Époszok és versek

 

 

 

 

A szent tűzözön regéi

1962–1968

Feleségemnek

Lányomnak

Anyámnak

 

 

 

 

A gyötrelem órái

 

 

 

 

Tegnap még fény volt, dühödt és boldog szikra-zuhogás, gyémánt-csokrok,
és villogás-uszályok, aranylemezekkel-kikalapált ég, féktelen láng-lövelésekkel
a lemez-gyűrődések, arany-ráncok és hajlatok találkozásaiban és mélyeiben,
tegnap még fény volt, sűrű aranyszögecsekkel kivert és összefogott
alumíniumburok az éjszaka fölöttünk, végtelen páncél-buborék, mint Henry
Moore ős-sisak-szobra, amelyben ott áll a meztelen emberiség; barna
faforgács-csokrok: koszos verebek zsibongtak a fákon, csipegették a levelek
üveg-kocsányait, a halál sárga tüskéit csipegették, lerúgtak egy-egy elnehezűlt
növényi tollat, megkristályosodott-sejtű növény-lepényhalat. De ma
délutánra tódúlva, tolongva, horkanva és fújva elözönlötték az arany-
ürességet a Nagyszőrűek, a Büdösbundájúak, a Földre-leomló-farkúak,
a Földre-lehömpölygő-hajúak, a Zengő-fémszál-sörényesek, a Szőrvirág-
orrlikúak, a Kristály-vicsorgók, behömpölyögte zölden derengő üvegpalackként
körénk-fújt várakozásunkat a titokzatosság: előbb a Hangtalanok jöttek,
a Némák, a Csöndek, jöttek a Moha-állatok tolongva: a moha-szarvasok,
moha-őzek, moha-farkasok, moha-rókák, moha-rágcsálók, moha-egerek,
moha-békák, moha-gyíkok, moha-madarak jöttek, moha-harkályok, moha-
baglyok, moha-rigók, moha-cinkék, moha-lepkék és moha-denevérek, aztán
a Zengők, a Nyikorgók, a Recsegők jöttek, eláradva bolyhos Penész-
országunkon, a penész-fák, a penész-állatok, penész-madarak, penész-városok
és penész-temetők között: az alumínium-pókok, alumínium-százlábúak,
alumínium-skorpiók, alumínium-rákok csápjaikkal, rágószerveikkel, ollóikkal,
farok-tüskéikkel, szívócsöveikkel, aztán a vas jött, a vas-dübörgés, jöttek a
vas-kancák, vas-csődörök zörögve, a vas-ajakcimpájúak, a vas-orrlikúak, s most
telefújják szőrös és beteg ködökkel életünket, fehér és nyálkás csipke-
gomolygással, penész-tajtékú vas-szájukból végtelen fehér szemfedők
göngyölögnek ki, végtelen halotti vásznak, ködből-és-dérből-szőtt-virágú
végtelen lepedők, s ott gomolyog ez a végtelen ködcsipke-szemfedő-hányadék
csontjaim között, hőrgőimben, vonagló bronhusaimban, és tüdő-
hólyagocskáim lüktető, véreres barlangjaiban, élet-álmú töprengéseimben és
élet-vágyú álmaimban, élet-vágyú énekemben. Jöttek a vas-kancák, vas-csődörök
s megálltak torlódva, egymásra-hágva, lihegő, röhögő, dobogó vas-szőnyeggé
zsúfolódva és remegő vas-kosár-fedővé csomósodva irgalmatlan napjaim
fölött, s nehéz fehér füstöt fújnak konok szívemre, szájukból, orrlikaikból dől
és ömlik és hömpölyög a fehér füst, mert belűl üresek ők, csak vascsavarokkal
összecsavart vaslemez-állatok ők, vaspáncél-lovak, vas-dongákból és vas-
ízekből összeforrasztott, összecsavart óriás vashordók, középkori vas-álarcokkal
és vasfejekkel, vaslemezekből összehegesztett vaslemez-lovak, a hegesztés
vastajték-heggedéseivel dúdorosok, sövényesek és eresek, bűnös vas-korsók
és vas-barlangok, forrasztás-rücskökkel-szegélyes vasmozaik-állatok,
vas-szelvény-lovak, hosszú, göndör vasforgács-sörénnyel és vas-szalag-
farokhajjal, mintha vaskörmök nőttek volna nyakuk csigolyáiból, vas-
homlokcsontjukból, a tatuhoz hasonló szegecselt, öves vastomporukból, s deres
üregeikben gomolygó fehér füst, bolyhosan erjedő végtelen fehér penész, laza
és fonalszivacs-erjedésű penészgomba-áradás, kitódúl szájukon, orrlikukon,
hogy orrlikaik, mint fehér halotti rózsák, orrlikaik óriás dagadt penészgomba-
rózsák, és szájukból sűrű penészgomba-fátyol zuhog, fehér halál-erjedés ömlik
az üveg-merengésű növény-akaratra, az arany-vicsorgású temetőkre, gyertyaláng-
fogsorú sírokra, halottak húsával és szőrével erjedő, halottakat-ébresztő
szívemre. Egyetlen temető lesz a Föld?
Eljön a Minden-halál ideje majd? És minek a temető, ha nincs kinek
temetni? A halottak egymást nem temethetik! A halottak egymást nem
siratják. A halottak könnye: enyv, nyirok, rothadás-nyálka, olvadó húsüveg.
A halottak éneke gázbuborék-csokor, sistergő bomlás-szavak, bugyborékoló
hús-lángok, a püffedő lágy szervek zsíros, büdös füstölgése. A halottak
álma: halál. Eljön a Teljes-Halál féktelen üszög-uralma majd, s testünk, a
Világ-test, sűrűsödve és egymásra-burjánozva üszög-zacskókkal fölhólyagzik,
s ha a sárga és nyirkos-hamvú, erezett növény-bőrök, tömött sárga
hólyagcsokrok, püffedt és dagadt növénybőr-zsákok fölrepednek: növényi
korom lövődik a levegőbe, fekete prüszkölés, korom-pukkanás, fekete liszt
lövellése és permetezése tölti be az üres levegőt, s ragad rá, rakódik le a halottak
szőrzetére, szempillájára, orrlikára és fogaira? És éhezik megdermedt átkainkat
a Betapasztott-szájúak, a Vas-fonállal-összevarrt-ajkúak, a Szájüregbe-dagadt-
nyelvűek, a Beforrt-szájúak, és nem látják a halott világra deresedett
átkainkat a Növényhártyával-benőtt-szeműek, a Szőrös-állatbőrrel-benőtt-
szeműek, a Moha-denevérszárnnyal-benőtt-szeműek, a Pupillátlan-galóca-
gomba-szeműek, a Csiperkegomba-szemgolyósok, és nem érzik bűzös átkainkat
a Hőscincérrel-betömött-orrlikúak, a Szarvasbogárral-betömött-orrlikúak,
a Nagy-sárga-kovatű-csokros-korallág-sövényes-hernyókkal-betömött-
orrlikúak, a Moha-porhanyó-sáskapotrohhal-betömött-orrlikúak, a Gyász-
szalag-abroncsos-aranyszőrhordó-darázspotrohhal-betömött-orrlikúak, és nem
hallják halálra-üllepedő átkainkat a Korommal-betömött-fülűek,
a Megszáradt-gennyel-betömött-fülűek, a Döglött-patkánnyal-betömött-
fülűek, a Döglött-békával-betömött-fülűek, a Madártollal-állatszőrrel-
hüllőbőrrel-halpikkellyel-rovarszárnyakkal-szőrcsipkepáfrány-lepkecsápokkal-
betömött-fülűek. Mert átveszi osztatlan, kegyes uralmát az Összenőtt-halál:
a Növény-halál, Állat-halál, Rovar-halál, Madár-halál, Kőzet-halál,
Ásvány-halál, Föld-halál.
Boldogabb lesz az űr, ha nem leszünk már? Ha a Földgolyó karddal levágott
kopasz fejként vicsorogva a lüktető tűz-porban elgurúl, szőr-uszonyos tokjában
forgó szemgolyóval: az aranyporos kőzet-golyóval, az arany-gyűszűket-
halmozóval, a piros ér-zsák-virággal, a titkos-értelmű kocsonya-tojással, a
befestett fény-evő-virággal, a dolgokat-evő-virággal, az anyagot-fölfaló-virággal.
Ha a Mindenségből kigurúl a Föld eres viaszkagylóként nyíló-csukódó
orrlikakkal, a szőrcsokor-csigaházzal, takony-mélytengeri-rózsát, bizsergő
viasz-rózsát, vér-rákollókat, vér-rákpáncélfejeket, vér-rákcsápokat virágzó
kő-pohárral, vérgyökér-szoknyát libegtető kék csigahéjjal, piros mirigyzsákkal,
bársony kakas-szakállal. Ha a Mindentelenségbe átgurúl a Föld, az Emberiség
levágott feje, a hús-dália-nyakcsonkjából vérszoknyát kiökrendő, a vér-
páfrányt a végtelenségbe növesztő, s vére és véres könnye a tejút-virágikra-
tányérokra szárad, csillagszőrös tejút-virágszárakra szárad. S míg a Mindenségen
átgurúl a létről-levágott-fejünk, rátapad a boldogabb anyag tűzpora, mint
ujjunkra a lepkeszárny aranypikkely-zúzaléka, aranyszőre. Ha a Végső-
Csöndbe átgurúl a halott Föld, a kőgolyó, héját átlukgató billiárd pórus-
barlangjából csak a csönd virágzik, nem szőrök, kocsányok, bimbók, kocsonya-
kelyhek, hús-harangok, csalánzók, csápok, tapogatók, állatüveg-levelek,
állatüveg-páfrányok, takony-ostorok, érző-nyúlványok, szívószájú állattakony-
rózsák, éhesen remegő üvegliliom-koszorúk. A kőgolyó-héjat hemzsegve áttörő
kő-kürtökből, a héjat szitásan-átlikasztó barlang-trombitákból, mész-harangokból
csak a csönd virágzik. Az emberiség-nélküli csönd virágzik. Kőszivacsgömb
lesz a Földgolyó! A Költészet-múlt megkövesedett tojása. A legszebb álom-
tojás. Benne megkövesedett ember, állat, növény, virág. Megkövesedett
angyal: kő-szárnyai testére hajtogatva, vállain át, mellkasán keresztben, hátán
csomóra összekötve, mint betegen keresztkötés, egymásra-lapúlt kő-tollakkal,
kő-pihékkel; megkövesedett ördög: megkövesedett farka csigásan
begöndörödve, mint a lepke óriás koponya-szőrdorongja, szájszervei szőrös
szívócsöve, az alsó szőr-állkapocsból kinövő föltekert állat-szőlőkacs, kőelefánt-
lepkeormány, mohás patája kő-cipő, nemzőszerve kő-ágyú, kieresztett fullánkja
kő-tüske, szakálla kő-legyező, pikkelyes keze kő-rózsa. Benne kő-táltoslovak,
a hatlábúak. Benne megkövesedett történelmek, époszok, mesék. Benne a
megkövesedett emberiség. Egymásra-dőlt, egymásra-ragadt sírkő-emberek
milliárdjai. Kő-férfi, kő-zsákban kő-ondóval. Kő-asszony, kő-magzatburkában
kő-embrióval. Kő-gyermek, torkában kő-csengettyűvel. Kő-halál, hóna alatt
kő-hegedűvel. Kő-végzet lesz a Föld. Kőpórusos óriás kő-gyűszű a halott
isten ujján. S az isten-hullát ellepik az aranytetvek, aranybogarak, arany-
poloskák, arany-lárvák, aranydarazsak, aranyméhek, arany-csigabigák,
aranybékák, aranysündisznók, aranygyíkok, aranyegerek, arany-madarak,
húsát fölzabálják, szőrét és körmét elemésztik. S fekszik a mérhetetlen csontváz
az űrben: a tejút.
Boldogabb lesz a Mindenség nélkülünk? Mire hát a költők éneke?

 

 

 

Az éjszaka képei*

 

 

 

 

 
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Vörösmarty
 
FÉRFIKAR:
Sóvárgó, gyásztalan, kéreg-illatú éj!
Zöld ág az éjből ki se látszik.
Tető az éjből ki se látszik,
ablak az éjből ki se látszik,
sírkő az éjből ki se látszik.
Mohos rovarszem, véres madár-száj, gyökér-alvilág az éj.
Mért nem dereng a csillagok mélytenger-virága?
Mért nem mozog az űr emésztő, lágy karjaival,
a húsevő csillagok imbolygó, forró száj-koronája,
vak koponya-virágok kireszelt fogsoraival?
Fekete madár-hónalj, szagos medve-ágyék, növény-belső az éj.
Magány az éjből ki se látszik.
Az éj az éjből ki se látszik.
Csak a virrasztók virrasztanak. A merengés ágboga virágzik.
GYEREKKAR:
A csigabiga-bácsi
nagy bajszát fejébe gyűrte,
mákgubó-szemét lenyelte,
nem akar most látni.
A csigabiga-néni
két bajszán aranykesztyű,
két bajszán harmat-csengő.
A csöndnek csöngettyűzik.
A csigabiga-kislány
bajsza még nagyon gyönge.
De azért ő is alszik
horkolva a káposztán.
ASSZONY:
Aludj te is, a virrasztás sötét,
ne figyeld az éj foszfor-életét,
hajtsd be a tűnődés füstös lapjait,
zárd agyadra az álom páncélos fedőszárnyait,
nehogy a létben magadra maradva
körűlfogjon az éj sok szörny-apraja-nagyja,
s mint a nászban-nyüzsgő krokodílusok
horkanásától habzik, sustorog,
forr a zöld mocsár, s ondó, vér, könny pezseg,
hüllő-anyákat ölelnek nagykörmű krokodílus-kezek,
s kövér hím-királyok sírnak a nőstényeken:
párzó csőr-szájúak dúljanak szíveden!
Ne töprengd át a tajték-éveket!
Hagyd a tűnődést. Kezdd az éneket.
Pillámon csillagpor, ajkamon virágpor,
kis sörényem alatt nyögdel a madártoll.
Megbújnék oldaladnál,
ha szerelmes hajamba szuszognál,
aludj!
KÖLTŐ:
Nem!
Nem tudok aludni!
Képeket látok az éjszakában!
Képeket látok az éjszakában, mint az ördög kezében a kártyalapokat,
képeket látok az éjszakában, mint a holtak csontból-rügyező fogsorát,
képeket látok az éjszakában, mint vízből fölbukó állatok szemeit,
képeket látok az éjszakában, mint az ítélet vásznait forogni!
Képeket látok az éjszakában: egy kéz az ég hártyáit lapozza!
Jaj, az ítélet ért el engem?
Jaj, a rettenet nyelve forgat engem?
Jaj, az őrület szája morzsol engem, mint rózsaszín tehénszáj
a füvet, virágot!
KÓRUS:
Mit látsz, te bolond?
GYEREKKAR:
Aludj a bogarakkal,
lárvákkal, rovarokkal,
álcákkal, petékkel,
cincér-anyaméhhel,
aludj a gyökerekkel,
az üreggel, a kövekkel,
a szemhéjnélküli szemekkel,
a fülkagyló-nélküli fülekkel.
Aludj, aludj, aludj.
KÖLTŐ:
Én a Föld kérge alá látok:
látom a föld könyvében szétszórva a jövő csont-írásjeleit.
Én az égitestek méhburkába látok:
látom a kristályok sóhajtalan embrió-tenyészetét.
Látom a jövőből áradni a múltat,
a fekete-gomolyú múltat.
Féltelek Emberiség.
KÓRUS:
Mit látsz, te, bolond?
KÖLTŐ:
Meghalt az Emberiség!
Magányt csírázik a Föld szivacsos, zsugorodott hold-vidéke
és virágzik, mint katona-hullán a gólyahír az ember-nélküli-béke,
mert meghalt az Emberiség!
KÓRUS:
Jaj, mi maradt a pusztulás után?
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?
Átok és iszonyat? Átok és iszonyat!
De ki tud már átkozódni! De ki iszonyodik már?
A rothadt világtörmelék, az embervérből kiszikkadó sár?
Az emberhúsból kidühöngő kis fa?
Az embercsonttal beborított szikla?
Vagy a megmaradottak?
FÉRFIKAR:
De ki az, aki megmaradt?
BESZÉLŐ:
A holtak-e, avagy az élők? A holtak-e, akik belesűltek a kövekbe,
a Föld csillag-anyagába, mint őskori létezők hártyaszárnya, csigolya-
húrja, vagy bolyhos-kocsonyájú pontszem-gyümölcse; az emberfaj
már a Földgolyó emléke csak, mint a hajdani rák-korszak, óriásemlős-korszak,
sárkány-korszak, vagy a mészvázasok kora? És egyre magányosabb
lesz embernélküli léte, s a megmaradt kevesek árvasága lesz az egyetlen
sóhaj a végső pusztulás előtt? Miért vajúdta ki a lét az embert évmilliárdok
gáz, tűz, kőzet, növény és állat-vegetációjából? Mit akart eszményeivel?
A tisztasággal, jósággal és szabadsággal? Eszményeivel, amelyek többek,
mint az élet, mert ezek az érdemes és értelmes élet feltételei.
Ez a rovar-szív nagyságú bolygó, a Föld, a bálna-szív nagyságú csillagok
között magányosan, üresen kering-e tovább, mint elvadúlt, elhagyott
temető, az Emberiség temetője? Vagy újra ontani fogja gyötrelmes és
gyönyörű méhéből az embert, mint áldott kicsi Ősanya, az Emberiség makacs
újraszülője? Magányos csont, fém és rom-sivatagként kering tovább a
tűzáradású napcsillag körűl, nagy lesz-e aki a Föld elburjánzott zöld
szakálla kócát megnyírja és kifésüli, s lesz-e aki elhomályosodott, hályogos,
döglött óceán-tekintetét kifényesíti, és lesimítja a Föld-arcról a
szenvedés halálráncait, és lesz-e a tébolyúlt Föld-koponyának értelmes
ember-gondolata még?
KÓRUS:
Mondd ki a pusztulás, a föllázadt vegetáció képeit!
KÖLTŐ:
Csupa torz, eddig-nem volt, skizofrén, túldagadt, hebegő, brekegő,
vinnyogó és daltalan növényi és állat-csoda a lét, borzalom-tenyészet,
növény-dodekafónia, állat-szürrealizmus, rovar-egzisztencializmus, madár-
atonalitás. Dühödt, kúsza, boldogtalan növény és állat-sivatag a Földgolyó,
s a föld vizei. Egyszárnyú madarak, kétlábú lovak, nyolc-fejű szarvas-
csillagok, csupa-láb békák, nagybundás teve-koponyájú pókok, nyikorgó bogár-
óriások, tüdős-virágok, pislogató tuskó-lények, kiáltozó növény-gubancok,
templom-oszlop-nagy kalászok és törpe-elefántok, összenőtt-medvék és
többszörös-iker-keselyűk, ismeretlen csúszkáló gyémánt-hengerek, légbe-
virágzó kesztyű-állatok, aranyírásos koporsórovarok, nagy szivárvány-szárnyú
halak, kéklombú korcs-erdők, bemohosodott-szemű légy-gyík-lények,
szitakötőszárnyas csecsemőfejek, csupacafat óriás denevér-anyák, hordóvá-
dagadt giliszták, nagy rovarcsápú énekesmadarak, halál-rajzú, csoda-pikkelyezésű
lepke-behemótok, állat-drótszerkezetek, tarajos sárkány-gyöngyruhák,
tulipán-rengetegek, nárcisz-dühkitörések és liliom-sivatagok, csigolya-
fűvadak, halfarkú kecskék, mindenütt-tőgy-tehenek, szájnélküli állatkristályok,
gomba-Dinosaurusok és gyöngyvirág-tornyok, eleven érhálózatként lüktető
piros növénykúszadékok, belűl üres, de a bőrön harmincnégy szívvel
verdeső varangykirálynők, zöldszakállú fecskék, sáskafejű sármányok,
cincérkoponyájú nyulak, szélmalom-lapátú röpködők és cimbalom-lények,
hárfa-hangú kígyók, seprű-csillagok, rojtlibegők, szemfedő-állatcsipkék,
harangbeszédű vaksik, sündisznófejedelmek, aranyszínű patkányok, és
nyálkás hód-ősemberek növik be és lepik el lassan a Föld romjait, a városok,
beton, kő, vas, tető, kupolamálladékát, a megőszült vizeket és a fekete levegőt.
FÉRFIKAR:
Jaj, mi maradt a pusztulás után?
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?
BESZÉLŐ:
Maradt-e ember az űr halál-szigetén? Maradt-e ember e földi másvilágon,
aki elviseli az egyik halál után a másik életet, e szörny-győzelmet, e téboly-
időt, az ember-utáni létet. És e szörnyeteg-lét különös, eddig-nem-
hallott hangjait? Maradt-e ember, akinek szíve verni mer tovább is?
KÖLTŐ:
Mert csupa alvilági és létutáni hang ez a sötét és éji világ! Csupa
vak csipogás, hárfa-futam és fém-nyikorgás, harkály-kopogás és gyíktorok-
dobolás, meztelen csecsemő-nyöszörgés és állat-köhögés, csupa éjféli
rikácsolás és madár-átok, kígyó-jajongás és sakál-zene, csillag-pityergés és
arany-ügetés, csupa vizilófogsor-vacogás és róka-üvöltés, csupa
hártyahang és lúdtalp-topogás, csupa gyémántkarcolás és békabrekegés, csupa
őslény-gágogás és medve-jajongás, csupa gép-kerepelés és fogaskerék-
surlódás, csupa bolygódübörgés és madártorok-vérzés, csupa halál-verejték
és sátán-kopogás, csupa kivégzett-ló-nyerítés és csoszogás, susogás, suhogás,
félig-épűlt sikoly és bálnaszuszogás, rovar-rágicsálás és csont-káromlás,
tarkórepedés és bőrszárny-nyekergés, csupa fujtató-hisztéria és puha
huhogás, vulkán-lüktetés és macska-szerelem, szülőanya-sikoltozás és vízesés-
ásványzörej, gyerek-bömbölés és titkos kattogás szövi be az utolsó hangtalan
hang, nem-is-hallott-hang után az új csöndet, mint az embert a fájdalom.
KÓRUS:
Hát mi adott hitet az Emberiségnek?
Szülnek-e majd embert most a gépek?
KÖLTŐ:
Élnek még magányosan, önmagukká alakúlva a megmaradt gépek; hatalmas
üvegnyakú dudva-erdők alatt, az ember-vakondok építette lilaragyogású
alagút-tekervényekben, a Föld beton-bélrendszerében, kihalt városromok
csontváz és ember-rothadék-pusztaságában, a civilizáció és kultúra
roncstelepén, a több-fejű legyekkel borított Emberiség szeméthegyén, e
világszemét-telepen szanaszét, itt-ott, villognak lámpáik, jeleket adnak,
üzeneteket küldenek. Nagy elektronikus gép-egerek, gép-katicabogarak, gép-
rókák, gép-majmok futkosnak, gördűlnek, lépegetnek, merev szemükben
kigyúllad s elhal a fény ritmikusan, bicegnek, bólogatnak, koppannak,
kattognak; fotocella-rendszerű páncélajtók nyílnak ki, s csukódnak be üres
pince-termekben, monumentális elektronikus agyak számolnak hisztérikusan,
zagyván, nem tudják abbahagyni az életet, elektronikus fordítógépek
fordítanak, összevissza keverve szavakat, nyelveket; egy laboratóriumban üveg-
ember dereng lila-rózsaszín fényben, mint világító üveg-rózsa, belső
szervei, idegpályái foszforeszkálnak, érrendszere, agya villódzik piros-kék-
sárga-zöld hálózatával, olyan, mint egy óriás áttetsző szúnyoglárva; egy
sugárzó alagút-szoba közepén merev fém-öltönyű gépember mondja el tízszer,
százszor, ezerszer, milliószor hanglemez-szövegét; elektronikus szaporodó-
gépek szülnek szaporodó gépeket, s azok szülik újra az új és új gépeket,
csengve, ropogva, nyöszörögve, gépszülőanya-vinnyogással, olaj-verejték-
csatakosan; gép-lovak nyerítenek, gépmajom-anyák szorítják gumi-emlőjükre
a holt, már rothadó, málló-szőrű, kocsonyásodó-testű majomcsecsemőket;
elektronikus zeneszerzőgépek ember-lónyerítés-szimfóniákat, galaxis-
oratóriumokat írnak és küldik a rom-növény-éjszakába a zenét.
KÓRUS:
És mi maradt a pusztulás után?
Az Atom, a Hidrogén, a Neutron után?
KÖLTŐ:
A Föld, mint golyószóróval kivégzett kisgyerek teste, vérrel kifakad, sebei
fecskendeznek tűzgejzireket, fém-nyálat, izzó kőváladékot, lánghörgést;
arcára szárad az arany-hányadék, és rubint tajték-nyáladzása rácsordul a
városon-nőtt erdőkre, lövell, mint fölgerjedt csődör botja a halál-sörényű Föld:
vas-láng-arany szerelem-váladékot, s e világra-hömpölygő ásvány-tajtékba
merevednek a holtak és az eleven-lombú idő.
GYEREKKAR:
Mintha kentaurok és faunok futkosnának a holtakból-kivirágzott
ligetekben.
Mintha szirének énekét hozná ide a vak tengeri szél.
FÉRFIKAR:
Hajnalodik.
Minek a hajnal a világnak, ha meghalt?
GYEREKKAR:
Hajnalodik?
Vérző hüvelyéből az éj mért tolja ki az arany-fogú Napot?
Hogy meglássa a zöld-üszkös Föld-daganatot?
KÓRUS:
Hajnalodik!
Világ, mióta nem láttál te hajnalt?
BESZÉLŐ:
A Földet, mint a legyek fejét a mohos szőrzet, bolyhos gömbhéjként
begyapjazó füst és porrétegen alig tud áttörni a Nap. Kékszürke derengés
árad el a sivatag tájon. Fény-emlőjét hiába tartja oda a rühes csecsemő-
földnek. Az éj romjain egy embercsoport ül, virrasztva a világhalott hullája
fölött. Talán egy város volt valamikor e kő-fű-csont-rongy-deszka-drót-
cserép-óceán helyén. Ülnek, ácsorognak, motyognak, a levegőbe nyúlnak s
visszarántják hirtelen kezüket, vacognak deres rongyaikban. Merev
arcukon, mint álarc, piros agyagból kent máz, némelyiken, mint a középkori
lovagok fémcsőrű sisakja: csúcsos fehér agyag-sisak, csak a szemek, s a száj
helye üres, mint a koponyáké. Mióta ácsorognak, motyognak, dideregnek,
szikkadnak ezek az időtlenek, vagy új-idejűek? Mióta várnak és mire várnak?
Mire vár a megmaradt Emberiség? A kifosztott, a szerelemtelen, a daltalan,
a hullaevő, az árva Emberiség-törmelék.
Fölöttük sötét átok-gomolygás, a légburok rádióaktív szemfedőrongyai.
És akkor fémsziszegés hallatszik, s ők makogva a földre borúlnak, mint az
ősemberek, oly félelemmel, hogy szívverésüktől remegni kezd a föld, mint
átrobogó mozdony alatt a sín-pántú töltés. És a szürke-kék halál-vattát, a
Föld testére tekert múmia-pólyát, mint sebészkés, villanásszerűen
átmetszi egy fémcsillag, fémgömb-korong, mintha a Szaturnusz hullna
közéjük, de az üveges-húsú fémtest mintha mégis puhán remegne, mint tányérba
fölütött tojás. És sziszegve a romokra ereszkedik, fölkavarva csontporát,
növény-örvényét, fekete véralvadékát, piros hamuját. S madár-dallamokból
szőtt zene hömpölyög ki a géptestből, csodálatosan, lágyan, ismeretlen csillag-
létezés madár-mondataival.
A Föld sivatag-emberei fejüket lassan fölemelik, s látják, már megréműlni
se tudva, hogy különös kocsonya-csáp-gép-borda-lények szállnak ki a gépből,
nagy bíbor lepkeszárnyakon, olyanok, mintha polip, tücsök, lepke és
rádióbelsőrész házasságának gyermekei volnának. S röpködnek körülöttük
nagylágy, puha bíbor lepkeszárnycsapásokkal. És egyszercsak emberi hang,
mintha rádióból szólna, beszél hozzájuk. Hívja őket, mondván: a
Világegyetem forró csillag-közönyét törtük át értetek ti boldogok, de csak
egyszer jöhettünk, máskor soha többé. Megértve a Mindenség-molekula, a Föld
halál-villogását, eljöttünk a megmaradottakért.
GYEREKKAR:
És megszámlálják az ittmaradottakat,
a boldogokat, a boldogtalanokat.
BESZÉLŐ:
A más-csillag-anyájú gépben nincs elég hely a földieknek. Két embernek
itt kell maradnia, ezen a Földön, mert két emberrel kevesebbet bír el a
boldogság-korong, az új-anyaméh, a boldogság-fémanya.
KÓRUS:
És a Föld sivatag-emberei, a kiszikkadt-könnyűek állnak, leszegett fejjel,
a vörös-agyaggal-bekent-arcúak, a fehér-agyag-sisakú makogók.
BESZÉLŐ:
És akkor a költő megfogja asszonya kezét, és kiáll a vérző agyag-csoportból.
Meghordja tekintetét a rom-sivatagon, fölnéz a halál-bundájú égre.
KÖLTŐ:
Mi itt maradunk, érted, elfoszlott Emberiség.
Mi itt maradunk, kiállunk e vérző agyagcsoportból.
Megőrizzük a lét gyönyörű üzenetét.
Szemünk fölszáll a rothadásból, a rádióaktív porból.
Itt maradunk! Az embernek élni kell tovább, és élni kell tovább a dalnak,
mert a Világegyetem szíve szakad meg, ha a dal abbamarad. Én az új lét
Orfeusza leszek, s hárfámmal kiéneklem a holtakat a földből, és szavammal
elűzöm a halál fellegeit. Mi nem űzettünk ki a Paradicsomból. Énekemmel
magunk köré szelídítem a halál-utáni lét lényeit és lecsillapítom a tébolyúlt
gépeket. Majd nemzünk kisdedet és keresünk puszta mezőt, s fölássuk és
bevetjük magokkal. Mi az Emberiség új ős-szülői leszünk, s leszünk
okosabb atyái s anyái eljövendő népeknek, s leszünk új törvények nemzői is.
Nemzői és nevelői. Nevelői és megtartói. És elmondjuk majd az új-
Emberiségnek, ami volt és megtanítjuk a jövendőre. Mi nem vagyunk
árvák: mert a halálnál nagyobb a szerelem. És virrasztunk majd a zord
Emberiségnélküli éjszakában a szerelem máglyatüzénél és körénk-gyűlnek
a szörny-lények, rémület-vadak és virágok.
BESZÉLŐ:
És az Emberiség-törmelék a világűrből-jött gépbe száll. S a csáp-kocsonya-
lepke-gép-lények is eltűnnek a gép testében. S boldog madárzene-áradással
fölnyilall a fémgömbkorong. S eltűnik a végtelenben.
A költő elengedi asszonya kezét, körűlnéz, s látja, a romok, a csontok
között egy könyv szitakötő-hártyaszárnyait lapozza az aranyszürke hajnali
szél. Fölemeli, s olvasni kezdi hangosan a verssorokat. Aztán asszonyát
átkarolva elindúl a különös reggeli fényben a zöld-roncs, halál-pikkelyű világ-
sivatag közepe felé.
GYEREKKAR:
Hajnalodik.
Arany-sündisznó mászik ki az űrből. Szimatolgat.
FÉRFIKAR:
Hajnalodik. Feküdj le, költő! Hajnalodik!
Agyadról a penész-látomás talán lesorvadt.
KÓRUS:
Hajnalodik.
Hétlábú táltoscsikó vagy. Hátadon hozod a Napot, a Holdat.
Rázd le a némaság rühes éveit. Kezdd hát világmegváltó táltos-éneked.
Itasd meg Mindenség-járó táltosménesed.
Mert szügyed aranyszőre, zsíros koponya-bozontod megőszül maholnap!
KÖLTŐ:
Hajnalodik. Aranylapok tetőzik a sötétet.
Rubint-hasábok dőlnek virrasztó ablakomra.
Szobám lila falára, mint óriás-tüdőről nagyított röntgen-képet
a fény a függöny sejtbokrait eresen rákopírozza.
Lámpám megfakul, mint az öreg katonatemetők.
A fénynek nem ad fényt. Minek is adna?
Fölizzanak hitvesem nyakán a pihe-fénymezők,
mint a csillaghalmazok: borzongva, lüktetve, apadva.
A zöld ág az éjből már dadogva kilátszik:
bizsereg, leng, lágy kotyogással lökdösi taréját,
üvöltözik a boldog madárivadék, harmatot iszik, bogarászik.
És lassan meglengeti az űrben a Nap legyőzhetetlen tűzlobogóját.
TELJES KÓRUS:
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
KÖLTŐ:
Én hiszek tebenned Emberiség.
Nem győznek le képzelt halottaim!

 

 

 

Bomba

 

 

 

 

Kegyetlen, nagy, tiszta, önemésztő, döbbent, jajgató, magányos, keserű, választ-váró
és testvér-szavakat váró féktelen emberi ének ez a vers. Gregory Corso,
ez a nálam két évvel fiatalabb fiú Amerika legbüszkébb, legdacosabb, legvégzetesebb
költője talán. Kiszolgáltatott és árva. Egyedűlvalóan magányos. Önemésztően tiszta.
Amerika átka, éposza, gyásza és hite, Amerika jóságra-vágyó, jóságot-éhező énekese. Nyers,
indulatos, gúnyos, keserű, mámoros, izgatott, kemény. Mert a jóság izgatja mindíg.
A jóságra áhítozik, a jóságot hirdeti legkeserűbb és legátkosabb szavaival, és nem tud
megbékűlni a hazúg világgal, a bűn-szerkezetű világgal, az álnokokkal, agyafúrtakkal,
kezüket kövér, pepita-mellényű zsír-kristály-legyekként összedörzsölőkkel, a liliom-fülű
széplelkűekkel, az eres pofazacskójukban pénzt csörgetőkkel, az álszent puha-buggyanású
lárva-arcúakkal, a hivatal papirpajzsai mögűl acsarkodókkal, a majomcsorda-ugatókkal,
a rózsa-álarcú disznófejűekkel, az orgyilkos trubadúrokkal, a hattyúszárnyú sátánokkal,
az egymást-csordában-kifejő szellemi mindenttudókkal, az aranyvállbojtos óriásbacilusokkal,
az aranycsík-potrohú dögevőkkel, a világot-fölzabálni-vágyó fémfogsorokkal, a hazugsággal,
a tébollyal és a fegyverekkel. Ez a fiú nagyon szereti az életet. Ez a fiú szeretne
szépen élni. Ez a fiú akar okosan élni. De mit tehet, ha nem lehet szépen élni?
De mit tehet, ha nem adatik meg neki a szép emberi élet öröme?
Ez a fiú szereti a jövőt. De megadatik-e az értelmes emberi jövő, nekünk,
a mai Emberiségnek? Ó, Gregory Corso, te bársonyruhás, társam,
most már költészetem része, olasz szülők gyermeke, Amerikai sírás, sose-látott
barátom, te tiszta: mit tehet a költő a pusztulás ellen? A pusztulás árnyéka ellen?
Éget, mint vágott seb az inyen, tudatomba és szívembe-vág tüzes vasával a kérdés,
és fáj és éget és gyötör. Mostanában divat lett a költészet. Divat lett: verset írni.
Rengeteg a költő. A költők elárasztják a világot. Hazámat is. A titokzatos-indítású,
vegetatív-küldetésű költő-áradás, dalos-hemzsegés ellepi létünket. Úgy látszik:
könnyű verset írni ma! Vagy nagyon-is nehéz? Mert ahogy nőtt a szirtjeinket is
behömpölygő vers-tajtékzás, úgy csökkent a költészet felelősség-tudata. Kemény és
kikerűlhetetlen felelőssége. Gyakorlati felelőssége és önmagával szembeni felelőssége.
Könnyelmű és nagyképű lett a költészet, Gregory Corso. Kicsinyes és önző. Öntelt
és könnyen-megelégedő. És divat lett az aggódás is! Ma már divat: a veszély-tudat,
a Végső-veszély tudata! Akik eddig viszolyogtak a rettenet-elképzeléstől, a szörnyű-
lehetséges elgondolásától, s betömték szájukat mézzel, fülüket nőstények nyelvével,
akik az önáltatás lobogóiba göngyölték magukat: ma már rajongva aggódnak. De mit
ér az álgyötrelem, az egészséges kövér testre festett fekete csontváz? A csuklyás
gumiruhába bújt ember az éjszakában, gumiöltönyén a foszforfestékkel ráírt halállal?
Amikor te is gyötrő és tékozló és társtalan nagy versedet írtad Gregory Corso,
még magányos ordítás volt a tied! Igazi, vért-lövellő, tunya gőgöt szétrepesztő,
a butaság szűzhártyáját feltörő. De lemondhat-e a költő a felelősségről és a fájdalomról?
Lemond-e a költő önmagáról és a költészetről, ha vállalja az emberiség-felelősséget?
Akkor is, ha tehetetlen és árva. Ha úgy érzi elárúltatott embersége, hite, élet-álma,
jövő-szeretete? Ha úgy érzi: nincs hatalma a bánat ellen, a magány ellen,
a világpusztító tébolyok ellen. Ha úgy érzi, éneke: törékeny kristály-fa a csillagok alatt,
szava az emberiség tűzben-hamvadó sikoltozása? Nem, nem, nem! Gregory Corso
társtalan vad éneke, Gregory Corso rokon-szava, époszi ordítása az élet-hitben és
életszeretetben gazdag, tehetetlen ember konok dörömbölése a magány börtönajtaján.
A kivégző-osztag fegyvercsövei előtt csengettyűs bohócsapkába, középkori-tarka bohócruhába,
álhajakba és vendégszakállba öltözött ember tánca, tipegése, gajdolása, bukfencezése,
vinnyogása, Mária-himnusz-éneklése. Jöjj el halál! – kiáltja, mert nagyon szeretne élni!
Mert csak élni szeretne, embermódra élni, okosan, szépen. Aki így ünnepli, bohóckodva,
a halál-fiú Megváltó-anyját, az gyűlöli az Eljövendőt, az gyűlöli a halállal-terhes
Vaspocakút, a halál-csecsű Vas-anyát. Annak örök gyötrelme és gyűlölete a Világra-éhes-
halál, annak örök szerelme a Jövendőre-méltó-Emberiség. Gregory Corso ilyen költő.
Szülötte, fia egy olyan világnak, amelynek alászállott Dantei bugyraiba, jégkútjaiba,
gőzei, lángjai, mérgezett virágai, beszélő állatai közé, óriás-ördöge lábszárán
kapaszkodik a másik létbe, lábszára, combja, ágyéka, melle szőrébe csimpaszkodva
kúszik az ős-ördög büdös, verejtékes, mirigybűzös testén a fény felé. Fia egy olyan
világnak, amelynek kötéseiből nem tud szabadulni, amely éppúgy végzete és szerelme,
mint az én végzetem, szerelmem és hitem: Magyarország.
Gregory Corso BOMBÁJA csontváza az enyémnek. Egy mámor vázlata.
A fájdalom fossziliája. Ha szó-szerint nem is azonos, lényegileg és tartalmilag
és jelentésre egy a Corso-verssel az én magyar versem. Hatalmas tiltakozás ez a vers
az élet nevében a halál ellen. Ezért is vállalkoztam magyarúl-elmondására.
De újra kellett teremtenem a verset, hogy egy óriás-vers-lehetőségből csillagosan zúgó
szó-lombozatot, dörgő fájdalomerdőt csinálhassak. Hogy ne csak az ő gyötrött szíve
rángjon és zúgjon és feszíttessen meg abban, de az enyém is.
Történelem-kimozdító Idő-fék Te Bomba
A Mindenség Játékszere Az összegyűrt egek Csoda-Griff-Asszonya Gyűlölni nem tudlak
De hát gyűlölöm én a dögletes mennykövet a Szamár szikla-állkapcsát
A bütykös bunkót a Krisztus-előtt-egymillió-éveset a buzogányt a cséphadarót a baltát
Da Vinci katapultját Cochise tomahawkját Kidd kováspuskáját Rathbone tőrét
Ó és Verlaine Puskin Dillinger Bogart kevély reménytelen dacos szomorú gőgös pisztolyát?
És nem vala Szent Mihálynak lángzó pallosa lándzsája Szent Györgynek Dávidnak parittyája?
Bomba ha kegyetlen vagy te olyan amivé az ember tesz téged és kegyetlenebb se vagy mint a rák
Gyűlöl téged az emberiség boldogabban hal meg autó-roccsanásban villámtól fulladozva
Tetőről lezuhanva villamos-székben szívrohamban a vénségtől vénségtől Ó Bomba
Minden halál édesebb mint általad Szabadúszó a Halál-Ujj
Embertől nem függ már a te tűz-bomlásod hervadásod rég kiosztotta már a Halál kategórikus
Kék Idéző-céduláit Zengelek Bomba Halál-Extravagancia Halál-Ujjongás
Te pokol-kék a Halál legkékebb ékköve A pilóta lezuhan halála más halál
Mint a hegymászó szikláról-zuhanása. A Kobra-harapás-halál nem Romlott-disznóhús-halál
Van ki ingoványban végzi van ki a tengerben végzi van kit a Bozót-hajú Férfi öl meg az éj-bozótban
Ó vannak halálok Jeanne d’Arc-i halálok rémület-halálok mint Borisz Karloff ad
Közöny-halálok mint a madár-halál nincs-szomorúság-halálok mint a Bowery vén mocskosoké
Árva-halálok mint a halálbüntetés-halál Nagyságos halálok mint a Szenátoroké
El-nem-képzelhető-halálok mint Harpo Marxé mint a Vogue-címlap-kisasszonyoké mint az enyém
De nem tudom milyen szörnyeteg-száj a Bomba-Halál csak sejtem én
De nincs a Halálnak semmi én-ismerem-Halálnak ilyen röhejes Sajtóbemutatója látom egy város
Terpedését New York Cityét az Áradót a Kemény-Szeműt a Földalatti
Szerelvényei kilövődnek örvénylő ember-csáp-tömeg nyihognak asszony-cipősarkak
Szétözönlő kalap-buborékok nem-ismerem-a-fésűt-Ifjoncok
Nők a bevásárló-szatyraikkal-mit-csinálni-nem-tudók
Közönyös Rágógumi-Aútomaták De végzetes a 3-ik sín
A Ritz-testvérek a Bronx-ból ott szoronganak az A-kocsiban
Örökké vigyorogni fog a vigyorgó Schenley-plakát
Ördög-Bomba Szatír-Bomba Bombahalál
Teknősbékák durrannak szét Isztambul fölött
A hörgő jaguár-ugrás
Majd a Föld prém-sapkájába üt négy füstölgő szirom-lukat
Pingvinek fejeselnek a Szfinx-kő-csöcsökbe kő-pofákba
Az Empire State tetőzete
Egy sziciliai spárgakel-földre sodorva nyílheggyel pikkely-kalapjában
Szálkás vas-C-betű az Eiffel-torony a Magnólia-Kertben
Vedlik a Szent Szófia-katedrális Szudán fölött
Ó Halál-Sportoló Játékos-Bomba
Az ókori szent templom-romok
eres márvány-csontvázai széttöredeztek
Elektronok Protonok Neutronok
Napáldozat-ország-haj-sisakot növesztve
Őgyelegnek bús golf-pályáin Árkádiának
Odacsapódva a márvány-hajókormányosokhoz
A Végső-Amphitheátrumba lépnek
Minden Tróják himnikus belső-ünnepével
Cíprusfa-fáklyákat visznek körbe-körbe
Tollakat zászlókat rázva robognak
De Homéroszt-ismerőn karcsú és kecses és könnyű lábbal
Im ők a Csapat Versenyzői a Jelennek
Hazai Csapata a Múltnak
Lyra és tuba egymásra-tekert tüskés rózsa-vércsomós leveles hang-indái
Nézd a virsli-hernyós-kifli a szóda az oliva-bogyó a szőlő
Ünnepség-Galaxisait a taláros egyenruhás
Bírákat Megbízottakat Ó a boldog Tribűn
Isten-eredet üvöltés és éljen és taps és fütty és pisszegés
Egybillió-szemgolyó-Szem örök-idő-figyelme
Ím a Zeuszi pandemónium
Hermes Owens-sel versenyez
Buddha leköpdösött labdája mint összerágott nyálas papírgombóc
Krisztus most lecsap
Luther cselez a harmadikat lopja
Planetárium-Halál Dicsőség Neked Bomba
Lökd kövér tűz-sugarad a Végső Rózsát A Harmadik Szemgolyót a csillagtetves koponyába
Ó zöld rugó Tavasz-Bomba
Jőjj el jőjj el dinamit-zöld bársony-köntösödben
És ne fenyegesd többé a Természet szűz-tiszta Szemét
Előtted a nehéz fátyollal-bepántolt-arcú Múlt
És mögötted a hurrogó Jövő Ó Bomba
Topogj a füves mohán szagolj a kürt-ricsajos levegőbe
Mint a róka ha száll a hali-halihó
A Mindenség a te tájad és sövényed a GEO
Pattogj Bomba Szökdellj Bomba vad kancsi cikk-cakkokkal
Arany-rajzás a csillag-nyüzsgés dagadt tök-tarisznyádban
Ragassz vad angyalokat üdvözítő szent lábaidra
És hülye valagadra buborék-szemgolyós esőfény-kerekeket ragassz
Te vagy a Fizetség és íme te lész bíbor Jutalékunk
És teveled vannak mindnyájan az Egek
Dicsőség neked fehérizzástűzcsipkegombás fönnséges Párzás
Tűz-spermás Fém-Hímvessző Mindenség-nemző Tűzrózsa-Fallosz
BOMBA Ó Pusztítás-Antifónia Üvegolvadék-szakadék BUMM
Bomba fújd a Végtelenbe vérszárú gyors tűzbuborék-kemencédet a Tűz-Rózsát
Terpeszd szét a mindenséget-gyomrába-sodró tűzlegyező-Söprésedet
Terjeszd hát elő rettenet-szörny-Napirended
Kandög-csillagok Kripta-planéták Kukacforgács-elemek
Kő-hulla a Mindenség Nyálnyihogó hüvelykujjukat-cuclizók szökdécselnek
Rég-rég-halál csöndhártya-Semmijén
Kaméleonszem-mozgékony füst-pillás tűz-eres láng-csomós szemgolyódból
Mennyei hullaevő-szellemek özöne pöfög ki
A te eljegyzett Méhed
Szülés-széldurrogás-fingsöprűje Óriás-férgeket okád
Tépd föl fém-hasadat Bomba
Keselyűs tisztelgések tódulnak ki a te szent Hasadból
Csatázd csak előre fémpikkelykesztyűs Hiéna-ujjcsonkjaidat
Páncélos-százlábú pikkely-ezerlábú a Paradicsom széles partjain
Ó Bomba Ó legvégső Démoni Dudás
Napok tűz-patkányok szentjánosbogarak roppant láng-lökés-valcered örvényében
Az Isten üres kéreg-szobor magányos meztelen próba-baba
Álnok zsírkőhártyacsillám-álarcú Apokalipszise mögött
Nem hallja dög dudád dödögését
Az őrület-nap vak Szentségtörését
A vén Süket viasz-gyökér csak az Elnémító bibircsókos fülében
Nyers-viasz-örökkévalóság az Ő Királysága
Földdel-betömött harsonák moha-kürtjei csöndezik Őt
Lepecsételt-szájú angyalok penész-kórusa csöndezi Őt
Mennydörgéstelen Isten Halott Isten
Ó Bomba a te BUMM-od az Ő sár-burka
Mert jaj egy természet-tudományos íróasztalra görnyedek
Csillagjós pancsolok sárkány-hatalmas unalomban
Fél-beavatottja a háborúknak bombáknak a bombáknak leginkább
Mert jaj gyűlölni nem tudom amit szeretni muszáj
Mert jaj élni nem tudok egy világban amely mindent elfogad
A kisded rózsákat a pisilő gyermeket a parkban a kamasz-csókot az ember-hús-sülést a villamosszékben
Mert jaj az égvilágon mindenen tudok röhögni
Amit értek azon és amit nem értek azon is hát nevetés-álarcot kötök szenvedéseimre
Mert az mondom Költő vagyok és mert Költő vagyok szeretem az Emberiséget
És szavaimból tudom kihallja az Igét az Emberiség
És az én Csönd-szavaim se némák az Ember előtt
Mert jaj háromésfél-milliárd-arcú vagyok én
Ember aki az óriástestű ős-Arany-ringyó után fut
Költő aki kirohadt-velőjű tündöklő csontok közt őgyeleg
Vagy akinek csak hiszem magam
Cápa-fogsorú Álom az Álom Ember-evő Szörnye
Hát nem kell bomba-mindent-tudónak lenni énnekem
És boldogság ez boldogság bizony mert ha hívém vala hogy szőrszemölcshurkák hernyók a bombák
Nem kétleném hogy pillangó szőrpikkelyesedik az eres tüzes lüktető takonyból
Van ám bomba-Pokol
Ott vannak Ők Ott látom Őket
Ott ülnek a szájkosarasok és dalolnak
Főleg német dalokat
És két éposz-testű amerikai dalt
És még-több még-sokaság-dalokra vágynak
Persze orosz és kínai dalra
És bizony néhány Homérosz-szárnyú amerikai dalra
Szegény pici Bomba sose lesz tebelőled
Eszkimó-dal Szeretlek
Dugnék nyalóka-kakast
Fém-ajakcimpáid közé
Nyomnék göndör aranyforgács-parókát pórusos tojáshéj-kobakodra
És vérpettyes comb-belsejű szöcskeként szöcskölnék Veled mi Jancsi és Juliska
A hollywoodi mozivászon-esőben
Ó Bomba benned a dolgok a gyönyörűek
Az erkölcsiek az anyagiak egymásban-aggódva remegnek
Ó Tündérpehely Kristálytűz-levél
Te a mérhetetlen Világfáról letépett
Ó szűzlő tűzlő Ég-szilánk aki adsz
Bércnek vakondtúrásnak hangyabolynak élet-tűz-golyót
Itt állok én lidérces csoda-szirmú Százszorszép-kapud előtt mosolyogva
És Midgard balzsamos vér-rózsáit hozom teneked Árkádiából való pézsmát
Tündérnők Angyal-asszonyok bűvölet-piperéjét
Hát köszönts már engem ne rettegd kitárt tűz-kapudat
És jég-szellemű szürke Emlékeidet se rettegd
És ne félj e Szeszély-időjárás stricijeitől sem
Oppenheimer csücsül
A Fény sötét zsebében
Fermi Mozambik szárazság-halála a csont-szárító zöldet-hártyásító a tűzvirág-csók-halál
Einstein az ő Mítosz-szája
Nyálmohás kacsa-kagyló-koszorú a hold-tintahal fején
Fogadj be Bomba lépj ki a vinnyogó Vemhes-Patkány-sarokból
És a világ halál-mohó fölemelt-söprűs nemzeteit ne rettegd
Ó Bomba szeretlek Bomba
Csókolni akarom csörgésed-csilingelésed-csörömpölésed zabálni brummogásod
Vagy Szeráfok-kórusa a Sikoltás űr-gyémánt-csúcsa
Mennydörgés-villámlás-Úr dal-kalapja
Üdvözlégy Mária Bomba Titkos Értelmű Rózsa
Ó zengjenek már a te tankos térgyeid
BUMM BUMM BUMM BUMM BUMM
BUMM ti ég-hártyalapok és BUMM ti tűz-emlő Napok
BUMM BUMM ti szivárvány-golyvás Holdak ti kocsonyás Csillagok BUMM
Ó éjszakák ti BUMM ti is napok ti BUMM
BUMM BUMM ti szelek ti fellegek ti esők
No BANG ti tavak ti óceánok BING
Kristálytőr-szemű cápa BUMM és pamut-léptű puma BUMM
Ubangi BÁNG Orángutáng
BING BANG BONG BUMM moha-méhecske mézevő-medve mirigyrózsa-seggű majom
Ti BANG ti BONG ti BING
A farok az uszony a szárny
Igen ó igen eljön Ő Közepünkbe egy Bomba fog vala esni
És vérző gyökér-lábbal ugrál a Virág mint Magzat újjong vala Ő-Istentől-hasas Szűz-anyjában örömében
Szántók tarlók mezők térgyelnek vala büszkén a himnusz-pikkelyű szél szárnydühe alatt
Pirosrózsabombák nyiladoznak vala Jávorszarvasbombák hegyezik szőrkagyló-fülüket
Óh ama napon bomba-csődület nézi vala a Madarat lázas áhítat-szemekkel ama napon
Dehát mit ér csak mondogatni hogy jöve a Bomba
Izgágán zengedezni hogy a Menny tüze kilobban
Tudd hát a Föld Szűz-Anyának hódolja majd a Bombát
És barbár bomba-horda születik majd az Eljövendő Emberiség szívben
Nagytekintetű Bombák hermelin-palástosak csupa ragyogó gyönyörű fém-segg
És a Föld dacos Birodalmaira tottyannak rengve kövéren
Fene-arccal Tejútig-erjedő arany-bajusszal

 

 

 

A szent tűzözön regéi*

 

 

 

 

 

1

Előbb
egy tűzcsík,
arany-döfés, rózsakristály-szúrás,
arany-sziszegés, izzó kristálytüske-harapás,
aranytű-pillanat, tűzarany-indazuhanás, tűzkristálytű-befúródás,
néma tűzgyökér-repedés, egyetlen tűz-felkiáltójel hasította
és szelte két dohos félgömbbé a tikkadt, sárga csöndet,
az űr döglött iszonyatától a föld döglött bánatáig lövődő
egyetlen fullánk-döfés, egyetlen kristály-bárd-hasítás, tüzes
kő-szigony-zuhanás, potroh-aranytű szúrás
hajlott és lángolt ki az űr Mindenséget-betöltő penész-potrohából,
a vad-lüktetésűből, a tűzmirigy-csomós far-koszorúsból,
s fúródott a Földgolyó erjedett penész-szívébe,
mintha egy kövér, fekete-arany szőrszalag-koszorús
óriás-darázs döfné vak iszonyattal tűzeres fullánkját, potroha
kristály-kését, szőr-rózsa tompora kristályszigonyát a kozmikus
hemzsegők közt püffedten és mohosan vonagló
kék-sárga-zöld Emberiség-lárva szívébe, szent
Lehetetlenség-Hernyó árva idegdúcába,
mintha egy óriás, csillaggal-pettyezett szárnyú lepke-nőstény
szúrná tüzes tojócsövét a Föld sorvadt húsába, hogy a halál
petéit tojja, a halál-magvú tűz-tojásokat, a Földgolyó elárvúlt szégyenébe,
mintha a csillagmirigy-koszorú-kloákás Csillagpikkely-Mindenség-Őshüllő
csurgatná izzó vékony sugárban tüzes vizeletét, pusztító vizeletét
tüzes rózsakoszorú-szájként megnyílt kloákájából a Földre,
mintha a Mindenség-Ősmadár, a tűzpikkely-tollazatú Asszony
köpné puha ürülékét, a tűz-anyagút a Föld hályogos szemére,
mintha egy örök-hatalmas zöld Kristály-Imádkozó-Sáska, az üveghasáb-
üveggerenda-üvegoszlop-üvegpáncél-kan döfné tűz-kristály spermacsövét
asszonya sorvadt, penészes ivartokjába, hogy beleömlessze a Múlandóságot,
mintha egy földagadt-heréjű Csillagszőr-Mindenség-Kos lövellné
tüzes ondóját az asszonyát elrejtő Föld izzadt, béna magányára, aszott,
megpöndörödött és meggöndörödött szőrzetére, kifakúlt hajzatára,
jaj, előbb rózsa-
tűzfonál, tűzcérna-hullás,
izzó aranydrót-lövés, arany fullánk-döfés,
tüzes potroh-kard szúrás metszette át a szikkadt, béna csöndet,
a vak várakozást, a vad vágyakozást,
tüzes vércsöpp, véres könnycsepp hullt a Mindenség
Szeméből, lázas könnymirigyeiből,
izzó könnycsatornáiból a Földre,
s belegyökerezve tűz-erjedésével a föld kevély húsába
hajtott tűzpikkelylombot, tűzvirágkoronát, láng-kéve-törzset
a Semmi fehér koponya-közepéig,
s fehérebb lett a tiszta fehér, izzóbb az izzás, lett a fekete fehér,
a sárga fehér, a zöld őrjöngés fehér, lett fehérebb fehér a fehér
félelem, a levegő fehér és tűz-sárga a csönd,
aztán itt, ott, amott és mindenütt megnyíltak az ég kloákái,
kifakadtak az ég mirigyei, vizeletcsövei és húgy-kelyhei,
s előbb fonalasan, cérnásan, lazán, lágyan, lágy göngyölgéssel és puha
pamut-hullással, aztán egyre-kövéredő szőrös inda-omlással, rostos
kötél-zuhanással, dagadt gyökér-erjedéssel és húsosan virágzó,
egyre-hólyagosabb, egyre fölgerjedtebb, egyre-tékozlóbb, egyre-ropogóbb
zúdulással, egyre-durranóbb dagadással, ömlőtt a tűz-drót, tűz-cérna,
tűz-kötél, tűz-inda, tűz-szalag, tűz-fonál, tűz-lepedő, tűz-kéve, tűz-
nyál, tűz-tej, tűz-vizelet, tűz-ürülék, tűz-ondó, tűz-pete, tűz-váladék a
Földre,
a Földre, a Földre, a Földre,
ömlött, zuhogott, áradt, hömpölygött, patakzott, csurgott, folyt,
gomolygott, csúszott nagy lepedőkben, nagy tömbökben, hasábokban a Földre
a tűz, a tűz, a tűz, a tűz,
a láng, a láng, a láng, a láng,
mintha a tébolyúlt Mindenség tűz-állatai okádnának
és ürítenének a Földre tüzet és tüzes átkot,
mintha tűzből kilógó, a Tűz földagadt hasából kinövő
csöcsök, tőgyek, emlők, csecsek és vesszők, a Tűz ringyó-farában
tátogó tűz-kemence-hüvelyek, a Tűz egyetlen szűz-arcában tüzes
szőrökkel és tüzes mirigyekkel tátogató és prüszkölő milliárd állat-orrlikak,
állat-szájak és állat-torkok hánynák és túrnák fújva a lassan
fölpúposodó Földre váladékukat, a nyálat, a habot, tajtékot,
ökrendezés-anyagot, tejet, vizeletet, fekáliát,
mintha egy dühödt kristálykéssel ledöfött csillag őstűz-szügyéből
ömlene a füstölgő tiszta vér a Földre,
a csillag tiszta vére gőzölögvén,
a lassan, hólyagosan
fölkunkorodó Földre,
a zöld szőreivel és kő-erdőivel, kőzet-titkaival
zsugorodva föltaréjló Földre,
a zsírosan, buborékosan, hólyagosan, taknyosan
fölpúposodó Földre,
a Földre, amely összehúzódván, zsírjában kéken
füstölögvén, sercegvén és lobogván
fölpúposodik és föltaréjlik,
mint a hernyó nagy szőr-rózsa-csillagaival, kristályszőrös
gumirózsa-szemölcseivel a mohó és ostoba gyermek-gyufalángban,
folyt hömpölyögve,
és özönlött hörögve,
égő és hulló csontokként zörögve,
égő angyal-lávák isten szívéből kifújt és kiköpött átok-kásájaként
hömpölyögve,
csillaglárvák füstölgő lángcsipke-zuhatag-szőnyegeként
a Mindenség méhéből kigöngyölögve,
folyt, csurgott, szakadt, ömölt és zuhant
csipkésen, rostosan, eresen, szőrösen, kalászosan és kelyhesen
a tűz, a tűz, a tűz, a tűz,
a láng, a láng, a láng, a láng
a Megítéltetett Árva Földgolyóra.
Mert eljöve hát a Próba és az Óra!
Mert így akarta a Tűz Kigondolója!
Mert az ember bűnének nincs más föloldója!
Mert a Habzás és a Mámor nem gondolt a Létet-tűzzel-elmosóra!
Mert a Halál tüzet szült, és a Tűz a halált nemzette újra!
Mert egy sátáncsecsemő-harapástól fölsebződött az Isten kisujja,
s kisujja-vére rózsatűz-tajtékzással
a Földgolyóra csurgott,
a Földre,
szíve-szülötte Legkedvesebbikére!
És tűz volt homálya és tűz volt fölhasadt kisujja vére!
 

2

Jaj,
hát mit vétett
a növény, az állat, a virág,
mit vétett a kő,
mit vétett a kristály,
mit vétett a víz, a boldog tiszta föld,
mit vétett az önmagával erjedve boldogan nemződő világ,
hogy a Tűz csipkés fogsoraiban kell őrlődnie és elolvadnia,
hogy a Tűz végtelen nyelve alatt kell elmállnia és szétfolynia,
hogy a Tűz kegyetlen mirigyeibe kell fölszívódnia,
hogy a Tűz irgalmatlan piros szájában kell összezúzódnia,
elpárolognia és elhamvadnia?
Mit vétettek a boldog madarak,
a fészek-építők, a lázzal-tojók, a csillag-csipegetők, a pillátlan,
hideg üveggolyó-szeműek, a testükben tojást-építő titkos kőművesek,
mit vétettek a boldog madarak,
a forró barna-pettyes, zöld-szeplős tojásokon izzadt testükkel reszketők,
mit vétettek a könnyet-nem-ismerő Mozart-torkú madarak
és mit vétettek a hártyás és izmos és kristályos könnyű férgek,
a füstölgő-pórusú, lüktető szőrcsillag-stigmájú rovarok, bogarak,
mit vétettek a nehéz-léptű, nehéz-tojású, nehéz-homlokú
nehéz vadak,
a bársony-kürtök és bársony-trombiták,
a kanok, a csődörök, a kosok, a bakok, a kakasok, a hímek, a bikák,
az emsék, a kancák, a nőstények, az állat-asszonyok,
mit vétettek a hüllők, a kétéltűek, a rákok, skorpiók, csigák,
s mit vétettek a kristálycsillag-szemű, kék bársony-béka-orrlikú
könnyű, könnyű vadak,
a pettyes-szőrűek, a csíkos-szőrűek, a mozaik-szőrűek, a foltos-szőrűek,
mit vétettek a puha pamutrózsa-léptűek, a kövér szőrcsillag-léptűek,
a szikrázó karom-kehely-léptűek, a kemény szőrserleg-bajszúak,
mit vétettek a víz állatai
és a földben-lakó állatok
és a kő-likakban lakó állatok
és a kérgek alatt lakó állatok
és a más-testében lakó állatok
és a háló-országokban lakó állatok
és a kőzet-buborékok állatai
és a barlangok kristály-tüdejében lakó állatok,
a denevérek, pókok, ászkák, gőték, szalamandrák,
mit vétettek
a szent virágok,
a szent növények,
a szent állatok,
a szent madarak,
a szent kövek,
a szent kristályok,
a szent férgek,
a szent egysejtűek,
a szent többsejtűek,
hogy vétkük ára lett a tűz,
a tűz, a tűz, a tűz, a tűz,
a láng, a láng, a láng, a láng,
hogy létük ára lett a Fölfalatás és Megzabáltatás,
hogy a Tűzözön szent köpenye testükre hullván,
s ők a szent Tűzözön csipkés gyomrába és fodros beleibe csavarodván
lángbuborékos tüzet izzadván szétlazúltak
és tüzes rostokra hullván a tűz szent zsírjává alakúltak,
sisteregve, sercegve, bugyborékolva, kunkorodva
maguk is tűzzé hasonúltak,
maguk is a szent Tűzözön átkozott, dögletes részeivé?
Jaj, mit vétett a kő, a víz, a föld,
hogy az iszonyú, förgeteg Ős-ribanc,
az űrből-leszálló őrjöngő Tűz-Asszony
láng-csipkés és kék tűz-rojtos szoknyáját
ráterítette az izzadt Földgolyóra,
a földrészeket-úsztató, hajszálérhálós óriás-vízcsöppre,
a tűzzel-szuszogó-pórusú, bársonytojáshéjú kristálygolyóra,
a zöld szőr-golyóra,
a virágzó penész-koponyára,
s leguggolván, irgalmatlan tűz-átok combjai közt
kinyíló végtelen tűzkristályliliom-hüvelyéből
ráfolyatta teste szent tüzét,
ráfújta teste szent gőzeit,
tűz-mirigyei szent leheletét!
És bűnétől így szabadúlt meg az Emberiség?
Hát mit vétett az ember a világnak?
A Mindenséget bántani hogy tudta?
A Mindenséget mivel sértegette?
Miért akarta a Mindenség haragját?
 

3

Az első
pillanatban
dermedt csodálkozás
és tiszta ámulat volt a földi létben mindenütt,
tiszta csodálkozás és dermedt ámulat volt a Létezők árva felelete
a lüktető és véres Mindenség-penészpotroh tűzfullánk-szúrása
idejében, a szőr-rózsa koronás, csillagmirigy-koszorús
dagadt őspotroh tüzes fullánk-lövése aranytű-pillanatában,
szemgolyók, szemek, kristályos látószerv-rózsák, fényérző-pontok,
fényérző-pettyek, fényérző-hártyák, fénylátó testfelületek és
bőr-részletek, érzékeny sejt-koszorúk és látó kehely-csomók
milliárdja és billiárdja,
milliárdja és billiárdja
fordúlt dülledten, dagadtan, fekete pettycsomóvá, mohos pont-halmazzá
összesűrűsödött pupillákkal, csiszolt kristálylap-rózsa-rémülettel,
izzó pont-őrülettel, reszketve-habzó ideg-rácsozat felülettel
a tűz-éraláfutás felé,
a nehéz bolyhos űrből a földbe növő egyetlen
aranygyökér-repedés felé,
a Földgolyóra-ereszkedő iszonyú arany-láb felé,
a kövér arany-lábszár felé,
amelynek lángzó bőre alatt,
a tűz-pórusok és tűz-szőrzetek alatt,
a tűz húsában, a tűz csontjai fölött
látszottak izzani külön a tűzcsomósodások, tűz-erek,
mintha az Isten püffedt, dagadt, visszeres lába lógna
le a Földig, a tömör tűz-arany pikkelyoszlop,
a megvénült árva Istené.
Aztán
mikor az egyetlen
tűzgyökér vastagodni és dagadni kezdett,
s lett a Földgolyóba-gyökerező,
ropogó, durrogó, sziszegő, sistergő Tűz-Óriásfa,
amelynek gyökerei a Földgolyó tűzrózsa-szívének fodros
szirmai és bodros habjai között gomolyognak,
hogy maguknak szent tápláló-anyagot keressenek,
szent nedvességet és szent folyadékot;
amelynek ágai és levelei,
tűzvirágai és tűz-bóbitái a hervadó égitestek
közt terjedeztek és bomlottak tovább szent lobogással,
amelynek irtózatos láng-lombja, a tűzpikkely-buborékóriás
a sorvadtan és lángtól-űzötten lepörgő égitestek között
dagadt tovább szent dagadással és szent hólyagzással,
bevilágítva az Isten fél-szívét és bal-szemgolyója
aranyszőr-pöttyein láng-fogsorokkal,
tűz-vicsorgással visszatükröződve erjedt,
mikor az első légy,
az első darázs-nőstény,
az első varjú
szállt visongva, sisteregve és pihe-koszorús pórusaiból
tűz-bugyborékokat bugyogtatva,
mikor az első légy szállt el parázskristály-lövedékként
a füstölgő mező fölött,
az első szitakötőkan-óriás,
s olvadtan égett hatalmas gyémántlap-rózsaszeme,
s hólyagosan olvadozva égett teste kék zománc-szelvény-rózsája,
s égtek olvadozván szárnya szőrei, pórusos ablakhártyái, kék erezetei,
s égtek, tüzes kalászokként lobogva
állkapocs-lábai, szájszerv-lábai és kapaszkodó-lábai is,
mikor az első égő varjú szállt el a sárga gőzökkel gomolygó
mező fölött,
mint egyetlen piros tűz-károgás, tűz-káromkodás,
lobogó tűz-átok,
mikor az első nyúl futott, a rózsásan erjedő semmiből
kiszaladva a kén-pöfögésű, sátán-leheletű mezőre,
mikor az első nyúl futott, mint égő rongy-rózsa,
lángoló bársonytaps-ugrásokkal,
parázsló bajusszal és vékony sikítással a rémületen át,
mint a Rémület lángoló Réme, a Rémület égő Reménytelensége,
mikor az első virág halt meg
illattalan hamu-kehely-iszonyattal,
tűz-serleg-sorvadással, tűz-illatú növénytűz-halállal,
mikor az első kődarab
pukkant szét tüzes szilánk-fröcsögéssel,
előbb fölhólyagozva, olvadt kőbuborék-fürtté, kőhártya-rózsává
dagadva,
aztán füstölgő és lángoló repedésekkel ereződve,
aztán tűz-szilánkokká robbanva és hasadva,
mikor egyre több
légy, szúnyog, darázs, lepke, madár,
szitakötő, virágméh, dögbogár, virágbogár
szállt lángolva és tüzet sírva a döglötten füstölgő mező fölött,
hogy az izzadt és sűrű forró nyállal csöpögő levegőben
tűz-csöppek, parázs-csillagok, lángoló szőr-pettyek, izzó moha-golyók,
tűz-szőrzászlók, lángoló mohakockák, égő pamut-csillagok,
lobogó szőr-kristály-sírások, jajgató láng-csomók, nyöszörgő
tűzkristály-rohanások, tűzcsíkok, láng-vonalak, parázs-suhanások,
tűzfonalak és parázskristály-haldoklások, tűzgyűrűk, tűzkarikák,
tűzörvények, tűzkoszorúk, láng-körök, lángkoronák hemzsegtek,
nyüzsögtek és sűrűsödtek,
mint a Halál égitest-halmazai, a Tűz-átok csillag-csomói,
s szálltak a lepkék, méhek, szúnyogok, bogarak
égő csápokkal, parázs-izzás-fej-bóbitákkal,
parázs-páfrányokat, parázs-kalászokat, parázs-buzogányokat,
parázs-rózsákat, parázs-fésűket hordozva izzó, füstölgő koponyájukon,
mikor röpködő tüzes állatok
tűz-vonalaival össze-vissza-firkált verejték-lap lett a levegő,
mikor a kő is égni kezdett,
mikor a növényzet égni kezdett,
mikor a vadak is égni kezdtek,
mikor a föld is égni kezdett,
mikor a víz is égni kezdett:
megindúlt,
megindúlt
a megbékűlt szent Összevisszaság,
beomlottak és összetörtek az Ámulat és a Csodálkozás
szemgolyókból és a szemekből, állatkristályrózsa-szemekből és
fényérző-pettyekből, fényérző testlemezekből épített
harang-kupolái,
összetört, ami a Tűz-repedés felé fordúlt,
a földben, a kőzetekben, a földön, növényzetben, vízben, levegőben,
kibújt a földből minden élő,
a barlangokból, föld-üregekből, föld-likakból, kő-likakból,
kibújt a növényzetből minden élő,
a lombokban bújkáló madarak,
a lombokban ugráló madarak,
a levelek szőrös zöld árnyéka alatt, a virágok illat-pokol kelyhében,
csészéiben, pártáiban és cimpáiban élő bogarak,
pondrók, álcák, lárvák, tetűk, poloskák, kullancsok, kisvadak,
a pókok és a százlábúak,
a fülbemászók, skorpiók,
a szarvasbogarak, cincérek, orrszarvú-bogarak,
az ormányos-bogarak, hernyók, kukacok, lepkék, giliszták, férgek,
a lombok közt élő békák,
a földben, a fűben, a mocsárban, pocsolyában, mohában,
kő-odukban és fa-odukban, vízben-élő békák,
a gyíkok, kígyók, varangyok, gőték, szalamandrák,
kibújt az Életből minden Élet,
kibújt az élőből minden élő,
a testekből kibújtak az élősködők, a férgek, a giliszták,
a bundákból, szőrökből, hajzatokból, állat-gyapjakból
a tetvek, a bolhák, poloskák, atkák,
kipotyogtak a serkék, peték, tetű-tojások, bolha-gyöngyök,
kibújtak a földből, erdőkből, vadonokból, ligetekből,
pusztaság-ködökből, csönd-szivárvány-buborékokból,
az őserdő-füvekből, nádasokból és mocsarakból
a nagyvadak, a kisvadak,
az emlősök, erszényesek, rágcsálók, ormányosok, gyűjtögetők,
a húsevők, a növényevők, rablók, szelídek, félénkek, gyávák,
gyöngék, lopakodók, bőszűltek, hatalmasok,
kibújtak a dögevők, hullaevők, ragadozók, sziszegők,
kibújtak a vánszorgók, totyogók, vonszolódók, könnyen-futók,
kibújtak a roggyadtan-lépkedők, hasukon-csúszók,
kibújtak a tekeregve-mászók, sok-lábbal futók, fákon-ugrálók,
lombok közt lakók,
kibújtak az asszony-méhekben,
nőstényhüvelyekben boldogan lakók,
a vérengzők, a fűevők, lomb-evők, virág-evők, föld-evők,
kibújtak a nektár-ivók, harmatot-majszolók, virágport-gyűjtögetők,
kibújt a Halálból minden Élet,
kibújt a halálból minden élő,
s elindúlt sírva, makogva, nyüszítve, vonítva, ugatva, visongva,
elindúlt hörögve, sziszegve, vakogva, bömbölve, őrűlten vihogva,
elindúlt dünnyögve, dörmögve, zümmögve, zörögve, csaholva, csörömpölve,
elindúlt vacogva, reszketve, remegve, a gomolygó zöld füstben köhögve,
elindúlt egyetlen tajtékos állat-áradattá hömpölyögve,
millió-ágú állathabzás-patakká szétfutva, szétcsorogva,
aztán a szőrt, pikkelyt, tollat, bundát, kőzetet, tüskét, mirigyköpenyt,
szaru-inget, kitin-páncélruhát, bőr-burkolatot, meztelenséget
hordozó szent állat-akarat újra egy-iszonyat-csomóvá torlódva,
egymásra-áradva és egymásba-fulladva,
egymásra-taposva és egymásba-ragadva,
egymásba-dagadva és egymásba-gomolyodva,
egymásra-égve és egymásba-belesűlve
gomolygott, áradt, hömpölygött, ömölt
a Szent Megmaradás felé,
a Szent Élet-sziget felé,
a Szent Csönd-ország felé,
hömpölygött lángolva és visítozva,
hömpölygött könnyezve és zokogva
az Újra-kezdhető Élet felé,
könnyezve és zokogva,
mert a könnyet-nem-ismerő rovarszemek,
a könnyet-nem-ismerő bogárszemek,
a könnyet-nem-ismerő madárszemek,
a könnyet-nem-ismerő hüllő-szemek,
a könnyet-nem-ismerő kétéltű-szemek,
a könnyet-nem-ismerő féreg-szemek
is sírtak most, sírtak, könnytől fulladoztak,
az emlősök, nagyvadak, erszényesek, ragadozók
is zokogtak futván, ahogy futottak,
ahogy egymást réműlten böködve és löködve
totyogtak, ugrottak, szaladtak, futottak,
ahogy lángoló szőrrel, lángoló farokkal, lángoló sörénnyel
robogtak,
a Szent Újra-kezdés,
a Szent Megmaradás,
a Szent Folytathatóság felé!
A Földgolyón egyszerre, együtt, egy-időben mindenütt.
Ahogy szaladtak a Világ-tűz csipkésen-lobogó szent köpenye alatt!
Mert a Tűz alatt most a Lét szaladt!
Mert a Tűz szent Lángcsipke-szoknyája alatt
most a tegnap-gyönyörű Világ rohant,
mert a Tűzözön-Ősasszony iszonyú láng-csillag-ruhája alatt
most az Értelmes Halál szaladt a Mérhetetlen Halálból kifutni,
mert a lángszalag-szoknyás Óriás-Tűzasszonynőstény lángot-köpdöső,
tüzet-folyató iszonyú tompor-lika, ágyék-hasítéka alatt
most a Párzásra-reménytelen, tűzzel-hólyagzó Iszonyat
gomolygott, örvénylett és vonaglott,
mint tehén rózsából-kinövő, forró vastag csipkehab-szélű aranybárd-vizelete alatt
az egyetlen lüktető, savanyú kitin-gombócként
hömpölygő és hempergő hangya-gombolyag.
Csak a növények nem futottak.
Mert a növények hűségesek a földhöz.
Mert a növények a földet fogva tartják.
Mert a növények a föld szent szeretői.
Mert a növények a földdel együtt-halnak.
Mert a növények halála a föld reménytelensége.
Mert a növények halála a föld reménye.
És nem futottak el a virágok,
nem futottak el a szent virágok.
Mert a virágok a föld legtürelmesebb Angyalai!
Mert a virágok a föld Áldozat-asszonyai!
A szent Virágok.
A szent Virágok.
És nem futott el a kő.
És nem futott el a kristály.
És nem futott el a föld.
Mert a föld nem futhat el önmagától.
Mert a föld szent önmagát megőrzi.
Mert a föld nem fél a Tűztől és a Lángtól,
nem fél a föld a reménytelen Haláltól.
És nem tudtak a vízben-lakó-állatok a vízből kibújni.
És nem tudtak a víz állatai a puha kristályból kimászni.
És nem tudtak a víz vadjai a Láng méhébe hullni.
És nem tudtak a vizi-lakók a szent csillagok felé kaparászni.
És forrt, sustorgott, bugyborékolt, habzott, pöfögött, buborékzott a víz.
Láng-taréjokkal és tűztajték-sörényekkel hánytorgott, ágaskodott,
füstölgő, izzó bőre alatt gomolygott főttében
a vizi lét, fölpúpozva a víz tüzes hasa-bőrét,
mintha egyetlen óriás magzat forogna anyja izzó hasában,
anyja fortyogó piros magzatvizében,
míg kékre-főtten, halottan elcsöndesűl,
s a zubogó, buborék-csillagfürtökkel erjedő magzatvízben
elkékűlten, halottan forog,
hömpölyög a víz forró rózsa-izmai között,
forró rózsa-örvényeiben,
kék húscsillag, kék szőrcsillag-szemhéjú kocsonya-rózsa.
És futott égő szőrökkel, égő hajakkal, füstölgő szájjal az Emberiség!
Futott lángoló hússal az Emberiség,
futott a Halál legnagyobb Adósa,
futott a Halálból és futott önmagából.
De bűneiből nem tudott kifutni!
A büntetésből nem tudott kijutni!
 

4

Ó,
jaj,
micsoda vak rohanás,
tüzes és lángzó téboly-futás,
micsoda hörgő, lángoló iszonyat-összekeveredés,
micsoda lángoló gomolygás, üvöltő, őrjöngő, tüzes hömpölygés,
durrogó, pukkanó, tűzcsipke-szemfedőkkel foszló közös rohanás,
micsoda tűzben-fölitatódás, tűzben-fölszívódás, tűzben-elpárolgás,
tűzzé-átalakulás,
a tűz izzó alkatrészeivé-zsugorodás
és tüzes bomlás volt az az utolsó együtt-rohanás!
Micsoda Megzabáltatás és Fölfalattatás,
a tűz kristályfogsorai közti tüzes Őrlődés
volt az a robogva-pusztulás, futva-lánghalál!
Egyetlen óriás tűz-száj
zabálta, rágta
a lüktető, árva
Földgolyót,
harapta, cibálta
a levegőt, a földet,
mint patkány a tojást, vidra a visítozó békát,
hogy szájából dagadtan kicsurgott a tüzes mirigy, izzó bőrcafat,
lángoló tojáshéj, a lüktető, sistergő reménytelenség,
a lét úszóhártyás, zöld-pettyes hátsó-lábai,
a menekülni-nem-tudás égő hártyaszirom-vonaglásai,
a tűzben-elmállás pillátlan, izzó szemhéjai
lógtak ki a Tűz puha fogsoraiból,
a Láng csipkés kemény szájából
ama időben,
a tűz-időben,
a láng-időben,
a tüzes tékozlás szent idejében.
A béna űrből
a zöld füsttel gomolygó,
sorvadó földig lógó parázs-szálka fogak
ették a Földet ama időben,
rágták a Földet ama időben,
a puha Földgolyót,
mintha egyetlen iszonyatos, parázsból-épített Ájtatos Manó,
a Mindenség csillagait parázskristály-teste rózsatüzével
halottra-fehérítő világnagy Imádkozó-sáska
szögelte volna parázs-kerítés fogókarjai közé a Földgolyót,
a végtelenség őrűlt őscsillagain ülő Parázs-Manó,
s parázs-rózsa-szemű parázs-szív-koponyája
a Földgolyó izzó, kocsonyás testében turkál,
parázs-hordókból összeforrt rózsakan-potroha,
a lüktető izzás, izzó szent lüktetés,
az alvó Isten angyal-kórusokkal, angyalharsona-dicsőséggel
gőzölgő tátott szájába lógván,
mert ott tenyészik a zöld-szakállú, aranyból-öntött-arcú
angyalcsőcselék az Isten lassan-rengő szívén,
s tátongó, szőr-rengeteg orrlikaiból
a pokol piros füstje gomolyog mámoros szavakkal,
mert a sátánok, ördögök, belzebúbok
ott nyüzsögnek kemény, magányos orrüregeiben,
ott zúg a büntetés tüze kimondhatatlan homloküregében,
és szivárog
átok, jaj, vicsorgás, fogcsikorgatás, könyörgés, ima
hortyogó, lobogó ős-orrlikaiból.
Jaj,
micsoda áradás, hömpölygés, futás,
föltorlódás és szétlazulás,
összecsomósodás és tüzes elrostosodás,
lerogyás, elhullás, béna topogás
és ijedt vizelés,
riadt ökrendezés,
gerjedéstelen ondó-folyatás,
habos és véres hasmenés-csurgás,
örökös véres ürítés
volt abban a lángoló futásban,
micsoda ordítozás, trombitálás, tülkölés, mekegés, bőgés,
brekegés, hápogás, károgás, rikácsolás és makogás
volt abban a Tűzeső-gomolygásban!
Futottak
az állatok, a népek,
futottak és füstöltek és égtek,
rohantak az állatok, a népek
összekeveredve, összegomolyodva,
szaladtak lángolva és zokogva
a Tűzözönben, a Tűzözön véres szoknyája alatt.
Futottak, rohantak, robogtak, szaladtak, csúsztak, siklottak,
totyogtak, gázoltak, tekeregtek,
ugrottak, loholtak,
lobogtak
a kloákások,
a hangyász-sünök, kacsacsőrű-emlősök,
az erszényesek,
az erszényes patkányok, erszényes ragadozók, erszényes medvék,
a kúszó erszényesek, a rovarevők, rágcsálók, ragadozók,
a foghíjasok, metszőfogúak, vendégizületesek,
a patások, ormányosok, páratlan-ujjúak, páros-ujjúak,
a majmok, a kérődzők, a tülökszarvúak, a cickányok, sünök, vakondok,
az ormányos cickányok, pockok, nyulak, hörcsögök, egerek, hódok, pelék,
a mókusok, cibetmacskák, hiénák, sakálok, lajhárok, öves-állatok,
a csövesfogúak, pikkelyesek, tobzoskák, csincsillák, menyétek, medvék,
a cibetmacskák, mosómedvék, kúszósülök, gyalogsülök,
a tanrek, az aranyvakondok, az orrszarvú, a teve, a tapír, a viziló, a borz,
a farkas, az elefánt, a róka, az oroszlán, a tigris, a párdúc, a puma,
a leopárd, a zerge, a zebra, a tarándszarvas, a kudu, a jávorantilop,
futott lángoló bársony-ruhában a jegesmedve, az ajakos-medve,
futott tűz-ingben a bambusz-medve, a baribál, a feketevállú-medve,
a macska-medve, az örvösmedve, a vörös macska-medve
és futtában kidurrantak szemgolyói,
mint rózsalázzal fölhólyagzó parázs-csillagok,
és a majmok lángolva örvénylettek és csobogtak,
egyetlen égő pamut-hömpölyegként a világon átgomolyogtak,
mint lángoló vatta-szöcskék, vatta-békák, vatta-kutyák,
szökdöstek, ugráltak, pattogtak, lángolva visongtak,
olvadt és égett sírva hömpölyögvén a fehérfejű sátánmajom, a fehérorrú
huszármajom, a fekete pókmajom, az ördögmajom, a feketeorrú huszármajom,
a kékorrú cerkófmajom, a sárgabarkójú cerkófmajom, csuklyásmajom,
a kacskakezű majom, a pókmajom, a selyemmajom, mókusmajom,
a csimpánz, az orángután, a gorilla,
futottak felhömpölyödve, bukdácsolva a makik,
aranypettyes aranyhólyag-szemük tüzes szappanbuborékként
koponyájukból hosszan a levegőbe, az égő levegőbe kicsöcsösödve,
kifújódva eldurrant, mint szines kocsonyával töltött
celofánzacskó, eleven aranyhártya-pöfeteg-gomba,
evickélt a földön az egérmaki, hamvasmaki, kobold-maki,
lajhármaki, fülesmaki, véznaujjú-maki, pápaszemes maki,
parókás-maki, bagolyszemű-maki, macskamaki, pele-maki,
és égő pettyhalmaz-szőrliliomként futott, úszva szinte a tüzes
levegőben a zsiráf, úszott a zsiráf lángoló pettyekkel, tüzes virág-úszással,
lángoló szőrrel, lángoló moha-kancsó orrlikakkal,
és nyakából és szügyéből a barna fiókok füstölve kipotyogtak,
s izzott a fiók-helyek sötétje rózsa-átokkal a nyak húsában,
és mellette rohant tátogó óriás hússzivacs-kancsó fejével,
a szőrös rózsaszivacs-párna szájcimpájúval, a rózsakürt-fülüvel,
az áldott viziló-anya, mint izzó óriás rózsakocsonya-csillag,
s földig-lógó, eres rózsabuborék-pocakjában, a rózsaizzású
magzatburokban megfőtt magzata forgott puhán,
mint rózsaviziló-csillagocska, a rózsa-tojásban,
és óriás parázs-szöcskék ugráltak, égő pamutsáska-óriások, a kenguruk,
és egymásra-hömpölyögve robogtak és csoszogtak, totyogtak
izzó kő-totyogással, páncél-csoszogással, tüzes zománc-cuppogással,
égő kőhab-nyikorgással az elefántok, orrszarvúak, teknőcök,
krokodílusok, és a Tűzözön dörgő lángcsipkeszoknyája, az iszonyú
Tűzasszony-óriás lángot fújó dühödt vaginája felé
fölcsavart tüzes kő-kesztyűujj-ormányukból, és nyálas
kőcsipke-csésze szájukból, és lobogó kő-szoknya-fülükből,
és kőtajték-bugyogóba húzott ráncos és csikorgó tomporuk
rózsa-likából, és zománc-pikkely koporsófejük
kőhólyag-zománcbuborék orrlikából, a rombusz-köldökűből,
és kő-csibefejük ember-szemgolyóiból, az olvadó teknőcpajzsok lazuló
csontmozaik-mintázatából dőlt a kék füst, piros láng,
ömlött a piros füst, kék láng
aranycsipke-ropogás-lövelléssel.
Jaj,
hogy futottak
gyermekek, ifjak, öregek, vének,
jaj, hogy futottak
az állat-szűzek, állat-legények,
állat-férfiak, állat-asszonyok.
Jaj, hogy futottak,
cipelve boldogtalan terhüket,
hurcolva tüzesen átlátszó testükben,
a földagadt tűzeres tűzbuborék-halálban
az embriókat, magzatokat,
a kinyílt szőrcsillag-szemű, kék kocsonya-rózsa-szemű
halottakat rogyadozva,
cipelve hátukon, hónuk alatt, égő mellükön, hasukra szorítva
a csecsemőket, csecsszopókat, picinyeket,
orrukkal, fejükkel, ormányukkal, arcukkal
böködve, löködve, lökdösve, túrva előre
lángcsillagként fölhabzó piciny farukat,
tajték-kocsonyás, vonagló oldalukat!
És égtek a tülkök, szőrök, sörények, szarvak, paták.
És égtek a pikkelyek, övek, tüskék, barkók, bóbiták.
És égtek a szügyek, hátak, hasak, tomporok, nyakak.
És égtek a szájcimpák, orrcimpák, fülcimpák, fülek, orrlikak.
És égtek a szempillák, nyelvek, szakállak, csülkök, csüdök.
És égtek a vesszők, vesszőszakállak, tojások, herék, vaginák, hüvelyek.
És égtek a herezacskók, tojás-tokok, ágyékszőrök, ágyékdombok.
És égtek a szemgolyók, kiolvadván szent csont-üregükből a szemek.
Jaj,
hogy futottak
a tiszta, szép, nemes vadak,
a lovak, csődörök, kancák, csikók, juhok, kecskék, szamarak,
a lámák, jakok, alpakkák, guanakók, onagerek, dromedárok,
a kvaggák, zebrák, kiangok, vadkanok, tapirok, tigrislovak, tevék,
a dzsiggettájok, öszvérek, tehenek, bikák, vapitik, gímszarvasok,
az argalik, vadjuhok, kőszáli kecskék, bezoárkecskék, pödröttszarvú kecskék,
a pézsmatulkok, bivalyok, bölények, bizonok, kuduk, antilopok,
a fehérfarkú gnuk, csíkos gnuk, tatárantilopok, gazellák, oryxok,
a kámák, fehérszakállú gnuk, kékantilopok, bóbitás antilopok,
a lóantilopok, a fehérfejű, virág-fülű, barna bársony-ruhás,
fekete-fehér-csíkos-lábú okapik, a havasi kecskék, sörényes antilopok,
a szikaszarvasok, pettyes szarvasok, tarándszarvasok, jávorszarvasok,
az őzek, rénszarvasok, pézsmaszarvasok, iszubra-szarvasok, pézsmaállatok,
hogy futottak a szent állatok, a szent könnyen-futók,
piros, sárga, barna, kék, fekete, fehér, csíkos, pettyes,
gyűrűs, karikás, szalagos, öves,
szent moha-golyó-tomporú,
szent pamut-tulipán-farú,
szent vatta-rózsa-szügyű,
szent szőrrózsa-szempillájú,
szent szőrcsillagkehely-orrlikú,
izzadt szőrbuborék-hömpölygéssel
a Tűz alatt, a Tűzözönön át, a Tűz kékrojtos, aranycsipkés
őrjöngés-rengetegében,
a Tűz szent, űrből-lezúduló liliomtéboly-énekében,
a Tűz szent, lángcsipkés szoknya-özönébe
kavarodva és csavarodva,
lángolva, ámúlva és lobogva.
És elhamvadának futtukban a tiszta szép vadak.
És összerogyván parázskupacként hörögnek, buborékzanak
a szent állatok,
a szent vadak.
És elhamvadának a Tűzözönben,
elhamvadának a Tűzözön alatt.
Elolvadának a Tűz-száj énekében.
Elolvadt a szent, szent, tiszta Könnyűség.
És égett sercegve, füstölögve az egymásra-torlódó Emberiség.
És futottak, csobogtak, áradtak, szaladtak,
egyetlen visongó szőnyegként hullámozva és fodrozva folytak,
egyetlen nyafogó szőr-tenger-hömpölygéssel torlódtak, taréjlottak,
jajgató szőr-kendő-kúszással vonaglottak
a kisebb vadak,
óriás szőrhullám-fodrozással
fordúlva jobbra, balra,
a tűzcsipke-szemfedőként lobogó Büntetés
csipke-réseit keresve,
a kövér zöld füst szűz nyílásait keresve,
a láng tajték-gödreibe esve,
a tűz arany-dühöngés szakadékaiba hullva
a kisvadak,
a pocoknyulak, üregi nyulak, szamárnyulak, havasi nyulak,
a mezei nyulak, csincsillák, viszkacsák, macskanyulak,
a tarajos sülök, vizi-disznók, tengeri malacok, agutik, urzonok,
a hódpatkányok, ugróegerek, lemmingek, pézsmapockok,
a vizipockok, hörcsögök, mezei-pockok, földi-pockok, erdei-pockok,
a hódok, vándorpatkányok, mezei egerek, gözü-egerek, pirók-egerek,
a pestispatkányok, marmoták, pelék, hódok, prérikutyák,
az ürgék, mókusok, taguánok, menyétek, nyusztok, nyestek,
a görények, cobolyok, pekánok, hermelinek, nyércek, vidrák,
a borzok, bűzös-borzok, mosómedvék, pandák, koatik, rozsomákok,
a szent rozsomákok
és a szent kisvadak,
hogy a Tűzözön rózsafehér dühéből kijussanak,
hogy a Tűzözön izzó csont-ütéseiből kifussanak,
valahogy a jövőnek megmaradjanak
Isten szent állatai.
És hömpölygött
sistergő, bugyborékzó, pöfögő,
vad gőz-csipkefákat lövellő hússal,
mint az égő szenvedés mirigy-pikkely-mész-vizenyő-kocsonya-kásája,
mint eleven vartyogó, brekegő, visongó, dülledt és bársony-imbolygó
égő láva-hömpölyeg:
a békatömeg,
csigatömeg,
gyíktömeg,
kígyótömeg,
gőte-tömeg,
szalamandra-tömeg,
hömpölygött égő kocsonya-lepedők
gyűrt, rengeteg-ráncú, fölgyűrődött
mérhetetlen csusszanásával, taréjlásával, szétnyúlásával
együtt minden csúszó, mászó állat
béka, kígyó, gyík, sün, szalamandra, gőte, kerekesféreg,
giliszta, hernyó, kukac, csigabiga, meztelen csiga,
s a békák óriás piros, mirigyes pislogó buborékká
fölfúvódva szétdurrantak,
füstöt pöfögve cafattá pukkantak,
mint óriás, földagadt piros mirigy-csillagok,
s a csigabigák szent mésztrombita-tekervénye égett,
s a csigabigák szent higanyvirág-szemgolyós bársonytőgye lángolt
és pikkely-virágcsokrok szenesedtek, a gyíkok, a kígyók,
és füstölgő üvegcsillagokká olvadtak
a gőték, szalamandrák, kukacok, hernyók, giliszták.
És szöcskék, tücskök, sáskák, kabócák, pattanó-bogarak,
növénybolhák, szőrös kitin-szárnyúak
égő, lángoló, parázsló
sistergés-özönével
íródott be a tüzes levegő,
parázs-betűk, parázs-rózsák, parázs-csillagok
szent gomolygása,
szent cikkanása, nyüzsgése, hullása
volt a gyötrelmében megizzadt üresség,
tűz írt a tűzre tűzbetűket,
a tűz a tüzet tűzzel teleírta,
és pattogtak, ugráltak, szökdöstek,
minden nyílásukból rózsabuborékokat,
rózsagőzöket, tűzbugyborékokat fújva
az égő, lángoló
szöcskék, bolhák, bogarak, sáskák,
mint az Apokalipszis
tüzes törpe-lovai.
És az elevenek minden likából, nyílásából dőlt a láng.
És a lángolók minden nyílásából, likából dőlt a füst.
És jaj,
a tüzes levegőben,
a tűzzel és verejtékkel kevert levegőben,
a füsttel és átokkal kevert levegőben,
a lángoló reménytelenséggel kevert levegőben
égő rongy-örvények
csavarodtak és gomolyogtak,
forogtak és fodrozódtak
a denevérek
lángoló bársony-kürt pörgéssel
a Tűzözön szent szíve felé.
És együtt szállt minden madár,
szinte a Tűzözön szent Átokcsipke-testéből kijutva már,
föltornyosúlva lángoló gomollyal,
fölpúpozódva égő toll-toronnyal
a Tűzözön rózsa-hörgés tetejéig,
a Tűzözön rózsa-döbbenés szívéig,
a Tűzözön mérhetetlenre dagadt pikkelybuborék-szeméig.
És röptük rövidebb volt,
mint az Isten rózsa-szívverése!
És röptük rövidebb volt,
mint az Isten láng-pillantása!
Szálltak,
mint egyetlen éposz-sikoly,
mint a levegő lángoló Bibliája,
égő Újszövetségek, égő Ószövetségek,
lángoló Ótestamentomok, lángoló Újtestamentomok,
szálltak szent tűz-örvénnyel kavarodva,
tűzoszlopok tüzes tornyával csavarodva
a szent Megmaradás felé
a madarak,
szálltak égő szent könyvek, lángoló zsoltárok,
lobogó szent könyvtárak, próféta-könyvek,
Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel, Hóseás,
Jóel, Ámos, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum,
Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás,
Jób, János szállt szétnyílt égő könyvekkel a Tűzözönben,
Márk, Máté, János, Lukács láng-Evangéliumai
lobogtak szent szétlapozással a Tűzözönben,
égő Madár-Evangéliumok,
égő Madár-Bibliák.
Szálltak égő csipkefüggönyként lobogva,
eleven tüzes rojtok hömpölygő kendőjeként ropogva
a harkályok, bajuszos kakukkok, jakamárok, bajuszos madarak,
a borsevők, légykapók, ökörszemek, málingók, seregélyek, cinegék,
a csirögék, mézmadarak, pintyek, pacsirták, kékmadarak,
a fecskék, kakukkok, pizángevők, papagájok, gyurgyalagok,
a szalakóták, szürkebegyek, rigók, gébicsek, varjúk, szövőmadarak,
a fakúszók, csuszkák, billegetők, jégmadarak, bankák, baglyok,
az orrszarvú-madarak, paradicsommadarak, surranók, lappantyúsak,
szálltak szent hörgéssel
és szent rikácsolással
és szent kiáltozással
és halálos szent énekekkel
a keselyűk, sólymok, sasok, kígyászkeselyűk, héják, ölyvek,
a kányák, óvilági keselyűk,
szent lobogással,
szent tűzvirág-égi-futással
az íbiszek, gólyák, flamingók, gémek, gogók, papucs-csőrűek,
a kócsagok, búvárkacsák, vöcskök, récék, hattyúk, ludak,
a gödények, kormoránok, szulák, gémlilék, lilék, galambok,
a sárjárók, székicsérek, tokoscsőrüek, csérek, halfarkasok,
az ollócsőrűek, alkák, búvármadarak, viharmadarak, albatroszok,
a darvak, lundák, bütykös hattyúk, énekes hattyúk, fekete hattyúk,
a rózsás flamingók, levéljárók, guvatok, túzokok, hoacinok,
a batlák, gogók, marabuk, tantaluszok, bakcsók, pocgémek,
a bölömbikák, hárpiák, majomevő-sasok, keák, halcionok,
a szarvasvarjúk, homraik, kalaók, hóbaglyok, uhuk, kuvikok,
a nimfakolibrik, tokók, harkályok, küllők, fakopáncsok, nyaktekercsek,
a fűzikék, zöldikék, csilpcsalpok, gezék, posztáták, rigók, csaláncsukok,
a hantmadarak, fülemülék, vörösbegyek, kékbegyek, szajkók,
a csonttollú-madarak, őrgébicsek, szarkák, aranymálinkók, magtörők,
a selyemmadarak, királyparadicsommadarak, citromsármányok,
a seregélyek, sordélyok, verebek, tengelicék, erdei pintyek,
a süvöltők, csicsörkék, kenderikék, zsezsék, meggyvágók,
a prédikáló-madarak, zománcos mézmadarak, cinegék, csalogányok,
az őszapók, királykák, szövőpintyek, barázdabillegetők,
a búbosbankák, mátyásmadarak, pityerek, sárgarigók, feketerigók,
a bütyköscsőrű hokkók, fácánok, foglyok, fürjek, frankolinok,
a pávák, fajdok, papagájgalambok, pávagalambok, gerlék,
a guvatok, harisok, jasszánák, ugartyúkok, krokodilusmadarak,
a lilék, bibicek, kőforgatók, gulipánok, gólyatöcsök,
a csigaforgatók, partfúrók, fenyérfutók, cankók, szalonkák,
a pólingok, godák, lócsérek, csüllők, sirályok,
a kárókatonák, a lummák, a lundák, búbosvöcskök, lilik,
és szent röptükben hamvadtak el
a szent Tűzözön
óriás csipkeszájában, szent könyv-hamvadással
szent tűzcsipke-dörgedelmeiben.
Az égő
Madár-Testamentumok,
Madár-Evangéliumok,
Madár-János-Jelenések,
Madár-Bibliák.
És futottak kétujjas-lábfejű nagy futással,
förtelmes rikácsolással és kiáltozással,
irgalmatlan tűzben-gázolással,
tűz-tolongással, láng-borzadással,
lángoló far-ringatással,
tüzes mirigytorony nyak-nyújtogatással
a meztelen-combúak, a kopasz-nyakúak,
futottak nagy csillag-léptű parázs-futással
az óriás strucc-kakasok,
strucc-asszonyok,
futottak szent testükben megsült óriás-tojással
a strucc-nőstények,
strucc-anyák,
a nandu-hímek,
nandu-asszonyok,
az óriás arany-sisaktaréjú, kékfejű kazuárok,
a bütykös pikkely-balta-lábúak,
az emu-hímek,
emu-asszonyok,
az őskard-csőrű, óriás piros szőrkoszorú-bajszú,
kék pikkely-sírkő-lábú óriás kék tollgolyók,
a kivik,
futottak az inámbuk,
gyöngytyúkok, vöcsöktyúkok, vadpulykák,
tagellatyúkok, pusztai tyúkok, túzokok,
futottak, hogy a Szép Halált elérjék,
hogy magukat a Jövő mámorába kérjék,
hogy a Megmaradás szűzhártyáit betörjék,
s az Idő szűz méhébe bújva,
szívüket a Jövő mirigy-országába fúrva
újra-megszületni
megmaradjanak.
Hogy a szent, szent, szent Tűzözön után,
a piros csipkeroskadás után,
a kék csipkeroskadás után,
az arany csipkeroskadás után,
a kristály-csipkeroskadás után
szent rikácsolással és szent madár-szavakkal,
szent állat-beszéd-zászlókat
lobogtatva bólintgató szent fejük fölött,
szent pikkely-gázolással
a Jövő méhéből kivonúljanak,
végtelen meztelen-lábú óriás-menetben
tódúljanak a rózsa-gőzölgésű Őshüvelyből
kifelé,
a fölmagzott új pusztaság felé,
az elhamvadt gyötrelem felé,
az elégett szenvedés felé,
a kiégett gyönyörök felé,
és meghódítsák újra ezt a Földet.
Hogy dürrögni, nemzeni, tojni, kotlani, nevelni tudjanak,
szólni tudjanak újra,
kiáltani a csillagokra
a halál fölött, a halál alatt
a halál előtt, a halál mögött
és a halálban.
És óriás-futtukban égett
tolluk, szőrük, pikkelyük, bőrük, húsuk,
lángolt izomzatuk,
lángolt a csontjuk,
hogy csak lángoló óriás-csontvázak futottak,
égő gázlómadár-csontvázak robogtak
a türelmetlen, tajtékos Tűzözönben.
És nem volt élet már a Föld fölött,
és nem volt élet már a földben,
sem a barlangokban,
sem a kövekben,
sem a kristályokban,
sem a kő-buborékokban, kő-csövekben,
sem a levegőben,
sem a vízben.
Nem volt
lángtalan, tiszta
növény-tűz, állat-tűz, virág-tűz,
a kő tiszta, lángtalan tüze se volt már,
kristály-tűz,
a föld teremtő szent tüze se volt már,
a sár teremtő kásája se volt már,
a víz teremtő szent izzása se volt már,
mert kiégett és elégett
a lángtalan tiszta láng,
a tiszta tűz, a tiszta lángolás,
a lobogó tiszta illat-szavú mámor,
kiégett a világ konok önmagából,
lángot-köhögve, hörögve kiégett.
A növények
összegöndörödve
és összepöndörödve,
zöld szempilláikat
zöld mirigy-tányér szemhéjukról lefújva,
zsírosan sercegő testükből,
üvegesen olvadó izmaikból
óriás zöld hólyagokat fújva,
pórus-orrlikaik milliárdjaiból
füstölgő zöld habot fújva,
óriás zöld nedvesség-buborékokat növesztve
elhamvadt szőrzetük fölé,
izzó vízhártyagolyókat,
tűzcsillag-mirigyes óriás növényüveg-hólyagcsöcsöket,
sárga tajték-tőgyeket növesztve
hamvadó hónaljuk buborékos tűzrost-barlangjaiban,
olvadozó zöld anyagukból,
kék növénypikkelyes húsukból
tűz-pamacs-fákat pöfögve,
láng-pikkelyhólyag-csokrokat köhögve
zsíros üveg-olvadással,
zsíros üveglángolással,
zsíros növény-kiáltozással,
növényi faggyú-lángolással,
növényi szőr-sikoltozással,
növényi hús-jajgatással,
növényi-csont-rikácsolással,
növényi velő-csöpögéssel, velő-párolgással
égtek
és elégtek
és tódult, túródott buborékosan és zöld-véresen,
mint tehenek, bikák, csődörök, medvekanok, vadkanok, bivalyok
orrlikaiból, szájából és tüzelő hüvelyeiből,
lila vessző-bimbójuk tátogó, tüzes
lövellő-csöveiből
a tajték,
az előnyál,
a gerjedtség első tiszta méze,
tódult sisteregve, buborékozva, kék fürtökben fújódva
likacsaikból, pórusaikból, réseikből, sejt-szüneteikből
a halál-erjedés sűrű nehéz habja,
a halál-iszonyat kövér hab-folyása.
És a növények
gyökerük aljáig,
gyökérvég-agyuk növényhám-koponya csöndjéig
kiégtek
és tűzrost-buborékként izzottak és égtek
a finom, kemény gyökérvég-agyak, a kemény növényhajszálakból
font apró gyökérkoponyák,
égett a kocsonyás sejtpikkelygombóc-gyökér-agyvelő.
A szent növények gyökerükig kiégtek.
S maradtak a szent gyökerek helyén
füstölgő hamu-lukak, gőzölgő korom-csövek,
halállal-párolgó izzó földcsövecskék,
nehéz füst-lüktetéssel dadogó hamu-csövecske-koronák
a földben,
mint megperzselt döglött óriáspókok halál-után is füstölgő
trachea-tüdeje, halott óriásbogarak hervadtan-gőzölgő
tracheacső-légzőrendszere, s az árva tracheacsövek leolvadt-szőrű
stigmáiból, nincs-szőrkoronás, elszenesedett-pórusú
kivezető-csöveiből dögledezve, kéken párolog a maradék füst,
a testből a döglött puszta, puszta testből lassan szívárgó gyűlölet,
a test tűzben-szétlazúlt részeiből lassan szívárgó reménytelenség.
Mint halott angyalok viasz-madárorrlikából a lassan-göngyölgő
kristályselyem-lealáztatás finom magánya
tódult ki lassan, foszló szőr-rózsa-alakban
a kihamvadt, forró gyökérlukakból
a füst.
A füst, a füst, a füst.
Az Elszámolás foszlott füst-maradéka,
a Megneveztetés tétova, árva maradék-füstje.
És égett a Földgolyó,
mint egy zsírosan durrogó,
kék mirigybuborékokkal sercegő óriásvarangy,
mint egy sárga mirigyharang-torkú,
lüktetve-fölfújódott
ökörbéka.
Jaj,
égett a víz is,
a víz is égett,
óriás tűzbuborék-fújásokkal égett a víz is,
iszonyú tűz-páfrány-csóvákkal égett a víz is,
mert nem volt a víznek se reménye, menedéke,
irgalmatlan láng-bóbita-dühökkel égett a víz is,
mert nem volt a víznek se más-beteljesülése.
Pedig a pókok a víz felé futottak,
megmondhatatlan-milliárd-szőr-csillag, kitin-csillag, szőrpúp-csillag,
gyöngygolyó-szemkorona-csillag, szőrkereszt-szőrpetty-szőrgolyó-akarat,
gyémántkoszorús-szőrbuborék-akarat, szőrös és gyémántkoponya-koronás
csontváz-csillag nyüzsgött áradva, gomolyogva és hömpölyögve,
egymásra-mászva, egymásra-kapaszkodva, egymásba-harapva, egymásba-tömődve,
egymásba-gubancolódva a víz felé, a víz felé, a lánggal égő víz felé.
Mint mérhetetlen csipkés szőr-szemfedő, csillagkoszorú-szemű,
dagadt zománcrózsakoszorú-szemű csillag-csontvázakkal,
szőr-keresztekkel és szőr-pontokkal hímzett földön-kúszó
könnyű szemfedő lobogott és lassan hömpölyögve csúszott
a pók-mindenség a víz felé, a lángot-pöfögő, gőz-tornyokat
fújó, csipkés pára-oszlopokat lövellő víz felé.
És réműlt, rángó szövőmirigyeikből, szövőszemölcseikből, fonószemölcseikből
folyt, ökrendezett, kocsonyásan csobogott, megállíthatatlanúl ömölt
a selyemkötél, selyemszőr-hurka-végtelenség, hogy velük kúszott
és csúszott a végtelen selyemcsipke-háló-lepedő, dühödt, okádó
mirigyeik selyemcsillag-háló-világegyetemében hömpölyögtek
a víz felé, a víz felé, meg-nem-értett haláluk felé.
És a víz bugyborékolt, füstölt, habzott, fortyogott, zubogott, zenélt,
forró buborék-koszorúkat, nehéz bugyborék-kévéket, levegő-
hólyag-csillagfákat böffenve és böfögve őrjöngő, lázas mélyeiből,
és forogva, gomolyogva, vastag kocsonya-örvényekként forogva
főttek a víz állatai, óriás eres kocsonya-buborékokként
földagadva, kék hártyahólyagokként fölfúvódva,
lapos zománcpikkely-levelekké, zománchártya-lepényekké
olvadva főttek és forogtak és gomolyogtak a víz állatai,
a halak, a békák, a gőték, a medúzák, a rákok, tengericsikók,
a teknősbékák, szépiák, polip-kanok, tintahal-asszonyok,
a murénák, ráják, kék cápák, pettyes-cápák, csigák,
a fókák, rozmárok, sörényes fókák, gyűrűs fókák, elefántfókák,
a delfinek, gömbölyűfejű delfinek, dugongok, lammantinok,
a narválok, óriás ámbrás cetek, kacsacetek, az óriás-szárnyú bálnák,
a tengermély állatcsipkéi, a tengeri rózsák, tengeri liliomok, pókok,
a kígyókarú csillagok, fenéktúró halak, világító-törpék, lámpás-halak,
mindenféle apró, törpe, óriás-vadak,
hímek, nőstények, hermafroditák,
hal-csillagok és hal-kutyák,
míg összefővén egyetlen rózsaszín takonnyá,
egybefővén, mint a fortyogó, buborékzó rózsaszínű szappan,
összefővén egyetlen iszonyú, forró kocsonya-rózsává,
lüktetett a se-víz-se-állat Valami,
mert egybefőtt a szőr, a csont, a pikkely, a hús, a mészváz,
mert egybefőtt a bőr, a taréj, a belsőszerv, a csontváz,
mert egybefőtt mindenféle ivarszerv, pénisz, kloáka, hüvely,
mert egybefőtt csecs, emlő, csöcs, tőgy, szemgolyó, asszony-mirigykehely,
mert egybefőtt minden létező és szétfővén péppé, latyakká,
föloldódott a véres vízben lüktető, pöfögő kása-maszattá,
a tüzes vízzel összeolvadt a szent, buta vizi-nép,
s lett a víz-állatösszeolvadásból fortyogó, bugyborgó sűrű pép,
s teteje csipkés lángbóbita-óriásokkal égett,
mint a meggyújtott olaj.
És nem volt már se szőr, se csont, se haj,
se bőr, se hús, se pikkely, se állatüveg,
se víz,
se vizi-szerelem.
Csak egyetlen iszonyú szappan-lüktetés.
Egyetlen iszonyú takony-lobogás.
Egyetlen iszonyú kocsonya-dobogás.
Egyetlen iszonyú tűzpép-verdesés.
És az űrből, a mennyből, a tüzes semmiből
kiömlő
őrjöngő vad lángcsipke-zuhogás,
kiáltozó és átkozó tűzcsipke-förgeteg.
Már semmi halál, semmi születés, semmi öröm.
Csak a tiszta Tűzözön.
Csak a magányos szent Tűzözön.
 

