcsontváz, ősteknőc-koponya, a hatalmas

kőgerenda-kőcsigolyacsillag-állat, a Diplodócus-csontváz és a Triceratops

kétszarvú ősbálvány-koponyája! Igen, csak a tiszta kristály őriz

meg minket, a tiszta, tiszta kristály őrzi meg képletünket, vázunkat

és lét-érdemünket, testünk irgalmát és létünk álom-anyagát,

lehetetlenségünk gyönyörű mintázatát, amely maga is kristály már, vagy

tiszta kő, csak a kő őrzi meg volt-létünk csipke-mintázatát, a kő, a

kő, a kő, a pórusos tiszta kő, s ami belőlünk így megmaradt, az is csak

kő, kő, kő, kő, csipkés, buborékos, eres, erezett, bordás, pikkelyes,

mozaikos és kőpont-üstöcske-magos, létrajzolatos kő, kő, kő, tiszta,

tiszta kő! Ó, megőrző legszebb anyag! Ó, megőrző kristályok, kövek!

Buborékosak, pont-fürtösek, apró-csöcsösek, csöcsös kő-koca-

hasak, kőpont-fogsorosak, mint a csigabiga nyelve, szájürege, kő-

petty-sorozatosak, kúposak, piramisosak, mirigyfürtösek, tüdő-

szövetesek, mirigy-lebenyesek! Ó, kristályok, egymáshoz-ragadt hosszú

fekete csöcsök, tetejükön az egymásból-kibuggyanó fekete buborék-

bimbókkal, fekete köroszlopok, oldalukon fekete tányér-metszésekből

fekete szedrek, fekete málnák, fekete mirigycsomók nőttek, ó,

egymáshoz-ragadt gyönyörű gombák, homályosak, titkosak és

kérgesek, ó, egymásba összevissza-tekert tüskés és kígyószemű titkos

fonadékok, béltekervények, sál-hurkolatok, homályos és

fehéren derengő csontszivacsszerű pillér-üregfonadékok, törékeny

bordák, küllők, gerendák, vállcsont-összeforrások, egy-egy csipke-

ágon zöld szívtömlőkkel! Ó, kristályhab-lárvák, mészhab-

kukacok, ibolya-tapadókorongszájú fehér piócák, homályos

hernyók, egymáson-tekergő, egymásban-tekergő hemzsegő sokasága,

ó, földmélyi kristályfenyőfaágak, páfránylevelek, bürök-bordavázak!

Ó, földmélyi kristály-kaméleonok, ormányos-bogarak, Diplodócus-

nyakak, kristályrigók, ó, kicsi kockák, lapok, hasábok, szikrázó

túlvilága, ó megkövesedett kristályörvény, a kérges és rostos, tekert

szemérem-gyűrű kristálylap-tölcsér vagina-háza, ó, egymásra-

kazlasúlt izzó ceruzák, titkos őszirózsák, tengeri-rózsák tiszta

magánya, ó, fekete hasáb-kazlak, félig-kinyitott könyvek,

földalatti Bibliák titkos, titkos tudása, kristálysörények, kristály-

tollak, kristálytaréjok dermedt zömök lobogása, ó, tűcsokrok,

legyező-szárnyak, szögletes pálcika-kazlak egymásba-ágazó,

egymásba-épülő rózsafejes, mirigy-gombócos árvasága, ó, fehér

tömbökbe tolt fehér tömbökkel körűlnőtt, fehér tömbökbe

fúródott fekete kockarudak, nyolcvan-szögűvé-vésett, csillag-gerendázat-

oldalú fekete oszlopok titokzatos tisztasága! Ó, földmélyi

mozaikok, kristálymozaik-kövekből kirakott isten-arcok, Mária-

fejek, kisasszony-szemgolyók, ó, fehérségből kitömbösülő

fekete ősisten-templomok, zöld hermafrodita-trónusok, ó, földmélyi

kis zöld káposztafejek, kristálybogárlárvák, kőrisbogarak, rost-

rózsák, ó, a magány fehér szív-laptömbjein viruló csipkédző,

csipkésen ágazó fekete páfrányok, zsurlók, ó fodrosan fölnyúló,

eresen bokrosodó csipkebokor-örökkévalóság! Ó, szivárvány-amőbák,

fodros szivárvány-egysejtűek, márványhártyabőrű Egysejtóriások!

Ó, kék, zöld, rubintos, lángszínű, vörös, sárga, lila, jégszínű, mirigyes,

buborékos, fürtös, hasábos, kúpos, hurkás, csöcsös, csöves, rudas, pálcikás,

tőgyes, gyűrűs, kockás, hasáblapos, háromszögkúpos, négyszögkúpos, sörényes

kristályok földmélyi titkos túlvilága! Ó, kristályok, megőrzők, megmaradók!

Belőlünk, ami megmarad, csak úgy marad, ha titkos, áttetsző, homályos

méhetekbe vala zárva, ha átlátszó tiszta húsotok hervadhatatlan

csontjainkra épűl, ha párolgásunk és vergődésünk húsotok

szigorú-szerkezetű csöndjével kibékűl, és ránkfolytok és

körűlcsipkéztek és lapjaitokkal, kockáitokkal, szögeitekkel,

hasábjaitokkal halotti-arcainkra nőve és titkos, titokzatos

vázunkat benőve, a csontokat, csigolyákat, koponyákat, őriztek

minket, őrzitek elfoszlott szívünket, a szív-bőr egy mirigyes

cafatját, a szempillák szőrlegyező-koronáját, felhámunk egy

pórusos, ráncos, bőrmozaikos darabját, agyburkolatunk egy eres

hártyahurkabőr-foltját, szemlencsénk szalagosra-kivésett felületű

kocsonya-reményét, ha nem is a szemek tiszta fényét, ha nem is

a szív vad verését, ha nem is a bőr lélegzését, ha nem is a

szempillák rojt-esernyőzését! De csak létünk likacsos cafatját,

pikkelyes maradékát, valami mirigycsomót, valami légző-pórusos

hártyát, valami ragyogás-maradékot, valami mirigyes szív-

olvadékot! Nagy létünk kristálymásolatát, kőzet-ábrázolatát,

mint az őslétezőket a kövek. Mint az őslétezők kő-önmagát

a kő, a kő, a kő, a tiszta, tiszta kő, a pórusos tiszta kő! Ó, kövek,

ó, gyönyörű, gyönyörű kövek! Ó, kövek, mit őriztetek meg eddig az

elfoszlott világból, a milliárd-milliárd árvaságból, a rengeteg

sokfajta magányból, kövek, kövek, kövek, pórusos, tiszta kövek?

Ősászkák csomóját, ahogy három kőbordás kőhurkaágú, tripla

kőhurka-fejű kőlevélként a kőből kidomborodva hevernek, vagy

negatív kőbordavésetükkel a kőbe nyomódtak, mint

kőgerendás homorú kőbordapajzsok; ősdarázs fodros kőcsövecske-

hártyafalas, kőcsipkés darázspapirrózsa-házát; a kígyókarú

tengeri csillag fodrosan tekert kőcsipke-hátú, kőuborka-testű

hegyes csillagkarjait; ősszúnyogok kőlapból-kiálló vékony

kőcsigolya-gerincű kőszelvénytestét, hosszú kőhurkalánc-potrohát,

a domború kőpórus-rózsa szemeket, a kőhártya-csigolyalánc

szívókát, végén a kőbuborék-üst szívónyílással, a kőbelapult fej kiálló-

csipkézetű kő-páfrány tollait, kiálló kőléc-erezetű kőtoll-bóbitáit;

őshártyaszárnyak kiálló kőrece-rojtjait, szálkás és mozaikos

domború-ágú kőerezet-függönyeit; kétszárnyú kagylólepkét, a

hullámszélű kőbordás lepkeszárnyak a recés kőszivartörzsből

szárnyaznak kifelé; fekete-rostos növényszárak fekete erezet

hólyagleveleit, fekete rajzolat-tollait, a fodros toll-széleken

körben a sűrű tollerezet-koszorúval; páfrányok fekete kőcsipke-

rajzait; vastag növényszárak fekete-pont sejtcellás kősatírozoás-rúdjait;

mélytengeri ősvirágállatot, ahogy önmagából kidomborodva

örökre virágzik, szára, mint megkövesedett gégecső, kőbordás

vékony hurkaként mered, s az egymásra-hajtott, egymásba-fűzött

tapadókorongos csáp-karok tömött kőbuborékláncokkal ragyognak, mint

egy királyi korona, ha megkövesedett; őscsiga megkövesedett

őskérges őstülkét; ős mélytengeri virágcsillagot, ahogy tömötten

megkövesedett kőoszlop-szára hosszan fölnyúlik, s szára végiben

az összezsugorodott kőpikkelyes, kőkarmos virágfej, mint leforrázott

öreg tyúk lába kampósan domborodik, horgosan bedermed; és

mellette a másik, amely vékony kőbordácska fürtoszlop-kötegekből

összetapadt oszlopszára végiből domború kőcsigolyalánc-ostorokat,

kőcsigolyafonadék-söprűket lövell örökre fölfelé, s a kő-

korongocska-toronykarok, kőcsigolya-őshajfürtök közében kockás

apró kőmozaik-bőrözet mereng lazán és mégis széttörhetetlenűl,

mint a krokodilus háta; óriás ősforaminiféra tekert bordás

kőkürtjét, ahogy kőmagja tengelyéből egyre-vastagodó, kiálló-

bordázat-gerincű kőkürttekervénye szorosan kifelé csavarodik

a pórusos kőüreg-kürtszájig; homorú, csipkésen-beágazó, csillagzó

kőhártyafalakkal-gyomros ötszögkő-csillagok sejtszőnyegét;

töviskoszorúsan szétcsillagzó kőgyűrű-tövű kőszivarok, kő-

lúdbőrös kőszivarok csillagállatát, amelynek teste kőgolyós

kőüst-köldökű kőparadicsom, testhuzata kőbuborékos, csipkés

héjazat, ráfonódott ötágú kőcsipke-polipkarokkal, köldök-koszorúja

kőmargaréta, bőrdíszítése kőhólyag-rózsa; páros kőcsipke-hártya-

bordázat kőlemezkoszorúiból kinövő oszlopos kőhártyafal-csillagállatot;

kőcsipkehálóba-bemélyedő nyolcszirmú, kőhártyákkal elosztott

kőhólyagüreg-állat-virágszőnyeget! Ó, mit őriztetek meg kövek,

kövek, pórusos tiszta kövek a Gömb-Szűzanya milliárdszor

milliárd árva magzatából? Ősrák fekete sömör-rajzát,

páncélja sömör-pöttyök milliárdja, ollója fehér-pórusos

fekete kétágú dárdahegy, lábai szénizületek, hosszú dupla-

levélvégű tora fekete kőpálmatörzs-rajzolat, csápjai alíg-látható

grafitcsigolyácska-kacsok; ősszitakötőt, ahogy ragyásan anyagotokba-

dermedve négy kiterített ősszárnyával pihen, s alig látszik

potroha szelvényezettsége, szárnya erezettsége, kőüstöcske-cella-

hólyagbőr egyetlen iker koponya-szemsisakja; rücskös grafit-

rajzolat korallágat, amelynek szögletes és csigolyás ág-kinövésein

alíg látszik az állatház-pórusok, a polip-mészcsőkutacskák

milliárdja; tömör ősrákot, amely mint kőbepréselt fekete kehely

alszik mindörökké, két csápja két grafit-sáslevél, behajtott kőmirigyes

bunkó-karjaiból, a kőcsipkeing fodor-csuklóból, a kőcsipkekürtből kilegyeződve

egymásra-vicsorgó kőfésű-fogókezek lapulnak; tengeri ősdinnyét, amelynek

vastag kőmirigy-bőrét ötágú kőgerinc-húr, kőpórusszalag, öt negatív kőcsipkepánt

osztja öt testszelvényre, s e kőbuborékáradat-szelvények

ötszögű kőhólyagbőrű foglalatokból tömör kő-csöcsöket

növesztenek, csúcsuk alatt kőperemmel, s a kőperemekből

tömör kőbuborék-csecsrózsák tömődnek fölfelé, közepükön

pórus-tejlikakkal; őstengeri uborkát, amely mint kőgyűrűs-

nyelű megkövesedett kukoricacső; tömör fehér lángotokba

dermedt ősgyíkmadarat, a megdermedt fekete ősrikoltást,

iszonyú ősrikácsolást, aki ott fekszik a fehér magányban,

gerince szénláncos csigolyavonala a hosszú nyaknál hurkosan fölfele

hajlik, őskoponyája fekete rajzolatából az óriás, üres fekete

szemkorongok dagadnak, gégéjéből és szeméből kinőtt, nyitott

óriáscsőr-háromszögei, mint a pelikáné, a csőrvégeken belűl fekete

kefefogsorok, bordázata elhullott szálkák fekete összevisszasága,

farcsigolyája hegyes fekete kőkukacfej, hátsólábai fekete

behajtott szénrudak, talpai bütykös fekete csontlegyezők,

hatalmas szárnykarcsontjai a fekete bütykökkel, forgókkal,

mint megszenesedett ősnád-csövek, s behajtott bütyökvégükön

háromágú szénkarom-csontvázkesztyűk dermedeznek! Ó, mit

őriztek megtartó-reménységű kövek! Egyetlen-megmaradás

kőzetek! Hártyás kőcsipkefodorlevél-szobrokat; valami

gerinces őshólyaglepkeállatot, aki, mint ősi isten-ábrázolat

a kőlapon: az összenőtt két szénkarikát feketehúros

gerinc osztja négy fehér hólyagra, az elsőben az óriás iker-

szemgyűrűk feketednek szöszökkel, bojtokkal, pamatokkal,

s az iker szénrajz-testet fekete tüskeglória szárnyazza körűl,

mint oltáriszentségtartót az arany tüskekoszorú; párzó üst-

alsóajkú őshalakat, akik egymásra-ragadva, mint két

fekete kőcsigolya-főerezetű, bunkófejű kőszálkalevél

libegnek az örök tiszta kőben, tátott szájukba kőláva folyt,

szemgolyóik fehér kőbuborék-álmok, kopoltyúik fekete

mirigykőpajzsok, uszonyuk fekete szálkatoll-páfrány; őskagyló

dupla, fehér, kérges kőfodor-koponyatátogását, vagy mámorító

márványlegyezőjét, a fodrosvégű, szélesedő-márványbordázatút;

őstengeri-csillag tömör kőcsipkeszivacs-csillagát; őscsiga

hegyes márványtornyát a fölfele-gyűrűző fodor-peremek

egyre-kisebb kehelyszéleivel; összetekert őskalács-állatok

kőhártyafalakkal-elosztott kőcella-csipkekorongjait; bepödört-

farkú bordás és kocka-negatív-szobás, receszövetű kő-

fodor-kelyhű őstrombitát; hegyes és leveles márványcsiga-

kancsót, a bevésetekkel szelvényesre-osztott kúposat; vagy

márványgyűrű-csíkozású csigaliliomkagylót, a márványcsipke-

tarajút; vagy a megmaradásban-is-feledhetetlen tengeri szirom-

állatot, aki ott fekszik egy kőgolyós-magvú kőlikacsokkal,

köldök-pórusokkal végtelenűl-bepettyezett kőkorong közepén,

öt ovális szirma ötágú negatív kőcsillagból nő ki,

a sziromszélek kő-pórus-láncából kőfésű-karéjok taréjozódnak

a levél kőbordasörényeként, minden szirom egy kő-vágattal

kettőbe osztva, kétcombúra vágva, s maga az iker-sziromtest is, és a

szirmok bemélyedő bordázat-sörénye is, a kő-sziromhús, a

bordaközök kőpontos kőpórusokkal, kő-bimbós kő-köldökökkel

pettyeződtek sűrűsödve tele, mint csillagokkal az isten arca,

s e kőgolyós kőüstöcske-hemzsegést a hosszú kő-sziromdombokon

keresztben párhuzamosan megosztja a vékony kőüreglécek páros fésű-

hiánya, mint tollat a szárból egymás fölött párosan szétágazó

oldaltollak hártyacsőgerendázata, mintha egy lepréselt

halcsontvázat látna fölűlről valaki, s a csigolyák gerenda-

vonalából kiágazó szálkabordázatot! Ó, megkövesedett ősnövény-

szárak, vaskos kőhurkák, kőhártyacsövek, kőzetbelű kő-bóbiták,

kő-tömlők, megkövesedett virágénekek, kelyhek, bibék, porzók,

eres virágüstök, sziromerek, sziromszőrök, virágporok, növényi

sejtek, növényi pórusok, pikkelyek, tüskék, levelek,

növény-mámorok, virágtemetők és virág-ősanyák, meg-

kövesedett virágbikák, kőbe-ásatott virágkanok, liliom-

kancák, növény-ősasszonyok ti is csak azt hirdetitek, hogy

ami megmarad belőlünk, azt nem őrzi más, mint valami

irtózatos őskőolvadás, tüzelni-gerjedt kőzet-szétfolyás, a

tűz-nemzette kő, a tűz-szerette kő lényünk maradékát

körűlfolyó, lényünk vázát és vázlatát becsobogó, forró,

buborékos húsába temető végső Megmaradása, a megmerevedő

tiszta, tiszta kása, a kő, a kő, a kő, a tiszta, tiszta kő, a

pórusos tiszta kő! De hát nem tudta mindezt és nem tudta

még ezt a férfitörzsében megégetten és sárkánytestében meg-

lottyadottan és megszottyadottan ácsorgó vak Lomha-Lehetetlen,

az összenőtt Kétszeres-halál, kezdetével és folytatásával bután

összeragadt Kettős-árvaság, férfifolytatásával és sárkánykezdetével

reménytelenűl-összenőtt és szétbonthatatlanúl összeszőtt

dupla Idomtalanság, a kétfajta mámor ocsmány Egy-ragadványa,

kétfajta fönnmaradás-vágy óriás emberfejű Kukac-gyíkkakasa,

a Ki-tudja-ki-volt-apja, Ki-tudja-ki-volt-anyja,

Ki-tudja-hogyan-született, Ki-tudja-hogy-növekedett,

Párja-nincs-neki, Testvére-nincs-neki Hermafrodita,

a vak Öntudatlan-Megszégyenűltség, Istenek-elvetéltje,

Pokol-kiheréltje, Múltak-Időcseréltje, a Semmi-csődör-semmi-

kanca Éhség, a vánszorgó Szegénység és Semmi-kevélység, a

megvakúlt világ vak Végállomása, az eljövendett reménytelenség

piros moha-szemgolyós, páncélos, pikkelyes, tüskés, kő-héjazatos

Varangyember-óriása, a Meg-nem-váltó Megváltott Maradék,

akinek hónaljában még ott az Emberiség, a lucskos, vörhenyes

hónalj-kefék őrzik még az Emberiség illatát, akinek apró

agykoponya-üregében, a lapos kavics-homlok csontja mögött

agya nagyobb nem is lehet, mint egy varangyosbékának, vagy

ökörbékának, nem is jobban tekervényezett és szelvényezett, nem

vala bővebben erezett és sejtekkel se gazdagabb, akinek

kis madárlüktetésű emberszívében kőmalom forog, kőbéka ugrál,

kőmadár repűl, kőkajmán tátogat, s érzi aprócska, megszégyenűlt ember-

szívében a kőmalomkerekek kőhab-csiszolását, a kőhártyatalpak

hideg tottyanását, a kőszárnyak szárnyverés-szúrását, a

hegyes kőfogsor-patkók jeges marását, aki ott állt megtöppedve,

megszottyadottan és meglottyadottan, megvénűlve hirtelen és

vakon a kákicsos, zsombékos, nádas, sásos, virágos kis mező

másik végiben, a zsíros, és eres és hájas és tapadókorongos,

léggyökeres, kacsos és gacsos növénykásával, tűzhabos és

vérlatyak-fodros virág-ömlennyel zuhatagosan befolyt, tüskés,

indás, növényszőr-köteles, kemény vadszőlő és repkény-szövetes

omlatag kőfal előtt, feje körűl gyíklegyek, pávapatkányok,

csigabigaszitakötő-Ájtatos Manók, lepkemókusok röpködtek

és pörögtek, denevérhalak, bagolyskorpiók, békacinkék

forogtak, vartyogtak, csipogtak és brekegtek, izzadt, vörös szőr-mellényű

mellkasa kis poshadt csöcsire légyfejű gyík mászott, szitakötő-

fejű levelibéka, és feje fölött ott lebegett vala fekete szárnyakkal,

fekete lábakkal a fekete Halál-angyal, mint óriás fekete

lepke, hogy lassan hátára szálljon, ott lebegett vala a fekete

Angyal, hogy fekete talpai szinte vörös-parókás koponyabúbját érték, ott

lebegének vak feje fölött a fekete talpak, mint ráncos, sejtes

és eres fekete lapulevelek, ott lebegének áldatlan, vak

koponyája fölött a fekete halál-angyal-lábak, hogy fekete

körmű gacsos nagy ujjaik szinte lángzó hajába értek, mint bütykös-

csavaros vastag gyökerek, mint vadrózsabokor éhes és mámoros

fodor-örvény gyökérvég-agyú ujjai a sárga tajtékkal-erjedő,

kék gázbuborékokkal pöfögő és bugyborgó, zöld füsttel

dühöngő, hullatűz-rózsacsóvákkal lángoló halottak halál-tetvekkel hemzsegő

hajába, ott lebegének kis axolotl-tarkós, külső-tüdőleveles,

bíbor mirigypáfránytollas embergekkó-feje fölött a nagybütykös-

ujjú fekete lábak, hogy a patkós fekete kagyló-körmök, a

fekete rózsapalák szinte tetves hajába túrtak, a tetvekkel,

poloskákkal, atkákkal és kullancsokkal hemzsegő, homlok-

halánték-és-arcbőrrel és a bíbor-szakállzattól-láthatatlan tokabőrrel

szinte észrevétlenűl, kövesen és bőrhártyásan összenőtt

koponyahátsó-kőszitasisak kőcsövecske-kútjaiból kiszálazó

vörös parókasörény durva koponyafüstjébe túrtak, az izzó

vörös füsthömpölyegbe, amely elömlött a nyakon, a vállakon, a háton,

s a kis loppadt csöcsöket is körűlgyűrűzve elől, a mellkason,

a piros szemöldökszőrzászló, a vörös bajuszfüggöny és a

bíbor szakállzsák fodraiba és csigás göngyölgéseibe keveredve.

Ott libegett vala a fekete Halál-angyal fekete talpakkal

vak feje fölött, mint egy óriás fekete lepke, hogy majd szótlanúl

alálebegve, óriás csápjaival legyezve, integetve, öt csigatekert szakáll-

levelével elrejtett kan-ágyékát ütögetve alámerűljön,

nyakára űljön, mint izzadt és véres nyeregbe, s izgatott,

irgalmatlan fekete tomporával, a két fekete kőgolyó-ütéssel,

kőgolyó-dörzsöléssel és kőgolyó-horzsolással vállairól, nyakáról,

hátáról a húst lecsiszolja, hogy irgalmatlan fenék-riszálással

a férfitörzs húsát a csontokig lehorzsolja, hogy óriás, vad fekete

szárnyai kőlándzsa-köteg-ütésével és kőhártyakard-döfködésével a

sárkánygyík-másodtest kőzet-burkolatát lepattíntsa, levésse,

letördelje, leporolja, hogy irgalmatlan fekete szárnyütéssel

a sárkánycsontváz-töredékről, a szauruszcsontváz-torzóról a sárkánygyík-húst

is lesodorja, hogy végbelén fekete gyöngykorbács-kötegként kibocsájtott

tekergő, vonagló, fonódó, fekete fodor-üst szívókorong-szájú szívócsápkévéivel

a csontvázhordók tartalmát is kiszívja, bezabálja és kiszopja,

a bordák között befúródva a test lágy véres belsejébe, a bordákra,

gerinccsigolyákra, forgókra, medencecsontokra tekeredve és

a férfi-bordakosár, a sárkány-bordakorsó belsejében gyűrűzve,

szopva és libegve a meleg belsőrészeket is fölszívja, bezabálja,

a zsírt, a húst, a vért, a nyirkot, az idegeket, a lágy szerveket,

a tüdőket, a szíveket, a kiválasztószerveket, a gyomrokat, a beleket,

s a csigolyalánc résein a gerinccsatornába is betörve, a velőt

végbelén át önmagába tömve megtisztítsa a párolgó büdös

fölöslegtől őt, a Talán-nem-is-szenvedőt, hogy ötágú

fekete mohalevél-szakállütéseivel a kőlikacs-buborék-

koponyát betörje, s fekete mohaszoknyája alatt zengő fekete törzse

dombjain és völgyein fölkúszó végbélcsápjaival az agyvelőt

is kiszopja és önmagába tömje, hogy fekete moha-kesztyűs

ujjaival a szemgolyókat kinyomja, s legöngyölített hosszú fekete

szívókáival a szemgödrökön, az orrlikakon, a füleken, a szájon

a fejbe tolódva és nyomúlva beszívja a nyelvet, a szemeket, a

dobhártyákat, a taknyot és a könnyeket, a pupillákat, szemlencséket,

üvegtesteket, íriszeket, hogy fekete mohakesztyűs kezeivel az

arckoponyáról a füleket, az orrot, a rózsafodor-szájacska eres szirmait

lehántsa, mint kukoricacsőről kukoricalevelet, míg alsó

állkapcsa hosszú szívókái csigásan lassan föltekerednek, mint a vérrel,

dögzsírral, harmattal jóllakott lepkének, hogy óriás fekete lábaival a kő-csöcsű

sárkányszügyön rugdalkózva, kapálva és dobolva a fapikkelyeket,

a kőrostokat, a kőszivacs-szügyburkolatot lemorzsolja,

mint a kukoricacsövet, vad sarok-ütésekkel, lábújj-tépésekkel

a szügy húsát lekotorja, a kőhéjakat, a kő-csöcsöket, a

pikkely-asszonymellvértet, ahol a csecsek helyén két pikkely-

kupola gömbösödik ki kőlevélzetes buborékként, hogy fénytelen belső

kő-üregükbe a mellek nyomódás nélkűl, lágyan betömessenek,

hogy fekete földagadt péniszével és duzzadt két-tojás zacskójával a tokát,

a nyakhúst addig döfködje, addíg böködje, addíg üsse, magát két

fekete-kőgolyó fenekével a nyakon addig riszálja, fekete

szárnyakkal a testet addíg cibálja, addíg vágja, végbele

kitolódott fekete gyöngyostor-fonatával a testbelsőt addíg

szívja, addig zabálja, míg lekopik, lefoszlik, eltűnik

a test minden szöglete, hajlata, csücske, kocsonyája, könnye és

virága, s ha már csak a tiszta váz maradt az óriás fekete Fenék-

Riszáló alatt, csak a tiszta tiszta váz maradt az óriás fekete

Szárny-Öldöklő alatt, ha már csak a tiszta, tiszta, tiszta váz

maradt a fekete combok, fekete alsó-lábszár ütése, rúgása

alatt, szakáll-csápjait csigásan, lassan begöngyölítve, végbele

fekete polipkarjait, viaszrózsa-állat csápkoszorúit fekete testébe

visszatekeríntve, fekete moha-szoknyáját az irdatlan

sárkány-másodcsontváz fordított kőgerendabárkáján elterítve,

fekete moha-álarcos feje óriás fekete csipkepáfránycsáp-

tollait hajtogatva és rezegtetve, fekete mohakesztyűs kezeivel az

emberkoponya tátogó fehér csontbuborékába kapaszkodva

lecsusszanjon az embergerincen a sárkánycsontváz-kezdetig,

a furcsán összevissza-nőtt, csontpántokkal, csontgerendákkal,

csontlécekkel, csipkés csontpajzsokkal, torz és dúdoros

csigolyacsillagokkal kúszán összeforrt, pilléresen és habosan

összegyökerezett, összeágazott két-törzs-összenövése gyorsan

kiszélesedő csontnyergébe, aztán fekete óriás-szárnyait, mint

fekete kő-zászlókat meglobogtatva elügessen az óriás

Csontváz-kentaurral, az Embercsontváz-sárkánycsontváz-

kentauron a zöld tejútak, kék csillagszigetek, lázasan fénylő és

lángzó anyagszigetek közé az űr zajába, ahonnan alászállt

libegve, mint óriás fekete lepke, elügessen az óriás

Csontvázkentauron, a betört, megszelídített Csontváz-emberlovon

a fekete-mohakesztyűs, fekete-mohainges, fekete-mohaálarcos

Halálangyal-bika, a szőrtoll-lepkecsápos, szőrdorong-lepkeszívókaszakállas fekete

Angyalcsődör-halál, a meztelen-lábú fekete Kan-halálangyal

az ősi, gerjedt égitest-csomósodások felé, ikrái és petés tűz-gerjedések

felé, míg fekete moha-por szállong körülötte, fekete moha-

kesztyűs keze nyoma az emberkoponyabuborékon, mint

fekete mohapor-virágok, a fekete moha-álarc szemrésein

kilövellő halál-tekintete, mint a csillagzó csillag, mint a lángzó

lángok, s ahogy száll egyre följebb keringve a csillagok között

az apró, szikrázó Csontvázkentauron, száll szárnyait becsukva,

mint egy fekete moha-könyvet, mintha kis gyászlepke ülne

csontváz-gyíkon, mintha özvegyi-ruhás szitakötő ülne csontváz-

csecsemő-teknősbékán, száll fekete mohapor-örvényt, fekete

mohapor-tölcsért húzva maga után, mely az árva Földgolyótól

kürtjében lassan megvékonyodva a csillagokig ér, aztán

leszáll a Halál zöld Moha-szívén, s Csontvázkentaur-

lovát magára hagyva, hadd legeljen, eldűl a Halál-szív

mohaszőnyegén hanyatt, nagy fekete szárnyait szétterítve,

óriás fekete mohacsipke-csáptollait rezegtetve, fekete moha-

kesztyűit lehúzza, fekete moha-álarcát leveszi, s az aranyból-

öntött pórusos szép kezek ragyognak, lángolnak, fénylenek, s látszik,

hogy arca tömör aranyból öntött pórusos tiszta ember-arc,

szemgolyói gyémánt-almák, szemhéjai aranybuborékok,

szempillája aranyesernyő, csak szája nincs neki, mert szája

helyén ráforrt pórusos aranybőr-lepény. Aztán szemhéjait

szemére húzva lassan elalszik, csak ímbolygó, fekete csáptoll-

zizegése hallszik, míg a Csontvázkentaur a zöld fénnyel erjedő zöld

Halálszív-mohába térdig besüppedve áll, mint egy elhagyott

ősi kristálytemplom, királysírkő, mint egy titkos, titokzatos földi

Csontvázkentaur-király, s lassan befénylik ő is, és az

Angyal a Halál-szív moha-buborék-barlangjában lakozó örökös

Kristályasszony-sugallattal, átdereng a moha, a csont, az

angyalhús, az angyal-arany, az óriás fekete páfránylevél-csápok derengnek

finom zöld irgalommal, hogy már a fekete Angyal csontváza is

látszik, s a Csontvázkentaur, az Embersárkánygyík-csontváz

csönd-üregeiben finom zöld fénypor dereng lágyan gomolyogva,

mint eső után a réti pára a csontváz-világegyetem csillag-

csontjai között. Az Angyal pedig, a pórusos-arany-ember-

arcú, a pórusos-arany emberkezű arról álmodik talán, hogy

megpihenvén fölkel, s Csontváz-kentaur-lovára újra visszaűl,

s nagy csontfüttyökkel és vad szárny-suhogással a csillagok között a

Földre visszaszáll, s a földet föl se túrva, föl se

háborítva, föl se fodrozva, föl se törve, lemerűl lovával

a tiszta földbe, s a földben csobogástalanúl lassan úszva

a Csontváz-embersárkányt anyja szent testébe visszaviszi, hogy

csontok, koponyák, csigolyák között ott melegedjen, a derengő

rózsaszín ősanyatűz melegében, testvérei, társai, ősei árva

csontjai közé, a csontok csontjai közé, mert a föld szülötte

mind a földbe száll, ha isten volt, ha sárkány, ha ember, ha

király, hogy ott merevedjen és melegedjen testvérei, szülöttei

között a rózsafényű halál-rétegekben, ő, a mindenkivel-

rokon összeforrt Csontváz-lehetetlen, földet ott legeljen,

anyát ott találjon, földet ott lélegezzen, földet ott

ürítsen, ő, az Egyszer-volt-Sohasem-lesz Csontváz-csoda,

a Halálangyal fölöslegétől-lefosztott Csontváz-kentaur-lova,

hogy szülőit, őseit végre megtalálva anyja száraz csontmellkasára

hajtva koponyáját végre boldogan aludjon sárkánycsontvázak,

embercsontvázak között a földben, a titkos, titkos Ősanyaméh-

tűzrózsafényözönben, s hallgassa hogy énekel, kürtöl, dobol,

hárfázik, hegedűl a tűzkocsonyamag-anyaméhben a vidám

Tűzkristályfiú, hallgassa végre a tűztiszta zenét, a tűztiszta

éneket, amely átszivárog burkokon, hártyákon, héjakon, rétegeken,

hallgassa őt, a Tűz-anyaméhben tűzzel-énekelőt, az

ott örök-lakót, a tűzkristály-ősembriót, az örökkévaló boldog

tűzmagzatot, akit sose hallott, sose látott, sose láthatott,

sose hallhatott! Bizony rövidesen megtér vala a Csillagok

közé, vagy a Földbe, valami irgalmatlan Csillagsziget-másvilágra, vagy

az Ősgömb-Földanya visszafogadó irgalmas hasába, csillag-

szigetvilágok lángzó, ragyogó tűz-trónusára, vagy a baktérium-

illatú, gyönyörű savanyú földbe, a geozmin-szagú földbe,

a drága, drága jóillatúba, a talajbaktériumok-anyagcsereterméke-

illatú földbe, a baktériumok, sugárgombák, gombák, algák,

protozoák közé, a szerelmes mikrobák közé, a szexuál-

virágzás baktériumok közé, a szén, a nitrogén, a kén, a foszfor,

a vas, a mangán közé, az alkoholos, savas, ecetsavas erjedés

felé, a fonálgombák közé, az egysejtűek és többsejtűek közé,

a kerekesférgek és rovarok közé, halottak, hullák, holttetemek

titkos, titkos flórája, faúnája közé, a víz titkos erei és

hártyái közé, a víz szalagai és rojtesernyői közé, a boldog

mikrobák közé, az aerob és anaerob bontás-formák közé, az

egysejtű állatok, amőbák, ostorosállatkák, zöldalgák, kékalgák

közé, a finom talajrepedések, mikroszkópikus vízhártyák élői

közé, a forró rothadás felé, a föld-oxigén közé, a föld

pórusai alá, a föld pórusai közé, az elhullott mikroba-

csontvázak, mikroba-páncélanyagok, a csipkés mész-ingecskék, csipkés kovasav-

sisakok közé, kovaalgák gótikus kovavázai közé, bizony megtér vala

nemsokára a rothasztó forró anyagba, a gyönyörű, gyönyörű

savanyú talajba, a lángzó, tajtékzó erjedésbe, a titkos, titkos

másod-föléledésbe, a gázok, gázpöfögések, gáz-sistergések,

gázlövellések, gáztajtékzások, gázbugyborgások forró vadonába,

bizony, bizony megtér vala, megtér nemsokára a gyönyörű

titkos másod-föléledésbe, amikor a test bozsogni, bizseregni,

puffadni, dagadni, mocorogni kezd, amikor eljő vala a szent,

szent, szent Erjedés, Füstölés, Lángolás, Gázbuborék-robbanás, a

szent, szent, szent Lefogyatkozás és Elfogyatkozás, amikor

eljőnek vala a férgek, bogarak, mikrobák, lángok, füstök, savak,

hogy anyagot cserélve, anyagot benyelve és anyagot ürítve,

anyagot átlényegítve virágozzanak és ámúldozzanak, hogy a halál-

anyagot magukba átlényegítve és magukkal átnemesítve szeressenek

és szaporodjanak, hogy a halál-anyagot mikroszkópikus lényegükbe

tömve élettel fölújjongjanak, a Kürtösök, a Trombitásak, az Ujjasok,

a Kesztyűsök, a Gömbösök, az Ostorosok, a Csillósok, a Kerekesek, a

Korongosok, a Küllősök, a Lepényesek, a Pamacs-koronások, a fej-

pórusokból kiágazó Kefeküllőkoszorúsok, a Csipke-páncélingesek, a

Csipkepáncélsisakosak, Csillangósok, a Rákollósak, a Csillámpörgekarúak, a Kontyosak,

a Rügyesek, a Bimbósak, az áttetsző Szemkoponya-kontyosak, a

Hártyakoponyabuborék-hátsó-szemagyúak, a Dárdások, a Lándzsások,

a Zsákosak, az Üvegrúdon-takonyemlősek, a Csupa-csöcs-labda-csillagok,

a Csöcshónaljú-pamatsöprűsek, a Tömlősek, a Szivacsosak, a Hártyabuborék-

koponyában-póruscsomó-agyúak, az Iker-kristálysöprű-farkúak, a csöpp

Kristálybojt-uszonyúak, a Végzetesek, a Végtelenek, az Egyszerűek, a Bonyolúltak,

a Légzőpórusokkal-és-légzőcsatornákkal-összevissza-szőtt-egyetlen-gyomor-

agyak, eljőnek vala bizony nemsokára, eljőnek bizony vala,

hogy fölegyék a Furcsa Lehetetlenség és Tehetetlen Furcsaság

minden likacsát, rostját, sejtjét, pórusát, a szövetet és a kocsonyát,

a kolloidot és falakat, a hártyákat és a hajszálércsöves mozaik-lapokat,

a legfinomabb részletet, a legtitkosabb nedveket, a legtitkosabb

burkokat, a legtitkosabb tartalmakat, eljőnek vala bizony,

eljőnek vala nemsokára, s nem lesz már akkor fogak vicsorgatása,

nem lesz vala vakság, semmi vartyogás, nem lesz vala éhség,

semmi ámulás, csak boldog földmélyi Újravirágzás, Lángolás,

Füstölés, Kék robbanás, földmélyi földdel-párzás, a gyönyörű

savanyú földdel, a geozmin-szagú talajjal, Boldog-Első-

Szerelem, Boldog-Első-Nász, Halotti szeretkezés, boldog

Erjedés és boldog lángolás, Föld-szerelme-föld, Föld-

hüvelye-föld, Föld-csókja-föld, Föld-harapása-föld,

lesz vala föld, föld, föld, föld, csontvázról-mindent-letúró,

csontokig-mindent-lefújó, csontokig-habzsolva-legyökeredző

Föld-szerelem, Föld-nász, Föld-megadás, Föld-megáldatás,

föld, föld, föld, föld! Eljő vala bizony nemsokára a Végső-

bezárulás, Végső-levetkezés, a Földoldódás-kezdet, a Földben-kitárúlkozás,

megkéretik a múlandóság Ára, elkéretik a legnagyobb Adó,

eljő vala a legnagyobb Fizetség, behajtatik az egyetlen Adósság,

a bűnhődöttség legszebb Ajándékozása, eljő vala a csillagok közűl a

Halál három királya, eljőnek vala a Három királyok, eljőnek vala,

hogy előtte megálljanak, a Négyszárnyasak, Nyolcszárnyasak,

Tizenkétszárnyasak, eljőnek vala, hogy előtte tornyosúljanak,

ott tornyosúljanak a föld fölött picit lebegvén, s lángzó

kezükkel, lángzó ujjaikkal tömpe és lapos emberbéka-homlokát

érintvén hozzá szótalan szóljanak, szikrázván, füstölögvén és

gőzölögvén csöndjükkel virágozzanak. Eljőnek vala a Halál-

Háromkirályok, eljő vala a Három, eljő vala a három Királyi-

Emberalak, eljőnek vala a Sokszárnyasok, hogy vaksi fejét

és vak homlokát megérintvén, érintés-ajándokukkal őt gazdagítván

szótalan köszöntsék, szíveibe és csöpp agyába virágzó csöndjüket

beöntsék, Csönd-szívük csöndjét neki odaadják, Csönd-szívük

csönd-hangját bomlatag mellkasaiba rakják, Csönd-szívük

csönd-énekét ellapúlt, odanőtt-levelibéka-cimpás orrlikain, csücsöri

rózsafodor-száján sorvadott testébe fújják, szakállas vak arcára

csönd-álarcot kössenek, kis rózsamohás fülkagylóira csönd-

csöngettyűt akasszanak, agyába fújjanak csönd-gondolatot,

testébe fújjanak csönd-akaratot, teste kő-burkolata alá csöndvirágzást

ültessenek, kis gumigomb-ujjvégű kezére csönd-kesztyűt

húzzanak, iszonyú kőlibalábaira combtőig-érő csönd-csizmát húzzanak,

teste petyhűdt és kihűlt nyílásaiba csönd-rózsaszálat

dugjanak, az orrlikakba, a fülelkbe, a szájba, az ánuszba,

a tojónyílásba, a kloákába átlátszó nagy csönd-liliomot

és hárman hármasan őt lágyan fölemelve, vagy talán

hárman beporhadt-ősgerincű kőbárka-sárkányhátára térdepelve,

elvigyék a boldog csillagok közé, vagy lenyomják a tiszta, tiszta

földbe, aki már várja őt, a lassan-lassan közeledőt,

és szét se repedve, szét se nyílva, szét se hasadva, szét

se tárúlva, bezártan is nyitva, összenőtten is kitárúlkozva

úgy befogadja őt, a Megváltást-nem-hozó Megváltó-

csecsemőt, a Meg-nem-váltott Megváltó-szégyent, az elképzelhetetlen,

Megvalósúlt ocsmány Édent, a Nem-Keresztfiát, az Éhségre-szögezett-

Jövendőre-fölfeszített megváltó Embersárkánygyík-királyt,

aki nem tudta a Múltat, s a Halált, rezzenéstelen úgy befogadja

őt, mint az ifjú Szűz Anya Mária az Isten Fiát, a Semmiből-

jövőt, a Mindenből-jövőt, mint Mária a titkos isten-spermát,

ami szűz hüvelyébe lövődött kristálysugár-alakban, ahogy a lámpabúrán,

virágkancsón átragyog a napfény, ahogy a tiszta fényt átveszi a

kristályszekrény, ahogy a gyertyák fényét méhébe issza az üvegkoporsó,

ahogy az egysejtű a nedvet pórusain át magába szívja, ahogy a láng a

lángot határtalanúl magába fonja, ahogy a csillagfény a csillagfénybe

társúl ahogy a halál a halálba zárúl, s a szűz petét megtermékenyítve

önmagát emberré-alakítja, s amíg a szent pete a szűzi szűz

kürtben vándorol, magát kettőbe-osztja, a szent, szent, titkos

blastomerre, s oszlik tovább a zona pellucidán belűl

barázdálódva, míg gömbsejttársulásként magát a szent, szent

szeder-morulára bontja és építi, s önmagát építve annyira hiszi,

hogy titkos belsejében az elfolyósodott sejtek hiányától lüktetve

kialakúlnak a barázdálódási üregek, a sejtpéppel töltött

magma-üregek, s az isten-kezdetet rejtő petehólyag, az

isten-indulás hártyagömbjén belűl, a belső hártyafalon a trophoblast-

sejtek lerakódnak, hogy magukat átadják a bolyhokká, a lepény-

magzati-része-akarattá, míg a másik sejtgomolyag, az embryoblast-

sejt-gomhóc, az embryócsomó, a csíralemez-jövőjű, a még sejtcsomó

indulás-embrió, a trophoblast-sejtekkel tapadónyéllel összeragadt,

a magmaüreget málnásan bedomborítja, s a magma-üreg szent

szivacs-rece töltetét behomorítja, de ha már elfolyósodtak a

finom sejthidak, s kialakúlt az egységes üreg, s a petehólyagot

a sejtpép, a szent első-táplálék tölti meg, a szent kilencedik, vagy tizedik

napon a petehólyag a méhüregbe ér föl, hogy beágyazódjon a szűz

méh nyálkahártyájába, a kéttized-háromtized-milliméter gömb-

hólyagocska, a titkos, titkos jövő-golyócska, s ott magát tovább osztva

és bontva fodrosodjon és csövesedjen és eresedjen és dagadjon magában,

a méh virágzó szent, szent anyagában, hogy kialakúljon és meg-

szülessen, s születvén fénylő kis újjal a Halálra intsen, a Halálra

világ-árnyékot vessen, a Halálra szelíden rákiáltson, mert

hangja, mint a liliom és bársony, mert hangja mint a csillagoknak

fénye, mert hangja, mint a tűz örök edénye, mert hangja,

mint a megváltás, a mámor, hangja harmat, halál és virágpor!

Igen, jaj, igen, a geozmin-szagú savanyú föld úgy befogadja

őt, mint Mária az istenondó-sugarat, a tejútas csillagikrafény-áradatot,

hogy fodrot se vet, ráncot se vet, nem ver gyűrűket, fodrokat,

gyökeres földhabot, mikor a Titkos Három őt a földbe-nyomja,

s mikor a földben lassan eltűnik óriás sárkánygyík-háta, a

kőtüskehárfa-taréjú, a kőhólyag-öves-borítású, a kövér kő-

csavarokkal összecsavart páncélzat-hát-tetőzetű, s hosszú kő-

pikkelyostor-szauruszfarka is, a kőtöviskehelyvégű, a kővel-

harangozó, kő-liliommal nyiladozó, s mikor a kő-pikkelyes szfinx-szügy

is eltűnik lassan a fekete föld-áradatban, s lassan lemerűl a

férfitörzs a kis asszonyos szőrös csöcsökig, aztán a nyak az ajkakig,

a nyálzó és buborékos csigabigaszájsziromrózsa-csecsemővaginafodrokig,

hogy a földből már csak a vörös-parókás embergekkó-fej áll

ki, a kőszitabuborék-koponyasisakú árva, mint az ősföld

egy pislogó őshajú állatvirága, s a piros szakáll, s a vörös hajzat a

földön szétgöngyölögvén elterűl, mint óriás fodros szőrszoknya,

és kunkorodik, kacskaringózik, csigásodik, aztán a fej is

benyomódik a földbe, a vak, vak, vak, piros mohával benőtt

árva szem-hólyagokig, hogy a felső szempilla a titkos talajjal

egyvonalban áll, a lapos kavics-homlok alatt, mint kőüregekben pókok,

mintha két óriás piros pók ülne szemgödreiben, s a vak szemgolyó-

mohatojás a pók kövér potroha lenne, a maradék moharés-

csillogás a pók nyolc szeme, s a szivacsos talajszemcséken,

pórusos rögöcskéken a szempillaszőrök úgy tapadnak, mint a

pókok ízelt, bütykös, pórusos állatkristálycsontváz-lábai, s a

szempillaszőrvégek is úgy kapaszkodnak a likacsos, fonalgomba-

bolyhos rögöcskékbe, mint a pókláb kristálysarló-csokor karmai,

mert nem akarnak a földbe nyomódni, s mikor már csak a

hajzat utolsó habos vérfodrai látszanak, hogy lassan azok is a

földbe ivódjanak, mint véres víz a talajba, nem lesz a

földnek se fodrozása, se hangja, mert úgy issza be őt, tisztán,

pezsgéstelenűl, buboréktalonúl, háborítatlanúl, mint a Szűz

az Isten ős-ondó-sugarát! És talán odabent a titkos, titkos föld-

hüvelyben az embersárkánygyíkcsontváz-sperma az ősi őspetéig

vándorol, hogy azt megtalálva és megtermékenyítve, a titkos

óriás ős-szedercsíra lüktetve kialakúljon, aztán a Föld-Szűz Anya

méhlepényébe vándoroljon, s ott nőjön tovább önmagát

megalakítva, az anyatesttel összeszőve, az ősanya-magzatburokban

virágozva újra megszülessen, egy irgalmatlan-iszonyú gőzölgő föld-

repedésen a fényre essen, s fölkelvén, nyálkásan és véresen

támolyogva fölvartyogjon a zöld pórusokkal füstölgő csillagokra,

vartyogjon az árva, végzet-sokáig és halálig-hosszan, vartyogjon

bíborosan, világmegváltó-mámorosan, kék csillagtüskére bökve

arcát, zöld csillag-örvénybe nyújtva nyakát, hogy tátott rózsafodros

szája üregén át a csillagfény kis madárlüktetésű ember-szívébe

ver sokszöges gyémántlevél-fejű aranydárdát. Bizony eljövének vala

nemsokára a Halál-Háromkirályok, eljövének vala nemsokára,

eljövének vala nemsokára a Sokszárnyasok, eljövének vala,

hogy előtte három-oldalról-lebegvén, alíg valamivel a föld

fölött megálljanak, köréje csöndburkot vonjanak, hogy úgy

üljön abban a csillogó, átlátszó csöndbuborék-méhburokban,

mint egy meztelen Bosch-alak a virágszáras óriás hártya-

buborékban, mint egy ruhátlan Bosch-alak a csöndhártyahéj-

gömbben, s hárman fölemeljék az Embersárkánygyík-magzatú

csöndbuborék-virágot, a szikrázó Halál-embriós buborékhártyagömb-

virágot, s a földről lassan föllebegve a vak-lángú csillagok közé

szálljanak, az óriás-virágot hárman háromszor fogva és emelve lassan

repűljenek, míg a Halál-ősmagzat, az Embrió-sárkánygyík-

emberalakzat úgy űl a zöld, pórusos pikkelyoszlop-virágszár óriás, szikrázó

csöndhártyabuborékában, mint a csirke a zárt tojásban, mint

borostyánhólyagban a hangyadarazsak, mint anyatestben a magzat-alak,

s a pikkelyes zöld virágszárat hárman három-felől fogva, a csillagok

között lassan hármasan forogva, a Halál zöld ősmoha-szívén

leszálljanak, s a hártyagömb-fejű halál-virágot a zöld

ős-szív-mohába tűzzék, hogy ott szikrázzon és ragyogjon

örökre, a Halál ősterhes őshólyag-virága, mint egy óriás embrió-

embersárkánygyík-lángnyelvű lámpa, hogy legyen ő a Halál

örökké-virágzó fényvirága, s ott űljön a végtelen időben

végtelen magában az óriás csönd hártyabuborék-virágban, mint

anyamagzatburokban a kifejlett magzat, a hártyabuborék-belső

csönd-töltet közegében lebegvén, mint embrió-csirke átlátszó

kristály-tojásban, s a csöndhártyabuborék pórusain szivárogjon

vartyogása, csönd-kortyolása, csönd-szívverése, csönd-ürítés

csobogása, csönd-vérkeringés-hangja, csönd-pislogás szempilla-

harangütése mindörökké! S a fénylő csöndhártyabuborék héja

keményen, szétpattínthatatlanúl ragyog a pikkelyes, pórusos, szőrös,

zöld, óriás liliomszáron, mint egy aranyhártyából fújt, aranypórusos,

erezetlen, varrattalan, szem-orr-száj-fülrés-nélküli óriás

tűzagyú koponyahólyag. Ők pedig, a Halál-Háromkirályok a csillagok közt

leforogva lassan a Földre visszaszállnak, hogy maguknak új-haldoklót

keressenek, hogy fölvigyék a csillagok közé, vagy levigyék nagy

szárnyveréssel a földbe, s a földben hangtalanút röpűlve és

úszva a csontok közé a testet letegyék, a testek közé a

csontot letegyék, a csontok közé a csontot letegyék, hintsenek rá

csigolyát, csontot, koponyát, föld-csöngettyű-hangot, kondítsanak rá öreg

gyökér-harangot, kövér moha-harangot, kék penészkürttel kürtöljenek

szívei fölött, pondrókból-férgekből-ragasztott trombitával

fújjanak fölötte csönd-zenét, lárvákból-bogarakból-varangyokból-

ragasztott hegedűn hegedűljenek megtért és bomladozó szívei

fölött, aztán a föld virágzó fölszínére nagy úszással újra visszaszálljanak,

s keressenek maguknak új-haldoklót megint, hogy fölvigyék

tüzes csillagokba, hogy levigyék a puszta, puszta földbe, a pórusos

puszta földbe. Igen, eljövének elébe nemsokára, eljövének vala

a Sokszárnyasok, a Halál-Háromkirályok! És jobbról és

balról a fej mellett lebegvén és elől az arc előtt lebegvén

megállanak. Eljő vala, eljő vala, eljövend nemsokára

a három Halál-Emberalak! Az egyik vala földből, mint

a föld. Ő a négyszárnyú Föld-óriás. Teste minden porcikája

föld, minden sejtje, minden láza föld. Szemhéjai,

szempillái, szemgolyói földből valának, és földből vala

arca, orra, szája, két füle is, földből vala törzse, combja,

pénisze, herezacskója, térde, lábszára, lábújja is, földből

valának keze és lába körmei, földből valának hónaljai és

combgödrei, földből valónak melldombjai és fogsorai, földből

valának tenyerei és talpai. Csak szőrzete vala gyökérből, szőrzete

vala rücskös és gacsos és bütykös és tekert és finom gyökerekből.

Vaskos és gacsos és rücskös és csomós és foszló-héjzatú gyökér-hajzata

a földkoponyából kisarjadottan a hátán fodrokban-leömölve földtomporáig ért,

s ott fölfodrozódva és fölgyűrűződve, hajszálgyökérgubancokkal

pamatolódva és harangbolyhozódva görcsösen lobogott. Hónalja

gyökérsöprűi a csípőkig göngyölgének lefelé, ágyékszőrzete is

gyökérzet vala, nagy bokros és gumós gyökértekervények gubanca,

amelyből tömör, elkötött-nyakú, földbuborékos földzsákként

tört elő pórusos pénisze. És szakálla, bajsza is vala tiszta, tiszta gyökérből.

Vala bajszával keményen elvegyűlt szakálla is gyökér, gacsos, bütykös,

csomós gyökér-lepedő, üres csigahéjakkal, elszáradt varangyokkal, levedlett

pók-ruhákkal, sejtszövedékhártyacsövekkel, üres pikkelykoponya-gyíkfej-

burkolatokkal, kitinszárnyakkal és kitincsápokkal teleragadt

gyökérzet-függöny. S valának bőre szőrzetei is tiszta

gyökerek, melyek a földpórusokból törtek elő, mint a dögledező légy szőrös

kocsonyakristálymozaik-potrohából és bőrpórusos tor-hártyazsákjából a

fonalgomba zöld füstszálai, a kis gyűrűs-végű piros

hajszálgyökerek, melyek a tiszta föld-pórusokból törének elő!

S vala olyan az egész földember-óriás, mintha gyökérhálószobor, gyökérháló-

szivacs-ember görcsös szivacs-üregeit töltené ki a föld, a pórusos

tiszta föld, a tiszta, tiszta föld! Csak négy szárnyai valának

tölgyfák, hatalmasak, valának négy óriás tölgyek, a vállakból,

s a lapockákból rostosan és fekete-kérgesen kinőve, s talán

a szívbe gyökerezve. S a négy szárny-tölgyfák kemény zöld

lombozatában, a pórusos, sejtes és eres, csipkefodros zöld

fémlevél-kásában madarak, kígyók, békák, mókusuk, rovaremlősök, lepkesünök

lakozának, s talán a láthatatlan angyalrák. És csontvázból

vala valamennyi! Mert szárnyai zöld lombozatában csontváz-rovaremlősök, csontváz-

mókusok, csontváz-madarak, csontváz-kígyók, csontváz-lepkesünök, csontváz-békák

lakozának és fészkelének, s talán a láthatatlan hermafrodita csontváz-

angyalok. S szempilla-verdesése vala, mint az út, ha porzik,

beszéde vala mint a földmorzsolódás a sírgödörbe! És hangja vala, mint a

földrengés halál-moraja. Mint a földmélyi dübörgés! És a

másik vala kőből, mint a kő és kristályból, mint a kristály!

Ő a nyolc-szárnyú Kőzet-kristály-óriás! Mert teste tiszta,

tiszta kő, pórusos tiszta kő, illatos tiszta kő! Koponyája pórustalan

sokszögű tiszta kristály, hatalmas hatszögű sejtekre csiszolt felületű

kristálygolyó. És hajzata nincs neki, és szakálla nincs neki, és

bajúsza nincs neki, s kristályorra hideg barlang-üregeiben sem

valának szőrök, se kristály-fülkagylóiban. Koponyája, mint

egyetlen óriás szitakötőszem szivárványlott és ragyogott, szinte

nyaktalanúl, a vállak közé ragasztva, s csak a kristálybuborék-szemhélyak

kristálylevélpánttal beszegett peremén sorakoztak a pórus-likacsok,

mint a hal oldalvonalának pontsora, mint kristálygyűszűn a

pettyüregek. Kristály-szemgolyója fagyottan állt ki a kristály-szemtokok

tág kristálybuborék-erszényéből, mint gyík-kloákától,

teknőckloákából a félig-kitojt tojás. Kezei a csuklóknál

a pórustus tiszta kőből kristályba növének át, valának

kristálykörmű kristálykezek, kristálysejtekkel, kristályerezettel,

lábai a bokáknál kristályba növének át, valónak kristálykörmű

kristálylábak, kristálysejtekkel, kristályerezettel. És teste minden

része, minden porcikája ezentúl vala tiszta, tiszta kő, pórusos,

illatos tiszta kő, hatalmas kőüst-köldökű hasa, óriás kőrózsás, kő-

eres emlői pórusos, illatos tiszta kőből valónak, s kőből vala,

illatos, pórusos tiszta kőből két kőoszlop-combja hideg

hasítéka, a fodros, pórusos kő-hüvelyrózsa, a csikló, a cimpák,

a lebenyek pórusos kőből valónak, tiszta, tiszta kőből, s

kőből vala, pórusos tiszta kőből teste hatalmas asszony-üstje is,

a kőmirigy-kőkút, a barlang-lehelletű! És egész testének nem

vala szőrzete, sem a nagy kő-szeméremdombnak, sem a kő-hónaljaknak,

sem a karoknak, sem a lábaknak, sem az emlők pórusos

kőlepény-rózsájának nem valának szőrei. S az iszonyú kőtest minden

részletén, a pórusos bőr felületén, s a testben magában is,

hisz az is tömör kő vala, pórusos, illatos, tiszta kő, a testen

és a testben mindenütt ősállatcsontvázak, ősmadárcsontvázak,

őshüllőcsontvázak, ősemlőscsontvázak, őshalcsontvázak, bordák,

szálkák, koponyák, csigolyák, medencecsontok, állkapcsok, forgók,

bütykök, újjperecek, taréjgerendák valának nyomkodva bele,

valának belekövesedve, őscsontvázcsőrtátogások, őskoponya-

vicsorgások, őscsontváz-ugrálások, ős-szárnycsontvázhaldoklások,

ősmadárkéz-csontvázgörcsösödések, kiállva félig a kőtestből,

vagy a domborulatokig nyomkodva bele; a hosszú kőcombon

Ichthyosaurus megkövesedett, óriás kőszemkorongos, csőrös kőhártyalevele,

gyomrában őshalak csontváza, az őstáplálék, beleiben a megkövesedett ősürülék,

hasában az óriás kőkorongszemgolyós Ichthyosaurus-embriók meg-

kövesedett őspikkely-levélkötege; melleiben, amelyek talán

megkövesedett ős-sárkánytojások, kis taréjos kő-sárkánygyík-

magzatok űlnek kőpórusos iker-kőtrombita-orrlikakkal, kőpikkely-

csipke hártyatalpakkal, hasán, a kődombon, párzó őshalak szénrajza,

ősszitakötők csupa-pórus-sisak koponya-szeme ragyog, mint

fekete-fehér pettykőszövet-alma, ősvirágok, őspáfrányok széncsipke-

tollai és szénhálógömb-szirmai ereződnek a kőcsípőkbe ragadva,

és megkövesedett mirigyszövetek, tüdőszövetek, izomrostok, pikkely-

szövetek villognak és szikráznak a kőben, megkövesedett

virágporok, virágszárak, tollak, s a kő-csípőktől a kő-

hónaljakig pikkelytörzsösen és korongcsigolyaoszloposan a törzsön

megkövesedetten fölkúszva, mint kidudorodó óriás mozaikkő-

erek, mint óriás kőmozaikfák, kőkorongokból összefűzött ős-

korbácsok a hónaljak belső üregébe homorúan belenőve

és kőpikkelyostorosodva, mint bodzabokor a barlangbelső-

oldalfalba, megkövesedett mélytengeri ősvirágállatok csigolyafái és

pikkelyfái virágzanak, mint kopasz tyúklábak, kőcsigolya-

virágállatostorok, hatalmas sokszögűre-csiszolt tar kristály-

koponyája kristálybuboréküregekkel, kristályhéjgömbökkel,

kristálybuborékfürtökkel vala tele, mint az ősborostyánkő,

s e tömör buborékokban, héjgömbfürtökben és kristályba-zárt

ürességzsákokban őskori gyíkok, kígyók, bogarak, méhek, darazsak,

lepkék, szúnyogok, békák, hangyák valának, mint anyaméhben

az embrió, s ragyogott színesen ősi pikkelyük, szőrzetük, állat-

kristályrózsa-szemük, mirigyzetük, csápjuk, szívókájuk, s a

szemgolyók ragyogtak színesen és eresen, mint gyermek-játékgolyók, s a

potrohok trachea-stigmájából kitolódott végső légbuborékok üvegtojása,

egyre-kisebb gyöngygolyó-hullása szikrázott keményen, s a sárga

pórusos porcogótölcsér kigyóorrlikak, békaorrlikak, gyíkorrlikak

kristálykérgű levegőtojásokat tojtak, az orrlikakból félig

kinyomódva kristályhéjjal félig kidudorodtak, mint

krokodilnöstény kloákájából a félig kitojt tojás, s e pont-

likacsos kristályburkolatú levegőtojások az elporlott őssikolyt

őrizték, a fuldoklás ősbuborékcsöndjét, az orrlikak, rovar-

légzőcsövek nyílásai szűlte kristálycsönd-tojások, félig-szűlt

kristálybuborék-hólyagzások őrizék belsejükben a titkos

tiszta semmit, a kitörhetetlen halál-hangot, ami ott

gomolyog a kristálytojásbelsők visszhangzó héjazat-falú

örök üregében! S valának kristálykezei és kristálylábai is

őslényecskékkel temetve tele, mint az őszárványok, aranyló

borostyánkövek, a tiszta, tiszta őskoporsók, tömör sárga kripták

őshüllőcskékkel, őskétéltűekkel, ősrovarokkal. És nyolc

szárnyai valának kristályból és kőből, kiágazva a vállakból,

a lapockákból és kettő a csípőkből, valának tiszta kristályból

és pórusos tiszta kőből, a tollak, a pihék, a szárny-erek,

a legyezős végső lapátlevelek, valának, mint óriás kőmalom-

kerekek, kristályszélmalom lapátjai. És e kőtollakra, kristály-

levelekre, kőlapokra és kristálypihékre nem vala az őshalálból

írva semmi, semmi, semmi, semmi, és anyagukban sem vala

semmi őshalál. És szája zengzete, mint a kristálytrombiták, és

szárnya-zengzetei, mint kőlapát-suhogások, mint kristály-

fenyőfák örök nyikorgása. És egész lénye vala illatos,

jószagú, kőszagú és kristályszagú, állati, növényi bomlástermék-

szagú, lipid, terpén, karotenoid-szagú, s a tiszta kő-illat teste finom

kő-likacsaiból, kőzete pórusaiból árad vala illékonyan elő!

És a harmadik vala vízből, mint a víz! Ő a tizenkét-szárnyú

Víz-óriás. És a harmadik vala vízből, mint a víz, és a

harmadik vala hermafrodita! Úgy áll vala ott arca előtt

majd, mint vízből-tevő Ember-óriás, mert teste víz és

tizenkét szárnyai is vízből valának, szétfolyhatatlan,

elfolyhatatlan tiszta, tiszta vízből! És mintha lénye

egész burkolata is a víz valahogy meghártyásodott, áttetsző

anyaga lenne vala, vízből sejtesedett, vízből szövetesedett óriás

hártya-alakzat, mintha valami puha üvegzsák, puha

szappanbuborékhártya-ember-óriás volna vala, amely folyton

hólyagzik, folyton kibuborékzik, folyton dagadozik,

hullámzik, gyűrűzik, horpadozik, püffedezik és loppadozik

vala, de szét sohase pukkan, szét sohase pattan,

pórustalan és repedezetlen, erezettelen és csonttalan. És

nem valának belső szervei, se agyveleje, se erei, se

körmei, se szempillái, se szőrzetei, se hajzatai! És tizenkét

szárnyai valának testéből kicsöcsösödve, a vízhártya-vállakból kétszer

kettő, a lapockákból kettő, a csípőkből kettő, a tompor

áttetsző hártya-buborékjaiból négy, mintha óriás füsthártya-kesztyűk,

gumihártya-kesztyűk, üveghártyakesztyűk és csillámhártya-

kesztyűk dagadoznának testéből fölfújtan kicsöcsösödve

és lágyan dagadozva, mert a szárnytollak is különágazva

dagadozván csöcsösödtek vala, hengeresek valának és dúdorosak,

mint a fölfújt gumikesztyű ujjai. Hatalmas csöcsei nagy víz-

buborékok valának és víz-buborékok valának térdbütykei is, és

nagy átlátszó hólyag vala hasa is és hatalmas fallosza,

mint dagadt hártyazsák és herezacskója vala két

buborékcsöcsös hártyagolyó. És arca nem vala és szája

sem vala, feje egyetlen kerek vízhártyagolyó-gigász. És

fülei sem valának és szemgolyói sem valának. És asszony-

ivarszerve vala testébe mélyen láthatóan-behüvelyesedő

hólyagfejű vízhártyagomba-alakzat. És karjai és lábai

és kezei és lábujjai, mint dúdoros kövér vízhártyacsöcsök.

És testében mindenütt a tiszta víz áramlik és ragyog vala,

a tiszta, tiszta víz! És teste vizében mindenütt léghólyagok,

légbuborékok, léggyöngyök szállnak fölfelé, ereszkednek

alá, libegnek és úsznak csomósan, fürtösen, magányosan,

szikrázva és ragyogva, mint a Mindenségben a csillagok.

Szállnak, libegnek, ereszkednek és fölemelkednek, belsejükben

tűz-magokkal, fényikracsomókkal, mint a Mindenség tűzlő

csillagai, fénylő ködfoltjai, szikrázó galaxisai. És víz-hurka lábaiban

és combjaiban, lábújjaiban és kézújjaiban, fejében, törzsében, víz-zsák

falloszában és szárnya vízcsöcs-tollaiban légbuborékok, léghólyagok

szállnak, emelkednek, ereszkednek és úsznak vala, mint a

csillagok! És vízteste tiszta, tiszta ősvízében színesen ragyogva,

lángolva és virágozva nyüzsögnek, hemzsegnek és gomolyognak

a vizi-lények, tengericsikók, bálnák, polipok, szirének, rákok,

garnélák, tintahalak, cetek és ráják, delfinek, hímzett medúza-

hólyag-virágharangok, ős-polipok, hidrák, vizi-álcák és vizi-bogarak,

a pókok, a békák, pettyes és csíkos és mozaikos és virágos és lángfoltos kis

halak, mélytengeri világító virágcsillagkoszorú-halak, periszkópszeműek,

csápvégbojtszemgolyósak és szem-világítótornyosak, a hideg mirigy-

fényűek, a dupla üveghólyag-szeműek, a planktonok, az egysejtűek,

az ősszájúak, az ősbelűek, a csillókoszorúsok, a csillámkoszorúlegyezősek,

a kristálypamatküllő-fejlegyezősök, a férgek, a pörgekarúak,

és lábfejeiben és sarkaiban valának leülepedve és tekeregve

a csigák, a kagylók, a lepényhalak, a fenéktúróhalak, a viruló

állat-virágok, a tengeri rózsa bíbor csáptömeg-fejével, a viaszrózsa

fehér koszorúkarjai libegő, vonagló viaszkákics-tömkelegével, a

tengeri liliom, a tengeri sün, a tengeri-uborka, virágzó virágállatok

csigahéjfürtökből kinőve, vérpiros rákok páncélingére tapadva,

az algák, a csigalepkék, a szárnyazó kocsonyaszirom-lepkecsigák,

és a szikrázó hüvelyzsákot körűl, mint köcsög-karót rózsabokor,

benőve virágdühöngéssel, polipokkal virágzó korallfák

ragyognak és tövükbe tapadva a piros kigyókarú-csillag, a vörös

tengeri csillag, oldalából is befele-nőve, mint a tüdők, piros

korallvázbokrok nyiladoznak, milliárd mészcsőcsipkeághegyük milliárd

fehér pórusából és a korallágak milliárd póruslikacsából polipok

állatvirágfeje virágzik, és óriás vízgömb-fejében ott fortyog, ott

gomolyog lágyan, színesen villogva és egy-gomolyag-virágban hal,

polip, Hippocampus, medúza, rák, csiga, az egész tenger-álom

ott forog és bizsereg és lebeg a hatalmas vízgömb-koponyában,

az iszonyú víztest tiszta, tiszta víz-anyagában, a szárnyakban,

a lábakban, kezekben, a vízkesztyűkben és vízcsöcsökben,

és csupa szerelem, csupa virágzás ez a vízi-ember-óriás, csupa fénylő

spermafelhő-gomolygás, ondólövellés-csillagbojt-óriás, csupa

csupa ürítés, csupa szülés, csupa foganás, csupa anyatestben-

növekedés, csupa ikrázás, petézés, fészeképítés, csupa gomolygó

szerelem, csupa gomolygó halál. Mert a halál a víztestben is lefele

száll, hull libegve, forogva, pörögve, imbolyogva lefele, a

víztalpak fele, elpusztúlt magzat, hulla-embrió, elpusztúlt

phytoplanktonok, phytoplankton-evők tetemei, vedlő állatok

levetett bőre, páncélja, hal-ürülék, medúza-rongy, halál-

lepedék, rákcsontvázak, halcsontvázak, csikóhal-üvegkristály-

szögletes-csikófejű-pórusos-üveghártya-halottak, csigahéj, levedlett

üvegbuborékszemű polip-üvegharang, hull lefele az állathamú, pikkelyfüst,

a páncélingpernye, a gyöngygombos mellény, a csápvirágos kitin-

kalap, a szemrózsa-csöcsös üvegkoponyasisak, a pórusos dongahéj,

szirmát-ledobott állatrózsa-törzs, mellette bíborral-erezett fodros

piros szirmai, hull a szemgolyó-üvegdiócska, hull, hull, hull,

hull, mint a hamú, mint a gyönyörű végzet, s az örök önmaga-

koporsó-hullás, a foszlott dögtetem-imbolygás között föl-le-száll

a törzsben, a fejben, a lábakban, karokban, szárnyakban, a tűz-embriós

légbuborékok, léghólyagok fürtje, magányosan, mint a tiszta,

tiszta Mindenségben a csillagok, csillagszigetek, lángoló galaxisok.

És hangja egész testéből jöve, minden felől és minden

oldaláról, mert hangja vala, mint a víznek hangja.

Hangja egész bugyborgó, fortyogó, hólyagzó, buborékzó,

dagadozó, világgal-gomolygó, halállal-permetező testéből jöve vala, mert

hangja vala, mint a víz beszéde. Csak óriás vízhártyagömb-

koponyája hólyagzott, buborékzott előredagadva a száj helyén

nagy hólyagcsöccsel vízlénye víz-szavára, ha szólt vala

külön, mint a víz, ha szólal. Mert hangja vala, mint a víz beszéde.

Igen, ő is ott áll vala majd, a Tizenkétszárnyú Harmadik,

ott áll vala vak arca előtt a levegőben lebegvén, ott áll

vala és nézi őt a Szemgolyótlan, egész lényével nézi őt,

míg társai két-oldalt lebegnek vala, a Nyolcszárnyú

Második, a Négyszárnyú Első! Ott vala, ott vala majd körülötte

a Föld, a Kő, a Víz! Jaj, nem tudta még a halált, nem

tudta még vala az Embert-nem-evő Magtalan, a vak-

végzetű megpörkölődött és megszottyadott Árva-Magányos,

a buta és bonyolúlt Ember-sárkánygyík-hermafrodita, a

végzetes és homályos Összenövöttség, a Titkok-nem-tudója

Titok, a magának múlttalan, hatalmas kék kentaur-árnyékú

tisztátalan Tisztaság, aki ott állt óriás hanghártyazsákokba

növesztett kis rózsafülekkel, földig-lógó, megnyúlt, hosszúkás,

golyó-aljú, világ-hangjaival megtömött buborékcsöcsökkel,

amelyek koponyájára nőttek vala, kis rózsamohás fülkagylóit

tő-szájukkal körűlnőve puhán, hogy a világ-nagy áttetsző hangzsákokban

gomolygó, fortyogó és hömpölygő hangok már két teste

belsejében fortyogtak, ömöltek, hömpölyögtek és dübörögtek,

fölrágva, fölzabálva, fölemésztve mindent, szinte e kettős

burkolatokig, az emberbőrig és a szaurusz-kőhéjazatig, hogy

csak a húsát, szerveit és nedveit beszopott és bezabált

hangok dörgő, csipogó, kopogó, reszelő, visszhangzó barlangja

volt teste megfonnyadt duplasága, két fekete nyirkos barlang-

hólyag, amelyet repedésig és szétrobbanásig tömtek ki hemzsegő,

tekergő, vonagló, fickándozó és gomolygó Hangok, mintha

fűrészporral és fűvel tömnek ki megölt kengurút, vagy ritka

gázlómadarat, s abban, a forró töltelék-habban, a penészes

bőrtömlő-töltelékben férgek, álcák, tetvek nyüzsögnének, mint

a Mindenség-koponyában a csillagok, halottakban a féreg, hogy

összenőtt testei iker-üressége suhogott, vartyogott, vakogott, cincogva

hártyásan lüktetett, mint egy zsák egy másra-gyömöszölt madár,

mintha két cseppkőfogsorú bálnaszáj-barlangban kása-sűrűen

betömött patkós-orrú és kutyafejű denevérek egymásra gyömködve

mohásan és hártyásan és fémesen hemzsegnének és nyüzsögnének,

a millió hártyás és fogsoros és mohás és karmos és bőrös és szőrös

és páncélos és csáptollas állat, féreg, hogy szerette volna füleit

kiszúrni, a pórusos mohahártya-dobot szétrepeszteni, hogy ne

hallja már a hangot, a hangot, a szépet, a vadat, a szelídet,

a szenvedőt, a halottit, a bitangot, hogy ne hallja már a

hangokat, a hangokat, a csillag-állat-növény-kőzet-kristály-

föld-vízhangokat, hogy ne hallja már a létdübörgés-hangokat,

a halálzuhogás-hangokat, a születés-csobogás gumikotyogás-

hangjait, a szerelem-ordítozás-hangokat, az égitestek vak

dörgedelmeit! Csak azt a másikat, csak azt a másikat, a

tiszta, tiszta dalt, a tiszta, tiszta, tiszta éneket, a tiszta

tiszta, éneket, amit vaksága bíbor pillanatában az előbb

elveszített, ami bennragadt a szemlencsére nőtt vörös

vakság-mohában, ami fönnakadt a vakság anyagában,

ami a fülére-nőtt hangzsákokban, hártyagolyókban, buborékemlőkben, hártya-csöcsökben nincsen,

mert nem fért vala a lét árva hangjai közé, mert

bíbor vaksága halál-pillanatában hirtelen megszakadt,

s csak a hangokat hallotta, csak a hangokat hallotta egyszeriben,

a fekete, szikrázó, lángoló, füstölgő, kőtotyogás, csillag-párzás, csillag-beomlás,

kő-kortyogás, föld-fortyogás, sárbugyogás, állat-áhitat lét-hangokat,

fák kopogását, fák nyikorgását, növények neszét, a növény-építkezés-

zenét, de nem a Múltét és nem az Édenét! Igen, szerette volna

vala füleit kiszúrni, ahogy ott állt megszottyadottan, meg-

lottyadottan, bénán és vakon az őrjöngő tiszta, tiszta fényben,

a sásos, kákicsos, zsombékos, nádas, virágos kis mezőn, már

a túlsó végiben, növénypajzs-kásával, eres, sejtes, pórusos és

szőrös, zöld csipkeláng-szélű levelekkel, kövér hajgubanc-

gyökerekkel, virág-tetvekkel és bíbor bársonycsipke-koronájú

eres csillaghólyagokkal duzzadva és lüktetve-benőtt omlatag

kőfal előtt! Meg is próbálta már többször, meg is próbálta vala,

szegény vak és tétova buta, hogy tömör gumihernyó-újjacskáit

fülébe fúrja, de fülei oly picinyek valának, oly csigatekervény-

sűrűsek és oly vastagon rózsamohásak, nyílása oly aprócska,

kemény rózsaporcogó-billentyűs rózsamoha-barlang, hogy rece-

rajzpajzsos gumihenger-újjának nagy gumigömb-végei, a talán

körömtelenek, a vaskos és áttetsző, eres kocsonyalencsék,

amelyek olyanok valának, mint piros erecskék hálózat-gömbjével

és hálózat-gömbszivacsával benőtt kocsonyagolyók, vagy üveg-

golyók, már a fülnyílás rózsamohás kagyló-peremén megakadtak és

nem fogadta be őket a rózsamohás fül-üreg, bárhogy is

nyomta, fülébe csak akkor nyomódtak volna az ideges, érháló-embriós

gumigolyók, az eres tapadólencsék, a remegő kocsonya-tapogatók,

ha ember-varangykoponyáját, ember-gekkófejét, ember-axolotl-

fejét, ember-sziréngőtekoponyáját két oldalról ujjaival fülébe

nyomúlva szétrepesztené, mint egy féligérett kicsi dinnyét.