5

Numi-Tórem,
a Mindenség apja,
a megszottyadt testű öregisten,
ült az ágyán, s a Földre lenézett.
Nézte a kis láng-csobogás-pöttyöt,
nézte a láng-kúszadék-viharzást,
nézte a láng-fröcsögést, tűzcsipkét,
nézte a tűzbika-tehén párzást,
nézte a láng-állat-csorda-bagzást,
nézte a fodros nagy tűz-tarajlást,
nézte a Tűz szent tőgyeit, nézte,
nézte a tűz-tőgyek dagadását,
nézte a szűz parázsgolyó-Földet,
ahogy köpi, fújja és okádja
a tűz-buborékot, eres lánghólyagot, lobogó tűzcsipkét,
s körötte kék, fekete, zöld, piros koromgyűrűk forognak,
 
rózsaszínű, halál-bolyhos füst-abroncsok forognak,
míg a csillagok, mint a Mindenség-mocsárba
szemgolyóig-sűllyedt pikkely-arcú ősállatok,
kőkéreg-golyó-szemű békák, zöld mirigy-buborék-fejű
varangyok
pislognak közönyösen,
néma aranykard-kaszabolással,
és kövér ráncokkal, hólyagokkal, gyűrődésekkel
reng a kozmikus csönd-anyag láthatatlan testük
lomha lüktetés-mámorától.
És gőzölög és füstölög
egyszerűen és puhán
a Világegyetem-csönd virágzó végtelen egyszerűsége.
 

6

Tórem
pedig, a csipás, vaksi szemű, akinek
sárga mirigycsipke-salátában, vércsomós és zsírpettygolyó-koszorús,
bőrredő-koszorús hervadt bujaságban ül sorvadt kis szeme,
mintha vén meztelen-csiga ülne hervadó sárga rózsán,
öreg-nyálasan, ér-repedés-csillagosan, arany-robbanás-pöttyösen,
egyre-kövérebb zöld kocsonya-sisakosan,
akinek aszott, puha, öreg ujjai, mint haldokló hernyók
másznak szakállában, mint dögledező vén hernyók,
a kék takony-szemölcsösek, kocsonya-rózsa-szemölcsön arany-
szőr-csillagosak, szőr-serlegesek, koralltüske-kelyhesek,
Tórem
a zsíros, nyálfoltos, böfögés-pecsétes, zöld epemocskos-
szakállú, a fényesre-dörzsölt-szakállú,
aki úgy ült gőzölgő ősi ágyán,
mint kis szőr-csomag,
szőrzettel, hajzattal, szakállzattal befolyt
mosolygó varangyocska,
Tórem
pedig az önmagából-erjedt szőr-özönt
széttúrva lassú hernyó-ujjaival mellkasán:
néha szívébe nyúlt,
s eleven
júr-férget vett ki szívéből,
eleven sossel-férget vett ki szívéből,
s a Földgolyóra
szórta
az eleven sossel-férget,
az eleven júr-férget,
a szent Tűzözönt a Földre hintette mosolyogva,
Tórem,
a törpe szőr-béka,
a dohos moha-kakas,
a penészes viasz-egérke,
Tórem,
a Világ Ura.
Mosolygott
a vén isten, mosolygott,
mert Xul-atért akarta megölni szíve szent tüzével,
a Xul-atér-lakta-Földet akarta elmosni
szent, szent, szent Tűzözönnel,
szent, szent, szent Tűzözönnel,
Xul-atért, az Ősgonoszt!
Mosolygott,
mert látta azt is Tórem,
hogy a szent lángcsipke-ágaskodás tetején,
a bőszűlt szent tűzcsipke-tajtékzás tetején,
az őrjöngő szent lánghab-örvénylés tetején,
a mámoros véres szent tűzcsipketajték-virágzás tetején,
a százszor szent Tűzözön
fodros, örvénylő, habzó, tajtékzó, fortyogó, eres,
óriásbuborékokkal fölfúvódó lángcsipke-háborgás tetején,
a Tűzözön láng-hörgése és tébolyúlt aranycsipke-üvöltése
tetején,
a kék láng-horpadások és piros tűz-dagadások
tetején
egy hétrétegű nyárfa-tutaj úszik,
hétrétegű nyárfa-tutaj libeg,
hétrétegű tutaj hánytorog.
A tutajon tokhalbőrből hétrétegű sátor.
A tutaj négy sarkán négy óriás-hordó,
a hordókban tiszta, kövér halzsír.
És a tutaj hasára kötött szent Megtartó-kötél,
a tiszta fűzfa-gyökérből font óriás köldökzsinór
a csipketéboly-Tűzözönbe merűlve
éghetetlenűl és lángtalanúl feszűl,
a lánggal-beköpött szent Föld-Anya-hasába gyökereztetett
szent fűzfagyökérből-kötött Megtartó-kötél,
a szent zöld köldökzsinór
a Föld hasából feszesen kinyúlik,
nem fogja tűz,
nem fogja láng,
nem rágja azt a Tűzözön szent sáska-fogsora!
Mert
az évmilliárdok óta
ámúlva és mosolytalanúl
nemződő, erjedő, dagadó, szülő pöttöm Földgolyó-Ősanya,
a Mindenség titkos nemzését szelíden-kívánó csöpp
Bolygó-Szűz-Mária,
a Mindenség örökös forró sperma-csobogását szűz
méhébe záró mohos és kristályos Égitest-Szűzanya,
a lánghalálban-gomolygó égő-hajú, égő-húsú piciny
Földtojás-Anyagasszony,
a tűzrózsa-szívű, csillagkoronás boldog Szűz-Föld-Mária
tisztán, titokzatosan és szeplőtelenűl
kihordta Megváltó-Gyermekét,
megszülte Megváltó-Gyermekét:
a szent Tűzözön tetejére fölszálló nyárfatutajt,
a nyárfatutajt és a tokhalbőr takarósátort
izzó szent testéből, mint léttel-telt-magzatburkot kilökte,
szétnyílt hatalmas kőcsipkemirigy-hüvelyéből nyögve kilökte,
s fölszállt a véres, zsíros szent Magzatburok
a lobogó tűzhártyacsipke-büntetés tetejére,
fölszállt véresen, zsírosan, eresen, megbontatlanúl
az őrjöngő aranycsipketaréj-ágaskodás-özön felszínére,
fölszállt a zsíros, eres, véres, dagadt Magzathólyag,
fölszállt az éghetetlen, kövér, kemény hatalmas Buborék,
fölszállt a Tűzözön csipke-vicsorgás-tetejére,
és rózsatűzben mosolygott titkos homálya, hártyája fénye
és tiszta magzatvizében ott lebegett védetten, tisztán,
a csöndre várva és a reményre,
a tűz-roskadásra várva és a tűz-taposó fényre,
a tűz halálra várva és a zöld növény-beszédre,
a szűz világra várva és az új madár-zenére,
a rózsacsöcsű Hajnalra várva és a kék állat-hallgatásra,
a megélesztő szent víz-zuhogásra várva és a sárra,
a megerjedő, földagadó, zöld buborékokkal hemzsegő sárra,
az Új-Élet-Szülőre várva és a Megértett Szép Halálra,
a láng rózsa-árnyékát magába-ivó magzatvizében
ott lebegett
összekuporodva, mosolytalanúl
a Megváltó-Ember,
az Emberiség Megváltó Maradéka.
És a köldökzsinórt
nem rágta el az Asszony,
mint a szülő-állat,
de várta, hogy a Tűzözön leszárad,
de várt, amíg a Láng-téboly lehamvad,
várt, amíg a Tűz-átok elolvad,
várt, amíg a tőgyek elsorvadnak,
a Tűz tőgyei míg elapadnak,
várt a szent Tűzcsipke-száradásra.
Mert úgy fortyogott, rotyogott még a szent Tűzözön,
mint a piros kása,
örvénylő és gomolygó rózsahab-tetején tűzeres
tűzbuborékok milliárdja lüktetett, dagadozott,
buborék-tetején rózsabuborék-bimbókat növesztve erjedt,
mintha egyetlen lángoló ős-emse sikoltozna, röfögne hanyatt
a lángoló Mindenség közepén,
egyetlen lángoló Ősdisznó-Asszony,
s milliárd csöcsei égő tejet fröcsögve hólyagzanának
rózsatűzzel rengő őshasán.
Mert várt
az égő pöttöm Szűz-Anya,
várt a végső tűzcsipke-büntetés roskadásra,
várt, amíg a Büntetés kifárad,
mert tudta, hogy szent teste el-nem-éghet,
mert tudta, hogy szent szíve ki-nem-éghet,
várt a Büntetés-elvirágzásra,
várt a Tűzözön-elszáradásra,
hogy ha majd a Magzatburok lassan
alászáll a Föld szent hamujára,
hogy ha majd a szent Buborék lassan
megüllepszik teste hamujában,
a még forró pernye-sivatagban,
a lüktető hamu-áradatban,
mint lüktető eres Noé-bárka,
emberrel-töltött szent Magzatburok-hajó,
kisujjával akkor megrepessze,
a szent Burkot körmével fölsértse,
a köldökzsinórt akkor elrágja,
hogy legyen a Burok az első szent Trágya,
s a Magzat-Emberiséggel kizúduló
szent magzatanyagokkal-kövér magzatvíz legyen
az első Víz,
az áldott szent tápanyagokkal, emberiség-hámfoszladékokkal,
emberiség-mirigyváladékokkal, emberiség-sóoldatokkal,
emberiség-magzatmáz-cafatokkal, emberiség-magzatszőrökkel,
emberiség-magzatvizelettel, emberiség-magzatkenőccsel
gazdag Első-víz,
amely teste hamujába ömlik,
hogy megéledni segítse a hamu szent magányát,
az elhamvadt földburok vastag kék homályát.
Mosolygott,
mert látta azt is Tórem,
látta azt is öreg Numi-Tórem,
látta azt is az Időtlen Isten,
hogy a szomszéd mennyei szobában
forrnak, zubognak az arany-üstök,
fölforrt, habzik bennük a tüzes víz,
égő habjuk, tűztajték-viráguk
kiforr, kifut, kitúródik lassan,
piros buborék-kásával föltolongva,
mintha tűzbuborék-sörényű tűz-ménes tombolna,
tűzbuborék-zászlókkal, hajakkal,
tűzbuborék-arccal, orrlikakkal,
tűzbuborék-szemgolyókkal, szájjal,
tűzbuborék-fülekkel, fogakkal,
tűzbuborék-szemhéjjal, pillákkal,
tűzbuborék-tomporral, patákkal,
kitolong az aranyüst-peremről,
s csipketajték-csillagként lecsöppen,
tűzhabcsillag-fürtökben lepottyan,
lecsurran a kopasz, árva Földre.
S ahova egy tűztajtékcsöpp csurrant,
tűzbuborék-csipkecsillag csöppent,
ott a népek, nemzetek, országok,
birodalmak, földrészek, világok
elmosódtak, összeroncsolódtak,
a tűz csipke-szívébe fonódtak.
Mosolygott,
mert látta azt is Tórem,
hogy az Emberiségre-vigyázó szent Fiú,
Világ-ügyelő-férfi
szent kendőjével az üstöket meglegyinti,
szent kendő-legyintéssel a zubogó üstöket lecsöndesíti,
szent selyem-legyezéssel az arany-üstök habját visszanyomja.
Mert ez a bűne.
És ez a dolga.
Mosolygott,
mert tudta azt is Tórem,
hogy az Ember, aki megmarad majd,
akit nem vitt el az üstök habja,
akit nem mosott el a tűz-tajték,
akit a Tűzözön meg nem rágott,
aki a szent Tűzözön fölött volt,
a lángcsipke-tajtékon hánytorgó
szent nyárfatutajon remegve,
a szent tokhalbőr-sátor rózsa-homályában dideregve,
ha újra földet ér,
s a kövér forró hamuban kotorászva
múltját, jövőjét sírva keresi,
sírva keresi a Megmaradást,
sírva keresi a Múlandóságot,
hogy az ember hozzá fölkiált majd,
kér halat, madarat, állatot, rovart, növényt, virágot,
kér zöld szőr-erjedést, zöld növényi lángot,
kér hús-virágzást, ondó-gyülemlést, mirigy-szaporodást, álmot,
kér pikkely-sűrűsödést, toll-tombolást, tojásdagadást, petét, virágport,
kér nemző-erőt a létnek, nemző-kedvet az első vadaknak,
a hímeknek, nőstényeknek, hermafroditáknak, önmagukat-szaporítóknak,
kér szaporodó-erőt, szaporodó-kedvet, szaporodás-reményt
növénynek, állatnak, embernek, halálnak,
tőle kér
a Mindenség Urától,
tőle kér
az Időtlen Istentől,
tőle kér
a Halhatatlan Lángtól,
tőle kér
a Boldog Végtelentől,
tőle kér
és ő majd meg is adja,
a Lángtalan Szent Tüzet meg is kapja!
 

7

Jaj,
és mi, akik itt vagyunk,
mi, akik ott zokogunk a Megmaradás néma fém-szigetén
a lángoló, a tűzzel-fortyogó Földgolyó fölött,
a titoktalan csillagok között, ismeretlen titkos csillagok felé
örvénylő, tűz-habos-oldalú rakétán, a Kiválaszttatottság
óriás tükörmozaik-korong-csápú fém-hüvelyében szorongva,
mint hatalmas fém-bogár forró testében, kitinpáncél-
kéregbarlangjában, a zúgó, pörgő, titkos tengelye körűl lassan
forgó Menekülés-tokban, a Remény és a Reménytelenség
ablaktalan fém-csillagában vacogva, jaj, mi, akik
megmaradtunk és árvák maradtunk és űrbe-rohantunk és
fekete szívvel várakozunk, és átkozni se tudunk már és könnyünk
is elapadt, és úszunk e nehéz tükörkorong-mozaikcsápú
óriás fém-rovar forró testébe zsúfolódva az őrjöngő, kövér
lángcsipke-örvényekben és tűzcsipke-fortyogásban nyöszörgő
és buborékosan vonagló Földgolyó fölött, az olvadt
kőhólyagok és láng-csipkefákat pöfögő kristályolvadék-
buborékok, pocsékká olvadt kövek, kőhabként-szétfolyt
városok, óriás gőzpáfrányokat fújó, kő-kása-rotyogással
erjedő és kő-láng-sziszegéssel beszélő kőbirodalmak fölött,
tűzben-elrágódott népek, a tűz nehéz-rojt-lobogásába
fölitatott nemzetek, a tűz boldogtalan tajték-torlaszaiban
elolvadt Emberiség büdös füst-gomolygása és nehéz
pára-gombái fölött, jaj, mi akik a Bűn részesei
és a Büntetés részesei vagyunk, és elviselői vagyunk a
Reménynek és elviselői a Reménytelenségnek, e lassan
tengelye-körül-forgó kövér fémbuborék-csillag árva
lakói, az Új-Noé-bárka Kiválasztottjai és Megnevezettjei,
Kijelöltjei és Megjelöltjei vagyunk a jövőtlenség és a jövő
magányos Fém-csillagának, Fölkentjei a Jövő-Új-Halálnak,
jaj, mit akarunk és mit akarhatunk még?
Mert hoztunk magunkkal tiszta és védett tartályokban, szeplőtelen
tokokban többmillió apró állatot, növényt, növénycsírát
és növénymagot, hoztunk magunkkal rovarokat, bogarakat,
lárvákat, álcákat, bábokat, petéket, tojásokat, baktériumokat,
hoztunk magunkkal férgeket, ondót, spermiumot, ikrát,
hoztunk magunkkal kisvadakat és nagyvadakat, madarakat,
hoztunk magunkkal hüllőket, kétéltűeket, csigákat, halakat,
hoztunk magunkkal tengeri lényeket, szörnyeket és szépeket,
hoztunk magunkkal virágot, virágmagot, virág-átkot,
virág-reményt, hoztunk állatot, virágot, madarat, férget, növényt,
hoztunk hímeket és nőstényeket, ivarosokat, ivartalanokat,
de lesz-e Föld, ahová a magokat bevessük, szent talaj,
ahol a vadakat eleresszük, víz, amibe a víz vadait vessük,
levegő, ahol a bogarak, madarak, emlős-madarak, lepkék,
rovarok szent, szent, szent lobogással remélni kezdenek?
Jaj, elhoztuk mi a temetőket megrettent szívünkbe ásva,
jaj, elhoztuk mi a halottakat elárvúlt szívünkbe ásva,
jaj, elhoztuk mi a múltat jövőtlen szívünkbe temetve,
jaj, elhoztuk mi a jövőnket elégett múltunkból kiemelve,
és nem kapartuk ki a Történelem szent óriás-csontjait a Földből,
és nem loptuk ki a Földből a szent Lét-fejlődés ősmadár-csontjait,
óriás őshüllőcsontjait, őshalcsontjait, ősteknőc-csontjait,
ős-kétéltű-csontjait, ős-emlős-csontjait a láng-csipke alól,
és nem loptuk ki a szent Könyveket a Tűz csipke-szívéből,
és nem loptuk ki a Kegyelem szent Zászlóit, a Kegyelem
bánattal és reménnyel, halállal és föltámadással hímzett
Szent Zászlóit a múlt halállal-átrohasztott szívéből.
Itt ülünk szótlanúl, titoktalanúl, bámúlva egymást
könnytelen szemekkel, bámúlva egymást kiszáradt szemekkel,
az óriás fém-rovar hasában, e forró tiszta Fém-Siralomház
titkos csöndjébe temetve, bűneink fölött és büntetésünk
fölött árván és könnytelenűl lebegve, itt ülünk,
átoktalan elátkozottak, és szólni se tudunk már,
nincs szavunk, nincs imánk, nincs mámorunk, hitünk,
tajtékos, hörgő, fuldokló jajgatásra sincs hitünk már,
tajtékos, hörgő, fuldokló sirató-énekekre sincs hitünk már,
az Elveszett Föld vad siratóénekére, az Elvesztett
Egyetlent sirató átkos vad szavakra, az Egyetlen Szűz Anyát, Egyetlen
Szent Földgolyót, az izzó Égitest-Hullát búcsúztató
könnyekre sincs erőnk már, nincs könnyünk, könny-
áradásunk, hogy vad könnyeink e gépből kicsobogván,
a tűzben-párolgó szent Földgolyóra hullván, kék lángban-
zsugorodó szent Múltunkra hullván vak bűneink
tüzét eloltsa! Tűzhalott Egyetlen Szerelmünk szent asszony-
szívére hulló könnyeink helyett elapadt szemekkel
nézzük egymást, e tengelye-körűl lassan forgó óriás
Fém-Siralomház boldogtalan Várakozói. S a tiszta
fém-ólak, fém-ketrecek, fém-kalickák és fém-tartályok
felől állatok bőgése, makogása, hörgése, üvöltése, sírása, cirpelése,
szuszogása, kérődzése, fújása, lihegése, topogása, dobolása
szívárog árva fülünkbe, madarak éneke, madarak rikácsolása,
állatszőr, állatvizelet, állat-ürülék, állat-lehelet szaga
ér elfehérűlt orrlikainkba, és megrettent árva szívünkig
ér a hűtlenűl-elhagyott Földgolyó végtelen tűzkiáltozása,
az ostobán-elhagyott szent Bolygó-Ősanya tűz-imája,
a Földgolyót szétrágó Tűzözön tébolyúlt lángcsipke-ropogása!

 

 

 

Gyermekdalok*

 

 

 

 