De ehhez már nem vala ereje szegénynek, szegény vak buta és

bonyolúlt Sárkánygyíkemselegénynek, a Halálra-nem-tudón-

készülőnek, nem vala ereje már! Mert a dalt, a dalt szerette

volna hallani újra, a tiszta, tiszta dalt, a tiszta, tiszta éneket,

amiért e világra kimászott, amiért e világra vonszolta bámulatos

és titokzatos testét, párás páfrányerdőbe-rejtett önmagát,

amiért dögletes-nagy sárkánygyík-kőzet-másodtestét, a

csorba, kőhólyag-pengehasú iszonyú tüskés kőkardot a

lucskos és meleg és puha és kövér ősmoha-tokból lassan és

végzetesen kicibálta, amiért a párás páfrányerdő óriás zöld

csipketoll-csáplevélfüggönyét, a pórusos, pikkelyes, toboz-mirigyes,

szív-sejtmagos, kristályszőrös kristálygerendák és kristályerek zöld

lángcsipkezuhatagát és zengő zöld csipkecímer-omlatagát lassan

szétnyitotta, előbb levelibéka-ujja egy hajszálérfonadék-emberkés

belsejű kocsonya-lencséjét, mint levelibékát ültetve csak egy zöld csipkelándzsahegy

páfrány-oldallevél zöld légzőpórusos végire, aztán csuklóig kidugva kis piros

érzsák-hálókesztyűs gumitakony-kezét, aztán kibújva a hegyes és csipkés

párfánylombokból vállig, aztán a pipabékaszerű sejtházas,

cafatos, pamatos, szögletes úszóhártyaláb-orrcimpájú orrot dugva

ki a csipkekásából, a kőmirigy-kövér pipabékát, aztán az egész ember-axolotlfejet,

a fülek mögött a tarkóból kis sárga porcogó-kürtökből kisarjadzó

külső-kopoltyúkkal, a bíbor kopoltyútollakkal, a kék-

rózsaszín mirigylevelekkel, a tüdőszínű toll-tüdőkkel, amelyek

libegtek, rezegtek, mint a kakasfarok. Igen, a dalt, a dalt,

a tiszta, tiszta dalt, a tiszta, tiszta éneket szerette volna hallani

újra a Vágyakozásban-megvakúlt, amiért iszonyú szfinx-

csöcsű kőpikkely-szív-szügyében az izmok dagadozni és gerjedezni

kezdtek, amiért kőpikkelygolyó-térdbütykös, mohos kő-esernyő-

úszóhártyás, kőpikkelyhurka-lábújjú vastag kőpikkelyoszlop

libalábai lassú nagy gázlómadár-léptekkel, nandu-

totyogással, kazuár-gázolással, kivi-tottyanással, emu-

talpalással elindulának vala a fénybe, gémláb-lassúsággal,

kócsagláb-óvatosan, gólyaláb-sárszortyogtatással, a dalt,

a dalt, a tiszta, tiszta dalt szerette volna hallani újra, amitől

a fényre, a tűzre, a lángra kicsalatott, a halálhívó-dalt

szerette volna hallani újra, a szent, szent, szent halálba-csalogatót!

A dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt, ami még ott gomolygott

fehér szárny-tömeggel, ott rengett és izzott aranycsengettyű-

fürtökkel, ott virágzott és szikrázott kristályharsonákkal és

üvegtrombitákkal kicsi agyában, amely talán nem is volt

nagyobb, mint egy ökörbékáé, vagy egy öreg varangyé. És mintha

hallaná megint, mintha hallaná, mintha a behantolt sírból

a siratók sírását hallaná, mintha a föld alól éneklő halottak

hangját hallaná szívárogni a föld illatos pórusaiból, mintha

bányaomlásban a föld alatt feküdne fuldokolva, verejtékezve

és lihegve, s a füstölgő szén-oszlopokon, lángoló kőzet-rétegeken át hallaná

lágyan és szegényen a föntiek jaját, anyákét, szeretőkét, gyermekekét,

mintha végtelen, kövér, zöld kristály-izomfonadék-vízgörgeteg mögűl hallaná,

mintha kőtojásban űlve a kőpórusokon beszívárogva hallaná,

mintha bíbor embrióként, kifejlett magzatként a magzatburokba

zárva, a forró, lüktető, csobogással-virágzó, fortyogással-

örvénylő anyahasban ülve hallaná anyja zengző tiszta

énekét, a bőrön, a hasfalon, a hashártyán, a magzatburkon, a

placentán, a magzatvízen át hallaná, amelyben

szépen összehajtogatva lebeg és pislog és kortyol és ürít és

forog, mintha az anyatest véráramlásai, piros vérháló-

fonadék-zizegése, elektromos sejt-torony-remegése

mögűl és közűl hallaná, mintha az anyatest belsejét is

átitatva, a tüdőket, a gyomrot, a hártyákat, a mirigyeket, csontokat,

izmokat, rostokat, lebenyeket, mintha az anyatest minden

atomjából, molekula-szerkezetéből, sejt-államából, virág-szigetéből

hallaná szívárogni és szétlegyeződve szétcsobogni anyja

tiszta, tiszta énekét, mintha szívük egybekapcsolt kettős

ütéséből hallaná szent anyja tiszta, tiszta énekét, úgy hallotta halál-

messziről, élet-messziről újra már a dalt, a dalt, a dalt, a

tiszta, tiszta dalt! Mert ott űlt vala az óriás Dal-anyában,

mint bíbor magzat az anyaméhben, a magzatburok vízében,

lebegve vakon, ott űlt vala az Énekanya-óriás hasában,

földagadt, lüktető magzatburka meleg vízében lebegve,

mint a magzat, ott űlt vala nyitott szemmel és mégis

vakon, bezárt füllel és mégse süketen, mint a kifejlett

magzat az élet őslevében, a halvány rózsaderengésben, hisz

anyja ott állt a napon, s a magzat-rózsa látja vala a magzatvíz rózsapiros

homályán át a magzatburok nagy kövér vérereit dagadozni,

látja vala ahogy a vízzel-töltött gömbhártyán, a feszes puha falon szétágazódva

és szétbojtozódva, érhálólabdát kacsosan, virágosan kirajzolva

a burok-erek rubintosan ragyognak, mint fölfúvódott mélytengeri

hal ősbuborék kocsonyahólyag-testén az erezet piros páfrányai, a gömbhártyát

benövő erezet-csipketollak, s azok mögött a domború hasfal,

a rózsahártyák ereit is látja, ahogy beszövik a sejt-mozaikok

hártya-hátait, ahogy beszövődik piros bojtjukkal, bíbor pamatukkal,

rózsa-hálópamacsukkal minden részletecske, pórusgyűrűcske, hártya,

s látja, amint lágyan lebegve függ, a mirigyrózsabokor-placentával összenőtt

köldökzsinór vérháló-fonatos inda-ágát, mint rózsás üvegkötelet,

amelyben piros drótok tekeregnek és gyűrűznek csigásan és bojtosan fölfelé,

látja ősvize titkos rózsahomályát, a titkos gömbhártyaburkolat

belső falának titkos zártságát, titkos derengését, titkos magányát,

s úgy vágyik végre megszületni, hogy rúgdalkózni és forgolódni

kezd, s úgy forog anyja boldog rózsatűz-ősvizében, mint magányos

csillag a Mindenségben! Igen, úgy vágyott vala már a bénaságból

kitörni, mint anyjából a levegőre létre-érett magzat, úgy vágyta már a

dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt ez a különös, titkos, titkos

Alakzat, hogy két szíve egy-ütéssel oly nagyot ütött, mint

riadt anyáé, s vele-riadt magzaté, madárszív-kicsi

ember-szíve, s sárkányteste iszonyú bársonyharangja együtt

lökött remegve akkorát, hogy parázsló és megszottyadott

iker-teste hosszan és nehezen megremegett, a behorpadt óriás

kőhólyag-pocak, a kőtüskehárfalevél-taréj, s hátúl a farokvég

kőtövisharangja is csörgött, csörömpölt, mikor az illatos

kőgerendatűk egymáshoz verődtek, s kőpikkelykancsóból

kiágazó embertörzse, a szauruszkentaurszügy emberfolytatása

reszketve imbolygott az őrjöngő tiszta fényben, mint csigaházba

telepűlt, csigaházkürt-szájból kinövő mélytengeri rózsa, virágzó

állatkocsonyarózsa, mint elhagyott sírkő repedéséből kinőtt

korcs öreg rózsaág. És e szívütés-ikertől, hosszú testremegéstől,

a hús-dobogástól, a kőzethullámzástól, kőzetvicsorgástól

és kőzet-ropogástól szétbomolva és a semmibe omolva

leváltak és lemálltak a test köré nőtt kristálytömbök,

a fénylő és ragyogó kristályhasábok, amelyben úgy űlt, mint

ősborostyánban a béka, mint szögletes ősgyantában az őscsigabiga,

s a kis rózsamohás fülek óriás hang-csöcsei, a földig lógó emlő-hártyagolyók,

hanggal-hemzsegő hanghártyazsákok reccsenve leszakadtak vala

füleiről, párásan elfoszlottak, s a hemzsegve-gomolygó

hangok a világba osztozódtak, kerűlt mindegyik a maga helyére,

a madáré a madár pettyes torkába, a szöcskéé a szöcske kitinfűrész-

kitinfogacska-kitinreszelő-kitinérágacska-hangszerébe, a békáé

a béka sárga mirigyharang-torkába, a kalászé a növény-kristálycsáp-üvegkalász-

hajlogatásba, a fáé a levélbe, a vízé a víz zöld izomgöngyölegébe,

a csillagé a csillag őstüzébe! Igen, leomlottak vala teste

kristályzárványai és leszakadtak vala füle hanghártyacsöcsei,

s egy pillamás-töredék alatt benne és körülötte a tiszta

csönd maradt, a tiszta csönd, a tiszta, tiszta csönd! És most

meg mintha űlne fejbúbig mohában, egy óriás moha-tojásban,

moha-zsákba kötözve, s mellette a vak zsákbelső is mohával lenne tele-

tömve. De ez a tömör moha-csönd, ez a zöld moha-magány, ez a

derengő zöld moha-tojásbelső elfoszlott egy mégtöredékebb pillanat

alatt, s most már a vak-Buta vak-Bonyolúlt vak-Árva Vak

oly tisztán, csengettyűsen és fehéren hallotta a dalt, izzó virág-őrjöngéssel,

kristálycsengettyű-fürtök tömegével, aranyharsona-virágzás

teljes édenével, harmatharangok kongatásával, virágpor-kürtök

virágfújásával, virágtrombiták szagos diadalával, zöld pikkely-

hegedűk párolgásával, mohadobok moha-döngésével, zsurló-kürtök zsongásával,

kristályhárfák angyal-pöngésével, liliom-fuvolák fehér fuvallatával,

rózsadobverők rózsaütésével, nárcisz-cimbalmok csillag-futamával,

viola-csengők harangozásával, páfránytrombiták zúgásával, jácint-

vonók vonogatásával, tulipán-ütők ütésével, mályva-tenyerek

zöld tapsával, kapor-hárfák halál-illatával, bodza-harangok bongásával,

mohaszivacskürtök komorlásával, pajzsika-hegedűk zöld hidegével,

istenke-kesztyűk pamut-csattogásával, békaliliom billegésével,

virágselyem-dudák dudálásával, árvácska-csöngők árvaságával,

rozmaringciterák remegésével, hogy két szíve majdnem megszakadt!

Gyűjj ki napocska, itt apád, itt anyád, sót törünk, borsot törünk,

tökkel harangozunk. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, sós kútba

teszlek, onnan is kiveszlek, malom alá teszlek, ott meg összetörlek,

mégis ki kell jönnöd! Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, ha

nem jössz ki házadból, összetörlek házastól! Csigabiga gyere ki,

ég a házad ideki, jön apád, jön anyád, hozza a piros csizmát.

Csigabiga gyere ki, rí a fiad ideki, kapsz tejet, vajat, holnapra is

marad. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, szántsunk, vessünk,

hogy jobban élhessünk. Csigabiga told ki szarvadat, ha nem tolod

összetöröm házadat! Jaj, mohakürtök, virágtrombiták, jaj, pikkely-hegedűk,

pajzsika-hegedűk, páfránytrombiták, zsurlókürtök, liliomfuvolák!

Jaj! Nekem is volt kislányom, haját fontam hat ágra, hat ágára

hopp, hopp, hopp, térdig-érő fátyolba. A tavalyi kecske, nem tom

mi van benne, ólomszipka, fodormenta, kántormenta,

csobi tavalyi kutya, tudja fene micsoda. Ej Béla, Béla,

ablak alatt Béla, új fákat hasogatok, gyöngy-fákat szedegetek,

egyet imádkoznak! Hej pendi, pendijom, szegyelica madár,

madárka! Csicsibeli hajó, nincs itthon a manó, elment Gergő-fára,

mézes pálinkára. Jön a róka ne nézz hátra, tüzet viszen a markába,

meg ne fordúlj, szépen állj! Hold, hold, fényes hold, kék

kapud alja. Egy aranyat leltem, vérbe borítottam! Osztopáni

malomárok, haja rózsa haja ha, nem terem az mást, mint nádat

haja rózsa haja ha! Zöld erdőbe, sík mezőbe fiatal fa szépen

zöldellik, szépen zöldellik, szépen zöldellik, levelétől, bimbójától

messze tündöklik, messze tündöklik! Csérige-madár, csérige,

petrence-madár, petrence. Hélú, hélú, héluska, onáncédú

bébuska, rekcos rekdolnája, cikcus vigdolnája. Nem

vagyok én oka semminek, anyám az oka mindennek! Itt a

család loboncos, loboncos, fátyolos, fátyolos az én rózsám kertje.

Járom az úrnak járóját, járom másodmagammal, szerdán

viszik lányomat, a legszebbik lányomat, gyöngyöm gyöngy egy asszonyának,

hogy senki se lássa, gyöngykoszorút a lányának, vesszőt, vesszőt a

seggire! Rétibe és Kapiba nagy fűbe jár a liba, mondd meg

édes gúnárom, lesz-e liba a nyáron? Lesz, lesz, ha a fene

meg nem esz! Sötét az erdő, hangos a mező, kit adsz nekem

király-uram, kivel hazamegyek?, Adok én neked, szerzek én

neked egy szép fiút, egy szép legényt, kinek neve Ferkó, Nem

szeretem őtet, ő sem engemet, rút maga, rút ruhája,

törzsök a szakálla, fogom a jobb-kezit, kihívom a kertbe,

leszakítom csípős csalánt, tűzöm a kezébe. Viszik már, viszik már

Danikáné lányát, bíborba, bársonyba, letyefitye főkötőbe,

bíbor lepedőbe. Sűrű erdőcske, ritka mezőcske, kender-morzsa.

Csöm-csöm gyűrű, aranygyűrű, találd ördög kinél van az aranygyűrű,

piros bőrnek bőr-ajtaja, aki tudja, ne tagadja! Két paradicsom,

liliom, liliom, hallottad rózsám, jól tudom, jól tudom, vagy

életem, vagy halálom, már énnekem meg kell halnom! Jaj, jaj,

jaj, virághegedűk, páfránytrombiták, pajzsika-kürtök, rózsa-dobok,

jaj, rozmaring-citerák, párolgó pórusos zöld pikkely-hegedűk, jaj

Jött egy ember Niniből, Niniből, király, birály vissza!, Egy

embertől nem félünk, nem félünk, király, birály, vissza!,

Katonaságot hivatunk, hivatunk, király, birály vissza!, Katonaságtól

nem félünk, nem félünk, király, birály vissza!, Fölgyújtom szép

házatokat, király, birály vissza!, Elveszem szép lányotokat, király,

birály vissza! Jaj, jaj, jaj rózsadobon rózsadobverők, kapor-

hárfák, rozmaring-citerák, jaj, viola-kürtök, jácint-trombiták,

bodza-harangok, mályva-tenyerek, liliom-fuvolák, tulipán-dobok,

jaj, párolgó pórusos zöld pikkely-hegedűk, zúgó páfrány-trombiták,

mohaszivacs-kürtök, istenke-kesztyű pamut-tenyerek, jaj, jaj, jaj

virágselyem-dudák, virágpor-trombiták, pajzsika-hegedűk,

árvácska-csöngők, zsongó zsurló-kürtök, jaj zöld ágak,

aranykapúk, virágkoszorúk, jaj titkos, titkos halál-bújdosás, jaj

Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapú

csak bújjatok rajta, Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, hadd

kerűljem váradat, váradat, Szita, szita péntek, szerelem csütörtök,

bab szerda. Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az

aranykapú, csak bújjatok rajta, Nyisd ki asszony kapudat, kapudat,

hadd kerűljem váradat, váradat, Szita, szita péntek, szomorú

csütörtök, zab szerda. Angyal-e, ördög-e, csupa tiszta angyal!

Egy kis kertet kertelék, mind aranyból kertelék, zöld ág, zöld

levél, piros borozdája. Hej gerenda, gerenda, tartományi gerenda,

ipszilon, ipszilon, ipsziloni rózsa, Ha én rózsa volnék, szépen kifordúlnék,

Szent Róza, szent Róza, fordúlj ki a láncba. Ess eső, ess, holnap

délig ess!, Zab szaporodjék, búza bokrosodjék, Az én hajam olyan

legyen, mint a csikó farka! Ég a gyertya ég, el ne aludjék, aki

lángot látni akar mind leguggoljék! Zöld paradicsom, liliom,

beállott a szívem, jól tudom, beállott az esméret, beállott az

esméret a szívembe! Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna

volna, selyem volna, mégis kifordúlna, Pénz volna, karika,

karika, fordúljon ki angyalka, istenkének lánca! Süss föl nap,

fényes nap, kerted alatt egy kis bárány majd megfagy! Nyísd ki

isten kiskapudat, hadd lássam meg szép napodat, Süss föl nap,

fényes nap, kerted alatt a kis bárány majd megfagy! Hej lala, hej

lala, cucorkánja, szaggat a, szaggat a bíborkánja! Gólya, gólya,

gilice, mitől véres a lábad?, Török gyerek elvágta, magyar

gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel! Gólya, gólya

gilice, ki lányát vetted el?, A tengeri bokrosét, Mivel vitted haza,

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, Miért véres a te lábod, azért véres

az én lábam, szárazgáton általmentem, kerekes erdőn leszállottam,

párnahajat varrtam, két pénzen eladtam, százszor is megbántam!

Fehér liliomszál ugorj a Dunába, támaszd meg oldalad egy

aranypálcába, fésűlködjél meg, mosakodjál meg, törűlközzél meg

az aranykendőbe! Fehér liliomszál, fekete virágszál, sej ugorj a

Dunába, sej ugorj a Dunába, Lázár vedd fel lábodat, támaszd

meg oldalodat az aranyvillába, sej simakodj meg szépen, Ha

az ördög olyan volna, kosárjába tenne, mindjárt odavinne, a híd

alá tenne, Fügefa zöld ága, Már minálunk sípolnak, trombolnak,

nyári hegedűlnek! Fehér liliomszál, arany ibolyácska, sej ugorj

a Dunába, sej ugorj a Tiszába, Támaszd meg oldalad, az arany-

villádat, sej szakajtsd ki rózsádat, forgasd violádat, Kerek

égen járó, nap után sétáló, sej szívem, zöldszoknyájú, dikta

pántlikájú! Jaj, jaj, jaj világ, aranykapú, arany-ág, arany-

bárány, aranyvilla, fehér liliomszál, jaj arany-ibolyácska, arany-

lánc, zöld halálkapú előtt arany-tánc, zöld levélkapú előtt

arany-halál, zöld halál-kapú, zöld istenke, zöld karmazsín

szoknya, zöld karmazsín gyertya, rózsapiros fejfa, zöld

világ, zöld karmazsin álom, zöld szél, zöld levél, zöld halál,

gyöngykoszorú, zöld levél, ispilángi rózsa, gyöngyfa, gyöngy-

kecske, gyöngyből-fűzött szűzecske, gyöngy-katona, gyöngy-malom,

gyöngy-kapúban liliom, liliom-hídon Salamon, Salamon

szívében gyöngy-csikó, Salamon szívében zöld malom, Dávid

szívében aranykés, gyöngy-páva űl zöld lovon, zöld ló nyargal

csont-halon, zöld kapúban gyöngy-szúnyog, csápja zöld

kristály-kalász, zöld szúnyogban vak varjú, benne űl a

zöld halász, aranyhorga arany-ránc, nyakán vastag aranylánc,

zöld lábán aranybilincs, zöld kezén aranykesztyű, zöld hasában

gyöngy-dió, lakik abban aranycsődör, két nagy szeme gyémántkőből,

jácintkőből orrlika, abban áll az arany-bika, aranybika orrlikában

egy szikrázó kristályvár van, abban lakik Kerge Pál, cike-

cuka, eckő-peckő, tike-tuka zöld király, ő a zöld moha-alak,

fején zöld moha-kalap, azon moha-korona, mint egy moha-

borona, kezében moha-jogar, oldalán zöld moha-kard, foga két moha-agyar,

hátán moha H-betű, zöld vállain mohaszárny, fejében moha-tetű, moha-könyveket

lapozgat, moha-porral porozgat, moha-könyvben zöld Halál

moha-szóval írva áll, zöld levél, zöld levél, ispilángi rózsa,

zöld ág, zöld kapú, gyöngy, liliom, rózsa, zöld kapú, zöld halál,

lépj be rajta új király, új király, új király, Ispilángi Rózsa!

Vidd zöldszoknyás szívedet, zöld karmazsín vágyadat, vidd

király, vidd király, Halál-kútat idd ki már, moha-kútba nézz

be már, meglátod majd vakon is, benne űl a Varangykirály, fején

aranykorona, pislog, mint a csillagok, vartyog, mint az ördögök,

megfogja szakálladat, vörös gyökérzászlódat, lehúzza kis

fejedet, megcsókolja szájadat széles, büdös, hideg, nyálas varangy-csókolással,

megdermeszti szívedet zöld mirigy-vartyogása! Jaj, oly

áradóan, oly édesen, oly moha-csengettyűzve és kristálykürtölődzve,

oly gyöngyvirágkoszorúsan és ibolya-fejű vadrózsa-gyermek öleléssel,

zöld pikkelyhegedű-hangon, páfránykürt-búgással, zsurló-kürt

zsongással, pajzsika-trombita zöld trombolással áradott vala

a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal benne és körülötte, hogy

szinte benőtték a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal zöld indái, liliom-

kürtjei, rózsa-rengései, pamutos növényszárai és eres kék, piros,

arany-pettyes és fekete-csíkozású kelyhei, mint virágok, kúsza-kövér

indák a sziklát, mint vadrózsabokor rózsaszín és zöld virág-

levélkásájával a pórusos tiszta követ, hogy ott állt a bíbor és

fekete és arany és liliom és rózsa gyermekdalokba fonva, az

őrjöngő tiszta fényben, mint egy Ceylon-dzsungelbeli, India-

dzsungelbeli óriás bajúszos és szakállas isten-kőszobor, akinek

kőpórusokkal illatozó, kőeres ősi lábaszárán kúszik föl a

virágzó párás ősnövényzet, átnőve kő-lábújjai között, gyűrűsen

és csigásan föltekeredve kőizmain, a kő-teknőc térdeken, a vaskos és

kövér combokon a kő-ágyékig, a kőtomporig, befonva virágzó

és illat-üstös, tapadólencsés kacsaival a kőfallosz fodros kő-

kehelyvégű, lándzsaék-pupillás kőgolyóját, a pórusos nehéz

tompordombokat, és kúszva és tekeregve és csavarodva tovább

a törzsön, a mellkason, a háton, a vállakat, test mellé szorított

karokat, kőhomorú-tányérkörmöket, kő-ereket benőve, a nyak,

az állak, a fülcimpák felé füstölögve keményen, zölden és ragyogva,

az egész kőfejet befonja, tapadólencsés zöld pikkelyszázlábú-

lábaival a fülkagyló kőtekervényeibe, az orrlikak pórusos kő-

üstjeibe, a szemgolyók pupillátlan kő-golyóira, a szájbuggyanások

redős kőlepény-piócáira, a kő-homlokra és a pórusos koponya-

gömb kidagadó kőerezetére és kő-sejtjeire ragadva és tapadva,

körben, mintha milliárd levelibékaláb, hajszálértérképpel-erezett kocsonya-

lencsés levelibéka-ujjacska ragadna a test és a fej minden domborulatára,

homorulatára, gödrébe, vágatába, hajlatába és szögletébe, s úgy áll ott

évezredek óta már a füstölgő zöld vadonban, véres madár-

rikácsolások, pikkelykürt kígyó-suhogások, szőrös bogár-zúgások, lánghörgések, vak kő-

trombitálások, mirigybuborék-békabrekegések, aranyszőr-álarcos majom-vakogások, majom-ugatások, majom-

sikoltozások, füttyök, csicsergések, állat-átkok és állat-zenék közt,

mint a pikkely-levél-virág-vértezetbe öltözött ősi Hallgatás, zöld

pikkely-sisakba, levélsisakba, bíbor virág-álarcba bújt kőbajszos,

kőszakállas ősi Isten-mosolygás. És levél-vértezetében, illatos

virág-sisakjában és zöld pikkely-álarca alatt az indák, kacsok,

tapadók, szárak és szőrök vad szövevényében, a sejtes és pórusos és eres

zöld árnyék-szivacsban pókok, gyíkok, békák, kígyók, majmok,

bogarak, madarak lakozának. Mintha virág-vízözönben, rózsa-

tűzözönben állna, mintha liliomörvények, rózsahömpölygések,

jácint-lávák, nárcisz-viharok sziromtengerében és virágtűzözön-

illat-viharában állna, rózsa-vízözönben, tűzliliom-tűz-

özönben fuldokolva és haldokolva boldogan, mint egy óriás

megkövesedett kentaur. Csak állt ott az őrjöngő tiszta fényben

a gyermekdalokkal virágozva-benőtt Ember-sárkánygyík-

kentaur-óriás, a növényhabos és virágtajtékos omlatag kőfal

előtt, a hártyás és csontos és szőrös és kitines keverék-állat-nyüzsgés

fölött, a tiszta, tiszta madarak, a könnyű tiszta madarak lüktető

ének-szövetében, talán egy leszakadt-ívű, repkénnyel és vad-

szőlővel befolyt nagy kőkapú előtt, az őrjöngő tiszta fényben

és bámúlt a dal felé vakon. Vak szemgolyói, a piros moha-

buborékok csipás és könnyes szemgödrében vakon forogtak,

kis gumigombos embergekkó-kezei a tiszta fényben tapogattak,

hajlongtak és imbolyogtak, mint a rece-sejtrajzos fehér

csigaszarvak, a fehér gumigombák, az áttetsző recehálós

gombafejekben a feketeszárú feketegolyó-szemekkel. Izzadt, szőrös

arcához, verejtékálarcos fejéhez halálból-őrjöngő, szerelemtől-

eszeveszett légi vadak csapódtak taknyosan, kristály-kocsonya

csattanással, állatüvegrózsa-durranással, pikkelyesen, mohásan, szőr-golyósan

és mirigy-lövedék nyál-hidegen. Csak állt ott a dal, a dal, a

tiszta, tiszta dal kristály-örvényeiben, gyémántliliom kehely-

üstjében, jácint-kastély illatában vakon, bután és megrészegítve

boldogan, s oly tiszta volt a hívás, olyan édes és mámorító, oly

közeli tiszta és végzetes-fehér volt a Hívás, a Halhatatlanság

illat-üzenete, virág-reménye, illatos mohaharang-kondítása,

a Megtartó Halál fehér virág-beszéde, oly tiszta és közeli volt

a Végső Megbizonyosodás Pillanata, a tisztaság Virág-

álom-Üzenete, a Reménytelenség virágzó szent, szent, szent

Gyermek-zenéje, az Egyetlen Bizonyosság Virágszagú Fénye,

az óriás Kőhalálanya csillagokra nyitott méhe, amelynek

kőbuborék-barlangjában a Virág-gyermek énekel, virág-tüdővel, virág-

szájjal, virág-torokkal, virág-hangon, hogy összetett és szerencsétlen,

megszottyadott és meglottyadott hervatag ember-sárkánygyík-

teste újra megremegett, mintha belsejében kő-teknőcök, kő-vizilovak, kő-

rinocéroszok, kő-elefántok párzanának és harcolnának vala,

hogy kőhólyag óriás-pocakja, a behorpadt szaurusz-kőbuborék, a kőtüskékkel,

kőpikkelyekkel benőtt óriás kőtojás hánytorogni és vergődni

kezdett vala teste iszonyú kőszelvény-burkolatában, a hervadt,

lötyögő kőmirigyzsákban, szfinx-csöcsű szügyén is pattogzani

és ropogni kezdtek a csontpikkelyek, szarupajzsok és kő-

levelek, iszonyú kőbütykös kőoszlop-lábszárán a kőkéreg-

szelvény-vértezet füstölgött és lángolt. Réseiből és repedéseiből

füst, vér, méz, könny és láng szívárgott. Aztán nagyot reccsenve

lépett egyet, s lassan, tétován, bután és vakon, és piros szőr-

álarcos arcában talán mosolyogva, újra elindúlt. A dal felé,

a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé! A szűz Hívás felé, a

virágzó Halál felé! Igen, piros szőr-álarcos arcában talán

mosolyogva, talán mosolyogva ment vala újra, hogy megindúlt,

a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, a dal felé

a roppant kő-testében megszottyadott, embertörzsén vízzel-feszülő

hólyagosra és sárga nyákkal szívárgó bőrhártyabuborékosra

fölégett vak, buta Barom, a tántorgó Dupla-Nyomorúság,

talán mosolyogva, mert madárszív-kicsi emberszíve, csöndhártya-

hámjai, ködpamat-zacskói, titkos és titokzatos szivárványhéj-

burkolatai, gyöngykéreg-tojásai és mohatompaság-buborékai,

amelyben úgy űlt vala emberszíve, mint tojásban a csirkeembrió,

emberszíve héjai és burkolatai lehámlottak és lefoszlottak és

elolvadtak és eloszlottak, és dagadt ősbálnapók szauruszgyík-

szíve, a mérhetetlen ősmedúza-gomba, az iszonyatos őspolip-

harang kristály-burkai, kőzet-héjai és szikla-kérgei, a nem-is-

tudta-közönyösség és nem-tudhatta-közömbösség, a talán

vele-született gyönyörtelenség és könyörtelenség, a bánattalanság

és emléktelenség vastag, réteges, érchidacskákkal és fémszivacsokkal

benőtt és gerendásan, küllősen összevissza-szőtt sárkányszív-

bevonatai, sárkányszív-kőzetkérgei, kristály-háncsai megrepedeztek és

szétlazúltak, mint a kiszáradt föld, cserepesre és levelesre

fölkunkorodtak és felpörögtek, mint az esőtlen föld cserepei,

és félig-kiürűlt, lázas, szaggató, szúró és üresség-zsákokkal

hánytorgó sárkánybelsőszervei latyakos és büdös mélyeibe

húlltak, valahová az összelottyadt üres óriásgyomor és a

széllel és gázzal fölfúvódott dagadozó és puffadozó üres, eres

selyemhurkatekervény-belek közé, amelyek dagadozván hánykolódtak

és fodrosan, üresség-kövéren, szél-keményen zsákolódtak, mert

emesztőszervei és kiválasztószervei már oly tiszták valának, mint disznó-

öléskor a disznóbél, ha az asszonyok kimosták, s fölfújtan nevetve egymás

orrához csapdosták, míg a rózsaszín reggeli hóban toporogtak és a

kakas kukorékolt, mint erezett fehér hártyarudakat, mert

oly tiszta vala már szervezete a nedvességtől, szennytől és

salaktól, mirigye, veséje, mája a mérgező anyagtól, a rózsabelek

a büdös és véres sárga latyaktól, húgyhólyagja az aranyló

vizelettől, hisz minden kicsurgott, kiböffent, kipárolgott, kifolyt

már testéből az úton, az útfélen, az őrjöngő tiszta fényben,

oly tiszta volt már teste a nedvektől, a salaktól, mint egy

embercsontvázpók yogié, aki ott űl önmaga kőcsontváz-szobraként

egy büdös barlangban ezer éve már, s csak csontja van, pórusa, bőre,

szemének túlvilági fénye, s az egész barlangot bozontosan benőtt

haja, mint a fehér füst a kőbuboréküstben lüktet és lobog,

ő meg ott ül hajzata tetves gyökérfüst-közepében, mint egy

megaszalódott, megkövesedni-kezdő kicsi pók, aranytetű-pupillájú szemekkel,

verejték-koronával szőrös és bemohásodott homlokán, s a verejtékcsöppek úgy

ragyognak homloka szőrmoha-szalagjában, mint a pók mellékszemei; igen, oly

tiszta volt szervezete már a szennytől, a víztől, a salaktól, mint egy

összetöpörtyűsödött varangykanember remete-szenté, aki egy óriás

ősbükkfa korhadt odvában ül kétezer-éve már, s tetves szakálla

fehéren kifolyik az ősbükkös fekete rengetegébe, s szétcsobogva

a páfrányok, a pajzsikák, a kukoricacső-kalászú füvek, a mohás

ősfatörzsek között, talán szétfolyik az egész világon, talán a

Földgolyót becsobogja, mint valami ősi isten-álom, s ott tekereg,

ott göngyölög a csillagok között is, ott ül a törpe zöld moha-manó,

a valaha-király, a valaha-költő, a valaha-gyilkos varangy-mohamadár,

s keze-körmei és lába-körmei, mint csigásan föltekert óriás szaru-

rugók, zöld kardlap-spirálok, hatalmas kőszalag-rugók

a redves és gombás és foszforeszkáló, büdös odúból kinőve a

füvön, a füstölgő avaron, az izzó rothadék-talajon ülnek,

mint húsz óriás csigaházak, s kőtekervényüket beszőtte a pók,

kőrózsa-kürtjüket benőtte virág, ő meg ott ül kétezer éve már,

tisztán és salaktalanúl, mint egy gyík-szemű, gyíkszemhéjú törpe

gomba, szeme vérpettyes mirigyzacskó-salátájából aranytetű-pupillás, maga

repedezett kőgolyó-szemek figyelnek, mint a Hyla fabernek, toka-

fölfújó varacskos-békának, tüskésbőrű békának, ott ül tisztán

és salaktalanúl, mert már nincs, amit maga alá folyasson, maga

alá eresszen, maga alá ürítsen, hisz belűl csupa száraz hártya,

csupa száraz porcogó, csupa kiszáradt szivacs csak, és másra

nem is figyel a tetves manócska-gomba, a redves varangyoska-

ember, a mohos őslevelibéka-manócska, csak a fényességes fényben

lebegő Szűzanyára, a szikrázó-lángoló arany-glóriára, csak

a Szűzanyára, gerjedt ágyéka és erjedett szíve rózsa-akaratára,

csak a nagy fényben feléje lépkedő Máriára, aki előtte lassan

levetkezik, mutatja izzó rózsacsöcseit, rózsagyapjas ágyékát

mutatja, eres rengő szép liliom-emlőit mutatja, alabástrom-

combjait villogtatja, jácint-vadzerge csecseit ugráltatja,

jádekő-tomporát csillogtatja, rózsa-csöcseit rázza nevetve,

aztán fölmekeg, mint az öreg kecske, fölnyerít, mint a büdös

tündérkanca, isten tékozló angyal-ribanca, mert megfordúlt

a látomás, lett belőle vartyogó csuhás, lett belőle ugató varangy,

lett belőle vakogó varas, lett belőle röfögő vaddisznó-banya, lett belőle

sátán-kutya, lett belőle ember-denevér, medvenőstény, lett belőle kígyó-

sárkány, patás és szakállas ördögbak, aki ott vihog, ott köpköd,

ott vigyorog kő-eres vaksi kőgolyó-szeme előtt, aztán ugrik és fingik

egy nagyot, ként és tüzet lő csimbókos fenekéből, ősmajom-

mirigyrózsa-seggéből, s lesz fehér füst, kék láng, piros tűzcsipke-zászló, fekete

bodor, büdös semmi, ő meg, az öreg, nyálzik és pepeg, hálálkodik

és remeg, s érzi nyálzó kő-bimbója szégyenét, a kétezeréves

halál-zenét, az izzó fehér csontfuvolát, a fekete moha-koponya

intését hallja, hisz látni már úgyse lát sokat, csak valami kőzetes

dolgokat, zölden-derengő, kő-eres kőlapokat, hiszen elkövesednek

szemgolyói a szemhez vezető csövek, a szem-erek levének mész-

csövek, mészfonál-pamatok, csupa kő-gyökerek, s megkövesedik

lassan a szivárványhártya, a szemburok, a kocsonyás szem-víz, az üvegtest, a

szemlencse is, s szemei, mint a pórusos tiszta kövek, illattal-

párolgó kőgolyók. Ő meg, akinek csillagtetves ősbozont-szakállában kígyók, békák,

madarak, bogarak, pókok és vadak lakozának, ül tovább

ősi bükkfa-üregében, az eres kőgolyó-szemű moha-varangy,

és várja az újabb titkos jelenést, a Szűzanya-fényű belső

kancaságot, a meztelen liliom-lángot, a büdös ördög-

kurvaságot, míg körötte reng, zörög, zizeg, zölden lángol és

feketén ropog a páfrány, a pajzsika, a fű, a moha, a bükk.

Igen, oly tiszta és oly salaktalan volt már emberteste és sárkány-

teste, a titkos, titokzatos Összenövöttség, oly hártyás, szivacsos,

száraz és ropogó, hogy mikor szíveiről a kérgek lehúlltak,

s elbomolva és elpárologva semmivé múltak, nem érzett mást,

csak valami csodás és tiszta belső virulást, csak valami könnyű,

könnyű fényt emberszívében, csak valami nehéz, párás fénygomolyt

sárkányszívében, mintha fénylő ködfoltok, lángoló csillagszigetek,

tűzspirál, ősgalaxisok úsztak volna dupla-szívében, s istenszív-illatú

lángjuk és tüzük és fényük a kettő-szív fénylő üregein és ragyogó

barlangjain átsütve, áttörve a szív-duplaság romlandó húsán, testét

belűlről zölden és kéken bevilágítaná, s kitörne a bőr és a

kőzetburok pórus-kútjain is. Mintha liliom-erdő és

rózsa-erdő nőtt volna ki buja, vad, erjedett tüzekkel és álom-illatokkal

szíveiből, s a fodros bíbor rózsa-ágazás, nehéz, virágpor-csengőjű

liliom-kelyhezés mindkét testében kúszva és forogva, a

testek minden részletét belűlről benőné, mintha egy pikkelyes kőhordó

lenne tele liliommal, mintha egy gumirózsazsák lenne tele

rózsával, s teste nyílásain kinőve, az orrlikakon, a füleken, a

szájon, az ánuszon, a kloákán és a tojónyíláson lobognának ki aranypor-

csengő-ütős fehér kelyhükkel, nehéz tűmirigy-fodrozás

csomójukkal. Mert úgy botorkált, úgy tántorgott, úgy rogyadozott

és botladozott, támolygott tétován és vakon, ahogy óriás

kőpikkelyoszlop-kőesernyő lábait lassan emelgette, hogy

szinte mosolygott a belső tisztaságtól, a belső rózsanyílástól, a

belső liliom-rengéstől, hogy vak mosolyával szinte illatozott,

vak arcát a magasban előre-tolva, óriás vaskos tűzrózsaként előre-

hajolva, mintha egy rózsaszín törzsű és piros-fekete-pettyes

szőrű öreg kentaur vánszorogna a tenger felé, a vad

kristály-dörgés, zöld izomkéve-rengés, fehér tajtéklövellés

felé, rózsaszín kezét a füléhez kagylósítva, emberfejével a

föld felé szagolva, mintha egy arany-rózsa-pettyes vén kentaur

tántorogna a tenger felé, a fekete kőzethab-zengés felé, a

kék virágizzás-hömpölygés felé haldokolva, a csigát köpködő,

polipot-prüszkölő, medúzát-hörgő, csikóhalat-ökrendező

tenger felé, ahol várja a kristály-uszony-esernyős Vizi-asszony,

a hínár-szakállú Vizi-isten, a tengericsikó-szemű Vizi-halál,

a medúza-fejű, csigaház-emlőjű Ősvíz-anya, hogy ott

haljon meg közöttük fölsikoltva és fölhörögve, kezével ember-

szívéhez kapva, hogy eldőlve a tenger-nyálas és növényfodros, csigás

homokban Ősvíz-anyja hínár-szoknyás ölébe hajtsa fejét, s ha

már emberló-lelkét kilehelte, halcsontváz-hárfákon játszó sellő-seregek

kíséretében vigyék a Vizi-várakozók a vizi-mélybe, a

vízalatti kristálykastély hínár-ravatalára, a vízalatti kristály-

kastély-halotti-szobába, a kristály-vizi-várba, amely tengeri csillagokkal,

tengeri rózsákkal, tengeri liliomokkal, csigákkal, viaszrózsákkal,

csikóhalakkal, medúzákkal és polip-gyöngykoronákkal, kagylókkal

vala benőve, hogy ők vigyék le a hínár-ravatalra, az őscsigahéjakból

ragasztott koporsóba, a korallcsipkeház-szobába, köröttük

gyűrűsen örvénylő polipok, cetek, kékpettyes cápák, ráják, delfinek, láng-

csíkos és napfoltos halak, egymáskörűl is gyűrűző milliárd-

szemgolyó-pörgés néma koszorújában, amely köröttük reng,

mint egy óriás, milliárd szemgolyóval beültetett kék kocsonya-

harang, s ha már aranypettyes-tűzpettyes szőrű emberló-

testét a csigahéj-ravatalra rakták, a rubint-bimbó-szemű rákpáncél-

koporsóba, patáit egymásra helyezték a kentaur-alakú

őshéj-koporsóban, s szőrzászló-farkát is fölcsomózva rózsásan

összekötözték, s terítettek lótestére polip-gyöngyharang-szemfedőt, ember-

testére piros tengeri csillagból szőtt lepedőt, emberfejére csikóhalakból

összehorgolt kristálykérdőjel-szemfedőt, tengersírással ott sirassák,

rája-ernyővel ott legyezzék, medúza-rózsákkal beborítsák,

cápa-mosollyal símogassák, polip-gyöngyharanggal harangozzák,

csigaház-kürtön kürtözzenek mélyen, pikkely-legyezőkkel

vízlegyeit hessentsék, míg lángzó ravatalgyertyái a világító

mélytengeri rákok, kék fényfelhőt lövellő rákok, világító-

szájöblű hideg mirigyfényű mélytengeri halak, a tűzmargaréta-

koszorús oldalúak, zöld fényszóró-csápbimbós kocsonya-szakállúak,

az izzó tűzmirigykoszorús szemkeretűek, a fénypettycsíksorozat-

hasúak, a lángüst-láncolat-gerincűek, a lángoló kristály-

szárnyúak. Ment, botorkált tántorogva, tisztán és vakon

a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, ment csipásan,

csipádzva, szeme aranytaknyát vakargatva és csipegetve, ahogy

gumigolyó-ujjvégeivel lehetett, nagy gázlóléptekkel ment

vala már a titkos, titokzatos, növénnyel-bevont kőkapu-

omladék mögött, lassan átvonszolva meghervadott és meg-

lottyadott kőzet-sárkánytestét is a kapu ősrepkénnyel és zöld

őskásával csomósan, csimbókosan és gubancosan benőtt kő-oszlopai

között, ment embertörzsével kicsit előrehajolva, tántorogva és

imbolyogva, mint rózsakoszorús Chartresi-katedrális, az óriás, mohos,

zöld Kőcsipke-angyal, ment csipádzva, tántorogva, pislogva

vakon a mosolygó-arcú hatalmas Kőcsipkeangyal-sárkány, már a

zöldsörényű kőfalon belűl, ment vala lassan, tántorogva és támolyogva,

mint egy emuval-összenőtt zöld krokodílus, mint egy kazuárral

összenőtt óriástatu, ment a Megsorvadott, a Megszottyadott

a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, iszonyú kő-

úszóhártyatalpas kőpikkelycsontváz-lábaival lépkedett, mint

egy óriás ős-gázlómadár, amelynek tollbóbitás meztelen farát

egy óriáskrokodíl bekapta, s azt húzza lihegve és tántorogva

maga után, ment virágos bokrokkal, kis pikkelyfákkal, virághabokkal,

pecsétfákkal, ecetfákkal és pici tölgyfákkal zölden rengő

és bíbor-kürtösen fortyogó sárkánygyík-másodtestét vonszolva

lassan, irtózatos kőcsörömpöléssel, lottyadt óriás kőbuborék-

hömpölygéssel, ment sorvadottan és lottyadottan is virágzó

sárkánymásodteste szikrázó kő-tébolyával, farok-kőtüske-

harang-csörömpöléssel, kőnyikorgással és kőfüstöléssel, kő-

lángolással és kő-reszeléssel, mert pikkelyes kőesernyő-talpai

alatt, kőpikkelyfűrész-hasa alatt, kőráspolygerendás farka

alatt recsegett, füstölt, szikrázott a föld, a növényzet, a kő,

igen talán a kő, a kő mert mintha kő-úton menne, eltűnt

népek kő-útjain, földbe-foszlott népek, kőbe-olvadt

népek zöld kő-útjain, a Meghalt Emberiség kő-útján,

amelynek kipattogzott és likacsos kősejtlap-összenövéseiből

gazdagon és buján, kövéren és keményen burjánzott ki a

fű, a moha, a cserje, mint darazsak, legyek, méhek, bögölyök

kristálysejtcella-hatszögfacettáinak szőr-kerete, pókok nagy-

bozontú szőr-álarca, amelyből a szemek úgy állnak ki, mint

nagy üveghólyagok, s bennük aranyhal, aranypikkely-halotti-koszorú,

aranypikkely-levél, tűzmirigyrózsa, csillag lakik. Ment támolyogva,

tántorogva, csipádzva és vakon a Halott Emberiség kő-

útján, füstölgött, szikrázott alatta a növényzet, s a kő, a

kő, a kő, mintha kő-ráspolyok, kőreszelők, kőfűrészek és kő-

boronák harapnának és vicsorognának egymásra, mintha óriás, pórusos

ős-csontváz sárkányfogsora harapná a sárga kőpikkely-

reszelőkkel és zöld kőtüskeboronákkal fölszerelt, gerendásan

és csíkosan pántozott embersárkánygyík-hasat, ment iszonyú

ősgázlóléptekkel vonszolva irgalmatlan kőpikkelybuborék-

pocakját és kőmirigyzsákba bújtatott kőgerendacsengettyűs

bojtú farkát, ment összetekeredett fémrudak, csigásan meg-

tekert vasoszlopok, megolvadt fémek, elolvadt kőzetek,

összepöndörödött vasolvadék, rugósan begöndörödött vaspántok és

vascseppkőszálkásra olvadott vasívek halmazán taposva és vonszolódva,

bután, tétován, csipádzva és vakon megvilágosodva, ment

elsorvadt kövek, szétolvadt kupola-vasbuborékvázak, el-

folyt vasgerendacsontvázak, viaszként pecsétesen és egymásra

pecsétrétegesen olvadt és buggyant és folyt és csöpögött és

bugyborékzott vasak és kövek között, vashártyabuborékos kő-

mirigyolvadék között, vasrücsök, megdermedt kő-pép tengerében,

ment vak kőcsipkecsillagléptekkel, kőtüskés, kőeres, kőcsengettyűs,

megpuhult, kőpikkelyes kőhólyag-hömpölygéssel,

s nem látta, mert nem is láthatta szegény, bár megvilágosodott

szíveiben és rózsával, liliommal kivirágzott bensejében, hogy

teste résein kitódult a liliom-láng, rózsatűz, nem látta

a Boldog Megvilágosodott, a Boldog Haláltól-Hívott, a

Boldog-Boldog Belsőfényű Vak, akinek szíveibe kék csillagszigetek, virágzó

galaxis-örvények, árva fényfoltok, boldogan-őrjöngő fényködök költözének

lángolni, ragyogni, fénnyel füstölögni vala, nem látta az

Emberiség-halálban-gázoló, hogy nem messze tőle, fénylő és

virágzó két szívétől balfelől, fénylő és lángoló vakság-

álarcba bújtatott kis ember-axolotl feje mellett oldalt,

oldalt, az árva-emberszív-oldalán, mintha egy óriás

temető rengene éhes zöld vadonával, földűlt, elolvadt, széttört

és vashólyagcsokrokká, kőmirigyfürtökké, kőbuborékpenésszé szétfolyt köveivel,

szobraival és vascsontváz-alakjaival. Nem látta, amit nem

látott eddig, és most már nem is láthatott soha, és látón, se látott

volna nagyon, hisz vastagon, kövéren, zsírosan és mirigyesen,

pikkelyesen, kásásan, indásan, lombosan és gyökeresen

gubancolódva és hólyagzódva, zöld zsírral ragyogva és zöld

mirigylávával befolyva, növényhájjal bedagadozva és zöld, szőrös

növényizmokkal vastagon, bütykösen és csomósan vala befonva

minden, növénnyel a kő, növénnyel a növény, fával a fa, fűvel a

fű, kalásszal a kalász, lencsével a lencse, zöld golyóval a zöld

golyó, zöld hólyag-üsttel a buborékzöld-gumó, gyökérrel a

gyökér, indával az inda, zöld szőrrel a zöld szőrzet, nem

látta, hogy pórusos kőfejek, kőlikacsos kőkezek, mohos kő-

szemgolyók, égrevicsorgó kő-szájak, repkényszőrös kő-falloszok,

pórusos kőpéniszek, mohával benőtt kőszeméremdombok, kő-

combok, kő-lábfejek, bronz-koponyák, vas-szívek, vas-

seggek, bronz-tomporok, vas-csöcsök, vas-sisakok, vas-

lándzsák, vas-szűzek, pórusos kőmirigy-gomba szájcimpájú, kőbojt-farú

sovány kőoroszlánok, kő-ágyban heverő nagycsöcsű kőasszonykancák,

kőlovak, kőbárányok, kőkakasok, penészes kő-vaginák, kőcsődör-toporgások,

félbetört kő-Szűz Máriák, csikóhajú kő-Jézusok, költők kő-feje, költők

zöld moha-álarcos kő-szégyene, kőpikkelysárkánygyík-kőlovag-eltaposások,

kőszoptatások, márvány-dárdák és márvány-szívek, kőherezacskók és

kőálarcok szikráznak a zöld kása-homályban, vagy állnak

ki a zöld őslencsefőzelékből, mint Dante époszának

bugyrában a szarba-ítéltek, a fortyogó barna fekáliába

istentől-gyömöszöltek! Nem láthatta a Boldogtalan Büdös

Túlvilág Vergilius-nélküli Embersárkánygyík-Dantéja,

a földmélyből, a földgömb-belsőből a felszínre-buggyant,

e föld bozontos zöld bőrére fortyant Túlvilág, a földburokra

őrjöngve-kiokádott ocsmány Pokol, tiszta Ítélet és

kő-szájakkal-hörgő, kőpofákkal-vicsorgó, kőordítással

hallgató, kő-jajongással-tátogó Elítéltetettség magányos

Vándora, hogy fű, lencse, kása, moha, penész nőtte be ezt a

vas-kő-bronz-hulla-poklot, ezt a kőbefaragott, bronzba-

öntött ocsmány Múlt-iszonyt, hogy a kőszemgolyókon moha-burok,

kő-kezeken moha-kesztyű, vas-péniszeken kőrózsa-szőrzet,

kő-tátogásban fű-fogsorok, kő-arcokon moha-álarcok,

bronz-hasakon gyökér-hálók, a kő-ujjak pórusos-pénzű bemélyedés-

kősziromkörmeiben zöld penészholdak és kék mohasarlók, hogy a kő-

fülkagylókban kalász-csokrok, kőorrlikakban füstzöld penészbokrok

növekedének vala, mint a végzet. S hogy ez a zöld növény-

lekvárba gyömködött és taszigált Kőhalál-emberiség lukakkal,

roncsokkal, roncsoltsággal, repedésekkel, üregekkel, résekkel,

törésekkel, omlásokkal és horpadásokkal éktelenkedik, mint

a bánat, hogy ez a lucskos rengő zöld szivacsba temetett kő-bronz-

vas-útálat, a kő-gerincek, kőhátak, kőfejek, kőcsöcsök, kőpéniszek

kő-irgalmatlansága, mint a megtébolyodott Irgalom. És a

széttört bronz-fejekben madarak fészkelnek vala, a kilukadt

bronzhasak penészes üregében kígyók, gyíkok, békák, pókok, egerek

lakozának vala, s nagy szöcskék és sáskák ugrálnak és

szárnyaznak vala mindenütt zöld kristályzerge-nyilallással,

vérpettyes kőpáncél-lovagok kőpáncélszoknyás lóugratással, míg

lobog mohás kősisakjuk virágmintás-szaggödrű csigolyatorony-tolla,

és szikrázik a mohos kősisakba épített két óriás kristály-

mozaik-korong-szemük mereven, mint koponya szemgödreibe

dugott két dagadt kristályrózsa, mint az isten szíve

az űr zöld fogsorai között. És mindenütt, minden fényben, minden

zúgban, szögletben, homályban, árnyékban, tisztáson, mocsokban,

tisztaságban, minden gödörben, üregben, barlangban, levél-hónaljban,

fészekben, szirmon, levélen, ágon, kövön és virágon, minden repedésben,

résben, minden kérgen és kéreg alatt, minden rögöcskén, indán, szőrön,

rög-koporsóban, minden sárkancsóban, föld-korsóban, darázs-

papírház-sejtrózsában, minden kő-lukban, sárgolyóban, ganéj-golyóban,

rothadás-kötegben, penész-csomóban, minden kalászon, csápon,

minden ikratányéron, lombocskában, sejtes hártyával összekötött

ér-harang-virágüstben, minden viráglázban és növényfüstben,

minden titokban és reményben, kő-edényben, kristály-edényben,

erjedésben és rothadásban virágzott, lüktetett, tombolva és rajongva

reszketett az apró-létezés milliárd változata, nem a csülök és a pata,

de a karom és a köröm, az őslégzacskó, a bőrlégzés, a tracheakopoltyú,

a fésűs-tüdő, vagy trachea-tüdő, amikor a hasi stigma tágúlt

hólyagba torkollik, s abban reszketnek a hólyag falához nőtt lemezecskék,

a föltekert pödörnyelvek, a libegő recevázas lepkesziromesernyők,

a könnyű, könnyű pillangó-levélcsillagok, a cikázó virágszirom-

fecskék, a röpködő barna szőrbojt-csillagok, a sárga gyűrűben

feketefoltos, abban aranypettyes szárnyfodorszélű szőrlevelecskék,

az ezüstbordás ezüstbarna levél-lepkék, zöld folt-lánccal,

zöld szárnyfoltokkal, a rózsaszín-narancs-arany-lila-fekete-

fehér-ikrapikkely-csillagszárnyú lepke-álmok, a zöldpórusos-zöld-

pettyes-zölderezet-levélpillangók, a fehér szőrkeretes szárnyú

sötétkék lepkeharangok, a világoszöld hártyatollúak, fekete

foltokkal, fekete karikákkal, a bíbor-lila-narancs-szőrmozaik-

szárnyúak, a világoskék szőrgerendázat levélszárnyúak,

lila mohákkal, zöld szőr-vértezetben, a lila csigolyagerinces fehér

páfránylevél-csápúak barna medveöltözetben, a fekete-fehér-folt

lepkerakéták fekete szőrsisak-koponyával, a zölderes libbenő

káposztalevelek, a bíborfoltos fekete fecskefarkúak fehérfoltos

moha-bóbitával, reszkettek remegvén boldogan a csápok: a fekete-

fehér gyűrű-rudacskák, a szőrkristálykoponya zöld iker-kobrái

pikkelytörzsükkel, előrehajtott zöld kőgolyós zöld pikkelylevélfejükkel,

a kék szőrkorona fölágaskodó kobrái, zöld pikkelytörzzsel, szétfújt pikkely-

esernyő-nyakkal, lapos lándzsahegy-fejjel, zöld pikkely-gallérpajzzsal,

a pórusos lila kitin-páfrányok, az ikrás fekete kristályhólyag-

szemgolyók mellett kinőtt rózsaszín pamut-pajzsikák, a

kövér barna prófétaszakállas, fehér mohaborjú-arcú, rózsa-

moha-borjú-orrú fehér mohakoponya óriás, széles aranytollai:

az aranygerincű, aranydrótból hosszú dupla hurokcsipkezsák-

oldalágakkal a csöndre-hímzett nagy páfrány-levelek,

amelyek úgy ragyognak a fehér mohaborjúhomlokból

kétfelé ágazottan kinőve a vörös prófétaszakáll-gyapjúba és

fehér mohakoponyasisakba ágyazott két óriás fekete szem-

kristályemlő fölött, mint óriás széleshasú, aranykristályfenyőhegyű

aranytollcsontvázak, mint sejthártyaösszekötöttség-nélküli óriás

aranylevél-erezet-vázak, a fehér mohakoponya óriás arany-páfrányai;

a szőrsisak lepke-arany bibe-bunkói, a barna bütyöklánc-szárú

bíbor buzogányok, az aranyhólyaglencse-szemű csőrös zöld szőrsisak

hosszú, lila, előreágazó szőr-zergeszarvai, a fekete-harmonika-

talpú kövér fejhernyók, a két fekete ikracsöcsgolyó mellől

kiágazó fenyőfaágak, a lila csigolyagerincű óriás lila

medvekoponyatollak, a fekete bordázatlemezes fekete harasztok,

a fekete moha-fej százlábú-ágai, fapálcikákra-fűzött egyre-kisebb

fagolyók iker-tornyai, a bütykös hosszú, barna

márványpálcikák, a piros-bunkójú kitin-koponyagerincoszlop-

párok, a barna kéregcsigolyaláncok, a zöld gyöngyből fűzött zöld

koponya-tornyok, a hosszú fekete szén-gyűrűkből-fűzött koponya-

antennák, a sötétkék, pórusos, szőrös csövekből bütykösen összeragasztott

szagolgató ágak, a kalásztalan csont-búzaszálak, az óriás bütykös

koponyabajszok, a fej sárga tornyos ikravirágai, piros ikravirág-

tornyai, a kék csigolya-oszlop-szárak, a kitingolyóból kiágazó

piros kristály-kalászok, a csuklós fekete gumibotok, kitinkürtből-kinövő

barna kitinhernyók, barna csontszarvakból kicsöcsösödő esztergált

kitingolyókból fűzött tornyok fehér tojáscsöccsel végükön, a pórusos

ovális hártyalemez-legyezők, szőrtüske-peremmel, kitin-

csigolyacsuklókból kiágazók, az egymásra-rakott zöld homokórák

tornya, amelynek összenőtt fordított kitinkelyhei felületét,

az iker kitin-hólyagok láncolatát, a zöld üvegtojások tornya

héjazatát homorú csillagalakú szaglógödrök borítják, mint a csillagok az eget,

mintha növénytetűk űlnének körben gyűrűsen és üveg-pikkelyesen egy

bütykös zöld fűszálon, reszkettek remegvén boldogan a csápok,

a rózsafejűek, a darázspapirház-koponyarózsák, a lemezesek,

a virágmintás szaglógödrökkel-bedomborított kitinpórusos lemezek

csápharmonikái, csáplampionjai, lemezrózsái, a tojás-ragyások,

mert a csáplemez felszíne a kitinperem-sáncos sejt-össze-

növések hold-vidékéből vastag kitingyűrűkben kitin-

tojásokat növesztett, úgy űlnek azok a lemezcsipke-sáncos

csápfelszín kitinfészkeiben, mint a barnapettyes madártojások;

ott reszkettek remegvén mindenütt a csápok, hogy szagolják az illatos

világot, a szaglószőrösek, szaglóbimbósok, szaglólemezkések, amelyek a

csáp hámjába ágyazna lüktetnek, vagy a hámpórusokból törnek

elő, a szaglókúposak, a szaglógödrösek, a kitin-kutikula-réteggel

védettek, hogy érezzék az illatos világot, a lét szagmolekuláit,

a gömbölyűeket, a korong-alakúakat, az ék-alakúakat, a hasáb-alakúakat,

a farkincás papirsárkány-alakúakat, a pálcika-alakúakat, amelyek

a szagfelvevőhelyek üregeibe úgy nyomódnak bele, mint üvegnyakba a

dugó, hogy érezzék a szagmolekulák atomszerkezet-épületét, amelyek

más-más tér-alakban hozzák a lét illatüzenetét, a kámforosat, a

pézsmásat, a virágosat, a borsosmentásat, az étereset, a csípőset,

a rothadtat, hogy érezzék a szagmolekulák elektromos töltését is, s

az angelikagyökér-olaj, a rózsa, a mentolos-cukor, az ecet, a záptojás,

az élet, a halál szagát, s ne legyenek szag-süketek,

szag-vakok, mert a szaglóidegvégződések fölvevőhelyeinek

formája a szaganyagok molekuláinak geometriájához igazadott,

hogy beleilleszkedjen minden szag-molekula az ő tér-formájához

alkalmazkodó szaglóideg molekulaszerkezet-csontvázú pórusába!

Jaj, körötte ott nyüzsgött, ott rengett, ott virágzott milliárd

alakban a lét, milliárd egységével, milliárd változatával, milliárd

részletével és egészével ott mozgott vala körülötte a zöld

kásával befolyt halálon, a fűben, a földben, a fákban, tócsákban,

virágban, állatban, virágon, fák kérge alatt és a fákon, a

kövekben és a levegőben: a kovamoszatok, a kovasavas-sejt-

hártyájúak, a csodás védőpáncélúak, a csipkés aranykorongok, a

kristálygombtüdő-üvegküllő-pórusos-páncélkerekek, a lábszárcsont-

homokórák, a kovamargaréták, az egysejt-összetett-rovarszemek,

a pórusos csillagbordás aranypajzsok, a kovarózsacsillagkorongok,

a nagyköldökű zöld gyöngyházgombok, a likacsos csipkés csont-

háromszöglapok, a háromhurka zöld ős-ászka-alakok, a

hárombütyök-rücsökcsillagok, a kristálycsigolyaláncok, a pórus-

kristálykelyhek, a kovaszivacstrombiták, a kovacsillag-vaginák,

kova-százszorszépfejek, a zöld naphernyókorongok,

a kristálybordalepények, a kristálycsigolyalánc-szárú-kristály-

csigolyaoszlopoldalágazású-kristályszitaszövedék-sejtházak; ott

párologtak a növények zöld buborékszőnyeg-mirigyszőnyeg-

sejtfelületén a zöld szemhéjakhoz hasonló, zöld

ajkakhoz-hasonló, zöld asszonyhüvelyszájakhoz-hasonló

növényi légzőnyílások; ott lüktettek a növényi sejtek zöld

színtestecskékkel, fekete sejtmagokkal, darázsház sejtbuborék-

szivaccsal, amelyek részeiben itt-ott a jobban-összecsomósodott

sejtek, mint zöld zsákból készűlt koponyák nagy szemkorong-üregekkel,

szájüregekkel tátognak, mint zöld spárgából horgolt ősi maszkok;

ott ragadtak, libegtek és tapadtak a peték, a korongalakúak,

a csipkés-szélű barátfüle-alakúak, a tüskés kristálydinnye-

alakúak, a csontgombos-fejű cserép-urna-alakúak, a kristályhenger-

alakúak, a kövér kristálykukoricacső-alakúak, a kristálycsillag-alakúak, a

gyöngygolyó-alakúak, a nagy mohalencse-köldökű virágcsillag-

alakúak, a rothadt-csigolya-alakúak, az acélgolyó-alakúak, a bordagerendás

és harántküllős-bordaközű hegyes tizenhatszögű kristálycsöcs-alakúak,

a szappanbuborék-alakúak; ott lüktetnek a szív-alakú mirigy-

szivacs lepkepetefészkek; ott fekszenek, nyüzsögnek, ott remélnek

a bábok, a lárvák, a hernyók, ott nyüzsgött minden egy-idejűen,

mintha egyszerre lenne az idő, egy-gömb önmagában, ott

ragyogtak az idő egy-buborék anyagában, a bábok, a lárvák,

amelyek, mint kőhernyó-szemű, hernyócsöcs-ormányú, ragyalánc-

csíkozású hártyazsákok, óriás recekoszorús-ránchólyaghurka-

női-nemiszervek dobogtak, mint összehajtogatott, két fekete-

szemgolyókoponyás kristályembriók ragyogtak, mint megfagyott

feketemintás hártyasasok, mint barna, rücskös és csipkés fakéreg-

lemezekből, egymásbatolt érgerenda-gerincű fakéreg-pajzsok

héjazatából épített, tüskékkel összevarrt kőmirigy-karcombú, fakéregnyakú,

ragyás faszivacs-szemhólyagú, tollazatlan csupasz kéregkakasok,

szemük lila kőcsipkehólyagai mellett kinőtt fagolyókból-fűzött

csápostorral, ott ragyogtak, mint izzó tüskés hártyacsigaházak,

pödört zöld takonycsigaházak, mint vizilófülű, zöldharmonika-

nyakú, taréjgerinces csontpajzsok, mint kristálytüskefákkal,

kristálybordalemez-farsisaktaréjjal díszített vak kristályhártya-

csikóhalak, mint fekete kaktuszág-farkú, piros kristály-

kaktusz far-rózsájú, fehér kristálykefeoszloplábú, rózsaszín

páros kristálycsigolyatornyú, kristályrózsa-álarcú, rózsaszín

zergeszarvú puhák, vonagló lárva-zergék; mint fekete

gyöngyökből fűzött testű, rózsaszín gyöngyökből-fűzött hosszú

farokvillájú, lila pórusos szemkristálygömbkoponyás ragyogók, a fekete

facettás szemkoponya mögött kinőtt két kristálykaktuszrózsával,

kristály-tengeri-rózsával, rubint viaszrózsával; ott lüktettek,

ragyogtak és reméltek jövendőt az egy-gömb időben, mint

sötétkék zergeszarv-farkú, piros-kacs-farokvégű, zöld-

bársony-szoknyás, kék gumilepedő-hátterítős, zöld tarkópáncélú, kék

páncélsisakú középkori csata-lovak, a zöld gumibársonyszoknyán

feketekarikás fehér pettyfoltok pontsorával; mint áttetsző

kristálymirigyökrök, vastag kristálymirigy-ökörszarvakkal, és

fekete gyöngyökkel a kristályszarv és a kristálytest csipkéi, rücskei

közt; ott feküdtek hanyatt, mint hatkarú ősi kövér Buddha-

szobrok, jádekőből kifaragva: vízszintes kőhurkákból

ragasztott kőpajzs-potrohhal, hurkás kőkarokkal, amelyek

a csuklónál hurkafejjel befejeződnek, mert nincs kéz-

folytatásuk, kőpárnák hurkahátaiban kőpupilla-köldökkel,

hegyes kőszívvel a kőemlők között, mint egy vastag hátpáncél-koporsóban,

és csúcsos kősisak-koponyával, kőbuborék-állal, s a kő-

sisak, s az állkapocs-kőhólyag között két óriás kőgolyó, alatta

két kisebb kőgolyó, s a kőgolyónégyes között két apró kőgolyó:

a szemek! Ott feküsznek ragyogva, tompán, titokzatosan

a befejezetlenek, jövőt-remélve, holnapot várva, a kő-

Buddhák, kristályökrök, kristálykaktuszrózsa-golyvások, a

rózsaszín puha kristályzergék, s ott másznak, taknyadzanak,

rágnak és zabálnak az óriás korom-korong mohapofa-

álarcosak, a szőrtüske-koronásak, az óriás zöld kristályhab-

levelek, a bordás zöld kristályszivacslepketaréjok, a

piros-sárga-fehér-kék-fodros és gyűrűs, zöld unikornis-szarvú,

cseresznye-fejű fekete bőrzsákok, a három bíbor-öves fehér

hurkák, a kristálytű-bokrokba-öltözöttek, a lila szőrcsöcs-hasú,

aranyteknő-hátú arany-fenyőerdő-taréjúak, a zöld fodros-szoknyájú kocsonya-

sárkányok, a fakéreg-őslókoponyafejűek, a lángfoltos zöld kocsonyaszarvú zöld

selyemhurkák, a zöldkristály lámpák, kékkristály lámpatokok, az eres márvány-

hurkák, a fekete hálóerszény-lakók, az érhálópajzs-csikók, kitinfogsorokkal

a pajzsok peremén, a csipkés kakastaréjhátúak, a tűzmagú sárga-

pettykoszorúkkal világító kékgumibőrűek, a barna lókoponya-

fejűek, a sárga és ezüst korallcsillagfákkal borított testűek,

a zöld kaktuszerdő-hátúak, a sárga csillagkaktusz-bőrűek,

a barna tülöklábúak barna koponyahólyaggal, zöld gumitakony-

harmonika-testtel, amelyen kék foltokból, arany-pettyekből

óriás fekete szőrszálak nőnek, az aranyhímzéses kék bárony-

hurkák, a kékgyűrűs feketefolt-láncolat-hasaljú, aranypettyes

zöld gumihernyó-rinocéroszuk, homlokukon tüskés zöld

gumiszarvval, a szürke kőgumifodorzsákok, az egyetlen

kőnarancs-fejű fekete-fehér-csíkos gumizsákfodrozások, a

piros labdafejűek, fehér mirigycsomós-nyakúak, fekete-fehér szőr-

bozonttal, a gumicsöcslábú, lánggyűrűs fekete pettymintájú

zöld gumidiplodócusok, a kék-sárga csíkos takony-kérdőjelek,

a kékpettyes zöld gumitakonyfalloszok, zöldhurka fejvégükön

arany lángfodor-karéjjal, zöld homlokukon hatalmas

lángfoltokkal, fekete-keretű aranytányérokkal, az arany-

tányérokban kék folttojások, fehér folt-lepények, sárga

lángfodor ajkuk fölött szárnyas fekete mirigyszeder-bajússzal, a

lila mirigygombóc-fejűek, fejükön sárga folt-szárnyakkal,

a fehér csíkbordázatú fekete gumitehenek, a fekete-fehér-gyűrűs,

fehérpettyes, kristály-tövisfa-testbajszú húzódások, a tizenkét

gumitőgylábú, kocsonyaszarv-farkú, gyűrt zöld gumiőslovak,

ott esznek, rágnak és harapnak zöld kocsonya-koponyával,

zöldpórusos gumigombóc-fejjel, amelynek piros szőrkoszorújában

fekete szem-foltok lobognak, s gyűrt barna hártyabuborék-

arcukból, gumitakonyhurka-mellkasukból sárgacsíkos fekete

gyöngycsigolya-lábak hernyósodnak elő fekete karom-

sarlókkal, mint fekete kitinhurka-fogak. Jaj, jaj gyönyörűen

ott virágzanak a kefék, a bojtok, a pamatok, a fésűk, a

pamacsok, a lábak: a sarló-csokrosak, a fésűbokrosak, a kék

karom-kesztyűsek, a szőrös-pikkelyes-pórusos-hártyasejtszitás-

tüskeleveles kétszerkelyhesek, amelynek két pikkelyszőr-fülkagyló

kehelylevelén ragacsos kristálytűbőrözet ragyog, s benövik

habpikkelyfelületét a kristályszőrök, üvegtüskék, üvegszarvak,

pórus-pikkelypamatok; a lábak, a szőrtüskés kitincsuklóvégűek,

ahol a csuklóknál pontszemű ikrákból összeragadt gombóc a kéz, vagy a

lábfej, s ragyog, mint szőrös, gyöngyökből ragasztott golyó, amelyből

nagy sarlós-szárnyú kitin-horgok nőttek, izzik, mint

embriókkal töltött gömbpetecsomó, fekete-szemgolyós habbuborék-

csomó, gyöngymirigyes gömboldalán két üvegbuborék-tojással,

amelyben fekete szemgolyók űlnek, mint tojásban a sárgája,

és csupa izzás, csupa remény szőrös kristálybuborék-golyó-egésze!

Ó, a létezés mennyi szerve, gödre, ürege, szervecskéje, szerv-részlete,

alkatrésze, fészke, mennyi páncélja, hártyája, mirigye, habja,

tömbje, teste, építkezése tette dolgát, akarta önmagát, akarta a mást,

az izzást, lobogást, öldöklést, harapást, a befejezhetetlent és a

befejezést, az elkezdést, a halált, a szerelmet, születést, itt

kürülötte a virágzó halálon, mennyi elkezdés és mennyi álom, mennyi

indulat és mennyi valódiság, rügy, sejt, kristályok a növény-

levelekben, szín, láng, megdagadt pete a petefészkekben, lüktetés

a sárbordás sárzsák-barlangokban, dobogás az algákban, hidrákban,

szivacsokban, a béka orrlikának szaglósejtjei, a szaglósejtek elektromos

kisülései, a csiganyelvet fedő reszelő-lemez, az ősi

tiszta ráspoly, harasztok halál-zörgései, szőlőkacsosan

bepödört szívókák, potrohok, szirmok, szárnyak, szívek, tüdők,

fekete-moharózsa-szemű, aranyálarcú darazsak, arany-állkapcsú, arany-

állkapocs-csontú, aranycsontváz-fejű, fekete mohaálarcos méhek,

atomok, gének, savak, molekulák, a sejtszájak, a paraziták,

a sejtbelső-lakók, a sejtszövet közötti állomány lakói, az

ostorosok, az ostortalanok, az egész testfelületükkel-táplálkozók,

a kék, zöld, piros, fekete, aranycsíkos, aranypettyes, fehér moha-

kockákból, kristálykockákból, zománckockákból összeragasztott legyek,

a moha-pepita, zománc-pepita legyek, szemeik: tömött kristályszivacs-

párnák, dagadt kristályvánkosok, fekete szőr-rózsára ragasztott kristályrózsa-

párnák, zöld moharózsára ragasztott kristálylép-kocsonyaviasz-vánkosok,

rovarok, méhek, denevérek, madarak, pókok atkái, a tücsökfej,

tücsökláb, tücsök-csáp piros atkái, a rovarok alsó-állkapcsi

szaglószervei, alsó-szájba épűlt szaglószervei, virágkoporsók, virág-

temetők, halálos mézlepény-szemfedők, halálos méregmirigy-

kehelyravatalok, a nemi-petézési ösztönöket izgató virágok, a

döghús-ürülék-vizelet-rothadás-erjedés-virágszagok, a dögszagú

virágszeretkezés-kancsók, a húgyszagú virágmegtermékenyítés-

várakozó-kürtök, a csőszerű pártává nőtt sziromlevelek, a

mirigysejtváladék-belsőfalúak, a pártacső befelé-álló ferde

szőrkoszorúja, a virágveremszervek, a cafrangos, szöszös virágszélek,

a csillótestek párzás-ingerlése, a zárószőrök, a váladékcsöcs-szőnyeg

csúszóövezet, a lánggal-ragyogó, a fényfolt üst-aljú, a járópárnás-

lábú legyek, a mirigyhab-párnás lábúak, akik a csúszóövezet

mikroszkópikus váladékrész-rácsozatán lecsúsznak, s míg

a mirigy-gombóc lábpárnák a halálméz mirigyszőnyegén

lecsúsznak, átdereng tisztán és reménytelenűl a koporsóablak,

amely mögött a halottak szőrös viasz-pehely arca világít, hogy

látni a viaszpórusok, viaszsejtek peremét, pettyüreg-koszorús

mintáit, hogy látni a szemfedő alatt a zöldhabos sárga vicsorgást,

a zöld viaszpikkely-szemhéjakat, a pórusos sárga orrlik-kelyhekből

a zöld tajték-gomolygást, hogy látni a harmatot a homlokon,

az árnyékot a márvány-dombokon, a szemlencse-eltaknyosodást,

jaj mennyi, mennyi élet és halál volt, mennyi élet égett, mennyi

halál lángolt, mennyi halálkendő, moha-ravatal virágzott, mennyi

szülőágy, magzat és anya gyászolt, mennyi újjongás és mennyi

öröm volt, mennyi megadás és mennyi lemondás volt

körülötte, mennyi, mennyi álom, itt fönn e zöld kása-vadonban,

és túl, túl, túl a halálon, jaj mennyi, mennyi élet és mennyi halál

volt, mennyi élet égett, mennyi halál lángolt körülötte, mennyi

sejtelem, mennyi láz, míg ő az indával, levéllel, virággal, gyökérrel

benőtt vad kő-úton gázolt, szegény vak, vak, vak árva Barom,

mint egy ős-szomjas őskazuár, a Genyornis, mint egy Aepyornis,

hatalmas pikkelyoszlop-lábaival, a kőszikla-karmúval, a

kősarló-sarkantyússal, az őspikkelyzetűvel, míg ő az

Emberiség halál-kőútján gázolt, lángot lottyantva, kő-füstöt

lobbantva irgalmatlan őslépteivel, mint a Dinornis,

mint egy más csillagszigetről az árva Földgolyóra

úszott óriás Kőmozaik-jelenés, kaktuszrózsa-fejű Kőrózsa-

jelenség, mint egy rózsaszín angyalt derekáig lenyelt

Stegocephalus, s az angyal ott sikít szájában irgalmatlanúl,

ott vergődik szárnya rózsalobogással, ott vonaglik törzse véres

bugyogással, ott füstölög szája isten-átkozással, jaj mennyi

élet égett, mennyi halál lángolt, mennyi, mennyi élet és halál volt

körülötte, míg a fémekkel-egybeolvadt halál-úton gázolt,

mint egy embertörzsű őspáncélöves, mint valami óriás Glyptodon,

a pikkelyes ősemlős, a négyméteres hátpajzsú Ősemlős-öreg,

talán a pikkelyes Ősemlős-isten maga, aki a zöldmoha-

Földgolyót sírva bejárja, a Mindenség fénytelen moha-pöttyét,

mert a Föld is árva és maga is árva, az árvaság árvaságba vala

bezárva, az árvaságban árvaság lakik, mint a dolgok burka alatt a titkos

rejtelem, mint a dolgok tengelyében, magjában a megváltó sejtelem,

mint az isten-anyában a megváltó isten-gyermek, mint az istenanya magzat-

burkában a titkos, titokzatos titok-embrió, mert az árvaságból árvasság

virágzik, talán a pikkelyes Ősemlős-isten gázol itt a

véres kőúton, a négyszögletes fénytelen kő-pikkelyekkel borított,

a kőmozaik-hátpajzsos, a kő-mozaik homlokpajzsos, a kő-

mozaik derékpajzsos, a kőgyűrű-harmonika-testű, a kőgyűrű-

pikkelyes-lábú, a kőgyűrű-pikkelyes-farkú, amely, mint óriás

kőpikkelykorongokból-fűzött ős-vastag ostor ágazik ki kő-

mozaik-félhordó hátpajzsa alól! Talán a hegyes homlok-

sisakú kilencöves Ősisten-tatu gázol itt a lángzó, véres kőúton,

az Óriás-tobozka-isten, az óriás Kő-toboz-halál, aki

halhatatlan halandót keres itt a földön lihegve, hogy megállván

előtte meghalni összerogyjon, mert meghalni sem jó egyedűl, jaj

meghalni sem jó egyedűl, s míg ráemelné kis arany-ablakú, eres

kőgolyó-szemét, hosszú ragacsos nyelvét mellcsontja melletti

csőtokjába visszahúzza, mert hosszú ragacs-buzogány nyelvével

eddig a lázas csillagbolyokba kotort, extragalaxisok tűzspirál-

kürtjeibe kotort mohón, s a nyelvére tapadt csillagokat

bezabálta, hogy füstölgött, lángzott, fortyogott szájában a

csillagkása, hogy szájaszéle, nyelve, foga, szájpadlása, torka,

nyelőcsöve és gyomra teleragadt lángzó nagy csillagokkal,

füstölgő aranycsöcs-halmazokkal, sistergő aranycsöpp-világokkal,

aranypikkelyekkel, mintha egy gyík aranyhalat zabálna,

s ha únta már a csillagot zabálni, mert teste puha rózsabarlangjait

égette nagyon, nagyot kanyaríntva nyelve mirigyszalag-ostorával

rózsaszín angyalai közé csapott, s úgy nyelte az angyalhúst, angyal-

jajongást, angyalszárnyat, angyal-átkot, mint krokodílus a rózsaszín

flamingót, s ha ürített: üres csillagcsontvázak, behorpadt

égitest-koponyák, angyalszárnytoll-csontvázak és kristályfogsorok

valának salakjában elkeverve, mint a megkövesedett tengeri csillag, mint a

megkövesedett ős-sárkánymadarak, gyíksárkányok, Pteranodonok, megkövesedett

tengeri dinnyék, őspáncélosok, őshalak, ős-páfrányok, ős-harasztok,

őslevelek, ős-tollak, mint a madarak füstölgő, véres ürülékében a pórusos

kitinszárnyak, páncélpajzs-szárnyak, csigolyás csáp-fésűk, sáskák

óriás kristályfacettakéve-korong szemei! Mint a bagolyköpetben a szőr,

a csontocskák, fogsorocskák, kitinváz-részek, karmok, csőrök! Talán a Halál

kereste itt a Halált, mert irgalmatlanúl únta már a létet, talán

a Halál gázolt a halál felé itt, mert meg akart vala halni

már, mert halál nélkűl nincsen bizonyosság, halál nélkűl

nincs lehetetlenség, halál nélkűl irgalom hiába, halál nélkűl

a Mindenség gyáva, halál nélkűl nincs megmaradás, halál

nélkűl nem érdemes élni, halál nélkűl halott a Mindenség!

Ment vala irgalmatlanúl és irgalmatlan lassúsággal a lángzó,

véres kő-úton, ment vala tántorogva, támolyogva, csipádzva

és vakon, ment vala egyre-irgalmatlanabb ember-szívveréssel,

szuszogva, tátogva, fulladozva, forró rózsapárákat fújva,

vérpermet-ködöket, piros gőzpamacsokat is fújva talán, mert

percenként háromszázat is verhetett apró madár-gyorsaságú

ember-szíve, míg sárkánygyík ősbálna-szíve, a lassan-rengő

ősbársony-harang, percenként ha vert ötöt-hatot, ment

vala az őrjöngő tiszta, tiszta fényben ez a szánalmas, szegény

Szívverés-összevisszaság, ez az egymásnak-ellentmondás Kettős-

szívütem, ez a Szívverés-lassúság-szívverés-gyorsaság, ment

vala irgalmatlan magányban és irgalmatlan árvaságban ez a

Mindenféle-összevisszaság, ez a Tyrannosaurusláb-emberkéz-

emberfej-sárkánygyíktörzs-emberszem-kőcsengős-Glyptodon-farok-

Összevisszaság, s ezen belűl is összevisszaság, hiszen valának

óriás kőoszlop-őslibalábai, kőgumilap-úszóhártyás Dinornis-

lábai kakas-sarkantyúkkal, hatalmas kőpikkelybokaág-

kardokkal kőből és palából, s teste, feje, keze is össze-

keveredett vala mindenféle lény őshagyatékával, és maradék

jelképeivel, ősjelzés-kinövéseivel, hiszen koponyája egy bika-

békáé is lehetne talán, óriásvarangyé, ökörbékáé, s feje, mint

a fehér axolotl-fej, a rózsamoha-fülkagyló mögött kis

porcogó-kürtőkből kinövő külső-kopoltyúkkal, piros mirigy-

tollakkal, rengő cafrangos tüdőlevelekkel, melyek mint piros

csótárok, bíbor kakasfarkak, tüdőszínű buborékvirág-bóbiták

rezegtek, hiszen kis gumibársony emberkezének újjavégei tapadó-

lencsékkel, gumigombokkal, s azok fölött, vagy azok alatt rózsakő-

sarló, rózsakőforgács, kővirágszirom körmökkel, vagy karmokkal

valának fölékesítve, mintha levelibéka, gekkó, leguán, tarajos-

gőte és emberkéz keveredett volna össze kezeiben, emberbőr, gumibőr,

kocsonya-bőr, fehér-üveg axolotl-bársony, s benne a nemek is össze-

vissza keveredének, a nőstényivarszervek és a hímivarszervek összevisszasága

vala ő, a mindenféle-lehetőség önmagába-sűlt, önmagába-töppedt

hermafroditája, pénisz, herezsák, kloáka, tojónyílás kőzetes és rózsamoha-

bársony együttese és céltalan, értelmetlen sokasága, kajmán,

őskazuár, férfi, házascsiga, béka, madárszerűség

ivarszerveinek bolondos és tréfás találkozása, s rengő, kövér,

kicsi csöcsei is valának, kis szőrös asszonyemlők vörös szőr-

mellényes férfi-mellkasán, s talán hasa alján is valának

valahol csecsek, valahol a sárkánytörzsvég farok-kiágazása

kezdete alatt, vagy az óriás kockás kőmozaik-őskoporsófödél-

hátpajzs kőfodros széle alatt, kőkagyló-legyezőkkel csipkésen beszegett

óriás kőpikkelyszoknyája alatt, a puha, mohos és rózsaszőrös

rózsaszín has páncéltól nem védett részletein, mint az elefánt

két hátsó kő-oszlop lába puha összenövésinél, a lágy anyagból

rózsásan kifürtösödve, mint a rinocérosz kőpillér-combjai

között a gyűrűs és szivacsos rózsacsöcsök, mint e két óriás-emlős

hasának, akik boldogan röfögnek, kő-trombitálnak, szuszognak,

fújnak és nyögnek, ha a combok közé a kis kő-tüskés kő-fejek,

fölfele visszatekert kő-trombitás fejek visongva befúródnak,

s puha kő-csőr ajkukba, tompa kő-buggyanás ajkukba fogva a

dagadt tőgyfürtöket, izzó csecseket, nagyokat szíva, nagyokat nyelve

döfkölődnek és toporognak, igen, talán neki is valának

csecsei a sárkánygyík-has valamely rejtett részletén, mint

az anyakocának, talán a homorú, kő-ráspolyokkal hosszában

lécezett, kő-reszelőkkel gerendázott, kőfogsorokkal, kő-

boronákkal és kő-fűrészekkel pántosan, szalagosan és fodrosan

benőtt hátú haspáncél kőlikaiban, a kő-ráspoly-csíkozás

korong-nyílásaiban, ahol az emlők úgy űlnek talán, mint

kőkútban piros mohabékák, vörös varangykirályok, szőrösen,

mirigy-gyűrű-csigaházasan, nagy pórusos rózsagombokkal és

piros mohamályva-tányérokkal. Igen, kan és emse, kakas és

tyúk, csigabiga és madár, bika és tehén, bak és nőstény,

csődör és varangyasszony, sárkánykanca és békahím, férfi és

varánuszgyíknő, övesállatfiú és szíréngőteszűz

virágtalan összekeveredése, hermafrodita hervadott együttese

vala ő, mindenféle zavaros és egymásba-zárt összevisszaság,

ez a lihegve, fuldokolva kapkodó-lélegzetű, akiben mindenféle

tüdők is keveredének bizonyára, hisz óriás kő-sárkánygyík

másodteste is lélegzett valahogy, s vala kőpikkely-sárkánygyík

másodtestének trachea-rendszere is, óriás légzőcső-szövevénye

testének, mint a bogaraknak, dög-másodtestében óriás levegő-

csövecske-hártyaüvegfák, mintha sárkánytestében befelé-nőtt

puha üvegcső-erdő virágozna és füstölögne, egyre-vékonyodó

ágbokrokkal lombosodva egészen a sejtekig, a sejtmagokig,

s kőgyűrűs kút-stigmái ott füstölögnek, ott gőzölögnek a test-

páncélzat pikkelyei, levelei, toboz-szirmai, palái felületébe

szájadzva és törve, mint télen a kutak a deres udvarokon,

ahol deres csipkecsontváz-koronával mereng a virág-esernyő, az eltaposott

varangyosbéka mirigy-csillaga, a sárga, pórusos porcogó-gyűrű-

orrlikú zöld moha-mirigy-csillag, a deres kis ecetfa, a kút-

kerék vaspántja, a vödör, az öreg kutyaház. És valának

bizonyára őslégcsövei és valának óriás trachea-tüdői is, mint a

póknak, a hasi légzőnyílásokból, légzőkapukból tág hólyagba

torkollók, amelyekben boldogan reszketnek vala a hólyagfalhoz

egyik végükkel odanőtt tiszta őslemezek, mint a cserebogár kitin-lemezekből

rózsafát építő csápjai, a barna koponya-babérfák, ahol a csápszirmok

babérlevél-felületei kitinsejtsáncokkal tarajosak ötszögűen, s azok közé

barna kitin-kráterekben fekvő kitintojások arányosan elszórt fészkei

épülének. Igen, hiszen külső-kopoltyúi is valának, mint az

axolotlnak, s ki tudja nem valának-e rejtett trachea-

kopoltyúi is, a testpikkelyzet-összenövések réseinek bőrlégzése

mellett, hiszen annyifajta testeiben fölismerhető, kétágú

alakjával látható és titkos, láthatatlan, két-lényből-

összenőtt furcsa kentaur-testén jeleivel nem mutatkozó

titokzatos és rejtőző, rejtett lény összevisszasága vala ő,

annyiféle titkos, és megszottyadott, félig-elégett külsején

fölismerhető lény bonyolúlt összevisszaságának rejtett és nyílt

összetömörűlése, egymásba-szövődése és virágtalan, jövőtlen,

szerelemtelen, utódtalan egymásba-bonyolódott csoportosulása,

különös fölhalmozódása vala ő, hogy embertestében és szaurusz-

testfolytatása kőhárfa-taréjú kőmozaik-koporsó

burkolata alatt ott rejtőzhet minden titok és minden rejtelem

vala, mint az elképzelt isten szívében. Ment vala irgalmatlanúl

és irgalmatlan lassúsággal ez a folytathatatlan, vak,

reménytelen és jövőtlen Összevisszaság, ez a Se-fia-se-lánya-

se-utódja-se-földben-csillagokban-megtalálható-őse-se-apja-

se-anyja-se-rokona-se-ismerőse hermafrodita vak Virágtalanság,

ez a Semmit-szülés, Semmit-nemzés, Semmit-vajúdás, Semmit-

szeretés, Semmit-temetés árva, árva Világcsoda, ez a Múlt-

átka, Reménység-mosolya, ez a vak, vak, vak Vágyakozás,

Lihegés, Fuldoklás, Vakogás, Vartyogás, ez a most már tiszta

tiszta Mámor, aki jött vala talán más csillagszigetek lángzó

magányából, aki kilépett vala a Bűn homlokából, aki jött

vala a Büntetés Halál-szigetéről, átúszva a szörnyekkel-hemzsegő és csodákkal-

virágzó, tajtékos őskristály-életanyagon, aki kinőtt vala talán a világnagy

Ördögkirály oldalából a büdös és izzadt és tetves ős-szakáll-

szőrcsimbókú bal-hónalj alatt, a második és harmadik borda-

toll között, mint valami különös állat-ág, mint valami

rejtelmes ember-virág, az Ősgonosz büdös és tetves oldalából

kivirágzott kőszitabuborék-koponyás Bárgyuság, a kőcsövecskeponthálózat-sisakú Butaság,

a füstölgő, vicsorgó Ősgonosz tetves oldalából kinőtt tétova, tiszta

Jóság, csipás és vaksi Tehetetlenség, fuldokló, vakaródzó,

vartyogó varangy-Magány, aki nemzetteték benne önmagában

egy titkos ősgonosz-gondolat isten-nemzésű rejtelem-pillanatától, növekedék

az Ős-ördög büdös oldalhúsában, a vastag zsíros bőr alatt, s mikor már

születni megérett, előbb a rozsdacsimbókos, penészrothadék-szőrös

bőrt púpozta föl kőszitagolyó-emberaxolotl-fejével, aztán

csomósan és szőrbuborék-kupolásan kirajzolódott teste óriás

domborzatával az ősmedvebundás oldalbőr alatt, hogy az

ördög elkezdte a tetves szőr-púpot hatalmas kő-agyar körmeivel

vakargatni, mintha ősférgek fehér őscsomója nyüzsögne és

egymáson-tekeregve lüktetne odabent a véres genny-fészekben,

a bőrbarlang genny-üregeiben, aztán a kőtüske-hárfa-taréj

kőlándzsatoll-hegyei szúrták át a rozsdacsimbókos, büdös

bőrt, hogy oldala vala, mint mohás temető-kerítés rozsdás vas-

dárda-virág fogsora, mintha egy őssárkány csigolyatüskés-

taréjlevelű csontváza süppedt volna elkövesedett ősmohába,

s csak az óriás taréjtűk, a kőkaktusz-levelek, a kőeres kő-kardok

állnak ki a kőmohából, aztán a lüktető óriás szőrpúp nagy

reccsenéssel vérrel és lánggal fölfakadt, hatalmas láng-

oszlopokat, vér-gomolyokat, tűz-gombákat lövellve az

űrbe, a csillagok közé, tűzgolyókból növesztve egyre-nagyobb

tűzkarikákat, tűz-gyűrűket, lángkoszorúkat, tűzrózsa-

koronákat, tűzcsipkegallérokat, azokra tűzgolyvákat,

láng-kerekeket, tűzgombagomoly-arcot, tűzmoha-koponyát,

hogy rózsásan és véresen bevilágosodott a csillagok közti

tér, az ősfeketeség, s elsáppadának az arany-álarcú csillagok,

és elhomálylanak az ős-csönd tűzcsillag-kürtjei, tűzmirigy-fürtjei, tűzrugó-fejű

ősvirágai, mintha mélytengeri kutatóháló világító őshalak csomóját

fogná hálózacskójába, a hideg mirigyfényű rózsákat, liliomokat,

violákat, ő meg ott feküdt a véres, tiszta sebben, az ördög-

újszülötte Jóság, a vartyogó kis Örökkévalóság, a bűnös gondolat,

erjedt ősördög-akarat Ősvakarék-virága, mint piros kocsonya-

fészekbe ellett sziréngőte-csecsemő, mint vörös nyálhab-fészekbe

ellett tengericsikó-gyermek, a csupa üvegtüske, csupa üvegtaréj,

csupa üvegpáncélruha-lemez, csupa üvegcsavar, csupa üvegsisak-

szögletes-üvegmellvért-halcsikócska, mint egy piros mohafészekbe

ellett kőpikkelycsikótörzsű kentaur-csikó, aki ott fekszik

nyálasan, véresen, húgyosan a vérrel és mirigyes zöld habokkal

befolyt kentauranya-hátsólábak alatt a piros moha-almon,

s anyaméh-ragacsos szemeit nyitogatja, emelgeti a taknyos gyökerekké,

aranytakony-küllőkké összeragadt szempillákat, hogy anyja gőzölgő,

fölhasadt rózsa-hüvelyét lássa, a lassan, gumibuborékosan vissza-

gyűrődő piros mirigyzsákot, a csigaszarvként kitolódott és

csigaszarvként önmagába-visszabugyogó recés gumikocsonyatűz-

hüvelykürtöt, hogy lássa a tűzeres, lila liliom-kelyhet, ahogy

lassan becsukódik, egymásra hajtva izzó, párolgó ős-szirmait,

míg anyja óriás kék farokzászlója a széles hátra föl-

pöndörítve, mint nagy kék szőr-rózsa terűl el a gerincen,

a háton, a kék-arany-rózsaszín-pettyes, eres has-buborékokon szőr-szirmaival

lefolyva, s az asszony-kentaur aranypettyes, rózsaszínpettyes, tűzpettyes,

zöldpettyes szügyén-elhalnak a szőr-reszketések, vastag

érdudor-gyökérzet-remegések, míg a kentaur-asszony ember-

törzse tüzel és lángol a fényben, mint a piros moha-kútból

kinőtt vérbársony-rózsalángolás, és duzzadt, telt csöcsei,

a rózsakupolák, a kövér rózsamohagolyók tüzesen előre-

dagadnak nagy tűzbimbókkal, kék moha-erekkel, és óriás

arany hajkoronája lobog a tengerparti szélben, tűzbuborékokkal,

lángcsigákkal, tűzhólyag-sátrakkal vállaira hullván, hátán tüzesen

legöngyölögvén, nagy aranyszárnyakkal a rózsás szélben úszván, mint

az üstökös tűz-uszálya, s nézik a vízből-kidugott fejjel,

tengermohás, csigatüskés, kagylóleveles vizi-sziklán űlvén a

Sellők, Szirének, Zöld pikkelykürt-asszonyok, gyémánt-

tüske-bordás, pirospettyű-kocsonyahártyás kék farokuszonyukat

szárogató zöldcsöcsű Viziszűzek, a medúza-szemgolyós,

polipgyöngy-házharang-sisakú Víz-ősanya, a kristályharang-koponyájú,

piros tengeri-csillag-szemkeretű, viaszrózsa-szarvú, kék ránc-

gerendakoporsó-hasú kékbálnán lovagló Vizi-isten,

akinek látszik fejében hatalmas agya, mint piros ércsipkeháló-

kehelyben sárga labdarózsa, s fekete izomszalagkelyhekbe

ágyazott aranyszív-pupillás kék kocsonyadinnye-szemgolyói

az izomszalagoktól húzottan forognak, s látszik az is, hogy a fekete

izomszalag-kelyhek lábai, talpai mélyen beágaznak a szögletes üveg-

kristályhalmaz-koponyába, az üvegkockákból, üvegkúpokból és

üvegháromszög-csúcsokból összeforrasztott harangkoponyába,

a fekete mirigyszeder agyig, mint az átlátszó szúnyoglárva-koponyában a

fekete kocsonyakehely-szemek, s az üvegkocsonya-fej két oldalán

kristálypórusokból, fülkagylószerű üveglikacsokból üveg-kopoltyú-

pamatok, kristálysöprűk, üvegkefék legyeznek lélegezve.

Ő meg, a kentaur-anya, a merengő Vizi-álmodókra, a zöld víz-rengésben

tűnődő, bámuló Vizi-vándorokra, az újszülött tengeri-

liliom-koszorúkkal, tengericsillag-koronákkal, gyöngyház-

csikóhalakból-összehorgolt kehellyel, tengerirózsából szőtt palásttal

köszöntő Vizi-istenre, Víz-ősanyára, a teknőc-csontváz-koronás,

rája-csontváz-pajzsos, cápacsontváz-dárdás Vizi-halálra

ragyogva, büszkén visszanéz. Jaj, úgy feküdt ő, az ember-

sárkánygyík-csecsemő a Sátánkirály fölfakadt oldalában, a

véres tiszta sebben, mint ragacsos, taknyos és véres ősmadár-

magzat a föltört vérkocsonyás tojásban, míg az Ősördög

óriás kristálygyökér-karmaival ki nem kaparta onnan, mint

megőrűlt kengurú-anya vérhártyás, érlombos erszényéből a csöcsre-

ragadt-szájú, mirigycafatokba-kapaszkodó kengurú-magzatot,

s levágta egy lottyintással a tejútak, galaxisok, magányos

csillagok között az űrbe dühödten az aranyhajút, a pikkely-

puhát, mint orra tenyerébe-fújt csillagtaknyát, s húllt

pörögve, csavarodva, maga után végtelen kék bársony-örvényt,

korom-kürtöt húzva, húllt kék mohagyűrűtölcsért kavarva,

magát emberfejű pikkelycsigaházzá csavarva, emberkaméleonná tekerve,

a tejútlángolások, galaxislobogások, zöld, kék, vörös,

narancs, sárga, lila, mályvaszínű, májszínű és tüdőszínű

bolygópörgések, égitest-forgások között a zöld moha-golyó Földre, épp az

óriás zöld csipkelángolás közepébe, a párás páfrányerdő

lucskos zöldcsipkepajzs-zöldkristálytoll Édenébe! Mert

a világnagy Ördögkirály oldalából született talán, a Világ-

ördögkirály tetves oldalából, csillagtetvekkel-hemzsegő szőrzetéből

kitört Tűzözön hozta őt a Földre, a Világnagy Ördögkirály

oldalából őrjöngve kizúdúlt Tűzözön köpte őt véres

lángjai között a Földre, a Világördög robbanva megnyílt oldalából

a megméretett Földre hömpölygő Tűzeső hullatta őt a

Földre, a Tűzbéka-eső, a tüzes Véreső, a véres Lángeső, a

Tűzvirág-hömpölygés sodorta őt a Földre, talán az Ős-

sátán tűzzel-kifakadt oldalából pottyant ő a Földre,

mint a Tűzözön Arkangyala, mint a Tűzözön Megváltó-

fia, mint a Tűzözön ember-sárkánygyík Kentaur-angyala,

nagy tűz-szárnyakkal repűlt a Földre a tűz, a tűz, a tűz csipkés

hömpölygései, habos patakjai, piros véráradata között, mint

éghetetlen-testű új-Megváltó, mint a Bűn Keverék-hírnöke,

mint a Tűzözön éghetetlen Kentaur-angyala, a tűz-

harsona-nélküli, a tűzpallos-nélküli, a szárnytalan,

mert embertörzs-befejezetlensége és sárkánygyík-szügy-

elmetszése zavaros és különös, alíg-látható-átmenetű összeforrásánál,

a törzsvég-hátkezdet másodvállból kinőtt hatalmas arkangyal-kristályszárnyai

elolvadának és elfolyának vala buborékozva és füstölögve a

hosszú Tűzözönzúdulás-úton, mire földet ért, talán a megítélő

Tűzözönnel jött vala a Földre, látni a tűzben-elsorvadt

világot, a parázsgolyóvá-zsugorodott Földet, a parázskristály-

gombóccá összeroskadt Földet, a parázsszivacs-rózsává

rothadt Földet, a tűzkoponyává aszalódott Földgolyót,

hogy lassan elroskadván a Földgolyó-lángok, összeomolván a

parázskristály-tornyok, széthullván és elfoszladozván a tűzkristály-

temetők, láng-ravatalok, kristályparázs-koporsók, ott totyogjon a

Föld izzó piros hamujában, az élet forró maradék-porában, ott

kotorásszon a halál hamujában, keresve tűzzel-elroncsolt

embercsontvázakat, tűzzel-szétrágcsált város-csontvázakat, a tűz

virágzó fogsoraival szétrágott ország-csontvázakat, a Tűzözön

lángfűrészeivel szétvágott világrészcsontokat, tűzben-kirohadt

emberiség-csontvázat, állatok, madarak, növények elszenesedett csigolyáit,

a Tűzözön csipkés lángtajték-szájában elolvadt koponyákat és

álmokat, aranypéppé, kristálylekvárrá, gyémánt-mocsárrá olvadott

gondolatokat, vágyakat, akaratokat, áhítatokat, mámorokat és

tündökléseket, aztán hosszan tűnődve megállván, merengő

arcát reménnyel átitatván, verejték-álarcát arcáról ledobván,

kék gyöngyházkéreg-álarcát arcáról letörvén, mint üveghólyag-burkot

arcáról a Hajnali Merengő, mint a csönd kristályálarcát fejéről a

halottat-virrasztó Hajnali Férfi, hamu-kesztyűit lehúzván, igen, tűnődve hosszan

toporogván, mellkasa piros szőr-ajtaját kinyitván, mint titkos rózsa-

kaput, mohos és virágos szügye kőcsöcsös kőpikkely-ajtaját ki-

nyitván, mint titkos kőbárka-ajtót, hiszen ő a Bárka és ő

vala Noé is, ő az Önmaga-minden-Megmaradás, hiszen ő

vala a Tűzözön Bárkája, s Noéja, hiszen ő vala a szent

mánysi-nép, s a mánysi-nép nyárfatutaja is, a tokhalbőrből

készített hétrétegű takarósátorral, s ő vala a szent tutaj köldöke és

köldökzsinórja is, a szent Földanyával összenőtt, a szent rögzítő-

kötél, s ő vala a tiszta halzsír is, a tüzes vizet oltó, ha tutaja

valahol tüzet fogott, igen, mellkasa, s szügye rózsa-pikkely ajtaját kinyitván

szíveibe nyúljon, s merengve nagy marokkal szórja, tűnődve,

áldott tiszta kézzel szórja a szívekből kivett magokat, tiszta

tiszta kézzel és mosollyal szórja a Föld meleg hamujába a

virágmagot, növénymagot, bozsgó zöld pettyfelhőkben, nyüzsgő

aranygolyó-szárnyterüléssel szórja a virágmagot, növénymagot,

szórja fehér gomolyfátylakkal, gyöngyfejű, gyöngyostorkájú hemzsegés-

szárnyakkal az ondót, a spermát, a petét, ember-ondót, állat-

petét, férfi-spermát, asszonypetét, rovarpetét, állat-spermiumot,

nagy izzó fürtökben az ikrát, a halasszony-tejet, embermagot, állatmagot,

rovarmagot, virágmagot, növénymagot, szórja, szórja, szórja

kifogyhatatlanúl az élet magjait, kimarkolva megváltó-

szíveiből, szórja, szórja, szórja a boldog halál magvait,

totyogva lassan a meleg hamu-sivatag Földgolyót bejárván,

míg óriás csipkés kőlibaláb-talpnyomai a lázas világhamuba-írt ős-

csillag-betűk. S mikor már a hamu-bundás Földgolyót

bejárta, s a Tűzhalálban kihamvadt Földgolyót beszórta

tiszta magokkal, merengve a megáldott magányban megáll, s várja

kétszer-szent türelemmel, hogy megnyíljon a Mindenség

szíve, hogy a szent, szent, szent Vízözön a Mindenség szívéből a

Földre áradjon vala, a csíráztató, az egybesodró, a tápláló,

a fölélesztő, a megnövesztő, az összetapasztó, a burjánoztató,

a megvédő, kibomlasztó, a létre-fakasztó, életet-dagasztó,

sarjaztató és egymásba-árasztó szent, szent, szent Vízözön,

s legyen vala általa a Föld gyönyörű szent Élesztő, a Lét szent

Kenyértésztája, az erjedve-földagadt élet buborékos, szivacsos

sűrű lángja, tápláléka, hite, anyaga, reménye, lüktető boldog

Ősgömbhernyó, amelybe az Élet Fűrkészdarázs-angyala tojta

megtermékenyített petéit, s míg tojócsövét a pórusos gumi-

selyem-bőrrel födött kocsonya-ősanyagba szúrta, óriás arany-csontvázas, arany-

recehálózatú, aranygyökér-szitás, aranydrótrácsozatú darázs-

szárnyait, a hártyaüvegablakúakat, a tűzpettyeseket, a korompettyeseket, arany-

tányérosokat, bíbor-foltosokat rezegtette a csillagok között keményen,

ember-arcú angyalfejét, a fekete vadlósörényűt az égre emelte,

emberkezeivel a kövér ős-gumihernyóhátba mélyedt, mint a béka-kan,

ha szerelmes asszonya mirigykoporsó-hátán csücsűl, s asszonyát ölelvén mirigy-

hasába fúrja lencsés kocsonya-ujjait, egész a tüdőkig, hogy

kiserked vala a habos lila tüdővér, asszonycsípőjével összenőtt darázs-

potrohát behajlította, mert koromgyűrűs és aranypántos kitin-

szelvényekből összetolt szőrös harmonikahordó potroha vala neki, mint a

darázsnak, kis kék mohakopoltyú-fedős lélegzőstigmákkal,

s valának lábai bütykös, pórusos barna csontvázlábak, mint a

darazsaknak és valának asszonycsöcsei, kis rengő rózsalabdák.

S lészen vala majd a szent Csírázásból, a szent Dagadásból,

a szent Erjedésből, a szent Élet-tésztából, a szent Táplálékból,

lészen vala a szent sűrű Lángból Ember, Madár, Féreg, Állat, Növény, Virág!

Jaj, jaj talán a Tűzözönt kibocsájtó oldalú világnagy

Ördögkirály vágta őt a Földre, mint taknyát a régi öreg katona,

hogy lássa az elpusztított világot, nem a lángot, de a láng után

a hamvat, nem is a lánghalált, de a bizsergő, roskadó hamu-

ősnyugalmat, hogy lássa a Gőg, a Reménytelenség, az Öncélú-

kurvaság, Élet-tehetetlenség, az Ősbuta-téboly mire képes,

hogy mit tud az Ördög tenni vala, hogy bebizonyítsa magának

önmagát, hogy lássa vala, mire képes a világnagy Ördögkirály,

a fekete Királysátán, a világnagy, kan Sátánfejedelem,

aki ott áll a Világmindenség tengelyében, a virágzó Világegyetem

közepén, mint egy óriás gorilla, akinek hatalmas denevér-

szárnyai valának, fekete csontágas piros bőresernyők,

a szárnyküllők mohos csontujjvégein óriás kőcsiga-karmai valának,

mint a keselyűknek, feneke óriás bíbor mirigyrózsa, iszonyú

medvelábszárai talán egy másik űr kristálybuborék-héját betörve

a másik űr csillagfürtjei között lógnak, a görcsös, pikkelyes kősziklagyökér-

csavarodás lábakkal, az óriás, csipkés-szélű, kőmirigy-

kakastaréj-sarkantyúsokkal, vagy állnak a másik űr

gyémánt-szívén, mint irgalmatlan sárkánytalpak, tűz-pikkelyes

csonthordó-lánc lábujjakkal, fekete kőmozaik úszóhártyákkal,

őskőzet-sás karmokkal, büdös kérgekkel, irgalmatlan négy-arcú

feje egy újabb űr gyémánthártya-buborék csöndjét bezúzva

egy újabb űr tűz-koronái, kék csillagpártái, tűzgyűrűi és

lángkürt-őscsigaházai között imbolyog, mert négy arca vala neki,

talán négy-ágú feje, egy medve-fej, egy varangyfej, egy lófej,

s egy imádkozósáska-fej, s négy fejei fölött véres fekália-

hurkákból és kurva-szívekből font korona lebeg vala,

árulók, gyávák, gyilkosok, hazugok, tolvajok, ringyók, utánzók

szemgolyóival bőségesen és sűrűzve kirakva, ott pislognak

a mindörökre szarba-dugottak, az asszonybékák, férfivarangyok

és büdös könnyel bugyborognak e véres szar-korona és ringyó-

szív-koszorú gőzölgő fonataiban, mint a büdös mocsárba, tószéli

rothadás-illatú békalencsekásába a szemgolyókig besűllyedt mirigykakas

békák, a mirigyasszonyok, hogy csak véreres kőkéreg-szemhéjuk, aranyfalevél-pupillás,

repedezett kőkocsonya-szemgolyójuk látszik ki a büdös

zöld latyakból, törzsén vörös szőrfürt-lombozat vala,

vörös szőrcsimbók-ing, combjain piros szőrcsimbók-gatya,

egyik keze, mint a gorilláé, ráncos piros ősgumikesztyű, kékpala

köröm-korongokkal, fekete szőrcsokrokkal, körmei alatt

hemzsegő nyüvekkel, férgekkel, pondrókkal, kukacokkal,

amelyek néha a körmökre tekeregve kimásznak, vagy pörögve az

űrbe hullnak, a galaxisokra potyognak, másik keze mint az Ájtatos Manó

fogókarja, zöld pórusos kitinpáncélkesztyűbe bújtatott vállig,

a könyök zöld csontgolyója, barna bütyöksisakja egymásba

épűlten nyikorog, ha csillaghalmazok között kaparász barna

kitinkesztyű-kezével, a kősarló-körművel, alsó karcombja

óriás zöld kristályszög-fésűvel, üvegszigony-taréjjal ragyog,

mint a végzet, s köldökéből is egy kéz nőtt ki vala, mint a

levelibéka keze, óriás mirigyes kocsonyafa vala ez a harmadik

kéz, zöld kocsonyaágakkal, ág-végükön véreres-rácsozatú, piros

ércsontváz-levélmintázatú óriás cafrangos kocsonyalevelekkel,

s vala háta két púppal megáldott, mint a tevének és

valának térdei, mint a kazuárnak, és vala irtóztató nagy szőrtelen

piros zacskója neki, amely a térdekig lóg le, nagy piros

sejtekkel, nagy piros mirigyekkel, nagy piros pórusokkal, mint a

kakas vörös mirigyzsák-szakálla, mint a pulykakan lila, fodros

mirigylebeny-szakáll-tokája, vala óriás piros erekkel

befuttatott piros herezsákja, s abban hatalmas őstojások,

hogy úgy nézett ki vala piros herezsákja, mintha két óriás szív

lógna piros ütőként piros bőrharangban, s vala fúrkója, mint a tűz,

nagy bíbor gumi-csengős pikkelyszárú ősvirág a fekete

ősmoha-temető-ágyékból kinőve, mindíg dagadtan, sose

hervadtan, ércsomós-sisakú ősbuzogányfejével egy

harmadik űr kristályszűzhártyáját betörve itt dagad vala a

harmadik űr közepében a galaxis-tűzkoszorúk, őscsillag-

korallházak, kékgyűrűs, zöldgyűrűs, aranygyűrűs, vörösgyűrűs,

lilagyűrűs csillagok között, mint egy ősállat ősrózsa-feje, mint

egy bíbor húsfodor-rózsába ültetett szemlencse-nélküli ős-

szemgolyó, s a folytonos gerjedettségben ágyéka forró lucskát,

tüzes magvakkal hemzsegő spermáját a csillaghalmazok között

sugárban szétlövelli, mint Gilgames bikája, hogy valának

azok a Gonoszság Tejútjai, a Megtermékenyíthetőt

nem ismerő, sárkányfarkú koponyákkal nyüzsgő tüzes

kása-csurgások, halotti ködspirál-folyások, forró halál-szalagok, tüzes

Őshalál-bálnafújások, óriás fehér kocsonyabóbiták, s vala hasában

iszonyú korgás, végtelen kőhordógörgetés, belében hánytorgás, széldagadás,

hogy egyre csak durrog nagy szelekkel, láng köpettel, vér-

viharzással, zöld fosással, mert vágyná vala az Ősgonosz, a tehetségtelen

Tiszta-rossz, a kurva-kan Királysátán bebüdösíteni a mámoros

Mindenséget, a halállal-virágzó Mindenséget, a Mindenségben milliárdszor-milliárd

virággal illatozó és virágzó szent, szent, szent Világfát!

Jaj, talán a kurva-kan Sátánkirály oldala köpte őt a Földre,

a tehetségtelen és kegyetlen Ördögkirály, aki ott áll a Mindenség

tengelyében, talán az önmagával oly boldogtalan Ősgonosz gondolta

ki őt és hullatta őt az embertől-árva, árva Földgolyóra, a

lángoló csillagképek közűl, az őscsillagkép galaxisainak tündöklő

gyémántkristályrács-szerkezetű tűz-épülete csöndjéből,

talán az Ősgonosz-király egy vad spermacsomója csöppent a

párás páfrányvadon közepébe, valami láthatatlan őshüvelybe,

valami láthatatlan méh-nyálkahártyába, valami láthatatlan,

titkos, titokzatos petére, hogy megtermékenyítvén azt öntudatlan

akaratával, az Őspete önmagát önmagával részletekre-osztva embrióvá

alakúljon, hogy megvalósúljon a Páfrány-Ősanyában, s titokzatosan

megszületvén, s fölfújt gumiállatként emeletmagasra növekedvén

ott legeljen, ott vartyogjon, ott zabáljon a párás páfrányerdő zöld

csipkeláng-rengetegében, ott ürítsen és ott hortyogjon a zöld

őscsipke-csáp-vadonban, a gőzölgő, lucskos zöld-homály-állapotban,

hogy keverék keze ujja-bögyei, mint apró sárga, kék, piros, pettyezett, csíkozott,

szalagos, foltos, gyűrűs, puha kőmirigykancsó-levelibékák ültek a páfrány-ágon,

a szőrös és pórusos és kemény zöld csipkeláng-csillag oldallevélen, ha álmában

odamásztak pihegni, mint lüktető kőmirigyrózsa-hasú, mirigybuboréktokájú levelibékák;

aztán onnan lassan és végzetesen kivonszolódván, mint egy hatalmas

házas őscsiga, kivonszolódván kíváncsian az őrjöngő tiszta,

tiszta fényre, a keverék-vadak, zagyva virágok és a könnyű,

könnyű könnyű tiszta madarak közé, a tiszta dalt, a dalt, a

dalt, a tiszta, tiszta dalt keresse, a virágtiszta-éneket,

hogy múltját keresse és önmagát keresse és jövőjét keresse,

a bársonykürt-bársonyhangokat, az illatos virágharang-zenét,

a tiszta ősi illatfuvolákat fújó szájakat, a párolgó, pórusos, zöld

növénypikkelyekből-ragasztott pikkely-hegedűk, arany bibeszőr-

vonós zöld pikkelyvonók dallamát keresse, s a növényhegedűt,

virágvonót fogó kezecskéket keresse, a tiszta vállakat és tiszta

állakat, amik a lepkék pödörnyelveként bepödört szőlőkacs-

fejű, hínár-húros pikkelyhegedűket a testhez szorítják,

hogy a csipkés és fodros, színes szőr-zsindelyes, lángfoltos, kék-

pettyes lepkeszárny-csöngettyűket megkeresse, s a színes porral felhőző,

aranypermettel-csengőző csengettyűket szorító ujjacskákat

megkeresse, hogy a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal forrását

megkeresse, hogy a reménység forrását megkeresse, hogy tiszta

szép halálát megkeresse, hogy ott ácsorogjon boldogan mosolyogva

a szép Reménység virágzó Gyermekfája előtt, hogy bőven és

bőségesen kortyolhasson a Reménység édes Gyermekillatából,

hogy bőven és bőségesen ihasson a tiszta, tiszta Dal mámorából,

hogy a dallal, a dallal, a tiszta, tiszta dallal minden sejtje legtitkosabb

közepéig betelvén átitatódjon édes illatokkal, Gyermekdal-

virágszagokkal, mint hatalmas éhes szivacs, a tisztaságra-éhes Ősszivacs,

megtöltődjék Gyermekdal-ámulatokkal, nem világzajokkal, nem

állathangokkal, nem csillag-zúgásokkal, angyalharsonák vad

hermafrodita-dicséretével, nem is anyagokkal, az anyag

tömegével, rostjával, taknyával, vérével, csontjával, levével, de

illatos tiszta Gyermek-fénnyel, az őrjöngő tiszta, tiszta napcsillag

lángszívókáitól, tűz-szívócsápjaitól hervadottra és merev

keményre kiszívott, kiszáradt támolygó vak Ős-szivacs, s

ha már virág-zenével és illatfénnyel, tiszta, tiszta, tiszta, virág-illatú

Gyermekdal-mesével egészen betelvék, lénye végig betölteték,

hogy teste pórusaiból már pirosan és fehéren és kéken, illatosan

kivirágzik a dal, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal, mint óriás

korallvárak csipkés és likacsos-peremű kristálypórusaiból a

a polipok, hogy ha már dallal, illattal, virággal, az éneklő szent

Gyermek-világgal egészen betölteték, s maga is dallal-virágozván,

mint Rózsafa, Jácint-templom, Liliom-kastély, Nárcisz-csillag,

ott haljon meg a virágzó Gyermekdalok virágzó Ősfája alatt, amelynek

hatalmas viráglombja a csillagokig ér föl, ott virágzik a kék csillagok,

csillagképek, fényködök, tűzkörök, gyémánt-ősköldökök közt

lángolván és illatozván, s szagos és lángzó ősrengeteg-viráglombjai

között szakállas istenkék, Medve-apák, Rénszarvas-anyák,

Jávorszarvas-fiúk, Hattyúlányok, arany koronás Békakirályok,

Huszárok, Katonák, Madár-istenek, Csillag-istennők, Világ-ősanyák,

Szárnyas Fény-emberek, Hétfejű Sárkányok, Gólyák, Gilicék, Vándor-fiúk,

Gyöngymadarak, Gyöngyös-koszorús Testvérkék, szent Pelikánok,

Tündérkirályok és Varangy-angyalok lakozának! Amely ott reng,

remeg, rázkódik, lángol a csillagok között, édes virágporfelhőket

lövellvén a csillagokra, csillagközti térre, csillagok arcába,

orrlikába, a Mindenség kristályrács-szerkezete extragalaxis-ősatomjaira,

az ős-rácsközök közti ősfeketeségre, míg szent, szent, szent virág-

kelyheiben lepkék, darazsak, méhek, bogarak, madárcsikók, madár-angyalok,

csillagcsikók, madarak nyüzsgölődnek zsongva boldogan, virág-

porral teleragadt moha-bundával, virágporcsizmásan, virágpor-

combzsákosan, virágpor-combgolyókkal, virágpor aranymaszatával

teleragadt fejjel, virágpor-álarcban, virágpor-kesztyűkkel,

virágporral degeszre-tömött szőrcombokba-épűlt kitin-puttonyokkal, a

boldogok. Jaj, ha már gyermekdallal egészen betölteték, mint

boldog létanyagával a szivacs, ha már a tiszta, tiszta dallal

lényében végig betölteték, az irgalomra-éhes, száraz Ősszivacs,

ott haljon meg a virágzó Gyermekfa alatt, emberszívéhez-kapva,

nagy csattanással elzuhanva, ott enyésszen el a virágzó Dal-óriás

gyökerei fölött, a gyökerek fölött, melyek a Föld Szívébe ágazának,

a Föld tűzkristálykocsonya-szívébe, az ősi szent gyökerek fölött,

a füstölgő, illatos avarban, ott enyésszen el boldogan és lassan,

míg hullanak rá a rengve-rázkódó Gyermekdal-óriásfa arany-

hímzéses mohatollai, a megkristályosodott öreg levelek, aranylevelek,

gyémántlevelek, kristálykelyhek, eres, árva szirmok, hogy dögletes

furcsa testét betemessék. Igen, talán ezért vánszorgott tovább

a zöld zsíros kásával befolyt és gyémántszögekkel-kivert, rozsdás vastű-fogsorú

inda-csontvázakkal virágzó láthatatlan kő-úton, a dal felé,

a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, tántorogva, csipádzva és

vakon, piros mohával benőtt apró szemgolyókkal, mint egy óriás

vak kentaur-csődör, szeme taknyát csipegetve, dörzsölgetve, vakargatva,

ahogy lehetett, furcsa összetett lencsés-gombos-körmös ujjvégű

csupa kék ránc, csupa rózsafodor gumibársony-kezével, ment tántorogva,

csipádzva és vakon a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, mint egy

félbevágott Brontosaurus, a legalább húsz tonna súlyú, aki

furcsán és titokzatosan egy ágyékánál elfűrészelt emberféllel

nőtt össze valahogy, szinte alíg látható testfelszín-átmenetekkel,

egymásba-olvadó bőrözettel, szőrözettel, pikkelyzettel és mirigyzettel,

ez a különös-különös arcú Valaki-Valami, különös-különös arcú Vágy,

néma vak Vágyakozás, hiszen szőr-álarcos, tétova arcában is vala különös

összekeveredettség, mintha vak ember-arca, a bíbor-szőrzetű, az

egymásbacsavarodó és egymásba-dagadt piros szakállú és vörös-bajszú

ember-arc fehér kocsonya-bársony axolotl-arccal, zöld-piros-kék-lángú

gumiálarcos gőte-arccal, sárga-kék-piros-arany-csíkozású

mirigy-vigyor béka-arccal, vak piros sziréngőte-arccal lenne

összekeverve, s orra helyére, mintha egy rongyos, csipkés, szögletes,

hatszögű-cellás darázsházhátú pipabéka-nőstény nőtt volna, a

nagy zöld úszóhártyás lábakkal a két szájszögletbe gyökerezve,

mint kocsonya-lapulevelek, moha-esernyők, s lágyan lüktető orrcimpának

levelibékák nőttek vala pipabékanőstény-orra oldalára,

balfelől egy sárga kocsonyalencsevirág-kezű piros levelibéka,

jobbfelől pedig egy zöld kocsonyakesztyű-kezű kék levelibéka,

dülledett négy arany szemgolyókkal! Ment óriás kő-oszlop

lépteivel, iszonyú kőlibaláb-talpaival egyre beljebb a zöld

penésszel, lángoló, fodros, csipkés és kékszivacs-kucsmás

gomba-őrülettel, zsíros és reszkető zöld lencsekásával,

véres fekete növénytajtékkal, virágzó bokrokkal, gomolyag kacsokkal,

megkövesedett kígyó-gyökerekkel, vastag aranyszivacs-hömpölyeggel

benőtt láthatatlan kővilágba, ment a Vak, az Éhes, a Dalra-

szomjas, az Árva, ment tántorogva, tisztán és vakon, egyre

beljebb húzva megszottyadott és meglottyadott irgalmatlan

kő-másodönmagát az egyre-jobban fölpúpozódó, egyre-magasabban

föltornyozódó növényhabokkal, egyre tornyosabb, lángolóbb és

csipkésebb lombozattal rengő láthatatlan kő-város ismeretlen

közepe felé, egyre-nagyobb vasak, vasgubancok, fémolvadék-hegyek,

kőomlás-tengerek, kő-elfolyás-buborékok és kő-olvadás-lepények

között taposva és cibálva, ráncigálva emberteste vak

kő-folytatását, a sárkánygyík-terhet, mintha egy szűlni-kész,

kőkoporsóburkolatú óriás Őstatu húzná kőmozaikhátteknője

kőfodros kőszoknya-széle alól földig-lelógó dagadt, pikkelyes kő-buborék-

pocakját, s kőmozaik-gyűrűkből fűzött óriás vastag ősfarkát

a megdöglött, zölden-izzó növényzettel bevont ősvilágon keresztűl, a

kihalt kősivatag vastag növény-szőnyegén, s a sok dörzsöléstől,

ütődéstől, föld-visszaütéstől, kő-visszaütéstől kőszagú testében

megdöglött vala már a magzat, ott lebeg döglötten a forró

anya-lében, a kékeres hártyalabda-méhben, széttárt karokkal,

mint a Megfeszített, mint egy kőmozaik-övekkel, kőmozaik-gyűrűkkel,

hegyes kőmozaik-sisakkal felöltöztetett kőcsontváz, kőcsontváz-

lábai és kőcsontváz-kezei széttespednek, mint kőcsontvázlegyezők,

kőkürt-orrlikaiból véres nyál szívárog, s kőgyűrű-farka

fölcsavarva, mint egy kaméleonnak. S az óriás Őstatu-anya

pedig megy vánszorogva tovább a kihalt, árva világban,

megy a kő-belsejű zöld magányban, csiszolva, reszelve nagy tömött

pocakjával a földet, a követ, és nem tudja, hogy magzata

rég halott már, és nem tudja, hogy halottat cipel, és nem tudja,

hogy Holtak-királynője, nem tudja, hogy a halállal terhes,

nem tudja, hogy halottat fog szűlni, megy a Halál hasában halállal,

megy a Kő-sír halott magzatával, megy az ősi, ősi Kőkoporsó,

kő-hasában ringatja halottját, kő-hasában kő-halott lebeg. Igen,

úgy cipelte ő is kőzet-másodtestében a virágzó csöndet, a virágos

tiszta mámort, mint az ember cipeli halottait szívében, akik

ott nyüzsögnek viasz-álarcos fejükkel, gyöngyház-álarcos arcukkal,

kristály-álarcos koponyájukkal a szív forró üregeiben, gödreiben és

barlangjaiban, mint az őssziget kőlángcsipketaréjos, fehér gyönggyel

kirakott halántékú, kék zománcpikkelykesztyűs, sárga

pórusos bőrkehely-orrlikú ősgyíkjai, egymásra-mászva, egymáson

heverve, míg fölöttük a szirteken madarak nyüzsögnek, szikrázik

milliárd tojásuk, a kőfészkekbe rakott, s a tengerig csorog le

alvadtan, keményen, zölden, pirosan, fehéren vastag ürülékük,

s málladozik az ürülékcsipkefüggöny a tengercsattogás zöld szivacstaréj-őshabjaiban.

Csak ment, csak ment, csak ment a növénnyel-behabosodott,

virággal-bezsírosodott, virág-ikrával és virágpetével befolyatott

kő-omladék-város, kőmálladék-világ világközepe felé,

a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, ment lassan,

tétován, csipádzva, vakon a zöld növénykásában, fehér

ikra-lávában, amely oly kövéren és keményen csurgattatott a

láthatatlan város omladékaira és kő-olvadékára, mintha

az űrben lebegő Őshal-istenasszony folyatta volna izzó

fehér tejét e kőhalálra, mintha az űrben-lebegő Őshím-

halkirály öntötte volna ikráját e kőhalál-magányra, mintha

a Mindenség aranyhínárai közt vartyogó Ősvarangy-isten-kan

folyatta volna spermáját e kőcsontváz-árvaságra, s Ősbéka-

istenasszonya csurgatta volna szent kloákájából ide gyöngy-

pete-fürtjeit, pete-szőnyegét, mintha a csillagokban fészkelő,

csillagdarázsházban lüktető, csillagcementből épített termeszvárban

lobogó Ősdarázs-istenbika, Ősméhecske-kan, Őslégy-apa, Őshangya-nőstény,

Őstermesz-istenanya petézte és ondózta volna tele rengő tornyokban és

reszkető fényes kupolákban e kő-csontváz-maradékot; csak ment

tántorogva, tétován, vakon csipádzva egyre beljebb e zöld

sivatagban, e szikrázó ikra-pépben, sokszor belesűllyedve

térdig a zöld főzelékbe, fehér latyakba, sárga zsírba,

kék moha-puhaságba, vad, végzetes lihegéssel, irgalmatlan

lassúsággal, irgalmatlan nyikorgással, mintha óriás kőharmonika

szólna kő-szelvényeivel összepréselődve, kőszelvényeivel kinyújtózva,

mintha kődobon vernének kő-dobverőt, mintha óriás kőhernyó

ropogna, recsegne összehúzódva, szétfújódva kőgyűszűs kőhurka-

hullámaival, csak ment, csak ment, csak ment iszonyú kő-

libalábaival, hurcolva maga után már félig-döglött, alíg-

füstülgő, nyikorgó, hömpölygő, harmonikázó szaurusz-másodtestét,

a kőkoposóba-zártat, a kőkard-hárfás-taréjút, a kő-

harang-farokbojtút, csak ment, csak ment, csak ment, hogy

kiserkedett kő-pikkelycsillag lába ujjaiból a vér, kiserkedett kőmirigymoha hasa-aljából a

vér, kiserkedett kőgyűrű farok-ostora mozaik-lapjai közt

a vér a vad dörzsöléstől, a kőhorzsolástól, kőrágástól,

hiszen hasa és farka pikkelyzete kiszakadt, letört és

lemállott vala a láthatatlan kő csókjaitól, a láthatatlan

kőfogsorok harapásaitól, a láthatatlan kőnyelvek milliárd

tüskés ráspolyaitól, lába irgalmatlan úszóhártyáit, a szivacsos

és mohos és sejtes óriás kőgumilepedőket átszúrták a kő-

agyarak, a megolvadt fém rozsdás agyar-csöcsei, ment hurcolva

magával és hurcolva magában fémek rozsdás fésűit, fémek

szivacs-koponyáit, vasak csontvázát, rugók korrózió-penészes

csigaházát, egy kihalt világ maradék-szégyenét, egy elégett világ

kő-csorbulás-vázát, kő-buborékolás-iszonyatát, egy megsűlt világ

elszenesedett kőzeteit és elszenesedett fém-alkatrészeit, csak

ment a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, egyre közelebb

a dal kő-fészke felé, a szivacsosra kiégett kő-húsú Kő-anya

kő-csontváza felé, amely ott fekszik valahol nem is oly messze

már e zöld sivatag, e fehér ikra-sír közepén, a Kőanya-

csontváz felé, amelynek méhében a Virággyermek énekel, mint

kőcsontvázbuborék-kupolából, kőgerendatorony-magányból,

kőpillér-árvaságból épített, zöld, szőrös és lángoló növényzettel és

virágzattal benőtt templom közepén, ott ül a Gyermek, teste

fonva virágból, koponyája kötözve virágból, keze virág, lába

virág, szeme virág, füle virág, vesszője virág, szája virág, haja

virág, ott ül a Virággyermek, a virág-hangú, a virág-tekintetű

és virággal-virágzik, virággal-lélegzik, virággal-könnyezik,

virággal-énekel. Ott ül a Virággyermek és várja őt, ott ül az

óriás kőszivacsbuborék-anyahas közepében illatosan, tisztán,

lángolón és énekelve várja őt, a gyötrelmesen vonszolódót,

a haldokolva lassan közeledőt, aki jön már tántorogva,

csipádzva és vakon, jön mint a Halál a halálban, jön

a haldokló Halál-fiú, a Halál-nemzette Ember-Kő-Iszonyú,

jön a Tűzhalál Egyszülött-fia, jön a Tűzözön Kentaur-magzata,

az Ember-Sárkánygyík Vetemény, jön a haldokló Remény, jön

a Nemzette-Reménytelenség, jön az Akarta-Bűn, Akarta-

Kevélység, jön a Szörny-Újvilág Szörny-Butája, jön az újra

fölmagzott Földgolyó Ember-sárkánybikalánya, jön az Új Élet

titkos szép Csunyája, jön a Tűzondó-Halálpete-Társulás vak

Hermafroditája, jön a Bűnhődés legocsmányabb Virága,

jön az élettel újra földagadt Földanya egyetlen óriás Teremtmény-

Csudája, jön az újra-virágzó Földgolyó legtitkosabb Árvasága,

jön tétován, tisztán és vakon, s nem látja, hisz vak, vak, vak

szegény, nem látja, hogy itt-ott, ahol kőpikkelycsillag-talpával, vagy kőostor-farkával,

vagy farka kő-tövis-harangjával a vad növényzetet, a tébolyúlt

virágzatot elkotorta, vagy kitépvén vak lépteivel, a kőről

elsodorta, hogy ott a kőben, a pórusos hatalmas kőlepényben,

az óriás szétfolyt kőlencsében valami felső testéhez hasonló

rajzolat fekete csipke-alakja, kristályfodor-halálsalakja

virágzik, hogy ott a kőbe-sűlve emberforma látszik, mint ős-

palába a rákok, szitakötők, halak, madarak szénrajzolat-

váza, mint ősbuborékos kőmagányban az őshal széncsipke-mintája,

hogy ott a kőben, a pórusos tiszta kőben, az óriás kőlepényben

egy ember vala úgy belesűlve, mintha egy ember-árnyék lenne

a kőre sűlve, nem, nem is árnyék, de maga az ember, hiszen

ahogy fekszik a kőben föloldódva hanyatt, látni a fekete

kőcsomóvá dermedt mirigy-láncokat, a bőr recézetét, mintázatát

a kőben fekete háló-árnyék-alakban, s külön a test pórusait,

a kiégett szőrszálak fekete kőbuborék-üregeit, a szétcsapott

tenyerek ráncát, az orrlikak, szemhéjak, szájcimpák, fülcimpák

pórus-tengerét, likacs-sivatagát, a kiégett szempillák

kőlikacs-koszorúit a szemhéjak peremén, az arc kőpórus-

álarcát, benne a szemek, a száj, az orrlikak széngyűrű-rajzolatát,

s külön a test közepén a kőbe-sűlt szívet, mint valami póruscsipke-

ősárnyék-virágot, mint egy pórusos fekete kőmirigy-csomót,

megkövesedett csipkeszalagos és buborékszirom-gyűrű-virágos tengeri dinnyét,

összezsugorodott kőgyűrűcsigolya-csokrot: tengeri liliomot, mint egy

emberszív kőbesűlt eres árnyékát a szénrajz-csontváz-mellkas

közepén. Nem látta, hogy a kőre sűlve és a kőbe sűlve úgy

feküdt ott az ember, az ember szénrajzolat-váza, a fekete

kőbuborék-szövet-emberalak, szétvetett karokkal, kőpóruskesztyű-kezekkel, fekete

kőpórus-szövedékből kimetszett árva arccal, kőbe-sűlt ágyékkal,

kőszivacs-kesztyűvé változott lábakkal, függve szinte a kőben,

ott csüngve a lepénnyé-olvadt kőmezőben, mint kínhalála

után, az ecet, a spongya, a végső ordítás után, mint a veres

szakállba véres nyál-szívárgás, buborékos kék tüdővérhányás, csomós zöld epe-

hányás után, a végső, végső sikoltás után a kereszten a

Megfeszített. De jaj, mit látott ő az Elvégeztetett Világból,

a Kínhalálból és a Kínhalál-utánból? Mit látott ő a

Tűzhalálból és a Tűzhalál-utánból, mit látott ő, mit

láthatott a Tűzözön után? Mert amíg látott zöld homályban

élt, mert amíg látott fényben vándorolt, nem látott mást,

csak zabálni-valót, amit csipkedve, levegőt-legyezve elfogott,

és szájába gyömöszölt vala, fejébe gyömködött vala mohón, a

rózsafodorcimpás-csigabigaszájkocsonyafodorszoknyás-vaginaszájúba,

míg nyálasan örvénylettek húsrózsaszája rózsaszeplős, kékpettyes, májfoltos szirmai!

Mert amíg látott, csak a bekapni-valót látta, a nyüzsgő,

röpködő, hernyózó, vonagló, ugráló, mászó, lebegő, remegő

fölfalni-valót, a sikítozót, puffanót, vartyogót, visongót,

vergődőt, menekülőt látta, a fuldoklót, ujjai között taknyos péppé-

málladozót, véres mirigycafattá-durranót, nyálmézes púder-

maszattá, szőr-ragaccsá, pikkely-latyakká szétdörzsöltet és

szétolvadót, és nem látta vala még a csillagokat sem, a virágzó

égitesteket sem látta vala, mert az égre föl sose nézett, hiszen

nem is nézhetett nagyon, az égre arcát sose fordította, hiszen

a párás, lucskos páfrányerdő magasan rezgett és beszélt fölötte

hegyes zöld lángcsipkéivel, zöld zománcból kalapált csipke-

lándzsatollaival, pórusos zöld fémlapokból kivágott csipkepajzs-

özönével. Mert amíg látott, a fényt látta csak, nem a lét

milliárd alakját, neszét, szerelmét, szégyenét, nem látta az

apró szörnyeteg-nyüzsgést maga körűl a fényben és a fény alatt,

nem látta hemzsegő boldog-boldogtalan szörnyeteg-környezetét,

a tisztákat és az összenőtt vadakat, az egymásba-bonyolódott,

szétválaszthatatlan alakzatokat, összenőtt más-más akaratokat,

a virágokat és a virág-irgalmakat, az üvegvirágzó árva

imbecillis-csordát, az átlátszó üveg-torzakat, az üveghólyag-

üvegcsipke-üvegláng torzókat-elburjánzókat, akik úgy

álltak ott lassan tátogva, libegve a fényben, az őrjöngő

tiszta, tiszta fény óceán-tömege alatt, mint a mélytengeri

virágállatok, mint a tengerfenék állat-virágai, a tengeri rózsa,

tengeri liliom, viaszrózsa, kocsonyafodor csápjaikat lassan hajlítgatva,

tekergetve, fodrozva, száj-rózsafejüket bíboran szétnyitogatva,

tapogató-csillagkarjaikat egymáson csúsztatva, tekergetve, a száj

mirigyrózsa-öble felé koronásan visszahajtogatva,

egész gyomrukat a kitágúlt szájnyíláson át vérhólyagosan

kizsákozva, hogy zsákmányukra lassan ráhúzódjanak, mint

lángfodros rózsafej a kis, nyálzó csigabigára, aranyos

virágbogárra, nem látta őket, az üveghólyagfa-üvegcsipkeláng-

idióta-merengőket, akik úgy álltak ott merengve, virágozva, alíg-

moccanva a fény őstömbjeiben, mint a tengeri zsákállatkák,

a mészháló-szitakesztyűk, a mészrács-szövet tőgyek a kövekre

nőve, hogy a vízből, a fényből az életet kiszűrjék, hogy a vízbe,

a fénybe a halált kiürítsék. Mert amíg látott, a fényt látta

csak, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal felé vezető fény-utat,

talán a hang fényeit, talán a fény hangjait látta vala, amíg

láthatott, nem a fát, virágot, madarat, bogarat, nem, nem,

a könnyű, könnyű, könnyű tiszta madarakat, nem is a

csoda-szemű bogarakat, nem is a bogarak különös, különös

szemét, csak egyszer a csigabigaszitakötőimádkozósáska

óriás két, sejtes kristálybuborék dupla szemsisakját, az izzó zöld

szemlencse-cellaablakok tükrében arca többezer törpe mását,

mielőtt végleg megvakúlt! Jaj látón is vak volt szegény, vak,

vak, vak Buta, és vakon se látta a Mindenség szívét, a

Föld tűzkocsanyarózsa-méhében lakozó Tűzkristály-fiú

mellének tüdőszív-levelét, nem látta milliárd-szemű virágzó

állat-környezetét, nem látta vala, hogy hányfajta szemmel

néz a Földi-létezés, hogy hányfajta szemmel néz vala a

virágzó anyag önmagára és a világra. Ó szemek, ó gyönyörű

szemek, ó csodálatos kegyesek, tiszták, könnyesek, könnytelenek,

ó szemek, szemek, szemek, óh áldott, áldott szép szemek,

az áldott, áldott, áldott anyag Legszebb Virágai! Ó, szemek,

szemek, szemek, Csoda-virágok, kristálykelyhek, kristályláng-

kévék, csodakristály-kupolák, könnyes üvegrózsák, fekete-bibéjű

tűzliliom-kocsonyák a koponyában és a koponyán! Ó, szemek,

szemek, szemek, mámorosak és végzetesek, igézetesek és ígéretesek,

megváltást-igérők, halált-hozók, könnyükkel-titkosak,

fényükkel-átkozók, lángjukkal-adakozók, ragyogásukkal-

robbanók, homályukkal-dideregtetők, aranykulcsokkal-

kérdezők! Ó, szemek, szemek, ó, szemek, szemek, titokzatos

őskristálycsomók, állati láng-kupolák, üvegviolák, tiszta

kocsonya-kelyhek, ó, állatüveg-koponyarügyek, koponyák tömött

kristálykelyhei, koponyák üvegtestű bársony-rózsái, homlok-

alatti állatásvány-kürtök, homlokokon ülő csillagikra-fürtök,

homlokok gyémánt-szedrei, kristálymálnái, kék szőr-álarcok piros

ikra-rózsái, aranyálarcú szőrkoponyák kék kristálymirigy-uborkái, zöld

moha-arcok piros gyöngy-mozaik-tányérai, kék moha-álarcok

arany-mozaik-szemkoponyái, piros arany-állkapcsú mohakoponyák lila

kristálykelyhecske-tűzcsokor-kupolái, zöld húskristályrózsák a

szőrkoronás kék csont-álarcokon, piros mirigyrózsák a zöld

mohás kitin-koponyasisakokon, kék napraforgó-tányérok a

rovarcsont-csőrsisak-lovagfejeken, hatszögű sejtrácsozat-

felületű vastag gyöngy-korongok a zöld csontszív-fejeken!

Ó, szemek, szemek, szemek, csoda-virágok, csodásak, kegyesek!

Ó, szemek, pondrók, lárvák, álcák, embriók, magzatok szemei!

Ó, állat-embriók, madár-embriók, hüllő-magzatok szemei!

Ó, kétéltű-magzatok, békalárvák, szitakötőlárvák, szúnyoglárvák

szemei! Ó, csoda-virágok, csoda-árvák, csoda-lángok, csoda-

kocsonya-harangok, csoda-rózsák, csoda-csillagok, csoda-lámpák!

Ó, szemek, szemek, szemek, fölnyílók, ragyogók, lángolók, virágzók,

ó, kihúnyók, elhomályosodók, kilángolók, eltaknyosodók! Ó,

gyermekek lassan-kifejlődő szemei az anyaméhben, ó gyermekek

félig-nyílt csillag-rózsái az anyamagzatburok forró őslevében, ó

csecsemők megszületés-utáni szemei, a rózsataknyosak, a magzat-

mézesek, az összeragadt aranycsillagosak, a tiszta, tiszta kékek!

Ó, haldoklók szemei, lázaranyrózsa-remények, a Fojtó Angyalt, a fojtó Halál-

angyalt-látó tűzliliom-szegények, aranypettyes, aranysündisznócskás,

arany-gesztenyetokocskás barna bársony-márvány-árvaságok,

óriás koromkoronggá kitágúlt pupilla-temetők, korom-kutak,

amelyekbe belehúll a világ, mert a retinán-ülő Tűzangyal két

lángpikkelykesztyűs kezével a világot behúzza, mint az aranykoronás

Varangykirály a Zöld-királyt zöld szakállába kapaszkodva a kútba, zöld

szakállát kocsonyavirág-kezeivel megmarkolva, húzza, húzza, húzza

a Tűzangyal a haldokló szemébe a világot, a tárgyakat, a lényeket, a

dolgokat, a zöldeket, a lángot, a csillagos eget, mint gyűrt,

aranycsillaggal-hímzett terítőt, hogy utána csak a fekete üresség

marad! Ó, haldoklók verejtékálarcban ülő zöld kristálybéka-

szemei, ó, haldoklók izzadtság-koponyában ülő aranygyökeres

márványgolyó-szemei, a zöldek, a kékek a feketék, barnák,

az ezüstmoha-színűek, az arany-hervadás-lángúak! És ó,

jaj a halottak szemei, a halottak árva, árva szemei, amelyekre

jégkesztyűs kezét az Elmúlás helyezte, jég-ujja hegyével

lángjukat dermesztette, ó zölden-elkásásodó lencse-ragyogások,

zölden elpépesedő kristály-lobogások, kéken eltaknyosodó kocsonyák,

hártyák, üvegek, zöld penésszel betokosodó üvegolvadék-

remegések, ragyogás-maradék-reszketések, a sárgán

elfolyósodó szemlencse-magányok, zölden-begombásodó

kocsonyagolyó-virágok, a fehéren elpenészedő üveggolyó-talányok,

zöld bomlások, kék szívárgások, füstszínű buborékolások,

lila bugyogások, piros bugyborgások, zavaros, zagyva üvegláng-

elfolyások! Ó, halottak csönd-szemei, mikor az ideghártya bíbor,

eres üst-fenekéről lassan kinő a homály-lencsefa, a zöld-takony

pikkelyfácska, nő, nő az üvegtestben kövér pikkelytörzsével

vala, s áttörve a szemlencsén a szemgolyó véreres felületén elterűl

pikkelylombjaival, mintha kék pikkelyharangot húztak volna a

szemekre, mintha zöld pikkelykocsonya-szoknyás angyalok

ülnének vala a titkot-hallgató szemgolyókra, a Bomlás, az Erjedés, az

Elgázosodás, a Rothadás, az Elkásásodás Angyalai! Ó,

halottak szemei! Óh Apám aranycsipkekráteres, arany-liliom-

kelyhes kékmárvány-szemgolyói a Ravatalon, a mosolytalanok,

a vissza-nem-nézők, a magamra-hagyók, a csipkevirágos szemfedő alatt

kéken zománcosodók, a titkosak, a búcsútlanok, az árvák, a

minden-titkot-tudók, az érthetetlenek, a rejtelmesek, ó,

Apám szemei a lezárt koporsóban, ó, Apám szemei a föld

alatt a koporsóban, ó Apám félig-nyitott szemei a sárga, esőbuborékos,

esővert föld alatt! Ó, Öcsém kis kék sziromzsák szemei a

koporsóban, az aranypettyes kék viaszgolyók, az aranyrepedés

szélű koromlencsével áldott kék zománc-csillagok véreres fehér

bársonygolyóra ragasztva! Ó, Nagyanyám szemei a koporsóban,

az elpépesedő zöld hólyaglángok, a csupa-pórus, csupa-ér, csupa

sejtszögletesség zöld habgolyók, zöld szivacslabdák, a

Halál legszebb kincsei, a Halál legszebb gyöngyei, a Halál

legszebb könnyei, foszladozó zöld lánghólyagok, amelyekre

zöld-lencse talpú zöld zománckristály légy szállt, míg el nem

zavartam onnan egy sárga rózsával, amelyekre zöld

szivacskorongpárna-talpú zöld kristálymoha légy szállt,

mintha a Halál Angyala lenne ő, döglégy mohakristály-

testévé varázsolódva! Ó, holtak szemei szívünkben és a

föld alatt, holtak tág-kásásodású szemei, holtak kék

mirigyzsákocskákból kidermedő szemei a föld alatt, a

szemfedő alatt, a koporsóban, amelyeket már a bomlás zöld

füstje se bánt, a rohadás kék gőze se bánt, az erjedés

sárga ködláza se bánt, a gázbomlás kék buborék-esője se

bánt, a kék halál-lángok sziszegő kard-ütése se bánt!

Ó, holtak szemei szívünkben! Mert úgy hordjuk szívünkben a

holtak szemeit, mint a Mindenség a csillagkását, tűzfürtöket,

csillagszemgolyó-koronákat, jaj, a holtak szemei szívünkbe

valának úgy belenőve, mint a gyíkok fejtető-szemei, szívünk

halottak szemével vala kirakva, mint gyönggyel az azték

halál-álarc, mint gyönggyel, ékkövekkel az áldozati koponya.

Ó, Holtak szemei, jajtalanok! Ó, Élők szemei, Csoda-lángok,

Csoda-álmok, Csoda-remények, Csoda-zivatarok, Csoda-csöndek!

Jaj, hogy tudta volna ő, a vak, vak, vak Ősi Vakság, hogy

látta volna ő, a vak, vak, vak Tudatlanság, hogy tudta volna ő,

hogy látta volna ő, hogy hányfajta szemmel lát az anyag, hogy a

gyönyörű, gyönyörű testekben a szemek, szemgolyók hogy virágzanak!

Hogy üveglencsésen kidomborodó sejtjükkel látni akarnak még a

növények is! Hogy a protozoák, galandférgek, szívóférgek, medúzák,

zsinórférgek fényérzékeny plazmájukkal néznek, hogy különös,

különös fényérzősejttel lát a giliszta, hogy iránylátó-szemekkel

látnak a férgek, lándzsahalak, örvényférgek, gödörszemmel a

puhatestűek, hogy fénylátó szemmel néznek a medúzák,

pontszemmel a rovarok, rovarlárvák, mozaikszemmel a

rovarok! Hogy képlátó hólyagszemmel néznek a soksertéjű

gyűrűsférgek, a lábasfejűek, gerincesek! Ó, Gerincesek szemei!