A páfrány-erdő zöld kristály-tollai, a szőrös zöld-tollú kristály-gerendák,
a kristály-szőrű ágak, erek, erecskék, üveg-izom recék, az óriás
növényi éjjeli halálfejes-lepke-csápok, az iszonyú szőr-legyezők,
rezgő zöld szőrcsipke-tollak, növénylepkefej tollbóbita-óriások
zizegő, rezgő, üvegszőrös sűrűsége, a kristálykő-szemű moha-lepkék,
a zöld bunda-koponyájú csönd növénycsipke-tollú csótárai rezegtek, a zöld-
bütykös üvegszárú óriás-toll-áradat lassan szétnyílt zörögve fönt,
torony-magasan az elvékonyodó tollcsipke-dárdák növény-horgolású
leveleinél, s lassan, mintha óriás üvegpók mászna ki: előbb a mellső
lábak kő-karmú üveg-ízei, aztán a csuklós forgók szőr-üvegcsülkei,
aztán az áttetsző bütykök, fölöttük két véreres üveg-púp, egymásra-nőtt
szemgolyók szőlőfürtjeként az üveges, rücskös kézfej mászott föl a horgolt
növényi dárdahegy tollcsipke-peremére, majd az egész kéz ott ült a
páfrány-levélen, átlátszó hatalmas pók, amely csontvázát mutatta, erei
lassú lüktetését, az üveg-izomkévék és borostyán-izomnyalábok
tapadását, szőlőgyökér-tekeredését, de az egész aprócska kéz mégis lágy és
remegő és puha és reszketeg volt a szilárd páfrány-oldallevélen, mintha kis
zöld cserépcsipketálra madár-tojást vert volna a szél, nagy ondó-üstökössel,
fehér sperma-sárkánnyal közepében, inkább gumikesztyűs levelibéka-kéz
kapaszkodott a hegyes-csipkézetű cserépzománc-levélbe, nagy kocsonya-
lencsés ujjvégekkel, finom remegéssel, mintha mészhéj-nélküli tojások
lennének a gumihártyacső-ujjhegyekre nőve, remegett, aztán
moccant a pici levelibéka-kéz-állat, kúszott a levélen, a levél-
gerinc vastag növény-csigolyái felé, hogy a gyöngy-korsó csukló is kitolódott
a zöld csipke-homályból, a növénycsáptollas zöld kásából, majd a pihétlen
fehér alsókar a sárga könyökkel, majd hónaljáig a felső kar tolúlt előre,
önmagát bugyogtatva lágy gumi-gyűrűzéssel, mint a kék higany-csontú,
higany-koponyájú csiga-szem, majd a recés váll, a csupasz erdei csiga
hús-kordbársony hátához hasonló, aztán széthúzva a zöld cserép-
csipkefüggönyt, a ropogó páfrány-szemfedőt, mint zöld virág-üstök eres és
sejtes kráter-öléből az aranypor-szív-fejű aranypor-fallosz duzzadt
aranyszőr-dorongja fölmered: a zöld virágkehely-homályból, az
óriás csönd-kancsó-derengésből kibújt az ellapúlt tompa orr,
amely mint nagy varangy ült az arcon, s a tág orrcimpák külön az orrba
kapaszkodva kétoldalt lüktettek, mint levelibéka-csecsemők, mint a pipabéka-
kicsinyek, akik ott ülnek az anya-hát hatszögletű kocsonya-hordóiban, derékig
az anyába-forrva, deréktól kiállva a kocsonya-zsákból, a hatszögletű
húsüveg szülő-sír peremére támaszkodva átlátszó kocsonyaüveg-kesztyűs
kezecskékkel, aztán a pici piros, aranykoronás vadrózsabogyó-szemek,
mélyen az óriás szemöldökcsont barlangjában, piros szempillaszőr-harangban,
aztán a kövér csúcsos pici száj, amely inkább nyálas csigaszáj
rózsaszirom-lebenyeihez hasonlított, vagy csecsemő-vagina piros fodraihoz,
aztán a rózsamohás csecsemőfül, amely mögött, mint a fehér axolotl
piros kopoltyú-tollai: vörös húsrongy-tollak libegtek, vörös csokorban,
mint a kakasfarok, talán a vízalatti léthez, végül az egész arc
a fényre úszott, mint a lila hús-pajzs: a rája, s libegett az óriás-
páfrányok halál-erdejének zöld árnyék-öblében, buborék-bársonyaival,
piros fodor-csokraival, lüktető nyálas lebenyeivel, csipke-harang-szájával,
mint a medúza; vörös vulkán-hajzata, a zöld moszatokba, nyálkákba
mohákba-süppesztett lapockákra hátra-zuhant, és elömlött elől szemöldökszőrbe,
bajúszba, szakállba-keveredve, sűrű vörös ér-szoknyaként a zöld pikkely-
levél-kásába sűllyedt mellkason, hisz eddig csak a fehér fej
látszott, mint a mohás sírba süllyedt mohamedán-sírkövek kő-turbán-feje;
pislogott, szimatolt, véreres áttetsző orrlikai lüktettek, mint a levelibéka
aranypikkely-fújtató tokája, fülelt, fodros ajkait nyalogatta,
fintorgatta buta kő-turbán-sírkőfej-arcával ez a fejre tarajosgőte-
szalamandra-axolotl-gekkó-keverék, vigyorgott ez az ebihal-fej,
ez a békalárva-arc, pedig egészben ember-arc vala, kisejlett vad
szőrei közűl az ember arca, igen, egészben mégis ember-arc vala. Aztán
kitolta a zöld pikkely-kásából balkezét is, a jobbkézre teljesen
hasonlót, a hónaljig eleven sárga gumikesztyűbe húzottat, amely hol
ellazúlt gyűrődve, ráncolódva, hol rátapadt a húsra, a szalmaszál-
csontra, a méhek lép-viaszához hasonlító cellás-rajzolatút, kitolta
gumibársony-gekkókezét, üveggép-csáp-tarajosgőte emberembrió-kezét, amely
mint üvegből-fújt pici emberkéz, amelyben finom aranydrótok az erek,
s a körmök, vagy karmok pici lapos üvegórák, domború óralapok, s alattuk
az ujjbögyek, mint lencsés ujjvégek, amelyekben ott kotyog, forog, piros
üveg-fogaskerekeivel egymásba kapaszkodva ott forog az idő, rugója ott csavarodik
csigásan, ott lüktet a vér a hajszálerek pici gömbhálójában,
piros rézdrótfonadék-gömbjében vértestecskéit, vérlemezkéit
mutatva, a hajszálérgömbök, mint pici drótszobrok ülnek
az ujjhegy üveghúsában, s világítanak a fölizzó titkos drót-Buddhák,
mint a villanykörték izzó-keresztje, igen, két üveg-botsáska kezével az
emberarcú lény széthúzta a páfrány-sűrűség szőrös-sejtű
nehéz növénycserép-csáptollait, s apró lúdbőrös-csöcsű mellkasát,
vagy szügyét lassan előredöntve fülelt. A fintorgó
mámor-bozontú arcra butaság, iszonyat, vágy, harag, félelem
fény-hálói, pamut-hálói, ragacs-hálói, tűz-hálói és gumi-hálói
hulltak, kiszakadva kővel és mohával-benőtt érzékeiből, valahonnan
a teste mélyiből, s izzó arany-zsákba fogták, szőrös nyál-kosárba,
nyúló gumi-pókcsipkecsillagba, tűz-ketrecbe és bolyhos, puha pamut-álarcba
fintorgó, vergődő, kíváncsi ember-arcát, mint kutatóháló a mélytengeri halat
a felszini gyöngy-ikrájú fénybe, a tűz-mámorú csillag, a láng-ökör
lüktetése és tűz-kristály pofája alá, s az elszineződve finom, eres
buborékként földagad, lesz szétrobbanni-vágyó szervei földagadt üveghártya-
zsákja, nyélen-ülő periszkóp-szemei, mint elapadt csöcsök behúzódnak
az üveg-dagadásba, hosszú kocsonya-gyökér-szakálla, mint az alsó
állkapocs pici buborékzó-pórusú üvegtőgye, kis üvegrongy-rojt csak,
s a hatalmas kristálytű-szakáll-fogsor széttátott cseppkőbarlangjából hártyásan
kibugyog lassan a vér, a nyál, a gyomor, a belek, kisebb halak, rákok, csigák
csontváza, csigolyája, szálka-hordója, fogsora, ürüléke, pikkelye, vérkéreg olló-
páncélja, pórusos tordonga-gyűrűje, félig-fölszívódott mészváz-
salakja, mint egy kupac lemállt vakolat, beapadt, folyékony üveg-tölteléküket
kifolyatott, arany-csecstömegükkel beszáradt szemgolyók, viaszrózsák hervadt
tapogatója, mint vállban-leharapott embrió-karok, pókok ötszögű sejtlapokra-metszett
ikra-virágfejű gyémántköves szőr-koponyája; vigyorgott, gyűlölködött,
félt ez az ember-arcú fej a zöld, csipkés csont-lángok között, fönt,
torony-magasan a szőrös és kemény, sejtes-zománcú páfrány-levelek
rezegő pikkely-koszorújában, s a félelem és a vágy fény-rostélyai,
moha-rostélyai ocsmány ember-arcát befödték, mint izzó
arany-álarc, szerelemillatú, s halál-illatú moha-álarc, valahonnan
teste mélyiből szállva föl, mint a gyermekkor halálfejűre-festett papír-szalag-
bajszú, szines papír-rojt-farkú sárkányai, húzva, rángatva, cibálva
vékony kötelével a hártya-arany szélű arany-háncs-térdű, a gyermekláncfűfejű,
ezer szőr-küllős pihebuborék-koponyájú fiút, föllibegve, ragyogva
s illatos moha-rongy sűrűséggel, tűz-arcfedőként és zöld moha-arcpajzsként
valahonnan a mérhetetlen bendő, a tízhektós kortyogó büdös gyomor,
az egymásra-hajtogatott mirigyes, véres, milliárd-vérgyökérrel egymásba-szőtt
hártyák, fodros, zsíros és buja szövetek, s a selymesen-fodrozódó
földgáz-csővezeték-vastag óriásbelek, a test-alsó véres ganéjjal és fortyogó
sárga salakkal töltött óriás-lárvái, óriás-kukacai és óriás-
hurkái közűl, föllibegett az emberarcúra-gyűrt aranyhártya-maszk,
az illatos moha-selyem-maszk valahonnan a remegő ökrendezés és
a bűz-buborékos böfögés, zsíros hártya-hánytorgás lárva-kútjából,
ahonnan az ihlet indúl hányinger-nyomorával, a zsíros és véres és büdös
test-belső háborgó, fodros és tekervényes rétegeiből, ahonnan a teremtő-
rémület növeszti hatalmas tűkristály-legyezőit szét a gyávaságot-szerető
puha szervezetben, s benő mindent, tüdőt, szívet, hímvesszőt, izmokat,
csontvázat, velőt, a vérpálya mozgó és dobogó koszorúit a tűkristály-páfrányok,
kristálytű-zsurlók törékeny, létet-porlasztó dzsungele; fintorgott, figyelt
ez az emberhez-hasonló nyálas csigaszáj-fodros-szájú, piros-bozontú,
lapos-kavics-homlokú arc, hiszen egészben ember-arc vala, egészben
mindenképpen emberarc vala; aztán az álarcok sorban kigyúltak,
s pernyésedve lassan, pernye-álarcként, s hamu-álarcként visszahulltak
ismeretlen teste gőzölgő, pöfögő mélyeibe: az arany-álarc, a gumi-álarc, a
moha-álarc, a pamut-álarc, a tűz-álarc, a ragacs-álarc, a szőrbunda-álarc,
a kristály-álarc, arcán újra a csigabigatest-húsbársonyú csillogó buta közöny, amely
nyálka-foszlányaival, törékeny hártya-mázredőivel bársonylott s villogott,
aztán piros ér-kesztyűs kis levelibéka-kezével, vagy mozgékony, üveg-karmú
tarajosgőte-üvegkezével, amely, mint sok-küllős, szőr-sásos, üveglikacsú
mozgó üveg-virág, tengeri pók lassú, üveg-ragyás, üveg-kérgű csuklós lábai,
igen, átlátszó pici kezével az óriás páfrány-tollak csipkés zománc-lapjait
még-jobban széthajtogatva, fejét kicsit megbillentve oldalt, hogy
jobban hallja, amit vélt hallani már, ami úgy izgatta, rémítette,
bizsergette madár-lüktetésű apró madár-szívét, hogy mégjobban hallja
azt a kínzó és ökrendeztető és füstölgő dühbe-bodrozó kristálycsengő-
csokor valamit, amit valaha vélt hallani már, amit tán sose
hallott, csak büdös bensője kristálybuboréka, aranykéreg-gömbje, amit
emlékezésre-gyötrődő lénye felböfög, s az lassan kiszáll húsrózsa-
fodor száján, levelibéka-lüktetésű orrcimpáin a tág, kék-bársony
orrlikakból, amelynek szőr-csokrai, mint piciny rákok csigolyás
rubint-csápjai hajlongva szögletesen mozogtak; tompán fülelt,
hogy újra hallja, amit tán sose hallott, csak dédapja, ükanyja,
hét rőf-szakállú manó-őse, a puha moha-ember, vagy a sárkány-anya,
az óriás kőszirom-taréjú, akinek kő-gerincén óriási pórusos, mohás
kő-levél-sorok nőttek, széleiken kő-eres kőtüske-koszorúval;
igen, fülelt, kis rózsamohás fülkagylója megrázkódott, mint a vizilovaké,
aztán lépett egyet! Most látszott csak, hogy teste, talán a szőrcsésze-
köldöktől lefelé, mint kétlábú óriás-sírkő, két ősi kőpikkely-oszlop,
két hatalmas, kő-levelekkel egymásra-pikkelyezve tolongva-benőtt
pórusos kő-dorong, amelynek kő-pikkely-barlangjaiban kék zuzmó,
piros moha tenyészik, kő-csigaházaiban nagybundájú pókok ülnek,
vaskos gyöngyház-ollójú rákok, meztelen csigák düllesztik négy-ágú kő-
korona-szemüket, belűl a kék-szárú higany-hólyagokkal, s egy-egy nagyobb
kő-pikkely árnyékában vadméhek szürke kőhártya-cellájú sejt-
rózsa-fészke, kövér többszörös szőr-abroncs-potrohú darazsak tanyája,
s egy nagyobb kő-likból, mint mohos kő-kútból gyász-szalagokkal át-
kötött arany-kéreg-hordó-potrohú méhek lövődnek ki, mint a
bölcsőszájú hal vérhártya-barlang szájöbléből az aranycsésze-halacskák:
beszívja, kilövi, beszippantja, kiköpi a dupla kristály-rózsa szemű
szárnyas aranyhordókat a mohás kő-kút, lélegzik aranyfüstöt, nagypettyű
szőr-csillagokat köp ki lihegve; s volt pikkely ami alatt százlábú üveg-
rugó feküdt összetekeredve, mint üveg-küllős üveg-autókerék, s a másik moha-
barlangjában kőmirigy-varangyosbéka lihegett, forgatta megnyúlt
rombusz-alakúra hasított pupillájú kő-eres kő-golyó szemeit, és a
homlokcsont kő-ernyője alatt, a kő-mirigyes szemhéjak nehéz kőcsomós
kőkéreg-gömbhéjszeletje rácsúszott lassan a nedves arany-pántba-
fogott szemgolyókra; sőt itt-ott az iszonyú két láb-oszlop réseiben,
hasadékaiban, kő-repedéseiben kis virág-bokrok rezegtek, lila
virághústrombiták, nagytokájú virágbársony-szájak, körben eresen föl-
csücsörődő növényi ajakcimpákkal, fodros, begöngyölt, szőrös kék
lebenyekkel és aranybársony nagy ajaktányérokkal, amelyekben hangyák
dörzsölték össze kitin-görcsös, a csönd csontvázát tartó dupla csápgerincoszlopukat,
tetvek, poloskák szeretkeztek, petéző-csévéiket hátúlról hanyatt keményen
beledöfve a nőstény lüktető, lágy, páncéllal-gyűrűzött, szögecselt, kitin-
lapokkal rózsásan körűl-palázott ivarnyilásaiba, mint egymásba-döfött,
fölűl kérges, alúl gumiredős állat-injekcióstűk, vagy összeragadva:
a rovarhártya-cséve-has a pórusos kőpáncél-háton, mint két mintákkal-
telerajzolt őskori kőlándzsa-hegy, eres és csövecskés-hálózat-belsejű, hólyagsorozat-
belsejű csiszolt kőpajzs, amelynek likacsain, kőszita-felületén a napfény
megtörik, kis kő-cimerek, bemohosodott-írású sírkövek, domború kő-lencsék,
kő-rombuszok, légzőcsöveik kivezető-nyílásai lüktettek, füstölögtek,
a kitin-legyező csápok, fésűs csáp-csontok, bütykös, zömök rovarcsont-
csápvesszők, kunkori ősbajszok mozogtak, mint a kiszáradt fák,
akácok magtokja, mint a fölégett föld sziklába-gyökeredző,
megperzselt-héjú, félig szenes vadrózsabokor-vesszői; itt-ott kristálylencsés szőr-gázálarc-
fejű pókok dagadoztak telezabáltan, kövér hasuk, s a fejtor
potrohszőrei közt a csontcserép-peremű kivezető-csövecskék
szétszakított nyál-ablakú kútjai párologtak láng-lihegéssel, vagy
hólyagoztak a forró test-párától nyál-szűzhártyás csont-vagináik; üveg-pikkely-lovagok:
gyíkok hevertek, pikkelykúp-fejük mögött a sárga-gyűrűs fehér
kő-lencse dobogott, s néhol kövér kő-saláta-fejével a kis
pikkelytorony: a kőrózsa emelte növényi-kobra-fejét az arany-
zöld-pettyezésű, aranyszálka-csontváz, aranycsipke-levél-csöndbe,
a fodrozás-nélküli, gyűrűzés-nélküli csöndbe. Mert szél nem volt,
csak növény-bizsergés, lét-mocorgás. S a Félig-látható, a
piros-bozontos ember-fejű Sírkő, hiszen köldöktől ember-törzse volt,
moccant újra egyet, egyik kő-pálmatörzs-lábát, amely besüppedt
füstölögve a mohába, az aljrothadékba, erjedő növény-pernyébe,
páfrány-ganéjba, lassan egyik lábát a talajból kihúzta. És valának
roppant körmei, mint a kövek. És valának roppant kőhurka-
ujjai, kő-mirigyes bőrrel bevonva, mintha kőmirigy-kesztyűt
húzott volna lábára, az ujjak között hajlékony kő-hártya-vitorlák,
gyűrött kőmoha-vásznak, ujjtövekig-nőtt szürke gumi-ernyők.
És lépte vala mégis totyogó, mint az öreg tudósoké. És lassan
totyogva a mezőre kilépett, óriás liba-talpaival csülkig besűllyedve
a páfrány-hullákba, moha-halálba, eres, szőrös, aranyszőr-csiklós,
növényi kénpor-dorongos virág-kancákba, virág-csődörökbe, virágpor-
csontvázakba, növényhúscafat-virágforradalmakba, szörnyeteg-
talpával mocskos és véres víz-legyezőket nyomva a neki-puha
talajba cuppogatva lépett nyikorgó, recsegő, repedéseiben vért-
buggyantó óriás pikkelykő-oszlop-lábaival, ember-törzse, szakáll-
bozontos kis feje fönt a magasban, mint szakállas kicsi rózsa, szőrös
fehér axolotl-fej, szalamandra-fej, kiszakállasodott kocsonya-álarc, ebihal
hajszálerecske-bozontú pillátlan kocsonya-dió-feje, véres Borjú-
orrú-fű, nagy virágér-csontú, óriás-alsó-állkapocs, bársony-körtekercs-
ajakcimpájú, a szájba-szoknyásodó felső-ajakszélű Isten-papucsa.
Füle mögött a vérrongy-kopoltyú-páfrányok lobogtak, mint a
kakasfarok. Totyogott a Gigász-ősliba-lábú, a Kő-pikkelyfa-
lábú, bár lénye nagyobb része még bent az óriás növény-tollak
között, az üveges páfrányerdőben tekergett, zúzva, mint zománc-
hártya-tollakat, üveg-pávafarkakat a pikkelycsontvázú páfrány-
leveleket, a zöld rengeteg zöld óriás-kígyócsontvázait, amelyek ropogva,
hasadva törtek, mint óriás üveg-lepkecsáptollak, aztán hirtelen
megállt, kis törzse a szőrös embrió-koponyával előre-hátra hajlott a
nagy zökkenéstől, mint a még-karon-sem-ülő csecsemők feje, ha fürdetés
után hirtelen magasba emelik őket, megdermedt a Kő-hús-csoda, a
köldöktől-koponyabuboréktetőig emberforma lény, a kőpikkelyes görög-templomoszlop-lábú.
Mert most újra hallotta azt a hangot, újra hallotta azt a tiszta
hangot, tisztábban, mint amikor még egész lénye az óriás
páfrány-erdő szagos, zöld moha-árnyékú sűrűjében rejtőzött és
csak kis gekkó-kezével húzta szét a zöld tollak finom cserép-lándzsahegy
csúcsait. Tisztábban, mint amikor még csak rózsaszín kis
fejét dugta ki a pikkelyes növénykása-sűrűből, mint a
békalencsés tóöbölben a zöld tavi lencsefőzelékből hosszú,
hegyes, ferde csontgyűrű-orrlikú, feketesávos fejét a kecskebéka. És
kis feje reszketett a zöld kása-koszorúban, mint az óriás gyöngyház-szögecsekkel
összeszegecselt, finom, félbevágott üvegbuborék-szemernyős, üvegálarcú
kocsonya-köcsög csikóhal-fej. Reszketett kis feje a zöld
pikkelykoszorúban, mint egy állat-tearózsa. De most, hogy
hallotta újra azt a hangot, feje szőrös rózsatányérkái meg-
rázkódtak, mint a viziló kis, hegyes fülei. És arca újra
fájdalmasan vonaglott. Hiszen sokfajta lét-hang mászott föl már,
mint százlábú-mocorgás kis vérmoha-fülébe, fekete döngés, tűz-
dörgés, szőrpikkely-szárnyú cincogás, lófejű szitakötőszárnyú celofán-
kereplés, buja és foszlott-arcú tündér-vihogás, dagadt madárfejű
kisemlősök vékony füttyögése, bőr-szárnyú suhogás, moha-szárnyú vinnyogás,
tébolyodott arany-toll-koronás-fejű madarak rikácsolása, cserregése,
csivitelése, csattogása, hörgése, köhögése, félkutya-félszarvasbogarak
ugatása, mirigyes-kőhordó-ökörbéka-bőgés, négyszarvú-bikabéka-
torok harangozása, tűzbársony-ruhás, zöldbársony-öltönyű kecskebékák,
zöld selyeminges levelibékák brekegése, kuruttyolása, kummogása, fehér
lepkemajmok makogása, vihogása, mikor lassú szárnycsapásokkal röpűlnek,
mint szárnyas szőr-bábúk, pettyes katicabogár-szárnyú óriás-sündisznók
visítozása, röfögése, mikor taknyos ferde-orrlikú fekete szivacskorong-
orrukat kakasfejű törpe méhek csipegetik, s kis taréjuk, piros nyálkamirigy-
szakálluk bizsergeti orrlikaik szivacs-hordó-belsejét, mint a rózsa,
zsiráfnagy imádkozó-sáskák harapás-hangja, rágás-hangja, hisz ezek
a sáskák majdnem a szügyéig érnek, átlátszóak, mint az üvegtorony,
a fény nagy szögekben törik meg testük üveghús-téglái, kristálygerendái között,
gyomrukban látszanak a lenyelt kezek, lábak, koponyák, csontok, csápok,
szőr-gombócok és fogsor-koszorúk, beleikben az ürítőnyílás felé kúszó
salak, mint lassú rugalmas higanyszál, s izmaik üvegrost-kévéiben
itt-ott üveg-buborékba-zárt üresség, amely ragyog, mintha aranyszőr-csillag
lenne lakója, fénypók, láng-madár; igen, hallotta ő a lómadarak
patakopogását a nagy füves puszták kiégett-sejtű kőrost-szita
kövein, a madárfejű csikók bársony-harang nyihogását, hallotta diónagy
piros vizilovak mirigyes torok-trombitáját, amikor szétnyitják hústátika-
szájukat s rátrombitálnak a szelíd, szamárfejű óriásszúnyogokra,
hallotta az óriás lemezes csápok kitin-legyezőinek gyors szét-dagadását,
mikor, mint óriás csontlemez-rózsa az izgalomtól földagad, s rezeg
ötszögű csont-dombormű-mozaik-csontlapjaival, mert a finom moha-
szőrrel betakart szaglógödröket, s az onnan az agyba-futó csont-
csövecske-csatornákat érzéki, vad rothadás-szag ütötte meg erjedés-
gázrózsáival, s izgatta érzékeny pici fülét a legyek, darazsak,
méhek, bőgölyök, pőcsikek nedves, hideg-ütésű arcra-csapódása,
nemcsak arca csecsemő-bőrét, az óriás állat-kocsonya-sejtrózsa
darázs-szemek nyálkás, jég-öklű csattanása a homlokon,
mikor alkonyatkor, vagy hajnal felé bután-merengő arcának lövődtek,
ráncolatlan sárga kavics-homlokára zuhantak, mint gyökér-köteg-izmos állat-
kristály-bombák, útjukban hazafelé, vagy röpűltek, zabálni, nyalni,
vért-szívni, dögöt-rágni, rothadékot-lefetyelni, húgyot-szürcsölni,
fekáliát-harapdálni, velőt-szopogatni, növeszteni kövér virágpor-bugyogót
a szőrhordóból-kicsüngő meztelen, gyökeres, köteges, izmos, kitin-bőrös combokra.
Hallott mindent, amit hallhatott, de ezt a hangot, ezt az élete-nem-
ismeri hangot sose hallotta még, de mégis, mintha hallotta volna
már! Mintha hallotta volna már ezt a kimondhatatlan, ezt a fehér
és arany és bíbor és kék és kristály és bársony-valamit, ezt a meg-
nevezhetetlen sose-hallottat, ezt a kifejezhetetlen aranycsengő-
bizsergést, ezt az elmondhatatlan bársonycsengő-mocorgást, ezt az
elvinnyoghatatlan üveg-harang-csipogást, ezt a harmat-hegedű-
cincogást, ezt a mély mohakürt-búgást, titkos gyémánt-nyálból font
trombiták finom zenéjét, köd-harangok zúgását, köd-kesztyű-tapsot,
dér-csizma-dobogást, csont-dobok dübögését, koponya-csörgők csörögését.
És most már tisztán és egyre élesebben hallotta azt a titkos valamit,
oly élesen, hogy megdermedett vala és bíbor szakállbozontú, csecsemő-
fejű törzse dermedetten ült vala két óriás fenyőtoboz-lába
pikkelyes összenövése fölött, a durva kő-zsindelyes szügy-kezdeten,
mint jáde-Síva-szobor, jáspiskő-Buddha, sárga-kristály levelibéka,
mint elfelejtett, csipás harmatkő-istenszobor az óriás kő-libalábú
oltárköveken. Évmilliárdok óta nem érte kristály-orrlikát tömjén-
füstbodor, kő-pikkelyes óriás láb-oszlopaira áldozati vér se
fröccsent, kecskéké, szűzeké, madaraké, gyermekeké, borjaké. Piros szakálla
szőrei közt bogarak másztak, belezuhant aranytrombita-orrú gyémánt-
lüktetések, eltévedt darazsak szemének kristály-kúpjait reszelte
egy-egy gyökérszerű durva szőrszál, katicabogár rezegtette barna
csáplegyezőjét a bozontban, kifújta mint egy gyászlampiont, pettyes
fedőszárnyait fölcsapva lobogtatta, s hátára visszacsapta gyorsan, hogy
kigöngyölt nagy-eres hártyaszárnyai kilógtak narancs-kitinkoporsó
hátából, mint a ráhajtott koporsófödél alól az arannyal-hímzett
szemfedő. Ő pedig várt dermedetten. De azért szakállába olykor
belenyúlt hajlékony nagylencsés ujjaival, kicsípett egy-egy bogarat,
s gumi-lencse ujja-végei közt elmorzsolva lassan bársonyukat,
kristálykocsonyájukat, hártyájukat, gumi-redőjüket, szőrmohájukat,
kitin-burkukat, taknyos nedvedző péppé dörzsölve páncélos, üveges,
mohás mocorgásukat: figyelt! Mert a hang, az ismeretlen tiszta
harmat-csobogás most már egészen betöltötte fülét, füle rózsamohás
járatait és hirtelen oly izgatott vala, hogy izgalmában felböfögött.
S csak ökrendezte büdös böfögését, mérhetetlenre-dagadt üres
bendője zsíros kortyogását, nyálas hörgését, savanyú buborékolását.
Mintha valamire emlékezne már! Pedig nem emlékezett, csak
böfögött bután, hogy irdatlan teste ismeretlen forró kútjaiból,
véres mocskából, büdös mocsarából a fölszálló gázbuborékok
szétpattanva elfüstölögjenek kis csigabigaszáj-húsrózsa-szájából, a
nyál csillogó savanyú lepedékével vonva be a száj vonagló, fodros
szirmait. De mégis, most már tisztán hallotta a hangot, nem
is a hangot, a dalt hallotta már, a dalt, amit nem ismert, amiről
nem tudott, amit mégis, mintha hallott volna már! Miféle lény szava
lehet ez, miféle szörny hortyogása, tüzes dadogása, miféle
brekegő bársony-ámulása, gondolta volna már vala, de folyékony
gyötrődése hirtelen kristállyá kicsapódott, s buta gyötrelme helyén,
a hosszúkás, keskeny kavics-koponyában sokszögű kristálytű-csokor
képződött a picinyke agy helyén, amely talán nem is volt nagyobb, mint
egy béka agya, s kristályos dermedtségben állt vala a Lény, a
dalra fülelvén izgatottan, s piciny, vékony csirke-gigája, amely alig volt
több, mint egy hajlított vékony hártya-cső, erekkel-gyűrűzött halhólyag,
vékony csirke-gigája föl-le járt, mintha törpe mókus futkosna
belsejében forgó, küllős, dupla-fakorong-ketrecben. De nem
látszott ugráló giga-izgatottsága a piros szakáll-bozont alatt,
amely durván elkeveredett a kis zsíros-csöcsű mellkas bársony szőr-
mellényével. És míg ő dermedetten beleikrásodott az égbe, és
lénye nagyobb része a páfrányerdő zöld toll-sűrűjében lihegett
lassú dermedéssel, mint egy óriás kő-harmonika, egyre tisztábban
és egyre erősebben hallatszott a dal, a vinnyogtató, a talán-sohase-
hallott, a talán mégse-ismeretlen, a fujtogató, madár-lüktetésű
gyors madár-szívét arany-kosárba-fonó, a szíve körűl a húsban
kemény mészcsipke-kürtökkel kürtölő, vonagló eleven pókháló-
trombitákkal trombitáló, a gyönge gyermek-tarkóját arany-
kesztyűkkel-ütögető, a halántékát gyémánt-lándzsahegyekkel-döfködő!
Mély kútba tekintek, aranyszálat szakajtok, benne látom testvérkémet
bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba, és mégegyszer, aztán tovább:
Szedjük össze csinteket, csontokat, avval harangozzunk, és mégegyszer:
aztán tovább: Boldog-Asszony mit kerülöd, mit fordulod én házam
táját, és mégegyszer, aztán tovább: Hol jársz, hol kelsz nagy Erzsébet
asszony, itt járok, itt kelek, lányokat keresek, örvénylett pamut-gyűrűkkel
kis fülei körűl az ámulat, s jött, jött aranycsengettyű-lábakon a dal,
kristálysöprő-lábakon kúszott a száz-csigolyahordós dal, aranykéreg-
madarakként csivitelt a dal, az ismeretlen, a megnevezhetetlen, a
vinnyogtató, nyöszörögtető megállíthatatlanúl: Sötét az erdő, hangos
mező, kit adsz nekem király-uram, kivel hazamegyek? Járok
egyedűl, félek egyedűl, kit adsz nekem király-asszony, kivel
hazamegyek? Járjuk, járjuk az Úrnak a városát, járjuk, járjuk
egyedűl. Egyetem, begyetem karkantyú, nem vagyok én félnyakú, Isten
kovácsa vagyok, Szent Pál lovát vasalom, fényes szeggel szegelem,
vaspálcával kongatom. Süsd anyám, süsd, vendégeid jönnek, Szent
Péter és Szent Pál szürke lovon nyargal, apró szénát eszik, fekete
szurkot szarik, avval világítanak. Ki népei vagytok, micsoda ellenség?
Sírjunk, ríjunk, majd elmarad egyikünk, a legkisebbikünk. Meghalt
apád, sirassuk hát, sirassuk hát, sirassuk hát. Mindennek van
szeretője, csak énnekem nincsen, kinek kettő, kinek három, csak
énnekem nincsen, ha az Isten egyet adna, jaj de megbecsülném,
kezét-lábát összekötném, a füstre föltenném. Szitakötő mit csinálsz,
hogy egész nap meg sem állsz?, Rózsalisztet szitálok, gyémánt-kosarat
hurcolok. Aranyláncon cérna, két baka sírja, benne forog kis
menyecske, akit szeretsz kapd el. Szedek szép rózsát, kötök bokrétát,
fejemre teszem gyöngyös koszorúmat. Csillag Boris tudom a nevedet,
dugd a szarba mind a két kezedet! Hetet érett a mogyoró, meg-
zöldellik a viola, ha még egyszer megzöldellik, hetet virágzik, ah
liliomszál. Sánta lovam, paripám fémlik a mezőben, szép barna
szeretőm ott lakik a gyöpben. Láttam szarkát a száraz fán, gyöngy-
kaláris volt a nyakán, szépen ki volt pallérozva, így sétált be
a városba. Mész, mész, mész, termett mész, termett mésznek háromsága,
lehullott virága, Kakasisten jónapot, adjon Isten minden jót. Járom,
járom az új várnak az alját, szemeten vétem szemeteket, inkább
adjuk lányunkat, minthogy adjuk szemünket. Katica röpülj el, jön
a nyár kötéllel, megverik a seggedet, katica röpülj el, mutasd
meg: merre visznek férjhez? Mosdózik a kegyes, fehér borba mosdózik,
hattyújával kendőzik, gyolcs-inge, pártázatja, kis aranykorsója. Gyertek
ide rókák, madárkák, csináltattunk egy kis házat, abba lakik szil, szál,
szalmaszál, nádi, nádi Perge Pál. Csincsindrálom, trombitálom,
trál-asszony trálom, medve-szitálom, álom-álom, petruzsálom, hopp
cudri kalácsom! Gyalázatos fababa, elmehetsz a faluba, sót kéregetni,
babot szedegetni. Ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa, rózsa volnék
gurulnék, bárka volnék zöldellnék, zöld selyem-ostya, piros galamb
zsírja, szedem, szedem szép Béluskát, fordulj angyal-módra. Kötök
koszorút, fejemre teszem, gyöngyös koszorút, ziboda, zaboda, zabodai
zabszem. Bőregér, bőregér gyere vacsorára! Ő pedig, a megdermedett,
a köldöktől fejbúbig csigabiga-puha, s a köldök alatt összeívelő
kő-szügyektől a szfinx-körmökig szikla-zsindelyekkel-borított,
teste-nagyobb-részében titkos Ámuló, akinek szörnyeteg pikkelyes láb-
oszlopai, s roppant kő-pántos kőszügye, mint a gótikus templomok
csúcsban hegyesen össze-záruló oszlopai, a titkos Hallgatag, a titokzatos
Buta, kétlábú kő-korsó Ember-takonyrózsája, akinek lénye elülső
része tört ki csak az óriás növény-cseréptoll páfránydzsungelből,
mint egy rózsaszín axolotl-fejű ősi kőpajzs, míg teste titkos folytatása
ott a zöld dzsungel óriás növényszőr-csipketollas zöld burkában
pihent, valószínűleg, mint óriás csorba, csipke-tarajos, kagylósan
kitöredezett-húsú, testén kristály-kagylókat szikráztató kövér
kő-penge zöld bársonytokban, arany-tollakkal kivarrt tokban,
amelyre arany-lemezekből hajlított szögekkel szögelték a szeretők aranyhártya-domborítás-
arcát, istenek falloszát, megváltók szívét, ő pedig, a Megnevezhetetlen,
óriás pikkelyes kétlábú kő-korsóba-forrt békalárva-szerű és
pondró-puha, hőscincérlárva-hurkás és a nyálkák, hártyák és
kocsonyák lepleibe és rostos vásznaiba csavart éjjelilepke-lárvához
hasonló, a rostos gumileplekbe koponyáig-bepólyázott lótetű-lárvához
hasonlító, az enyves múmia-fátylakba tekert ganajtúró bogár lárvájához
hasonlító, köldöktől-koponyakéregig puha, az ember-törzsű, ember-arcú
Lény, hiszen kagyló-állat-lágy arca egészben ember-arc vala, egészben
mégis ember-arc vala, teste felső részével oly tehetetlenűl ült az ég
ragyogó magzatburkában, az űr kék hasában, a rugós csigolya-
oszlop előtt, a tajtékos forró vagina-barlang fölött, a lassan-lüktető
fény-buborékban, mint anyahasban a kifejlett magzat, a jövőre-váró,
mint szülésre-érett anyatestben a lila-kék-piros hártyákba, rózsa-
lepelbe, puha, hajlékony húsfátyolba, ezüstös nyálka-szemfedőbe göngyölt
embrió, akinek kis üveg-kezein, kis üveglábain, óriás üveg-buborék
koponyáján, üveg-hólyag-hasán, üveg-buborék szemhéjain, üveg-combján
és üveg-karjain úgy látszanak az áramló-vérű erek, mintha egy piros
drótszobrot kristálylana körűl kis emberalakban a hús, mintha
piros pamutból horgolt csipkeháló-embert fújtak volna körűl üveg-
hártyával a rózsa-fodros vaginán keresztűl, s ott úszik, kicsit össze-
hajtogatva, kristály-orrlikaiban véres ragaccsal, zárt végbelében kemény
magzat-szurokkal, amely át-meg-át-szövődött testéről, arcáról, fejéről-
leázott szőreivel, pihéivel. Dermedetten ült vala az ember-fejű,
ember-törzsű lény két lába óriás páros kő-tobozain. Aztán
óvatosan, lassan törzsét a páfrány-erdő felé hátrafordította, mint
kentaur, ha kövér tomporára hátranéz. Egyik lapockája a
lapos hát anyagába sűllyedt, másik lapockája hegyesen kiállt,
mint hegyes csontlemez-zsák-nélküli tatu-koponya, vagy pikkely-álarc-nélküli kígyó-koponya,
vagy bársony-maszk-nélküli vakondok-koponya, szinte látszottak csont-
hártya szemgödrei, mikor nagy vörös sörénye vállaira, mellére,
arcára előre-dobódott. Most látszott csak, hogy a csecsemő-hát
bőre, ahol gerinccsatorna vájata a segg két izom-golyója
összeforrásánál az ánusz-gyűrű felé továbbhasadna, hogy ott
már gyönge gyöngyház-pikkelyekkel benőtt, sőt fölfelé, a lapockák
felé a bőrt pontszemnyi arany-pikkelyek borították, mint az egymásra-
hágó tetvek, kis üvegpajzsok, aranypoloskák, de azért a hát bőre ott
még kis üvegpikkelyekkel, szőrpikkelyekkel, moha-zsindelyekkel
keveredett, mint a mohás, kavicsos föveny, s fölfelé egész a nyakig,
tarkóig a tiszta bőr virúlt, a pórusos tiszta bőr. És alúl, ahol a
csípő a lassan-szélesedő második hát óriás gerinc-csigolyáiba
forrt, ahol a roppant pocak, s az iszonyú hát felé a test
meglazúl, s fordított kúp-alakban hirtelen széttárul, mint a varánuszok
háta, s a zöld gyöngypikkely-bőrszövet-borította hajlított gerinc-gerenda
vastag érként kinyomja egész a farok-tőig a hát bőrét, hogy
ott a sárkánygyík-kezdetnél, a második hát felé induló derék
homorú hajlatában már durvább pikkelyek, csont-rücskök, kövecsek,
kő-rügyek, eres kő-pajzsok, mohás kő-levelek növekedtek. És
látszott az is, ahogy nyakát is megcsavarva, feje-hátulját a nap
felé fordította, s vörös nagy hajába kis szalamandra-kezével olykor-
olykor beletúrt, hogy koponyája a tarkótól szinte a robbanó-érverésű
halántékokig mintha kő-tokban lenne, a fej, akár egy félbe-repedt gesztenye-
héj tüske-üstjében a gesztenye, mintha nem is koponya-hátsó lenne az, de
kő-sapka, a római harcosok fülkagylót és szemgödröt üresség-
korongjaival kihagyó páncélsisakja, hátrafelé nagyöblű kő-sisak, és
hajszálai e kőhártya-hólyag pórusain törnek ki vastag tövekkel; fél
kőszita-buborék volt ez a koponya-hátsó, kis kő-csövecskékkel sűrűn
bepettyezett domború kőpajzs, talán a fej vértje, s a kő-csövecskék
talán az agyig-befúródó hálózatából úgy tört ki a zsíros, növény-
púderes hajzat, mint a gumiselyem-parókasisakból. De az el-
szarusodás az arc, az állak, a sárgahártyás-lüktetésű kis béka-toka
felé hirtelen elvékonyodott, mint az embrió-köröm, s onnan már
tiszta bőr volt csudálkozása, sárgás, pórusos tiszta bőr. Így, mindenestűl,
az ember-törzsű, ember-arcú lény bonyolúlt lénye aprócska, felsőbb
részeiben ember volt mégis, hiszen szőrmoha-mellényű kis törzse a
zsíros lúdbőrző kis csöcsökkel ember-törzs vala, nem tudhatni
még, hogy férfié, vagy asszonyé, hogy nőstény, vagy hím nemzőszerv
rejtőzik-e páfrányerdő-tokba bújt iszonyú kő-penge-teste
ismeretlen hasadékában, hasa-üregében, nyálzó, vérző, habzó, bíbor
kocsonya-tapogató-koszorús óriás kőpikkelykorsó, csápoló-szívócsöves
viaszrózsa-koszorú, lágy csecsemőköröm-pikkelyű forró szikla
hasadék éhes gyümölcse, vagy pórusos dagadt kicsi kő-ágyú, mint
az indiai mosolygó, bajúszos, álló férfi-kőistenszobrok kis kő-
pöcse, amely a dagadt, mohaszőrös kő-herezacskó fölött lóg kis
elvékonyodó-hegyű kő-hurkaként, s a bőrtok vége ráncosan föl-
csücsörödik, gyűrűsen, mint a pióca recés szívókorongja, s az eres, vékony kő-
fodor-szoknyából a kő-makk pupilla-hasítású búbja keményen
kiáll. Igen, nem tudhatni még nemét e titkos, titokzatos lénynek,
de arca mindenképpen ember-arc vala, egészben ember-arc vala.
Most, hogy a dalra dermedetten figyelt, s törzsét újra a nagy
mező felé fordította, gyermek-emberarcára újra a zagyva zavar,
tétovaság, butaság, izgalom, rémület kő-rostélyai, gyöngy-rostélyai,
rózsa-rostélyai, milliárd-likacsú korall-rostélyai, ezüst-rostélyai
libegtek, fölszállva páfrányerdőbe-bújtatott ismeretlen óriás-teste
büdös és rothadt, émelyítő mélyeiből, mint a mocsár-gyöngy,
a gazdag sár buboréka, amit a tavak poshadt, békanyálas öblei
böfögnek föl, amit a partszéli víz sár-gyomra könnyezik, a puha
fekete latyak, amely telve van állat-hullával, virág-halállal, növény-rothadékkal,
kirothadt-belsejű rovar-vázakkal, üres hártya-koponyájú kitin-köcsögökkel,
bogarak pórusos hártya-mellvértjeivel, föloszlott potrohok üres hártyacsévéivel,
varangyosbéka-száradékkal, lapos, üres csigaházakkal és négytornyú üveg-
hús-virágokkal bimbózó csigaházakból lágyan-ringó csiga-fejekkel, kis haldögök
behorpadt-szemgolyójú pikkely-rombuszaival, tetvek üveg-tokjaival,
vizipókok üveg-küllős, atom-gömb-szerkezet-modell-árnyékú csontváz-
kerekeivel, ikrás-bajszú egércsontvázakkal, kígyócsontvázak kőcsipke-pisai-ferde-
tornyával, madárhullák foszló toll-örvényével, lárvák likacs-pettyes,
üveges bőr-ingeivel, szitakötők otthagyott nagy páncél-állkapocsfogós,
lélegzőkutaktól-áttört hurkás üvegbőr-zsákjaival, amelyeken a
lábak helye kiszakítva, rongyos hártyacsövekként libeg, mint a
foszló gumi-nadrág. És ahogy ezek a kő-gyöngy-rózsa-korall-
ezüst-rostélyálarcok csöpp axolotl-arcán gyorsan egymásra-
rakódtak, a legfelső szikrázó csillám-álarc fölé mintha valami
mosoly húzta volna álom-kéreg-álarcát, mintha valami mosoly-álarc
rakódna libegve a gekkó-fej hökkent vonásaira. Igen, arcán a láng-moha-
harmat-virágpor-ámulat-vegyülék valami mosolyra hasonlított! De
ezt a lágy belső-virágzást nem ismerte még. Nem ismerte még ezt
a mellközépből-induló arany-mámort, könnyű aranyfüst-borongást,
ezt a mellközépi szelíd virág-dühöt, amely a bíbor-puha korall-fa-
bronhusok, a dagadó-apadó rózsafa-tömlők, egymást-hemzsegve-
virágoztató tüdőhólyagocskák, izzó, lüktető kék-rózsa hártyák, a szív
remegő tompa csúcsa alól, a mirigyes gumicelofán-burok finom vonaglása,
lélegzése alól nő föl a törzsben a torok felé, mint menta-illatú,
nagybolyhú növény, ánizs-illatú zöld száradzás, leveledzés, és
sarjad zöld kacsokkal, zöld indákkal tekeredve, benőve növény-
pamut-ágaival, növénypamut-leveleivel belűlről a törzset, a lüktető,
boldog szervekkel tömött élet-zsák belsejét, benőve a tüdőket,
hílusokat, izmokat, csontokat, bordákat, izom-arany pántokat,
szétosztódva és szétágazva növénypamut-száraival és bársony-zöld leveleivel
a törzs minden zúgában, hajlatában, barlangjában, bugyorában,
s a légzőcső s nyelőcső találkozásánál, ahol a porc-rugó csövek összeszájadzanak, a
gégébe áramlik, s a szájüregbe tolúl ez a zöld száradzás, leveledzés,
s onnan a koponyaüregbe nő fel zöld szőr-lángokkal, zöld pamut-
levelekkel, s a koponya-belső üregeit, járatait és vájatait
betölti egyre-apróbb pikkely-leveleivel, hogy végűl az agykoponya
buborék-sötétjében, a végső csontcellában erjedjen zöld növény-
füstje, leveleivel, indáival a belső csontfalak eres buborék-belső-
gömbhomorulatára tapadva, mint a vadszőlő tapadó-korong-
talpai, s visszafelé az agyvelőt is benőjjék puha zöld bokorral,
s a szemgolyókba nőve a kristályok, kévék, kúpok, kristály-kötegek, lencsék és csatornák
kocsonya-tojását apró pikkely-levél-csokraival kitöltse. Nem ismerte
még a mellkas belső növénypamut-korallvárát, a zöldlevelűt!
Nem ismerte még ezt a zöld-levelű, aranypor-csigaszarvakkal, bunkós
arany harangütőkkel a fehér-eres, aranyporral-befújt liliom-üst
aljából arany-péniszként fölmeredő reményt, ezt a liliomkelyhű
áhítatot, amely úgy nő ki a szívből, kemény, görcsös gyökereit a
szív húsába fúrva, mint az együgyű halott szerzetes szívéből a
liliom, amely halála után kihajtott szívéből, s zöld szárat növesztve
a nyelőcsövön, a gégén, a torkon, a szájon át kinőtt a levegőre, ki-
hajtott szakáll-bozontos, rothadó szájából hosszú zöld pikkely-
toronnyal, sűrű zöld növény-pórusos levelekkel az Isten felé,
s ott remegett a Szűz-Anya rengő pici emlői előtt óriás fehér
kristály-kehellyel, és minden gyökér-gubancára, szára minden pikkelyére,
minden pórusára, minden levél-kocsányára, minden levelére, levele minden
erére, levele minden sejtjére, levele minden szőrszálára, kelyhe minden
szirmára, kelyhe minden szirom-lángjára, szirma minden erére, szirma
minden pórusára, szirma minden sejtjére, porzóira és bibéire kívűl és
belűl, kívűl és belűl a pikkelyeken, leveleken, szirmokon, ereken, sejteken
pórusokon írva valék: Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária,
Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária, Ave Mária!
Mert nem ismerte a mosolyt, az örömöt mégkevésbé, a gúnyt, röhejt,
bánatot, szitkot, átkot, csömört, szerelmet, haragot, szánalmat, reményt,
csak az éhséget, a kimondhatatlan éhséget ismerte csak, amely kő-
rozsdás hatalmas kő-késeivel szúrta, nyiszálta, reszelte, hasogatta
ismeretlen óriás-gyomrát, a talán több-gyomorból-összetettet, amelyek,
mint a kemény bogarak kis bőrhártya-csövekkel egymáshoz-csatolt
hólyag-szívei lüktettek eres hólyag-falukkal, s a hólyagszív-sorozat,
kis hólyag-hurka-lánc üresen nem rezeghet, mert ha belottyad
egymáshoz-száradó hártya-falakkal: a finom csövecskékkel, gyomrokkal, erekkel,
mirigyekkel és fújtatókkal, kristályokkal, belekkel, szőrökkel, hártyákkal, lemezekkel,
nyílásokkal, izmokkal, tojásokkal, karmokkal, vezetékekkel összeszőtt
csoda-szerkezet leáll, bomlani, rohadni kezd, elmállik, szét-
folyik, szétfoszlik, elpépesedik, megpenészedik, önmagába szárad,
vagy ottmarad a boldog hulla-zabálóknak kis kő-ravatalon,
moha-ravatalterítővel, önmaga hullája önmaga kitin-koporsójában.
Igen, az ökrendeztető, vad, könyörtelen, konok, kis arany-
koronás piros csipkebogyó-szeméből arany-füstkarikákat lövellő,
sűrű kis csuklásokkal csicsergő éhséget ismerte csak, az éhséget,
amely savanyú böfögéssel szállt föl ismeretlen teste forró kő-
barlangjaiból, mirigymohás kő-üregeiből, savanyú böfögéssel,
amely az örökké-hánytorgó savak-kútja-gyomorból, a büdös savanyú
lepedékkel, bűzös, pépes savanyú huruttal borított óriás bendő-
fal belső gumi-hánytorgásaiból, fodros lepedék-rángásaiból
szakad le nagy gáz-dörrenéssel, s a moha-kehellyel, szőr-gyűszűvel koronázott
darázs-vaginaként lüktetve össze-összeránduló szűk gyomorszájból
kitörve ömlik gáz-durranásával a kis szájüregbe-virágzó
nyelőcsövön föl a szájba, gyorsan fölhólyagoztatva belűlről az
orcák csecsemő-húsát s a kis nyálas csigabigaszáj-húsrózsafodor
szájon fütyülve kitör, mint a bálnák gőz-liliom-fújása a koponya
csont-sípjából, sípolva sistereg kifelé, mint mozdony-szelepen
a gőz, s a pici embrió-vagina-száj rózsa-eres és rózsaleveles hús-
fodrai kis nyálbuborékokat szülnek, mint fodrozódó, buborékzó kis
nyál-kutacska. Csak az ismeretlen test-belsőt kő-kardokkal
kaszaboló, kő-lándzsákkal döfködő éhséget ismerte ő, a kő-
patákkal vadúl rúgdalkozó éhséget ismerte ő, mintha óriás
kő-embrió rúgdalódzna kő-lábaival, ütne kő-öklével ecet-hordó
hasában, mintha nyolc-lábú kő-táltoscsikót készülne szülni
ő, a Megnevezhetetlen, s a nyolc-fejű, nyolc-lábú, nyolc-
szárnyú kő-táltoscsikó-magzat rúgdosna kő-patáival,
szárnyazna kő-szárnyaival, böködne kő-orrcimpáival, szúrná
belűlről hasfalát hegyes kő-füleivel, melyek mint a kő-
kanalak, böködné éhségben-izgatott gyomorfalát kő-szárnya
kő-tollaival. Csak az éhséget ismerte ő, s a szagokat: a virágpor, a vér, tojás,
mirigy, levél szagát, ujja gumi-gombjaival összenyomott bogár taknya
szúrós szagát, a páfránylevelek, virágszirmok, óriás növényi mirigyszőrök,
szőrös pikkely-pajzsikák illatát, az esőszagot, a pára-szagot, a harmat
kristály-illatát, nagy csiszolt-sejtű gyémánt-nyereg szitakötőszemek
szőrös üveghús-szagát, csak a szétlegyezett kitinbabérfa-csápok szagát,
csápfésűk szőrpáfrány-szagát, rovar-ivarszervek, bogár-petevezetékek, rovar-
tojócsövek erjedt illatát, óriás domború üveg-szemgallér alatt darázs-koponyák
és méhecske-koponyák rágószerveinek rothadt illatát, csak a szagokat
ismerte ő, a lepkefej alsó szőr-állkapcsából kinövő, majd csigásan
begöndörödő szőrdorong-szívócsövének méz-illatát, rovar-bogár-
lepke-légyszárnyak szőrbunda-hártyapikkely-vitorla-szagát, rovar-
pete, bogár-ürülék, madárfos szagát, csak a moha, a zuzmó, a
gomba, a penész szagát ismerte ő, a pók-kötél ragacs-szagát, mikor
selyemgumi-szálként a szövőszemölcs kis mirigy-csövén kitódúl, mint
hurkatöltőből a töltelék, csak az állat-vaginák, bogár-péniszek
szagát ismerte ő, s a tollakét, mirigyes irhákét, bundákét, szőrökét,
héjakét, vázakét, a párzás, a szülés, a halál szagát, a szerelmes
mirigy-kutak, petevezeték-kötegek, petezsákok, ondó-tartályok és
sperma-ágyuk vékony húscsöves falloszvég-bimbójának, húsos, tüskés,
pikkelyekkel-földagadó nemző-tobozok erjedésének szagát, a nyálzó,
véresen buborékzó rovar-rózsaszőr-hüvelyek vad kanca-illatát,
madárnőstények lázas, izzó mirigyrózsa-kútjának terhes illatát,
béka és gyík-hímek hímvesszőtlen sperma-gödreinek, pikkelyekkel
rózsa-alakban körűl-palázott peremű ondó-zsákszájainak
sperma-illatát ismerte ő, a tücskök, sáskák, szöcskék, kabócák
csáp-csigolyatornyainak és mohás lemezpáncélokból kovácsolt,
kitincsavarokkal összecsavart zöld kitin-páncélingeinek szagát, a
sáskák moha-gallérja szagát, mohos kőpáncélsisakja szagát ismerte
ő, s a szüléskor a tojással, magzattal kiömlő vér,
nyálka, lepedék, placenta, zsír, háj, magzatburok, vizelet
és véres lágy ürülék szagát ismerte ő, s a halál szagát, a
halál-tenyészet bűzét, gázbuborék-oszlásait, a rothadás gennyei,
zöld-eres mocsarai szagát, a fölbomló szervek dög-illatát, az
oszlás liliom-szagát, a foszlás csont-toll-bél-máj-tüdő-irha-
gyomor-izom-vese-húgycső-végbél-vesekő-köröm-csőr-velő-szagát,
s a korhadás könnyű bűzét, a hulla-szervek, hulla-csontok közt
erjedő füstszálú zöld penész szagát, a korhadó rostok növény-
barlangjainak, csont-barlangjainak és kitin-barlangjainak odvas
illatát. Csak az éhséget ismerte ő, a Titokzatos, a Megnevezhetetlen,
csak az éhséget ismerte ő, s a lét mámoros szag-üzeneteit, a
kövekét, a gyantákét, a fészkekét, az odvakét, a mézgákét, a
rügyekét, a levegő áramlataiét, csak a szél nehéz szagát ismerte ő,
s talán az égitestekét a láng-fogsorú csillagokét, az űr
szagát, a Végtelen-őshüllő forró párája szagát, a kemény kristálykő-
hüllő-has szagát, a virágzó üvegszikla-pikkely-hasét, amely ott
függött fölötte négycsövű, hegyes-csuklyájú, lüktető üvegpikkely-
zsákként minden nem-tudott éjszakáján. Hiszen, csak az
éhséget ismerte ő, és a szagokat! És nem ismerte vala önmagát,
önmaga rétegeit és mélyeit, önmaga burkát és összetettségét sem
ismerte vala, bonyolúlt lénye kétfajta takaróját, mely szelíden,
fokozatosan nő egymásba át, nem durva átmenettel, de finom
szőrökkel, pikkelyekkel, mohazsindelyekkel, pihékkel és hártyákkal
a pórusos tiszta bőr felé, s a sziklásabb csont-rücskök egyre-
vastagabb kő-toboz-pikkelyei, kő-cserepei felé, a második hát
kezdeténél még alíg látható kis lukas-végű, kő-csövecskét rejtő
kő-tövis-sövény felé, amely a gerinc durva vastagodása, a
második hát egyre-vastagabb kiszélesedése felé egyre-vastagabb
tövekkel, s egyre-vastagabb-likú hegyekkel, egyre-vastagabb kő-
csövecske-belekkel, egyre-nagyobb kő-pórusokkal taréjosodik
majd, ha látható lesz, s a második hátkezdettől egész a messzi
kő-farokcsúcsig ér, a második hát gerinccsigolya-hullámvonalából
nőve ki, mint egyetlen óriás levél-alakú kőtüske-hárfa,
amelynek szélső apró tövisei fokozatosan nőnek egymáshoz sűrűn sorakozva,
s a levélcsúcs középső, vastag fő-érként meredő óriás kőtüskéjétől
kőtűhegyeikkel lépcsősen rövidűlnek a hosszú farok-végig, ahol már
aprócskák ezek a kő-orrlikú kő-szemcsék, apró fogacskák, vékony kő-
reszelők, finom kőtű-ráspolyok, mint a csigabiga szája-belsőjének
szaru-pontfogsora. Mert mást nem ismert vala ez a titkos
árva lény, ez a kétfajta anyagból összeragasztott, kétfajta indulatból összeszájadzó
dupla lény, ez a kő-hús összenövés, állattakony-szarukéreg egymásba-ojtottsága,
ez az összetett lét-hasonlat, ez a kettős-végzetű halál,
ez a kétszeres-kiszolgáltatottság, kétfajta lényével végzetesen
összeragadt, két-önmagával szétválaszthatatlanúl összeforrt,
széttéphetetlenűl összevarrt múlandóság, ez a két-testű, de
egy apró húsfodor-rózsaszájú, s egy kloáka-nyílású magány.
Mert kloákaútja ott bimbózott a még kőgyűrűs, vastag, de el-
vékonyodó, kő-tatufarok tövén alúl, mint összecsücsörödött
kő-szőrös kőmirigy-rózsa, a kőpalával szélrózsa-legyező-alakban
körűl-palázott száj-kezdetű tojónyílás alatt, mint a törpe
kajmánoké. Nem ismerte vala önmagát sem ez a lény, ez a titkos
titokzatos kentaur-szerű bonyolúltság, ez a két-akaratú
húsrózsa-óriás, pikkelyes kő-buborék, ez a kő-pocakú, végtelen
hosszú kőpikkely-ostor, ez az elhegyesedő kőpikkelyzsákba
bújtatott csigolyalánc, a végén finom üvegzacskó-gyíkfarokkal,
ez az elfekvő, lihegő, iszonyú kő-korsó, kő-zsindelyekkel
teleragasztott óriás kő-urna, két ókori óriás pikkelylibaláb-
torony lüktető, talajig-lelógó kőhólyag-pocakú reszkető sárga
takonyrózsája. Nem ismerte még önmagát vala. Csak az éhséget
ismerte vala, és a szagokat ismerte vala. De talán megismerte
vala most a kíváncsiságot. Mert nem tudta ugyan, mi az,
hisz bonyolúlt volt és buta volt, de kíváncsi lett vala a hangra
nagyon, hogy kis szalamandra-agyáig, aprócska gekkó-agyáig
láng-örvények és tűzfodor-gyűrűzések lövelltek föl húsában,
csontjaiban és kő-lapjai között, mint a lázas csillagörvény, világrész-
katasztrófa-robbanás, hogy kis feje szinte lázasan virúlt, mint
a lázas csecsemőké, s szinte fülnyílásain, orrnyílásain, s szája
pici fodrain köpködött ki a láng, a csillag, tűzpehely, aranyfüst.
Kis teste, s talán összetett kőfolytatása is a párás páfrány-
erdő bársonytokjában reszketett. Egész összetett kő-hús-lénye
megremegett vágyakozásában vala. S lassan totyogva elindúlt,
óriás kőlibaláb-léptekkel ment a dal felé. A tiszta, tiszta dal
felé. Elindúlt végzetéből végzetébe. Mert most már oly
tisztán hallotta a dalt, oly élesen és tisztán, hogy bozontos kis lárva-
feje puha lázzal kigyúlt, mint lárva-csillag, lüktető csillaglárva,
oly tisztán hallotta a dalt, mintha pici rózsamohás fülkagylóihoz
gyémánt-kürtöt és kristály-trombitát szorítva, szőr-harsonákat és
moha-kürtöket tapasztva fújták volna buta lótetű-lárva-agyába
lebegő láthatatlan könnyű kürtösök, láthatatlan-szárnyú, ismeretlen-
szájú, üveg-hangszerüket füleihez-tölcsérező harsonások! Kis gigája
az arc, s az áll nagy vörös szőrbozontja alatt izgatottan föl-le-járt,
mintha egy fölfújt eres disznóhólyagba zárt óriás gyászmoha-kövér
lódarázs röpködne össze-vissza-csapódva, zúgva, őrjöngve és zihálva
hólyagbörtönében, s a hólyagfalnak csapódna nagy nedves, nyirkos csattanással kemény
üvegtakony-darázsház szemével, vagy puha ütődéssel, pamut-
durranással lövődne kék moha-rózsa potrohával a hólyag
száraz falának, s a pamut-hordó potroh becsapódása helyén
kék szőr-csillagok, arany virágpor-koszorúk maradnának a
száraz-eres hártyafalra tapadva. A nyirkos, könnyű térség, ahol
át kellett mennie, a hang felé, a tiszta, tiszta dal felé, a dal
felé, amerre elindult, nagyobb alíg volt, mint a gyermekkori tópart
rétjei, a zsombékos, nádas, lucskos kis mező, virágos könnyű láp,
gólyahír, kákics, vizi-liliom, sás, gyermekláncfű, vadtorma, szarkaláb
tanyája, harangvirág és csigolyás kalászos könnyű fű hazája, lapu-
levél, mályva, vadsóska, nyuszifül, bogáncs, tövis, szőrőslevelű,
kőpikkely-toronygombú szőr-salátatorony hazája, törpe bodza-
bokrok és törpe fűzfák világa, tücskök, sáskák, szöcskék, bogarak,
legyek, szúnyogok, pillék és lepkék, pókok, vizipókok, növény-
bolhák és növény-tetvek, darazsak, méhek, lótetűk, kukacok,
giliszták, hernyók, százlábúak és fülbemászók, rühatkák és
ászkák boldog hazája, csigabigák, békák, tarajosgőték, gyíkok,
siklók, csíborok, szitakötők, piócák virágokkal-őrjöngő, bábokkal,
lárvákkal, egerekkel, pockokkal, vidrákkal, vakondokkal, álcákkal, fészkekkel,
tojásokkal, petékkel, erszényekkel és újszülöttekkel zsibongó lucskos növény-szivacs-földje,
bárányfelhők ege, s a nappali pórusos hold-kőtojás ege, s a könnyű,
könnyű, könnyű madaraké. A könnyű, könnyű, könnyű madaraké!
Lassan totyogva ment a Névtelen, a Megnevezhetetlen, a
Kettős-alkatú, a Tiszta-mámorra-kíváncsi, iszonyú kő-
pikkely-oszlopait a virágos, lucskos, zöldszivacs-talajba fúrva és
cuppogva, lomha-lassúsággal, gyötrelmesen kihúzva, mint iszonyú
kő-dugattyú, hogy a bogaras-lepkés-füves-virágos zöld sár, a
fekete buborék-rostos puha zöld szivacs pukkant és durrant szinte,
és szikla-karmú kőhártya-talpai, a mérhetetlen pikkelyes kő-
libalábak körűl víz-koronák lövődtek föl a napfényes tiszta
levegőbe, s óriás kő-liba-léptei után vízhártya-legyezők születtek
zavaros, mocskos, levedlő-foncsorú tükörrel, amelyben állathullák,
bogárhullák, virágszirmok és lepkeszárnyak örvénylettek és úsztak
eltört bütykös kitinbajússzal, kipukkadt szemekkel, arany-lepkepor-
gyűrűkkel, aranyszőr-korongokkal a lepkeszárnyak körűl. És oly
lassan ment, mintha nem is menne, csak lassan düledezve topogna,
mint gúnárok a hóban, hiszen csak arra-született, hogy álljon!
Hiszen csak arra született, hogy álljon s behemót kő-gyaloglása
alíg haladt, s olyan volt szánalmas vánszorgása szinte, mintha
állna, kőszikla-karmaival a földkéregbe-gyökeredző óriás
iker kő-liliom, s fölfelé, ahol a kő-liliomfejek a szügy izom-
sonkáinál egymásba-harapva összenőnek, mint nagyívű gótikus
templom-oszlopok, az izmos kő-csésze öbliből rózsaszín kukac
nyújtózna hurkás rózsa-testével, s imbolyogna nagy zafirkő-ikrás
szem-napraforgó-tányérú rózsa-hurka fejével. De ment mégis
a Névtelen, ment előre a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé! Ment
a förgeteg napsütésben, a tébolyúlt láng-háborúban, mert úgy
dagadozott, buborékolódott egyre-nagyobb fény-hólyaggá a nap, úgy
nőtt, láthatóan szinte tűz-pocakja, úgy erjedt lényével ön-
magából kidomborodva a csillag, mintha terhes lenne ön-
magával, s hatalmasra földagadt hasa tűz-bőre mögött
látszanának a csikó-fejű láng-embrió-férgek, mint a tengeri-
csikó-apa duzzadt tüskés szülőtasakjában, szögecselt üveg-
zsindelyes átlátszó templomkupola-pocakjában, állatüveg-
gesztenyetok-gömböcében az óriás feketebársony-szemrózsás
csikóhal-embriók, üveg-csikófejekkel, pórusos üvegkürt-orrlikakkal,
üvegszivacslappal leforrasztott-végű üvegtrombita-orral, amelyen félbe-
vágott üvegbuborékok az orrlik héjai, s üveg-erszények az
ajakcimpák, s gyöngypikkelyes üveghurka-embriótestük végződése a
farokkezdettől-indulva csigásan becsavarodik, mint a kaméleon
farka, mint gerincükből nőtt üvegcsigaház, lapos csigák tengelyből-
kifelé-gyűrűző mészváz-trombitája. A földagadt, áldott csillag,
mintha méhében fölrepedve új csillagokat készülne szülni már,
tűzgömbjével lüktetett, izzó bőrlikacsaiból tűz-tornyokat és
lángoszlopokat fújt vala a földre, láng-szárnyakat és fény-
szívócsápokat növesztve, tűz-szívókorongú polipkarokat, tűz-
kacsokat és láng-indákat sarjasztott a föld felé, a védtelen föld
felé, a másik égitest felé, a pörgő zöld-szőrzetű óriás-pete felé,
a zöld penésszel benőtt őshártya-tojás felé, amelyben a tűzkristály-
állat lakik, az izzó kristálytűz-embrió, a rózsa-arcú óriás tűz-
kocsonya-féreg. De nem tudta ezt az óriás kődugattyú-lábú,
a rózsakukac-fejű, a rózsahurka-testű. Mert semmit sem tudott.
Nem tudta önmagát, s a létet. Mert önmagát tudta legkevésbé.
Csak ment vala vánszorogva lassan, a förgeteg fényességben ment
vala, a hang felé, a tiszta, tiszta dal felé. Csak ment, bele-
sűllyedve lábaival a növényhús-szivacs talajba, mint nehéz, kövér
csődörök a sárba, s úgy húzogatta a fortyogó zöld sárból pikkelyes
csülkeit, karmos, kő-hártyás óriás-libatalpait, mint dupla
köröm-harangú csülkeit a vaddisznó a rothadó, zsombékos mocsárban.
S ahogy ment, lassan kihúzta iszonyú kövér kőpenge-másod-
testét a nedves páfrány-tokból, a lucskos moha-tokból kihúzta
vala irtózatos kicsorbúlt kövér kőpenge-másodtestét, kivonszolta
vala irtóztató kőpenge-másik-önmagát a páfrány-erdő-tokból,
a harmatos, lucskos moha-tokból, az iszonyú tőrt, a kövér
kő-kést, amelynek nyele kis lüktető gumibéka, amelynek
koronája kő-liliom, amelynek pengéje tüskés, kő-eres, vastag
puszta kő. Puszta, puszta kő. És most látszott csak, hogy ez
a kőpenge két oldalán középen hatalmasan fölhólyagzik,
két óriás kő-buborékkal kidagad, mint a kövér varánusz-
gyíkok hasa, s a vastag-tövű farok felé óvatosan ellapúl, nagy
dudorodása elvékonyodva ellapúl, s vékonyabb kőpikkelyekkel
hemzsegve fut, mint elsorvadó kő-izom a végtelen farok-ostor
vékony kő-csücsök-végéig, amelyből kőtövis-korona nőtt ki,
hosszú eres kő-tűivel, mint kőtű-harang, szürke kőtüske-
kehely. Mert most látszott az is, hogy a páfrányerdő zöld
pikkely-tokjába bújtatott eddig-ismeretlen másod-test
valóban kő, tiszta, tiszta kő, hogy iszonyú pikkelyes kő-penge
ez a test, kő-seprűs-farkú ős-szaru-zsák, valami megkövesedett
őshal fejnélküli testéhez hasonló. Mert most látszott csak, hogy
ez a test, ez a titkos második valóság, ez a titokzatos moha-
tokba-bújtatott kőpenge-magány, pikkelyes kő-tuskó-szenvedés,
óriás kőlegyező-farkú lihegő kőpikkely-korsó, hogy ez az
óriás vaskos kő-ebihalfarok, hogy ez a mohás zsindelyekkel-borított
iszonyú kő-tülök, amelyből az embertörzs, mint csigabiga
virágzik, most látszott csak, hogy ez a begöndörödő-végű
mélytengeri mészcsipke-kürt, csipkés-sejtű mészváz-trombita, amelynek
idegen-tenyészetű rabló-lakója az embertörzs-viaszrózsa, hogy
ez az irtóztató test valóban sárkánytest vala. Mindenképpen
sárkánytest vala. És látszott az is, hogy a szügyközépből, ahol
a dúdoros izmok két kőpikkelygolyóként összeérnek, mint
hatalmas pikkelyrózsás emlők, mint a Willendorfi Vénusz
köldökig lezsákadzó óriás-csöcsei, hogy ott, a szügyközépből,
a két likacsos kőgolyó közűl óriás kő-tüske mered előre a
fénybe, mint az Egyszarvúé, mint a narvál-hímek óriás
ajaktövise, mint a narvál-hímek óriásra-nőtt szemfoga,
hosszú, ragyogó csont-tüskéje. Igen, most látszott mindez, most,
az őrjöngő tiszta fényben. És most látszott az is, hogy ez a
hatalmas sárkánygyík-másodtest, amely csigabiga-lassan
kivonszolódott a napfényes, lángoló tiszta mezőre, ez az óriás fekvő
kő-fénytoboz, az ívhullámosan hajlított hát babér-
levél-alakú óriás kőtövis-hárfája alatt, s az elfogyó-vastagságú
gyíkfarok-ostor farkot-lezáró kőtövis-kelyhe előtt, s elől
a dagadt combtövektől a gerinc, a has, a has-alj és az ágyék
felé indulóan más-más pikkelyezésű, hol finomabb, hol durvább,
hol körmösebb, hol sziklásabb, hol szarusabb, hol üvegesebb, a
lágyabbra-készült hajlatokban gyík-csecsemő-finom, az érdesebb,
vaskosabb kidudorodásoknál kígyóbőr-szerű, majd a nagy durva
dúdoroknál, a tízhektós pocak oldalain már csont-cserép-tetős,
a has felé, alúl, a roppant kő-hólyag alja felé, mint a zöld varánusz-
gyíkok fehér kőmirigy-szövete, sárga gyöngy-hímzés-vánkosa
a zöld gyöngyszőnyeggel behúzott széles borda-bárka alatt, amely
a tejútnak-fordítva úszik, hiszen a nagybütykű gerinc a
bárka csigolya-gerendája, s a nagykarmú lábak, vagy pikkelytokba
húzott kezek földnek-fordított evezői. Igen, gyík, kígyó, varánusz,
kajmán, krokodílus, tatu, toboz-állatka, hangyász-sün, madár-
láb-pikkelyek, zsindelyek, cserepek, csontlemezek, páncélöv-szeletek
és szív-alakú csonttoboz-tollak, vastag ős-sárkánygyík-csontlevelek
és mégvastagabb kő-tollak keveredtek elosztva roppant másod-
testén, a szenvedő test rendelése szerint, a hónalj-gyűrődések, s a
faroktő, a szügy-levelek és a hegyes farokvég, a babérlevél-alakú
szikrázó hát és a halhólyag-alakú roppant has, e pikkely-
zacskóban lotyogó roppant kőtojás kívánsága szerint. És most
látszott az is, hogy elkövesedett-kérgű iszonyú sárkánygyík-másod-
testén mindenütt, a pikkelyekből kiszájadzóan és a pikkely-levelek
találkozásánál, görbe és végig az egész hosszú testen, amely olyan volt,
mintha óriáskígyó kecskebakot nyelt volna le, vagy a fák-lakója-kígyó
nagy madártojást, most látszott az is, hogy nemcsak a kőhárfa-taréj
és a farokvég-kőtüskeharang kőtövisvégei kis kő-kutak, de a
pikkelyek, levelek, tollak, palák is szitásan áttörve vékony, hosszú
kőzsákokkal, kötegesen átszőve kőcsövecskékkel, kő-csövecske-
kévék nyílnak kis csücsörös szájjal teste minden részletében: a
háton, a hason, a taréjtüskéken, a farkon, a lábakon, a combokon,
a térdeken, a szügyön, a farok-harang pórusaiban, a gyűrt kő-
zsák hónaljakban, a pocak-alsó vérző kő-ráspolyai és taknyadzó
kő-reszelői között, minden összenövésnél és szétnyílásnál, minden
összeforrásnál és elívelésnél, minden találkozásnál és minden szét-
kelyhesedésnél, minden kőcserépen és kőtüskén. Annyira, hogy óriás
kő-lopótöknek hatott közelebbről ez a behemót testrész, amelyet héja
minden sejtjében átfúrt a fürkészdarázs, vagy óriás kőcsipke-szita-
ebihalnak, párolgó kő-szita bojtosúszós-őshalnak, áttört kőcsipke-
harang-hólyagnak, elvékonyodó kőcsipke-szárú óriás kőcsipketollnak.
És ezek a kőzsákocska-csokrok és kőcsövecske-kötegek áttörve a
megcsontosodott durva kérgeken, ahol a test puhább és lágyabb
rétegeibe értek, lassan porcossá váltak, nyájas és hártyás porc-
gyűrűcsövekké alakúltak, mint a madár-gégecsövek, csirke-
nyelőcsövek, harkály-légzőcsövek. Vonszolta kettős önmagát a
Megnevezhetetlen a könnyű tiszta réten, a tiszta, tiszta réten, az
őrjöngő nap fénykéve-szívócsápjaival behömpölyögve, a vad tűz-
szívókacsokkal körűlgomolyogva, mintha medúza rojtcsipke-
harangja, vagy mélytengeri húsrózsa tapadna és csápozna körűl
jáspis-rózsa-szívókájú szívókar-üstökével, eleven éhség-koszorújával
tüskés, üveg-gomba-szemű mélytengeri halacskát, begöndörödött-üveggyűrű-farkú, rombuszos-
üvegpajzsokkal összeforrasztott, csiszolt kristálytörzsű, csiszolt-kristály-
csikófejű, ember-pislogású, rezgő üvegnyárfa-koponyabóbitás hal-
csikót. Sőt, most látszott az is, ahogy gőzölögve vánszorgott a
réten, teste minden kő-csövecskéjéből füstölögve, sárkánygyík-
másodteste minden kő-kutacskájából párologva, hogy szivárvány-
gyűrűk és pára-koszorúk övezték teste gyík-részletét, mintha
óriás fehér pamut-tojásban lenne óriás kő-embrió, mintha óriás
fehér vatta-hordóban tekeregne kő-varánuszgyík-magzat,
mintha izzó fehér selyem-bábban kő-béka lihegne, most látszott
az is, az őrjöngő tiszta fényben, a hát és a has pára-bundája alatt,
hogy alúl, a faroktő ostorkezdeténél, ahol a párolgás kisebb volt,
mint a test más felületein, mert a zsombékos lucskos talaj inkább
deresítette a kőcsövecskék erjedt dögszagú gőzét hűvösével és
árnyaival, s azok csak dér-szájfodrokat növesztve, kis hópihe-virág-
szoknyákat, fehér szakállkákat és jégtaréjkoszorúkat kristályozva
csöndesen füstölögtek, igen, most látszott csak a vékony pára-szemfedő
alatt, hogy alúl a faroktő ostorkezdeténél, a csontpala-liliom tojónyílás
és kőrózsa-mirigyzsák kloáka-nyílás alatt kis férfi-nemzőszervet
hordoz ez az iszonyú sárkánygyík-másodtest, jelentéktelen, kis
kő-hurkát, apró pikkelyes kő-zacskóban apró heréket. Az egész nemző-
szerv-együttes olyan volt, mint két kis kő-alma között csüngő ráncos kő-
kukac, gyűrt bőre ráncosan rászáradt a hurkás pici csőre, ovális-
pupillájú makkja sem volt nagyobb, mint egy megkövesedett béka-szemgolyó,
amelyre körűl keményen rászáradtak a kőmirigy-szemhéjak, mint
kis kő-gatyaszár, mint kis kőszoborra tapadva ráhúzott kőpikkely-
zsákocska, amelynek száját elfelejtették bekötözni, s a megkövesedett
kőhurkahéj úgy fodrozza körűl kőcimpa-kürtjével a szemgolyó-középen
kivájt kőtojáshéj-belsejű kőszemgolyós kövér fejet, mint a közép-
kori urak fejét a csipkegallér. Igen, a nemzőszerv-egész olyan
volt, mint egy megkövesedett levelibéka rothadt őskori kő-kígyótojásokon,
sorvadt, hervadt, láng-nélküli, lázas durunggá, rücskös furkóvá
dagadni, kemény pikkely-ágyúvá duzzadni képtelen, szánalmas kő-
féreg, zacskójával és kőhagyma-gombos botjával, mint egy meg-
kövesedett csiga olyan vala, akit házából félig kibújva ért a kő-halál!
De mégis férfi-nemzőszerve vala a Lénynek, a tojónyílás és a
kloákanyílás alatt, hervadt pici kő-szőlőfürt, fonnyadt pici
körte, pórusos ütőjű kő-harangocska, férfi-nemzőszerve vala
a Vánszorgónak, s így hát nem tudni minek nevezhető ez a
Kettős-végzetű, ez az Egymásból-hús-és-kő-kiágazás, ez az
Ember-sárkánygyík-összeforrottság, ez a Kétirányú-dupla-akarat:
hímnek, csődörnek, baknak, kakasnak, bikának, kannak,
vagy éppen hermafroditának? És ment vala lassan totyogva a Kíváncsi
Megnevezhetetlen, ment vala a könnyű tiszta mezőben, a sásos,
zsombékos, kákicsos, füves kicsi réten, ment vánszorogva vala,
ment az Ember-sárkánygyík kettős akarat, úgy vonszolta gőzölgő dupla
önmagát irdatlan bütykös kő-libalábaival, mintha kétlábon-járó
óriás ebihal menne a réten, mintha egy hegyes kőkéreg-toronnyá csavart
házú csiga mászna két kakaslábbal segítve önmagát, s fehér
húskordbársony-teste a csavaros kőtokból, a csigás kő-tülökből félig
kicsavarodva kis kő-várként elindúlna óriás hattyúlábakon, maga
után vonszolva ismeretlen teste óriás kőcsipke-mésztrombitáját, földugva a tiszta
űrbe négy selyemkupolás kőtornyát, amelyekben látni a higany-
hagyma-harangokat a higany-harangkötéllel. Ment vala a
könnyű tiszta réten, a zsombékos, lápos tiszta mezőn, ment vala az
őrjöngő tiszta fényben, a nap aranyszigonyaival körűldöfködve,
arany-tüskésen, mint egy óriás arany-sündisznó, csak ment vala a
dal felé, a hang felé, a tiszta tiszta dal felé. Ment füstölögve,
párologva és gőzölögve. Ment füstölve, párologva, gőzölögve,
hogy sárkánygyík-hátsórésze, mintha egy óriás szivárványszőrű
darázs-potroh lenne, arany-pántos, csillámszőrdongás szivárvány-
hordó. Csak ment a könnyű tiszta réten át, vánszorogva vonszolta
önmagát, a dal felé, a hang felé, a tiszta tiszta dal felé! És
nem tudta még a létet, nem tudta kettős-önmagát. Mert
csak a dalra figyelt, csak a dalra fülelt. És buta volt. Bonyolúlt
volt és buta volt. Észre még most sem vette, hogy a zsombékban,
nádban, sásban körülötte, a mohákban, mocsárban és a fákon, a
bokrokban, zöldszőrű pocsolyákban, lepedékes kis vizekben,
virágok szárain és a virágok kelyheiben, hogy a nyálkás zöld szivacs-
ban és a mohos gödrökben, nyirkos üregekben, sőt a levegőben,
a fény arany-legyezőtollain és arany-toll-lapjai között, ha nem is
hozzá-hasonló végzetek lüktetnek, virágzanak, szuszognak, lihegnek,
szeretnek, táncolnak, zabálnak és ürítenek, de valami vele-azonos
kettősségű mámorok, tébolyok és szerkezetlenek, egymáshoz-nem-
illő összepáradzások, kétfajta-szerkezetű egymásból-kinövések
hemzsegnek, kásádzanak, nyüzsögnek, röpűlnek, bozsognak,
rezegnek, vibrálnak és zörögnek. Kristály és szőr, kő és takony, pikkely és
moha, bőr és malachit, toll és üvegtakony, kitin és rózsalevél,
csont és gyöngyvirág-csengő, kecsketőgy és bogárpotroh, karom és csáp-
toll-szövetség, madárfej-békatestikerség mozgolódik, vartyog, csipog,
zúg, hörög, hortyog, cincog, sziszeg, csicsereg és röpűl körülötte. Mint
a légyfejű gyík, amelyik lába óriás-tobozain mászik köldöke
felé. Vagy a gyíkfejű légy, amely ott röpűlt el közönyös, buta szeme
előtt. Aztán nagy ívben pörögve megfordúlt, s rászállt ránctalan
kavics-homlokára. S ott lihegett kis pikkelybőrdob-fújtatóival,
kettős-ágú nyelvével nyalta hegyes likacsos szaru-peremű szájaszélét,
nagy szőrfésű-hártyalegyező-buborékpamat-pamutbojt-piheseprű lábaival törölgette
hatszögű-eres szárnya szőrös üveg-ablakait, amelyek tüzeltek a
fényben, s a láb-söprűk nyálától meggöndörödött az ablaksejtek
hatszögű szőrkoszorúja. Törölgette nyálbuborékfürt-pihemeszelő-
szőrbojt-karomcsokor-kristálylevéllegyező-lábaival szőrös-pórusú
szárny-ablakait, az erek tokja közt kifeszűlt szőrpikkelyes
hólyagokat, mint a csarnokok üvegkupola-sejtjeit gumifésűjével
az ablakmosó. Pislogott, mint egy szárnyas kő-táltoscsikó. De
nem látta mindezt a gőzölgő összeforrt ember-sárkánygyík-
Kíváncsiság. És nem látta azt sem, hogy különösen a kétéltűek,
a hüllők, a legyek, szúnyogok, pókok, a hártyaszárnyúak, hólyag-
szárnyúak, receszárnyúak, szőrzsindelyszárnyúak, púder-szárnyúak
és pamut-szárnyúak osztódtak és legyeződtek mindenféle álom-alakká,
osztódtak és forrtak egymásba, ágaztak és bokroztak egymásból bőrös
és szőrös és páncélos és púderes és csáptollas és kristálylegyezős, tarajosgőte-
farkú és nagy pamuttoll-páfrány-csápú dupla micsodákká, madár-
fejű békákká, békafejű pókokká, óriás púder-páfránycsápú lepkefejes
kígyókká, pókfejű egerekké, madár-testű szarvasbogárhímekké,
harkálybogarakká, sziréngőte-pillangókká, csigabiga-szitakötőkké,
szitakötőfej-kristálykoponyás teknőcökké, varjúszárnyú varangyokká,
szőrös őzecske-lábú, őzecske-pofájú skorpiókká. Különösen a békák
sokszorozódtak és sokasodtak hemzsegve, önmagukat is több-ágúra
osztva, szerveiket és testüket önmagukban többfelé-osztva és meg-
sokszorozva, őrjöngő változatosságban és gazdagságban, tébolyúlt
gyönyörűségben, mint a lét álomküldöttei. Mert voltak két-
testűek és négyfejűek, hátrafelé-ugrálók és olyanok is, amelyeknek
tömzsi varangyos törzséből legyezőalakban nyolc zöld babhüvelyhez
hasonló törzs nőtt ki, végükön a kis kőpala-békafejekkel, és volt olyan,
amelyiknek csak egy hártyástalpú lába nőtt ki hasa közepéből, s azon
ugrált, vagy állt, mint hóban a liba s volt olyan, amelynek kövér nyaka
körűl, mint az abroncsnélküli és fagyűrű-nélküli kerék küllői: lábak
nőttek, s úgy hordozta ezt a kocsonya-küllő-koszorút, mint középkori
rabok nyakukban a fakereket, sőt háta közepén, a gerincvonalon végig,
egész a kőmirigy-csücsörgés-szájú hegyes farig hártyástalpú lábak taréjlottak,
mint nagykelyhű húskristályvirágok, a sziromerek végin nagy görbe
körömmel, zöld nyálkával a hártyaszirmokon. Voltak szemnélküliek,
voltak szájnélküliek, voltak fejnélküliek, voltak hat-törzsű-
egyfejűek rengeteg lábbal, volt olyan, amelynek tokájától faráig végig az
egész hason kis lábak ezre nőtt, mint a has hártyáslevelű lábszakálla.
Volt itt kocsonyatuskó, amely csak lihegett s bugyborékzott, bőre mirigyei
füstölögtek, volt itt átlátszó mirigybőrű kocsonya-zsák, amelyben
a fej, a lábak befelé nőttek a látható lüktető szervek közé, s
mint egy jégtuskó ragyogott: amelyben befagyva béka, hal, pióca, toll,
virág. Izzó kristálytuskók hevertek, lábatlan kristályrönkök,
amelyeken kívűl éltek, a kristályból kivirágozva szinte, a kristály-
lapok és szögek, hasábok és élek bőrére nőve a szervek: a szív, a
tüdő, a gyomor, a belek, az érrendszer, a vesék, az agyvelő, a máj,
az ivarmirigyek, s a tömör kristály-testben csak a szemgolyók, s a fül
gyűrűs csontürege, s a csont-kürt orrlikak sárga csontpereme ült,
mint ősgyantában a pók, bogár, méhecske, százlábú, béka, gyík. És
a legkülönösebb a szőlőfürt-béka volt, két változatban is, sőt
háromban talán, mert az egyik csúcsos hát-farán hordozta
szőlőfürt-szemét, mint óriás szőlőfürt-alakú petecsomót, s ott
vibrált, pislogott, forgott rombusz-hasítású pupilláival, aranykarika-
keretével a kő-eres kőgolyó-szőlőfürt-szemcsomó háta hátsó
résziben, pislogó ikra-zsák, pillogató, pupilláit penge-keskenyre-
beszűkítő kőtakony-buborékhalmaz. És a másiknak, akinek a
szemek helyét eres kőkéreg nőtte be, körűl a nyakán, mint gyöngy-
nyaklánc ragyogott a szemgolyó-koszorú. De a harmadik, a harmadik
volt a legtitokzatosabb! Mert ez a harmadik egész testén szem-
golyókat hordozott, nem is volt más, csak egyetlen szemgolyó-gombóc,
négy gyönggyel-kivarrt-lábú kukoricacső, egyetlen szemgolyó-szőlőfürt,
hiszen teste minden felületén szemgolyók szikráztak: a fejen, a tokán, a háton,
a hason, a faron, végig a combokon a talpakig, a lábujjakon is
végig, a kis karmokon is, mint apró vízgyöngyök, légbuborékok a harang-
háló-építő vízalatti pók testszőrei közt, potrohszőreibe ragadva,
a talphártyákon is kívűl és belűl, mint hemzsegő üveg-levéltetvek.
Olyan vala ez a szem-szőlőfürt-béka, mintha gyönggyel-kivarrt
ruhába, gyöngy-sisakba, gyöngy-álarcba, gyöngy-kesztyűkbe és gyöngy-
csizmákba öltöztette volna a titkos teremtés. Önmaga szemgolyó-
szobra volt ő. S e soklábúak, sok-törzsűek, sok-fejűek,
kristálytuskók és ragyogó béka-kavicsok között ott ült nagy
rücskös testével a Békakirály, ott ült pislogatva bölcsen egy
bodzabokor árnyékában, a halálillatú zsongásban, óriás virágikra-
tányérok bólogatása, virág-kocsonya rengése alatt. Ott ült koponya-
csontjába forrt és feje nyirkos bőrrügyeibe, hideg mirigy-dombjaiba forrt
aranykoronával, s az aranycsipkehálókorona, az arany-korallház-
korona csipkecsúcsain egy-egy szemgolyó virágzott, pici szaru-
leveles kőtokban, kőpala-liliomkehelyben, olajos mirigyzsákban,
szines pikkelykorsóban, s forgott pikkelykorsó-tokjával együtt
előre-hátra-oldalt-lefelé-fölfelé, mint a kaméleon szeme.
De ezt se látta a Vánszorgó Megnevezhetetlen, és nem látta a
többi koronásokat sem, a királyokat, a hallgatag közönyösöket,
nem látta a büszke Madárkirályt, aki ott ült egy zöldtollú öreg
görcsös fűzfaágon, pirosbóbitás madárfején a koponyabuborék csontjából
kinőtt hatszögű kristályrudakból álló kristály-koronával, amely
szögletes rúdvégén kristályból növénybe forr át, a rúd-csúcsok lassan
pikkelyleni, szőrösödni kezdenek, mint a virágok szára, s a pórusos,
szőrös növényszárak pihés növénycsészéi, levélrózsa-tányérai kék
sziromkoszorút növesztenek, s illatoznak bíbor-eres ágyékkal, kék
növény-sejtekkel, bibe-falloszokkal, virágpor-lábszárcsontokkal.
És nem látta a napfényes földbarlang-száj előtt ülő Rovarkirályt,
akinek nagy kristálybabérlevél-legyezős babérfa-csápjai mögött, a
kitinkoponya likacsos narancsbőr-szerű csonthéjazatából nőtt remegő lágy
koronája: a kocsonya-koszorú, az eleven gyertya-korona, amelynek
végein kis lángokként pici rubint-tollak libegtek ropogva. És
nem látta a nagy sárga, mézes ikratányérú virágon ülő Lepkekirályt,
akinek nagy kristály-darázsház-szemei, kocsonyával kitöltött darázs-
ház-papirrózsa domború szemkorongja mögött, amelyek úgy álltak ki
moha-koponyájából, mint madártestből félig-kibújó tojás, s
vastag-főerű, óriás, állat-púderes, szőrzsindelyekkel-benőtt
kristálytoll-csáppáfránylevelei mögött a koponya-mohából, a
sűrű virágporos fejszőrből nő ki koronája, amely nem más, mint
moha-koponyájához hozzánőtt gyermek-koponya: s a varratos
fehér emberkoponya felső buborékszelete lefűrészelve, mintha agy-
műtéten esne át, vagy mint boncoláskor a hullák koponyája, s a
büdös agygödörből, a velőnélküli csontbarlangból párolgó, vérző
rózsabokor nőtt ki rengve, füstölgő vérszirom-salátával, bolyhos
bársonyszirom-hagymafejekkel. És nem látta a mohos föld-
likból húsgyűrű-fejét kidugó Gilisztakirályt, akinek csücsörös
húsfodrozású szája, vagy törzsvége a fogaskerék-húsráncos száj-
gyűrűvel olyan, mint egy kisfiú farkincája, akinek rózsaszín,
piros erekkel körűlzsákozott gyűrűcső-fejéből, vagy törzs-elejéből
színarany-levelibéka nőtt ki hatalma koronájaként, mint apró
Buddha-szobor, nagy pocakkal, nagy tokával, nagy mellekkel, nagy
eres köldökcsészével, s aranybajúszos aranymosollyal; és nem látta
azt sem, hogy óriás, gyémánt-pamutból horgolt hálókorona közepén
ott ül a Pók-király, kövéren, mint a világegyetem, s kettős titkos
gyémántköves moha-koponyájából, amelyekben úgy ülnek az óriás
szemkristályok, mint zöld moha-irhában a sziklák, szőr-koponyájából,
a kitin-kéregből kinőve, s a szőrös kitinhártya-koponyával összenőve, mint
sírkő áll ki sok-kezű kő-koronája, mint rengeteg-lapátú
isten-szélmalom, mint rengeteg-kezű Síva-szobor, s a kő-
tenyerek árnyéka a csiszolt óriás szemkristályokra vetűl, amelyek
úgy állnak ki a nehéz fejszőrből, a szőr-álarc pamut-bojtjaiból,
mint ragyogó mézgába, sárga borostyánkőbe-temetett darázs
szőrös potroha szőrharangkoszorús tojónyílásából a félig-kitojt
pete, a gyöngykéreg-tojás, mint szőr-kelyhes légzőnyílásából
a borostyánkéreggel körűlnőtt kibuggyanó utolsó légbuborék, megkövesedett
levegő-tojás. Igen, kő-tenyerei árnyéka a kristályszem-rönkökre vetűl és
elveszik a kristályhasábok, hatszögű sejtoszloprózsák
tört kristály-mélyeiben. De nem látta mindezt a Megnevezhetetlen
Vánszorgó, az óriás Dupla-mámor, a kettős-végzetű Kíváncsiság,
csak ment tovább a hang felé, a tiszta, tiszta dal felé, az egyre-
tisztább dal felé. Mert most már rózsamohás dobhártyáit böködte
arany-tűivel a dal, hogy kis fülei megreszkettek, mint a
vizilovak húscsőr-füle. És valami kis szél is jött épp a dal
felől, kis gyönge, forró-leheletű szél, kicsit-erősödő forró
fuvallat, s rángó üveg-izmai között, forró szélizom-kötegei
között hozta a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt. Igen, valami
kis szél jött, forró bizsergés, hogy arca és feje nagy vörös haját,
koponyája bíbor hajzatát meglebbentve fodrosan hátrafújta,
önmagából becsücsörösödő, önmagát-behorpasztó forró léghártya-
zsákba gyömködte, mint az aranyfüstöt, mint nagy piros zászlót.
És persze, nem látta a Vánszorgó Kíváncsi, azt se látta, hogy körülötte
bozsog, pezseg, hemzseg a lét, az egyszerű, a furcsa, a tiszta és
amorf lények esznek, nemzenek, lihegnek, párzanak, ürítenek bogyómagot,
kristályosúlt vizeletet, véres fost fröccsentenek, kitinszárnyakkal,
csápcsontvázakkal, kitin-páncélruha-roncsokkal, savtól-lerágott
rovarlábszárcsontokkal zsúfolt lágy véres ürüléket, hogy zabálnak,
böfögnek, rágnak, isznak, szívókáznak, szürcsölnek, lefetyelnek,
bagzanak, kaparnak, fészket építenek, petéznek, ikráznak, tojnak, költenek,
kis homok-gödrökbe ássák tojásaikat, s azon kotlanak madarak, tyúkok,
teknőcök, kígyók, gyíkok, törpe sárkányok. Nem látta, hogy a
tarajtosgőték nyálzó és véres szülőnyílásából a vaskos kocsonya-levél
faroktő alatt kis tarajosgőték rángatódzanak kifelé, a véres és
lepedékmocskos szülő-húsgyűrűt feszítve és nyomva fejükkel,
hátukkal, vállaikkal, és üvegből-fújt, rézdrót-érhálózatú, pici,
körmös emberkezükkel a rángó vaginát, az izzó hüvelyszájat széthúzva,
mint egy véres gumizsákot. Nem látta, hogy tojásokat törnek föl madarak,
sárkánycsibék, gyíklegyek, kígyók, teknőc-csecsemők. Nem
látta azt sem, hogy minden létező inkább törpére sikerűlt, a
rovarok, pókok, legyek, szúnyogok, bogarak kivételével, hogy
valami torz törpe-lét vette körül, törpe-virágzás, törpe-
szájadzás és törpe egymásba-forrás, és egymásból-kiágazás, s hogy
épp óriás libatalpas, sárkánykörmös pikkelytorony-ballába
mellett, a kis piszkos zöldnyálas mocsárban törpe sárkánygyíkok,
bagzanak, törpék, de mámorra igaziak, páncéllapokból összeszögeltek,
csontlevél-taréjúak, tüske-oszlop-farkúak: ott fortyognak, totyognak
szikrázva, csikorogva, cuppogva, röfögve, nyerítve, sárbuborékokat fújva
kő-kürt orrlikaikból, a mocsarat bugyborékozva röfögő fújásukkal,
egymásra-tekerődző két őskori kő-reszelő, sikítanak, nyihognak, véres
nyáluk csurog véres kristálytű fogsorukból, egymás csont-köcsög orrlikát
nyalják rubint-reszelő nyelvükkel, testük kis kőzsákjai forrón
gőzölögnek, porlik nagy szemcsékkel szerelmes kő-ráspoly-
ölelésükben kő-testük, szikrákat csihol a vad kanca-csődör
kő-horzsolás-ölelés, kis malac-szemgolyójuk véresen forog
taréjos, mohos kő-álarcú kősisakjuk mohagyűrűs üregeiben, és sírva,
fújva totyognak a kőpikkelygatyások a zöld lekvárban, a zöld gumi-buborékos sárban,
hörögve sír a törpe-nőstény, ahol törpe kőkakas-kanja vastag
páncélos far-mozgással és szaru-páncél-lapokkal bepalázott
tompor-rángásokkal és lágy pikkelygumi-tövű ágyék-döfésekkel üti
véres hosszú kőszivacs-gombját a sárkány-asszonyba, s a sárkány-tehént ölelvén
kőpikkelykesztyű-karjával, a kőtüskebuborék-asszonyhátat,
hogy rózsamohás hasa vérzik az asszonyhát kő-szögeitől, ahogy
belefúródnak páncéltalan hasába, s a sárkány-tehén, a kő-kanca
szerelme-éhes bíbor mirigyzsák-belsejét szinte kifújja lázzal
a kőliliom-szájú sárkány-vaginából, s sír a kő-asszony, ahogy egyre-nehezebb
szuszogással, egyre-vadabb lökésekkel döfködi a vérző piros
kő-rózsa-kútba duzzadt, izzó kőpikkely-vesszőjét a habzó-ágyékú
törpe sárkánybika, mint eleven kőpikkelygomb-makkú kő-
rózsa-virágot, vad ondót-lövellő kő-ágyékszarvat, véres, izzó
dugattyút. És nem látta azt sem a Megnevezhetetlen
dupla-Szenvedés, hogy nem is oly messze roppant törzse
kőhólyag-hömpölygésétől kék-bíbor-arany-fehér-lila
sziromszökőkútként a talajból fellövelő virág-óriás
oszlop-csokor alatt, mintha gyermekcsoport ülne, valami
hamvas, fehér kis csoport az óriás-növényszárak tövében. Talán
gyermekek voltak ők, az űcsörgő csöndesek, a tétova ácsorgók, a
szelíd csípkedők, báva legelészők, a rettegni nem-is-
tudók! Talán gyermekek! A szégyentelenek. De ki tudja milyen
anya szűlte őket? Ki tudja miféle anyák? Ki tudja miféle szégyen-
anyák és gyász-apák nemzették őket? Ki tudja milyen torz, hülye
mámor, kretén-szerelem, vagy vinnyogó, nyálzó imbecillis-hempergés
volt ágyékba-lövelltetésük, forró, vonagló méhkürt-vándorlásuk,
savós hüvelyben-haláluk, anyapetébe-fúródásuk vaksi gyász-
gyönyöre, ki tudja milyen idióta-ágyékok és sátán-furkó
kocsonya-lángok egymásba-csapódása, egymásban-kivirágzása és
szőrös-szájú izzó rázsákadzása volt e szörny-emberkezdet és
bávatag ember-virágzás, nyálzó, furcsa imbolygás erjedt, izzó,
savanyú csonka-csődör és óriáskukac-kanca, férfi-kan és asszony-emse-
szerelem izzó fészke? Mert miféle szerelem akarta őket? Miféle vaksi végzet?
Miféle szerelem? Hisz szerelemre vágyik minden, ami él. Egymásba-
fúródni vágyik minden kétnemű izzás, kettős-erjedésű mámor,
két-alakzatú szerelem-készülék, hím és nőstény-nemiszerv, a
hermafrodita-kettős-szerelemszervek, az állat-bimbódzás, sarjadzás,
osztódás, állatzsák-elkötődés, befonalazódás, befűződés, szájadzás, hólyag-
kettőződés-közötti elkötődés. És szűlni akar kanca, emse, tyúk,
nőstény, minden megtermékenyűlt létező, minden emlős-méh, eleven-
szülő kétéltű méh-mirigyzsák, izzó mirigy-méhű rovar és bogár-
anya, vad csókkal-harapó gumipumpa-csókú pikkely-levél
hal-asszony, hüllő-tojózsák, tollas madársegg-sátorba rejtett
tüzes-mirigyű madár-tojózsák, a rák, a skorpió, a százlábú, a
csiga, a tengeri-rózsa, a csupa mészcsipke-hüvely, likacsos
mészcsipkezsák-tőgy, a korallvázcsipkekesztyű-zsákállatka, a
pók, a tetű, a baktérium, a vírus, a lepke, a szitakötő, a féreg, a
giliszta, a tüskés költő-tasakú tengeri-csikó, a rája, a polip, a
tengeri csillag, a tengeri uborka, a bálna, a cápa, a tigris és a páva,
igen, szerelemre éhes, nemzeni, bagzani, párzani, tüzelni, szűlni
akar minden, ami él, a fölsorolhatatlanul-billió-virágú lét-
akarat. A kristály, a kő, a növény, a virág, a tűz, a halál. De
ki akarta őket, az ácsorgókat, a nem-is-tudják-létezőket, a nem-
is-tudják-szenvedőket? Miféle gyűlölet-mámorú apák és anyák
nemzették e gyermekhez-hasonló kis billegőket, földet-ütögetőket,
levegőt-kaparókat, vizet-szürcsölőket? Mert az óriás virág-
árnyékok, bibe-árnyak, szőrös növény-ernyők és hányinger-
vad-illatú virágszoknyák alatt, a zöld elefántláb-vastag és zsíráf-
láb-karcsú növényoszlopok tövénél, ahol még zömöken össze-
forrva egyek, s ahonnan szétágazó zöld pihés küllő-gerendákkal
szöknek föl a felhőtlen ég felé iszonyú kürtjeik, harangjaik,
trombitáik és tölcséreik, ott a zöld-árnyékú zsongó némaságban
kis gyerek-csoport áll hülyén és hússal-virágzó önmagában. Lehet,
hogy pete, ikra, tojás vagy döglött anyaméh volt a fészkük,
héj, hárty, bőr, gumiszövet, bábszövet, placenta, burok, pete-kéreg és
takony-zacskó tapasztotta körűl magzat-álmukat, kő-lárvaként
összecsavart embrió-magányukat, s ott libegtek, mint óriás szén-
kéreg-labda-szemű, pántos aranykéreg-koponya-szemű meg-
kövesedett hurkás férgek, az óriás szögletes üvegsejtlapokból össze-
forrasztott üvegkoponya-szúnyoglárvafejen a csigás fülkagyló-koronggal,
a kis eres kocsonyatuskó láb-kezdeményekkel és kéz-kezdeményekkel, becsavarodott
kő-gyűrű-csikóhalfarokkal. Ám az is lehet, hogy az őrjöngve-
izzó, tüzet fortyogva-okádó, láng-hörgésű, kőzetet, kristályt,
ércet, létet-megolvasztó tébolyúlt Föld fújta őket, mint részeg üveg-
fúvó szesz-elmebajában és halál-mámorában a föld izzó
tűzkristályokkal-virágzó fölszinére, s mikor üszkösen hűlni
kezdett, ott maradtak a földön dermedetten, a hamuszőrű, kristályolvadék-
pecsétes árva talajon, átlátszó üveghólyag-fiúk, áttetsző
üvegbuborék-lányok, virágzó üveghólyag-üvegbuborék-gyermek-
csokor, mert oly átlátszók voltak és oly törékenyek. És oly
különösek is, mint köröttük a lét, bár nem különösebbek, mint
köröttük a lét. Törékeny, torz üvegfigurák, üveghólyag-pocakok és
üvegbuborék-rózsák, az üvegtesten áttetsző szervekkel, vad
szerv-virágzással, lélegzéssel, áramlással és lüktetéssel. A
legkülönösebb az a kis csoport volt, amelyik egy óriás-lepke
szőrös aranykéreg-szárnya tövén a dinnyenagy mézhólyagot
szopogatta, harapta szinte, mint cukorkása-gombócot. Az
egyiknek, mert ruhátlan volt mindegyik, oly óriás vastag pénisz volt kis törpe
teste gyönge ágyékára ragasztva, az óriás szőrzsák-herezacskó tojásai
közé tapasztva, hogy a földön hosszan előtte feküdt, mint
egy iszonyú ebihal-farok, mintha egy rózsaszín üvegtakony-ebihal
nőtt volna ágyékára kocsonya-tök fejével, vastag farok-
zászlójával; a másiknak feje a nyakból kinőtt egyetlen szem-
golyó, amely irtózatos íriszével és kormos rézüst-nagy pupillájával
talán a másikra ráragadt, sűrű aranycsipke-kráterszájas,
lenyúzott lónyakbőr-eres tojáshéj-fehérjével, mint egy könnyes
pöfeteg-gomba, s csak hátúl, a tar koponyacsonton látszik,
hogy csontfoglalatban van mégis ez az óriás szem-gyémánt,
mint egy gyűrű-bölcsőben. És ezen a dülledt szemgolyó-koponyán
se szemhéj, se szemöldök, se szempillaszőr. A harmadiknak csak
törzse volt, leforrasztott-nyakú üvegzsák, leforrasztott-végű üveg-
cső-lábcsonkokkal és karcsonkokkal, a csuklóknál, bütyköknél
összeolvasztott kéz és láb-nélküli üvegzsák vala ő, amelyben szinte
ketyegnek a szervek, mint egy üveghólyag-órában a fémcsipke-szerkezet.
A negyediknek összeforrt üvegszája mögött és üvegállán át-
nőttek a felső állkapocs szemfogai, mint az elefántagyar, vagy
orrszarvú-ajakcsonttüske, vagy rozmár-agyarak, amelyek a pórusos
húspárna, szivacs-tűpárna ajakrózsákból cseppköveznek
ragyogva a földig. Az ötödiknek akkora lábai voltak, mint
az egyiptomi kő-istenszobroknak, hogy törpe teste előtt az óriás
kő-lábfejek, iszonyú kő-ujjak a kő-teknősbékahát-körmökkel
valahol messze elől feküdtek tyúkszemeikkel, mint a
kövér kő-csöcsű szfinxek. A hatodik, a legnyúlánkabb talán,
a hatodik, a kétkezű, aki a Megnevezhetetlen Titkos
Vánszorgóhoz állt legközelebb, a hatodik vala Emberfa-
virág, szörnyű húsvirágzás, az erjedni-mámorosúlt kezek
kis üveghólyag-szobra. Mert balkeze hüvelykujja, mint
óriás borsóhüvely, vagy óriás üvegkalász, iszonyú üvegtorony,
nagykörmű üveg-ág csöpp kopasz feje fölé nőve ragyogott a tiszta
fényben, s jobbkeze kis üvegcsillagából újabb kezek, az újabb
kezekből újabb ujjak száraztak fölfelé, sarjaztak oldalt, nőttek
ágakkal-bokrokkal szélesűlve és vékonyodva, ágaztak végűl
finom üvegcsövekből sarjadó üveglevelekké, takony-bimbókká, kristály-
csillagokká, hogy vala a hatodik jobbkeze, mint csillogó üvegkézfa, rengeteg
tenyérrel, ujjal, bütyökkel, körömmel, mint izzó, űrbe-felnövő
átlátszó üveghólyag-habcsokor. Igen, ott álltak ők a tiszta,
tiszta fényben, a fültelenek, a kézfejnélküliek, az üveghártyával beforrt-
pinájúnak, az üvegfa-kezűek, a szemgolyó-koponyájúak, a kilátszó-
erezetűek, mert erezetük húsukból kiragyogva lángolt, mint a félidős magzatoké, és
majszolták, szívták, rágták, szopták, ették, lefetyelték, nyelték
az óriás szőrpikkelyes, mohazsindelyes ér-rece-ernyő tövének
sárga mézbimbóját, hónalj-mézhólyag-szirupját, ahogy
lehetett, ahogy tudták, ki-ki szervei, csonkjai, kocsányai és üveg-
kacsai képességei szerint, igen, ahogy csak lehetett. És arcukon
szines lepkepor-álarc, szemükön lepkepor-szemhéj, kezükön világító-
arany lepkehímpor-kesztyű, mellükön, hátukon, fejükön
szikrázó aranyfoltok, s lábaikon, s az árnyékos füvön az aranypor-
permet csillagai és pikkelyei. S ahogy fogdosták az óriás lepke-
szárnyat, a szárny óriás kristályfája: a szőrös, pórusos erezetfa
lekopott szőreivel, csupasz mohátlanságával vala, mint a lerágott
csontok, s az erek között feszülő sejtes lepkebőr vala, mint
leforrázott tyúk kopasz háta, leforrázott disznó háta-bőre,
denevér lerohadt-mohájú szárnya barna hártyája, puszta bőre.
És vala rajtuk arany-lepkeszőrből aranysisak, aranyszemüveg,
arany-szemfedő, aranyszőr-ing, szemükön aranypor-csésze,
koponyájukon aranyszőr-harang. De a Kőhólyag-hasú, a Kő-
buborék-pocakú, a Kőtű-hárfás-gerincű, a Megnevezhetetlen
Kő-hús-duplaság nem látta maga körűl a létet, a gyermek-
nyomort, a növényi, állati spórádzást, a bimbózást, virágzást,
nem látta maga körűl a nemzést, kihordást, szülést, szoptatást,
etetést, halált, temetést. Nem látta a vonagló véres mirigy-hüvelyekből
kirángó és kiforgó véres és nyálas újszülötteket, a véres és nyálas-hajzatú fejeket,
véres és taknyos-hajzatú koponyákat, a kiömlő mirigyeket,
placentákat és méhburkokat, nem látta a véres csecsemő-kitolulást
a megtágult, rángó, vérző hüvelyekből, s nem látta a tőgyek,
csöcsök, csecsek, emlők szopását, a lágy-vad döfködést az emlő-
bimbóra gyűrűsen ráforrt pici szájjal, a vad-éhes döfkölődést,
amely az egész fej, s az egész váll erejével nyomkodja, szívja,
döfi a tejmirigyfás emlők, tőgyek, csöcsök és bimbók dagadt, lágy
húsát, nem látta a boldog rovartáplálkozást, a hulla-zabálást,
a dögevést, a lárva-takonyfalást, az álca, lárva, bogár-
embrió, rovar-magzat zabálását és rágószerv-munkáját, mikor
a lágy-bőrű kocsonyahurkákból nagy darabokat kiharapva esznek,
hogy kitin-fogsoruk között bimbózik a lárvatakony, szakad a
likacsos gumiselyembőr. Nem látta az elevenszülést és az
eleven-falást, az újszülött-kicsinyeiket-megzabálókat és a
más-nedveit-szopókat, a vért, a nyiroknedveket, izom-taknyot,
idegvelőt, gerincvelőt és agyvelőt szopogatókat, szürcsölgetőket és
rágcsálókat, nem látta a más heréit, ivarmirigyeit, csápjait
és kocsonya-kristályvirág-szemeit rágcsálókat és a ragyogását-
vesztett-szemgolyó-nedveit-szürcsölőket. Nem látta a halált se,
a dögöket, hullákat, halottakat, holttesteket, és nem látta a
rothadást, erjedést, bomlást, penészedést, gázbuborékolást,
eltaknyosodást, szétfoszlást, korhadást, romlást, a halál-égést
se látta, és nem látta a koporsókat se, a természet koporsóit és nem látta ő a temetőket.
Nem látta a föld-koporsókat, szőr-koporsókat, moha-koporsókat,
pikkely-koporsókat, hártya-koporsókat, barlang-koporsókat,
háló-koporsókat, kő-koporsókat, csontkoporsókat és fa-
korhadék-koporsókat, nem látta a növény-koporsókat és állat-
koporsókat, a kőzet-koporsókat és kristály-koporsókat. Mert
semmit se látott a Megnevezhetetlen. Mert bonyolúlt volt és
buta volt. Nem látta ő a temetőket. Az állati, növényi lét
burjánzó vad temetőit. A Mindenség füstölgő, erjedő, robbanó
temetőit. Nem látta ő a Föld temetőit. És nem látta ő a
Világegyetem izzó temetőit. Mert nem látott ő a zöld-szőrzetű,
kőzet-csontú földkéreg alá. És nem látott a Mindenség tűzlő
sejtjei közé. Nem látta ő a Mindenség pörgő, dörögve-kerengő
gázbuborék-temetőit, tűzgolyó-temetőit, kristályolvadék-csöpp-temetőit,
atom-bomlás-kukacháló-hólyag-nyüzsgés-temetőit, amelyben úgy nyüzsög az
őstűz, mint faágra-ragasztott lüktető hernyóháló-zacskóban a
nagy szögletes szénrög-szemű hernyó-embriók. Mint ondótasakban a
lárvafejű eleven ondó-milliárd. Csak ment, csak ment a
dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé. Vonszolta
roppant kőhólyag-pocakját, kő-hárfás gerincét, kőtű-
harang-végződésű farkát az Embersárkánygyík-Ámulat,
vonszolta óriás pecsétfatörzs-lábával, kőhártyás-talpú
óriás kőgúnárként vonszolta önmagát, mint a halált. A dal
felé, a tiszta, tiszta dal felé. Vonszolta önmagát a könnyű
tiszta réten, a könnyű, tiszta réten, a dal felé, a tiszta,
tiszta dal felé, mint az Emberiség hatalmas, titkos, buta temetőjét.
Vonszolta önmagát, mint érthetetlen ocsmány túlvilágot. A
másik lét ronda Emberrózsa-rezgésű sárkánykőpocak-
Mennyországát. Vonszolta önmagát, önmagában az Emberiség
jövőjét, önmaga múltját, a titok jelenét, a dal felé, a tiszta,
tiszta dal felé. És lassan átvonaglott a zsombékos, sásos, kákicsos,
nádas kicsi réten ember-fejű, ember-törzsű iszonyú kő-
varánuszgyík-teste, nagy piszkos, zavaros víz-teknőt, vízredős
mocsárkoporsót vájva ki a zöldszivacs-talajból roppant kő-
hólyagtestű hasa kotyogó hömpölygésével, kőpikkely-ráspoly-
pocak-alja nyikorgó vonszolódásával, hasa hatalmas, vérző kő-
fogú kőreszelőivel. Nem látta azt sem, amit eltiport hatalmas
kő-hártya talpaival, amit péppé, cafattá, ronggyá, máz-vonaglássá,
cseréphalommá, csont-kásává, hús-kásává és kitin-csont-hús-
szőr-toll-szilárdabb-nyálka-vér-izom-belsőszerv-lekvárrá
taposott irgalmatlan lassú kő-libatalp-dugattyú lépteivel. Mint
ahogy azt se látta irtóztató butaságában és irgalmatlan kíváncsiságában,
hogy mindenféle növény-állatházasság, madár-virágösszeforrottság,
kőzet-növényegyesülés és rovar-moha-társulás virúl, dagad, dadog,
hemzseg, fújódik, szőröződik, tollazódik, buborékolódzik, és
hervad, sorvad, fonnyad, pernyésedik, haldoklik, pusztul és
döglik körülötte. Emlősök nőttek össze madarakkal, énekes-
madarak sündisznókkal, rágcsálók teknőcökkel, egerek,
patkányok, pockok, vidrák, menyétek, nyusztok, nyércek és
hódok, vakondokok baglyokkal, rigókkal, fülemülékkel, cinkékkel,
sármányokkal, varjúkkal és közönséges kakasokkal, bogarak forrtak
egymásba liliomokkal, jácintokkal, őszirózsákkal, rovarok ragyogó
hasábos és mindenféle idom-szerkezetű kristálykövekkel, gombák
kucsmája, tölcsére, tányéra, fodorcimpája halakkal, kígyókkal,
gyíkokkal szövetkezett szétválaszthatatlan és szétboncolhatatlan
kemény-puha, laza-kőrostos, gombaszivacs-kitinváz, növénybőr-
állatcsontváz, viráglevél-rágcsálószőr, mirigyes kétéltű-irha-
növénylevél, állatszőr-liliompihe, kőzet-kagyló-madártoll-
ikerségben, egytestűségben, egymásban-létezésben. Mert voltak
rózsafejű rákok, rák-rózsák, mókus-pókok, bagolyvidrák, hódliliomok,
béka-fecskék, rókasármányok, tűzliliomdenevérek, lepke-
piócák, szitakötőegerek, halkutyák, bagolypávák, kecskebak-
halak, pillangómacskák, rózsapárducok, szamártövis-skorpiók,
ormányosbogár-patkányok, kristályrúdkéve-csókák, varjúibolyák,
korallvázharang-szöcskék, virágsáskák, tetűvirágok, cinkepoloskák,
földigiliszta-tulipánok, és ki tudja még miféle dupla létezők,
inkább törpék, mint óriások, tébolyok, poklok, szenvedések, temetők.
Folytathatatlanok és megállíthatatlanok. Kimondhatatlanok és
virágzó dagadt diadallal létezők, a haláltól-összeragasztott
dupla halálok, egymásnak-értelmetlen virágzások, szenvedések
és pusztulások! Miféle csontváz-szövetség tartja össze őket, miféle
páncélos-rostos-puha-kőágú-kristálydorongú-csontpálcikájú-növény-
száras-kitinhordós-kitinhártyadongás torz szerkezet, egymásba-csigolyázó,
és egymásból-kigerincesedő növényszár-kőkalicka-kristályketrec-
csontkosár-kitinpáncélruha-szövetség? Micsoda csont-kő-toll-szőr-
hús-szőrbunda-virágszirom-bibeszál-halpikkely-kopoltyú-pikkelyház-