Ti tökéletesek, ti belső-lángúak, ti csillag-álmúak! Szemlencse-

helyváltoztatással látó halak, akkomodációs-szemlencséjű kétéltűek,

s ti, a szemlencse-domborúságot szabályozni képes hüllők, madarak,

emlősök, gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű vadak! Ti szárnyasok,

uszonyosok, kocsonyazászlós-farkúak, tőgyesek, emlősek, patások,

körmösek, csőrösek, karmosak! Jaj, a szemek micsoda gyönyörű lánca

épűlt az időben és az anyagban, hogy lássa önmagát az eleven

állati lét és lássa a világot, a szem-alkatrészek micsoda

gyönyörű társulása és közös megvalósulása virágzott és virágzik

a létben, virágzott az ember előtt, virágzott az ember idejében,

s virágzik az ember-idő után, és hányfajta szem porhanyósodik

a földben az alakulás-kezdet óta, mint egy óriás,

fordított, a föld tűzkocsonya-szíve felé nőtt Ősfa

milliárd gyümölcse, virága! Ó, az egyszerű látósejtek, amelyek úgy

ülnek a kutikula alatt, a pigmentsejtek között a hámban, mint

kék idegrost-szárú zöld-piros bibék! Ó, az egyszerű pigment-

kehelyszemek, melyek, mint a kék idegrostszárú pórusos rózsaszín

hajókürtök hajolnak a fény felé, az érzéksejt az idegszőr-kehely-

koronával és a vakuolával, a sejtnedvekkel telt üregekkel a

pigmentsejt-sisak alatt! Ó, az összetett pigment-kehelyszemek:

amelyekben a szőrkorona-kürtvégű piros látósejtek az epidermis alatt

egymásba-fonódva a pigmentkehely-hám-szemkoponyabuborékba úgy hajlanak, mint

kékszárú, kristálykefekorona-kürtszájú tűzliliomok remegve! Ó, ti

gödörszemek, ti csigák szemei, akik úgy ültök a cornea-sejt-

buborékban, mint tojásban a tojássárgája, idegrost-

kehelycsészében, amelyekből a szőrfejű látósejt-amőbák

tekeregnek a szemlencse felé, mint az Apostolok feje fölött

a lángok! Ó, ti pontszemek, lárvák, bogárlárvák pontszemei,

holt szívünk lárváinak pontszemei! Ti kitinlencse-sisakú

állatvirág-kelyhek, sejtes-szerkezetű üvegtest-szirommal, kehely-

belső-fésű érzőpálcákkal, amelyek a belső kehelylángtaréj-

látósejtekből ágaznak kifelé! És ó, ti csodák, ti szent csodák,

ti kitin-csodarózsák, ti kitinlencse-sejtszövetség-kupolás

csoda-virágok, szemlencse-kalászos kristálykéve-álmok,

kristályrózsával-benőtt pigmentsejt-kürtök, amelyekben

látósejt-szárú kristálykúpok szoros kévekötege ragyog, mintha

darázspapírház-rózsa hatszögű sejtcelláit lefejezett kristály-

darazsak töltenék be kristálykúp-potrohukkal, kristálytestük

izzó tömegével! Ó, ti rovarkoponyák izzó szent gyémánt-napraforgó-

tányérai, tűzikrás rózsatányérok, gyémánt-ikrás zöld korongok,

gombák, turbánok! És ó, ti hüllők, halak, kétéltűek,

madarak szemei, ti lángoló csoda-hólyagok, csoda-buborékok, ti fénylő

kocsonyahólyag-almák, hólyag-körték, ti golyó-szemlencsések, ti

korong-szemlencsések, ti üvegtestesek, ti szemcsarnokosak,

ti ideghártyásak, inhártyásak, szaruhártyásak, érhártyásak, szivárvány-

hártyásak, idegrostosak, fésűnyúlványosak! Jaj, emlősök

szemei, ti könnyesek, ti vigyázók, ti rettegők, ti álmosak, ti

bársonyosak, ti tétovák, ti rózsa-lángúak, ti arany-kehellyel

lángolók, ti gyémánt-kulccsal-titkosak, ti zöld

moha-levéllel benőttek, ti titkos-akaratúak, ti elmondhatatlan-

bánatúak, ti belső-gyásztól fátylasak! És jaj, és jaj, és jaj,

ti Emberszemek! Jaj, ti gyönyörű emberszemek! Jaj, te gyönyörű

Emberszemek Virágzó Világfája, amit sose láthatott szegény,

hiszen nem volt körötte Emberiség, hiszen csak ő vala az Emberiség

kétszer-múlttal-összenőtt korcs maradéka, hiszen vala ő

emberteste részleteiben inkább axolotl, sziréngőte, béka, mint

ember, vagy ember-maradék, s a föld alá sem láthatott szegény,

mert halandó nem láthat le a halálba, halandó a halál

múltjába nem nézhet, halandó a halál Ősfáját nem látja,

amely fordítva nő a földbe befelé, gyökerei, a láthatatlanok,

a csillagokba nőve, törzse a Föld rétegei közt az őstűz-

anyaméhig ér le, ágkoronája a föld alatt az egész Föld-

golyót benőtte, s valának ága bokrai, mint a kő-erek,

és vala a Földben széthálózott és szétbokrosodott ágazata,

mint az Ember-szemgolyó érhálózata, mint az emberszem

középső burkának vastag értőcsomókból gyökerekkel szétkelyhező

erei, amelyek az íriszben egyre sűrűsödnek, s a szemlencsét úgy

fogják koronásan és koszorúsan és ércsipke-korongosan körűl,

mint virágkelyhet sejtérhálózat-kelyhe az illatos, árva

virágkehely-csöndet, vala ághálózata oly csipkésen és csipkesejt-

bozontos özönben a földben, mint az episcleralis érfonat az

emberi szemben, mint az írisz érháló-buborékja, s azon belűl,

az Ősfa-ágazat minden pici része is vala oly bonyolúlt, mint az ember-szem

ideghártyájának egy tömbszelvénye, amelyben, mint kocsonyás zöld

üvegkockában, egy hatszögű sejtekből épűlt kockalap, s a felső üveglap

között függőlegesen piros ideghólyagláncok, ideghólyagfürtök, ideg-

hólyagcsövek, hálóbokorgyökérzetű kék ideghólyag-lopótökök,

idegcsomócska-kelyhekből ideggolyóforgók függőleges hálózata és

vízszintes gyökér-esernyőzete ragyog. S valának lombkoronája

csönd-szivacsának titkos mélyei, rejtelmes mélységei, mint a szemtükri kép

érhálózatos vérkorongja, az érhálózat alatti sárga Papilla

nervus opticival, a Macula luteával, a Fovea centralissal,

és valának lombja levelei pillás és pillátlan szemhéjak: állatszemhéjak,

madárszemhéjak, emberszemhéjak, kétéltű-szemhéjak, hüllőszemhéjak,

őslényszemhéjak, sárkánygyík-szemhéjak, emlősök szemhéjai,

s valának tündöklő virágai és gyümölcsei: szemek, állatszemek,

rovarszemek, madárszemek, halszemek, lárva-szemek, féreg-

szemek, kétéltű-szemek, hüllő-szemek, őslények szemei,

lepkeszemek, madársárkánygyíkok szemei, ősemlősök és ősmadarak

szemei, gyíkhalak szemei, páncélos Őskanok szemei, kőgyűrű-

öves Ősasszony-állatok szemei, taréjos Őskocsonya-torony-csipogók szemei,

kék-piros-sárga-arany-zöld gumilángfoltos Ősgumibársony-

kocsonya-templomok szemei, kék gumikocsonyaharang-orrlikú,

piros gumiláng-szügyű, aranypettyes-kékpettyes-violapettyes-tűz-

pettyes-türkízpettyes óriás Kocsonyagumiláng-állatharangok szemei,

a kék-kocsonyakezűeké, a piros-kocsonyakezűeké, az arany-kocsonyakezűeké!

Ősdenevér-madárhüllők szemei, és emberszemek! Mert

ez a Föld őskocsonyatűz-szíve felé nőtt halál-fa a Virágzó

Szemgolyók Fája, a Halottak Szemgolyó-fája, vala ez a

mérhetetlen ős-fa a Szemgolyó-Halálfa, a Szemek

Hervadatlan Halálfája! Jaj mit tudott ő, mit tudhatott a

Szemek Virágzó Virágfájáról szegény, mit tudhatott szegény vak,

vak, vak Buta a szemekről, a csodásakról, a gyönyörűekről?

Mit tudhatott arról szegény vak, vak, vak Buta, hogy hányfajta

kicsi ablak nyílik az állatszemekből a világra, a szerelemre, a

halálra, hogy a pupillák, a csodálatos pupillák hány alakban

virágzanak a szemekben? Ó, pupillák: fekete bajusz-alakúak,

fekete ökörszarv-alakúak, fekete hurka-alakúak, fekete

lencse-keresztmetszet-alakúak, fekete gomba-alakúak, fekete tégla-

alakúak, fekete levél-alakúak, fekete madárfej-alakúak, fekete

kérdőjel-alakúak, tüskés fekete üst-alakúak, hajlott hernyó-

alakúak, fekete hullámvonal-alakúak, fekete kagyló-alakúak,

fekete szügy-alakúak, fekete csöcs-alakúak, fekete fog-alakúak,

fekete kehely-alakúak, fekete gomb-alakúak, fekete gyűrű-

alakúak, fekete holdsarló-alakúak, csipke-fejű fekete golyó-

alakúak, fekete lándzsahegy-alakúak, fekete lándzsa-él-alakúak,

fekete dárdatoll-alakúak, fekete spóra-alakúak, fekete kalap-

alakúak, fekete szív-alakúak, ősászka-alakúak, őshernyó-alakúak,

ötgolyós lepény-alakúak, török holdsarló-alakúak! És ó, ti

íriszek: pirosfoltos-pirospettyes szürkék, aranyléces mályvák, barna

szivacskorongok, piros-sárga gyűrűfoltok, lukas barna tányérok, ó

íriszek, zöld-piros márványlapok, aranybarna érfodros gyűrűk, zöld

hólyagkoszorúk, lángfodros zöld márványcsipkegyűrűk, arany-

szalagos zöld lepények fekete ágacskákkal, lila ércsillagháló-

korongok, zöldsárga márvány értányérok, kék csipkehálóterítők

piros erekkel, aranycsipketányérok piros gyökerekkel, fekete-

napcsillagú-piros-lángkörtarajú-napkilövellés lángcsillagok, ó, íriszek,

két zöld mohaköves barna kalapok, szürke tányérban

barna cincérrágta facsipke-koszorúk, mohazöld hernyós levelek,

békazöld sejtkristályperemleveles övek, fehérmárvány-feketemárvány-

gömblapok, aranyfákkal-benőtt kékmárványcsillagok, aranytányérok

barna rece-hálózat-tömeggel; kopasz fekete fákkal, füstölgő

kupolával benőtt aranyhasú szürke gömbegek, zöld pálmalevél-

fonatkoszorúk: bennük csipkés aranylevél, fehér koszorúban

vérkerités-koszorúk, aranykorongok ércsipkemintázat-koszorúkkal,

azokban vércsipkehálógyűrűkkel! Jaj, íriszek és jaj szemgolyók

mélyei, ti titkosak, ti rejtelmesek, ti sejtelmesek, ti

csodásak, jaj csodálatos fundusok: érhálófákkal benőtt,

aranytüske-körsugaras aranyhernyó-napcsillaggal ragyogó kék

alapok, piros pórussivatagok ezüst napkoronggal, fekete kristályszeder-

kristályküllőcsillagos piros, kék alapok; zöldpettyes, aranypettyes

zöld szigetek, hócsillag-köldökűek, a hócsillagban zöld rája lebeg;

bíbor-ezüst kristálycsillagúak, rózsaszín napgyűrűvel, a nap

hasában lila csipkelevél, abban barna szarvak; világoskék

ősterek, bennük fehérsugarú fekete csillag; fehérpettyes májfoltok,

bennük fehérküllős kristálycsillag, rózsaszín fénygyűrű fehér nap körűl,

amelynek fehér kovatűkoszorúja világít, drapp bársonyalapok

fekete-embriós fehér tojással, mésztűküllős rózsalapok piros hasítékú

fehér vaginával; fekete-köldökű fehér oltáriszentségtartós rózsa-

szivacslapok hóbelű piros pálcikákkal, és ugyanazok a hótányérban

fekete integetős-rákkal, és piros és kék és lángfodros és szürke és

zöld és vérhernyós szemfenekek fekete bojt-állatokkal, fekete

hernyókkal, fekete kacs-csavarokkal, aranyküllő-koronás fekete

csigaházakkal, fekete ősbolhákkal, zöld csíkokkal, zöld gyűrűkkel,

piros pontokkal, piros korongokkal, mintha lángörvényeivel,

lángtekergéseivel a napot látnád; és még-titkosabb korongok,

még-rejtelmesebb alapok, a csoda-csoda-fundusok, a lét-

remények, a rózsahabosak, a vérszivacsosak, a vérhernyókoszorúsak,

amelyekben kristálysugaras fehér tojás, milliárd gyökérhajú ércsipke-

hernyó, kristályküllőkoszorús szedercsíra, ércsipkefás,

ércsipkeszárnyas fehér nap lakik; és még-titkosabb, még-

rejtelmesebb fundusok: kristálytojásos ősmárványlapok,

rózsaszín pórusszivacsok fehér napkoronggal, fekete-pórusos

aranytányérok piros ércsillagpókkal, piros kígyókarú-csillag-

hálójúak, piros radiolária-nyúlványokkal benőtt sárga csillag;

májszínű márványtojások aranytojás-embrióval, piros gyökerekkel

befutva, piros gyökérfák sárga-zöld mohakorongon lapúlva,

aranyszivacs-napkorongok fekete levelekkel, piros láng-

robbanás-gyökerekkel, s mint valami akvárium: zöldpettyes zöld szivacstányér,

amelynek közepéből, a fekete gyökérszivacstojásból,

a szürke ősezüstkeféből két egymásbafont rubintfa nőtt ki, a

zöld szivacslapra lógó gyökér-ágakkal, hatalmas bíbor gyökerekkel,

melyek az ezüstkefe szőrsörényébe nőnek, egész a

fekete pettyhalomig! Jaj, mit tudott ő a szemekről, a

különös titkos koponya-istenekről, mit tudta ő, a vak, vak,

vak árva Buta, hogy bennük testesűlt meg a világ mosolya, a

világ iszonya, a világ virága, a világ láng-reménye, a létezés

leggyönyörűbb fénye, hogy ott, ott a szemekben lakik a láng, a

láng, a láng, az elmondhatatlan, formálódott ki vala a szem

bármíly alakban, bármilyen fejen, testen, koponyán, húson,

kitinen, csontban, kocsonyán, amőbán, Diatomon, Desmiden,

Dendrocoelumon, papucsállatkán, virágállaton, tűcsillagon,

Euglena-levél-lepényben, Stenor kocsonyakürtön, Volvox

gótikus katedrálisok facettarózsa-kőfonatablakához hasonló testén,

amelyben kocsonyaszőrcsillagok, napkorongok, pontszemű sziromcsillag-

kereszt-gerinces virágok laknak, a szőrkoszorús pettyhálócsipkecsillag-

korongban, ősrákok csupa kristálybojt fején, csupa kristálykefe

üvegkoponyáján, Daphniák csupa kristályágacska koponyalegyezője

alatt, az Apus páncélkaréja szélén, csillagállatkákban, gubacs-

csillaglényekben, sugárállatkák sugár-reményében, Dixippus

kőcsontváz-pontkoponyája pórus-üregeiben, a Rotifer páncélos

koponyatölcséreiben, a pórusuborka Hirudo pórusgomb-fején, a

Nereis ezer kitinlevél-szelvény teste kitincsipke-elején, az

üvegtökű üvegharang Sarsiában, a polipon, szépián, állat-kaktusz-

fejű Loligó fej-oldalán, az Eledone csipkekaktusz teste tövében,

a Cyclops tüskecsigolyabajszos öves páncélpajzsa korongeleje-

közepében, a Copilia kalász-bajszú homloka elején, az

ezerlábú csontvázpajzs Scutigera nagy kristálykacsú csigolya-fején,

a vizibolhában, mint fekete mirigylepény kocsonyával töltött üveg-

harang alatt, a kajmánfejű Leptodora orra elején, a kitinhernyó-

karú két-tollas szarv alatt, a Vorticella szőrkoszorús-

peremű takonyliliom-kelyhén, a holdason, a korongoson, a

tengeri liliom kocsonya-csigolya-ágain, a tengeri csillag gyöngyös

lángkarja gyöngysisak-hegyén, az Alciopa kristály-kefés

koponyahólyagja homlokán, mint két óriás kocsonyadió, a

kőcsipkegyűrűs-halkobra, a kristálylegyező-fülű Syngnathus

hegyes kőcsikó-fején, a különös különös állat-kristályatomszerkezet-

ponthálózatokon, a gömbökön és a csipkecsillagtornyokon, kitin-

koponyákon és szőrálarcokon, mohafejeken és csontkoponyákban!

Jaj, hogy néztetek rám Szemek, Állatszemek, Rovarszemek,

Bogárszemek, Madárszemek! Ti tömpe kék kitinálarc dermedt

ikrakönnycseppjei, ti csontbuboréksisakos kitinkoponyák izzó

fekete szőlőfürtjei, ti szőrös kitinhólyag-pókfejek nyolc ragyogó

üveghólyagszemei, melyekben ott ül, mint borostyánkőbe zárva:

arany-csikóhal, aranykecske, aranypáva, aranylevél; ti hosszú, pórusos

kitinrúdvégek kristálymirigy-szemcsöcsei, ti zöld csigolyakasza-

fejek hatalmas mozaikos kristálygombjai, ti csápcsukló-alatti

mirigylepényrózsák, ti kocsonya-csápvégen-ülő üvegbuborék-magú

kristálykehelyszemek, ti hasított hosszú kék gumiragya-zsákok:

Tritirus-fejek kék kőgolyói, ti bíbor kopoltyutollú fehér

kocsonyalevél-lobogások fekete-pettyes piros axolotl-szemei,

Hippocampusok hosszú, szögletes üvegkristály-csikófejének csecsemő-szempillás, aranypettyes csikószemei,

ti nyolcszögű kék zománc-pupillás kőeres kőgolyó gekkó-

szemek, ti tüskegombóc tövéből fakadt tompa kőcsöcsök fekete

gyöngyei, ti széles, kajmán-orrlikú őscsőrök szőr-

rózsa tövében ragyogó gyémántok, ti hatalmas piros koponya-szőr-

páfrányok alatt a fehér mohasisakból kidagadó kék kőmozaik-

golyók; ti szőrgombócokban fészkelő eleven akváriumok, óriás

ősaranybuborékok, amelyekben gyászhal úszik, feketepettyes,

feketegyűrűs, fekete-öves-cigányhal, ti pipahal-kanalasgémcsőrök

tövének üveggyűrűs koromgolyói, ti őslények fénypetty-csillagkoszorúi,

ti óriás széles kőcsipkeszáj kocsonyarecelevelei fölött laposan fekvő

kékgombos aranylencsék, ti dülledő üvegtornyok, lángoló üveg-

gombák, ti kitinpórus-kitinkéregtorony négy dagadt üvegheréi! Ó,

hogy nézett vissza rám a kékcsápú, a kék-ezüst-rózsaszínpettyes

kitin-álarcú, háromöves zöld kitingallérú szöcske pórusos rózsaszín

kavics-szeme, a denevér óriás bőrbordás-füle alól kis vaksi

kutyaszeme! Ó, szemek, szemek, szemek, őshalfejben fehér

márványgolyók, fekete-köldökű fénypettyek, feketepontos

fénygolyók, ó szemek, vállig-érő, ajkakig-nőtt fénypettymozaik-

kupolák, szőrös ikracsomó-szívek: az egész mohakoponyát

betakarók, ó állatüveg-facettacsöcsök a szőrálarcos szőrkoponyán,

ó pórusos, rücskös, eres zöld kitin-lovagsisakok óriás kőlencse-lángjai,

óriás kéregrücsök-szarvfej fekete golyói, kékpettyes kitinkéreg halántékok

fehér darázsház-háromszögei, ó, ti mindenféle rovarkoponyák

csodaszemei, ti óriás zöld üvegbuborékok, kettős fénypettybuborékos

óriás-turbánok a dupla ikragolyók fölött, külön kidülledő

üvegkoponyák az üvegfejen, kitinharapófogók üvegrücskei, ó, ti

piros, zöld, kék, fekete, arany kristálymozaik-koponyasisakok, a

vállakig érők, zöld páncélsisakfejek gyöngylepényei, üveglámpái,

üvegcsöcsei, hegyes zöld kősisak koponyák ősüvegpénzei, ti orrszarvú, kék,

pórusos koponyasisak-óriások kis piros mirigylegyei, ti fogólábas

ősvarjúcsőrű gombfejek hatalmas gyöngyházgolyói, ti gyöngymirigy-

arcok sárga kőgolyói, kőfodor-arcok ezüst-hólyagai, ó, ti

szivárványos látó-ikraemlők a fekete, sárga, kék mohakoponyán, hatszögű üveg-

mozaiklevelek az elefántormányú üvegpáncélsisak oldalán, ó, ti kidülledő

aranypetty-rácsozatú óriás koponya-korsók, ó ti mirigytüske-

bogárfejsündisznók eltévedt gyöngyei, ó, ti tűzpettyes mohasisak kék kavicsai,

rózsaszín mohakoponya barna korongjai, kék szőrsarlós

arc-taréjú fehér pikkelysisak fekete üvegdinnyéi, zöld

márványarc aranygolyói, kék csigolyacsápú pórusos aranyálarc lila őslencséi,

ó ti zöld kristálymoha-hólyagok, pórusos zöld kitinpáncélpajzs

aranybibéi, zöld gerendabordázatú csipkepáncélpajzs előtt dagadó

kék szem-mirigyek, ó ti kék golyók, barna golyók, májszínű

golyók, tüdőszínű golyók, aranycsíkos rózsafejből, aranymirigy-

koponyából, rózsaszín-fejsisakból, aranyálarcokból, szőr-koponyákból, kék kő-

likacsos kőpajzsok aranykoponyagödreiből, kék szőrtarajú piros szőrsisakból kilángolók,

ó hatalmas aranytollak, széles aranycsipke-páfránylevelek alatt a

barna prófétaszakállú fehér medvekoponya, a fehérmoha medvearc

hatalmas kék kristályrácsgombjai, ó barna lárvafejek nagyszőrű

fekete pontszemei, ó kék mohakoponyák bepödört pödörnyelvei

fölött izzó aranyikratojások, ó hatalmas kétágú kék fésűcsápok

mellett kinőtt lila tojás-ragyogások, ó lila-szalagos, zöld

hatszögű pontmozaikokból épített óriás mohakristály-szemkoponyák,

ó, zöld pikkelylevél-mohák zöld zománc-tojásai; és ti, a fehér

mohaszakáll fölött domborodó kékmozaik koponya-szemsisakok, tűzcsíkokkal,

piros pántokkal, szivárvány-övekkel, zöld-piros szalagokkal; és ti, fekete moha-

golyók, kék zománctojások, feketecsíkos márványtojások, sárga kőtojások,

lila gyémánttojások, barna üvegtojások, feketepettyes barna

márványszívek, fekete fénygumók a kitinkoponyákban, pikkelykoponyákban,

mohakoponyákban, pikkelysisakokban, szőr-álarcokban, moha-sisakokban,

mohaálarcokban, pikkely-álarcokban, kitin-álarcokban, pamut-álarcokban,

szőr-sisakokban, szőrkoponyákban! Ti fekete mohagolyók, kékpettyes arany-

tojások, ti kék gyémánt-bimbók, aranyrügyek, és mind, ti

Szemek, létezők szemei, ti kristályikra-szőlőfürtök, arany-

ikralepénycsomók, és mind ti Szemek, létezők szemei, titkos,

titokzatos lánghordozók, remény-lámpák, az élet tűz-

madarát mélyükbe zárt csodaüvegkoporsók, boldog kristály-

koporsói a koponyáknak, boldog állatgyémántrózsái, állat-

üvegkoporsói a létnek, amelyekben az isten-szívű arany-

levelibéka lakik, amelyekben az arany-angyal lakik, a Láng,

a Láng, a Gyönyörű, Titokzatos! Ó ti Szemek, húsagyagcsipkéből

font hatalmas zöld korsókban lakók, óriás kőeres, koromhasítékú

kőgolyók, aranylevél-lencsés kőpikkelytojások, feketehernyós

aranyfákkal hímzett zöld lángolások, kék gallérkoszorúban,

fekete csipkekoronában ülő piros madárszemek, kék narancsbőr-

tokból kibújó fekete gömbláng-üzenetek, lándzsaékpupillás

ezüstlabdák, aranygyűrű-keretű kék viaszrózsák, tűzcsíkos

aranygombok, piros-kék-zöld-lila-arany-cserépgolyó-madár-

szemek aranygyűrűkkel, aranyszigonyokkal, aranylevelekkel,

aranypettyekkel, aranysarlókkal, aranyövekkel, aranypántokkal!

Ó, szemek, szemek, szemek, Elmondhatatlanok, Befejezhetetlenek,

Végtelenek és Milliárd-sokaságúak, akik voltatok és akik

lesztek még valaha, majd ha én se leszek már, majd ha engem is

ledobtak a földbe, majd ha szívemet megette a Föld! Ó,

szemek, szemek, szemek: nagy fehér pamatcsákó oldalán

ragyogó fekete-gyöngyből-fűzött óriásgolyók, ó szemek, szemek,

óriás csontcsigolyaszárú-csontfonalhurokágú tollcsontváz-

csápok alatt a fehérmoha prófétakoponyából kidagadó

óriás fekete gyöngygombócok, szőrös kitinsisak-pókarcok nyolc óriás

fekete gyémánthólyaga a koponyakitinharangból kilógó

lábszárszakállak fölött, fehér fénybuborékok, arany lánghólyagok;

ezüst rovar-mohaborjúfej szőrdorongcsápja alatti kék aranypetty-ikra

tojások, titkos márvány fodorlepények izzó fehér

gyöngyikraholdja, az elmondhatatlan, fekete szőrzászló

kék fénypettyhálózatú, koromrácsozat-felületű óriás

kristálybuborék-dombjai! Ó, szemek, a hő-pontokat-keresők,

jövendőt-keresők, kék málnák, piros szedrek, lila ikrafürtök,

sokszögűre csiszoltak, állatüvegkamillák-virágfejei a koponyákon,

izzó állatikravirágtányérok, látó penészgolyók, látó mohagolyók,

hártyagombos kocsonya-golyók aranygyűrűvel kerítve,

kristálytálból kinőtt szőrcsillagok, piros mirigymargarétás

aranygolyók, piros csipkevirág-szemgyűrűs zománc-tojások, szemek,

piros mirigytányérban zöld zománcgolyók arany-szívvel, vörös

bőrcsipketálban koromkocka-pupillás kék agyaggolyók,

lila mirigymargaréta-szemkeretes aranyzománc-labdák,

ó szemek, ti rugalmasak, ti könnyen-szétkenhetők, könnyen-szét-

dörzsölhetők, könnyen szétmorzsolhatók, lepkék, pillék, szúnyogok,

éjjeli lepkék szemei, ti habszerűek, pépszerűek, üvegnyálka-

szerűek, ti üvegkocsonyásak, ti piros, ti kék pamutpetty-szemek, zöld

üvegpont-szemek, kék pamutpont-szemek, ti mohásak, ti alíg-nedvességű

mohagolyók, penészgolyók, fonalgombarácsozat-gombócok, ti

fakéreg-szemhéjú szemek, száraz-dióhéj-szemhéjú szemek, mohos

fakéregcsésze-szemhéjú szemek, véreres kék, zöld, sárga mirigycsésze-szemhéjú

szemek, szemek, szemek, szemek, ti fehér bársonygolyók arany

levelekkel, fehér gumibársonygolyók korom-sarlókkal, ti gumicsésze-szájú

mirigygumi-koponyák aranypislogású, tűznyilazású üveg-

harangjai, amelyekben fekete moha-manó, korom-kengurú, penész-medve

lakik, ti szemek, szemek, szem-rózsa-levűek, szem-rózsa-

olajosak, kék rügy-nedvűek, ti enyvtelen, gyantátlan növényi-

nedvszerű facetta-pépes állatüveg-rügyek, rovarfejrügyek, bogár-

koponya-kocsonya-rózsák, ti kék, ti piros, ti zöld, ti barna,

ti arany lakk-rózsák, ti szénkristály-rózsák, ti látó kristály-

petefészkek a kitinkoponyák oldalain, aranyabroncsokba foglalt zöld moha-

koponyák látó facettarózsa-fülei, izzó kristálypetehalmazok a mohos

páncélsisak-kőkoponya-fejen, amiket a Látás tojócsöve tojt

oda, lila csáprózsás páncél-kőbuborék-fejek lángzó csillaghalmazai,

szemek, szemek, szemek, jaj ti Szemek, ti forgathatók, forgathatatlanok,

ti szempillások, szempillátlanok, ti merevek, színes porcelángombok,

aranyköldökű porcelángolyók, ti aranypettyes kék zománcbuborékok,

nehezen forduló, fejjel-együtt-forduló madárszemek, archaikus

szobrok kő-szemgödrébe, agyag-szemgödrébe, márvány-szemgödrébe-ültetett

üvegszemekhez hasonlók, ti meredt, szemhéjnélküli üvegvirágok,

ti likacsos, kőgyökeres kőgolyók, a zöld mirigysisak-koponyából

kiálló kocsonyacsillagos kőhab-vázák, likas-hegyű megkövesedett

diók kocsonyatűzüveg-rózsával, mint megfúrt diók: bársonyrózsában

korom-liliommal, óriás gyöngyharangok arany-pántos üveg-

dinnyéi, barna-magú napraforgótálak a szőrkoszorús homloktetőkön,

ti izzó állatüveg-kocsonyaablakok, gyémánt-darázsfészkek, gótikus

rovartemplomok kőfonat-keretű kőfonatvirágsziromcsillagos üveg-

mozaik-ablakai, ti meleg üveglágy lép-szerkezetűek, ti sokszor

harmincezer kristályliliom félgömb-társulásai, ti pórusos grafitpöttyök, kék

kő-pontok, izzó koponyakristálykelyhek, ti kőmirigy-szemek a

bogárvirágfejekben, piros mohakoponyák kék pikkelyálarcából kinőtt

kristály-kukoricacsövek, szőrtarajos szőrsisakok óriás gyöngykorongjai, ti kőarcok

kék bársony-golyói, kő-álarcok vaksi pillátlanai, ti bársonypillantásúak,

ti ősduzzadt, sárga óriás szőrcsillag-töviskoronájú megváltó-

rovarkoponyatetőkről kétoldalt az arany-állkapocs-csontig őskövéren

lefolyt szőrös gyémánt-Willendorfi-Vénusz-emlők, jaj szemek,

ti moha-álarcok gyémánt-hagymái, izzó vérmirigysapka-szőrcsillagok,

ti állatbársony-koponyák arany-oltáriszentségtartói, ikralepény-ostyával,

ti szemhéjnélküli, könnytelen pont-sivatag-korongok, ti gyöngykorong

pontszem-csillagtáborai, sokszögűre-csiszolt mohakristálygolyók,

ti tajtékszerűek, nyálhabszerűek, kemény tajtékrózsák, szilárd nyálhabrózsák

szikrázó állatkristály-bodzavirágok, kőkoponyán kék bodzalepények,

szemek, szemek, szemek, rózsaszőrfészkekben pórusos, zöldpettyes tojások,

fehér kőrost-koponyák dagadt fekete szőrcsillagaiból, kövér bíbor

szőr-rózsáiból kidülledő kristály-asszonyhasak, gyémánt-

magzatburkok, amelyek szilárd kocsonya-őslevében, tiszta, puha

tömör magzatvizében sugárzó arany-embriók lebegnek, arany-

magzatok begöndörödött, nagypéniszű kaméleon-testtel, arany-

virág lábakkal, kezekkel, aranycsillagú koponyával, ó, szemek,

fekete kitin-álarcok penészes üveg-körtéi, égő fénydatolyafürtök,

sokszögűre-köszörűlt kristálygömblámpák, sokszögűre reszelt

gyémánt-szívek, üvegsírkövek a merev fejeken! Ó, Szemek,

Szemek, Szemek ! Elmondhatatlanok, Kifejezhetetlenek, Kegyetlenek,

Tiszták, Könnyesek, Könnytelenek! Ó, Szemek, Szemek, Szemek, ti

titkos, titkos mélyben kialakulók, kis sejtpöttyök, piros tűhegycsomók,

ahogy dagadtok, osztódtok, ereződtök, kelyhesedtek, üvegesedtek,

rétegesedtek, mint a növő hagyma-gumó, ahogy lencsésedtek, vagy

kristályliliomkéve-kúpgömbbé reménykedtek az eres, forró, lágy,

pórusos kocsonyában, a tiszta lüktetésben! Ó, Szemek, Szemek,

Szemek, embriók szemei, titkosan alakulók! Ó, titkos, titkos

alakulás, titkos szent növekedés és bennfogantatás, ó, a velőlemez

szemtelepe, ó, a velődombok elűlső részletének gödre: a fovea

optica, ó, a bezáródott velőcső oldalsó felszínének kitüremkedései,

a primér szemhólyagok, ó megnyúló szemhólyag-nyelek, látóideg-

telepek, ó szent agyvelőrész-szemhólyagok, a külső lemez

homorulatába benyomódott horpadt-hasú gumilabdák, ó, kialakuló

kettős-falu szemserlegek, szemserleg-szél által körűlfogott

pupillanyílások, ó, szemserlegüregek, a lencsék, üregtestek üstjei,

ó embryonális szemhasadék, ó burjánzó serlegszélek, kialakuló

retinarétegek, ó, lencsemezők, lencsegödrökből lett lencsehólyagok,

ó, lencsedombok, lencserostok, lencsehámok, ó, az agyvelő-felé

ágazó idegrost-kötegek, ó látórostok, ó mindenféle szent alakulások,

burjánzások, növekedések, hólyagzások, sejt-lombosodások,

ó, szemhéjvarratok: összenövők-szétválók, ó, kialakuló

könnymirigyek, könnylevezető-utak, burjánzó hám-lécek,

ó, csodás, csodás szemhólyagok, amelyek a látószerv szervező anyagát

tartalmazzák, s így indukálják a szem minden részletének

titkos, titokzatos fejlődését, ó szent véráramtól hozott anyagok,

szent, szent anyagok, melyek az íris és a tapetum pigment-

sejt-képződését megindítják, ó hatalmas kék hólyagok, óriás

kék hólyagserlegek a kocsonyapödörnyelv-farkú, rózsaszín

rovarlárva-alakú, kövér, hurkás-szelvényű, hernyósarló-alakú

embriók óriás fejében virágoztok, ó kék hólyagliliomok, kék

kocsonya-kelyhek, óriás kék serleghólyagok a gyönyörű,

gyönyörű magzatok fejében, az izzó titkos, titkos anyaméhben,

ó szent, szent, szent Virágzás, Szemek, szent, szent, szent

virágzása magzatburkokban, lárvákban, tojásokban, petékben!

Ó Szemek Virágzó Világfája! Többmilliárd-éves eleven

Szemgolyó-szemrózsafa, többmilliárd éve növő sose-vén, sose-

halott Világfája a Szemeknek, amely a Föld tűzkocsonya-

szíve felé növő Szem-Halál-Ősfa ellentéteképpen az erjedő kék

Időben nő a Végtelen-buborék elérhetetlen hártyaszélei felé, mint

hatalmas Rózsafa-Liliomfa-Őskehelyfa, virágzó húskristály-

szemgolyókkal, virágzó állatkristályrózsa-szemekkel, ágai az Idő-Szemgolyó

ősbuborékbelsejét sűrűzve és csipkehálóharang-rengeteggel benövik,

mint erezet az emberi szemgolyót, levelei eleven szemhéjak, szempillák,

a szemek szőr-csészéi, pikkely-csészéi, kitin-csészéi, kristály-csészéi,

a szemek kőcsészéi, hártyacsészéi, mirigybőr-csészéi, ragyás csontkéreg-

csészéi, és virágai, virágzó virág-lényei a Szemek: emberszemek,

állatszemek, madárszemek, rovarszemek, bogárszemek, halszemek, hüllő-

szemek, puhatestűek szemei, kétéltűek szemei, féregszemek, szem-sejtek, látósejtek,

fényérző-pontok, fényérző pettyek, fényérző testlemezek! Jaj,

nem látta ő, sem a szemeket, sem a szempilla-árnyakat, a lila

nagy árnyéksöprűket, kék árnyék-esernyőket, fekete árnyéklegyezőket az

arcokon, jaj nem látta ő a csillogásokat, villogásokat, ragyogásokat,

lángolásokat, izzásokat, lobogásokat, a hideg kristálylap-

fényeket, a hideg kristálylaphatszög-társulás-dombok csiszolt és

köszörűlt üzenetét, nem látta ő a fénypontok, kőpontok, penészpontok, moha-

pontok, pamutpontok izzását vala, mert vak volt Szegény és bonyolúlt buta,

nem látta ő a tűzpontok, kristálypontok, zománcpontok, lakkpontok titkos izzását, mert

vak, vak, vak Vartyogó, Nyomorult Buta Barom vala ő, aki

haláltól nemzettetett, halálban fogantatott, haláltól született,

halálban növekedék, halálban élt vala, halálban vándorolt,

halálba ér vala nemsokára, nem tudta ő, az Irgalomtalan,

a vak, vak, vak Vándor-Halál, a Halál vak, vak, vak Vándora,

a Vánszorgó Félhalott Halál, nem tudta ő a Szemek Halálfáját,

amelynek félig-érett gyümölcsei már az ő piros-mohával-benőtt

megvakúlt szemgolyói, nem tudta ő, a Szemek Virágzó Világfáját,

amelynek húllni-kész penészes gyümölcsei már az ő vak szemei!

Csak ment, csak ment, csak ment, egyre beljebb a kiégett kő-

sivatag zöld bundájába és színes viráglávájába süppedvén iszonyú pikkelycsillag-

kőlibalábaival, hogy óriás homorú mohacsillagok, növényrece-

ráspolyszalagok maradtak léptei után és belottyadt kőgolyós pikkely-

hasa hömpölygése, kőgyűrűhernyó-farka tekergése után, csak ment, csak

ment irgalmatlan, roggyadt lépteivel a város kőcsontvázában,

a növénnyel, virággal, mohával, indával, gyökérrel, penésszel, zöld

kásával, bokorral, kalásszal, ággal, lombbal benőtt iszonyú

kőszivacs-csontváz-törmelékben, a dal felé, a dal felé, a

tiszta, tiszta dal felé, a halálhívó dal felé, a halál-üzenet

felé, le is döntve szfinx-csöcsű kőpikkelyvért-

szügyével, pikkelyes kőgolyó-térdeivel egy-egy mohával-benőtt

maradék tornyot, vérrel-virágzó indákkal gyapjasan befutott és

zsákosan-beszőtt kéménycsonkot, hogy nehéz darabjai, kiégett kő-

szivacs-tömbjei úgy hulltak a mohába, növény-kásába, virág-

lávába, mintha kődárdát ütnének moha-hátba, kőlándzsát

növénylekvár-emberóriásba, kőszigonyt iszonyú penész-mirigyes

óriás moha-varangyba, hogy cuppant, loccsant, pukkant puhán, zöld

mohaporral-porzott, tüzes virágporfelhővel füstölgött a moha, a

virágláp, a vastag zsíros növénygomolygás. Ment tántorogva, csipádzva,

vakon, egyre-jobban tántorogva és düledezve, hiszen vala már

félig halott, hiszen sárkánygyík-másodteste vala már halott talán,

s csak emberszíve húzta, a madárszívlüktetésű piros húsmotor

iszonyú kő-temető szaurusz-másodönmagát, a Múlt kő-kriptáját, a füstölgő

kőpikkely-koporsót, az embertörzs feléhez nőtt kő-lélekharangos árva

temetőt, ment fuldokolva, zihálva vadúl, kutya-lihegéssel, vad

gyíklihegéssel, békatoka-dobogással, ment a város penészes

kőcsontváza belsejében a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta

dal felé, a Mámor felé, a Halál felé! Ment iszonyú, roggyadt

kőlépteivel, hurcolván magával fákat, bokrokat, viráglepedőket, cafatos

növényvásznakat, virágzó tüskegomolyagokat, haldokló állatokat,

madarakat teste száraz likacsaiban, kőüregeiben, kőbarlangjaiban,

kőnyílásaiban, kőpikkely-árnyékaiban, kőlevél-ernyői alatt és

kőhasadékaiban, hurcolván magával meggörbűlt vasat, el-

olvadt fémek szálkacsipkés gubancait, kőgerendákat, kő-

dárdákat, kőlapokat, elszenesedett létcafatokat, elolvadt

kő-hólyagcafrangokat, vasfürtök vaserezet-csontvázát, mint egy

virágzó, rózsaszín kentauremberféllel-összeforrt kőpikkely-halottaskocsi, mint

földíszített és fölvirágzott haldokló vén kentaur, megőszűlt-

hajú és megőszűlt-szakállú, megőszűlt-szőrzetű öreg kentaur,

akinek pár lépése vala csak hátra a halálig, pár roggyant lépése

vala csak, s megy embertörzsével szinte a levegőre előre-lógva,

mint sírkőből kinőtt dérütött rózsafa ága, hogy majd a földet

éri hosszú fehér próféta-szakálla, s fehér-koszorú szempillái

úgy csüggnek vala a levegőben, mint kemény jég-esernyők.

Ment, mint a megőszűlt-szügyű, megőszűlt-szőrű, megőszűlt-

farokzászlójú Kentaur-öreg, a tántorgó Csődör-ember, a

kifehéredett Látomás-alak, az ezüst-mohával-benőtt

haldokló Kentaur-kakas, a vénségtől-megvakúlt, Kentaur-király!

Igen, mert az ő hajzata is fehér vala már, ember-mellkasa vörös

szőrzete fehér bársonymellény vala már, a kőszitabuborék koponya

finom kőrács-üregeiből kizúduló ős-vörös sörénye fehér

vadló-sörény vala már, szemöldöke vastag vörös pamut-sövénye

ezüst moha-ernyő vala már, szempillája piros szőrernyője

fehér gyökéresernyő vala már, bajúsza piros indaszövevénye

fehér mohafüggöny vala már, szakálla piros szőrcsigaörvénylevele

ezüstrugókból, ezüstmirigycsomókból összeragadt kakas-szakáll

vala már. Csak ment, csak ment vala megőszűlve, fehéren,

előregörnyedő embertörzzsel, rózsapúppal, mintha rózsaszín

meztelen-csiga redős rózsabársony teste közepével föltaréjlik,

csak ment vala rogyadozó lépteivel, iszonyú kőtottyanás-

léptekkel, kőgumi-úszóhártyás pikkelyes kőcsillag-lépésekkel

ment vala a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé! Csak

ment fújtatva, lihegve, kő-ízeiben nyikorogva vala, mert kő-

pikkelygolyó térdkalácsa úgy nyikorgott vala a kősisak-forgóban,

mintha kősisakban forgatnának sisak-űrt betöltő kövér

kőgolyót, s az egymásba-ágyazás kő-szünetéből, a csikorgó

kő-találkozás vékony kőüreghártya-sötétjéből kő-füst,

kő-láng tör vala elő aranytaréjjal, fekete pamut-mosollyal,

igen, úgy ropogott térde kalácsa és ízülete vala, mintha kiszáradt

tojáshéjakat nyomnának egymás burkolatüregébe, s elszáradott

fülei és kiszáradott szemhéjai is úgy zörögtek vala, mintha

pórusos száraz tojáshéjfelek ragadtak volna kőszitagömb koponyája

oldalaira, szemüregei peremére, hogy látszott vala a héj

belső felületének üveghártyásra száradt nyálkája, feketére

száradott erezet-térképe is. S azontúl vala emberteste bőre

csupa fekete májfolt, csupa májszínű petty, csupa-csupa szeplő.

És keze vala, mint pórusos üveghártya-kesztyű. És szája vala, mint

százezer sziromfodrú sárga cseréprózsa. És orra vala két zöld

viaszlevelibékával összeragadt óriás fehér viasz-varangy.

És fülcimpája vala fehér viaszpénz. Csak ment, csak ment a dal

felé, a tiszta, tiszta dal felé, a Megváltó-Halál felé, mert

ahogy a zöld növényhússal, mohabőrrel bevont kőcsontváz közepe

felé érne, a berogyott kő-mellkas közepe felé, elszivacsosodott

kő-csigolyák, elhabosodott kő-gerenda-bordatollak mohás és

virágos kőráspoly-sivatagán taposva, oly tisztán, közelről, oly

édesen és tisztán hallotta a dalt, hogy úgy érezte vala: az Óriás-dal

testében gázol már vala, ott lebeg az Óriás-dal testében, mint

egy forró, fortyogó, lüktető, anya-szív-ütésektől remegő anyamagzat-

burokban. Lépett még egyet, aztán keskeny varangy-homlokával

valami puhának, valami mohának, valami mohapúpnak,

valami mohabuboréknak ütközött, vak ember-axolotl-

sziréngőte-fejével, s alíg hallatszott vala az ütődés csattanása,

mintha mohába ugrik kicsi tűzbéka, a tűzpettyes-bőrű, s hőkölve megtorpant

hirtelen. Igen, zihálva hirtelen megállt, tapogatott, kalamolt

vak kezével, mint a csiga négycsöcsű fehér kocsonyatőgy-szemével,

beletúrt a mohába, cserepes szájába vette vala egy hideg zöld szivacs-

csomóját, gyorsan kiköpte, pislogott bután és tétován, piros

mohagolyó-szemeit kidüllesztve, hogy szinte kiestek a fehér

gyökérharangszoknyás mirigycserép-szemhéjak közűl, gumigombos-

kocsonyalencsés-vakgőtekörmös embergekkó-axolotl-gőte-szalamandra-

levelibéka-ujjait lassan a moha-puhához érintette, aztán

visszahúzta, aztán újra kinyújtva őket a hideg mohába fúrta,

mint szerelmes varangy-kan kocsonyagombos hüvelykujját óriás

asszonya zöld mirigygumi-hasába, a piros-zöld-ezüstfoltos gumi-

bugyogóba, s a nyirkos, hideg moha-kutakban pihentetve ideges

ujjait, vad-vad-vad lihegéssel pihent. Aztán turkált tovább az

ősmohában, mint vak gyerek a sárban, mint vak béka a zöldnyálas

mocsárban, mint vak madár a tóöböl haldögös zöld habjában, mint vak

kutya a hóban, mint vak angyal az Isten zöld moha-mosolyában, mint vak

piros barlangi gőte a barlangfenék kék iszapjában! És nem úgy, mint

vak ördög az Ördögisten tűzmirigyrózsa-seggében, hogy onnan az

angyalmaradékokat kicsipegesse, de reszketve, finoman, szerényen,

mintha vak angyal csillagtetűt keres az isten Ősaranybozont-fejében,

mintha anya könnyeztető kis bogarat keres gyermeke riadt szemében,

s a szemhéjakat buborékosra fölhúzva a szemhéj könnyes, rózsaágeres

fehér-petty-szövet belső felületéről az odaragadt apró, kitincsáprózsás,

kék-fehér-pettyes kitinbuborékhátú bogarat a zsebkendő csavart

csücskével kitörli. Mintha az Arkangyal-király az Isten

szemébe csapódott ördög-bikát készűlne kivenni, megnyálazott

ujja hegyével, amely az óriás kék isten-szemgolyó egy csillag-

sugárkoronás aranypöttyére ragadt, odahullván, mint vizespohárba

a lepke, hogy ott úszik vergődve a vízben, virágpor-páfrány-

csápjai, mohamozaikpikkely-szárnyai körűl aranypor-koszorúfodorral,

az ördögcsődör is odaragadt mirigyes, pórusos, két szív-tojású piros-bőr ágyék-zacskójával,

az ördög is odaragadt a könnyes istenszem aranypöttyére piros, pórusos

denevérszárnyaival, a piros bőrbársony-esernyőkkel, s ott vergődik

fickándozva az óriás aranygyökérkoronás őspupilla mellett,

mert szeretett volna vala a kurva dög a fekete ősmoha-kútba

benézni, hogy az isteni Fundust lássa, a piros kútfenék

tűzgyökereit, az ott lakó titkos, titkos kristályalakot, akinek egyik

kezében gyémánt-szív, másik kezében gyémánt-koponya vala,

de a szemgolyóhoz csapódván a kék írisz hártyájára ragadt vala, mint

egy piros denevér, ott öltögeti nyelvét a véreres hatalmas kék őskocsonya-

domborúság aranypöttyén, ott tologatja ki tüzes vas-szigony-fullánkját

dagadt rózsamirigy-mohagumó-potrohfenekéből, lázas durungja

ott lövell forró fehér halál-jégesőt, ott fickándozik az istenszem egy

könnyes részletéhez ragadva, mint légypapíron a piros légy, a piros

lakkmozaik-mohamozaik-testű, piros kristálysisakmozaik-koponyás, piros

szivacskorong-párna-talpú, míg az Arkangyal-király le nem csípi

az Isten kék szeméről, s hüvelyk és mutatóujja aranyrecehólyagai

közt el nem dörzsöli, puha, nyálas, mohos, szőrös, kocsonyaruganyos

piros pépcafattá, mint gyerek a pici lepkét, piros kristályrózsa-

szemét, fekete mohasisak-koponyáját, szőr-koponyája óriás aranycsontváz-

csáptollait. Igen, ott kotorászott a mohában vala szegény vak

Nyomorúlt, s a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal, mintha már a

lábai alól örvénylett volna föl virág-gyűrűzéssel, illat-tölcsérekkel,

rózsa-örvényekkel, virág-lángokkal egyre-lassabban verő emberszívébe, mert

sárkányszíve rég halott vala már talán, s ott lógott büdös sárkánybelseje

piros hálójában döglötten, sorvadtan, összezsugorodva, mint egy

óriás piros pók, a nyolc fényhólyag-szemű, örökre-nyitott szemmel,

mert szemhéjai nem valának neki, sem szempillái, mert nincs mirigypohár,

szőrtok, hártyacsésze, mohasisak, amivel szemét lezárja! Csak kutatott

kotorászva szegény a mohában, sietve, tétován, vak kezekkel,

és nem tudta szegény, hogy egy mohával benőtt fal-maradék

mohával tömött üregében turkál, talán egy vakablak mohával

kitömött kőnégyszögüregében, talán egy mohalapokkal benőtt ablak-

résben, mint ahogy azt se tudta, hogy egy fal előtt áll, mint ahogy

azt se tudta vala, hogy a moha-fal mögött óriás-korongban

kitéresűl a zöld hallgatás, mint egy nagyváros főtere, óriás

mohakorong ott a halál, körötte, mint korona ágai: csipkés, zöld

mohatornyok merednek. Így turkálva a nyirkos, hideg kőfal-mohazsákban,

kis keze, a zöld békagumikéz, a fehér gumibársony axolotl-kéz, a

kék-bíbor-aranyfoltos gumiláng gőte-kéz valami szilárdabb

anyagba ütközött. Ujjaival lázasan turkálva a hideg moha-

magányban, a szilárd valamit körűltapogatta, aztán megmarkolva

a valami csontbordás gerincét, mint egy óriás százlábú gyöngykorong-

öves gyöngyhurka-testét, a kristálysöprű-ezerlábú gyöngykorongláncot,

mint vak öregasszony a rózsafűzért, igen, megragadva a Valami

bordás gerincét, mint levelibéka aranyszeplős kezével a csigaházat, lassan

a mohából kihúzta, aztán csipás vak szemei elé nyomta, aztán

másik kezével megtapogatta, aztán lázasan, nyálazva, fodros csigatalp-nyelvével

megnyalta, mint csecsemő a csörgőt, állt ott vakon, bután

és tétován a koradélutáni gyöngyházragyogásban, a lassan hosszú

lila árnyékot növesztő gyöngypára-gomolygásban, a mohával-

bundásan benőtt falomladék előtt. Aztán nagyon lassan és tétován,

nagyon óvatosan beletúrt a könyvbe, mert egy félig-elégett

könyv vala kezeiben, egy félig elszenesedett könyv vala

furcsa, didergő kezeiben, hogy izgalmában fölmirigyesedett

keze bőre, mint a varangyé, mint az asszonymellek, ha a kéjben

lúdbőrzenek, s megkeményedtek ujjai, mint az izgatott nősténybibék,

s érezte, hogy hártyás és bőrös és kitinpáfrányszerű és vedlett kígyó-

bőrszerű és csonthártyaszerű és lecafatosodott sejtvirágszövedékes

gyíkhártya-öltönyszerű valamit fog kezében, mintha száraz tojáshéjat

fogna, nagy elszáradt virágszirmot, fakéreghártyát, elégett

páfránylevelet, de mégis valami mást, valami mást, valami borzongató

titkos újat, titkos új tudást, hogy a titkok titkát fogja most,

az ismeretlen titkos anyagot, a moha embrióját, a moha-anya

titkos újszülöttjét! Valami ropogó, puha és mégis kemény hártyát,

nem állatot, nem bogarat, nem lepkét, nem madarat, nem is

növényt, virágot, követ, kőlapot, tollat, kőlevelet, de valami

mást, valami csoda-borzolódást, csoda-legyeződést, csoda-lapulást,

nem élőt, és nem is halottat, valami többet annál, valami

irgalmatlan rosszat, vagy valami kimondhatatlan életű jót,

valami ropogva lapozódó kőhártyaszárnycsomót, bőrborda-gerincű,

lefoszlott-mohájú, lekopott-szőrpikkelyű lepkeszárny-köteget,

ahol már csak recegerendázat-mozaikszárnyak ropognak a homályos,

likacsos hártyahólyagablakokkal, valami halott-eleven hártyarózsa-

rabot, ki tudja megölhetőt?, ki tudja elpusztíthatót?, ki tudja

összetörhetőt?, ki tudja legyőzhetőt?, ki tudja megehetőt? Csak

fogta vala a félig-elégett könyvet szorosan, izgatott két kezével, viaszbéka-

halmaz-orrát a lapok közé nyomta, és szagolta és nyalta és

szimatolta, mint kutya az ismeretlen tárgyat, és nyalta és szagolta

és szimatolta, és szimatolta és szagolta és nyalta, mint vak

elefánt halott gyermekét, mint vak kutya ismeretlen gazdája kezét,

mint ősasszony a halott csecsemőt, mint vak majom-anya piros-kék-

rózsa-gumi-szőrcsomó kisded-halottját! Aztán sárga cseréprózsa-

száját, a repedezett-zománcú cserépsziromfodrokat tágúltra

kiöblösítve, hogy szája vala, mint sokráncú sárga cserépszoknya,

igen, száját kiöblösítve, gyorsan a könyvbe harapott. Kiharapott

egy karéjjal a törékeny barna lapokból, lassan, merengve rágta

a hártyás lapokat, nyálával pépesre keverte vala az ízetlen papírgombócot,

aztán egy nagy köpéssel a mohába köpte, a vak moha-arcú

falba, mint gyerek az útált pépet, hogy lágy csattanással fúródott

vala a könyvpép-golyó a mohába, mint hóemberbe a hógolyó.

Aztán a könyvet kezéből kiejtette, az Ismeretlent, a Titokzatosat,

a Nem-ehetőt, hogy úgy hullott az a lába előtti ősvastag ősmohába,

mint döglött lepke, ha gyík pikkely-korsó-szájából, a mirigypettyes hártyabélésűből,

béka mirigy-kancsó szájából, a pórusperemű hártyahasadékmosolyúból,

mintha madár sárga csontreszelőszalag-peremű csőréből

cafrangosra rágottan lehull a moha-asztalra, hangtalanúl!

És a dal, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal ott örvénylett benne és

körülötte, mintha virágörvényben állna, mintha virágörvény forogna ember-

szívében, a dal, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal! Ott állt vakon,

bután és csalódott-tétován, oly tétován és ostobán, fölpúpozódva és bután,

mint állat, ha ürít, ott állott vakon, szája cserépszirmait nyalogatva,

halála előtt, halála közepén, és nem látta vala, hogy az óriás moha-

korong-térség fölött ott lebeg, a mohacsipketornyos ősmoha-

korona fölött, hogy ott lebeg, lábújjaival szinte a mohába

furódva ott lebeg a Négy Jelenés! Hogy ott lebeg vala a Négy Jelenés,

a Két Ember-alak-óriás, s a Két Óriás-csoport, a gyöngyházködös délutáni

fényben, hogy ott lebeg vala a Négy Jelenés: a Szerelem, a

Megvalósulás, a Halál, a Csönd! Mint ahogy azt se látta, hogy a kövér

mohasisakba és mohabundába öltözött falomladék másik felén, a vastag

moha-fürtök, moha-zuhatagok tövében valami gépen valami

fekete korong forog, valami óriás kék zománcliliom-tölcsér

alatt kis fémvillogás beszéltet valami fekete ráncgyűrű-korongot,

s a mohában szinte derékig süppedve, a gépet körűl-ülve emberszabású

lények figyelnek kíváncsi arccal. Ki tudja miféle lények ők,

Emberkutyák, vagy Majomcsecsemők, Lómajmok, vagy Hippocampus-

emberek? Ki tudja, jaj ki tudja, jaj ki tudja? Jaj, ki tudja?

Jaj, nem látta vala, jaj nem látta vala a szegény, vak, nyomorúlt

Ember-Barom, a félig-halott haldokló árva Vak, nem látta

vala, hogy ott lenn, a másik oldalon, a zöld-zuhatag moha-fal

tövében az óriás kék zománc-liliom-tölcsér belsejéből árad

vala a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal, hogy a merev fodorszájú

kék zománcliliomkürt szívéből árad vala a dal, a dal, a tiszta

tiszta dal szíve felé, hogy a zománcliliomkehely, az óriás kék

hang-serleg hajlított serlegnyele alatt fekete lemez forog, valami

titkos-titkos korong, valami merev fémvillogás, valami fémtű

szalad recegyűrűi barázdáiban. Mint ahogy azt se látta szegény,

hogy néha az egyik mohában-kuporgó emberformájú állatalak,

ki tudja kicsoda Pókembermajom, ki tudja kicsoda Látomás-alak,

ki tudja kicsoda Pókcsimpánz-keverék, ki tudja kicsoda

törpe Embermaradék, Csikófejű-férfi, vagy gyökérkezű, gyökér-

szakállú, gyökérlábú, gyökérhajú Moha-manó, Lajhárkengurú,

vagy Embermedve, Madárfejű-ember, vagy Emberfejű-madár,

vagy csak egyszerű Csimpánz, a lila gumirózsa-tenyerű, a kék gumi-

rügyecske-ujjú, a kék gumikesztyű-lábú, igen, talán csak egyszerű

Csimpánz egy fémkarú tekerővel lassan darálni kezd vala

a gép oldalán, a gép oldalán, amely lakkozott barna fadobozba

rejtetik vala. A fémtekerővel fölhúzza vala a lakkozott

barna fadobozba rejtezett gép rugóját, kék lakk-pénzű kék

gumikezecskéjét a tekerő fanyelére fonva, aztán arany szőr-

zacskó állát kékráncos rózsagumi-tenyerébe hajtva figyel, talán

a dalra, a dalra, a tiszta, tiszta dalra, amely az óriás kék

zománcliliomból árad vala a délutáni ég gyöngyházködébe.

Mint ahogy azt se tudta az óriás mohafal másik oldalán ácsorgó

félig-halott, félig-eleven, haldokló különös, különös Összetettség,

a különös, különös Reménytelenség és Árvaság és Titok,

hogy az óriás moha-korong-térség fölött ott lebeg vala a Négy

Jelenés: a Halál, a Csönd, a Szerelem, a Megvalósulás! Mert az új

őscsönd ősanyagából, a kristálycsönd kristály-akaratából szikrázó

óriás kristályvár épűlt a mohakorong-tér fölé, négy kristály-

óriás toronnyal. Mintha kristálydarazsak kristálynyálragacsukból

építettek volna kristályrózsa-darázsházat, a szikrázó tornyok kristály-

cellákkal valának teli, s a tornyok alatt vala négy óriás

kristály-szoba. És a kristály-lángoló kristályvár egyik oldala, a moha-

torony aljában kuporgók felé tekintő, a mohafal mögött rejtőző

halála-előtti Vak felé tekintő, igen, a kristályvár első oldala

hiányzott vala, hogy lángolva, ragyogva, tisztán mutatták kristály-

kocka-belsejüket az óriás szobák. Mint négy egymáshoz-ragasztott

hatalmas kristálydoboz ragyogott a lassan hosszú lila árnyékot

növesztő délutáni fényben a Csönd-vár kristályfacetta-belseje,

a tornyok kristálycellái, s a szobák, mint egy óriás szitakötőszem,

mint egy óriás darázs-szem! S a tornyok csúcsain négy kristály-alak

ül, az egyiken kristály-embercsontváz, a másikon kristálygyermek,

a harmadikon kristály-hegedűt csőre és bögye közé szorító kristály-

madár, a negyediken ruhátlan kristály-asszonyalak. S a tornyok izzó

kristálycelláiban valának színes kristályokból madarak, virágok,

állatok, halak, bogarak, növények, férgek, csillagok, hangszerek.

S a négy óriás kristályszobákban, amelyek a vastag mohaszőnyegbe nőnek

kristályfalaikkal, állnak vala a Négy Jelenések, a Halál,

a Csönd, a Szerelem, a Megvalósúlás! Óriás alakjaikkal, óriás

csoportjaikkal a négy szobákat egészen betöltvék, mint anya

magzatburkát a születésre-érett, kifejlett magzat, állanak vala

hatalmasan és szótalanúl, állnak vala szárnytalanúl lebegve a

négy kristályszobákban. Mint óriás kristálybuborékhalom-kristályanya

magzatburkában a négyes-ikrek, lebegnek az óriás kristályvár-

anyában a Négy Jelenések. Az elsőben áll a Halál. Ott áll

lebegve a hatalmas Ember-alak, az óriás Halál-test, amely vala földből,

gyökérből, tetvekből, pondrókból, lárvákból, bogarakból, félig-

rothadt, foszló toll-köpenyű madarakból, halott szemgolyókból,

bogárkoponyákból kiesett állatkristályrózsa-szemekből, férgekből,

gilisztákból, kukacokból, hernyókból, poloskákból, szívó-

férgekből, békákból, varangyokból, lótetűkből, ganéjtúró bogarakból,

szúnyogokból, pókokból és legyekből: fekete-fehér-kocka-zománc-

mozaik-legyekből, sárga-fekete-csíkos-kitinmellényű legyekből, kék

mohakristály legyekből, zöld zománc-pikkely-mozaik-legyekből,

piros-kék szőrmozaik-kocka-legyekből, ezüstgyűrűs-ezüstöves-ezüst-

szalagos ezüstmoha-mellkasú, ezüstpontlikacsos ezüstszivacsrózsa-szemű

legyekből, fekete mohapettybundás, szénkristálykoponyasisakos legyekből,

százlábúakból, fülbemászókból, denevérekből, rothadó halakból,

kígyókból, siklókból, vakondtúrókból, patkányokból, vizipockokból,

házascsigákból és meztelen-csigákból, fogsorokból, állkapcsokból,

csigolyákból, lábszárcsontokból, bordacsontokból, rothadó tollsisakú

véres madárfejekből, gombákból, gombaszivacsokból, fonal-

gombákból, állatürülékből, madárürülékből, rovarürülékből, pondró-

ürülékből, elszappanosodott húsból, mohából, korhadt csontszivacsból,

rózsaszín rothadék-rózsa agyvelőből, zöld nyúlós haláltakonyból,

színes kocsonya-polipvirágzásból, üres kagylókból, üres

csigaházakból, lemálló-pikkelyű kék, rózsaszín, zöld, lila, arany

madárlábakból, foszló, elgennyesedő szőr-rétegekből, rothadó,

elrepedt, szivacsosra kirágódott emberszívekből, madárszívekből,

állatszívekből, halszívekből, rovarszívekből, hüllőszívekből,

kétéltű-szívekből, mindenféle halál-rothadékból, hullafoszladékból,

rothadásmaradékból, szőrből, bőrből, mirigycafatokból, tollakból,

pikkelyből, hártyából, fölfúvódott belekből, savtól szétrágódott

gyomrokból, bogárszemekből, darázsszemekből, szitakötőszemekből,

emlősszemekből, halszemekből, kétéltű-szemekből, féreg-szemekből,

tintahal-szemekből, polipszemgolyókból, medveszemekből, puhatestű-szemekből,

cápaszemekből, bálnaszemekből, rájaszemekből és delfinszemekből,

mindenféle nyákból, nyálkából, hártyából, takonyból, nyirokból,

rothadó szervből, légzőszervből, ivarszervből, hallószervből, szagló-

szervből, tapintószervből, kiválasztószervből, csápokból, fülekből,

orrokból, tracheákból, légcsövekből, kopoltyúkból, kristály-

kopoltyúkefécskékből, kristálykopoltyú-seprűcskékből, kristály-

kopoltyú-bojtokból, legyezőcskékből, pamacsokból és pamatokból,

fésűkből és tollakból és tüdőmirigy-kopoltyúlevelek rothadékából,

földből, gyökerekből, mindenféle málló, foszló, korhadó, erjedő,

rothadó, bomló, elfolyó, széteső, szétlazuló, eltaknyosodó, el-

kocsonyásodó, enyvesedő anyagból, megalvadt vérből, sárga

hullafolyadék-csöpögésből, mindenféle halálhangból: végső

vartyogásból, brekegésből, rikoltásból, víjjogásból, hörgésből,

bugyborékolásból, tátogásból, halálos csápzúgásból, halálos

csáprózsa-fölfúvódásból, nyöszörgésből és károgásból, döglött

varjúkból és döglött varangyokból, döglött bogarakból és korhadt

rongyokból, szemfödelekből, sisakokból, csákókból, sapkákból,

kalapokból, kesztyűkből, harisnyákból, cipőkből, ingekből, csizmákból,

mellényekből, körmökből, karmokból, csőrökből, mindenféle

koponyákból: emberkoponyákból, állatkoponyákból, madárkoponyákból,

halkoponyákból, hüllőkoponyákból, embriókoponyákból, kétéltű-

koponyákból, mindenféle kitinpáncélból, kitinpáncélruhából, kitin-

szárnypajzsból, orrszarv-tüskés kitinpáncél-álarcból, kitin-

gatyából és kitin-fogsorokból, kitinkoponyákból, mindenféle szőr-arcból,

szőrcsillag-szemkeretű, szőrcsillag-orrlikú pettyes kitin-lóálarcból,

szőrtollas, dupla szőr-pikkelyfás, kitineres, kitinlikacsos csődör-arcból,

csontvázakból, békacsontvázakból, kígyócsontvázakból, madár-

csontvázakból, egércsontvázakból, teknősbékákból, piócákból, darazsakból,

csíkbogarakból, temető-bogarakból, dögevő-bogarakból, hangyákból,

méhecskékből és mindenféle lencséből, nyálból, sárból, mocsárból,

mindenféle rágószervből, szívókából, nyelvből, szopókából, szigonyból,

horogból, kültakaróból és szőrálarcos szőrsisakból, kitin-vázból és csont-

láncból, mindenféle erjedésből, püffedésből, hulla-lázból, gázból,

mindenféle rothadó szövetből, csontszövetből, izomszövetből, mirigy-

szövetből, hámszövetből: a laphámból, köbhámból, hengerhámból,

urothéliumból, kutikulás-hámból, ciliás-hámból, a pigmentes hámból,

a mirigyhámból, az érzékhámból, a retikuláris hámból,

az Endothelből, Mesothelből, mindenféle oszló szövetből,

mindenféle elszappanosodó kötőszövetből, a Mesenchymából,

érett kocsonyás kötőszövetből, laza rostos kötőszövetből, Retikuláris

kötőszövetből, areoláris kötőszövetből, lemezes kötőszövetből,

tömött rostos kötőszövetből, a Chordoid szövetből, zsírszövetből,

Chondroid szövetből, porcszövetből, csontszövetből: a fonottból,

a párhuzamos-rostúból, a lemezesből, az izomszövetből, ideg-

szövetből, a szívizomszövetből, mindenféle elfolyó, rothadó, föl-

bomló elmálló sejtből, hámból, rostból, szövetből, mindenféle

elkocsonyásodó nemiszervből, mindenféle rothadó szőrből, szőrsisak-szőrtaréjból,

szőrzetből, hajzatból, szempillából, szeméremszőrből, ánusz-szőrből,

hónalj-szőrből, sörényből, farokszőrből, mindenféle ürítőnyílásból, kloákából,

vizeletcsőből, vizelet-kehelyből, mindenféle heréből, petéből, pete-

fészekből, halott ondóból, bezápúlt tojásból, halottak spermájából,

mindenféle elvetéltből és tojásbazápúltból, csirkeembrióhullából,

kétéltű-anyákba, emlősanyákba, elevenszülő békaanyákba, csiga-

apaanyákba-döglött embrióból, az aranypettykoszorús óriás kék gyöngy-

hólyagszemű rózsahurka-férgekből, a kocsonyarózsahurkaránc-

hasú, óriás takonyrózsakoponyás, betekert farokcsigás, rózsakocsonyatuskó-

kéz-lábnyúlványos-rózsakocsonya-rügyecskés, rózsacsigafülkorongos

viasz-férgekből, a csupa-pórus rózsaszín-viasz lény-kezdetekből, amelyek

úgy feszűlnek kék erezetük csipkeháló-zsákjában, mint hernyóháló-

koporsóban a kövér rózsakukacok, mindenféle bábba, sárzsákba,

agyagkancsóba, sárcsipke-kürtbe, sárcsipke-serlegbe, sárcsipke-

kehelybe, kőbe, földbe, más állat kocsonya-zsákjába, más lények

szervezetébe, hüvelyébe, ivarkútjába, szemgödrébe, májába, beleibe,

szemeibe, hólyagjába döglött lárvákból, férgekből, féreghalmazokból,

mindenféle halálból, élőből és halottból összegyúrt óriás

Ember-alak! Ő vala a Halál. És teste minden részlete

vala laza és nyálas és csomós és szövedékes és gyökérhálógubancos!

És teste minden részlete vala mégis szilárd és szét-nem-eső, csupa

porzás, nyálzás, porladás, hullás, buborékolás, pöfögés, füst-

böfögés, lángcsipketaréjlás, csupa mocorgás, mozgás, hemzsegés,

tekeredés, fonódás, vala csupa rögmorzsalék-hullás, féreg-

mászás, varangylihegés és békamászás, légyzengés, bogárzengés,

méhecske-zümmögés, darázs-dünnyögés, csupa állatkristály-szemrózsa-

szikrázás és színes enyves elfolyás, teste vala csupa zsongás, habos csiga-

mászás, csiganyálszalag, csupa dörmögés, kaparászás, nyálzás, rágás,

nyelés, emésztés, ürítés, testéből, teste minden részletéből kék,

lila, piros, sárga gázbuborékok törnek elő, kék buborékfürtök,

zöld buborék-rózsák, és teste minden szövedékéből sárga hulla-füst

szívárog, és teste minden csomójából zöld hulla-láng tör vala elő,

aranycsipketarajú kék lángok, és vállaiból, hátából, oldalából,

tomporából, térdeiből és feje-búbjából piros ecetfák, zöld

szomorufűzfák, kékzománc-pikkelylevelű babérfák bóbitásodnak

és tornyosodnak vala, mint a csikóhalak üvegcsikókoponya-

fejéből a kék, a zöld, a piros, az arany kocsonya-fácskák, állat-

üveg-bóbiták, és fülei valának döglött teknősbékák és orra

vala lihegő varangy és orrcimpái valának tüzeshasú békák és

szájcimpái valának lila piócák és köldöke vala csecsemő-koponya,

és szemgödrei valának madárfészkek, amelyekben kopasz madár-

fiókák ülnek kifelé fordított lúdbőrös rózsagyűrű-fenekükkel és

megállíthatatlanúl ürítenek, fosnak, mint örök ürülék-

források bugyognak, hogy véres zöld-sárga-fehér ürülékük lecsurog,

lefolyik a hemzsegés-arcon, a hemzsegés-szakállon a laza és

mégsem-széteső hemzsegés-mellkasra alvadtan és dermedetten,

mint a vérrel kevert oltott mész, és szemöldöke vala óriás

százlábúak üvegcsigolyás kristályküllő-karéja és szempillái

valának döglött denevérek. És fogai valának egér-csontvázak.

És keze körmei valának állat-alsóállkapcsok, és lába-körmei valának

csontcsipkehorgolás-szélű pórusos csontbuborék-kisemlős-

rágcsáló-medencecsontok. És szőrzete vala finom és durva

gyökérzet, hajszálgyökér, rostosgyökér, csavart-gubancú gacsos

gyökér, hámlóbőrű gyökérkígyók milliárdja. És vala férfi és női

nemzőszerve neki halál-nyüzsgésből, rothadás-hemzsegésből:

békákból, varangyokból, férgekből, csigákból, kukacokból és lárvákból

szőtt, halállal tömött óriás zsák, s alatta, a halálgombóc-herék

alatt lánggal-virágzó, bozsgó óriási szájcimpaszerű dombok, ajkak,

nagy sötét hasítékkal: földből, gilisztákból, oszló mirigypépből,

tollakból, pikkelyekből, zöld mohakorong-köldökű szemgolyókból.

Mert ő vala az óriás Ember-alak, a Fölemésztődés-Megszűnés-

Rothadás-Átlényegülés-Óriás, a Halál! És mellette a másik

kristályszobában vala a Négy Jelenések közűl a Második

Jelenés, a Második Jelenés: a Csönd! És az óriás kristály-szobába

vala beépűlve Moha-szoba, mohakocka-belső, mintha a lángoló

kristályszoba fala, mennyezete és padlózata mohával

lenne kibélelve, s a falakon vastag mohafürtök, zuzmó-

függönyök, hínár-lepedők, békalencse-zsákok, zöld növény-

szivacs-tüdők, zöld mohaszív-óriások, kék moha-szemgolyó-

fürtök, moha-koszorúk, moha-koronák, moha-csillagok és

moha-álarcok, moha-koponyák, moha-láncok, és hínár-

szárnyak, mohacsontvázak és moha-koporsók, moha-pólyák

csüngnek vala a zöld derengésben, a falakról és a vastag

moha-mennyezetről. És köztük zsurlók, páfrányok, pajzsikák csipkelángjai,

zöld csipketollai, csipkeszívei, csipke-csápjai, csipke-álarcai

merengnek a zöld homályban, és a moha-páfrányok moha-

címerein moha-madarak ülnek, moha-baglyok, moha-harkályok,

moha-pávák, moha-sasok, moha-sármányok, moha-gémek,

és óriás mohapókok ülnek a moha-szoba sarkaiban, nyolc

moha-buborék szemekkel, és óriás mohalepkék ülnek a

moha-álarcokon, moha-koponyákon, mohacsontvázakon

moha-csáptollakkal, mohapáfránycsápokkal, és moha-kígyók csüngnek

a mohafalakról moha-koponyával, mohasziszegéssel, és a vastag

moha-padlón óriás kucsmagombák, tányérgombák, kalapos-

gombák, csipkegombák és fodorgombák dagadoznak és tornyosodnak

vala vérpettyes, likacsos gumisipkával fedett lemezrózsa-fejjel,

csigatestfodrú szivacstányérkoponyával, véres buborékgödrű

hegyes szivacs-sisakkal, zöld lemez-küllős gumibuborék-ernyővel.

És a mohaszobában ott állnak az óriás zöld Moha-alakok:

az óriás Moha-ember, az óriás Moha-madár, az óriás Moha-béka,

az óriás Moha-Ájtatos Manó, az óriás Moha-medve, az

óriás Moha-majom, s az óriás lófejű Moha-asszony. És a

Moha-férfi moha-mélyhegedű moha-húrjain húzza lassan a

moha-vonót moha-kezével. És a Moha-madár moha-hárfa

moha-húrjait pengeti lassan mohalábai moha-karmaival.

És a Moha-béka moha-kürtöt fúj, hosszú, nagykelyhű

mohakürtöt széles-mohamosolyú mohaszájával, moha-szemeit

lehúnyva, mohatokáját lágyan rezegtetve. És a Moha-

Ájtatos Manó moha-hegedűt szorít mohasisakos, moha-álarcos mohaszív-

koponyája és moha-szügye közé és játszik rajta vékony moha-

vonóval, moharózsa-kezét billegtetve, fodrozva a moha-húrokon.

És a Moha-medve nagy mohadob mohahártyatányérját üti

moha-mancsába fogott moha-dobverővel. És a Moha-majom

moha-furulyát fúj moha-pofabugyogtatással, moha-kesztyűs

keze mohaujjait a furulya mohalukain ütögetve. És a

lófejű Moha-asszony mohacimbalom moha-húrjait veri

erősen lófejű moha-ütővel, és merev moha-lófeje árnyéktalan,

mohaesernyő szempillái árnyéktalanok, mohasörénye zöld

zuhatagban hull moha-melleire, moha-hátára, moha-tomporára. És vala

a Mohacsönd-zene Csönd, és valának a moha-szájak, moha-

ujjak csöndek, és vala a csönd Moha-zenéje csönd, és vala a csönd

Zöld moha-zene, és vala a csönd áradó moha-mámor, moha-

virágzás, moha-csönd, moha-örökkévalóság, és vala a Moha-zenekar

moha-zenéje Csönd. Csönd-lények csönd-zenéje, csönd-hangszerek

csönd-diadalma, csönd-szájak csönd-fújása, csönd ujjak csönd-

mozgása, csönd-kürt csönd-zengése, csönd-mélyhegedű csönd-

búgása, csönd-hárfa csönd-hullámzása, csönd-hegedű csönd-rívása,

csönd-dob csönd-rengése, csönd-furulya csönd-fuvallása, csönd-

cimbalom csönd-viharzása! És finom zöld moha-por permetezik vala

belőlük, a testekből és a hangszerekből, az ujjakból, kezekből,

könyökökből, a hónaljakból és a fülekből, a szájakból és a

szemekből, a sörényekből és a koponyákból, az ágyékakból és

a fogakból, a moha-körmökből és a moha-szempillákból. És

vala zenéjük Mohacsönd-zene, és vala csöndjük Moha-remény.

Mert a Második Jelenés vala a Csönd. A Csönd vala a Második

Jelenés! És mellette a harmadik kristályszobában vala a

Négy Jelenések közűl a Harmadik Jelenés. Vala ott a

harmadik óriás kristályszobában a Harmadik Jelenés: a Szerelem!

A harmadik kristályszoba kékfényű, zöldfényű, zöld márvány-

erezésű, zöld füstréteg-legyezős égboltja alatt, mint zöld-

kristály akváriumban asszony-emlős Bíbor-rózsák, Arany

csikóhalak, Kékpáncél-lovagruhás emberkezű Tengeri-csikók,

Rózsafodor-ívek, Piros-arany Korallváz-Emberszobrok, Zöldhajú,

Zöld-mohasörényű, Aranyálarc-fejű Asszony-merengések állnak

egymásra-hajolva, mint rózsák, csikófejek, aranytüskés-aranygyökérszivacs-

sörényes, arany-orrlikú, ararnyhorpadás-aranyránc-aranygyökérzet karcsú

Arany-lófejek, embertestű lovak zöld páncél-arccal, arany-

hártyából gyúrt ló-fejjel, piros orrlikakkal, piros zománcgombú

arany-szemgolyókkal, asszony-mellekkel és asszonykezekkel,

állnak egy tengeri aranyrücsök-korallszigeten, egymásra-hajolva,

egymásra-borúlva, magányosan, mint rózsák, arany-tüskefák,

aranycsontváz-csipke-alakok, aranytüske-aranycsipke-álarcú nők,

csontokból és mindenféle csontvázakból ragasztott ruhában, állnak a

halál korallszigetén a kék márványszalagos víz előtt a Szerelem

Alakjai. Ott áll az aranyszivacsból, rákok arany-csontvázából,

madarak arany-hullájából, ősgyíkok aranykoponyás aranycsontváz-

görnyedéséből, ősászkák megkövesedett aranybordái három-hurka

aranypajzsából, arany-madárlábakból, aranytüskés arany-csigaházakból,

aranykagylóhéjakból, aranylegyezőbordás aranypajzsokból, arany-

kígyócsontvázakból, arany-békacsontvázakból, arany-rájákból és

arany-halcsontvázakból szivacsosan és rostosan összeépűlt

korallsziget közepén a Piros Asszony-alak, piros karokkal,

piros kezekkel, arany-csigahéjakból, aranykagylóházakból, arany-

állatpáncélokból ragasztott ruhában, mint egy múmia-bábban,

melle csontruhája is aranyszirmokból, aranymirigyekből, aranygolyókból,

arany-lábszárcsontok, aranycsigolyák tömegéből ragasztva, amely átnő a

fej felé, az arc elé, mint aranytüskés aranycsontszivacs,

aranyléc-aranygerenda-aranycsonthurok-álarc. Mellette, jobbra

tőle, kicsit előre-hajolva egy Asszony áll cafrangos piros bársony-

ruhában, csupa-szakadás, csupa-ránc, csupa-buggyanás, csupa-

fodor vérbársonyruhában, véres szoknya-fodrait fogva arany-kezekkel,

s a piros bársonycafrangok alól zöld moha-szoknya lóg ki,

mint moha-harang a piros cipős lábakig. A buggyadt, bíbor

ruha-ujjak a csuklókig érnek, de nagy hasítékkal üres a ruha

elől, a csodás test elején, hogy mint bíbor bársony-csigaházból

a csigatest, kilátszik csípője, dereka, nagyköldökű arany-buborék

hasa, lecsüggő pirosrózsagombos emlője is, ágyéka szőrsarlója is:

és mindez tiszta, tiszta aranyból. Feje nem látszik vala, mert

fejét nagy aranybokrával eltakarja a Lófejű Ember, a Lófejű

Férfi! Mert fejét eltakarja vala a fejét mellére-hajtó Férfi, az Arany-Csődör,

aki ott áll merengve arany-tüskebokrokból, arany-tövisgubancokból,

madarak aranycsontvázából, baglyok kék üvegszemű, aranycsőrű arany-

koponyájából, vizi-állatok színarany csontvázából, héjából, páncélzatából,

radioláriák, és foraminiférák aranycsipke-látomásvázaiból, arany-

pórusos aranykürt-tekervényéből épített férfitesttel, korallvázak

szövedékéből, pórusos és csipkés és fodros ágcsövecske-tekervényéből

összeragasztott gyönyörű férfi-nemzőszervvel, aranytesttel, arany-

lábakkal, aranykezekkel, és gyűrt és horpasztott és erezett aranyból

formázott lófejjel, az aranyfodortajtékos orrcimpájúval,

az aranyhártya-orrlikúval, az aranygolyó-pupillás aranybuborék-

szeművel, hatalmas sörénye aranyviaszrózsák, aranytengerirózsák,

aranyrákok, arany-tengeri-liliomok, arany-tollak, aranybaglyok,

arany-százlábúak, arany-lárvák, óriás, tüskés, tarajló aranyhab-

szövevénye, aranycsontvázkazla. És a középső piros titkos Asszonyalak

vállától balra egy másik titkos titkos csoport áll a Merengés

Csontváz-halálszigetén, a zöld-kék márványfodor ég előtt, az

aranytajték-erezés előtt, mint a Szerelem Látomása! Szélről

a Fekete-Lófejű-Asszony, a Lovag-Kanca, karcsú lófejében, a zöldbársony

ajakcimpák fölött virágzó zöld-moha orrcimpakürtökben piros

üvegkelyhekkel, nagy szemei feketén ragyognak az aranyszempillás

arany-szemhéjak alatt, mint kristályembriós korom-golyók, nagy

homlokán fekete pajzs, göndör fekete haja vállára bomlik és láthatatlan

lapockáira, merev fekete fürtökben és csigákban, mint a bírák púderes

parókája, nyakán kettős aranylánc, testén kék lovagpáncélruha

a kék páncél-térdrózsákkal, kékpáncél-lábfejszirmokkal, vascsipke-csillagokkal,

kék héjszeletekkel, páncélhernyó-burkolattal, páncélrózsa-csatlakozásokkal,

virágfejű csavarokkal és két óriás kék páncélbuborék-dombbal

a csecsek fölött, páncélruháján nagyredős barna bársonyköpeny,

testén korallfűzérek lánca, s vékony viasz-asszonykezével a Halál-

sziget szívére mutat. És merengő lófejével eltakarja a Vállára-

hajló-fejűt, az aranysörényes Testére-görnyedőt, akinek szakadt,

rózsaszirmokból-ragasztott inge nem födi aranybuborék-tomporát, pihétlen alsó-

karját se födi, és izzanak kék-cipős aranylábai, és izzanak

karcsú aranycombjai, és izzik arany-tompora, gyöngyház-szigonyt

fogó aranykeze. És az ő aranycsobogás-hajára hajtja merengő

szép fejét a Zöldhajú Harmadik, akinek arca aranylemezből

domborított álarc, mint Agamemnon-király aranyhártya halotti-

maszkja, pórusos aranyorral, arany-ajakcimpákkal, aranyhernyó-

szemöldökkel, pórusos aranycsipkevirágú aranybuborék-szemgolyókkal, haja,

mint zöld kristály csomósan, csavarosan, fodrosan zuhog a

Halál-sziget csontváz-talajára, jaj, nem is zuhog, de összenő

testével, a ragyás, csipkés, mirigyes, cseppkőfürtös és csipkefürtös

zöld kristályoszloppal, amely az előtte álló görnyedt Rózsa-alak

szétterpesztett aranylábai között nő a Halálsziget arany-csontváz-

halom-talajába zöldkristály mélytengeri halfejekkel, tátogó zöld

kristály-őshalkoponyákkal, lukas zöld kristálygolyó-szemekkel.

És hosszú szivárványos gyöngyház-szigonyt tart vala,

megtámasztván pórusos, szőrtelen aranyviasz-ujjaival a kék páncéllovagruhás

Fekete-Lófejű-Asszony! És vala Merengés, Aranyfény, kék Páncél-

lovagöltöny-ragyogás, Rózsalobogás, Zöld-kristály-Hallgatás,

Bársonyredő-rózsacsönd, Aranyviasz-ujjmutatás, Gyöngyház-

szigony-szivárványcsönd, titkos, titkos, titkos Utalás bennük,

általuk, miattuk, értük, velük. Titkos, titkos, titkos Utalás

a Halálra és a Szerelemre. Mert a harmadik kristályszobában

ők valának, a Négy Jelenés közűl a Harmadik Jelenés, a

Harmadik Jelenés: a Szerelem! És mellette a negyedik óriás

kristályszobában vala a Négy Jelenések közűl a Negyedik,

az utolsó Jelenés, a Négy Jelenés közűl a Negyedik: a Megvalósulás!

A negyedik óriás kristályszobában ott áll vala a gyönyörű Meztelen

Asszony! Csodás, hatalmas emlőkkel áll vala egy magában a

negyedik kristályszobában, bőre rózsás csillagragyogás, nagy-füstű

haja kontyban, mint arany-sisak, nyaka kékeres alabástrom-

oszlop, vállai gyöngyvirágerdők illat-remegése, izzó, hatalmas combjai

fehér bársonymárvány tornyok, lábai rózsamoha-csillagok,

karjai liliomokból font tiszta kévék, kezei halál-illatú

liliomlángok ősgyöngyház-harang csípőjén pihenve, dagadt emlői

kékbársony-eres, mályvarózsa-tányéros, fekete bársonyrózsagombos,

pórusos aranykupolák. És arca vala a Mosoly Világossága,

a Titkos-tudás Múlhatatlan Lángja, a Megáldatottság

Legszebb Ragyogása, a Fogantatottság Gyönyörű Homálya, a

Győzelem Lángoló Bizonyossága, a Halált-legyőzetés Szent

Szent Biztonsága. És teste gyönyörű burkolata a szent

hüvelynyílás asszonyi rózsacimpáitól az emlők lángoló bársony-

dombkezdetéig áttetszik vala, mint az üveg. Mintha tiszta

üvegbúra, tiszta kristálybuborék, gyémánthártyahólyag

borúlna teste közepére, a hasdomb helyére, az emlők és a vagina-

kehely párta-cimpái közé. És látszik vala teste belseje,

látszik vala a szent hüvely, a szent hüvelyboltozat, látszik vala a

méh, a méhnyak, a méhtest, a méhfenék, látszanak a hámok, nyálkahártyák,

kötőszövetek, mirigyek, látszik vala a méhizomzat, és látszik vala

a méhtestet borító hashártya, és látszanak vala a redők, szalagok,

és látszanak vala a méh tubasarkától eredő, ív-alakban oldalt-

futó kürtök, és látszanak vala a petefészkek. És látszik vala

azontúl alsó-törzse minden szervecskéje, szerve, minden építése, sejtje,

erecskéje, lombja, minden homálya, hártyája, dombja, gödre,

bíborban, kékben, aranyban ragyogván. Látszik vala a szent

Megtermékenyítés helye, a szent, szent Pillanat, amikor a

Láthatatlan Megtermékenyítő a Szent Ejakulátumot, a

Négyszázmillió-Spermiumot a Hüvely hátulsó boltozatába

lövelli, a külső-méhszájhoz önti, látszik vala a szent, szent,

forró Galaxis-becsapódás, a titkos, titkos Pillanat, amikor a spermiumok

elindúlnak a mirigyes, nyálkás, savós kék-rózsaszín barlangcső-talajon,

vonaglanak és vándorolnak és haldokolnak és nyüzsögve kúsznak a

Tuba ampullája felé, ahol várja már a Titkos Egyetlenegyet, a

Szent Egyetlenegyet a szent, szent, szent Egyetlenegy Asszony-

Pete! Ó, gyönyörű Farokcsapkodók, Spermium-Ebihalak, Sárga

Békaporonty-ondócsillagok, ó , Lázas-üstökösnyüzsgés, ó ellenálló-

sapkás, tojásfejű, kocsonyacsőnyakú, spirális-hüvelyű, fonalfarkú

gyönyörű Nyüzsgés, szent Kocsonya-kobra-özön! És látszik vala,

mintha a ragyogó üvegbúra-hasfal óriás nagyító-lencse lenne,

látszik vala a legtitkosabb és legszebb pillanat is, a legtitkosabb

és legszebb találkozás, a Pete és a Spermium Találkozása, a mámoros Befúródás,

az Impregnáció, amikor a Spermium a Pete kocsonyaburkába fúródik,

a pete fogamzási dombját átdöfve kocsonyaláng-fejével, s aztán, hogy

megtörtént az Őstalálkozás, a petefelszín termékenyítési hártyát

képez és ragyogva mereng! És ó, gyönyörű, gyönyörű titkos Egyesülés-kezdet, és

ó, gyönyörű gyönyörű titkos és mégtitkosabb Konjugáció, te

Szent Spermovium, és te szent, szent Barázdálódási-Mag! És látszik

vala, hogy a megtermékenyített pete belsejében lüktetve vándorol

az ondósejtdarab a petesejt magva felé, dagad, nő, dobog, virúl,

forog, középdarabja sugaras rajzolatot növeszt, szíksugárzást kocsonya-

kristály spermiocentrumot, míg a félmagok s a spermiocentrum

egymás mellé kerűlnek, míg a félmagok között az oszlásiorsó is képződik

vala, míg kialakúlnak a kromoszómák, s a két első blastomera-

magok! Ó, gyönyörű, gyönyörű Petesejt-oszlás! Ó, csodálatos

Barázdálódás, sorozatos mitotikus sejtoszlás! Ó, el-nem-mozduló

mozgó Folyamat, ó Csíraszelvény-mozaik-gömbalak, ó titkos,

titkos Részletekre-bontás, Titopencia-felosztás, ó csodás

Csíraszelvények felszínén fekvő Feltételezett Szervtelepek, akik

a későbbi szervek sorsát foglaljátok magatokban, ó mégtitkosabb

Folytonos Sejtoszlás, és szászor-titkosabb Differenciálódás, a

Blastomerák önálló-irányú fejlődése, akik magatokból

megépítitek a szervezet különböző sejtjeit, ó titkos Szervtelepek,

Szervek-elődei, Szervek-ős-előcsoportjai, ó megtermékenyített

Petesejt-belső bonyolúlt, kölcsönös Összefüggés-Halmazai! Ó

Csírahólyag sejtjeinek vándorlása, mámoros Gastruláció, ó csíra-

belsőbe-áramló felszíni sejtek, ó első ősgödör, az

Ősszáj, ó csírabelső végső Szervtelep-sorrendje! Ó, Csíralemezek:

Ektodermák, Mezodermák, Entodermák! És látni vala a tiszta

kristálybuborék-hasfalú asszony testében, a szikrázó kristályburok

alatt, mintha óriás nagyítólencsével néznéd vala a test bíbor

Kialakulás-barlangjai mélyét, látni vala a vándorló Petesejt

útját a Tubában, látni vala az Ember-csíra trophoblast-burkát

és abban az embrió-csomót, a szivacsos Morula masodermát, aztán

a Deliminációs Entodermát, az Epibóliás Entodermát, az

Amnion-üreget, a Szíkhólyagot, a Choriont, az Embrió-

pajzsot, a Chorion mezodermát! Jaj látni vala a Szent-szent-szent-

Vándorlást és a Szent-szent-szent Megvalósulás folyamatát,

minden mozgását, oszlását, örvénylését, épűlését, szétágazását,

összebonyolódását látni vala a titkos mélység áttetsző homályaiban

és mozaik-buborékjában, látni vala a Szent-szent-szent

Megvalósulás Kezdeteit és Folytatását, az elmondhatatlan, a

kimondhatatlan Részleteződést, a csíra legtitkosabb önmagát,

a Kialakulás anyagát és folyamatát, az Embriópajzs

mindent-összefoglaló mámor-anyagát, az első jeleket, a velőlemezt,

a velődombot, a velőbarázdát, a primitív gödröt, a primitív barázdát,

az Allantoist, a hasnyelet, az Embriópajzs primitív ember-

összességét, az Embriópajzson a Feltételezett Szervtelepeket, a

lemezeket, a farokbimbó-mesodermát, az ősszelvényeket, őscsigolyákat,

a nyeleket, látni vala minden elmondhatatlan sokaságot, az

anyag-bomlásban, anyag-épűlésben rejtőző és megmutatkozó ember-

világot, mint Isten láthatta az önmagában önmagából kialakuló

világot! Jaj látni vala, ahogy a Csíra a tubán átvándorol vala,

amíg a Szent-Implantáció helyére ér, a Szent-szent-szent

Megtapadás Helyére! És látni, hogy vala gyönyörű Homálya,

gyönyörű Fénye, gyönyörű Reménye! Látni, ahogy az Emberi Pete

a méh-nyálkahártya-belsejébe tör, szétroncsolva boldogan, keményen

a nyálkahártya-szövet álmait, a hámszövetet, kötőszövetet, és

mint melegített vasgolyó viaszba, belesűllyed a Stratum Kompaktumba,

és izzó petekamrát alakít! Látni vala ahogy boldogan összenő

az Anya és a Pete, egymásba-burjánzik kettőjük dupla Egy-élete,

redőkkel, trophoblast-burjánzásokkal, trophoblast-csésze-

rétegekkel, primér chorion-bolyhokkal, amelyek az anyai szövetbe

hatolnak, szétágazódnak, szétpamatolódnak, mirigyeket, vér-

edényeket nyitva meg, míg ott fekszik vala Ő nyálkahártya-törmelékben,

szövettörmelékben, trophoblast-omladékban, s boldogan táplálkozik.

Látni vala, ahogy összekapcsolódnak a bolyhok, véredény-ökrendezések,

üregek, erek, ahogy kialakúlnak a homályok, levelek, rétegek, hártyák,

ahogy kialakúl a külső és belső magzatburok, a Chorion és az

Amion-zsák, a Chorionbolyh-rózsacsipkekoszorú, s a kristálytiszta

sárgás folyadékú Amnion-üreg, amelyben majd a magzat lebeg,

amely az Ébrény testét előbb szorosan körűlveszi, aztán a

magzatvíz-szaporodástól lassan földagad, látni a magzatvízragyogást,

a fehérjés, sós folyadék-virulást, amely később lassan megzavarosodik,

mert levált hám, bőrmirigyek váladéka, haj, vizeletalkatrész

kerűlt anyagába! Látni a kialakuló Lepényt, Köldökhólyagot,

Köldökzsinórt; látni az első táplálkozást, a Histiotroph-táplálkozást,

amikor az elfolyósított szövetalkarészek, mirigyváladékok, az

anya-szövetből származó transsudátumok, lekötődött hámsejtek,

erekből-kilépett vér, leukocyták, szétesett kötőszövetek adják

oda magukat a Lénynek! És látni később a Placenta-táplálkozást. És

jaj látni, látni, látni a placenta-virulást: a magzat-légzőszerv-

lobogást. Ó, csodás, csodás, csodás szent Megvalósulás! Ó meg-

görbűlt Embriópajzs, ó bezárt szíkhólyag, ó, ősbél, ó, szíktömlő,

ó, hasnyál, ó szíkhólyagfal apró hólyagai, amelyekben vörös vérsejtek

képződnek vala, ó, összekapcsolódó vérüregek, kialakuló

szíkkeringés-erek, ó, embrió-szívtelepei, ó chorialis-vérkeringés,

ó, placentáris vérkeringés, ó, Hensen-féle csomó, ó, primitív csík,

ó, fej-nyúlvány, ó, velőlemez, velőbarázda, velőduzzanat, ó,

velőcső, aki vagy az agyvelő, gerincvelő őse, ó, őstagok, ó őstagok

nyelei! Ó, agyvelőtelep, ó tejléc, ó kopoltyúívek, végtaglebenykék,

ó, faroknyúlványok, ó összetapadt külső és belső magzatburok, ó, szívdomb,

májdomb, füldomb, szaglógödör, szemhólyag, hallóhólyag, szagló-

mező, zsigerbarázda, ó hatalmas agyvelő, hatalmas fej, ó, kézlemezek,

ujjlécek, ó ujjvégek rései, ujjak hártyái, előzetes végtagtelepek!

Ó, szemserleg, szemlencsekezdet, szemserleg-pigmentek, orr-kezdetek,

fül-kezdetek, ó csontosodási magvak, kialakuló kezek, lábak,

ujjak, körmök, ajkak, fogmedrek! Ó, első haj, szemöldöktáji

hajzat, ó az egész testet beborító szőrzet, te magzatgyapjú, te

lanugó, ó szemhéjvarratban összenőtt szemhéjak, ó, orrnyílások

lefoszlott elzáróhámcsapjai, ó működni kezdő faggyúmirigyek,

ó, szent magzatmáz, szent őskenőcs, amellyel én is valék vastagon

bekenve! Ó, kialakuló erezet, idegzet, csontok, végtagok, külső és

belső szervek, hámok, szövetek, rostok, rétegek, kocsonyák! Ó,

megvalósuló szív, ó, a szív első hangjai! Ó, szent zsír, ó, a

szent zsírréteg előtti üvegszerű bőr, átlátszó, vékony piros bőr, bőrüveg!

Ó, lágyékgyűrűig-leszálló herék, virágzó kisajkak, nagyajkak,

klitorisz, hymen! Ó, szétváló szemhéjak, virágzó szemöldökszőr,

pillaszőr, hajzat, ó, első légzőmozgás! Eloszlott pupilla-záró

hártya! Ó, szembogár elolvadt hártyája! Ó, megkeményedett

körmök, kinyitott szemek! Ó, arckoponya és agykoponya, a kilenc-

csontú, hét-varratú, hat-kutacsú! Ó gyönyörű, gyönyörű Szent-

Megvalósulás, a Négy Jelenések közűl a Negyedik Jelenés!

Jaj nem látta vala ő, az óriás mohafal mögött ácsorgó vak

Nyomorúlt, jaj nem látta vala ő a Jelenéseket, nem látta

vala az Elsőt, a Másodikat, a Harmadikat. És nem látta,

nem látta Szegény Vak Vágyakozó a Negyedik Jelenést se,

a Negyedik Jelenést, a Megvalósulást! Nem látta, hogy

ott a negyedik kristályszobában lebegő Szűzanyamosolyú Óriás

Ősanyában, az ős-kristálybuborék feszes szikrahártyája alatt hogy

alakúl, hogy nő, hogy dagad az Ember Gyermeke, a Titkos

Őscsomó: virágzik, önmagát kibontja, hogy ott izzik titkos rózsalángban

csomója, hólyaghasú, kaméleonfarok-gerincű rózsa-hurkája, csomója,

dombja, gombja, s dagad, dagad, nő láthatóan a lángoló ős-kristálybúra

alatt virágzó méhben, a rózsakoszorú magzatburokban,

függvén lebegve a rózsamirigycsipke-lepényen vérerekből-font-

belsejű kocsonyakötélen, mint óriásfejű rózsa, mint óriás-szemgolyós

kocsonya-rózsa kaméleon-csönd, mint valami rózsaszínüveg

kocsonyavirágzás, mint piros üvegvirágzás! Ó, szent Látvány, szent

Folyamat, te titkos Legszebb-Látható, te Legtündöklőbb Jelenés!

Te Megvalósuló Akarat, aki ha mutatod magad, vagy előbb

mint csipkefülű tátottszájú lárva, testközepedből kilógó óriás

véreres zacskóval, leszel aztán két szemgolyókezdeményes,

hegyesfarkú, végtagdomb-kezdeményes rózsahernyófejsisak, akinek

hasából óriás kocsonyakehely nő ki, annak bibéje eres hosszúszárú lopótök-

zacskó, porzója kocsonyarúd; aztán ahogy folytatod magad,

leszel különös-különös őslárva-alak, óriás háromdombú piros

kocsonyasisak alatt a csipkés fodornyílások fejvigyor-szélin kis

szemkehely-golyókkal, pórusos kocsonyamelledben látható szívzacskókkal,

tüdőszívlevelekkel, mirigyfürtökkel, a széles alsóajakdombok oldalain

mirigyszőlőfürtökkel, kéz-láb-bunkókkal, ebihalfarokkal,

ovális nemiszervgyűrűvel; aztán, ahogy folytatod magad, leszel

egyetlen piros pórus-kocsonyasisakba húzódott két

óriás szemdió, tömpe gorilla-orrú, pettyorrlikú, háromszögszájú

merengés, az oldaltokákon kocsonyafülkagylóüregekkel,

melledben elterpedt tüdőlevél-fürtökkel, négy szívzacskóval, négylevelű mirigy-lóherével,

vörös kocsonyahólyag-testoldaladon tömpe kocsonyacsipke-kéz-

láb-levelekkel, a kis rózsakocsonyafarokpajzson ánusz-ponttal,

nemiszerv-függelékkel; aztán ahogy folytatod magad, leszel

egyre-inkább ember-alak, bár még csak az emberforma kezdete,

ember-lényünk tömény képlete: óriás piros kocsonyahólyag-

buborék-sisak alatt tömpe, szögletes arc-alak, a piros kocsonya-

álarc szélein kék szemlevelek, alattuk rózsaszín fülkagylólebenyek,

köztük fehér gyűrűkben fekete pont-orrlikak, az orrlikak alatt

hullámos csíkszáj, s a karok, a lábak kocsonyacsillag-kezének

üvegbimbó-ujjai ragyognak, s a levélalakú testben, a piros

takonykancsó-üregben kirajzolódnak a csigolyacsáp-gerinc-ágak, s egy-

egy csigolyából mint kőhurkok, kőgyűrűk, kőfonat-hurkok, a bordák

ágaznak nagy ívben önmagukba vissza, mert látszik már a könnyű

bordaszárnyak csontrajza. Látszanak már a rózsapontzsák-mellkas

bordakorsói, csontváz-kelyhei! Jaj, nem látta ő, ahogy a magzat

szíve dobog, ahogy a magzat vizet vesz magához, iszik anyjából,

önmagából, ahogy a magzat kortyol, ürít, mozog, vizel, nem látta ő,

a Vak Halálra-készülő az Ember-készülődést ott az anya-

méhben, a dagadt magzatburokban, nem látta ó a magzat

mosolyát, testében a vér finom reményét, testében a Szent

Magzatszurok barna-zöld virágát, amely a vékonybélben, végbélben

nő ragyogva, s vala epefestékből, epesavakból, cholesterinből,

bélnyákból, bélhámból, a magzatvízzel lenyelt hámsejtekből,

pehelyszőrökből és faggyúrögökből, amely tiszta, tiszta, tiszta,

mint a legszebb gyermekálom, mert baktériumok, gázok, rothadási

termékek nem szennyezik vala! Jaj gyönyörű Burkok, gyönyörű

Hártyák, gyönyörű Rózsakoszorúk az Anyaméhben! Jaj gyönyörű,

gyönyörű Magzat! Gyönyörű, gyönyörű Megvalósulás! Jaj, te Tiszta

Remény, Mámoros-Alakulás, te Szent Virágzás ott az óriás

Jelenés-Alak méhe közepében a ragyogó óriás kristálybuborék

mögött, te Szent Virágzás a Jelenésben, te Szent Megvalósulás

Ősálom-csodája, te Ember-virágzás Jelenés-Magánya! Jaj,

szent-szent-szent lila-rózsa göbök világoskék mirigyfelhők

között a sötétkék magányban, csöpp hegyes-sisakú rózsafallosz-

alakok, jaj aranyhurkák vérrózsa-bozonttal, piros végtaghurka-

csomós, kékgyűrűs szemserleg-rózsás kékarany hurkabuggyanások

a kéklila mirigyreményben, jaj kék hártya-buborékban lebegő kocsonya-

rózsatojás arany végtagcsonkokkal, széles rózsaszalag-gerinccel, s jaj a

kék buborékból szivárványos indán lógó szivárványgolyó, kék-arany-

zöld-piros kristálymirigylepedékek a kék hártya-buborék alatt! Jaj, lila

hártyákba, rózsafátylakba, fehér mirigyleplekbe, kék hártyaüvegekbe,

véres arany mirigylepedőkbe csomagolt rózsaszín magzat-kezdet,

lila szem-üreggel, fehér rózsakesztyű kezekkel! Jaj, aranyfonatbelű

fehér hártyakötélen lógó arany-csomag, csupa véreres aranybuborék, csupa

véreres aranyhurka-halom fekete szem-kehellyel, piros golyó-

kezdettel a kék hártyabuborék-csöndben! Jaj izzó rózsakoponyák

hatalmas szemrései, bennük kéklila álomtojás, rózsagyűrűben

aranygolyóval! Jaj fehér mirigypettycsillagos fekete űrben lebegő

izzó ősmirigycsipkekoszorú-galaxis, kék hártyagolyó magvú

ősi vastag vércsipkemirigykorona, a kék hártyagolyóban

óriás aranykoponyájú aranygyermek, a hártyagolyó héját nyomó

vércsipkeháló-sapkájú ősarany-koponyával, aranyvirág-kezekkel,

aranyvirág-lábakkal, hegyes arany-farokcsúccsal, aranybordázat-

ránccal, vérszárú vérhólyagvirágokkal, csövekkel, hártyákkal, vér-

fonalakkal, előre-görnyedvén lebegve, hogy kis aranyvirág-kezei

a zárt-szemhéjú szemek előtt úsznak! És jaj tápláló-lélegző-

kiválasztó vastag aranykristálymirigyfelhő, amelybe az arany-magzat-

belsejű kék őshártyagolyó ragadt! És jaj ti kék hártyazsákban

lebegő aranykesztyű-kezek szögletes csontkezdetekkel az arany-

kesztyű-zsákban, arany-kesztyűcsöcsökben, a karok aranycsövében,

amelyek fölé az arany-álarcú arc lóg óriás fekete szemgolyó-

rózsákkal. És jaj, kék vízben úszó sárga viaszkocsonya-

tőgyszerű tömpe kezecskék, a megdagadt kék hártyabuborék

kék magzatlevében lebegő rózsaviasz-lábak, viaszrózsa-talpak,

érhálós viaszhólyag lábujjak, eres kék viaszbuborék-iker tompor, s a fehér

csavart-viaszizmú hártyakötél! Jaj, te óriás aranyhártya-tojásba

csomagolt, összehajtogatott, rózsából és aranyból kiformált óriás

magzat, aki hatalmas aranyhólyag-fejeddel kinyomod a rózsa-

hártyatojás tetejét, középen fehér csíkkal levarrt óriás lila-szemhéjú

szemeid alusznak, viasz aranymaszk-arcod mosolytalanúl mereng,

egymásra-hajtott lila-talpú lábaid, behajtott kezű rózsaszín

karjaid vérerekkel valának sűrűzve beszőve, mintha rózsaszín

üvegkesztyűkbe piros pamutból horgolt kesztyűket húznának

feszesen, mintha aranyüveg-kezek, aranyüveg-lábak üvegszövetébe

piros drótszálak csipkekesztyűit ágyazta volna a szent

teremtés, óriás kék köldökzsinórod csavartan lebeg hasad

előtt mint a dinnye szára, kúszó-tök indája, ajkaid, orrcimpáid, orrod, felső-

ajakgödröd aranymerengés-magánya, mint a szerelem világít!

És jaj, ti kék fátyolkötelű, rubint-gyökérzet-hálós hasak,

péniszecskék, lábak, fekete csöndben lebegő piros viasz-ágak.

És jaj zöld-arany hártyabuboréktojásban fekvő óriás üvegviasz-

magzat, lila viasz-magzat, aki ujjadat szopod, s viasztestedben, lila

viaszmellkasodban, óriás lila viaszkoponyádban a bíbor erezet,

mint a Megvalósulás szent, szent gyökér-inge, mint a Megvalósulás

szent, szent gyökérsisakja pirosan és lilán szövődik, mint a

viaszgolyóba nyomott aranydróthálókoponya izzik és ragyog!

És jaj aranyhártya-szemfedőbuborékban fekvő Titokzatos

Rózsaarcú, Rózsakezű Merengő, az aranyredős aranyhártyazsák

boldog rabja te, óriás lila szemhéjú Hallgatás, lila viaszbuborék-

szemhéjadon fehér viasztaréjvarrat-gerinccel, lila kezecskéden

fehér viasz-hold körmökkel, aranyrózsaviasz-álarc-titkos-

mosolygással, aranyszőrsisakú lila viaszkoponyával, aranyszőr-álarcú

rózsa-arccal! Ó, te Merengő, te fehér hártyaszemfedő-őstojásban

fekvő, óriás-fejedet kis kezedre hajtó Boldog Várakozó! Jaj, te

titkos, titkos, hatalmas aranyrózsaviasz-koponya, tiszta rózsaviasz-

fülkagylóval, fejed óriás viaszbuborékát az erezet-fák vastagon

benőtték, mint a csönd buborékát a piros magány csipkésen-fodrozó

gyökerei! És jaj behajtott rózsaujjak, fehér foszfor-lepedékkel

bevont rózsakesztyűk, fehér foszforkörmű aranyrózsa-remények! És

jaj magzatkoponyatető fehér-spirál hajgyűrűje, a koponya-ős-

spirálköd izzó szőrgyűrűzése! És jaj te óriás, te gyönyörű, te

titokzatos aranyrózsa-magzatfej a fekete űrben lebegve, te arany

lanugóval, fehér magzatgyapjúval födött arcú és fejű Titok,

te óriás fehér szemöldöksörényű, hatalmas aranybuborék-szemhéjad

fehér szempillasisaktaréjjal középen összeragasztott, kis aranyvér-

kezeid szemed előtt tartod, szájad nyitva, mint az istené! És ó,

te Titkok Titka, Legtitokzatosabb Lehajló-fejű, te óriás piros

lámpával belűlről átvilágított Aranyfejű Merengés a fekete űrre

hajolva, te Megvalósulás Ősarany-álarca, hatalmas agykoponyájú

Aranycsönd, hatalmas dupla aranyviasz-szemhéjbuborékú Magány, akit a

belső tűz-koponya úgy átvilágít, hogy fejed, szemhéjad erei

kilátszanak piros márványfodrozással, csipkehálózással, szent

mozaik-cella-ragyogással, mint a Mindenségi tűzháló-álarca,

mint a Mindenség szent csillagháló-koponyája! Ó, te Szent, te

Szent, te Szent Megvalósulás, te Szent Virágzás a Jelenésben,

akit nem láthat vala a Vak! Ó, te Csodálatos, te Drága, te

Reménység Örök Virágzása, te Elmondhatatlan Örök Fáklya, te

Örökös Eleven Máglya, te Föld Legmagányosabb Reménye, te

Örök Rózsabokor, te a Szentség Nappala és Éje, te Virágzó-

Belsejű-Aranyház, te Titkos Értelmű Rózsa, Mennyországnak Ajtaja,

Frigynek Szent Szekrénye, te Szeretet Lángoló Tűzhelye, te Örök

Halmok Kívánsága, te Élet és Szentség Forrása, te Örökös

Megvalósulás a Jelenésben, nem láthat téged a Vak! A vak, a

vak, a vak Árva Barom! De ím, ott állt a negyedik kristályszobában a

Negyedik Jelenés, ott állt vala a Megvalósulás, a hatalmas virágzó, lángoló

Tiszta Asszony, kristálybuborék-hassal, amelynek szikrázó kérge

mögött ott virágzott az Ember Kialakulása. Ott állt vala a Négy

Jelenés a négy kristályszobában, s ott állt vala az óriás mohafal

mögött a megszottyadott, meglottyadott árva Embersárkánygyík-magány,

ott állt vala halála előtt, ott állt vala halála közepén. S a dalt, a

dalt, a tiszta, tiszta dalt figyelte! És nem vala már benne semmi erő!

Aztán, ki tudja, a Végső-Megreszketésben, vagy az Utolsó-Tántorgásban,

vagy az Eljövendett-Halálremegésben, vagy a Tiszta-dal Utáni Mámoros,

Halotti Vágyakozásban, vagy csak az Utolsó-Kíváncsiságban, vagy valami

ismeretlen másban, titkos ragyogásban és titkos akarásban, vagy

a vak szív-mögötti gyászban, vagy az irgalmatlan vak várakozásban

megújúlva és új erőre kapva, iszonyú akarással és gyötrött, nehéz

lángolással, ismeretlen titkos mélyeiből felörvénylő végső-végső

harangzúgással, szíve félig-kiapadt titkos kútjaiból, piros

vérmoha-barlangjaiból kövér aranyfüsttel tölcséresen fölgyűrűző

utolsó erjedéssel és utolsó tűz-virágzással új hitre és új erőre

kapva, megsorvadott, megszottyadott óriás Iker-lényében új

zuhogásokkal és zubogásokkal, lángolásokkal és csomósodásokkal,

új hittel és új reménnyel, arcán a végső-végső tiszta-tiszta fénnyel, vak

keverék-arcán aranyláng-álarccal és keskeny, lapos kavics-homlokán,

amely inkább varangyé volt, vagy axolotl, vak sziréngőte kocsonyás, mirigyes

homloka, igen, homlokán sűrű nagy verejtékgyöngyökkel kivert sárga

viaszpánttal, mely mint a haldoklók viasz-koronájának nagy izzadtság-

csöppekkel reszkető pórusos viasz-abroncsa ragyogott és lángolt és

halállal-virágzott, igen, egész dupla lénye belsejét reszketve

kitöltő földagadt Bizonyossággal újra elindúlt! Lépett volna,

ha nincs előtte, vak keverék-arca előtt és emberből, őstatuból,

sárkánygyíkból, ős-libából-ősemuból összekevert iszonyú törzs-eleje

előtt az óriás zöld mohafal, a zöld moha-zuhatagokkal, moha-

lepedőkkel, mohafürtökkel benőtt és befolyt, mohasisakos fal-

maradék. Óriás kőpikkelygolyó-térdbütykei a kövér mohaköpenyes

falba ütődtek, mint viasztálba a vasgolyó, mint óriás ősmoha-

varangyba a kőágyúgolyók zöldfüstű lágy csattanással, zöld sistergéssel, két

dagadt kőcsöcsös kőpikkelyszív-szügye a szügy óriás kőtüske-

agyarával, amely mint az Unikornis hosszú homlokszarva, narvál

óriás csontszigonyként előrenyúló szemfoga, kidudorodó vastag kő-

erekkel befonva és kő-likacsokkal, kőpetty-üregekkel beszőve,

mint a gyűszű fémkupolája, erekkel és likacsokkal beszőve hegyesedett,

s amely eddig a koradélutáni gyöngypára-gomolygásba szúrt, mert

szügyét félig-elfordítva állt merengve a zöld fal előtt, szügye pikkelyes

rengése, kőpikkelybuborék-csöcsű, óriás kő-tövisű szügye őskori állat-

kő-templom-moccanása, óriás kőgolyószem-dülledés kő-varangy-

mozgása a kő-csontvázú, lágy zöld húsú falat megrengetvén

lassan ledöntötte, hogy puhán omladozva, lágy ingással rogyadozva,

lágy huppanásokkal és fulladt meleg csattanásokkal, zöld füsttel, zöld

porzásokkal, cafrang-hullásokkal, szőrlebeny-alázuhanásokkal,

zöld porladással és imbolygással az ősvastag mohalepedőbe

omlott. Mintha zöld vattakazalba ütnek mohos kő-villát, kőfésűvel

vakarnak moha-koponyát, kő-öklű mohakesztyűvel horpadt moha-

mellkasba ütnek, úgy sűllyedt puha csattanással és zöld porzással

a kőcsontvázú mohakupola az óriás mohakorong-térség vastag

ősanyagába, moha a mohába, kő a mohába, kő a kőbe talán,

hisz ki tudja mi vala a hatalmas alkony-előtti tér óriás zöld

moha-fedője alatt, talán kő, talán föld, talán csak moha, moha,

moha, moha, moha egymáson vastag és kövér rétegekben, gyapjas

zöld kötegekben, puha bársonykristály-övekben, kérgekben, hártyákban,

héjazatokban egész a Földanya tűzhártya-szívburkolatát, kristály-

tojáshéjburkolatát magába záró kőzetkéreg-tojásáig. S mikor a zöld

mohapor a mohára üllepedvén, mint a Mindenség csillag-arcaira

a Mindenség anyag-üregeiben gomolygó fény-robbanások, ősanyag-jajok és

csillagsóhajok vastag őspora és finom dérpihéje, mint a csillag-

arcokra és csillag-szemgolyókra, csillag-szempillákra, csillagszemhéjakra,

csillagszájakra és csillagfülekre puhán lerakódó őspanasz tűzpelyhe

és gyémánt-zizegése, befedvén az őspórusokat és ősráncokat,

mikor a kövéren gomolygó mohapor a mohára üllepedvén csak a

gyöngytiszta délutáni fény maradt a zöld-lélegzetű levegőben,

a lassan hosszú lila árnyékokat növesztő délután ősmagányában,

a nagy mohakorong-térség csöndkristály-anyagból épűlt Kristályvára is

elpukkant hangtalanúl, hirtelen a Négy Jelenéssel, mint

óriásra fölfújt szappanbuborék a szalmacső szalma-eres, aranyköldökű

végiben dagadozván szivárványosan, hogy csak egy-két csillogó

hártyacafat libegett még elolvadván a fényben, kristályos hártya-

fal-foszladék, aztán összeolvadt a két ugyanaz-ősanyag, a hártya-burkolat

belsejét kitöltő, s a hártyahéjazat külsejét körűlvevő, levegő a

levegővel, s maradt a gyöngy-anyagfényű Csönd. S elfoszlottak

a Jelenések is gyorsan, mint téli délutánon a lélegzet nehéz pára-

páfrányai, buborékozva, gyöngyözve, magukból finom hólyagokat, levegőtojást

pöfögve, lágy hártyarácsozat-leveleket növesztve és vékony olvadás-

pamatokat, foszlás-bolyhokat, párolgás-bojtokat, buborék-fürtöket, kristály-

söprű-oldatokat, oldalék-keféket, gyöngylánc-erjedéseket sarjasztva és eregetve, és

így oldódva föl lassan, egyre-likacsosabb, egyre-szivacsosabb, egyre-

buborékosabb, egyre-roncsoltabb csontvázúvá fogyva, pezsegve és bomolva, mint

oldatban kristályfigurák, kristálykocka-tornyok, kristálytű-páfrányok.

Egy pillanatig látszék még vala egy-egy körvonal, rajzolat, váz-csipke-

másolat, az Anyahas kristálybuboréka, körvonalaival az óriás Moha-

béka, a Halál-rothadék-ember csigaházai, rongyfoszlányai, fehér

koponyabuborék-térdkalácsai, a moha-hegedű zöld olvadása, a

Lófejű-Moha-asszony zöld párolgása, a magzat bíborrózsa-oszladéka,

mint tűzben-sorvadó rózsaszirmok a Szerelem-csoport aranyszivacs-

olvadéka, kék páncél-lovagöltöny viasz-szétfolyása, aranysörények,

zöld kristálysörények, gyöngyház-szigonyok pára-mállása, szines

pára-eloszlása, a Moha-medve zöld-buborék szétdurranása, zöld füst-pukkanása,

semmivé-bomlása, zöld por-pöfögése, a Megvalósulás Semmivé-folyása, egy

pillanatig látszék még vala a sok Jelenés-foszladék, Jelenés-

málladék, Jelenés-cafat, Jelenés-csontváz foszfor-szalagokkal

a levegőre írva, mint gyermek-éjszakában a Csontváz-látomások,

mint gyermek-álomban a Szörny-elolvadások, aztán lebegésük

helyén csak a gyöngyházfényű űr maradt, a gyöngyházfény-

gomolygással merengő, néma, lassan hosszú lila árnyékokat növesztő

Új-Ősidő-Délután. S az előbb még az óriás mohafal előtt űcsörgő

Ki-tudja-miféle Lények, Hippocampus-emberek, vagy Ember-

denevérek, Emberkutyák, Majompókok, Pókmajom-szalamandrák,

vagy Sziréngőte-emberek, Ember-vak-barlangi-gőték, vagy Medve-

emberek, vagy csak egyszerű Majmok, Csimpánzok, Ember-földikutyák,

Vakond-emberek, vagy kék gumikezű, rózsaszín gumibőr-tenyerű

Csimpánzok, Ember-állatkeverék-törpék, vagy Moha-manók, Ember-varangyok,

vagy törpe Ember-maradékok se valának sehol már. Talán

a leomlott mohafal alatt hevernek, mohába-nyomva, mohába-tömve, mohába-

dugva, mohába-verve, mohába fulladtan, mohakoporsóban, ősmoha-

temetőben, a zöld csöndbe gyömöszölve, a moha-zsákba, mohával-

betömött szájjal, moha-szemfedő alatt, mohába-tekerve, moha-múmiák,

moha-magzatok, moha-királyok. Lehet, hogy ott bújnak a vak,

vastag, kövér moha-fedő alatt, a hideg moha-tányér alatt, mint a

varangyok, valami moha-üregben, moha-barlangban, moha-kútban,

mint földben a pockok, kígyók, pókok, giliszták, békák, vakondok, bogarak,

pislogva, zöld-szürke foltos mirigycsésze-szemhéjukat óriás dülledt,

üvegsarló-köldökű, kőeres kőgolyó-szemükre húzva, vagy merev kristályszemmel, vagy

szempillátlanúl pislogatva, föl-le tologatva könnyes üvegdió

szemükön kőcsipke-sisak szemhéjukat. Talán ott menekűlnek a moha

alatt kúszva, moha-alagútat fúrva, moha-barlangban úszva, talán rettegő

magukat a mohában előre-rágva a mohát lenyelik, testükön gyorsan

átvezetik, kiürítik, mint a földet a földigiliszták. Mert látszott

vala a mohának fölpúposodása, fölbuborékolódása, fölhólyagzása, mert

az ősmoha-talaj itt-ott púpot növesztett, zöld óriás-buborékot, moha-hólyagot,

mintha anyahasat nyomna ki magzat, s zöld hólyagcső-hurkahátak

remegtek, dagadtak, kigerincesedtek, fújódtak és apadtak a kövér

mohakorongon, óriás zöld domborodás-erek növekedtek gyorsan

szétágazva és gyökérlegyezősen szétfutva a tér óriás moha-

takaróján, mint a növényi sejthártya-felület rácsozat-rostjai, egymásba-

font rost-kötegei, mint az amőba testhártya-felületén a kocsonya-

gyökér-kinövések és eltűnések, a mozgás-gerincek őstakony-kidudorodása,

s itt-ott a mohából finom zöld mohapor-pöfögések, gőzpáfrány-lövellések, zöld

páratorony-bóbiták lobogtak föl vala, mint a sejthártya pórusaiból

a növényi izgalom gőze, mint az egysejtű héjhártya-likacsaiból pikkelyfa-pöfögése,

az őstűz kilövellése, takonycsöcsű sejt-bálna-gőzfújása. De az is lehet, hogy csak

az Új-Ősdélután játszott a Magánnyal. Hogy csak a délutáni

fény rakta óriás kristálykockáit a mohára, a csöndre, hogy csak a

Föld lélegzett, mint alvó ősanya a zöld őstakaró alatt, s álom-

moccanásai, álom-forgásai a mohatakarót fölgyűrik, fodrozzák, erezik,

s teste, karja, emlője, térde, orra nyomja ki hólyagosra, buborékosra, golyósra

a zöld mohatakarót. S a különös, különös tölcséres gépezet ott

ragyogott a gyöngyházgomolygás-délutáni fényben, a lassan

hosszú lila árnyékot vető délutáni gyöngyházragyogásban. Óriás kék

zománc-sziromtölcsére hatalmas lila liliomkehely-árnyékot

vetett a tér zöld moha-csöndjére. S az egyik kék zománc-

szirmon egy fekete kiskutya zománcrajza csillogott keményen. És

körülötte koszorúban valami írás! Aranybetűk aranykoszorúja!

És a gépezet már nem beszélt. És a gépezet már hallgatott!

És irtózatos csönd vala mindenütt, irtózatos csönd vala a világban.

A növényekben, a fényben, az óriás mohakorona-térben, a vak,

láthatatlan kövekben és döglött sárkány-szívében. Csak ember-

szíve, a madárszív-lüktetésű árva tömlő vert egyre vadabbúl,

irgalmatlan fölgyorsulással, vak rángással és vad kopogással,

záporos kő-ütésekkel vervén mellkasa száraz hártyáit, a keskeny

mellkas-belső üres tojáshéj-száraz falát, hogy recsegett szinte

minden vad kőhomlok-ütéstől, őrűlt kő-kecskefej-döfködéstől,

gyors csőrveréstől, mintha mellkasa kiszáradt hártyabélésű

csonthordóját, a bordapántokra hullámosan feszűlt száraz bőrdobot

vak kő-harkály törné belűlről irgalmatlan csőre kő-ütéseivel,

mintha kőeres-tökű sovány kőkecske ugrálna eres, száraz hártyagolyóban,

göndör bak-fejével, buta bak-homlokával, kő-szarva gyors

döféseivel szétrepeszteni akarván a száraz hártyahéj-börtön derengő

falát, mintha kemény hártyatojásban fölhergelt vad kő-sáska

ugrálna, tömzsi kő-szöcske, megtébolyodott kő-tücsök, mintha

kőálarcból kinövő kőcsigolyatorony-csápjaival döfködne keményen, mintha

varangycsődör érezné a pórusokon beszívárgó kőmirigyrózsa-asszonyillatot, mintha

vak kőbéka-kan szökdösne kövesre-alvadt-erezetű kemény hártya-

zsákban, mert odakint nősténye várja, az erjedt asszonyi mirigy-

kutakkal párolgó asszony-óriás, kis madárlüktetésű emberszíve

egyre-gyorsabb és egyre-fájdalmasabb rángásokkal, ütésekkel és

ficánkolással készűlt a halált kimondani már, hogy a mellkas

szőr-ingje fölpúposodott, fölbuborékzott minden vad pillanat-töredékben

a szív fölött, s minden szünettörmelékben beomlottak a mellkas szőrpúpjai,

szőrbuborékai, szőrhólyagjai a szív fölött, arcáról, homlokáról, szemhéjáról,

orrlikai kék kocsonyataréj-kelyheiből, kis rózsamohás fülei mögűl, kőszita-

tarkójáról, rövid nyakáról vastagon és bőven ömlött a verejték, belucskosítva,

hideg könnyeivel átitatva a szőröket, pihéket, szőrzet-lángokat

és hajzat-függönyöket, mellkasa megőszűlt szőr-ingje is egy lucsok vala

már, és hátán a hideg haldoklás-gyöngyök gördűltek nagy csillogás-farok-

uszállyal a nagy vastag szőrszálak, vörös hólyagseb-korongok, félig-

lemállott bőrcafatok, kék pettyek, májfoltok, lila szeplők között a csigolya-

fűrész-taréjos pórusos hátgödörben, az izmok köteg-homályai tövében,

s fölgyülemlének az embertörzs-sárkánygyík-összenövés finom, pihés, szemölcsös,

pikkelyes, palás, gyöngylencsés, rózsás bőrpórusos, gyöngykása-mirigygumi-

szövedék-szövetű gödrében, szakálla, bajsza, szempillája, szemöldöke

szőre, az előreugró vörös sörény-esernyő, a lángoló szőr-eresz is

halál-verítékkel vala begyöngyözve és elkeverve, mint harmattal a

fű, mint eső után az őszi mező, kis csigabigaszáj-kocsonyasziromfodros

csecsemővagina-rózsaszája is a halál hideg könnyeivel vala megtelve,

mint olvadt hólével a száradó rózsafejek a sírokon, mint haldokló,

vagy halott katonák viaszrózsa-szája csata után könnyel, vérrel, esővel,

harmattal, mint halott katonák sárga-eres viaszliliom-szája

véres könnyel, zöld esővel, verítékkel összekevert vérrel, kis rózsa-

erezésű rózsasárga halálcsöppekkel, viasz-kék verítékgolyókkal.

Irgalmatlan gyorsasággal lihegett vala, oly gyorsan és oly fehér-

vadúl, hogy inkább beszívta már a levegőt, mintsem kilökte, csak

hideg nyálát köpködte, fröcskölte finom csomókban, apró nyálhólyagcsillaggal, apró

buborék-fürtökben a levegőbe, keverék-kezével vadúl kalamolt és

kaszált a levegőben, egész embertörzse rángott, lángolt és fodros

szőr-taréjlásokkal reszketve hullámzott, hónaljaiból vastag, nehéz

könny-patakok csorogtak befejezetlen csípője, elkezdett, de

szaurusznyakban folytatódó tompora pórusos viaszgolyó-

felezései felé, köldöke óriás bíbor szőr-rózsája is hideg halál-vízzel

vala telve, s lüktetve nyüzsögtek a szőrkehely bíbor üstaljában

a verítékcsöppek, mint átlátszó hártya-páncélú bogarak, férfi-

mellkasa kis megszottyadott szőrös asszonycsöcsei izzadtan ragyogtak.

Mert a Megfojtó Angyal már fojtogatni kezdte, nyakára fonva kristály-kezeit!

De az óriás Kőpikkely-ember-csoda vággyal, reménnyel tusakodott még!

Bíborszőrzetű vak keverék-arcát az ég felé emelve lassú, roggyadt,

nehéz lépésekkel az óriás mohakorong térség zöld csöndjét taposva

vánszorgott a gyöngyházgomolygású délutáni fényben, óriás kőpikkely-

oszlop-libalábaival homorú moha-csillagokat préselve az

ősanyag-bundamagányba, hatalmas zöld csipke-írást nyomkodva

kőgumihártya-talpa kőpikkely-csillagával, félig-halott szaurusz-

másodtestét, a pikkelyes kőkoporsó-burkolatút, a kőkorong-csigolya-

lánc őstatu-farkút, a kőtüske-kehely-csengettyűs-farokvégűt

haldokló ősállat-lassan, haldokló Diplodócus-lassan, Brontosaurus-lassan,

dögledező Stegosaurus-lassan, félig-döglött Tirannosaurus-lassan,

kő-lándzsákkal átvert-szívű rogyadozó Őskazuár-lassan

vonszolva kő-oszlop-óriás-lábú Ember-maga után, ment vala

az óriás mohakorong-térség közepéig. Ment, mint egy száraz,

kéken és dagadtan megalvadt erezetű hártyarózsával összenőtt,

kihalni-készülő Glyptodon, a négyméteres hátpajzsú Ősmozaik-kőkan, a

Glyptodon, az Őstatu-király, akinek már nem is látszanak

mohába-sűllyedt kőmozaik-lábai, s csak óriás hatszögű kőkockákból

épűlt kőmozaik-félbuborék hátpáncélja mászik szinte a dagadt kék

mohában, a kőcsipke-fodor-szoknyaszélű, a vastag kőtaréjjal

beszegett, amely alól hatalmas kőmozaik-korongokból fűzött,

lassan elvékonyodó őscsigolyalánc-szelvényfarka messzire hátra

hosszan kinyúlik, mint egy hatalmas kőpikkelygyűrűs őskígyó,

amely a kőcsipkeszegélyű kőmozaik páncél-szoknya alatt a kloákába, vagy az

ánuszba bújt fejével! Térde óriás kőpikkelygolyói, az ősi bütykök,

roppant kő-kalácsok nyikorogtak, lángoltak, füstölögtek és a

pikkely-összenövések hártya-réseiben, a kőszirom-találkozások,

egymásra-levelezések árnyékszüneteiben vérrel szívárogtak,

s az alvadó, szívárgó, arra újra-ráalvadó vér és nyák és nyirok

lemezein, hártyáin és dombjain kék, zöld, piros, feketekocka-

ezüstkocka-mozaik zománcmellényű legyek nyüzsögtek kupacban,

mint a tehenek szemében, lovak hátsebeiben, tehenek rózsás, szőrcsipkés

vagina-liliomszirmain, félig-döglött békák nagy dülledt kőgolyó-

szeme körűl, kitátott szájuk hideg sárga mirigybarlangjában,

a szájkupola véreres hártyabordáin nagy kristályhab-szivacslencse-párnás

lábakkal tapodva, zengve ki-be szállva a póruslikacskoszorús, penészes

porcelán-peremű szájkancsó-dermedésben. Mint óriás fekete

kőhagymák, ha lassan összenyomódnak, és csípős levet eresztve

sírnak, nedvezek és könnyeztek durva kőpikkelygolyó-térdei,

míg elvánszorgott vala a hatalmas mohakorong-térség közepéig, a

zöld moha-korona közepébe, az óriás lila-árnyéku moha-

csipketornyokkal koszorúzott zöld korong közepére.

S ott megállt vala, megállt az Új-Ősi-Magányban, mint

haldokló király országa közepén, mint haldokló király,

akinek nincs népe már, akinek népe már halott, akinek

népe sose volt, aki uralkodott vala egymagában, űlt vala mohos

kő-trónján az egyedűlvaló magányban, mint a Semmi Királya,

a Csönd Fejedelme, mint a Halál Uralkodója, önmaga ítélője,

önmaga parancsolója, önmaga népe és önmaga királya, önmaga

értelme, önmaga homálya, önmaga törvénye, önmaga álma, mint

a Halottak Haldokló Királya, akinek nincs se bosszúja, se vágya,

se eleven népe, aki majd sirassa, se eleven népe, aki eltemesse,

aki holttestének tiszta gödröt ásson, aki utána a sírba lekiáltson,

aki vele haljon, vele temetkezzen, halott szíve után halálba

siessen, aki holt arcára rakjon aranymaszkot, holt-arcára

formált ősarany-álarcot, holt fejére arany-koronát illesszen,

viaszkezeire arany-kesztyűt húzzon, viasz-lábaira aranycsizmát

húzzon, eldermedt törzsére aranyból-szőtt inget, inge alá rakjon

halál-szobrocskákat, aki lágyan hintse vad virágesővel, fessen

körmeire arany-csillagokat, viasz-szemhéjára arany napot, holdat,

fessen péniszére aranyvirág-indát, kék fülcimpáira arany-

madarakat, sárga ajkaira arany-krokadílust, kemény fogaira

aranysárkányokat, aranyszarvasokat, aranypelikánt és aranypikkely-kobrát.

Jaj megállt vala, megállt az Új-Ősi-Magányban, mint haldokló

király országa közepén, a Semmi Királya, a Csönd Fejedelme,

a Halottak Uralkodója, a Föld Árvája, a Tűzözön Gyalázat Létrehozottja, a Tűzözön

Embersárkánygyík-Angyala, a Tűz Küldötte, a Halál Megváltottja,

a Bűn Bűnhődés-Gyermeke, a Föld Haldokló Árva Büntetése, Tűzözön Noéja,

Különös Szerelem Egyetlen Reménye, Titkos Megadás Vak Reménytelensége,

a Bánattalan, a Gondolattalan, az Emléktelen, a Jövőtlen,

a Kétféle Ocsmány Egység, az Egytest-Kettős-Lehetetlenség,

megállt vala az óriás mohakorong-térség közepén, mint

haldokló király országa közepén, mint a Növények-Királya, mint

a Moha-Királya, mint a Zöld Burjánzás Haldokló Fejedelme,

mint a vad, a szégyentelen, a bűntelen, a jövőt-nem-ismerő, a

halált-se-tudó Faúna-összevisszaság, Szörnyeteg Állatzagyvalék-

Jelen Királya, mint az Állat-növényzagyvaság-Növény-állattisztaság

haldokló titkos Istene, mint a Földgolyó-Magány legmagányosabb

Magánya, az emléktelen, a jövőtelen, a szerelemtelen, az árva,

a Maga-után-semmitse-hagyó, a Maga-után-csak-csontvázat-hagyó,

a Maga-után-csak-kőpikkely-kődonga-kőszalag-kőtüske-kőlevél-

kőkorong-kőszirom-kiégett-pórusú-kiégett-erezetű-halmazát-

hagyó, a Mámortalan, a Mennytelen, a Pokoltalan evilági Árva,

Túlvilág-nélküli vak Egyszer-volt-Sohasem-lesz-többé!

Megállt vala, egy-döbbenettel iszonyodva attól, ami eljön, attól

ami eljön már e pillanatban, attól ami eljön óriás döféssel,

s vak arcát a könnyű-könnyű délutáni égre emelve nehezen,

hosszan, fájdalmasan, fehéren fölvartyogott! Vartyogott, akár

egy haldokló ősi Varangy-isten, aki ott ül ősmirigyes kövér ős-

varangyfejét a semmibe emelve a Mindenség mohacsillag-

köldökén, szívében kristály-kardok, sebei zöld vérrel bugyognak,

szemei zöld penésszel elhomálylanak, s körötte tizenhat egymásból-

gyűrűző koszorúban lebegvén vartyogván dicsőítik a zöld

mirigyköpenyű, zöld mirigysisakú, zöld mirigy-úszóhártyaláb-szárnyú

Varangy-arkangyalok, és halál-vartyogása a titkos Mindenség

legtitkosabb zugát is betölti az ősi forró mirigykürt-zenével, a Mindenség

legrejtettebb sejtje magját is betölti zöld mirigyharsona-zenével vad

halál-vartyogása. Vak arcát a könnyű, tiszta délutáni égre

emelve fájdalmasan, hosszan vartyogott a Halottak-királya,

az Embersárkánygyík-Magány, és nem látta, hogy vak arca fölött,

a mindenféle kétéltű-keverék-emberarc fölött ott lebeg; a csillogó hermafrodita

Hártya-angyal, kezében óriás gyöngyház-szigony. Hogy ott lebeg

vak arca fölött már döfni-készülőn, gyöngyház-szigonyát magasan

feje fölé emelve a Hártya-angyal, a hártya-arcú, hártya-szoknyás,

hártyaszárnyú, hártyalábú, hártyakezű Angyal, csillogván mint egy óriás

szitakötő és döfni készűl. Feje vala, mint a szitakötőké, egyetlen

vállig-tarkóig-szájig-nőtt kristálysisak, egyetlen óriás kristály-

sisak kristálykehely-mozaikszemekből építve, és szája vala izzó

hártyarózsa, és hártyaingén áttetsző köldöke vala világló hártya-

csésze. És teste erezete vala, mint az anyaméhben kuporgó

üvegtestű magzatoké, és szárnyai valának óriás kék recékből,

lila kitin-gyökerekből fonvák, s közeikben valának bolyhos, sejtes,

csillogó hártyaablakok. És négy szárnyai valának neki, a

hártyavállakból piros kitincsuklókkal, kék kitinforgókkal

forgathatók és mozgathatók, mint az óriás szitakötőnek.

És emlői valának eres hártyarózsák és nemzőszervei hártyarózsák, hártya-kard.

Ott lebegett vak feje fölött a Hártya-angyal, ott lebegett a Végső-

Vartyogás előtt egyszerűen és mosolytalanúl, kétágas, gyöngy-bajusz-

hegyű gyöngyház-szigonyát magasra emelve, aztán kicsit hátrálván lebegve

egyetlen iszonyú lendülettel a vartyogó Embersárkánygyík

emberszívébe döfte a gyöngyház-szigonyt. Oly erővel döfött az

Angyal, hogy a gyöngyhorgok cafatra szakítván a szív kamráit és

pitvarait hátán kiütődtek, s ragyogtak embernek láthatatlanúl, mint

a kőlándzsával átvert-oldalú ősvad oldalából kiálló kő-lándzsa-

levelek, mint a szigonnyal átütött hal zománc-pikkelypajzs-oldalán

a kristályszigonyszárnyak. S az Embersárkánygyík hörögve megroggyanván

előbb térdre-esett, mint az elefánt, ha meglövik, mint az orrszarvú,

ha meglövik, mint a zsiráf, ha meglövik, mint a viziló, ha

meglövik, mint a kazuár, ha meglövik, szája izzó sárga cseréprózsa-

fodrain vérhab szívárgott, vérbuborékok bugyogtak, fehér nyáltajték

sistergett, orrlikaiból is véres és véreres nyálbuborékfürtök fúvódtak lassan

kifelé, aztán különös-különös keverék-kezeivel ember-szívéhez-

kapott, aztán lassan oldalra-dűlt recsegve, nyikorogva, kőporfüsttel lobogva,

csikorogva, kőzetében ropogva, mint egy elefánt, mint az orrszarvú,

mint a Tyrannosaurus rex, ha meghal, mint a szakállas vén, fehérpettyszőrű

Kentaur-király, ha meghal, hogy iszonyú kőpikkelygolyós kőpikkely-

libalábai és kőpáncélzattal, kőlevelekkel, kőgyűrűkkel és

kő-övekkel fölszerelt szauruszteste ropogva nyitogatta pikkelyeit,

mint tüzes kő-kefén hal, dzsungeltűzben toboz-állatka,

kőcsatjait, kő-öveit szikrázva ropogtatta, füstölögve csikorogtatta

kőgyűrűit és kőmozaik-buborékjait, aztán lassan oldalra-

dűlve kinyúlt, roppant kőpikkelylibalábait előrenyújtva

párosan, mint az elefánt mellső kőoszlop-lábait, hogy mint

nagy csipkés pikkelybordázat-csillagú pajzsok, óriás kőcsipkelevelek,

óriás kőeres, sejtmozaik-háromszöghártyás letelek, iszonyú kőgumitollak, óriás

kőpikkelyesernyők álltak a talpak élükkel a mohába hullva, a zöld puhába

hullva, kősarló-sarkantyúikkal, szikla-kard karmaikkal, kőpikkely-

csigolyagyűrűlánc farka nagy hullámcsapással kiegyenesedve

mereven elfeküdt a mohában, kőmirigygomb-koszorús farokvége

kőtüske-harangja félig a mohába fúlva hallgatott, roppant-

ívű kőcsipkegerenda-gerince taréja, a kőlevélcsontváz-alakú kőgerendatövis-hárfa

hatalmas lila hárfaárnyékot írt a mohára! Ott feküdt halottan

és döglötten, döglötten és halottan az óriás mohatér közepén, óriás

lila-árnyékú mohacsipke-tornyok koszorújában a Kétszer-halott

Halott, döglötten és halottan, hiszen ember és sárkány keveréke

vala ő! Ott feküdt, mint egy óriás kőtoboz az egyre-mélyülő,

egyre lilább Új-Ősidő-Délutánban, mint egy hatalmas kőpikkely-

zsákba bújtatott óriás kőtojás, amelynek héját föltörte már a

magzat a tojáskúp végiben, s félig kibújva dohos szülőbörtönéből

viaszosan csüng vala a tojásfal oldalán halott félteste, mint egy

óriás halott kukac. Szemei tágra nyitva, erősen kidülledve dermedeznek,

maguk mögé gyűrve a rózsamirigycsésze szemhéjakat, hogy csak a

piros mohatojások dagadoznak vak moha-dermedéssel a könnytelen

szemgödör fölött, véres és nyálas szakálla a mohába lóg, sörénye,

a kőszitabuborék-koponya kőlikacs-rácsozatából vörösen és parókásan

kilobogó, úgy hullt hátát bepalástozva mohaszőnyegig alá,

mint egy rongyos, véres zászló elvesztett régi csaták után a lovával

egy-halott lovag kezéből, mikor a fodros páncélszoknyába öltőzött,

homlokszarv-csillagú páncélsisakálarcos lóval kék páncél-

öltönybe, madárfej-formájú páncélsisakba öltözött lovasa is

meghal. Axolotl-kopoltyú koponya-tollai, mint alvadt, eres

viaszmirigytollak kék buborékcsápokként meredtek a fényben,

emberszívére-szorított különös-kölönös keverék-kezei, mint béka-ujjhegyű

viaszvarangy-csillagok izzottak. Embertörzse asszonycsecsei

szőrkoszorús viaszrózsák. S az ősmoha kőpikkelytestét, a sárkánykőtojást

félig befogadta, a Halál a Sárkány-kőtojást az ősmoha-fészekbe

tojta, mint madár mohapikkelyfészkébe a tojást. Jaj, Neki

annyi se jutott, jaj Neki annyi sem jutott, mint a titkos

Mondabelinek, aki le akarta győzni a Halált! Neki annyi

sem jutott, hogy legalább elkezdje a Legyőzetést, a Győzelem-utat, mint a

titkos Mondabeli, aki a Halál ellen indúlt vala, hogy a

Halált legyőzze! Aki Halál ellen indúlt vala, a titkos Mondabeli

Ember, hogy a Halált legyőzze. Neki annyi sem jutott, mint a

titkos Mondabeli Férfinek, aki a Halált legyőzni elindúlt,

a Halál Istenasszonyát. A Halál-Istenasszonyát, Hinát,

akinek ott izzott ég és föld között hatalmas vörös szeme, mint a

tűzgolyók! Jaj, neki annyi sem jutott, hogy legalább megkeresse

a Halál-ország kapujában fekvő, a titkos titkos Földalatti-Ország

kapujában fekvő Halálasszony-óriást, hogy nemiszervébe bújva

legyőzze! Neki annyi sem jutott, mint a titkos, titkos Mondabeli

Férfinek, aki félszárnyukkal-egymásba-kapaszkodó madarak lüktető, millió-szemű,

óriás, zsibongó, suhogó, milliárd pikkelycsillag-lábú felhőjébe

kapaszkodva elindúlt repülvén a Halál országa felé, hogy az

óriás Halál-istenasszonyt legyőzze! És mikor elért vala a madár-

szövevény-felhő eleven, lobogó csücskébe kapaszkodván a Földalatti

Ország kapujához és leszállt, s a milliárd madarak óriás gyűrűkben

és óriás koszorúkban köréje telepedvén rémüldözének és riadozának,

madarainak megparancsolta vala, hogy hallgassanak. Hogy hallgassanak

és figyeljenek, és lássanak és hallgassanak! És ne beszéljenek és

ne szóljanak, csak hallgassanak és lássanak, és ne is nevessenek!

Mert az óriás alvó Halál-asszony, az Eleveneket-Fölfaló, a Megőrlő-Hüvelyű, a

Bosszúálló-Éhes, a Kegyetlen-Szájú, a Kemény-Szívű, a Rózsaragadozó-Vaginás fölébred

vala a szóra és fölébred vala a nevetésre. Mert ott feküdt vala

az óriás Halál-istenasszony a Földalatti-Ország kapujában, ott feküdt

ruhátlanúl és hanyatt, ott feküdt meztelenűl és hanyatt. Kövér,

húsrengeteg ősteste, mint a ragyogó végtelenség, rengeteg csöcsei,

mint tűzpettyes és szeplős, dagadt, hatalmas rózsa-bálnák,

mint vérerekkel kék-indásan beszőtt óriás vérbársony-kupolák,

tetejükön fekete mirigykoponya-forma csecs-rózsákkal, hasa óriás

rózsa-buboréka izzott keményen és tisztán, mint a napfényes

hegyhát, s kerek bőr-redő-taréjos köldökcsészéje, mint a

vastag kék erekkel kidagadó oroszlánszáj és köldökében vala fekete

pupillahasítékkal derengő óriás kamilla-fej bőrből. És izzadt

hónaljától csípőcsontjáig szeplős kövér hús-hurkák gyűrűznek és

buborékzanak és redőznek, mint a hernyók teste és irdatlan

fehér combjai szétvetve valának, és térdei, a hatalmas, csontos

toronyfejek valának fölhúzva, mint a kövér tücsöknek,

valának a csípő-magasságig fölhúzva, mint a kékpettyes-

combú, aranypettyes-lábszárú, vérpettyes comb-belsejű, fekete-

pettyes combtövű óriás piros szöcskének, hogy olyan is vala,

nézvén lentről és előlről az óriás Halál-asszony, mint egy

hatalmas piros, szines-pettyekkel-behintett-combú szöcske. És

meredek lábszárai valának izzó vastag kristályoszlopok, kristály-

pórusaikból durva, kemény szőrszálak növekedtek vala, és lábai

valának, mint fekvő piros vizilovak, ragyogván pirosan, szőrtelenűl,

és lába-körmei, mint lila szaru-rózsák. És hatalmas, izmos, májfoltos

Halál-őskarjai ott feküdtek törzse mellett az erjedő fűben,

a lángoló virágban, és óriás kezei, mint piros ötfejű sárkányok,

égő pikkelytorony-bimbók és keze-körmei, mint rózsaholdas,

rózsafelhős, sűrű, hosszanti recegerendás zöld ősbogár-kitinpajzsok.

És vállgödrei izzadt ősi márványcsészék, és vállai lapuló tűzpettyes

jádekő-párducok és nyaka, mint a bársonymoha ősgomba rózsaszín

szára, és hatalmas gigája, mint sárga csonthártya-csillag. Bodros

fekete őshaja rengeteg halálzuhatagban hullt és ömlött és folyt

és gyűrűzve csigázott a Halál-ország Csönd-szíve felé. A

Halál-ország Csönd-szíve felé! És óriás arca nem látszott vala,

mert óriás arcán vala vastag zöld moha-álarc és a vastag zöld

moha-álarcon nem valának szemnyílások, csak szájnyílás

vala, és a szemnyílások helyén vala két óriás zöld moha-

buborék. És fogai, mint a barracuda-halnak! Jaj, iszonyú

test! Jaj, iszonyú combok! Jaj, iszonyú nyílás, combtövek gőzölgő

hasadéka! Mint frissen levágott tehén gégétől hüvelyig fölhasított

megnyúzott teste belseje izzott és vöröslött irdatlan asszonyi

nyílása a rengeteg fekete ősmoha-ágyékszőr izzadt kövér nyerge

alatt, mint bárddal széthasított göndör gödölye ragyogott pirosan és

kéken, mint fejszével vágott iszonyú dinnye-lék sárga mirigyekkel és sárga

erekkel és bíbor buborék-szövettel világolt vala rengeteg teste

szülőnyílása, s a nyílás alsó viaszos, kövér rózsasipka-vége alatt izzott lucskosan

a fekete ánuszrózsa fekete szőr-koronája! Mint óriás rózsalepény-örvény,

húsfodros, kocsonyarózsaszoknyás csigaszáj vonaglott, fodrozódott,

aranyhártya-bevonattal izzott halálos szerelem-kelyhe ott a pettyes

őscombok között! Jaj iszonyú nyílás, jaj izzó húsfodrok, rózsa-

lebenyek, duzzadt ősi ajkak! Jaj, Halál-istennő óriás piros

rózsája ott a szétnyitott ős-combok között, jaj elevenfaló kék

csillag, szörnyű kezdet, virágzó kapu, te véres liliom, te halálos

rózsa, te emberevő tűzliliom, őrlő rózsamalom, eleveneket összeroppantó tűz-

mirigy-rózsa, gőzölgő halál-kút, füstölgő csigabigaszájú tajtékos

kegyetlen barlang! Jaj madarak, jaj madarak, jaj a csillagokig

fölgyűrűző dermedt madarak, ne szóljatok, ne is nevessetek,

ha a Mondabeli Férfi elindúl, ha elindúl a Halál-asszony, nyitott ősrózsa-

hüvelyébe bújva, hogy megtegye visszafelé az utat az asszonyi

testben, ha majd elindúl, hogy a halált legyőzze, s a rózsafüstölgő vaginán

bebújva végigmenjen az óriás halál-testben, a roppant, forró, véres

halál-úton, fordítva, mint ahogy megszületett, s a Halál-

asszony óriás testében vándorolva az ősbelek, ősmirigyek, őshártyák,

ősvesék között, az ősmáj, ősgyomor forró buzgalmai között, az

óriás ős-szív bársony-lángharangja mellett, az őstüdők erjedő

rózsabuborék-tömlői mellett vándoroljon az ős-szervek forró

barlangjában, a keskeny torok izzó hártyarugó-porccsontváz-

csövében mászva fölfelé, a dagadt érharangszoknyás, mirigypettyes rózsauborka nyelv-

csapba kapaszkodva a hatalmas ős-szájüregbe bejusson, a rózsakő-barlangba, s

az irgalmatlan-ragyogású zománc-serleg fogak között az izzó

ősszivacslevél-nyelv rózsamirigy-dombhátán tovább vándorolva

és látva már a tátott ős-száj fehér zománcpajzskoroszorúja mögött,

a fogak csipkés, nyálcsillámos koszorú-ragyogása mögött a felhőtlen kék

eget, hogy az óriás alsó ajakcimpára mászva, a rózsahártyaredős

vastag ősrózsaszirom-ereszre, ott véresen, nyálasan, lihegve,

boldogan fölénekeljen, hogy hozsánna, állelúja, dicsőség,

dicsőség, dicsőség, a Halál legyőzve már, itt fekszik az már ős-

Halál halottan, az óriás Halálasszony, a hatalmas Halál-

istenasszony! És dicsőség, az Élet élet marad örökké! Mert

meghalt a Halál, mert meghalt a Halál, keresztűl-rágtam

magam ősrengeteg testén! Mert aki visszafelé az útat megteszi,

a Rima pudendin bebújva átvándorol a Halál-testen, s a Rima orison kibújik,

a végből indúl el a kezdetig, a Halál kapujából indúl el az

Élet szájöbléig, fordítva, mint ahogy az anya szűlte, az a Halált

legyőzve lesz majd halhatatlan, és vele lesz halhatatlan egyedeiben

és részleteiben a Mindenség maga! Jaj madarak, jaj madarak, óriás

koszorúkban és gyűrűkben hallgató madarak, ne szóljatok, ne

is nevessetek, mert a nevetésre, a szóra fölébred a Halál-

istenasszony, s a combjai-közé-furakvót egy roppant roppantással, szirom-őrléssel,

comb-összehúzással megöli! Hallgatának hát a madarak figyelve

a csillagokig-épülő gyűrűkben, koronákban, koszorúkban, a titkos

Mondabeli Férfi pedig a Halál-Ősasszony szétnyitott pettyes combjai között

elindúlt, hogy a Halált legyőzze! S a roppant test nyílásához érve, fölhajtva

két kezével az óriás arany-mohás húsrózsa-szirmokat, a nagyajkakat,

a labia majorákat, s széthajtogatva a nagy kék mirigypettyes bőrkettőzetet,

a labia minorákat, a kisajkakat, a szent, szent óriás rózsagyümölcs,

a szent, szent klitorisz alatt, áttörve koponyájával az eres rózsamoha-

hártyafalat, a félhold-alakú szűzhártyanyílásos szent, szent

hyment, a Bartholin-mirigyek kivezető-csövei között a gőzölgő hüvelybe bújt!

Ott evickélt és vonaglott irtózatos őspicsája piros és mézes,

mirigypettyes és májfoltos és óriás koromszeplős redői és lebenyei közt.