tüdő-gombaszár-kristályköteg-összenövések, egymásból-kiágazások,
egymásból-kitolúlások és egymásba-források nemzettek, születtek,
virúltak és haltak meg itt, a tiszta, tiszta réten, a tiszta, tiszta,
zsombékos, sásos, kákicsos, nádas kis mezőn, és messze odébb, az
ismeretlen, titkos messzi tájon, amely ki tudja meddig ér, amíg
csak kő lesz, puszta, puszta kő, piros szénkristályizzású kő-kalász-
pusztaság, izzó fehér kristályszivacs-messzeség, kő-lángú üresség,
kormos, mohás, léttelen, fekete-kő-temető! A legfurcsább mégis az
az óriás százlábú volt, amely szivacsos kristályhordókból összeforrasztott
kristályhólyaglánc-testét lassan kígyózva és tekerve lába felé
mászott, talán hogy iszonyú kő-pikkely-durungján, állatokkal, virágokkal,
növényekkel és rovarokkal-virágzó kőpikkelyliliom-lábán gyűrűsen
föltekeredve ember-törzsére másszon, talán kis kukaclárva-gekkó-
levelibéka-ebihal-rózsahurkahernyó-tarajosgőte-keverék ember-
fejére szikrázó kristálytöviskoronának, s ott üljön, mint csipkés
üvegkalap, millió-küllős üvegkerék, villogó kristálytűkből-font
üvegkoszorú. Igen, a legfurcsább ez a százlábú volt, mert üveg-
hordóiból, az üveghordólánc minden abroncs-szeletéből és gyűrű-
izmából másfajta láb nőtt ki izmosan és csontkristályosan mégis, oly
vaskosan, hogy a dúdoros kemény izmok, mint borostyán-kévék
tapadtak körűl az üvegcsontra, s a felsőcomb tövénél liliom-
kehelyszerű húsos kötegben forrtak a légzőlikacsos üvegtörzsbe.
És minden lába másfajta lény lába vala, és minden lába-végződése
másfajta lény lába-végződése vala. Volt madárláb, hattyúláb, pókláb,
borjúláb, csikóláb, szarvasbogárláb, légyláb, lepkeláb, őzláb,
vakondláb, varangyláb, egérláb, rókaláb, macskaláb, darázsláb,
sündisznóláb, hangyászsünláb, tetűláb, majomláb, gyíkláb, elefántláb,
zergeláb, zebraláb, zsiráfláb, vizilóláb, orrszarvúláb, keselyűláb,
galambláb, medveláb, kacsacsőrűemlős-láb, kengurúláb, torláb, temető-láb,
potrohláb, fejláb, rágószerv-alatti-láb, fogóláb, kotróláb, ásóláb,
sáska-láb, csontálarc-szájnyílás-körüli-láb, szöcske mohos kősisak-
koponyája-lába, sáska szögecselt állatcsontlemez-hernyó-sisak-
koponyája ajak-koszorú-lábai, hódláb, pingvinláb, rákláb, és
még ki tudta hányfajta láb, hártyákkal, körmökkel, karom-rózsákkal,
nagygombos gumipálcaujjakkal, osztott, hasított, egypatkó-patákkal,
hártya-legyezőkkel, kristálysöprűkkel és üvegbuborék-pamat-esernyőkkel,
szőrösek, pikkelyesek, palásak, bőrözöttek és hártyázottak, csont-
ágak, kő-ágak, moha-ágak, kitin-ágak, kristály-ágak, érc-ágak,
szőrcsizmák, tollcsizmák, mohacsizmák, és pikkelycsizmák. És
még ki tudja hányfajta lábak valának lassan-gőzölgő kristály-szivacs-
testéből kinőve, ki tudja hányfajta lábak valának? És mindegyik
lába menni másképp akart, menni vala, kopogva, nyikorogva, nyögve,
hártyázva, kaparászva, karom-rózsákkal kapaszkodva, medve-
mancsokkal totyogva, csikópatákkal kopogva, macska-pamut-
rózsaugrásokkal ugorva, kengurú-csontszőrlegyezőkkel csapkodva.
Ahogy ment, szinte nyikorogtak kristálycsigolyái, s kristálymoha-
hordó törzslánca az ezer-más lábakkal lassan tekeredett az
óriás kőpikkelypálma-oszlopok felé, vitte tömpe üvegfejét a
grafit-pont-szemekkel, vitte, vitte a halál felé. Mert alig ért
a jobb kő-oszlop közelébe, az a neki-puha lápból, a virágzó
könnyű sárból nagy cuppanással kihúzódott, s a csonteres, iszonyú
kőhártya-talp egy fokkal odébb úgy verődött vissza a virágos könnyű
sárba, a virágzó sárszivacsba, mint csigáskarmú, kőbordás
kő-esernyő-bomba, hogy a százlábú eltűnt alatta ezer-más
lába virágzó rejtelmével és üvegszivacsgyűrűlánc-törzse láb-
mámoraival, virágzó értelmetlenségével, s ezer-lénnyé fröccsent
szét az üveg-csoda, ez a mindenféle létező lábából összeragasztott
üveglánc, mintha pók, szamár, béka, gyík, légy, hód, kecske,
malac, lótetű, sáska, emu és mindenféle más tiszta lény csomósodott
volna össze egy kopasz dombon özönvíz-ijedtében, s ezt a minden-
fajta állat-kupacot érte volna a kő-esernyő-bomba, a kő-
dugattyú-telitalálat! Ő-maga, a virágzó üvegértelmetlenség eltűnt
a sárkoporsó büdös fenekén, a láp gázmirigy-gyomrában, a
takonylepedékes vízlegyező-szemfedő alatt, csak itt-ott a sáros
füvön, a víz gyűrűző felszinén, s a sarat-dagasztó sárkánygyík-
láb kőpajzsain, mohos, virágzó barlangszájaira tapadva, s az
óriás sarok-kakaskarom hegyére ragadva rángott egy-egy láb,
tehénláb, madárláb, rovarláb, békaláb és egyéb kitin, szőr, pikkely,
hártyacső-halál, pata, köröm, mancs, és hártyatalp-dermedettség.
Igen, a legfurcsább mégis ő volt, a koronátlan Százlábú-király,
a mocsárba-taposott virágzó állat-összevisszaság. Mert voltak itt a
zsombékos, sásos, kákicsos, nádas tiszta kis mezőn, rejtve és
a zöld függönyökből kifedve, kis sárbarlangjaikba bújva, hideg
sáralagútaikba fúródva, kicsücsörödő szájperemű, taréjos sár-
kancsóikban lihegve, csipkés sárzacskóikban, nyállal összeragasztott
sár-zsákocska-fészkeikben dobogva és lihegve, fészkeiken és tojásaikon
ülve, virágok között merengve, darázspapirházban bozsogva és a
levegőben cikkanva, libegve, remegve, dörmögve, zúgva és zizegve,
föld-üregükbe tekeredve, gödör-tojásukban szuszogva, víz-alatti
pókhálóharangjukba dugva légbuborékos, szőr-bokros, pamut-
bojtcsokros potrohukat, sárgombóc-köcsögeikben petézve
éppen, voltak itt a vízben, a fűben, a földben, levegőben és a
virágokban, kalászok üvegtüskéi és vízalatti gyökerek lepedék-
fodor tekervényei között, a vízben, a földben, a kőzetben, a fákon,
növényzetben és a levegőben tiszta, tiszta, tiszta lények is,
eredendő-alakzatúak, eredendő-értelmezettségűek, eredendő-
megálmodottak és eredendő-végzetűek is, mámoros, tiszta,
tiszta lények. Bogarak, pókok, rovarok, emlősök, rágcsálók,
halak, férgek, hüllők, kétéltűek, lepkék, sáskák, szöcskék,
patások, növények és virágok. Vadkecskék, vadcsikók, vad-
szamarak, vadlovak, rókák, rákok, legyek, tetvek, liliomok,
szitakötők, harangvirágok, szarkalábak, fákon és a levegőben, a könnyű
tiszta levegőben tiszta, tiszta, tiszta madarak, csivitelő, csicsergő,
éneklő, füttyögő, sikoltozó, rikoltozó és forgó, pörgő, keringő,
lobogó könnyű, könnyű, könnyű tiszta madarak! De ő
nem látta maga körűl a létet, nem látta vala maga körűl a sistergő,
fortyogó, forró, bugyborékzó, zakatoló, hörgő, sikoltozó, szerelmes
és halálra-készülődő létet, a földben, a vízben, a sárban, a
kőzetekben, a fákban, a füvekben, a fákon, leveleken és virágokon,
a földön és a föld alatt hemzsegő alakzatokon, a tisztákat és a
keverékeket és a bűntől-fogantatottakat, a kettős-végzetűeket, s egy-halálúakat,
az egymásban-szenvedőket, s egymással-vonszoltakat, az egymástól-
meg-nem váltottakat, s az egymással-összenőve-marakodókat, az
egymástól-álmatlanokat, az összeforrt-másképp-evőket-másképp-
ürítőket, a több-részükben-másképp-emésztőket-másképp-szenvedőket,
másképp-terhesülőket, a többfajta szépség és többfajta vágy hús-
szőr-kitin-pikkely-mirigyragya-összeforrottjait, a lehetetleneket és
vergődőket, a halállal-minden-testrészükben-másképp-üzekedőket,
a madárfej-bogárpotroh, halfarok-szitakötőkoponya-üveghólyag-
csöcsök, a rókafarok-szőrmozaikszárnyú-lepketest, a lila páncél-
olló-durung-kék-acél-ajakcsipesz-szakállú rákfej-ráktörzs-
kócsaglábú-darázsszőrhordó, a gémfej-pókhátsórész, a mészcső-
hurkatekervénycsigaház-nagyérküllős-szőresernyő-fülű-patkósorrú-
denevérfej szövetségét, nem látta az egymásból-kidagadókat, az
egymásban-ragyogókat, az egymást-virágzó-részleteivel-összeragasztott
vartyogókat, kaparókat, sziszegőket és sipítozókat, a másképp-
nyelőket-másképp-emésztőket, másképp-fosókat-másképp-
húgyozókat, az összevissza-szőrösödőket-pikkelyesedőket-
bőrözötteket-páncélozottakat-tollasodókat-karmozottakat-
patázottakat-csőrözötteket-gumigyűrűs-szájú-pikkelytokos-bíbor-
gumizsák-tátogókat, a varangyosbékafejű kiscsikókat, az
óriás mohacsipkecsáptollas szőrpikkelykoponya-lepkefejű
vaddisznókanokat, akiknek tömpe mohabuborék-tokájából
öt szívókacs tekeredett legyező-alakban a mocskos kan-szügyekig,
mint öt szőrcsigaház, öt külön moha-pikkely-tekervény-szakáll.
Nem látta ő maga körűl, s maga fölött a fénylő tiszta levegőben
a tisztátalan, s a tiszta létezőket, a röpködő gyík-kristály-
legyezőket, a cikkanó lókoponyás pamut-kereplőket, a
pamutból-horgolt-vitorlás teknősbéka-csecsemőket, a madár-
lovakat, menyétsasokat, holló-százlábúakat, lüktető
hártya-vitorla-buborékokat, skorpió-medúza-gyíkokat, a
szitakötőszárnyas-foraminiférákat, amelyek ott libegtek feje körűl
ezer takony-liliomos, kocsonya-bojtú, éhes üvegszívószájharangú
kőcsövecske-szövevény-testük ezer befalazott-cellás, csigásan föl-
tekert ezer kőcsövecske-kútnyílású mészvázkürtjével, a
radiolária-szöcskéket, amelyek ott pattogtak vérpettyes,
nagycombú páncélos-szöcskelábon, mint állatüveg-rózsákkal,
egysejtű-takony-kalászokkal, és éhes üvegbimbókkal kőszitarost-
hálójuk likacsain kitüremkedő kovacsipkeváz-ingek, kova-
csipkeváz-mellvértek, kovacsipkeváz-sisakok, kovacsipkeváz-csikóhalak,
nem látta a sáskabaglyokat, hangyakristályskarabeuszokat, cinke-egereket,
a rózsapirók-kecsegéket, fölcsapott pórusos kitinszárnyakkal, s
kigöngyölt rózsaeres hártyaszárnyakkal elzúgó, óriás lemezcsáp-
szélmalomkerékkel zengő mátyásmadárfejű csigabigákat, akiknek
kék tollsisakjából, gyűszű-orrlikú csőrtöve fölött, vastag
pihetoll-homloka alatt, a csőr-homlok-összenövésnél, a szaru-
toll-találkozásnál fújódtak ki négy-ágú gumihártya-tehéntőgy
csigaszemei, az eres hártyatőgy-üregekben a higanymirigy-kalászokkal.
Nem látta ő a tüdő-kopoltyú-légzőhólyag-lélegzőcsőhártyabélfa-
mirigyszövetátszűrődés-légzőgödör-lélegzőket, az egymással
lehetetlenűl összekevert fuldoklókat, szuszogókat és lihegőket,
a nagy-fújásúakat és robbanva-pihegőket, a lágy-lohogókat
és nehéz-fújtatásúakat, a fülkagyló-mögötti csontpikkelyt-
dobogtatókat, a pikkelypocak-tokát remegtetőket, a far-fújásúakat,
a hasfal-hullámoztatókat, a mellkas-emelőket, borda-ernyőt-
ringatókat, a kopoltyú-tátogókat, vízalatti léghólyag-szürcsölőket,
vízalatti levegő-harang-ivókat, a légzőcsőkijáratszájúak szőrkoronás
gyűszű-kút-potroh-kitincsőszitaszövevényével szuszogókat, a tarkó
buborékmirigyszövet-tüdőtollaival a vízből a levegőt-kiszűrőket,
nem ismerte ő a csiga-tüdőket, madár-tüdőket, hüllő-tüdőket,
kétéltű-tüdőket, emlős-tüdőket, bogár és rovar-tüdő-korall-
fákat, a levegővel, léghólyaggal virágzó potrohbelső-korall-polipházakat,
amelyek utolsó póruskorallzsák-ágai a kitin-hordó-csontváz
felületébe szájadzanak, s ott buborékzanak, párolognak a
páncélmoha rücskei, páncél-szőr virágporos és dögszagú csokrai
között. Nem ismerte ő ezt az összevissza-nőtt, összevissza-szőtt,
egymásba-ágazó és egymásból-kirügyező világot, s a bűn-előtti,
megmaradt bűn-utáni tiszta, tiszta létezőket, a rákokat,
rigókat, hüllőket, madarakat, emlősöket, mert nem ismert
vala semmi, semmi mást, sem az egynemű, sem az összetett
világot, sem a tobzódva bűnnel-erjedő, sem a tiszta álmot,
és nem ismerte vala önmagát sem, csak a mérhetetlen büdös, kő-
hömpölygésű, kő-borítású, kő-pikkelyezésű bendőjéből
fölbugyborgó Kíváncsiságot, s a tébolyúlt, vak, mámoros, elhülyítő,
foszlány-alakká és fölfújt léghártya-testté, izzó buborék-tömeggé
finomító éhséget ismerte vala a Kíváncsi Megnevezhetetlen,
a kétszer-haldoklású, kéthalálú dupla-Butaság, csak az
éhséget ismerte vala ő, a titkos, titokzatos kettős-test-erjedésű
buta titok, az emberhús-sárkánykő-vánszorgás, az ember felső-
test-sárkánygyík-testalsó egymásból-kihámozhatatlan, egymásból-
kifejthetetlen egyszerű összevisszasága, a természet ember-
ősállat-tébolya, ez a kőhártyatalpas kőpikkelylibalábon sárkány-
gyík-alsótestét vonszoló kettős könyörtelenség, ez az ember-
rózsa-virulású kétlábú kő-tülök, ez a kősipkás-koponyahátsórészű,
vérző paróka-lobogós, nagy szőrcsésze-köldökű lüktető
rózsakukac, akinek kis kövér csöcsei remegtek, mint a hernyók
kristályszőrkoszorús takonycsöcs-lábai, piros moha-mellényéből
tömpén kidudorodva, s csecsrózsái ráncosan összecsücsörödtek, mint
a piócaszáj. Csak az éhséget ismerte ez a kentaur-embertörzs, aminek deréktól nem
kövér csődör teste folytatása, de kőhólyagpocakú óriás, tüskés
kőtekervény, a farokvéget lezáró szikrázó tűkristályharanggal,
ez a hihetetlen anya szűlte, hihetetlen sárkány tojta tojásból kikelt,
ez a hihetetlen tehén ellette, ez a hihetetlen kanca ellette,
ez a hihetetlen elevenszülő-gyík véres vaginafodraiból kimászott,
ez a hihetetlen asszony-sárkánygyík-emse méhburkát fölrepesztve
kis gumigombos gekkó-ujjaival, vagy még puha gumi-sárkánylábaival:
a durrogva-ökrendező véres és nyálas hüvelyzsákból kirángó, a
vastag hosszú ágyékszakáll, ragacsos nemzőszerv-hajzat, szörcsögő szülőkút hínár-
uszonyain lassan fészkébe csúszó, titok-tudja milyen combok
gőzölgő hasítékából, vérböfögő barlangjából lassan kimászó,
levegőre-evickélő, ki tudja hogyan fölsíró, ki tudja hogyan
fölvinnyogó, ki tudja milyen első-sikítású, első-hörgésű, ki
tudja milyen csöcsöket, emlőket, csecsbimbókat, tőgyeket szopni-
kereső, ki tudja milyen tőgyzsákokat, emlőgombokat rágicsáló és
fuldokolva-szopó féreg-ember, sárkány-kukac Titokzatosság!
Csak az éhséget ismerte ez a mítosztalan kentaur, ez a kis sorvadt-
nemzőszervű férfi-sárkánybak-keverék, akinek apró férfi-ivar-
szerve ott csüngött iszonyú kőpikkelyes kőbuborékpocakja mögött,
a kőtövis-taréjozású kőkúp, a pikkelyes kő-leguánfarok
tő-kezdetének tövénél, a palával-körűlrózsázott-szájú dupla kő-bimbók,
a fehér csontlapokkal körűlszögezett kloáka-nyílás és szülő nyílás
alatt, mint hervadt kőzacskóban két bezápúlt-kőtojás, két
kőhólyagbimbó, iker-kőbuborék-mirigy, s a kőfodros-végű, kő-
pupillás kőrügy-végződésű kővessző, a kőcsöves-belű, vánnyadt kő-
gyomrú kő-giliszta rászáradt a herezacskó mirigyes bőrére, mint
ős-asszonyszobrokon két kő-emlő között a kőgyík. Mert nem ismerte
a szerelmet sem ez az embertörzs-sárkánygyíkmásodtörzs-
keverék, ez a kíváncsi rózsás emberkukaccal összenőtt kő-kérgű
ebihal, ez a kővonaglású rózsahernyó-végzet, és a halált se ismerte
még, hiszen nem látta maga körűl, maga alatt és maga fölött a
szerelmet, szaporodást, haldoklásokat, halált, temetéseket,
temetőket. Csak az éhséget ismerte vala ő, a titkos, titokzatos
Nehezen-megnevezhető, Alig-elnevezhető, csak az éhséget
ismerte a másra-hülye, s másokra-buta, és az elmondhatatlan kíváncsiságot.
Nem látta maga körűl a boldogtalan-boldog bozsgást-bizsergést-
mocorgást-halált-temetést. Nem látta teste sárkánygyík-
másodfelét sem az őrjöngő tiszta fényben, ahogy most lassan újra
hátranézett maga mögé, mint a kentaur, ez az emberrózsakukac-kőebihal-ikerség
az őrjöngő, tiszta, tiszta fényben, csak ember-csípőjéből hengeresen
hosszan kinövő, dagadt fehér párapamuthordót látott vala
sárkánygyík-teste helyén, izzó selyemgőzből szőtt óriási bábot,
szikrázó, duzzadt, lüktető hernyótokot, vastag szivárványló gőz-
zsákot, dobogó páraszőr-kancsót, lángoló gőzmoha-hüvelyt,
amelynek sárkánygyík-másodteste a kőféreg-lakója, kőhernyó-
csecsemője, kőlepke-magzata. Igen, sárkánygyík-alsóteste
helyén csak ezt a szőrös gőzbuborékot látta, sárkányteste lélegző-
nyílásaiból kövéren kigöngyölgő páraszalagokból font szoknyát
látta gyíktestén, mikor lassan a kővel-összeforrt far iker hús-
buborék-kezdeteire hátranézett, mint a kentaur, a szakállas
ember-csődör. Szikráztak a pikkelyhámba és bőrszövetbe-növő
más-más kezdetek, vagy végződések pihéi, gyöngypikkelyei, szőrei,
pórusai és likacsai. Aztán embertörzsét gyorsan előre visszafordította,
mert már oly tisztán hallotta a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt,
hogy szinte dobhártyáit hasogatta csengettyű-késeivel, csilingelés-
lándzsahegyeivel, és sietett volna, ha tudná mi az, mint napról
a kukac, mert puha és rózsálló embertörzsén a bőr égetten föl-
hólyagzott, vízmagokkal fölbuborékzott és repedt szét nyálkát,
enyvet eresztve, gennyes váladékot szívárogtatva magából, bárhogy
is védte törzsét a bíbor mohamellény, de nem födte vállait, karjait,
kezét, sőt arcán: az orron, halántékon és homlokon is kis hártya-
selymek, bőrhártyák, fehér hámcafatok pöndörödtek, szirom-
lottak és repedeztek viszketve a nap tűzcsápjai, lángkocsányai
szívókorongjaitól hólyagosan fölszíva és sebzettre kiégetve. Ment
is, vonszolódott, hömpölygött, ahogy tudott, ment gyorsabban
valamicskét, gyorsabban emelgetve iszonyú kőhártyatalpas kő-
dugattyú-lábait a hang felé, a hang felé, a tiszta, tiszta dal
felé, érezve tán közeli halálát, vagy csak a titokkal be-
gyömködni vágyva egyszer és hirtelen-földagadt kíváncsisága
mérhetetlen átlátszó hártyazsákját, érezve tán közelgő halálát
ment a zöldszivacs-rétet dagasztva és redős kőgyűrűlánc-
nyomokat hagyva a fölgerjesztett virágos könnyű sárban, mint
eső után a giliszta a gyermekkor fénylő sárbőrű udvarán, ahol
hosszú sárcsigolyás redőnyom-szalagok maradtak reggel felé, a
bodzaszagú, orgonaszagú, szederfaszagú, kaporszagú, mályva-
szagú reggel felé a fényes tiszta sárban, mint játékautó
sárcsipkés gumikeréknyoma. Ment a dal felé, a tiszta, tiszta
dal felé, hatalmas kőgilisztanyomokat hagyva maga után a zöld-
lepedék sárban, zöld, vízzel és nyállal bevérző-sár-zsákokat,
sárba-préselt halálokat, vad, vízzel-hólyagzó temetőket. Ment a
dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, közeli gyors halálát tudva szinte,
ha tudta volna szegény a halált, ment a dal felé, a dal felé, a tiszta,
tiszta dal felé a hatalmas embersárkány-gépezet, a halálba-hívó dal
kő-fészke felé, az óriás, halott, fekvő kő-anya dal-magzata
felé, amely neki még nem tudott megszületni, mert ott hevert nem
messze már a halott kő-anya-óriás, a szétroncsolt-fejű kő-
hulla-asszony ott feküdt nem is oly messze tőle már, ott feküdt
kő-térdeit fölhúzva, mohos kő-combjait a csillagokra nyitva
hasára-csúszott kő-szoknyája véres csipkéje előtt, s fagyottan
tátongó kőbarlang-zsákja zengő belsejéből, a kőfodrok és kő-
lebenyek közűl áradva ömlött kifelé, zuhogott kifelé a dal, a dal, a
tiszta, tiszta dal, a tiszta, tiszta dal! Ott feküdt a halott kő-anya-
óriás és széttárt kőmirigy-torkú szülőbarlangja zengő üregéből
áradott vala a dal! Mert ott ült ő, a megszületni-nem-tudó, vagy
megszületni-nem-akaró, a halálból-kidaloló, a kőbarlangban-
harangozó, ott ült az elzuhant roppant kő-halálban, a hatalmas
megrepedt kőbuborék-magzatburok közepén, ott ült a halálban
a halálból-kibújni-nem-akaró, halálból-kiforogni-nem-akaró
gyermek, ott ült az óriás halál-kőanyában, a megrepedt magzat-
burkú halott kő-halálban, a halott kő-asszony kő-buborék-
cellájában az ismeretlen gyermek, az éneklő tiszta csoda, a
tiszta tiszta tisztaság, ott ült a halott kő-anyában, ott ült az
asszony-kőhalálban, ott ült a kő-cethal-asszony szétrepedt kő-
hólyag-tarsolyában és énekelt magában. És énekelt és énekelt
magában. És énekelt és énekelt és énekelt és énekelt és énekelt
magában! De ő, az embertörzs-sárkánygyíkhátsórész-Ámulat,
az egy-anyából-kibújt, a ki-tudja-milyen-anyaméhből-kiökrendezett,
pici, nyálas csigabigaszájfodros-buborékos-rózsasziromsalátaszájú csücsörgő
Mohóság nagyot-zöttyenve hirtelen megállt, hogy meglobogtak kis
rózsamohás fülkagylói mögött a bíbor axolotl-kopoltyútollak, a
tarkócsont-elágazásokból kis gégecső-kürtből kinövő kék
mirigybuborék-tüdőlevelek, mint a kakasfarok. Igen, zöttyenve
hirtelen megállt, mint egy óriás kő-kenguru, hogy a térdbütykökig
sűllyedt a virágzó könnyű lápba, nagy zökkenéssel hirtelen megállt,
s izzó, lángrózsabokorral körűlnőtt ember-sírkő-törzsét hátra-
csavarva a fardúdorok két izomgolyója felé, a pikkelyes
sárkánytörzs-összeragadás felé, mint a kentaur, a szakállas ember-
csődör, ha kövér lótestére, vastag farokzászlójára visszanéz:
a páfrányerdőre merengve hosszan visszanézett, a párás, lucskos
páfránypikkelybarlangra hosszan merengve visszanézett. Az
elhagyott óriás zöld, mirigyes, gőzölgő-pórusú, növényzsír-pikkelyű,
szőrős és buja, könnyező, nedvedző csipketoll-növény-barlangra
vágyódva visszanézett. A szőrös kristálycsipke-csáp páfránylevelek
zöld növény-Mennyországára visszanézett. Az elhagyott zöld hazára
nézett vissza merengve, talán nem-is-tudja-merengve, hosszan
az Alíg-megnevezhető, ember-anyja moha-sírja felé nézett vissza talán,
sárkányapja gyökér-szőnyegbe tekert, gyökér-szemfedőbe csavart
csontjaira nézett vissza talán, ember-apja zölden-elrothadt
szíve felé, sárkánygyík-anyja mohába-korhadt ágyéka, méhe,
emlői felé nézett vissza talán. De lehet, csak az Éhség nézett
vissza vele a párás zöld páfrányrengeteg felé, a gőzölgő óriás
páfránypikkelykása-kancsó felé, az óriás zöld-moha-tojás, az óriás
zöld párolgó pikkelyragacs-báb felé, a párolgó páfránytoll-dongás
pikkelyhordó felé, a zöldszivacs anyaméh felé, amelyből
kíváncsisága kibújt, elfeledve lénye határait, léte korlátait,
szülő-végzete intelmeit. Nézett, nézett hosszan merengve hátrafelé,
a párás páfrányerdő felé, mint aki zöld héjait, hártyazsákját,
rostszövet-bábját vágyja vissza már, a mégegyszer-elérhetetlent,
a másodszor-el-nem-érhetőt, a bolondúl-elhagyottat, az
ostobán-szétnyitottat, a bűnösen-szétlegyezettet, a gyalázatosan-
szétroncsoltat. Mert a gőzölgő zöld vadon, a párolgó páfrány-
erdő neki már messze volt nagyon. Vala visszahozhatatlan ködös
zöld messzeség, zöld pára-Mennyország, halott moha-tojás, zöld-
szivacs-urna, növénnyel-befutott halott anyaméh, virággal-kizöldűlt
dermedt szülőbarlang, titkos magzat-léte zöld moha-buborékja.
Igen, a párás páfrányerdőre úgy nézett vissza vala, mint aki nyitott
méhű halott anyjára visszanéz, mint aki ravatalára, koporsójára
vágyva visszanéz, mert most már az se lesz neki. Lucskos zöld
szemfedő, csipke-nyirok-moha-ravatal, páfránycsáptollas lepke-
gyomor-sírgödör, amely nyirkaival, nedveivel két-szerkezetű
csontvázáról a húst lassan lerágja, kettős-végzetű csontjaiból a
velőt kiszopogatja, emberkoponyájából az agyvelőt és sárkány-
gerince hátközépi óriáscsigolyája másodkoponya-agyvelőgödréből
az agyat kiszopja, mint a velőscsontot az öregasszonyok. Nézett
vágyódva visszafelé, a párás páfrányerdő felé, mert olyan volt
az a párás, tollas messzeség, mintha óriáslepkék milliárdja ült
volna koponyabúbig a vastag mohába bújva, s csak állat-kocsonyával
töltött hatszög-cellájú, szőrkoszorús darázspapirház-szemrózsa-
kupolájuk állna ki a mohából, moha a mohából, milliárd moha-
buborék-koponyatető, s azokon az óriás zöld csáptollak, hatalmas
mohacsipke-legyezők, kristálygerendaküllős zöld szőrcsipketollak
merednének az ég felé párásan, mirigyesen, pórusosan, illatosan.
Éhes vala, éhes irtózatosan! És véres és büdös és nyálkás és savakkal-bugyborgó,
fekáliával-fortyogó ősgumiszövevény-beleiből és őstömlő másod-
bendőjéből elindúlt újra a vad böfögés, nagy gázbuborékokkal
szállt föl egyre-vékonyodó nyelőcsövén, a tekert, fordított hártya-
porcogótrombitán a böfögés és megtöltve szőrös, szakállas pofa-
zacskóit, kis savanyú nyálbuborékokkal foszlott el csigaszájfodrú
szájnyílása csücsörgő hernyós rózsaszirmain. Mert az Éhségbe
nézett vissza már, dupla-gyomrú testébe nézett vissza már, iker-
bendői kortyogó savanyú barlang-üregeibe nézett vissza már,
óriás fodros gumihurkatekervény-beleibe nézett vissza már, zabáló
önmagába nézett vissza már, sose-jóllakott, degeszre-sose-tömött
iker-bendőjű testébe nézett vissza már, elevenfaló, vad, nyihogó, röhögő,
szürcsölő, majszoló, szopogató, rágcsáló, ropogtató, gerinc-harapó,
csontváz-tördelő, hártya-zabáló, mohatest-porhanyót-csemcsegő, csontot,
tollat, pikkelyt és páncélt-szétmorzsoló, csigaházat, kitinburkot,
kagylót-összeroppantó Mohóságába nézett vissza már, amikor szőrös
kis törzsét hátracsavarva arccal a párás páfrányerdőnek hosszan hátra-
nézett, mint a kentaur, ha kövér farára visszanéz, s figyeli szakállas
arca mohón, hogy fölemelt hosszú farok-seprője alól a kitüremkedő,
vonagló húsrózsa-zsákból hogy böffen ki nagy szelekkel a gőzölgő ürülék,
szagos sárga növénygombóc, párolgó nyálkás növényrost-tojás. És most
látszott csak, ahogy törzsét hátracsavarva az embertörzs-sárkánytest
találkozásánál a pihés, mohazsindelyes, gyöngypikkely-pettyezésű bőr
meggyűrődött, ahol a sárkánytestbe futó pikkelyszövet durvább leguánpikkelyű
gumironggyá nő át, a derékból-kiinduló combgolyók összeforrásánál,
ahol a hasíték az elhagyott férfi-ivarszerv felé szakadna, hogy ott a két
test találkozásánál, ahol a férfitörzs hirtelen sárkánygyík-hátba
ível át, pikkelytől, szőrtől, moha-zsindelytől-sátorozottan ember-
végbélnyílása is van a Lénynek, kis szőrösperemű, feketefoltos
ürítő-szája, emberteste kivezető-csöve, lehet, hogy kettős-föladatú,
mint a kloáka, lehet hogy benőve hártyával, pikkelyszövettel, de
az is lehet, hogy azon ürít, sőt azon vizel. Mert amit kis üveglencsés levelibéka-
kezeivel, kis gumigombos gekkókezeivel mohón magába-gyömködve
zabált, csámcsogva, nyálat-köpködve rágott, amit oly falánkúl gyömöszölt
nyálas csigaszájfodros ajkai közé, amit oly izgatottan, gyorsan és bután
tömködött pici húsrózsafodor-szájába axolotl-emberkezével,
üvegből-fújt, rézdrót-eres pici tarajosgőte-üvegkesztyűkezével, amit
oly gyorsan és ügyesen fogott meg a levegőben, mint a kaméleon bunkós,
ragacsmirigyes buzogányostor-nyelve a legyet, amikor szőrös szárnyaira, szőrös
hideg szemére rácsapja, szinte kifújva szájából, mint szájüregében
föltekert eleven méznyálas légyfogó-papirost, hogy szeme se rebben,
mert tömpe pikkelykoponyáján a két szines pikkelykorsóba
ültetett szemgolyók korsóstúl föl-le-forognak, előre-oldalt-
hátra és lefelé, és lándzsahegy-pupillájukkal a kőeres szemgolyók még külön is
forognak a bíbor-bélésű pikkelyurnákban, igen, amit oly
könnyedén csipegetett le gumi-bütykös ujjaival a páfránylevelek
csipke-oldal-szárnyáról, kristályereiről, kristályszőrös kristályszáráról,
csipkepajzs-hegyéről, zöld csipke-lándzsáiról és csipke-
címereiről, s amit oly bután és mohón gyömködött
és gyorsan gyömöszölt picínyke szájába, s amit oly gyorsan
rágott meg egérke-fogsorával, s nyelt le sokszor meg-
rágatlanúl, nyersen, félig-leszopva, félig-összetörve, vagy egészben,
az megemésztve, leszopva, vagy megemésztetlenűl, az másutt
talán ki se jöhetett! Nem is keményen, de oly véresen, lágyan,
és sercegő-könnyedén, mint a madárfos, amelyben a megemészthetetlen
test és váz-részek összekeverednek a zöldes lágy salakkal, amelyben kitin-
szárnyak, kitin-páncélok, belsejét-kivedlett páncélbőr-ingek, kemény
héjak, kitin-combcsizmák, kopasz csáp-erek és szemhártyarózsa-
nélküli kitin-koponyák, aprócska csontok, csigolyák, kis gerincoszlopok,
kígyóborda-gyűrűláncok, halcsontvázak, gyíkbordahordók, béka-
medencecsontok és páncélos bogárszügyvértek, csőrök, karmok, tollak halmaza,
szőrgombóc, hajzat-csokor dermed meg, amíg a lágy ürülék füstölögve szárad. Mert amit ehetett, az
emberfelsőtestének is kevés volt, amit a párolgó páfrányerdő adott:
csigát, legyet, szúnyogot, békát, lepkét, szitakötőt, darazsat, méhecskét, dongót, gyíkot,
kígyókat, tetveket, poloskákat, bogarakat, álcákat, rovarokat, madarakat,
pókokat, százlábúakat, tojásokat, lárvákat, petéket, újszülötteket és
dögöket, bomló hullákat, rothadó, otthagyott tetem-maradékot.
Néha mókust, cickányt, egeret, denevért, növénymirigyet, mirigyszőrt,
virágot, ürüléket és levélzsengét, mindenfajta ürüléket, mézet, virág-
port, kígyótojást, gyíktojást, madártojást. Rügyeket, bimbókat, férgeket,
csipkeszőrt, és persze az összekevert, más-más-testrészű röpködő,
cikkanó lényeket, akik ragyogva, sisteregve, zenélve és zihálva
pörögtek, forogtak, sziszegve lobogtak ember-törzse és vér-zászlós feje körűl! És
hogy fogdosta, csipkedte, kapdosta és zabálta őket! Milyen mohón
és milyen értelmetlenűl! Hisz irtózatos sárkánygyík-másodteste
összenövés-kezdetéig sem ér a sok finom, porhanyó, ropogó,
páncélos, mohás, pikkelyes, szőrös, csáptollas, mirigyragyás falat!
Pedig hogy fogdosta, kapdosta, csipkedte őket, bogarászta a páfrány-
leveleket, a zöld és arany kristály-idomokkal, az izzó kristályszögekkel és
kristályszerkezetekkel töltött és benőtt páfránylevéltől-páfránylevélig-űrt,
a kristálytömb-testű páfránytörzstől-páfránytörzsig-csöndet törte kis
gumikalapács-kezével, ha dupla-bendői kortyogó büdös mélyeiből, a
piciből és az óriásból savanyú gázzal böfögve földühöngött az Éhség,
hogy törte szét gyors gumi-bunkó-öklével az óriás-csönd kristályait, hogy azok
hasábokra, szeletekre, rudakra, lapátokra, levelekre és kis izzó
idomokra-hasadva és szakadva hulltak a penészes, mohás, halottként-
erjedő alj-rothadékba! Hogy fogdosta, kapkodta, gyorsan a körötte
röpködő, cikkanó, surrogó, suhogó tiszta és keverék-lényeket az arany-
szita-levegőből! Hogy csipkedte szakállából, hajából, bajúszából, melleszőréből,
sárkánysziklába forrt ember-ágyéka kőpikkely-hemzsegéséből göndör szőr-füstként földühödő szőr-pajzsából,
fülpamacsaiból, a páfránypikkelyek pajzsárnyék-barlangjából, a páfrány-erek
szőreiből, s a páfránylevelek nyirkos, méz-mirigyes, lucskos-szőrű
hónaljából, csipegette rózsás, felhős és holdas csecsemő-körmeivel a
növényzetből és elérhető-önmagából a rettegő, dermedő, mocorgó, párzó,
tojó és falva-bizsergő aprócska lényeket, mint a majom bundájából, üstöke
bóbitájából, szőrkerék-szőrgallérjából, a csöcsei-közti-szőrmohából és
nemzőszerve vörös szőrzetéből a bolhákat, tetveket, atkákat, poloskákat.
Sokszor úgy nyelte le a tojást egy óriás buborék-nyeléssel, mint a kígyó,
s látszott, ahogy gégéjében, torkában, nyakában nagy hólyagként, óriás-
dagadásként csúszik lassan testébe lefelé, nő gyomra felé; néha türelmetlenűl
tátongó szájfodrai közé csapta a tojást, mert a legjobban azt szerette,
hogy az szétloccsanva arca szőreire fröccsent, s lefolyva odaszáradt
a sárgája, enyves fehérje az alsó ajakcimpa vörös légy-szakállára,
bajúsza piros gyökérszálaira, s a véres hártya-belsőbőrű tojáshéjcserepek
csigaszáj-ajakfodraira ragadtak, szakállába és fogaira, mint fehér
pikkelyek. S csak tömte, gyömködte, gyömöszölte, túrta bodros szájába
a tojást, lepkét, bogarat, dongót, darazsat, méhet, gyíkot, denevért,
ropogtatta, nyelte a lágyat, csücsörögve szopogatta a vért, a nedvet, a mézet,
s köpködte a szilárdabb részeket a levegőbe, a páfránylevelekre, a
növénycsipkelándzsákra, köpte ki nyállal keverve a szerkezet részeit,
a váz darabjait, s vonagló szájfodrai közt a porhanyó, puha moha-
testek szőrösen olvadva és púderesen porozva, hímporfelhőkkel
füstölögve ropogtak és omladoztak, s aranypor-csillagokkal és aranypor-
csápcsipketollak aranypúder-másolatával, aranymozaik-csipketoll-
árnyékával ragyogtak finom ajaklebenyein az odacsapódott csápok
aranyszőr-másolatai, mintha aranyfonállal lenne kihímezve szája piciny
fodorszoknyája. A darázs-mohatest, a dongó-bunda-korsó, a
méhecske-potroh-szőrtojás, a lepke-mohazsindelyvitorla, a csupa lüktető
moha-puhaság, csupa dobogó szőr-tojás, szőr-vitorla-ragyogás, a
sikoltozó pikkely-hímek, a visítozó mókus-nőstények, a csigabiga-
mész-nyál-kocsonyakeverékek, a jajgató, csipás, sárga bőrszegéllyel-kivarrt
csőrolló-tövű vaksi madárkicsinyek, méztakonnyal-beragadt-szemű vak
egércsecsemők és a feketebársony irhába visszahúzódott csökevényszemű vakond-
kölykök, cincogó fekete denevér-mohaesernyők, a szemgolyókoronás
pókok, a kristály-őszirózsa-szitakötők, sipítozó levelibékák, kecskebékák
és a varangyok nagy állatmirigy-rügy testükkel úgy tűntek el
fodros éhség-üregébe gyömöszölve, s úgy forogtak
rágószervei őrületében, dagadt pofazacskóiban nyállal
keveredve és nyálbuborékokkal beszőve, hogy éltek szinte még száj-
üregében, ott visítoztak, zümmögtek, sírtak, vergődtek és csipogtak
szája nyálas öblében, egymással véresen és mázasan összekeveredve,
s éltek még szinte mikor csomóban nyelte őket, mikor nyállal össze-
ragasztott szőr-csont-szemgolyó-állatüvegszemrózsa-bojtfarok-egérpofa-
tojáshéj-pikkelygyöngykása-kitinváztörmelék-mohadugó-koponyácska-
szárnytoll-faroklegyező-karomrózsa-csőr-csáptoll-mókusprém-denevér-
hártyalegyező-gombócként, vonagló eleven véres gombócként nyelőcsövén
üres ember-gyomrába lecsúsztak. S mikor nagyot nyelve, s talán
jóllakottan böfögve ásított egyet, s picinyke szája nyálas csigabigaszáj-
fodrait nyalogatta, látszott, hogy szájpadlása rózsás húsredőbordázatára,
csillogó fogaira, nyelve kékmirigyes tövére és nyelve pórusos rózsa-
szivacs-hegyére, s kivűl is a szájfodrokra, a cimpákra,
lebenyekre, az ajakcimpák körűli szőrzetre
tapadva ragyognak, pikkelylenek és tüzelnek kis csontok, fogak,
pikkelyszőrök, mirigyrongyok, csápok, állatüvegrózsa-bogárszemek,
egércsecsemő-lábak, madárkarmok, rovarlábak és a gyíkruha
gyöngykása-maradéka. Aztán mézes, ragacsos, virágporos, lepkehímporos,
szőrös, pikkelyes levelibéka-ujjait is tövig leszopogatta, gekkó-keze
ujjvégi gumi-dióit, mirigytüskés gumikorong-tapadólencséit is
leszopogatta, s keze olyan volt, mintha nem is kéz lenne, de csillogó
nyál-kesztyű, s hangosan ásított. Igen, ilyenkor szinte jóllakottan ásítozott
vala, és gyorsan elaludt. Állva aludt szegény. Mert csak állni
tudott vala szegény. Csak állni! Se feküdni, se ülni nem tudott
vala. Ilyenkor gyorsan elaludt. Kis emberfejét egy óriás páfránylevél
kristályszőrös csipkebordázatára hajtva aludt, a szőrös kristályoszlop-törzsből
kiágazó csipkevállak egyikére hajtotta fejét, s hortyogva aludt. Hajába,
amely a zöld csipketollakon szétlegyeződve bodrozódott, mint az
aranyfüst, hajába és a zöld csipkelándzsák és csipkepajzsok közt göngyölgő,
hólyagzó vérfüst-szakállába ilyenkor gyíkok, pókok, levelibékák, tetvek,
csigák másztak ezüst nyál-útakat húzva, pókgumicsipke-harangokat szőve,
vidáman brekegve, sárga gyöngyzacskó-tokadudát fújva, sziszegve
és lihegve. Különös, tüdőmirigy-kopoltyútollas üstökére madarak
szálltak csivitelve, a fülkagyló-mögötti axolotl-kopoltyúkra
nagy üveglapokból szögletes kristályhalommá ragasztott üvegkoponyájú
szitakötők ültek, óriás pamutpáfránycsáptollas, piros moha-koponyájú lepkék,
a csáptollak tömzsi szőr-tövénél fekete ikrarózsakorong-szemekkel. De ő,
a Most-már-végleg-Megnevezhetetlen, minderről mit se tudott.
Csak aludt hortyogva-szutyorogva, kis emberfejét a zöld
csipketoll-vállakra hajtva, s lüktető fodros orrlikaiba a
kristályszőrű levélkarok erjedt hónalj-szaga, a hónaljszőr-
mézizzadmány-szaga szívárgott, tetvek méze, viaszlemezkéket
szőr-abroncsaik és kitindongáik közűl izzadó méhecskék nektár-
szaga, hangyák tetűfejés-szaga, a növénymirigyek, növénymirigyszőrök,
levélerek, pórusok és pihék édeskés szaga szállt föl erjedetten, lassan füstölögve.
Lehet, hogy álmodott ilyenkor? De ki tudja mit álmodott ilyenkor?
Ki tudja milyen álma volt szegénynek, aki emelet-magasan ott
hortyogott a páfrányerdő moha-csöndjébe ásva fejét? Ki tudja kiről
álmodott vala? Ember-álma volt? Sárkány-álma volt? Ember-
múlt-álma volt? Sárkány-őskor álma volt? Sárkány-gyerekkor-
álma volt? Ember-tipegés álma volt? Sárkánygyík-múlt-álma volt?
Ember-rettegés álma volt? Sárkányapák és sárkánygyík-ükapák,
sárkánygyík-anya és sárkánygyík-ősanya szóltak álmában neki?
Álmában ott totyogott iszonyú kőtorony-anyja vastag kő-ebihal-
farka tövénél, az óriás kőmirigy-kloákarózsa illatában, s vakargatta
sárkánytaréjos őspikkely-őstüske-házacska hátát kis kőpikkely-
kesztyűs, kő-karmos kezével? Emlékezett még a homokban-izzó
sárkánytojás-üst véres, nyálkás, véreres-belsejű melegére? Vagy ember-
anyja rengő kicsi csöcsére emlékezett talán az álom, ahogy döfködve
szopta, rágta, s fodrosan az emlőre tapadó szája nyálas gyűrűjén,
s az édes izgalomtól lúdbőrös emlőn nyálbuborék-korona,
tejhabkoszorú dagadt, lüktetett, apadt? Vagy álmában
emlékezett arra talán, hogy növekvő sárkánygyík-csecsemőteste szűk
kő-kaktusz-bőrét nagy kínnal nyafogva levedlette, hogy jajgatva és
visongva kibújt, mint egy vérző hártya-bélésű, vérerekkel kihímzett
mirigyhártya-zsákbélésű Armadillo-kőmozaikpáncélból, mert sárkánykamasz-
korba dagadó testének szűk volt már a kőtüske-kőlevél-kőmozaik-
kültakaró, kő-abroncsaival, kődongáival és kőhéjbuborékaival
nyomta, feszítette csontjait, húsát, szinte egymásba-préselte
forrongó belső-szerveit, s kőzet-kültakarója stigma-végződésű kő-
csövecske-hálózatán szinte kipasszírozta másodirhája göndör zsírját,
teste ikráit, bojtvégződésű, érharangocska-végződésű, kefevégződésű,
és bóbitavégződésű hajszálér-szerkezete vérét. Ő meg ott ült a
forró, párás homokban, mint egy csöpp homoki gekkó, mint egy
lágy varasbéka, mint egy kő-krisztustövisgyík-Phrymosoma, mint
egy hosszú hegyes kőgyűrű-kukac-hangyászsün, mint egy kő-tobozállatka-
csecsemő, mint egy gyűrűs-kő-övek-hegyes-zsákja-tatu, mint egy
hosszú-kőpikkelyszalagfarkú-kőpikkelymenyét Pangolin, mint
egy zöld kőkaktusz-Tuataragyík, mint egy óriás üveghólyag-
szemű törpe-kajmán, hegyes hosszú kőragya-csőrfeje végén páncél-
korong orral, azokban pórusos csont-hólyagszegfű-orrlikakkal, ott ült
a forró, párás homokban, mint egy kőharmonika-csecsemő, kőcséve-
állatka, mint egy kő-kukoricacső-fiú, mint egy óriás kő-ászka, amely
teste gyűrűs kőkupola-íveit, kőboltív-tetőit, lemezes kőgyűrű-
héjait egymásba-tolni tudja, s lesz akkor hosszú, domború kőlemezzsák-
dárdahegy, kőlemez-borítású pajzs, s ha összegöndörödik, lesz akkor
egymásba-tolt-kőtojáshéjak lemezbuborékából összeszögecselt kő-
donga-abroncsú, kristálymálna-szemű kőkerék. Ő meg ült ott
a forró párás homokban, nyaka óriás kőcsipke-esernyő-gallérjával,
amely a lüktető pikkelytojás-tokából indul ki körben a fej
óriás kristálybordás és kristályküllős kristályhártyalegyezőjeként, mint
szikrázó kristálykörfűrészkorong, s fut utolsó kristályküllőjével és
hártyaszeletével a másik oldalon a pihegő tokába vissza, hogy ott fodrosan, a gyöngy-
lencsék szövedékébe belenőjön, ült lihegve nyaka óriás fölfújt
üvegkaktusz-esernyőjével, kőlencse-gumivásznú kőküllő-
gallérjával, mint kis Chlamydosaurus, ült a párás forró
homokban, mint nyálkásbőrű foltos-szalamandra, nagy kőér-
seprűbe forrasztott gumihártya-talpakkal, mint egy Xenopus-béka-
csecsemő, mint egy kis homoki gekkó. S míg lazán gyűrődve
száradott és páncélosodott teste új bőre, s gyöngyszövet és üveg-
kavicsszövet-gyűrődéssel redőzött, hernyózott és harmonikázott
lüktető kis testén a combhónaljak alatt, a pici kőkukac-nemzőszerv,
a kő-darázsszem herék, illetve herezacskók körűl az ágyékon, a
faroktő alatt, s gyűrt ráncos gyöngyfűzérzsákként lötyögött a
hosszú farkon, míg ült lágy, képlékeny, puha üvegrügy-kő-
tüske-kristálybimbó-gyöngykása-üvegszövet-ruhájában, s
hosszú lapát-alakú nyelvével lassan fejéről és szeme domború
üvegtokjáról a rátapadt homokot letisztogatta, nézte bután
a mellette heverő, gőzölgő, véres és leszakadt hajszálerek szőlő-
kacsával teleragadt-belsejű, szőrrel, véres nyákkal, nyálkás hártyával,
fénylő zsírfoszladékkal teleragadt-belsejű régi páncélzat-
öltönyét, a hólyagos félgömb-alakú szemlencsedúdorokat az
üvegálarc-bőrön, a pórusokat, repedéseket, nyílásokat, üveg-
hernyós csatlakozásokat, a hártyabőrös vágásokat, összenövéseket és
egymásba-övedzéseket, egymásba-lemezesedéseket, mint a pók,
amely vastag kitinbőrével együtt, mikor dagadó testéről ledobódik,
szemlencséit is vele ledobja, ami nem is más, mint a páncélos bőr
üvegbuborék-előreboltosúlása. Nézte régi önmagát, levedlett kőpikkely-ingét,
nézte régi-önmagát, levedlett tüskegumiöltönyét, kis hegyes feje
üres tüsketarajos üvegtokját, mint a gyík üres hártyapikkely-
fejsisakját, amelyen a kis orrlikak szaruköcsögei, hártyakancsói megrepedeznek,
mint a tócsák jéghártyabőre tavaszodván, bennük a jégtojáshéjú levegő-
buborékok tavaszodván, a homlokoldal dupla hártyamozaik-
buborékja, a szemgolyó-sisak dülledten szikrázik a napon, minden
sejtcella-ablakával külön-külön ragyogva, nézte levedlett
tegnap-magát, nézte lehámlott múlt-önmagát, mint a pók nyolc-
szemlencsés kitinkéreg-gázálarc-fejét, a levedlett kőhártya-
koponyát, a szájszervek körűl a kőhártya csipkés repedezettségét,
az orrlikak körűli kő-barlang-ürességet, s a tor üvegbőrözéssel
födött forgói, vaskos tengericsillagszerű combnyakcsuklói kifújt vékony üvegerezéses,
üvegfésű-karomkesztyűs laza üveghártyazsákjait, ahogy kifújódtak,
mint a csigaszemek, s lotyogtak, száradtak a napon, nagy pórus-
hálózatuk, a hártyacsillag-háló, mint a kristályatomszerkezet, mint a
molekula-szerkezet fekete ponthálói az elektronmikroszkóp alatt, üreg-
bendőjű pórusaik szájkörűli üvegércsápkoszorúikkal kinyíltak a
napon, mint a mélytengeri rózsaállatok, viaszrózsák tapogató-
csápkoszorús feje, rablónyúlvány-kocsonyakoronás-rózsafejbúb-
bélszája. Vagy ember-ősei sírjáról álmodott talán? Holtakról,
ravatalokról, sírgödrökről, temetőkről? Halottak illatos
magányával összezárt magányáról? Halottak zöldülő, penészedő
arcából világító, halottak hegyes zöld kucsmagomba-orráról,
halottak sárga váladékkal szívárgó, zöld penészfonalgomolygással-
erjedő, deres-szőrű orrlikaiból, pihés zöldmályva-levelű
állából illatozó szégyenéről álmodott talán? Halottak lekonyuló
szempillasöprűiről álmodott talán, amelynek gazdag mézragacsára
nagy zöldkristály-mohabuborék-szivárványos kristálygomba-szemű legyek,
kristályikra-rózsa-szemű, szivárványpántos, szivárványszalagos, szivárványöves szemű legyek
szállnak, s ott kezdik fésűlgetni, kristályecset-nyálbuborékkefe-üveglegyező-
kristálykaromsöprű-pihepamacs-hártyabélfürt-pamutbojt-mellső-
lábukkal kezdik tisztogatni az óriás üvegikra-szemgombák körűl a szőr-koszorút,
moha-álarcukból és nyakuk szőr-nyergéből a beleragadt tetűket,
mikrobákat, idegen petéket, tetűtojásokat, víruskristályállatkákat, gomba-állatkákat
fésűlgetni, kapargálni, kefélgetni, kiporolni? Vagy a halottak
zöld rongypépként a szemüregbe-száradó dermedett, mirigyragyás
szemhéjai között a homályosan elkocsonyásodó szemlencsék, a
bomló, feslő, erekkel-virágzó íriszek, aranyrepedések, aranygyökér-koronás-pupillák
zavaros takony-gödrének elmondhatatlan üzenetéről álmodott
talán? Vagy arról álmodott, amit nem is tudott, mert nem tudhatott,
amit talán sejtjei, sejthártyái, plazmái, sejtmagjai, idegrostjai,
zsírszövetei, tüdőszövetei, velőszövetei, csontszövetei, izomszövetei,
kutikulái, kefeszegélyei, pellikulái, mikrobolyhai, üregei, pórusai,
szervecskéi, lemezkéi, csillói, kromoszómái, molekulái,
kolloidjai, génláncai, nukleinsavai se tudtak, lénye sejtelmei se tudtak,
ami volt egyszer, egyszer volt, mint a mesében, üveghegyeken nem is
túl, a kristályhegyeken nem is túl, nem is túl azon, ahol a kurta-
farkú malac túr, nem is a bársonyszoknyában lakó bolha szívében,
nem is az isten-madarak előtt, a Garuda, a Simurg, a Züzülő-
madár, a Gerida-sas, a Smaragd-Anka, a Rok-madár,
a Holló, a Kakukk, a Galamb, a Sas, a Lélekmadár, a Halulu-madár, a
Homa-madár, a Sasarcú Géniusz, a Griff előtt, az ámbra-
illatot-lehelők előtt, akiknek fejében aranybogarak laknak, a
jégeső-taknyúak előtt, a Kristályangyal-madarak előtt, a Táltos-
madár előtt, a Beszélő-madár előtt, a Világító-Szárnyas-Emberek előtt,
a Páva, a Hattyú, az Elátkozott-madár előtt, a Zivatar-madár előtt,
a rózsa-nevetésű Tündér-madarak előtt, nem is az isten-madarak idejében,
de istenek, istenasszonyok, héroszok, gigászok, óriások, tündérek, sárkány-
emberek, törpék, manók, szellemek, állat-királyok, állat-istenek, isten-állatok,
démonok, táltosok, megváltók után, ami volt egyszer, hol nem volt, mint
a mesében, ami volt egyszer, egyszer volt, tündérek, boszorkányok, vas-
orrú bábák, sárkányok, ördögök, táltoslovak, sátánok, szörnyek, belzebúbok
idejében, vagy tán az Emberiség idejében, vagy tán a beszélő állatok
idejében, vagy tán a beszélő virágok idejében, szóló szőlő, csengő
alma idejében, talán az ember idejében, ami volt egyszer, volt, ki
tudja volt-e valóban, mint a neki-nem-tudott mondákban, Vogul
mesékben? Vagy arról álmodott, amit nem is tudott, amit nem is tudhatott
szívében? Amit nem tudtak vére sejtjei, lemezkéi, amit nem
tudott vére bársony-áramlása, selyem-lüktetése? Amit nem tudtak
szíve, lehet hogy dupla-szívének rostjai, pumpái, kötegei, gödrei, üregei, csövei,
billentyűi, amit nem tudtak szíve sejtjei sem, amit nem tudott
a vad szíve sejtmagjaiban embrióként összetekeredett, sikítva-sírva
megszületni-vágyó Szorongás! Igen, nem tudta ő sem, a titkos,
titokzatos Most-már-végleg-megnevezhetetlen, a Kétlényű-furcsa-
egység, a vágyódó, éhes Embertörzs-sárkánygyíkmásodtest-keverék,
nem tudta ő sem az álmot, nem is álmodott talán, csak süketen,
vakon hortyogva aludt, mintha moha-kötés lenne szemein, moha-
tömés kis rózsamohás fülkagylóiban, mintha egész feje óriás moha-
zacskóba lenne kötve, moha-harang-kalappal a vállakig le-
takarva, mint ahogy azt se tudta, hogy bogarak, lepkék, gyíkok, csigák,
békák, legyek, madarak, szitakötők ülnek fején, kis vonagló össze-
kevert lények vergődnek szakállába, hajába ragadva, ott csurgatva
kín-mézcsöppeiket potrohukból, tor-csöveikből, ott ökrendezve, okádva,
hányva szájukon nagy buborékokkal gyomruk tartalmát, fosva beleik pépjét,
a nyálat, mézet, ürüléket, kristályrúd-vizeletet, kristálykehely kloáka-
okádékot, s lángoló arany-hímporral festve be a szőrzet rostjait, a
hajzat ágait. Nem tudott semmiről a bután-hortyogó, csak aludt, s álmában
megrázta kis rózsaszőrkagyló füleit néha, mint a vizilovak. És most, hogy
a hosszú, buta, mámoros, mohó, merengő páfrányerdőre-visszatekintés
után tüzelő, lázas embertörzsét újra előre visszacsavarta, s lassan
csöcsein, mellkasán, kis szőrcsésze-köldökű emberpocakján lecsúsztatta
tekintetét az óriás-izomdagadású, ikerkőcsöcs-szfinxszügyű,
kőliliomösszenövésű alsótörzs-kezdetig, vagy felsőtörzs-befejezésig,
s onnan tovább az iszonyú kő-libalábak pikkelyeit sodorva szűk
tekintetével egész a kőhártyás, kőkarmos óriás kőlibatalpakig,
most hogy hülyén és könnyelműen-összeragasztott, idétlen kettős-
önmaga-elején végigcsúsztatta pisla, buta tekintetét, most hallotta
csak újra azt a hangot, most hallotta csak újra azt a dalt, a dalt, a
dalt, a tiszta, tiszta dalt, s egész ocsmány és szánalmas lénye, tüzelő,
izzó, gőzölgő lénye lázzal-vacogva, kőpikelyekkel-csikorogva, kő-
ráspolyokkal reszelve, kő-forgókkal-nyikorogva megremegett. Most
tudta csak, vagy nem is tudta tán, hisz oly bonyolult volt és buta volt,
most tudta csak, mikor az éhség mámor-tojása héját föltörve
embertörzsével ragacsos, mézgás álomtojás-éjéből kibújt, mikor
egész szomorú szegény lényével a jelenbe visszaszületett, s újra
a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal kő-fészke felé nézett, végig-
söpörve szemével előbb elűlső önmagán, most tudta csak, ha tudta
ugyan, hogy a halálba nézett vissza az előbb, a halálba nézett
vissza ő, de nem tudta még, hogy a halálba néz előre is,
hogy a halálba néz már a halálból, mikor a dal, a dal, a tiszta,
tiszta dal kő-fészke felé tekint. Halálból halálba nézett
most a Lény. Páfrányerdőből a dal felé, a dal felől a páfrány-
erdő zöld ravatal-ködébe, zöld-moha-koporsójába, zöld pikkely-
sírgödrébe, zöld növénycsáptoll-deszkái alá. Halálból halálba
sóvárgott szegény! Miért is kellett megszületnie? Miért is kellett
a páfránysátorából kikukucskálnia mohón és óvatosan? Minek is kellett kivánszorogni
onnan? Miért is hallotta meg azt a dalt? Tömte volna be
moha-dugóval, bogárpotrohhal, pikkelylekvárral, tinórú-gombával,
fonalgomba-gombóccal a fülét! Minek is kellett visszanéznie?!
Oly hosszan álmodozva visszanéznie! Nyomta volna ki két
bogyó-szemét, hogy durranva kifolyjon kocsonyájuk, fényük! Hátra
mért nézett, mért vánszorgott előre? Nem tudta ezt a Buta-Bonyolúlt,
mikor kis embertörzsét visszacsavarva a párás páfrányerdőre hosszan
visszanézett, mint a kentaur, az embertörzs-lótest-duplaság,
ha kövér tomporára visszanéz. Azt tudta csak, hogy a párás páfrány-
erdőre visszanézni jó, azt tudta csak, hogy hosszan visszanézni vágyott,
és másképp nem tehette, hisz nem volt kaméleon, hogy feje agyag-
csipkekorsóit hátrafordítva a korsólakó szemgolyó-gyümölcs
pupilláit a zöld párázatra tágítsa, míg gyöngybéka-feje előre
áll, se nyúl, aki egyik szemével hátrafelé is lát, sem óriás
fekete kristály-krizantém-szemű üvegkoponyás szúnyoglárva,
dagadt fekete hosszú-kristályhólyag-csokor-szemű, üvegkoporsófejű
szúnyoglárva, akinek szemei csokor-kötegtörzsére körben liliomosan
üvegizmok forrtak, s azok húzzák, forgatják előre-hátra, föl-le a szemet,
s a szemek forognak az átlátszó hártyaüveg-koponya üvegkocsonya-levében,
az összeforrasztott üveglapok, szögletes üveglapkristályok között, a koponyát
kitöltő, koponyát-alkotó üvegkristályok között, azokba ágazva és ágyazva,
mint fekete szederrel töltött tölcsérek, fordított kristálymálna-fejű
fekete kúpok. Nyakához szitakötőfej se ragadt, szitakötő se volt ő, akinek egész fejét
befödi, a tarkóig, nyakig, torkezdetig, benövi kettős-domborulat
kristályszem-sisakja, s kilencezer pigmentkehelybe ágyazott
kristálykúpja a fésűs, kévés, söprűs, bunkós idegszálakkal, kilencezer
cellasejt-ablakon kilencezer hatszögű képet vetít a facettarózsa-
kristálykéve-kúpcsokor tövén át az agyba, körűl, léte minden oldaláról,
minden kristálysejtablakából ragyogtatva kristályszem-ikravirágai
virágzó, boldog gyönyörűségét. Sem domború kristály-őszirózsa-szemű csíbor
nem volt ő. Vízlakó, se temetőbogár, akinek fején két harmincezer
kristálykúp-cellából összeragasztott ikrás kristály-szem-esernyőként
dagad a fekete pórusos kitinpáncélból kinőve domború állat-
üvegvirág-szeme, a tompa páncélfejen; sem tiszavirág-hím,
akinek négy szeme van szinte feje helyett, két oldalsó kövér
kristályszeder, s fölöttük vastag szem-turbánok virágzanak,
hatalmas domborúhátú kristálymozaik-korongok, sejt-napraforgó
tányérukkal kicsit oldalt fordúlva, mint a domború mozaiktetőjű
kristálykúptornyok, a ragyogó szederszemek mellett a hártya-koponyából
hirtelen dagadva-kinőtt szikrázó óriás kristálygombák. Mert csak két
apró, vaksi vadrózsabogyó-szeme volt az orrnyereg tövében, két pici
piros üveghólyag, piros írisze pirossal bőven erezett, s mintha piros
bársonymoha nőtte volna be apró piros pupilla-kútját. Minek
is nézett a párás páfrányerdőre vissza még? Mért vonszolta ki
roppant, buta iker-szörnyűségét az illatos, virágzó zöld anya-
méhből? Miért hallotta meg ezt a hangot? A dalt, a dalt,
a tiszta, tiszta dalt, amelynek kő-fészkét látni kereste? A
zöld páfrány-méhű halál szűlte őt, a párázó páfrányanya-óriás
szűlte őt. Vonagló, illatos növény-anyaméhéből okádta őt a
Halál a tűzcsipke-szemfedőjű, fákkal, cserjékkel, kalászos füvekkel, pudvás
növényzettel-benőtt kő-koporsó kőszivacs-fenekére. És most látta csak, most,
hogy először nézett végig magán, illetve két-mámorból összeragadt
lénye elején, most látta csak, hogy elől sárkány-szügye és ember-
ágyéka összenövése pillanatánál, a pihe-mohás, szeplős, lencsés, nagyköldökű
kis pocak alatt, mintha kemény vörös ágyékszőr erjedne fölfelé, a májfoltos pocak-
domborulat alján és oldalán kúszva fölfelé kövéren a nincsen-comb-
hajlat vékonyában is, persze pikkellyel, mohával, gyöngyrostokkal
lágyan keveredve, s mintha a férfinemzőszerv is ott virúlna valahol
a kőcsöcsként kidomborodó szügy két kőgolyója között, a meg-
kövesedett szügyliliom kőpajzsa mögött, vagy kőfoglalatban
szenderegne, mint ősborostyánban törpe ősgyík. De az is lehet,
hogy vesszője, heréi a testben a lágy szervek felé benőttek, mint héjába
télen a csiga, mint kőlikba húzódó lárva, mint sárüregébe a béka, földüreg-
zsákba gyűrűző izom-korongcső-giliszta, s ott tenyésznek a zsírba, izmokba,
belekbe nőve, keveredve és ágyazva, értelmetlenűl. Hisz
önmagát megtermékenyíteni úgyse tudja. Ez a terméketlen, ez a
mégegyszer-meg-se-teremthető, ez a hím-nős óriás tüdős-
Csigabiga! Ez a női-férfi-ivarszerves Értelmetlenség! Ez a
hermafrodita Butaság! Ez a kloákás-hímvesszős-herezacskós-
tojónyílásos-talán-férfipöcsű-kétszer-péniszes Terméketlen
Magány! Ez a Mégegyszer-nincs-ilyen, ez a Másodszor-nem-
lehet, ez a Nősténye-nincs-neki Árvaság, ez az Ilyen-asszonyt-hiába-
kereső, ez az Egyedűlvaló Egy! A természet nemző-
mámorának hülye gyümölcse, önmaga-hiánya, önmaga
tojáshéja, önmaga tojásbelseje, önmaga tojás-éjszakája.
Ez a teremtésre-terméketlen, lét-termékenyítést-nem-tudó,
halálra-érett eleven Halál. A föld-idő, földtörténeti-milliárd-létező-
mámor-emberiségmúlt vánszorgó, zagyva Sírkő-óriása,
ez a Földgolyó-sárkánygyík-álommúltja-újraszületés, ez a
virágzó Sárkánymúlt-születés, ez az Emberiség vánszorgó, zagyva,
eleven, bűzlő Temetője! Miért is bújt ki onnan, a
párás zöld anyaméhből, a lucskos óriás moha-tojásból, az
óriás lüktető páfrány-anyából miért is bújt ki mohó kíváncsisággal?
Miért is bújt ki a dagadó, párás páfránytest lucskos hidegéből,
miért akart a halálra születni? Miért mászott ki a zöld pikkely-
burokból mohó arccal és mohó fülekkel? Miért vonszolta ki
roppant testét, a csigabigapuhaembertörzs-kősziklahólyagsárkánygyík-
másodtest kőtövis-hárfás, kőtüskeharang-farokvégződésű, pikkely-
bőr-szőrzet-kőzet-hártya-kopoltyútoll-keverékű gyönyörű és ocsmány
zagyvaságát, miért is cibálta ki ez a gőzölgő emberfejű-Tuatara
az óriás mohatojás-anyaméhburokból, a pikkelycsipkefodros
párolgó páfrány-vaginából magát, mintha gyík kövér tojását széttörve
a fényre mászik: előbb csak aranymáz-belsejű pikkelyköcsög-orrlikait dugja
ki a hártyás, véres, nyálas, tojásrésen, aztán kétágú nyelvét lövi ki a
véres és cserepes puha barlangrésen, mint izgatott higany-szigonyt, aztán
pikkelyes kő-dárda fejét nyakig, aztán kőkarmos ujjacskái első pikkely-hólyag-
ízeit tapasztja a tojáshéj pórusos lék-peremére, aztán egész
kő-ragya-kezét a kőfodros csuklókig kinyomja, mint kőpikkelykesztyűt,
aztán gyönge moha-kő-karjait vállig, hogy látszanak laza, szőrtelen
hónaljai csillaggyűrődés-bőrgatyafodrai, aztán kő-törzsét, kő-pocakját,
hátsó-lábait és farka kőgyűrű-ostorát húzza ki a tojás-barlangból, s ott
liheg a napos kövön véresen, nyálkásan, gőzölögve, boldogan pihegve
fekete tarkó-dobjaival. Miért is jött ki az irgalmatlan fényre?
Miért is vánszorgott ki az irgalmatlan fényre, vonszolva
iszonyú kő-kaktusz-testébe ültetett óriás kőbuborék-pocakját,
kihúzva kőebihal-másodtestét a moha-páfrány-tokból, mint
óriás, csorba, kövér kő-kardot, amelynek nyele piros szőrzsák-embertörzs,
nyélzáró bunkója parókás, kő-sipkás emberkoponya, zászlója piros
szakállzat, hajzat? Miért is mászott ki ez az ember-kőkaktusz az
őrjöngő, tiszta, tiszta fényre, amelyben amorf-szárnyasok és
keverék-lények hemzsegtek, bozsogtak, sipítozva, cincogva,
vihogva, brekegve, hörögve, csipogva, csicseregve és nyafogva,
kristályszárnyakon, madárszárnyakon, denevérszárnyakon, hólyagszárnyakon,
egyenes-szárnyakon, recés-szárnyakon, legyezőszárnyakon, kétszer-iker-
szárnyakon, mohaszárnyakon, pikkelyszárnyakon és üvegmozaik-
szárnyakon. Most tudta csak, ha tudta ugyan, hogy a halálba bújt
ki a párolgó páfrány-ősanyából, most tudta csak, hogy itt állt a
nádas, kákicsos, sásos, zsombékos, virágos kis mezőn, valami növény-
tajtékkal, zöld kása-habbal benőtt omlatag kőfal előtt, a párás
páfrányerdőtől messze, messze már, amit úgy látott csak az előbb,
kis piros, vérmoha-pupillás üveghólyag-szemével, mint tengerparti zöld
ködöt, növény-álom-fátylat a puha fényhártyás vízből fortyogva,
szuszogva, fújva, bugyborékolva és gőzölögve kibújó mélytengeri vízi-
szörny, ahogy szörcsögve kapkod a levegő után, kopoltyúkagylói véresen
gőzölögve nyiladoznak, vérbuborék-kopoltyúlemezei, bíbor kopoltyú-
legyezői, állkapocs-mögötti tüdőtollai fröcskölve verdesnek és vonaglanak,
a véres fejbóbiták, a nyálkás koponya piros buborék-páfrány levelei,
úgy látta csak a párás páfrányerdő-anyát, mint a messzi part
zöld köd-mámorát a felszínre sisteregve és ragyogva
fellövődő óriáspolip, hogy óriás gyöngyházüst-feje körűl és
csillagosan szétlegyeződő, fodrosan tekergő fejlábai körűl bozsog,
forr, sistereg, habzik, nyálzik a víz, s mikor ott fekszik pihegve és
szuszogva a tenger üveglapján, szétterűlt gyöngyös lábakkal, mint
óriáspók a vízben, akinek láb-szőrei, comb-szőrei közé légbuborékok
ragadtak, buborékgyöngyök tapadtak, gyöngyszívókorongokkal kivarrt
hosszú izmos lábnyelvein, kristálypókfej-koponyája szétlegyezett
sárga gyöngyházgombzsák-huzatú izzó kocsányain a nap lángcsikói
legelésznek, s gyöngygörögdinnye-szemgolyója domború, eres
óriástükrében kis csücsöri-ajkú, kékpettyes tömzsi halak úsznak, zöld,
piros, sárga, arany, kék üvegharmonika-testű Hippocampusok
libegnek, csavaros, hegyes üvegharmonika-kapaszkodó-farokkal, kis
kocsonyaecetfa-bóbitás csikóhalak, üvegkristály-csikófejükön kis
szempillasöprűs üvegtojáshéj-szemhéjakkal, üveglegyező-uszonyokkal a
fülek csavaros, koponyába-sűllyedt csontcsigaház-gödrei előtt, és
planktonok, rákocskák, rojtszoknyás medúzahólyagok, lüktető, éhes
vizigombák, lihegő lárvák, hidraforgók úsznak óriás-szemgolyója
véreres írisz-tükrében, s beúsznak a tág pupillákba, mint fekete
moha-barlangba, s ott ülnek az összehúzódó-szétnyíló pupilla-
barlangszájból csikóhalfejüket, rákocskafejüket, csillagvirágzó hidra-
fejüket kidugva, mint a mesében, mint egy mohafészek domború üveghártya-
tetője alatt. Igen, most látta csak, ahogy tétován, dermedetten ácsorgott
a zöld pikkelykásatajtékkal vastagon beköpött omladék-kőfal előtt,
amelyen kupacokban reszketett a zöld hólyagos levélzet, mintha
egy óriás zöld döglégy tojta volna petéit halomba a kőtömbökre,
repedésekre, amelyen fürtökben rengett a zöld hólyagos levélzet, mintha
egy óriás-békanőstény ülne ott, aki varacsos hátán hordozza, mint hatalmas
hab-szőlőfürtök csomóit csillogó petekötegeit, nyálas tojásfürtjeit,
most látta csak a zöldkása-kőfal előtt, amelyben gyíklegyek,
légyfejű gyíkok, teknősbéka-verebek és szitakötőfejű varangyok
lihegtek, sziszegtek és mocorogtak, vakondszöcskék és sáska-
sündisznók másztak, ugrottak és röpködtek zizegve, most tudta
csak, hogy vissza sose térhet, hogy vissza, vissza, vissza sose térhet.
Csak állt dermedetten, állt vala dermedetten az erjedő növény-
habos omladék-kőfal előtt. Állt dermedetten és magányosan.
Aztán elkezdett vakaródzni. Kis gumigombos gekkó-kezeivel meg-
vakarta állát, szemöldökét. Hónalját is vakarta lassan, bután,
magányosan. Mert hónalja izzadt szőrében, szakállában és
szemöldöksövényében nyüzsögtek a tetvek. Tele volt szőrzete tetűvel,
serkével, petével. Mint kis üvegdárdahegyek, izzó üvegpajzsok
hemzsegtek szőrzetében a tetvek. Válla-bőre és háta egész a
férficsípő végzetéig, a sárkánytörzs-kezdetig, mintha mákkal lenne
beszórva: kullancsokkal és kullancsfejekkel volt bemákozva
sötéten, a nagy-rágószervű kullancsfejek befúródtak húsába kefesörtés, görbe
olló-fogsorukkal, s törzsüket letörve, potrohukat ledobva ott
dagadoztak boldogan a pórusos tiszta bőrben. És boldog volt
szegény, ha egy-egy madár vállára, hátára szállt, onnan a vérszívókat,
a szőrpamat-kefecsokor-arcú kullancskoponyákat csőrével kicsipegette, véres
sebet ütve persze a bőrön, mint a rinocérosz, ha repedezett, vérző és
nyálzó páncél-hátából, páncélzata véres és nyálas repedéseiből,
gőzölgő gödreiből és réseiből a madár a férgeket, a tetveket,
pondrókat, lárvákat, bogarakat kicsipegeti. Hasára, a kis szőr-
domború ember-pocakra egy imádkozósáskafejű-csonttövisfésű-fogókarú-
szitakötőszárnyú-csigabiga szállt, s egyetlen nyálhernyó-talpával nagy
szőrcsésze-köldökére ragadt. Egy gyíkfejű legyet zabált. Nagy
gyíkfejű legyet zabált az ájtatosmanó-szitakötő-csigabiga. Két
csonttövisfésű-alsókarja közé szögezve a zagyva légy stigma-vaginás
kövér szőrmozaik-potrohát, lassan zabálta a zagyvát a zagyva,
hogy a hosszú tűborda-gereblyék, csonttüskevillák közé szögelt gyíklégy-
nyomorék sziszegett, visítozott, zúgatta bolyhos celofán-vitorláit, izgett,
mozgott, evickélt, villás gyíknyelvével hátra-hátracsapott, a torból kő-
rózsaként kinőtt gyíkfeje ijedten fölfúvódott, mint egy ragyás gumizsák.
S a mohapotroh sebei az alsókar tűi körűl, a csontszögbefúródások
szőrgyűrűi körűl nyálzottak, buborékoztak, véres nedvet eresztettek,
lucskot folyattak, mint kiskutya, ha álmában bevizel. S a zöld üvegtövis-
boronák véginél a csuklósan mozgó karmos kitinsöprű-kezecskék
a testet tapogatva gyorsan mozogtak, hogy szinte nyikorogtak a bütykös
forgók, a sarló-karmú kitinujjacskák kaparásztak, a puhább helyeket
keresték szőrrel, vérrel, mézgával teleragadva. S a csigabigaszitakötő kőkúp-
ájtatosmanófeje a tűfésű-alsókarok réműlt rabjának testébe vájt,
szörcsögve, csámcsogva turkált a test lágy részeiben, a kitinhordó
kocsonyakristályait nagy falatokban harapta, hogy zöld gumigégéjét ki-
dagasztotta a sok finom falat. Csak néha húzta ki kőkavics-háromszög-
fejét a véres testből s látszott ilyenkor, hogy a csonttölcsér-fejvég rágó-
szervei: a pórusos zöld csontszívvel összenőtt gumizsák, s azon
koszorúsan a csontlapátok, csontkanalak, s fölöttük körben a karmos
szájlábak, a gyömködő csontgumikefék még tovább mozognak a levegőben,
nyílnak-becsukódnak, mint egy csontrózsa-állat kemény, egymásra hajló szirmai,
szögletesen ránganak a száj-kanalak fölött a ragyás csont-álarcból, a kő-likacsos
kősisak-koponyából küllősen körben kiágazó kitin-csuklós szájláb-buzogányok,
s látszottak, ahogy tátogatott, a nyálas zöld gumihártyazsák-szájöbölben
a kitin-fogsorocskák, a piciny csontos gégefűrészek, a gégeboronák, tűreszelők, sőt a
torokban a még le se nyelt részek, s mikor gumizsák-csontrózsa-
száját becsukta az egymásra-hajló csontlevelek, kanalak és szirmok
résein és hasadékain bugyborgott ki a véres nyál, takonykristály, nyirok-
nedvbuborék. Elámúlva és bután nézte a sárkánygyíktest fél-embere
a zagyva zabálót, ahogy csigatalpával köldökére ragadva csemcsegett,
ropogtatott, hersegett, mozgatta rágószerveit, pihent, aztán az egészet
újrakezdte, a keményebb részekkel hosszabban bíbelődve, a pikkelyeket,
gyíkszemgolyót, gyíknyelvet, gyíkszemhéjat lassabban csámcsogva, rágicsálva
és harapva, de mohón dolgozva mégis, sietve könyörtelenűl, míg két
izzó tűhegyű kristályfésüje, csontszöges alsókarjai között más nem
maradt, ahogy őket, mint csontkesztyű ujjait egymásba-fonta, mint egy
csontszárú csonthólyagvirág: öt-hat csigolyából vékony csigolyafüzér, csont-
csillaglánc, s azon, mint csontrugón rugózva: kis hegyes koponya pórusos,
varratos fehérre lerágva, a szétlazúlt állkapcsokban kristályszögpatkók,
az állkapcsok hegyes keretében kristályszögek, száraz fogsorkoszorúk,
a szemek helyén csonthártya-üst, fehér hártyagödör. S a fogókarok
csontszögein fönnakadva még foszlott-üvegű szárnyrecék, kitört-ablakú
szárny-erek, kitinlábacskák, s egy púderes piros szőrcsomó. Nézte
elámúlva és bután a Lény a boldog jóllakottat, aki böfögött szinte,
úgy pihent, összekulcsolt csontfésűi között a csigolyalánc-koponyácska-
virággal, nézte a kőeres csigaházból kilegyeződő négyágú piros
szitakötőszárnyakat, ahogy tövüknél piros gumizsákba ültetett forgókkal
nőnek ki a mészhéj középső hurkatekervényéből, nézte a recés
csigatalp habos fodrait, s a fodros és fehér bársonytömegű csigatest
zöld kitincsőkiágazását, az ájtatosmanónyakat, ahogy a hús a kitin-
csővel összenő, szinte észrevétlenűl, nézte a csigolyátlan zöld páncél-
zsák nyakat a gyűrt ráncos gumizsákocska-gégével, nézte a lapos
zöld kavics-háromszög-fejet, a zöld csontszív-koponyát, s a
koponyatetőn az óriás domború, ikrás szemkorongok tövénél a csont-
tölcsérekből kiágazó óriás, zöld csontrugó-antennákat, ahogy tekeregnek,
föl-le hajladoznak, a levegőt szagolják, és nézte, nézte a szemeket,
e fej csoda-rózsáit nézte legtovább szuszogva. Mert a lapos és
tömör koponyán, a pórusos zöld csontszíven, mint két óriás, ikrás
üveghólyag ültek a szemek, hatalmas domború pórusos lencsék, peremükkel
a tarkóig, gégéig futva körben, elől, hátul és oldalt összeérve,
úgy dagadtak a fejen, a fejet a nyakig, az orrig benőve iker-kristály-
sisakjukkal, mint hatalmas üvegbuborékok, hogy elől csak a hegyes
rágószerv maradt ki kristálygomba-burkolatukból, mint tömpe madárcsőr.
Ez a kúpos kristályrudakból összetett két hatalmas őszirózsa a zöld csont-
szívből kinőve, a zöld csontszív-koponyába gyökerezve, mint szívalakú
sírkőbe, ez a kristálycellamozaikos két óriás kristálykalap, ez a vaskos
csontszív-koponyából kidagadó két óriás kristályfacettabuborék, a
fejet nyakig-lefolyva-betakaró két duzzadt-mirigyű, gombnélküli
kristálymozaikcsöcs, kidagadt kristályikra-virágtenyér volt az
utolsó, amit látott életében. És ahogy a domború kristályrózsák ezer
csiszolt sejtlaptükrébe nézett, mintha ezer szakállas fejét látná az
ezer kristálycellaablakon merengeni. Ezer kis piros-szakállas fej
nézett vissza rá a domború ikrarózsák facetta-ablakaiból. Most
látta először fejét, most látta ezerszer fejét önmagára visszamerengeni.
Aztán kis gumigombos gekkókezével gyorsan odakapott, egy
sodrással tenyerébe fogta az ezer-fejével-visszanézőt, s két ujja
gumicsipeszével kicsit összenyomva a szilárd csigahéjat, fodros
szájába gyömöszölte, s egy nyeléssel, rágatlanúl lenyelte.
Mert eddig úgy figyelt a köldökén fuldokolva-zabáló zagyva
csodára, hogy szinte elfeledte hallani a dalt! A dalt, a dalt,
a tiszta, tiszta dalt! A dalt, amely most már oly erősen, tisztán
csengettyűzve és édesen gyűrűzött, áradott, fodrozódott körülötte,
hogy arcát újra a dal láthatatlan kő-fészke felé csapta, szája
nyálas csigabigaszájfodrai picit szétnyíltak, s a piros fodorcsomóból
nyelve hegye is kibújt, mint törpe gyíkfej óriás virágkehelyből. S még
eresen, elvékonyodva fölbuborékzó orrcimpáival is szagolta
a dalt, a dalt, a sose-hallottat, a nem-ismertet, a tisztát!
Mert hiszen túl volt már a zsombékos, sásos, nádas, kákicsos, virágos
kicsi réten, amely ott bozsgott, gőzölgött, lüktetett tiszta és
egymásba-gyökerező, egymásból-kiágazó keverék lényeivel,
tiszta madaraival és amorf szöcskéivel, békáival, csigáival mögötte, az
illatos kicsi rét mögötte volt már, mögötte szikrázott óriás kő-libatalp-
nyomok szikrázó, füstölgő csillagaival, túl volt már a léttel-
virágzó kis mezőn, és itt már a kő kezdődött, a növénnyel-benőtt,
a növénnyel vastagon, kövéren, buján, zöld-iszaposan behabzott, a kő,
a láthatatlan, a kő, a kő, a fém, a kő, a kő! S bár gőz-hengerben
tekergő kőkaktusz-gyíkfarka a farokvég kőtöviskelyhével még a rét
lucskos kákicsbokrai között feküdt, a kákicsbokrok között, melyek,
mint hegyes gumicsőcsokrok fújódtak ki a lucskos talajból, mint a láp-
tehén hegyes-csöcsű zöld tőgyei, ő túl volt már a virágzó halál-út négy-
negyedén, s ott ácsorgott bambán, a naptól-vértezetlen, ügyefogyottan,
vaksin és éhesen a Halál előtt, a kizöldűlt kő-anya fölrepedt
kő-méhe előtt, a tiszta, tiszta dal kő-fészke előtt, ott ácsorgott vaksin,
hülyén a fény gyűrűibe, a láng kúpjaiba, a tűz kristályaiba meredve, lázasan, vacogva,
mint parázsló fahasáb: tűzkristályosan, parázs-rostosan, tűz-
kristálybuborékosan izzó férfitörzzsel, s az irgalmatlan kő-
folytatással gőzölögve, mintha nem is férfitörzs-sárkánygyíktest
titokzatos kentaur-összenövöttsége lenne, de parázskristályrózsa
lenne vattasárkányhoz, pamutból-horgolt gyíktesthez ragasztva.
Igen, most már kétszer két titok cserélődött benne, ellentétes
összenövésekkel keveredve, parázs és pamut, kő és hús, gőz és
fa-kentaurférfitörzs-parázslás, emberség-sárkányság titkos-jelentésű
nehéz bénasága. Ott állt vala a növényzettel kásásan, tajtékosan és iszaposan
befolyt omladék-kőfal előtt, lázasan, cserepesen, kiszáradottan,
lázzal és herpesszel, sömörrel kipattogzott, fölhólyagzott és be-
gombásodott picíny szájfodrokkal, megfonnyadva, belottyadva,
lefogyva és megszottyanva kőzetében és húsában, megtöppedve
lényében az őrjöngő tiszta fényben, mint árnyéktalan óriás
kő-lavorban óriás varangyosbéka, feje bőr-rügyeiből kinőtt
rózsaszállal! Mert kiszáradott vala, mint a varangyosbéka az
árnyéktalanságban, a nap őrjöngő tűzében, kiszáradott vala a
tűzkristályok közé beágyazott, a tűz izzó, olvadt pépjében ragadt, a
tűz sárga gyantájával befolyt, a megőrző iszonyú tűzkristályba
temetett, mint szögletes kristálykoporsójában, áttetsző borostyán-
koporsójában, az őskori varasbékácska, méhecske, lepke, gyík,
ott ülnek örök állat-dermedésben, s csápjuk, szemük, potrohuk, orr-
likuk, fülgödrük, lábuk és szőrtekercs-szívóka-szakálluk szinesen
ragyog a tömör ősüveg-szekrényekben. Kiszáradott vala, mint varangyosbéka
az árnyéktalan tüzes kőlap-árvaságban, mert varangyai, rügyei sírnak,
mirigyszövet-bőre, mirigy-irhája, lüktető kopasz teste oly gyorsan
párolog, mint izzó kályhalapon a nyálbuborék, mint izzó tengerpart-
homokra kihömpölygetett tengeri csillag, szivacs-állat, medúza:
száraz csontcsipkecsillaggá, száraz szivacs-kőzetté, száraz fodor-
harangos mohavirággal-hímzett üveghártya-esernyővé. Kiszáradt, mint a tüzes sziklára
köpött csiklóhal, amit a tenger köpött a sziklára dagadt mámorában,
s lesz a kőre-ragadt, kocsonya-kristályait vesztett hártya-csikó,
összelapított csikófejű-üvegharmonika, a kőre-száradt üveghal-csikó,
s pórusai, üveg-harmonikaszeletei, és ráncai, szemhéjai, szemgolyói, koponyája,
üvegfácska-bóbitája, fülkagyló-hártyalegyezői, üvegernyő-uszonysörénye,
üvegpáncélzat-szögecsei, test-vértezete dongás üveglemezei
egymásba-horpadtan és egymásra-száradtan szikráznak,
mint koponya-szemgödrökbe ültetett gyopár. Miért
is mászott ki a tűzre ez a zöld homályban született, ez a
zöld homályban anya-csecseket szopó, ez a kövér mohatojásból
kikelt, mohatojás puha zöld éjszakája magzata, miért is jött
a tűzkristálybarlangba vánszorogva és vonszolódva a páfrány-
barlangból, moha-fészekből, a Kíváncsi, a Mohó, az Iker-buta,
miért is gázolt, ha lassan is, ha tétován óriás kőlibaláb-léptekkel
a parázskristály-alagútban, az önmagát-nem-ismerő Dupla-
Kábulat, a fénye rejtelmeit, teste titkait, szerkezete vágyait és
húsa álmait nem-ismerő két-halálból-összeragadt Kettős-bódulat!
A kétfajta halál két törmelék-darabjából, két csonka-részletéből
szétválaszthatatlanúl-összeszőtt, széttörhetetlenül összetapasztott
egyhalálú Halálra-szülötte? Miért is cibálta ki gyors-verésű kis
emberszívével a férficsípőjéből-kinőtt, ember-törzséből-kivirágzó,
férfi-derekából kővel-kisarjadzó törzsfolytatás-másik-szívűt,
az óriás kőpikkelyhordóba akasztott óriás sárkányszívet, amelynek
lennie kell, ha már a kőtüskehordó-törzs üregét körűlbarlangozza,
amely bizonyára ott ver a gőzölgő, mirigyes, fodros és lebenyes óriás-
másodszervezet sárkány-virágzó belsejében, ott lóg nagy ütéssel és nagy
dobbanással, az őscsigolyákra-font húrokon, piros kötélzeten, mint
óriás bársonyharang, amely ott ül a bordák, csontok, csigolyák közé
szőtt piros hálózat közepén, mint egy lüktető piros farkas-pók,
ott lebeg hólyagtestével lágyan dobogva, mint egy óriás piros
medúza. Miért is jött hát ki a fényre a sötét páfrányerdő-zizegésben
fölnövekedett, a zöld csipketoll-barlangban kettős-halálból egy-halálúvá-
erjedett? Hisz oly gyorsan nőtt, mint a gomba, az ismeretlen titkos anya-
méhből-kilökődés után emeletmagasra a párás páfrányerdő-homályban,
oly gyorsan nőtt, azután, hogy az anyaméh gyűlölettel-kiokádta, hogy
az undorral-vonagló hüvely vérrel és nyákkal együtt a páfrány-moha-rothadék
szülőágyra kiköpte, hogy a lázas és irtózó anyaméh szinte durrogva,
röfögve, zsírosan kiokádta, mert emlékezett tán ocsmány szerelmére, a
lehetetlen bagzásra, a képtelen hempergésre, az elmondhatatlan
sikolyokra, röfögésekre, nyafogásra, sírásra, hörgésre, visításra
és szuszogásra, mert emlékezett tán a tüskés-pikkelyes-kőkesztyűs
kőkarok hátúlról-ölelésére, a kőbuborék-pocak iszonyú, lázas tömegére
a lúdbőrző kis asszonygerincen, a ropogva-behajló vékony csigolyaláncon,
a behorpadt izzadó kicsi háton, az asszonyemlőgombot-harapdáló
sárkánycsőrszáj kő-hidegére, a kőpikkelynyak hidegére, a kő-
kaktusztaréjos pórusos sziklaliliom-sákányfej madárcsőrszerű hegyesére, ahogy
kis asszony-nyakán keresztben, mint a pihenő lovak feje, mint tenyérbefogott
gyík, ha feje az ököl felé lelóg, rengő szőrös kis csöcsei felé lelógott,
s a kőtrombita-orrlikak forró nyálas gőzlövellése, szinte szívéig
szúrt pára-dárdáival? Mert emlékezett tán a kő-vad, kő-durva,
kő-pupillás kő-bunkó-pillanatra, mikor a kőpikkelybimbós hosszú kővirág,
a szőrtelen sárkánygyík-ágyék kő-merevsége nagy döféssel őrjöngő lágy
testébe hatolt, a vak szerelmes ringyó-boldogságra, a kettős ágyék-
parázsra, a vérre és reményre, a megváltásra és szerelem-kútja
gyermek-énekére, bagzása kő-édenére, mikor a hánytorgó kőmoha-hasú sárkánykan
tűz-ondója izzadt, virágzó mámorába lövődött? Jaj, milyen
szerelem gyümölcse, miféle kő-csődör sperma-virága lesz ez a
gyermek, miféle kőpikkelybika tűzlucska dagasztja méhét
kövérre, miféle kőtüskés-kőkaktuszbak tolta kő-iszonyát
szőrös húsrózsa-szégyenébe? Miféle irgalmatlan és lehetetlen
nász volt az övé, miféle fönnmaradás-vágy, milyen kanca-éhség?
Vagy a fordított undor szűlte őt, a szinte fölfújva-növekedőt,
mert oly gyorsan nőtt emeletmagasra a páfrány-dzsungel zöld ködében,
mint eső után a gomba-óriás, mint szalmacsőből a szappanbuborék,
mintha játék-gumiállatot fúj föl a gyermek friss tüdővel. Vagy
fordítva volt ez a kő-hús-szerelem? És sárkányanyaméh röfögte ki őt
habosan könnyedén bugyburogva, szétnyílt kőliliom-vagináján előbb
nagy, eres, lila hólyagot kifújva, nagy vérhártya-buborékot kifújva,
s mikor az a megroggyadt kőpikkely-lábak között a földig le-
lógva sisteregve szétrepedt, előbb a kis nyálas emberfejet, aztán a véres
embertörzset, aztán a gyönge gyíklábakat, csecsemőkörömpikkelyes gyíktestet,
aztán a lágy gyöngylencsés gyíkfarkot lökte ki a moha-alomra, magzat-
vízzel, vérrel bugyogva. És nem is emlékezett a könnyű nászra már,
amely puha volt és szenvedélytelen, mintha lepke-kan szeretne leveli-
béka-nőt, oly puha volt és mámortalan, oly súlytalan volt és
tűz-hiányzó, mohás, szőrös, pikkelyes, púderes, moha-hideg. Mintha hideg
mirigyragyás hátán ott rezgett volna a lepkehím, mohakoponyája
óriás kristálykötegrózsa-szemei mögűl vastag tövekkel és szőr-
pikkelyekkel kinőtt pamutpáfránycsáptollait hajlogatva, göndör szőr-
csigaház-szívókaszakállát háta nedves ragyáinak ütögetve, ő meg
szőrös kristálytakony-legyet nézne, szemhéjaival pislogatva, egy kövér
fűkalászon, hogy majd bekapja. Mert kő-közönyös volt és ámúlt kő-buta
a sárkánygyík-anya, kőpikkely-combjait szétterpesztette, kő-
kaktuszfarkát fölemelte, s nem is emlékezett másra, mint valami
puhára, mint valami combja közt habzó és fodrozódó meleg csiga-
bigára, nem is emlékezett a nászra, nem is emlékezett urára, csak
valami kő-árnyú kőgyászra, csak valami csigaszarv-puhára,
csak valami csigatest tajtékos bársonyára. S a nász után, hogy
kukac-meztelen férje ott feküdt a moha-ágyon, a zöld sötétben,
azt se látta, ott feküdt asszony-kőteste kő-szögeitől átveretett
testtel, tenyerén, lábfejein, szívén kő-dárda-sebekkel, vérző
stigmákkal, hervadt ágyékkal, halottan. Ő meg elkezdte a páfrányt
legelészni. De hát mit tudott erről az ember-sárkányfiú, mit
tudott a neki-éden zöld homály-neveltje? Mit tudott anyjáról,
apjáról, szerelmük tébolyáról? És mit tudott magáról? És mit tudott
a vágyról, az egyetlen-megmaradásról? És mit tudott a múltról,
a halálról? Ahogy itt állt a zöld növénypetékkel, növényhártya-
gömböcökkel, zöld virághólyagokkal, levéltojásokkal beköpött
és behabzott kőfal előtt, mit se tudott a Megváltó-Magányról,
a Megváltó-szerelemről, a Megváltó-halálról! Mint ahogy azt
se tudta, hogy lassan megvakúl. Zöld ködökhöz, kása-homályhoz,
páfránybóbita-füsterjedéshez szokott kis piros, mohapupillájú bogyó-
szeme nem bírta már a fényt, az őrjöngő tiszta fényt, a piros tűz-
kristálysugárzást, s talán az éhség is vakította! Igen, az éhség és
a tűz vastag piros hólyagot növesztett piros szemlencséire, két piros
kavicsot, két piros kő-fedőcskét. A dolgok, a létezők, a lények
és a fények lassan elhomálylottak előtte, körvonalaikat elveszítve
homályosan derengtek, központjukban finom ragyogással, hamus
foszlány-szélükön foszladék-virággal, széleiken rongyos rost-koronával,
mint a rothadó zsák, halottak földben-korhadó ruhája, mintha pók levedlett
páncélbőrével együtt ledobott kövér szemlencséin át nézné a
világot, a hemzsegve virágzó árvaságot, a nyüzsögve-szeretkező
állat-virágmámort, magányosan-meghaló lét-magányokat, a csönd-
kehellyel sorvadó időt. Aztán az-amire-nézett-központ-ragyogása
is benőtt puha piros mohával, benőtt vaksága vastag bíborával,
és más nem maradt, csak a piros moha-sötét. És a hang. A
hangok, a hangok, a tisztátalanok, a tiszták, a vartyogók-sziszegők,
a brekegők-pittyegők, a brummogók-mekegők, dörmögők-zizegők,
zakatolók-reszelők, fortyogók-sziszegők, mocorgók-bizsergők,
az ugatók-lihegők, gágogók-kaparók, vakarók-makogók,
böfögők-szellentők, rágcsálók-ropogók, nyikorgók-csipegők, a
fújtatók-szörcsögők, csemcsegők-csámcsogók, a hangok, a hangok,
amelyek nem-vak fülébe tömődtek most kristály-moha-bársony-
kő-üveg-gumi-csont-toll-virágütésekkel, böfögés-bunkókkal,
szélbuborék-ököllel, mintha az egész láthatatlan, hemzsegve-árva
árva lét mohos dobhártyáján dobolna! Most hallotta csak, az
eddig-erre-süket, hogy hányfajta hanggal beszél a lét, most
hallotta csak az ocsmányúl fölvartyogó, torzan brekegő, feketén
röfögő, bután dadogó árva világot, a sziszegőt, berregőt, kereplőt,
most hallotta csak az eddig-csak-a-dalra-éber, hogy milyen hangokkal
beszél a lét körülötte, micsoda sziszegéssel, motyogással, kukoré-
kolással! Most hallotta csak, a dal, a dal, a tiszta dal percnyi szünetében
a lét hangszövedékét, a lét magányos hangjait, a nem-szavú beszédet, ahogy
lüktető hangvirág-szövetként hánytorgott, lobogott, csattogott
vak szemgolyójú vak arca előtt, kis szőrrózsamohás fülei előtt,
mint a csillagokig kigöngyölgő zászló! A surranást, csattogást, suhanást,
zizegést, az izzó hang-örvényeket, hang-gyűrűket, és dübörgés-
kopogás-kattogás-homályokat vak arca és nem-vak füle körűl!
De oly hirtelen szakadt rá a vakság, hogy szinte észre se vette! Csak
amikor kis gekkó-kezével a levegőbe kapott, s egy nagy pamuttollcsápú lepke-
békát fogott meg hirtelen, s tömör gumi-gomb ujjavégei közé csípve a
szeméhez emelte, hogy megnézze mi az, tántorodott meg
egy picit, s mikor az elcsípett puha lényt moha-vak arcához
emelte bután, s nem látta csak a piros moha-sötétet, kezdett gyanakodni.
Mert mit se látott, csak a piros moha-sötétet, és mást se
érzett ujjai közt, mint a mirigyes-ragyás-enyves-mohás-
porhanyó-szőrös-kocsonyás-hártyás-pamutos ideges puha dobogást,
vad verdesést és lüktetést, aztán a taknyos-pamutos-bábszövet-
gumibőr-pukkanást, mállást és bugyogást, amikor ijedtében a
verdeső dupla-vackot összenyomta, s kásás csattanást, puha
durranást hallott, mikor az összenyomott békalepke kihullt viasz-
gyáva ujjaiból, s zúzott púdercsipkeszárnyú mirigyangyalként térde egy kő-
sziromlevelén fönnakadva meghalt. S már ették is a dongók,
darazsak, méhek, hangyák, tetvek, poloskák. Aztán szeméhez
kapott a Megvakúlt-Csoda, dörzsölte kis gumi-ökleivel bársony-
vak szemgolyóit, aztán kis üveglencse-ujjvégű levelibéka-
kezével kis szőrös hermafrodita-csöcseit idegesen nyomkodva
vartyogva hosszan hörögni kezdett. Könnye nem volt, csak hörgött
szegény, a most már piros moha-tojásba ültetett, a piros bársony-
tojás embriója, a piros vakság-tojás óriás-lárvája, a szűz Vakság,
a Megváltót-befogadó Titkos Értelmű Rózsa rabja, a piros bársony-anya
Egyszülött-fia, a piros moha-halálasszony hörgő, iszonyú magzata. Hörgött, akár
a fuldokló szörnyek a mesében. Szörcsögve hörgött, akár a haldokló
szörnyek a Bibliában, ha nincs levegőjük. S kis rózsafodros
csigabigaszáján nyál buborékzott, mint az éhes csecsemőknek. Ó,
hogy bújt volna az iszapba, a lápba, a sárba, a földbe, a homokba,
mint a Scaphiopus-nemzetségű ásóbéka, a magát moccanni-se-tudón-telezabáló
falánk, aki a hátsó-láb szaru-sarkantyúival befúrja magát a földbe, hátrafelé, míg hátsó
lábával váltakozva rúgja oldalt a homokot, s perc múlva úgy el-
tűnik, mintha ott se lett volna, csak homokfodrok, homokörvények gyűrűznek
volt-feje fölött, míg kristályrezgésükben megállnak. Ő meg boldogan
ül odalent és odabent a homok-anyában, a homok-anyaméhben,
mint a föltámadásra váró Harmadik, vagy a megszületni-váró
istenfiú, ragyogó fiú-isten. Szemére rácsukja mirigy-sapka szem-
héját, szemgolyóit koponyaüregébe visszahúzza, s úgy vár a föltámasztó
esőre. S ha soká jön a megváltó eső, az se baj nagyon, mert húgy-
hólyagjában, testüregeiben, mirigyes bőre alatt ott a fölhalmozott
tartaléknedvesség, a mesék életvize. Ott alszik csöndesen a föld
alatt, mint Szűzanyában a magzat alszik csöndesen. Légzése egyre
lassúbbodik, tüdeje lassan leáll, s csak a bőrön keresztűl lélegzik,
iszik, szívja a talajszemcsék oxigénjét, nedveit. Ó, mért nem
bújt a földbe, a kőbe, a sárba, a homokba! Mért bújt ki a zöld
anyából a halálba. A zöld páfrányvaginából a piros vakság-moha-
tojásba! Igen, vartyogva hosszan hörgött szegény, hörögve vartyogott
a vakság-tojás ember-sárkánygyík-embriókirálya. Könnytelen
vartyogott az egynemű halál zagyva halála. Könnytelen vartyogott a
Halálasszony-óriás földagadt piros mohabuborék-magzatburkának
hermafrodita-Szaúrusz-virága. A vak, a vak, a vak, az árva!
A vak, a vak, a vak, az árva Vak, a könnytelen, a bűntelen,
a könny-nélküli Iker-árvaság, a megtébolyúlt és magát mámorral-
folytatni-akaró természet két tiszta részletéből-összeragasztott
Dupla-tisztátalansága, a bűn-nélküli magány Bűntetés-bűn-
zagyvasága aprócska fehér axolotl-kezeit férfi-mellkasa szőrös
hermafrodita-csöcsöcskéire tapasztva hosszan vartyogott. Vartyogása
volt a sírása, sírása volt a vartyogása. S kis csigabigaszájfodros-
húsrózsa-szája véreres fodrain kidagadtak a nyálbuborékok, mint
a csücsörgő lázas csecsemő-szájon, mint a vért-könnyező gyíkok piros
hólyag-könnyei. Vartyogva sírt a Vak, a Bűntelen, a Könnytelen,
az Emléktelen, a Szerelem-nélküli, a Most-már-magának-is-
árva, sírt, hatalmas varangy-vartyogással a vakság-tojás piros
moha-cellájába zárva, az ablaktalan piros pamut-búrába
gyömöszölve sírt szegény, a sárkány-ember-hermafrodita-gyíkember-
legény, vartyogva sírt, mint az izzó, kőeres, kőrücskös, mohátlan kő-
pusztaságban füstölögve és megszottyadottan, kis csontvázas-koponyás,
zöld, gyűrött bőrcsomó-köpéssé aszottan haldokló-béka-árva. Mint a kis,
félig-kifejlődötten verdeső szomjas és sistergő béka-lárva, aki,
ha elérte mámortalan és visítozni-erjesztő tűz-halála, s aszott, zöld-
fekete-foltos mirigy-szövedék-testét, a kövéren kidülledő üveg-diókra
hártya-búraként, buborékos zöld üveg-harangként rásűlt szemhéjú
ragya-tömlőt a hulla-gázok belűlről durrogva kiszakítják, s
húsa, bőre, izmai, belső-szervei lassan eloszlanak, szétfoszlanak, elpárolognak,
fölszívódnak a fényben, lesz mint csontlovas halotti csontszekér, koponya-
lóval csonthalálszekérke, finom kőcsipke-álom, könnyű csontcsipke-
bogár, lesz a nyakcsigolyák, hátcsigolyák, maradék farcsigolyák, pórusos kőhártya-
medencecsont, a combcsontok, lábszárcsontok, csuklócsontok, ujjcsontocskák,
a varratos kőhártya-koponyácska halotti csipke-álma, az izzó kő
csontcsipkevirága, az elmondhatatlanság kőcsipke-láza, a
reménytelenség és maradandóság magány-szerkezete, amit a nap
fényhártyái ragasztanak be izzó szövedékkel, mint játék-repülőgép
faborda-vázát az izgatott kamaszfiúk hólyagpapírral, celofánnal.
És bent a halhatatlan csönd, bent a halhatatlan üresség. Kint
az őrjöngő tiszta, tiszta fény. Igen, vartyogva úgy sírt szegény, mint aki
meghalni készűl. És nem tudta még, hogy meghalni készűl, mert
mert nem tudta mi a halál. Nem tudta vala a halált, mert föl
nem ismerte a halált, mert szeme nem látta vala a halált, mert
lénye nem tudta vala a halált, léte nem bírta vala a halált,
mert roppant bonyolúlt volt és buta volt, és szomorú volt és
nem tudta mi az? Mert nem tudta önmagát, pedig ő volt a
Bűn és a Bűntetés, ő volt a Bűnhűdés maga, ő volt az Átok
maga, ő volt a Bonyolúltság és a Butaság, ő volt a Reménytelenség
és az egyetlen-Remény, ő volt a Mámor és a Magzat, ő volt a
Bíztatás és ő volt a Lehetetlen, ő volt a Hit és ő volt a szörnyű
Végzet, ő volt az Emlék és ő volt a fölösleges Emlékeztetés, ő volt a
bűnhődött Szerelem-erjedés és ő volt az Őrület-szerelem-erjedés, ő
volt az egymás-halálába-taszított hússal és kővel-virágzó Halál-
készülődés, ő volt az egymással-együtt-vánszorgó szétcibálhatatlan
Ravatal és a Halott, az egymással-együtt vonszolódó Kőravatal-
emberhalott, az egymással-együtt-mászó Embersírkő-kősárkánygyík-
koporsó, ő volt a Lepke és a Báb, a Lárvabőr és a Lárva, a Tojás és
az Embrió, ő volt a hiábavaló Sperma és Pete, a Petefészek és az
Ondó, az egymással-és-egymásban-terméketlen Férfi-Női-Szerelem-
Szerv, ő volt a hímnős Halottak Egyesülése, döglött és rothadt
és halott szerelmek hermafrodita Kő-hús-virága, ő volt az Egy-
személyben-kettős-nemiségű Undor-Csömör-Remény-Reménytelenség
jövőbe-nyíló Kő-ember-ága, ő volt a tajtékos, bomlott kurva-
nemzés kőpikkely-hajfodor-kőzacskó-emberfő Gyász-harsonája,
ő volt a Gőg két-ocsmányságból összeragasztott Túlvilága, ő volt az
összeférhetetlenség ringyó-összetapadása Íme-hát-ez-lett-Csodája,
a volt a bánatos buta bagzás, a fölgerjedt és fölerjedt Nemző-
szervek véres találkozása utáni Közöny és Gyűlölet elevenfaló,
létet-csipegető, csámcsogva-zabáló hermafrodita-ember-kőpikkely-
kancsó Húsevő-virága, a ragadó-csillós-szájú, a tapadó-szemcsés
méztányér-ajkú, a tüskefogsorú büdös Bársonykancsó, a bűzlő Dög-
virág, a moha-zacskó-pofájú, szőrös mézlevél-ajakcimpájú dög-
szagú Temető, csontvázak, koponyák, hulla-maradékok, bőrcafatok és
hajcsomók érharangbordás, szőrös Növény-kriptája, Szőrtoka-zsákja,
levegőre-akasztott büdös Moha-gödre, ő volt a Csúcs és az
Álom, ember és sárkánygyík szánalmas szerelmes összemocskolódása
Skizofrén-dagadványa, az Emlék és az Iszony duzzadt, dagadt,
kővel-lángoló és vértömlős mirigyekkel koszorú-harangként kihólyagzó
ivarszerveinek húspuha-sziklás hermafrodita Ember-kőcsigabigája,
emberlágyék-sárkányágyék keserű, kannak-se-jó, asszonynak-se-mondható
Óriás-korcsa, a Vágyódás és Rettegés Ikre, kőlibalábakon-vánszorgó, mirigyekkel, zsírral,
szervekkel, húggyal, vérrel, nyirokkal, levegőzsákokkal, defekálás-
latyakkal és szőrös magzatszurokkal megtöltött hímnős, óriás, fölösleges
Kőpikkelykancsó, a Téboly csődörnek-befejezetlen, nősténynek-el-
végezetlen, kis szőrös-csöcsű, korcs kan-gyíktörzsvégződésű,
a zsigerek-felé-benőtt férfi-péniszű, madár-petefészkű, hüllőtojás-
petefészkű, törpekajmán-kloákás, vak, ember-agyvelőjű, buta
Jövője, ő volt a kétfajta Lehetetlenség, az Egymásnak-nem-született
visongó-vartyogó-hömpölygő-tántorgó-tajtékozó-húgyozó végzetes
egyszer-szerelem, összefonódva röhögő, görnyedő kentaurszerelem,
gyíkkentaurcsődör-asszonytéboly, lihegő, vicsorgó, széles, vad, izzadt
tomporokkal lüktető, izzó kőpikkelygolyókkal-verdeső, habzó
tokokkal és véres kő-tőrökkel egymásba-csapó, hüvelyező, vonagló
és döfködő szerelem-halálának Szerelemtakony-halálfia, az
egymásnak-halál halálok boldog Szörnyűlködése, a halotti
szerelem-háború buta Bélése, a szerelmes halál Magzat-álma,
a vak ravatal-szerelem Embrió-halála. Ő volt az Elképzelhetetlen,
a süket és vak ejakuláció-pillanatban sose-elképzelt Jövő!
A nem-látott Látomás! A Kiválasztottak szelíd, környörtelen
Álom-embriója. A Kiválasztottak dagadt álom-magzatburkának
eleven Jövendő-kővirága. A végzetes-látni-tudók Irgalmatlansága!
Ő volt a Múlt és a Kétszer-múlt Múlandóság árva vak Jövője.
Ő volt a Szerelem. Ő volt a Halál. Ő volt a véges Árvaság!
Ő volt a Múlt-ágyékába-temetett. Ő volt a vartyogó Idő dühös
ágyékából kiökrendezett. Ő volt a Kiváltódás és a Kiváltó. Ő
volt a Megválthatatlan Megváltó. Ő volt a Megváltott
Megválthatatlanság. Ő volt a Megváltó és a Megváltás maga!
És nem tudta vala mi a szerelem! És nem tudta vala mi a halál!
Ahogy ott állt a növényhabokkal, virágfürtökkel, viráguszonyokkal,
szőrös levelekkel, növényhólyagokkal, dagadt csikó-cimpás virágokkal,
tüsketekervénykötegekkel, üvegszőrös indákkal, sárga pamut-csillagokkal,
aranyszőrkelyhekkel, csillagpor-üstökkel, kövéren-rengő tömzsi bokrokkal
vastagon befolyt és kásásan dagadó csomókkal lüktető omlatag
kőfal előtt, amelynek zöld mirigylepényei és duzzadt kék emlő-
rózsái között, az enyves levélhónaljakban és a nyirkos árnyék-
virágokon a tiszta és keverék-lények nyüzsögtek, sziszegve,
zizegve, dobolva, rágva és kaparászva, csigák, varangyok, madarak,
bogár-egerek és kígyó-denevérek, szitakötő-teknőcök és törpe
szalamandra-pávák, sündisznófejű-szöcskék és tarajosgőte-
pillék: fejükön nagy csipkés aranytollakkal, fuldokló hal-pókok és
pók-patkányok, törpe kolibrikutyák és piros gumikesztyű-kezű darázs-
majmocskák, hangyák, lótetűk, temetőbogarak, fénylő zöld rózsa-
csikócskák és zöld korallház-sörényű, kristálytüskebokor-taréjú,
üvegszőr-legyező-uszonyú, rózsaszivacskorong-orrú törpe hernyómalacok
vékonyan röfögve, igen, ahogy ott hemzsegett, alatta, fölötte és körötte,
a földben, növényzetben és a levegőben, a most-már-csak-
hallható világ, s csak pislogott csipázva, pislogott vakon, nagy
sárga csipáit ki-kicsipegetve a nagy szőrszoknyás szemburok csücsörös
tövéből, mint kopasz madárfiókák arany-húsrózsa-seggéből,
ki-kidörzsölve gyulladt, mohával benőtt vak piros szeméből,
s elmázolva arca szőrei közt, mint ragacsos puha
bogarat, igen, ahogy ott állt vakon, bután és tétován, s kis
átlátszó, üvegből-fújt, rézdrót-érhálózatú üvegkesztyű-tarajosgőte-
kezével a levegőt markolászta, karmolászta és tapogatta, hiszen
már abbahagyta a sírást-vartyogást, a kimondhatatlan
vartyogás-jajgatást, a borzalmas ősvarangyosbéka-panaszt,
igen, ahogy ott állt vala dermedetten, tétován, vakon, ahogy ott
állt vala önmaga foglyaként a Halált-nem-ismerő-halálra-
váró, a Már-anyaméhében-halott-halhatatlan, ahogy ott állt vala
az őrjöngő tiszta, tiszta fényben, az irtózatos és hatalmas és vak
Ember-kőcsigabiga, ahogy ott állt vala megszottyadottan az
őrjöngő tiszta, tiszta fényben, a zsúfoltan lüktető, erjedetten dobogó,
körülötte vastag kövér hang-füstgombaként a tiszta űrbe
földagadó hangzat-gomolygás, hang-füst-áradás centrumában,
mintha megint hallotta volna azt a dalt! Azt a minden-mástól-
különböző, azt az állatok-növények-kőzetek-tüzek-vizek-égi-
testek-nem-adhatják-hangot! Azt a tiszta, tiszta hangot! Azt a
tiszta, tiszta dalt! Azt az eddig-sose-hallottat, azt a kimondhatatlant!
Kicsit fátyolosan, kicsit messziről talán, mert vaksága és vak
reménytelensége úgy megnövelte füle erejét és füle árvaságát, hogy
a körötte gomolygó hang-lüktetést hallotta borzongva leginkább,
az áradó, vad lét-hangokat, mintha két óriás hártyazsák lenne
rózsamohás kis fülkagylóira kötve szorosan, s azok megnyúlt
óriás buborékokként a földig lelógva, két iszonyú kőpikkely-
libalába mellett a földig lecsüngve tömötten rengenének, mint
átlátszó hártya-emlők. Mintha fülei körűl a fejéből kinőtt
hatalmas buborék-csöcsök lógnának nehéz hártyagolyójukkal a
földig, s bennük tej helyett a hangok lüktetnének. Olyan volt
ez a két füleire kötözött hang-zsák, mint a szövőlepke óriás
háló-ernyője a fákon, amelyben az óriás szén-margaréta-szemű
hernyó-embriók nyüzsögnek forogva, egymáson-gomolyogva, egymáson-
tekeregve, hatalmas, lüktető, szénrózsa-szemekkel kivirágzott lárva-
gombócként. Mert fülei földig lelógó dagadt hártyazsákjaiban
milliárd hang nyüzsgött összekeveredve, egymást-összevissza-nőve és
szőve és bogozva, lüktettek a hatalmas buborék-fülcsöcsök az
üregükben gomolygó vartyogással, vakogással, brekegéssel, cincogással,
reszeléssel, rágással, kopogással, kaparással, vihogással, röfögéssel,
nyerítéssel, zúgással, totyogással, lotyogással, kotyogással, reccsenéssel,
ropogással, nyüszítéssel, dobogással, loholással, sziszegéssel, lihegéssel,
bugyogással, bugyborékolással, vicsorgással, köhögéssel, rágással,
percegéssel, piszmogással, legyezéssel, pattogással, csapkodással, károgással,
kerepeléssel, kattogással, kopogással, zörgéssel, reszeléssel, dörmögéssel,
dörömböléssel, roppanással, zuhanással, dübörgéssel és ki tudja még
mivel! Ott fortyogott, bugyborékolt, zakatolt és csomózott füle hártya-hang-
tömlőiben a világ, a már-sohase-látható, a már-csak-tapintható,
a már-csak-fogható, a már-csak-beszívható, a már-csak-lenyelhető,
a már-csak-megrágható, megharapható és kiköphető, a már-csak-
elgondolható, a már-csak-szagolható, ízlelhető, a már-csak-vágyható
és undorodható, a már-sose-sose-látható világ, amely puha
pamut-csattanással, taknyos kristály-ütéssel, szagos potroh-rózsa-
lövődéssel, illatos szőrgolyó-durranással, karmos karcolással,
kristálylegyező-súrolással, moha-esernyő-dobbanással, pikkely-
trombita-durranással, csáppáfrány-csapódással, csőr-kéreg-vájással,