És mászott evickélve és vergődve fölfelé a hüvelyben, a halál-kehelyben,

a savanyú hüvelyváladékban, a csobogó forró szűz-vérben, a forró halál-

mirigyrózsa-alagútban, és eltűnt lassan mellkasa, dereka, combja,

térde, hogy csak két lábszára állt ki a forró rózsamoha-barlangból,

mint kígyó aranyhártya-belsejű pikkelysisak-szájából a béka lábai,

mint béka zöld mirigykancsó-szájából a szitakötő kék-zománc-abroncsos

aranybársony-hordó potroha, mint madárcsőrből a sáska zöld üvegizombékás

ugrólábai, s kalimpált vala veszettűl igyekezetében, kalimpált

vala lábaival! És ahogy nézte vala a barázdabillegető, ahogy nézte vala

a szent, szent igyekvést, a szent, szent kalimpálást, a szent, szent

evickélést, gyönyörében ide-oda ugrált, gyönyörében csőrét nyitogatta,

gyönyörében szárnyát rázogatta, gyönyörében fölnevetett. És fölébredt a

Halál-istenasszony, fölébredt a Halhatatlan-alvó, fölébredt

a szent Halhatatlanság, roppant ősteste kicsit összerándúlt,

óriás-arcáról a moha-álarcot letépte, s combja két kristály-oszlopa

görcsben összezárult, s úgy szétmorzsolta feltört rózsahártya-

ablakú hüvelyében a Mondabeli Férfit, mint gyerek két ujja-bögye

között a finom hártyás, mohás, szőrpáfrány-tollas, moha-álarcú

rovart, hogy csak méznyálas szőrpép, véres és kocsonyás moharagacs,

aranyszőr-üvegnedv-morzsalék, szőrpikkely-takony maradt ujjai között. És ujjai

finom redőpajzsain, a redőgödrök rózsa-csatornáiban vékony

aranypor, mintha az ujjak aranyránc-pajzsának aranypókháló-

csontváza ragyogna! Jaj, a Halált-legyőzni-indulót úgy összetörte a Halál,

mint madártojást az állati fogak, összetörte és megőrölte a kristályrózsa-malom,

hogy belőle csak egy halom csont és halom szőr maradt, mikor bosszúállló

szent, szent hüvelye a fűre, a virágra kiköpte, mint szülés

után emlősök a placentát! Mert Halandó a Halálon nem

győzhet. Halandónak nincs halhatatlansága. Mert halandó a

Halálba nem bújhat, halandó a Halált le nem győzi, halandónak

halál a jutalma! Aztán aludt tovább a halhatatlan Halál-

istenasszony, a Halálasszony-óriás aludt tovább, zöld moha-

álarcát fejére rakva, hogy álmát csillagfény meg ne zavarja,

hogy bogarak, madarak arcát ne csíphessék. Hogy az élőket örűlni

ne lássa. A fűben pedig vala vér, szőr, csont, virág. És a megőszűlt madarak

jajja és átka és sírása a levegőben! Jaj, jaj az Embersárkánygyík-

halottnak annyi sem jutott, jaj, neki annyi sem jutott, mint a

Titkos Mondabelinek! Ott feküdt az egyre-lilább, egyre-aranylóbb,

egyre-kékebb, egyre-bíborabb, egyre-lángerezettebb délután új

őscsöndjében halottan! És nincs isten, aki föltámassza őt, és nincs

Jézus, aki megnevezvén fölélessze őt, mint az evangéliumi

halottat és nincs társa, aki eltemesse őt. És vala testében mindenütt

halál! Két szíve halott már, csöpp agyvelője is halott már, négy tüdeje

is halott már, és halott már minden szerve, porcikája, halott már

lénye minden titkos lángja, halott már lénye minden titkos nedve,

ereiben a vér borostyánkőszínű alvadék már, véréből kicsapódván

szabálytalanúl a fibrinfonalak, csomópontjukban némi vérlemezkék,

s a fibrinfonal-hézagokban sárga alvadékban vérsavó, vörös alvadékban

savó, vörösvérsejtek, fehérvérsejtek. És leszállt a vér teste

alsó részeibe, és elérték már a sötét hullafoltok, és elérte már

a pattor mortis és elérte már az algor mortis, és elérte már a

rigor mortis, és a szaruhártyán kívűl és belűl valának a fekete

háromszögletű Larcher-féle foltok, és elkezdődött teste rothadása,

elkezdődött az anyag fölpuffadása, és megindúltak a rothadásos

gázok, s növének rothadásos gázbuborékok a májban, és mája

habzik és gázzal buborékzanak vérerei, és vala teste belűl

csupa habzás, vala teste gázhólyag-virágzás, vala teste belűl csupa

kék láng, s szívárogván testéből kijőnek a Dögbűz-Angyalok

libegve, a Zsírbomlás-Angyalai, a Fehérjebomlás-Angyalai, a

Kénhidrogén-Angyal, az Ammónia-Angyal, az Illó-zsírsavak

Angyala, a Merkaptánok Angyala, az Aminósavak Angyala!

Ott feküdt halottan és döglötten, döglötten és halottan a lassan,

nehezen alkonyodó Új-ősdélután csöndjében magányosan.

Körötte némaság és benne lángok, szívében boldog gázbuborék-

zsivajgás, zöld gázfüst-virágzás és piros mohabuborék-szemén

óriás lila szempilla-árnyék, mint lila esernyőcsontvázak csöndje.

Ott feküdt, talán csak két pillanatig, talán a közönyös új

ős-alkonyatig, s egy pici piros hangya mászott sietve térde óriás kő-

pikkelyrózsa szirmai között, hol árnyékba zuhanva, hol arany-

lángba kúszva a térdpikkelyárnyékok, térdpikkelyhátak között,

aztán a felső-lábszár szürke kő-pikkelyburkolatán sietve

tovább, a szügy pórusos kőcsecsén átrobogva, mint piros

páncélszoknyába, piros páncélsisakba öltözött középkori csataló kőhegyen,

az embertörzs piros szőr-inge hatalmas ősrostjai között törve tovább,

mint dzsungel indái között a mohos kőpáncél-lemez-testű rinocérosz, fölmászva a két

viaszrózsacsöcs dermedt, sárga, szőrös halmazai között az alvadt

gégegödörig, s mászva piros búvársisak-fejével tovább, a viasz-

virágszár nyakon tovább, most láthatatlanúl a véres tokaszakáll szőr-

bozontjában, aztán kibukva az alsó állkapocs csúcsán és rózsa-páncélosan

sietve az arc rózsagyökérszerű szőrzete között, elrobogva a véres

szájcsücsök tajtékrózsája mellett, a bal-orrlik sárga-eres, pórusos

viaszserleg-peremén futva körben, megállt az orrlik takony-eres,

félig-kifúvódott vérbuborék-fürtje fölött a viaszvarangy-

orr tömpe viaszbuborék-hegyén, ahol a két szőrös viasz-

félbuborék fehér viaszpillér-fallal összenő. Állt egy kicsit, aztán

hatalmas barna kitin-sarlópát rágószerveit az orr dermedt húsába

vágta és rágni kezdett, hogy kiharapjon egy hajszálerecske-rózsás

húsrögöt. Aztán egy darázs jött dünnyögve és sietve a lila

ősi fényből, aztán egy kukac mászott dupla kék kocsonyarózsa-

talpsorát hullámoztatva, aranypettyes, piros-szalagos zöld gumi-

hurkatestét gyűrve-oldva-ráncolva-fölpúpozva, gumi-buborékosan

tolva a szügy óriás pikkelyesernyő-halmazán, mint egy óriás

kőtobozon, mint egy óriás kőkaktusz-sivatagon szőr-hullámait a teve, aztán egy madár,

egy pirosfejű, aranypetty-bögyű, kékbóbitás, rózsamirigy-szemkoszorús

madár zuhant le az űrből kidagadó viasz-ágakkal csöndes

halántékára, aztán egy zöld mirigy-babhüvely béka ugrott a szügy

hatalmas kőcsöcse kőgombjára, görnyedten rátapadva tűzszemölcsrózsa-hasával a mohás

kőgolyóra, könyökig-érő kék gumikesztyűs kezeivel, a kék kocsonya

lencse-kesztyűujjvégűvel ölelvén a kőgolyót szaporán lihegve, mirigy-pihegéssel,

hogy sárga kőmirigy-zsák ölelése lágyan ráhorpadt a mohos kőrózsa-fejre,

aranyserleg-orrlikaiból fehér gőz-páfrányt lövellve, aztán egy

nagyházú csigabiga mászott recés fehér kocsonyaszoknya-

hullámzással, ezüstös nyáltajték talpfújással az óriás kőpikkely-

esernyő talp kőhártya-mezején, dagadt fehér tehéntőgy-fejét forgatva,

emelve, szeme vasgolyóit vas-száron a csöcs-kupolákba tolva,

aztán visszahúzva előbb a vasgolyó-szemeket, aztán a hideg csöcsszarvakat

homlokába visszaszippantva, aztán egy kis aranyszínű egér

futott nagybajszú aranyszőrgolyóként végig az óriás bal-comb kőpikkely-

sivatagán, aztán egy kék kristálykockákból összeforrasztott óriási

döglégy szállt összetett furcsa keze mutatóujja kék hajszálér-csontváz-

belsejű viaszgolyó-végire, dupla kék szőrmozaikrózsa-szem-

sisakkal, s az egyik pórus viaszserleg-mélye nedveit kezdte nyalogatni,

aztán egy mézevő méhecske zuhant halálba-alvadt mirigybuborék-

páfrány koponya-tolla kék mirigycsipke-hegyére, mint aranyszőr

csillagzuhanás, kristálymellű aranyszőr-angyalnőstény, s aranyabroncsokba

foglalt fekete mohabuborék-potroha szikrázott keményen,

szikráztak ősasszony-szőrcombja arany-puttonyai, s aranydrót-

csontvázú fekete moharózsa-fején, a kék kitin-szívre épűlt kék

szőr-rózsa oldalain úgy folytak le óriás kristálymirigycsöcs-szemei,

a dagadt, nehéz állatgyémántemlő-szemek, a szőrös kristálymozaik-emlő

óriás-szemek az arany-állkapcsokig, mint a Willendorfi Vénusz

irtózatos őspocakra ömlő, ősbuborék-ágyékig lefolyó, őskövér

csípőkig lebuborékosodó óriás ősemsecsöcsei, ősemlői. Aztán egyre-több

bogár, kukac, madár, hernyó, légy, béka, csiga, patkány, egér, lepke, méhecske,

darázs, kígyó és varangy jött sietve a csöndből, jött gyűrűzve, sisteregve,

és hömpölyögve az állat-áradat, rovar-áradat, madár-áradat, százlábúak, pókok,

énekes-madarak, sasok, keselyűk, rókák, vadmacskák és iszonyú

hemzsegő hömpölygéssel a levegőben, a földön és a földben a

keverék-vadak, a diadalmas állatkeverékek, nagy rángó színes

koszorúkban szálltak le az űrből, és óriás hártyás, bársonyos, mohás, szőrös

gyűrűkben, pikkelyrózsa-gyűrűben, mirigyláva-gyűrűben, moha-szalag-gyűrűben, hártya-

rózsa-gyűrűben, szőrpánt-gyűrűben, kitinkerék-gyűrűben fodrozva

és ömölve és rángva és koszorúikat egyre szűkítve jött az állat-

áradat, hömpölygött buborékozva, bugyburékolva, sírva, nyüszítve,

rángva és visítva árva teteme felé. És jött az alkonyat is, jött

a hirtelen este, a gyors koromzuhanás. Vastag bíbor, lila, sárga,

kék, zöld, aranyláng, alvadtvérfekete kristályrétegek, üvegrétegek,

gyémántrétegek és hártyarétegek rakódtak egymásra izzó

koszorúban az űrben, szines kristálykupolát, izzó gyémánt-

búrát, tűzeres üvegbuborékot építve az óriás mohakorona

fölé. S mikor az űr Ősvarangya, mikor az óriás Kristály-

krokodílus, a mérhetetlen Gyémánt-egyszemű tüzes szemgolyóját,

tűzeres szemét a földbe behúzta, tűzbuborék-szemét a

Földgolyó mögé lehúzta, hemzsegve ellepték, lihegve megrohanták,

visongva elborították testét a vadak, ellepte testét a Boldog

Állatvízözön, a boldog-boldog Győztes Éhség! S mire a Halál arany-

csigolyákkal szórta be az űr fekete moha-tömbjeit, s arany-

koponyát dobott az éj közepébe, a Holdat, vad kopácsolás, reszelés,

nyiszálás, rágás, kaparás, harapás, csemcsegés, csámcsogás, kalapálás,

roppantás, fűrészelés, vájás, vagdosás, szívás, szipókázás, kortyolás,

tépés, ráncigálás, cibálás, turkálás és csattogás vala benne

és fölötte egyetlen reszkető óriás-kupacban, fekete mohacsipke-

árnyékok óriás-ujjai között. És vala a benne és rajta zabáló

boldog állatkupac, az óriás hemzsegő, fuldokolva-nyelő, részegen-

rágó állatkupac, mint a Csönd hatalmas moha-csontváza

belsejében verő szív, mint aranyhártya-zsákba varrt óriási

szív boldog lüktetése, boldogtalan verése. És mire eljő vala

a Fény titkos cseréje, a fény és a sötétség szent új-összekeveredése,

mire eljő vala a hajnal és a reggel, előbb lila hártyabúrával,

hogy a Föld vala mint véreres magzatburokban lebegő rózsaderengés-magzat,

aztán rózsalila hártyaszalaggal, aztán véres mindenség-

gyökerekkel, aztán növekvő bíbor csontkupolával, arany-

szemgödrökkel, arany-varratokkal, mintha óriás koponyabelső

vörös csontbuborékában lüktetne a világ, mire arany-csigolyáit

az űr ősi moha-gyászából a Halál összeszedte, s az aranykoponya-

Holdat, a szent őshalott koponyáját penész-mellén az inge alá

rejtette, s irdatlan tűzgolyó-szemét az őshallgatásból az

egyik hatalmas mohacsipke-torony mögűl a Mindenség-Egyszemű,

a kék mirigy-sisakokkal benőtt Oldalszemű, a szemhéjnélküli

Homlokszemű Világ-Varangy kidugta, a tűzeres lángszivacs-golyót, a tűzhártya-

golyót, a rubintgyökeres aranygolyót, és ősaranypislogásától

fölszáradt a bánat és a harmat, hogy csak a növények zöld szívében,

a moha rostjai között, a növények levélcsésze-nyele növényszőrpihe-csillagú,

zöld-erezésű, világító sejtépítésű, világoskék tövében maradt

vala nedvesség, a csillagok könny-ragyogása, hogy csak a zöld

levélcsészék zöld-kristály bordacsillag-tövében, a pártacimpák

szőrös serleg-nyelében, a zöld kristálycsáp-kalászok gyémántszőrös

oldalág-eredetében, a levelek mohos hónalja alatt, a virágcimpák

vastagon-erezett kürt-tölcsére sziromtekercsében, buja szőrös bársony-

göngyölegében, a virágfejek vércsillag-aljú koponya-gödrében

maradt valami ragyogás, valami könny, valami folyékony izzás,

valami párolgó gyöngy-halom, mire eljőve a tiszta, tiszta Reggel,

s megállt az óriás Fényhártya-Alak az illatos moha-korong-

térség fölött, aranyhártya-lábát az egyik mohacsipke-torony zöld

mohasisak-csúcsán pihentetve, kezében színarany-serleggel,

kezében gyémántrózsa-lángolással, s látszott vala hatalmas arany-

hártya-mellkasában tűz-zsák-szíve ragyogása és tűz-kastély-

szíve lángolása és dobogása, mire eljött vala a Reggel, hogy ott

álljon a Csönd fölött merengve, igen, mire eljött vala a Reggel,

egy különös-különös csontváz-óriás feküdt a hatalmas

moha-korong közepén, egy furcsa-furcsa Csontváz-óriás feküdt

a zöld moha-korona közepén. Ott feküdt szikrázva, ragyogva,

hófehéren, pilléreivel, oszlopaival, gerendáival, léceivel, kúpjaival,

gyűrűivel, csillagaival vadúl összevissza-nőve, és mégis pontosan,

célszerűen megépítve és megszőve, mint hatalmas fehér híd,

mint szikrázó csont-gerendákból, csont-övekből, csont-dongákból, csont-

abroncsokból, csont-pántokból és csont-lécekből épített óriás csont-

buborék-ház, óriás hegyes és csillagtüskés csigolyahullámvonallal,

amely hosszan-ívelve és hajlott-homorúan és egyenes csont-lánc-

vonalban fut az apró emberkoponyától a szauruszfarokvég

nehéz csonttüske-kelyhéig, egymásba-fűzött nagy csontcsillag-ív-

tetőjén óriás csigolyanyúlványok, szikrázó vastag csonttüskék

csigolyákból kinőtt hársfalevél-alakú taréj-csontvázával, amely,

mint csonthárfa szikrázott a tiszta, tiszta fényben. És szikrázott a

vastag, hosszú, de egyre vékonyodó, sűrű csontcsipke-korongokból

font csontlánc, a hosszú sárkánygyík-farok csontcsipkelánc-váza,

amely a sárkányfartő nagylikacsú, nagyrücskös óriás csont-félbuborék

medencepajzsa alsó kerek nyílásából tört elő, mint hajó

páncél-orrlikából a vastag horgonylánc, s a sárkányfar

csont-félbuborék-pajzsa is izzott a fényben, domború fehér

pórus-serlegében a hátcsigolyák felé futó gerinc-folytatás,

amely a serleg-mélyben kapcsolódik nagy csont-lánckötésekkel

a farokcsontlánccal össze, s izzott a serlegszélen körbefutó csont-

csipkeszalag taréj, nagy hólyaglukakkal, küllő-lapokkal és

csönd-tégla-üregekkel. És most látszik csak, mikor csontra levetkőzött

a tiszta Titok, most látszott csak, hogy a lehetetlen és mégis

megvalósúlt összenövés, az embersárkánygyík-találkozás míly

durva, finom, egyszerű s bonyolúlt, hogy ahol megvalósúlt a

különös-különös találkozás, ahol összeért az embertörzs-vég a

sárkány-nyakkal, a férfi-medence a sárkánygyík-szüggyel,

hogy ott is hatalmas, domború, rücskös és sűrűzve-likacsos

csontpajzs buborékzik szilárdan, szélein csontcsipke-horog-koszorúval,

s közepéből nagy csonthalmok, csontbuborékkoszorúk közűl, mint

óriás egyenes agyar tör elő a szügypajzs csontgerenda-óriástövise,

mint csontlevélrózsa méhéből óriási fog, s a pajzs homorú

belsejében szivacsos, szálkás, gerendás, buborékos, küllős, léces,

csonthabos, csontrücskös vad és pontos csontszövedék-összevisszaság,

csontpántok, csontgyűrűk, csontszalagok, csontövek, csontoszlopok, és

csonthártyakő-háromszög-féldongák rendezett, céltudatos

szövedéke világít. Sűrű keresztpántok, csontbuborék-ívek, küllő-

legyezők, csontgerenda-hidak, nagy csontüstök, óriás csontgolyók,

csontsisakok, bennük csontgömbök óriásai, csontpillér-koszorúk és

hosszú ovális csont-láncszemekből összefűzött csontlánc-ingrészletek

vad és pontos összevisszasága vala a különös-különös találkozás

központja, az embercsont-sárkánycsont-találkozás helye, az

embercsigolya, sárkánycsigolya találkozások vastag csontlemez-

üstje, a mindenféle csont-épülés, a mindenféle csontalakulás-

belsejű, amelyből a törékeny férfimedencecsont ágazik fölfelé, mint

két hegyes csontfülkagyló, s a férfi-keresztcsontba ágyazva kígyózik

fölfelé a liliomkehely-alakú csigolyacsontokból épített embergerinc a

vékony borda-csontkorsóval a dúdoros csontlevél-lapockákig,

a kulcs-csontokig, a két-hurokszárnyú nyakcsontig, s onnan tovább

a fodros, rücskös, csontborda-homályos koponyasisak-alsó tarkó-

csontig, a vékony csigolyaláncba-tűzött apró emberkoponyáig! És

e vastag csontbuborék-üst-szövevényből ágazik hirtelen nagy

hurokívvel hátra fölfelé a sárkánygerinc, először vékony, finom

csontcsipkehorgolás-hátcsigolyákkal, aztán egyre-nagyobb és egyre-

vastagabb hátcsigolyákkal, kövér csontcsipkelánc-fűzérrel a

sárkánygerincközépi óriás főcsigolyáig, amely mint óriás csont-

körszakállú kő-üst világít, vastag csonteres csontbuborék-csésze

öblösödéssel, titkos második agykamra-üreggel, hisz bizonyára

másodagya, szaurusz-gerinc-agya is vala neki, s onnan újra lassan

vékonyodva és csontkelyhüket, csontserlegüket lassan zsugorítva hurkolódnak

egymásba a hátcsigolyák gyors lejtő-íveléssel a faroktő csontserleg-

pajzsáig, a csontcsipke-szalaggal-beszegettig. És e kövér csont-szövevény-

belsejű csont-üstből, a buborék-alakú csonthurokcsipkézet-

szélű csontpajzsból, a szügy vastag, rücskös, kövér csont-eres sisak-

korongja belsejéből, a pajzsbelső falának homorú kérgeiből

kinőtt ősvastag csontfal koponyabuborékszerű őscsésze-végiből

ágazva lefelé, nőttek vala ki a csontoszlopok: az irdatlan sárkánycombcsontok,

hatalmas csontbütykökkel, a Caput femorissal, és nagy csont-

tarajokkal, csontszivacs-lapály-öblökkel futnak tovább, dupla

csontemlőkkel ágyazódva a lábszárcsontok csontüstjeibe, futnak

tovább lábszárcsontokban folytatódva, a sípcsontban, az óriás

Tibiában, s a szárkapocsban, a hatalmas Fibulában a különös,

különös lábcsontokig! Ó különös, különös lábcsontok, ó csontok

óriás fehér esernyőváza! Mert már az ízelt kőpikkelyhurka-lábujjakkal

a karmokig-összenőtt kőgumi-úszóhártyák sem valának sehol, a

szétcsillagzott hatalmas lábujjak mohos kőhártya-háromszögei, és

a lábujjak vastag, kőeres kőpikkelyei sem valának sehol, csak

az óriás csontsarkantyús bokacsontokból kiágazó bütykös fehér

esernyővázak ragyogtak a reggeli tiszta fényben, a mohából

függőlegesen szétlegyeződve, mint hatalmas bütykös csontgerenda-

legyezők, izzó csontfésűk, csontsugárcsokrok, szétfutó villaágú, görcsös-golyókkal

elosztott csontvillák! S az utolsó csont-ízesülések végiből fekete

kősarló-óriásokként mélyednek a fény hártyahúsába a karmok!

És ó, kerek csontvázai, különös, különös emberkezek vázai, a vállcsonttal és

lapockacsonttal a fény aranydrótjaival összedrótozott karok,

karcsontok, bütykök, forgók, csuklócsontok és ujjcsontok, kis

ikravirágfej-csontvázak, a hallgatás küllői, amikre a tiszta, tiszta

reggeli fény építette arany-ikra-korongját. A halál csontcsillag-

ágai, a némaság csontszivaccsal, csonthabbal töltött csonthéjkesztyűi,

most már titoktalanok, most már csak emberkéz-vázai, hiszen

a sziréngőte-levelibéka-axolotl-kéz jelei, jelképei és

töredék-megvalósulásai lefosztva rólatok, lefosztva már a

körmök, karmok, kocsonyalencsék, bársonygumi-golyók, s titok-létük

eltemetve madarak, méhek, darazsak, legyek, állatok, százlábúak

gyomrában! És ó, te különös, különös emberkoponya ott az

izzó nyakcsigolyafűzér, a csipkés és csészés és csontcimpás csont-liliomszár

tetejébe tűzve, mint egy különös csonthólyag-virág. Te csipkés

varratokkal hullámvonalakban, ívekben és félgyűrűkben összefogott

izzó csontbuborék, te titkos, titkos koponya, akár egy óriás

varangyé, akár egy ősemberé, hátúl nagy csonthólyaggal kiöblösödő,

goromba alsó-állkapcsú, piciny szemgödrű, óriás orr-szakadékú,

lapos-homlokú, keskeny-homlokú, apró majomfogsorú, csipkés és

csontfodros és csontlemez-hullámos és csontpánt-támasztékú különös

különös ősbuborék, te Lehetetlenség-Háza, te Butaság-

Csontkastélya, te Árvaság Csontvára, te Vakság Csonthólyagvirága,

te Titkok Csontbuborék-virága, te csontsisakkal betakart Halál-

serleg, te csönd-kehelyfedővel bezárt Semmi-kelyhe, te pórusos

csontszáron-kinőtt vicsorgó Csonthéj-golyó, te üres Gömb-koporsó,

a Csönd csontesernyővel összenőtt Csontbölcsője, te titkos, titokzatos

vigyorgó Őskupola, te tarkócsont-halántékcsont-ékcsont-

homlokcsont-falcsont-rostacsont-állkapocs-könnycsont-

orrcsont-járomcsont-szájpadcsont-ekecsont-orrkagyló-

nyelvcsont-koponyaboltozat csipkés, vastag csontgyökérfákkal

befutott, pórusos fehér buborék-összessége, te fekete varrat-

csipkékkel összevarrt fehér Buborék-béke, te Már-nem-szenvedő,

te Már-nem-vak, te Már-nem-rettegő, te Már-nem-zabáló, te

Már-nem-ásítozó, te Már-nem-hortyogó, te Már-nem-kíváncsi,

te Ős-süket, te Ős-vak, te Ős-néma Csontbuborék! Ó,

Koponya! Ó, Koponya! Ó, Koponya! Óriás sárkánycsontváz-háromnegyeddel

összenőtt embercsontváz-töredék szikrázó, apró Koponyája!

Ott izzott a harmattalan és moccanatlan reggeli tiszta fényben

az apró lapos koponya, óriás hátsó csontbuborék-kiöblösödéssel,

ott izzott vala a tiszta, tiszta fényben, mégsem magányosan, hiszen

a koponya különös kőszitabuborék-sisakja, a kőcsövecske-

likacsokkal sűrűzve-berácsozott kőszitaháló-gömb, a sűrű

kőpálcikákból font rácsozat-hólyag kőkereszt-fonásaival és a kő-

fonálkeresztek apró kocka-hézagaival, a kőfonadékok szögletes

csomósodásaiból finom kő-tekercs gyűrű-peremmel kibuggyanó

kőcsövecske-hálózatával, a kőpórus-pettyüreg-gömbsivataggal

ott maradt ragadván a koponyán, mint egy homloktetőig, fülkagylóig,

nyakig lenőtt óriás fekete szitakötőszem, mintha fekete

kristálykelyhekből épített kristálysisak-szitakötőszem nőtt volna az

emberkoponyára, a lapos, a hátúl nagy csonteres csontbuborékkal

kiöblösödő apró emberkoponyára, amely inkább egy óriás varangyé,

vagy valami ősmajom-emberé, vagy valami ősmajomé lehetett,

mint az emberé. Mert nem vált le ez a kőlikacsgömb-kősisak

koponyájáról, mint gesztenyéről a gesztenye tüskés burok-háza, de körben a

koponyacsontokkal alíg-észrevehetően összenőve, egymásba-

olvadó finom kőrücskökkel, csontlemezekkel, vékony csontrücskökkel,

kőlemezekkel, kőragyával, csontragyával egymásba-tolódva és lávásodva,

szétbonthatatlanúl és lehasíthatatlanúl együtt élt a koponyával,

hogy a kőpetty-kőpórus-kőlikacs-kőszita-kőfonadék-kőcsövecske-sisak

egymásba kulcsolódó kőgyökér-erecskékkel és csontgyökérerecskékkel összenővén

örökre összetapadt a koponyával, mint a két magzatburok, az Amnion és a

Chorion, hogy védelmet adjon tiszta magzatának, az agyvelőnek. S

vala ezért a koponyabuborék csonteges csontlemezgömbfala

bélése a koponya-kősisaknak, amely a hajzatát elveszítve

dermedett vala feketén a csontliliomszár tetejében, mint

megkövesedett óriás ős-szitakötőfej, facetta-kőüst gömb-

sivatagával, mint pórusos csont-ujjra húzott kő-gyűszű, csontrózsa kőpettylikacs-

szövet kalapja! Jaj, ott feküdt a hatalmas, furcsa Skeleton

az Új-ősmoha-térség közepén s a csönd aranykristálykockákkal építé

be óriás csontháló-buborék-üregét, aranykocka-kristályokkal építette

vala körűl, mint kristály csontváz-virágot! S úgy feküdt ott a

kövér zöld mohacsönd-korong közepén, mint ősborostyánban

gyíkcsontváz, amely csontváz-szájával levelibéka-csontvázat nyelt

vala le félig! Aranykristály-őscsöndbe zárva feküdt az óriás

tiszta Skeleton, mint megkristályosodott hatalmas ősméz-rögben

az embercsontváz-törzselejű Tyrannosaurus-rex gigász-csontváza!

Mint óriás kristálylegendában a Kentaur-király ember-ló csontváza!

Ó, hatalmas ős-sárkány-bordatollak szikrázó hézag-boborék-váza! Ó,

apró ember-borda-viráglevelek arany-receírásos sejtelem-látomása!

És teste kőzetei, a burkolat-kőzetek, a kőpikkelyek, kőpajzsok,

kő-buborékfelek, kőlemezek, kőszirmok, kőövek, kőcsatok,

kő-pántok, kő-dongák, kőhéj-csövek, kő-szelvénygyűrűk sem

valának sehol, sem a mohában, sem csontváza csontváz-árnyék-

belsejében, sem a homályban, sem a fényben, sem a földön,

sem az égen. Talán elvitték azt is a Vadak, vagy a moha-alatt

bújó Ki-tudja-kicsodák, a moha-barlangokhoz búvó Ki-tudja-

kicsodák, vagy a Vadak, akár húsát, szőrzetét, börzetét, velőjét,

agyát, inait, izmait, ereit, rostjait, nedveit, pépjeit, kásáit,

lucskait, szerveit, salakját a Vadak, gyomrukban, szájukban,

szőrükben, belükben, hüvelyükben, moha-koponyájuk kövérjében,

szőr-álarcuk bojtjaiban, bóbitáiban, szőrpáfránycsápjuk oldaltollaiban,

kitinkoponyájuk pórus-rács-szövetén, moha-álarcuk tollpamat-

bajuszán, szőrkefe-kopoltyúin, kristálypamacs-fülein, kitin-fésű-

hézagaiban, kitingolyó-csigolyatorony porc-találkozásaiban,

kristálylencsés szőrsisakjuk kristályszőrkefe-kakastaréján, szőrcsillagos

kitin-lovagálarcuk kristályszőrsarló-félholdján, homlok-taréján,

likacsaikban, üregeikben, pórusaikban, fogukon, rágószervükön,

nyelvükön, körmeik és karmaik alatt, pikkelyeikre tapadva, csontvályuikban,

kitinszelvényeikre ragadva, orrlikaikba szívódva, csőrűkbe törve,

csőrfogsoruk kitin-reszelő szalagjai léc-üreg-réseiben, a szájszélek sárga

és piros bőrrózsa-fodraiban. Mert, jaj csak a Csont marad meg

belőlünk, a tiszta csont, a tiszta, tiszta csont! Ó titkos csont,

ó, legtitkosabb anyag, ó legtitkosabb szövet! Mert elmállik

minden, mint a hab, lemállik rólunk és kimállik belőlünk, elfoszlik,

mint a könnyű, könnyű tajték, mint a ló bársonykehely orrlikából

csöpögő, mint a tenger kristálytaréja sörénye, mint a virágok édes,

erjedett, lázas koponya-habja, elfoszlik, lemállik, kimállik

lényünk minden részlete, részecskéje, része, minden fodrozása,

erezése, buborékzása, fal-szövedéke, sejt-tömbösülése, lefoszlik

rólunk minden hártya, minden titok, minden mámor, minden éhség,

kimállik belőlünk minden szenvedés, minden szerelem, minden

félelem, minden gyötrelem, minden rész-halál, kimállik belőlünk

minden öröm, minden szégyen, minden álom, lemállik vázunkról

a hús gyönyörűsége, kihabzik koponyánkból a tiszta, tiszta

gondolat minden kristályvárkastélya, szívünkből a csönd titok-

kastélya elpárolog, ereinkből a piros irgalom kihabzik és elfolyik

vala kék habsörénnyel minden lüktető reményünk! És kimállik

testünk belseje, a hús-éjszakába zárt ragyogó piros szerelem-

virágzás, mert jaj lemállik vázunkról, mint a hab az Emlék, a

Jövő, a Múlt, a Halál! Mert jaj, csak a csont marad meg belőlünk,

a tiszta, tiszta csont, a tiszta, tiszta váz, a szent Skeleton!

A legtitkosabb Anyag, a legtitkosabb Szövet. Erősebb, mint a

Megváltó szíve, erősebb, mint a Halál láng-ütése, erősebb, mint

a hulló Végtelenség, erősebb, mint a Gond Szerkezete! Ki vagy te

Csont, mi vagy te Csont? Te titkos, titkos szent Anyag? Te titkos,

titkos szent Anyag-szövetség?! Ki vagy te titkos, titokzatos Szent

Szerkezet? Miféle remekmű, miféle vak zseniális anyag, miféle

önmagad Hervadhatatlan Lángja, miféle szent Összetapadás

Féktelen Reménye vagy te Csont, te Csont, te szent, szent Skeleton!

Mert ki tudja titkodat elmondani, ha vagy is mindenféle anyag keveréke,

te Szent Szilárdság, Csontsejtek Összessége, te kemény Őshab, aki

magadba zártad a foszforsavas mész, a szénsavas mész, a foszfor-

saras magnézium, a kalciumfluorid, a kalciumchlorid, a

nyomelemek megkötő Angyalait, te ossein-titkú, te szóda,

fluorsó, citrát, magnézium és más ionok ősszilárd Ásványanyag-látomása,

te Osteocyták nyúlványukkal-összefonódott Diadalmas Szövetsége,

te Titkos Kristályok Örökös Reménye, te Szerves és Szervetlen Anyag

Legtitkosabb Keveredése, te titkos, titkos Alapállomány Milliárd

Virágzó Virága, te kollagén fibrillák kötegeiből fölépűlt Alap-

Szövetség, te fonott, te párhuzamos rostos, lemezes Szövet-

Szentség, te Mesenchymából-kifejlődő szilárd Virág-

szövetség, Osteoblastok, irányító gerendák, csontlécek, csontszivacsok,

csatornácskák, elemi velőüregek, lemezrendszerek és mindenféle buborékok,

habok, kötegek, nyúlványok, likacsok, gerendák, pántok, küllők, pillérek,

titkos és rejtelmes megvalósulások szent, szent, szent Anyaga,

te a Haláltól-alíg-megrágható, te az Időtől-alíg-összetörhető,

te értelmünk és érdemünk szilárd fehér virága, te magányunk

föloldhatatlan szerkezete, te életlángunk kristálykereszt-váza,

te megváltó-életünk mennybe-pokolba-múltba-jövőbe-ágazó

örök Kristály-Keresztje, megváltó-szívünk kristály-lángja,

te csont, te csont, te csont, te drága Skeleton,

te legrejtelmesebb kristályszerkezet, Kristály-Feszület, te virágzó titkos

atomszerkezet-szövetség, aki könnyen nem adod meg magad a

Földnek, aki példám vagy, példám, hitem és reményem, akivel

bevetteték vastagon a föld, mert évmilliárdok óta dugja, gyömöszöli,

gyömködi, tömi a Földbe a csontot az Idő, a tébolyúlt

ősi Üvegasszony, ott lebeg a Földgolyó-ősanya körűl óriás

Üvegbuborékként a feje-nincs Idő-asszony és üvegbuborék-

belső csönd-faláról kinőtt üvegkezei milliárdjaival, melyek, mint

az üvegbuborék-belső rengeteg tőgyei, hártyatest-gömbje-

belsejére nőtt mélytengeri-rózsaerdők milliárd szívókarjai ránganak,

fodroznak, gyűrűznek, vonaglanak, igen, milliárd üveg-kezével tépi

tébolyúltan az elevenekről a szőrzetet, a húst a körmöket, a karmokat,

szemüket üveg-ujjahegyével kinyomja, orrukat letépi, fülüket

leszakítja, koponyájukról a hajzatot, a húst ítélő, dühös üvegkezeivel

lecsutakolja, üvegkezeivel az eleveneket addíg dörzsöli, gyúrja,

mossa, míg a szőr, a hús, a bőr cafatokban mállik le a skeletonról,

az Elevent addíg mossa, csutakolja, mint Világszépe táltoslovak kifejt

tejében a gonosz király testét, míg csak halom csont marad belőle,

aztán a csontokat, a tiszta, tiszta csontokat a földbe dugja, hogy a

csontokat, a vázakat, a pilléreket, a csontházakat ne lássa, mert

ellene virágzik minden ami él, mert a szent vázak el nem hervadának,

mint a virág, mert minden élőt a földbe kell dugni, mert

minden élő lenne halhatatlan, mert az Idő gyűlöli az élőt,

mert a Megvalósulás az Idő szívét sérti, mert undorát a

vázak is kiváltják, mert tébolyát a csontok is növesztik, mert

Halál ellen épűl a Halandó, a Halálból halhatatlan Láng nő,

mert a Földön ami fölnövekszik, azt az Idő csonttá-csutakolja!

Ó, szent Épülés, sejtek billiárdszor-billiárd Szövetsége, ó, szent

Biosz-anyag, szent-szent Élet-anyag, aki milliárd formában és

alakban építed és teremted magad, megvalósítván a Halhatatlan

Folyamat Halandó Homályát, ó csontjainkra-épűlt könnyű

kristályhab, és Szerkezetünkbe-épített könnyű-könnyű kristályhab-

halandóság, aki lemállasz rólunk és kimállasz belőlünk, kiolvadsz lényegünkből,

mert kirothad, kimállik, kihabzik, kiolvad vázunk magányából dacos, tiszta szívünk,

ó könnyű, tiszta Élethab csontjainkon, amit oly könnyedén átüt vala

az Isten ujja, mint gyerekujj a ködöt, ha elfolysz is elvirágzott örök

Szerkezetünkről, valami belőlünk mégis megmarad! Mert

megmarad a csont, a csont, a tiszta, tiszta Csont, hiába dugja

Csontjaink a Földbe az őrűlt Idő-asszony, a Föld-ősanyagolyót

üvegbuborékként körűlvevő! Ó, csontok, csontok, tiszta, tiszta csontok!

Legalább ti őrizzétek meg a föld alatt tiszta hitünket, ti szilárd,

hervadatlan lángok, ti földmélyi fehér ősvirágok, legalább ti

őrzitek meg több-milliárd év Élet-akaratát, ti Vázak, Oszlopok, Hidak,

Buborékok, Kosarak, Kulcsok, Lécek, Serlegek, Kelyhek, Lemezek, Golyók, ti Szent

Skeletonok, hogy elmondhassa majd a Föld-anya, a Legjobb Jó,

a Legszebb Szépség, a Legtitkosabb Titok, a Legrejtelmesebb Rejtelem,

Csontjaink Áhítója, Csontjaink Küldője, Csontjaink Szövetségese,

Csontjaink Befogadója, hogy elmondhassa majd a titokzatos,

titkos Föld-Anya, a szent-szent Ősgömb-Asszony, ha más

csillagról egyszer más élő ideszáll, s a puszta Földön sírva

vándorol, s a puszta Földön mindenség-társát keresi, s a puszta

Földön félni kezd magában, nagy kristály-reggelek, nagy lila-

alkonyok, nagy tücsök-éjszakák, nagy halál-hajnalok harmatában,

ködében, látomásaiban és csöndjében dideregve, hogy elmondhassa,

majd a szent-szent Földanya más csillag boldogtalan magányos

Vándorának, hogy őrzi még szívébe temetve, őrzi még csont-jeleinket,

csont-époszunkat, csont-üzenetünket, hogy csontjainkkal ott vagyunk

a Földben, hogy évmilliárdokig szült minket szorongva, milliárd

szülötteit, milliárd gyermekét, hogy voltunk egyszer mi is itt a

a Földön, voltunk mi is, nemcsak föld alatt, voltunk szépek,

szerelmesek, büszkék, voltunk istent-is-birkózni-hívók, voltunk

halál-ellen-feltörekvők, voltunk boldog sejttársulás-tornyok,

fölvirágzó sejtcsillag-remények, atomokból-szervezett-halandók,

halhatatlan-kedvű költők, époszírók, voltunk egyszer mi is,

voltunk régen, nem mesékben, mondákban, regékben, nem

is csak a Szűzanya méhében, nem is angyalok magzatburkában,

nem is a Csönd-hártyabuborékban lebegve, kortyolva a csöndet és

ürítve, mint magzat a magzatvizet issza, mint magzat a magzatvízbe

ürít, voltunk mi is, voltunk egyszer régen, még a Szülő-Reménység

idejében, még a Boldog-Halál uralma alatt, kigondolván a Föld-

ősanyától, a Földanya méhében kihordva, anyag által megvalósíttatva,

voltunk Hitek, Lángok és Halálok, s most csak tiszta Csontok vagyunk,

Csontok, tiszta Vázak, tiszta Skeletonok a Földanya szívébe

temetve. Skeleton-emberek, Skeleton-madarak, Skeleton-hüllők,

Skeleton-halak, Skeleton-kétéltűek, Skeleton-sárkányok, Skeleton-Lét-szavak.

Jaj! Jaj, ott feküdt az óriás Embersárkánygyík-csontváz a

zöld mohakorong-tér közepén egyedűl. És nem vala, aki nézze,

és nem vala, aki lássa, és nem vala, akit megígézzen. Mert nem

vala senki már a Földön, aki látni tudjon, nem vala Ember,

vagy Ember-keverék, idegen csillagról se szállt ide senki!

Jaj, idegen csillagról nem szállt ide senki, sem a Tűzözön előtt,

sem a Tűzözön után, hogy meglássa a Földgolyó magányát, hogy

meglássa a Megvalósúlt-átkot, hogy meglássa az Új-ősvilágot,

hogy a Földön sírva vándoroljon, hogy a földre-roskadva zokogjon!

Mert a Mindenség izzó végtelen fénypontszövet-gömbjében

milliárd és milliárd fénylobbanás, lángrobbanás, születés, zsugorodás, tágulás,

lángolás, meghalás, tűz-társulás, boldog társulás és boldogtalan

beomlás, hipercsillag-összeomlás, csillagrendszer-összecsomósodás, és

ős-tűzbuborékfölfúvódás, földagadt tűzhólyag-rendszerek őskemény

tűzgolyóvá alvadó omlása, kozmikus katasztrófák és csillagújszülött-

lángjajgatások valának egyszerre együtt és külön-külön, milliárd

föllángolás, ellobogás, szétpukkanás, szétrobbanás, összetapadás,

egybeolvadás, összesűrűsödés és szétlazulás, virágzás, bomlás, születés,

halál vala a Mindenség laza kristályszerkezete, szikár kristály-

atomszerkezete, végtelen tűzpontháló-gömbje, végtelen gömb-

belsejében a végtelen tűzpontháló-szövetek lüktető, izzó szivacsával

kitöltve, mint egy eleven csontgolyó csonthab-állománya, csontszivacs

tölteléke! Jaj az önmagáért-önmagában árva Mindenség csak él,

virágzik, nemz, fogan, forog és meghal, és újraszületik részleteiben,

és virágzik és posztúl és szeret. Mert, jaj, a Mindenség egy

láng-robbanása nem több a Mindenség boldog-önmagának,

mint egy anyag-pont-égitest fényköddé-bomlása, tűzlegyecske döglés-

hamvadása, laza fényporlás az ősfényszövet-gömbben, tüzes

foszlás, tűzkristály-fölizzás, semmi láng-pötty néma kimúlása!

Mint ahogy az eleven Föld se több neki, a mérhetetlen Tűz-

pontháló-golyónak, mint moha-legyecske zümmögő pörgése,

zöld koponya jajgató forgása, Élet-lárva vaksi keringése,

izzó és boldogan lüktető kristálygolyó-szövedék ősgolyó-belseje egy

laza galaxis-sejtje sejtfalában. Jaj, nincs Isten és nincs Ember és

nincs Létező a Világegyetem-Ősmagányban, aki látná most a

Halott Földet, aki tudná, hogy a Halott-Értelem zöld ravatala

már a Földgolyó, hogy ott virágzik, szenved, hal magában, ember

nélkűl a Vegetáció, hogy a Múltját-elégetett Föld oly társtalan,

oly egyedűlvaló árva, mint a Semmi Gömbjén a Semmi Királya,

a Mindenség kristályos magzatvizében lebegve olyan árva, olyan

árva a Föld, mint egy megtartó folyadékba tett Emberszív a

leforrasztott üvegedényben, amely ott lebeg zöld-üszkösen és

bíborfeketén a mumifikáló folyadék zöld kristálylevében, oly árva a Föld,

mint egy macerált magzat, összezsugorodva, összekuporodva, levált,

lefoszlott hámrétegekkel, vérüszök-kesztyűs lábakkal, kezekkel, lila

bőrrongy-álarcú koponyával egy új magzatvízű üvegburokban.

Jaj, mert a Mindenség a Földet nem gyászolja, a Mindenség a

Földet nem is érti, a Mindenségnek a Föld is Mindenség! Jaj

ott fekszik a hatalmas Ember-sárkánygyík-csontváz nehéz, izzó

aranykocka-kristályokból épített Csönd-piramis közepén, ott

fekszik, mint óriás ősborostyán-rögben óriás őskétéltű-

csontváz, ott fekszik, mint megkristályosodott ősgyantában törpe

kenguru csontváza, ott fekszik kopaszon, tisztán, szemérmetlenűl

a furcsa-furcsa Skeleton, húsa nélkül, habja nélkül, szőre

nélkül, kőzete nélkül, páncélzata nélkül, titkos, titkos, mohos

burkolata nélkül, mert az Embersárkány-halott oly gyönge volt, oly árva, oly

halott és oly hatalomtalan, hogy egy éjszaka fölfalták, megzabálták,

elhordták húsát és kőzetét, burkolatát és szőrzetét, héjazatát

és szerveit, körmeit és szemeit, ágyékai rejtett és nyílt szerveit,

szíveit és rózsafodorcimpás szája véres és nyálas szirmait és

leveleit a vadak, a boldog, boldog, boldog állatok, boldog állat-

királyok! Mert nem vala hatalma semmi a szegény, vak, árva

Embersárkánygyík-magánynak, hogy legalább egy napig megőrizze

testét a Végső-pusztulástól, a Csontig-lefosztó-Haláltól, hogy

legalább egy napig megvédje skeletonja élethab-virágát, boldogan-

szervezett ragyogó lánghab-rózsabokrát a Legvégső Elszámolástól,

a Halál-kiárúsítástól! Nem vala hatalma annyi sem, mint

egy hangyának, aki ősborostyánba temetkezett, hogy legalább

lénye csoda-burkolatát megőrizze vala, s ott üljön eljövendő

évezredekig a kristálybuborékos mézkristály-magányban, s

mutassa kitinbúvársisak-koponyáját, kitingolyókból fűzött csápjait,

állkapcsa kitin-sarlóit, kitin-mellénye, kitin-inge, kitin tarkó-

nyerge homorú virágminta-pórusait, hosszú kitinszelvény-tojás-

potrohát, szeme kristályikra-rózsái szőrkefe-koszorúit, kitin-csontváz-

lábszárú lábai térdkalácsbütykeit, kitincsuklókból kiágazó kitin-

kesztyű-kezecskéi karom-bojtjait, ujjpamatait, szőrkeféit, sarló-seprűit.

Jaj, nem vala hatalma annyi sem, mint Salamon Királynak, a

diadalmasnak, a büszkének, a csodásnak, az aranyhomlokú Óriásnak,

aki keverék vala, mint vala ő is, mindenféle lény titkos keveréke,

aki vala szent-szent-szent keveréke embernek, sasnak, oroszlánnak,

költőnek, titánnak, aki uralkodott vala nemcsak a büszke népen,

de minden elemen, jelenségen, dolgon és teremtményen, aki

parancsolt vala az egész világnak, virágnak, növénynek, állatnak,

kristálynak, kőzetnek, a csillagoknak és a tűznek, az égitest-

halmazoknak, az őslángoknak, a mozgásnak, a csöndnek, aki

parancsolt vala mindenféle titkos-titkos, titokzatos titánnak,

gigásznak, szörnynek, aki parancsolt vala az angyaloknak, ördögöknek,

a dzsinneknek, démonoknak, tündéreknek, boszorkányoknak,

merideknek, manóknak, Griffeknek, sárkányoknak, sátán-kanoknak, aki

parancsolt vala a látóknak és a vakoknak, a tenger szörnyeinek és a

halaknak, a kopoltyúsoknak és a tüdővel-lélegzőknek, a

hártyalegyező-hátúaknak és a koponyasisak-szeműeknek, aki

parancsolt vala a hiénának, a sakálnak, tigrisnek, párducnak,

krokodílusnak, oroszlánnak, jaguárnak, mókusnak, cincérnek

a bivalynak és a lepkének, az elefántnak, tapírnak, orrszarvúnak,

vizilónak, gazellának, zsiráfnak, aki parancsolt vala az énekes

madaraknak és a ragadozó madaraknak, a százlábúnak, a póknak,

a medúzának, polipnak, tintahalnak, Hippocampusnak, ráknak,

aki parancsolt vala a kétéltűeknek, hüllőknek, egysejtűeknek,

bolháknak, tetveknek, atkáknak, poloskáknak, a virágállatoknak

és a tengermélyi lüktető mészcsipke-zsáknak, aki parancsolt vala

az ízeltlábúaknak, az alsóbbrendű állatoknak, a reptiliáknak, amphibiáknak,

amőbáknak, emlősöknek, gázló-madaraknak, mindenféle szuszogó, libegő, lihegő,

csapkodó, turkáló, furkáló, rágcsáló, rabló, gyilkos vadaknak,

a hörcsögnek és a rókának, a sáskának, szöcskének, tücsöknek,

kabócának és a víz, a levegő, a föld, a kő, a növényzet minden

fiának, teremtményének, lakójának, szerelmesének, anyjának, apjának,

aki parancsolt vala a legyeknek, darazsaknak, méheknek, sünöknek,

teknőcöknek, övesállatoknak, tobozállatoknak, a békának, a gyíknak,

a rozmárnak, fókának, tengeri tehénnek, delfinnek, szirénnek, bálnának,

cetnek, a cápának, rájának, minden fülkagylósnak, mellkasba-épített-fülünek,

combba-épített-fülünek, potrohba-épített-fülünek, térdbe-épített-

fülünek, lábszárba-épített-fülünek, csápba-épített-fülünek,

homlokba-épített-fülünek, torba-épített-fülünek, kitin-koponya-

buboréksisakjába-épített-fülünek, a liliomnak, a rózsáknak, a

hernyóknak, álcáknak, lárváknak, férgeknek, kukacoknak, gilisztáknak,

a kígyónak és a kígyó fiának, a szúnyogoknak és a csigáknak, minden

állatnak, növénynek, kőnek, kristálynak, virágnak, aki parancsolt vala

minden égitestnek, minden fénynek, égitest-társulásnak, galaxis-

csoportosulásnak, az őstűzgyűrű-őscsigaháznak, a benne lakó

rengeteg tűzbimbó-szarvú fénykocsonyaszoknya-testű őstűz-csigának,

aki parancsolt vala a hangnak és a némaságnak, a robbanásnak és

a bénaságnak, a csontnak és a földnek, a víznek és a hőnek, a

gáznak és a plazmáknak, aki kisujjával kemény zöld hab-rózsává

kavarta a tengert, hogy milliárd lakója úgy ragadt vele a mélytengeri

szakadékoktól a holdig dagadt óriás reszkető habrózsa-pépben, mint

ősborostyánba ragadt apró állatok: legyek, darazsak, békák, pókok, hangyák,

gyíkok, aki parancsolt vala az atomoknak, elemi részecskéknek,

a gravitációnak, mágnesességnek, elektromosságnak, aki egy

könnyű fújással, lágy prüszköléssel, boldog tüsszentéssel csillagok

milliárdjait söpörte le a Mindenség titkos Csönd-szívéről,

aki kisujja arany-virággal, arany-szarvassal, arany-krokodílussal,

arany-kobrával, arany-párduccal, arany-vizilóval, arany-elefánttal, arany-

majommal, arany-pelikánnal díszített körmével hegyeket piszkált el a

földről, kövér csillagtetveket a Mindenség sötét szemöldökéről,

aki elefántokat, orrszarvúakat, vizilovakat nyomott szét kisujja aranyozott

recebarázdagyűrű-pajzsos rózsarece-ujjbögyével, mint más az

iker-szőrkalászcsápú, dupla szemrózsakristálykocsonyás-mohakoponyájú

szúnyogot! Aki parancsolt vele a szélnek, viharnak, esőnek, jégnek,

villámnak, mennydörgésnek, akinek sírása vízözön vala, akinek

fújása tűzözön vala, akinek toppantása földrengés vala, akinek

köpése tajték-tó vala, akinek ürítése vulkán-kitörés vala!

És jaj, aki büszke vala, büszke módfelett, gőgös vala és istentelen,

mert parancsolt egeknek, létezőknek, csillagoknak, mert parancsolt

a láthatatlan titkos gömböknek, gömbhéjaknak, erőgyűrűknek,

láz-ellipsziseknek, köröknek, karikáknak, vonalaknak, a Mindenség

mértani alakzatainak, a csönd kockáinak, kúpjainak, háromszögeinek,

mert parancsolt az erővonalaknak, egyeneseknek, gömb-burkolatoknak,

a szögleteknek, síkoknak, lapoknak, golyóknak, vázaknak,

héjszeleteknek, parancsolt mindenkinek és mindeneknek, s akart

vala, akart vala parancsolni a Halálnak! És mikor érezte, hogy

eljő halála, közeledvén, büszkén és dacosan, de szíve vad

gyökere-hajszállombozatában mégis megremegvén, Kaf hegyének

legmagasabb csúcsára fölmászott, leűlt vele színarany-trónjára,

odaűlt a tölgyfalábú trónra, leűlt vele legszebb palástjában,

csontvázakkal kihímzett palástban, fején vele legszebb koronája:

gyermek-koponyából épített kehely volt, szemgődrükben gyémánt-

koponyácskák, fogaik közt nagy kristály-varangyok, a serlegben

aranyrózsa-erdő! Kezét a trón karjára helyezte, a jácintkő-sárkány-

hátú karra, lábát a trón talpára helyezte, az óriás arany-hattyúlábra,

nyakában gyermek-csigolya-láncok, ujján gyermekcsigolyából reszelt

gyűrű, tele csontvázminta-vésetekkel, tele gyöngy-szemgolyós koponya-

rózsákkal! És parancsolt mind a madaraknak, orvmadaraknak,

vadállatoknak, parancsolt a sáskáknak, lepkéknek, parancsolt

a férgeknek, álcáknak, nyűveknek, lárváknak, hernyóknak, kukacoknak,

parancsolt a legyeknek, méheknek, darazsaknak, szúnyogoknak, póknak,

parancsolt a békáknak, rókáknak, sakáloknak, parancsolt a

tetveknek, poloskáknak, bogaraknak, parancsolt a dögevő vadaknak,

molyoknak, patkányoknak, skorpióknak, hangyáknak, termeszeknek,

parancsolt az egereknek, gilisztáknak, pondróknak, szitakötőknek,

parancsolt mindenféle létezőnek, lénynek, mindenféle vadnak, dögevőnek,

parancsában azt megparancsolta, hogy szent testét meg ne érínthessék,

parancsában álnokúl azt mondta: gondolkodik most a Halál sorsán,

s mire töprengését abbahagyja, legyőzi a Halált egy ütéssel,

legyőzi egy kőlándzsa-vetéssel, kődárdát ver rothadt ősszívébe,

s lészen így a Létnek örökléte, lészen így az ő létük öröklét, lészen

így a haláluk halott majd! Akkor lészen lakodalom, vígság, isten

szájáig fölhabzó vígasság, isten szívét elborító mámor, isten arcát

befedő rivalgás, isten fülét betömő dicsőség. Együtt táncol róka,

kukac, lepke, együtt táncol rák, oroszlán, medve, együtt táncol teve,

zsiráf, varjú, együtt táncol állat, növény, kristály, nagy gyűrűkben

lejtik majd a táncot vadmadarak, emlősök és pókok, tajték-koszorúkban

táncolnak majd hüllők, gőték, rovarok, keselyűk, ő meg ott ül, az

Élet-királya, a gyémánthegy gyémántcsúcsa trónján, s nézi ősboldog

alattvalóit, nézi a természet boldog táncát, nézi és a szíve megújúl

majd, szíve lesz, mint bivalybika szíve, szíve lesz, mint

elefánt-kan szíve, szíve lesz, mint vizilókan szíve, szíve lesz,

mint zebracsődőr szíve, szíve lesz, mim őskecskebak szíve, szíve

lesz, mint Gilgames-bikáé! És így hazudván elbűvölte vala a

vadállatokat és orvmadarakat, a bogarakat és a pókokat, és megbénítá

megigézvén a férgeket, álcákat, rovarokat, és lenyűgözte a szelet,

hogy ráfújván ne szárítsa, és lenyűgözte az esőt, hogy ráhullván ne

rohassza, és lenyűgözte a napot, hogy testét korhadttá ne égesse,

és lenyűgözte a holdat, hogy húsát hártyává ne szárítsa, és

lenyűgözte a madarakat, a verebeket, sasokat, keselyűket, hogy

ne piszkítsák be, le ne fossák, és lenyűgözvén minden bomlasztó, erjesztő,

rothasztó, korhasztó, olvasztó, mállasztó, porlasztó, puffasztó, püffésztő

elemet, a nedvességet, a rozsdát, a baktériumokat, gázokat, tüzet,

nyálat, mérget, tojócsövet, pókhálót, molytömeget, elbűvölvén,

megigézvén, lenyűgözvén mindeneket, elbűvölvén, lenyűgözvén

és megigézvén a petefészkeket, ondó-tokokat, ivarszerveket, rágószerveket,

lenyűgözvén, megigézvén és elbűvölvén a habzó, áradó, boldog

életet, egyet köhintve meghalt hirtelen, szótlanúl kimúlt. Mert

nem kiáltott, mint Krisztus a keresztfán, mert nem hörgött, mint

Jézus a kereszten, által-szögezvén vasszögekkel, megitatván epével,

ecettel! Feje nem csüngött le véres mellkasára, nem csurgott szájából

epéje, vére, nyála, nem csorgott dárda-vert szívéből borostyánszínű vérvizenyő,

szöggel-általvert kezéből, szöggel-általvert lábából vér-rozsdás víz,

mert dárda át nem verte, szög át nem ütötte, testéből nem csorgott

rózsalila véralvadék csöppje. Ott ült nyitott szájjal és nyitott

szemekkel, király-mereven és király-büszkén színarany trónján,

a színarany hattyútalpú trónon, a négy tölgyfalábú kemény trónon,

a Kaf-hegy gyémánt-csúcsán diadalmasan, gőgösen és halottan!

Az állatok pedig elhívék neki, a madarak pedig elhívék neki

gőgös szent parancsát, dacos varázslatát, az elemek, dolgok, formák,

alakok pedig elhívék neki hazug szavát, mámorító akaratát,

az égitestek pedig elhívék neki szent parancsolatja érdemét. A

Természet elfogadta vala halál uralma jövendő édenét, a Mindenség

pedig várta vala király-szava új üzenetét. S a dolgok, a lények,

az elemek, a fények ott ültek hatalmas reszkető gyűrűkben

körülötte, a világos és a sötét ott ült óriás nehéz gyűrűkben körülötte.

Kristálygyűrűk, fénygyűrűk, lánggyűrűk, tűzgyűrűk, korom-gyűrűk,

éjszaka-gyűrűk, rózsapánt-gyűrűk, szivárvány-gyűrűk és csillag-

gyűrűk vonódtak fehér koponya-serleg-koronás feje köré s feje

fölé a Mindenségben, mint egymásba-ágyazott és egymás-köré-épített koronák,

abroncsok, kristálykoszorúk, csillagkoszorúk, kozmikus-sötétség-

koszorúk, s építettek föléje és köréje a Mindenség szívéig növő fénymoha

gyűrű-buborék-házat, virágzó csillagméhkast, kristály-csillag-

kupolát, s valának abban a madarak várakozó szent gyűrűi,

egymás köré és egymásra építvén lobogó testüket, mint eleven toll-buborékházat,

egymásra épűlvén a szemgolyó-gyűrűk, toll-gyűrűk, csőr-gyűrűk, lábpikkely-gyűrűk, karom-gyűrűk,

mert feje körött és feje fölött nagy zengő, reszkető, pihegő és csicsergő,

lüktető koszorúkban lebegtek vala a madarak, közvetlenül halott

feje körűl a rigók, a cinkék, a harkályok, sármányok, verebek, fecskék,

az erdei, a mezei madarak boldog virágzó koszorúi, mögöttük a

varjúk, a csókák, a pacsirták, baglyok, a szarkák, aranymálingók,

rózsapirókok, vörösbegyek, hollók virágzó boldog koszorúi, és mögöttük

a gólyák, gémek, íbiszek, kócsagok, flamingók virágzó-várakozó

boldog koszorúi, és mögöttük és fölöttük a denevérek cincogó fekete-kék

bársonyhártya-koszorúi, és mögöttük és fölöttük az ölyvök,

héják, vércsék, sasok, keselyűk, saskeselyűk rikácsoló, vijjogó, dögszagú

kemény koszorúi, és közbűl és alúl és fölűl mindenféle vad és

énekes és szelíd, mámoros, könnyű madarak várakozó boldog koszorúi,

a csillagokig-építve várakozó, boldog madárkupolatornyukat, mint

egy óriás, lüktető toll-moha-pikkely-csőr-szemgolyó-ősesernyőt, lobogó

toll-esernyőt, szines moha-esernyőt, pikkelycsillag-küllős boldog madár-

esernyőt! És valának körmökkel-erjedő lába körűl tiszta és kevert gyűrűkben az

állatok, a bogarak, a férgek, a csúszómászók, rágcsálók, erszényesek,

vadevők koszorúi! Feje körűl szivárványosan izzó pillangó-koszorúk,

nyaka körűl gyémánt-sisak-láncként szitakötők szikrázó szent gyémánt-

gyűrűje, szíve körűl, a szőrrel-burjánzó testet bekerítve a levegőben halálfejes

lepkék, fekete moha-álarcos éjjeli lepkék reszkető, színes moha-gyűrűi

óriás fehér szőrkoponyával, a piros moha-álarc zöld kristályrózsa-szemei

mögűl kinőtt óriás kék mohacsontváz-páfrány csáptollakkal, és apadt, szőrszoknyás

ágyéka körűl a testet lebegvén körülkerítvén hőscincérek, ganajtúró-

bogarak, aranyos virágbogarak, szarvasbogarak, szentjánosbogarak,

orrszarvú-bogarak, kőrisbogarak kék-barna-fekete-sárga-zöld-arany, pórusos

páncélkoszorúi és térde körűl, az izzó aranytrónt, a Halál-trónt is bekerítve

lebegvén darazsak, méhek, legyek aranymoha-hordó, kék-zöld-piros,

fekete-fehér-szürke-kockás, pettyes és pontozott és szalagos és csíkos és

abroncsos és pántos és öves és gyűrűs zománckoszorúi, kristály-kocka

forrasztás-koszorúi, állatásvány-szemrózsa-koszorúi, lüktető sárga moha-rózsa,

kék szőrcsillag-koszorúi, gőzölgő szőr-rózsa-koszorúi, és lábai körűl kék-

piros-arany-fekete-lila-rózsaszín-pettyes, arany-álarcú, kristály-álarcú,

zöld kőszivacs-álarcú, ér-léces, eres, ragyás, gyűrt, rozsdás és

penészes bádog-álarcú szöcskék, zöld kristályrudakból-kristályszívekből-

kristálylécekből-kristálybordázat-csíkokból épített áttetsző

imádkozó sáskák, kőpáncélsisakos, kő-álarcú, kőcsápbajszú, kő-

mellvértű, kő-tarkó-nyergű, kő-combvértű, gumiharmonika-hasú zöld, kékpettyes

sáskák koszorúi és gyászbársony-mellényes, feketebársony-álarcos, fekete moharózsa-

szemű, fekete kitinrózsa-lüktetés-potrohú tücskök koszorúi, és hangyák

milliárd barna és piros és aranyszínű és sárga és vörös láncszemekből

font vaslánc-koszorúi, és lábai, halott lábai körűl a boldogan

várakozó kukacok, lárvák, álcák, hernyók pettyes és szalagos és

csíkos és öves és gyűrűs és lécezett és kristálykaktusz-erdő-hátú és

gumirózsa-talpú és korall-bokor hát-taréjú kék-zöld-piros-sárga-

rózsaszin-lila-fekete-arany gumi-koszorúi, vonagló gumihurka-

koszorúi lángfoltokkal és gyászfoltokkal és kristálypötty-szemekkel!

És ott fonódtak a pókok gyémántkoronás szőrcsillag-koszorúi, kristályrög-fejű szőr-kereszt-koszorúi!

És valának lejjebb és egyre lejjebb a hegyen, egész a lapályig és egész

a tengerig és a tenger izzó, tajtékos fövenyén is, és a tenger

elcsöndesűlt vízében is állat-koszorúk, állat-gyűrűk, állat-

karikák, állat-abroncsok, állat-korongok. És úgy ült vala a halott király a

köréje és alája és fölébe épűlt állatok egymásra-halmozódott rezgő, lüktető

gyűrűiben, mint egy eleven, boldog serlegbort, úgy ült vala

gőgösen, büszkén, álnokúl, halottan Salamon király, mint

eleven boldog kehelyben, az állatok egymásra-épűlt várakozás-gyűrűiben.

Mint lüktető, óriás gumi-bőr-kocsonya-szőr-kitin-szaru-toll-tojásban,

védetten és boldogan és bezártan, mint magzat az anyaméhben, ült

vala az állatokból-rovarokból-madarakból épűlt óriás, eleven,

boldog, virágzó Anyában. Mert valának lejjebb és egyre lejjebb

az állatgyűrűk: giliszták rózsaszín-lila húsgyűrűszelvény-abroncsai,

és békák, varangyok, gőték, szalamandrák pettyes, csíkos, foltos,

koromgyűrű-derekú, lánggyűrű-ujjacskájú kocsonyarózsa-ragyaszilvarózsa-

a mirigyrózsa-koszorúi, kígyók, gyíkok, krokodilusok, kajmánok,

gekkók, varánuszok, leguánok gyöngy-taréj-bőresernyőcsillag-tüske-pikkely-

koszorúi, sünök, övesállatok, tobzoskák kőmozaikgolyó-kőtoboz-

kőgesztenyehéj-koszorúi; egerek, patkányok, pelék, pockok, vidrák, hörcsögök,

menyétek, görények, hódok, nyusztok, nyestek, nyércek visongó szőrkoszorúi;

és rókák, farkasok, hiénák, sakálok várakozó, lecsavart szív-lángú koszorúi,

és nyulak, őzecskék, vadkecskék bársonymályva-bársonyliliom-koszorúi,

és jávorszarvasok, rénszarvasok fehér-mohaszakállas, zöld-mohakoronás tél-fújás-koszorúi,

és oroszlánok, tigrisek, párducok, jaguárok, pumák, cibetmacskák, ocelotok,

hiúzok, vadmacskák aranypettyekkel behintett zöldbársony-

szemgolyós hörgés-koszorúi; és elefántok, orrszarvúak, vizilovak, tapírok,

vadkanok, majmok, medvék óriás aranyhab-szőrrózsa-rózsakocsonya-kő-

gyűrűdés-koszorúi; és lejjebb tevék, gazellák, okapik, zsiráfok,

kenguruk, antilopok, gnuk, zergék, zebrák, muflonok, argalik,

kuduk, kámák, vapitik, lámák, guanakók, alpakkák, pézsmák,

kvaggák, onagerek, dzsiggetájok, kiangok, vadszamarak, bizonok,

pézsmatulkok, jakok, bölények, bivalyok szelíd, csillag-álom-szemű,

virágkehely-szemű merengés-koszorúi. És vala már kétszáz éve halott

a gőgös büszke király és ül vala elmondhatatlan sokaságú, és

elmondhatatlan változatosságú, és elmondhatatlan-rengeteg alkatú,

formájú, életű és álmú állatok, madarak, vadak lüktető, boldog,

virágzó gyűrűi épületében, mint forró állat-őstojásban, mint óriás,

virágzó állat-kehelyben, mint a Fauna reszkető, ősi serlegében.

És fekete szakálla lezuhogott vala vastag fürtökben, kövér csigákban és

rengeteg göngyölegekben a hegyről, és belefolyt vala fekete szőr-

hömpölygéssel és fekete szőr-özönnel a tenger elcsöndesűlt vízébe,

mint dermedt, pórusos viasz-álarcú arcáról patakzó izzó szőr-láva!

És haja lefolyt vala csontvázakkal behímzett palástú hátán és a

hegy oldalán fekete ős-özönként ömölve a lenti virágos lapályra,

és virágzott, mint a kozmosz éjszakája a tűz-álarcú csillagok között.

És valának körülötte állatokból, elemekből, várakozásokból és hitekből:

zománc-gyűrűk, pókháló-gyűrűk, moha-gyűrűk, penész-gyűrűk, molylepke-gyűrűk

gomba-gyűrűk, kristálygyűrűk, üvegkoszorúk, szaru-gyűrűk, szemrózsa-koszorúk,

gumi-gyűrűk, pikkely-gyűrűk, szőr-karikák, cserép-gyűrűk, fonal-

gomba-koszorúk, mozgás-gyűrűk, dermedés-gyűrűk, rezgés-koszorúk, és a

merev szemek moha-rózsa, kristály-rózsa, állatüveg-rózsa, pamut-rózsa, gyémántszőrliliom-koszorúi és

szikrázó lebegés-korongok, s a szemgolyók nedves, ragyogó, könnyes, áhitatos

gyűrű-láncai, izzó és lángoló kocsonyabuborék-koszorúi, kocsonyacsillag-koszorúi

egymásra rakva a hegy körűl és a hegyen és a levegőben, a tengertől

a csillagokig, mintha lángoló szemgolyókból-ragasztott, ragyogó, láz-

üzenetű, aranypettyekkel-beszórt, milliárd korom-ábra-pupillás, vérerekkel

beszőtt óriás kocsonyakristály-harangban ülne. A büszke, a gőgös, a

hatalmas, a hazug, az igéző, a bűvölő, a bájoló, a lenyűgőző,

a halált-legyőzni-akaró Halott! A halott király, akinek neve vala

Salamon! És vala már négyszáz éve halott a Gőgös, az Álnok, a

Hazug, és keze körmei aranyhártyákból-varrt kesztyűjét átütötték vala,

a halálfejekkel és csontvázakkal behímzett aranykesztyűt és körmei

úgy feküdtek csigásan és pödörten a térdein, a trón arany-hattyutalp-

földjén, mint kétméteres szaruszalag-tekercsek, mint hatalmas zöld

rugó-kerekek, mint óriás gyűrűs köröm-lepények, és csigaház-tengely-

végükről rég lepattogzott vala az aranyfestés, mint ősi freskók ősi

templomok faláról, az aranypikkely-kobrák, az aranypikkely-krokodílusok,

az arany-vizilovak, arany-majmok, arany-szarvasok, arany-elefántok,

arany-orrszarvúak, arany-pelikánok. És lába körmei gyöngyökkel-

hímzett aranyzsák-papucsát dühödten sarjadván átfúrták,

átdöfték és átverték, mint zöld szaru-kobrák, zöld szaru-kaszák, zöld szaru-

szögek, szaru-sások, és ültek vala függőlegesen aszott kék lábujjai

előtt, mint kétméteres foraminiféra-házak, iszonyú szaru-tekercs-

kürtök, óriás üres csigaházak, és rengeteg szakálla fekete habjában

madarak, állatok, bogarak, darazsak, méhek, csigák fészkeltek

vala, és tojtak, kotlottak, költöttek, növekedtek és haldokoltak

vala rengeteg hajzata és lehömpölygő rengeteg szakálla fekete

habjaiban, és rengeteg hajzata és lezuhogó rengeteg szakálla

állathullákkal, állatkicsinyekkel, rovarhullákkal, rovarkicsinyekkel,

madárhullákkal, madárkicsinyekkel, tojáshéjakkal, állatürülékkel,

madárürülékkel, elszáradt placentákkal, hatszögű zöld kristályrúd-

rovarvizelettel, csontvázakkal és kitin-páncél-burkolatokkal, koponyákkal,

kitinsisakokkal, csápcsótáros kitinkoponya-mohasisakokkal,

enyvvel, nyákkal, nyállal, száradt és gőzölgő vérrel, takonnyal,

hüvelyragaccsal, mézzel, méhecske-viasszal, papirrózsa-darázsházakkal,

bogárdögökkel, álcákkal, lárvákkal, petékkel, sperma-rózsákkal,

ikra-liliomokkal, béka-nyálhab-kastélyokkal, varangy-sár

várakkal, pókháló-harangokkal, pókháló-serlegekkel, pókháló-

kelyhekkel, haldoklókkal, öregekkel, fiatalokkal, újszülöttekkel,

szerelmes csigabiga-tornyokkal, skorpió-anyaháton hemzsegő skorpió-

apróságokkal, rák-vándorokkal, barlangokkal, üregekkel, likakkal,

alagútakkal, kígyófészkekkel, gyíktojásokkal, nyögésekkel, énekekkel,

sírásokkal, vartyogásokkal, csattogásokkal, bölcsőkkel és temetőkkel

vala vastagon és kövéren beszőve. És rengeteg hömpölygő vad

szakálla az elcsöndesűlt tengerbe zuhogván, ömölvén és folyván

szétlegyeződött fekete bodrokban a víz áttetsző kristályanyagában,

és fekete füstként szétgomolygott és kövér csigákban szétlombozódott

és ringott és lebegett és imbolygott fekete füst-rózsa-tömegeivel,

mint az őshínár. És lakozának a szakáll imbolygó-ősbodraiban

a halak, tengeri állatok, tengeri csigák, tengeri rovarok és tengeri

pókok, és vala ott is minden boldog rothadék és boldog elevenség,

vala minden mámor és halál. És a tengeri állatok messze a tenger

végtelen zöld homályáig és le egészen a tenger fekete talpáig óriás

gyűrűkben, koszorúkban, tömbökben és karikákban vártak vala

a Megváltásra. Vártak vala mind a tengeri állatok a töprengés-

ébredésre és a halált-legyőző király-diadalra! Vártak vala

kristálykérdőjelekből font kristálycsikófejű koszorúként az emberpislogású

csikóhalak, vártak vala hímzett bársonyhólyag-harangok csoda-

gyűrűjeként a meduzák; kristályharang-gyöngyharang-álomkoszorúként

a polipok, szépiák, tintahalak; vártak vala hatalmas zománc-gyűrűkben

a pettyes, csíkos, öves, szalagos, foltos, gyűrűs, kristályesernyős, kristály-

legyezős, kristály-levél-gerinc tarajú, aranyszínű, kék, sárga, zöld,

piros, fekete, lila, ezüst, tűz-színű, márvány-mályva-színű, gumicsésze-szájú,

pontozott, szeplős, kék kocsonyabuggyanás-ajkú, csoda-arcú, csoda-szemű halak és halacskák,

vártak vala fekete, kék, piros, zöld páncélolló-gyűrűkben, acél-

kaktusz-gyűrűkben, vas-legyező-gyűrűkban a rákok, vártak vala kocsonya-libegéssel

a papirsárkány-alakú bíbor húsesernyők: a ráják, óriás lebegő,

fodros levél-koszorúként lebegve. És szakálla sötét, nehéz, szétgomolygó

bodrait benőtték vala a virágzó korallfák, a virágzó korall-várak,

virágzó korall-csipkekastélyok. És vártak a megváltó-harcra a

tenger fekete talpáig legyűrűző hallgatag koszorúkban a cetek, a cápák,

a bálnák, lammantinok, dugongok, narválok, rozmárok, fókák, tengeri

tehenek, szirének, a murénák, a titkos, titokzatos tengeri szörnyek,

kidugva izzó óriás szemüket a vízből, mint a tószéli langyos öböl

vizébe orrlikakig, szemgolyókig-bújt békák, hogy csak pórusos aranyporcogó-

serleg-orrlikuk és dülledt mirigy-harang-borítású kocsonya-körte

szemük dagad ki a penészes zöld vízhártyából, az aranygyűrődés-

csöndből, vártak vala a tenger fekete talpáig leépülő gigászi

élet-takony-harangként rengve lassan és lüktetve, fújtatva lágyan,

kékpettyes és csíkos és zöld kitinpáncélszárny-lécbordázat-testű

és kocsonyaselyem-hasú, csőr-pofájú, csontsarló-gereblye-fogú,

szempillás és szempillátlan tengeri óriások és tengeri szörnyek, mint

egyetlen izzó sötétkék bársonyharang-óriás, amelynek külső oldala izzó

szemekkel vagyon kirakva, kocsonya-ragyogással és gyémánt-lángolással

vala kirakva, mint gyöngyökkel, gyémántokkal ősi koponyaálarcok, kelyhek.

És vártak vala a tenger kristályizmokból font mélyiben, zöld

kristályizomfonadék-serlege alatt óriás piros csillagcsipke-koszorúban

elrendeződve a tengeri csillagok, óriás rózsakoszorúba fonódva a

tengeri rózsák, óriás izzó liliomkoszorúba fonódva a tengeri liliomok,

óriás barna csonttüske-koszorúba fonódva a tengeri pókok, óriás

lüktető viaszkoszorúba fonódva a viaszrózsák, óriás sárga lepény-

koszorúba fonódva a lepényhalak és mindenféle más állatok, hal-

lepények, virágállatok, uborkák, dinnyék, állatvirágok. Zöld szivacs-

koszorúként a szivacsok, fehér mészrácsháló-kesztyűk lüktető eleven

koszorújaként a zsákállatocskák. És vártak a Halál-megváltó

végső-végső harcra hatalmas tűzkoszorúkként lebegve a tenger

izzó kristályharangja alatt, lebegve mint óriás tűzkoronák a

mélytengeri világító állatok és halak, tűzcsipke-margaréta-koszorúk,

tűzpetty-koronák, tűz-pontsorozat-láncok, tűzrózsa-szemhéj-

koronák, tűz-látomás-harangok, a hideg mirigyfényű tűzlövellők.

És vala már hatszáz éve halott a király, vala már hatszáz éve

halott a Gőgös, a Büszke, a Dacos, az Álnok, a Hazúg, a Bűvölő,

a Lenyűgöző, a Leigázó, az Elvarázsló, vala már hatszáz éve

halott, és népe kihalt már és nemzettjei is kihaltak régen!

S a Természet lenyűgözve várt a Királyra, várt a Halandóság a

végső, győztes küzdelemre, várt a legyőzött Halálra, várt a legszebb

diadalmi-táncra, várt, várt, várt a Világ-lakodalomra, az

Isten szívéig fölhabzó gyönyörű vad Vígalomra! S a hatszázegyedik

év első pillanatában, igen, abban a minutában, a színarany trón egyik

tölgyfa-lába kiesvék a trón megrogyván imbolyogva és recsegve

előredűlvén a földre zuhant. Mert a király, a király, a büszke király

elfeledett vala szólni a szuhoknak, elfelejtett vala szólni a

pici szúnak, amely ott lakott vala a kemény tölgyfában. Ott

lakott vala és rágicsált és ürített és zabált, és fúrt vala gyémántfűrész-

koponyájával, kristályfúró-fejével milliárd likacsot, alagutacskát,

habos barlangocskát, cifra üreget a fában, míg a trón-lábat lassan

kiette és megette, míg a kemény tölgyfát szivacsosra rágta, míg a

kemény tölgyfát habosra harapta, míg a kemény tölgyfát tajtékká

őrölte! A király pedig arccal zuhant vala a földre, a gőgös, a

büszke, a hazúg király, és nem vala már rajta igézet, segítség,

nem vala már bűvölet, varázslat, nem vala már semmi titkos

szentség, rem vala már vak lenyűgözöttség, nem vala már uralma

a Léten! És megértvén az állatok a dolgot, megértvén, hogy szívüket

becsapták, megértvén, hogy a király hazúg volt, megértvén, hogy

ők a becsapottak: fölhabzottak, fölgerjedtek, sírtak, bömböltek,

vinnyogtak, vonítottak, keservükben bőven ordítottak, iszonyú vad

haraggal bámultak! Mert a király ott feküdt a földön, szőrhab-arcát

a gyémánt-mohába ejtve, feküdt csontvázzal kihímzett kesztyűkkel, csontvázhímzéses

palástban, szétterűlve, mint egy döglött béka, mint egy halott denevér

feküdt ott, döglött őspók pókhálógomolyban, úgy feküdt ott

tenger-szőrzetében! Aztán az állat-gyűrűk megreszkettek, összetört

a madárősesernyő, forrt, bozsgott a tenger ősharangja, bugyborékzott,

sistergett a tenger, mintha vulkán fújna mélyében hörögve, fortyogott

és bugyburékzott minden, rángott, vonaglott, háborgott minden, a

csillagok rengve kavarogtak, lobogtak a láng-üstök, sörények,

vicsorogtak a szelek, a fények, egyszerre izzott a nap, hold, csillag,

üstökösök dagadva rohantak, tűzkocsonya-farkuk rengve csapkod,

vihar kavarodott, villám csattant, ömlött a víz, ömlött a jég,

napfény, ömlött a hold ezüst lángja, üszke, fölbomlottak,

állatsejtekké olvadtak a kocsonya-harangok, őstakony-harangok,

a madárkupola-ernyők, az állatkoszorú-tornyok, a gyémánthegy

repedezni kezdett, csupa gyémánt-robbanás volt minden, tűz

lövődött ki a gyémánt-résből, növények, virágok burjánzottak,

zöld tajték-özönnel a hegyre kúsztak, izzó viráglávával szőr-láva haját,

szakállát belepték! S a vadak a királynak estek, egy perc alatt

fölfalták, megették, megzabálták szőrét, húsát, csontját, meg-

zabálták bőrét, minden rostját, megzabálták kesztyűit,

palástját, megzabálták papucsát, ruháit, megzabálták minden

porcikáját. Trónja elolvadván ott feküdt a virággal, növénnyel, szőr-lángokkal,

indákkal, tüskékkel, szöszökkel, levelekkel, lencsékkel és zöld füsttel,

növénymirigyekkel kövéren behabzott hegycsúcson, mint óriás

párolgó tehénlepény. Lába-körmei és keze-körmei is ott feküdtek

virág-lánggal, növénykásával befolyva kövéren, mint hatalmas

kőből való rózsák, mint hatalmas zöld szaru-tekercsek.

Gyermekcsigolyából reszelt, csontvázirásos, gyémántkoponyás gyűrűje egy madár bögyében.

Koronája, a Koponyák-serlege pedig széthullván izzó gyerek-

koponyahalmazzá ott feküdt egy óriás lapulevél zöld kristály-

moha-esernyője alatt a zöld homályban, mint egy halom döglégy-

pete, amit az Őshalál-Döglégy, az Űr Kristálysisakos-Dögrabló-

Végzete tojt bosszúból a Földre. Mert bizony nem győzhet

senki a halálon! Halandónak halállal kell élni! Halandónak

halállal kell halni! Halandónak halál a halála! Jaj! Jaj! Jaj!

Jaj, micsoda habos fújás, tajték-bömbölés tajték-rohanás, szőr-lángú

rengés, habos vicsorgás, sírás, bömbölés, nyerítés, vonítás, üvöltés, örjöngő

zsongás, véres szemgolyó-forgás, szempillaszőr-szétcsillagzás, farok-szőrrózsa-

szélben-virágzás, micsoda fülkagyló-hegyezés, fülkagyló-legyezés, fülkagyló-

reszketés, pata-dühöngés, szaru-dübörgés, körömcsattogás-kőtűzözön, micsoda

tajtékos orrlik-bársonykürtölődés, szőrös bársonykürtök, és szőrös mohakürtök,

szőrös selyemszivacs-kürtök riadt és tébolyúlt és szégyentől-mámoros vad

fújása, bársonyliliom-orrlikak, szivacsliliom-orrlikak, mohaliliom-orrlikak

forró gyászkürt-zenéje és bosszú-zenéje, szőrös bársonyszájcimpa-szétnyílások,

kékeres belső-kibuggyantások, fogsor-lángoló, gőzölgő állkapocs-szétnyitások,

micsoda torokig-tátott véres üvöltések, nyihogások, fuldoklások és lihegések,

micsoda szőr-reszketések, szügy-szőr, has-szőr-átkok, a far, a szőrkehely-tompor, a combok, a

hát, a szőrbuborék-pocak, a nyak, a szőr-álarcos, szemleilla-serleges fej

szőrzetének szőrdudorodás-érhálózat-remegése volt a Csalódottak, Becsapottak,

Megszégyenűltek és Megszégyenítettek, a Balga-Hívők és Halhatatlanságra-Vágyók

vak felelete és vad bánata, a Halhatatlanságra-Várakozók szégyene, dühe!

Fekete pettytömeg-hömpölygéssel, fekete petty-buborékhalmaz-pettyhalmaz-buborék-

fekete pettytorony-fekete pettyoszloplábú-pettygomolygás-golyó nyúlánk és megnyúlt

furással, óriás szempilla-szőrcsillagú aranypettyhalmaz-szemgolyós tűzpetty-ragyogással,

virágszoknya-ajkú, sárga mohaliliom-orrlikú fekete pettyhálószövet-csikóhalfejű

némasággal robogtak, úszván szinte a fémporban, csillagátok-ködökben a

zsiráfcsikók, zsiráfcsődörök, zsiráf asszonyok; zebracsődörök, zebra-anyák és

zebracsikók fekete szőrcsík-pozitív, aranyszőrcsík-negatív buborékhalmaz-hömpölygéssel

iramodtak és nyerítve, fekete-aranycsíkos tompor-szőrbuborék-tánccal topogtak és

futottak; fekete szőrliliom-orrlikú, aranyszőr-kecsegefejű aranyszőrcsigák,

szőraranyhullámzások hömpölyögtek sírva: tevekancák, tevecsődörök, tevecsikók;

áradt a lila, piros, rózsaszín, nagyszőrös szivacsgomba-ajkú, őskocsonya-kancsó-virág-

fejű, kövér és röfögő, ősbársony-tátikaszájú kocsonya-vízözön: a vizilócsorda;

kék és zöld és barna és szürke dagadt zománc-pikkelykoporsók, a krokodílusok

úsztak, kék mirigycsésze szemhéj-borítású keskeny lencsevágat-orrlikukból fehér

bugyborgás-fürtöket, buborék-lánchalmazokat a vízfelszín szétgyűrűző zöld

hártyáira fújva: az óriás kőgyűrődés-kanok, kőszivacs-anyák, kőrongy-csecsemők

kőkobra-hernyó ormányukat a meggyalázott csillagok felé emelve füstölgő

bazalt-csorda-rohanással hömpölyögtek, az elefántok; és a mohos és szivacsos

óriás kőlapokból heggesztett és nagy kőszivacs-taréjokkal, kőszivacs-fodrokkal

összeforrasztott rinocéroszok kőszivacs-homloktömpeségből kiforrt csonttüskéjüket

a csillagokra szúrva futottak, húzva maguk után, kőszivacs-zúdulás tömegük

után, lebegtetvén könnyen kőbuborék-buggyanás ajkuk fölött a Mindenséget,

mint tűzpettyháló égitest-szemfedőt; lila gumiálarcú, bordás bíbor zománc-

szivacs-álarcú, fekete moha-álarcú, fekete bársony-halálfej-álarcú, kék

szőr-álarcú, asszonycsöcsű, férfipéniszű aranyszőr-rózsák, piros mirigyrózsával

összenőtt kövér ezüstszőrcsillag-gallérú, kék szőrhabrózsa-taréjú, kövér arany-szőr-kutyák,

kék gumi-csecsemőkezű, piros gumi-csecsemőlábú piros szőr-rózsák visongva,

vicsorogva, ugatva, makogva, vakogva, köpködve, pofázva, nyafogva, sírva

ugráltak és lila holdsarló-körmű aranyszőrkesztyű-kezüket a földön húzva

szaladtak, a majmok, mint a bánatában összeroppant isten megtébolyúlt

látomása, mintha ember-arcú aranyszőr-kecskebékák, gyermek-arcú aranypamut-

szöcskék vad csordája és őrűlt gumi-szőr-özöne ugrálna a sistergő csillagok

között, a csigás tűzpetty-lepényen, mert talpát égeti a tűzbugyborgás, csillagláz,

az égitestek kék fém-füstje, hisz-kilökődtek az isten óriás, zöld, hideg moha-szívéből;

a meg-nem-váltás magzatai, mint réműlt magzatok az állat-anyaméhből;

és futottak, vad lihegésük gőz-páfrányait a dühbe-dermedt csillagokra fújva

az óriás mohakorona-fejűek, a csontvizimalom-kerék-fejűek, a csontszivacs-

szélmalomkerék-fejűek, a szakállas-szügyűek, az ősmanó-mohaszállúak,

az aranypettycsillagos-aranyholdas vérgolyó-szeműek, a dagadt fehér szőrzacskóban

nehéz iker-őstojásúak, a tűzmirigyliliom-hüvelyű szőr-óriások, a szerelemtől

fölfújt, földig-lógó szőrbuborék-érbuborék-pocakúak, az áldottságtól-fölfúvódott-

hasúak, a magzataikat hömpölyögve-hordók, a rózsa-tőgyűek, a rózsaszivacs-

csöcsűek, a bánat-szeműek, a szarvasok, bölények, bikák, bivalyok, medvék,

a vaddisznók, tapírok, gazellák, okapik, antilopok, a rózsaszín-kék-arany-

fekete-gyűrűs-lábúak, az aranypettyes-kékpettyes-szügyűek, a szőrvirág-nyakúak

és szőrvirág-fejűek, a tűzbársony-állatliliomcsordák, aranyöves-zöldöves-kéköves

hosszúnyakúak, a sárga szem-keret-mályvások, a totyogó medve-szuszogások;

és futottak mind az emlősök, emlőtelenek, a kanok, bikák, csődörök, bakok,

a nőstények, elárúlt állat-asszonyok, a méhükbe új-halált-befogadók, a halál

köré magzatburkot-növesztők, a halált-kihordó, halált-nyögve, habosan megszülő

nők, anyák, szűzek, asszonyok. És mint óriás szürke kő-szöcskék, kőhab-sáskák

ugráltak, szökdöstek, szaladtak a kenguruk, és kőtüske-gombócként, kő-mozaik-

golyóként, kő-övek-buborékjaként hömpölyögtek a sünök, hangyászsünök, tatuk,

övesállatok, sziszegő pikkelyláva-zúdulással a kígyók, gyíkok, mindenféle gyík-

félék, leguánok, varánuszok, és mind a hüllők, kétéltűek, bogarak, madarak,

futottak, szálltak, robogtak, hömpölyögtek a Halál felé, a Halál felé, a

le-nem-győzött Halál felé, a kődárdával át-nem-vert-szívű felé, a Legyőzhetetlen

Egy felé, a Megválthatatlan-Mindenkié felé, a Halál felé, a Jövő felé.

És a tenger is bozsgott, sistergett, fortyogott, bugyborékolt, füstölt, habzott, tajtékzott összes

lényeivel: a kocsonya-csillagokkal, pikkely-csillagokkal, takony-csillagokkal, mészcsipke-

csillagokkal, tűzmirigy-csillagokkal, kristálycsillagokkal, állatvirág-csillagokkal, az

óriás kocsonya-bálványokkal, óriás zománc-ragadozókkal, bársony-

szörnyekkel, gyöngyház-csillaglepényrügyekkel, a hatalmas kékpettyes

kocsonyakardokkal, bársony-vicsorgás-pofájú dagadt üveg-pallosokkal,

az óriás szőrös csontrügy-csillagkanokkal, egy-rózsavagina dupla kő-

szárnyú óriás kagylótátogatókkal, a kis gyermekszemű üveg-szögletesség, üveg-

tüske asszonylovakkal, bársonyhab-rózsa lázzal-teleírt dagadvány-kanokkal,

az óriás pórusos mészkürt iszapban-gurulókkal, az iszonyú rózsa-rablókkal,

csillagfogsor-szájú kocsonyabársony-mályvákkal, a mályvapettyes-tűzpettyes

ragadozó óriás-falloszokkal, a virágzó húsvirág-kanokkal, hím-asszonyokkal,

nőstény-rabokkal, fújó, prüszkölő, hörgő, szuszogó óriás kocsonyahólyag-

tehenekkel, dagadt mohabuborék-hurka-asszonyokkal, a csöppnyi szilárd

üvegtakony-állatégitest milliárdokkal, virágzásokkal és burjánzásokkal,

erjedésekkel és dagadásokkal füstölgött, buborékzott, fortyogott, sistergett,

bugyborékolt a tenger is, hömpölygött önmagában és önmagával, hömpölygött

lényeivel, remegéseivel, rettegéseivel, éhségével, szerelmeivel és fényeivel

a Halál felé, a Halál felé, a Le-nem-győzhető Minden-egy felé, a

Halál felé, a Halál felé, a kőlándzsával-szét-nem-roncsolt-szívű

felé, a Legyőzhetetlen Értelem felé, a Megújító Elbomlás felé, az Újrakezdő

Befejezés felé, az Elmondhatatlan Összesség felé, a Kimondhatatlan

Gyötrelem felé, a Mindenséget örökre-szűz magzatburkába záró

hím-nőstény Őskezdet felé, a Mindenséget vak méhében kihordó, a

Mindenséget mindíg-újraszülő, önmagát önmagával nemző, önmagát-

önmagával-erjesztő, önmagát önmagában kihordó Ősférfi-Ősasszony felé!

A Halál felé, a tűzpetty-csillagszövedékből szőtt Mindenség-nagy

Őskan-Ősemse-Ősbika-Ősnőstény-Őshermafrodita Őshalál felé.

A csillagondó-csillagsperma-csillagpete-őstűzpettyszivacs Ős-kettős Nemiszervek

felé, a szerelmes ondó-pete Mindenség-erjedés Őshalál-Ősélet felé!

Az örökké fölgerjedt, örökké pete-kész Őstűz-Férfinemzőszerv, Őskék-

Asszonyméh halálos dicsősége felé, hogy megváltódjon a szerelemben és a halálban.

A Mindenség-Halál, Mindenség-Szerelem, Mindenség-Föltámadás felé!

Jaj, ott feküdt a furcsa, tiszta szép Skeleton, a tiszta, tiszta, tiszta

Óriás-csontváz az óriás mohakorong-térség közepén, ott feküdt az

óriás mohacsipketorony-koronaágas mohakoronában, ott feküdt az

aranykristály-koporsóban, a harmattalan és gyásztalan reggeli fény

óriás kristályrögébe temetve, mint ősborostyán kristály-csöndjében az

ősi csontcsipke-gyíkcsontváz! Ott feküdt az Embersárkánygyík tiszta

váza, tiszta, tiszta maradéka! Mert neki hatalma annyi sem vala,

mint egy hangyának, vagy a szúnak, vagy Salamon királynak, hogy

megőrizni magát a csönd-kristályba temesse, hogy a gőgöst, a büszkét a

porba rántsa, hogy a Végső-Elhordatást, a Végső-Széthordatást egy

napig megállítsa vala, mint Salamon király! Mert egy éjszaka elhordták

húsát és kőzetét és hajzatát a vadak, a Ki-tudja-kicsodák, a Ki-tudja-voltak-e,

a most-már-láthatatlanok! Sírjunk sírván és panaszkodjunk helyette,

sírjunk sírván és fohászkodjunk helyette sírván, aki Sárkány vala

félig, de félig mégis Ember vala, a maradék árva Emberiség!

No én szemeim sírjatok immáron és hullassatok keserűséges könnyeket,

és meg ne szűnjetek a keserűséges sírástól és a könnyhullatástól,

és óhajtástól, No ez világnak immár minden ő vígaszsági és

hangossági, mindenek tőlem eltávozzanak és azok mindenek

kik énnekem gyönyörűségeknek láttatnak vala, ezek mind

éntőlem messze eltávozzanak, és engemet megkeserűltet a

puszta kietlenben haggyanak, csak önnön-magamat keseregnem,

és sírnom, És az én szerető társamat a keserűséget haggyák

nekem megkeresnem, Úgyhogy sirathassam meg az szertelen

való gonoszságokat, hogy kik énnekem az én bűnömnek

homályából jöttenek énreám, és kik engemet néha gyakorlatossággal

örvendeztetnek vala, és ifjúságnak szépségével gyönyörködtetnek

vala, és virágoztatnak vala engemet, És íme mostan ez gyarlóságos

nyavalyában behoztanak engemet, Ó én lelkem siess és térj

be tennen magadhoz, és minden ez-világi elmúlandókat

felűl hagyj, és felűl nyomóggyad, és lábad alá vessed És

fuss be az kietlen pusztában, és keressed meg az mélységes

keserűséget, hágj fel a nagy magas hegyre, Az szíved és elméd

beli keserűségre, és kérjed meghasadott és keseredett jővel,

és siralmas szóval, Nagy sok óhajtásokkal, és fohászkodásokkal,

és nagy keserűséges kiáltásokkal úgyhogy Mind a mély völgyeket és

mind a magas hegyeknek tetejét, És mind a magas égnek magasságát

felűlmúlja az sírás, kiáltás, Oly igen nagyon, és oly igen nagy

szívszakadásnak keserűségével úgyhogy a mennyeknek magasságában

a kegyes mindenható istennek ő irgalmasságos füleiben bejutnak

hangoztassanak, Avagy hangoslassanak, kik kegyességgel

teljesek, Ilyen és ehezvaló kiáltásokkal járúl, és ezt mondjad

Óh drága nemes kövek, óh nagy magasságos hegyek, óh nagy

sok szép virágokkal megékesűlt széles mezők, Óh fényes

csillagokkal megdíszesűlt nemes magasságos lakodalmak,

ki volna ti-közületek hogy ki adnája azt énnekem, hogy

hirtelenséggel való tűz az ő nagy hévségével az én szívemnek

gyökerét megégetné az ő buzgóságos hévségével, És az én

szemeim nagy bőséges keserű könnyeket hullatnának, És ki

volna az, hogy ki engemet keserűségre nem indítana, és az én

keserűségemben engemet megkönnyebbítene, Sőt bizonnyal

szívemnek adna oly nagy keserűséget, hogy hozzája való hasonlatos

keserűséget ne lelhetnének, avagy lelhetnének, hogy ki az én

lelkemnek keserűséget tegyen, és az én szívemben engemet belűl

gyötörjön és kínozzon, Jaj énnekem boldogtalannak, mert

bizonnyal jóllehet hogy az én mennyei jegyesem engemet az ő

szeretetiben vett vala, és engemet ő éltet vala, és ő engemet

jegyesének választott vala, és önnön gyűrűjével ő magának

gyűrűzött vala, és engemet nagy sok-képpen megékesített vala,

Mézet és tejet gyakorlatosan az ő mézes szájából vettem

És ottan ottan gyakorlatosan az ő szájának édességes csókolgatásával

gyönyörködtem és éltem, És gyakorlatosan lelki ölelésekkel

engemet hozzája ölelt az én lelki jegyesem, Ki liliomoknak

szeretője, Mind-ezekkel és egyéb sok jószágokkal engemet

betöltött vala, De maga én boldogtalan nyavalyás én neki

mindezekről hálátlan voltam, És mikoron én ennyi nagy

tisztességben voltam nem értettem meg magamat, de ő-tőle

elfutottam és eltávoztam, szeretőmet elhagytam, És íme immár

szeretőm-hagyott vagyok, Jaj énnekem gyarlóságosnak, mert íme

elvesztem őtet, Jaj énnekem hit-balgatagnak Mert az én

szívemnek egyetlen egy vígasságát elhagyám, és tőle elszakadék,

Jaj, mert elhagyám az élő vizeknek erit és urát, Jaj énnekem

Mert az én szeretőmtől néha szerettettem vala, Jaj, mert én

magamat tőle elidegenítem, és elválasztom, Jaj énnekem

gyarlóságosnak melyeket én ővele elvesztettem, Mert íme önnön-

magamat elhagytam és mind a mennyei lelkeket is megsértettem,

És íme immár a magamnak való szomorúságok eljövének,

Mert mindenek engemet elhagyának És íme immár ülök miként

mezítelen árva özvegy elhagyott asszonyállat hogy tudatlansággal,

és keserűséggel bétölt, Jaj énnekem, mert az én csalárd

barátim Sőt bizonnyal a biztos barátim is nagy szidalmassággal

engemet megcsalának, és nagy gyarlóságos szegénységben engemet

elhagyának, és minden jószágomtól megfosztanak kikkel

az én jegyesemtől valék meggazdagított, avagy meggazdagítván,

Óh tisztességnek elhagyása Óh örömöknek elvesztése, Ó

minden vígasztalásoknak megfosztása, mert csak egy jőne el

minden-nemű én kivánatosságimnak teljes elvesztése fosztása

és pusztulása, Jaj énnekem, Mert immár innentova én meg

nem vígasztaltathatom, Jaj de mert csak ez leszen az én nagy

vígasztalásom, hogy immár semminemű vígasztalást magamnak

nem teszek továbbá, de csak mindenha sírok óhajtok, és fohászkodom

mind-addiglan míg ez gyarló világban élek és keserű halállal

őbelőle el kimúlom, Jaj énnekem immáron hova fordítsam fejemet,

és magamat kihez fogjam, és ki vígasztal meg engemet immáron

Jaj énnekem Mert íme immár mind ez világ elhagyott engemet,

Jaj, mert az én szeretőmet én elhagytam Jaj énnekem, hogy

mire én azt tettem Jaj ki gyarlóságos idő óra volt az, ki a

gonoszságoknak esméretére lett Óh tündöklő szép piros rózsák,

Óh gyönyörűséges illatozó fehér liliomok és szeplő nélkűl

való violák, Azaz szentséges és szeplő nélkűl való lelkek,

lássátok, mert nem az estéli virágok, akiket én mondok nektek,

vegyetek eszetekben, és lássatok engemet tövisekhez hasonlottat,

és vessétek a ti szívetekbe hogy mely igen hamar, és hirtelen

megfonnyad, és elesik a virág kit itt ez világ elragad, mert

továbbá egyéb semmi nem ér itt lenni hanem csak az hogy eleven

meghaljon Ime ezen-szerrel vagyon immár énnekem, semmi

egyéb nekem nem illik egyéb hanem csak hogy éltemnek

javában meghaljak Sőt virágozván elfonyadjak, Ifjúságomban

megvénhedjem idő előtt ékességemben megkorúljak,

betegűljek, Jaj de maga ezek mind könnyen elveszteglethetném

hallgathatnám, de jaj csak az énnekem mentűl nagyobb

nehezebb, hogy az te kegyes atyai orcádat megsértettem, és

tégedet én szeretőmet megszomorítottalak, Jaj, mert ez énnekem

az én poklomnak kínja, és ez énnekem minden keserűségeknek

fölöttébbvaló keserűségem Ó én édes Istenem, lám elmémben

megfogyatkozom, mikor meggondolom, és megszámlálom

mennyi édességes szeretetekkel elő-vettél vala, mikoron ennyi

édességekkel gyönyörködtettél vala Jaj énnekem, mert mind

ezeknek keserű kínja gyötör engemet Azért, hogy miért én

mind-ezekről hálálatlan lettem, hogy ennyi sok jószágokkal

mely keveset gondoltam és ennyi nagy kincset mely könnyen

elvesztettem Óh boldogtalan halálnak kívánatos jelenvolta

hol vagy, mit hallgatsz? Mire el nem jössz és mire nem

veszel engemet boldogtalant Ó emberi szívnek nagy kemény

erős volta hogy én ennyi nagy keserűségeket szenvedvén meg

nem fogyatkozom Ó én szívemnek a vas keménységéhez hasonlatos

ő keménységes volta Mire hogy ennyi nagy sok keserűségben

keseregvén meg nem hasadsz Ó ti mind isteni nemes virágok

lássatok és hallgassatok meg engemet és ti mind kegyességes

szeretők velem-egyetemben keseregjetek és sírjatok, mert én

vagyok a boldogtalan néhai szerzetes jegyes a nagy

felséges névvel ki néha valék megékesíttetett Én vagyok a

boldogtalan, ki néha hívattatom valék a felséges királynak

választott jegyesének, Mert az áldott isten a bőséggel gyümölcsöző

olajfának nevezte vala az én nevemet Jaj, engem

boldogtalannak Mert immáron én nem vagyok méltó ígyen

csak az ő szeretőinek társasági közűl valónak, és mondhatom,

Avagy hívattatnom és az ő tisztivel tiszteltetnem Jaj

énnekem boldogtalannak, mert íme Immáron továbbá az

én szemeimet a nagy szégyenséges pirongatásoktól ígyen föl sem

merészlem emelnem Jaj énnekem gyarlóságosnak, Mert íme

immáron továbbá az én számat meg nem merészkedem

nyitnom Óh szívnek keserűsége Jaj énnekem boldogtalannak,

mert minden-felől nekem keserűségem vagyon Jaj énnekem

mert hogy mit válasszak magamnak nem tudom, Jaj énnékem

boldogtalannak, mert az én szeretőmet meglelhetetlenségnek

hiedelme nélkűl elvesztettem, Jaj énnekem, mert minden

halálnál nehezebbeknek ítéltetnek énnekem az én lelkemben

ez hogy ismét őtet meglelhessem miképpen először

megleltem valék Ezt immáron hiszem az én lelkembe szívemben

hogy ez lehetetlen legyen, Jaj énnekem, mert íme miképpen

mind ez szélességes szegletiből mindeneket megkeserítettem

keserűségekkel, Jaj mert bizonnyal jobb volna énnekem

hogy ha pusztában Avagy kietlenben volnék, holott

önnön magam egyedűl emberi szem engemet nem látna,

sem pediglen emberi fül nem hallana, Úgyhogy szabadságosban

szívem szakadatjának keserűsége szerint magamat meg-

elégíthetném a nagy keserűséges sírásokban, kiáltásokban,

és keserű könnyhullatásokban, Jaj, énnekem, Mert immár

ez leszen végezeti az én megvígasztalásomnak és konzolálásomnak,

Ó bűn bűn mit hoztál énnekem, Ó boldogtalan bűnöknek

tűz-szeplői, és ó ti fáradozó torkosságok, Íme mely

nyavalyásságokban engemet bevittetek, Óh te fertőzetes

világ, mert csalárdságnak, és hazugságnak rozsdájával teljes vagy,

Jaj annak aki szolgál teneked, és aki a te akaratod alá

magát adja Jaj Ó mert mennyi háborúságokkal, és keserűségekkel

ez íly ember háborog és kesereg, Ó lám de maga ha némiképpen

kővel láttassék őneki vídámsága, de lám

enyésztetvén vagyon az ki őtet belűl úntalan rágja Ó ha

kívül láttatik tisztának, de maga lám eléje jőnek számtalanok,

kik szünetlen az gyarlóságos lelket gyötrik Jaj csalárd világ

Jaj melyeket ennek előtte énnekem mind eleitől fogván fogadál

és fogattál vala, mikoron engem meg akarál csalnod édes

leveleiddel És gyakorlatos ajándokiddal ellenkedéseket vettél,

és édességes beszédiddel kínáltál, és miképpen a tengerbeli

leány színű halnak Avagy csodáknak ő hangos édességes

szép éneklési Eképpen szép beszédieddel éntőlem elmémet

elvetted elhajtottad és elfordítottad, és miképpen az uta-vesztett

asszonyi állatnak ő színét látnám szemeimmel Énnekem

hit-balgatagnak szívemet által-öklelted, és énnekem

víz-kérőnek tejjel, Avagy tejes emlőt mutattál, és meg-

nyitottál Jaj énnekem, mert íme engemet balgatagot édes

színnek alatta keserű mérgekkel itattál, és íme édes illat

alatt epének, és méregnek keserűségével, megrészegítettél és

megbágyasztottál, Jaj énnekem, mert gyakorlatosan szépségű

almákat tennen kezedből hízelkedésnek gyönyörű szérüskert

énnekem, mutattál Jaj mert nagy gyakorlatosan szépséges nemes

illatos rózsákat a te rózsás-kertedből énnekem hoztál, és

engemet vele ajándékoztál, és megesküdtél énnekem, hogy

engemet mondhatatlan nagyon szeretnél, és soha el nem hagynál,

úgyhogy soha sem örömömben, sem vígasságomban, sem

szomorúságomban Sőt sem gazdagságomban sem szegénységemben

engemet meg nem hagynál, és éntőlem el nem válnál, Óh okos

és csalárd ravasz ó te kegyetlen méreggel tölt kígyó Jaj mert

íme mindezekkel, és egyebekkel nagy sok számtalanokkal engemet

gyarlóságos balgatagot a te halálodba be-vontál, és annak-

utána a halálra vontál, és vittél Ígyen ezen szerrel hogy

miképpen mikoron kinek az zöld ágat mutatják és az halálra

örömest vitetik Ó kegyetlen fene haragos kemény vad Óh te

vérben-telhetetlen bestye, mostan ki igen kegyetlenűl furdalsz

engemet, kit igen könnyen meggyőztél Óh ki hirtelen kegyetlenűl

szorongatsz engemet, kit igen könnyedén megcsaltál, Mert a tenger

csodájának a leány színű halnak szép éneklésének hangos

szavát hoztad elém, és ez szín alatt megcsaltál engemet

Íme a tengeri halnak édes szavának hangosságát mutattad,

de magát fullánkodat lenni Jelentetted, és íme mindezek

vissza ellen fordúltanak, Jaj, mert mikoron én a te kebeledben

bátorságos nyugodalmamat állíttanám, Jaj, mert íme hajaim

elmettetnek, és szemeim kitolattatnak, Jaj, mert énnekem

életem elmúlik, és eltávozik, Jaj, mert erőm is elvétetik én-

tőlem Jaj, mert még annak fölötte mind az én ellenségimnek

kemény tőre alatt fekszek, Jaj íme mindezeket elmémbe meg-

gondolom avagy gondolván, és mindezeket forgatván Jaj íme

önnön-bennem megfogyatkozom, és megfonnyadok, Jaj, mert

önnön-magam magamnak nehézzé lettem, Azért bizonyában

boldognak mondatik az oly gazdagságnak királyné-asszonya,

kit az egyebeknek eme veszedelme íly jóvá tett, hogy ki

mind testének elméjének ártatlanságát megtartotta és

megőrízte Ó mely boldogsággal ez életen örüljön Sőt ígyen

meg sem véltethetik és gondaltathatik, azért vígadjon a

tiszta élet mindaz lélek ki az világi kívánságtól elszakadtott

és elválaszttatott, hogy ki mindenkoron kemény háborúságot

szenvedett lelki-ismeretében Jaj íme mindezek asszonynál nehezebbek

énnekem Sőt oroszlánnál erősebbek fenébbek Sőt még az

mennydörgésnél is rettenetesebbek, és az üröm keserűségénél

keserűbbeknek bizonyíttatik, Jaj énnekem mert ez a belűl

még rágó féreg ki a marástól rágástól meg nem szűnik és

meg nem fárad, De maga soha nyugodalmat nem hágy. Sőt még

nagy sok állatokat hirtelenséggel felrettent Jaj énnekem mert

íme eme és ennek vadnak kik az megfertőzött lelki-ismereteket

marják, rágják, és szaggatják hogy kiket itt az szeplő nélkűl

valók igyen csak alig hihetnek Sőt meg sem gondolhatják Óh

én uram és én istenem Mert a te teremtett állatod ő teremtőjének

teneked szolgálván megvilágosúl az gyötrelemben a hamisak

ellen, és könnyebb leszen nekik a jó mívelködetre mind-

azoknak kik tebenned hisznek, Ime én ezeket mondám,

mert bizonyság tanítja ezeket mondanom, és az én szívembeli

mostan-való nagy keserűségem inte engemet ezt mondanom,

mert a nagy keserűség engemet megnyomorítván immáron

engemet meg-kényszerít kiáltván és mondván Jaj, mert igen

gonosz és keserű énnekem hogy az én jegyesemet én elhagytam,

és hogy az ő parancsolatának én nem engedtem, Jaj ki volna

aki hogy adna énnekem olyan széles hártyát, kinek széle

legyen oly széles mennyi az égnek Avagy az mennyországnak

széle mennyi tintát annyit mennyi fáknak ő levelei és az

réti füveknek ő magjai, avagy magvai, hogy írhatnám még

az én keserűségemet, és mondazokkal egyetemben az én káraimat,

kiket meg nem lelhetek, kikben be-estem, Jaj nekem, mert

az én szeretőmet én elhagytam, Jaj énnekem nyomorúltnak,

Miért hogy ígyen ez világra születtem volt, Jaj, miért, hogy

még anyámnak méhében el nem vesztem volt Jaj miért

mindenestűl fogva megfogyatkozom, Jaj hogy mit tegyek ígyen

nem tudom Ó én uram és én istenem, Jaj mit veszteglek, és

mit hallgatok továbbá Jaj mit háborgok és mit sírok

kesergek Jaj mit tegyek és hova legyek, jaj mit illik továbban

immáron énnekem egyéb, hanem csak hogy önnönmagamat megútáljam,

és a boldogtalan kétségnek esésében a pokolnak sötét mély

vermében magamat bevessem, és az áldott istennek ő dicsőséges

színének orcája előtt magamat elvonjam. Jaj! Jaj! Jaj!

Jaj csalárd világ, csalárd világ megloptál engem és megcsaltál engem,

és becsaptál engem és összetörtél engem! És fölhág vala a Nap az égnek

közepébe, fölhág vala a sugárzó arany-állat a Csönd tetejére és

még mindíg semmi állat-moccanás és még mindig semmi növény-

moccanás, mintha megkristályosúlt volna a világ, mintha óriás

sugárzó kristályrög belsejében dermedezne a különös titkos

Vegetáció mindörökre, s a láthatatlan madarak, állatok, állat-

keverékek, madár-keverékek és rovarok, rovar-keverékek a növényzetben, a

mohában és a földben, vagy a moha alatt rejtőző kövekben

várnának álmodván, vagy halottan, vagy valami titkos, titokzatos

szóra! S ott feküdt a furcsa-furcsa, titkos titokzatos Skeleton

a Csönd kristály-kastélyába temetve az óriás mohakorong-térség

közepén, ott feküdt az Embersárkánygyík különös-különös

Csontváza, és nincs asszony, aki legalább csontjait összeszedvén,

csontjait könnyeivel mosván, eltemesse, nincs asszony, aki csontjainak

moha-gödreit ásson, s csontjait könnyeivel mosván, csontjait

csókolgatván, csontjait lebomlott, vérrel-átitatott hajával, haja

véres puha kendőjével törűlgetné, vak csontjait megtörvén eltemetné!

Aki sírván sírna, zokogván zokogna, aki sírván sírt volna vala

még a zengő vad Állat-rablás előtt, még a diadalmas, részeg, tékozló

Zabálás előtt aki csókolgatta volna fekete vérrel, tüdöszín vérrel

bugyborgó ajkait, vére száradását, vére drága habját. Mint az

a Másik, a ki-tudja-mikor-volt, ki-tudja-volt-e Asszony a

jajgató véres Fa alatt, mikor elkékűlt isten-magzatát ölébe vette,

aki a megsárgúlt, véres és zöld epe-lávás és nyálhabos-szakállú

fejet ölébe vette, nehéz könnyeivel áztatgatta, sűrű vad csókjaival,

tebolyúlt csókjaival csókolgatta! Ó, vérmocskos áldott Szűzanya!

Ó, Vérmaszatos Asszony, aki nemcsak a szülésben, nemcsak a tiszta

menzeszben, de a halálban is vagy merő vér, valál a vérrel vastagon

behintett! Jaj ott feküdt elveszetten, húsában fölzabáltan és

tisztán, ott feküdt az óriás mohakorong-térség közepén a titkos

titokzatos Embersárkánygyík tiszta váza, s vala csönd körülötte,

dermedett, nehéz csönd, csönd, csönd, csönd és láthatatlan tiszta

ámulat! Jaj világ, csalárd világ! És nem vala senki, nem vala

senki, senki még a förtelmes Megzabáltatás előtt, aki legalább

megprópálná föléleszteni, vagy elsiratni őt, mint halott társukat

az elefántok, mint halott társát az elefánt, aki a hatalmas

elefánt-holttestet kőszikla-fejével lökdösi, gyűrt kő-esernyős-fülű,

kő-álarcos-fejével, óriás-szempillás fejével, irgalmatlan

kőlapulevél-fülű fejével bökdösi, aki kőránc-ormányát

kőredősen elpetyhűdt teste köré csavarva nyögve emelgetné,

aki mellső lábaival szíve-táját rúgdosná lágyan, aki halott

teste mellé letérdelve, agyarait hasa alá dugná, hogy kő-recsegéssel,

kő-erdőnyögéssel lassan fölemelje, vak kőoszlop-csillag lábára

állítsa, aki szólni hívja, beszélni bíztassa, holtteteme fölött

sírva trombitáljon, holtteteme fölött gyászát trombitálja! Jaj,

nincs temető, ahová temessék, síró kentaur-csorda, aki eltemesse,

síró kentaur-csapat, aki csontja sírját körűltérpedelve árva

csontjaira hintene virágot, szórna rá virágot, mohát, rögöt, követ

és virágot! Ott fekszik az irgalmatlan tiszta Csontváz a néma

óriás mohakorong-térség közepén és nem valának sehol az állatok,

állat-keverékek, a rovarok, madarak, pókok, kúszó korall-

bokor-hátú lepények, sem az összetett, sem a tiszta lények, és nem

vala sehol a furcsa gépezet, nem vala sehol. És nem vala sehol

az óriás kék zománcliliom-kehely-fülű gépezet, a titkos barna

lakk-doboz a rajta-forgó fekete koronggal, a csillogó fekete

rece-gyűrűzés-korong, nem vala sehol a különös-különös, titkos

gépezet, a hátából tölcséresedő kék, fodros-kehelyvégű óriás

zománc-liliommal, zománc-liliomon, az óriás liliom egyik

kék szirom-szelvényén a fekete zománc-kutyával, a fekete

kutya körűl aranyírás-koszorúval, nem vala sehol a titkos,

titokzatos éneklő gépezet, az oldalából kiálló tekerővel! Ott

feküdt a tiszta, tiszta Óriás-Skeleton a tiszta, tiszta fényben, a Föld

légbuborék-burka homorú belső-tetejéig nőtt kristály-reménytelenségben,

ott feküdt a csönd kristálytojásába zápúlva a többé-ki-sose-

virágzó tiszta, tiszta csont, a reménytelen Skeleton-óriás magában.

S ím egyszercsak valahonnan, jaj ki tudja honnan, jaj ki tudja

honnan?, fölzendűlt, mint a harangok húsvéti zenéje, fölzendűlt,

mint a kereplők őscsontváz-zenéje, fölzendűlt, jaj ki tudja honnan?,

a titkos kórus, a virágos, véres ének, a csontváz-harangokkal, rózsa-

harangokkal, liliom-harangokkal, kőharangokkal, fából-vésett-

harangokkal, moha-harangokkal és kristály-harangokkal beszélő

magányos ének, talán a gép beszéde! Jaj mit akartok ti zsoltáros ősi

hangok, mit akartok ti vérrel-átitatott, halállal-átitatott, csontokkal-

zörgő, rózsákkal-beszőtt, liliomokkal-meghintett őshajú, halál-hatalmú

zsoltár-beszédek?! Jaj mit akartok ti világ-halál füstjét

szívetekben hordozó fekete szavak, ti alvadtvérszínű szavak,

ti Szűzanya szűz méhe illatú, fertőtlen ágyéka-illatú szavak,

ti Szűzanya dagadt magzatburka-illatú szavak, ti Szűz-Anya

magzatvize-illatú szavak, ti Szűz-Anya kristály-láng

magzatvizében lebegő megváltó-magzat-jövője szavak,

ti szűz-emlő illatú szavak, ti isten-lángú szavak, ti túlvilág

virágoskertje-illatú szavak, ti megszaggatott isten-húsú szavak,

ti Krisztus továbbszakadó-sebei szavak, ti durva szögeken függő

lila húsgyökércsavarodás-szavak, szögeken függő habos

végső-hörgés szavak, hajunkba vérrel-csöpögő szavak,

Jézus keresztről-levett véres teste-szavak, ti föltámadás-szavak,

ti anyatej-illatú szavak, ti csont-illatú szavak, ti halál-

árnyékú szavak, ti viola-reménység szavak, ti nárcisz-álom

szavak, ti jácint-jegyű szavak, ti halálos boldog beszédek,

zsoltár-füstök, zsoltár-lángok, zsoltár-könnyek, zsoltár-ravatalok!

Mert jő vala a vérszínű beszéd, a csontváz-tiszta beszéd, a liliom-

buja beszéd, a szűzek-átka beszéd, a kőharang-beszéd, a moha-

harang beszéd, a virágzó kőfogsor-beszéd, árad, bársonylik kéken

és hártyázik feketén, és hömpölyög rózsa-vízözönnel és zúdúl

tűzliliom-tűzözönnel talán a fényből, tatán a Csönd átlátszó

szívéből, talán az ősvastag moha alól, talán az óriás moha-

csipke-korona egyik zöld torony-ága mögűl, talán fölnyitott

moha-ajtajú moha-barlang nyirkos zöld-homályú mélyiből,

talán a Halál diadalmas homlokából, talán az Új-Ős magány

Új-Megváltó akaratából, jő vala a zsoltáros, rajongó, tiszta

tiszta ámulat-özön, jő vala mint a Mindenség virágnő ravatal-füstje:

Áll vala Jézusnak keresztfája alatt az ő szent Anyja, Szűz

Mária, az tavasz időben, Mikoron a nap fel kezd vala

hajnalnia a hegynek magasára, és az ő világosságának fényességét

bőséggel kezdé önteni a földnek színére, Íme ez időben minden lelkes

és minden teremtett állatok megelevenednek, és meg kezdenek újulni és

megindúlni, kik a téli hideg előtt elrejtőztenek vala, Minden lelkes

állatok és szárnyalkodó madarak, hogy kik a kő-likakban és

minden egyéb sötét likakban, vermekben elrejtőztenek vala, és nagy

új világosságnak fényességére mindenek ki kezdenek jőni és megújulni

és megelevenedni, És szívnek kezdik vígasságos örömét megmutatni,

Mint az égi madarak ő hangos szájuknak szép éneklésével, Avagy

emberi nemzet ő kezének tapsolásával, Mind vének, mind ifjak a

tavasz-időnek eljöttére örvendeznek és örvendetes vígasságot mutatnak

egyetemben vígadván, No azért immár nyílván kívált tisztasággal

való szívűek, és tiszta elmével istent dicsérjük és szeressük,

Vegyétek eszetekbe, Mert nekünk is ezen szerrel történt mostan,

Mikoron a Szűz napfénybe öltözik és a Mennyei Királyné Asszonynak

méhe mennyei gyümölccsel megtelék, Választott, miképpen a

felkelő fényes nap a mi szívünknek gyökerének édességében

az ő emlékezetének édessége be-ötlessék és az ő édességes illatjának

gyönyörűsége édeskedjék a mi szívünkben és lelkünkben, Mert

az ő szépséges, fényes világossága minden ködös homályosságtól

tiszta, Mert az isteni fényes világossággal oly igen megékesűlt és

megfényesűlt, hogy minden száraz aszúságot a mennyei malasztnak

harmatjával megharmatoz, Íme a sötétségek eltávoztatnak és az

új világosság megadatik, Avagy föltámad és örömöknek nagy

érdemi nekünk gyűjtetik és énnekem ő nagy volta adatik, Azért

teneked óh mi reménységünk és mi szívünknek vígasságos

örvendeti, Íme mi gyarlóságos bűnös emberek a teneked köszönő

szónak hangosságát néked énekeljük és vele téged dícsérünk,

Ím, mi teneked köszönünk és mi szívünknek buzgóságával és

szemünknek könnyhullatásával, és a mi lelkünknek ájtatos

térdre-hajlásával, teneked malasztnak anyjának ájtatossággal

köszönünk, Mert ím ezt látjuk, hogy a kegyes szívek az

orgonaszónak hangos zengésére megvidúlnak és a szomorúsággal

megnyomorodott minden szívek a vígasságos hangosságára megörvendeznek,

Ígyen ezen szerrel én is mikoron a te emlékezetednek édességében

magamat foglalom az isteni édességben elborítozom és az ő

buzgóságával megedződöm, mikoron én kívánkozom tégedet dicsérni,

Kit dicsér mind menny és föld, és mind mennyei teljes szép

erősséges jószágok, Mert minden teremtett állatoknak jóságos

volta a te jóságos voltodnak méltóságához csak annyiban hasonlíttatik,

mint mentűl kisebb csillagoknak világossága a fényes napnak ő

fényéhez, a mondhatatlan nagy világosságához, Mert lám az

isteni bölcsesség az ő malasztjának bőségével tégedet oly igen

megékesített, az ő jóságos voltával oly igen meg-bővesített, Úgyhogy

Az ő megfoghatatlan bölcsessége tebelőled kifénylettetnek, és

az tebelőled ki-ötletik isteni jószágoknak fényes volta adatnék

nekünk, Attól inkább kívánatossága, Mikoron én ezt elmémben

forgatom, hogy még világ kezdetétől fogván való bölcsek mely

igen tégedet dícsértenek, hát én elmémben megfogyatkozom,

és az én okosságomtól megfosztatom, Semmi több én lelkemnél

az én testemben meg nem marad, De maga, mikoron ismét

én magamban önnön-magamhoz térek, Ezeket az én szívemben

forgatván, és ezeket mondom: Ó, üdvözlégy Szűzeknek Kegyes Virága,

Valami az, hogy mit mind kezdettől fogván nyelv a te dícséretedre

mondatott és toll megíratott, szív meg-gondolhatott, mindezeket

egybe-gyűjtvén és egybe-írván, és miképpen nemes viola-virágból

kötött kéve, Ugyan mind egybe-kötvén, száz-annyiszor mindenek

megsokasítván, és ezerszervaló ezerannyiszor véghetetlen való sokaságra

sokasítván, Mind-ezeket szívnek ájtatosságával, mézi édességgel,

Nemes virágoknak és minden édes illatoknak illatával Boldogságos

Szűz Mária, én gyarlóságos bűnös adom a te méhednek

tisztességére, dícséretére és dicsőségére mostan és mindörökkön örökké;

Mert mi koron én tégedet tekintlek Asszonyom Szűz Mária, tehát

úgy tetszik, hogy ha én a mennyországot és az eget az ő fényes szép

csillagaival egybe-nézném, És az láttatik énnekem, hogyha a

Paradicsomnak gyönyörűséges, édes lakodalmában lakoznám,

Sőt még annak fölötte, önnön magamat elfelejtem a te nagy

meg-vélhetetlen dicsőségeden elámúlván, És nagy és felszóval

Csak ezt kiálthatom: Ó, örök istennek, gazdagságos bőségének,

magasságos bölcsességének mélységes tudománya, Mely igen nagy

örvendező szívvel vígadoza, mikoron ez nemes teremtett állatot

íly nagy tökéletességgel megékesítéd, és ide a világnak örömére

szerzéd; Ó szűzlő szép szemek, csillagozó fényességgel csillagozván,

Ó rózsálló, piros, tündöklő szép orcák, Ó arany színnel fénylő

szép sárhajak, Ó mézi édességgel folyó, avagy édeslő szép

ajakak, Isten fia, gyakorlatos csókolgatásával meg-istenültek;

Mert valami, amit én tebenned látok, nézek, mindezek az

isteni bölcsességnek jóságáúl vannak tebenned megtökelletvén,

és ékesíltetvén tisztességes szerzéssel, de maga nem nyilvánvaló,

kívált édességgel e gyarlóságos bűnösöknek édesnek láttatnak

a te áldott emlőid, kik emtették és szoptatták mennynek és

földnek királyát; Ó, mely igen, mi nekünk, gyarlóságos

bűnösöknek édesen illatoznak, Mert ő-belőlük jő ki az

örök élet, és ő-belőlük származik ki a nagy édesség, ki

megvígasztal minden korokat, Azért az asszonyi állat ki íly

bízón és vígasságos szentenciát erről kimonda, nagy felszóval

Üdvözítőnkhöz kiálta, mondaná, avagy mondván: Boldog

a méh, ki tégedet viselt, és az emlők, kiket te emtél

és szoptál, Ó boldogan szoptatták és emlették az Úr Jézus

Krisztust, Mert az jószágoknak teljes bőségével mind menny,

föld vígad és édességgel betelik, és megújul; Mert a te két

emlőd olyan, mint a liliom között játszadozó két kecske-gidácska,

hogy kik játszadoznak, és éltetnek a liliom között, addiglan

mígnem a nap fényes árnyéka elmúlik, Mert az ő gyümölcse

miatt hasonlíttatnak ez két emlőd a liliom között játszadozó szeplős

kecskegidácska-ikrekhez, kövér liliomok közt ugrándozó

két kecske-gidácskához, Mert ím, ezt látjuk, hogy mennynek

és földnek szerzője és teremtője az eget, Avagy mennyet nappal,

holddal és fényes csillagokkal megékesítette és az e-világi

éltető állatokat, Avagy e világnak színét megdíszesítette nemes

élő-állatokkal, és az eget egyben szárnyalkodó madarakkal, a

ligeteket, erdőket szép zöld levelekkel, És a mezőket és a réteket

a mosolygó, avagy gyönyörködő virágokkal, de maga mindezeknek

fölötte Boldog Szűz-Anya Mária, a te drágalátos, szentséges

testedet meg-ékesítette, és megdíszítette két nemes, áldott,

fényes, szentséges emlőkkel, Íme ezek a két áldott emlőid,

ezek a két nemes bővelkedő olajfák, hogy kikből kiszármaztatnak

a malasztnak édességi gyarló bűnösöknek üdvösségére, Ezek

az olaj-színű szép két gyümölcshozó almafák, kik a

szentlélektől gyümölcsöt teremtettenek, Ezek kik teremtik

közepette a Paradicsomnak a haláltalan gyümölcsét, hogy

kik kóstolják. Avagy eszik, azok meg nem halnak, Ezek

a két illatozó narancs-almák és az szép-színű naspolyák,

Ezek a bizony Salamonnak temploma, Ezek az engad

szőllejének két szép gerezdi, kit palántálának a gyönyörűséges

viridárium-kertben, Ezek, kik a megszomorodott gyarlóságos

bűnös embernek édes vígaszságot ad szomorúságot elűz

és eltávoztat, Mert e két nemes emlők jobbak az illatozó

boroknál, Mert íme, az borban vagyon testi bűnnek indulása,

és ez földi kívánatosságnak gyönyörűsége, Íme e két

arany-színű violákon pedig vagyon e világnak teljes minden

megoldása, És némiképpen a természet-fölött való a mennyei,

avagy lelki édességnek teljes, tökéletes szeretete, Megismerte

az, aki kóstolta és aki kóstolta, megismerte míly hirtelen

hamar minden e-világi torkosságnak gyönyörűségi elmúlnak,

és semmivé lesznek, Mikoron a te malasztodnak édes tejét

kóstolta, Mert a te mennyei malasztodnak nagy illatától a

mérges kígyók megrettennek, és elfutnak, és el nem szenvedhetik

eme nagy békességnek tisztaságát, Tehát akkoron betelt szívek

kezdenek örvendezni az ismeretlen ajándékkal betelvén, Az

nyelv veszteg kezd vala hallgatni és a lélek istenben kezd

örvendezni, Mert a szemek sírnak vala és édességes könnyeket

hullatnak vala és a száj nemes, édességes isteni illattal

tartatik vala, És a gyakorlatos isteni igyekezetnek édességében

elborúlván kiált vala mondván: Mert minden édes, illatozó

állatoknál édesebb illatú Szűz Mária a te emlőid, Ó

kegyességes Szűz Anya Mária, esedezzél a te nemzetedért

az örök bölcsességnél, Mert valami, amit vallasz, avagy neked

adatott, mindenek attól vannak, akitől minden jószág

származtatik, De maga, ha valami láttatik édességnek mérges

az én lelkem, a te édességes emlőidnek malasztjához fut,

kik teljesek malasztnak édességével, Bizodalmasban járúl

a te malasztodnak bőségéhez, hogynem mintha az örök

bölcsességnek kemény borához kiket lélek szerint az örök

bölcsesség árul, Mert bizonnyal a te malasztodban tökéletes

édesség érzetik, Amott pediglen erősséggel, avagy savanyúsággal

meg-elegyítvén láttatik, Mert bizonyában az örök bölcsesség

a megvígasztalásban az még fenyő-vesszőnek sanyarú voltát

is előnyújtja, Íme, Kegyes Anya Mária eszedbe veheted

mennyiszer engemet az ő beszédének, édességes gyönyörködőt,

nagy édességgel megvígasztalt, És legottan ismét az ő nagy feleséges

voltából oly mely nagy kemény, erős bornak erejét énreám

öntötte, nagy félelemmel illetett, de Asszonyom Mária a te

emlőidnek édes illata, Azaz te malasztodnak édes volta

teljes vígasztalásnak édessége, Mert a te emlőid, azaz te

malasztodnak bősége szép titkon való fegyelmet ad, Mert Mikoron

én őtet, az örök bölcsességet, miképpen a jegyes ő jegyesét

szeretettel hozzája öleli, hozzám akarnám ölelni legottan én az

ő nagy feleséges isten-voltáról megemlékezem, Csak könyöröghetek

őneki miképpen az én erős boromnak, És mikoron én tőle

kérnék, mint a csecsszopó gyermek, tehát tőled eltaszított,

mint az anya ő csecsszopó gyermekét, mikoron a csecstől elválasztja,

fegyelemnek keménységét mutatván, De maga te mi vagy

Asszonyom Mária, bizonyára tetődtől fogva talpadiglan nincsen

tebenned keserűségnek valami volta, Sem keménységnek

valami alja, De valami mind, ami tebenned vagyon, mind

tisztaságos édesség Megvélhetetlen édessége vagyon, És minden

édes, illatos állatoknak édes és drága voltát felűlmúlja,

Mert mindenstől fogva szép és édes vagy te Asszonyom Mária,

Semminemű keserű és kemény orcád nincsen teneked Asszonyom

Mária, Mert a te orcádnak színe igen szép és kegyes, Te

szód, avagy beszéded méz édességénél édesebb és jóságokkal

megékesűlt és minden malaszttal teljes, Mert tebenned

vagyon Asszonyom Mária minden életnek és igazságnak

malasztja, tebenned vagyon minden bizonyságos reménységnek

jósága, de az örök bölcsességtől bor tejjel elegy adatik, de

tetőled Asszonyom Mária édes méznek édessége ki-ütletik

tiszta édesség, de maga micsoda Asszonyom Mária a te

édességed, hogy minden bűnösöket a te kegyes anyai kebeledben

be-vesz, és nagy kedvesen édességgel a te fiadat megengesztelvén,

szeretettel neki ajándékozod, Ó gyarlóságos vétkezőt, bűnösöknek

drágalátos nagy kincse, Íme, mikoron mi gyarlóságos bűnösök

a felséges királyt mi bűnünknek miatta elvesztettük, és

mikoron őtet megháborítjuk, mind a mennyi angyalokat is

megháborítjuk, Mikoron mindnyájan magunknak is nehezek

és jól tehetetlenek vagyunk, és valamennyien vagyunk mind

nem tudjuk mit kelljen tennünk, Csak azt kell nekünk,

bűnösöknek tennünk, hogy mind lelki és testi szemünket

hozzád fölemeljük és tanácsot tőled kérdjünk és segedelmet

tetőled kérjünk, Ó, én szívemnek egyetlen-egy vígassága

és reménysége és én életemnek öröme, Te tudod mennyiszer

szívemnek megszakadásával, lelkemnek keserűségével

és keserű könnyes orcával, mikoron én istenemet megháborítottam

és magamat kárhozatnak fiának állítottam, ellmségimmel

minden felől meg voltam környékezvén, Az én szemeimet

Kegyességes Anya fölemeltem és a te segítségeddel Boldog

Szűz Mária minden veszedelemtől megszabadúltam, No

azért nekik örűljenek az ő ártatlanságukért, Egyebek pedig

vígadjanak az ő érdemüknek sokaságos voltáért, Egyebek

pediglen legottan örvendjenek az isten irgalmasságáért, Ó,

Asszonyom Szűz Mária te vagy az én édesanyám, te vagy

az én reménységem, és te vagy az én életemnek minden vígassága,

Mikoron én mindenestől fogván istenről és én-magamról

kezdek kételkedni, Tebenned vetvén gondolatomat és

terólad megemlékezvén, oly mely a nagy magas mélységnek

sötétségéből új világosságra kijövén megéled és örvendez,

Mert te vagy Asszonyom én dicsőségem, te vagy én

üdvösségem, tisztességem és én életem, de Maga honnét vagyon

ez énnekem ó én reménységem, hogy ki csodálatos énnekem,

Mert teneked nagy sok szerető fiaid vannak, kiket

önnön ártatlanságuk üdvözíthet, hogy kiket követik ő

jó művelködésüknek jósága, hogy kik méltán mondhatják

ezt az igazi emberrel egyetemben, Soha én szívem önnön

életemben engemet meg nem fogott, és meg nem fogyott, Óh

én szívemnek keserűséges buzgósága, Ó Édességes Kegyes

Anya, Ó minekünk Kegyes Anyánk, Óh nyílván kívált

szeretettel szerető Kegyes Anyánk nekünk bűnösöknek,

Te azt jól tudod, hogy minden én életem tisztaságnak ellensége

és megfogása ellene mondása, Íme tekints a te beteg kór

gyarló fiadra, Mert nem vagyok méltó én te fiadnak hívattatnom,

de tégy csak úgy énvelem, mint az mentől kisebb egyik

beteg és vetkőzött fiadról emlékezzél meg Kegyes Anya, hogy

az anyák az ő beteg kór fiúkat mely édesdeden szokták

tapogatni, és míly szorgalmatosan velük bánnak és míly

édesdeden minden gondjukat viselik, Azért Íme én szegény

árvája maradtam, Lám az árvák terád maradnak, És

az árváknak te vagy anyjuk és segedelmük, Íme Kegyes

Anyám, a te beteg fiadnak énnekem, Íme az én sebeim

teneked nyitva vannak, No azért Kegyes Anya látogassad

meg a te betegeidet, támasszad föl a te halottaidat és a

keserűségben megnyomorúltaknak adj megvígasztalást, No

azért a kegyesen és igazán éltűek járúljanak az isteni bölcsességnek

világosságára, Jaj énnekem gyarlóságos bűnösnek könny-

hullatásban mindenestől elborúlván én Kegyes Anyám

Ím én futok a te segedelmednek oltalma alá, Mert én

mezítelen és szegény, nem merek a nagy mondhatatlan

fényességnek színe elejbe mennem, De tehozzád futok

én kegyes Anyám, te vagy én reménységem, te vagy én

oltalmam, kiben az én üdvösségemnek végzetét

vetettem, hogy ez távoli legyen, De míglen a megharagudott

bíró engemet, te szolgádat, kárhoztatni akarna és a te

kegyes kezed által teszi, ha pedig az ő malasztjába meg akar

tartani, hát azt is a te érdemed miatt nekem méltóltatja,

Én pedig tetőled sem éltemben, sem holtomban, sem

gazdagságomban, sem szegénységemben, sem békességemben,

sem háborúságomban soha tetőled el nem akarok szakadnom,

Sőt annak fölötte, hogy ezt isten ne adja, ha én tudatlan

boldogságomnak miatta ha én istenről el nem feledkezném,

Terólad soha el nem feledkezem, Tégedet soha el nem

hagylak, Mert a te emlékezeted az én számban minden

méz-színnél édesebb, és minden édességnek fölötte

édességesebb énnekem, Az én orcám tebenned megvidúl,

szívem megörvend, És minden örömem tebenned megújúl, És

annak fölötte jóllehet méltatlan lettem legyek, de maga

mennyiszer a te vígasztalásodnak édességével megelégítettél,

Tennen magad így jól tudod Kegyes Anya, hogy minemű

jókat üdvösségemre valókat énnekem adtál, No azért

mi szószólónk, és mi reménységünk kelj fel Kegyes

Anya és irgalmas, és a te irgalmas szemeidet fordítsad

mihozzánk, és egyetlen-egy fiadat engeszteljed meg, Kit

mi nagy sokszor megsértettünk és megháborítottunk, mi

vétkezetünknek miatta, Lám te a bűnösöknek szószólója,

Azért járulj közelebb a te szent fiadhoz, és nyerjed

bűnünknek bocsánatát, kérünk asszony a te szent

fiadtól, Mert nincsen semmi oly hogy tőled megtagadhasson a

te áldott kegyes szerető fiad, Ó, örök atyának bölcsessége, Íme

mostan én az én segedelmemre és értem-esedezésre te-eléd

viszem a te Kegyes Anyádat az édességes Szűz Máriát,

Azért őtet én te-elibéd állítom és én magam a te színed előtt

az ő háta mögé rejtőzöm, Az én szemeimet a te dicsőséges

orcád előtt föl nem meresztem, Avagy merészkedném emelnem,

Azért kívánom azt, hogy a te szülődnek szava által hallgass

meg engemet, És kérlek azon, hogy tiszteljed és hallgassad

meg őt, Minemű tisztesség adná, hogy ilyen kegyes anyádat

semmivel előled tiszteletlenséggel el-űznéd, ha egyszer egy napon

eléd esnék is, Azért kérlek azon úr-isten hallgass meg,

hallgass meg engemet a te szent istenségednek jó voltáért,

És a te szerető szülédnek nyilván kívált tisztességéért,

Mert miképpen a vak ő urának, avagy atyjának vezérlésével

viteti magát ezen-szerrel ím én a te édes szülődet te-eléd

hozom én szóm szólnia, és én segedelmemre, hogy amit

én érdemlenék, a te érdemednek, Avagy az ő érdemének

nagyságos jó volta töltse be, No azért mostan ó örök

Atyának tisztaságos bölcsessége vegyed eszedbe és lássad

teneked a te dicsőséges szülődet anyádat, Nézzed, tekintsed

a te szerető szülédnek ő édességes szemeit, te-előtted

mi-érettünk, bűnösökért esedezvén, Mely szemekkel mely

igen édesdeden néz vala tégedet, lássad az ő rózsai

szép orcáját, mely rózsai-színnel tündöklő szép orcáját

anyai szeretettel a te orcádhoz szorítja vala, tégedet édesdeden

csókolgatván, Óh, annak fölötte lássad és tekintsed az ő

anyai boldogságos ajakát, Kivel Avagy Kikkel a te

isteni szádat, és a te áldott isteni fénylő szemeidet és minden

egyéb te tagjaidat gyakorlatos csókolgatásokkal csókolgatja

vala, És legottan ismét édességes szájával, és szavával

téged vígasztal vala, Ó Földnek, Mennynek ura Jézus,

lássad és tekintsed az ő áldott szent kezeit kivel neked

szolgált gyermekkorodban, Ó áldott Jézus lássad, és tekintsed

a te szülődnek Szűz Máriának ő emlőit, kikből szoptad

és emted ő szűz-anyai tejét, Ó kegyességes édes Jézus,

Íme ez nem méltó, hogy ezeket te látván és mindezeket

nézvén íly kegyes anyának eme számtalan szolgálatját,

fáradságát, hogy ki tégedet földnek mennynek urát szülte,

szoptatta, emlette, és fölnevelte, Mindezekről megemlékezvén

nem méltó, hogy őtet te-előled semmivel elbocsássad,

Kérlek azon Uram Jézus, hogy emlékezzél meg a te

szűzességes anyádnak, minden szolgálatáról, hogy kiket őtőle

vettél tekintsed gyermek-korodban, mikoron te kicsinyled

gyermek-korodban az ő anyai kegyes kebelében tégedet tart,

nevel vala, Nézvén a te két különlő kisded szép szemeidet,

Tégedet ölelget vala és csókolgat vala, És mikoron mosolyúlsz

vala te kegyes szülédnek legottan az ő kegyes karjával tégedet

hozzája-szorít vala és tégedet csókolgat vala és teveled

édeskedik vala, Mert minden szűzek között őtet anyáddá

választottad vala és mindeneknek fölötte őtet szereted vala,

Azért ő is mindeneknek fölötte téged szeret vala és teveled

édeskedik vala, Kérlek azon Uram Jézus emlékezzél meg

a te szülédnek minden keserűségéről, és epeségéről, kiket a

keresztfa alatt állván ő kegyes anyai szívében nagy buzgóságos

keserűséggel szenvede te-éretted, Mert bizonnyal áll vala

Jézusnak keresztfája alatt az ő anyja Mária, szíve

megszakadván, Óh mely keserűséges ige ez legyen, és mely

keserűséges hallások ezek legyenek, Óh, mert az én szívemnek

ájtatossága, és mely nagy buzgóságos keserűségre engemet rémít,

hogy ily kegyes üdvözítő, és teremtő istennek ő kegyes anyja

szíve-szakadva álljon meg-keseredvén a kereszt alatt, Mert

néha mi, kik valánk sötét homálynak árnyékával beborúlván,

Íme immár mostan az ő segedelmével, Azaz Krisztus Jézus,

isten fiának anyja segedelmével, az nagy szép tiszta világosságra

hozattatnak, Azért úgy illik és méltó ily nagy kegyes meg-

keseredett anyával a keresztfa alatt minekünk, és szívünknek

buzgóságos keserűségével sírnunk, és keseregnünk vele

egyetemben, Mely keserűségeket szenvede ő szívében az ő

szent fiának halála idején, hogy kiknek miatta ez

gyarlóságos bűnösök szünetlen megvígasztaltatnának, és

vígasztalásokat vesznek, Azért méltó, és igazságos, hogy mi is

ez megkeseredett anyával, Szűz Máriával egyetemben vele

keseregjünk, De maga jó-lehet méltó volna, hogy mind

vele egyetemben kellene keseregnünk, mi azt nem tehetjük,

hát csak az ő keserűségének emlékezetét a mi szívünkben

behozván, Úgyhogy csak a mi szívünknek hűséggel való

buzgó ájtatosságát ő-hozzája indítjuk, Ez íly kegyes

anyának ő siralmának, és keserűségének nagy voltát mi

gyarlóságos goromba elméinkkel meg nem vélhetjük, és

meg nem gondolhatjuk, De maga nyilván kívált keserűségekből

és néminemű hozzája hasonlatos gondolatokból vélhetünk

csak hozzája, Azért kérdje meg tulajdon önnön-magát

minden nagy szerető hogyha az ő szeretőjét akit nyilván kívált

nagy szeretettel szeretne, látná nagy szörnyű halálra adatván,

és szertelen szörnyű halállal megölni őket, gondolja meg azt,

hogy mennyi keserűséges bánata őneki ebből történnék és

adhatnék, és minemű nagy buzgóságos keserűség míly hirtelen

az ő szívében üttetnek, Jóllehet hogy akit igen nagyon nem

szeretne avval ő is kevesebbet gondolna, és kevesebb keserűséget

érzene őbenne, Azért kegyes lélek forgassa csak ezeket ő

szívében és elméjében. És mindezekből könnyen hihetendő

leszen minemű keserűségei valának az Szűz Anya Máriának

ő szívében, És önnön maga mondhatja meg, mely nagy keserűsége

lett légyen az ő édességes szülöttén, kit mindennek fölötte

szeret vala, Azon mindennek fölötte nagyobb keserűség

vala, Miképpen látja vala nagy szörnyű halállal őtet

megölni, Ó, Kegyes Anya Mária, No azért mondjad meg nekünk

minémű keserűségeid valának neked a te szívedben

akkoron mikoron állasz vala a te méhednek gyümölcsének,

az áldott Jézusnak keresztfája alatt szíved szakadván,

Ez-szerrel a keresztfán függve őtet nézed vala, Bizonyában

okosság is ezt adja, Bizonyság is ezt mutatja, és a szerelemnek

nagy volta is azt bizonyítja, hogy igen nagy keserűséged vala,

mert a te édes szülöttödet igen nagyon szereted vala, Azért

azon igen nagy keserűséged vala, Ó csak a te szerető fiadnak

kínvallásának, csak a meg-emlékezetének keserűsége nagy

sok ájtatosokat elámít és elmételenné teszen, Tehát

meg-égnek íly nagy keserűséges anya, hogy ki földnek,

mennynek urát, teremtőjét szülte, ez-világnak megváltóját

keserű kínszenvedésével, ha ennek csak emlékezete mely

igen nagy buzgósággal égettetik bűnösöknek ő szívükben,

Tehát óh Kegyes Anya, boldog Szűz Mária a te anyai

szívedben meg-gerjedvén keseregsz vala a te áldott szent

fiadnak halálán, Mert azt jól tudjuk, hogy mennyivel ki

az ő szeretőjét inkább nagyobban, és buzgóságosabban szereti,

és mennyivel valaki a szeretője előtt tiszteltebb és kedvesebb,

Az annyival tőle elszakadása és elválása leszegi neki keserűségesebb

és siralmasabb, De maga bizonnyal és minden kétség nélkűl

én azt hiszem, hogy a te szerető szülöttednek ő kegyességes,

nyájas volta és veled-nyájaskodása, és édeskedése teneked

oly édes és oly kedves és oly nyájas vala, hogy minden

halandó embereknek elméjét okosságát fölűl-múlja, és

semminemű ember meg nem foghatja, No azért önnön-maga

az édes Anya Mária mondja meg minekünk azt, hogy mikor

az ő szerető szülöttét látta eme nagy keserű kínban, hogy ha

azon neki öröme, vígassága volt, avagy keserűsége, No,

azért jöjjön mostan mi-közénk, és önnön-maga mondja

meg minekünk az ő keserűségét, És ím ezen-szerrel feleljen

nekünk önnön eleven nyelvével, jóllehet legyen teste

szerint menyországba, De maga lélekben legyen itt mivelünk,

És ím ezt mondja minekünk: Aki engemet, ő alázatos

leányát ő malasztjának miatta választott vala anyjává,

ugyanazon az én szívemet ő buzgóságos szerelmével hozzája

szorította vala, Úgyhogy soha egyebet, hanem csak ő-róla és

ő-benne az én lelkem vethetne nagy keserűséget, Mert lám

őbenne én menedéket bírok vala, És az ő szeretete énnekem

vala mind ez széles világnak birodalma, Mert az én lelkem

ott vala, holott az én Jézusom vala, És inkább ő-benne,

hogy nem én-bennem élek vala, Ember-fiának szépségét,

az édes szülöttömet mikoron látom, és nézem vala, Tehát az én

szívemnek édességes vígassága vala, és az ő istenségén gondolkodván

az én lelkem édeskedik és gyönyörködik vala, És csak őróla

vala nekem gondolatom, és az ő-róla való gondolatom ad vala

nekem nagy örömet, És az ő róla való szólásom vala nekem csak

nagy vígasságom, Avagy vígasztalásom, És az ő szájának

beszéde hallásom vala nekem édességes vígasztalásnak hangossága,

Ő-róla én szívemnek tiszta tüköre, és az én szememnek világa,

Mind mennyei jószágoknak gyönyörűsége és földieknek is

kívánatos volta, Vala énnekem az Ővele való nyájaskodásomnak

édessége, Azért mikoron az én egyetlen egy-Szülöttemet és az én

szívemnek drágalátos kincsét, s az én szememnek világát

szemeim fölemelvén láttam volna, ez-szerrel a tolvajok

között útálatosan a keresztfán fölfeszítvén, és az halálnak

keserűségében megkeseredvén, Óh ki keserűséges elszenvedhetetlen

látás, és nézés vala az énnekem, Óh mely siralmas, keserű

látás vala ez, Az én lelkem én-bennem keserűséggel

megfőtt vala, és az én anyai szívem meghasadott vala, és

minden tetemem ízről ízre elszakadozott vala, Minden erőm

eltávozott vala, És az én elmém tőlem elvált vala, és a

nagy keserűség oly igen megnyomorított vala, hogy az én könnyes szemeimet

fölemelem és látom az én szépséges szerető szülöttemet, és

semminemű keserűségben és kínjában neki nem segíthetek

és nem szolgálhaték, És hátra-tekinték és látám, hogy

íme nagy mondhatatlan keserűséggel azokat kik az én

drágalátos kincsemet elragadták vala és ily nagy kegyetlenűl

kínzák vala, Óh ki nagy keserűséggel az én lelkem, tehát

énbennem kesereg vala, Óh mely nagy szívem szakadva valék,

íme szívemtől elszakadtam, mert az én szerető szülöttem

szívemet tőlem elvette vala, És vele egybe fölfeszítve tartja

vala, A nagy sok kiáltástól, óhajtástól, sírástól, fohászkodástól,

szóm én-tőlem elvétetett vala és berekedt vala, Úgyhogy

csak alíg szólhatok vala, És a nagy epeségben megfogyatkozám,

és a nagy keserűségben a földre le-esém, És íme, egy kevéssé

elmém hozzám-jöve, és lelkem énbennem megelevenedék,

és szívem megszakadván, az én lelkemben ilyetén és ezekhez

hasonlatos szókat csak óhajtván fohászkodhatom vala,

Mert szómmal nem szólhatok vala, Ez-szerrel fohászkodván,

Óh én szívemnek és lelkemnek egyetlen-egy vígaszsága és

szememnek világa, Néha tégedet látlak vala én szívemnek

és lelkemnek örömével és vígasságával, Íme mostan

látlak nagy keserűséggel és siralommal, Jaj, jaj énnekem

megkeseredett anyának, ki nagy keserű kínban függvén

mostan tégedet látlak és nézlek, Ó egyetlen-egy szívem,

lelkem, Ó én életemnek egy vígassága, Kérlek azon

szerető szülöttem vedd el veled a te keserves anyádat, vígy

el veled szerető szülöttem, Ne hagyj el engemet, te keserves

anyádat, Mert igen kívánnám veled megholtom, mert

továbbá nálad nélkűl nem élhetek, Kérlek azon szerető

szülöttem, én édes Jézusom, ne hagyj el engemet, keserves

anyádat, de vígy el engemet veled, Ó szerető szülöttem

Jézus, ki volna az, hogy ki azt adná énnekem, hogy

halhatnék meg én te-éretted, Óh megmondhatatlan

keserűséges siralmam, és végül az ő anyjának ő szülöttétől

árvája elmaradása, az ő fiától elszakadása, Jaj, íme

megnyitám szemeimet és látám az én szerető szülöttemet

a Jézust, kiben minden én életem és üdvösségem vala,

Mikoron pediglen én keserűséges szülő-anya válván

ilyen keserűséges szókat mondanék, Íme az én szülöttem

fiam oly, mely az ő keserűségéről elfeledkezvén, Íme

engemet, ő megkeseredett anyját igaz ő halálának idején

édesdeden konzolál vala, és vígasztal vala, Mert mikoron

lelke ő szent testétől elszakad vala, engemet keserves

anyát, az ő szerető tanítványának: Jánosnak anyjáúl,

és őtet ajánló énnekem fiamnak, Mikoron pediglen az

én szerető szülöttömnek én szavát hallottam volna,

tehát az én anyai megkeseredett szívem megszakada, és

minden keserűségem megújula, És íme az én anyai keserű

szívemet éles tőrnek keserűsége által-jóra felemelem

az én kezeimet, és kívánom vala szívem szakadásával,

hogyha illethetném az én szerető szülöttömnek, avagy

csak az ő szent testét a keresztfán, Avagy csakhogy ez-

szerrel az ő kínjának keserűségében tehetnék neki könnyűséget,

és szolgálatot, Mikoron pediglen egyebet semmit magamnak

nem tehetek vala, az én szerető szülöttömnek áldott szent

vérét nagy buzgóságos sírással csókolgatom vala, ki

minden külön-külön ő sebeiből nagy buzgóságost mind

a földiglen alá-foly vala, mind addiglan, míg az én

anyai könnyes orcám a keresztfán meg-öletik az áldott

szerető szülöttem fiamnak szent vérével befagyott vala,

Ó ha akkoron a siralmas és keserűséges órában láttál volna

engemet, megkeseredett anyát, Az anyját láttad volna

az ő fián keseregvén, és az ő fiát ő anyjával egyetemben

bánkódván és keseregvén, Mikoron az anya ő keserűségében

kivánja vala szent fiáért megholtát, Ez a fiú az ő

árvája, maradandó anyját ő keserűséges kínjában szíve

szakadván konzolálja vala, és könyörgeti, vígasztalja vala,

Ó, ha akkoron ott-lettél volna, ezeket nem hallgathattad és

nézhetted volna, az anyát fián megkeseredvén, és az fiát

az anyján ismét azon-szerrel megkeseredvén, Holott az

anya kívánja vala ő szent fiáért megholtát, És a fiú az

anyjának keserűségén megkeseredvén nagy édesdeden

könyörgeti vala az ő szülőjét, és lelki vígasztalással

konzolálja és gyámolítja vala őtet, Azért ha az időben

ott-lettél volna nem nézhetted volna, Avagy ha láttad

volna, sem hallgathattad volna ez nagy keserűséget,

Azért íme, ennek-utána mikoron én szent fiamnak szent

lelke tőle eltávozott volna és mikoron immár a keresztfáról

az ő szent testét le-vennéjek Ó mely keserű sírásokkal

az ő szent testet csókolgatom vala, és mely keserű könny-

hullásokkal a keresztfáról alá-függő ő szent karjait

az én nyakamhoz szorítom vala, És az én szerető szülöttem

fiamnak ő megholt szent testét az én anyai kebelemben

és ölemben szorítom vala, és az anyai szeretettel őtet hozzám

ölelem vala, Óhajtok és sírok vala, és keserű könny-

hullatásommal az én megholt fiamnak orcáját mosom

vala, És az ő véres sebeit mosom vala én szemeimnek

keserű könnyhullatásával, Óh nagy csoda íme az én

szívemnek életét és az én szememnek világát nézem

vala, és íme megholt vala, Íme nézek, és tekintek vala

kétfelé, ismét nézem vala őtet, Íme, sem szózat, sem

érzékenység nem vala őbenne, Szólok vala neki, Óhajtok

vala szívem szakadván, és sírok vala, Ime előttem állnak

vala, kik az én drágalátos kincsemet, és az én szerető

szülöttemet, szent fiamnak ő megholt szent testét éntőlem

elveszik vala, és el akarják vala temetni, Óh tehát óhajtok

és sírok vala, és nagy szóval jajgatok vala, Ó az én

szívem retteg és meghasad vala, mikoron látom vala, hogy

az én szerető szülöttem fiamnak ő megholt szent testét, kit

én anyai kebelemben szorítottam vala, tőlem el akarják vala

venni, És Íme az én könnyes orcámat szorítom vala az a ő

orcájához és gyakorlatosan az ő orcáját szorítom vala az én

kezem közé, Oly mely keservesen nézem vala, Oly mely keserű

sírást, óhajtást és fohászkodásokat teszek vala, és mely nagy

keserűséggel tehát valék betelvén, Mert íme, nem vala

oly ember, hogy ki engemet megkeseredett anyát lát vala,

és velem egyetemben nem kesereg vala, És hozzám képest

nem sír vala, és íme, mikoron az én szererő szülöttömet

eltemették volna, Óh mely keserű sírással tőle elválám,

és mely nagy keserűséggel engemet haza-visznek, De maga

aztán az a feltámadásainak idején mikoron látám a nagy

dicsőségbe teljességgel való megvígasztalást és megkonzolálást

vevék, Mert akkoron való keserűségemnek bánalja fordula

lelki vígasságomnak örömére; Íme eddiglen az Szűz

Máriának önnön szava, és ő mondása, No azért mi, kik ezt

hallók sírás nélkűl nem tűrhetjük, és nem hallgathatjuk,

Azért szól tennen nyelveddel Szűz Anya Mária, mert

a mi keserűségünknek buzgósága kényszerít vala egyben

keseregnünk, És eme számtalan könnyhullatásnak bősége

kikben Ó kegyességes Szűz Anya Mária teveled kesergünk

szívünk szakadtával, Óh ki igen megkeményűlt szív az, hogy

ki szíve szakadván te veled egyben nem kesereg, Óh ki igen

gonoszúl meg-száradott és aszott szemek azok, kik látnak

tégedet sírásodba, veled egyetemben nem sírnak és könnyet

nem hullatnak, Avagy nem hullathatnak, Óh ki igen

meghidegűlt szív aki ezekből nem óhajt és nem fohászkodik,

Ó kegyes Anya Mária hasadna meg veled-egyetemben az én

szívem, és minden tetemem veled egyben keseregne, Óh áldott

szent kezek, karok, hogy kikben nyúgodott az én szeretőm

és látom nyúgodni áldott Jézust, Ó rózsaszínnel tündöklő

anyai piros szép orcák, Óh kegyes szűznek anyai édes kebele,

holott én testi szememmel látom, látom az én-kegyes uramat és

királyomat a nagy keserű kínban megfáradván nyúgodni,

Óh édes édes édes emlők óh édes szűz emlők melyeket szopta

és emte vala az áldott Jézus Krisztus, óh édes emlők violákból

kötött tiszta kévék, óh édes emlők jácintokból kötött teljes kévék,

Óh édes emlők kik soha el nem száradtanak és meg nem csomosódnak

vala, nárciszok illatos csokrai, szűz pázsiton ugráló két göndör szűz

báránykák, óh édes emlők ti szűzi liliomtenger két fehér

cethalai, világító szöszös birsalmák óh édes emlők kik emtettétek

és szoptattátok vala a kisded Jézust világnak urát a

megváltás gazdag kertjének kövér csigabigái óh pici tőgyek, csöcsöcskék,

pici csecsek pici emlők piciny keblek, isten virágoskertjének

liliomai rózsái és orgonái, a megváltás báránymezejének kisded

pihés fénylő jáspis-templomai egyedűl maradván a tűzlő virágos

örök mezőben, óh kegyes és felséges szűznek világló emlői,

havas mezőben üldögélő két fehér medvécskék Óh édes

emlők ti Salamon templomudvarának két fehér elefánti,

elefántcsont kápolnácskák a Kegyes Szűz Anya Mária virágos

csillagos szíve fölött, örökkön való szeplőtelen kócsagtojások,

Óh édes édes Szűz Anyai emlők ti rózsaszín bársony harangocskák

kövér kristály-angyalocskák édes illatokkal áradozó liliom-

mezők fölött csüggvén vala, ti tiszta mézzel és tejjel

Avagy a teljes örök élettel gazdag és bőségesen bugyorgó édes

liliom-kutacskák, ti két szelíd és jámbor tehenecskék, örök

élettel teljes Avagy tejjel csöpögő megváltó itallal bőségesen

gazdag vadrózsa-kévék, ti örök pusztaságnak ringó és fehér

teve-kancái, bőséggel és zsírossággal gazdagsággal való Nílusi

víznek mosolygó vizilovai fehér orrszarvú-állatok avagy

orrszarvú-nők nárcisz-mezőben pihenő két nyugodalma, pézsmatulok-borjak,

boldog delfin-halak teljes tengerben, Avagy a mindenható

örökkévalóság anyjának testének liliom-tengerében, Óh emlők

Salamon kertjének virág-mezejének hattyúi, pávái, pelikáni,

fénylő hold-golyók teljes nap-csillagok az Örök Élet Örök Egében,

díszlő tenger csillogó Avagy morajló habjának örökséges sziréni

Avagy a rózsa színű tengeri mohának két teknősbékái emlők

virágzó rózsai-állatok Avagy méltán büszke és délceg tengeri csikócskák,

Óh édes édes édes emlők, az örök életet szoptató és emtető édes

emlők, nárcisz-sivatagnak és jácint-sivatagnak mályvapettyes vadszamár-kancái,

eres cukordinnyék rózsaszínnel mohos viaszkos vadrózsa-bogyók,

ti tejnek és méznek dagadt selyemsátori örök élet fénylő buboréki

Óh emlők emlők édes emlők óh édes emlők a Szűz Anya Mária

habos szűz kalásztengerének aranypettyes és tűzszeplős nősténycsikói, kövér vadlúd-