mirigy-dob dörrenéssel, eleven bőr-zacskó pukkanással, forró szőrös
kristályrózsa-taknyadzással, laza kristállyal töltött hártya-csöcs-
csattanással, mézes mirigyrózsa-ujjacska tapadással zuhan, lövődik,
por-pamacsolódik és taknyolódik arcára, vak szemére, lüktető
pipabéka-orrára, vékony, lapos, a kősisak-paróka alá hátra-
csúszott, felhőtlen kavics-homlokára, amely mögött az agy-
állomány nagyobb tán nem is lehetett, mint kis koponya-üregében
egy varangyé. Ó, hányfajta hanggal beszélt a Lét, hányfajta hanggal
beszélt a tiszta-zagyva Lét! Micsoda hang-mámor volt a lét
körülötte! A már-sohase-látható, a föl-nem-ismert, a magányos
végtelen világ! Hányfajta hanggal beszélt a lét körülötte, benne és a
világegyetemben! A most-már-sose-látható, a megnevezhetetlen,
a mérhetetlen-erjedésű Mámor! A kőzet-tűz-gáz-csillaganyag-
seholüresség-csillagköd-csillagközti-anyag-fém-víz-por-érc-
növényzet-kristály-állat-didergés-vacogás-mocorgás-bizsergés
gomolygó, spórádzó, titkos, szerelmes, virágzó, elfoszló, nemző,
szerető, meghaló, elbomló, újjászülető, ragyogó, elboruló, föllángoló,
kilobbanó, földagadó, összesűrűsödő, bűntelen titkos rendje,
virágzó, boldog, bűn-nélküli végtelen összevisszaság! Ó, hányféle
hangon beszélt hozzá a lét, a föl-nem-ismert gazdag Árvaság, hány
hangon beszélt neki a létezés, az ő-észre-se-vette-világ, hányfajta
szájjal, szervvel, szerkezettel, nyílással, üreggel, torokkal és
szájtalanúl! Hányféle anyaggal és hányféle anyag-szövetséggel és
anyagbeszéddel! Hányféle mozgással és hányféle sűrűséggel!
Mennyi cselekvés, mozgás és halál, mennyi akarat, törekvés, vágy, titok
küldi külön-külön részlet-hangjait a tiszta, tiszta magányba! Ó, a keletkezés,
a pusztulás, a szülés, a szerelem, nemzés, ürítés, a táplálás, szoptatás,
haldoklás, korhadás, rothadás, ó, a bomlás, szétlazulás, fonódás,
társulás, kristályosodás, kristály-épülés hangjai! Ó, az erjedés, a dagadás,
a szülőméhben-növekedés hangjai, a méhburokban-kortyolás, mozgás és ürítés,
a kicserélődés hangjai! Ó, a petefészekbe, mirigyzsákokba, ivar-
mirigyekbe, állat-rovar-madár-hüllő-kétéltű-féreg-bogár-hal-hüvelyekbe
lövődés fallosz-hangjai, ondó-hangjai, spermium-hangjai! Ó, a pete-
fészek-virágzás halhatatlan hangjai, száj és szülőnyílások legszebb
hangjai, szájak és hüvelyek boldog sikoltozása, kiáltozása és
fodor-susogása, ó, a tojómirigyfészek-virágzás hangjai, kitinhártya-
petecsövek, kitin-ondóvezetékek, lázas ivarkutak, és dagadó kitin-
bunkók csattanás-hangjai, nyöszörgés-hangjai és nedves, puha gumi-
kotyogása. A tojócsövek, hímtagok, hím-szerelemhorgok, földagadó
kloáka-kesztyűujjak, kloáka-kigyűrődések, kétéltű-péniszek,
csiga-péniszek, bogár-nemzőcsövek kitolódás-hangjai. Ó, az ondó-tokok,
duzzadt petezsákok, ikra-gomolyok, tej-felhők kicsusszanás-
hangjai, nyálkás hártya-gumigyűrődés hangjai. Ó, az egymásra-
tapasztott szerelmes kloákák hangjai, halak vérző, földagadó gyűrűs-szájú
gumizsákból kivicsorgó fogsorának csókharapás-hangjai, gumi-cuppanás-
hangjai, teknőcök farkitolásának dagadó hangjai, kígyók kettős szerelem-
pikkelyörvényének hangjai. Szerelmes négyélű mésztőr-döfések hangjai!
Tüzek, égések, robbanások, hódítások, rohanások, kitörések, elsorvadások hangjai!
A fodrosan, mirigybuborékként lassan szétnyíló, öblösen szétdagadó
tojónyílások szüléshangjai, amikor előbb a tojás hegye, aztán a tojás törzse
buggyan ki forrón a forró testből, a véres tollkoszorús szájból. A tojások
fészekbe-pottyanásának, homokba-hullásának hangjai. A szem-virágzás,
csápvirágzás, karom-virágzás, toll-növekedés, kitin-dagadás hangjai, a
tarajosgőte-csókolódzás hangjai, az apró szerelmes békahím
gumihüvelykujjának a nőstény-békatest hasi mirigyszövetébe
fúródásának gumi-hangjai, a lassú gumiabroncs-ölelés-hangok! A fej, a rágószervek, a
lábak pamatainak, pamacsainak, sörtéinek, keféinek, söprűinek, legyezőinek,
bojtjainak, ecseteinek, lágy dörzsölés-hangjai! A száj-
körüli gyömöszölő-lábak munkahangjai! A fül-legyezések, fülkagyló-
mozgások, tarkódobok és toka-dudák hangjai. Tücskök, sáskák, szöcskék
térdkalács-dobjainak, lábszár-dobjainak, comb-dobjainak, csáp-
dobjainak, potroh-dobjainak, tor-dobjainak, a testrészek csont-
keretébe-épített dobhártyáinak rezgés-hangjai! Tücskök, lótetűk,
sáskák, szöcskék, méhek, teknőcök, kétéltűek, csigák, hüllők, halak, férgek,
madarak, pókok, vak lárvák, erszényesek, ősszájúak, rágcsálók, ugrálók, emlősök
szerelem-kiáltozás, párzás-gyönyör, nászi-mámor-hangjai! A fodros, tajtékos
cuppanások, kocsonyás harapások, gumi-ölelések, kitin-ropogások, toll-
örvénylések, szőr-csiszolások, patás-karolások, karmos-átfogások hangjai!
A sörénylobogások, farok-suhogások hangjai! Ó, a növény-épülés hangjai,
a gyökeredzés, bimbófeslés, rügy-szétrózsállás, levél-épülés hangjai!
A fészeképítés hangjai! A sírásás hangjai, hulla-eltakarítások, temetkezések hangjai!
Az újszülöttek sírása, vinnyogása, tüsszögése, csuklása, vizelése, zöld pépkicsurgatása, könnye!
Bendő, torok, toka, bögy, tarkó, has, hátföltépések és kiszakadások hangjai!
Az újszülött-tisztogatás nyelv-söprés, magzatméz-csurgás, szőr-súrolás, cimpacsók-hangjai!
A gyomormunka hangjai, a vese-tüdő-máj hangjai, a salak-dagadás hangjai,
húgyhólyagban húgyfölgyülemlés hangjai. Sejtek, sejtcsoportulások, molekulák,
atomok, elemi részecskék hallhatatlan hangjai! Szerelmes bogár-hárfák,
gumihártya-kürtök, kitincimbalmok, kitinérfogacskák, csontreszelőcskék,
emlős-harsonák, hüllő-dudák, madártorok-csőrtülök-riogások hangjai!
A földagadt anyahasban a magzat-forgás, magzat-rúgdosás, magzat-szívverés hangjai,
a megrepedt magzatburok, a magzatvíz-kisuhogás, az anyatestben a gyermek-alászállás hangjai,
az ember-szülés tajtékos, véreres sikolya, vér-hangja, az állat-szülés nyögése, vér, zsír, nyák-lottyanása.
A nyögések, cuppanások, rikácsolások, nyöszörgések, kalapálások, hárfázások,
harangozások! Dobhártyás csontüregek, gumiszelepes csonthólyagbarlang-
hangszerek hangjai! A mámor és a vereség hangjai! A győzelem és a
legyőzettetés hangjai! Üveges uszonydöfések, véres pikkelytest-föl-
szakadások hangjai! Az álom hangjai és az ébredés hangjai! Az iszony
hangjai és a téboly hangjai! Csaták hangjai és őrjöngő ivarszerv-leharapások
hangjai! A vérsuhogás és a nyirokáramlás hangjai! A létezők mindenféle
szívverés-hangjai: az érhálózatok, csőszívek, hátiedényszívek, hólyagszívek,
hártyacsőszívek, hólyaglánc-szívek, hártyacsőhurka-szívek, mirigyhurka-lánc-
szívek, hártyacsőtüskefa-szívek, hártyacsőgerinc-bordaernyő-szívek,
fürtös és fésűs hártyacső-gyomorszívek, szívszerű üregek, osztóerek,
gyűjtőerek, egypitvaros-egykamrás-artériás-szívek, egypitvarú-egykamrás-
vénás-szívek, a nem-teljesen-osztott-vérkörű-szívek, a tökéletlen-válaszfalúak,
a teljesen-osztott-szívek: a kétkamrásak, két-pitvarúak vad, gyönyörű,
puha hangjai, a madaraké, emlősöké, és az övé, a félig-sárkány-félig-emberé!
A szívtömlők, kemény hús-zsákok gyönyörű hangjai! Ó, az ölelések, szeretkezések
hangjai, a páncél-nyikorgás, páncél-súrlódás, páncél-dörzsölődés, szőr-
súrolás, pamut-bojt-söprés, moha-huppanás, csáp-összedörzsölés, csáp-
nyikorgás, rágószerv-reszelés, hal-gumibuborék-harapás, madár-
csőr-harapás, csöcs-rágicsálás, emlőgomb-nyalogatás, tőgycsecs-szívás
hangjai! Ó, a fémek, kőzetek, tüzek, virágok, fák hangjai! Ó, a
fogsorok, szervek, állkapcsok, szempillasöprűk, talpak, karom-
kesztyűk, szárnyak, farok-legyezők, farok-ostorok, paták, körmök,
kitin-forgók és pórusos páncél-csapok, szárnyak, szárnylegyezők
hangjai! Kloákák, ánuszok, tojónyílások, orrlikak, hártyatalpak, sörények,
uszonyok, tüdők, trachearendszerek, tracheatüdők hangjai! A tojás,
petézés, szerelmes sperma-préselés, mirigyzsák-ölelés hangjai. Hangjai
az evésnek, emésztésnek, rablásnak, pusztításnak! Öldöklések, döfések,
nyiszálások, törések, szögelések hangjai! Csontvázak, koponyák
hangjai! Hangjai a növekedésnek. Hangjai a haldoklásnak! És
hangjai, végső hangjai a halálnak! És hangjai a dermedésnek,
megfagyásnak, fölbomlásnak, erjedésnek, átalakulásnak! És ó, hangjai a
sírásnak, a könnyeknek, a szélnek, esőnek, tenger tébolyának, földrengésnek,
árvíznek, árapálynak, az üstökösöknek, vulkánkitöréseknek, protuberanciáknak,
meteoroknak, meteoritfelhőknek, csillagkatasztrófáknak, csillagszületésnek!
Hatalmas, hatalmas hangjai a csillagoknak! Hatalmas hangjai a csillagfutásnak!
Hatalmas, hatalmas hangjai a csillagoknak! Csak állt vala
dermedetten a hatalmas Bonyolúlt-buta, füleire kötött óriás
hang-zacskókkal, állt vala dermedetten ebben a végtelen,
félelmetes hang-gomolygásban, a felhőtlen tiszta égbe, a
fekete űrbe földagadó hangfüst-gomba vak centrumában, s oly
őrjítő, oly bénító, oly mámorító, oly halálra-figyelmeztető és pusztulásba-
kábító volt ez a bíbor-fekete-arany-sötétkék-rózsaszín-zöld-
sárga-lila-fehér hang-ömleny, virágzó hangpép, amibe sűllyedett,
oly fullasztó, hörgésre-erjesztő volt ez a csillagokig-dagadó, csönd-
üregekkel-buborékos nehéz hang-szivacs, amibe ágyazódott hirtelen,
ami körülnőtte, mint valami szivacsos uborka-állat, eleven
szivacsfa, ami ősszáján át gyomrába gyömöszölte, nagy rángásokkal
rátüremkedve, ráfodrozva, ráhólyagozva és rászitásodna, ami
mohón éhesen ősüreg-belébe gyűrte, mint egy ezer mészváz-szita-
kesztyűujjnyúlványokkal és hosszú szitaháló-csöcsökkel az űrbe-növő
zsákállat, amely ott él lélegezve, ürítve és zabálva a Föld
köldökére tapadtan. Mert most már fájt neki a sok hang, mert
most már fájt neki a vakság! Mert, nem tudta bár, már fájt
neki a sorsa: nemzettetése, születése, buta múlttalansága,
szánalmas emléktelensége, mert most már fájt neki a társtalanság,
szerelem-nélküliség, szerelem-hiány, mert most már fájt neki a
többé-sose-látható milliárd-szemű-szemgolyójú-látósejtű lét,
mert most már fájt neki a milliárd hasznos-ivarszervű, hasznos-
petefészkű, hasznos-ondótartályú növény-állat-létezés, amely látott
és nemzett boldog öntudatlanságban, és nem tudta tán, hogy lát,
és szeret! Mert most már fájt neki a csak-hanggal-köréje-ikrásodott
termékeny és haldokló világ, mert most már fájt neki a csak-hanggal-
köréje-kristályosodott milliárd-magányú látó és vak szerelem, amelyben úgy
állt ott dermedetten, mint jégbefagyott csigabiga, jég-gombába-fagyott
gyík, jég-koporsóba-fagyott öreg óriásvarangy. Mert most már fájt neki a
dal, a tiszta, tiszta dal, amelyet a hártyás, lüktető-belsejű hangzsákok mögűl,
a fülére-nőtt erjedő és fortyogó óriás hang-gyomrok rángó, dobogó
burkolatán át hallott sápadtan, vékonyan, fehéren, mintha Mindenséget-
beerjedő füst-özön mögűl, a Mindenségből-zuhogó tűzözön mögűl
hallaná, fekete vattahömpölygés mögűl, világfaló, büntető láng-
ropogás, tűz-téboly mögűl, a létezők sistergő, lángba-fúlt vak
jajgatása mögűl hallaná, állatok, növények, megolvadt kőzetek, a szét-
olvadt föld, nagy vizenyős hólyaggá dagadt, szétdurrant emberek,
a nyákkal fölhólyagzó, rostosra-elszenesedő nem-ismert-Emberiség
egymásra-tódúlt, egymásra-mászott, egymáson-rángó, szinte füst-nélkülien
izzó parázskristálytornyai mögűl, parázskristály-temetői mögűl,
a tűz végtelen-göngyölgésű, piros-kék-erezésű, lángkristály-leveledzésű
szárnyai mögűl hallaná, mintha a bűntető-megújító Tűzhalál
mögűl hallaná a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt. Mintha az
izzó Tűzhalálasszony-óriás dagadt hasából hallaná kizengeni a
dalt, a tűzbuborék-pocak belsejéből, az óriás Parázskristály-
emse, az iszonyú Tűzkristály-emlős, a rettenetes Kristálytűz-
nőstény méhéből hallaná kizengeni a dalt, a dalt, a tiszta, tiszta
dalt. Mintha az óriás Tűzanya testéből hallaná kizengeni a dalt,
a megdagadt tűztejmirigycsomós parázskristály-emlők alól, a
tűz-hólyag-has belsejéből a tűz-magzatburok magzata énekét, a
tűztől-nemzett, tűzben-fogantatott, tűzben-kihordott fiúét, aki
ott ül dalolva a tűzbarlang-anyaméhben, a tűz-nem-fogja,
tűz-nem-emésztheti zöld Moha-fiú, zöld moha-koponyája, zöld moha-teste
áttetszik a lángbuborékhason, mint tengericsikó-apa üveg-gubacs-
teste üveggesztenyehéj-hasán az óriás fekete kristálybuborék-virág-szemű,
szögletes üvegkristályhurka-testű, gyöngyszögecselt üvegharmonika-törzsű,
ferde ikerbuborék-orrnyílású, üveglappal-leforrasztott hegyes üveg-
harci-sisakba-bújtatott-fejű, kristálylegyező-uszonyfülű, kristályesernyő-
sárkánytaréjos, hegyes üvegharmonika-fogófarkú, üvegtüskés csikó-
magzat. Ott ült, ott énekelt vala a parázsbuborék közepén, a
lángbarlang közepén a zöld Moha-fiú, az eléghetetlen, a tiszta,
ott ült énekelve a zöld Moha-fiú, a zöld Megváltó, a zöld Újraszületés,
s míg énekelt, moha-mellkasa rengett, mint a kékdarázs-potroh, mohaszempillás
moha-szemhéjait lecsukta-fölnyitotta, moha-gégéje virágzott mohával,
moha-szemgolyói lágyan mohásodtak, moha-pupillái lágyan kitágúltak,
s míg énekelt, moha-szájából moha-por, virágpor permetezett, zöld
fonalgomba-füst gomolygott, mint egész testét lágyan begöngyölgő
finom zöld szakáll. Igen, a hang mögűl, a tűz mögűl hallotta csak a
dalt, puhán, zöld-füstölgőn, zöld-permetezőn, lágy zöld
áradással a Moha-fiú moha-énekét, s hatalmas vágyódás
nőtt ki gyors madárdobogású, axolotl-szívverésű apró ember-
szívéből, nőtt ki szívéből zöld szárral, zöld levelekkel, nőtt föl
torkában, nőtt bele szájüregébe, nőtt ki csigabigafodorszáj-
szájrózsafodrain hatalmas pórusos, szőrös, pikkelyes száron, óriás
zöld csészetokkal, s nyúlt előre, szájából a tiszta fényre
nyílva, a hatalmas szerelem virága, szűzek szűz-szerelme, a tiszta szűz
Fogantatott felé, a zöld Megváltó-anya felé, a szűztiszta szűzet
hordozó zöld Mária felé, az istennel-megnemzett, isten-magzatát
cipelő szűzi szűz felé, szűztiszta szűz emlői felé, óriás zöld
száron nőtt ki szájából a levegőre az ötszirmú óriás Liliomkehely,
mint a halott együgyű-szerzetes rothadó szájából, szakálla
penészes bozontkútjából a rothadó szívéből kinőtt liliom,
lángolt fehéren az öt szirom, mint a Halott öt sebe, lángolt fehéren az
ötágú szűzesség, az öt-sebű halál, az öt-lángú szerelem. És
minden szirmára, szirma minden erére, szirma minden pórusára,
szirma minden dongájára, szirma minden pihéjére, szirma minden
bordájára, kehelycsészéje minden zöld kanalára, szára minden
pikkelyére, szára minden sejtjére, pórusára, szőrszálára, idegére,
gyökere minden ágára-bogára, gyökere minden gyüremlésére,
gyökere minden hajszálerére, gyökere-bőre minden ízére, minden
gyökérvég-agyára, gyökérvég-agya burkolatára, gyökérvég-agya minden
sejtjére, sejtmagjára, sejtköpenyére, minden szervecskéjére, részletére,
töltetére, kromoszómája minden pöttyére, nukleinsava minden lánc-
szemére írva vagyon egész a szív közepéig: Dicsőség! Dicsőség!
Dicsőség! Dicsőség szűz keblek, rengő kicsi emlők! Dicsőség szűz méh
szűz fogantatása! Dicsőség Megváltó szűzben-dagadása! Dicsőség
Jövendő titkos virulása! Dicsőség halál Legszebb Tagadása!
Dicsőség Remény vak Föltámadása! Dicsőség! Dicsőség! Dicsőség! Dicsőség!
Csak állt vala dermedetten a kövér növénykásával, tornyos, csigás,
vastag virághabbal zsírosan és porosan bepépezett omladék kőfal
előtt, amelyben a boldogtalan-boldog keverék-lények nyüzsögtek,
állt vala dermedetten és vakon, s míg hatalmas szügye, a
kőpikkelyszív-alakú, az iker-pikkelykőgolyós, a két Szfinx-
csöcsű sárkány-mellkas növénnyel, állattal, madárral, virággal bozsogva
virágzott, míg hatalmas kőpikkelygolyó-bütykű, pikkelyes kőszív-
térdkalácsú, sziklázat-karmú és sziklatüske-sarkantyús kő-
libalába odvai, pikkelybarlangjai, kő-gödrei, szőrtelen, pórusos
üregei, és mohos, nyálkás kőlikai, a moha-bélésű kő-üstök növénnyel,
állattal, madarakkal, virágokkal, vadakkal vígan virágoztak, míg
ott állt dermedetten és vakon és egész Szaurusz-másodteste
pikkelyburkolata és tüske-erdője vadakkal, virágokkal hemzsegve vígan
virágzott, lassu-ütésű bársony-harang-sárkányszívéből
kihajtott zölden az Eddig-nem-tudta-micsoda, a
Most-se-tudja-micsoda Valami, kitört a szívtömlő vérhártyás
oldalán pihés zöld indával, mirigyragyás, lélegző-pórusos zöld
szárral, fő-gyökereit és hajszálgyökérernyő-hálóját a szív üregeiben,
likacsaiban, rostjaiban és izmaiban széteresztve és szétlegyezve,
kitört zöld szárral a Nem-tudja-mi-lehet, a testét, sőt testeit,
növekedvén, lázzal, tűz-habokkal, vértolúlással, lobogó nedvekkel
és erjedő reménytelenséggel fölgerjesztő Ki-tudja-micsoda Valami,
és teste rendeltetésében talán benne-se-foglalt, a lénye kettős-
értelmetlenségű szerkezetében talán nem-is-lehetséges, a szerkezete
dupla-indulatú és kétféle-akaratú bonyolúlt vonulatában, a kétszer-gerincű,
kétszer-borda-hordós, egyszer-nyakcsigolya-száras, egy-koponyájú Ember-
csigában, óriás kőtüskés kőcsigaházban, amit beledagadva és belenőve
bőven kitöltöttek a zsigerek, a szervek, a lágy hánytorgások és kotyogások,
áttört kemény zöld szárral, puha növénypamut-indával az óriás-
szív burkolatán, finom-erezésű hártyázatán ez a Valami-Szár, ez
a Valami-Virág, pihés, pórusos, pikkelyes, sejtes vastag növény-
csont-csigolyatornya átfúrta a mellkasba-akasztott szivacs-viziló,
hánytorgó és lüktető rózsahólyagocska-bálna, a földagadt óriás
tüdő mellett a hártyás porcogószelvény-nyelőcső iszamos, ruganyos
falát, s a nyelőcsőben, a rövidre-visszametszett sárkány-posta-
kürtben nőtt tovább, nem a sárkánygyík-száj felé, de a másik test
törzsvége felé, nőtt tovább a nyelőcsőben, amely nem a sárkány-szájüregbe
szájadzott a nagy szivacsosra-átrothadt rózsakrumpli-mandulák, a bársonycsap-
nyelvbillentyű, a torok piros, körömtelen kocsonya-hüvelykujja mögött, hiszen
nem nyak volt a kőpikkely-hordó-sárkánymellkas folytatása, de
a sárkányhátba, gyíktörzsbe, kőszív-sárkányszügybe pikkelyekkel,
szőrökkel, tiszta pórusos bőrrel, gyöngylencsékkel, üvegkavics-
szövettel, kristálycsillámokkal lágyan-átnövő szőrtelen,
hímvesszőtlen és herezacskótlan férfiágyék, férfitompor-kezdet,
két kőhajlatba-forrt rózsás fél-buborék, egymástól-alíg
elhasított izomgolyók, amelyeknek alsó gömbfele a szőrös, feketefoltos
ánusszal, a csücsöri rózsaszín-fodros végbélnyílással már a sárkány-
mellkasba ágyaztatott, vagy nincs is talán. Igen, az elmaradt
sárkánygyík-nyak és a nemzésben és fogantatásban-kifejlődött sárkány-
fej, az elmaradt óriás-állkapcsú, kőkaktusz-füles kőkúp-sárkány-
koponya helyett a sárkányszügy, a gyíkmellkas ember-tompor-
folytatása, férfi-pocak és férfihát-folytatása felé nőtt a
rövidre-metszett sárkány-nyelőcsőben a zöld-szárú zöld-Valami,
önmaga bársonyredő-béléséből kigöngyölögve, lágy hólyag-gyűrű-kút
bugyogással fölfele ömölve, mint egy zöld csigaszarv, nőtt a nyelő-
csőben, az összenövés titkos, titokzatos belső részleteiben, bonyolúlt
csont-zsiger-porcogó-hártya-erezet-csigolya-csontágacska-medencecsont-
sárkánynyakcsigolya-gubancában folytatódva tovább, talán az
ánusztalan végbélen, a ki-tudja-hova-szájadzó ürítőbélen át,
a fodros, mirigylebenykecsipkés, zsíros, hártyás és eres vastagbeleken
keresztűl, amelyek dagadásig tömődtek csigahéjjal, kitinszárnyakkal,
kiolvadt-szemrózsakristályú kitinkoponyákkal, csápokkal, lábakkal,
karmokkal, körmökkel, dongákkal, pikkelylekvárral, hajgombócokkal,
apró csontvázakkal, szőr-pamacsokkal és csőrökkel és kiégett
növényi rostokkal, virághulla-maradékkal, nőtt ez a zöld Valami
a fodortekervényes beleken, a meglottyadt üres gyomron át embertörzse
madárszív-dobolású kis ember-szívébe. S az emberszívet fodraival,
pikkelyeivel és szőreivel belűlről körűl benőve, mint egy nagy zöld
szivacs, és a szív húsán vékony fonalaival szitásan és lazán áttörve,
mint légy haldokló-légzésű, szőrkehely-vaginaként vonagló stigmájú
szőrös kristálymozaik-potrohán a fonalas zöld penészgomba, s
áradva zöld penészgomba-szakállával a tüdők felé, hogy azokat is
lágy fonalvég-szájukkal átfúrva erjedetten benőjék, mint a zöld füst,
zöld pikkelycsigolyatörzse mellékszakáll-gyökérszoknyáit a férfitörzs
belsejében, a munkálkodó lágy szervekben és elemi részletekben zölden szétgomolyogva
hátrahagyva nőtt tovább a zöldszárú zöld Valami a gégén, a
nyakon, a szájon át, kitörve nyálas pici szájfodrain az őrjöngő tiszta
fényre! És szájából hosszan előrenyúlva, majd kétszer csigásan meg-
tekeredve, mint a szőlőkacs, tapadónövények zöld drótja, függőlegesen
fölmeredve, mint egy zöld kobra, nőtt tovább a titkos, titokzatos
zöld Valami szára, orra, homloka előtt föl a fénybe, s vörös-
parókás, kőszitasisak-koponyahátsórészes feje fölött, amelynek
pont-hálózatos sűrű kőcsövecske-szájaiból úgy nőtt ki a vörös hajzat, mint
kőszitabuborékon átpaszírozott olvadt piros tüdőszövet, igen,
buta, lapos, axolotl-külsőkopoltyús emberfeje fölött csigolyázódva és
tornyozódva magasan, lassan leveleket eresztett, nagy, bordás, szőrös
levélernyőt, s zöld ernyőt is szára végiben, szőrös növényküllőjű
zöld hártya-esernyőt, és fölötte körben zöld növénycsipke-legyezőket,
de nem virágot! Ott esernyőzött, párolgott derengve zölden a feje
fölött ez a titkos, titokzatos valami-Vágy, mint egy óriás zöld büdösbürök!
És ezekre a szöszökre, ernyőkre, levelekre nem vala írva semmi!
Száján-kinőtt szíve-bürökére nem vala írva semmi! Semmi!
Semmi! Semmi! Semmi! Mert nem tudta ő, hogy mire vágyik.
Hogy szíve száján-kinőtt büdös növényernyője mit jelent? Hogy
valami más nőtt ki onnan, mint amire nem-is-tudva vágyott! Mert
bután születve és fiatal-vakon az éhséget ismerte csak, és most a
hangokat, a lét fekete-bíbor-arany-kristály-hangszövedékét, az elmúlás és
születés, a fogantatás és dagadás, a kihordás és temetés, a tevékenység
és szunnyadás, az álom és az ébredés hangbugyrait, hang-hólyagjait
kis rózsamohás, rózsaszőrös fülkagylóira kötözve keményen. Mert nem
tudta ő, a varangy-értelmű, teknőc-agyú, az axolotl-agyvelejű,
akinek agya csak párolgott öntudatlanúl, mint a varangyosbéka háta,
fodros rózsabéka teste, nem tudta ő a Bonyolúlt-Buta, a
kettős-halálú-egyhalál-csigabigatörzsű-Szaurusz, az ottfelejtett-
ségéből lassan kimászott, a magárahagyottságából kíváncsian ki-
vánszorgó, a hülye-elrendeltetettségéből ember-kőebihal-
gyalázatával megvakúlt óriásteknősbékaként, ember-övesállatként,
férfi-hangyászsünként, csődörrózsa-tatuként, emberliliom-
kőkenguruként kivonszolódó, bűnben és titkos reményben, közönyben
és megváltóhalálban nemzett és szégyenben, gyötrelemben, talán az
olyan-mindegy kő-üst mirigybokrai közt kihordott, talán az
irgalmas asszony-sikollyal megszűlt, talán csipogva-röfögve
kipottyantott és csak haláltól-fölnevelt, szétfolyó zöld hullától
oktatott, tüskés, óriás, csipogó kőbuborék-közömbösségtől tanított
árva, árva, árva vak Buta, nem tudta száján mért nőtt ki a zöld
levéltorony, a zöld bürökernyő. Mert a létet se tudta, nemhogy ön-
magát, kettős-szíve gödreinek gyönyörét és iszonyatát! Vala
azért talán, hogy ez a titkos zöld növény nem gerjedt ágyékából,
dagadt heréiből indúlt a szájából kinőni! Vala azért talán, hogy nem
kettős-ágyéka vérrel-földagadt szivacstömlői, a rejtett nem-
látható, s a sárkánygyíktörzs kőpikkelyes tömpe testvégződése, vastag
kocsonyástövű farok-kezdete alatt, a kőlapokkal rózsásan ki-
palázott kloáka, a kőpikkely-urna tojónyílás alatt sorvadozó
hervadt szerelem-bogyói és pikkelykukackája ivargödreiből, apadt és
apatikus here-bimbóiból, bika-dagadással-nem-erjedő és tűz-
csillagtársulásokat nem termelő ondó-tojásaiból sarjadt ki a gerinc-
velőben gyökerező zöld büdösbürök, elvartyoghatatlan zöld
akarat! Mert ami valaha, valaha másnak annyi irgalmat, s
erőt adott, arról ő, az eddig vágytalan buta semmit nem tudott,
ami annyi gyásznak, vidulásnak, teremtésnek és pusztulásnak,
reménynek és halálnak annyi jövőt adott, annyi jövendő jövőt,
annyi múlt bársonyát, annyi halál-viasztrombitát, annyi moha-
menyegzőt, harmat-hegedűt, hajnal-háborút, bársony-koporsót,
tűz-vértet, föld-csengettyűt, csillaghártya csöndet, tűz-eres tűzbuborék-
éneket, amelyben ott ül virágpor-trombitával, zöld pikkely-hegedűvel,
kék moha-kürttel és virághárfával a soha-senki-nem-látta Angyal,
ami valaha másnak annyi irgalmat, erőt, halált és megváltást
adott, arról ő a most-már-vak-Buta, a Bonyolúlt-semmi,
az összebogozott Folytathatatlanság, a szétválaszthatatlan
Nem-lesz-még-egy-ilyen, a terméketlen Asszonyt-nem-ismerő, a
hermafrodita Emse-kanca-csődör-tyúk-ember-gácsér-Összevisszaság
semmit nem tudott! Mint ahogy azt se tudta, hisz vak volt szegény
és nagyon buta, hogy szájából az őrjöngő tiszta fényre a derengő
büdös hártyacsipke-ernyő kinőtt, és ott ágaskodik és terűl
hervadatlanúl és árnyéktalanúl zöld hártyáival, csipkéivel,
legyezőivel és bordáival tömpe gekkó-emberfeje fölött. Mert
nem érte el a Megvilágosodás! A mámoros, vad, tiszta, tiszta fény,
mert látón is vak volt és buta volt, nemcsak vakon, nem nőtt
ki szívében, s átnőve szíve finom héjait, egész testében szétdagadva az
anyagtalan kristálybuborék, a belső tiszta fény, a megváltás
és megvilágosodás erjedve-dagadó belső hólyaglángja, amely
anyagtalan hártya-házával, belseje sugárzó édenével az
egész testet belűlről bevilágítja, és átvilágítja csontjait, húsát,
és bőrén ragyogva kifénylik és nehéz kristályfényébe vonja körűl
a növényzetet, virágokat, kivégzetteket és szerelmeseket, mint
Altdorfer Lót-lányának domború kristálybuborék-hasa, apa-bűnt-befogadó
szigorú csontszínű ágyéka, átvilágítva emlőit, karjait, lábait,
koponyáját, izzik fején, mintha izzó kristályálarc lenne arca elé
kötözve, amely befényesíti kristálytüzével a világegyetemet, mint
Lót-lánya kristálybuborék-hasa, amelyben bűnösen és bűnhődötten, tüzes
mirigy-ágyúból szétlövellve, tűzpamacsokkal erjedve, lángbuborék-fürtökkel
énekelve virágzik az Elmondhatatlan, a Halál! Legalább egyszer látta volna
magát, legalább egyszer látta volna magát nagy csöndes víztükörben
teljesen, parókájától a farokvég kőhúr-kelyhéig egy óriás fény-
hártyás feszes víztükörben, vagy az ég leeresztett tükörhártyája
csöndjében, legalább egyszer látta volna magát! Vagy jött volna vele
szembe, nyálúton mászva tajtékos fodros csigatalpaival, mint
égbenyúló óriás csigabiga egy vele-hasonló Másik, egy ugyancsak
hermafrodita, csücsörgő, tapogató nagy habos kocsonyafodor-hullámokkal
hullámzó vele-végzetű Másik, hogy kétnemű két önmaguk
lényegét és küldetését megértve találkozzanak, fölgerjedjenek és
szeressenek! Bújt volna ki egy másik páfrányerdő párás csipke-
barlangjából, mohos és nyirkos pikkelykása-alagútjából csigázva és
fodrozva és nyálhab-szőnyeget a földre-ragasztva, testéből
tajtékcsipkefodor-lepedőt folyatva és a növénytömeghalálra
tapasztva egy Másik-őmaga, hogy egymással-találkozva megvilágosodjanak. Talán
csöpp gőte-agyáról, csiga-agyáról, szalamandra-agyáról lehámlott volna
a mohos kőhólyagburok, a penészes kőhólyag-burkolat, és
értelme is megnyílt volna talán, Múltja és Jövője, Szülője,
Nemzője, Kihordója, Teremtője, Bűntelensége és Bűnhődöttsége
a nyálhártyás, habfodros, tajtékizzadó találkozásban. És lett volna
ivarszerveinek is értelme talán, a bizonyára-fölgerjedőknek, a
mindenképpen-fölgerjedőknek, ha mint a hímnős tüdős csigák
egymást kétszer szeretve, lénye értelmet nyerne a habzó vad szerelemben!
Ő, az Asszonya-férje-nincs-neki Vak-Buta, ha szeretni tudna tán,
talán megváltódna a Szerelemben! Micsoda szerelem-torony lenne az,
micsoda vak ölelés, húsbársonycső-belső-szemgolyós tapogató-egymásra-
tekeredés, micsoda ragyás húsbársony-fejtorony egymásra-csavarodás, micsoda
egymásra habosan föltornyozott, nyálmézes hús-fodorszoknyás fodor-
egybehullámzás, az egész test tajtékos talp-csókja, habos fodor-
hullámzása, őrjöngő szent egymásra-ragadása, micsoda egymás-
kocsonya-zsákjában turkálása, a másik rózsaszín, redős üveggumifejének
a kocsonya-kancsó-szájba gyömöszölése, micsoda nyálas kocsonyafodor-
csókok, csigaszem-szopogatások, gumikocsonyacimpa-harapások, vad
egymás szájába gyömködések és szájkocsonyaüst-fejre-ráhúzások,
ráfodrozások, rávonaglások, ráöklelődések, ráfejődések és üveges
rágyűrődések, kocsonya-csókok és kocsonyaharapások közt szeretne a
két hermafrodita vad, s mikor egymásra-ágaskodva habos fodor-
talpakkal inganak, a szerelem sárga-habos hús-árbócai, testük titkos
hústokjaiból négy-élű mészpáttőröket kilökve, forró mésznyilakat
kilőve egymás izzadt, erjedett testébe döfik, hogy kékpettyes húsukból
már a vér virágzik, tántorognak és vonaglanak egymásra tapadva
és tekeredve a kő-tőrök döféseitől, szent stigmákkal, vér-
kehely sebekkel, s mikor rózsapettyes óriás-péniszüket egymás ivarnyílásába
vezetik petét sisteregve, spermát kiáltva, úgy állnak ott tajtékos fodor-
ikertoronyként, nyolc óriás kék-golyós szembimbóval a csillagok alatt,
mint a hártyát-kocsonyát-páncélt-üveget-testmohát millió ernyővel,
vérttel, taréjjal, tüskével, levéllel és nyereggel, millió szemmel,
szemgolyóval kivajúdó Ősföld Őslátomása! És milyen
büszkén és dagadtan cipelné testében kicsinyeit, ez az imbolygó
zöld páfrányhínárból kiúszott hatalmas kő-Csikóhal! Ez az
óriás üvegből-fújt Hal-kengurú, ez a sose-lesz-óriás-kő-
Anya-Apa! Jaj, micsoda szerelem lenne az is, micsoda tiszta,
szép, micsoda legszebb-gyermekálom-szűlte ringó szép szerelem!
Micsoda elmondhatatlan kristály-bonyolúltság, szikrázó páros
üvegtrombita-forgás, aranyszemgolyós, csikópislogású, üvegpáncélos
kocsonyacsikófejű, szögletes kristályhernyó-összetekeredés!
Micsoda páros üvegtüskeliliom-keringés, micsoda kettős üveg-
álomcsikó-örvénylés, micsoda álmatag, gyöngyház-palákból egymásra-
pikkelyezetten fölépített, gyémánt-csavarokkal összecsavart középkori
üveglovagöltönyök egymáskörűli tánca lenne az, a csikófej hosszúkás
üveglemez-sisakjával, amelynek szögletes hiányából nagy
szempilla-kristályszoknyavázak söprűznek fölfelé, üvegarany-margaréta-
szemgolyók ragyognak! Micsoda üvegtüsketaréj-ragyogás, uszony-
kristálylegyező-verdesés, fülecske-kristályuszonytoll-legyezés lenne
az, míg az üvegsisakos kocsonya-koponya piros és kék
kocsonya-nyárfái lágyan rezegnek szines kocsonyalombjukkal, mint
fénylő csótárok, szikrázó bóbiták! Micsoda csikófejű páros
üveggubacspörgés lenne az a nehéz és bonyolúlt szerelem! De
hiszen ő is nehéz és ő is bonyolúlt! Mint a Hippocampusé, a
kis csikóhalé! Ha elébe úszna most, a fekete űrből libegve talán
alá megnevezhetetlen sorsa Hippocampusa! Mint a Hippo-
campusoké, a tengeri csikóké. Micsoda szerelem lenne az! Micsoda
fordított szerelem. Ha jönne az űrből, az égitest-ikraszigetek
fénylombjai, láng-indái közűl, csillaghínárok fénybuborékos laza pamat-
ernyői közűl libegve és lágyan leforogva titkos ős-nászruhás asszonya, a szögletes
kristályragyogás-Csikóhal-nőstény! Ó, azok a kis üvegcsikó-szerelmesek!
A gyöngypalás, kocsonyanyárfa-bóbitás, tüskés üvegbuborék-csikók
üveghernyós-üvegharmonika-fogófarkukkal átfonva egymást, egymást
kristály-legyező uszonyukkal fogva, hosszú-orrú üvegcsikófejüket
egymáshoz a hosszú kristálysisak oldallapjaival fordítva
szorítva, hogy aranyesernyő-emberszempilláik összeérnek, imbolyognak,
ringanak és forognak, aztán a hím fölfújja hasát, mint egy tüskés
hártyabuborékot, s a nem-vad asszonyhal-csikó férje véreres üvegzsákja
alsó nyílásába csúsztatja nő-hímvesszőjét, narancsszínű ivarszemölcsét,
és lövelli boldogan a kristályhastarisznya mélyibe petéig, míg a reszketve
kristályragyogó hím-csikó spermáját teste forró mirigycsatornájából
gyöngykéreg férfi-költőzsákjába üríti. Aztán a két szikrázó
csikófejű üvegtrombita, a két uszonylegyezős kristálykürt egymástól
elforogva boldogan legelészik, pórusos üvegtrombita-orrlikú hegyes fejük
mereven villog és ragyog, iker-üvegfélbuborék-orrlikú felső-ajakcimpájuk közt, kristály-
kehely-szájukban ropog a vizi fű, ahogy harapnak. Ó, ha
tudná mi az, míly boldogan esne teherbe, míly boldogan
hordozná kicsinyeit az üvegbuborékként földagadt érhálóbuborékos apa-
költőzsákban, mint a Hippocampus-apa, akinek teste, mint
a terhes asszonyok hasa röntgen-sugár alatt elvékonyodva
átviláglik, s oly gazdagra földagad, hogy látszanak benne ötös-
ikrei, a pöttöm szempillás csikófejek, az óriás fekete üveghólyag-csikó-
szemek, a tüskés gubacs-páncélzat, s az elvékonyodó tüskehernyó-
fogófarok! S hogy szűlné őket, nyögve boldogan, az óriás
Embersárkánygyík-csikóapa, az óriás Ember-tüskés-kőbuborék-
apa, mint a Hippocampus-apa tüskés picinyeit, mikor lüktető
gyöngyház-gubacs-hasa fölreped s a véres és nyálas szülőnyíláson
csikófejükkel előre, lassan kiránganak, verdesve kivonaglanak
a puha csikóhal-gubacsok, az üvegálom-újszülöttek, uszonyaikkal,
tüskéikkel, a hasban-üvegkaktusz-farokgyűrűzéssel segítve
magukat, segítve magukat porcogós kocsonya-kehely-orrlikaikkal is,
karcsú fejük szines üvegbóbita-virágcsokrával is, míg körűl a
vízben a vér, mint füst szívárog a megrepedt kristály-
hólyaghas réseiből, az apatest szívárgó szülőanyasebéből, s
ellegyeződve, elbodrozódva eloszlik kék pamataival, s a halcsikó-apa
fejét magasra emelve mereng, pislog és forognak aranylemez-margaréta-
keretű, arany-holdsarló-pupillás feketemoha-szemgolyói!
Ó, hogy ringana, forogna, imbolyogna ő is, hatalmas, elvékonyodott,
tüskés kőbuborék-pocakjával az ég felé, átlátszó óriás kő-
hártya-hasában a hemzsegő ember-sárkánygyík-embriókkal, az
apró kőtüske-buborék-moharózsákkal, a pislogókkal, lüktetőkkel,
a csücsörítőkkel, az emberembrió-varánuszgyíkmagzatokkal, az
egymásból-kimoharózsálló-tüskepikkelykőbuborékba-átnövőkkel, s ha
érezné, hogy legszebb órája közeleg már, hatalmas átlátszó kő-
hártyatasakját lágyan emelve, mint iszonyúság-nagy kő-csikóhal,
óriás szűlni-kész Embersárkánygyík-Hippocampus-apa, teste lüktető
hártyazsákjában a hemzsegő, látható Embersárkánygyík-Hippocampus-
kicsinyekkel, forogva, libegve fölúszna a Holdig, hogy ott szűlje
meg őket, a kristályos lilamoha Holdon, s ott legelésszenek
majd holdmoharózsát, holdmohaliliomot, holdmohapáfrányt,
ő meg totyogó kicsinyeire vigyázva lágyan, egy-egy emberfő-intéssel, gumi-
gekkó-ujj-figyelmeztetéssel, kőtüske-harang farokcsöndítéssel,
a boldogan elhagyott Földre visszanézve, a fekete mohában forgó zöld
mohagolyóra visszanézne! A világító árva Földre, a halállal-
hemzsegő, titokkal-tántorgó árva Földgolyóra! De hát ő erről
mit se tudott! Nem tudta hányfajta szerelem, nemzés, kihordás,
szülés nyüzsög most is körülötte, ahogy itt áll vakon, tétován,
bután a zöld növényhólyagokkal, izzó virágbuborékokkal, kemény
pikkelylevelekkel és vastag gyökérszőrzetekkel buján behabzott
omladék kőfal előtt. Nem tudta a tétován ácsorgó, vakon
pislogó, csipáit dörzsölő, hanghártyazsákkal-bekötözött-fülű,
az óriás hártya-csöcsökkel, buborék-emlőkkel, földig-lógó hártyagolyókkal megbilincselt-fülű,
a vartyogni-vágyó, hosszan jajgatva vartyogni-vágyó, a hang-
tűzlávával-befolyt-fülű, a piros-mohával-benőtt-pupillájú
vak, vak, vak Buta-bonyolúlt, akinek kis pórushátú, kék mirigy-
hasú nyelve is úgy ült szájában, mint piros moha-barlangban egy bíbor-béka,
nem tudta a Vak-vartyogó, nem tudta, mert látón se tudta látni, nemhogy
vakon, a szerelem milliárd változatát, a kihordások milliárd módozatát!
Nem tudta a buta vak Szegény a szerelmet, a buta vak vartyogó Magány,
a szerelemtelen, szerelme-sose-lesz Árvaság, a Folytatása-nem-lehet
Elapadtság, a Nincs-aki-szeresse-Nincs-miért-szeresse Kábulat, az
önmagába-sűlt, önmagába-hervadott-ivarszerű Önmaga-halála-
Halál, a Halált-nemzeni-képtelen Halandó, a Halál-eleven-Halottja,
nem tudta ő, a vartyogni-vágyó vak, buta Szegény, hogy a lét hogy szeret,
nem tudta a földagadt-nyelvű Szegény, akinek nyelve apró fekete kitin-
horgokkal, kitinszigonyokkal volt feketén beszögezve, darázs-
fullánkokkal, virágméh-fullánkokkal, mézelő méh fullánkjaival,
nagy dongók kiszakadt kitin-tőreivel vala döfködve tele,
apró fekete késekkel, amelyek végén úgy dagadt az aranyszelvényes moha-
tojás, az aranypántos szőrhordó, a lüktető potroh-tojás mohos farcsúcsából
a fullánkkal-együtt-kiszakadt, méreg-miriggyel töltött hártyazacskó,
mint fekete kőtokban nyálas mirigyvirágcsokor. Sőt rózsabordás szájpadlása
körben körűl, nyelve mirigy-töve, bíbor-eres nyelvcsapocska-zsákja,
s a rózsamoha-here mandulák, s ajakcimpája duzzadt sűrű csigabigaszáj-fodrai
is fullánkokkal tüskéződtek szőrös feketén, mintha kicsiny szájöble fekete
szőrbarlang lenne, rózsatüske-belsőburok, nyelve rózsaszín sündisznó, nyálas és
sűrűn fodrozó sűrű ajakfodrai gyűrűsen egymásra-hagymalevelesedő,
fodrosan egymásra-hullámzó szőrszirmok csücsöri rózsaszín salátafeje.
Nem tudta ő, hogyan szeretnek az emlősök, madarak, halak,
az amphibiák, reptiliák, rovarok, bogarak, férgek, egysejtűek és
többsejtűek, a virágzó sejt-társulások, nem tudta
ő, a szerelemre-vak, a párzásra-buta, a kihordásra-nincs-mit,
a megszülésre-nincs-kit Szegény bonyolúlt, besűlt, be-
mohásodott, pikkelyes kővel betokosodott agyacskájú és párzó-
szervű vak buta árva Barom, a Megnevezhetetlenség Ember-kő-
csodája, a vak lehetetlenség embertörzs-sárkánygyíktörzs össze-
ragadt-mámorú mohó Mámortalansága, a kősündisznótesttel
összenőtt rózsaszín-szájgyűrű-kerekes Pióca-lárva, az izmos
szívókorong-szájú övesállattörzzsel-összenőtt páfrány-pióca-
Árva, a bunkós szívókorong-toronyfejű, kocsonya-búvárgömb-
fejű, tüskés, hosszában-sodrott tengeri csigahéjjal összenőtt,
páfránytestben tenyésző Féreg, akinek fehér hús-bunkó fején körben úgy
ülnek a kocsonyaredőküllős szívókorongok, az üvegporc szívó-
kelyhek, mint búvárgömb dülledt kristályablakai, nem tudta ő,
a vak Álmatag, a csak-zabálni-tudó Mindíg-éhes, az Asszonyt-
nem-ismerő Gerjedtségtelen, a megkövesedett Múlt csipás
Takonybimbója, az Eleven-kőkripta-Nagybimbós-asszonykukac
szerelmének kőtüskegubóval és falánk húscsillaggal egymásból
pikkelyesen és szőrösen kiágazó, foszforeszkáló Hulla-virága,
nem tudta ő, a Kőállat-hermafroditalárva, a bűnben és bűntetésben
Nemzett és Fogantatott, a Kő-kurvasággal-Halál-halállal
összetaknyozott és összerózsázott vonaglás-virágú Lomhaság, a
viruló belső-szervekkel gazdagon megtömött, jövendővel-mégis-üres
toronyló Ember-kőzsák, a párolgó óriás-Kőgesztenyeburok,
amelyből rózsaszín istenfia-álca bújt ki félig, mint hurkás,
sárga kis kukac, nagy zsíros fodros hurkavég-fejével, fekete
mohapont-szemével, tömzsi fekete kitin-sarló-pár rágószervével, s
ott imbolyog rózsahurka-feje óriás fekete álszem-foltjaival,
mint a szerelem kukac-ragadozója, mintha gumitakonybőrű
puha pórus-zsák-fejét két korongjával körben befödné
a cellás, puha, fekete hártyacsokor-szemrózsa, mint bársonyos
bőrmoha-sisak; s ott imbolyog a magát-látónak-tettető pontszemű
vaksi vak kukac a Semmi csöndhártya-üregében, a Csönd izzó
magzatburkában, nem tudja ez a talán-asszony-
szűlte, önmaga-bélésébe-töppedt, önmaga-gyönyörtelenségébe-
sűlt, önmaga-gyászába-gyömöszölt árva vak Nyomorúlt, hogy
a lét őrjöngve, vadúl, véresen, titkosan és öldökölve szeret,
hogy ott szeret egyszerűen, tisztán és titoktalanúl az elmondhatatlan
létezés a gyásztalan, árva, magányos Mindenségben körülötte. Nem
tudta ez a talán-gyönyörű-anya-szűlte Lét-ocsmány-Szabálytalansága, hogy
szeretve, nemződve, pusztítva és visongva ott bozsog körötte, benne és
alatta, testében, húsában, bőrében, szerveiben, teste kő-burkolatában, a
földben, kőben, vízben, csillagokban, az olajban, növényzetben,
virágban, a korhadékban, hullákban, a mocsárban, tücskök,
sáskák, szöcskék csápjain, legyek, darazsak, lepkék szőrei közt
és szeme moha-koszorújában, méhek iker-üvegrózsás szőr-sisakjában,
rovarok, férgek, bogarak szájszerveiben, békák szájában, hátában,
halak kopoltyújában, kagylók héja alatt, férgek hasában, féreg-
nőstények fodrosan-behajtott húslepény-hasában, féreg-kancák
virágzó ivar-pitvarában csücsűlve többszörösen, hangyák szőrös
kitin-kehely torában, halak gyöngyházkéreg-korsó fejében,
zöld gumihüvelytok-szájában, madarak tollában, csőrük sárga, likacsos
csont-kürt orrlikában, csigák tornyának utolsó mészpúp-
üregében, utolsó mészbuborék-barlangbelső-mirigyrózsabokrában,
döglött bogarak, madarak, egerek, pockok, halak, békák,
vakondok bársony-alatt, mirigy-alatt-erjedő, rothadó testszövetében,
méreggel-elkábított pókok, legyek, hernyók, álcák, lárvák
gumipép-töltetében, emlősök, férgek, csigák dagadt mirigyhüvelyében,
bogár-tehenek, bálna-kocák mézes és véres asszony-barlangjában,
szemgolyók könnyes és mézgás tövében, a szőrszempillafésűk likacsos
kezdeténél, szemhéjak összenövés-bőrlevéltövében, fák merev izomrostjaiban,
fák kérge alatt, virágszárak feketegolyó-feketeszár-összekötöttségű
molekula-szerkezet-rajzos derengő zöld sejtkristály-
épületében, egysejtűek hömpölygő virágzás-közegében, egysejtűek
pöfögő, buborékzó, gőzpikkelyfákat-fuvalló, gőzpáfrányfákat-
lövellő, reszketés-nyúlványozó, körömtelen üvegujjacskákat, sárga
takony-kesztyűcskéket kidagasztó-kisarjasztó üvegláva-örömében, hogy a
kőzetek mohos üreg-szívében, barlangok csöpögő cseppkőcsontváz-
szerkezetében, barlangcsontok fehér kőszivacshab-buborék-
szövevényében, a föld üregeiben, penészes tokjaiban, gyökér-
hálóbélésű nyirkos zsákjaiban, a víz zöld üvegizmai
közt, buborékos zöld üvegharangjai alatt, rákok, skorpiók, csíborok,
forró nőstény-zacskóbelében, nem tudta ez a szemén-vak-pupillájú,
ez a péniszén-vak-pupillájú dupla-vak Szegénység, ez a
kétszer-vak Reménytelenség, akinek szemgolyó-pupillája piros
mohával, kőmakkja-pupillája pikkelyes kősapkával nőtt
be puhán és keményen, mint a makk barna növénypikkely-sisakkal,
mint az erdei kő szürke hólyag-likacsai mohával, nem tudta ez a
szegény, szegény, szegény, hogy benne, körötte, alatta és fölötte, a
földben, vízben, levegőben, a növényzetben, és bizonyára más
égitesteken, a sötét Mindenség csillagcsomóin, lázas anyagszigetein,
foltos és szakadt és mirigycsomós és ikraköteges csillagháló-
szövetében bozsog, virágzik, foszforeszkál, örvénylik, dagad és
remeg a szent, szent, szent Megmaradás! Nem tudta ez a
kurva-kanság, kurva-kancaság, kőbarom-kakaskodás és
kegyelem-kéjelgés kétéltű vak Gyümölcse, hogy hányfajta
pénisszel, fallosszal, nemző-bunkóval, kőragyás kloáka-pikkely-
kesztyűujjkigyűrődéssel, sperma-ágyúval, spermium-tűvel,
nősténytestbe-törzsközépig-belenövéssel, óriásnőstény-pocakjába-
gyökerezéssel, egész-nősténytestet gyökérfejével-benövő hím-
fölszívódással, nősténybe-forrt fej-szemgolyó-száj-tüdő-szív-
gyomor-föladással-beleolvadással, hányfajta hím-nőstény-
vérkeringés-légzéskeringés-összekapcsolással, hányfajta oszlással,
befűződéssel, bimbózással, kicsöcsösödéssel, ágazással, szét-
válással őrjöng és virúl és hallgat a vérző és vértelen titokzatos
folytatva-megmaradás az árva, árva létben körülötte! Nem
tudta az Így-folytathatatlanság-bagzás, a tűz és halál-utáni kétségbeesett
téboly-ringyó-szerelem bezápúlt-ivarszervű hermafrodita Férfitorzó-kőgyíkkakasa,
hogy hányfajta herezacskók, herék, ondótarsolyok, ondótokok, ondó-
zsákok, gumihártya-zacskók és nyálkahártya-erszények, gumi-bugyrok,
ondótartályok, spermatokok, ál-méhek, férfiszülőzsákok, érbarlang-test-
üregek, magzatburkok, petefészkek, mirigykutak, szülőhólyagok,
tojások, hártyaházak, izzó-mirigybélésű ivarbarlangok
erjednek, dolgoznak és dagadnak benne és a világban, nem tudta
a folytathatatlan vak Iker-halandó, a vak halál kétszer-
halandó, két-ocsmány-ágazású Halandóság-virága, a kettős-
értelmetlenségű dupla Akarattalanság, hogy nőstények, hímek,
hermafroditák lüktető lázas szerelem-kelyhében, dagadt pofa-buborékjaiban, párolgó
ivar-fészkében, tajtékos hüvelyében, gőzölgő ivar-barlangjában,
habzó és vérpárás-mirigykút-hüvelyében, eres kocsonya-költőzsákjaiban, hogy vad nőstények
és kétszer-vad hermafroditák testében erjed és virágzik a
halállal-fölcsinált Éden, erjed és virágzik a tűzzel és virággal
fölnemzett Halál! Nem tudta, hogy testekben, test-tarsolyokban,
testerszényekben, szájakban, habfészkekben, nyál-kupolákban,
hálócsipkebarlangokban, sárkancsókban, sárköcsögökben, sár-
kűrtőkben, sárzsákokban, cellás papirrózsa-házakban, növény-
toll-pikkely-csigahéj-kagylószilánk-kagylócska-rózsatenyér-szőr-levél-
fészkekben, csipkésen összevarrt levél-tölcsérekben, üres és
nyálas csigaházakban, sárbarlangokban, forró kő-hüvelyekben, nyállal,
mézzel, testből kitincsövön hurkásan kipréselt belsőnedv-
ragaccsal, lágy véres fekáliával, virágporral, mások hullájával,
csontjaival, csontvázával, szőrzetével, viaszos testizzadmánnyal,
testből kiizzadt, megdermedt viaszlapokkal, pórusos viaszpalákkal
épített fészkekben, ganéjból gyúrt golyókban, kőre, fára, virágra, vízre, levegőre ragasztott
és akasztott barlangokban, buborékokban, házakban és zsákokban,
harangokban, és üres gombócokban, hüvelyekben, bábokban és
tokokban, tarsolyokban és hálógyomrokban erjed, dagad és virágzik
a Szerelmes Halál, erjed, dagad és virágzik a Halhatatlan-
Megváltó-Reménység! Nem tudja ő, az Egyhalál-szülötte
Két-halál, ha ugyan nem kacsa tojta, vagy vak denevér-anya szűlte, vagy
vak piros barlangi-gőte-szűz, a szemgolyónélküli, a tarajtalan,
akinek feje csak dülledéstelen piros zsák és lábai hosszú piros-
kelyhű kocsonya-virágok a puha törzsből kinőve, ha ugyan nem
gyík szűlte, gekkó-nőstény, vagy ősvarangy-anya, aki nem is tudja kivel
bagzott, hátára mászva miféle hím ölelte, kőmirigy-fejét fejére rakva lágyan,
hogy sárga-zöldfoltos hasa nyirkos gumikőszövet-bőrén tíz nyálas kút maradt,
csillagzó mély lukak, a hüvelykujj-luk, s a lencsés többié,
mit tíz vérző bőr-kutacska, tíz testbe-ágazó, hasfalba nőtt
mirigy-kehely, az erős kan-kezek szerelem-furatai, nem
tudja ő, az Egyhalál-szülötte buta vak, reménytelen Magány,
ha ugyan nem habos csiga szűlte, tengericsikó-apa, pók-kanca, vagy óriás agancs-
fogójú szarvasbogár-asszony, hisz törzse tokától ágyékig egészen, kövér
piros gyapottal, szőr-mellvérttel, moha-inggel benőtt, mint a
szarvasbogár-nőstény hasa, nem tudja ő, a tétova óriás
Páfrány-tetű, a szánalmas Szenvedélytelen, hogy az ősszájúak,
újszájúak, bélszájúak, szájbelűek, két-testvégződésűek, az
ürbelűek, a hidrák, polipok, medúzák, szivacsok, méhek,
férgek, giliszták, piócák, lábasfejűek, a postakürt, a rákok,
a tintahal, a polip, a tengericsillag, a tengeri sün, a lándzsahal
hogyan szeret, hogyan szeretnek, hogy a lepkék, szentjánosbogarak,
rovarok, bogarak, százlábúak, méhek, vizibogarak, sáskák,
szitakötők, darazsak, halak, aranyos virágbogarak, békák,
kígyók, madarak, patások, karmosak, tőgyesek, csöcsösek,
költőerszényesek hogyan szeretnek! Mert ő csak bonyolúlt volt
és buta volt, és semmit se tudott szegény. Bonyolúlt volt és
buta volt, mint a Végzet, és megnevezhetetlen, mint a Halál.
Hát hogy tudta volna ő, a Nem-tudó, a Látón-is-vak és Vakon-
se-látó, hogy a hidra testközepe kebleket növeszt, s e kis üveg-
csöcsökben a csírasejtek dagadoznak, hogy tudta volna, hogy a hidra-hím,
vagy hidra-hermafrodita melle ondó-tejét a vízbe üríti, hogy az ondó-csokrok
alászállva a víz tenyészetébe a tüskés emsegolyókat megtermékenyítsék,
hát hogy tudta volna, hogy a virágállatok a vízbe ürítik ivarsejtjüket,
spermát, ondót-lövellve imbolyognak a virágállat-kanok, pete-
gyöngyszoknyát, pete-esernyők milliárdjait a medúza-menyasszonyok,
hogy az ostoros gömbállatkák magukat kehellyé türemítve bimbózni
kezdenek, hogy szaporodjanak és mészből és kovasavból építenek
magukra és magukba csipkecsövecske-álomházakat, s virágzó ondó-
sejteket okádva virágzanak tömegben a pete-pecsétfákat lövellő
mészcsipkeharang-asszonyok felé! Hogy tudta volna, hogy mi a vizi
hímek spermatánca, izzó drótfonál-tekeredése, hogy szerelmes
fénybojtok, fényszórók, fénypamatok gyúlnak ki és hervadnak el a
termékeny találkozásban, hogy a soksörtéjű gyűrűsféregkanca
fölfalja féregcsődöre testéből hártyazacskóként kilógó ivar-
részeit, a hímzacskót leharapva lenyeli, hogy boldogan megtermékenyűljön!
Hogy tudta volna, hogy a vízben, földön, húsban-tekergő lények
spermatokot, ondótartályt cserélnek összegöngyölödve és háttal-összeragadva,
vagy cső-szervükkel átszúrják kristálykoszorú-asszonyuk bőrét, s
ott lövik be halandó végzetük virágát! Hogy tudná ő, a
Bánattalan Buta, hogy a polip-szerelem-ringatódzás
egymásba-nyelt szájakkal, karokkal, kopoltyúrésbe, bíbor légző-
páfránycsokor tövébe gyömöszölt párzókarral, kopoltyúkamrából
kopoltyúbarlangba gyömködött ondótasakkal se más, mint
a gyönyörű fönnmaradás vad gyöngyházkosár-libegése! Hogy
tudta volna, hogy a mohaállatok, pörgekarúak, csillókoszorús-
virágházúak, tengeri rózsák, tengeri sünök is szeretnek! Hogy tudta volna,
hogy van, aki belűlről eszi meg anyját, s anyja gyomrával él tovább,
míg anyja lehámlik róla, mint hervadt virág, rothadt kesztyű! Hisz sose látta,
hogy lesz a lándzsahal-petéből szedercsíra, bélcsíra, hogy nő belőle
bélüreg, velőcső, gerinchúr! Mit tudott ő, az agyára-is-vak Szegény,
az érzékszerveire-vak, a heréiben-vak Nyomorúlt, a Fényleni-
nem-tudó, a Lángtalan, a csak Böfögés-és-Dögillatú,
a talán Szagra-is-süket, mit tudott ő a szagmirigyekről,
szaglócsápokról, szagpikkelyekről, szagfoltokról, szag-pamacsokról,
vadak szerelmi mósuszillatáról, krokodilok, pézsmakacsák, pézsmamacskák,
pézsmapatkányok, pézsmapekarik, pézsmaszarvasok, csigák,
bogarak, teknőcök, tintahalak pézsma-szerelem-gőzeiről,
éjjeli-lepkék málna-karamella-vanília-illatáról! Mit tudott ő
a szerelem-fényről, mirigyek hideg fényéről, fényszalagokról,
lángcsíkokról, tűzfoltokról, az egysejtűek, férgek, zsákállatok,
halak, rákok bíbor-kék-zöld-arany-izzás fénylövetéről,
a nem-párzó csillagok alatt szűzringyóként hanyattfekvő emse-
szentjánosbogarak fölemelt faráról, faruk zöld gumibársonyáról, amelynek
gumihas-tövében kocsonyába-épített tűzmirigy-fürtök, lángfodor-rózsák, tűzkelyhek,
zöld fény-szedrek világítanak az űrben röpködő zöld tűztányér-potrohálarcú
szentjános-kan felé! Mit tudott ő a szerelem-táncról, szerelem-zenéről,
rákok sisteregve-kicserélt rózsaszín-fehér-bíbor-zöld-türkíz-rubintos-
kék szerelem-ingéről, a vad szerelem-integetésről, mit tudott ő,
a Talán-megtermékenyíthetetlen, a pókok, a gyémántkorona-fejű dupla
szőrpúpok potrohalji füstölgő, moha-harangos ivar-kelyhéről, amelybe
a törpe hím alsó-állkapcsa kitinhólyagkanalát, az ondóval-megtöltött
hólyag-üstöcskét mámorral bedugja, mit tudott ő, a barna pórusos-
páncélzatú szarvasbogár-kanról, a kövér és dögletes-hatalmas harci vas-
öltönyös bogárkirály-lovagról, aki többméteres spermatejútat lövell
csontpapirrózsa-csápú páncél-asszonya felé, a csíkbogárhímről, aki
mellső-lábai tapadókorongos szívókelyheit a pórusos sötétkék kanca-
nyakpajzsra tapasztva addig lovagol asszonyán, míg az légbuborékokat
pöfögtetve egymásbatolt kék páncélhártya-szelvényes potroha légzőcsővégződés-
stigmáiból, megadja magát, aztán több-napig szeret! Jaj, mit
tudott ő a magát-megzabáltató, a belső-részeit vadúl ki-
ökrendező, az üvegtest-rózsamoha-gombóc áldozat-szerelemről,
a virágszagú méhkirálynő-hüvelyt bedugaszoló leszakadt, mirigyzacskós here-
hímvesszőről, a kardsáska-hím zöld görcsben-vonagló gumi-lágyékából
nedvesen kibugyogó ondó-gumitömlőről, amely, mintha zsigerei ömlenének
ki teste párás nyílásán, nagy véres hártyazacskóként asszonya
tojócsövére akad, aztán a kardsáska-nő az ondót guminyögéssel nyögve lassan
ivarkútjába préseli a tömött, puha gumihártya-zsákból! És
mit tudott ő, mit tudott ő, a hal-szerelemről, a páros pikkely-
liliomörvényről, véres gyöngyháztőr-uszonydöféspárbajról, a földaga-
dásig, gumihólyagzásig pörgő gumicsókharapásról, a fogsor-
gumiszájcibálásról, uszony-kristálytölcsér-pörgésről, pikkely-
kard-gyémántkardtok-egybeforgásról, a nyálhabból, veseváladékból,
növényrostokból épített fészkek vacogó mámoráról, az ál-
hímvesszősök, hal-hermafroditák csókjáról, szégyenéről, békák vad,
dupla gumipúp-szerelméről, békák gombos gumihártyakeze
kőműveskanál-igyekezetéről, az ormányos szöcskebékahímek hasig-ledagadt
tokabölcsőjéről, a vörös, sárga, kék, rózsaszín, fekete, kékcsíkos
nőstények hát-peteszőlőfürtjéről, a nősténykloákából-kihúzott
petenyaklánc-lábratekerésről, fűvándorlásról, a szelíd békaanya-hát
varas bőrkocsonya-erszényéről, amelyből, ha vérrel és nyákkal föl-
hasad, a megvastagodott izzó szövetcsomó alól, a vad vérző hát-
hártyabuborék gőzölgő piros üregéből apró szemek, orrlikak, szájhegyek, kék
kocsonyakesztyű-kezek, eres, zöld takony-szemhéjak, lila-pettyes tokák, arany-sarlós, kő-eres
szemgolyók buggyannak ki, mint egyetlen pislogó, nyüzsgő, véres
kocsonyafürt, s ömlenek az anyaháton, a varacskos anyalábakon lefelé
párologva. És jaj, mit tudott ő a Pipa dorsigeriáról, a
legszebb és legtündökletesebb Virágzó-hátú-Anyáról, a
Halál-Életfa Mámor-szimbólumáról, a virágzó Költészet-
kocsonyafáról, a bojtosról, a lebenyesről, a tapogatószál-ujjhegyesről,
a nyelvtelenről, a kása-szeműről, a dögletes uszóhártyavitorlásról,
a méhsejtház-hátúról, aki a kopuláció után, mikor ura már
kipréselte a lázzal-kigyúlladt kloákazsákállatka petéit, s szét-
kente az asszony-háton szögletes béka-mosollyal mosolyogva,
vár, amíg hátbőre vadúl burjánzani kezd, amíg szerelmes háta
kivirágzik, a véres kocsonya-hordók üvegvirágsapkája kinyílik, s ki-
dugják fejüket, mint apró látomások a tokáig-hasított-szájú
kicsinyek, zöld-pettyes gumihártyalencsés-gumitakonyujjacskáik megkapaszkodnak
a porcogó-hordóperemben hajszálér-kesztyűként, s aranysarló-pupillákkal, bőrüstben forgó
gyermek-üveggolyókkal virágzanak, lüktető kék tokadobokkal
lihegnek párologva! Ó, füstölgő Életfa-virágok! Ó, nyáladzó
Halálfa-kelyhek! Ó, ezerméhű Világ-anyahát! Ó, dicsőséges
hátból-születés! Ó, pislogó állat-csipogások! Ó, halálzó
halál-vartyogások! Jaj, mit tudott ő, a Milliárdszor-buta,
mit tudott a nem-magával-virágzó-testű Szegény, jaj, mit
tudott ő a Szerelemről? Legalább a magával-valahogy-
hasonló-lényűekről tudna valamit! A valahol-valahogy-vele-
azonos-tervezésű, de más-építésű lényekről tudna valamit! Tudná
akkor talán, hogy vele mit akart a Születve-készülő-halál!
Tudná talán, hogy nem lesz már elrendelése! Tudná talán, hogy
teste csorba kése hiába fityeg ott a test alatt, a kloáka és a
tojónyílás alatt, mint kő-szőlőfürt mohosan, feketén. Mert
valahogy a farkos-kétéltűek voltak hozzá legközelebb a
származásban és a családban. A gőték és a szalamandrák!
Igen, ők valának legközelebb hozzá a végtelen világban, ők,
akikről semmit se tudott! Ők, akik ott nyüzsögtek nyálkásan,
szerényen a páfrányerdő zöld moha-ködében, a gőzölgő
csipketoll-növényzet ragyogó, nedves zöld sűrűjében! Akik
csoszogtak és totyogtak iszonyú kőlibalába zöld gumiszövet-
bársony úszóhártyái körűl, rámásztak, kőpikkelyhurka-láb-
ujjaira, s ott lihegtek a ráncos, mohos hártyavitorlákon. S ha lege-
lészve, páfrányt-csípkedve, legyet, repülő, bordás, gyöngyszövet-vitorlás
sárkánygyíkocskát elkapva gyorsan bezabálta, s böfögve
újrakezdte az egészet, igen, ha legelészve és zabálva így
toporgott és totyorgott a páfrányerdő zöld csipke-ámulatában,
észre se vette, hogy rájuk taposott. S csak elnyekkentek, szétmállva
taknyosan és enyvesen iszonyú kőhártya-talpai alatt, mint a
mézes rügyek. Pedig valahol valahogy rokonai valának a gőték,
szalamandrák! Ha tudná azok hogy szeretnek! Hogy csipognak, sóhajtanak, nyögnek,
nyávognak, vartyognak, ciripelnek, fütyűlnek, kocsonyaharanggal harangoznak,
brekegnek, kaffognak, rikácsolnak a szerelemben! Hogy
illatoznak és libegnek! Hogy dürrögnek a szalamandra-kakasok,
gőte-kanok! Nőstény a hím-kloákához hogy préseli vad csókkal nyáltüzes
kloákáját! Hogy forognak szerelmesen a párzószerv-nélküliek!
A színesek, a tűz-lobogók, az elevenszülő viasz-babhüvely vak
gőték, a vérpiros-kocsonyalevél vak gőték, a hengeres-nyelvűek, a
hosszú-keskeny-nyelvűek, a tojás-nyelvűek, a gomba-nyelvűek,
a szív-alakú-nyelvűek, a szalag-nyelvűek, a végig-lenőtt-
nyelvűek, a kopoltyúval-lélegzők, a tüdővel-lélegzők, az
erezett szájüregnyálkahártyával-lélegzők! A sáncdudor-
kőkelyhű-kloákások, a szájpadlásfogsorúak, a kúpalakú ondó-
csomót-lerakók, a gyermekkor titok-ragadozói, az ásítók, a
fekete-szalagosak, a kék-háromszögfoltosak, a feketepettyes fehér
vérlegyezősek, a fekete ujj-gyűrűsek, a narancshasúak, a
kék-kehelyfoltosak, a tojássárga-pettyesek, az olajzöld-
hátúak, a csipkés zöld kocsonyazászló-taréjúak, a varacskos,
szemölcsös-zöldek, a fekete-fehér-taréjcsíkosak, a fekete-
márványozásúak, az ezüstfarokszalagosak, a kocsonyaléc-
hátúak, a kidülledő fülmirigyűek, a sárga szemüveg-rajzolat
szemgolyósak, a fehér-pettyezés-torkúak, az érzsákocskás-ujjú
kocsonyakesztyű-kezükkel is lélegzők, a külső-kopoltyúbojtosak,
a gyermek-szeműek, a csikószeműek, a madár-szeműek: a
tarajosgőték, szögletes-fogsorú gőték, pettyes-gőték, márványos-
gőték, szalagos-gőték, talpas-gőték, tűzüsthasú gőrék, a pápa-
szemes szalamandra, tüdőtlen szalamandra, a sötét alligátor-
szalamandra, a csukaorrú vakgőte, a pigmenttelen, vissza-
fejlődött-szemű kút-rémülete, ivóvíz gőte-királya, a
sziréngőte, a halgőte, a foltos szalamandra, a sárga-fekete-fodros
gumiláng-csoszogás! Igen, valahogy valahol rokona az axolotl,
a szalamandra, a gőte volt talán. A gőte, aki kétszer-szűlve
él, egyszer megszüli önmagát, aztán meg kicsinyét. Mert ha
vedlik, bőre elmocskolódott gumi-lángjait lehántja, a láng-
foltos gumiruhát magáról lehúzza, mint az egyszer-halált,
kis érkesztyű-bélésű üveggumikesztyű-lábaival üveg-állkapcsán föltépi bőrét, a már-
lángtalant, a feketülő-parázsut, az elmohásodót, s mikor
orrlikai körűl gumikehely-fejbőre leválik: összeráng,
rázkódik, csavarodik, s először koromgyűrűs piros kocsonyagumi-kesztyűit
húzza le lassan, aztán feje kék kocsonyaálarcát a véreres gumiüvegsisakkal,
aztán törzse arany-foltos gumizsákját, aztán taréjos farka, háta penészes zászló-
üvegburkolatát, s mikor már farkáig tolta le véres gumigatyáját,
hátrahajolva elcsípi tű-patkó-fogsoraival, s magáról az egész vérhálós
gumitakony-tokot rángatva lecibálja. És lenyeli gyorsan a
gumihártya-múltat, de szegény nem tudja megemészteni, se ki-
köpni, se kifosni, s a csomós gumitömeg végbeléből a vízbe
hosszan kilóg, mint angyalok szárnya az ördögök fenekéből,
mint üvegkoporsóból régi rothadt hímzett szemfödél.Vagy ha
meg se ette még eddig-szenvedése üres bársonyát, ott lebeg
mellette a vízben, mint kifordított négy-gumikesztyűs gőte-
krokodílus-öltözék, végtagjai szétterpedt üvegsejtcsipkés kesztyűujjaiban
ragyog a véres víz, s a gumi-koponyasisak két vízkorongja
mutatja, hogy valaha ott ragyogtak lágyan kidomborodva az aranytányér-
pupillás csikó-gőte-szemgolyók. Ó, talán ő is úgy született, mint a
tarajosgőte-kicsi! Óriás tarajosgőte-anyja ott lebegett valami
ősvíz nyálkás hínárfodrai, csigákkal-teleragadt és békákkal-
billegő zöldhártyás bodorlevelek, vízgyöngyös, levegőbuborékos
békanyálfüggönyök között, s hátára és a víz rothadt fenekére
vizipók óriás molekulaszerkezet-árnyéka vetűlt, a vizipók-
láb úszókorongjai vastag árnyéktányérokat lőttek
anyja lóasszony-szemére, vastag zöld taréjfodros háta kocsonya-
koporsó-gyöngyház-födelére, s míg a lenti mocsok-halálra,
halál-erjedésre ő is lüktető árnyékot vetett, ringó hosszú
árnyéklepedőt, fekete mohateknőt, teste alsó részlete, hátul az arany-abroncsos,
kékpettyes, vastagtövű kocsonyazászló-fartő alatt gumirózsa-fodrozással,
véres gumibuborékbugyogással lassan kinyílt, mint egy
tátogó véres gumirózsa, s kitüremkedve a tömpe törzsvég
tövében nyiladozó kloáka mirigyüst-belsejét, lágyan és
véresen kibugyogtatva a szülő-kút vérhártya-fodrait, mirigy-
bársonybélését, belső tűzrücsök-szövetét, kicsücsörítve egész
rózsahártyabélés szülőönmagát, fodrosan, rángva és gyűrűsen
bugyogva-fodrozódva lassan izzó szemölcszsák-belsejéből
magzatát kitolta, az meg hogy láng-pettyes gumibársony-gőtekajmán-feje
már kibújt a vérző hüvelyből, s érhálócsipkekesztyűs kocsonyakesztyű-kezei is
kilökődtek, erősen segítette magát, lágy koromgyűrűs gumikesztyű-kezekkel,
és aranypettyes üveggumi-ujjakkal a hüvely véres és fölbuggyadt hólyagfodros
peremét megfogta, hogy belefúródtak ujjai a nyálas buborékszirom-
fodrokba, mint gumitömlőbe, itt behorpasztva, ott pukkanásig
földagasztva a földagadt, gerjedett lágy vagina-anyagot, lassan
kisegítette magát vállig, aztán hónaljig, aztán aranycsíkos hasáig, s szépen
kicsusszant a vérfátylat könnyező hüvelyből, s ott ringott
vérbodrok, növénylevelek, lárva-döbbenetek között libegve,
máris egy hínár finom növénycsipke-pajzs-hegyét csipegette
meg-se-keményedett tűpatkó-fogsoraival, míg anyja vékonyra-belottyadt,
megapadt testén a lassan-bezáruló vérző szülőkúttal elúszott, s fodros,
bolyhos hosszú vérszalagot húzva maga után, fejét a vízből kidugta,
ott lélegzett lassú ütemmel, pórusos üvegtölcsér-orrlikaiból lassan
szállt a gőz, s nézte a vizipók kristálylábszárcsontjain a
kristálypórus-hálózatot, amely úgy ragyogott dülledt, piciny arany-
kocka-pupillás, vérhálógömbkosárba ültetett szemgolyói előtt,
mint arany-sperma-tarajával a csillagondó-gőte, a Tejút. De
hát ő azt se tudta szegény, a Buta-bonyolúlt, hogy apja
volt, anyja volt, hogy eredete volt, hogy folytatása
nem lesz! Hisz talán szülői sem valának neki, nemhogy
ősmúltja volna! Hisz talán szülői sem valának neki,
sem ősei, sem ágai, foszlott, korhadott és kemény csontokat,
koponyákat hiába keresne tán a földben, hiába keresne
csigolyákat és koponyákat, irgalmatlan kőpikkely-libalábait
behajtva szikrázó kőpikkelyropogással, mohos kőszelvény-nyikorgással,
letérgyepelve, mint páncélruhába öltözött középkori lovag, mikor még felső
teste meztelen, s csak vascipős vas-nadrágjába bújt bele,
s a térdforgók páncél-félgömb-héjai, a vascsillagokkal a
lábszárvért-hátsó vaskagylójához, s a combhátsó vaskérgéhez csavartak,
a fénylő vasbuborékok forgócsapjai nyikorognak, s kőpikkelygolyó-
térdbütykei úgy fúródnának a földbe, mint az ősi ostromok kő-
ágyúgolyói, s kis gumibütykös gekkó-kezeivel hiába
turkálna a földben, föl hiába túrná tán a földet, az egész
földet hiába, hiába kapálna és kaparna iszonyú kőpikkely-
libalábaival, mint óriás kotrógép, a lábujjak sziklakarmaival,
óriás kőpikkelyhurka-ujjai vad erejével, iszonyú vascsőr-sarkantyúja
minden kakas-ütésével, mohos kőesernyő-úszóhártya-talpaival hiába
legyezné a mohát, a földet, a port, a penészt, a sarat óriás
kőpikkelyesernyő-talpaival hiába dagasztaná vartyogva
vadúl és eszeveszetten, ősei csontjait talán meg se találná,
hisz ősei talán nem is valának, találna csak ősi
sárkánycsontokat, találna ősi sárkánycsontokat, igazi sárkánycsontokat
a földbe-keverve, alvadt kőbe kristályosodva, kőzetekbe-
alvadottan és irgalmatlanúl a földbe-dugottan, sárkánygyíkok,
hal-sárkányok, repülő-sárkányok csontjait találná talán
földbe-csavartan és elszórva a földben, palába-préselődve,
kőlapokba-dermedten, megkövesedve és megkristályosodva,
palába-csipkésedve és sziklalapokba, fekete kő-lécekkel,
kő-korongokkal, kő-gyűrűkkel és csipkés kő-koponyarészletekkel,
amelyek csipkésen kitört orrcsonthiánya pórusos kő-buborék-
belsőbe forr, likacsos kő-üstökben folytatódik, ezek az orr-
likak, a szemablakkeretek kőgyűrűi egy belső kőgyűrűből kő-
lécekkel, kőhártyákkal küllősen fölosztva háromszögkőablakok
rózsáiként ragyognak, míg a háromszög-kőcellák szem-kocsonyája,
pupillája helyén kőszivacs-üregek, kőszivacsteknők és szivacskő-
hólyagbelsők derengnek. Találna sárkánycsontokat, őshal-csontvázakat,
őskétéltű-csontvázakat, őshüllő-koponyákat talán, hegyes kő-
kúpokat, amelyek állkapcsaiban a páros kúpfogsorok, mint megkristályosodott
tömpe kőfésűk egymás hézagaiba tolódva szikráznak, s egy-egy
kirohadt ideg helyén, a lekopott kúphegy kőtányér-metszése
gödreiben, pórusaiban, vagy őskőbarlangjában valamilyen féreg lakik.
Sárkányok, őshüllők csontjait találná talán a vartyogva-széttúrt
föld vértelen és zsírtalan belében, őshüllő-nem-is-őseiét,
akik ki tudja hogyan szerettek, szűltek és szerettek újra? Jaj,
ki tudja, hogyan szerettek a talán-nem-is-ősei Szauruszok? Vad
párzás-harcban roskadtak vérezve, gőzölögve, az Elevenszülők,
a Tojást-tojók? Vagy hím-nőstény kőrózsa-kloákacsókokkal
szerettek, mint a gőték, szalamandrák, mert hím-párzószervük nem
vala nekik? Jaj, mit is találna ő vartyogva térgyepelve, kotorászva
kis gumigombos gekkó-kezekkel a föld forró beleiben? A
Poraspis kőtoboz-csontvázát; a Pterichthys kőpettyes kő-
mozaiklemez-vértjét; a Rhinobatis bugesiacus hosszú kő-kacsacsőrű
kőszálka-levélesernyő-csontvázát; a Microdon wagneri kő-
cinkecsőrkoponyás kőszálkabuborék-csontvázát, a kőszálkabuborékból
kőfésűkként és kőcsigolyás kőlegyezőként kiálló farokkal, uszonyokkal;
a Metoposaurus tömpe félkörívű kőmozaik-fejét; a Holocephali
kő-orrszarvú-halkoponyáját; a mellső-lábakig-száj, alig-lábú
őslepény, a Mastodonsaurus szemöldökcsontját; a Metaposaurus
nagy vállövét; a Cacops aspidephorus csigolyataréjcsontjait?
Jaj, mit találna ő a földben, a föld gőzölgő, forró belei
között a Jajongva-vartyogó, a Kőtérdekkel-nyikorgó, Gumikezekkel-
túrkáló, az Emberszájjal-vartyogva-fortyogva-lihegő, jaj mit
találna ő a földben, a Szíve-egyszer-megsajdúlt Árva Barom,
az Emberszívű-sárkányszívű, az Embercsontvázú-Szauruszcsontvázú,
mit találna ez a Két-szívvel-harangozó Vartyogva-Vágyakozó,
ez a Két-félcsontváz-összenövöttje, mit találna múlandó ősei,
szétfolyt halottai, elkorhadt bűnös és bűnhődött szülői helyett a
Vartyogva-földben-kotorászó? A Seymouria baylorensis
dupla kőfésűjét; a Pareiasaurus óriás horpadt és rücskös kő-durvaság-vázlatát;
az Archelon ischros iszonyú kőbordás kő-pajzsát; vagy az
óriás tüskevázas-hártyataréjlevél-vigyor, az Edaphosaurus
cruciger csúcsos kőpofa-mosolyát; vagy a Dimetrodon
hosszú csigolyaszáras óriás kőszálka-levelét páros hasított kőhólyag-
vicsorgással; a Labidosaurus himatus-koponya kő-
kanál-olló-vigyorát? Mesosaurusok vékony csontcsipke-mámor-
szerkezetét? Ichthyosaurusok két kőküllős kő-kerék-szemfoglalatát
a hegyes csőr tövében? A tömpe úszóhártyatalpas lábakon totyogó
hosszúnyakú, krokodílkacsacsőrfejű Nothosaurus andriani
szemgolyótlan kőkalász-fejét? Az iszonyú halhattyúk, a
kocsonyahattyúhalkirályok kőlap-kőfodor-kőcsipke-kőgolyó-
kőgyűrű-kősisak kettős-keresztjét; vagy a Placochelys
placodonta csontcsillagrügyes csontpikkelypajzsát; vagy a csipogó
vaskos kocsonya-láng tátott kőmadár-pofáját? Jaj, mit találna
ő a földben nem-tudott, nem-hallott, nem-gondolt ősei
helyett, jaj, mit találna ő a föld erjedett belében, zöld-
gőzű fekáliája köves rétegeiben? A bőrlevélfarkú sárkány-
denevér, a Ramphorhynchus gemmingi kis szárnykeze pórusos
kőcsipke-kesztyűjét, hosszú, hegyes koponyacsőre kőtüskeboronáit;
vagy a Pterodactylus, a karomkesztyű-szárnykezecskés iszonyú
gyíkdenevérvarjú elől-iszonyú-fogatlan-kőcsőr-hátúl-még-hosszabb-
kőtarajlevél hatalmas egyszerű koponyáját, amely nyolc hosszú
kősejtcsigolyán nő ki a tüskenyúlványos, kőhártyadobozos gyík-
madár-testszerkezetből! Vagy az ugráló, pattogó, szaladó, futó
sárkányszöcskék, szöcske-szaúruszok, sárkánygyík-kengurúk,
sárkánygyík-kacsák, hattyúszauruszok, a kis kőbunkó-fejűek,
a gyíkszeműek, madárfejűek, a háromujjas-kezűek, a vicsorgó
gumi-tornyok, fülig-hasított kőgumikoponya-mosolygásúak, az
Ornitholestesek, Compsognathusok, Struthiomimusok hatalmas
lábszárcsontjait, ágas csontkalapácstengelyét? Vagy az óriás, de talán
nála-nem-is nagyobb gumikő-álmok, hosszú, hegyes, hengeres gumilevélfarkú
tüske-taréj-gumi-hólyag-látomások, a Plateosaurusok, Allosaurusok,
Ceratosaurusok kőfutás-nyomát, kőtotyogás-óriáscsipkéit? Jaj, mit találna,
jaj, mit találna ott a föld belében, a föld nyirkos beleibe
tömködve keményen, a kiégett és virágzó fekáliába
ágyazva és gyömöszölve? A még-nála-is nagyobb, összeforrt
két csontváza fölágaskodó-csipketornyánál-is-nagyobb állat-
temetők, kétlábú kő-végrendeletek, négylábú kőhattyúgyík-
koporsók, háromujjú kétlábas ménkű-nagy kocsonyaebihal-
madarak, iszonytató gyíkgémkacsák, kócsaggyíkcsődörök és
gumihattyúló-kancák, hattyúnyakú kőbuborékgyíkkígyóhernyó-
gőték, kacsacsőrű sziréngőtekengurú-hermafroditák, a
Tyrannosaurus rex, a Diplodocus carnegei, a Brachiosaurus
altithorax, az Iguanodon bernissartensis, a Trachodon,
a Corythosaurus kőgerenda-kőhordó-kőmedenceing-kőkefe-
kősisakvarratgömb-kőkacsacsőr-kőgémpofakanál-kőborona-
fogazat gerenda-szálka-fogazat-koponya-csigolyacsillag-ujjcsont-
lábszárcsont-várait, ménkű-tornyait, megkövesedett és meg-
kristályosodott tejút-izzásait, az ősidő kőbe-dermedett, a vak űrből a földbe-
parancsolt csontváz-tejútjait találná meg vartyogva és kotyogva?
Vagy a négy kőgatya-lábú gyíkbékacsibe, a páncélhernyós
tarkójától kőgyűrűs farka-közepéig két sor függőlegesen álló
háromszögletű és váltakozva-elhelyezett hatalmas csontlemez-taréjú,
a tokát, torkot, csontpajzs-páncélvérttel harapástól-védő, a
kőkúp-farokvégen négy pár kőtövist-hordozó, az apró agyüregű
Stegosaurus óriás kőtaréjleveleit találná meg a földben, vagy
a kőrózsakörmű, kőoszloplábú Struthiosaurus, a négylábú
gyíkkocsonyakeselyű keselykoponyáját, a Struthiosaurusét,
akinek keselyűnyakától háta elejéig nagy csontagyarak és kőfogak
tüskézték bőrpáncélzatát, onnan a farok kezdetéig kődongák
egymásbatolt ívlemezei övezték gyíkhátát, s onnan lefelé, egész
a farokcsúcsig tömzsi kősarlók ágaskodtak a fodros és hullámos
farok-kőhéjborításból, s végig az egész lemezes kőbuborék-
hernyó-hátpáncélzat bunkós kőcsavarokkal volt összecsavarozva,
s csak a kőhólyag-pocak, s a gumi-nyak, gumi-hordó-szügy
volt védtelen egészen! Vagy a Triceratops kétszarvú, kő-
sátánvigyorú, homorú, óriás, kő-bordás kőkagylólegyező-koponyataréjos
ősrokon-koponyáját találná meg a földben a múltját-
kereső Árva-vartyogó, az önmagát-kereső Föld-tegnap-nélküli,
a Földgolyó-sírban vartyogva kotorászó és dühödt iszonyú
kőpikkelyoszlop-kőúszóhártyás kőlibalábakkal legyező,
söprűző, kőhártya-hangokkal totyogó árva, árva, árva,
múlttalan Barom, ősmadarak szárnycsontjait, ősgázlók
kőoszlop-lábszárcsontjait, ősemlősök megrepedezett medence-
csontját? Vagy tán csak köveket találna, fölismerhetetlen
árva köveket, kis elmállt madárkoponya-maradékot, csont-
fodros csontüst-szemüregeket, földben-lakó madarakat, férgeket,
állatokat, pondrókat, bogarakat, hullatetveket, gyökereket
és mérgeket, nedveket, gyantás szöveteket, bogárhullákat,
egércsontvázat, embercsontvázat, emberkoponyát, és nem tudná mi
az? Vagy arcába-lövellne a láng, a láng, a láng, a Föld lángja
talán, a bolygó-központban-lakozó Tűzkocsonya-magzat
piros köpése, a hatalmas Tűzkristályembrió piros ürítése,
láng-vizelése, ha addig túrná le a földbe, míg izzadva
és sziszegve a Föld izzó magzatburkát elérné, s hogy szűlni
tudjon, gumigombos gekkó-kezecskéivel fölsértené a tűz-eres, dagadt hártyát, meg-
repesztené, mert halandónak a Föld izzó őskristálybuborék-
magzatburkát nem szabad érintenie! Ő meg belefolyva és
sisteregve beleégve a megnyílt tűz-magzatburok belsejébe
csobogna és megszűnne létezni párologva, s mikor az ős-tűzhólyag-
magzatburok tűzzel-patakzó sebe összenő, tűzkristályrepedése
gyorsan bezárul, odabent, a tűzkocsonyagömb-ősmagányban
a Tűzkristálymagzat énekelne és nevetne, tűzkristálykürtön
kürtölődne, tűzkristályhegedűn hegedűlne, tűzdobon dobolna,
tűzhárfán hárfázna boldogan! És nem tudna semmit a
halálról! Nem tudna semmit a múltról, a világról, nem
tudna arról, hogy gyűrűsen, gömbhéjasan, zárt-buborékosan,
övesen és rétegesen fölötte, alatta és körötte, gömbökre gömböket
építve, gömbökben gömbök rengetegével dagad és lüktet és
virúl a szerelmes anyag, virágzik gömb-anyja, a mindenütt-
emlős, az emlőtelen, a mindenütt-vaginás, a vaginátlan, a nincs-
feje-asszony, a nincs-végtagjai-asszony, a nincs-szája-anya, a nincs-
ürítőnyílása-anya, a mégis-a-mindenség-gyönyörű-törpe-
óriás-asszonya! Nem tudja a Tűzrózsa-magzat, hogy köréje
úgy dagad, tűzkristályhólyag magzatburkolata körűl, amely őt is,
és az őskocsonyatüzet héjába bezárja, hogy köréje úgy dagad
lüktetve és virágozva az anyag-buborékgömbök sokasága,
mintha tűzlabdára nőne kristályhártyatojás, és azokra újabb gömbök
és tojások, újabb héjak és buborékdagadások, lágy hártyahéjak,
lucskos pép-gömbduzzadások, azokat magába-fogadva kristály-
tojáshéj, s az egészet befogadva és benőve kőzet-buborék és az
egész egymásranőtt és egymást-befogadó őslabda-sokaságot, az
egymásban-elhelyezett kőzet-kristály-őspép-hártya-kristály-
tojáshéj-tűzkristályhólyag-őskocsonyatűz-golyókat, az egymásból-
kinövő és egymásra-rétegező, egymásra-héjazó gömbárvaságot vékony
tojáshéjként bezárja az állattal-növénnyel-őrjöngve-virágzó
gyönyörű földköpeny füstölgő-hemzsegő-virágzó-szikrázó-
éneklő buborék-koponyája, az elmondhatatlan-mámorú talaj,
amely majd minket is magába fogad. S ez a tűzkristály-magzatú
ős-szülőtojás úgy űl az óriás légréteg-tojásban, mint tojássárgája
a tojásban, az elektromosság-gömbhéjakban, mágnesesség-gyűrű-
fonadék-buborékokban, kozmikus moha-övekben, gyűrűkben,
korongokban, karimákban és glóriákban lüktetve és lassan forogva
magában, s a még-ősibb Tűzanya őslángkocsonya-gömbje körűl
pörög elliptikus árvaságban! Nem tudta, hogy ez a zöldgyapjas
ősanya-gömbkoponya, amely őt tűzkocsonya-méhébe zárta, tűz-
erekkel és tűzgyökerekkel szövődött be egészen, áttörve az öveket,
szöveteket, héjakat, burkokat, köpenyeket, egymásba-ágazva és
egymásból-kiszálazva, csipkésen, fodrosan, kévésen, kötegesen,
vastag tűzcsőgyomrosan és tűzcsőkötegesen és bojtos, pamatos,
hullámos, gubancos-hajszáleresen, sejtesen és lánglövellés-
gyökérzetesen, fonatosan, és tűzcsövesen, burok-érhálózatosan és
írisz-vérgyökérhálózat-eresen, szemfenék-vérgyökeresen és
chorioidea-érgyökérszivacsbokrosan, Vortex vena-szőlőgyökér-
kötegesen-gubancosan, pupilla-protuberancia-vérágazás-bodrosan,
hogy összevissza-törve, ágazva, szőve, bodrozva, fodrozva és
pamatozva, mintha érhálókosarak, s azokban tűzgyökér-buborék-
gömbök, s azokban tűzhálószivacsgolyó lakozna, mint tüdő,
hogy ez az egymás-anyag-hártyagömbjeire nőtt ősgömbök-sokasága-
gyomrú ősanya-ősbolygóbuborék tűzgyökerekkel és tűzerekkel
van átszőve csipkeháló-gombócosan és kövéren, mint erekkel
az ember-szemgolyó! Nem tudta ez a Tűzkristályfiú,
a Megszületnie-nem-szabad-őstűzembrió, a boldogan énekelő
és tűzzel-áradó, a tüzes ősanyakocsonya őstűzmagzata, hogy
alatta, fölötte és rétegesen körötte az ősanya-gömb
héjai, burkai, köpenyei kristályokkal, kőzetekkel, ércekkel,
végzetekkel, halálokkal, vizekkel, járatokkal, barlangszivacsokkal
és csövekkel törettek át szivacsosan, habosan és buborék-
tajtékosan, mint rosszúl-összeforrt összevissza-csontok, küllős, gerendás
csontüreg, fehér csontszivacs, s hogy az utolsó gömbhéj zöld
hajzatában, gyökérszivacsgömbjében, és eres, pórusos tollazatában,
óceán-szemgolyóiban és víz-kristályrózsaszemeiben ott
lüktet, ott pusztúl, ott szenved, ott teremt, ott temet, ott vérzik,
ott dadog, ott makog, ott sistereg, ott zizeg, ott énekel és ott fogan
a szerelemre-mindíg-éhes Halál, a halált gyönyörrel fölsikoltva
nemző Anyag-szerelem! Mint ahogy azt se tudta az őskocsonya-
tűz-ősanyaméh tűz-mirigyrózsa-trónusán űcsörgő Tűzkristály-
magzat-énekes, a csak önmagát-tudó őstűz-embrió ott az ős-
anyatojás legbensőbb belsejében, hogy ott áll fölötte, lüktető anya-
rétegei fölött, a tűz, a tűzhártya, az izzó kristályhártya, a kristályburok, a
pépköpeny, a kőzethéj, a föld-buborékburok tűzerekkel és
tűzgyökerekkel-benőtt, és belsejében és buborék-rétegeiben
összevissza-szőtt kozmikus ember-szemgolyó tetején,
az óriás fodros gödörszalagokkal kivésett szemlencse puha zöld
kristályanyagán ott áll merengve tétován, bután és megvakúltan
a Megnevezhetetlen-Megnevezhetetlenség, az Ember-
sárkánygyík-vakság, az óriás hangbuborékcsöcsökkel-be-
kötött-fülű, a kőúszóhártyás kőlibalábakig lelógó iszonyú
hang-hártyazsákokkal beszájadzott rózsamoha-fülkagylócskájú
vartyogó vak Vágyakozás, hogy ott áll a Múlttalan-őstelen, a
megvakúlt, és testében megszottyadott Sárkánygyík-ember-Magány
és nem tudja mit tegyen? Ott áll az őrjöngő tiszta, tiszta fényben,
piros mohával benőtt apró csipkebogyó-szemgolyókkal, az őrjöngő tiszta, tiszta,
tiszta fényben, ott áll behorpadottan, meglottyadottan és meg-
szottyadottan, parázzsá-átégett izzó férfitörzzsel, mint
egy megöregedett, beloppadt, kis fekete mirigyzacskó-csomóvá sorvadott
csődörbimbójú és csődörtojású gebe-Kentaur, hisz a tűz-
lüktető, őrjöngve-duzzadó egy-pocaktestű őstűzbuborék-asszony,
lángaranytojás-anya úgy kiszívta sűrű kőcsövecskehálózat-
gubancú sárkányteste nedveit és tüskés, pikkelyes, kőfodros,
csontleveles, kőragyás, kővaracsos, kőrózsás, kőmirigyes sárkány-
testburka nyálkáit, mézeit, mézgáit, taknyait, kocsonyáit,
a testburkolat bőrpáncél és kőpáncél-réseit, repedéseit, pikkely-
összenövés-töveit és kőlevélhólyag-hónaljait, mint egy izzó lapos kősivatagba
tévedt öreg varangyét. Ott állt soványan és gebemód, a zsíros
növényhólyagokkal, eres virágbuborék-szemgolyókkal, lucskos
növénypikkelykása-ömletekkel, virágzó tüskeindákkal és
szagos szőrbozontokkal láposan-befolyt omlatag kőfal előtt,
amelyben a tiszta, s a keverék-lények hemzsegtek, nyüzsögtek
és bozsogtak, lihegve és egymásból-kivonaglani-akaró duplasággal,
sőt háromsággal és négyességgel, mint az az izzó szőrcsésze-
köldökére nyálfodor-húslepénytalpaival ráragadt falánk
imádkozósáska-csigabigaszitakötő, amelyik visítozó gyík-
legyet zabált, s amelyet egy gyors kapással elkapott, gyors töméssel
szájába-gyömöszölt és lenyelte mohón bezabálva, az előbb, mielőtt végleg
megvakúlt. Ott állt férfihúsában fölégve és sárkánytörzsében
kiszíva, meglottyadottan és megszottyadottan, mint egy árva óriás
kentaur-gebe, férfilapockái háta nyálhólyagos és vizenyő-
buborékos bőrét hegyesen kinyomták, hogy háta olyan volt,
mintha két csonka kristályszárny dagadna nőve kifelé a
pórusos izzó rózsabőr alatt, vagy rénlapátagancsok nőnének
mohos csipkés kőlapjaikkal vállcsontjaiból, tüzes zergeszarvak,
vagy mintha két piros uszony nőne ki kristályborda-piros-bőr-
hártya-legyezőivel a szenvedő tüdők fölött, vagy mintha két üveg-harang-
szájú, gyöngyházkéregcsőrfejű hegyes csuka-koponya akarná
átdöfni behorpadt férfihátát, amelyen a bordakosár
szárnytoll-abroncsai dúdoros-lécesen átütöttek, mintha két
kőbordalegyezős kagylóhéjlevél nőne ki gerincéből kétfelé
fülesedve, vagy csigolyáiból a húsban-növekedő kő-fülkagylók, vizilófülek;
ott áll az őrjöngő tiszta fényben a Megszottyadott,
Meglottyadott, sárkánygyíktörzsében fodrosra-gyűröttre-
behorpadt óriás Embercsiga-kőtatu-Végzet, az Övesállat-
almakukac-tüskeharangfarkú-tegzesállat-tobozállatka-
gyíkkakas-hermafrodita-gázlómadártyúk-emsecsődör vak
Árvaság, a bíborrózsafejű Kengurúkígyó-asszonybika
Lehetetlenség, a Tűzliliomfejű-tűzliliomtörzsű-békagyík-
varangyasszony-kőkacsaférfi Szédület, ott állt az őrjöngő tiszta
fényben, a Földgolyó tűzkristály-magzat-énekese fölött többezer
méter magasan, a tűzerekkel és tűzgyökerekkel beszőtt tűz-
kocsonyatüdő-ősanyaméh kristálytűz-burkolata fölött, az ős-
anyagömb egymásra-héjazott és egymásba-rétegezett lét-burkolatai
tetején, a kozmikus ember-szemgolyó láthatatlan pupilla-
korongja fölött és nem látta, hogy odabent, az ősgömbanya-
szemgolyó mélyiben, a vastag, bíbor tűzgyökér-eres szemfenék
közepén, a tűzgyökeres tűzkristályüst közepén, a tűzfonal-gyökeres
lángkorongon, a tűzgyökércsomókkal ágbogas sárga Papilla n. optici és
a Macula lutea, Fovea centralis között ott ül és énekel a
tűzsörényű tűzkristályfiú, tűzanyaméh tűzmagzata, tűz-
kristálydobon dobol, tűzkristályhegedűn hegedűl, tűzkristálykürtön
kürtődzik, tűzkristályhárfán hárfázik, hogy ne hallja a
föld-pörgés-hangokat, a földtengelyforgás nyikorgását, a
csillagdübörgés elliptikus aranygyűrű-hangjait, hogy ne hallja az égitestek
egymás-körűl és csomósan egymás őstűzcsomói, őstűz-ikralepényei,
őstűzcsigaházkorongjai, őstűzspirál-állatai körűl egymást-
metszve és keresztezve, egymásba-ágyazva és egymásból-kiágazva,
egymást átnőve, körűldagadva és befonva, egymás körűl arany-
keringéshálózatukkal buborékgömbözve és fényhólyagburkolatozva
forgó és keringő aranytűzfonálellipszis-hangjait, a Mindenség
forró fényharang-gyűrűit, aranyhangfonál-szövedékét, amely úgy
izzik, szinte állva a végtelen ősgömb nyüzsgő ősbelsejében,
mintha elliptikus tűzfonál-koszorúvázak, aranydrótgömbök és
aranyhuzal-gömbkosarak kristály-rendben és mégis gyökérgubancban,
aranyhólyagokkal egymásba-nőve és aranyhurkokkal egymásból
kifülesedve egyetlen aranydrótvirágként, egyetlen kristályrózsa-
fejként állnának dermedetten! Mert ő csak azt hallotta, a
csillagdübörgés hangjait, ő csak azt hallotta, a tűzkorong-papilla
éneklő tűzkristálymagzata, az égitest-sikolygyűrűket, a
csillagszigethörgés-ellipsziseket, az extragalaxis-fütty-
fénykarikákat, csillagok vad tengelyforgását, pörgő fényhangszoknya-
fodrait, a Mindenség remegését és lüktetését, csillag-
tengelyek ingását, döccenését, az ősrobbanás-hangokat, az
ős-zuhanás-hangokat, a csillagszületés-hangokat, a csillag-
halál-hangokat, az ős-anyatest reszketését, lélegzését és dobo-
gását, a csillagpukkanás és csillagdurranás halál-hangjait,
a csillagföllángolás és kozmikus beomlás végső-kezdet-
hangjait, a csillagszívdobogás forró hangjait, csillag-
csecsemők és csillag-vének sírását, gajdolását, szörtyögését,
szortyogását, és ettől félt nagyon! Mert nem hallotta az
őskoponya-gömbanya zöld szőrzet-burkának, mohagömb-
köpenyének biológikum-hangjait, árvaság-hangjait és szerelem-
hangjait, hisz nem is tudta vala, hogy gömbanyja gömbhéj-
hajzatában mi lakozik. Mert ő csak a halált tudta vala,
a Tűzkristály-énekes, a Kocsonyatűz-magzatfiú, Szűz-anyja
tűz-anyaméhe kristályvérkeringés-csobogását, körötte kocsonya-
tűz, tűzrózsák, izzó tüdőszívlevelek, és benne és fölötte és alatta
és körötte, minden porcikájában és anyja minden szeletében,
sejtjében és rétegében az egyetlen óriás anya-szívdobogás,
amelybe belenőtt, amely beléje-nőtt, amely őmaga és anyja együtt,
a gyönyörű anya-fiú-egybelüktetés, kettős ős-egydobbanás,
magzat-szív-anyatest egy-azonosság, egyremegésű kettős egymaga!
Mert ő csak a halált tudta vala és nem a halandóságot!
Nem úgy, mint ott fönt, fölötte többezer-méterre az a
Másik, az a vak, tétova, árva vak Buta, az a Bonyolúlt-
Minden és Semmi-Halhatatlan, aki ott állt a zöld sörénnyel
bagzottan és buján benőtt omlatag kőfal előtt, akit a tűz-
anyaméh énekes lakója nem is láthatott vala, mert tűz-fullánk-
tekintete át nem döfhette vala az anyatest kövér közönyét,
aki ott állt a Végső-kőfal előtt nehéz és gyötrő hangzsákokkal a
fülére kötözve, átlátszó óriás hang-golyókkal megbilincselve
füleiben és nem tudta, hogy ott az ős-szemgolyó mélyiben
ki lakik, és oda le nem láthatott, mert vak vala, vak
teljesen és véglegesen, vak, vak, vak, vak vakogó, s a titkos Föld
szívébe nem láthat vala bele halandó, sem halhatatlan nem
nézhet vala a Föld szívébe, mert szíve megreped, mint mész-
csipkekorsó és meghal vala megvakúltan és megszégyenűlten!
Mint ahogy azt se tudta a Boldogtalan-Buta-Bonyolúlt,
hogy az ősanyagömb-szemgolyó, amin áll, nem egy űr-állat,
csillagpikkelykaméleon agyagcsipkekorsó-szemfoglalatának nyálkahártya és
vérhálóüstjében forgó kocsonya-körte-szeme, aranykocka-
pupillás kocsonyaszív-szeme, de kis önállósúlt szemgolyó-
állata csak az izzó tejútikralepény fénycsigaházkürtjének, laza
tűzhálótrombita-lángsziromfodorszélén lüktető zöld moha-pötty-
szemgolyócska, dobogó zöld mohapont-szemállatka a sötét végtelen
Gömbmindenség egymástól-távolodó tüzes pete-fürtjei, lázas tojáscsomói között,
amik úgy ragyognak, derengnek, izzanak, és lobognak e
végtelen Gömbmindenség fekete moha-csönd-belsejében, a
végtelen Ős-ősgömbanya burkolatában, a végtelenség-belső
kozmikus moha-anyagában, mint a megváltás végtelen kristály-szőlő-
fürtjei, mint az isten-békaanya varancsos hátára ragasztott
óriás jövendő-ikrafürtök, mint az isten-békaapa zöld-
foltos lábára a bokától a combtőig föltekert jövendő-lárva
ikra-láncok, mint Isten szíve a mítoszokban, mint az
elmondhatatlan Mítosz-isten-őmaga! Csak állt itt a növény-
penészes és virágtajtékos omlatag kőfal előtt, vakon, tétován,
megfogyva, bután, megfogyatkozva és megszottyadottan,
az őrjöngő tiszta fényben, az irtózatos és irgalmatlan
hangfüstgomba izzó tengelyében, kőzetében belottyadva és
szinte puhán, mert óriás sárkánygyík-másodteste is úgy
meglottyadott, beszottyadott és szinte összetöppedt, megaszalódott,
mint egy napra-kitett öreg varangy, hogy óriás, tüskés, fodros,
bodros és leveles sárkánygyíkteste kőcsövecske-hálózattal
ágbogasan és hálózatosan áttört és beszőtt kőzet-burka,
bőrpáncélhuzata és csontszelvény-öltönye behorpadott és
csomósan összegyűrődött, mint a megvedlett gőte üveg-eres, zöld gumimirigy-
szövet-kezeslábasa a gumiálarcos gumisisakkal, az üres-
szemkorongúval, amit a gőte-újjászületettség mohón be-
zabálva lenyelt, s most ott lóg ki zöld üvegrózsa-nyílású végbeléből csomósan és
gyűredékfodrosan, mint a sátán mirigyrózsa-ülepéből a csámcsogva és
győztesen bezabált angyal véres szárnytoll-ecsetje, igen,
szaurusz-másodteste, a kőhólyagfolytatás úgy behorpadt,
mint a kígyótojás, amelyből a kígyócsecsemő kibújt, és teste
gumi-kő-bőrpáncél-kőmirigyszövet-burkolatát
úgy kinyomták a hatalmas csontok, az iszonyú kőcsillag-
csigolyák, a kőgerenda-sárkánybordák, az irgalmatlan
combcsontbütykök és óriás kőbuborék-forgók, mintha egy
öreg kecskebak-csontvázra terítettek volna csigahéjakkal,
kagylóhéjakkal, rákpáncélokkal, megkövesedett viaszrózsákkal,
tüskés kaktuszlevelekkel és üres teknőcpáncélokkal
teleragasztott gumilepedőt, mintha egy zölden rothadó zsákba bújt
volna bele sovány malac, foszlott fekete gumizsákba leguán!
Iszonyú combcsontjain és lábszárcsontjain, térdbütykein is úgy
lötyögött a kőburkolat, mint gyűrött, fodros pikkely-kőgatya,
kőpikkely-buborék térdburkolata is hervadtan lötyögött, mint
összegyűrt, összenyomott pikkely-álarc, szaurusz-szügyén
a kőpikkelypáncéling is meghervadottan lötyögött vala, lila kőcsipkeing,
mint megszáradt üres tüdő a napon, hatalmas szügy-csöcsei,
a gombtalan kőpikkelygolyók sorvadtan, zacskósan,
szottyadottan a térdekig lógtak, két megnyúlt pikkelyerszényként,
kőleveles kőlepedőként, mint indián-vénasszonyok hasig-
lelógó gumipalacsinta-mellei. Szenvedett vala nagyon a hangoktól
bizony, nemcsak a naptól, szenvedett vala nagyon a testében
annyira-megsorvadott, hogy teste kőburkolatának barlang-
lakói, kőüregfészkelői, és kőlevél-hónalj árnyék-bozsogói,
pikkelypajzs-hűvöse tetvészkedői is sorvadottan kipörögtek,
döglötten kipotyogtak, lihegve eliszkoltak és dörmögve,
sírva kiszálltak a sárkánykő-barlangszivacs-édenből,
kőszivacs-lábaiból, kőhólyagház-rózsa-szügyéből, kőszivacs-
szita sárkányburkolatából, mert egész szaurusz-
másodlénye ropogott, szikrázott, repedezett, mállott és
pattogzott, mint kőkorsó a tűzben. Ott állt szikrázva,
füstölögve, kőszikra-szöcskéket pattintgatva, parázs-kő-
sáskákat szikráztatva az őrjöngő tiszta, tiszta fényben, a
sásos, kákicsos, zsombékos, nádas, virágos kis mező másik
végiben, a nem-tudja-mi omladék kőfal előtt, érezte
jön halála, nagy léptekkel jön felé a Végzet, érezte meghalni
fog vala nemsokára, meghalni fog vala! Érezte, jő vala
halála, fekete lábakon, fekete szárnyakon. Hogy ott libeg már
kis embergekkó-feje fölött, a piros-zászlós kőszitabuborék-
koponya fölött, hogy ott lebeg már az űrből-alámerűlt
óriás Fekete-angyal. Hogy ott libeg árva, vak feje fölött
fekete szárnyakkal a fekete mohaszoknyás, fekete moha-
kesztyűs, fekete moha-álarcos Fekete Angyal, mint egy
óriás fekete lepke! Mert szarvai helyén hatalmas fekete
csápok növének, iszonyú korom-páfránylevelek, iszonyú fekete
mohacsipke-tollak és szakálla helyén az állkapocsból
növének fekete szívócsápcsigaházak, föltekert fekete
pikkelyoszlop-szakállak, öt csigás mohakorongok, s az öt spirális
fekete mohalevél öt ágra csillagozva és levelezve csüng
vala fekete mohagyűrűszakállként vastag, fodros fekete mohaszoknyával
elfödött kan-ágyéka közepéig. Csak két szeme
sugárzott és tüzelt vala izzón a vastag fekete moha-
álarc két moha-gödrében, mint izzó kristályvirágok,
mint csillagzó napok. Ott lebegett a Fekete Angyal-lepke,
a fekete moha-csáppáfrányleveles, fekete mohacsigaház-szakállas,
a fekete moha-álarcos óriás Lepke-angyal feje fölött
vala a tiszta fényben. És ő, a Halálra-nem-tudva-készülő,
csak állt ott az omlatag ki-tudja-mi-ez kőfal előtt, kis
madár-pihegésű emberszívében kő-malom forog, kőbéka
ugrál, kőmadár repűl, kőkajmán tátogat. Érzi a kő-
malomkerekek hideg dörzsölés-lázát szívében, a kőhártyatalpak kő-
tottyanás-hidegét szívében, a kőszárnyak suhogás-fagyát
szívében, a kőkajmán-fogsorok harapását szívében. És
nem tudhatni vala, hogy iszonyú kőbarlangba-zárt
sárkányszíve lüktet-e még a megaszalódott, összeszottyadt,
belső zsíros fekete mesében, hogy kongat-e még az az óriás
szaurusz-bársonyharang! Jaj, bár miféle anya szűlte őt,
hogy nem lesz majd aki őrűlten sirassa? Miféle anya
szűlte őt, hogy nem lesz, aki lemossa, kiterítse, verejték-
hideg testét csókolgassa, miféle anya szűlte őt? Talán
egy mítoszokból-idetévedt ringyó istenasszony? Egek
kurvája, poklok kancája, föld dögletes rimája, mítosz
szárnyas asszonydög-csudája, túlvilág rózsacsöcsű ribanca,
földre-szökött szárnyas disznó-emse, a lángpofájú,
a piros anyakoca-fejű, aki nyakától ringyó ágyék-
dombja kezdetéig rózsaszín csöcsökkel van tele, tejszagú
rózsákkal, mérgezett tejekkel! Micsoda kurva túlvilági
nőstény szűlte meg vihogva őt, a Meghalni-készülőt, miféle
istenárnyékba-visszaszökött szörnyeteg szárnyas kanca, miféle
lófejű angyal, akinek ősállatsörényében, őskanca-
szemöldökében, szőrszoknya lószempilláin a csillagok
nyüzsögnek, mint a tetvek, egész feje, csöcs-szőrzete, ágyéka
vörös háromszögszőrbokra csillagtetű-aranykásával nyüzsög,
mint a halott csavargók szőrzete, miféle asszonycsöcsű
óriásnőstény-ősmadár tojta tojását a párás páfrányerdő
csipke-édenébe, amiből csipogva kikelt ez a Bűn-magzata,
ez a Tékozlás-kőcsipketaknya, ez a csipogó Embersárkánygyík-
féreg! Miféle kurva, óriás égi nőstény, denevérhártya-
esernyő-szárnyas sárkányangyalkurva szűlte őt vicsorogva
és zokogva, míg lázas testéről pikkelyeit tépte kősarló-
körmeivel és kúpfogsorával kicsiny, feketeszőrös emlőit
akarta leharapni pikkely-ing mellkasáról, miféle
mindenkivel és mindennel bagzó űri őskanca-szörnyeteg, öröklét-cédája,
titok-anyja óriásnőstény, ősvarangy-szuka, a tejút-sörényű kéjek-
kedvelője, kanok-kevélye, királyok kacsa-asszonya, fertőzött isten-szajha
szűlte őt, miféle gyíkmadár-asszony, repülő Sárkánygyík-
emlős, miféle mindenkivel-összefekvő kövér Ősrima,
Willendorfi-Vénusz-dagadt egyetlen csöcsök-pocak-tompor-
angyalemse, istenek-falloszához-szokott, istenfiúk dagadt
bögyéhöz szokott, sátáncsődörök, ördögbikák, és bak ördögök kénszagú, büdös és
halállal-erjedett csókjához és tüzes furkójához szokott egyetlen
többráncú húsbuggyanás, elől-hátul húsdagadás öt
óriásbuborékából-összeragadt sárló és nyihogó, tajtékos és
húsrózsába-bedagadt-szemű, pofa-buborékokba bedagadt
szájacskájú, csak-eldőlni-tudó őskövér-angyalnőstény
fogadta be őt kis habos vérrózsa-üregébe, miféle zsíros ősdagadás-angyalemse
hordta ki őt, aki szárnytalan, mint a kék nünüke, mint a vadméhek
szőrnyereg-hátán lovagló kőrisbogár-lárva, s okádta ki őt,
dagadt rózsabuggyanás-hüvelyéből habosan röfögve, miféle mítoszi
angyal-anyakoca, föld magányos nőstényóriása, aki ott
feküdt hanyatt a virágos nagy mezőben, térdeit a dagadt,
szőrös feketemályva-tányéros, óriás fekete-szedres, eres ős-
emlőkig fölhúzva, ménkű-combjait szétágaztatva, hogy
dagadt pocakjától, a kiálló húsköcsög-köldökig fekete
vastag mohával és zsíros gyapottal fölerjedt szemérem-
szőrzetétől még orra-hegye se látszik, nemhogy kicsiny feje,
s förtelem-hasítéka oly nyers, izzó, rubintos, és eresen hímezett
vala, mintha fejszével hasítottak volna léket bozontos
combtövében, mintha egy óriás görögdinnye közepéig vágott
szögletes, hosszú lék virágozna ragyogva piros és sárga-eres és kásás
és gyöngyöző belső-piramisával, ott feküdt lihegve, mosolyogva
és meztelenűl, tajtékos érosz-erjedésben, kezeit végtelen
őshajába túrva a feje alatt, vastag fekete őshajába, amely
a virágokra, kalászos füvekre és mocorgó állatokra hintve
és terítve és az egész mezőben szétgöngyölítve feketén
szikrázott a napon, mint virágokkal, mocorgó állatokkal, apró
vadakkal és türkíz-kalászos füvekkel kövéren behímzett
nászi fátyol, hatalmas lába hatalmas rózsapatkó-körmeire fölfújt tőgy-fejű
csigabiga mászott, fű békája ugrott, zöld-pettyes kecskebéka, kő-arcú szöcske,
imádkozó sáska, aranyos virágbogár szállt, szögletes-üvegrózsa szitakötő, lepke,
barna lemez-harmonika-csápú katicabogár, hatalmas lábujjai
réseiben pikkely-kérdőjel sikló tekergett, húsrózsa-kérdőjel földigiliszta, kékpettyes kukac
vonaglott, ő meg, a fejszével-kihasított barlangú, lágy habos
röfögéssel várta, hogy megtermékenyítsék, talán csak szeressék!
Ott feküdt a föld óriás ősasszonya a nagy mezőben, testével
talán az egész mezőt betakarva, s lehet, hogy teknősbéka,
sündisznó, hangyász-sün, övesállat fúródott füstölgő combjai közé,
tüskéivel, kőmozaik-gyűrűivel, kőburkolat-nélküli puha
pihés rózsaszín hasával, pikkelyes bőrgyűrődés-nyakú páncélkesely-
fejével, vagy valami vékony féreg, gyűrűs giliszta,
selyemhurka-lárva, az is lehet, hogy a csöndből-kitotyogó
medve ölelte, zsíros ágyékbozontjába fúrva barna moha-
koporsó fejét, vagy krokodílus fonta át pikkely-öleléssel viasz-koca
derekát, pikkelygyűrű-faroktekeredéssel szőrös viaszpikkelyoszlop
lábszárát, kőkoca-csődörfeje kőtrombita-fújásával borzolva
a fekete testhabokat, vagy őskövér, pettyes-szőrű vaddisznó-kan állt kékpettyes
kőoszlop-sáskacombjai közé, fehér agyartajtékokkal,
fodrosan hullámzó vörös gerincsörénnyel, lángoló tarkó-szőrtaréjjal,
de az is lehet, hogy valami madár ontotta méhébe forró férfi-
nedveit, az üstökös-fejű tűzcsóva-hemzsegést, az ostoros-
farkú fehér hímpetty-áradatot, valami részeg és tékozló
madárkan, szines gácsér, fácán, gém, kócsag, varjú, hattyú,
vadliba, héja, ölyv, rétisas, keselyű, vagy vadpáva,
aki aranykorona-esernyős fejét ingatva rikácsolt végtelen combjai
között, s farka kékarany-virághímzéses tollvirág-esernyőjét
elterítette vergődő combjai és füstölgő ágyékdombja írtózatos
pórusos fehér tömegén, mint arannyal-hímzett kékbársony-
szemfedőt. Nem tudhatni, hogy ki is szerette őt, a virágos nagy
mezőn ősasszony-tömegével-heverőt, féreg-kan, teknőc-
csődör, varangybika, medve-kan, tatu-fiú, krokodílus-
isten, vagy madárhím, féreg, állat, kétéltű, hűllő, vagy
madár, hisz oly mindegy volt neki vala, hogy össze kivel
feküdt, féreggel, állattal, madárral, csak kan legyen! Hisz
észre se vette tán, mikor szerették, és észre azt se vette
tán vala, ahogy szerették, a föld óriásribanca, az óriás-
nőstény-kurvaság! Talán ő szűlte őt, a Földasszony-óriás,
irgalmatlan nyögéssel, rángással, vicsorgással, vagy valaki
más, titkok titkos Rémület-asszonya, talán a Szűz
Fogantatás maga, talán az egek Őspáva-asszonya, a romlott és
fertőzött halál tébotyúlt Viasz-kancája, aki ott állt a
gyásztalan hermafrodita isten ősmoha-szívén, viasz-
sörénnyel, viasz-farokzászlóval, viasz-lófejében viasz-
szemgolyókkal, viasz-orrlikakkal, viasz-patái fölött
viasz-rojtszoknyával, s fülei, mint a gyertyák égnek,
s karcsú viasz-lófején vala égő gyertyákból korona, s
viasz-gerincén vala égő gyertyákból lángsövény, s oldalából
nagy viaszgyertyatollú szárnyak állnak ki vala, végükön
piros lángcsipkepajzsokkal, fogai égő gyertyák, és viasz-szív-
szügye közepéből messze előre nyúlik égő vastag viasz-
gyertya, mint az Unikornis hosszú homlokcsont-tüskéje,
hosszú szaru-tövise, szemgolyóbuborékjában is pici
gyertyák égnek és testében is égő gyertyakoszorúk, égő gyertyakerítések,
égő gyertya-fogsorok valának, hogy hasa vala, mint szét-
olvadhatatlan viaszbuboréklámpa, szemei valának, mint szét-
olvadhatatlan viaszhólyag-lámpácskák, s az egész világító
és derengő szárnyas-viaszkancaság vala, mint a csillagos ég,
mint a halottak-napi temető! Jaj, miféle anya szűlte őt, a
titok-kőfal előtt haldokolva vakon-remegőt, a végzet-kőfal
előtt vartyogva-verdesőt, a halál-kőfal előtti vak várakozót,
akinek piros paróka-sörényű ember-gekkó-varangyocska-
axolotl-vakgőte-sziréngőte feje fölött ott libegett fekete
moha-lágyan, fekete moha-szárnyveréssel, fekete moha-esernyőlebegéssel
a fekete Halál-angyal, akinek fejéből, fekete moha-
álarcba rejtett homlokcsontjából óriás fekete mohacsápok növének
ki vala, mint az éjjeli lepke páfránylevél-csáptollai, és
fekete moha-álarc alá dugott alsó-állkapcsából fekete moha-
foraminiféra-ház mohaszakáll-kagylótrombiták leveleznek öt
göndör levélként öt ágra osztottan lecsüngve fekete moha-ravatal-
kendővel eltakart csődör-ágyéka közepéig. Talán valami
medve-ősasszony, ősrozmár-anya, aki két vörös szivacs-
buborékos, tüdő-gomba-orrcimpás, legyezős szőrkefe-
bajszú, a földig lelógó cseppkő-agyarú ősháj-hurka
fejével a körötte-hemzsegő pórusos háj-hurka-hímekre nézett
hunyorogva, míg ellette őt, míg szoptatta őt, a puha,
lassan megkeményedő pikkelyzetű és páncélzatú ember-
sárkánygyík-vakarcsot, az embriókörömlágy-mozaik-páncélzatú,
leragadt-szemhéjú, csipás, vaksi, nyálas kukactetűt,
vagy valami Madár-istenasszony, a Gyémánthegy gyémántszírtjén
fészket rakó óriás Istenasszony-madár, aki míg ült egyetlen óriás,
gőzölgő-pórusú tojásán a csillag-páfrányok és csillagfény-
alagútak között, a Halál zöld óriás moha-szíve közepébe
látott, s nem tudta, hogy a madáristenasszony-melengetéstől,
a teste-forró tojásból vékonyan nyávogó, véresen prüszkölő embergyíkcsecsemő-
féregpikkely-összeragadvány fog kibújni, mint egy kis csikóhal,
mikor apró tapadó-lencsés-levelibékakorongos-gekkó-
küllőgombos-gőtekarmocskás üveggumikesztyű-hajszálércsipkekesztyű-
kezecskéivel a tojás héját föltörve szétfeszíti, előbb hosszan
kopogtatva gumigolyó-ütésekkel a börtöne-tojás hártyás,
véreres falán, aztán alig-hajú kis radiolária-kovacsipkegömb-
szerű koponyájával, aprócska, alíg-sörtés kőszitabuborék-koponya-
sisakja kőcsipkehálóhólyagocska-hátsófelével nagyot ütve a
pirosan-derengő, rózsásan-áttetsző, eresen hólyagzó tojásfal
oldalára, a tört résen kinéz, hogy csak az aranylepény-pupillás
piros szemgolyócska látszik a véres tojásrésben, mint az elvarázsolt
galamb fejébe szúrt piros üveggombostűfej: és az viszket
és karmával kapargatja; meg az összeragadt arany-
szirmos szemhéjak, aztán kibújtatott, apró, gumigombos, lágy gumi-
ujjacskáival addig tördeli a tojáshéj enyves és hártyás széleit,
míg rózsás emberfejecskéjét is kidughatja, mint kis rózsaszín
kukac, aztán kibújik köldökig az ember, az apró rózsamoha-
gyermek, mint valami ember-alakú, csücsöri pöttyrózsa-szájú
rózsakukacvirág, aztán a kis pikkelyszügyecske, meg a pikkelypáfrány-
libalábacskák bújnak elő összeragadt úszóhártyácskákkal,
mint becsukott nyálas kőpikkelyesernyőcskék, aztán a lágy-
tüskés gumigesztenyeburok-szaurusztestecske, aztán a hosszú
kőpikkelyostorka-farok, végén a tüske-haranggal, amelynek tüskéi
még úgy önmagukba hajlanak, a tőgyűrűcskéből csápjaikkal vissza-
hurkolódva befelé a virágköldökig, illetve a farokcsúcsig, mint
éjjel a húsevő virág mézbimbós tapogatói, ha legyezős üveg-
hurkokkal a virágtányér mézágyék-üstjébe visszahajlanak, s
ragyonak kristály-királyi-koronaként, vagy mint aranyfonalrózsa-gomb
aranyhuroklepkeszárny-csillaga! Igen, talán nem látta ezt a furcsa
születést a Madár-istenasszony, mert mikor meghallotta vala az
első tojás-ropogást, a még zárt tojásban a kopogást, csipogást,
vartyogást, sumér istenszobrok, etruszk halotti szobrok üvegszeméhez
hasonló madár-üvegszemét ferdén az égre emelve nagy szárny-
robajjal, isten-vitorlalegyezéssel, a csillagok közé nagy
gyűrűkben pörögve az Ősmúltba elrepűlt, vagy nem is látta,
hogy mászik ki forró őshasa véres toll-lucska alól a furcsa féreg,
csak nézett a csillagindák, égitest-alagútak mögött ülő Halál zöld óriás
moha-szíve közepébe, ahol zöld moha-üregben, vastag zöld moha-
buborék közepén, a szívközép zöld moha-tojásban a
Kristályasszony ült sugárzó egymagában, kristályredős kristály-
ruhában, kristályhaja kristály emlőire-hátára-tomporára-
térdére és hasára lebomlott, mellette kristályhegedű, kristálydob,
kristályhárfa, kristálykürt hever a zöld szívbarlang-
mohában, belesűllyedve félig, mint megkövesedett
foraminiféra-házak, csigakürtök, őshalcsontváz-szálkabuborékok,
tengeri rózsák, ott ül kristályragyogó, kristálysugárzó egymagában,
a zöld moha-tojásban, a Halál zöld óriás moha-szíve moha-
barlangjában, halott hangszerekkel, játéktalanúl, daltalanúl,
énektelenűl, ott ül szikrázó kristály-önmagában, mert
karjai nem valának neki, jaj nem valának karjai, karjai
helyén két kristály-csökevény, mint a kéthónapos természetes-
vetélés-embrióknak, karjai helyén két szikra-csonk, karjai
helyén két kristálygödör vala, mert karjai, a gyönyörű kristály-
asszonykarok letörvék, a mohába fúródva hevernek, s csak
a kristálykörmű kristályujjak hegye látszik ki a nehéz zöld szív-
mohából, mint tíz megkövesedett kristálypikkely-szauruszfejecske.
És hangja sem vala neki, a sugárzó tiszta szépnek, mert
kristályszívéből kristályvirág nőtt ki, betöltve nyelőcsövét,
betöltve szája kristályüregét, s szájára forrva ott sugárzik
kristálysziromhólyagcsillagával, sokszögű kristálylap-virágfejével,
mint kristályőszirózsa, csillangó-szoknyájával szájüregébe nőtt
kristálymedúzahólyag, mint szájába-dagadt és szájára forrt
viaszrózsa, mint szájüregéből kinőtt kristálygomba, mint a milliárd
buboréküreggel és pórussal csipkésen megkövesedett, szájára tapadt
tengeri-csillag, mint egy megkövesedett kettős kristálysejtlaprózsa-
szem, millió kőbuborék-üstöcske-társulás, domború kőhatszög-
öszetettség kettős-kősisakja ősszitakötőszem. Hangja hát
nem vala neki, se hangszer-éneke, csak ült a zöld moha-
tojásban, a Halál moha-szíve moha-barlanjában, zöld
porral porzó zöld üregében, csak ült sugárzó önmagában, kristály-
virággal-beforrt szájú, letört-karú szikrázó magányban,
és csonka és beforrt lénye tiszta sugárzása a mohatojás
belsejét betöltvén, azon zölden átviláglott, s halál-szív
zöld moha-anyagán is átsugárzott, s zöld fénybe zöld fény
szívódva, a halál-szív körűl zöld fénybuborék-házat vonva,
derengő zöld fénytojást, zölden derengő fénybuborékként lassan
a Halál sötét kő-testén is átdagadva a Halál körűl
zöld fényhólyagként folytatódva és fénygömbként dagadozva,
lassan az egész űrben szétdagad a fénytojás, a zöld
fénybuborék, s a Mindenséget önmagába tölti, dagadva, nőve
áthat csillagszigeteken, fénytengereken, az űranyagon, végzeteken
és végteleneken, s a Mindenséget magába-folyatva a
Mindentelenségbe dagad át, s föl nem foghatja létező, halott,
dagadva tovább-erjedő zöld fényhártya-burkolatát, míg
idebent a karjai-nélküli kristályasszony, a kristályrózsával-
beforrt-szájú Elmondhatatlanság kristálysugárzás-közegében,
a halál-mohaszív zöld mohabuborék-lakója zöld fényözönében,
idebent a Mindenségben zölden foszforeszkálva dereng a lét,
a csönd, a zöld foszfor-fénnyel-bevont milliárd-módozatú
Magány! Ó, hát miféle anya szűlte őt, az Ítélet-kőfal előtt
vakon ácsargó szottyadt Nyomorúltat, miféle anya szűlte
őt, a Halálra-nem-is-tudja-készülőt, miféle anya szülte őt,
a Várakozás-kőfal előtt lázzal-vacogva és lottyadottan,
vakon és irgalom-nélkűl várakozót, miféle rongy anya,
elkurvúlt szívtelenség, miféle tolvajszeretkező Asszony-
rühesség, miféle mocsok Tetű-közönyösség, Nem-bánja-
banya, halállal-fölmagzott boszorkány, seprűnyél vasorrú-
bába-kancája, miféle denevérszárnyas ördögnőstény,
kitinszárnyas ősrovar-ribanc, miféle szitakötőszárnyas
óriás tündérkancaribanc, mesék moha-asszonya, miféle
szakállas manó-feleség, bagzásban-elhülyűlt törpe-
Nagyasszony, miféle bávatag Bánat-királynő, varasbéka-
szerető gonosz királykisasszony, nagycsöcsű bálna-angyal, mennyei kurva-szűz,
emberhúst-zabáló dögszagú tündéremse, tetves és férges istennő, miféle vad
hártyakanál-csőrű elvarázsolt Kacsa-menyasszony, Sátán-feleség,
miféle Ég-kanca, Pokol-emse, Túlvilág-nőstény, Mennyország-anyakoca,
Mítosz-liba, miféle közömbös, ostoba és kegyetlen Túlvilági-
Hermafrodita szűlte őt, és hagyta ott a párás páfrányerdő-
barlang mohás, aljnövényzet-nyirkos, gombás, tetves, alj-
rothadékos, penészes és döglötten-erjedő halotti lepedőjén,
hogy nem lesz, most, ha vartyogván elzuhanva meghal, hogy
nem lesz aki sírván megsirassa! Hogy nem lesz, aki összenőtt
behemót-testét lemossa tiszta vízzel, viaszrózsává-alakúlt
vak emberfejét lemossa tiszta vízzel, csókolja tiszta csókkal,
símogassa tiszta újjakkal, aki lemossa tiszta vízzel, szivaccsal
és ecettel vak viasz-álarc emberarcát, aki csókolja tiszta csókkal
bedermedett szája eres és pórusos viasz-szirmait, a fodros pici
viaszrózsa-csöndet, amely nem tud már soha vartyogva sírni,
szenvedve zabálni. Mert nem lesz anya, aki szőrös viasz-ing
mellkasát csókolgatná erjedő, elbomlott, zöld-gázzal-buborékzó kis
szíve fölött, aki összekúlcsolná puha viasz-emberújjait, s
a megfagyott sárga kis viaszcsontváz, a viaszgombos, viasz-
lencsés, zöld viasztoll-körmös viaszgerendaház közepébe dugna
tiszta, tiszta rózsát és szűz liliomot, csókbársony-kelyhűt,
aranypor-tornyosat, hogy befödje édes halál-illatával bomló és
föloszló teste büdösét, viasz-kehellyé dermedett viaszeres,
viaszpórusos orrlikai halál-gőzét, dögfüstjét, párolgó rothadás-
szagát! Nem lesz anya, aki zöld viasz-szemhéjait vak, mohából
viaszba-átnövő szemgolyóira húzná, mint két zöld viasz-pikkely-
sisakot és meleg csókjával a két sisakfelet összeforrasztaná!
És nem lesz anya, aki legalább férfitörzsét, a megégett
kentaur-férfitörzset, a sárkánygyík-kentaur zöldre kihűlt ember-
törzsét vágná le legalább dögsárkányteste kövecses, pikkelyes,
mirigyes nyaktöviről, kőkéssel, kőfűrésszel jajongva
nyiszálva, csontokat törve, ereket cibálva, csontot reszelve,
csontot kalapálva, hogy a véres tiszta csonkot, a most-már-
mindenképpen tiszta csonkot, a múltjáról-levágott, bűnéről-lemetszett,
bűntetéséről-lefűrészelt, szaurusz-végzetéről levésett embercsonk-
halottat, a szégyenéről levágott, gyalázatától-megtisztított
embercsonk-árvát, a tiszta halottat, a meg-nem-váltott megváltó
emberfelet ecettel, könnyel, tiszta vízzel lemossa, páfránylevél-
pólyába tekerje, s karjaiban cipelje a tisztátalan-tiszta
sírig, s mohával, páfránylevéllel kibélelt végső-gödrébe
eressze, s eligazítva lágyan a fülei mögűl kis csont-
kürtöcskékből kinőtt mirigytollakat, tüdőkopoltyúleveleket,
tüdőmirigy-kakasfarkokat, behintse mohával, páfránnyal,
virággal, s a növénnyel befödött sír tetejére nagy követ rakjon,
s arra piros virágot. S az ember-részétől megfosztott vérrel-
bugyborgó, halállal-gőzölgő sárkánygyík-testmaradékot,
az óriás kő-mirigy-pikkely-tüske-gumirongycsomót, az iszonyú
kő-libalábas embertelen árva csonkot, a halál-múlt
óriás behorpadt kőhólyag-lotyadékát, az ember-nélküli
kőzet-halom-dögöt otthagyja a vadaknak, dögevőknek,
a férgeknek, keselyűknek, csigáknak, békáknak, bogaraknak,
legyeknek, darazsaknak, patkányoknak, pondróknak, kukacoknak,
madaraknak. S azok kőburkolat-héjai és kőbuborék-pikkelyei,
kődonga-repedései, kőhártya-tollazata közt túrkálva, csámcsogva,
szörcsögve és visongva, csonka szügygödrénél a behorpadt pikkelyes kőhólyag-
testbe belemászva, ott benn kalapálva, kalapálva, rágicsálva,
csípkedve, kotorászva és zabálva, a véres, forró, erjedő mirigy-hús-izom-
bél-zsír-emésztő-lélegző-kiválasztószerv-barlangban vájva és
kotorászva elvégzik a boldog munkát, a boldog, boldog, boldog
belső temetést! De neki, a most-már-egyedűlinek, a
leválasztottnak és kiválasztottnak, csonka ember-maradéknak, a kéthalál
egyszülött Emberfiának a földbe kell húllnia! Mert
a föld vár halottaira nagyon! Mert a föld a holtakat szereti! Mert
a föld a halottak legszebb menedéke! Mert a föld a lét legszebb
erjedése! A föld majd elvégzi magában a munkát. Magát-meg-
nem-osztva a csontokról a húst lefosztja, s a tiszta csontvázat megőrzi,
mint anya gyermeke csecsemő-fényképeit. Mint vénülő szívünk a
halottak sóhaját, arcát, halottak utolsó párás sóhaját, halottak
arcát erjedt virág-teknőben a ravatalon. Ó, Föld, ó gyönyörű Föld!
Ó gyönyörű Visszakérdező! Ó csodálatos Visszakérő! Ó, legszebb
és legáldozatosabb Irígy! Ó, legtékozlóbb Kapzsiság! Ó,
csodálatosan-tenyésző Mohóság! Ó, legadakozóbb diadalmas
Zsugoriság! Ó, Föld, te tébolyúlt, te tiszta, te gyásztalan-gyönyörű
Adakozás! Ó, Föld, aki mámoros őskanca-erjedésben tested illatos
anyagából kifújod a flórát, a faúnát, a lángot, dagadt,
tékozló diadalukat kívánod, őket magadba visszavárod,
boldogan nyögöd és lüktetve viseled az elevenség-táncot,
s megérett lényeid zsíros fekete, fekete méhedbe visszazárod!
Ó, Föld, őstermékeny teremtő Hallgatás, titkos és titokzatos vad
Foganás, titkos és titokzatos vad sperma-pete egymásba-
fúródások legmámorosabb Összezárulása, Sejt-osztódása,
Szedercsíra-kialakulása! Ó, Föld, titkos és titokzatos Anya-
erjedés, Anya-dagadás! Ó, Föld, te milliárdszor milliárd
Gyermek-kihordás, Magzat-növelés, Embrió-táplálás, Közös-
szívverés! Ó, Föld, te Mindíg-szülő és Mindíg-temető, Mindíg-
tápláló, Mindíg-nevelő, Mindíg-sarjadó, Mindíg-vénülő,
Mindíg-lángoló, Mindíg-rothadó, Mindíg-ámuló, Mindíg-záruló!
Ó, Föld, ó Föld, te komolyan visszakérdező! Mert a hallgatag,
árva ősi Gömb-anya visszakérdez és visszakér! Ötmilliárd év
óta kigondol, megépít, visszakérdez, visszakér! Kigondolt egy-
sejtűeket, moszatokat, fejlábúakat, pörgekarúakat, halakat,
kagylókat, csigákat, kétéltűeket, hüllőket, ízeltlábúakat,
páncélosokat, hártyásokat, héjasokat, pikkelyeseket, selymeseket,
szőröseket, tollasokat, a mezteleneket, s a burkolatosokat,
a váztalanokat, kívül-vázasokat, belűl-csontvázasakat,
a hólyagosokat és hús-álmúakat, a bábosokat és spórásokat,
a szülőméheseket és tojókat, a petéseket, lárvásokat, a tüdőseket
és tüdőtleneket, a látókat és a vakokat, a hallókat és a süketeket az
agynélkülieket és az aggyal-virágzókat, a Létfa halott virágait és eleven
halottait, madarakat, sárkányokat, sárkánygyíkokat, őstulkokat, emlősöket,
szelídeket és vadakat, pikkelyfákat, pecsétfákat, zsurlókat,
páfrányokat, növény-látomásokat, virág-vaginákat, és virág-agyarakat,
s ötmilliárd év óta kéri vissza csontjaikat, ötmilliárd év óta
kéri vissza a sejteket, ivarszerveket, a szíveket, szemeket, agyakat.
Állat-törpéit, állat-óriásait, növény-törpéit, növény-óriásait,
féreg-törpéit, féreg-óriásait, álom-törpéit, álom-óriásait, asszony-
törpéit, asszony-óriásait, férfi-törpéit, férfi-óriásait, hermafrodita-
törpéit, hermafrodita-óriásait, hímjeit, nőstényeit, ivartalanjait,
közömböseit! Ötmilliárd év óta kéri vissza a Föld, a forró
Ős-gömbanya, a fortyogva-folyton-szülő Gömb-idő-anya
virágzó hermafrodita zsíros asszonyburkolata vergődő, fickándozó
törpe-álmait, csipogó Ős-dagadványait, csontos, páncélos, tüskés és
őskaktuszleveles vartyogó, röfögő Ős-dagadásait, apró és óriás
Ős-tátogásait, mohos és gumilepedős Ős-szárnycsattogásait, virágzó
toll-mámorait, csöcs-emlő-tőgy-kigondoltjait, végzetes, vad
szerelem-mámora, fénytelen-fénylő fuvolás szülőmámora
árváit és halottait, halottait, halhatatlanait, vázlatait és vázait,
virágzó szülő-kegyelme, halálos szerelem-tébolya milliárd
egyszülötteit, a halhatatlan halottakat, a halottakat, halottakat,
a testeket és a csontokat, a szárnyakat és a csontokat, a bűnöket
és a csontokat, az irgalmakat és a csontokat, a testeket és a
csontokat, a húsokat és a csontokat, a gyötrelmeket és a
csontokat, a boldogságra kölcsön-adott anyagot, a csonttal-és
testtel-kivirágzó pillanatot, a csontokra-épűlt ámulatot, a
csontokba-épített gyötrelmet, szerelmet, bánatot, a csontokra
kötözött Folytatás-akaratot, a húsokat, a csontokat, a csontokat,
a vázakat, a titkos titkos vázakat, a legtitkosabb anyagot,
a titokzatos házakat, csontgerendázat-házakat, a nehezen-
elrothadó csontállványzatokat, a titokzatos skeletonokat,
a csontokat, a csontokat, koponyát, csigolyát, csontokat, a sárga
skeletonokat, hogy nyirkos és habos és forró és sötét hasába
őket visszatömje! Ó, mindent-megőrző tiszta föld, ó, el-nem-
veszíthető árva Gömb-anya, ó, titokzatos, titokzatos Hermafrodita-
Temető, hozzád mi hűtlenek nem leszünk, mert hozzád hűtlenek
nem lehetünk, ó Hűség Hűségese, Magányos Anya-pörgés,
titkos és diadalmas Temető-Ősasszony, gyarló és gyámoltalan
Csillagtörpe-nő, gyámolíthatatlan Ős-anyacsecsemő, Mindenség-
magzata-asszony, Dícséretes Szűz, Te Szűz Fogantatás Szűz
Mámora, Te a méhburok és a temető önmaga, őrizz meg minket,
védj meg minket, rágd le húsunkat, foszd ki szívünket, fald
föl húsunkat, olvaszd szét szívünket, edd meg agyunkat, idd
be nemzőszerveinket, őrizd meg koponyánkat, őrizd meg
csigolyánkat, őrizd meg csontjainkat, őrizd meg vázainkat,
legmaradandóbb belső-házainkat, hisz bűn nélkűl bűnödből
fogantatnánk, benned növekedénk, általad virágozánk, beléd
görgedezünk, benned temetkezünk, te Létezésünk Koporsója,
csontjaink Csöcsetlen-Korsója, te Szűzeknek szent Szűze, Üdvözítő anya,
Tisztaságos Anya, Csodálatos anya, Makula nélkűl való anya, Szentséges Szűz,
Szeplőtelen szűz anya, Teremtő szent anya, Nagyokosságú Szűz, Titkos Értelmű
Világegyetem-Rózsa, Dícsérendő szent Szűz, Nagyhatalmú szent
Szűz, Kegyes és irgalmas Szűz, Hívséggel teljes Szűz, Igazságnak
tüköre, Bölcsességnek széke, Örömünknek oka, Tiszteletes edény,
Lelki tiszta edény, Dávid királynak tornya, Salamon király méhe,
Elefántcsontból való torony, te Frigynek szent szekrénye, Csillag-
Mária Aranyház, Szeretetreméltó anya, te a Halálnak ajtaja, Élet Rózsa-kapuja, Megváltó-anya,
Hajnali szép csillag, te Ős-malasztunk anyja, Betegek gyógyítója, Bűnösök oltalma,
Szomorúak vígasztalója, Szülötteid királynéja, Angyalok királynéja, Pátriárkák
királynéja, Próféták királynéja, Apostolok királynéja, Mártírok királynéja,
Költők királynéja, Hitvallók királynéja, Szűzek királynéja, Halottak
királynéja, Eredeti bűn nélkűl fogantatott királyné, Ájtatosságnak jeles edénye, Béke
királynéja, Szűz virág szent anya, te Legcsodálatosabb Csoda, Költők Virágzó
Ősmámora, Mennyországnak ajtaja, Ötmilliárd éves Szűz, talán-annál-is-vénebb
Önmagad-koporsó, Te Mindenség boldog moha-pöttye, Te
örök Víz és örök Bögre, Táltosok szülője, Varázslók temetője,
Istenek kigondolója, Halál elrothasztója, te Halál-Halál,
Liliom-Élet, te Szerelem-Szerelem, Gyönyörű Végzet, te Vak
Szemgolyó, te Látó Vakság, te legszebb Örökség, legszebb
Iszonyatosság, te Csontok földzsákja, Koponyák föld-hólyagja,
te Értelmünk bolygó-hermafrodita koponya-gödre, te Föld, te Föld,
te Dicsőség királynéja, Igazságosság anyja, te Szeretetreméltó, te Csodálatos,
te Erős, te Jövendő élet anyja, te Nagyhatalmú, te Legtürelmesebb, te
Legengedelmesebb, te Alázatos, te Szelíd, Szerető anyánk, Erények példaképe,
te, az Élet szerzője, mi Istenünk, mi Menedékünk, te Szegények anyja,
Hívek kincse, Jó asszony-pásztorunk, Igaz világosságunk, Örök bölcsességünk,
te Végtelen jóság, Utunk és Életünk, te Végtelen fölségű Szeretet lángoló
tűzhelye, te Jósággal és szeretettel teljes, te Minden dícséretre legméltóbb, te,
Minden szív Királynője és középpontja, te Ős-szív, melyben a bölcsességnek
és tudománynak összes kincsei megvannak, te Ős-szív, melyben a Lényeg egész
teljessége lakozik, te Ős-szív, melyben a Teremtésnek kedve telt, te Ős szív,
melynek teljességéből mindannyian merítettünk, te Béketűrő és Nagyirgalmasságú,
te Dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzád folyamodnak, te Élet és
szentség forrása, te Vétkeinkért engesztelő áldozat, te Gyalázatokkal tetézett,
te Gonoszságunktól összetört, te Mindhalálig engedelmes te Halál-lándzsával
átvert Ős-szív, Minden vígasztalás Kútfeje, Életünk és Föltámadásunk,
Békességünk és Engesztelésünk, te Bűnösök áldozatja, Benned
reménylők üdvössége, Benned kimúlók reménysége, Minden Költő-
istenek gyönyörűsége, légy irgalmas, kegyelmezz nekünk, légy irgalmas,
hallgass meg minket, te Költők öröme, Tűz-kiáltók mestere, te Vértanuk
erőssége, te Hitvallók világossága, te Nemzés tisztasága, őrizz meg
minket, védj meg minket minden bűntől, minden gonosztól, a te
haragodtól, a hitvesztés incselkedéseitől, a tisztátalan élettől, az örök
haláltól, sugallataid elhanyagolásától, szent megtestesülésed titka által,
halálgyötrelmed és szenvedésed által, elhagyatottságod és ellankadásod
által, halálod által, temetésed által, föltámadó-újjongásod által,
örömeid által, dicsőséged által, ó, Föld, szentelj meg minket, üdvözíts
minket, véreddel ihless meg minket, fölsebzett oldaladból folyó vizeddel
tisztíts meg minket, szenvedéseddel erősíts minket, zöld füleiddel
hallgass meg minket, szent sebeidbe rejts el minket, vérző szűz méhedbe
rejts el minket, izzó szűz rózsádba fogadj be minket, ne engedd,
hogy elszakadjunk tőled, gonosz ellenségtől oltalmazz minket,
halálunk óráján hívj el minket, és juttass el magadhoz minket, ó, Föld
ments meg minket születésed által, gyermekséged által, szent életed által,
fáradalmaid által hirtelen és készületlen haláltól, haragtól, gyűlölségtől,
minden gonosz akarattól, nekünk irgalmazni méltóztassál, nekünk
megbocsájtani méltóztassál, minket igaz bűnbánatra vezérelni
méltóztassál, Föld, Föld, Föld, te Mámorunk, Reményünk, Jövőnk,
Csontvázaink Apja-Anyja, te virágzó tartó-szerkezetünk
víg Vígalma, Te örökös Szülés és örökös Halál fogadj be
minket, és úgy vedd el, tisztán, ahogy adtad, elvérző életünket és
szűz szívünket, te elmondhatatlan Rózsa-virúlás, te teremtő
zöld Halál-mohás, Tevékeny Bomlás, Termékeny Rohadás,
Hasznos Elbomlás, Boldog Poshadás, te milliárdszor milliárd
halál-hüvellyel kinyíló örökös Befogadás könyörögvén
könyörgök vala, őrizd meg szavaimat, őrizd meg csontjaimat,
ha már elvetted szívemet, elvetted magamat, s őrizd meg őt
is, az Elmondhatatlan-Hermafrodita-Szűzet, a Kegyetlenség Szűz
Kegyelem-virágát, a Bűn ocsmány-gyönyörű Bűntetés-ágát, a
Kőrózsa-Kentaurt, a Sárkánygyíkkakas-könnytelen-fiút, őrizd
meg őt, a Vak-vartyogót, a Bonyolúlt Butát, a Soha-nem-lesz-
szerelme Hermafroditát, a Megváltás-mámor vak Bűnhődés-
fiát, a Szégyen és Szerelem árva szűz Asszony-kakasát,
a Senkit-megváltani-nem-tudó Kettős-halál Egyhalál-fiát,
a tiszta tiszta daltól napfényre-csalt vak páfrányerdő-Óriás
Csigát, őrizd meg iszonyú csontjait, gigász-medencecsontját,
óriásvarangy-koponyáját, embertörzse törékeny csontcsipke-házát,
az isten-tudja-hogy-összenőtt dupla csont-hidat, a főpilléreket,
a kő-hurka ujjcsontokat, az óriás kőpálmalevél-sárkány-
bordacsontokat, s a farokhúr-csigolyák kőfogaskerék-
csipkéit, a vékony ember-vállcsontokat, lapockacsontokat, a kőcsipke-
fogakat, fogadd vissza erjedett, zsíros fekete méhedbe őt,
aki ott áll megsorvadottan és megszottyadottan haldokolva a
kövér növénykásával és izzó virágbuborék-fészkekkel rengve
benőtt, keverék s tiszta lényekkel nyüzsgő, hemzsegő omlatag
kőfal előtt, s térde óriás kőpikkelygolyó-bütykére óriás
varangypáva repűlt, ott űlt varangyosan és izzadottan,
páva-esernyőjét csiganyállal hímzett kék mohalegyezőként
kinyitva, s a térdpikkelyek pórusos szürke tobozréseiből szívárgó
vért nyalogatta. Ó, honnan tudta volna ő, honnan is tudta volna,
a talán bánatos Bonyolúlt Buta, aki a létről-mit-se-tudva
élt, csak evett, ürített, vizelt, defekált, böfögött, vartyogott, aludt,
ásított, magában anyagot cserélt, használta az anyagot, s az anyag használta
őt, aki nem ismerte a Halált, a Múltat, a Mámort, a Jövőt, a
Bűnt, a Szerelmet, csak a zölden-derengő Páfrányerdő-Jelent,
a bezabálható lények jelenét, virágét, páfrányét, gombáét,
növényét, madárét, állatét, s a kiürített maradék gőzölgő
kupacait, véres zöld lotyadékát, füstölgő zöld gombócait, aki
csak a csipkés zöld homályt ismerte, a nyirkos és lucskos zöld
ködöt, a szőrzetébe és hajzatába ragadó, páncélzata réseibe
szívárgó esőt, a múlttalan időt, jövőtlen jelent, de se apját,
se anyját, se embert, se idegent, se hozzá-hasonló, vagy
másfajta iker-óriást, vagy egyszemélyű szörnyet, vagy egytestű halált
rejtegető pórusos óriás-tojást, se istent, se embert, se sárkány-
óriást, szaurusz-törpét, erdei manót, törpekirályt, hüvelyk-
embersárkánygyíkot, gigász-kőcsipke-kant, valódi ember-
nőstényt, valódi Emberfiát, aki csak a párás páfrányerdő zöld
csipketoll-legyező-rengetegében állt, hisz nem tudott se ülni,
se feküdni, aki csak éhes volt és másra-vágytalan, látón is vak
és most vakon se látó, aki csak állt, vagy mint virágcserépbe virág,
beűltetve űlt kőcsipke-sárkánytornya emeletmagas pikkely-
bástyatornyába ragadva, mint középkori vitéz az őrző bástyafalakba
dagadva, kőcsipkekoronájában ülve, mint páncélos békakirály,
aki csak állt ott se félve, se remélve, se örűlve, se iszonyodva,
mint egy kínai óriás sárkánykőszobor eleven virágállat-foglya, húsevő-
virág-rabja, amely kővicsorgású szájából a kőfogsorok közűl kivirágzik,
tekert kőpikkelynyaka tetején a kőpikkelysárkánykoponya
tág kő-orrlikakkal szikrázik, s karmos kőhártyatalpai a mohába
sűllyednek kőlomhasággal, aki csak állt se akarva, se nem-
akarva, mint a Múlandóság magányos Ember-barma, se menni
nem akart, se maradni, csak enni akart és magát kifolyatni,
sárkány-húgyhólyagja nedveit kicsurgatni, emberteste salakját kilövellni,
kipotyogtatni, aki csak egyszer akart menni előre, de soha hátra,
hisz nem tudhatni a Földgolyó görbületén meddig ér a páfrány-
csipke-hajzat, aki nem tudta mi a mámor és a magzat, aki
oly vágytalan volt és olyan éhes, oly mindíg-éhes és oly mindíg-vágytalan,
hogy azt se tudta, hogy társtalan, örökös-egymaga van,
aki nem tudta mi történt összevissza-hormonaiban,
aki nem tudta mi a rémület és mi a mosoly, ez a rózsaszájú
zabáló Kőgigász-takony, ez a mohó magány, magányos mohóság,
ez a se rosszaság, se jóság, ez a se gyász, se irgalom, se szégyen,
se áhítat, se gyűlölet, se reménytelenség, se remény, aki a
rétet se látta, ahová kitotyogott, mint óriás Kétlábú-kőbéka-
gyíkliba-emberkíváncsiság, csak vala füstölögve hömpölygő kő-
zsák, kőpikkelyoszlopoktól-vonszolt kőnyikorgás-állat,
tetején valami bánatos ember-útálat, a gigász vak Ember-
csigabiga, akit a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal csalt a halálra,
a fényre, a létezés lüktetve-zsúfolt állat-virágszigetére, mint
valami Istengyíkot, Muréna-istent, kétéltű Sziréngőte-istenkirályt,
hermafrodita Csigaistent önmagából önmagába-hólyagzó
öröklét-hártyaüregéből, örökcsönd-barlangjából nem-tudja-
miféle angyalkórus, angyalharsona-zene a kozmosz egy
tűzzel-virágzó csillagszigetére, hát honnan tudta volna ő, az
árva, árva, árva vak vartyogó Ember-barom, hogy halottak
arcával van tele szívünk, mint kagylóval a kagylógyűjtő zsákja,
hogy halottak arcával van tömve szívünk, mint titkos jelenésekkel
az Apokalipszis látomása, halottak arcáról lehúzott verejték-
álarcokkal, sárga viaszgyötrelem-álarcokkal, pórusos és szőr-
likacsos mosoly-aranyhártya-álarcokkal, halottak végső-
arcáról levett zöld rothadásfolt-álarcokkal van kövéren
megtömve szívünk, zöld orrhegyek, zöld szemhéjak, zöld állak,
zöld szemgolyók, elzöldűlt ajkak gumi-kásájával tömődött
be szívünk, mint csontokkal az árva, tiszta föld. Egymásra tolva
és egymásra hajtva, egymásba gyűrve és egymásra tömve, mint
kristályokban a kristály lapjai és síkja és szögei és részlet-kristályai:
halottak kristályálarcait hordjuk szívünkben, mi ember-elevenek,
a rothadhatatlan rothadás zöld gumi-álarcait, a hervadhatatlan
hervadás aranygyanta-álarcait, a végső elárvulás ragyogó
borostyán-álarcait, az utolsó-elborzadás jádekő-álarcait,
az első-megvilágosodás jáspiskő-álarcait, a végső-megbizonyosodás
topáz-álarcait, a legvégső-bizonyosság pórusos, szőrlikacsos kék
jácintkő-álarcait, amik nem oszlanak, nem foszlanak, nem
bomlanak el szívünkben, s csak fölbomló, rothadó szívünkkel
korhadnak el, törnek össze, olvadnak el a földben, vagy el
se olvadnak talán, föl se szívódnak talán, mint
Agamemnon király ráncos, gyűrt aranyhártya-álarca a
földben, a bőrpórusokkal, a lehúnyt szemhéj gyűrődés-csipkéivel,
ráncaival és gyűrt bőrtasakjaival a fülcimpák alatt, az aranyszigor-álarc, az alsó
szemhéjakkal kizacskósodva ragyogó; vagy ott feküsznek széttört koponyánk
mellett a földben, a koponyacsonthéj-darabok, koponyacsont-
cserepek, fehér koponyatörmelék, barna-csipkés csontszilánkok, a
szemgödörperemes homlokcsontdarab, az orrcsonthártya, az
alsó állkapocs sárga szilánkjai, a kitört fogak, a felső-
állkapocsba-gyökerező fehér-zománcú fogak között a
földben, a koponyabuborék-hátsón, s az agykoponya csontjain
elszórva, mint Úr királynője földben-széttört koponyáján,
földbe-gyömöszölt sárga koponya-csontjai között széttöredezett,
szétesett aranykoronája, halotti aranykoszorúja, mint az ősi
királyasszony koponyacsontjain az aranyszalagok, aranypántok,
fekete gyöngy-berakású arany-pórusos arany-margaréták, karcsú-szárú,
fonal-erezésű arany-hársfalevelek, amelyekre oroszlánok, pávák, szarvasok,
párdúcok, pelikánok valónak domborítva, s a bordás aranyhártya-
golyók, bordás kék gyöngy-golyók, mint megkövesedett
skarabeuszok. Mert csak a holtakat eszi meg a föld. Mert
a holtak emlékét nem eszi meg a föld, legfeljebb széttörheti!
Ó, honnan tudta volna ez az árva, árva, árva vak Halálra-készülő,
honnan tudta volna, hogy halottak földje ez a Föld, halottak
árva földje, hogy ez a Földgolyó dugig tömetett vala csonttal
és halottal, mert a Föld visszakérdez és visszakéri eleveneit!
Hogy tömve vala a Föld legfelső anya-köpenye csonttal, csont-
virággal, csont-csillaggal és csontváz-árvasággal, mint
szánalommal emberi szívünk, mint megadással a szerelem,
mint a Mindenség anyaszigetei tüzes csillagikrával, ó honnan
tudta volna szegény, hogy a zsíros szülőanyagban odabent
egymásra-halmozva és tapadva, egymásba-keverve és dagasztva
a Csontváz-Mindenség dereng, hogy ősrétegekben egymásra-
lapozva ott hever és ott mered titkos csont-ősmúltja fölött
több Emberiség, hogy odabent a zsíros titok-anyasötétben
csontváz-őshalak úsznak, csontváz-őshüllők másznak,
csontváz-ős kétéltűek düledeznek, csontváz-ősmadarak
repűlnek, csontváz-sárkánygyíkok csapkodnak, csontváz-
gyíksárkányok röpködnek, csontváz-sárkánygyíkok totyognak,
csontváz-denevérek csontesernyője nyiladozik, csontváz-ősteknősök
másznak, csontváz-Tirannosaurus-rexek tátogatnak kő-
vicsori óriáskoponyájukkal, csontváz-varangyok ugrálnak, csontváz-
lovak robognak, csontváz-mammutok riognak, csontváz-
orrszarvúak tülkölnek, csontváz-elefántok topognak, csontváz-
majmok makognak, csontváz-krokodílusok vigyorognak, csontváz-
rákok integetnek, csontváz-vízilovak szürcsölik a földet,
csontváz-cinkék énekelnek, csontváz-gémek lobognak, csontváz-
medvék toporognak, csontváz-emlősök, csontváz-madarak,
csontváz-halak, és csontváz-hüllők dermednek dermedetten
föld-szemgolyókkal, föld-tollakkal, föld-uszonyokkal és föld-
ámulatokkal, gyökerekbe pelenkázva csontváz-csecsemők,
hogy ott él az Ősgömb-anya minden-eddig-álma, szerelem-
akarata és halál-virága, minden mámoros kísérlete és gyönyörű
megvalósulása a földbe, kristályba, kőbe dermedetten! Ó,
honnan tudta volna ez a haldokolva-árva vak Gyámoltalan,
hogy a Föld gyásztalan, mert a föld önmaga koporsója, ágya,
önmaga öröme, gyásza, önmaga virágzása és halála! Hogy
kölcsön nem kér semmit se a föld, se örömet, se gyászt, se
halált, se virulást, hogy amit önmagából önmagának ad, azt
önmagának újra visszaadja, gyönyörtelenűl szűl és gyásztalan
temet, hogy ő önmagában megvalósulás, a teremtés, a kihordás,
a szoptatás, a temetés, hogy ő önmagában önmaga maga, hogy,
amit önmagából magának adott, azt önmagába egyszer visszakéri,
s teremtményeiről a fölösleget lerágva, a tisztúlt részeket,
tiszta részleteket, a nehezen-törhető vázakat, csigolyákat, csontokat,
koponyaházakat megáldva testébe zárja, s egy-egy gyönyörű
álom-alakját, lehántva róla mámor-salakját, leszopva róla puha
vakolatát, kőbe, kristályba-préselve megőrzi. Mert, jaj, nem igaz,
hogy a föld megőriz minket, jaj, nem igaz, hogy a föld végleg
megőrzi lényegünket és szerkezetünket! Mert csontjainkat a föld
összetöri, összetöri és megőrli csontjainkat a fogsortalan föld!
Csak a tiszta kristály őrzi meg lényegünket, vázlatunkat, vagy
lényünk maradékát, csak a tiszta kristály, meg a kő, a kő, a
kő, a tiszta, tiszta kő, a kő, a pórusos tiszta kő! És jaj, a
követ is megeszi egyszer, jaj a kristályt is fölszívja egyszer a tűz,
a tűz, a tűz, a tiszta tiszta tűz, amely ott izzik tűz-kocsonya-
tüdőként az ősgömb-anya tüzkristálymagzata körűl, s egymásra-épűlt
gömbhéjait, tojáshéjait, rétegbuborékait, kőzetburkolatait és
kristályhólyaghártyáit átvilágítva rózsaszín derengésbe vonja
a legfelső földburok, a szülőanya-burok Csontváz-Mindenségét,
hogy mint földmélyi rózsanyílás, gyönyörű gömbrózsakert bíboran
és pirosan ragyog, rózsásan foszforeszkál az Emberiség milliárd
csontváza, a madárcsontváz, ősteknőc-koponya, a hatalmas
kőgerenda-kőcsigolyacsillag-állat, a Diplodócus-csontváz és a Triceratops
kétszarvú ősbálvány-koponyája! Igen, csak a tiszta kristály őriz
meg minket, a tiszta, tiszta kristály őrzi meg képletünket, vázunkat
és lét-érdemünket, testünk irgalmát és létünk álom-anyagát,
lehetetlenségünk gyönyörű mintázatát, amely maga is kristály már, vagy
tiszta kő, csak a kő őrzi meg volt-létünk csipke-mintázatát, a kő, a
kő, a kő, a pórusos tiszta kő, s ami belőlünk így megmaradt, az is csak
kő, kő, kő, kő, csipkés, buborékos, eres, erezett, bordás, pikkelyes,
mozaikos és kőpont-üstöcske-magos, létrajzolatos kő, kő, kő, tiszta,
tiszta kő! Ó, megőrző legszebb anyag! Ó, megőrző kristályok, kövek!
Buborékosak, pont-fürtösek, apró-csöcsösek, csöcsös kő-koca-
hasak, kőpont-fogsorosak, mint a csigabiga nyelve, szájürege, kő-
petty-sorozatosak, kúposak, piramisosak, mirigyfürtösek, tüdő-
szövetesek, mirigy-lebenyesek! Ó, kristályok, egymáshoz-ragadt hosszú
fekete csöcsök, tetejükön az egymásból-kibuggyanó fekete buborék-
bimbókkal, fekete köroszlopok, oldalukon fekete tányér-metszésekből
fekete szedrek, fekete málnák, fekete mirigycsomók nőttek, ó,
egymáshoz-ragadt gyönyörű gombák, homályosak, titkosak és
kérgesek, ó, egymásba összevissza-tekert tüskés és kígyószemű titkos
fonadékok, béltekervények, sál-hurkolatok, homályos és
fehéren derengő csontszivacsszerű pillér-üregfonadékok, törékeny
bordák, küllők, gerendák, vállcsont-összeforrások, egy-egy csipke-
ágon zöld szívtömlőkkel! Ó, kristályhab-lárvák, mészhab-
kukacok, ibolya-tapadókorongszájú fehér piócák, homályos
hernyók, egymáson-tekergő, egymásban-tekergő hemzsegő sokasága,
ó, földmélyi kristályfenyőfaágak, páfránylevelek, bürök-bordavázak!
Ó, földmélyi kristály-kaméleonok, ormányos-bogarak, Diplodócus-
nyakak, kristályrigók, ó, kicsi kockák, lapok, hasábok, szikrázó
túlvilága, ó megkövesedett kristályörvény, a kérges és rostos, tekert
szemérem-gyűrű kristálylap-tölcsér vagina-háza, ó, egymásra-
kazlasúlt izzó ceruzák, titkos őszirózsák, tengeri-rózsák tiszta
magánya, ó, fekete hasáb-kazlak, félig-kinyitott könyvek,
földalatti Bibliák titkos, titkos tudása, kristálysörények, kristály-
tollak, kristálytaréjok dermedt zömök lobogása, ó, tűcsokrok,
legyező-szárnyak, szögletes pálcika-kazlak egymásba-ágazó,
egymásba-épülő rózsafejes, mirigy-gombócos árvasága, ó, fehér
tömbökbe tolt fehér tömbökkel körűlnőtt, fehér tömbökbe
fúródott fekete kockarudak, nyolcvan-szögűvé-vésett, csillag-gerendázat-
oldalú fekete oszlopok titokzatos tisztasága! Ó, földmélyi
mozaikok, kristálymozaik-kövekből kirakott isten-arcok, Mária-
fejek, kisasszony-szemgolyók, ó, fehérségből kitömbösülő
fekete ősisten-templomok, zöld hermafrodita-trónusok, ó, földmélyi
kis zöld káposztafejek, kristálybogárlárvák, kőrisbogarak, rost-
rózsák, ó, a magány fehér szív-laptömbjein viruló csipkédző,
csipkésen ágazó fekete páfrányok, zsurlók, ó fodrosan fölnyúló,
eresen bokrosodó csipkebokor-örökkévalóság! Ó, szivárvány-amőbák,
fodros szivárvány-egysejtűek, márványhártyabőrű Egysejtóriások!
Ó, kék, zöld, rubintos, lángszínű, vörös, sárga, lila, jégszínű, mirigyes,
buborékos, fürtös, hasábos, kúpos, hurkás, csöcsös, csöves, rudas, pálcikás,
tőgyes, gyűrűs, kockás, hasáblapos, háromszögkúpos, négyszögkúpos, sörényes
kristályok földmélyi titkos túlvilága! Ó, kristályok, megőrzők, megmaradók!
Belőlünk, ami megmarad, csak úgy marad, ha titkos, áttetsző, homályos
méhetekbe vala zárva, ha átlátszó tiszta húsotok hervadhatatlan
csontjainkra épűl, ha párolgásunk és vergődésünk húsotok
szigorú-szerkezetű csöndjével kibékűl, és ránkfolytok és
körűlcsipkéztek és lapjaitokkal, kockáitokkal, szögeitekkel,
hasábjaitokkal halotti-arcainkra nőve és titkos, titokzatos
vázunkat benőve, a csontokat, csigolyákat, koponyákat, őriztek
minket, őrzitek elfoszlott szívünket, a szív-bőr egy mirigyes
cafatját, a szempillák szőrlegyező-koronáját, felhámunk egy
pórusos, ráncos, bőrmozaikos darabját, agyburkolatunk egy eres
hártyahurkabőr-foltját, szemlencsénk szalagosra-kivésett felületű
kocsonya-reményét, ha nem is a szemek tiszta fényét, ha nem is
a szív vad verését, ha nem is a bőr lélegzését, ha nem is a
szempillák rojt-esernyőzését! De csak létünk likacsos cafatját,
pikkelyes maradékát, valami mirigycsomót, valami légző-pórusos
hártyát, valami ragyogás-maradékot, valami mirigyes szív-
olvadékot! Nagy létünk kristálymásolatát, kőzet-ábrázolatát,
mint az őslétezőket a kövek. Mint az őslétezők kő-önmagát
a kő, a kő, a kő, a tiszta, tiszta kő, a pórusos tiszta kő! Ó, kövek,
ó, gyönyörű, gyönyörű kövek! Ó, kövek, mit őriztetek meg eddig az
elfoszlott világból, a milliárd-milliárd árvaságból, a rengeteg
sokfajta magányból, kövek, kövek, kövek, pórusos, tiszta kövek?
Ősászkák csomóját, ahogy három kőbordás kőhurkaágú, tripla
kőhurka-fejű kőlevélként a kőből kidomborodva hevernek, vagy
negatív kőbordavésetükkel a kőbe nyomódtak, mint
kőgerendás homorú kőbordapajzsok; ősdarázs fodros kőcsövecske-
hártyafalas, kőcsipkés darázspapirrózsa-házát; a kígyókarú
tengeri csillag fodrosan tekert kőcsipke-hátú, kőuborka-testű
hegyes csillagkarjait; ősszúnyogok kőlapból-kiálló vékony
kőcsigolya-gerincű kőszelvénytestét, hosszú kőhurkalánc-potrohát,
a domború kőpórus-rózsa szemeket, a kőhártya-csigolyalánc
szívókát, végén a kőbuborék-üst szívónyílással, a kőbelapult fej kiálló-
csipkézetű kő-páfrány tollait, kiálló kőléc-erezetű kőtoll-bóbitáit;
őshártyaszárnyak kiálló kőrece-rojtjait, szálkás és mozaikos
domború-ágú kőerezet-függönyeit; kétszárnyú kagylólepkét, a
hullámszélű kőbordás lepkeszárnyak a recés kőszivartörzsből
szárnyaznak kifelé; fekete-rostos növényszárak fekete erezet
hólyagleveleit, fekete rajzolat-tollait, a fodros toll-széleken
körben a sűrű tollerezet-koszorúval; páfrányok fekete kőcsipke-
rajzait; vastag növényszárak fekete-pont sejtcellás kősatírozoás-rúdjait;
mélytengeri ősvirágállatot, ahogy önmagából kidomborodva
örökre virágzik, szára, mint megkövesedett gégecső, kőbordás
vékony hurkaként mered, s az egymásra-hajtott, egymásba-fűzött
tapadókorongos csáp-karok tömött kőbuborékláncokkal ragyognak, mint
egy királyi korona, ha megkövesedett; őscsiga megkövesedett
őskérges őstülkét; ős mélytengeri virágcsillagot, ahogy tömötten
megkövesedett kőoszlop-szára hosszan fölnyúlik, s szára végiben
az összezsugorodott kőpikkelyes, kőkarmos virágfej, mint leforrázott
öreg tyúk lába kampósan domborodik, horgosan bedermed; és
mellette a másik, amely vékony kőbordácska fürtoszlop-kötegekből
összetapadt oszlopszára végiből domború kőcsigolyalánc-ostorokat,
kőcsigolyafonadék-söprűket lövell örökre fölfelé, s a kő-
korongocska-toronykarok, kőcsigolya-őshajfürtök közében kockás
apró kőmozaik-bőrözet mereng lazán és mégis széttörhetetlenűl,
mint a krokodilus háta; óriás ősforaminiféra tekert bordás
kőkürtjét, ahogy kőmagja tengelyéből egyre-vastagodó, kiálló-
bordázat-gerincű kőkürttekervénye szorosan kifelé csavarodik
a pórusos kőüreg-kürtszájig; homorú, csipkésen-beágazó, csillagzó
kőhártyafalakkal-gyomros ötszögkő-csillagok sejtszőnyegét;
töviskoszorúsan szétcsillagzó kőgyűrű-tövű kőszivarok, kő-
lúdbőrös kőszivarok csillagállatát, amelynek teste kőgolyós
kőüst-köldökű kőparadicsom, testhuzata kőbuborékos, csipkés
héjazat, ráfonódott ötágú kőcsipke-polipkarokkal, köldök-koszorúja
kőmargaréta, bőrdíszítése kőhólyag-rózsa; páros kőcsipke-hártya-
bordázat kőlemezkoszorúiból kinövő oszlopos kőhártyafal-csillagállatot;
kőcsipkehálóba-bemélyedő nyolcszirmú, kőhártyákkal elosztott
kőhólyagüreg-állat-virágszőnyeget! Ó, mit őriztetek meg kövek,
kövek, pórusos tiszta kövek a Gömb-Szűzanya milliárdszor
milliárd árva magzatából? Ősrák fekete sömör-rajzát,
páncélja sömör-pöttyök milliárdja, ollója fehér-pórusos
fekete kétágú dárdahegy, lábai szénizületek, hosszú dupla-
levélvégű tora fekete kőpálmatörzs-rajzolat, csápjai alíg-látható
grafitcsigolyácska-kacsok; ősszitakötőt, ahogy ragyásan anyagotokba-
dermedve négy kiterített ősszárnyával pihen, s alig látszik
potroha szelvényezettsége, szárnya erezettsége, kőüstöcske-cella-
hólyagbőr egyetlen iker koponya-szemsisakja; rücskös grafit-
rajzolat korallágat, amelynek szögletes és csigolyás ág-kinövésein
alíg látszik az állatház-pórusok, a polip-mészcsőkutacskák
milliárdja; tömör ősrákot, amely mint kőbepréselt fekete kehely
alszik mindörökké, két csápja két grafit-sáslevél, behajtott kőmirigyes
bunkó-karjaiból, a kőcsipkeing fodor-csuklóból, a kőcsipkekürtből kilegyeződve
egymásra-vicsorgó kőfésű-fogókezek lapulnak; tengeri ősdinnyét, amelynek
vastag kőmirigy-bőrét ötágú kőgerinc-húr, kőpórusszalag, öt negatív kőcsipkepánt
osztja öt testszelvényre, s e kőbuborékáradat-szelvények
ötszögű kőhólyagbőrű foglalatokból tömör kő-csöcsöket
növesztenek, csúcsuk alatt kőperemmel, s a kőperemekből
tömör kőbuborék-csecsrózsák tömődnek fölfelé, közepükön
pórus-tejlikakkal; őstengeri uborkát, amely mint kőgyűrűs-
nyelű megkövesedett kukoricacső; tömör fehér lángotokba
dermedt ősgyíkmadarat, a megdermedt fekete ősrikoltást,
iszonyú ősrikácsolást, aki ott fekszik a fehér magányban,
gerince szénláncos csigolyavonala a hosszú nyaknál hurkosan fölfele
hajlik, őskoponyája fekete rajzolatából az óriás, üres fekete
szemkorongok dagadnak, gégéjéből és szeméből kinőtt, nyitott
óriáscsőr-háromszögei, mint a pelikáné, a csőrvégeken belűl fekete
kefefogsorok, bordázata elhullott szálkák fekete összevisszasága,
farcsigolyája hegyes fekete kőkukacfej, hátsólábai fekete
behajtott szénrudak, talpai bütykös fekete csontlegyezők,
hatalmas szárnykarcsontjai a fekete bütykökkel, forgókkal,
mint megszenesedett ősnád-csövek, s behajtott bütyökvégükön
háromágú szénkarom-csontvázkesztyűk dermedeznek! Ó, mit
őriztek megtartó-reménységű kövek! Egyetlen-megmaradás
kőzetek! Hártyás kőcsipkefodorlevél-szobrokat; valami
gerinces őshólyaglepkeállatot, aki, mint ősi isten-ábrázolat
a kőlapon: az összenőtt két szénkarikát feketehúros
gerinc osztja négy fehér hólyagra, az elsőben az óriás iker-
szemgyűrűk feketednek szöszökkel, bojtokkal, pamatokkal,
s az iker szénrajz-testet fekete tüskeglória szárnyazza körűl,
mint oltáriszentségtartót az arany tüskekoszorú; párzó üst-
alsóajkú őshalakat, akik egymásra-ragadva, mint két
fekete kőcsigolya-főerezetű, bunkófejű kőszálkalevél
libegnek az örök tiszta kőben, tátott szájukba kőláva folyt,
szemgolyóik fehér kőbuborék-álmok, kopoltyúik fekete
mirigykőpajzsok, uszonyuk fekete szálkatoll-páfrány; őskagyló
dupla, fehér, kérges kőfodor-koponyatátogását, vagy mámorító
márványlegyezőjét, a fodrosvégű, szélesedő-márványbordázatút;
őstengeri-csillag tömör kőcsipkeszivacs-csillagát; őscsiga
hegyes márványtornyát a fölfele-gyűrűző fodor-peremek
egyre-kisebb kehelyszéleivel; összetekert őskalács-állatok
kőhártyafalakkal-elosztott kőcella-csipkekorongjait; bepödört-
farkú bordás és kocka-negatív-szobás, receszövetű kő-
fodor-kelyhű őstrombitát; hegyes és leveles márványcsiga-
kancsót, a bevésetekkel szelvényesre-osztott kúposat; vagy
márványgyűrű-csíkozású csigaliliomkagylót, a márványcsipke-
tarajút; vagy a megmaradásban-is-feledhetetlen tengeri szirom-
állatot, aki ott fekszik egy kőgolyós-magvú kőlikacsokkal,
köldök-pórusokkal végtelenűl-bepettyezett kőkorong közepén,
öt ovális szirma ötágú negatív kőcsillagból nő ki,
a sziromszélek kő-pórus-láncából kőfésű-karéjok taréjozódnak
a levél kőbordasörényeként, minden szirom egy kő-vágattal
kettőbe osztva, kétcombúra vágva, s maga az iker-sziromtest is, és a
szirmok bemélyedő bordázat-sörénye is, a kő-sziromhús, a
bordaközök kőpontos kőpórusokkal, kő-bimbós kő-köldökökkel
pettyeződtek sűrűsödve tele, mint csillagokkal az isten arca,
s e kőgolyós kőüstöcske-hemzsegést a hosszú kő-sziromdombokon
keresztben párhuzamosan megosztja a vékony kőüreglécek páros fésű-
hiánya, mint tollat a szárból egymás fölött párosan szétágazó
oldaltollak hártyacsőgerendázata, mintha egy lepréselt
halcsontvázat látna fölűlről valaki, s a csigolyák gerenda-
vonalából kiágazó szálkabordázatot! Ó, megkövesedett ősnövény-
szárak, vaskos kőhurkák, kőhártyacsövek, kőzetbelű kő-bóbiták,
kő-tömlők, megkövesedett virágénekek, kelyhek, bibék, porzók,
eres virágüstök, sziromerek, sziromszőrök, virágporok, növényi
sejtek, növényi pórusok, pikkelyek, tüskék, levelek,
növény-mámorok, virágtemetők és virág-ősanyák, meg-
kövesedett virágbikák, kőbe-ásatott virágkanok, liliom-
kancák, növény-ősasszonyok ti is csak azt hirdetitek, hogy
ami megmarad belőlünk, azt nem őrzi más, mint valami
irtózatos őskőolvadás, tüzelni-gerjedt kőzet-szétfolyás, a
tűz-nemzette kő, a tűz-szerette kő lényünk maradékát
körűlfolyó, lényünk vázát és vázlatát becsobogó, forró,
buborékos húsába temető végső Megmaradása, a megmerevedő
tiszta, tiszta kása, a kő, a kő, a kő, a tiszta, tiszta kő, a
pórusos tiszta kő! De hát nem tudta mindezt és nem tudta
még ezt a férfitörzsében megégetten és sárkánytestében meg-
lottyadottan és megszottyadottan ácsorgó vak Lomha-Lehetetlen,
az összenőtt Kétszeres-halál, kezdetével és folytatásával bután
összeragadt Kettős-árvaság, férfifolytatásával és sárkánykezdetével
reménytelenűl-összenőtt és szétbonthatatlanúl összeszőtt
dupla Idomtalanság, a kétfajta mámor ocsmány Egy-ragadványa,
kétfajta fönnmaradás-vágy óriás emberfejű Kukac-gyíkkakasa,
a Ki-tudja-ki-volt-apja, Ki-tudja-ki-volt-anyja,
Ki-tudja-hogyan-született, Ki-tudja-hogy-növekedett,
Párja-nincs-neki, Testvére-nincs-neki Hermafrodita,
a vak Öntudatlan-Megszégyenűltség, Istenek-elvetéltje,
Pokol-kiheréltje, Múltak-Időcseréltje, a Semmi-csődör-semmi-
kanca Éhség, a vánszorgó Szegénység és Semmi-kevélység, a
megvakúlt világ vak Végállomása, az eljövendett reménytelenség
piros moha-szemgolyós, páncélos, pikkelyes, tüskés, kő-héjazatos
Varangyember-óriása, a Meg-nem-váltó Megváltott Maradék,
akinek hónaljában még ott az Emberiség, a lucskos, vörhenyes
hónalj-kefék őrzik még az Emberiség illatát, akinek apró
agykoponya-üregében, a lapos kavics-homlok csontja mögött
agya nagyobb nem is lehet, mint egy varangyosbékának, vagy
ökörbékának, nem is jobban tekervényezett és szelvényezett, nem
vala bővebben erezett és sejtekkel se gazdagabb, akinek
kis madárlüktetésű emberszívében kőmalom forog, kőbéka ugrál,
kőmadár repűl, kőkajmán tátogat, s érzi aprócska, megszégyenűlt ember-
szívében a kőmalomkerekek kőhab-csiszolását, a kőhártyatalpak
hideg tottyanását, a kőszárnyak szárnyverés-szúrását, a
hegyes kőfogsor-patkók jeges marását, aki ott állt megtöppedve,
megszottyadottan és meglottyadottan, megvénűlve hirtelen és
vakon a kákicsos, zsombékos, nádas, sásos, virágos kis mező
másik végiben, a zsíros, és eres és hájas és tapadókorongos,
léggyökeres, kacsos és gacsos növénykásával, tűzhabos és
vérlatyak-fodros virág-ömlennyel zuhatagosan befolyt, tüskés,
indás, növényszőr-köteles, kemény vadszőlő és repkény-szövetes
omlatag kőfal előtt, feje körűl gyíklegyek, pávapatkányok,
csigabigaszitakötő-Ájtatos Manók, lepkemókusok röpködtek
és pörögtek, denevérhalak, bagolyskorpiók, békacinkék
forogtak, vartyogtak, csipogtak és brekegtek, izzadt, vörös szőr-mellényű
mellkasa kis poshadt csöcsire légyfejű gyík mászott, szitakötő-
fejű levelibéka, és feje fölött ott lebegett vala fekete szárnyakkal,
fekete lábakkal a fekete Halál-angyal, mint óriás fekete
lepke, hogy lassan hátára szálljon, ott lebegett vala a fekete
Angyal, hogy fekete talpai szinte vörös-parókás koponyabúbját érték, ott
lebegének vak feje fölött a fekete talpak, mint ráncos, sejtes
és eres fekete lapulevelek, ott lebegének áldatlan, vak
koponyája fölött a fekete halál-angyal-lábak, hogy fekete
körmű gacsos nagy ujjaik szinte lángzó hajába értek, mint bütykös-
csavaros vastag gyökerek, mint vadrózsabokor éhes és mámoros
fodor-örvény gyökérvég-agyú ujjai a sárga tajtékkal-erjedő,
kék gázbuborékokkal pöfögő és bugyborgó, zöld füsttel
dühöngő, hullatűz-rózsacsóvákkal lángoló halottak halál-tetvekkel hemzsegő
hajába, ott lebegének kis axolotl-tarkós, külső-tüdőleveles,
bíbor mirigypáfránytollas embergekkó-feje fölött a nagybütykös-
ujjú fekete lábak, hogy a patkós fekete kagyló-körmök, a
fekete rózsapalák szinte tetves hajába túrtak, a tetvekkel,
poloskákkal, atkákkal és kullancsokkal hemzsegő, homlok-
halánték-és-arcbőrrel és a bíbor-szakállzattól-láthatatlan tokabőrrel
szinte észrevétlenűl, kövesen és bőrhártyásan összenőtt
koponyahátsó-kőszitasisak kőcsövecske-kútjaiból kiszálazó
vörös parókasörény durva koponyafüstjébe túrtak, az izzó
vörös füsthömpölyegbe, amely elömlött a nyakon, a vállakon, a háton,
s a kis loppadt csöcsöket is körűlgyűrűzve elől, a mellkason,
a piros szemöldökszőrzászló, a vörös bajuszfüggöny és a
bíbor szakállzsák fodraiba és csigás göngyölgéseibe keveredve.
Ott libegett vala a fekete Halál-angyal fekete talpakkal
vak feje fölött, mint egy óriás fekete lepke, hogy majd szótlanúl
alálebegve, óriás csápjaival legyezve, integetve, öt csigatekert szakáll-
levelével elrejtett kan-ágyékát ütögetve alámerűljön,
nyakára űljön, mint izzadt és véres nyeregbe, s izgatott,
irgalmatlan fekete tomporával, a két fekete kőgolyó-ütéssel,
kőgolyó-dörzsöléssel és kőgolyó-horzsolással vállairól, nyakáról,
hátáról a húst lecsiszolja, hogy irgalmatlan fenék-riszálással
a férfitörzs húsát a csontokig lehorzsolja, hogy óriás, vad fekete
szárnyai kőlándzsa-köteg-ütésével és kőhártyakard-döfködésével a
sárkánygyík-másodtest kőzet-burkolatát lepattíntsa, levésse,
letördelje, leporolja, hogy irgalmatlan fekete szárnyütéssel
a sárkánycsontváz-töredékről, a szauruszcsontváz-torzóról a sárkánygyík-húst
is lesodorja, hogy végbelén fekete gyöngykorbács-kötegként kibocsájtott
tekergő, vonagló, fonódó, fekete fodor-üst szívókorong-szájú szívócsápkévéivel
a csontvázhordók tartalmát is kiszívja, bezabálja és kiszopja,
a bordák között befúródva a test lágy véres belsejébe, a bordákra,
gerinccsigolyákra, forgókra, medencecsontokra tekeredve és
a férfi-bordakosár, a sárkány-bordakorsó belsejében gyűrűzve,
szopva és libegve a meleg belsőrészeket is fölszívja, bezabálja,
a zsírt, a húst, a vért, a nyirkot, az idegeket, a lágy szerveket,
a tüdőket, a szíveket, a kiválasztószerveket, a gyomrokat, a beleket,
s a csigolyalánc résein a gerinccsatornába is betörve, a velőt
végbelén át önmagába tömve megtisztítsa a párolgó büdös
fölöslegtől őt, a Talán-nem-is-szenvedőt, hogy ötágú
fekete mohalevél-szakállütéseivel a kőlikacs-buborék-
koponyát betörje, s fekete mohaszoknyája alatt zengő fekete törzse
dombjain és völgyein fölkúszó végbélcsápjaival az agyvelőt
is kiszopja és önmagába tömje, hogy fekete moha-kesztyűs
ujjaival a szemgolyókat kinyomja, s legöngyölített hosszú fekete
szívókáival a szemgödrökön, az orrlikakon, a füleken, a szájon
a fejbe tolódva és nyomúlva beszívja a nyelvet, a szemeket, a
dobhártyákat, a taknyot és a könnyeket, a pupillákat, szemlencséket,
üvegtesteket, íriszeket, hogy fekete mohakesztyűs kezeivel az
arckoponyáról a füleket, az orrot, a rózsafodor-szájacska eres szirmait
lehántsa, mint kukoricacsőről kukoricalevelet, míg alsó
állkapcsa hosszú szívókái csigásan lassan föltekerednek, mint a vérrel,
dögzsírral, harmattal jóllakott lepkének, hogy óriás fekete lábaival a kő-csöcsű
sárkányszügyön rugdalkózva, kapálva és dobolva a fapikkelyeket,
a kőrostokat, a kőszivacs-szügyburkolatot lemorzsolja,
mint a kukoricacsövet, vad sarok-ütésekkel, lábújj-tépésekkel
a szügy húsát lekotorja, a kőhéjakat, a kő-csöcsöket, a
pikkely-asszonymellvértet, ahol a csecsek helyén két pikkely-
kupola gömbösödik ki kőlevélzetes buborékként, hogy fénytelen belső
kő-üregükbe a mellek nyomódás nélkűl, lágyan betömessenek,
hogy fekete földagadt péniszével és duzzadt két-tojás zacskójával a tokát,
a nyakhúst addig döfködje, addíg böködje, addíg üsse, magát két
fekete-kőgolyó fenekével a nyakon addig riszálja, fekete
szárnyakkal a testet addíg cibálja, addíg vágja, végbele
kitolódott fekete gyöngyostor-fonatával a testbelsőt addíg
szívja, addig zabálja, míg lekopik, lefoszlik, eltűnik
a test minden szöglete, hajlata, csücske, kocsonyája, könnye és
virága, s ha már csak a tiszta váz maradt az óriás fekete Fenék-
Riszáló alatt, csak a tiszta tiszta váz maradt az óriás fekete
Szárny-Öldöklő alatt, ha már csak a tiszta, tiszta, tiszta váz
maradt a fekete combok, fekete alsó-lábszár ütése, rúgása
alatt, szakáll-csápjait csigásan, lassan begöngyölítve, végbele
fekete polipkarjait, viaszrózsa-állat csápkoszorúit fekete testébe
visszatekeríntve, fekete moha-szoknyáját az irdatlan
sárkány-másodcsontváz fordított kőgerendabárkáján elterítve,
fekete moha-álarcos feje óriás fekete csipkepáfránycsáp-
tollait hajtogatva és rezegtetve, fekete mohakesztyűs kezeivel az
emberkoponya tátogó fehér csontbuborékába kapaszkodva
lecsusszanjon az embergerincen a sárkánycsontváz-kezdetig,
a furcsán összevissza-nőtt, csontpántokkal, csontgerendákkal,
csontlécekkel, csipkés csontpajzsokkal, torz és dúdoros
csigolyacsillagokkal kúszán összeforrt, pilléresen és habosan
összegyökerezett, összeágazott két-törzs-összenövése gyorsan
kiszélesedő csontnyergébe, aztán fekete óriás-szárnyait, mint
fekete kő-zászlókat meglobogtatva elügessen az óriás
Csontváz-kentaurral, az Embercsontváz-sárkánycsontváz-
kentauron a zöld tejútak, kék csillagszigetek, lázasan fénylő és
lángzó anyagszigetek közé az űr zajába, ahonnan alászállt
libegve, mint óriás fekete lepke, elügessen az óriás
Csontvázkentauron, a betört, megszelídített Csontváz-emberlovon
a fekete-mohakesztyűs, fekete-mohainges, fekete-mohaálarcos
Halálangyal-bika, a szőrtoll-lepkecsápos, szőrdorong-lepkeszívókaszakállas fekete
Angyalcsődör-halál, a meztelen-lábú fekete Kan-halálangyal
az ősi, gerjedt égitest-csomósodások felé, ikrái és petés tűz-gerjedések
felé, míg fekete moha-por szállong körülötte, fekete moha-
kesztyűs keze nyoma az emberkoponyabuborékon, mint
fekete mohapor-virágok, a fekete moha-álarc szemrésein
kilövellő halál-tekintete, mint a csillagzó csillag, mint a lángzó
lángok, s ahogy száll egyre följebb keringve a csillagok között
az apró, szikrázó Csontvázkentauron, száll szárnyait becsukva,
mint egy fekete moha-könyvet, mintha kis gyászlepke ülne
csontváz-gyíkon, mintha özvegyi-ruhás szitakötő ülne csontváz-
csecsemő-teknősbékán, száll fekete mohapor-örvényt, fekete
mohapor-tölcsért húzva maga után, mely az árva Földgolyótól
kürtjében lassan megvékonyodva a csillagokig ér, aztán
leszáll a Halál zöld Moha-szívén, s Csontvázkentaur-
lovát magára hagyva, hadd legeljen, eldűl a Halál-szív
mohaszőnyegén hanyatt, nagy fekete szárnyait szétterítve,
óriás fekete mohacsipke-csáptollait rezegtetve, fekete moha-
kesztyűit lehúzza, fekete moha-álarcát leveszi, s az aranyból-
öntött pórusos szép kezek ragyognak, lángolnak, fénylenek, s látszik,
hogy arca tömör aranyból öntött pórusos tiszta ember-arc,
szemgolyói gyémánt-almák, szemhéjai aranybuborékok,
szempillája aranyesernyő, csak szája nincs neki, mert szája
helyén ráforrt pórusos aranybőr-lepény. Aztán szemhéjait
szemére húzva lassan elalszik, csak ímbolygó, fekete csáptoll-
zizegése hallszik, míg a Csontvázkentaur a zöld fénnyel erjedő zöld
Halálszív-mohába térdig besüppedve áll, mint egy elhagyott
ősi kristálytemplom, királysírkő, mint egy titkos, titokzatos földi
Csontvázkentaur-király, s lassan befénylik ő is, és az
Angyal a Halál-szív moha-buborék-barlangjában lakozó örökös
Kristályasszony-sugallattal, átdereng a moha, a csont, az
angyalhús, az angyal-arany, az óriás fekete páfránylevél-csápok derengnek
finom zöld irgalommal, hogy már a fekete Angyal csontváza is
látszik, s a Csontvázkentaur, az Embersárkánygyík-csontváz
csönd-üregeiben finom zöld fénypor dereng lágyan gomolyogva,
mint eső után a réti pára a csontváz-világegyetem csillag-
csontjai között. Az Angyal pedig, a pórusos-arany-ember-
arcú, a pórusos-arany emberkezű arról álmodik talán, hogy
megpihenvén fölkel, s Csontváz-kentaur-lovára újra visszaűl,
s nagy csontfüttyökkel és vad szárny-suhogással a csillagok között a
Földre visszaszáll, s a földet föl se túrva, föl se
háborítva, föl se fodrozva, föl se törve, lemerűl lovával
a tiszta földbe, s a földben csobogástalanúl lassan úszva
a Csontváz-embersárkányt anyja szent testébe visszaviszi, hogy
csontok, koponyák, csigolyák között ott melegedjen, a derengő
rózsaszín ősanyatűz melegében, testvérei, társai, ősei árva
csontjai közé, a csontok csontjai közé, mert a föld szülötte
mind a földbe száll, ha isten volt, ha sárkány, ha ember, ha
király, hogy ott merevedjen és melegedjen testvérei, szülöttei
között a rózsafényű halál-rétegekben, ő, a mindenkivel-
rokon összeforrt Csontváz-lehetetlen, földet ott legeljen,
anyát ott találjon, földet ott lélegezzen, földet ott
ürítsen, ő, az Egyszer-volt-Sohasem-lesz Csontváz-csoda,
a Halálangyal fölöslegétől-lefosztott Csontváz-kentaur-lova,
hogy szülőit, őseit végre megtalálva anyja száraz csontmellkasára
hajtva koponyáját végre boldogan aludjon sárkánycsontvázak,
embercsontvázak között a földben, a titkos, titkos Ősanyaméh-
tűzrózsafényözönben, s hallgassa hogy énekel, kürtöl, dobol,
hárfázik, hegedűl a tűzkocsonyamag-anyaméhben a vidám
Tűzkristályfiú, hallgassa végre a tűztiszta zenét, a tűztiszta
éneket, amely átszivárog burkokon, hártyákon, héjakon, rétegeken,
hallgassa őt, a Tűz-anyaméhben tűzzel-énekelőt, az
ott örök-lakót, a tűzkristály-ősembriót, az örökkévaló boldog
tűzmagzatot, akit sose hallott, sose látott, sose láthatott,
sose hallhatott! Bizony rövidesen megtér vala a Csillagok
közé, vagy a Földbe, valami irgalmatlan Csillagsziget-másvilágra, vagy
az Ősgömb-Földanya visszafogadó irgalmas hasába, csillag-
szigetvilágok lángzó, ragyogó tűz-trónusára, vagy a baktérium-
illatú, gyönyörű savanyú földbe, a geozmin-szagú földbe,
a drága, drága jóillatúba, a talajbaktériumok-anyagcsereterméke-
illatú földbe, a baktériumok, sugárgombák, gombák, algák,
protozoák közé, a szerelmes mikrobák közé, a szexuál-
virágzás baktériumok közé, a szén, a nitrogén, a kén, a foszfor,
a vas, a mangán közé, az alkoholos, savas, ecetsavas erjedés
felé, a fonálgombák közé, az egysejtűek és többsejtűek közé,
a kerekesférgek és rovarok közé, halottak, hullák, holttetemek
titkos, titkos flórája, faúnája közé, a víz titkos erei és
hártyái közé, a víz szalagai és rojtesernyői közé, a boldog
mikrobák közé, az aerob és anaerob bontás-formák közé, az
egysejtű állatok, amőbák, ostorosállatkák, zöldalgák, kékalgák
közé, a finom talajrepedések, mikroszkópikus vízhártyák élői
közé, a forró rothadás felé, a föld-oxigén közé, a föld
pórusai alá, a föld pórusai közé, az elhullott mikroba-
csontvázak, mikroba-páncélanyagok, a csipkés mész-ingecskék, csipkés kovasav-
sisakok közé, kovaalgák gótikus kovavázai közé, bizony megtér vala
nemsokára a rothasztó forró anyagba, a gyönyörű, gyönyörű
savanyú talajba, a lángzó, tajtékzó erjedésbe, a titkos, titkos
másod-föléledésbe, a gázok, gázpöfögések, gáz-sistergések,
gázlövellések, gáztajtékzások, gázbugyborgások forró vadonába,
bizony, bizony megtér vala, megtér nemsokára a gyönyörű
titkos másod-föléledésbe, amikor a test bozsogni, bizseregni,
puffadni, dagadni, mocorogni kezd, amikor eljő vala a szent,
szent, szent Erjedés, Füstölés, Lángolás, Gázbuborék-robbanás, a
szent, szent, szent Lefogyatkozás és Elfogyatkozás, amikor
eljőnek vala a férgek, bogarak, mikrobák, lángok, füstök, savak,
hogy anyagot cserélve, anyagot benyelve és anyagot ürítve,
anyagot átlényegítve virágozzanak és ámúldozzanak, hogy a halál-
anyagot magukba átlényegítve és magukkal átnemesítve szeressenek
és szaporodjanak, hogy a halál-anyagot mikroszkópikus lényegükbe
tömve élettel fölújjongjanak, a Kürtösök, a Trombitásak, az Ujjasok,
a Kesztyűsök, a Gömbösök, az Ostorosok, a Csillósok, a Kerekesek, a
Korongosok, a Küllősök, a Lepényesek, a Pamacs-koronások, a fej-
pórusokból kiágazó Kefeküllőkoszorúsok, a Csipke-páncélingesek, a
Csipkepáncélsisakosak, Csillangósok, a Rákollósak, a Csillámpörgekarúak, a Kontyosak,
a Rügyesek, a Bimbósak, az áttetsző Szemkoponya-kontyosak, a
Hártyakoponyabuborék-hátsó-szemagyúak, a Dárdások, a Lándzsások,
a Zsákosak, az Üvegrúdon-takonyemlősek, a Csupa-csöcs-labda-csillagok,
a Csöcshónaljú-pamatsöprűsek, a Tömlősek, a Szivacsosak, a Hártyabuborék-
koponyában-póruscsomó-agyúak, az Iker-kristálysöprű-farkúak, a csöpp
Kristálybojt-uszonyúak, a Végzetesek, a Végtelenek, az Egyszerűek, a Bonyolúltak,
a Légzőpórusokkal-és-légzőcsatornákkal-összevissza-szőtt-egyetlen-gyomor-
agyak, eljőnek vala bizony nemsokára, eljőnek bizony vala,
hogy fölegyék a Furcsa Lehetetlenség és Tehetetlen Furcsaság
minden likacsát, rostját, sejtjét, pórusát, a szövetet és a kocsonyát,
a kolloidot és falakat, a hártyákat és a hajszálércsöves mozaik-lapokat,
a legfinomabb részletet, a legtitkosabb nedveket, a legtitkosabb
burkokat, a legtitkosabb tartalmakat, eljőnek vala bizony,
eljőnek vala nemsokára, s nem lesz már akkor fogak vicsorgatása,
nem lesz vala vakság, semmi vartyogás, nem lesz vala éhség,
semmi ámulás, csak boldog földmélyi Újravirágzás, Lángolás,
Füstölés, Kék robbanás, földmélyi földdel-párzás, a gyönyörű
savanyú földdel, a geozmin-szagú talajjal, Boldog-Első-
Szerelem, Boldog-Első-Nász, Halotti szeretkezés, boldog
Erjedés és boldog lángolás, Föld-szerelme-föld, Föld-
hüvelye-föld, Föld-csókja-föld, Föld-harapása-föld,
lesz vala föld, föld, föld, föld, csontvázról-mindent-letúró,
csontokig-mindent-lefújó, csontokig-habzsolva-legyökeredző
Föld-szerelem, Föld-nász, Föld-megadás, Föld-megáldatás,
föld, föld, föld, föld! Eljő vala bizony nemsokára a Végső-
bezárulás, Végső-levetkezés, a Földoldódás-kezdet, a Földben-kitárúlkozás,
megkéretik a múlandóság Ára, elkéretik a legnagyobb Adó,
eljő vala a legnagyobb Fizetség, behajtatik az egyetlen Adósság,
a bűnhődöttség legszebb Ajándékozása, eljő vala a csillagok közűl a
Halál három királya, eljőnek vala a Három királyok, eljőnek vala,
hogy előtte megálljanak, a Négyszárnyasak, Nyolcszárnyasak,
Tizenkétszárnyasak, eljőnek vala, hogy előtte tornyosúljanak,
ott tornyosúljanak a föld fölött picit lebegvén, s lángzó
kezükkel, lángzó ujjaikkal tömpe és lapos emberbéka-homlokát
érintvén hozzá szótalan szóljanak, szikrázván, füstölögvén és
gőzölögvén csöndjükkel virágozzanak. Eljőnek vala a Halál-
Háromkirályok, eljő vala a Három, eljő vala a három Királyi-
Emberalak, eljőnek vala a Sokszárnyasok, hogy vaksi fejét
és vak homlokát megérintvén, érintés-ajándokukkal őt gazdagítván
szótalan köszöntsék, szíveibe és csöpp agyába virágzó csöndjüket
beöntsék, Csönd-szívük csöndjét neki odaadják, Csönd-szívük
csönd-hangját bomlatag mellkasaiba rakják, Csönd-szívük
csönd-énekét ellapúlt, odanőtt-levelibéka-cimpás orrlikain, csücsöri
rózsafodor-száján sorvadott testébe fújják, szakállas vak arcára
csönd-álarcot kössenek, kis rózsamohás fülkagylóira csönd-
csöngettyűt akasszanak, agyába fújjanak csönd-gondolatot,
testébe fújjanak csönd-akaratot, teste kő-burkolata alá csöndvirágzást
ültessenek, kis gumigomb-ujjvégű kezére csönd-kesztyűt
húzzanak, iszonyú kőlibalábaira combtőig-érő csönd-csizmát húzzanak,
teste petyhűdt és kihűlt nyílásaiba csönd-rózsaszálat
dugjanak, az orrlikakba, a fülelkbe, a szájba, az ánuszba,
a tojónyílásba, a kloákába átlátszó nagy csönd-liliomot
és hárman hármasan őt lágyan fölemelve, vagy talán
hárman beporhadt-ősgerincű kőbárka-sárkányhátára térdepelve,
elvigyék a boldog csillagok közé, vagy lenyomják a tiszta, tiszta
földbe, aki már várja őt, a lassan-lassan közeledőt,
és szét se repedve, szét se nyílva, szét se hasadva, szét
se tárúlva, bezártan is nyitva, összenőtten is kitárúlkozva
úgy befogadja őt, a Megváltást-nem-hozó Megváltó-
csecsemőt, a Meg-nem-váltott Megváltó-szégyent, az elképzelhetetlen,
Megvalósúlt ocsmány Édent, a Nem-Keresztfiát, az Éhségre-szögezett-
Jövendőre-fölfeszített megváltó Embersárkánygyík-királyt,
aki nem tudta a Múltat, s a Halált, rezzenéstelen úgy befogadja
őt, mint az ifjú Szűz Anya Mária az Isten Fiát, a Semmiből-
jövőt, a Mindenből-jövőt, mint Mária a titkos isten-spermát,
ami szűz hüvelyébe lövődött kristálysugár-alakban, ahogy a lámpabúrán,
virágkancsón átragyog a napfény, ahogy a tiszta fényt átveszi a
kristályszekrény, ahogy a gyertyák fényét méhébe issza az üvegkoporsó,
ahogy az egysejtű a nedvet pórusain át magába szívja, ahogy a láng a
lángot határtalanúl magába fonja, ahogy a csillagfény a csillagfénybe
társúl ahogy a halál a halálba zárúl, s a szűz petét megtermékenyítve
önmagát emberré-alakítja, s amíg a szent pete a szűzi szűz
kürtben vándorol, magát kettőbe-osztja, a szent, szent, titkos
blastomerre, s oszlik tovább a zona pellucidán belűl
barázdálódva, míg gömbsejttársulásként magát a szent, szent
szeder-morulára bontja és építi, s önmagát építve annyira hiszi,
hogy titkos belsejében az elfolyósodott sejtek hiányától lüktetve
kialakúlnak a barázdálódási üregek, a sejtpéppel töltött
magma-üregek, s az isten-kezdetet rejtő petehólyag, az
isten-indulás hártyagömbjén belűl, a belső hártyafalon a trophoblast-
sejtek lerakódnak, hogy magukat átadják a bolyhokká, a lepény-
magzati-része-akarattá, míg a másik sejtgomolyag, az embryoblast-
sejt-gomhóc, az embryócsomó, a csíralemez-jövőjű, a még sejtcsomó
indulás-embrió, a trophoblast-sejtekkel tapadónyéllel összeragadt,
a magmaüreget málnásan bedomborítja, s a magma-üreg szent
szivacs-rece töltetét behomorítja, de ha már elfolyósodtak a
finom sejthidak, s kialakúlt az egységes üreg, s a petehólyagot
a sejtpép, a szent első-táplálék tölti meg, a szent kilencedik, vagy tizedik
napon a petehólyag a méhüregbe ér föl, hogy beágyazódjon a szűz
méh nyálkahártyájába, a kéttized-háromtized-milliméter gömb-
hólyagocska, a titkos, titkos jövő-golyócska, s ott magát tovább osztva
és bontva fodrosodjon és csövesedjen és eresedjen és dagadjon magában,
a méh virágzó szent, szent anyagában, hogy kialakúljon és meg-
szülessen, s születvén fénylő kis újjal a Halálra intsen, a Halálra
világ-árnyékot vessen, a Halálra szelíden rákiáltson, mert
hangja, mint a liliom és bársony, mert hangja mint a csillagoknak
fénye, mert hangja, mint a tűz örök edénye, mert hangja,
mint a megváltás, a mámor, hangja harmat, halál és virágpor!
Igen, jaj, igen, a geozmin-szagú savanyú föld úgy befogadja
őt, mint Mária az istenondó-sugarat, a tejútas csillagikrafény-áradatot,
hogy fodrot se vet, ráncot se vet, nem ver gyűrűket, fodrokat,
gyökeres földhabot, mikor a Titkos Három őt a földbe-nyomja,
s mikor a földben lassan eltűnik óriás sárkánygyík-háta, a
kőtüskehárfa-taréjú, a kőhólyag-öves-borítású, a kövér kő-
csavarokkal összecsavart páncélzat-hát-tetőzetű, s hosszú kő-
pikkelyostor-szauruszfarka is, a kőtöviskehelyvégű, a kővel-
harangozó, kő-liliommal nyiladozó, s mikor a kő-pikkelyes szfinx-szügy
is eltűnik lassan a fekete föld-áradatban, s lassan lemerűl a
férfitörzs a kis asszonyos szőrös csöcsökig, aztán a nyak az ajkakig,
a nyálzó és buborékos csigabigaszájsziromrózsa-csecsemővaginafodrokig,
hogy a földből már csak a vörös-parókás embergekkó-fej áll
ki, a kőszitabuborék-koponyasisakú árva, mint az ősföld
egy pislogó őshajú állatvirága, s a piros szakáll, s a vörös hajzat a
földön szétgöngyölögvén elterűl, mint óriás fodros szőrszoknya,
és kunkorodik, kacskaringózik, csigásodik, aztán a fej is
benyomódik a földbe, a vak, vak, vak, piros mohával benőtt
árva szem-hólyagokig, hogy a felső szempilla a titkos talajjal
egyvonalban áll, a lapos kavics-homlok alatt, mint kőüregekben pókok,
mintha két óriás piros pók ülne szemgödreiben, s a vak szemgolyó-
mohatojás a pók kövér potroha lenne, a maradék moharés-
csillogás a pók nyolc szeme, s a szivacsos talajszemcséken,
pórusos rögöcskéken a szempillaszőrök úgy tapadnak, mint a
pókok ízelt, bütykös, pórusos állatkristálycsontváz-lábai, s a
szempillaszőrvégek is úgy kapaszkodnak a likacsos, fonalgomba-
bolyhos rögöcskékbe, mint a pókláb kristálysarló-csokor karmai,
mert nem akarnak a földbe nyomódni, s mikor már csak a
hajzat utolsó habos vérfodrai látszanak, hogy lassan azok is a
földbe ivódjanak, mint véres víz a talajba, nem lesz a
földnek se fodrozása, se hangja, mert úgy issza be őt, tisztán,
pezsgéstelenűl, buboréktalonúl, háborítatlanúl, mint a Szűz
az Isten ős-ondó-sugarát! És talán odabent a titkos, titkos föld-
hüvelyben az embersárkánygyíkcsontváz-sperma az ősi őspetéig
vándorol, hogy azt megtalálva és megtermékenyítve, a titkos
óriás ős-szedercsíra lüktetve kialakúljon, aztán a Föld-Szűz Anya
méhlepényébe vándoroljon, s ott nőjön tovább önmagát
megalakítva, az anyatesttel összeszőve, az ősanya-magzatburokban
virágozva újra megszülessen, egy irgalmatlan-iszonyú gőzölgő föld-
repedésen a fényre essen, s fölkelvén, nyálkásan és véresen
támolyogva fölvartyogjon a zöld pórusokkal füstölgő csillagokra,
vartyogjon az árva, végzet-sokáig és halálig-hosszan, vartyogjon
bíborosan, világmegváltó-mámorosan, kék csillagtüskére bökve
arcát, zöld csillag-örvénybe nyújtva nyakát, hogy tátott rózsafodros
szája üregén át a csillagfény kis madárlüktetésű ember-szívébe
ver sokszöges gyémántlevél-fejű aranydárdát. Bizony eljövének vala
nemsokára a Halál-Háromkirályok, eljövének vala nemsokára,
eljövének vala nemsokára a Sokszárnyasok, eljövének vala,
hogy előtte három-oldalról-lebegvén, alíg valamivel a föld
fölött megálljanak, köréje csöndburkot vonjanak, hogy úgy
üljön abban a csillogó, átlátszó csöndbuborék-méhburokban,
mint egy meztelen Bosch-alak a virágszáras óriás hártya-
buborékban, mint egy ruhátlan Bosch-alak a csöndhártyahéj-
gömbben, s hárman fölemeljék az Embersárkánygyík-magzatú
csöndbuborék-virágot, a szikrázó Halál-embriós buborékhártyagömb-
virágot, s a földről lassan föllebegve a vak-lángú csillagok közé
szálljanak, az óriás-virágot hárman háromszor fogva és emelve lassan
repűljenek, míg a Halál-ősmagzat, az Embrió-sárkánygyík-
emberalakzat úgy űl a zöld, pórusos pikkelyoszlop-virágszár óriás, szikrázó
csöndhártyabuborékában, mint a csirke a zárt tojásban, mint
borostyánhólyagban a hangyadarazsak, mint anyatestben a magzat-alak,
s a pikkelyes zöld virágszárat hárman három-felől fogva, a csillagok
között lassan hármasan forogva, a Halál zöld ősmoha-szívén
leszálljanak, s a hártyagömb-fejű halál-virágot a zöld
ős-szív-mohába tűzzék, hogy ott szikrázzon és ragyogjon
örökre, a Halál ősterhes őshólyag-virága, mint egy óriás embrió-
embersárkánygyík-lángnyelvű lámpa, hogy legyen ő a Halál
örökké-virágzó fényvirága, s ott űljön a végtelen időben
végtelen magában az óriás csönd hártyabuborék-virágban, mint
anyamagzatburokban a kifejlett magzat, a hártyabuborék-belső
csönd-töltet közegében lebegvén, mint embrió-csirke átlátszó
kristály-tojásban, s a csöndhártyabuborék pórusain szivárogjon
vartyogása, csönd-kortyolása, csönd-szívverése, csönd-ürítés
csobogása, csönd-vérkeringés-hangja, csönd-pislogás szempilla-
harangütése mindörökké! S a fénylő csöndhártyabuborék héja
keményen, szétpattínthatatlanúl ragyog a pikkelyes, pórusos, szőrös,
zöld, óriás liliomszáron, mint egy aranyhártyából fújt, aranypórusos,
erezetlen, varrattalan, szem-orr-száj-fülrés-nélküli óriás
tűzagyú koponyahólyag. Ők pedig, a Halál-Háromkirályok a csillagok közt
leforogva lassan a Földre visszaszállnak, hogy maguknak új-haldoklót
keressenek, hogy fölvigyék a csillagok közé, vagy levigyék nagy
szárnyveréssel a földbe, s a földben hangtalanút röpűlve és
úszva a csontok közé a testet letegyék, a testek közé a
csontot letegyék, a csontok közé a csontot letegyék, hintsenek rá
csigolyát, csontot, koponyát, föld-csöngettyű-hangot, kondítsanak rá öreg
gyökér-harangot, kövér moha-harangot, kék penészkürttel kürtöljenek
szívei fölött, pondrókból-férgekből-ragasztott trombitával
fújjanak fölötte csönd-zenét, lárvákból-bogarakból-varangyokból-
ragasztott hegedűn hegedűljenek megtért és bomladozó szívei
fölött, aztán a föld virágzó fölszínére nagy úszással újra visszaszálljanak,
s keressenek maguknak új-haldoklót megint, hogy fölvigyék
tüzes csillagokba, hogy levigyék a puszta, puszta földbe, a pórusos
puszta földbe. Igen, eljövének elébe nemsokára, eljövének vala
a Sokszárnyasok, a Halál-Háromkirályok! És jobbról és
balról a fej mellett lebegvén és elől az arc előtt lebegvén
megállanak. Eljő vala, eljő vala, eljövend nemsokára
a három Halál-Emberalak! Az egyik vala földből, mint
a föld. Ő a négyszárnyú Föld-óriás. Teste minden porcikája
föld, minden sejtje, minden láza föld. Szemhéjai,
szempillái, szemgolyói földből valának, és földből vala
arca, orra, szája, két füle is, földből vala törzse, combja,
pénisze, herezacskója, térde, lábszára, lábújja is, földből
valának keze és lába körmei, földből valának hónaljai és
combgödrei, földből valónak melldombjai és fogsorai, földből
valának tenyerei és talpai. Csak szőrzete vala gyökérből, szőrzete
vala rücskös és gacsos és bütykös és tekert és finom gyökerekből.
Vaskos és gacsos és rücskös és csomós és foszló-héjzatú gyökér-hajzata
a földkoponyából kisarjadottan a hátán fodrokban-leömölve földtomporáig ért,
s ott fölfodrozódva és fölgyűrűződve, hajszálgyökérgubancokkal
pamatolódva és harangbolyhozódva görcsösen lobogott. Hónalja
gyökérsöprűi a csípőkig göngyölgének lefelé, ágyékszőrzete is
gyökérzet vala, nagy bokros és gumós gyökértekervények gubanca,
amelyből tömör, elkötött-nyakú, földbuborékos földzsákként
tört elő pórusos pénisze. És szakálla, bajsza is vala tiszta, tiszta gyökérből.
Vala bajszával keményen elvegyűlt szakálla is gyökér, gacsos, bütykös,
csomós gyökér-lepedő, üres csigahéjakkal, elszáradt varangyokkal, levedlett
pók-ruhákkal, sejtszövedékhártyacsövekkel, üres pikkelykoponya-gyíkfej-
burkolatokkal, kitinszárnyakkal és kitincsápokkal teleragadt
gyökérzet-függöny. S valának bőre szőrzetei is tiszta
gyökerek, melyek a földpórusokból törtek elő, mint a dögledező légy szőrös
kocsonyakristálymozaik-potrohából és bőrpórusos tor-hártyazsákjából a
fonalgomba zöld füstszálai, a kis gyűrűs-végű piros
hajszálgyökerek, melyek a tiszta föld-pórusokból törének elő!
S vala olyan az egész földember-óriás, mintha gyökérhálószobor, gyökérháló-
szivacs-ember görcsös szivacs-üregeit töltené ki a föld, a pórusos
tiszta föld, a tiszta, tiszta föld! Csak négy szárnyai valának
tölgyfák, hatalmasak, valának négy óriás tölgyek, a vállakból,
s a lapockákból rostosan és fekete-kérgesen kinőve, s talán
a szívbe gyökerezve. S a négy szárny-tölgyfák kemény zöld
lombozatában, a pórusos, sejtes és eres, csipkefodros zöld
fémlevél-kásában madarak, kígyók, békák, mókusuk, rovaremlősök, lepkesünök
lakozának, s talán a láthatatlan angyalrák. És csontvázból
vala valamennyi! Mert szárnyai zöld lombozatában csontváz-rovaremlősök, csontváz-
mókusok, csontváz-madarak, csontváz-kígyók, csontváz-lepkesünök, csontváz-békák
lakozának és fészkelének, s talán a láthatatlan hermafrodita csontváz-
angyalok. S szempilla-verdesése vala, mint az út, ha porzik,
beszéde vala mint a földmorzsolódás a sírgödörbe! És hangja vala, mint a
földrengés halál-moraja. Mint a földmélyi dübörgés! És a
másik vala kőből, mint a kő és kristályból, mint a kristály!
Ő a nyolc-szárnyú Kőzet-kristály-óriás! Mert teste tiszta,
tiszta kő, pórusos tiszta kő, illatos tiszta kő! Koponyája pórustalan
sokszögű tiszta kristály, hatalmas hatszögű sejtekre csiszolt felületű
kristálygolyó. És hajzata nincs neki, és szakálla nincs neki, és
bajúsza nincs neki, s kristályorra hideg barlang-üregeiben sem
valának szőrök, se kristály-fülkagylóiban. Koponyája, mint
egyetlen óriás szitakötőszem szivárványlott és ragyogott, szinte
nyaktalanúl, a vállak közé ragasztva, s csak a kristálybuborék-szemhélyak
kristálylevélpánttal beszegett peremén sorakoztak a pórus-likacsok,
mint a hal oldalvonalának pontsora, mint kristálygyűszűn a
pettyüregek. Kristály-szemgolyója fagyottan állt ki a kristály-szemtokok
tág kristálybuborék-erszényéből, mint gyík-kloákától,
teknőckloákából a félig-kitojt tojás. Kezei a csuklóknál
a pórustus tiszta kőből kristályba növének át, valának
kristálykörmű kristálykezek, kristálysejtekkel, kristályerezettel,
lábai a bokáknál kristályba növének át, valónak kristálykörmű
kristálylábak, kristálysejtekkel, kristályerezettel. És teste minden
része, minden porcikája ezentúl vala tiszta, tiszta kő, pórusos,
illatos tiszta kő, hatalmas kőüst-köldökű hasa, óriás kőrózsás, kő-
eres emlői pórusos, illatos tiszta kőből valónak, s kőből vala,
illatos, pórusos tiszta kőből két kőoszlop-combja hideg
hasítéka, a fodros, pórusos kő-hüvelyrózsa, a csikló, a cimpák,
a lebenyek pórusos kőből valónak, tiszta, tiszta kőből, s
kőből vala, pórusos tiszta kőből teste hatalmas asszony-üstje is,
a kőmirigy-kőkút, a barlang-lehelletű! És egész testének nem
vala szőrzete, sem a nagy kő-szeméremdombnak, sem a kő-hónaljaknak,
sem a karoknak, sem a lábaknak, sem az emlők pórusos
kőlepény-rózsájának nem valának szőrei. S az iszonyú kőtest minden
részletén, a pórusos bőr felületén, s a testben magában is,
hisz az is tömör kő vala, pórusos, illatos, tiszta kő, a testen
és a testben mindenütt ősállatcsontvázak, ősmadárcsontvázak,
őshüllőcsontvázak, ősemlőscsontvázak, őshalcsontvázak, bordák,
szálkák, koponyák, csigolyák, medencecsontok, állkapcsok, forgók,
bütykök, újjperecek, taréjgerendák valának nyomkodva bele,
valának belekövesedve, őscsontvázcsőrtátogások, őskoponya-
vicsorgások, őscsontváz-ugrálások, ős-szárnycsontvázhaldoklások,
ősmadárkéz-csontvázgörcsösödések, kiállva félig a kőtestből,
vagy a domborulatokig nyomkodva bele; a hosszú kőcombon
Ichthyosaurus megkövesedett, óriás kőszemkorongos, csőrös kőhártyalevele,
gyomrában őshalak csontváza, az őstáplálék, beleiben a megkövesedett ősürülék,
hasában az óriás kőkorongszemgolyós Ichthyosaurus-embriók meg-
kövesedett őspikkely-levélkötege; melleiben, amelyek talán
megkövesedett ős-sárkánytojások, kis taréjos kő-sárkánygyík-
magzatok űlnek kőpórusos iker-kőtrombita-orrlikakkal, kőpikkely-
csipke hártyatalpakkal, hasán, a kődombon, párzó őshalak szénrajza,
ősszitakötők csupa-pórus-sisak koponya-szeme ragyog, mint
fekete-fehér pettykőszövet-alma, ősvirágok, őspáfrányok széncsipke-
tollai és szénhálógömb-szirmai ereződnek a kőcsípőkbe ragadva,
és megkövesedett mirigyszövetek, tüdőszövetek, izomrostok, pikkely-
szövetek villognak és szikráznak a kőben, megkövesedett
virágporok, virágszárak, tollak, s a kő-csípőktől a kő-
hónaljakig pikkelytörzsösen és korongcsigolyaoszloposan a törzsön
megkövesedetten fölkúszva, mint kidudorodó óriás mozaikkő-
erek, mint óriás kőmozaikfák, kőkorongokból összefűzött ős-
korbácsok a hónaljak belső üregébe homorúan belenőve
és kőpikkelyostorosodva, mint bodzabokor a barlangbelső-
oldalfalba, megkövesedett mélytengeri ősvirágállatok csigolyafái és
pikkelyfái virágzanak, mint kopasz tyúklábak, kőcsigolya-
virágállatostorok, hatalmas sokszögűre-csiszolt tar kristály-
koponyája kristálybuboréküregekkel, kristályhéjgömbökkel,
kristálybuborékfürtökkel vala tele, mint az ősborostyánkő,
s e tömör buborékokban, héjgömbfürtökben és kristályba-zárt
ürességzsákokban őskori gyíkok, kígyók, bogarak, méhek, darazsak,
lepkék, szúnyogok, békák, hangyák valának, mint anyaméhben
az embrió, s ragyogott színesen ősi pikkelyük, szőrzetük, állat-
kristályrózsa-szemük, mirigyzetük, csápjuk, szívókájuk, s a
szemgolyók ragyogtak színesen és eresen, mint gyermek-játékgolyók, s a
potrohok trachea-stigmájából kitolódott végső légbuborékok üvegtojása,
egyre-kisebb gyöngygolyó-hullása szikrázott keményen, s a sárga
pórusos porcogótölcsér kigyóorrlikak, békaorrlikak, gyíkorrlikak
kristálykérgű levegőtojásokat tojtak, az orrlikakból félig
kinyomódva kristályhéjjal félig kidudorodtak, mint
krokodilnöstény kloákájából a félig kitojt tojás, s e pont-
likacsos kristályburkolatú levegőtojások az elporlott őssikolyt
őrizték, a fuldoklás ősbuborékcsöndjét, az orrlikak, rovar-
légzőcsövek nyílásai szűlte kristálycsönd-tojások, félig-szűlt
kristálybuborék-hólyagzások őrizék belsejükben a titkos
tiszta semmit, a kitörhetetlen halál-hangot, ami ott
gomolyog a kristálytojásbelsők visszhangzó héjazat-falú
örök üregében! S valának kristálykezei és kristálylábai is
őslényecskékkel temetve tele, mint az őszárványok, aranyló
borostyánkövek, a tiszta, tiszta őskoporsók, tömör sárga kripták
őshüllőcskékkel, őskétéltűekkel, ősrovarokkal. És nyolc
szárnyai valának kristályból és kőből, kiágazva a vállakból,
a lapockákból és kettő a csípőkből, valának tiszta kristályból
és pórusos tiszta kőből, a tollak, a pihék, a szárny-erek,
a legyezős végső lapátlevelek, valának, mint óriás kőmalom-
kerekek, kristályszélmalom lapátjai. És e kőtollakra, kristály-
levelekre, kőlapokra és kristálypihékre nem vala az őshalálból
írva semmi, semmi, semmi, semmi, és anyagukban sem vala
semmi őshalál. És szája zengzete, mint a kristálytrombiták, és
szárnya-zengzetei, mint kőlapát-suhogások, mint kristály-
fenyőfák örök nyikorgása. És egész lénye vala illatos,
jószagú, kőszagú és kristályszagú, állati, növényi bomlástermék-
szagú, lipid, terpén, karotenoid-szagú, s a tiszta kő-illat teste finom
kő-likacsaiból, kőzete pórusaiból árad vala illékonyan elő!
És a harmadik vala vízből, mint a víz! Ő a tizenkét-szárnyú
Víz-óriás. És a harmadik vala vízből, mint a víz, és a
harmadik vala hermafrodita! Úgy áll vala ott arca előtt
majd, mint vízből-tevő Ember-óriás, mert teste víz és
tizenkét szárnyai is vízből valának, szétfolyhatatlan,
elfolyhatatlan tiszta, tiszta vízből! És mintha lénye
egész burkolata is a víz valahogy meghártyásodott, áttetsző
anyaga lenne vala, vízből sejtesedett, vízből szövetesedett óriás
hártya-alakzat, mintha valami puha üvegzsák, puha
szappanbuborékhártya-ember-óriás volna vala, amely folyton
hólyagzik, folyton kibuborékzik, folyton dagadozik,
hullámzik, gyűrűzik, horpadozik, püffedezik és loppadozik
vala, de szét sohase pukkan, szét sohase pattan,
pórustalan és repedezetlen, erezettelen és csonttalan. És
nem valának belső szervei, se agyveleje, se erei, se
körmei, se szempillái, se szőrzetei, se hajzatai! És tizenkét
szárnyai valának testéből kicsöcsösödve, a vízhártya-vállakból kétszer
kettő, a lapockákból kettő, a csípőkből kettő, a tompor
áttetsző hártya-buborékjaiból négy, mintha óriás füsthártya-kesztyűk,
gumihártya-kesztyűk, üveghártyakesztyűk és csillámhártya-
kesztyűk dagadoznának testéből fölfújtan kicsöcsösödve
és lágyan dagadozva, mert a szárnytollak is különágazva
dagadozván csöcsösödtek vala, hengeresek valának és dúdorosak,
mint a fölfújt gumikesztyű ujjai. Hatalmas csöcsei nagy víz-
buborékok valának és víz-buborékok valának térdbütykei is, és
nagy átlátszó hólyag vala hasa is és hatalmas fallosza,
mint dagadt hártyazsák és herezacskója vala két
buborékcsöcsös hártyagolyó. És arca nem vala és szája
sem vala, feje egyetlen kerek vízhártyagolyó-gigász. És
fülei sem valának és szemgolyói sem valának. És asszony-
ivarszerve vala testébe mélyen láthatóan-behüvelyesedő
hólyagfejű vízhártyagomba-alakzat. És karjai és lábai
és kezei és lábujjai, mint dúdoros kövér vízhártyacsöcsök.
És testében mindenütt a tiszta víz áramlik és ragyog vala,
a tiszta, tiszta víz! És teste vizében mindenütt léghólyagok,
légbuborékok, léggyöngyök szállnak fölfelé, ereszkednek
alá, libegnek és úsznak csomósan, fürtösen, magányosan,
szikrázva és ragyogva, mint a Mindenségben a csillagok.
Szállnak, libegnek, ereszkednek és fölemelkednek, belsejükben
tűz-magokkal, fényikracsomókkal, mint a Mindenség tűzlő
csillagai, fénylő ködfoltjai, szikrázó galaxisai. És víz-hurka lábaiban
és combjaiban, lábújjaiban és kézújjaiban, fejében, törzsében, víz-zsák
falloszában és szárnya vízcsöcs-tollaiban légbuborékok, léghólyagok
szállnak, emelkednek, ereszkednek és úsznak vala, mint a
csillagok! És vízteste tiszta, tiszta ősvízében színesen ragyogva,
lángolva és virágozva nyüzsögnek, hemzsegnek és gomolyognak
a vizi-lények, tengericsikók, bálnák, polipok, szirének, rákok,
garnélák, tintahalak, cetek és ráják, delfinek, hímzett medúza-
hólyag-virágharangok, ős-polipok, hidrák, vizi-álcák és vizi-bogarak,
a pókok, a békák, pettyes és csíkos és mozaikos és virágos és lángfoltos kis
halak, mélytengeri világító virágcsillagkoszorú-halak, periszkópszeműek,
csápvégbojtszemgolyósak és szem-világítótornyosak, a hideg mirigy-
fényűek, a dupla üveghólyag-szeműek, a planktonok, az egysejtűek,
az ősszájúak, az ősbelűek, a csillókoszorúsok, a csillámkoszorúlegyezősek,
a kristálypamatküllő-fejlegyezősök, a férgek, a pörgekarúak,
és lábfejeiben és sarkaiban valának leülepedve és tekeregve
a csigák, a kagylók, a lepényhalak, a fenéktúróhalak, a viruló
állat-virágok, a tengeri rózsa bíbor csáptömeg-fejével, a viaszrózsa
fehér koszorúkarjai libegő, vonagló viaszkákics-tömkelegével, a
tengeri liliom, a tengeri sün, a tengeri-uborka, virágzó virágállatok
csigahéjfürtökből kinőve, vérpiros rákok páncélingére tapadva,
az algák, a csigalepkék, a szárnyazó kocsonyaszirom-lepkecsigák,
és a szikrázó hüvelyzsákot körűl, mint köcsög-karót rózsabokor,
benőve virágdühöngéssel, polipokkal virágzó korallfák
ragyognak és tövükbe tapadva a piros kigyókarú-csillag, a vörös
tengeri csillag, oldalából is befele-nőve, mint a tüdők, piros
korallvázbokrok nyiladoznak, milliárd mészcsőcsipkeághegyük milliárd
fehér pórusából és a korallágak milliárd póruslikacsából polipok
állatvirágfeje virágzik, és óriás vízgömb-fejében ott fortyog, ott
gomolyog lágyan, színesen villogva és egy-gomolyag-virágban hal,
polip, Hippocampus, medúza, rák, csiga, az egész tenger-álom
ott forog és bizsereg és lebeg a hatalmas vízgömb-koponyában,
az iszonyú víztest tiszta, tiszta víz-anyagában, a szárnyakban,
a lábakban, kezekben, a vízkesztyűkben és vízcsöcsökben,
és csupa szerelem, csupa virágzás ez a vízi-ember-óriás, csupa fénylő
spermafelhő-gomolygás, ondólövellés-csillagbojt-óriás, csupa
csupa ürítés, csupa szülés, csupa foganás, csupa anyatestben-
növekedés, csupa ikrázás, petézés, fészeképítés, csupa gomolygó
szerelem, csupa gomolygó halál. Mert a halál a víztestben is lefele
száll, hull libegve, forogva, pörögve, imbolyogva lefele, a
víztalpak fele, elpusztúlt magzat, hulla-embrió, elpusztúlt
phytoplanktonok, phytoplankton-evők tetemei, vedlő állatok
levetett bőre, páncélja, hal-ürülék, medúza-rongy, halál-
lepedék, rákcsontvázak, halcsontvázak, csikóhal-üvegkristály-
szögletes-csikófejű-pórusos-üveghártya-halottak, csigahéj, levedlett
üvegbuborékszemű polip-üvegharang, hull lefele az állathamú, pikkelyfüst,
a páncélingpernye, a gyöngygombos mellény, a csápvirágos kitin-
kalap, a szemrózsa-csöcsös üvegkoponyasisak, a pórusos dongahéj,
szirmát-ledobott állatrózsa-törzs, mellette bíborral-erezett fodros
piros szirmai, hull a szemgolyó-üvegdiócska, hull, hull, hull,
hull, mint a hamú, mint a gyönyörű végzet, s az örök önmaga-
koporsó-hullás, a foszlott dögtetem-imbolygás között föl-le-száll
a törzsben, a fejben, a lábakban, karokban, szárnyakban, a tűz-embriós
légbuborékok, léghólyagok fürtje, magányosan, mint a tiszta,
tiszta Mindenségben a csillagok, csillagszigetek, lángoló galaxisok.
És hangja egész testéből jöve, minden felől és minden
oldaláról, mert hangja vala, mint a víznek hangja.
Hangja egész bugyborgó, fortyogó, hólyagzó, buborékzó,
dagadozó, világgal-gomolygó, halállal-permetező testéből jöve vala, mert
hangja vala, mint a víz beszéde. Csak óriás vízhártyagömb-
koponyája hólyagzott, buborékzott előredagadva a száj helyén
nagy hólyagcsöccsel vízlénye víz-szavára, ha szólt vala
külön, mint a víz, ha szólal. Mert hangja vala, mint a víz beszéde.
Igen, ő is ott áll vala majd, a Tizenkétszárnyú Harmadik,
ott áll vala vak arca előtt a levegőben lebegvén, ott áll
vala és nézi őt a Szemgolyótlan, egész lényével nézi őt,
míg társai két-oldalt lebegnek vala, a Nyolcszárnyú
Második, a Négyszárnyú Első! Ott vala, ott vala majd körülötte
a Föld, a Kő, a Víz! Jaj, nem tudta még a halált, nem
tudta még vala az Embert-nem-evő Magtalan, a vak-
végzetű megpörkölődött és megszottyadott Árva-Magányos,
a buta és bonyolúlt Ember-sárkánygyík-hermafrodita, a
végzetes és homályos Összenövöttség, a Titkok-nem-tudója
Titok, a magának múlttalan, hatalmas kék kentaur-árnyékú
tisztátalan Tisztaság, aki ott állt óriás hanghártyazsákokba
növesztett kis rózsafülekkel, földig-lógó, megnyúlt, hosszúkás,
golyó-aljú, világ-hangjaival megtömött buborékcsöcsökkel,
amelyek koponyájára nőttek vala, kis rózsamohás fülkagylóit
tő-szájukkal körűlnőve puhán, hogy a világ-nagy áttetsző hangzsákokban
gomolygó, fortyogó és hömpölygő hangok már két teste