tojások, háborítatlan szőlőskert dagadt szőlőfürtjei a megvélhetetlenség és meg-

foghatatlanság fehér bivaly-asszonykái, kemény körték, százszorszép-csillagok

Óh rengő szűzi tevetőgyek, szamártőgyek, szarvastőgyek, bálnatőgyek, zsiráftőgyek, a Szűz Anya

testének rózsai hattyúi tengerének habosan fickándozó kövér bálnái,

rózsai színű lammantinjai, dugong-asszonyi narvál-kancái, habosan

henytergő rozmár-asszonyai fehér fóka-lányai dagadt liliomhabos

tengeri tehenei, Óh édes Szűz Anyai emlők puszta fehér rózsasivatagnak

eleven boldog bálványszobrai, forró jégmezőnek boldog jegesmedve-szűzei

Óh emlők édes kicsi emlők a mindenható örök isten édes Anyjának Szűz Máriának

testének avagy a szűz liliomerdőnek kapaszkodó két rózsaszín majmocskái,

Salamon király oltárának aranyszőrrózsa-páviánkutyái, kövér

bíbor selyemmajom-kancái aranyrózsa-fejű fehér mohamajom-nőstényi

fényes csillagmezőben világító liliomtengerben ugráló két fehér nyulacskák,

Óh, emlők emlők édes emlők rózsakoporsón örök koponyácskák

Óh emlők rózsatengerben ringó fehér tapír-emsék Medúzácskák

eres és szikrázó örök kristálygolyók örökélettel-bugyogó kristály-

korsócskák, örökélet-kutacskák isten anyja Mária kegyességes

Szűz Anya áldott anyai tejével töltött habzó hordócskák, az

édes Szűz Anya Mária csillagos ravatal-testének rózsakoporsócskái

lángoló faggyúgyertyái a szűz magzatot szűzen hordozó

Szűz-Anya emlői édes liliom mezőben ugrándozó kecskegidácska

ikrek, örökké világító lámpácskák, iker napocskák,

játszadozó és fickándozó liliom-csengőcskék az örök szűzesség

liliom mezejében bámuldozó vemhes szamaracskák, ugrándozó

kövér gödölyécskék Szűz Anyának tejjel teljes Avagy

tejes-mézű csillagai árvák maradván vala Óh nemes

aranyos nyúgodalom, minden királyi székeknek fölötte

választott mindez óráiglan szeplőtelen tisztaságba megtartott,

hogy viselje életnek és földnek, mennynek szerzőjét

élettől elszakadván, De magam mit mondjak, Íme immár

kegyességes Anya mostan én te-előtted szívem-szakadván

könny keserű hullatván hanyatt-homlok a földre

leesvén kérlek és isteni erősségben bízván oly mely

kénytelenítlek tégedet, hogy a te drágalátos nemes kincsedet,

az én szerető uramat, és királyomat, ki én-érettem a nagy

kínt és szörnyű halált szenvedte Azon színben személyben,

hervadatosságban melyben a keresztfa alatt a te anyai

öledben a megholt testet keserű sírással be-szorítottad

vala, kit lelki szememmel gondolván mostan én csak

meg sem vélhetek, Engedjed és adjad nekem testi szememmel

látnom, hogy az ő keserű kínszenvedése látván én sírhassak,

és könyörűlhessek őrajta, Úgyhogy, Mely keserűséget az

időben engedtek vala adatni test szerint teneked, miként

kegyes Anyának, Avagy csak hogy lélek szerint, és emlékezet

szerint engedtessék látnom, kérlek adjad meg énnekem

én üdvözítőmet, Engedjed nekem kit én szeretek, Mert

semmiképpen immár tovább nem várhatom, Azért óh én

szerető lelkem vegyed el mostan a te szeretődtől az

szeretetnek nagy voltát, És az szeretetről adj hálát neki,

és vele egyetemben való kesergést, Óh én édes szeretőm, és

én üdvözítőm és megváltóm, Én szeretőm, és én lelkemnek

dicsősége, Íme mostan én mindenektől én tehetségem

szerint és mind én lelkem ereje szerint el vagyok szakadva,

És mind én lelkemnek buzgóságos szeretetével te-hozzád

fordulok, és térek, Tégedet nagy szeretettel nézlek!

És áradott vala és zúgott vala és hömpölygött vala a jaj, az

ének, a zsoltár, hömpölygött vala, mint a megváltó-vízözön,

hömpölygött vala, mint rózsa-lángolás, mint Krisztus tiszta vére,

és zuhogott vala, mint az öt sebekből patakzó örök vérözön,

rózsafüsttel és rózsatűzzel áradott vala a Mindenség szent szívéből

és beszélt vala a Csöndnek kő-harangok, moha-harangok, mályva-

harangok, liliom-harangok, vérbársony-harangok, deszka-

harangok, kristály-harangok, csont-harangok, hártya-harangok

együtt-hangzó beszédivel, és fekete taréjokkal zúgott, piros

tajték-mámorral hömpölygött és véres áhítattal habzott az ősi

tiszta jaj, a mérhetetlen halottas-ének, a diadalmas emlő-zsoltár

a ragyogó ragyogó tiszta Skeleton körűl, amely ott feküdt az

óriás mohakorong-térség közepén vad és vak összenövéseit, komor

kiágazásait, bonyolúlt szerkezetét mutatva, kőszitabuborék-

sisakos különös-különös ember-koponyával. És a létben semmi

mocorgás. Aztán lassan köréje gyűlnek az állatok, a madarak, a

férgek, köréje gyűlnek a bogarak, lepkék, darazsak, denevérek,

köréje gyűlnek a medvék, majmok, rókák, rákok, vakondok,

köréje gyűlnek a harkályok, varjúk, rigók, keselyűk, seregélyek,

köréje gyűlnek a kukacok, hernyók, gyíkok, csigák, poloskák,

köréje gyűlnek a sasok, fecskék, békák, varangyok, tetvek, hangyák,

köréje gyűlnek a szarvasbogarak, kőrisbogarak, dongók, legyek,

köréje gyűlnek az egerek, patkányok, teknőcök, pockok, menyétek,

köréje gyűlnek a szarvasok, nyulak, őzek, baglyok, pacsirták,

köréje gyűlnek a barázdabillegetők, földigiliszták, sáskák, pókok,

köréje gyűlnek a farkasok, vaddisznók, sündisznók, öves-állatok,

köréje gyűlnek a kabócák, méhecskék, szitakötök, szalamandrák,

köréje gyűlnek mind a földben-lakó, földet-tipró, víz-reményű

állatok, a szárnyatlan és a szárnyas állatok, a hártyásak, a

bundásak, a szőrösek, a pikkelyesek, a tollasak, a szaru-kérgesek,

a selyemgumibőr-bevonatúak, a nyílott-testűek, a zárt-vérrendszerűek,

köréje gyűlnek a külső-vázasok és a belső-vázasok, köréje

gyűlnek mind a földi, a vizi, a légi állatok, nagy izzó

gyűrűkben mind az emlősök, a hímek, nőstények, emsék, bikák, kanok,

a tyúkok, a bakok, csődörök, kancák, a tojók, az ellők, a szoptatók,

a magzatburkosak, a rózsaszivacs-csöcsösek, köréje gyűlnek s nagy izzó

gyűrűkben, karikákban és koszorúkban állnak, lebegnek,

ülnek, toporognak, lihegnek, bámészkodnak körülötte,

míg eljöve megint az isten-árnyékú lila délután, míg eljöve

megint a bíbor, a lila, a kép, a véralvadék, az arany-izzadás,

a márvány-mályva, zománc-kocka, kristálykocka alkonyi építkezés,

míg eljöve a bársonykocka, mohakocka, penész-kocka alkony-

utáni csönd beépítés, köréje gyűlnek a különös-különös

keverék-állatok, keverék-vadak, a gyíklegyek, a pókkutyák,

szalamandra-baglyok, denevér-szöcskék, légyfejű gyíkok, kék-

pettyes lepkesündisznók, rózsaszín pávamalacok, rókaskorpiók,

köréje gyűlnek a majomlepkék, szitakötővarangyok, százlábú-

hattyúk, kócsag-menyétek, a hőscincér-fejű kacsák, kígyósasok,

köréje gyűlnek az imádkozósáska-csigabiga-szitakötők, a

medvepillangók, medvegyíkok, medvevarangyok, medve-griffek,

köréje gyűlnek a bogárhalak, szarvasbogár-teknősök, darázs-csókák,

sziréngőte-kabócák, a hódkeselyűk, a mókus-harmatlegyek,

a patkánycinkék, a vadmacskagémek, a méhecske-giliszták, a

madárkígyók, a kisemlős-rovarok, a rágcsáló-tücskök, az

emlős-lepkék, a szivacsállat-vizibogár-keverékek, köréje gyűlnek

mind az összenőttek, egymáshoz-ragadtak, egymásból-kibújtak,

egymásba-forrtak, egymással-boldogtalanok, köréje gyűltek mind a részleteikben-

összekevertek, a véletlenek, az álmok, az átkok, látomások, bűnök,

csodák, köréje gyűltek rengő, bozsgó, lüktet, izzó koszorúkban,

gyűrűkben, karikákban és övekben lebegve, ülve, bámészkodva,

figyelve, köréje gyűltek a tiszta állatokkal, tiszta madarakkal,

tiszta vadakkal összekeveredve, szelíden egymást nyomva, löködve,

böködve, döfködve, kaparászva, köréje gyűltek a látók és

a vakok, az egyetlen-szeműek, a szemkoponya-fejűek, a szemgolyósok, a

sokszeműek, a pont-szeműek, a visszafejlődött-szervűek, a

szem-nélküliek, az egy-fejűek, a több-fejűek, a fej-

nélküliek, a szárnyasok, szárnyatlanok, a páncélosak, puhák,

köréje gyűltek bámészkodva, ásítozva, fújtatva, bogarászva,

köréje gyűltek tolongva és szorongva óriás mohás-pihés-pikkelyes-mirigyes-

hártyás-páncélos-kőzetes-kocsonyás-gumiselymes-szőrös koszorúkban,

óriás dermeteg koszurúkban bámészkodván és figyelvén, míg

eljöve megint a fekete pamut-szárnyú este, míg eljöve megint

az árva este, az árva árva este s a kékbársony-hajú Mindenség

kimutatja tűz-csecseit, és kristálytűz-emlőit bőséggel mutatja,

míg az Egy-csecs-állat, a Hold, az árva árva foszfor-golyó

lassan az égbolt közepére mászik, s behinti gazdag fénylő tejével

a lüktető, magányos természetet, hogy fénylenek vala az árnyak

fehér lapokkal, fehér sejtekkel és fehér erezettel, hogy izzanak

vala a dolgok, a formák, a testek hideg csönddel és hideg lehelettel,

hogy ragyognak vala a szemek, szemgolyók, szem-pöttyök,

szem-mozaik-kupolák, kocsonyahólyagok, bársony-buborékok

az óriás titkos titokzatos csontváz körűl, mint a csillaguk, mert

a Hold hideg tüzére visszaragyognak ősi tűzzel, s a foszforosan

fénylő titkos, titokzatos Óriás-Skeleton körűl tűzgyűrűk,

tűzkoszorúk, csillagkoszorúk, láng-koronák, égitest-övek,

égő kristály-abroncsok gyűrűznek és sokasodván lángolnak

vala az éjszakában. És mikoron a végtelen jaj, a véghetetlen

vérző ének-kiáltás, a tejjel, avagy örök mézzel csöpögő és

duzzadó végtelen és árva és könnyes és irgalmat-esdő és

föltámadást-kiáltó fénylő, tajtékzó, térző, habzó, szent

megváltást-áhítozó emlő-zsoltár hirtelen megszakadt,

mintha-szíve-szakadván az irgalomért esdeklő árva ember

arccal a halálra zuhan, és karjait szétveti az árva földön,

és meghidegűlt arcát a földbe mártja, a földbe, a földbe, a földbe,

a mondhatatlan földbe, amely mindeneket és mindenkit

magába szótlan visszafogad, a földbe, a földbe, a gyönyörű földbe,

a Küldő-Anyába, a visszaváró Földbe, a tenyésző tiszta Földbe,

igen, mikor a kő-harangok, hártya-harangok, deszka-harangok,

kristályharangok, moha-harangok, penész-harangok, mályva-harangok,

vérbársony-harangok, liliom-harangok véres és könnyes mámorral

egybe-szőtt irgalmatlan és véres és fekete beszéde megszakadt,

nagy zúgással és nagy roppanással megindúlt a holdfényes

növényzet a titkos titokzatos óriás Keverék-csontváz felé,

nagy szőrös indák kúsztak, cserép-bőrű gyökerek tekeregve

másztak, szőr-szalagok, szőrös növénypamut-kötelek, pihés

gyökér-hömpölygések vonaglottak és áradtak foszforos tajték-

kötegekben az Embersárkánygyík szikrázó hatalmas csontváza

felé, a moha-korona-tér óriás csönd-gyűrűjét betörve, átfúrva,

ledöntve és magukba-göngyölgetve, bokrok, fák, cserjék, virágok,

füvek nagy szagos növény-léptekkel mentek vala a csontok

felé, a tiszta tiszta csontok felé, kalászok, levelek, lombok,

növényi csáp-kötegek sarjadtak, lobogtak, lángoltak, forrtak

foszforosan és fekete tajték-özönnel, aztán az óriás izzó

csontvázhoz érvén a csontok likai, rései, ablakai, ajtói, üregei, habjai

között a csontvázba bemásztak, a csontokat a kacsok, levelek,

gyökerek, indák, növénypamut-kötelek, növényszőr-istrángok,

növénykocsonya-fonalak, kemény gyökércérna-gomolygások

betekerték, körűlfonták, begöngyölték lázasan csavarodva

és evickélve és bolyongva, az óriás csontvázbelsőt zöld köteleikkel

összevissza fonva, mintha óriás növény-pók szőné be csönd-

belsejét zöld háló-rengetegével, zöld izzó üvegháló-kötegek,

növényi kristályrács-tömegek épűltek, hulltak és vonaglottak

a csontokban, a csontokon, a csontváz belsejében, a velőüregekben,

a szivacsos csontállomány szivacs-likaiban, buborék-üstjeiben

apró növényszivacs-tapadókorongokkal, növény-piócaszáj-recelencsékkel,

érküllős tapadókerekekkel ragadva a csontkülső és a csontbelső

falára, sejtjeire és lemezeire, hártyáira, pilléreire, küllőire,

csonttű-kévéire és csontgerenda-legyezőire, növénykristály-kalászok,

levelek, virágok, szőrök, indák, szárak, csészék, párták, cimpák,

törzsek, ágak sarjadtak, növekedtek, göngyölögtek és tekeregtek

lüktetve, füstölögve, lángolva, ropogva, bugyogva, reszketve

a csontban és a csonton, mohák, penészek, szőrök, növénypikkelyek,

lencsék, kásák, hártyák, erek, pihék kövéren sokasodva és egymásra-

tajtékozva izzottak a foszfor-álmú éjszakában. És a csontvázat

magukba temették és a csontvázat szívükbe rejtették. És

mire eljöve vala újra a Hajnal, a Rózsa-isten, a Rózsaláng-

istencsődör s rózsa-lépteivel a Földet bejárta, s rózsa-szemével a Földet

vigyázza, és rózsa-ujjaival a zöld kristály-kalászokat kiegyenesíti, virágok

kék szirom-erét lágyan megnyomkodja, a levelek pórus-szőrkútjait megigazítja,

madarak tollát puhán letörli, bogarak pórusos páncélhátát bedörzsöli

viaszos fénnyel, szitakötők szemét kristályreszelővel kicsiszolja,

a békák, gőték mirigycsillag, kocsonyakoporsó testébe, mirigyük,

kocsonyájuk éji hidegébe kristályláng-ragyogást fúj,

pókok szőr-buborék hátáról a harmatot letörli, gyíkok pikkelyernyő-

szemhéját megnedvesíti nyállal, a sáskahang-reszelők recéit kiélesíti,

a kitinlécek és kitinvályuk fürészporát rózsa-szájával elfújja,

baglyok szőr-rózsa-szempilláját rózsaszín ujja-bögyével lágyan megigazítja,

és rózsa-ujja rózsahegyével a bogarak mirigy-lámpáinak éji kormát

letörli, a csillagkoszorú-alakú potroh-mirigykorona-lámpát, a mélytengeri

halak, rákok hideg mirigyfény-lámpáit, mirigyfürt, mirigykoszorú szemtasak-lámpáit,

kocsonya-korona-lámpáit, pontsor-lámpáit, mirigyrózsakoszorú-lámpáit, szakáll-

lámpáit, szájöböl-lámpáit, gerinc-mirigypettysorlámpáit, bóbita-lámpáit, a

szőrös bogár-mellkasba, fekete páncél-pórus-mellvértű rovar-szügyébe

épített rózsamirigy-lámpást, bogarak csáptolla kitincsigolya-gerincébe,

bogarak szőrcsillag-orrlikú kitin-álarca homlokába, gumigégéje alá,

bogarak felső-combja üveg-sonkáiba, bogarak zöld csontgolyós csontváz-

térdébe, bogarak tüske-taréjos alsó-lábszára csontváz-porcelánjába épített

rózsazöld, rózsakék, rózsapiros mirigyfürt-lámpáit, mirigydob-lámpáit

kifényesíti, halak pikkelyeit finom zománccal keményíti, kristálytüske-

bordás uszonyuk fehér-rózsaszín-kék-aranypettyeit belső fénnyel világítja,

emlősök szemgolyóiról az álomfátylat, a bánatot rózsásan lefújja,

medvék, rókák, tevék, tehenek, nyulak, fekete szivacs-köcsög

orrlikát hártyásan bugyborgó hajnali mézzel bekeni, hernyók kék-lila-

piros-fekete kristályszőrcsillagos gumirózsa-lábcsöcseit fölfújja

erővel, s piros korall-rózsa, szőrcsillagrózsa taréj-sörényét keményre

izgatja, s a halottak földben-didergő nehéz csontjaira rózsaszín

lángot fúj, rózsa-szíve forró irgalmát lövelli a didergő csontokra,

és eligazít minden dolgokat, megnézi a földben a kristályokat, a víz

ereit, a sose-hervadó mérhetetlen tűzkocsonya-rózsát, a Föld-Apa-Anya

őstűz-szívét, a láng-kocsonyásat, megnézi az állatokban a csontokat, s az

állatok, rovarok, pondrók, férgek, madarak, hüllők, kétéltűek, egysejtűek

szívét rózsa-ujja rózsaszirom-recebögyével kicsit megpöccintve gyorsabbra

ingerli, s a vérpályák lüktető, boldog tűz-koszorúiba tiszta oxigént fúj,

s boldogan fölgerjeszti a zöld, kék, sárga, fekete, lila, piros, narancsszínű,

rózsaszín rovar-vér, a bíbor és kékfekete és rózsalila állatvér, madárvér

kemény lobogását, zárt suhogását, selyem-örvényeit és nehéz kocsonya-

áradását, s a zöld csobogással, növénykristály érfonat-hömpölygéssel,

zöld növényláng-lobogással beszőtt növényi sejtek zöld koponya-csönd-

üregeiben üldögélő, finom zöld párapikkely-hegedűk nyakára, csönd-

csigatekervény-fejére állukat hajtó zöld pikkely-angyalok pikkely-szárnyát

pikkely-kezét és pikkely-arcát megtisztítja a némaság szőrös dérhártyáitól,

s a virágok kemény szívére ejti tiszta, mézes nyála hideg csöppjeit,

s a bibéket földuzzasztja kövér keményre, s a porzókat megkeményíti,

s a szirom-erek növényi lankadását kristályos-keményre szólítja,

s a rovarok, méhek, darazsak, lepkék, molyok, pókok szaglószerveiből,

szőr-kürtjeiből, szőr-kelyheiből, szőr-serlegeiből az éji álom nehéz

homályát kifújja, mint a láztalan ködöt, s a körmöket, karmokat,

szőröket, pikkelyeket, mirigyeket, hajakat, hajzatokat, hámokat, szöveteket

fölszólítja a szent növekedésre, szent gyarapodásra, szent vastagodásra,

s fölszólítja a csontokat is, a kérgeket, a héjakat, páncélokat, kitin-álmokat

is a növekedésre, s a pórusokat, likacsokat, porózus hártyákat, héjazatokat

a szennytől, ragacstól, hártya-homálytól, lepedék-kásától megtisztítja,

s a tojások pórusait rózsakristály-tűvel kitisztogatja, hogy könnyebb legyen

és tisztább legyen a kemény burkokba gyömöszölt embriók, magzatok

levegő-cseréje, s fölszólítja a holtakat, hullákat, halottakat, dögöket,

tetemeket a boldog rothadásra, erjedésre, lángolásra, füstölgésre, bomlásra,

gázbuborék-virágzásra, s kiszólítja a holtakból az Émelygés Angyalait,

s a méhekbe, ivar-kutakba, petefészkekbe, hüvelyekbe, rovar-herékbe, kan-

tojásokba, csődör-almákba, bogár-herezsákokba, bika-tökökbe, nőstény-

barlangokba, hím-vérszivacszsákokba, hermafrodita-szerelemszervekbe új

erőt ad és új szerelmet, új párzó-anyagot, új fönnmaradás-lángot, új hitet,

új halál-gerjedelmet, új habzást, új virágzást, új gyötrelmet és új magányt,

s az emlőket, csöcsöket, tőgyeket, csecseket, bimbókat szőrös húsrózsa-rügyeket

földuzzasztja és megkeményíti és megtölti tiszta tiszta tejjel, s a

tejmirigyeket, kövér tejmirigy-fákat, tejmirigy-lombokat erjedni, dagadni,

dolgozni hívja és termelni tanítja, s a tejben a zsírt, a cukrot szaporítja,

s a vérmoha-vérháló szűzhártyák holdsarlós, korongos, kockás, háromszög-

ablakú, lándzsaék-pupillájú szövetét keményre kifeszíti, s a szemgolyók

kocsonyás vizét, eleven üveganyagát, érbokrait, hártyáit, érláng-

robbanás íriszét rózsa-áhítatával átragyogja, s a szemgolyók

pupilla-ablakán rózsa-nézéssel benéz, s a szemgolyók ereit keményre

gyúrja, a szempilla-szőrszárnyak rózsacsöcsök-tövéből a hajnali tiszta

taknyot, kitörli rózsa-ujja rózsa-szavával, és tiszta, tiszta rózsaláng-

tekintetével a fölmagzottak, terhesek, földagadtak, magzattal-megerjedettek

hasába néz, s nézi nézi szent rózsa-láng-szigorral és rózsatűz-

szerelemmel az anyahasak dagadt, boldog rózsamirigy-tojásait,

a rózsamirigy-koszorús vérháló-gömb-tojásokat, a lüktető, áttetsző, eres

magzatburkokat, a rózsaszínnel átragyogó magzatvizet nézi, rózsa-

szíve rózsa-tüzétől, rózsa-rajongásától átvilágított magzatvizet

nézi, s a benne lebegő kicsinyeket, az embriókat, magzatokat,

ébrényeket, kezdeteket, kocsonyatűz-csomókat, bimbós, rügyes indulásokat,

a kétéltűekben, a csigákban, az emlősökben, a rózsabuborék-hasú

anyákban, medvékben, az elefántban, a vizilóban, orrszarvúban, zsiráfban,

zebra-anyában, kenguruban, sündisznóban, vaddisznó-asszonyban

és mind a boldog anyákban, nézi a rózsatűz-magzatvízben eres

szivárvány-kocsonyakötélen lógó magzatokat, a csavart kocsonya-

dinnyeszáron csüngő embriókat, kezdeteket és álmokat, ahogy össze-

kuporodva és összecsavarodva, egymásra-hajtogatott lábakkal, kezekkel,

óriás áttetsző üvegfejekkel, óriás kék kocsonyakehely-szemekkel lebegnek,

mint vérerekkel beszőtt üveg-gyümölcsök, rózsalárvák, rózsa-kaméleonok,

magzatvázasan, magzatgyapjasan, rózsakörmösen, rózsapatásan, rózsakarmosan,

s kezüket picit megigazítja, tarkójukat picit megnyomkodja, lábukat picit

meglobogtatja, szájukat kicsücsöríti, vesszőjüket, vagináikat megpelyhezi

gyönge szőrrel, szempilláikat kicsit kihúzza a rózsamirigy-csészetokból,

nézi őket, az ámúlva növekedőket, ahogy ürítenek, kortyolnak, isznak,

ahogy forognak, csavarodnak, rúgdalnak, kocsony-szőrfonállal

összevarrt óriás rózsamirigy-buborék szemhéjukat a szemgolyó-düllesztéssel

feszegetik, ahogy szemük rózsatakony-csillagát nyitogatják, s fölszólítja

a boldog növekedésre a szemgolyókat, heréket, szemserleg-kezdeteket,

péniszeket, ujjléceket, lábbimbó-kezdeteket, a csontocskákat, hámokat,

a vaginákat, klitoriszokat, hymeneket, ajkakat, méheket, belső-

szerveket, a szíveket, agyakat, rózsakocsonya agykoponya-lángokat, a

szőröket, húslángokat, mirigyeket, látó-halló-szagló-tapintó-ízlelőszerveket,

s a bábokba, lárvákba, petékbe is benéz rózsatűz-akaratával, s megnézi

szépen növekszenek-e odabent a vérerekkel beszőtt kocsonya-golyó-magányban

az üveg-alakzat-embriók, az üveg-látomás-magzatok, s a tojások forró élet-

kásájába is benéz, hogy a tojásban-növekedők magányát rózsa-csókkal

föloldja, s új erőt ad a szülőanyáknak, s új hitet az új halálra-készülőknek,

mire eljöve újra a Rózsacsődör-isten, a Hajnal, csak a virágzó harmatos

növényzet vala a csontváz helyén, és a moha-korona-tér helyén

vala párolgó harmatos növénykoporsó, párolgó harmatos virág-rengeteg.

És köztük és bennük és fölöttük és rajtuk a boldog-boldogtalan

állatok hajnali világa, hajnali álom, hajnali zengés, hajnali csönd.

És ha egyszer idegen csillagról ideszáll majd egy másfajta ember,

valami emberebb-szívű lény, s a növénykoporsóban nyugvó

csontvázat megtalálja, kérdezvén növényt, állatot, virágot, férget,

madarat, bogarat, mert beszélni tud vala minden létezővel, mint

Ferenc, az assisi, azt mondják majd neki, az űr tisztúltabb

Vándorának, azt mondják majd neki boldogan köréje gyűlvén és

kórusban felelvén a kövek, kristályok, égitestek, vizek, szelek,

növények, állatok, bogarak, madarak, férgek, virágok, azt mondják majd

neki zengő kórusban felelvén: Született, élt, meghalt, gyorsabban

mint a harmat, gyorsabban, mint a pára, nem tudjuk ki

küldte, nem tudjuk ki szűlte, nem tudjuk miért élt, nem tudjuk

mit akart, itt zabált, itt vartyogott, itt jajgatott, itt vándorolt,

halála ősoka talán a Reménytelenség, talán a Kétségbeesés volt!

A kiválásról és a feladatról

Alig múlt két hete, hogy levelet kaptam Franciaországból egy festőtől,

barátomtól, gyermekkorom, kamaszkorom és ifjúkorom mesterétől és bűvöletétől:

Hantai Simontól. Attól a festőtől, akit a világ mai művészi mámorosságában,

ingerűltség-örvényeiben, vérpettyes dühkitöréseiben, fekete hörgéseiben,

csődör-szagú és kanca-szagú bíborlásaiban, ánusz-gyűrű-és-kloáka-kehely-

csillogásában, mozgó, zenélő, pillogató, pislogó, víjjogó, földagadó, önmagából-

kizuhanó, békaszemgolyóként-dülledő, a kaméleon agyagfonadékkosár-

szemgolyó-bőrkorsójaként-forgó, csápjaival emeletes póklábakként kaszáló,

defekáló, az üreges viaszkoponyában agyvelő helyett kis gumibáb-emberkék

csomóját rejtegető, Krisztus szögeiként meredő, gipszes, gumihártyás, mohás,

zsákszövetes, fémforgács-rózsás, drótszál-csontgerendázatos, porcelános,

üvegbuborékos, viaszgyertyás, kötél-magányos, növény-szigorúságú, állat-

szőrrel-beborított, pettyes párducprémmel és ezüstmoha nyúlbőrrel felöltöztetett,

kitömött, üvegszemű, barna pikkelygatyás, faháncs-csizmás madarak dermedt

diadalmával beültetett, madár-csontvázakkal és állatcsontvázakkal korall-

mészcső-ágakkal, szines csigahéjakkal és kő-penészes kagyló-kőlegyezőkkel

teleragasztott tárgy-halmazában és dolog-halmazában a legtisztábbnak tartok,

attól a festőtől, aki ebben a művészetében démonian fölgerjedt világban a

közönyt, a hisztériát, a gőgöt, az unalmat, a lét-depressziót, a restséget,

tunyaságot, butaságot, beleegyezést és eltűrést, gonoszságot, gyilkolásra-fölhízlalt

hatalmat, rossz szédületeket és hamis hiteket, önámításokat és önhittségeket

mohó, nyúlványaival áramló és lényével pöfögve, buborékozva és gőzölögve

áradó óriás sejthalmaz-állatként bezabálni-kész, belsejébe-inni-és-gyűrni-

kész, magába-gyömöszölni-kész, és egyetlenségéből kiüríteni-kész művészi

erjedésben és gyönyörű elemi erjedtségében hitem és ismeretem szerint

a legtisztább, leggyötrelmesebb, legmagányosabb, és leggyötrődőbb. Hitem

szerint annyira, hogy csak óriás-kortársához: az árva, önmagát-csontig-

lefosztó, a természet kérgeit, háncsait, bőreit, hártyáit, kagylóhéjait, virágzás-

cafatjait kegyetlenűl letépő, fölöslegeit zordan lehasító, mint a halál csontváz-

önmagáról a húst, hatalmas ujjaival gyötrelmesen lecsipegető, az egyszeri,

az állandó, a biztos lényegit kereső Giacomettihez hasonlítható. Levelében egy

színes fényképet is küldött barátom. A fényképen műterme (amit csak a

felső sarok három-ágú fehérsége jelez), lazán kiterített, könnyedén a falra-

akasztott, gyűrődéseikkel és redőzetükkel egymásra-omló színes vásznak

hatalmas-méretű tömege borítja a mennyezetig és a szem ütköző-pontjáig

az egész fénykép-teret. Mintha egyetlen óriás szines kristály-halmaz ragyogna

bíboraival, kékjeivel, feketéivel, narancs-sárgáival, szögeivel, éleivel, üveg-

csokraival, szakadékaival, hasábjaival és szeleteivel. Csak nehéz szívemre és

arany-uszályú őszi tűnődésemre vethet kristály-árnyékot levelének tartalma,

két sorát mégis fölidézem most, föltépve magányunk burkát, mert a

művészi teremtés lényegét, a teremtő akarat legfontosabbját, a művészi

megvalósulás, a kiváltódás és kiválás értelmét mondta ki ezzel, a minden-

teremtő-akaratra-érvényeset, a mindnyájunk-teremtő-vágyának figyelmeztetését

és rettenetét, mintegy fordítva, a művészi teremtés egyetlen lényegét, lehetőségét

és föladatát. (Mintha egy földuzzadt és önmagával kifordított mélytengeri

lény belsejével: erezetével, mirigyeivel és belső szervei eres hártyavonaglásával,

nyálkás és fodros lüktetésével magyarázná eredendő állapota célját.) Azt írja:

Hónapok óta dolgoztam most, de egyelőre semmisem jött létre, ami a fehér vászon előtt

megállná a helyét. És a fénykép hátúlján: Nem maradt belőle talán semmi. Igen,

mert a kiválasztásra-készülődő, az emberkéztől-háborítatlan, az önmagában-

való, az így tiszta anyag, a zárt anyag-tömb a minden-együtt, a minden

lehetőség együtt, az általános megvalósulás, amely az egyszerit várja, a soha-

többé-másat, ha lemállanak róla majd a kegyetlen fölösleg héjai, zsírjai és

rostjai. A fehér, szürke, szikrázó, sárga fém-szerkezetű anyag a lét önmagában-

való erkölcse és felelőssége, nemcsak a lét anyaga, amelyből kiválásra vár a mű,

tehát a művész erkölcsisége és felelőssége. A fehér vászon, a kőtömb, a nedves

agyag-halom, a tiszta papiros a mindenség együtt, és a félelem és a magány,

s az anyagból a művésszel kiválasztott, kiváltott, megváltott mű a mindenség

egyik egésze, szerkezete, jelentése, így célja. A feloldódás és megváltás.

A múltról és a teremtés-indulatról szóltam, azzal, hogy a magam életének,

milliárd-sejtű cella-várának egy cella-ajtaját nyitottam föl most. Boldoggá

teszi és fölemeltté a gyötrődő és fölemelkedni-vágyó embert az a mű, amely

az általános anyagból való kiváltódás érdemesültje, amely ezzel a kiválással

hordozza létét és értelmét. Ezek a művek nem vágynak vissza az egy-tömbű

anyagba, mert a kiváltódással találták meg helyüket és létezésük okát

nehézveretű, talpig-és-koponyáig-beborított-páncélzatú, vastag hajzatokkal,

és tajtékosan leomló sörényekkel vágtató életünkben. A művészetnek sokfajta

akarata volt már az emberiség történetében. Volt akarata a tajtékzás, a mozgás,

és volt akarata a cselekvés is. De volt akarata a mozdulatlanság is, a csönd is,

a fölragyogás és a derengés, a titkok mosolya és a szenvedések görcse:

néma fuldoklás, vicsorgás és hörgés. Hisz mindennek van lehetősége és indulata.

És volt akarata az állapot-meghatározás is. E művekben a lét, de inkább létünk,

emberi létezésünk, egyszeri voltunk állapotai jelennek meg. Életünk merengése és

szigorúsága, csöndre-hajolása jelenik meg itt, a termékenység-állapot, a

megtermékenyűltség-állapot, a teremtő kezdet és teremtő akarat csöndje, a

fáradtsága, magánya, gondja, gyásza, szerelme magányában ülő ember,

a csönd mítoszi, ősvilági és a halál-világi csönd-virágait két bronz-rücskös ujja

közt merengve tartó ember, a csönd ragyogó kelyheit és tündöklő szirom-

koszorúit tűnődve vigyázó ember. Eredendő állapotok ezek! Mozdulatlan

eredendő történések. Ez a titkuk. Ez az értelmük. A nem-dermedt, de állandó

állapotok végtelen bizonyossága. Belső csöndje és külső csupaszsága. Önmaguk

értelmének bizonyossága, Jelentésük tisztaságának bizonyossága. Világunk

tömve van zajjal, gyásszal, robbanással, vijjogással, dübörgéssel, mozgással,

hörgéssel, iszony-torzulásokkal, fegyverropogással, szenvedéssel és jajgatással.

A művészet, bármilyen indulatú és megjelenési formájú is: cselekvés. Azzal

cselekszik, hogy van! Nem önmagát cselekedteti, de önmaga a cselekvés. Nem

hirdet erkölcsöt, mert önmaga az erkölcs. A művésznek, éppen ma, szenvedő és talán

végső-elárvulásra-készülő világunkban cselekednie kell. Léteznie és akarnia

kell! Lennie kell! Nem fújhatjuk magunk köré a szótlanság véreres, dagadt

hártya-buborékát; nem ülhetünk tündöklő, meztelen, boldog Ádám és

Évaként világító szappanbuborékban, amely pávatollas kék csészealjú,

csipketollas-szőrű, piroslevelű növény virága; nem rémüldözhetünk egymásra-

borúlva meztelenűl, tomporunkig-érő üvegharangban a kelepelő-gólyás-hátú,

tüskés-sörényű vadkanon; nem táncolhatunk köldöktől-pucérok, medve-

mohás, vadkan-bozontú kan-harangütőkkel, köldökig-tajtékzó dühödt

ágyékszőrökkel, kékeres-hálózatú földagadt hassal (amelyen áttetszik az

önmagába-göngyölt magzat, mint a csikóhal-apa hús-borostyánkő-buborék

hasán, fölrepedni-kész teher-teljességén az óriás-lárvaszemű, kristálytrombita-

orrlikú, pórusos borostyánkő-liliom-fejű tengericsikó-embrió), derekunktól-

óriás-szívbe-nőve, kezünkben piros almákkal, közös szív-fejünkön óriás-

bagollyal; nem ülhetünk, édeni ruhátlanok, tüskés piros óriás-gubacsokban,

begöndörödött-végű, piros-öves, rubint-dongás rák-torpáncélokban, zöld-

kéreg gyöngykagylókban, hímzett kaskákban, pikkely-hímes porcelánfazekakban,

repedezett-mázú cserépgömbökben, rákolló-tollú, aranycsengettyű-rojtos,

szemfedőharangos, horgolt bársonykalapban; nem úszhatunk óriás kék

vadszederbe harapva és kapaszkodva a kék tóban; nem lovagolhatunk,

meztelen boldogok, vállunkat-zsírozó hajjal, labdarózsa-emlőinket begöngyölő

hajjal, csípőnket és aranyrózsa-tomporunkat behömpölygő sörénnyel kék,

fehér, piros, barna, fekete lovakon, kecskéken, vadkanokon, medvéken,

tevéken, egyszarvúakon, szarvasokon, üveg-hólyag-sisakba dugott fejjel

(amely, mint a vállig-lehúzott, csúcsánál-leforrasztott lámpaüveg, amelynek

az emberfej a láng-arany-virága) a pirosfejű madáron, miközben hártya-

harangunk, üveg-buborékunk és üveg-kelyheink körűl és fölött nyüzsögnek

a jelképi rémek: patkányok, varangyok, halak, sündisznók, lepkék, hüllők,

a tóban deréktól-páncélba-öltözött-vaskesztyűs-vitéz: fején-madárcsőrű-

páncélsisak-vasderekától-delfin; tüskés-hal-hátsórészű, szőke-hajbozontú,

nagymellű kanca: a szirén; a levegőben rovarcsáp-páfrány-szárnyú meztelen

férfi, kék-madármellkasú-madárfejű-fácánszárnyú piros oroszlán,

szitakötőszárnyú hal, négyszárnyú ember-szitakötő, s néznek merengve az

óriás aranybóbitás, piros-fejű, zöld-fejű baglyok, vadkacsák, óriás-csőrű

óriás énekesmadarak. Mert Boldogság-kertünket, Édeni-virágoskertünket,

(ahol az ánuszokban, vaginákban, orrlikakban és szájakban kék és piros virág,

alma, eper, szamóca), üvegharangunkat és buborék-hártyánkat széttöri a vas

zaja! Nem ülhetünk a Csönd-anya szivárványhéjú magzatburkában (nyeldesve

szőreinket, vizeletünket és magzatvizünket), nem ülhetünk, összegöngyölödött

jövendő-embriók, a Némaság-asszony hasában (magzatvízben kiázott,

csikóhalgyöngykéreg-körmű, ráncosra-ázott arcunkra hajtogatott kis kezekkel,

amelyek, mint az öreg mosónők keze) a megváltó-születésre várva, mert

nem tudunk megszületni. Nem is lehetünk, mint a Virágok gyermekei, akik

„istent látják egy virágban”, s úgy őgyelegnek virággal a kezükben, virággal

a hajukban, a fülük mellé tűzött virággal, a meztelen mellbimbókra ragasztott

és a meztelen köldökre ragasztott virággal, virággal-behímzett ruhákban,

virággal a fogsoruk között, mint a Virágok gyermekei, akik a bőrükre,

mellükre, mellkasukra, hasukra, tomporukra, nyakukra, orrukra, arcukra,

homlokukra és halántékukra, kézfejükre és tenyerükre, nemiszervükre virágot

festenek, akik élnek virágoskerteket ültetve és kapálgatva, mert a virágok

növényi csengettyűszavára és illat-csengettyűire nem fut el iszonyodva a

Rettenet és a Bűn, nem párolog el a virágok néma hatalmára. Dolgoznunk

kell! Minden vonás, elmondott állapot, ami a csöndet árasztja magából, a

csöndre int, a titokra int, a szerkezetre int, a jóságra int, önmagunkra és

szégyenünkre int, a szigorúságra int, a fölemelkedésre és kegyelemre int

boldogság-üveghártyánál, szerelem-hártyaköpenynél, álom-buborék-

harangnál keményebb, tündöklő, áttetsző, tiszta páncél-harangot épít az

Emberiség köré, megrettent szívünk köré. És a Költészet-Kristálybuborék,

a Tündöklés-Álomüvegharang meg tudja védeni szívünket, Emberiség-

érdemünket az örökös haláltól.

A költészet és a jövő

Ha van Jövő! Ha lesz Jövő! Ha lehet Jövő! Mert csak akkor beszélhetünk,

csak akkor érdemes beszélnünk a Költészet jövőt-célzó föladatairól. Csak

akkor lőhetjük ki énekünk virágzó vesszejét a létünkre-göngyölgő időben

előre. Ha lesz kinek és lesz minek? A halál nemcsak múltunk és jövőnk.

A halál kérlelhetetlen Jelenünk. Élve is lakjuk tenyésző Csont-birodalmát,

fekete Átok-országát. Ott bizsereg, ott mocorog, ott vakaródzik, ott tüsszent,

ott ásítozik minden pillanatunkban. Vár a Megmásíthatatlanra, a Beteljesülésre.

Vár önmagára. A csontra, a húsra, a belső szervekre, a körömre, a szőrre, a

szemgolyókra és az agyvelőre. De én most nem Róla akarok beszélni. Nem

Róla: a Személyiségünkre-áhítozóról. A Bennünket-fogai-közt-morzsolóról.

Aki majd átharapja létünk öves csonthéját, mint az őskori páncélos-övesállatot

a fölpáncélozott-húsú és páncél-csipketaréjú ős-kétéltű, hogy elmeszesedett

szívünkön, értelmét-vesztett árva koponyánkon nagy lukakkal repedezik szét

kúp-fogsorának harapás-nyoma, a csontlékek, mint a hold fény-gyűrűs kráterei.

Mert nem több ez, mint a magányos veszteség! Mint a szép Megmásíthatatlan.

A folytatás egyetlen mámora. A még-tovább csont-tüske csillagvégű

ostora. A kezdet értelme. De a világ-veszteségről szólok én. A teljes

lét-pusztulásról. A Földgolyó-halálról. A soha-többé-nincs-virágzás-

Lehetőségről! Fölrajzoltam én üszkös és kormos és parázs-sistergő szavaimmal,

véres vérző hajakkal és még-lüktető velővel, bőrhártyás embercsontszilánkokkal

és szőrökkel teleragadt szavaimmal a Jövő Rémület-térképét a Jelenre,

és fölrajzoltam én a Földgolyó-Halál, a Túlélő Halál, a Terméketlen

Halál és a Rosszra-termékeny Halál virágzó vad világát, és

a Holnap penész és rothadék-tájait a nappal arany-deszkáira, megfontam

döbbenet-mirigyeimből kitóduló szavaimmal (amelyek mint a pók

szövőmirigyeiből a lágy fonál-váladék-kötegek a fonószemölcsön át nyomódnak

a levegőre, hogy ott megszilárdúljanak), piros-kristály szavaimmal a Világ-

Halál-Jövő rézfonal-szobrát, a Megdermedt-Emberiség pókfonál-szobor-

kosarát, az Iszonyat-Drótváz-Földgolyót, az Iszonyat-Drótváz-Embert,

a Pókháló-Csontváz-Emberiséget, az anyag-nélkülit, a húsnélkülit, az Iszonyat-

Drótváz-Létezőket. A Drót-Mindenséget, amelyen az ember-lét cafatjait,

a világlét-cafatjait rázza, lengeti tépi a világszél, a forró, a deres, a közönyös,

az árva. Jaj, mi értelme a Költészetnek, ha a Föld a tűz és a tüzes kő alá

temetkezik? Ha létünk: akaratunk, szerelmünk és irgalmunk a tűz pikkelyei

alá temetkezik? Ha eltékozolt értelmünk a láng és a füst és a robbanás

mítoszi rózsái alá temetkezik, a Világegyetemet-benövő, a Mindenségbe-

dagadó Rózsa alá temetkezik, amelynek gyökere tűz, szára robbanás, véres

szirom-salátája láng, tüskéje arkangyal-aranyfog, s levéltetvei a nyálzó,

kiszáradó csillagok, galaxis-csomók, kozmikus fény-anyagszigetek. Ha

létünket magába-szívja a Világmindenséggé-dagadó Tűz-szemgolyó,

amelynek erezete tűz, írisze láng, pupillája halál, szemfeneke az Emberiség

vastag vér-gubanca. Ha részei leszünk a Szemnek, de megtagadtatott tőlünk

a Látás, mert ez a szemgolyó a Vakság. Mi értelme a Költészetnek, ha izzó

hamu rakódik lassan, évszázadokig, szakadva, mint a Pokol havazása, a

Bűnhődés tűz-esője az Emberiség halálra-nyitott szemére, a próféták halált-

átkozni-vágyó, halálba-tátott, halál-fogsorú, leperzselt-szőrzetű szájára?

A költőkére és a megváltóéneket-vágyakozókéra. És ha marad valami, hát

mi marad? A kő, a bunkó, az állat-lábszárcsont, a szőr-harang, a köröm-

tekercs, a szőrösödés, a makogás, a hullaevés, a gyilkosság, a rablás, a csonka

gép-kotyvalékok, a város-kőcsontvázak, a babonák, a dárda, a kőbalta, a huzal-

értelmetlenség, a szörny-elszaporodás, az istenek, a kolibri-ember, a medve-

asszony, a sün-anya, a krokodílus-isten, a disznó-ős, a kentaur, a szirén,

a faun, a szatír, a sellő, az Egyszemű, a nimfa, a najád, a törpe, az óriás, az

elvarázsolt béka, a madár-ember, a Hulladémon, boszorkány, Hattyúlány,

a Zöldszakállú király, sáska, denevér, rágcsáló, a Sárkánykirály, az

Ördögkirály, a Fekete saskirály, a Zöldmadár, a Csodaszarvas, az Aranykacsa,

Kígyóbőrű Kámán Sára, Vasorrú-bába, Jufijankó, Planétaisten, Nyárfa-anya,

a Fűzfa-apa, a Fügefa-szülő, a Myrrhafa-szülő, Tölgyfa-fiú, a Nyírfa-fiú,

a Háromfülű Kék Ló, az Égitestszabadító, a Bólintgató-csontváz, a Tűzkirály,

a Lángkirály, Vas Jankó, a Békakirály, a Kígyóvőlegény, a Hableány, a

Mennydörgés-isten, az Ördög-fejedelem, a Nyolclábú Szárnyas Paripák,

a Világ-Ügyelő-Férfi, a Városi-Fejedelem-Öreg, Babszem Jankó, a

Gyöngysíró-leány, a Medvevőlegény, a Madárvőlegény, a Békavőlegény,

a Sündisznóvőlegény, a Nagy-Erdőbeli-Öreg, a Barlanglakó-Öreg, az

Aranyszakállú-ember, az Állatsógorok, a Halottból-lett-kisgyík: Fanampitoloha,

a Kardinális-madár, a Kétlábujjú-Szellemszörnyek, az Álomszellem, a sakál,

a hód, a csőrösemlős, a kenguru, a gnú, az esőmadár, a rozmár, Baiame:

az esőküldő, Hét-Coboly-Magasságú-Rezes-Vas-manó, a Rézember, a Medvefiú,

a Macskafiú, a Tóöreg, a Fehér-kanca-fia, a Viziszellem, az emberbeszédet-

értő állatok, a Kutyaorrúak, Egérnővérek, a Viziszörny, a Medvefeleség,

a Ködasszony, a Gyermekrabló-Csillag, a Hideg-Idő-Ura, Bátor Vidra, a

Tintahalkirály-Tengeriemlős-Ember-Viziszörny, Hüvelyk Matyi, Rókaöreg,

a gyík, Madárleány, a Coboly-lélek, a Rozsomák-lélek, a Tigrissé-vált-ember,

a Beszélő-teknősbéka, az Erdei-Szellem, a Róka-bíró, Rózsakirálynő,

Medvekirályfi, a skorpió, ganajtúróbogár, a Mohalány, az Emberevő-lány,

a Gazella-lány, a bagoly, a teve, a dzsinn, sajtán, ifrit, márid, a Szellemlovak,

a bülbül, az Elvarázsolt madarak, a Kőember, a Sirálykirály, a Békakirály, az

Aranymadár, a Farönk-királyfi, az aranyásó hangyák, a Négy-Kígyó, a majom,

az elefánt, a mósuszökör, az Emberfejű Naga-kígyó, a Ravasz nyúl, a

Kígyódémon, a Hattyúkirály, a Disznószellem, a Föld Szépe, a Hét-arasz-

szakállú-és-három-arasz-termetű, a Jóságos emberevő, Gülbahar: a Rózsa-

tavasz, Gülizar: a Rózsa-arc, Gülperi: a Rózsatündér, Tök-tábornok,

a Százlábú-leány, a poloska, a tetű, a bolha, a rüh, a Hegyiszellem, a Pók-nő,

Béka-nő, az Ember-alakú-szellem, a Kobold, a Táltos-cethal, a Csiga-ember,

a Majomisten, a Mézmadár, a sakál, a cerkóf-majom, a pávián, a lajhár,

a csimpánz, a hangyászsün, a tatu, a jaguár, a Holtak-ura, a Gyümölcs-

fia, Mani: a nyolcfejű, a Szivárványhal-bátyák, a Cápaisten, Vasjankó,

Rigócsőr-király, a Szarvas-rénbika-formájú-fejedelemhős, a Csontos-

rénbika-formájú-fejedelemhős, az Obi-hattyú-orrú-bálvány-öreg, a Nem-

szerencsés-fejedelemhős-fiad-körme-íze-nem-fogja-kerek-kőbálvány-öcsém,

az Oimét-nép-embere-habos-szablya-vőnk. Ők majd szétözönlenek a

Földgolyón, s az űrben, a Jóslatok, a Mámorok, a Rémek, az Ember-nélkűl-

értelmetlenek: az angyalok, ördögök, négyarcú-négyszárnyú Kérubok,

a kristály-szárnyúak, a láng-szárnyúak, szeráfok, lelkes állatok, Pirosmalac,

Hajnalpelika, az Angyalbárányok, Pancimanci, Zöld király, a Hattyunő,

a beszélő koponya, Vas Laci: a papirkerékké-váló, a sárkány: a vaskerékké-váló,

a Lidércek anyja, a Jós ökör, a jósló madarak, Hattyú-lovag, a jós méhmagzat,

az emberbeszédű állatok, az emberbeszédű madarak, Ribike: a gyíklány,

a holló, a Csodásökör, Veresálnok Vitéz, az aranyfogú testvérek, Fordítottfejű

János, Vasfejű farkas, a Medvék királya, a Rókák királya, Kalefaktor: a

szárnyas ember, Hajnalkötöző királyfi, az állatanyától-származó-fiú, a Griff,

Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, a hegyesszakállú törpe, a Vénusz madara,

a félkutya-félember, Fehérlófia, a Varjak királya, Kutyafejű

Hétszünyükapanyányimonyók: a hosszúszakállú kis ördög, a méhmagzatnak-

elígért-tündér, Világszép Sárkány Rózsa, Veres juhocska: a juhásztól-

megesett, a tehén-fiú, a hét-sing-szakállú-hét-sing-ember, az embertől-teherbe-

esett-medve, Hegyhengergető, Messzehajító, Lélekrabló tündér, a háromlábú

ló, a rák-ember, az inci-pinci-piripócsi-pöttön, a tehetetlen démon, Kutyaszemű

Jankó, Ződ Imre, Növény Ferenc, Csonkatehén fia, az odvas-fában-fekete-

bárány-ellette-ember, Kakasel, az őrző-elefántok, a tyúklábú ember, Bai

Ülgön, a tizenkétszárnyú ló, az ólomfejű-barát, az arany-cethal, Csillag-

kalapáló, a sokfejű-szörny, Háromlelkű, a pelikán, a kutyahal, a tengeri kutya,

a véreslábú csikó, a szélbe-dobott-repülő-száraz-rózsa, a csonttal-koponyával-

telt-ló, Tórem: a Földre-szent-tűzözönt-lebocsátó, a Szőlőfürt-fiú, az

emberbeszédű békák, az aranyfülű szamár, a tűzokádó medve, a tűzökrendező

oroszlán, az emberszülő malac, a halfiú, a virágból-született-fiú, Baba-Jaga:

a csontlábú, az aranysörényű-tüzesfogú-kutyák, az aranyagyaras Vadkan-

király, az alma-apák, a víz-apák, a Liliomleány, Szegfűhajú János, a hiéna,

a borz, az óriást-őrző kakas, a koporsót-turkáló-tüzes-ökör, a tüzes vaddisznó,

Naperesztő, Zöld dragonyos, Olenburisz király fia, Kékvár-tornyán-forgó-

kék-kakas-lány, Félvilág csősze, Éjjelt-nappalt-zsebében-hordó, Bolha-inas,

Hangya-huszár, a Csodaszörny, skorpió, Kékszakáll, Lidérckirály, a

Medvecár, Halál-ló, a Zöldnadrágú szakács, a Marhahólyag-fejű, a Disznógyomor-

fejű, az Ürügyomor-fejű, a Csöcsös-emsehas-fejű, a Kecsketőgy-fejű, a

démonok, a halottevő-hűtlen-anyák, a mókus, Hirtelennőtt, Égigérő-nyakú

táltos, a vak béka, kétfejű kutya, a tündértörpék, a tündérpók, Isten fehér tevéje,

Mongus Pakai: a kőszívű, a gyökér-remete, a faháncs-ember, a tapló-szűz,

a gomba-asszony, a csikóhal-király, a tarajosgőte-bálvány, a csíkbogár-démon,

a viziló, a tapír, az orrszarvú, a zsiráf, a csillagruhájú sárkány, az ötlábú-

háromfejű-táltosparipa, a kis tengeri nyúl, Széltől-fogantatott, Macska-

Csinosomdrága, az egér, a Darázs-szúnyog-légy-királyfi, a szövőszéken-

katonákat-szövő-asszony, Virágok Vitéze, Sasfészek-fejű, Észak Vén

Banyája, a hétfejű menkív, a szélasszonyok, Rothadt-szív: a reves-fa-szívű

herceg, a keselyű, Durumó: a pokol királya, a Rubicek-madár, Pestisasszony,

Nyomorasszony, Sárgahalál: az elbomlasztó, Zöldhalál: a fölsarjasztó,

Sárgalábú-vöröslábú-a-többi-teste-zöldbe-s-veresbe-játszó-Csontváz-ember,

a négyszárnyú táltosló, Harkálytündér, Skorpió-boszorkány, Sokagancsú-

szarvas: mely-csak-addig-él-míg-szarvai-égig-nem-érnek, Magas-szikla-hollója:

mely-csak-addig-él-míg-alatta-a-mélységet-ganéjjal-meg-nem-töltötte,

Huszonnégyfogsorú, a Méhek királynéja, a Halak királya, a Madarak királya,

a Hangyák királya, a fehér pelikán, a Páva-hajú lány, Teknősbéka-fiú, a leányfejű

kígyó, Szalmakirály, a Miki-máki öregember, Harmatból-fogant-kilenc-

anyától-született-lány, a bajuszos patkány, a hatlábú jávorszarvas, az

angyalmalacok, A Napba-röpítő-fehér-ló-melynek-két-fülében-két-szál-gyertya-

ég, Virágok királya, a kalt-bálvány-képű-rénbikák, Páfrányvirág, Lúd-

szállta-harminc-embernél-öregebb-bátyák, Fagy-öreg, Felső-Ég-nyugodt-

vizében-növekedett-bálványhúsban-dús-fejedelemhős, Húsz-daru-magas-

lábíz-bátyák, Kacskaringós-fejű-vöcsök-madár-anyám, Járványvész-fejedelemfi-

fürtös-fejedelemhős, Himlő-anya, Halálangyalok, Nyusztos-nép-embere-

nyusztprémben-bővelkedő-fejedelemhős, Járvány-anyó, Sok-föld-emberének-

insége-fejedelemhős, Hideglelés-leány, Nátha-anyó, Kanyaró-apó, Takony-apó,

Kelés-apó, a fénylő-hátú-teknős, a kolibrimenyasszony, a fóka, Bakuraó-

madár, a bálnaevő poloska, a nyérc, a Világteremtő Varjú, Isi: az Uaku-

gyümölcs-fia, az Égből szállt-asszony, a félig-hús-félig-fa-testű, az alligátor,

az emu, a kristályból-lett-hattyúk, az opossum, Mullinga, Baiame: a

virágküldő, Bibiolona: a Nagy Állat, a kőbéka-lányok, Mooroonu-mil-da:

a szemnélküli-az-orrlikain-keresztül-látó, a Boogoo-doo-ga-da: az esőmadár,

a krokodíl, Ooboon: a kéknyelvű gyík, fölűl-ember-alul-kristályszikla-istenek,

Bun-yun Bun-yun: az árvizi béka, Maya-Mayi: a hét kristályruhájú nővér,

Ég-leány-széltől-víztől-teherbe-esett-Vízanya-akinek-térdén-egy-kacsa-

fészket-rakott-s-abban-hat-aranytojást-és-egy-vastojást-tojt-ott-kotlott-költött-

a-ruca-amíg-a-Vízanya-térde-mint-izzó-szén-térdén-rándít-s-a-tojások-a

tengertajtékba-hullanak-cserepekre-törve-tojás-alsó-fele-lesz-föld-tojás-felső-

fele-lesz-ég-sárgája-felső-fele-lesz-nap-fehérje-felső-fele-lesz-hold-tojástarkája-

lesz-csillag-feketéje-felhő, a madár-hüllő-párzás, a pikkely-toll-szerelem,

a rovar-emlős-bagzás, a szárnyas amphibiák, az ezerszemű, négyezerlábú,

húszezer-orrlikú, negyvenezer-ujjú, húszezer-fülű, tízezer-farkú, nyolcszázezer-

karmú reptiliák, a zsákállatok, húsevővirágok, pókok, rákok, polipok, csigák,

medúzák, férgek, elhízott delfinek, halak, bálnák, cetek, virág-erjedések,

növény-tajtékzások, rózsa-dühöngések, porzó-háborúk, bibe-forradalmak,

vagina-tébolyok, ágyékszőr-erjedések, fallosz-őrjöngések, emlő-csecs-milliárd-

bugyborékolások, rovarcsáp-páfrányerdők, szemgolyó-szemkristály-trillió-

rügyezések, világuralkodó városnagy Rovar-Atyaistenek, Bogár-Szűzmáriák.

Ez lehet Jelenünk. És ez lehet Holnapunk. Jövőnk. A Költészetnek értelme

akkor van csak, ha van Jövő. De ez a jövő a Költészet halála. Az elvadúlt,

lét-alatti lét fölfalja nemcsak a Költészetet, de a Költészet spermáit is, mint

az önhitt és gőgös és zsarnok népmese-sárkány az Ország lányait, a Vizet,

a Napot, a Holdat, a Csillagokat. És jöve a Sötétség. A korhadás, a rothadás,

a penész, a moha, a dér, a világganéj. Ez lesz-e létünk sorsa? Ez lesz-e a

Költészet jövője? Győz-e a tűz, és a tűz után a penész? És dagad-e új szellem-

embrió a pusztulásból? Megtermékenyűl-e a Föld új szerelmes-nemzésben?

A költészet tárgya: a lét. A költészet értelme: az ember. De milyen ember?

Nem a Maradék-ember! De a Vágyakozó-ember, a Kiválni-akaró-ember, a

Szeretetsóvárgó-ember, a Halállal-társalkodó-ember. Ember nélkűl

fölösleges a Költészet. Ember nélkül a Költészet: puszta kő, szürke pala,

pórusos kőzet, amelybe belenyomódtak a lét csipkés, sejtes és eres szavai,

életünk csontvázai és szerelmes rajzai. Ember nélkül a Költészet: bűn, téboly,

a magány üresség-háza, mint a kürtős-darazsak fészke, amely sár-kürtjeivel,

sár-zsebeivel, sár-kéményeivel, sár-zacskóival, sár-zsákjaival, sár-trombitáival,

sár-erszényeivel, sár-bélrendszerével, sár-hólyagcsöveivel, sár-barlangjaival,

sár-celláival, sár-tülkeivel, sár-korallbokrával és sárkancsó-csokraival,

sárkehely-csomóival, sár-serlegrózsáival, mint egy omladékony, barna-héjjal-

vedlő-gyökerű löszfalra tapasztott ezersejtű sár-virág: értelmetlen,

terméketlen, céltalan és illattalan. Szagtalan iszap-és-darázsnyál-keverék-rózsa.

Mi hát a dolgunk: a Jelenkor költőinek? Egy költőnek sincs hatalma arra,

hogy elhallgattassa az átkozott fegyvereket. Hogy mint Sztravinszkij opera-

hőse az ördögöt a földbe: visszakártyázza a fegyverré-kovácsolt-érceket a

földbe: érc-kristályrózsának, érctüdőnek, ércembriónak, érc-daganatnak. Egy

költőnek sincs hatalma arra, hogy mint áttörhetetlen és átéghetetlen kristály-

redőnyt az Iszonyat-Jövő előtt lehúzza az Időt, így védve az élet jelenét a

lángtól és a hamvadástól. Egy költőnek sincs reménye arra, hogy Jézus hatalmával

megmilliózza kis kenyerét és kőhártya-pikkelyű halát: hogy szétosztván

juttasson minden éhezőnek, gyermeknek, öregnek. Egy költőnek sincs hatalma

arra, hogy szája prófétatüzével elolvassza, mint jégcsokrot, jégvirágkoszorút:

a bűnözést, a hatalmi tébolyt, az elnyomást, a koncentrációs táborokat, a

szexuál-banditizmust, az önámítást, a szesz-mámorba-menekülést, a drog-

mámorba-menekülést, a könyvégetést és könyvbezúzást, a fajgyűlöletet, a

kizsákmányolást, az ember és a költészet szép szabadságának hisztérikus

gyűlöletét, és mind a fölsorolhatatlanúl-többieket. Mi hát a lehetősége nemcsak

a Jelenkor költőjének, de a Költészetnek általában? Mi a lehetősége és

kötelessége? Hogy éljen hitével és reményével! Mert ez a hatalma! A

Költészetben nincs kivételezettség. Kivételezett tárgy, kivételezett forma,

kivételezett indulat, kivételezett kifejezésmód. A Költészet mintája a Mindenség.

De a Költészet dolga nem a Mindenség utánzása, hanem azonos-rangú

Mindenség teremtése. Így a jövő megtervezése. Az ember, bár a természet

akarata ő is, azzal több, mint a természet, hogy ítél, dönt, dacol, lemond,

kimond és vállal. Megteszi ezt napjaink Költészete? A Költészetnek őriznie kell

önnön szabadságát: a szó, a nyelv, a kimondás, az ítélet, a konokság szabadságát.

A tisztaságét. Az aggódás szabadságát. Őrizkednie kell a Megtévesztőktől,

Beleszólóktól, Hamisaktól, Júdáspénzt-adóktól! Megteszi ezt napjaink

Költészete? Ne a kora határozza meg Költőjét, de a költő határozza meg korát:

építse meg a lét gyémánt-szerkezetét, s fonja be, borítsa be világ-álmú, világ-

értelmű fogalmaival és szavaival. Mert az előbbi: gyöngeség, esetlegesség,

esettség, lemondás, árvaság. De az utóbbi: tiszta akarat és törvényerejű

teremtés. A jelen legjobb és legszebb erővonalainak összefogása, és szikrázó

gyémántfonalainak tündöklet-katedrálissá-fonása. Éneklő Tűzfonadék-

templom. A Jövő Háza. Hisz a Költészetnek nincs múltja. A Költészet a

mindíg-jelen! Múltja csak a költészettörténetnek van. És a tér-idő-

teremtményeknek. A Költészetnek csak jelene van és jövő-reménye. Hite.

Hite, hogy az ember nem adja föl önmagát. Hite, hogy az Emberiség nem adja

föl önmagát. Hite, hogy szavára testvér-szavakkal felel a lét. Hite, hogy

egyszer föloldódik világegyetem-magánya. Hogy egyszer találkozni fog

világegyetem-testvéreivel. A Költőnek hite van és reménye. Hogy szavai a

jövőre-írt tűzkacskaringó-époszok. Hogy nem pusztul el ostobán és reménytelenűl

a Föld, hogy zöld penész-gombócként keringjen majd céltalan Tűzanyja körűl,

makogva, hörögve, sikoltozva, vinnyogva, cincogva, ugatva, reszelve, cirpelve,

károgva, víjjogva, nyihogva, bőgve, zizegve, cuppogva, csattogva és kopogva.

Hite, hogy nem pusztul el iszonyú tűz-szerelemben a Földgolyó, s lesz a

világűrbe-lógó-hajú füst-gyapjú-hulla-ősanya, megkövesedett sárkánytojás,

amelyben ott ülnek évmilliárdokig a kő-sárkánygyík-embriók; megkövesedett

sárkány-anyaméh, amelyben kő-sárkánytojások fürtjei, óriás kő-szőlőfürtök,

s a kő-szőlőszemekben emberkezű, csikószemű, kő-orrlikú, kő-fülkagylós,

kőpajzs-tarajsörényes, kő-körmű kősárkánycsecsemőmagok eres, kő-

szemgolyós halmazai várnak a soha-föl-nem-támadásra. A jövendőnek-szánt

Emberiség! Hite, hogy nem hal meg az Értelem, az ember legszebb reménye,

a költő legtisztább szerelme, hite, hogy nem pusztul el, nem hal ki Atomtigris-

lánghörgésben az a nép, amelyből vétetett, az a nagy-álmú és nagy-

szenvedésű nép, amelyből szólnia kiválasztatott, hite, hogy nem szárad el a

Ringyó-robbanás világpusztító-csókjaitól az a nyelv, amelyen szólnia rendeltetett,

most és mindörökké.

A szent tűzözön regéi

1962–1968

A gyötrelem órái

Az éjszaka képei*

Bomba

A szent tűzözön regéi*

1

2

3

4

5

6

7

Gyermekdalok*

A kiválásról és a feladatról

A költészet és a jövő

Az éjszaka képei^*

A szent tűzözön regéi^*

Gyermekdalok^*