belsejében fortyogtak, ömöltek, hömpölyögtek és dübörögtek,
fölrágva, fölzabálva, fölemésztve mindent, szinte e kettős
burkolatokig, az emberbőrig és a szaurusz-kőhéjazatig, hogy
csak a húsát, szerveit és nedveit beszopott és bezabált
hangok dörgő, csipogó, kopogó, reszelő, visszhangzó barlangja
volt teste megfonnyadt duplasága, két fekete nyirkos barlang-
hólyag, amelyet repedésig és szétrobbanásig tömtek ki hemzsegő,
tekergő, vonagló, fickándozó és gomolygó Hangok, mintha
fűrészporral és fűvel tömnek ki megölt kengurút, vagy ritka
gázlómadarat, s abban, a forró töltelék-habban, a penészes
bőrtömlő-töltelékben férgek, álcák, tetvek nyüzsögnének, mint
a Mindenség-koponyában a csillagok, halottakban a féreg, hogy
összenőtt testei iker-üressége suhogott, vartyogott, vakogott, cincogva
hártyásan lüktetett, mint egy zsák egy másra-gyömöszölt madár,
mintha két cseppkőfogsorú bálnaszáj-barlangban kása-sűrűen
betömött patkós-orrú és kutyafejű denevérek egymásra gyömködve
mohásan és hártyásan és fémesen hemzsegnének és nyüzsögnének,
a millió hártyás és fogsoros és mohás és karmos és bőrös és szőrös
és páncélos és csáptollas állat, féreg, hogy szerette volna füleit
kiszúrni, a pórusos mohahártya-dobot szétrepeszteni, hogy ne
hallja már a hangot, a hangot, a szépet, a vadat, a szelídet,
a szenvedőt, a halottit, a bitangot, hogy ne hallja már a
hangokat, a hangokat, a csillag-állat-növény-kőzet-kristály-
föld-vízhangokat, hogy ne hallja már a létdübörgés-hangokat,
a halálzuhogás-hangokat, a születés-csobogás gumikotyogás-
hangjait, a szerelem-ordítozás-hangokat, az égitestek vak
dörgedelmeit! Csak azt a másikat, csak azt a másikat, a
tiszta, tiszta dalt, a tiszta, tiszta, tiszta éneket, a tiszta
tiszta, éneket, amit vaksága bíbor pillanatában az előbb
elveszített, ami bennragadt a szemlencsére nőtt vörös
vakság-mohában, ami fönnakadt a vakság anyagában,
ami a fülére-nőtt hangzsákokban, hártyagolyókban, buborékemlőkben, hártya-csöcsökben nincsen,
mert nem fért vala a lét árva hangjai közé, mert
bíbor vaksága halál-pillanatában hirtelen megszakadt,
s csak a hangokat hallotta, csak a hangokat hallotta egyszeriben,
a fekete, szikrázó, lángoló, füstölgő, kőtotyogás, csillag-párzás, csillag-beomlás,
kő-kortyogás, föld-fortyogás, sárbugyogás, állat-áhitat lét-hangokat,
fák kopogását, fák nyikorgását, növények neszét, a növény-építkezés-
zenét, de nem a Múltét és nem az Édenét! Igen, szerette volna
vala füleit kiszúrni, ahogy ott állt megszottyadottan, meg-
lottyadottan, bénán és vakon az őrjöngő tiszta, tiszta fényben,
a sásos, kákicsos, zsombékos, nádas, virágos kis mezőn, már
a túlsó végiben, növénypajzs-kásával, eres, sejtes, pórusos és
szőrös, zöld csipkeláng-szélű levelekkel, kövér hajgubanc-
gyökerekkel, virág-tetvekkel és bíbor bársonycsipke-koronájú
eres csillaghólyagokkal duzzadva és lüktetve-benőtt omlatag
kőfal előtt! Meg is próbálta már többször, meg is próbálta vala,
szegény vak és tétova buta, hogy tömör gumihernyó-újjacskáit
fülébe fúrja, de fülei oly picinyek valának, oly csigatekervény-
sűrűsek és oly vastagon rózsamohásak, nyílása oly aprócska,
kemény rózsaporcogó-billentyűs rózsamoha-barlang, hogy rece-
rajzpajzsos gumihenger-újjának nagy gumigömb-végei, a talán
körömtelenek, a vaskos és áttetsző, eres kocsonyalencsék,
amelyek olyanok valának, mint piros erecskék hálózat-gömbjével
és hálózat-gömbszivacsával benőtt kocsonyagolyók, vagy üveg-
golyók, már a fülnyílás rózsamohás kagyló-peremén megakadtak és
nem fogadta be őket a rózsamohás fül-üreg, bárhogy is
nyomta, fülébe csak akkor nyomódtak volna az ideges, érháló-embriós
gumigolyók, az eres tapadólencsék, a remegő kocsonya-tapogatók,
ha ember-varangykoponyáját, ember-gekkófejét, ember-axolotl-
fejét, ember-sziréngőtekoponyáját két oldalról ujjaival fülébe
nyomúlva szétrepesztené, mint egy féligérett kicsi dinnyét.
De ehhez már nem vala ereje szegénynek, szegény vak buta és
bonyolúlt Sárkánygyíkemselegénynek, a Halálra-nem-tudón-
készülőnek, nem vala ereje már! Mert a dalt, a dalt szerette
volna hallani újra, a tiszta, tiszta dalt, a tiszta, tiszta éneket,
amiért e világra kimászott, amiért e világra vonszolta bámulatos
és titokzatos testét, párás páfrányerdőbe-rejtett önmagát,
amiért dögletes-nagy sárkánygyík-kőzet-másodtestét, a
csorba, kőhólyag-pengehasú iszonyú tüskés kőkardot a
lucskos és meleg és puha és kövér ősmoha-tokból lassan és
végzetesen kicibálta, amiért a párás páfrányerdő óriás zöld
csipketoll-csáplevélfüggönyét, a pórusos, pikkelyes, toboz-mirigyes,
szív-sejtmagos, kristályszőrös kristálygerendák és kristályerek zöld
lángcsipkezuhatagát és zengő zöld csipkecímer-omlatagát lassan
szétnyitotta, előbb levelibéka-ujja egy hajszálérfonadék-emberkés
belsejű kocsonya-lencséjét, mint levelibékát ültetve csak egy zöld csipkelándzsahegy
páfrány-oldallevél zöld légzőpórusos végire, aztán csuklóig kidugva kis piros
érzsák-hálókesztyűs gumitakony-kezét, aztán kibújva a hegyes és csipkés
párfánylombokból vállig, aztán a pipabékaszerű sejtházas,
cafatos, pamatos, szögletes úszóhártyaláb-orrcimpájú orrot dugva
ki a csipkekásából, a kőmirigy-kövér pipabékát, aztán az egész ember-axolotlfejet,
a fülek mögött a tarkóból kis sárga porcogó-kürtökből kisarjadzó
külső-kopoltyúkkal, a bíbor kopoltyútollakkal, a kék-
rózsaszín mirigylevelekkel, a tüdőszínű toll-tüdőkkel, amelyek
libegtek, rezegtek, mint a kakasfarok. Igen, a dalt, a dalt,
a tiszta, tiszta dalt, a tiszta, tiszta éneket szerette volna hallani
újra a Vágyakozásban-megvakúlt, amiért iszonyú szfinx-
csöcsű kőpikkely-szív-szügyében az izmok dagadozni és gerjedezni
kezdtek, amiért kőpikkelygolyó-térdbütykös, mohos kő-esernyő-
úszóhártyás, kőpikkelyhurka-lábújjú vastag kőpikkelyoszlop
libalábai lassú nagy gázlómadár-léptekkel, nandu-
totyogással, kazuár-gázolással, kivi-tottyanással, emu-
talpalással elindulának vala a fénybe, gémláb-lassúsággal,
kócsagláb-óvatosan, gólyaláb-sárszortyogtatással, a dalt,
a dalt, a tiszta, tiszta dalt szerette volna hallani újra, amitől
a fényre, a tűzre, a lángra kicsalatott, a halálhívó-dalt
szerette volna hallani újra, a szent, szent, szent halálba-csalogatót!
A dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt, ami még ott gomolygott
fehér szárny-tömeggel, ott rengett és izzott aranycsengettyű-
fürtökkel, ott virágzott és szikrázott kristályharsonákkal és
üvegtrombitákkal kicsi agyában, amely talán nem is volt
nagyobb, mint egy ökörbékáé, vagy egy öreg varangyé. És mintha
hallaná megint, mintha hallaná, mintha a behantolt sírból
a siratók sírását hallaná, mintha a föld alól éneklő halottak
hangját hallaná szívárogni a föld illatos pórusaiból, mintha
bányaomlásban a föld alatt feküdne fuldokolva, verejtékezve
és lihegve, s a füstölgő szén-oszlopokon, lángoló kőzet-rétegeken át hallaná
lágyan és szegényen a föntiek jaját, anyákét, szeretőkét, gyermekekét,
mintha végtelen, kövér, zöld kristály-izomfonadék-vízgörgeteg mögűl hallaná,
mintha kőtojásban űlve a kőpórusokon beszívárogva hallaná,
mintha bíbor embrióként, kifejlett magzatként a magzatburokba
zárva, a forró, lüktető, csobogással-virágzó, fortyogással-
örvénylő anyahasban ülve hallaná anyja zengző tiszta
énekét, a bőrön, a hasfalon, a hashártyán, a magzatburkon, a
placentán, a magzatvízen át hallaná, amelyben
szépen összehajtogatva lebeg és pislog és kortyol és ürít és
forog, mintha az anyatest véráramlásai, piros vérháló-
fonadék-zizegése, elektromos sejt-torony-remegése
mögűl és közűl hallaná, mintha az anyatest belsejét is
átitatva, a tüdőket, a gyomrot, a hártyákat, a mirigyeket, csontokat,
izmokat, rostokat, lebenyeket, mintha az anyatest minden
atomjából, molekula-szerkezetéből, sejt-államából, virág-szigetéből
hallaná szívárogni és szétlegyeződve szétcsobogni anyja
tiszta, tiszta énekét, mintha szívük egybekapcsolt kettős
ütéséből hallaná szent anyja tiszta, tiszta énekét, úgy hallotta halál-
messziről, élet-messziről újra már a dalt, a dalt, a dalt, a
tiszta, tiszta dalt! Mert ott űlt vala az óriás Dal-anyában,
mint bíbor magzat az anyaméhben, a magzatburok vízében,
lebegve vakon, ott űlt vala az Énekanya-óriás hasában,
földagadt, lüktető magzatburka meleg vízében lebegve,
mint a magzat, ott űlt vala nyitott szemmel és mégis
vakon, bezárt füllel és mégse süketen, mint a kifejlett
magzat az élet őslevében, a halvány rózsaderengésben, hisz
anyja ott állt a napon, s a magzat-rózsa látja vala a magzatvíz rózsapiros
homályán át a magzatburok nagy kövér vérereit dagadozni,
látja vala ahogy a vízzel-töltött gömbhártyán, a feszes puha falon szétágazódva
és szétbojtozódva, érhálólabdát kacsosan, virágosan kirajzolva
a burok-erek rubintosan ragyognak, mint fölfúvódott mélytengeri
hal ősbuborék kocsonyahólyag-testén az erezet piros páfrányai, a gömbhártyát
benövő erezet-csipketollak, s azok mögött a domború hasfal,
a rózsahártyák ereit is látja, ahogy beszövik a sejt-mozaikok
hártya-hátait, ahogy beszövődik piros bojtjukkal, bíbor pamatukkal,
rózsa-hálópamacsukkal minden részletecske, pórusgyűrűcske, hártya,
s látja, amint lágyan lebegve függ, a mirigyrózsabokor-placentával összenőtt
köldökzsinór vérháló-fonatos inda-ágát, mint rózsás üvegkötelet,
amelyben piros drótok tekeregnek és gyűrűznek csigásan és bojtosan fölfelé,
látja ősvize titkos rózsahomályát, a titkos gömbhártyaburkolat
belső falának titkos zártságát, titkos derengését, titkos magányát,
s úgy vágyik végre megszületni, hogy rúgdalkózni és forgolódni
kezd, s úgy forog anyja boldog rózsatűz-ősvizében, mint magányos
csillag a Mindenségben! Igen, úgy vágyott vala már a bénaságból
kitörni, mint anyjából a levegőre létre-érett magzat, úgy vágyta már a
dalt, a dalt, a tiszta, tiszta dalt ez a különös, titkos, titkos
Alakzat, hogy két szíve egy-ütéssel oly nagyot ütött, mint
riadt anyáé, s vele-riadt magzaté, madárszív-kicsi
ember-szíve, s sárkányteste iszonyú bársonyharangja együtt
lökött remegve akkorát, hogy parázsló és megszottyadott
iker-teste hosszan és nehezen megremegett, a behorpadt óriás
kőhólyag-pocak, a kőtüskehárfalevél-taréj, s hátúl a farokvég
kőtövisharangja is csörgött, csörömpölt, mikor az illatos
kőgerendatűk egymáshoz verődtek, s kőpikkelykancsóból
kiágazó embertörzse, a szauruszkentaurszügy emberfolytatása
reszketve imbolygott az őrjöngő tiszta fényben, mint csigaházba
telepűlt, csigaházkürt-szájból kinövő mélytengeri rózsa, virágzó
állatkocsonyarózsa, mint elhagyott sírkő repedéséből kinőtt
korcs öreg rózsaág. És e szívütés-ikertől, hosszú testremegéstől,
a hús-dobogástól, a kőzethullámzástól, kőzetvicsorgástól
és kőzet-ropogástól szétbomolva és a semmibe omolva
leváltak és lemálltak a test köré nőtt kristálytömbök,
a fénylő és ragyogó kristályhasábok, amelyben úgy űlt, mint
ősborostyánban a béka, mint szögletes ősgyantában az őscsigabiga,
s a kis rózsamohás fülek óriás hang-csöcsei, a földig lógó emlő-hártyagolyók,
hanggal-hemzsegő hanghártyazsákok reccsenve leszakadtak vala
füleiről, párásan elfoszlottak, s a hemzsegve-gomolygó
hangok a világba osztozódtak, kerűlt mindegyik a maga helyére,
a madáré a madár pettyes torkába, a szöcskéé a szöcske kitinfűrész-
kitinfogacska-kitinreszelő-kitinérágacska-hangszerébe, a békáé
a béka sárga mirigyharang-torkába, a kalászé a növény-kristálycsáp-üvegkalász-
hajlogatásba, a fáé a levélbe, a vízé a víz zöld izomgöngyölegébe,
a csillagé a csillag őstüzébe! Igen, leomlottak vala teste
kristályzárványai és leszakadtak vala füle hanghártyacsöcsei,
s egy pillamás-töredék alatt benne és körülötte a tiszta
csönd maradt, a tiszta csönd, a tiszta, tiszta csönd! És most
meg mintha űlne fejbúbig mohában, egy óriás moha-tojásban,
moha-zsákba kötözve, s mellette a vak zsákbelső is mohával lenne tele-
tömve. De ez a tömör moha-csönd, ez a zöld moha-magány, ez a
derengő zöld moha-tojásbelső elfoszlott egy mégtöredékebb pillanat
alatt, s most már a vak-Buta vak-Bonyolúlt vak-Árva Vak
oly tisztán, csengettyűsen és fehéren hallotta a dalt, izzó virág-őrjöngéssel,
kristálycsengettyű-fürtök tömegével, aranyharsona-virágzás
teljes édenével, harmatharangok kongatásával, virágpor-kürtök
virágfújásával, virágtrombiták szagos diadalával, zöld pikkely-
hegedűk párolgásával, mohadobok moha-döngésével, zsurló-kürtök zsongásával,
kristályhárfák angyal-pöngésével, liliom-fuvolák fehér fuvallatával,
rózsadobverők rózsaütésével, nárcisz-cimbalmok csillag-futamával,
viola-csengők harangozásával, páfránytrombiták zúgásával, jácint-
vonók vonogatásával, tulipán-ütők ütésével, mályva-tenyerek
zöld tapsával, kapor-hárfák halál-illatával, bodza-harangok bongásával,
mohaszivacskürtök komorlásával, pajzsika-hegedűk zöld hidegével,
istenke-kesztyűk pamut-csattogásával, békaliliom billegésével,
virágselyem-dudák dudálásával, árvácska-csöngők árvaságával,
rozmaringciterák remegésével, hogy két szíve majdnem megszakadt!
Gyűjj ki napocska, itt apád, itt anyád, sót törünk, borsot törünk,
tökkel harangozunk. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, sós kútba
teszlek, onnan is kiveszlek, malom alá teszlek, ott meg összetörlek,
mégis ki kell jönnöd! Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, ha
nem jössz ki házadból, összetörlek házastól! Csigabiga gyere ki,
ég a házad ideki, jön apád, jön anyád, hozza a piros csizmát.
Csigabiga gyere ki, rí a fiad ideki, kapsz tejet, vajat, holnapra is
marad. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, szántsunk, vessünk,
hogy jobban élhessünk. Csigabiga told ki szarvadat, ha nem tolod
összetöröm házadat! Jaj, mohakürtök, virágtrombiták, jaj, pikkely-hegedűk,
pajzsika-hegedűk, páfránytrombiták, zsurlókürtök, liliomfuvolák!
Jaj! Nekem is volt kislányom, haját fontam hat ágra, hat ágára
hopp, hopp, hopp, térdig-érő fátyolba. A tavalyi kecske, nem tom
mi van benne, ólomszipka, fodormenta, kántormenta,
csobi tavalyi kutya, tudja fene micsoda. Ej Béla, Béla,
ablak alatt Béla, új fákat hasogatok, gyöngy-fákat szedegetek,
egyet imádkoznak! Hej pendi, pendijom, szegyelica madár,
madárka! Csicsibeli hajó, nincs itthon a manó, elment Gergő-fára,
mézes pálinkára. Jön a róka ne nézz hátra, tüzet viszen a markába,
meg ne fordúlj, szépen állj! Hold, hold, fényes hold, kék
kapud alja. Egy aranyat leltem, vérbe borítottam! Osztopáni
malomárok, haja rózsa haja ha, nem terem az mást, mint nádat
haja rózsa haja ha! Zöld erdőbe, sík mezőbe fiatal fa szépen
zöldellik, szépen zöldellik, szépen zöldellik, levelétől, bimbójától
messze tündöklik, messze tündöklik! Csérige-madár, csérige,
petrence-madár, petrence. Hélú, hélú, héluska, onáncédú
bébuska, rekcos rekdolnája, cikcus vigdolnája. Nem
vagyok én oka semminek, anyám az oka mindennek! Itt a
család loboncos, loboncos, fátyolos, fátyolos az én rózsám kertje.
Járom az úrnak járóját, járom másodmagammal, szerdán
viszik lányomat, a legszebbik lányomat, gyöngyöm gyöngy egy asszonyának,
hogy senki se lássa, gyöngykoszorút a lányának, vesszőt, vesszőt a
seggire! Rétibe és Kapiba nagy fűbe jár a liba, mondd meg
édes gúnárom, lesz-e liba a nyáron? Lesz, lesz, ha a fene
meg nem esz! Sötét az erdő, hangos a mező, kit adsz nekem
király-uram, kivel hazamegyek?, Adok én neked, szerzek én
neked egy szép fiút, egy szép legényt, kinek neve Ferkó, Nem
szeretem őtet, ő sem engemet, rút maga, rút ruhája,
törzsök a szakálla, fogom a jobb-kezit, kihívom a kertbe,
leszakítom csípős csalánt, tűzöm a kezébe. Viszik már, viszik már
Danikáné lányát, bíborba, bársonyba, letyefitye főkötőbe,
bíbor lepedőbe. Sűrű erdőcske, ritka mezőcske, kender-morzsa.
Csöm-csöm gyűrű, aranygyűrű, találd ördög kinél van az aranygyűrű,
piros bőrnek bőr-ajtaja, aki tudja, ne tagadja! Két paradicsom,
liliom, liliom, hallottad rózsám, jól tudom, jól tudom, vagy
életem, vagy halálom, már énnekem meg kell halnom! Jaj, jaj,
jaj, virághegedűk, páfránytrombiták, pajzsika-kürtök, rózsa-dobok,
jaj, rozmaring-citerák, párolgó pórusos zöld pikkely-hegedűk, jaj
Jött egy ember Niniből, Niniből, király, birály vissza!, Egy
embertől nem félünk, nem félünk, király, birály, vissza!,
Katonaságot hivatunk, hivatunk, király, birály vissza!, Katonaságtól
nem félünk, nem félünk, király, birály vissza!, Fölgyújtom szép
házatokat, király, birály vissza!, Elveszem szép lányotokat, király,
birály vissza! Jaj, jaj, jaj rózsadobon rózsadobverők, kapor-
hárfák, rozmaring-citerák, jaj, viola-kürtök, jácint-trombiták,
bodza-harangok, mályva-tenyerek, liliom-fuvolák, tulipán-dobok,
jaj, párolgó pórusos zöld pikkely-hegedűk, zúgó páfrány-trombiták,
mohaszivacs-kürtök, istenke-kesztyű pamut-tenyerek, jaj, jaj, jaj
virágselyem-dudák, virágpor-trombiták, pajzsika-hegedűk,
árvácska-csöngők, zsongó zsurló-kürtök, jaj zöld ágak,
aranykapúk, virágkoszorúk, jaj titkos, titkos halál-bújdosás, jaj
Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapú
csak bújjatok rajta, Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, hadd
kerűljem váradat, váradat, Szita, szita péntek, szerelem csütörtök,
bab szerda. Bújj bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az
aranykapú, csak bújjatok rajta, Nyisd ki asszony kapudat, kapudat,
hadd kerűljem váradat, váradat, Szita, szita péntek, szomorú
csütörtök, zab szerda. Angyal-e, ördög-e, csupa tiszta angyal!
Egy kis kertet kertelék, mind aranyból kertelék, zöld ág, zöld
levél, piros borozdája. Hej gerenda, gerenda, tartományi gerenda,
ipszilon, ipszilon, ipsziloni rózsa, Ha én rózsa volnék, szépen kifordúlnék,
Szent Róza, szent Róza, fordúlj ki a láncba. Ess eső, ess, holnap
délig ess!, Zab szaporodjék, búza bokrosodjék, Az én hajam olyan
legyen, mint a csikó farka! Ég a gyertya ég, el ne aludjék, aki
lángot látni akar mind leguggoljék! Zöld paradicsom, liliom,
beállott a szívem, jól tudom, beállott az esméret, beállott az
esméret a szívembe! Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna
volna, selyem volna, mégis kifordúlna, Pénz volna, karika,
karika, fordúljon ki angyalka, istenkének lánca! Süss föl nap,
fényes nap, kerted alatt egy kis bárány majd megfagy! Nyísd ki
isten kiskapudat, hadd lássam meg szép napodat, Süss föl nap,
fényes nap, kerted alatt a kis bárány majd megfagy! Hej lala, hej
lala, cucorkánja, szaggat a, szaggat a bíborkánja! Gólya, gólya,
gilice, mitől véres a lábad?, Török gyerek elvágta, magyar
gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel! Gólya, gólya
gilice, ki lányát vetted el?, A tengeri bokrosét, Mivel vitted haza,
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, Miért véres a te lábod, azért véres
az én lábam, szárazgáton általmentem, kerekes erdőn leszállottam,
párnahajat varrtam, két pénzen eladtam, százszor is megbántam!
Fehér liliomszál ugorj a Dunába, támaszd meg oldalad egy
aranypálcába, fésűlködjél meg, mosakodjál meg, törűlközzél meg
az aranykendőbe! Fehér liliomszál, fekete virágszál, sej ugorj a
Dunába, sej ugorj a Dunába, Lázár vedd fel lábodat, támaszd
meg oldalodat az aranyvillába, sej simakodj meg szépen, Ha
az ördög olyan volna, kosárjába tenne, mindjárt odavinne, a híd
alá tenne, Fügefa zöld ága, Már minálunk sípolnak, trombolnak,
nyári hegedűlnek! Fehér liliomszál, arany ibolyácska, sej ugorj
a Dunába, sej ugorj a Tiszába, Támaszd meg oldalad, az arany-
villádat, sej szakajtsd ki rózsádat, forgasd violádat, Kerek
égen járó, nap után sétáló, sej szívem, zöldszoknyájú, dikta
pántlikájú! Jaj, jaj, jaj világ, aranykapú, arany-ág, arany-
bárány, aranyvilla, fehér liliomszál, jaj arany-ibolyácska, arany-
lánc, zöld halálkapú előtt arany-tánc, zöld levélkapú előtt
arany-halál, zöld halál-kapú, zöld istenke, zöld karmazsín
szoknya, zöld karmazsín gyertya, rózsapiros fejfa, zöld
világ, zöld karmazsin álom, zöld szél, zöld levél, zöld halál,
gyöngykoszorú, zöld levél, ispilángi rózsa, gyöngyfa, gyöngy-
kecske, gyöngyből-fűzött szűzecske, gyöngy-katona, gyöngy-malom,
gyöngy-kapúban liliom, liliom-hídon Salamon, Salamon
szívében gyöngy-csikó, Salamon szívében zöld malom, Dávid
szívében aranykés, gyöngy-páva űl zöld lovon, zöld ló nyargal
csont-halon, zöld kapúban gyöngy-szúnyog, csápja zöld
kristály-kalász, zöld szúnyogban vak varjú, benne űl a
zöld halász, aranyhorga arany-ránc, nyakán vastag aranylánc,
zöld lábán aranybilincs, zöld kezén aranykesztyű, zöld hasában
gyöngy-dió, lakik abban aranycsődör, két nagy szeme gyémántkőből,
jácintkőből orrlika, abban áll az arany-bika, aranybika orrlikában
egy szikrázó kristályvár van, abban lakik Kerge Pál, cike-
cuka, eckő-peckő, tike-tuka zöld király, ő a zöld moha-alak,
fején zöld moha-kalap, azon moha-korona, mint egy moha-
borona, kezében moha-jogar, oldalán zöld moha-kard, foga két moha-agyar,
hátán moha H-betű, zöld vállain mohaszárny, fejében moha-tetű, moha-könyveket
lapozgat, moha-porral porozgat, moha-könyvben zöld Halál
moha-szóval írva áll, zöld levél, zöld levél, ispilángi rózsa,
zöld ág, zöld kapú, gyöngy, liliom, rózsa, zöld kapú, zöld halál,
lépj be rajta új király, új király, új király, Ispilángi Rózsa!
Vidd zöldszoknyás szívedet, zöld karmazsín vágyadat, vidd
király, vidd király, Halál-kútat idd ki már, moha-kútba nézz
be már, meglátod majd vakon is, benne űl a Varangykirály, fején
aranykorona, pislog, mint a csillagok, vartyog, mint az ördögök,
megfogja szakálladat, vörös gyökérzászlódat, lehúzza kis
fejedet, megcsókolja szájadat széles, büdös, hideg, nyálas varangy-csókolással,
megdermeszti szívedet zöld mirigy-vartyogása! Jaj, oly
áradóan, oly édesen, oly moha-csengettyűzve és kristálykürtölődzve,
oly gyöngyvirágkoszorúsan és ibolya-fejű vadrózsa-gyermek öleléssel,
zöld pikkelyhegedű-hangon, páfránykürt-búgással, zsurló-kürt
zsongással, pajzsika-trombita zöld trombolással áradott vala
a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal benne és körülötte, hogy
szinte benőtték a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal zöld indái, liliom-
kürtjei, rózsa-rengései, pamutos növényszárai és eres kék, piros,
arany-pettyes és fekete-csíkozású kelyhei, mint virágok, kúsza-kövér
indák a sziklát, mint vadrózsabokor rózsaszín és zöld virág-
levélkásájával a pórusos tiszta követ, hogy ott állt a bíbor és
fekete és arany és liliom és rózsa gyermekdalokba fonva, az
őrjöngő tiszta fényben, mint egy Ceylon-dzsungelbeli, India-
dzsungelbeli óriás bajúszos és szakállas isten-kőszobor, akinek
kőpórusokkal illatozó, kőeres ősi lábaszárán kúszik föl a
virágzó párás ősnövényzet, átnőve kő-lábújjai között, gyűrűsen
és csigásan föltekeredve kőizmain, a kő-teknőc térdeken, a vaskos és
kövér combokon a kő-ágyékig, a kőtomporig, befonva virágzó
és illat-üstös, tapadólencsés kacsaival a kőfallosz fodros kő-
kehelyvégű, lándzsaék-pupillás kőgolyóját, a pórusos nehéz
tompordombokat, és kúszva és tekeregve és csavarodva tovább
a törzsön, a mellkason, a háton, a vállakat, test mellé szorított
karokat, kőhomorú-tányérkörmöket, kő-ereket benőve, a nyak,
az állak, a fülcimpák felé füstölögve keményen, zölden és ragyogva,
az egész kőfejet befonja, tapadólencsés zöld pikkelyszázlábú-
lábaival a fülkagyló kőtekervényeibe, az orrlikak pórusos kő-
üstjeibe, a szemgolyók pupillátlan kő-golyóira, a szájbuggyanások
redős kőlepény-piócáira, a kő-homlokra és a pórusos koponya-
gömb kidagadó kőerezetére és kő-sejtjeire ragadva és tapadva,
körben, mintha milliárd levelibékaláb, hajszálértérképpel-erezett kocsonya-
lencsés levelibéka-ujjacska ragadna a test és a fej minden domborulatára,
homorulatára, gödrébe, vágatába, hajlatába és szögletébe, s úgy áll ott
évezredek óta már a füstölgő zöld vadonban, véres madár-
rikácsolások, pikkelykürt kígyó-suhogások, szőrös bogár-zúgások, lánghörgések, vak kő-
trombitálások, mirigybuborék-békabrekegések, aranyszőr-álarcos majom-vakogások, majom-ugatások, majom-
sikoltozások, füttyök, csicsergések, állat-átkok és állat-zenék közt,
mint a pikkely-levél-virág-vértezetbe öltözött ősi Hallgatás, zöld
pikkely-sisakba, levélsisakba, bíbor virág-álarcba bújt kőbajszos,
kőszakállas ősi Isten-mosolygás. És levél-vértezetében, illatos
virág-sisakjában és zöld pikkely-álarca alatt az indák, kacsok,
tapadók, szárak és szőrök vad szövevényében, a sejtes és pórusos és eres
zöld árnyék-szivacsban pókok, gyíkok, békák, kígyók, majmok,
bogarak, madarak lakozának. Mintha virág-vízözönben, rózsa-
tűzözönben állna, mintha liliomörvények, rózsahömpölygések,
jácint-lávák, nárcisz-viharok sziromtengerében és virágtűzözön-
illat-viharában állna, rózsa-vízözönben, tűzliliom-tűz-
özönben fuldokolva és haldokolva boldogan, mint egy óriás
megkövesedett kentaur. Csak állt ott az őrjöngő tiszta fényben
a gyermekdalokkal virágozva-benőtt Ember-sárkánygyík-
kentaur-óriás, a növényhabos és virágtajtékos omlatag kőfal
előtt, a hártyás és csontos és szőrös és kitines keverék-állat-nyüzsgés
fölött, a tiszta, tiszta madarak, a könnyű tiszta madarak lüktető
ének-szövetében, talán egy leszakadt-ívű, repkénnyel és vad-
szőlővel befolyt nagy kőkapú előtt, az őrjöngő tiszta fényben
és bámúlt a dal felé vakon. Vak szemgolyói, a piros moha-
buborékok csipás és könnyes szemgödrében vakon forogtak,
kis gumigombos embergekkó-kezei a tiszta fényben tapogattak,
hajlongtak és imbolyogtak, mint a rece-sejtrajzos fehér
csigaszarvak, a fehér gumigombák, az áttetsző recehálós
gombafejekben a feketeszárú feketegolyó-szemekkel. Izzadt, szőrös
arcához, verejtékálarcos fejéhez halálból-őrjöngő, szerelemtől-
eszeveszett légi vadak csapódtak taknyosan, kristály-kocsonya
csattanással, állatüvegrózsa-durranással, pikkelyesen, mohásan, szőr-golyósan
és mirigy-lövedék nyál-hidegen. Csak állt ott a dal, a dal, a
tiszta, tiszta dal kristály-örvényeiben, gyémántliliom kehely-
üstjében, jácint-kastély illatában vakon, bután és megrészegítve
boldogan, s oly tiszta volt a hívás, olyan édes és mámorító, oly
közeli tiszta és végzetes-fehér volt a Hívás, a Halhatatlanság
illat-üzenete, virág-reménye, illatos mohaharang-kondítása,
a Megtartó Halál fehér virág-beszéde, oly tiszta és közeli volt
a Végső Megbizonyosodás Pillanata, a tisztaság Virág-
álom-Üzenete, a Reménytelenség virágzó szent, szent, szent
Gyermek-zenéje, az Egyetlen Bizonyosság Virágszagú Fénye,
az óriás Kőhalálanya csillagokra nyitott méhe, amelynek
kőbuborék-barlangjában a Virág-gyermek énekel, virág-tüdővel, virág-
szájjal, virág-torokkal, virág-hangon, hogy összetett és szerencsétlen,
megszottyadott és meglottyadott hervatag ember-sárkánygyík-
teste újra megremegett, mintha belsejében kő-teknőcök, kő-vizilovak, kő-
rinocéroszok, kő-elefántok párzanának és harcolnának vala,
hogy kőhólyag óriás-pocakja, a behorpadt szaurusz-kőbuborék, a kőtüskékkel,
kőpikkelyekkel benőtt óriás kőtojás hánytorogni és vergődni
kezdett vala teste iszonyú kőszelvény-burkolatában, a hervadt,
lötyögő kőmirigyzsákban, szfinx-csöcsű szügyén is pattogzani
és ropogni kezdtek a csontpikkelyek, szarupajzsok és kő-
levelek, iszonyú kőbütykös kőoszlop-lábszárán a kőkéreg-
szelvény-vértezet füstölgött és lángolt. Réseiből és repedéseiből
füst, vér, méz, könny és láng szívárgott. Aztán nagyot reccsenve
lépett egyet, s lassan, tétován, bután és vakon, és piros szőr-
álarcos arcában talán mosolyogva, újra elindúlt. A dal felé,
a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé! A szűz Hívás felé, a
virágzó Halál felé! Igen, piros szőr-álarcos arcában talán
mosolyogva, talán mosolyogva ment vala újra, hogy megindúlt,
a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, a dal felé
a roppant kő-testében megszottyadott, embertörzsén vízzel-feszülő
hólyagosra és sárga nyákkal szívárgó bőrhártyabuborékosra
fölégett vak, buta Barom, a tántorgó Dupla-Nyomorúság,
talán mosolyogva, mert madárszív-kicsi emberszíve, csöndhártya-
hámjai, ködpamat-zacskói, titkos és titokzatos szivárványhéj-
burkolatai, gyöngykéreg-tojásai és mohatompaság-buborékai,
amelyben úgy űlt vala emberszíve, mint tojásban a csirkeembrió,
emberszíve héjai és burkolatai lehámlottak és lefoszlottak és
elolvadtak és eloszlottak, és dagadt ősbálnapók szauruszgyík-
szíve, a mérhetetlen ősmedúza-gomba, az iszonyatos őspolip-
harang kristály-burkai, kőzet-héjai és szikla-kérgei, a nem-is-
tudta-közönyösség és nem-tudhatta-közömbösség, a talán
vele-született gyönyörtelenség és könyörtelenség, a bánattalanság
és emléktelenség vastag, réteges, érchidacskákkal és fémszivacsokkal
benőtt és gerendásan, küllősen összevissza-szőtt sárkányszív-
bevonatai, sárkányszív-kőzetkérgei, kristály-háncsai megrepedeztek és
szétlazúltak, mint a kiszáradt föld, cserepesre és levelesre
fölkunkorodtak és felpörögtek, mint az esőtlen föld cserepei,
és félig-kiürűlt, lázas, szaggató, szúró és üresség-zsákokkal
hánytorgó sárkánybelsőszervei latyakos és büdös mélyeibe
húlltak, valahová az összelottyadt üres óriásgyomor és a
széllel és gázzal fölfúvódott dagadozó és puffadozó üres, eres
selyemhurkatekervény-belek közé, amelyek dagadozván hánykolódtak
és fodrosan, üresség-kövéren, szél-keményen zsákolódtak, mert
emesztőszervei és kiválasztószervei már oly tiszták valának, mint disznó-
öléskor a disznóbél, ha az asszonyok kimosták, s fölfújtan nevetve egymás
orrához csapdosták, míg a rózsaszín reggeli hóban toporogtak és a
kakas kukorékolt, mint erezett fehér hártyarudakat, mert
oly tiszta vala már szervezete a nedvességtől, szennytől és
salaktól, mirigye, veséje, mája a mérgező anyagtól, a rózsabelek
a büdös és véres sárga latyaktól, húgyhólyagja az aranyló
vizelettől, hisz minden kicsurgott, kiböffent, kipárolgott, kifolyt
már testéből az úton, az útfélen, az őrjöngő tiszta fényben,
oly tiszta volt már teste a nedvektől, a salaktól, mint egy
embercsontvázpók yogié, aki ott űl önmaga kőcsontváz-szobraként
egy büdös barlangban ezer éve már, s csak csontja van, pórusa, bőre,
szemének túlvilági fénye, s az egész barlangot bozontosan benőtt
haja, mint a fehér füst a kőbuboréküstben lüktet és lobog,
ő meg ott ül hajzata tetves gyökérfüst-közepében, mint egy
megaszalódott, megkövesedni-kezdő kicsi pók, aranytetű-pupillájú szemekkel,
verejték-koronával szőrös és bemohásodott homlokán, s a verejtékcsöppek úgy
ragyognak homloka szőrmoha-szalagjában, mint a pók mellékszemei; igen, oly
tiszta volt szervezete már a szennytől, a víztől, a salaktól, mint egy
összetöpörtyűsödött varangykanember remete-szenté, aki egy óriás
ősbükkfa korhadt odvában ül kétezer-éve már, s tetves szakálla
fehéren kifolyik az ősbükkös fekete rengetegébe, s szétcsobogva
a páfrányok, a pajzsikák, a kukoricacső-kalászú füvek, a mohás
ősfatörzsek között, talán szétfolyik az egész világon, talán a
Földgolyót becsobogja, mint valami ősi isten-álom, s ott tekereg,
ott göngyölög a csillagok között is, ott ül a törpe zöld moha-manó,
a valaha-király, a valaha-költő, a valaha-gyilkos varangy-mohamadár,
s keze-körmei és lába-körmei, mint csigásan föltekert óriás szaru-
rugók, zöld kardlap-spirálok, hatalmas kőszalag-rugók
a redves és gombás és foszforeszkáló, büdös odúból kinőve a
füvön, a füstölgő avaron, az izzó rothadék-talajon ülnek,
mint húsz óriás csigaházak, s kőtekervényüket beszőtte a pók,
kőrózsa-kürtjüket benőtte virág, ő meg ott ül kétezer éve már,
tisztán és salaktalanúl, mint egy gyík-szemű, gyíkszemhéjú törpe
gomba, szeme vérpettyes mirigyzacskó-salátájából aranytetű-pupillás, maga
repedezett kőgolyó-szemek figyelnek, mint a Hyla fabernek, toka-
fölfújó varacskos-békának, tüskésbőrű békának, ott ül tisztán
és salaktalanúl, mert már nincs, amit maga alá folyasson, maga
alá eresszen, maga alá ürítsen, hisz belűl csupa száraz hártya,
csupa száraz porcogó, csupa kiszáradt szivacs csak, és másra
nem is figyel a tetves manócska-gomba, a redves varangyoska-
ember, a mohos őslevelibéka-manócska, csak a fényességes fényben
lebegő Szűzanyára, a szikrázó-lángoló arany-glóriára, csak
a Szűzanyára, gerjedt ágyéka és erjedett szíve rózsa-akaratára,
csak a nagy fényben feléje lépkedő Máriára, aki előtte lassan
levetkezik, mutatja izzó rózsacsöcseit, rózsagyapjas ágyékát
mutatja, eres rengő szép liliom-emlőit mutatja, alabástrom-
combjait villogtatja, jácint-vadzerge csecseit ugráltatja,
jádekő-tomporát csillogtatja, rózsa-csöcseit rázza nevetve,
aztán fölmekeg, mint az öreg kecske, fölnyerít, mint a büdös
tündérkanca, isten tékozló angyal-ribanca, mert megfordúlt
a látomás, lett belőle vartyogó csuhás, lett belőle ugató varangy,
lett belőle vakogó varas, lett belőle röfögő vaddisznó-banya, lett belőle
sátán-kutya, lett belőle ember-denevér, medvenőstény, lett belőle kígyó-
sárkány, patás és szakállas ördögbak, aki ott vihog, ott köpköd,
ott vigyorog kő-eres vaksi kőgolyó-szeme előtt, aztán ugrik és fingik
egy nagyot, ként és tüzet lő csimbókos fenekéből, ősmajom-
mirigyrózsa-seggéből, s lesz fehér füst, kék láng, piros tűzcsipke-zászló, fekete
bodor, büdös semmi, ő meg, az öreg, nyálzik és pepeg, hálálkodik
és remeg, s érzi nyálzó kő-bimbója szégyenét, a kétezeréves
halál-zenét, az izzó fehér csontfuvolát, a fekete moha-koponya
intését hallja, hisz látni már úgyse lát sokat, csak valami kőzetes
dolgokat, zölden-derengő, kő-eres kőlapokat, hiszen elkövesednek
szemgolyói a szemhez vezető csövek, a szem-erek levének mész-
csövek, mészfonál-pamatok, csupa kő-gyökerek, s megkövesedik
lassan a szivárványhártya, a szemburok, a kocsonyás szem-víz, az üvegtest, a
szemlencse is, s szemei, mint a pórusos tiszta kövek, illattal-
párolgó kőgolyók. Ő meg, akinek csillagtetves ősbozont-szakállában kígyók, békák,
madarak, bogarak, pókok és vadak lakozának, ül tovább
ősi bükkfa-üregében, az eres kőgolyó-szemű moha-varangy,
és várja az újabb titkos jelenést, a Szűzanya-fényű belső
kancaságot, a meztelen liliom-lángot, a büdös ördög-
kurvaságot, míg körötte reng, zörög, zizeg, zölden lángol és
feketén ropog a páfrány, a pajzsika, a fű, a moha, a bükk.
Igen, oly tiszta és oly salaktalan volt már emberteste és sárkány-
teste, a titkos, titokzatos Összenövöttség, oly hártyás, szivacsos,
száraz és ropogó, hogy mikor szíveiről a kérgek lehúlltak,
s elbomolva és elpárologva semmivé múltak, nem érzett mást,
csak valami csodás és tiszta belső virulást, csak valami könnyű,
könnyű fényt emberszívében, csak valami nehéz, párás fénygomolyt
sárkányszívében, mintha fénylő ködfoltok, lángoló csillagszigetek,
tűzspirál, ősgalaxisok úsztak volna dupla-szívében, s istenszív-illatú
lángjuk és tüzük és fényük a kettő-szív fénylő üregein és ragyogó
barlangjain átsütve, áttörve a szív-duplaság romlandó húsán, testét
belűlről zölden és kéken bevilágítaná, s kitörne a bőr és a
kőzetburok pórus-kútjain is. Mintha liliom-erdő és
rózsa-erdő nőtt volna ki buja, vad, erjedett tüzekkel és álom-illatokkal
szíveiből, s a fodros bíbor rózsa-ágazás, nehéz, virágpor-csengőjű
liliom-kelyhezés mindkét testében kúszva és forogva, a
testek minden részletét belűlről benőné, mintha egy pikkelyes kőhordó
lenne tele liliommal, mintha egy gumirózsazsák lenne tele
rózsával, s teste nyílásain kinőve, az orrlikakon, a füleken, a
szájon, az ánuszon, a kloákán és a tojónyíláson lobognának ki aranypor-
csengő-ütős fehér kelyhükkel, nehéz tűmirigy-fodrozás
csomójukkal. Mert úgy botorkált, úgy tántorgott, úgy rogyadozott
és botladozott, támolygott tétován és vakon, ahogy óriás
kőpikkelyoszlop-kőesernyő lábait lassan emelgette, hogy
szinte mosolygott a belső tisztaságtól, a belső rózsanyílástól, a
belső liliom-rengéstől, hogy vak mosolyával szinte illatozott,
vak arcát a magasban előre-tolva, óriás vaskos tűzrózsaként előre-
hajolva, mintha egy rózsaszín törzsű és piros-fekete-pettyes
szőrű öreg kentaur vánszorogna a tenger felé, a vad
kristály-dörgés, zöld izomkéve-rengés, fehér tajtéklövellés
felé, rózsaszín kezét a füléhez kagylósítva, emberfejével a
föld felé szagolva, mintha egy arany-rózsa-pettyes vén kentaur
tántorogna a tenger felé, a fekete kőzethab-zengés felé, a
kék virágizzás-hömpölygés felé haldokolva, a csigát köpködő,
polipot-prüszkölő, medúzát-hörgő, csikóhalat-ökrendező
tenger felé, ahol várja a kristály-uszony-esernyős Vizi-asszony,
a hínár-szakállú Vizi-isten, a tengericsikó-szemű Vizi-halál,
a medúza-fejű, csigaház-emlőjű Ősvíz-anya, hogy ott
haljon meg közöttük fölsikoltva és fölhörögve, kezével ember-
szívéhez kapva, hogy eldőlve a tenger-nyálas és növényfodros, csigás
homokban Ősvíz-anyja hínár-szoknyás ölébe hajtsa fejét, s ha
már emberló-lelkét kilehelte, halcsontváz-hárfákon játszó sellő-seregek
kíséretében vigyék a Vizi-várakozók a vizi-mélybe, a
vízalatti kristálykastély hínár-ravatalára, a vízalatti kristály-
kastély-halotti-szobába, a kristály-vizi-várba, amely tengeri csillagokkal,
tengeri rózsákkal, tengeri liliomokkal, csigákkal, viaszrózsákkal,
csikóhalakkal, medúzákkal és polip-gyöngykoronákkal, kagylókkal
vala benőve, hogy ők vigyék le a hínár-ravatalra, az őscsigahéjakból
ragasztott koporsóba, a korallcsipkeház-szobába, köröttük
gyűrűsen örvénylő polipok, cetek, kékpettyes cápák, ráják, delfinek, láng-
csíkos és napfoltos halak, egymáskörűl is gyűrűző milliárd-
szemgolyó-pörgés néma koszorújában, amely köröttük reng,
mint egy óriás, milliárd szemgolyóval beültetett kék kocsonya-
harang, s ha már aranypettyes-tűzpettyes szőrű emberló-
testét a csigahéj-ravatalra rakták, a rubint-bimbó-szemű rákpáncél-
koporsóba, patáit egymásra helyezték a kentaur-alakú
őshéj-koporsóban, s szőrzászló-farkát is fölcsomózva rózsásan
összekötözték, s terítettek lótestére polip-gyöngyharang-szemfedőt, ember-
testére piros tengeri csillagból szőtt lepedőt, emberfejére csikóhalakból
összehorgolt kristálykérdőjel-szemfedőt, tengersírással ott sirassák,
rája-ernyővel ott legyezzék, medúza-rózsákkal beborítsák,
cápa-mosollyal símogassák, polip-gyöngyharanggal harangozzák,
csigaház-kürtön kürtözzenek mélyen, pikkely-legyezőkkel
vízlegyeit hessentsék, míg lángzó ravatalgyertyái a világító
mélytengeri rákok, kék fényfelhőt lövellő rákok, világító-
szájöblű hideg mirigyfényű mélytengeri halak, a tűzmargaréta-
koszorús oldalúak, zöld fényszóró-csápbimbós kocsonya-szakállúak,
az izzó tűzmirigykoszorús szemkeretűek, a fénypettycsíksorozat-
hasúak, a lángüst-láncolat-gerincűek, a lángoló kristály-
szárnyúak. Ment, botorkált tántorogva, tisztán és vakon
a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, ment csipásan,
csipádzva, szeme aranytaknyát vakargatva és csipegetve, ahogy
gumigolyó-ujjvégeivel lehetett, nagy gázlóléptekkel ment
vala már a titkos, titokzatos, növénnyel-bevont kőkapu-
omladék mögött, lassan átvonszolva meghervadott és meg-
lottyadott kőzet-sárkánytestét is a kapu ősrepkénnyel és zöld
őskásával csomósan, csimbókosan és gubancosan benőtt kő-oszlopai
között, ment embertörzsével kicsit előrehajolva, tántorogva és
imbolyogva, mint rózsakoszorús Chartresi-katedrális, az óriás, mohos,
zöld Kőcsipke-angyal, ment csipádzva, tántorogva, pislogva
vakon a mosolygó-arcú hatalmas Kőcsipkeangyal-sárkány, már a
zöldsörényű kőfalon belűl, ment vala lassan, tántorogva és támolyogva,
mint egy emuval-összenőtt zöld krokodílus, mint egy kazuárral
összenőtt óriástatu, ment a Megsorvadott, a Megszottyadott
a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, iszonyú kő-
úszóhártyatalpas kőpikkelycsontváz-lábaival lépkedett, mint
egy óriás ős-gázlómadár, amelynek tollbóbitás meztelen farát
egy óriáskrokodíl bekapta, s azt húzza lihegve és tántorogva
maga után, ment virágos bokrokkal, kis pikkelyfákkal, virághabokkal,
pecsétfákkal, ecetfákkal és pici tölgyfákkal zölden rengő
és bíbor-kürtösen fortyogó sárkánygyík-másodtestét vonszolva
lassan, irtózatos kőcsörömpöléssel, lottyadt óriás kőbuborék-
hömpölygéssel, ment sorvadottan és lottyadottan is virágzó
sárkánymásodteste szikrázó kő-tébolyával, farok-kőtüske-
harang-csörömpöléssel, kőnyikorgással és kőfüstöléssel, kő-
lángolással és kő-reszeléssel, mert pikkelyes kőesernyő-talpai
alatt, kőpikkelyfűrész-hasa alatt, kőráspolygerendás farka
alatt recsegett, füstölt, szikrázott a föld, a növényzet, a kő,
igen talán a kő, a kő mert mintha kő-úton menne, eltűnt
népek kő-útjain, földbe-foszlott népek, kőbe-olvadt
népek zöld kő-útjain, a Meghalt Emberiség kő-útján,
amelynek kipattogzott és likacsos kősejtlap-összenövéseiből
gazdagon és buján, kövéren és keményen burjánzott ki a
fű, a moha, a cserje, mint darazsak, legyek, méhek, bögölyök
kristálysejtcella-hatszögfacettáinak szőr-kerete, pókok nagy-
bozontú szőr-álarca, amelyből a szemek úgy állnak ki, mint
nagy üveghólyagok, s bennük aranyhal, aranypikkely-halotti-koszorú,
aranypikkely-levél, tűzmirigyrózsa, csillag lakik. Ment támolyogva,
tántorogva, csipádzva és vakon a Halott Emberiség kő-
útján, füstölgött, szikrázott alatta a növényzet, s a kő, a
kő, a kő, mintha kő-ráspolyok, kőreszelők, kőfűrészek és kő-
boronák harapnának és vicsorognának egymásra, mintha óriás, pórusos
ős-csontváz sárkányfogsora harapná a sárga kőpikkely-
reszelőkkel és zöld kőtüskeboronákkal fölszerelt, gerendásan
és csíkosan pántozott embersárkánygyík-hasat, ment iszonyú
ősgázlóléptekkel vonszolva irgalmatlan kőpikkelybuborék-
pocakját és kőmirigyzsákba bújtatott kőgerendacsengettyűs
bojtú farkát, ment összetekeredett fémrudak, csigásan meg-
tekert vasoszlopok, megolvadt fémek, elolvadt kőzetek,
összepöndörödött vasolvadék, rugósan begöndörödött vaspántok és
vascseppkőszálkásra olvadott vasívek halmazán taposva és vonszolódva,
bután, tétován, csipádzva és vakon megvilágosodva, ment
elsorvadt kövek, szétolvadt kupola-vasbuborékvázak, el-
folyt vasgerendacsontvázak, viaszként pecsétesen és egymásra
pecsétrétegesen olvadt és buggyant és folyt és csöpögött és
bugyborékzott vasak és kövek között, vashártyabuborékos kő-
mirigyolvadék között, vasrücsök, megdermedt kő-pép tengerében,
ment vak kőcsipkecsillagléptekkel, kőtüskés, kőeres, kőcsengettyűs,
megpuhult, kőpikkelyes kőhólyag-hömpölygéssel,
s nem látta, mert nem is láthatta szegény, bár megvilágosodott
szíveiben és rózsával, liliommal kivirágzott bensejében, hogy
teste résein kitódult a liliom-láng, rózsatűz, nem látta
a Boldog Megvilágosodott, a Boldog Haláltól-Hívott, a
Boldog-Boldog Belsőfényű Vak, akinek szíveibe kék csillagszigetek, virágzó
galaxis-örvények, árva fényfoltok, boldogan-őrjöngő fényködök költözének
lángolni, ragyogni, fénnyel füstölögni vala, nem látta az
Emberiség-halálban-gázoló, hogy nem messze tőle, fénylő és
virágzó két szívétől balfelől, fénylő és lángoló vakság-
álarcba bújtatott kis ember-axolotl feje mellett oldalt,
oldalt, az árva-emberszív-oldalán, mintha egy óriás
temető rengene éhes zöld vadonával, földűlt, elolvadt, széttört
és vashólyagcsokrokká, kőmirigyfürtökké, kőbuborékpenésszé szétfolyt köveivel,
szobraival és vascsontváz-alakjaival. Nem látta, amit nem
látott eddig, és most már nem is láthatott soha, és látón, se látott
volna nagyon, hisz vastagon, kövéren, zsírosan és mirigyesen,
pikkelyesen, kásásan, indásan, lombosan és gyökeresen
gubancolódva és hólyagzódva, zöld zsírral ragyogva és zöld
mirigylávával befolyva, növényhájjal bedagadozva és zöld, szőrös
növényizmokkal vastagon, bütykösen és csomósan vala befonva
minden, növénnyel a kő, növénnyel a növény, fával a fa, fűvel a
fű, kalásszal a kalász, lencsével a lencse, zöld golyóval a zöld
golyó, zöld hólyag-üsttel a buborékzöld-gumó, gyökérrel a
gyökér, indával az inda, zöld szőrrel a zöld szőrzet, nem
látta, hogy pórusos kőfejek, kőlikacsos kőkezek, mohos kő-
szemgolyók, égrevicsorgó kő-szájak, repkényszőrös kő-falloszok,
pórusos kőpéniszek, mohával benőtt kőszeméremdombok, kő-
combok, kő-lábfejek, bronz-koponyák, vas-szívek, vas-
seggek, bronz-tomporok, vas-csöcsök, vas-sisakok, vas-
lándzsák, vas-szűzek, pórusos kőmirigy-gomba szájcimpájú, kőbojt-farú
sovány kőoroszlánok, kő-ágyban heverő nagycsöcsű kőasszonykancák,
kőlovak, kőbárányok, kőkakasok, penészes kő-vaginák, kőcsődör-toporgások,
félbetört kő-Szűz Máriák, csikóhajú kő-Jézusok, költők kő-feje, költők
zöld moha-álarcos kő-szégyene, kőpikkelysárkánygyík-kőlovag-eltaposások,
kőszoptatások, márvány-dárdák és márvány-szívek, kőherezacskók és
kőálarcok szikráznak a zöld kása-homályban, vagy állnak
ki a zöld őslencsefőzelékből, mint Dante époszának
bugyrában a szarba-ítéltek, a fortyogó barna fekáliába
istentől-gyömöszöltek! Nem láthatta a Boldogtalan Büdös
Túlvilág Vergilius-nélküli Embersárkánygyík-Dantéja,
a földmélyből, a földgömb-belsőből a felszínre-buggyant,
e föld bozontos zöld bőrére fortyant Túlvilág, a földburokra
őrjöngve-kiokádott ocsmány Pokol, tiszta Ítélet és
kő-szájakkal-hörgő, kőpofákkal-vicsorgó, kőordítással
hallgató, kő-jajongással-tátogó Elítéltetettség magányos
Vándora, hogy fű, lencse, kása, moha, penész nőtte be ezt a
vas-kő-bronz-hulla-poklot, ezt a kőbefaragott, bronzba-
öntött ocsmány Múlt-iszonyt, hogy a kőszemgolyókon moha-burok,
kő-kezeken moha-kesztyű, vas-péniszeken kőrózsa-szőrzet,
kő-tátogásban fű-fogsorok, kő-arcokon moha-álarcok,
bronz-hasakon gyökér-hálók, a kő-ujjak pórusos-pénzű bemélyedés-
kősziromkörmeiben zöld penészholdak és kék mohasarlók, hogy a kő-
fülkagylókban kalász-csokrok, kőorrlikakban füstzöld penészbokrok
növekedének vala, mint a végzet. S hogy ez a zöld növény-
lekvárba gyömködött és taszigált Kőhalál-emberiség lukakkal,
roncsokkal, roncsoltsággal, repedésekkel, üregekkel, résekkel,
törésekkel, omlásokkal és horpadásokkal éktelenkedik, mint
a bánat, hogy ez a lucskos rengő zöld szivacsba temetett kő-bronz-
vas-útálat, a kő-gerincek, kőhátak, kőfejek, kőcsöcsök, kőpéniszek
kő-irgalmatlansága, mint a megtébolyodott Irgalom. És a
széttört bronz-fejekben madarak fészkelnek vala, a kilukadt
bronzhasak penészes üregében kígyók, gyíkok, békák, pókok, egerek
lakozának vala, s nagy szöcskék és sáskák ugrálnak és
szárnyaznak vala mindenütt zöld kristályzerge-nyilallással,
vérpettyes kőpáncél-lovagok kőpáncélszoknyás lóugratással, míg
lobog mohás kősisakjuk virágmintás-szaggödrű csigolyatorony-tolla,
és szikrázik a mohos kősisakba épített két óriás kristály-
mozaik-korong-szemük mereven, mint koponya szemgödreibe
dugott két dagadt kristályrózsa, mint az isten szíve
az űr zöld fogsorai között. És mindenütt, minden fényben, minden
zúgban, szögletben, homályban, árnyékban, tisztáson, mocsokban,
tisztaságban, minden gödörben, üregben, barlangban, levél-hónaljban,
fészekben, szirmon, levélen, ágon, kövön és virágon, minden repedésben,
résben, minden kérgen és kéreg alatt, minden rögöcskén, indán, szőrön,
rög-koporsóban, minden sárkancsóban, föld-korsóban, darázs-
papírház-sejtrózsában, minden kő-lukban, sárgolyóban, ganéj-golyóban,
rothadás-kötegben, penész-csomóban, minden kalászon, csápon,
minden ikratányéron, lombocskában, sejtes hártyával összekötött
ér-harang-virágüstben, minden viráglázban és növényfüstben,
minden titokban és reményben, kő-edényben, kristály-edényben,
erjedésben és rothadásban virágzott, lüktetett, tombolva és rajongva
reszketett az apró-létezés milliárd változata, nem a csülök és a pata,
de a karom és a köröm, az őslégzacskó, a bőrlégzés, a tracheakopoltyú,
a fésűs-tüdő, vagy trachea-tüdő, amikor a hasi stigma tágúlt
hólyagba torkollik, s abban reszketnek a hólyag falához nőtt lemezecskék,
a föltekert pödörnyelvek, a libegő recevázas lepkesziromesernyők,
a könnyű, könnyű pillangó-levélcsillagok, a cikázó virágszirom-
fecskék, a röpködő barna szőrbojt-csillagok, a sárga gyűrűben
feketefoltos, abban aranypettyes szárnyfodorszélű szőrlevelecskék,
az ezüstbordás ezüstbarna levél-lepkék, zöld folt-lánccal,
zöld szárnyfoltokkal, a rózsaszín-narancs-arany-lila-fekete-
fehér-ikrapikkely-csillagszárnyú lepke-álmok, a zöldpórusos-zöld-
pettyes-zölderezet-levélpillangók, a fehér szőrkeretes szárnyú
sötétkék lepkeharangok, a világoszöld hártyatollúak, fekete
foltokkal, fekete karikákkal, a bíbor-lila-narancs-szőrmozaik-
szárnyúak, a világoskék szőrgerendázat levélszárnyúak,
lila mohákkal, zöld szőr-vértezetben, a lila csigolyagerinces fehér
páfránylevél-csápúak barna medveöltözetben, a fekete-fehér-folt
lepkerakéták fekete szőrsisak-koponyával, a zölderes libbenő
káposztalevelek, a bíborfoltos fekete fecskefarkúak fehérfoltos
moha-bóbitával, reszkettek remegvén boldogan a csápok: a fekete-
fehér gyűrű-rudacskák, a szőrkristálykoponya zöld iker-kobrái
pikkelytörzsükkel, előrehajtott zöld kőgolyós zöld pikkelylevélfejükkel,
a kék szőrkorona fölágaskodó kobrái, zöld pikkelytörzzsel, szétfújt pikkely-
esernyő-nyakkal, lapos lándzsahegy-fejjel, zöld pikkely-gallérpajzzsal,
a pórusos lila kitin-páfrányok, az ikrás fekete kristályhólyag-
szemgolyók mellett kinőtt rózsaszín pamut-pajzsikák, a
kövér barna prófétaszakállas, fehér mohaborjú-arcú, rózsa-
moha-borjú-orrú fehér mohakoponya óriás, széles aranytollai:
az aranygerincű, aranydrótból hosszú dupla hurokcsipkezsák-
oldalágakkal a csöndre-hímzett nagy páfrány-levelek,
amelyek úgy ragyognak a fehér mohaborjúhomlokból
kétfelé ágazottan kinőve a vörös prófétaszakáll-gyapjúba és
fehér mohakoponyasisakba ágyazott két óriás fekete szem-
kristályemlő fölött, mint óriás széleshasú, aranykristályfenyőhegyű
aranytollcsontvázak, mint sejthártyaösszekötöttség-nélküli óriás
aranylevél-erezet-vázak, a fehér mohakoponya óriás arany-páfrányai;
a szőrsisak lepke-arany bibe-bunkói, a barna bütyöklánc-szárú
bíbor buzogányok, az aranyhólyaglencse-szemű csőrös zöld szőrsisak
hosszú, lila, előreágazó szőr-zergeszarvai, a fekete-harmonika-
talpú kövér fejhernyók, a két fekete ikracsöcsgolyó mellől
kiágazó fenyőfaágak, a lila csigolyagerincű óriás lila
medvekoponyatollak, a fekete bordázatlemezes fekete harasztok,
a fekete moha-fej százlábú-ágai, fapálcikákra-fűzött egyre-kisebb
fagolyók iker-tornyai, a bütykös hosszú, barna
márványpálcikák, a piros-bunkójú kitin-koponyagerincoszlop-
párok, a barna kéregcsigolyaláncok, a zöld gyöngyből fűzött zöld
koponya-tornyok, a hosszú fekete szén-gyűrűkből-fűzött koponya-
antennák, a sötétkék, pórusos, szőrös csövekből bütykösen összeragasztott
szagolgató ágak, a kalásztalan csont-búzaszálak, az óriás bütykös
koponyabajszok, a fej sárga tornyos ikravirágai, piros ikravirág-
tornyai, a kék csigolya-oszlop-szárak, a kitingolyóból kiágazó
piros kristály-kalászok, a csuklós fekete gumibotok, kitinkürtből-kinövő
barna kitinhernyók, barna csontszarvakból kicsöcsösödő esztergált
kitingolyókból fűzött tornyok fehér tojáscsöccsel végükön, a pórusos
ovális hártyalemez-legyezők, szőrtüske-peremmel, kitin-
csigolyacsuklókból kiágazók, az egymásra-rakott zöld homokórák
tornya, amelynek összenőtt fordított kitinkelyhei felületét,
az iker kitin-hólyagok láncolatát, a zöld üvegtojások tornya
héjazatát homorú csillagalakú szaglógödrök borítják, mint a csillagok az eget,
mintha növénytetűk űlnének körben gyűrűsen és üveg-pikkelyesen egy
bütykös zöld fűszálon, reszkettek remegvén boldogan a csápok,
a rózsafejűek, a darázspapirház-koponyarózsák, a lemezesek,
a virágmintás szaglógödrökkel-bedomborított kitinpórusos lemezek
csápharmonikái, csáplampionjai, lemezrózsái, a tojás-ragyások,
mert a csáplemez felszíne a kitinperem-sáncos sejt-össze-
növések hold-vidékéből vastag kitingyűrűkben kitin-
tojásokat növesztett, úgy űlnek azok a lemezcsipke-sáncos
csápfelszín kitinfészkeiben, mint a barnapettyes madártojások;
ott reszkettek remegvén mindenütt a csápok, hogy szagolják az illatos
világot, a szaglószőrösek, szaglóbimbósok, szaglólemezkések, amelyek a
csáp hámjába ágyazna lüktetnek, vagy a hámpórusokból törnek
elő, a szaglókúposak, a szaglógödrösek, a kitin-kutikula-réteggel
védettek, hogy érezzék az illatos világot, a lét szagmolekuláit,
a gömbölyűeket, a korong-alakúakat, az ék-alakúakat, a hasáb-alakúakat,
a farkincás papirsárkány-alakúakat, a pálcika-alakúakat, amelyek
a szagfelvevőhelyek üregeibe úgy nyomódnak bele, mint üvegnyakba a
dugó, hogy érezzék a szagmolekulák atomszerkezet-épületét, amelyek
más-más tér-alakban hozzák a lét illatüzenetét, a kámforosat, a
pézsmásat, a virágosat, a borsosmentásat, az étereset, a csípőset,
a rothadtat, hogy érezzék a szagmolekulák elektromos töltését is, s
az angelikagyökér-olaj, a rózsa, a mentolos-cukor, az ecet, a záptojás,
az élet, a halál szagát, s ne legyenek szag-süketek,
szag-vakok, mert a szaglóidegvégződések fölvevőhelyeinek
formája a szaganyagok molekuláinak geometriájához igazadott,
hogy beleilleszkedjen minden szag-molekula az ő tér-formájához
alkalmazkodó szaglóideg molekulaszerkezet-csontvázú pórusába!
Jaj, körötte ott nyüzsgött, ott rengett, ott virágzott milliárd
alakban a lét, milliárd egységével, milliárd változatával, milliárd
részletével és egészével ott mozgott vala körülötte a zöld
kásával befolyt halálon, a fűben, a földben, a fákban, tócsákban,
virágban, állatban, virágon, fák kérge alatt és a fákon, a
kövekben és a levegőben: a kovamoszatok, a kovasavas-sejt-
hártyájúak, a csodás védőpáncélúak, a csipkés aranykorongok, a
kristálygombtüdő-üvegküllő-pórusos-páncélkerekek, a lábszárcsont-
homokórák, a kovamargaréták, az egysejt-összetett-rovarszemek,
a pórusos csillagbordás aranypajzsok, a kovarózsacsillagkorongok,
a nagyköldökű zöld gyöngyházgombok, a likacsos csipkés csont-
háromszöglapok, a háromhurka zöld ős-ászka-alakok, a
hárombütyök-rücsökcsillagok, a kristálycsigolyaláncok, a pórus-
kristálykelyhek, a kovaszivacstrombiták, a kovacsillag-vaginák,
kova-százszorszépfejek, a zöld naphernyókorongok,
a kristálybordalepények, a kristálycsigolyalánc-szárú-kristály-
csigolyaoszlopoldalágazású-kristályszitaszövedék-sejtházak; ott
párologtak a növények zöld buborékszőnyeg-mirigyszőnyeg-
sejtfelületén a zöld szemhéjakhoz hasonló, zöld
ajkakhoz-hasonló, zöld asszonyhüvelyszájakhoz-hasonló
növényi légzőnyílások; ott lüktettek a növényi sejtek zöld
színtestecskékkel, fekete sejtmagokkal, darázsház sejtbuborék-
szivaccsal, amelyek részeiben itt-ott a jobban-összecsomósodott
sejtek, mint zöld zsákból készűlt koponyák nagy szemkorong-üregekkel,
szájüregekkel tátognak, mint zöld spárgából horgolt ősi maszkok;
ott ragadtak, libegtek és tapadtak a peték, a korongalakúak,
a csipkés-szélű barátfüle-alakúak, a tüskés kristálydinnye-
alakúak, a csontgombos-fejű cserép-urna-alakúak, a kristályhenger-
alakúak, a kövér kristálykukoricacső-alakúak, a kristálycsillag-alakúak, a
gyöngygolyó-alakúak, a nagy mohalencse-köldökű virágcsillag-
alakúak, a rothadt-csigolya-alakúak, az acélgolyó-alakúak, a bordagerendás
és harántküllős-bordaközű hegyes tizenhatszögű kristálycsöcs-alakúak,
a szappanbuborék-alakúak; ott lüktetnek a szív-alakú mirigy-
szivacs lepkepetefészkek; ott fekszenek, nyüzsögnek, ott remélnek
a bábok, a lárvák, a hernyók, ott nyüzsgött minden egy-idejűen,
mintha egyszerre lenne az idő, egy-gömb önmagában, ott
ragyogtak az idő egy-buborék anyagában, a bábok, a lárvák,
amelyek, mint kőhernyó-szemű, hernyócsöcs-ormányú, ragyalánc-
csíkozású hártyazsákok, óriás recekoszorús-ránchólyaghurka-
női-nemiszervek dobogtak, mint összehajtogatott, két fekete-
szemgolyókoponyás kristályembriók ragyogtak, mint megfagyott
feketemintás hártyasasok, mint barna, rücskös és csipkés fakéreg-
lemezekből, egymásbatolt érgerenda-gerincű fakéreg-pajzsok
héjazatából épített, tüskékkel összevarrt kőmirigy-karcombú, fakéregnyakú,
ragyás faszivacs-szemhólyagú, tollazatlan csupasz kéregkakasok,
szemük lila kőcsipkehólyagai mellett kinőtt fagolyókból-fűzött
csápostorral, ott ragyogtak, mint izzó tüskés hártyacsigaházak,
pödört zöld takonycsigaházak, mint vizilófülű, zöldharmonika-
nyakú, taréjgerinces csontpajzsok, mint kristálytüskefákkal,
kristálybordalemez-farsisaktaréjjal díszített vak kristályhártya-
csikóhalak, mint fekete kaktuszág-farkú, piros kristály-
kaktusz far-rózsájú, fehér kristálykefeoszloplábú, rózsaszín
páros kristálycsigolyatornyú, kristályrózsa-álarcú, rózsaszín
zergeszarvú puhák, vonagló lárva-zergék; mint fekete
gyöngyökből fűzött testű, rózsaszín gyöngyökből-fűzött hosszú
farokvillájú, lila pórusos szemkristálygömbkoponyás ragyogók, a fekete
facettás szemkoponya mögött kinőtt két kristálykaktuszrózsával,
kristály-tengeri-rózsával, rubint viaszrózsával; ott lüktettek,
ragyogtak és reméltek jövendőt az egy-gömb időben, mint
sötétkék zergeszarv-farkú, piros-kacs-farokvégű, zöld-
bársony-szoknyás, kék gumilepedő-hátterítős, zöld tarkópáncélú, kék
páncélsisakú középkori csata-lovak, a zöld gumibársonyszoknyán
feketekarikás fehér pettyfoltok pontsorával; mint áttetsző
kristálymirigyökrök, vastag kristálymirigy-ökörszarvakkal, és
fekete gyöngyökkel a kristályszarv és a kristálytest csipkéi, rücskei
közt; ott feküdtek hanyatt, mint hatkarú ősi kövér Buddha-
szobrok, jádekőből kifaragva: vízszintes kőhurkákból
ragasztott kőpajzs-potrohhal, hurkás kőkarokkal, amelyek
a csuklónál hurkafejjel befejeződnek, mert nincs kéz-
folytatásuk, kőpárnák hurkahátaiban kőpupilla-köldökkel,
hegyes kőszívvel a kőemlők között, mint egy vastag hátpáncél-koporsóban,
és csúcsos kősisak-koponyával, kőbuborék-állal, s a kő-
sisak, s az állkapocs-kőhólyag között két óriás kőgolyó, alatta
két kisebb kőgolyó, s a kőgolyónégyes között két apró kőgolyó:
a szemek! Ott feküsznek ragyogva, tompán, titokzatosan
a befejezetlenek, jövőt-remélve, holnapot várva, a kő-
Buddhák, kristályökrök, kristálykaktuszrózsa-golyvások, a
rózsaszín puha kristályzergék, s ott másznak, taknyadzanak,
rágnak és zabálnak az óriás korom-korong mohapofa-
álarcosak, a szőrtüske-koronásak, az óriás zöld kristályhab-
levelek, a bordás zöld kristályszivacslepketaréjok, a
piros-sárga-fehér-kék-fodros és gyűrűs, zöld unikornis-szarvú,
cseresznye-fejű fekete bőrzsákok, a három bíbor-öves fehér
hurkák, a kristálytű-bokrokba-öltözöttek, a lila szőrcsöcs-hasú,
aranyteknő-hátú arany-fenyőerdő-taréjúak, a zöld fodros-szoknyájú kocsonya-
sárkányok, a fakéreg-őslókoponyafejűek, a lángfoltos zöld kocsonyaszarvú zöld
selyemhurkák, a zöldkristály lámpák, kékkristály lámpatokok, az eres márvány-
hurkák, a fekete hálóerszény-lakók, az érhálópajzs-csikók, kitinfogsorokkal
a pajzsok peremén, a csipkés kakastaréjhátúak, a tűzmagú sárga-
pettykoszorúkkal világító kékgumibőrűek, a barna lókoponya-
fejűek, a sárga és ezüst korallcsillagfákkal borított testűek,
a zöld kaktuszerdő-hátúak, a sárga csillagkaktusz-bőrűek,
a barna tülöklábúak barna koponyahólyaggal, zöld gumitakony-
harmonika-testtel, amelyen kék foltokból, arany-pettyekből
óriás fekete szőrszálak nőnek, az aranyhímzéses kék bárony-
hurkák, a kékgyűrűs feketefolt-láncolat-hasaljú, aranypettyes
zöld gumihernyó-rinocéroszuk, homlokukon tüskés zöld
gumiszarvval, a szürke kőgumifodorzsákok, az egyetlen
kőnarancs-fejű fekete-fehér-csíkos gumizsákfodrozások, a
piros labdafejűek, fehér mirigycsomós-nyakúak, fekete-fehér szőr-
bozonttal, a gumicsöcslábú, lánggyűrűs fekete pettymintájú
zöld gumidiplodócusok, a kék-sárga csíkos takony-kérdőjelek,
a kékpettyes zöld gumitakonyfalloszok, zöldhurka fejvégükön
arany lángfodor-karéjjal, zöld homlokukon hatalmas
lángfoltokkal, fekete-keretű aranytányérokkal, az arany-
tányérokban kék folttojások, fehér folt-lepények, sárga
lángfodor ajkuk fölött szárnyas fekete mirigyszeder-bajússzal, a
lila mirigygombóc-fejűek, fejükön sárga folt-szárnyakkal,
a fehér csíkbordázatú fekete gumitehenek, a fekete-fehér-gyűrűs,
fehérpettyes, kristály-tövisfa-testbajszú húzódások, a tizenkét
gumitőgylábú, kocsonyaszarv-farkú, gyűrt zöld gumiőslovak,
ott esznek, rágnak és harapnak zöld kocsonya-koponyával,
zöldpórusos gumigombóc-fejjel, amelynek piros szőrkoszorújában
fekete szem-foltok lobognak, s gyűrt barna hártyabuborék-
arcukból, gumitakonyhurka-mellkasukból sárgacsíkos fekete
gyöngycsigolya-lábak hernyósodnak elő fekete karom-
sarlókkal, mint fekete kitinhurka-fogak. Jaj, jaj gyönyörűen
ott virágzanak a kefék, a bojtok, a pamatok, a fésűk, a
pamacsok, a lábak: a sarló-csokrosak, a fésűbokrosak, a kék
karom-kesztyűsek, a szőrös-pikkelyes-pórusos-hártyasejtszitás-
tüskeleveles kétszerkelyhesek, amelynek két pikkelyszőr-fülkagyló
kehelylevelén ragacsos kristálytűbőrözet ragyog, s benövik
habpikkelyfelületét a kristályszőrök, üvegtüskék, üvegszarvak,
pórus-pikkelypamatok; a lábak, a szőrtüskés kitincsuklóvégűek,
ahol a csuklóknál pontszemű ikrákból összeragadt gombóc a kéz, vagy a
lábfej, s ragyog, mint szőrös, gyöngyökből ragasztott golyó, amelyből
nagy sarlós-szárnyú kitin-horgok nőttek, izzik, mint
embriókkal töltött gömbpetecsomó, fekete-szemgolyós habbuborék-
csomó, gyöngymirigyes gömboldalán két üvegbuborék-tojással,
amelyben fekete szemgolyók űlnek, mint tojásban a sárgája,
és csupa izzás, csupa remény szőrös kristálybuborék-golyó-egésze!
Ó, a létezés mennyi szerve, gödre, ürege, szervecskéje, szerv-részlete,
alkatrésze, fészke, mennyi páncélja, hártyája, mirigye, habja,
tömbje, teste, építkezése tette dolgát, akarta önmagát, akarta a mást,
az izzást, lobogást, öldöklést, harapást, a befejezhetetlent és a
befejezést, az elkezdést, a halált, a szerelmet, születést, itt
kürülötte a virágzó halálon, mennyi elkezdés és mennyi álom, mennyi
indulat és mennyi valódiság, rügy, sejt, kristályok a növény-
levelekben, szín, láng, megdagadt pete a petefészkekben, lüktetés
a sárbordás sárzsák-barlangokban, dobogás az algákban, hidrákban,
szivacsokban, a béka orrlikának szaglósejtjei, a szaglósejtek elektromos
kisülései, a csiganyelvet fedő reszelő-lemez, az ősi
tiszta ráspoly, harasztok halál-zörgései, szőlőkacsosan
bepödört szívókák, potrohok, szirmok, szárnyak, szívek, tüdők,
fekete-moharózsa-szemű, aranyálarcú darazsak, arany-állkapcsú, arany-
állkapocs-csontú, aranycsontváz-fejű, fekete mohaálarcos méhek,
atomok, gének, savak, molekulák, a sejtszájak, a paraziták,
a sejtbelső-lakók, a sejtszövet közötti állomány lakói, az
ostorosok, az ostortalanok, az egész testfelületükkel-táplálkozók,
a kék, zöld, piros, fekete, aranycsíkos, aranypettyes, fehér moha-
kockákból, kristálykockákból, zománckockákból összeragasztott legyek,
a moha-pepita, zománc-pepita legyek, szemeik: tömött kristályszivacs-
párnák, dagadt kristályvánkosok, fekete szőr-rózsára ragasztott kristályrózsa-
párnák, zöld moharózsára ragasztott kristálylép-kocsonyaviasz-vánkosok,
rovarok, méhek, denevérek, madarak, pókok atkái, a tücsökfej,
tücsökláb, tücsök-csáp piros atkái, a rovarok alsó-állkapcsi
szaglószervei, alsó-szájba épűlt szaglószervei, virágkoporsók, virág-
temetők, halálos mézlepény-szemfedők, halálos méregmirigy-
kehelyravatalok, a nemi-petézési ösztönöket izgató virágok, a
döghús-ürülék-vizelet-rothadás-erjedés-virágszagok, a dögszagú
virágszeretkezés-kancsók, a húgyszagú virágmegtermékenyítés-
várakozó-kürtök, a csőszerű pártává nőtt sziromlevelek, a
mirigysejtváladék-belsőfalúak, a pártacső befelé-álló ferde
szőrkoszorúja, a virágveremszervek, a cafrangos, szöszös virágszélek,
a csillótestek párzás-ingerlése, a zárószőrök, a váladékcsöcs-szőnyeg
csúszóövezet, a lánggal-ragyogó, a fényfolt üst-aljú, a járópárnás-
lábú legyek, a mirigyhab-párnás lábúak, akik a csúszóövezet
mikroszkópikus váladékrész-rácsozatán lecsúsznak, s míg
a mirigy-gombóc lábpárnák a halálméz mirigyszőnyegén
lecsúsznak, átdereng tisztán és reménytelenűl a koporsóablak,
amely mögött a halottak szőrös viasz-pehely arca világít, hogy
látni a viaszpórusok, viaszsejtek peremét, pettyüreg-koszorús
mintáit, hogy látni a szemfedő alatt a zöldhabos sárga vicsorgást,
a zöld viaszpikkely-szemhéjakat, a pórusos sárga orrlik-kelyhekből
a zöld tajték-gomolygást, hogy látni a harmatot a homlokon,
az árnyékot a márvány-dombokon, a szemlencse-eltaknyosodást,
jaj mennyi, mennyi élet és halál volt, mennyi élet égett, mennyi
halál lángolt, mennyi halálkendő, moha-ravatal virágzott, mennyi
szülőágy, magzat és anya gyászolt, mennyi újjongás és mennyi
öröm volt, mennyi megadás és mennyi lemondás volt
körülötte, mennyi, mennyi álom, itt fönn e zöld kása-vadonban,
és túl, túl, túl a halálon, jaj mennyi, mennyi élet és mennyi halál
volt, mennyi élet égett, mennyi halál lángolt körülötte, mennyi
sejtelem, mennyi láz, míg ő az indával, levéllel, virággal, gyökérrel
benőtt vad kő-úton gázolt, szegény vak, vak, vak árva Barom,
mint egy ős-szomjas őskazuár, a Genyornis, mint egy Aepyornis,
hatalmas pikkelyoszlop-lábaival, a kőszikla-karmúval, a
kősarló-sarkantyússal, az őspikkelyzetűvel, míg ő az
Emberiség halál-kőútján gázolt, lángot lottyantva, kő-füstöt
lobbantva irgalmatlan őslépteivel, mint a Dinornis,
mint egy más csillagszigetről az árva Földgolyóra
úszott óriás Kőmozaik-jelenés, kaktuszrózsa-fejű Kőrózsa-
jelenség, mint egy rózsaszín angyalt derekáig lenyelt
Stegocephalus, s az angyal ott sikít szájában irgalmatlanúl,
ott vergődik szárnya rózsalobogással, ott vonaglik törzse véres
bugyogással, ott füstölög szája isten-átkozással, jaj mennyi
élet égett, mennyi halál lángolt, mennyi, mennyi élet és halál volt
körülötte, míg a fémekkel-egybeolvadt halál-úton gázolt,
mint egy embertörzsű őspáncélöves, mint valami óriás Glyptodon,
a pikkelyes ősemlős, a négyméteres hátpajzsú Ősemlős-öreg,
talán a pikkelyes Ősemlős-isten maga, aki a zöldmoha-
Földgolyót sírva bejárja, a Mindenség fénytelen moha-pöttyét,
mert a Föld is árva és maga is árva, az árvaság árvaságba vala
bezárva, az árvaságban árvaság lakik, mint a dolgok burka alatt a titkos
rejtelem, mint a dolgok tengelyében, magjában a megváltó sejtelem,
mint az isten-anyában a megváltó isten-gyermek, mint az istenanya magzat-
burkában a titkos, titokzatos titok-embrió, mert az árvaságból árvasság
virágzik, talán a pikkelyes Ősemlős-isten gázol itt a
véres kőúton, a négyszögletes fénytelen kő-pikkelyekkel borított,
a kőmozaik-hátpajzsos, a kő-mozaik homlokpajzsos, a kő-
mozaik derékpajzsos, a kőgyűrű-harmonika-testű, a kőgyűrű-
pikkelyes-lábú, a kőgyűrű-pikkelyes-farkú, amely, mint óriás
kőpikkelykorongokból-fűzött ős-vastag ostor ágazik ki kő-
mozaik-félhordó hátpajzsa alól! Talán a hegyes homlok-
sisakú kilencöves Ősisten-tatu gázol itt a lángzó, véres kőúton,
az Óriás-tobozka-isten, az óriás Kő-toboz-halál, aki
halhatatlan halandót keres itt a földön lihegve, hogy megállván
előtte meghalni összerogyjon, mert meghalni sem jó egyedűl, jaj
meghalni sem jó egyedűl, s míg ráemelné kis arany-ablakú, eres
kőgolyó-szemét, hosszú ragacsos nyelvét mellcsontja melletti
csőtokjába visszahúzza, mert hosszú ragacs-buzogány nyelvével
eddig a lázas csillagbolyokba kotort, extragalaxisok tűzspirál-
kürtjeibe kotort mohón, s a nyelvére tapadt csillagokat
bezabálta, hogy füstölgött, lángzott, fortyogott szájában a
csillagkása, hogy szájaszéle, nyelve, foga, szájpadlása, torka,
nyelőcsöve és gyomra teleragadt lángzó nagy csillagokkal,
füstölgő aranycsöcs-halmazokkal, sistergő aranycsöpp-világokkal,
aranypikkelyekkel, mintha egy gyík aranyhalat zabálna,
s ha únta már a csillagot zabálni, mert teste puha rózsabarlangjait
égette nagyon, nagyot kanyaríntva nyelve mirigyszalag-ostorával
rózsaszín angyalai közé csapott, s úgy nyelte az angyalhúst, angyal-
jajongást, angyalszárnyat, angyal-átkot, mint krokodílus a rózsaszín
flamingót, s ha ürített: üres csillagcsontvázak, behorpadt
égitest-koponyák, angyalszárnytoll-csontvázak és kristályfogsorok
valának salakjában elkeverve, mint a megkövesedett tengeri csillag, mint a
megkövesedett ős-sárkánymadarak, gyíksárkányok, Pteranodonok, megkövesedett
tengeri dinnyék, őspáncélosok, őshalak, ős-páfrányok, ős-harasztok,
őslevelek, ős-tollak, mint a madarak füstölgő, véres ürülékében a pórusos
kitinszárnyak, páncélpajzs-szárnyak, csigolyás csáp-fésűk, sáskák
óriás kristályfacettakéve-korong szemei! Mint a bagolyköpetben a szőr,
a csontocskák, fogsorocskák, kitinváz-részek, karmok, csőrök! Talán a Halál
kereste itt a Halált, mert irgalmatlanúl únta már a létet, talán
a Halál gázolt a halál felé itt, mert meg akart vala halni
már, mert halál nélkűl nincsen bizonyosság, halál nélkűl
nincs lehetetlenség, halál nélkűl irgalom hiába, halál nélkűl
a Mindenség gyáva, halál nélkűl nincs megmaradás, halál
nélkűl nem érdemes élni, halál nélkűl halott a Mindenség!
Ment vala irgalmatlanúl és irgalmatlan lassúsággal a lángzó,
véres kő-úton, ment vala tántorogva, támolyogva, csipádzva
és vakon, ment vala egyre-irgalmatlanabb ember-szívveréssel,
szuszogva, tátogva, fulladozva, forró rózsapárákat fújva,
vérpermet-ködöket, piros gőzpamacsokat is fújva talán, mert
percenként háromszázat is verhetett apró madár-gyorsaságú
ember-szíve, míg sárkánygyík ősbálna-szíve, a lassan-rengő
ősbársony-harang, percenként ha vert ötöt-hatot, ment
vala az őrjöngő tiszta, tiszta fényben ez a szánalmas, szegény
Szívverés-összevisszaság, ez az egymásnak-ellentmondás Kettős-
szívütem, ez a Szívverés-lassúság-szívverés-gyorsaság, ment
vala irgalmatlan magányban és irgalmatlan árvaságban ez a
Mindenféle-összevisszaság, ez a Tyrannosaurusláb-emberkéz-
emberfej-sárkánygyíktörzs-emberszem-kőcsengős-Glyptodon-farok-
Összevisszaság, s ezen belűl is összevisszaság, hiszen valának
óriás kőoszlop-őslibalábai, kőgumilap-úszóhártyás Dinornis-
lábai kakas-sarkantyúkkal, hatalmas kőpikkelybokaág-
kardokkal kőből és palából, s teste, feje, keze is össze-
keveredett vala mindenféle lény őshagyatékával, és maradék
jelképeivel, ősjelzés-kinövéseivel, hiszen koponyája egy bika-
békáé is lehetne talán, óriásvarangyé, ökörbékáé, s feje, mint
a fehér axolotl-fej, a rózsamoha-fülkagyló mögött kis
porcogó-kürtőkből kinövő külső-kopoltyúkkal, piros mirigy-
tollakkal, rengő cafrangos tüdőlevelekkel, melyek mint piros
csótárok, bíbor kakasfarkak, tüdőszínű buborékvirág-bóbiták
rezegtek, hiszen kis gumibársony emberkezének újjavégei tapadó-
lencsékkel, gumigombokkal, s azok fölött, vagy azok alatt rózsakő-
sarló, rózsakőforgács, kővirágszirom körmökkel, vagy karmokkal
valának fölékesítve, mintha levelibéka, gekkó, leguán, tarajos-
gőte és emberkéz keveredett volna össze kezeiben, emberbőr, gumibőr,
kocsonya-bőr, fehér-üveg axolotl-bársony, s benne a nemek is össze-
vissza keveredének, a nőstényivarszervek és a hímivarszervek összevisszasága
vala ő, a mindenféle-lehetőség önmagába-sűlt, önmagába-töppedt
hermafroditája, pénisz, herezsák, kloáka, tojónyílás kőzetes és rózsamoha-
bársony együttese és céltalan, értelmetlen sokasága, kajmán,
őskazuár, férfi, házascsiga, béka, madárszerűség
ivarszerveinek bolondos és tréfás találkozása, s rengő, kövér,
kicsi csöcsei is valának, kis szőrös asszonyemlők vörös szőr-
mellényes férfi-mellkasán, s talán hasa alján is valának
valahol csecsek, valahol a sárkánytörzsvég farok-kiágazása
kezdete alatt, vagy az óriás kockás kőmozaik-őskoporsófödél-
hátpajzs kőfodros széle alatt, kőkagyló-legyezőkkel csipkésen beszegett
óriás kőpikkelyszoknyája alatt, a puha, mohos és rózsaszőrös
rózsaszín has páncéltól nem védett részletein, mint az elefánt
két hátsó kő-oszlop lába puha összenövésinél, a lágy anyagból
rózsásan kifürtösödve, mint a rinocérosz kőpillér-combjai
között a gyűrűs és szivacsos rózsacsöcsök, mint e két óriás-emlős
hasának, akik boldogan röfögnek, kő-trombitálnak, szuszognak,
fújnak és nyögnek, ha a combok közé a kis kő-tüskés kő-fejek,
fölfele visszatekert kő-trombitás fejek visongva befúródnak,
s puha kő-csőr ajkukba, tompa kő-buggyanás ajkukba fogva a
dagadt tőgyfürtöket, izzó csecseket, nagyokat szíva, nagyokat nyelve
döfkölődnek és toporognak, igen, talán neki is valának
csecsei a sárkánygyík-has valamely rejtett részletén, mint
az anyakocának, talán a homorú, kő-ráspolyokkal hosszában
lécezett, kő-reszelőkkel gerendázott, kőfogsorokkal, kő-
boronákkal és kő-fűrészekkel pántosan, szalagosan és fodrosan
benőtt hátú haspáncél kőlikaiban, a kő-ráspoly-csíkozás
korong-nyílásaiban, ahol az emlők úgy űlnek talán, mint
kőkútban piros mohabékák, vörös varangykirályok, szőrösen,
mirigy-gyűrű-csigaházasan, nagy pórusos rózsagombokkal és
piros mohamályva-tányérokkal. Igen, kan és emse, kakas és
tyúk, csigabiga és madár, bika és tehén, bak és nőstény,
csődör és varangyasszony, sárkánykanca és békahím, férfi és
varánuszgyíknő, övesállatfiú és szíréngőteszűz
virágtalan összekeveredése, hermafrodita hervadott együttese
vala ő, mindenféle zavaros és egymásba-zárt összevisszaság,
ez a lihegve, fuldokolva kapkodó-lélegzetű, akiben mindenféle
tüdők is keveredének bizonyára, hisz óriás kő-sárkánygyík
másodteste is lélegzett valahogy, s vala kőpikkely-sárkánygyík
másodtestének trachea-rendszere is, óriás légzőcső-szövevénye
testének, mint a bogaraknak, dög-másodtestében óriás levegő-
csövecske-hártyaüvegfák, mintha sárkánytestében befelé-nőtt
puha üvegcső-erdő virágozna és füstölögne, egyre-vékonyodó
ágbokrokkal lombosodva egészen a sejtekig, a sejtmagokig,
s kőgyűrűs kút-stigmái ott füstölögnek, ott gőzölögnek a test-
páncélzat pikkelyei, levelei, toboz-szirmai, palái felületébe
szájadzva és törve, mint télen a kutak a deres udvarokon,
ahol deres csipkecsontváz-koronával mereng a virág-esernyő, az eltaposott
varangyosbéka mirigy-csillaga, a sárga, pórusos porcogó-gyűrű-
orrlikú zöld moha-mirigy-csillag, a deres kis ecetfa, a kút-
kerék vaspántja, a vödör, az öreg kutyaház. És valának
bizonyára őslégcsövei és valának óriás trachea-tüdői is, mint a
póknak, a hasi légzőnyílásokból, légzőkapukból tág hólyagba
torkollók, amelyekben boldogan reszketnek vala a hólyagfalhoz
egyik végükkel odanőtt tiszta őslemezek, mint a cserebogár kitin-lemezekből
rózsafát építő csápjai, a barna koponya-babérfák, ahol a csápszirmok
babérlevél-felületei kitinsejtsáncokkal tarajosak ötszögűen, s azok közé
barna kitin-kráterekben fekvő kitintojások arányosan elszórt fészkei
épülének. Igen, hiszen külső-kopoltyúi is valának, mint az
axolotlnak, s ki tudja nem valának-e rejtett trachea-
kopoltyúi is, a testpikkelyzet-összenövések réseinek bőrlégzése
mellett, hiszen annyifajta testeiben fölismerhető, kétágú
alakjával látható és titkos, láthatatlan, két-lényből-
összenőtt furcsa kentaur-testén jeleivel nem mutatkozó
titokzatos és rejtőző, rejtett lény összevisszasága vala ő,
annyiféle titkos, és megszottyadott, félig-elégett külsején
fölismerhető lény bonyolúlt összevisszaságának rejtett és nyílt
összetömörűlése, egymásba-szövődése és virágtalan, jövőtlen,
szerelemtelen, utódtalan egymásba-bonyolódott csoportosulása,
különös fölhalmozódása vala ő, hogy embertestében és szaurusz-
testfolytatása kőhárfa-taréjú kőmozaik-koporsó
burkolata alatt ott rejtőzhet minden titok és minden rejtelem
vala, mint az elképzelt isten szívében. Ment vala irgalmatlanúl
és irgalmatlan lassúsággal ez a folytathatatlan, vak,
reménytelen és jövőtlen Összevisszaság, ez a Se-fia-se-lánya-
se-utódja-se-földben-csillagokban-megtalálható-őse-se-apja-
se-anyja-se-rokona-se-ismerőse hermafrodita vak Virágtalanság,
ez a Semmit-szülés, Semmit-nemzés, Semmit-vajúdás, Semmit-
szeretés, Semmit-temetés árva, árva Világcsoda, ez a Múlt-
átka, Reménység-mosolya, ez a vak, vak, vak Vágyakozás,
Lihegés, Fuldoklás, Vakogás, Vartyogás, ez a most már tiszta
tiszta Mámor, aki jött vala talán más csillagszigetek lángzó
magányából, aki kilépett vala a Bűn homlokából, aki jött
vala a Büntetés Halál-szigetéről, átúszva a szörnyekkel-hemzsegő és csodákkal-
virágzó, tajtékos őskristály-életanyagon, aki kinőtt vala talán a világnagy
Ördögkirály oldalából a büdös és izzadt és tetves ős-szakáll-
szőrcsimbókú bal-hónalj alatt, a második és harmadik borda-
toll között, mint valami különös állat-ág, mint valami
rejtelmes ember-virág, az Ősgonosz büdös és tetves oldalából
kivirágzott kőszitabuborék-koponyás Bárgyuság, a kőcsövecskeponthálózat-sisakú Butaság,
a füstölgő, vicsorgó Ősgonosz tetves oldalából kinőtt tétova, tiszta
Jóság, csipás és vaksi Tehetetlenség, fuldokló, vakaródzó,
vartyogó varangy-Magány, aki nemzetteték benne önmagában
egy titkos ősgonosz-gondolat isten-nemzésű rejtelem-pillanatától, növekedék
az Ős-ördög büdös oldalhúsában, a vastag zsíros bőr alatt, s mikor már
születni megérett, előbb a rozsdacsimbókos, penészrothadék-szőrös
bőrt púpozta föl kőszitagolyó-emberaxolotl-fejével, aztán
csomósan és szőrbuborék-kupolásan kirajzolódott teste óriás
domborzatával az ősmedvebundás oldalbőr alatt, hogy az
ördög elkezdte a tetves szőr-púpot hatalmas kő-agyar körmeivel
vakargatni, mintha ősférgek fehér őscsomója nyüzsögne és
egymáson-tekeregve lüktetne odabent a véres genny-fészekben,
a bőrbarlang genny-üregeiben, aztán a kőtüske-hárfa-taréj
kőlándzsatoll-hegyei szúrták át a rozsdacsimbókos, büdös
bőrt, hogy oldala vala, mint mohás temető-kerítés rozsdás vas-
dárda-virág fogsora, mintha egy őssárkány csigolyatüskés-
taréjlevelű csontváza süppedt volna elkövesedett ősmohába,
s csak az óriás taréjtűk, a kőkaktusz-levelek, a kőeres kő-kardok
állnak ki a kőmohából, aztán a lüktető óriás szőrpúp nagy
reccsenéssel vérrel és lánggal fölfakadt, hatalmas láng-
oszlopokat, vér-gomolyokat, tűz-gombákat lövellve az
űrbe, a csillagok közé, tűzgolyókból növesztve egyre-nagyobb
tűzkarikákat, tűz-gyűrűket, lángkoszorúkat, tűzrózsa-
koronákat, tűzcsipkegallérokat, azokra tűzgolyvákat,
láng-kerekeket, tűzgombagomoly-arcot, tűzmoha-koponyát,
hogy rózsásan és véresen bevilágosodott a csillagok közti
tér, az ősfeketeség, s elsáppadának az arany-álarcú csillagok,
és elhomálylanak az ős-csönd tűzcsillag-kürtjei, tűzmirigy-fürtjei, tűzrugó-fejű
ősvirágai, mintha mélytengeri kutatóháló világító őshalak csomóját
fogná hálózacskójába, a hideg mirigyfényű rózsákat, liliomokat,
violákat, ő meg ott feküdt a véres, tiszta sebben, az ördög-
újszülötte Jóság, a vartyogó kis Örökkévalóság, a bűnös gondolat,
erjedt ősördög-akarat Ősvakarék-virága, mint piros kocsonya-
fészekbe ellett sziréngőte-csecsemő, mint vörös nyálhab-fészekbe
ellett tengericsikó-gyermek, a csupa üvegtüske, csupa üvegtaréj,
csupa üvegpáncélruha-lemez, csupa üvegcsavar, csupa üvegsisak-
szögletes-üvegmellvért-halcsikócska, mint egy piros mohafészekbe
ellett kőpikkelycsikótörzsű kentaur-csikó, aki ott fekszik
nyálasan, véresen, húgyosan a vérrel és mirigyes zöld habokkal
befolyt kentauranya-hátsólábak alatt a piros moha-almon,
s anyaméh-ragacsos szemeit nyitogatja, emelgeti a taknyos gyökerekké,
aranytakony-küllőkké összeragadt szempillákat, hogy anyja gőzölgő,
fölhasadt rózsa-hüvelyét lássa, a lassan, gumibuborékosan vissza-
gyűrődő piros mirigyzsákot, a csigaszarvként kitolódott és
csigaszarvként önmagába-visszabugyogó recés gumikocsonyatűz-
hüvelykürtöt, hogy lássa a tűzeres, lila liliom-kelyhet, ahogy
lassan becsukódik, egymásra hajtva izzó, párolgó ős-szirmait,
míg anyja óriás kék farokzászlója a széles hátra föl-
pöndörítve, mint nagy kék szőr-rózsa terűl el a gerincen,
a háton, a kék-arany-rózsaszín-pettyes, eres has-buborékokon szőr-szirmaival
lefolyva, s az asszony-kentaur aranypettyes, rózsaszínpettyes, tűzpettyes,
zöldpettyes szügyén-elhalnak a szőr-reszketések, vastag
érdudor-gyökérzet-remegések, míg a kentaur-asszony ember-
törzse tüzel és lángol a fényben, mint a piros moha-kútból
kinőtt vérbársony-rózsalángolás, és duzzadt, telt csöcsei,
a rózsakupolák, a kövér rózsamohagolyók tüzesen előre-
dagadnak nagy tűzbimbókkal, kék moha-erekkel, és óriás
arany hajkoronája lobog a tengerparti szélben, tűzbuborékokkal,
lángcsigákkal, tűzhólyag-sátrakkal vállaira hullván, hátán tüzesen
legöngyölögvén, nagy aranyszárnyakkal a rózsás szélben úszván, mint
az üstökös tűz-uszálya, s nézik a vízből-kidugott fejjel,
tengermohás, csigatüskés, kagylóleveles vizi-sziklán űlvén a
Sellők, Szirének, Zöld pikkelykürt-asszonyok, gyémánt-
tüske-bordás, pirospettyű-kocsonyahártyás kék farokuszonyukat
szárogató zöldcsöcsű Viziszűzek, a medúza-szemgolyós,
polipgyöngy-házharang-sisakú Víz-ősanya, a kristályharang-koponyájú,
piros tengeri-csillag-szemkeretű, viaszrózsa-szarvú, kék ránc-
gerendakoporsó-hasú kékbálnán lovagló Vizi-isten,
akinek látszik fejében hatalmas agya, mint piros ércsipkeháló-
kehelyben sárga labdarózsa, s fekete izomszalagkelyhekbe
ágyazott aranyszív-pupillás kék kocsonyadinnye-szemgolyói
az izomszalagoktól húzottan forognak, s látszik az is, hogy a fekete
izomszalag-kelyhek lábai, talpai mélyen beágaznak a szögletes üveg-
kristályhalmaz-koponyába, az üvegkockákból, üvegkúpokból és
üvegháromszög-csúcsokból összeforrasztott harangkoponyába,
a fekete mirigyszeder agyig, mint az átlátszó szúnyoglárva-koponyában a
fekete kocsonyakehely-szemek, s az üvegkocsonya-fej két oldalán
kristálypórusokból, fülkagylószerű üveglikacsokból üveg-kopoltyú-
pamatok, kristálysöprűk, üvegkefék legyeznek lélegezve.
Ő meg, a kentaur-anya, a merengő Vizi-álmodókra, a zöld víz-rengésben
tűnődő, bámuló Vizi-vándorokra, az újszülött tengeri-
liliom-koszorúkkal, tengericsillag-koronákkal, gyöngyház-
csikóhalakból-összehorgolt kehellyel, tengerirózsából szőtt palásttal
köszöntő Vizi-istenre, Víz-ősanyára, a teknőc-csontváz-koronás,
rája-csontváz-pajzsos, cápacsontváz-dárdás Vizi-halálra
ragyogva, büszkén visszanéz. Jaj, úgy feküdt ő, az ember-
sárkánygyík-csecsemő a Sátánkirály fölfakadt oldalában, a
véres tiszta sebben, mint ragacsos, taknyos és véres ősmadár-
magzat a föltört vérkocsonyás tojásban, míg az Ősördög
óriás kristálygyökér-karmaival ki nem kaparta onnan, mint
megőrűlt kengurú-anya vérhártyás, érlombos erszényéből a csöcsre-
ragadt-szájú, mirigycafatokba-kapaszkodó kengurú-magzatot,
s levágta egy lottyintással a tejútak, galaxisok, magányos
csillagok között az űrbe dühödten az aranyhajút, a pikkely-
puhát, mint orra tenyerébe-fújt csillagtaknyát, s húllt
pörögve, csavarodva, maga után végtelen kék bársony-örvényt,
korom-kürtöt húzva, húllt kék mohagyűrűtölcsért kavarva,
magát emberfejű pikkelycsigaházzá csavarva, emberkaméleonná tekerve,
a tejútlángolások, galaxislobogások, zöld, kék, vörös,
narancs, sárga, lila, mályvaszínű, májszínű és tüdőszínű
bolygópörgések, égitest-forgások között a zöld moha-golyó Földre, épp az
óriás zöld csipkelángolás közepébe, a párás páfrányerdő
lucskos zöldcsipkepajzs-zöldkristálytoll Édenébe! Mert
a világnagy Ördögkirály oldalából született talán, a Világ-
ördögkirály tetves oldalából, csillagtetvekkel-hemzsegő szőrzetéből
kitört Tűzözön hozta őt a Földre, a Világnagy Ördögkirály
oldalából őrjöngve kizúdúlt Tűzözön köpte őt véres
lángjai között a Földre, a Világördög robbanva megnyílt oldalából
a megméretett Földre hömpölygő Tűzeső hullatta őt a
Földre, a Tűzbéka-eső, a tüzes Véreső, a véres Lángeső, a
Tűzvirág-hömpölygés sodorta őt a Földre, talán az Ős-
sátán tűzzel-kifakadt oldalából pottyant ő a Földre,
mint a Tűzözön Arkangyala, mint a Tűzözön Megváltó-
fia, mint a Tűzözön ember-sárkánygyík Kentaur-angyala,
nagy tűz-szárnyakkal repűlt a Földre a tűz, a tűz, a tűz csipkés
hömpölygései, habos patakjai, piros véráradata között, mint
éghetetlen-testű új-Megváltó, mint a Bűn Keverék-hírnöke,
mint a Tűzözön éghetetlen Kentaur-angyala, a tűz-
harsona-nélküli, a tűzpallos-nélküli, a szárnytalan,
mert embertörzs-befejezetlensége és sárkánygyík-szügy-
elmetszése zavaros és különös, alíg-látható-átmenetű összeforrásánál,
a törzsvég-hátkezdet másodvállból kinőtt hatalmas arkangyal-kristályszárnyai
elolvadának és elfolyának vala buborékozva és füstölögve a
hosszú Tűzözönzúdulás-úton, mire földet ért, talán a megítélő
Tűzözönnel jött vala a Földre, látni a tűzben-elsorvadt
világot, a parázsgolyóvá-zsugorodott Földet, a parázskristály-
gombóccá összeroskadt Földet, a parázsszivacs-rózsává
rothadt Földet, a tűzkoponyává aszalódott Földgolyót,
hogy lassan elroskadván a Földgolyó-lángok, összeomolván a
parázskristály-tornyok, széthullván és elfoszladozván a tűzkristály-
temetők, láng-ravatalok, kristályparázs-koporsók, ott totyogjon a
Föld izzó piros hamujában, az élet forró maradék-porában, ott
kotorásszon a halál hamujában, keresve tűzzel-elroncsolt
embercsontvázakat, tűzzel-szétrágcsált város-csontvázakat, a tűz
virágzó fogsoraival szétrágott ország-csontvázakat, a Tűzözön
lángfűrészeivel szétvágott világrészcsontokat, tűzben-kirohadt
emberiség-csontvázat, állatok, madarak, növények elszenesedett csigolyáit,
a Tűzözön csipkés lángtajték-szájában elolvadt koponyákat és
álmokat, aranypéppé, kristálylekvárrá, gyémánt-mocsárrá olvadott
gondolatokat, vágyakat, akaratokat, áhítatokat, mámorokat és
tündökléseket, aztán hosszan tűnődve megállván, merengő
arcát reménnyel átitatván, verejték-álarcát arcáról ledobván,
kék gyöngyházkéreg-álarcát arcáról letörvén, mint üveghólyag-burkot
arcáról a Hajnali Merengő, mint a csönd kristályálarcát fejéről a
halottat-virrasztó Hajnali Férfi, hamu-kesztyűit lehúzván, igen, tűnődve hosszan
toporogván, mellkasa piros szőr-ajtaját kinyitván, mint titkos rózsa-
kaput, mohos és virágos szügye kőcsöcsös kőpikkely-ajtaját ki-
nyitván, mint titkos kőbárka-ajtót, hiszen ő a Bárka és ő
vala Noé is, ő az Önmaga-minden-Megmaradás, hiszen ő
vala a Tűzözön Bárkája, s Noéja, hiszen ő vala a szent
mánysi-nép, s a mánysi-nép nyárfatutaja is, a tokhalbőrből
készített hétrétegű takarósátorral, s ő vala a szent tutaj köldöke és
köldökzsinórja is, a szent Földanyával összenőtt, a szent rögzítő-
kötél, s ő vala a tiszta halzsír is, a tüzes vizet oltó, ha tutaja
valahol tüzet fogott, igen, mellkasa, s szügye rózsa-pikkely ajtaját kinyitván
szíveibe nyúljon, s merengve nagy marokkal szórja, tűnődve,
áldott tiszta kézzel szórja a szívekből kivett magokat, tiszta
tiszta kézzel és mosollyal szórja a Föld meleg hamujába a
virágmagot, növénymagot, bozsgó zöld pettyfelhőkben, nyüzsgő
aranygolyó-szárnyterüléssel szórja a virágmagot, növénymagot,
szórja fehér gomolyfátylakkal, gyöngyfejű, gyöngyostorkájú hemzsegés-
szárnyakkal az ondót, a spermát, a petét, ember-ondót, állat-
petét, férfi-spermát, asszonypetét, rovarpetét, állat-spermiumot,
nagy izzó fürtökben az ikrát, a halasszony-tejet, embermagot, állatmagot,
rovarmagot, virágmagot, növénymagot, szórja, szórja, szórja
kifogyhatatlanúl az élet magjait, kimarkolva megváltó-
szíveiből, szórja, szórja, szórja a boldog halál magvait,
totyogva lassan a meleg hamu-sivatag Földgolyót bejárván,
míg óriás csipkés kőlibaláb-talpnyomai a lázas világhamuba-írt ős-
csillag-betűk. S mikor már a hamu-bundás Földgolyót
bejárta, s a Tűzhalálban kihamvadt Földgolyót beszórta
tiszta magokkal, merengve a megáldott magányban megáll, s várja
kétszer-szent türelemmel, hogy megnyíljon a Mindenség
szíve, hogy a szent, szent, szent Vízözön a Mindenség szívéből a
Földre áradjon vala, a csíráztató, az egybesodró, a tápláló,
a fölélesztő, a megnövesztő, az összetapasztó, a burjánoztató,
a megvédő, kibomlasztó, a létre-fakasztó, életet-dagasztó,
sarjaztató és egymásba-árasztó szent, szent, szent Vízözön,
s legyen vala általa a Föld gyönyörű szent Élesztő, a Lét szent
Kenyértésztája, az erjedve-földagadt élet buborékos, szivacsos
sűrű lángja, tápláléka, hite, anyaga, reménye, lüktető boldog
Ősgömbhernyó, amelybe az Élet Fűrkészdarázs-angyala tojta
megtermékenyített petéit, s míg tojócsövét a pórusos gumi-
selyem-bőrrel födött kocsonya-ősanyagba szúrta, óriás arany-csontvázas, arany-
recehálózatú, aranygyökér-szitás, aranydrótrácsozatú darázs-
szárnyait, a hártyaüvegablakúakat, a tűzpettyeseket, a korompettyeseket, arany-
tányérosokat, bíbor-foltosokat rezegtette a csillagok között keményen,
ember-arcú angyalfejét, a fekete vadlósörényűt az égre emelte,
emberkezeivel a kövér ős-gumihernyóhátba mélyedt, mint a béka-kan,
ha szerelmes asszonya mirigykoporsó-hátán csücsűl, s asszonyát ölelvén mirigy-
hasába fúrja lencsés kocsonya-ujjait, egész a tüdőkig, hogy
kiserked vala a habos lila tüdővér, asszonycsípőjével összenőtt darázs-
potrohát behajlította, mert koromgyűrűs és aranypántos kitin-
szelvényekből összetolt szőrös harmonikahordó potroha vala neki, mint a
darázsnak, kis kék mohakopoltyú-fedős lélegzőstigmákkal,
s valának lábai bütykös, pórusos barna csontvázlábak, mint a
darazsaknak és valának asszonycsöcsei, kis rengő rózsalabdák.
S lészen vala majd a szent Csírázásból, a szent Dagadásból,
a szent Erjedésből, a szent Élet-tésztából, a szent Táplálékból,
lészen vala a szent sűrű Lángból Ember, Madár, Féreg, Állat, Növény, Virág!
Jaj, jaj talán a Tűzözönt kibocsájtó oldalú világnagy
Ördögkirály vágta őt a Földre, mint taknyát a régi öreg katona,
hogy lássa az elpusztított világot, nem a lángot, de a láng után
a hamvat, nem is a lánghalált, de a bizsergő, roskadó hamu-
ősnyugalmat, hogy lássa a Gőg, a Reménytelenség, az Öncélú-
kurvaság, Élet-tehetetlenség, az Ősbuta-téboly mire képes,
hogy mit tud az Ördög tenni vala, hogy bebizonyítsa magának
önmagát, hogy lássa vala, mire képes a világnagy Ördögkirály,
a fekete Királysátán, a világnagy, kan Sátánfejedelem,
aki ott áll a Világmindenség tengelyében, a virágzó Világegyetem
közepén, mint egy óriás gorilla, akinek hatalmas denevér-
szárnyai valának, fekete csontágas piros bőresernyők,
a szárnyküllők mohos csontujjvégein óriás kőcsiga-karmai valának,
mint a keselyűknek, feneke óriás bíbor mirigyrózsa, iszonyú
medvelábszárai talán egy másik űr kristálybuborék-héját betörve
a másik űr csillagfürtjei között lógnak, a görcsös, pikkelyes kősziklagyökér-
csavarodás lábakkal, az óriás, csipkés-szélű, kőmirigy-
kakastaréj-sarkantyúsokkal, vagy állnak a másik űr
gyémánt-szívén, mint irgalmatlan sárkánytalpak, tűz-pikkelyes
csonthordó-lánc lábujjakkal, fekete kőmozaik úszóhártyákkal,
őskőzet-sás karmokkal, büdös kérgekkel, irgalmatlan négy-arcú
feje egy újabb űr gyémánthártya-buborék csöndjét bezúzva
egy újabb űr tűz-koronái, kék csillagpártái, tűzgyűrűi és
lángkürt-őscsigaházai között imbolyog, mert négy arca vala neki,
talán négy-ágú feje, egy medve-fej, egy varangyfej, egy lófej,
s egy imádkozósáska-fej, s négy fejei fölött véres fekália-
hurkákból és kurva-szívekből font korona lebeg vala,
árulók, gyávák, gyilkosok, hazugok, tolvajok, ringyók, utánzók
szemgolyóival bőségesen és sűrűzve kirakva, ott pislognak
a mindörökre szarba-dugottak, az asszonybékák, férfivarangyok
és büdös könnyel bugyborognak e véres szar-korona és ringyó-
szív-koszorú gőzölgő fonataiban, mint a büdös mocsárba, tószéli
rothadás-illatú békalencsekásába a szemgolyókig besűllyedt mirigykakas
békák, a mirigyasszonyok, hogy csak véreres kőkéreg-szemhéjuk, aranyfalevél-pupillás,
repedezett kőkocsonya-szemgolyójuk látszik ki a büdös
zöld latyakból, törzsén vörös szőrfürt-lombozat vala,
vörös szőrcsimbók-ing, combjain piros szőrcsimbók-gatya,
egyik keze, mint a gorilláé, ráncos piros ősgumikesztyű, kékpala
köröm-korongokkal, fekete szőrcsokrokkal, körmei alatt
hemzsegő nyüvekkel, férgekkel, pondrókkal, kukacokkal,
amelyek néha a körmökre tekeregve kimásznak, vagy pörögve az
űrbe hullnak, a galaxisokra potyognak, másik keze mint az Ájtatos Manó
fogókarja, zöld pórusos kitinpáncélkesztyűbe bújtatott vállig,
a könyök zöld csontgolyója, barna bütyöksisakja egymásba
épűlten nyikorog, ha csillaghalmazok között kaparász barna
kitinkesztyű-kezével, a kősarló-körművel, alsó karcombja
óriás zöld kristályszög-fésűvel, üvegszigony-taréjjal ragyog,
mint a végzet, s köldökéből is egy kéz nőtt ki vala, mint a
levelibéka keze, óriás mirigyes kocsonyafa vala ez a harmadik
kéz, zöld kocsonyaágakkal, ág-végükön véreres-rácsozatú, piros
ércsontváz-levélmintázatú óriás cafrangos kocsonyalevelekkel,
s vala háta két púppal megáldott, mint a tevének és
valának térdei, mint a kazuárnak, és vala irtóztató nagy szőrtelen
piros zacskója neki, amely a térdekig lóg le, nagy piros
sejtekkel, nagy piros mirigyekkel, nagy piros pórusokkal, mint a
kakas vörös mirigyzsák-szakálla, mint a pulykakan lila, fodros
mirigylebeny-szakáll-tokája, vala óriás piros erekkel
befuttatott piros herezsákja, s abban hatalmas őstojások,
hogy úgy nézett ki vala piros herezsákja, mintha két óriás szív
lógna piros ütőként piros bőrharangban, s vala fúrkója, mint a tűz,
nagy bíbor gumi-csengős pikkelyszárú ősvirág a fekete
ősmoha-temető-ágyékból kinőve, mindíg dagadtan, sose
hervadtan, ércsomós-sisakú ősbuzogányfejével egy
harmadik űr kristályszűzhártyáját betörve itt dagad vala a
harmadik űr közepében a galaxis-tűzkoszorúk, őscsillag-
korallházak, kékgyűrűs, zöldgyűrűs, aranygyűrűs, vörösgyűrűs,
lilagyűrűs csillagok között, mint egy ősállat ősrózsa-feje, mint
egy bíbor húsfodor-rózsába ültetett szemlencse-nélküli ős-
szemgolyó, s a folytonos gerjedettségben ágyéka forró lucskát,
tüzes magvakkal hemzsegő spermáját a csillaghalmazok között
sugárban szétlövelli, mint Gilgames bikája, hogy valának
azok a Gonoszság Tejútjai, a Megtermékenyíthetőt
nem ismerő, sárkányfarkú koponyákkal nyüzsgő tüzes
kása-csurgások, halotti ködspirál-folyások, forró halál-szalagok, tüzes
Őshalál-bálnafújások, óriás fehér kocsonyabóbiták, s vala hasában
iszonyú korgás, végtelen kőhordógörgetés, belében hánytorgás, széldagadás,
hogy egyre csak durrog nagy szelekkel, láng köpettel, vér-
viharzással, zöld fosással, mert vágyná vala az Ősgonosz, a tehetségtelen
Tiszta-rossz, a kurva-kan Királysátán bebüdösíteni a mámoros
Mindenséget, a halállal-virágzó Mindenséget, a Mindenségben milliárdszor-milliárd
virággal illatozó és virágzó szent, szent, szent Világfát!
Jaj, talán a kurva-kan Sátánkirály oldala köpte őt a Földre,
a tehetségtelen és kegyetlen Ördögkirály, aki ott áll a Mindenség
tengelyében, talán az önmagával oly boldogtalan Ősgonosz gondolta
ki őt és hullatta őt az embertől-árva, árva Földgolyóra, a
lángoló csillagképek közűl, az őscsillagkép galaxisainak tündöklő
gyémántkristályrács-szerkezetű tűz-épülete csöndjéből,
talán az Ősgonosz-király egy vad spermacsomója csöppent a
párás páfrányvadon közepébe, valami láthatatlan őshüvelybe,
valami láthatatlan méh-nyálkahártyába, valami láthatatlan,
titkos, titokzatos petére, hogy megtermékenyítvén azt öntudatlan
akaratával, az Őspete önmagát önmagával részletekre-osztva embrióvá
alakúljon, hogy megvalósúljon a Páfrány-Ősanyában, s titokzatosan
megszületvén, s fölfújt gumiállatként emeletmagasra növekedvén
ott legeljen, ott vartyogjon, ott zabáljon a párás páfrányerdő zöld
csipkeláng-rengetegében, ott ürítsen és ott hortyogjon a zöld
őscsipke-csáp-vadonban, a gőzölgő, lucskos zöld-homály-állapotban,
hogy keverék keze ujja-bögyei, mint apró sárga, kék, piros, pettyezett, csíkozott,
szalagos, foltos, gyűrűs, puha kőmirigykancsó-levelibékák ültek a páfrány-ágon,
a szőrös és pórusos és kemény zöld csipkeláng-csillag oldallevélen, ha álmában
odamásztak pihegni, mint lüktető kőmirigyrózsa-hasú, mirigybuboréktokájú levelibékák;
aztán onnan lassan és végzetesen kivonszolódván, mint egy hatalmas
házas őscsiga, kivonszolódván kíváncsian az őrjöngő tiszta,
tiszta fényre, a keverék-vadak, zagyva virágok és a könnyű,
könnyű könnyű tiszta madarak közé, a tiszta dalt, a dalt, a
dalt, a tiszta, tiszta dalt keresse, a virágtiszta-éneket,
hogy múltját keresse és önmagát keresse és jövőjét keresse,
a bársonykürt-bársonyhangokat, az illatos virágharang-zenét,
a tiszta ősi illatfuvolákat fújó szájakat, a párolgó, pórusos, zöld
növénypikkelyekből-ragasztott pikkely-hegedűk, arany bibeszőr-
vonós zöld pikkelyvonók dallamát keresse, s a növényhegedűt,
virágvonót fogó kezecskéket keresse, a tiszta vállakat és tiszta
állakat, amik a lepkék pödörnyelveként bepödört szőlőkacs-
fejű, hínár-húros pikkelyhegedűket a testhez szorítják,
hogy a csipkés és fodros, színes szőr-zsindelyes, lángfoltos, kék-
pettyes lepkeszárny-csöngettyűket megkeresse, s a színes porral felhőző,
aranypermettel-csengőző csengettyűket szorító ujjacskákat
megkeresse, hogy a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal forrását
megkeresse, hogy a reménység forrását megkeresse, hogy tiszta
szép halálát megkeresse, hogy ott ácsorogjon boldogan mosolyogva
a szép Reménység virágzó Gyermekfája előtt, hogy bőven és
bőségesen kortyolhasson a Reménység édes Gyermekillatából,
hogy bőven és bőségesen ihasson a tiszta, tiszta Dal mámorából,
hogy a dallal, a dallal, a tiszta, tiszta dallal minden sejtje legtitkosabb
közepéig betelvén átitatódjon édes illatokkal, Gyermekdal-
virágszagokkal, mint hatalmas éhes szivacs, a tisztaságra-éhes Ősszivacs,
megtöltődjék Gyermekdal-ámulatokkal, nem világzajokkal, nem
állathangokkal, nem csillag-zúgásokkal, angyalharsonák vad
hermafrodita-dicséretével, nem is anyagokkal, az anyag
tömegével, rostjával, taknyával, vérével, csontjával, levével, de
illatos tiszta Gyermek-fénnyel, az őrjöngő tiszta, tiszta napcsillag
lángszívókáitól, tűz-szívócsápjaitól hervadottra és merev
keményre kiszívott, kiszáradt támolygó vak Ős-szivacs, s
ha már virág-zenével és illatfénnyel, tiszta, tiszta, tiszta, virág-illatú
Gyermekdal-mesével egészen betelvék, lénye végig betölteték,
hogy teste pórusaiból már pirosan és fehéren és kéken, illatosan
kivirágzik a dal, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal, mint óriás
korallvárak csipkés és likacsos-peremű kristálypórusaiból a
a polipok, hogy ha már dallal, illattal, virággal, az éneklő szent
Gyermek-világgal egészen betölteték, s maga is dallal-virágozván,
mint Rózsafa, Jácint-templom, Liliom-kastély, Nárcisz-csillag,
ott haljon meg a virágzó Gyermekdalok virágzó Ősfája alatt, amelynek
hatalmas viráglombja a csillagokig ér föl, ott virágzik a kék csillagok,
csillagképek, fényködök, tűzkörök, gyémánt-ősköldökök közt
lángolván és illatozván, s szagos és lángzó ősrengeteg-viráglombjai
között szakállas istenkék, Medve-apák, Rénszarvas-anyák,
Jávorszarvas-fiúk, Hattyúlányok, arany koronás Békakirályok,
Huszárok, Katonák, Madár-istenek, Csillag-istennők, Világ-ősanyák,
Szárnyas Fény-emberek, Hétfejű Sárkányok, Gólyák, Gilicék, Vándor-fiúk,
Gyöngymadarak, Gyöngyös-koszorús Testvérkék, szent Pelikánok,
Tündérkirályok és Varangy-angyalok lakozának! Amely ott reng,
remeg, rázkódik, lángol a csillagok között, édes virágporfelhőket
lövellvén a csillagokra, csillagközti térre, csillagok arcába,
orrlikába, a Mindenség kristályrács-szerkezete extragalaxis-ősatomjaira,
az ős-rácsközök közti ősfeketeségre, míg szent, szent, szent virág-
kelyheiben lepkék, darazsak, méhek, bogarak, madárcsikók, madár-angyalok,
csillagcsikók, madarak nyüzsgölődnek zsongva boldogan, virág-
porral teleragadt moha-bundával, virágporcsizmásan, virágpor-
combzsákosan, virágpor-combgolyókkal, virágpor aranymaszatával
teleragadt fejjel, virágpor-álarcban, virágpor-kesztyűkkel,
virágporral degeszre-tömött szőrcombokba-épűlt kitin-puttonyokkal, a
boldogok. Jaj, ha már gyermekdallal egészen betölteték, mint
boldog létanyagával a szivacs, ha már a tiszta, tiszta dallal
lényében végig betölteték, az irgalomra-éhes, száraz Ősszivacs,
ott haljon meg a virágzó Gyermekfa alatt, emberszívéhez-kapva,
nagy csattanással elzuhanva, ott enyésszen el a virágzó Dal-óriás
gyökerei fölött, a gyökerek fölött, melyek a Föld Szívébe ágazának,
a Föld tűzkristálykocsonya-szívébe, az ősi szent gyökerek fölött,
a füstölgő, illatos avarban, ott enyésszen el boldogan és lassan,
míg hullanak rá a rengve-rázkódó Gyermekdal-óriásfa arany-
hímzéses mohatollai, a megkristályosodott öreg levelek, aranylevelek,
gyémántlevelek, kristálykelyhek, eres, árva szirmok, hogy dögletes
furcsa testét betemessék. Igen, talán ezért vánszorgott tovább
a zöld zsíros kásával befolyt és gyémántszögekkel-kivert, rozsdás vastű-fogsorú
inda-csontvázakkal virágzó láthatatlan kő-úton, a dal felé,
a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, tántorogva, csipádzva és
vakon, piros mohával benőtt apró szemgolyókkal, mint egy óriás
vak kentaur-csődör, szeme taknyát csipegetve, dörzsölgetve, vakargatva,
ahogy lehetett, furcsa összetett lencsés-gombos-körmös ujjvégű
csupa kék ránc, csupa rózsafodor gumibársony-kezével, ment tántorogva,
csipádzva és vakon a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, mint egy
félbevágott Brontosaurus, a legalább húsz tonna súlyú, aki
furcsán és titokzatosan egy ágyékánál elfűrészelt emberféllel
nőtt össze valahogy, szinte alíg látható testfelszín-átmenetekkel,
egymásba-olvadó bőrözettel, szőrözettel, pikkelyzettel és mirigyzettel,
ez a különös-különös arcú Valaki-Valami, különös-különös arcú Vágy,
néma vak Vágyakozás, hiszen szőr-álarcos, tétova arcában is vala különös
összekeveredettség, mintha vak ember-arca, a bíbor-szőrzetű, az
egymásbacsavarodó és egymásba-dagadt piros szakállú és vörös-bajszú
ember-arc fehér kocsonya-bársony axolotl-arccal, zöld-piros-kék-lángú
gumiálarcos gőte-arccal, sárga-kék-piros-arany-csíkozású
mirigy-vigyor béka-arccal, vak piros sziréngőte-arccal lenne
összekeverve, s orra helyére, mintha egy rongyos, csipkés, szögletes,
hatszögű-cellás darázsházhátú pipabéka-nőstény nőtt volna, a
nagy zöld úszóhártyás lábakkal a két szájszögletbe gyökerezve,
mint kocsonya-lapulevelek, moha-esernyők, s lágyan lüktető orrcimpának
levelibékák nőttek vala pipabékanőstény-orra oldalára,
balfelől egy sárga kocsonyalencsevirág-kezű piros levelibéka,
jobbfelől pedig egy zöld kocsonyakesztyű-kezű kék levelibéka,
dülledett négy arany szemgolyókkal! Ment óriás kő-oszlop
lépteivel, iszonyú kőlibaláb-talpaival egyre beljebb a zöld
penésszel, lángoló, fodros, csipkés és kékszivacs-kucsmás
gomba-őrülettel, zsíros és reszkető zöld lencsekásával,
véres fekete növénytajtékkal, virágzó bokrokkal, gomolyag kacsokkal,
megkövesedett kígyó-gyökerekkel, vastag aranyszivacs-hömpölyeggel
benőtt láthatatlan kővilágba, ment a Vak, az Éhes, a Dalra-
szomjas, az Árva, ment tántorogva, tisztán és vakon, egyre
beljebb húzva megszottyadott és meglottyadott irgalmatlan
kő-másodönmagát az egyre-jobban fölpúpozódó, egyre-magasabban
föltornyozódó növényhabokkal, egyre tornyosabb, lángolóbb és
csipkésebb lombozattal rengő láthatatlan kő-város ismeretlen
közepe felé, egyre-nagyobb vasak, vasgubancok, fémolvadék-hegyek,
kőomlás-tengerek, kő-elfolyás-buborékok és kő-olvadás-lepények
között taposva és cibálva, ráncigálva emberteste vak
kő-folytatását, a sárkánygyík-terhet, mintha egy szűlni-kész,
kőkoporsóburkolatú óriás Őstatu húzná kőmozaikhátteknője
kőfodros kőszoknya-széle alól földig-lelógó dagadt, pikkelyes kő-buborék-
pocakját, s kőmozaik-gyűrűkből fűzött óriás vastag ősfarkát
a megdöglött, zölden-izzó növényzettel bevont ősvilágon keresztűl, a
kihalt kősivatag vastag növény-szőnyegén, s a sok dörzsöléstől,
ütődéstől, föld-visszaütéstől, kő-visszaütéstől kőszagú testében
megdöglött vala már a magzat, ott lebeg döglötten a forró
anya-lében, a kékeres hártyalabda-méhben, széttárt karokkal,
mint a Megfeszített, mint egy kőmozaik-övekkel, kőmozaik-gyűrűkkel,
hegyes kőmozaik-sisakkal felöltöztetett kőcsontváz, kőcsontváz-
lábai és kőcsontváz-kezei széttespednek, mint kőcsontvázlegyezők,
kőkürt-orrlikaiból véres nyál szívárog, s kőgyűrű-farka
fölcsavarva, mint egy kaméleonnak. S az óriás Őstatu-anya
pedig megy vánszorogva tovább a kihalt, árva világban,
megy a kő-belsejű zöld magányban, csiszolva, reszelve nagy tömött
pocakjával a földet, a követ, és nem tudja, hogy magzata
rég halott már, és nem tudja, hogy halottat cipel, és nem tudja,
hogy Holtak-királynője, nem tudja, hogy a halállal terhes,
nem tudja, hogy halottat fog szűlni, megy a Halál hasában halállal,
megy a Kő-sír halott magzatával, megy az ősi, ősi Kőkoporsó,
kő-hasában ringatja halottját, kő-hasában kő-halott lebeg. Igen,
úgy cipelte ő is kőzet-másodtestében a virágzó csöndet, a virágos
tiszta mámort, mint az ember cipeli halottait szívében, akik
ott nyüzsögnek viasz-álarcos fejükkel, gyöngyház-álarcos arcukkal,
kristály-álarcos koponyájukkal a szív forró üregeiben, gödreiben és
barlangjaiban, mint az őssziget kőlángcsipketaréjos, fehér gyönggyel
kirakott halántékú, kék zománcpikkelykesztyűs, sárga
pórusos bőrkehely-orrlikú ősgyíkjai, egymásra-mászva, egymáson
heverve, míg fölöttük a szirteken madarak nyüzsögnek, szikrázik
milliárd tojásuk, a kőfészkekbe rakott, s a tengerig csorog le
alvadtan, keményen, zölden, pirosan, fehéren vastag ürülékük,
s málladozik az ürülékcsipkefüggöny a tengercsattogás zöld szivacstaréj-őshabjaiban.
Csak ment, csak ment, csak ment a növénnyel-behabosodott,
virággal-bezsírosodott, virág-ikrával és virágpetével befolyatott
kő-omladék-város, kőmálladék-világ világközepe felé,
a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, ment lassan,
tétován, csipádzva, vakon a zöld növénykásában, fehér
ikra-lávában, amely oly kövéren és keményen csurgattatott a
láthatatlan város omladékaira és kő-olvadékára, mintha
az űrben lebegő Őshal-istenasszony folyatta volna izzó
fehér tejét e kőhalálra, mintha az űrben-lebegő Őshím-
halkirály öntötte volna ikráját e kőhalál-magányra, mintha
a Mindenség aranyhínárai közt vartyogó Ősvarangy-isten-kan
folyatta volna spermáját e kőcsontváz-árvaságra, s Ősbéka-
istenasszonya csurgatta volna szent kloákájából ide gyöngy-
pete-fürtjeit, pete-szőnyegét, mintha a csillagokban fészkelő,
csillagdarázsházban lüktető, csillagcementből épített termeszvárban
lobogó Ősdarázs-istenbika, Ősméhecske-kan, Őslégy-apa, Őshangya-nőstény,
Őstermesz-istenanya petézte és ondózta volna tele rengő tornyokban és
reszkető fényes kupolákban e kő-csontváz-maradékot; csak ment
tántorogva, tétován, vakon csipádzva egyre beljebb e zöld
sivatagban, e szikrázó ikra-pépben, sokszor belesűllyedve
térdig a zöld főzelékbe, fehér latyakba, sárga zsírba,
kék moha-puhaságba, vad, végzetes lihegéssel, irgalmatlan
lassúsággal, irgalmatlan nyikorgással, mintha óriás kőharmonika
szólna kő-szelvényeivel összepréselődve, kőszelvényeivel kinyújtózva,
mintha kődobon vernének kő-dobverőt, mintha óriás kőhernyó
ropogna, recsegne összehúzódva, szétfújódva kőgyűszűs kőhurka-
hullámaival, csak ment, csak ment, csak ment iszonyú kő-
libalábaival, hurcolva maga után már félig-döglött, alíg-
füstülgő, nyikorgó, hömpölygő, harmonikázó szaurusz-másodtestét,
a kőkoposóba-zártat, a kőkard-hárfás-taréjút, a kő-
harang-farokbojtút, csak ment, csak ment, csak ment, hogy
kiserkedett kő-pikkelycsillag lába ujjaiból a vér, kiserkedett kőmirigymoha hasa-aljából a
vér, kiserkedett kőgyűrű farok-ostora mozaik-lapjai közt
a vér a vad dörzsöléstől, a kőhorzsolástól, kőrágástól,
hiszen hasa és farka pikkelyzete kiszakadt, letört és
lemállott vala a láthatatlan kő csókjaitól, a láthatatlan
kőfogsorok harapásaitól, a láthatatlan kőnyelvek milliárd
tüskés ráspolyaitól, lába irgalmatlan úszóhártyáit, a szivacsos
és mohos és sejtes óriás kőgumilepedőket átszúrták a kő-
agyarak, a megolvadt fém rozsdás agyar-csöcsei, ment hurcolva
magával és hurcolva magában fémek rozsdás fésűit, fémek
szivacs-koponyáit, vasak csontvázát, rugók korrózió-penészes
csigaházát, egy kihalt világ maradék-szégyenét, egy elégett világ
kő-csorbulás-vázát, kő-buborékolás-iszonyatát, egy megsűlt világ
elszenesedett kőzeteit és elszenesedett fém-alkatrészeit, csak
ment a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé, egyre közelebb
a dal kő-fészke felé, a szivacsosra kiégett kő-húsú Kő-anya
kő-csontváza felé, amely ott fekszik valahol nem is oly messze
már e zöld sivatag, e fehér ikra-sír közepén, a Kőanya-
csontváz felé, amelynek méhében a Virággyermek énekel, mint
kőcsontvázbuborék-kupolából, kőgerendatorony-magányból,
kőpillér-árvaságból épített, zöld, szőrös és lángoló növényzettel és
virágzattal benőtt templom közepén, ott ül a Gyermek, teste
fonva virágból, koponyája kötözve virágból, keze virág, lába
virág, szeme virág, füle virág, vesszője virág, szája virág, haja
virág, ott ül a Virággyermek, a virág-hangú, a virág-tekintetű
és virággal-virágzik, virággal-lélegzik, virággal-könnyezik,
virággal-énekel. Ott ül a Virággyermek és várja őt, ott ül az
óriás kőszivacsbuborék-anyahas közepében illatosan, tisztán,
lángolón és énekelve várja őt, a gyötrelmesen vonszolódót,
a haldokolva lassan közeledőt, aki jön már tántorogva,
csipádzva és vakon, jön mint a Halál a halálban, jön
a haldokló Halál-fiú, a Halál-nemzette Ember-Kő-Iszonyú,
jön a Tűzhalál Egyszülött-fia, jön a Tűzözön Kentaur-magzata,
az Ember-Sárkánygyík Vetemény, jön a haldokló Remény, jön
a Nemzette-Reménytelenség, jön az Akarta-Bűn, Akarta-
Kevélység, jön a Szörny-Újvilág Szörny-Butája, jön az újra
fölmagzott Földgolyó Ember-sárkánybikalánya, jön az Új Élet
titkos szép Csunyája, jön a Tűzondó-Halálpete-Társulás vak
Hermafroditája, jön a Bűnhődés legocsmányabb Virága,
jön az élettel újra földagadt Földanya egyetlen óriás Teremtmény-
Csudája, jön az újra-virágzó Földgolyó legtitkosabb Árvasága,
jön tétován, tisztán és vakon, s nem látja, hisz vak, vak, vak
szegény, nem látja, hogy itt-ott, ahol kőpikkelycsillag-talpával, vagy kőostor-farkával,
vagy farka kő-tövis-harangjával a vad növényzetet, a tébolyúlt
virágzatot elkotorta, vagy kitépvén vak lépteivel, a kőről
elsodorta, hogy ott a kőben, a pórusos hatalmas kőlepényben,
az óriás szétfolyt kőlencsében valami felső testéhez hasonló
rajzolat fekete csipke-alakja, kristályfodor-halálsalakja
virágzik, hogy ott a kőbe-sűlve emberforma látszik, mint ős-
palába a rákok, szitakötők, halak, madarak szénrajzolat-
váza, mint ősbuborékos kőmagányban az őshal széncsipke-mintája,
hogy ott a kőben, a pórusos tiszta kőben, az óriás kőlepényben
egy ember vala úgy belesűlve, mintha egy ember-árnyék lenne
a kőre sűlve, nem, nem is árnyék, de maga az ember, hiszen
ahogy fekszik a kőben föloldódva hanyatt, látni a fekete
kőcsomóvá dermedt mirigy-láncokat, a bőr recézetét, mintázatát
a kőben fekete háló-árnyék-alakban, s külön a test pórusait,
a kiégett szőrszálak fekete kőbuborék-üregeit, a szétcsapott
tenyerek ráncát, az orrlikak, szemhéjak, szájcimpák, fülcimpák
pórus-tengerét, likacs-sivatagát, a kiégett szempillák
kőlikacs-koszorúit a szemhéjak peremén, az arc kőpórus-
álarcát, benne a szemek, a száj, az orrlikak széngyűrű-rajzolatát,
s külön a test közepén a kőbe-sűlt szívet, mint valami póruscsipke-
ősárnyék-virágot, mint egy pórusos fekete kőmirigy-csomót,
megkövesedett csipkeszalagos és buborékszirom-gyűrű-virágos tengeri dinnyét,
összezsugorodott kőgyűrűcsigolya-csokrot: tengeri liliomot, mint egy
emberszív kőbesűlt eres árnyékát a szénrajz-csontváz-mellkas
közepén. Nem látta, hogy a kőre sűlve és a kőbe sűlve úgy
feküdt ott az ember, az ember szénrajzolat-váza, a fekete
kőbuborék-szövet-emberalak, szétvetett karokkal, kőpóruskesztyű-kezekkel, fekete
kőpórus-szövedékből kimetszett árva arccal, kőbe-sűlt ágyékkal,
kőszivacs-kesztyűvé változott lábakkal, függve szinte a kőben,
ott csüngve a lepénnyé-olvadt kőmezőben, mint kínhalála
után, az ecet, a spongya, a végső ordítás után, mint a veres
szakállba véres nyál-szívárgás, buborékos kék tüdővérhányás, csomós zöld epe-
hányás után, a végső, végső sikoltás után a kereszten a
Megfeszített. De jaj, mit látott ő az Elvégeztetett Világból,
a Kínhalálból és a Kínhalál-utánból? Mit látott ő a
Tűzhalálból és a Tűzhalál-utánból, mit látott ő, mit
láthatott a Tűzözön után? Mert amíg látott zöld homályban
élt, mert amíg látott fényben vándorolt, nem látott mást,
csak zabálni-valót, amit csipkedve, levegőt-legyezve elfogott,
és szájába gyömöszölt vala, fejébe gyömködött vala mohón, a
rózsafodorcimpás-csigabigaszájkocsonyafodorszoknyás-vaginaszájúba,
míg nyálasan örvénylettek húsrózsaszája rózsaszeplős, kékpettyes, májfoltos szirmai!
Mert amíg látott, csak a bekapni-valót látta, a nyüzsgő,
röpködő, hernyózó, vonagló, ugráló, mászó, lebegő, remegő
fölfalni-valót, a sikítozót, puffanót, vartyogót, visongót,
vergődőt, menekülőt látta, a fuldoklót, ujjai között taknyos péppé-
málladozót, véres mirigycafattá-durranót, nyálmézes púder-
maszattá, szőr-ragaccsá, pikkely-latyakká szétdörzsöltet és
szétolvadót, és nem látta vala még a csillagokat sem, a virágzó
égitesteket sem látta vala, mert az égre föl sose nézett, hiszen
nem is nézhetett nagyon, az égre arcát sose fordította, hiszen
a párás, lucskos páfrányerdő magasan rezgett és beszélt fölötte
hegyes zöld lángcsipkéivel, zöld zománcból kalapált csipke-
lándzsatollaival, pórusos zöld fémlapokból kivágott csipkepajzs-
özönével. Mert amíg látott, a fényt látta csak, nem a lét
milliárd alakját, neszét, szerelmét, szégyenét, nem látta az
apró szörnyeteg-nyüzsgést maga körűl a fényben és a fény alatt,
nem látta hemzsegő boldog-boldogtalan szörnyeteg-környezetét,
a tisztákat és az összenőtt vadakat, az egymásba-bonyolódott,
szétválaszthatatlan alakzatokat, összenőtt más-más akaratokat,
a virágokat és a virág-irgalmakat, az üvegvirágzó árva
imbecillis-csordát, az átlátszó üveg-torzakat, az üveghólyag-
üvegcsipke-üvegláng torzókat-elburjánzókat, akik úgy
álltak ott lassan tátogva, libegve a fényben, az őrjöngő
tiszta, tiszta fény óceán-tömege alatt, mint a mélytengeri
virágállatok, mint a tengerfenék állat-virágai, a tengeri rózsa,
tengeri liliom, viaszrózsa, kocsonyafodor csápjaikat lassan hajlítgatva,
tekergetve, fodrozva, száj-rózsafejüket bíboran szétnyitogatva,
tapogató-csillagkarjaikat egymáson csúsztatva, tekergetve, a száj
mirigyrózsa-öble felé koronásan visszahajtogatva,
egész gyomrukat a kitágúlt szájnyíláson át vérhólyagosan
kizsákozva, hogy zsákmányukra lassan ráhúzódjanak, mint
lángfodros rózsafej a kis, nyálzó csigabigára, aranyos
virágbogárra, nem látta őket, az üveghólyagfa-üvegcsipkeláng-
idióta-merengőket, akik úgy álltak ott merengve, virágozva, alíg-
moccanva a fény őstömbjeiben, mint a tengeri zsákállatkák,
a mészháló-szitakesztyűk, a mészrács-szövet tőgyek a kövekre
nőve, hogy a vízből, a fényből az életet kiszűrjék, hogy a vízbe,
a fénybe a halált kiürítsék. Mert amíg látott, a fényt látta
csak, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal felé vezető fény-utat,
talán a hang fényeit, talán a fény hangjait látta vala, amíg
láthatott, nem a fát, virágot, madarat, bogarat, nem, nem,
a könnyű, könnyű, könnyű tiszta madarakat, nem is a
csoda-szemű bogarakat, nem is a bogarak különös, különös
szemét, csak egyszer a csigabigaszitakötőimádkozósáska
óriás két, sejtes kristálybuborék dupla szemsisakját, az izzó zöld
szemlencse-cellaablakok tükrében arca többezer törpe mását,
mielőtt végleg megvakúlt! Jaj látón is vak volt szegény, vak,
vak, vak Buta, és vakon se látta a Mindenség szívét, a
Föld tűzkocsanyarózsa-méhében lakozó Tűzkristály-fiú
mellének tüdőszív-levelét, nem látta milliárd-szemű virágzó
állat-környezetét, nem látta vala, hogy hányfajta szemmel
néz a Földi-létezés, hogy hányfajta szemmel néz vala a
virágzó anyag önmagára és a világra. Ó szemek, ó gyönyörű
szemek, ó csodálatos kegyesek, tiszták, könnyesek, könnytelenek,
ó szemek, szemek, szemek, óh áldott, áldott szép szemek,
az áldott, áldott, áldott anyag Legszebb Virágai! Ó, szemek,
szemek, szemek, Csoda-virágok, kristálykelyhek, kristályláng-
kévék, csodakristály-kupolák, könnyes üvegrózsák, fekete-bibéjű
tűzliliom-kocsonyák a koponyában és a koponyán! Ó, szemek,
szemek, szemek, mámorosak és végzetesek, igézetesek és ígéretesek,
megváltást-igérők, halált-hozók, könnyükkel-titkosak,
fényükkel-átkozók, lángjukkal-adakozók, ragyogásukkal-
robbanók, homályukkal-dideregtetők, aranykulcsokkal-
kérdezők! Ó, szemek, szemek, ó, szemek, szemek, titokzatos
őskristálycsomók, állati láng-kupolák, üvegviolák, tiszta
kocsonya-kelyhek, ó, állatüveg-koponyarügyek, koponyák tömött
kristálykelyhei, koponyák üvegtestű bársony-rózsái, homlok-
alatti állatásvány-kürtök, homlokokon ülő csillagikra-fürtök,
homlokok gyémánt-szedrei, kristálymálnái, kék szőr-álarcok piros
ikra-rózsái, aranyálarcú szőrkoponyák kék kristálymirigy-uborkái, zöld
moha-arcok piros gyöngy-mozaik-tányérai, kék moha-álarcok
arany-mozaik-szemkoponyái, piros arany-állkapcsú mohakoponyák lila
kristálykelyhecske-tűzcsokor-kupolái, zöld húskristályrózsák a
szőrkoronás kék csont-álarcokon, piros mirigyrózsák a zöld
mohás kitin-koponyasisakokon, kék napraforgó-tányérok a
rovarcsont-csőrsisak-lovagfejeken, hatszögű sejtrácsozat-
felületű vastag gyöngy-korongok a zöld csontszív-fejeken!
Ó, szemek, szemek, szemek, csoda-virágok, csodásak, kegyesek!
Ó, szemek, pondrók, lárvák, álcák, embriók, magzatok szemei!
Ó, állat-embriók, madár-embriók, hüllő-magzatok szemei!
Ó, kétéltű-magzatok, békalárvák, szitakötőlárvák, szúnyoglárvák
szemei! Ó, csoda-virágok, csoda-árvák, csoda-lángok, csoda-
kocsonya-harangok, csoda-rózsák, csoda-csillagok, csoda-lámpák!
Ó, szemek, szemek, szemek, fölnyílók, ragyogók, lángolók, virágzók,
ó, kihúnyók, elhomályosodók, kilángolók, eltaknyosodók! Ó,
gyermekek lassan-kifejlődő szemei az anyaméhben, ó gyermekek
félig-nyílt csillag-rózsái az anyamagzatburok forró őslevében, ó
csecsemők megszületés-utáni szemei, a rózsataknyosak, a magzat-
mézesek, az összeragadt aranycsillagosak, a tiszta, tiszta kékek!
Ó, haldoklók szemei, lázaranyrózsa-remények, a Fojtó Angyalt, a fojtó Halál-
angyalt-látó tűzliliom-szegények, aranypettyes, aranysündisznócskás,
arany-gesztenyetokocskás barna bársony-márvány-árvaságok,
óriás koromkoronggá kitágúlt pupilla-temetők, korom-kutak,
amelyekbe belehúll a világ, mert a retinán-ülő Tűzangyal két
lángpikkelykesztyűs kezével a világot behúzza, mint az aranykoronás
Varangykirály a Zöld-királyt zöld szakállába kapaszkodva a kútba, zöld
szakállát kocsonyavirág-kezeivel megmarkolva, húzza, húzza, húzza
a Tűzangyal a haldokló szemébe a világot, a tárgyakat, a lényeket, a
dolgokat, a zöldeket, a lángot, a csillagos eget, mint gyűrt,
aranycsillaggal-hímzett terítőt, hogy utána csak a fekete üresség
marad! Ó, haldoklók verejtékálarcban ülő zöld kristálybéka-
szemei, ó, haldoklók izzadtság-koponyában ülő aranygyökeres
márványgolyó-szemei, a zöldek, a kékek a feketék, barnák,
az ezüstmoha-színűek, az arany-hervadás-lángúak! És ó,
jaj a halottak szemei, a halottak árva, árva szemei, amelyekre
jégkesztyűs kezét az Elmúlás helyezte, jég-ujja hegyével
lángjukat dermesztette, ó zölden-elkásásodó lencse-ragyogások,
zölden elpépesedő kristály-lobogások, kéken eltaknyosodó kocsonyák,
hártyák, üvegek, zöld penésszel betokosodó üvegolvadék-
remegések, ragyogás-maradék-reszketések, a sárgán
elfolyósodó szemlencse-magányok, zölden-begombásodó
kocsonyagolyó-virágok, a fehéren elpenészedő üveggolyó-talányok,
zöld bomlások, kék szívárgások, füstszínű buborékolások,
lila bugyogások, piros bugyborgások, zavaros, zagyva üvegláng-
elfolyások! Ó, halottak csönd-szemei, mikor az ideghártya bíbor,
eres üst-fenekéről lassan kinő a homály-lencsefa, a zöld-takony
pikkelyfácska, nő, nő az üvegtestben kövér pikkelytörzsével
vala, s áttörve a szemlencsén a szemgolyó véreres felületén elterűl
pikkelylombjaival, mintha kék pikkelyharangot húztak volna a
szemekre, mintha zöld pikkelykocsonya-szoknyás angyalok
ülnének vala a titkot-hallgató szemgolyókra, a Bomlás, az Erjedés, az
Elgázosodás, a Rothadás, az Elkásásodás Angyalai! Ó,
halottak szemei! Óh Apám aranycsipkekráteres, arany-liliom-
kelyhes kékmárvány-szemgolyói a Ravatalon, a mosolytalanok,
a vissza-nem-nézők, a magamra-hagyók, a csipkevirágos szemfedő alatt
kéken zománcosodók, a titkosak, a búcsútlanok, az árvák, a
minden-titkot-tudók, az érthetetlenek, a rejtelmesek, ó,
Apám szemei a lezárt koporsóban, ó, Apám szemei a föld
alatt a koporsóban, ó Apám félig-nyitott szemei a sárga, esőbuborékos,
esővert föld alatt! Ó, Öcsém kis kék sziromzsák szemei a
koporsóban, az aranypettyes kék viaszgolyók, az aranyrepedés
szélű koromlencsével áldott kék zománc-csillagok véreres fehér
bársonygolyóra ragasztva! Ó, Nagyanyám szemei a koporsóban,
az elpépesedő zöld hólyaglángok, a csupa-pórus, csupa-ér, csupa
sejtszögletesség zöld habgolyók, zöld szivacslabdák, a
Halál legszebb kincsei, a Halál legszebb gyöngyei, a Halál
legszebb könnyei, foszladozó zöld lánghólyagok, amelyekre
zöld-lencse talpú zöld zománckristály légy szállt, míg el nem
zavartam onnan egy sárga rózsával, amelyekre zöld
szivacskorongpárna-talpú zöld kristálymoha légy szállt,
mintha a Halál Angyala lenne ő, döglégy mohakristály-
testévé varázsolódva! Ó, holtak szemei szívünkben és a
föld alatt, holtak tág-kásásodású szemei, holtak kék
mirigyzsákocskákból kidermedő szemei a föld alatt, a
szemfedő alatt, a koporsóban, amelyeket már a bomlás zöld
füstje se bánt, a rohadás kék gőze se bánt, az erjedés
sárga ködláza se bánt, a gázbomlás kék buborék-esője se
bánt, a kék halál-lángok sziszegő kard-ütése se bánt!
Ó, holtak szemei szívünkben! Mert úgy hordjuk szívünkben a
holtak szemeit, mint a Mindenség a csillagkását, tűzfürtöket,
csillagszemgolyó-koronákat, jaj, a holtak szemei szívünkbe
valának úgy belenőve, mint a gyíkok fejtető-szemei, szívünk
halottak szemével vala kirakva, mint gyönggyel az azték
halál-álarc, mint gyönggyel, ékkövekkel az áldozati koponya.
Ó, Holtak szemei, jajtalanok! Ó, Élők szemei, Csoda-lángok,
Csoda-álmok, Csoda-remények, Csoda-zivatarok, Csoda-csöndek!
Jaj, hogy tudta volna ő, a vak, vak, vak Ősi Vakság, hogy
látta volna ő, a vak, vak, vak Tudatlanság, hogy tudta volna ő,
hogy látta volna ő, hogy hányfajta szemmel lát az anyag, hogy a
gyönyörű, gyönyörű testekben a szemek, szemgolyók hogy virágzanak!
Hogy üveglencsésen kidomborodó sejtjükkel látni akarnak még a
növények is! Hogy a protozoák, galandférgek, szívóférgek, medúzák,
zsinórférgek fényérzékeny plazmájukkal néznek, hogy különös,
különös fényérzősejttel lát a giliszta, hogy iránylátó-szemekkel
látnak a férgek, lándzsahalak, örvényférgek, gödörszemmel a
puhatestűek, hogy fénylátó szemmel néznek a medúzák,
pontszemmel a rovarok, rovarlárvák, mozaikszemmel a
rovarok! Hogy képlátó hólyagszemmel néznek a soksertéjű
gyűrűsférgek, a lábasfejűek, gerincesek! Ó, Gerincesek szemei!
Ti tökéletesek, ti belső-lángúak, ti csillag-álmúak! Szemlencse-
helyváltoztatással látó halak, akkomodációs-szemlencséjű kétéltűek,
s ti, a szemlencse-domborúságot szabályozni képes hüllők, madarak,
emlősök, gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű vadak! Ti szárnyasok,
uszonyosok, kocsonyazászlós-farkúak, tőgyesek, emlősek, patások,
körmösek, csőrösek, karmosak! Jaj, a szemek micsoda gyönyörű lánca
épűlt az időben és az anyagban, hogy lássa önmagát az eleven
állati lét és lássa a világot, a szem-alkatrészek micsoda
gyönyörű társulása és közös megvalósulása virágzott és virágzik
a létben, virágzott az ember előtt, virágzott az ember idejében,
s virágzik az ember-idő után, és hányfajta szem porhanyósodik
a földben az alakulás-kezdet óta, mint egy óriás,
fordított, a föld tűzkocsonya-szíve felé nőtt Ősfa
milliárd gyümölcse, virága! Ó, az egyszerű látósejtek, amelyek úgy
ülnek a kutikula alatt, a pigmentsejtek között a hámban, mint
kék idegrost-szárú zöld-piros bibék! Ó, az egyszerű pigment-
kehelyszemek, melyek, mint a kék idegrostszárú pórusos rózsaszín
hajókürtök hajolnak a fény felé, az érzéksejt az idegszőr-kehely-
koronával és a vakuolával, a sejtnedvekkel telt üregekkel a
pigmentsejt-sisak alatt! Ó, az összetett pigment-kehelyszemek:
amelyekben a szőrkorona-kürtvégű piros látósejtek az epidermis alatt
egymásba-fonódva a pigmentkehely-hám-szemkoponyabuborékba úgy hajlanak, mint
kékszárú, kristálykefekorona-kürtszájú tűzliliomok remegve! Ó, ti
gödörszemek, ti csigák szemei, akik úgy ültök a cornea-sejt-
buborékban, mint tojásban a tojássárgája, idegrost-
kehelycsészében, amelyekből a szőrfejű látósejt-amőbák
tekeregnek a szemlencse felé, mint az Apostolok feje fölött
a lángok! Ó, ti pontszemek, lárvák, bogárlárvák pontszemei,
holt szívünk lárváinak pontszemei! Ti kitinlencse-sisakú
állatvirág-kelyhek, sejtes-szerkezetű üvegtest-szirommal, kehely-
belső-fésű érzőpálcákkal, amelyek a belső kehelylángtaréj-
látósejtekből ágaznak kifelé! És ó, ti csodák, ti szent csodák,
ti kitin-csodarózsák, ti kitinlencse-sejtszövetség-kupolás
csoda-virágok, szemlencse-kalászos kristálykéve-álmok,
kristályrózsával-benőtt pigmentsejt-kürtök, amelyekben
látósejt-szárú kristálykúpok szoros kévekötege ragyog, mintha
darázspapírház-rózsa hatszögű sejtcelláit lefejezett kristály-
darazsak töltenék be kristálykúp-potrohukkal, kristálytestük
izzó tömegével! Ó, ti rovarkoponyák izzó szent gyémánt-napraforgó-
tányérai, tűzikrás rózsatányérok, gyémánt-ikrás zöld korongok,
gombák, turbánok! És ó, ti hüllők, halak, kétéltűek,
madarak szemei, ti lángoló csoda-hólyagok, csoda-buborékok, ti fénylő
kocsonyahólyag-almák, hólyag-körték, ti golyó-szemlencsések, ti
korong-szemlencsések, ti üvegtestesek, ti szemcsarnokosak,
ti ideghártyásak, inhártyásak, szaruhártyásak, érhártyásak, szivárvány-
hártyásak, idegrostosak, fésűnyúlványosak! Jaj, emlősök
szemei, ti könnyesek, ti vigyázók, ti rettegők, ti álmosak, ti
bársonyosak, ti tétovák, ti rózsa-lángúak, ti arany-kehellyel
lángolók, ti gyémánt-kulccsal-titkosak, ti zöld
moha-levéllel benőttek, ti titkos-akaratúak, ti elmondhatatlan-
bánatúak, ti belső-gyásztól fátylasak! És jaj, és jaj, és jaj,
ti Emberszemek! Jaj, ti gyönyörű emberszemek! Jaj, te gyönyörű
Emberszemek Virágzó Világfája, amit sose láthatott szegény,
hiszen nem volt körötte Emberiség, hiszen csak ő vala az Emberiség
kétszer-múlttal-összenőtt korcs maradéka, hiszen vala ő
emberteste részleteiben inkább axolotl, sziréngőte, béka, mint
ember, vagy ember-maradék, s a föld alá sem láthatott szegény,
mert halandó nem láthat le a halálba, halandó a halál
múltjába nem nézhet, halandó a halál Ősfáját nem látja,
amely fordítva nő a földbe befelé, gyökerei, a láthatatlanok,
a csillagokba nőve, törzse a Föld rétegei közt az őstűz-
anyaméhig ér le, ágkoronája a föld alatt az egész Föld-
golyót benőtte, s valának ága bokrai, mint a kő-erek,
és vala a Földben széthálózott és szétbokrosodott ágazata,
mint az Ember-szemgolyó érhálózata, mint az emberszem
középső burkának vastag értőcsomókból gyökerekkel szétkelyhező
erei, amelyek az íriszben egyre sűrűsödnek, s a szemlencsét úgy
fogják koronásan és koszorúsan és ércsipke-korongosan körűl,
mint virágkelyhet sejtérhálózat-kelyhe az illatos, árva
virágkehely-csöndet, vala ághálózata oly csipkésen és csipkesejt-
bozontos özönben a földben, mint az episcleralis érfonat az
emberi szemben, mint az írisz érháló-buborékja, s azon belűl,
az Ősfa-ágazat minden pici része is vala oly bonyolúlt, mint az ember-szem
ideghártyájának egy tömbszelvénye, amelyben, mint kocsonyás zöld
üvegkockában, egy hatszögű sejtekből épűlt kockalap, s a felső üveglap
között függőlegesen piros ideghólyagláncok, ideghólyagfürtök, ideg-
hólyagcsövek, hálóbokorgyökérzetű kék ideghólyag-lopótökök,
idegcsomócska-kelyhekből ideggolyóforgók függőleges hálózata és
vízszintes gyökér-esernyőzete ragyog. S valának lombkoronája
csönd-szivacsának titkos mélyei, rejtelmes mélységei, mint a szemtükri kép
érhálózatos vérkorongja, az érhálózat alatti sárga Papilla
nervus opticival, a Macula luteával, a Fovea centralissal,
és valának lombja levelei pillás és pillátlan szemhéjak: állatszemhéjak,
madárszemhéjak, emberszemhéjak, kétéltű-szemhéjak, hüllőszemhéjak,
őslényszemhéjak, sárkánygyík-szemhéjak, emlősök szemhéjai,
s valának tündöklő virágai és gyümölcsei: szemek, állatszemek,
rovarszemek, madárszemek, halszemek, lárva-szemek, féreg-
szemek, kétéltű-szemek, hüllő-szemek, őslények szemei,
lepkeszemek, madársárkánygyíkok szemei, ősemlősök és ősmadarak
szemei, gyíkhalak szemei, páncélos Őskanok szemei, kőgyűrű-
öves Ősasszony-állatok szemei, taréjos Őskocsonya-torony-csipogók szemei,
kék-piros-sárga-arany-zöld gumilángfoltos Ősgumibársony-
kocsonya-templomok szemei, kék gumikocsonyaharang-orrlikú,
piros gumiláng-szügyű, aranypettyes-kékpettyes-violapettyes-tűz-
pettyes-türkízpettyes óriás Kocsonyagumiláng-állatharangok szemei,
a kék-kocsonyakezűeké, a piros-kocsonyakezűeké, az arany-kocsonyakezűeké!
Ősdenevér-madárhüllők szemei, és emberszemek! Mert
ez a Föld őskocsonyatűz-szíve felé nőtt halál-fa a Virágzó
Szemgolyók Fája, a Halottak Szemgolyó-fája, vala ez a
mérhetetlen ős-fa a Szemgolyó-Halálfa, a Szemek
Hervadatlan Halálfája! Jaj mit tudott ő, mit tudhatott a
Szemek Virágzó Virágfájáról szegény, mit tudhatott szegény vak,
vak, vak Buta a szemekről, a csodásakról, a gyönyörűekről?
Mit tudhatott arról szegény vak, vak, vak Buta, hogy hányfajta
kicsi ablak nyílik az állatszemekből a világra, a szerelemre, a
halálra, hogy a pupillák, a csodálatos pupillák hány alakban
virágzanak a szemekben? Ó, pupillák: fekete bajusz-alakúak,
fekete ökörszarv-alakúak, fekete hurka-alakúak, fekete
lencse-keresztmetszet-alakúak, fekete gomba-alakúak, fekete tégla-
alakúak, fekete levél-alakúak, fekete madárfej-alakúak, fekete
kérdőjel-alakúak, tüskés fekete üst-alakúak, hajlott hernyó-
alakúak, fekete hullámvonal-alakúak, fekete kagyló-alakúak,
fekete szügy-alakúak, fekete csöcs-alakúak, fekete fog-alakúak,
fekete kehely-alakúak, fekete gomb-alakúak, fekete gyűrű-
alakúak, fekete holdsarló-alakúak, csipke-fejű fekete golyó-
alakúak, fekete lándzsahegy-alakúak, fekete lándzsa-él-alakúak,
fekete dárdatoll-alakúak, fekete spóra-alakúak, fekete kalap-
alakúak, fekete szív-alakúak, ősászka-alakúak, őshernyó-alakúak,
ötgolyós lepény-alakúak, török holdsarló-alakúak! És ó, ti
íriszek: pirosfoltos-pirospettyes szürkék, aranyléces mályvák, barna
szivacskorongok, piros-sárga gyűrűfoltok, lukas barna tányérok, ó
íriszek, zöld-piros márványlapok, aranybarna érfodros gyűrűk, zöld
hólyagkoszorúk, lángfodros zöld márványcsipkegyűrűk, arany-
szalagos zöld lepények fekete ágacskákkal, lila ércsillagháló-
korongok, zöldsárga márvány értányérok, kék csipkehálóterítők
piros erekkel, aranycsipketányérok piros gyökerekkel, fekete-
napcsillagú-piros-lángkörtarajú-napkilövellés lángcsillagok, ó, íriszek,
két zöld mohaköves barna kalapok, szürke tányérban
barna cincérrágta facsipke-koszorúk, mohazöld hernyós levelek,
békazöld sejtkristályperemleveles övek, fehérmárvány-feketemárvány-
gömblapok, aranyfákkal-benőtt kékmárványcsillagok, aranytányérok
barna rece-hálózat-tömeggel; kopasz fekete fákkal, füstölgő
kupolával benőtt aranyhasú szürke gömbegek, zöld pálmalevél-
fonatkoszorúk: bennük csipkés aranylevél, fehér koszorúban
vérkerités-koszorúk, aranykorongok ércsipkemintázat-koszorúkkal,
azokban vércsipkehálógyűrűkkel! Jaj, íriszek és jaj szemgolyók
mélyei, ti titkosak, ti rejtelmesek, ti sejtelmesek, ti
csodásak, jaj csodálatos fundusok: érhálófákkal benőtt,
aranytüske-körsugaras aranyhernyó-napcsillaggal ragyogó kék
alapok, piros pórussivatagok ezüst napkoronggal, fekete kristályszeder-
kristályküllőcsillagos piros, kék alapok; zöldpettyes, aranypettyes
zöld szigetek, hócsillag-köldökűek, a hócsillagban zöld rája lebeg;
bíbor-ezüst kristálycsillagúak, rózsaszín napgyűrűvel, a nap
hasában lila csipkelevél, abban barna szarvak; világoskék
ősterek, bennük fehérsugarú fekete csillag; fehérpettyes májfoltok,
bennük fehérküllős kristálycsillag, rózsaszín fénygyűrű fehér nap körűl,
amelynek fehér kovatűkoszorúja világít, drapp bársonyalapok
fekete-embriós fehér tojással, mésztűküllős rózsalapok piros hasítékú
fehér vaginával; fekete-köldökű fehér oltáriszentségtartós rózsa-
szivacslapok hóbelű piros pálcikákkal, és ugyanazok a hótányérban
fekete integetős-rákkal, és piros és kék és lángfodros és szürke és
zöld és vérhernyós szemfenekek fekete bojt-állatokkal, fekete
hernyókkal, fekete kacs-csavarokkal, aranyküllő-koronás fekete
csigaházakkal, fekete ősbolhákkal, zöld csíkokkal, zöld gyűrűkkel,
piros pontokkal, piros korongokkal, mintha lángörvényeivel,
lángtekergéseivel a napot látnád; és még-titkosabb korongok,
még-rejtelmesebb alapok, a csoda-csoda-fundusok, a lét-
remények, a rózsahabosak, a vérszivacsosak, a vérhernyókoszorúsak,
amelyekben kristálysugaras fehér tojás, milliárd gyökérhajú ércsipke-
hernyó, kristályküllőkoszorús szedercsíra, ércsipkefás,
ércsipkeszárnyas fehér nap lakik; és még-titkosabb, még-
rejtelmesebb fundusok: kristálytojásos ősmárványlapok,
rózsaszín pórusszivacsok fehér napkoronggal, fekete-pórusos
aranytányérok piros ércsillagpókkal, piros kígyókarú-csillag-
hálójúak, piros radiolária-nyúlványokkal benőtt sárga csillag;
májszínű márványtojások aranytojás-embrióval, piros gyökerekkel
befutva, piros gyökérfák sárga-zöld mohakorongon lapúlva,
aranyszivacs-napkorongok fekete levelekkel, piros láng-
robbanás-gyökerekkel, s mint valami akvárium: zöldpettyes zöld szivacstányér,
amelynek közepéből, a fekete gyökérszivacstojásból,
a szürke ősezüstkeféből két egymásbafont rubintfa nőtt ki, a
zöld szivacslapra lógó gyökér-ágakkal, hatalmas bíbor gyökerekkel,
melyek az ezüstkefe szőrsörényébe nőnek, egész a
fekete pettyhalomig! Jaj, mit tudott ő a szemekről, a
különös titkos koponya-istenekről, mit tudta ő, a vak, vak,
vak árva Buta, hogy bennük testesűlt meg a világ mosolya, a
világ iszonya, a világ virága, a világ láng-reménye, a létezés
leggyönyörűbb fénye, hogy ott, ott a szemekben lakik a láng, a
láng, a láng, az elmondhatatlan, formálódott ki vala a szem
bármíly alakban, bármilyen fejen, testen, koponyán, húson,
kitinen, csontban, kocsonyán, amőbán, Diatomon, Desmiden,
Dendrocoelumon, papucsállatkán, virágállaton, tűcsillagon,
Euglena-levél-lepényben, Stenor kocsonyakürtön, Volvox
gótikus katedrálisok facettarózsa-kőfonatablakához hasonló testén,
amelyben kocsonyaszőrcsillagok, napkorongok, pontszemű sziromcsillag-
kereszt-gerinces virágok laknak, a szőrkoszorús pettyhálócsipkecsillag-
korongban, ősrákok csupa kristálybojt fején, csupa kristálykefe
üvegkoponyáján, Daphniák csupa kristályágacska koponyalegyezője
alatt, az Apus páncélkaréja szélén, csillagállatkákban, gubacs-
csillaglényekben, sugárállatkák sugár-reményében, Dixippus
kőcsontváz-pontkoponyája pórus-üregeiben, a Rotifer páncélos
koponyatölcséreiben, a pórusuborka Hirudo pórusgomb-fején, a
Nereis ezer kitinlevél-szelvény teste kitincsipke-elején, az
üvegtökű üvegharang Sarsiában, a polipon, szépián, állat-kaktusz-
fejű Loligó fej-oldalán, az Eledone csipkekaktusz teste tövében,
a Cyclops tüskecsigolyabajszos öves páncélpajzsa korongeleje-
közepében, a Copilia kalász-bajszú homloka elején, az
ezerlábú csontvázpajzs Scutigera nagy kristálykacsú csigolya-fején,
a vizibolhában, mint fekete mirigylepény kocsonyával töltött üveg-
harang alatt, a kajmánfejű Leptodora orra elején, a kitinhernyó-
karú két-tollas szarv alatt, a Vorticella szőrkoszorús-
peremű takonyliliom-kelyhén, a holdason, a korongoson, a
tengeri liliom kocsonya-csigolya-ágain, a tengeri csillag gyöngyös
lángkarja gyöngysisak-hegyén, az Alciopa kristály-kefés
koponyahólyagja homlokán, mint két óriás kocsonyadió, a
kőcsipkegyűrűs-halkobra, a kristálylegyező-fülű Syngnathus
hegyes kőcsikó-fején, a különös különös állat-kristályatomszerkezet-
ponthálózatokon, a gömbökön és a csipkecsillagtornyokon, kitin-
koponyákon és szőrálarcokon, mohafejeken és csontkoponyákban!
Jaj, hogy néztetek rám Szemek, Állatszemek, Rovarszemek,
Bogárszemek, Madárszemek! Ti tömpe kék kitinálarc dermedt
ikrakönnycseppjei, ti csontbuboréksisakos kitinkoponyák izzó
fekete szőlőfürtjei, ti szőrös kitinhólyag-pókfejek nyolc ragyogó
üveghólyagszemei, melyekben ott ül, mint borostyánkőbe zárva:
arany-csikóhal, aranykecske, aranypáva, aranylevél; ti hosszú, pórusos
kitinrúdvégek kristálymirigy-szemcsöcsei, ti zöld csigolyakasza-
fejek hatalmas mozaikos kristálygombjai, ti csápcsukló-alatti
mirigylepényrózsák, ti kocsonya-csápvégen-ülő üvegbuborék-magú
kristálykehelyszemek, ti hasított hosszú kék gumiragya-zsákok:
Tritirus-fejek kék kőgolyói, ti bíbor kopoltyutollú fehér
kocsonyalevél-lobogások fekete-pettyes piros axolotl-szemei,
Hippocampusok hosszú, szögletes üvegkristály-csikófejének csecsemő-szempillás, aranypettyes csikószemei,
ti nyolcszögű kék zománc-pupillás kőeres kőgolyó gekkó-
szemek, ti tüskegombóc tövéből fakadt tompa kőcsöcsök fekete
gyöngyei, ti széles, kajmán-orrlikú őscsőrök szőr-
rózsa tövében ragyogó gyémántok, ti hatalmas piros koponya-szőr-
páfrányok alatt a fehér mohasisakból kidagadó kék kőmozaik-
golyók; ti szőrgombócokban fészkelő eleven akváriumok, óriás
ősaranybuborékok, amelyekben gyászhal úszik, feketepettyes,
feketegyűrűs, fekete-öves-cigányhal, ti pipahal-kanalasgémcsőrök
tövének üveggyűrűs koromgolyói, ti őslények fénypetty-csillagkoszorúi,
ti óriás széles kőcsipkeszáj kocsonyarecelevelei fölött laposan fekvő
kékgombos aranylencsék, ti dülledő üvegtornyok, lángoló üveg-
gombák, ti kitinpórus-kitinkéregtorony négy dagadt üvegheréi! Ó,
hogy nézett vissza rám a kékcsápú, a kék-ezüst-rózsaszínpettyes
kitin-álarcú, háromöves zöld kitingallérú szöcske pórusos rózsaszín
kavics-szeme, a denevér óriás bőrbordás-füle alól kis vaksi
kutyaszeme! Ó, szemek, szemek, szemek, őshalfejben fehér
márványgolyók, fekete-köldökű fénypettyek, feketepontos
fénygolyók, ó szemek, vállig-érő, ajkakig-nőtt fénypettymozaik-
kupolák, szőrös ikracsomó-szívek: az egész mohakoponyát
betakarók, ó állatüveg-facettacsöcsök a szőrálarcos szőrkoponyán,
ó pórusos, rücskös, eres zöld kitin-lovagsisakok óriás kőlencse-lángjai,
óriás kéregrücsök-szarvfej fekete golyói, kékpettyes kitinkéreg halántékok
fehér darázsház-háromszögei, ó, ti mindenféle rovarkoponyák
csodaszemei, ti óriás zöld üvegbuborékok, kettős fénypettybuborékos
óriás-turbánok a dupla ikragolyók fölött, külön kidülledő
üvegkoponyák az üvegfejen, kitinharapófogók üvegrücskei, ó, ti
piros, zöld, kék, fekete, arany kristálymozaik-koponyasisakok, a
vállakig érők, zöld páncélsisakfejek gyöngylepényei, üveglámpái,
üvegcsöcsei, hegyes zöld kősisak koponyák ősüvegpénzei, ti orrszarvú, kék,
pórusos koponyasisak-óriások kis piros mirigylegyei, ti fogólábas
ősvarjúcsőrű gombfejek hatalmas gyöngyházgolyói, ti gyöngymirigy-
arcok sárga kőgolyói, kőfodor-arcok ezüst-hólyagai, ó, ti
szivárványos látó-ikraemlők a fekete, sárga, kék mohakoponyán, hatszögű üveg-
mozaiklevelek az elefántormányú üvegpáncélsisak oldalán, ó, ti kidülledő
aranypetty-rácsozatú óriás koponya-korsók, ó ti mirigytüske-
bogárfejsündisznók eltévedt gyöngyei, ó, ti tűzpettyes mohasisak kék kavicsai,
rózsaszín mohakoponya barna korongjai, kék szőrsarlós
arc-taréjú fehér pikkelysisak fekete üvegdinnyéi, zöld
márványarc aranygolyói, kék csigolyacsápú pórusos aranyálarc lila őslencséi,
ó ti zöld kristálymoha-hólyagok, pórusos zöld kitinpáncélpajzs
aranybibéi, zöld gerendabordázatú csipkepáncélpajzs előtt dagadó
kék szem-mirigyek, ó ti kék golyók, barna golyók, májszínű
golyók, tüdőszínű golyók, aranycsíkos rózsafejből, aranymirigy-
koponyából, rózsaszín-fejsisakból, aranyálarcokból, szőr-koponyákból, kék kő-
likacsos kőpajzsok aranykoponyagödreiből, kék szőrtarajú piros szőrsisakból kilángolók,
ó hatalmas aranytollak, széles aranycsipke-páfránylevelek alatt a
barna prófétaszakállú fehér medvekoponya, a fehérmoha medvearc
hatalmas kék kristályrácsgombjai, ó barna lárvafejek nagyszőrű
fekete pontszemei, ó kék mohakoponyák bepödört pödörnyelvei
fölött izzó aranyikratojások, ó hatalmas kétágú kék fésűcsápok
mellett kinőtt lila tojás-ragyogások, ó lila-szalagos, zöld
hatszögű pontmozaikokból épített óriás mohakristály-szemkoponyák,
ó, zöld pikkelylevél-mohák zöld zománc-tojásai; és ti, a fehér
mohaszakáll fölött domborodó kékmozaik koponya-szemsisakok, tűzcsíkokkal,
piros pántokkal, szivárvány-övekkel, zöld-piros szalagokkal; és ti, fekete moha-
golyók, kék zománctojások, feketecsíkos márványtojások, sárga kőtojások,
lila gyémánttojások, barna üvegtojások, feketepettyes barna
márványszívek, fekete fénygumók a kitinkoponyákban, pikkelykoponyákban,
mohakoponyákban, pikkelysisakokban, szőr-álarcokban, moha-sisakokban,
mohaálarcokban, pikkely-álarcokban, kitin-álarcokban, pamut-álarcokban,
szőr-sisakokban, szőrkoponyákban! Ti fekete mohagolyók, kékpettyes arany-
tojások, ti kék gyémánt-bimbók, aranyrügyek, és mind, ti
Szemek, létezők szemei, ti kristályikra-szőlőfürtök, arany-
ikralepénycsomók, és mind ti Szemek, létezők szemei, titkos,
titokzatos lánghordozók, remény-lámpák, az élet tűz-
madarát mélyükbe zárt csodaüvegkoporsók, boldog kristály-
koporsói a koponyáknak, boldog állatgyémántrózsái, állat-
üvegkoporsói a létnek, amelyekben az isten-szívű arany-
levelibéka lakik, amelyekben az arany-angyal lakik, a Láng,
a Láng, a Gyönyörű, Titokzatos! Ó ti Szemek, húsagyagcsipkéből
font hatalmas zöld korsókban lakók, óriás kőeres, koromhasítékú
kőgolyók, aranylevél-lencsés kőpikkelytojások, feketehernyós
aranyfákkal hímzett zöld lángolások, kék gallérkoszorúban,
fekete csipkekoronában ülő piros madárszemek, kék narancsbőr-
tokból kibújó fekete gömbláng-üzenetek, lándzsaékpupillás
ezüstlabdák, aranygyűrű-keretű kék viaszrózsák, tűzcsíkos
aranygombok, piros-kék-zöld-lila-arany-cserépgolyó-madár-
szemek aranygyűrűkkel, aranyszigonyokkal, aranylevelekkel,
aranypettyekkel, aranysarlókkal, aranyövekkel, aranypántokkal!
Ó, szemek, szemek, szemek, Elmondhatatlanok, Befejezhetetlenek,
Végtelenek és Milliárd-sokaságúak, akik voltatok és akik
lesztek még valaha, majd ha én se leszek már, majd ha engem is
ledobtak a földbe, majd ha szívemet megette a Föld! Ó,
szemek, szemek, szemek: nagy fehér pamatcsákó oldalán
ragyogó fekete-gyöngyből-fűzött óriásgolyók, ó szemek, szemek,
óriás csontcsigolyaszárú-csontfonalhurokágú tollcsontváz-
csápok alatt a fehérmoha prófétakoponyából kidagadó
óriás fekete gyöngygombócok, szőrös kitinsisak-pókarcok nyolc óriás
fekete gyémánthólyaga a koponyakitinharangból kilógó
lábszárszakállak fölött, fehér fénybuborékok, arany lánghólyagok;
ezüst rovar-mohaborjúfej szőrdorongcsápja alatti kék aranypetty-ikra
tojások, titkos márvány fodorlepények izzó fehér
gyöngyikraholdja, az elmondhatatlan, fekete szőrzászló
kék fénypettyhálózatú, koromrácsozat-felületű óriás
kristálybuborék-dombjai! Ó, szemek, a hő-pontokat-keresők,
jövendőt-keresők, kék málnák, piros szedrek, lila ikrafürtök,
sokszögűre csiszoltak, állatüvegkamillák-virágfejei a koponyákon,
izzó állatikravirágtányérok, látó penészgolyók, látó mohagolyók,
hártyagombos kocsonya-golyók aranygyűrűvel kerítve,
kristálytálból kinőtt szőrcsillagok, piros mirigymargarétás
aranygolyók, piros csipkevirág-szemgyűrűs zománc-tojások, szemek,
piros mirigytányérban zöld zománcgolyók arany-szívvel, vörös
bőrcsipketálban koromkocka-pupillás kék agyaggolyók,
lila mirigymargaréta-szemkeretes aranyzománc-labdák,
ó szemek, ti rugalmasak, ti könnyen-szétkenhetők, könnyen-szét-
dörzsölhetők, könnyen szétmorzsolhatók, lepkék, pillék, szúnyogok,
éjjeli lepkék szemei, ti habszerűek, pépszerűek, üvegnyálka-
szerűek, ti üvegkocsonyásak, ti piros, ti kék pamutpetty-szemek, zöld
üvegpont-szemek, kék pamutpont-szemek, ti mohásak, ti alíg-nedvességű
mohagolyók, penészgolyók, fonalgombarácsozat-gombócok, ti
fakéreg-szemhéjú szemek, száraz-dióhéj-szemhéjú szemek, mohos
fakéregcsésze-szemhéjú szemek, véreres kék, zöld, sárga mirigycsésze-szemhéjú
szemek, szemek, szemek, szemek, ti fehér bársonygolyók arany
levelekkel, fehér gumibársonygolyók korom-sarlókkal, ti gumicsésze-szájú
mirigygumi-koponyák aranypislogású, tűznyilazású üveg-
harangjai, amelyekben fekete moha-manó, korom-kengurú, penész-medve
lakik, ti szemek, szemek, szem-rózsa-levűek, szem-rózsa-
olajosak, kék rügy-nedvűek, ti enyvtelen, gyantátlan növényi-
nedvszerű facetta-pépes állatüveg-rügyek, rovarfejrügyek, bogár-
koponya-kocsonya-rózsák, ti kék, ti piros, ti zöld, ti barna,
ti arany lakk-rózsák, ti szénkristály-rózsák, ti látó kristály-
petefészkek a kitinkoponyák oldalain, aranyabroncsokba foglalt zöld moha-
koponyák látó facettarózsa-fülei, izzó kristálypetehalmazok a mohos
páncélsisak-kőkoponya-fejen, amiket a Látás tojócsöve tojt
oda, lila csáprózsás páncél-kőbuborék-fejek lángzó csillaghalmazai,
szemek, szemek, szemek, jaj ti Szemek, ti forgathatók, forgathatatlanok,
ti szempillások, szempillátlanok, ti merevek, színes porcelángombok,
aranyköldökű porcelángolyók, ti aranypettyes kék zománcbuborékok,
nehezen forduló, fejjel-együtt-forduló madárszemek, archaikus
szobrok kő-szemgödrébe, agyag-szemgödrébe, márvány-szemgödrébe-ültetett
üvegszemekhez hasonlók, ti meredt, szemhéjnélküli üvegvirágok,
ti likacsos, kőgyökeres kőgolyók, a zöld mirigysisak-koponyából
kiálló kocsonyacsillagos kőhab-vázák, likas-hegyű megkövesedett
diók kocsonyatűzüveg-rózsával, mint megfúrt diók: bársonyrózsában
korom-liliommal, óriás gyöngyharangok arany-pántos üveg-
dinnyéi, barna-magú napraforgótálak a szőrkoszorús homloktetőkön,
ti izzó állatüveg-kocsonyaablakok, gyémánt-darázsfészkek, gótikus
rovartemplomok kőfonat-keretű kőfonatvirágsziromcsillagos üveg-
mozaik-ablakai, ti meleg üveglágy lép-szerkezetűek, ti sokszor
harmincezer kristályliliom félgömb-társulásai, ti pórusos grafitpöttyök, kék
kő-pontok, izzó koponyakristálykelyhek, ti kőmirigy-szemek a
bogárvirágfejekben, piros mohakoponyák kék pikkelyálarcából kinőtt
kristály-kukoricacsövek, szőrtarajos szőrsisakok óriás gyöngykorongjai, ti kőarcok
kék bársony-golyói, kő-álarcok vaksi pillátlanai, ti bársonypillantásúak,
ti ősduzzadt, sárga óriás szőrcsillag-töviskoronájú megváltó-
rovarkoponyatetőkről kétoldalt az arany-állkapocs-csontig őskövéren
lefolyt szőrös gyémánt-Willendorfi-Vénusz-emlők, jaj szemek,
ti moha-álarcok gyémánt-hagymái, izzó vérmirigysapka-szőrcsillagok,
ti állatbársony-koponyák arany-oltáriszentségtartói, ikralepény-ostyával,
ti szemhéjnélküli, könnytelen pont-sivatag-korongok, ti gyöngykorong
pontszem-csillagtáborai, sokszögűre-csiszolt mohakristálygolyók,
ti tajtékszerűek, nyálhabszerűek, kemény tajtékrózsák, szilárd nyálhabrózsák
szikrázó állatkristály-bodzavirágok, kőkoponyán kék bodzalepények,
szemek, szemek, szemek, rózsaszőrfészkekben pórusos, zöldpettyes tojások,
fehér kőrost-koponyák dagadt fekete szőrcsillagaiból, kövér bíbor
szőr-rózsáiból kidülledő kristály-asszonyhasak, gyémánt-
magzatburkok, amelyek szilárd kocsonya-őslevében, tiszta, puha
tömör magzatvizében sugárzó arany-embriók lebegnek, arany-
magzatok begöndörödött, nagypéniszű kaméleon-testtel, arany-
virág lábakkal, kezekkel, aranycsillagú koponyával, ó, szemek,
fekete kitin-álarcok penészes üveg-körtéi, égő fénydatolyafürtök,
sokszögűre-köszörűlt kristálygömblámpák, sokszögűre reszelt
gyémánt-szívek, üvegsírkövek a merev fejeken! Ó, Szemek,
Szemek, Szemek ! Elmondhatatlanok, Kifejezhetetlenek, Kegyetlenek,
Tiszták, Könnyesek, Könnytelenek! Ó, Szemek, Szemek, Szemek, ti
titkos, titkos mélyben kialakulók, kis sejtpöttyök, piros tűhegycsomók,
ahogy dagadtok, osztódtok, ereződtök, kelyhesedtek, üvegesedtek,
rétegesedtek, mint a növő hagyma-gumó, ahogy lencsésedtek, vagy
kristályliliomkéve-kúpgömbbé reménykedtek az eres, forró, lágy,
pórusos kocsonyában, a tiszta lüktetésben! Ó, Szemek, Szemek,
Szemek, embriók szemei, titkosan alakulók! Ó, titkos, titkos
alakulás, titkos szent növekedés és bennfogantatás, ó, a velőlemez
szemtelepe, ó, a velődombok elűlső részletének gödre: a fovea
optica, ó, a bezáródott velőcső oldalsó felszínének kitüremkedései,
a primér szemhólyagok, ó megnyúló szemhólyag-nyelek, látóideg-
telepek, ó szent agyvelőrész-szemhólyagok, a külső lemez
homorulatába benyomódott horpadt-hasú gumilabdák, ó, kialakuló
kettős-falu szemserlegek, szemserleg-szél által körűlfogott
pupillanyílások, ó, szemserlegüregek, a lencsék, üregtestek üstjei,
ó embryonális szemhasadék, ó burjánzó serlegszélek, kialakuló
retinarétegek, ó, lencsemezők, lencsegödrökből lett lencsehólyagok,
ó, lencsedombok, lencserostok, lencsehámok, ó, az agyvelő-felé
ágazó idegrost-kötegek, ó látórostok, ó mindenféle szent alakulások,
burjánzások, növekedések, hólyagzások, sejt-lombosodások,
ó, szemhéjvarratok: összenövők-szétválók, ó, kialakuló
könnymirigyek, könnylevezető-utak, burjánzó hám-lécek,
ó, csodás, csodás szemhólyagok, amelyek a látószerv szervező anyagát
tartalmazzák, s így indukálják a szem minden részletének
titkos, titokzatos fejlődését, ó szent véráramtól hozott anyagok,
szent, szent anyagok, melyek az íris és a tapetum pigment-
sejt-képződését megindítják, ó hatalmas kék hólyagok, óriás
kék hólyagserlegek a kocsonyapödörnyelv-farkú, rózsaszín
rovarlárva-alakú, kövér, hurkás-szelvényű, hernyósarló-alakú
embriók óriás fejében virágoztok, ó kék hólyagliliomok, kék
kocsonya-kelyhek, óriás kék serleghólyagok a gyönyörű,
gyönyörű magzatok fejében, az izzó titkos, titkos anyaméhben,
ó szent, szent, szent Virágzás, Szemek, szent, szent, szent
virágzása magzatburkokban, lárvákban, tojásokban, petékben!
Ó Szemek Virágzó Világfája! Többmilliárd-éves eleven
Szemgolyó-szemrózsafa, többmilliárd éve növő sose-vén, sose-
halott Világfája a Szemeknek, amely a Föld tűzkocsonya-
szíve felé növő Szem-Halál-Ősfa ellentéteképpen az erjedő kék
Időben nő a Végtelen-buborék elérhetetlen hártyaszélei felé, mint
hatalmas Rózsafa-Liliomfa-Őskehelyfa, virágzó húskristály-
szemgolyókkal, virágzó állatkristályrózsa-szemekkel, ágai az Idő-Szemgolyó
ősbuborékbelsejét sűrűzve és csipkehálóharang-rengeteggel benövik,
mint erezet az emberi szemgolyót, levelei eleven szemhéjak, szempillák,
a szemek szőr-csészéi, pikkely-csészéi, kitin-csészéi, kristály-csészéi,
a szemek kőcsészéi, hártyacsészéi, mirigybőr-csészéi, ragyás csontkéreg-
csészéi, és virágai, virágzó virág-lényei a Szemek: emberszemek,
állatszemek, madárszemek, rovarszemek, bogárszemek, halszemek, hüllő-
szemek, puhatestűek szemei, kétéltűek szemei, féregszemek, szem-sejtek, látósejtek,
fényérző-pontok, fényérző pettyek, fényérző testlemezek! Jaj,
nem látta ő, sem a szemeket, sem a szempilla-árnyakat, a lila
nagy árnyéksöprűket, kék árnyék-esernyőket, fekete árnyéklegyezőket az
arcokon, jaj nem látta ő a csillogásokat, villogásokat, ragyogásokat,
lángolásokat, izzásokat, lobogásokat, a hideg kristálylap-
fényeket, a hideg kristálylaphatszög-társulás-dombok csiszolt és
köszörűlt üzenetét, nem látta ő a fénypontok, kőpontok, penészpontok, moha-
pontok, pamutpontok izzását vala, mert vak volt Szegény és bonyolúlt buta,
nem látta ő a tűzpontok, kristálypontok, zománcpontok, lakkpontok titkos izzását, mert
vak, vak, vak Vartyogó, Nyomorult Buta Barom vala ő, aki
haláltól nemzettetett, halálban fogantatott, haláltól született,
halálban növekedék, halálban élt vala, halálban vándorolt,
halálba ér vala nemsokára, nem tudta ő, az Irgalomtalan,
a vak, vak, vak Vándor-Halál, a Halál vak, vak, vak Vándora,
a Vánszorgó Félhalott Halál, nem tudta ő a Szemek Halálfáját,
amelynek félig-érett gyümölcsei már az ő piros-mohával-benőtt
megvakúlt szemgolyói, nem tudta ő, a Szemek Virágzó Világfáját,
amelynek húllni-kész penészes gyümölcsei már az ő vak szemei!
Csak ment, csak ment, csak ment, egyre beljebb a kiégett kő-
sivatag zöld bundájába és színes viráglávájába süppedvén iszonyú pikkelycsillag-
kőlibalábaival, hogy óriás homorú mohacsillagok, növényrece-
ráspolyszalagok maradtak léptei után és belottyadt kőgolyós pikkely-
hasa hömpölygése, kőgyűrűhernyó-farka tekergése után, csak ment, csak
ment irgalmatlan, roggyadt lépteivel a város kőcsontvázában,
a növénnyel, virággal, mohával, indával, gyökérrel, penésszel, zöld
kásával, bokorral, kalásszal, ággal, lombbal benőtt iszonyú
kőszivacs-csontváz-törmelékben, a dal felé, a dal felé, a
tiszta, tiszta dal felé, a halálhívó dal felé, a halál-üzenet
felé, le is döntve szfinx-csöcsű kőpikkelyvért-
szügyével, pikkelyes kőgolyó-térdeivel egy-egy mohával-benőtt
maradék tornyot, vérrel-virágzó indákkal gyapjasan befutott és
zsákosan-beszőtt kéménycsonkot, hogy nehéz darabjai, kiégett kő-
szivacs-tömbjei úgy hulltak a mohába, növény-kásába, virág-
lávába, mintha kődárdát ütnének moha-hátba, kőlándzsát
növénylekvár-emberóriásba, kőszigonyt iszonyú penész-mirigyes
óriás moha-varangyba, hogy cuppant, loccsant, pukkant puhán, zöld
mohaporral-porzott, tüzes virágporfelhővel füstölgött a moha, a
virágláp, a vastag zsíros növénygomolygás. Ment tántorogva, csipádzva,
vakon, egyre-jobban tántorogva és düledezve, hiszen vala már
félig halott, hiszen sárkánygyík-másodteste vala már halott talán,
s csak emberszíve húzta, a madárszívlüktetésű piros húsmotor
iszonyú kő-temető szaurusz-másodönmagát, a Múlt kő-kriptáját, a füstölgő
kőpikkely-koporsót, az embertörzs feléhez nőtt kő-lélekharangos árva
temetőt, ment fuldokolva, zihálva vadúl, kutya-lihegéssel, vad
gyíklihegéssel, békatoka-dobogással, ment a város penészes
kőcsontváza belsejében a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta
dal felé, a Mámor felé, a Halál felé! Ment iszonyú, roggyadt
kőlépteivel, hurcolván magával fákat, bokrokat, viráglepedőket, cafatos
növényvásznakat, virágzó tüskegomolyagokat, haldokló állatokat,
madarakat teste száraz likacsaiban, kőüregeiben, kőbarlangjaiban,
kőnyílásaiban, kőpikkely-árnyékaiban, kőlevél-ernyői alatt és
kőhasadékaiban, hurcolván magával meggörbűlt vasat, el-
olvadt fémek szálkacsipkés gubancait, kőgerendákat, kő-
dárdákat, kőlapokat, elszenesedett létcafatokat, elolvadt
kő-hólyagcafrangokat, vasfürtök vaserezet-csontvázát, mint egy
virágzó, rózsaszín kentauremberféllel-összeforrt kőpikkely-halottaskocsi, mint
földíszített és fölvirágzott haldokló vén kentaur, megőszűlt-
hajú és megőszűlt-szakállú, megőszűlt-szőrzetű öreg kentaur,
akinek pár lépése vala csak hátra a halálig, pár roggyant lépése
vala csak, s megy embertörzsével szinte a levegőre előre-lógva,
mint sírkőből kinőtt dérütött rózsafa ága, hogy majd a földet
éri hosszú fehér próféta-szakálla, s fehér-koszorú szempillái
úgy csüggnek vala a levegőben, mint kemény jég-esernyők.
Ment, mint a megőszűlt-szügyű, megőszűlt-szőrű, megőszűlt-
farokzászlójú Kentaur-öreg, a tántorgó Csődör-ember, a
kifehéredett Látomás-alak, az ezüst-mohával-benőtt
haldokló Kentaur-kakas, a vénségtől-megvakúlt, Kentaur-király!
Igen, mert az ő hajzata is fehér vala már, ember-mellkasa vörös
szőrzete fehér bársonymellény vala már, a kőszitabuborék koponya
finom kőrács-üregeiből kizúduló ős-vörös sörénye fehér
vadló-sörény vala már, szemöldöke vastag vörös pamut-sövénye
ezüst moha-ernyő vala már, szempillája piros szőrernyője
fehér gyökéresernyő vala már, bajúsza piros indaszövevénye
fehér mohafüggöny vala már, szakálla piros szőrcsigaörvénylevele
ezüstrugókból, ezüstmirigycsomókból összeragadt kakas-szakáll
vala már. Csak ment, csak ment vala megőszűlve, fehéren,
előregörnyedő embertörzzsel, rózsapúppal, mintha rózsaszín
meztelen-csiga redős rózsabársony teste közepével föltaréjlik,
csak ment vala rogyadozó lépteivel, iszonyú kőtottyanás-
léptekkel, kőgumi-úszóhártyás pikkelyes kőcsillag-lépésekkel
ment vala a dal felé, a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé! Csak
ment fújtatva, lihegve, kő-ízeiben nyikorogva vala, mert kő-
pikkelygolyó térdkalácsa úgy nyikorgott vala a kősisak-forgóban,
mintha kősisakban forgatnának sisak-űrt betöltő kövér
kőgolyót, s az egymásba-ágyazás kő-szünetéből, a csikorgó
kő-találkozás vékony kőüreghártya-sötétjéből kő-füst,
kő-láng tör vala elő aranytaréjjal, fekete pamut-mosollyal,
igen, úgy ropogott térde kalácsa és ízülete vala, mintha kiszáradt
tojáshéjakat nyomnának egymás burkolatüregébe, s elszáradott
fülei és kiszáradott szemhéjai is úgy zörögtek vala, mintha
pórusos száraz tojáshéjfelek ragadtak volna kőszitagömb koponyája
oldalaira, szemüregei peremére, hogy látszott vala a héj
belső felületének üveghártyásra száradt nyálkája, feketére
száradott erezet-térképe is. S azontúl vala emberteste bőre
csupa fekete májfolt, csupa májszínű petty, csupa-csupa szeplő.
És keze vala, mint pórusos üveghártya-kesztyű. És szája vala, mint
százezer sziromfodrú sárga cseréprózsa. És orra vala két zöld
viaszlevelibékával összeragadt óriás fehér viasz-varangy.
És fülcimpája vala fehér viaszpénz. Csak ment, csak ment a dal
felé, a tiszta, tiszta dal felé, a Megváltó-Halál felé, mert
ahogy a zöld növényhússal, mohabőrrel bevont kőcsontváz közepe
felé érne, a berogyott kő-mellkas közepe felé, elszivacsosodott
kő-csigolyák, elhabosodott kő-gerenda-bordatollak mohás és
virágos kőráspoly-sivatagán taposva, oly tisztán, közelről, oly
édesen és tisztán hallotta a dalt, hogy úgy érezte vala: az Óriás-dal
testében gázol már vala, ott lebeg az Óriás-dal testében, mint
egy forró, fortyogó, lüktető, anya-szív-ütésektől remegő anyamagzat-
burokban. Lépett még egyet, aztán keskeny varangy-homlokával
valami puhának, valami mohának, valami mohapúpnak,
valami mohabuboréknak ütközött, vak ember-axolotl-
sziréngőte-fejével, s alíg hallatszott vala az ütődés csattanása,
mintha mohába ugrik kicsi tűzbéka, a tűzpettyes-bőrű, s hőkölve megtorpant
hirtelen. Igen, zihálva hirtelen megállt, tapogatott, kalamolt
vak kezével, mint a csiga négycsöcsű fehér kocsonyatőgy-szemével,
beletúrt a mohába, cserepes szájába vette vala egy hideg zöld szivacs-
csomóját, gyorsan kiköpte, pislogott bután és tétován, piros
mohagolyó-szemeit kidüllesztve, hogy szinte kiestek a fehér
gyökérharangszoknyás mirigycserép-szemhéjak közűl, gumigombos-
kocsonyalencsés-vakgőtekörmös embergekkó-axolotl-gőte-szalamandra-
levelibéka-ujjait lassan a moha-puhához érintette, aztán
visszahúzta, aztán újra kinyújtva őket a hideg mohába fúrta,
mint szerelmes varangy-kan kocsonyagombos hüvelykujját óriás
asszonya zöld mirigygumi-hasába, a piros-zöld-ezüstfoltos gumi-
bugyogóba, s a nyirkos, hideg moha-kutakban pihentetve ideges
ujjait, vad-vad-vad lihegéssel pihent. Aztán turkált tovább az
ősmohában, mint vak gyerek a sárban, mint vak béka a zöldnyálas
mocsárban, mint vak madár a tóöböl haldögös zöld habjában, mint vak
kutya a hóban, mint vak angyal az Isten zöld moha-mosolyában, mint vak
piros barlangi gőte a barlangfenék kék iszapjában! És nem úgy, mint
vak ördög az Ördögisten tűzmirigyrózsa-seggében, hogy onnan az
angyalmaradékokat kicsipegesse, de reszketve, finoman, szerényen,
mintha vak angyal csillagtetűt keres az isten Ősaranybozont-fejében,
mintha anya könnyeztető kis bogarat keres gyermeke riadt szemében,
s a szemhéjakat buborékosra fölhúzva a szemhéj könnyes, rózsaágeres
fehér-petty-szövet belső felületéről az odaragadt apró, kitincsáprózsás,
kék-fehér-pettyes kitinbuborékhátú bogarat a zsebkendő csavart
csücskével kitörli. Mintha az Arkangyal-király az Isten
szemébe csapódott ördög-bikát készűlne kivenni, megnyálazott
ujja hegyével, amely az óriás kék isten-szemgolyó egy csillag-
sugárkoronás aranypöttyére ragadt, odahullván, mint vizespohárba
a lepke, hogy ott úszik vergődve a vízben, virágpor-páfrány-
csápjai, mohamozaikpikkely-szárnyai körűl aranypor-koszorúfodorral,
az ördögcsődör is odaragadt mirigyes, pórusos, két szív-tojású piros-bőr ágyék-zacskójával,
az ördög is odaragadt a könnyes istenszem aranypöttyére piros, pórusos
denevérszárnyaival, a piros bőrbársony-esernyőkkel, s ott vergődik
fickándozva az óriás aranygyökérkoronás őspupilla mellett,
mert szeretett volna vala a kurva dög a fekete ősmoha-kútba
benézni, hogy az isteni Fundust lássa, a piros kútfenék
tűzgyökereit, az ott lakó titkos, titkos kristályalakot, akinek egyik
kezében gyémánt-szív, másik kezében gyémánt-koponya vala,
de a szemgolyóhoz csapódván a kék írisz hártyájára ragadt vala, mint
egy piros denevér, ott öltögeti nyelvét a véreres hatalmas kék őskocsonya-
domborúság aranypöttyén, ott tologatja ki tüzes vas-szigony-fullánkját
dagadt rózsamirigy-mohagumó-potrohfenekéből, lázas durungja
ott lövell forró fehér halál-jégesőt, ott fickándozik az istenszem egy
könnyes részletéhez ragadva, mint légypapíron a piros légy, a piros
lakkmozaik-mohamozaik-testű, piros kristálysisakmozaik-koponyás, piros
szivacskorong-párna-talpú, míg az Arkangyal-király le nem csípi
az Isten kék szeméről, s hüvelyk és mutatóujja aranyrecehólyagai
közt el nem dörzsöli, puha, nyálas, mohos, szőrös, kocsonyaruganyos
piros pépcafattá, mint gyerek a pici lepkét, piros kristályrózsa-
szemét, fekete mohasisak-koponyáját, szőr-koponyája óriás aranycsontváz-
csáptollait. Igen, ott kotorászott a mohában vala szegény vak
Nyomorúlt, s a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal, mintha már a
lábai alól örvénylett volna föl virág-gyűrűzéssel, illat-tölcsérekkel,
rózsa-örvényekkel, virág-lángokkal egyre-lassabban verő emberszívébe, mert
sárkányszíve rég halott vala már talán, s ott lógott büdös sárkánybelseje
piros hálójában döglötten, sorvadtan, összezsugorodva, mint egy
óriás piros pók, a nyolc fényhólyag-szemű, örökre-nyitott szemmel,
mert szemhéjai nem valának neki, sem szempillái, mert nincs mirigypohár,
szőrtok, hártyacsésze, mohasisak, amivel szemét lezárja! Csak kutatott
kotorászva szegény a mohában, sietve, tétován, vak kezekkel,
és nem tudta szegény, hogy egy mohával benőtt fal-maradék
mohával tömött üregében turkál, talán egy vakablak mohával
kitömött kőnégyszögüregében, talán egy mohalapokkal benőtt ablak-
résben, mint ahogy azt se tudta, hogy egy fal előtt áll, mint ahogy
azt se tudta vala, hogy a moha-fal mögött óriás-korongban
kitéresűl a zöld hallgatás, mint egy nagyváros főtere, óriás
mohakorong ott a halál, körötte, mint korona ágai: csipkés, zöld
mohatornyok merednek. Így turkálva a nyirkos, hideg kőfal-mohazsákban,
kis keze, a zöld békagumikéz, a fehér gumibársony axolotl-kéz, a
kék-bíbor-aranyfoltos gumiláng gőte-kéz valami szilárdabb
anyagba ütközött. Ujjaival lázasan turkálva a hideg moha-
magányban, a szilárd valamit körűltapogatta, aztán megmarkolva
a valami csontbordás gerincét, mint egy óriás százlábú gyöngykorong-
öves gyöngyhurka-testét, a kristálysöprű-ezerlábú gyöngykorongláncot,
mint vak öregasszony a rózsafűzért, igen, megragadva a Valami
bordás gerincét, mint levelibéka aranyszeplős kezével a csigaházat, lassan
a mohából kihúzta, aztán csipás vak szemei elé nyomta, aztán
másik kezével megtapogatta, aztán lázasan, nyálazva, fodros csigatalp-nyelvével
megnyalta, mint csecsemő a csörgőt, állt ott vakon, bután
és tétován a koradélutáni gyöngyházragyogásban, a lassan hosszú
lila árnyékot növesztő gyöngypára-gomolygásban, a mohával-
bundásan benőtt falomladék előtt. Aztán nagyon lassan és tétován,
nagyon óvatosan beletúrt a könyvbe, mert egy félig-elégett
könyv vala kezeiben, egy félig elszenesedett könyv vala
furcsa, didergő kezeiben, hogy izgalmában fölmirigyesedett
keze bőre, mint a varangyé, mint az asszonymellek, ha a kéjben
lúdbőrzenek, s megkeményedtek ujjai, mint az izgatott nősténybibék,
s érezte, hogy hártyás és bőrös és kitinpáfrányszerű és vedlett kígyó-
bőrszerű és csonthártyaszerű és lecafatosodott sejtvirágszövedékes
gyíkhártya-öltönyszerű valamit fog kezében, mintha száraz tojáshéjat
fogna, nagy elszáradt virágszirmot, fakéreghártyát, elégett
páfránylevelet, de mégis valami mást, valami mást, valami borzongató
titkos újat, titkos új tudást, hogy a titkok titkát fogja most,
az ismeretlen titkos anyagot, a moha embrióját, a moha-anya
titkos újszülöttjét! Valami ropogó, puha és mégis kemény hártyát,
nem állatot, nem bogarat, nem lepkét, nem madarat, nem is
növényt, virágot, követ, kőlapot, tollat, kőlevelet, de valami
mást, valami csoda-borzolódást, csoda-legyeződést, csoda-lapulást,
nem élőt, és nem is halottat, valami többet annál, valami
irgalmatlan rosszat, vagy valami kimondhatatlan életű jót,
valami ropogva lapozódó kőhártyaszárnycsomót, bőrborda-gerincű,
lefoszlott-mohájú, lekopott-szőrpikkelyű lepkeszárny-köteget,
ahol már csak recegerendázat-mozaikszárnyak ropognak a homályos,
likacsos hártyahólyagablakokkal, valami halott-eleven hártyarózsa-
rabot, ki tudja megölhetőt?, ki tudja elpusztíthatót?, ki tudja
összetörhetőt?, ki tudja legyőzhetőt?, ki tudja megehetőt? Csak
fogta vala a félig-elégett könyvet szorosan, izgatott két kezével, viaszbéka-
halmaz-orrát a lapok közé nyomta, és szagolta és nyalta és
szimatolta, mint kutya az ismeretlen tárgyat, és nyalta és szagolta
és szimatolta, és szimatolta és szagolta és nyalta, mint vak
elefánt halott gyermekét, mint vak kutya ismeretlen gazdája kezét,
mint ősasszony a halott csecsemőt, mint vak majom-anya piros-kék-
rózsa-gumi-szőrcsomó kisded-halottját! Aztán sárga cseréprózsa-
száját, a repedezett-zománcú cserépsziromfodrokat tágúltra
kiöblösítve, hogy szája vala, mint sokráncú sárga cserépszoknya,
igen, száját kiöblösítve, gyorsan a könyvbe harapott. Kiharapott
egy karéjjal a törékeny barna lapokból, lassan, merengve rágta
a hártyás lapokat, nyálával pépesre keverte vala az ízetlen papírgombócot,
aztán egy nagy köpéssel a mohába köpte, a vak moha-arcú
falba, mint gyerek az útált pépet, hogy lágy csattanással fúródott
vala a könyvpép-golyó a mohába, mint hóemberbe a hógolyó.
Aztán a könyvet kezéből kiejtette, az Ismeretlent, a Titokzatosat,
a Nem-ehetőt, hogy úgy hullott az a lába előtti ősvastag ősmohába,
mint döglött lepke, ha gyík pikkely-korsó-szájából, a mirigypettyes hártyabélésűből,
béka mirigy-kancsó szájából, a pórusperemű hártyahasadékmosolyúból,
mintha madár sárga csontreszelőszalag-peremű csőréből
cafrangosra rágottan lehull a moha-asztalra, hangtalanúl!
És a dal, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal ott örvénylett benne és
körülötte, mintha virágörvényben állna, mintha virágörvény forogna ember-
szívében, a dal, a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal! Ott állt vakon,
bután és csalódott-tétován, oly tétován és ostobán, fölpúpozódva és bután,
mint állat, ha ürít, ott állott vakon, szája cserépszirmait nyalogatva,
halála előtt, halála közepén, és nem látta vala, hogy az óriás moha-
korong-térség fölött ott lebeg, a mohacsipketornyos ősmoha-
korona fölött, hogy ott lebeg, lábújjaival szinte a mohába
furódva ott lebeg a Négy Jelenés! Hogy ott lebeg vala a Négy Jelenés,
a Két Ember-alak-óriás, s a Két Óriás-csoport, a gyöngyházködös délutáni
fényben, hogy ott lebeg vala a Négy Jelenés: a Szerelem, a
Megvalósulás, a Halál, a Csönd! Mint ahogy azt se látta, hogy a kövér
mohasisakba és mohabundába öltözött falomladék másik felén, a vastag
moha-fürtök, moha-zuhatagok tövében valami gépen valami
fekete korong forog, valami óriás kék zománcliliom-tölcsér
alatt kis fémvillogás beszéltet valami fekete ráncgyűrű-korongot,
s a mohában szinte derékig süppedve, a gépet körűl-ülve emberszabású
lények figyelnek kíváncsi arccal. Ki tudja miféle lények ők,
Emberkutyák, vagy Majomcsecsemők, Lómajmok, vagy Hippocampus-
emberek? Ki tudja, jaj ki tudja, jaj ki tudja? Jaj, ki tudja?
Jaj, nem látta vala, jaj nem látta vala a szegény, vak, nyomorúlt
Ember-Barom, a félig-halott haldokló árva Vak, nem látta
vala, hogy ott lenn, a másik oldalon, a zöld-zuhatag moha-fal
tövében az óriás kék zománc-liliom-tölcsér belsejéből árad
vala a dal, a dal, a tiszta, tiszta dal, hogy a merev fodorszájú
kék zománcliliomkürt szívéből árad vala a dal, a dal, a tiszta
tiszta dal szíve felé, hogy a zománcliliomkehely, az óriás kék
hang-serleg hajlított serlegnyele alatt fekete lemez forog, valami
titkos-titkos korong, valami merev fémvillogás, valami fémtű
szalad recegyűrűi barázdáiban. Mint ahogy azt se látta szegény,
hogy néha az egyik mohában-kuporgó emberformájú állatalak,
ki tudja kicsoda Pókembermajom, ki tudja kicsoda Látomás-alak,
ki tudja kicsoda Pókcsimpánz-keverék, ki tudja kicsoda
törpe Embermaradék, Csikófejű-férfi, vagy gyökérkezű, gyökér-
szakállú, gyökérlábú, gyökérhajú Moha-manó, Lajhárkengurú,
vagy Embermedve, Madárfejű-ember, vagy Emberfejű-madár,
vagy csak egyszerű Csimpánz, a lila gumirózsa-tenyerű, a kék gumi-
rügyecske-ujjú, a kék gumikesztyű-lábú, igen, talán csak egyszerű
Csimpánz egy fémkarú tekerővel lassan darálni kezd vala
a gép oldalán, a gép oldalán, amely lakkozott barna fadobozba
rejtetik vala. A fémtekerővel fölhúzza vala a lakkozott
barna fadobozba rejtezett gép rugóját, kék lakk-pénzű kék
gumikezecskéjét a tekerő fanyelére fonva, aztán arany szőr-
zacskó állát kékráncos rózsagumi-tenyerébe hajtva figyel, talán
a dalra, a dalra, a tiszta, tiszta dalra, amely az óriás kék
zománcliliomból árad vala a délutáni ég gyöngyházködébe.
Mint ahogy azt se tudta az óriás mohafal másik oldalán ácsorgó
félig-halott, félig-eleven, haldokló különös, különös Összetettség,
a különös, különös Reménytelenség és Árvaság és Titok,
hogy az óriás moha-korong-térség fölött ott lebeg vala a Négy
Jelenés: a Halál, a Csönd, a Szerelem, a Megvalósulás! Mert az új
őscsönd ősanyagából, a kristálycsönd kristály-akaratából szikrázó
óriás kristályvár épűlt a mohakorong-tér fölé, négy kristály-
óriás toronnyal. Mintha kristálydarazsak kristálynyálragacsukból
építettek volna kristályrózsa-darázsházat, a szikrázó tornyok kristály-
cellákkal valának teli, s a tornyok alatt vala négy óriás
kristály-szoba. És a kristály-lángoló kristályvár egyik oldala, a moha-
torony aljában kuporgók felé tekintő, a mohafal mögött rejtőző
halála-előtti Vak felé tekintő, igen, a kristályvár első oldala
hiányzott vala, hogy lángolva, ragyogva, tisztán mutatták kristály-
kocka-belsejüket az óriás szobák. Mint négy egymáshoz-ragasztott
hatalmas kristálydoboz ragyogott a lassan hosszú lila árnyékot
növesztő délutáni fényben a Csönd-vár kristályfacetta-belseje,
a tornyok kristálycellái, s a szobák, mint egy óriás szitakötőszem,
mint egy óriás darázs-szem! S a tornyok csúcsain négy kristály-alak
ül, az egyiken kristály-embercsontváz, a másikon kristálygyermek,
a harmadikon kristály-hegedűt csőre és bögye közé szorító kristály-
madár, a negyediken ruhátlan kristály-asszonyalak. S a tornyok izzó
kristálycelláiban valának színes kristályokból madarak, virágok,
állatok, halak, bogarak, növények, férgek, csillagok, hangszerek.
S a négy óriás kristályszobákban, amelyek a vastag mohaszőnyegbe nőnek
kristályfalaikkal, állnak vala a Négy Jelenések, a Halál,
a Csönd, a Szerelem, a Megvalósúlás! Óriás alakjaikkal, óriás
csoportjaikkal a négy szobákat egészen betöltvék, mint anya
magzatburkát a születésre-érett, kifejlett magzat, állanak vala
hatalmasan és szótalanúl, állnak vala szárnytalanúl lebegve a
négy kristályszobákban. Mint óriás kristálybuborékhalom-kristályanya
magzatburkában a négyes-ikrek, lebegnek az óriás kristályvár-
anyában a Négy Jelenések. Az elsőben áll a Halál. Ott áll
lebegve a hatalmas Ember-alak, az óriás Halál-test, amely vala földből,
gyökérből, tetvekből, pondrókból, lárvákból, bogarakból, félig-
rothadt, foszló toll-köpenyű madarakból, halott szemgolyókból,
bogárkoponyákból kiesett állatkristályrózsa-szemekből, férgekből,
gilisztákból, kukacokból, hernyókból, poloskákból, szívó-
férgekből, békákból, varangyokból, lótetűkből, ganéjtúró bogarakból,
szúnyogokból, pókokból és legyekből: fekete-fehér-kocka-zománc-
mozaik-legyekből, sárga-fekete-csíkos-kitinmellényű legyekből, kék
mohakristály legyekből, zöld zománc-pikkely-mozaik-legyekből,
piros-kék szőrmozaik-kocka-legyekből, ezüstgyűrűs-ezüstöves-ezüst-
szalagos ezüstmoha-mellkasú, ezüstpontlikacsos ezüstszivacsrózsa-szemű
legyekből, fekete mohapettybundás, szénkristálykoponyasisakos legyekből,
százlábúakból, fülbemászókból, denevérekből, rothadó halakból,
kígyókból, siklókból, vakondtúrókból, patkányokból, vizipockokból,
házascsigákból és meztelen-csigákból, fogsorokból, állkapcsokból,
csigolyákból, lábszárcsontokból, bordacsontokból, rothadó tollsisakú
véres madárfejekből, gombákból, gombaszivacsokból, fonal-
gombákból, állatürülékből, madárürülékből, rovarürülékből, pondró-
ürülékből, elszappanosodott húsból, mohából, korhadt csontszivacsból,
rózsaszín rothadék-rózsa agyvelőből, zöld nyúlós haláltakonyból,
színes kocsonya-polipvirágzásból, üres kagylókból, üres
csigaházakból, lemálló-pikkelyű kék, rózsaszín, zöld, lila, arany
madárlábakból, foszló, elgennyesedő szőr-rétegekből, rothadó,
elrepedt, szivacsosra kirágódott emberszívekből, madárszívekből,
állatszívekből, halszívekből, rovarszívekből, hüllőszívekből,
kétéltű-szívekből, mindenféle halál-rothadékból, hullafoszladékból,
rothadásmaradékból, szőrből, bőrből, mirigycafatokból, tollakból,
pikkelyből, hártyából, fölfúvódott belekből, savtól szétrágódott
gyomrokból, bogárszemekből, darázsszemekből, szitakötőszemekből,
emlősszemekből, halszemekből, kétéltű-szemekből, féreg-szemekből,
tintahal-szemekből, polipszemgolyókból, medveszemekből, puhatestű-szemekből,
cápaszemekből, bálnaszemekből, rájaszemekből és delfinszemekből,
mindenféle nyákból, nyálkából, hártyából, takonyból, nyirokból,
rothadó szervből, légzőszervből, ivarszervből, hallószervből, szagló-
szervből, tapintószervből, kiválasztószervből, csápokból, fülekből,
orrokból, tracheákból, légcsövekből, kopoltyúkból, kristály-
kopoltyúkefécskékből, kristálykopoltyú-seprűcskékből, kristály-
kopoltyú-bojtokból, legyezőcskékből, pamacsokból és pamatokból,
fésűkből és tollakból és tüdőmirigy-kopoltyúlevelek rothadékából,
földből, gyökerekből, mindenféle málló, foszló, korhadó, erjedő,
rothadó, bomló, elfolyó, széteső, szétlazuló, eltaknyosodó, el-
kocsonyásodó, enyvesedő anyagból, megalvadt vérből, sárga
hullafolyadék-csöpögésből, mindenféle halálhangból: végső
vartyogásból, brekegésből, rikoltásból, víjjogásból, hörgésből,
bugyborékolásból, tátogásból, halálos csápzúgásból, halálos
csáprózsa-fölfúvódásból, nyöszörgésből és károgásból, döglött
varjúkból és döglött varangyokból, döglött bogarakból és korhadt
rongyokból, szemfödelekből, sisakokból, csákókból, sapkákból,
kalapokból, kesztyűkből, harisnyákból, cipőkből, ingekből, csizmákból,
mellényekből, körmökből, karmokból, csőrökből, mindenféle
koponyákból: emberkoponyákból, állatkoponyákból, madárkoponyákból,
halkoponyákból, hüllőkoponyákból, embriókoponyákból, kétéltű-
koponyákból, mindenféle kitinpáncélból, kitinpáncélruhából, kitin-
szárnypajzsból, orrszarv-tüskés kitinpáncél-álarcból, kitin-
gatyából és kitin-fogsorokból, kitinkoponyákból, mindenféle szőr-arcból,
szőrcsillag-szemkeretű, szőrcsillag-orrlikú pettyes kitin-lóálarcból,
szőrtollas, dupla szőr-pikkelyfás, kitineres, kitinlikacsos csődör-arcból,
csontvázakból, békacsontvázakból, kígyócsontvázakból, madár-
csontvázakból, egércsontvázakból, teknősbékákból, piócákból, darazsakból,
csíkbogarakból, temető-bogarakból, dögevő-bogarakból, hangyákból,
méhecskékből és mindenféle lencséből, nyálból, sárból, mocsárból,
mindenféle rágószervből, szívókából, nyelvből, szopókából, szigonyból,
horogból, kültakaróból és szőrálarcos szőrsisakból, kitin-vázból és csont-
láncból, mindenféle erjedésből, püffedésből, hulla-lázból, gázból,
mindenféle rothadó szövetből, csontszövetből, izomszövetből, mirigy-
szövetből, hámszövetből: a laphámból, köbhámból, hengerhámból,
urothéliumból, kutikulás-hámból, ciliás-hámból, a pigmentes hámból,
a mirigyhámból, az érzékhámból, a retikuláris hámból,
az Endothelből, Mesothelből, mindenféle oszló szövetből,
mindenféle elszappanosodó kötőszövetből, a Mesenchymából,
érett kocsonyás kötőszövetből, laza rostos kötőszövetből, Retikuláris
kötőszövetből, areoláris kötőszövetből, lemezes kötőszövetből,
tömött rostos kötőszövetből, a Chordoid szövetből, zsírszövetből,
Chondroid szövetből, porcszövetből, csontszövetből: a fonottból,
a párhuzamos-rostúból, a lemezesből, az izomszövetből, ideg-
szövetből, a szívizomszövetből, mindenféle elfolyó, rothadó, föl-
bomló elmálló sejtből, hámból, rostból, szövetből, mindenféle
elkocsonyásodó nemiszervből, mindenféle rothadó szőrből, szőrsisak-szőrtaréjból,
szőrzetből, hajzatból, szempillából, szeméremszőrből, ánusz-szőrből,
hónalj-szőrből, sörényből, farokszőrből, mindenféle ürítőnyílásból, kloákából,
vizeletcsőből, vizelet-kehelyből, mindenféle heréből, petéből, pete-
fészekből, halott ondóból, bezápúlt tojásból, halottak spermájából,
mindenféle elvetéltből és tojásbazápúltból, csirkeembrióhullából,
kétéltű-anyákba, emlősanyákba, elevenszülő békaanyákba, csiga-
apaanyákba-döglött embrióból, az aranypettykoszorús óriás kék gyöngy-
hólyagszemű rózsahurka-férgekből, a kocsonyarózsahurkaránc-
hasú, óriás takonyrózsakoponyás, betekert farokcsigás, rózsakocsonyatuskó-
kéz-lábnyúlványos-rózsakocsonya-rügyecskés, rózsacsigafülkorongos
viasz-férgekből, a csupa-pórus rózsaszín-viasz lény-kezdetekből, amelyek
úgy feszűlnek kék erezetük csipkeháló-zsákjában, mint hernyóháló-
koporsóban a kövér rózsakukacok, mindenféle bábba, sárzsákba,
agyagkancsóba, sárcsipke-kürtbe, sárcsipke-serlegbe, sárcsipke-
kehelybe, kőbe, földbe, más állat kocsonya-zsákjába, más lények
szervezetébe, hüvelyébe, ivarkútjába, szemgödrébe, májába, beleibe,
szemeibe, hólyagjába döglött lárvákból, férgekből, féreghalmazokból,
mindenféle halálból, élőből és halottból összegyúrt óriás
Ember-alak! Ő vala a Halál. És teste minden részlete
vala laza és nyálas és csomós és szövedékes és gyökérhálógubancos!
És teste minden részlete vala mégis szilárd és szét-nem-eső, csupa
porzás, nyálzás, porladás, hullás, buborékolás, pöfögés, füst-
böfögés, lángcsipketaréjlás, csupa mocorgás, mozgás, hemzsegés,
tekeredés, fonódás, vala csupa rögmorzsalék-hullás, féreg-
mászás, varangylihegés és békamászás, légyzengés, bogárzengés,
méhecske-zümmögés, darázs-dünnyögés, csupa állatkristály-szemrózsa-
szikrázás és színes enyves elfolyás, teste vala csupa zsongás, habos csiga-
mászás, csiganyálszalag, csupa dörmögés, kaparászás, nyálzás, rágás,
nyelés, emésztés, ürítés, testéből, teste minden részletéből kék,
lila, piros, sárga gázbuborékok törnek elő, kék buborékfürtök,
zöld buborék-rózsák, és teste minden szövedékéből sárga hulla-füst
szívárog, és teste minden csomójából zöld hulla-láng tör vala elő,
aranycsipketarajú kék lángok, és vállaiból, hátából, oldalából,
tomporából, térdeiből és feje-búbjából piros ecetfák, zöld
szomorufűzfák, kékzománc-pikkelylevelű babérfák bóbitásodnak
és tornyosodnak vala, mint a csikóhalak üvegcsikókoponya-
fejéből a kék, a zöld, a piros, az arany kocsonya-fácskák, állat-
üveg-bóbiták, és fülei valának döglött teknősbékák és orra
vala lihegő varangy és orrcimpái valának tüzeshasú békák és
szájcimpái valának lila piócák és köldöke vala csecsemő-koponya,
és szemgödrei valának madárfészkek, amelyekben kopasz madár-
fiókák ülnek kifelé fordított lúdbőrös rózsagyűrű-fenekükkel és
megállíthatatlanúl ürítenek, fosnak, mint örök ürülék-
források bugyognak, hogy véres zöld-sárga-fehér ürülékük lecsurog,
lefolyik a hemzsegés-arcon, a hemzsegés-szakállon a laza és
mégsem-széteső hemzsegés-mellkasra alvadtan és dermedetten,
mint a vérrel kevert oltott mész, és szemöldöke vala óriás
százlábúak üvegcsigolyás kristályküllő-karéja és szempillái
valának döglött denevérek. És fogai valának egér-csontvázak.
És keze körmei valának állat-alsóállkapcsok, és lába-körmei valának
csontcsipkehorgolás-szélű pórusos csontbuborék-kisemlős-
rágcsáló-medencecsontok. És szőrzete vala finom és durva
gyökérzet, hajszálgyökér, rostosgyökér, csavart-gubancú gacsos
gyökér, hámlóbőrű gyökérkígyók milliárdja. És vala férfi és női
nemzőszerve neki halál-nyüzsgésből, rothadás-hemzsegésből:
békákból, varangyokból, férgekből, csigákból, kukacokból és lárvákból
szőtt, halállal tömött óriás zsák, s alatta, a halálgombóc-herék
alatt lánggal-virágzó, bozsgó óriási szájcimpaszerű dombok, ajkak,
nagy sötét hasítékkal: földből, gilisztákból, oszló mirigypépből,
tollakból, pikkelyekből, zöld mohakorong-köldökű szemgolyókból.
Mert ő vala az óriás Ember-alak, a Fölemésztődés-Megszűnés-
Rothadás-Átlényegülés-Óriás, a Halál! És mellette a másik
kristályszobában vala a Négy Jelenések közűl a Második
Jelenés, a Második Jelenés: a Csönd! És az óriás kristály-szobába
vala beépűlve Moha-szoba, mohakocka-belső, mintha a lángoló
kristályszoba fala, mennyezete és padlózata mohával
lenne kibélelve, s a falakon vastag mohafürtök, zuzmó-
függönyök, hínár-lepedők, békalencse-zsákok, zöld növény-
szivacs-tüdők, zöld mohaszív-óriások, kék moha-szemgolyó-
fürtök, moha-koszorúk, moha-koronák, moha-csillagok és
moha-álarcok, moha-koponyák, moha-láncok, és hínár-
szárnyak, mohacsontvázak és moha-koporsók, moha-pólyák
csüngnek vala a zöld derengésben, a falakról és a vastag
moha-mennyezetről. És köztük zsurlók, páfrányok, pajzsikák csipkelángjai,
zöld csipketollai, csipkeszívei, csipke-csápjai, csipke-álarcai
merengnek a zöld homályban, és a moha-páfrányok moha-
címerein moha-madarak ülnek, moha-baglyok, moha-harkályok,
moha-pávák, moha-sasok, moha-sármányok, moha-gémek,
és óriás mohapókok ülnek a moha-szoba sarkaiban, nyolc
moha-buborék szemekkel, és óriás mohalepkék ülnek a
moha-álarcokon, moha-koponyákon, mohacsontvázakon
moha-csáptollakkal, mohapáfránycsápokkal, és moha-kígyók csüngnek
a mohafalakról moha-koponyával, mohasziszegéssel, és a vastag
moha-padlón óriás kucsmagombák, tányérgombák, kalapos-
gombák, csipkegombák és fodorgombák dagadoznak és tornyosodnak
vala vérpettyes, likacsos gumisipkával fedett lemezrózsa-fejjel,
csigatestfodrú szivacstányérkoponyával, véres buborékgödrű
hegyes szivacs-sisakkal, zöld lemez-küllős gumibuborék-ernyővel.
És a mohaszobában ott állnak az óriás zöld Moha-alakok:
az óriás Moha-ember, az óriás Moha-madár, az óriás Moha-béka,
az óriás Moha-Ájtatos Manó, az óriás Moha-medve, az
óriás Moha-majom, s az óriás lófejű Moha-asszony. És a
Moha-férfi moha-mélyhegedű moha-húrjain húzza lassan a
moha-vonót moha-kezével. És a Moha-madár moha-hárfa
moha-húrjait pengeti lassan mohalábai moha-karmaival.
És a Moha-béka moha-kürtöt fúj, hosszú, nagykelyhű
mohakürtöt széles-mohamosolyú mohaszájával, moha-szemeit
lehúnyva, mohatokáját lágyan rezegtetve. És a Moha-
Ájtatos Manó moha-hegedűt szorít mohasisakos, moha-álarcos mohaszív-
koponyája és moha-szügye közé és játszik rajta vékony moha-
vonóval, moharózsa-kezét billegtetve, fodrozva a moha-húrokon.
És a Moha-medve nagy mohadob mohahártyatányérját üti
moha-mancsába fogott moha-dobverővel. És a Moha-majom
moha-furulyát fúj moha-pofabugyogtatással, moha-kesztyűs
keze mohaujjait a furulya mohalukain ütögetve. És a
lófejű Moha-asszony mohacimbalom moha-húrjait veri
erősen lófejű moha-ütővel, és merev moha-lófeje árnyéktalan,
mohaesernyő szempillái árnyéktalanok, mohasörénye zöld
zuhatagban hull moha-melleire, moha-hátára, moha-tomporára. És vala
a Mohacsönd-zene Csönd, és valának a moha-szájak, moha-
ujjak csöndek, és vala a csönd Moha-zenéje csönd, és vala a csönd
Zöld moha-zene, és vala a csönd áradó moha-mámor, moha-
virágzás, moha-csönd, moha-örökkévalóság, és vala a Moha-zenekar
moha-zenéje Csönd. Csönd-lények csönd-zenéje, csönd-hangszerek
csönd-diadalma, csönd-szájak csönd-fújása, csönd ujjak csönd-
mozgása, csönd-kürt csönd-zengése, csönd-mélyhegedű csönd-
búgása, csönd-hárfa csönd-hullámzása, csönd-hegedű csönd-rívása,
csönd-dob csönd-rengése, csönd-furulya csönd-fuvallása, csönd-
cimbalom csönd-viharzása! És finom zöld moha-por permetezik vala
belőlük, a testekből és a hangszerekből, az ujjakból, kezekből,
könyökökből, a hónaljakból és a fülekből, a szájakból és a
szemekből, a sörényekből és a koponyákból, az ágyékakból és
a fogakból, a moha-körmökből és a moha-szempillákból. És
vala zenéjük Mohacsönd-zene, és vala csöndjük Moha-remény.
Mert a Második Jelenés vala a Csönd. A Csönd vala a Második
Jelenés! És mellette a harmadik kristályszobában vala a
Négy Jelenések közűl a Harmadik Jelenés. Vala ott a
harmadik óriás kristályszobában a Harmadik Jelenés: a Szerelem!
A harmadik kristályszoba kékfényű, zöldfényű, zöld márvány-
erezésű, zöld füstréteg-legyezős égboltja alatt, mint zöld-
kristály akváriumban asszony-emlős Bíbor-rózsák, Arany
csikóhalak, Kékpáncél-lovagruhás emberkezű Tengeri-csikók,
Rózsafodor-ívek, Piros-arany Korallváz-Emberszobrok, Zöldhajú,
Zöld-mohasörényű, Aranyálarc-fejű Asszony-merengések állnak
egymásra-hajolva, mint rózsák, csikófejek, aranytüskés-aranygyökérszivacs-
sörényes, arany-orrlikú, ararnyhorpadás-aranyránc-aranygyökérzet karcsú
Arany-lófejek, embertestű lovak zöld páncél-arccal, arany-
hártyából gyúrt ló-fejjel, piros orrlikakkal, piros zománcgombú
arany-szemgolyókkal, asszony-mellekkel és asszonykezekkel,
állnak egy tengeri aranyrücsök-korallszigeten, egymásra-hajolva,
egymásra-borúlva, magányosan, mint rózsák, arany-tüskefák,
aranycsontváz-csipke-alakok, aranytüske-aranycsipke-álarcú nők,
csontokból és mindenféle csontvázakból ragasztott ruhában, állnak a
halál korallszigetén a kék márványszalagos víz előtt a Szerelem
Alakjai. Ott áll az aranyszivacsból, rákok arany-csontvázából,
madarak arany-hullájából, ősgyíkok aranykoponyás aranycsontváz-
görnyedéséből, ősászkák megkövesedett aranybordái három-hurka
aranypajzsából, arany-madárlábakból, aranytüskés arany-csigaházakból,
aranykagylóhéjakból, aranylegyezőbordás aranypajzsokból, arany-
kígyócsontvázakból, arany-békacsontvázakból, arany-rájákból és
arany-halcsontvázakból szivacsosan és rostosan összeépűlt
korallsziget közepén a Piros Asszony-alak, piros karokkal,
piros kezekkel, arany-csigahéjakból, aranykagylóházakból, arany-
állatpáncélokból ragasztott ruhában, mint egy múmia-bábban,
melle csontruhája is aranyszirmokból, aranymirigyekből, aranygolyókból,
arany-lábszárcsontok, aranycsigolyák tömegéből ragasztva, amely átnő a
fej felé, az arc elé, mint aranytüskés aranycsontszivacs,
aranyléc-aranygerenda-aranycsonthurok-álarc. Mellette, jobbra
tőle, kicsit előre-hajolva egy Asszony áll cafrangos piros bársony-
ruhában, csupa-szakadás, csupa-ránc, csupa-buggyanás, csupa-
fodor vérbársonyruhában, véres szoknya-fodrait fogva arany-kezekkel,
s a piros bársonycafrangok alól zöld moha-szoknya lóg ki,
mint moha-harang a piros cipős lábakig. A buggyadt, bíbor
ruha-ujjak a csuklókig érnek, de nagy hasítékkal üres a ruha
elől, a csodás test elején, hogy mint bíbor bársony-csigaházból
a csigatest, kilátszik csípője, dereka, nagyköldökű arany-buborék
hasa, lecsüggő pirosrózsagombos emlője is, ágyéka szőrsarlója is:
és mindez tiszta, tiszta aranyból. Feje nem látszik vala, mert
fejét nagy aranybokrával eltakarja a Lófejű Ember, a Lófejű
Férfi! Mert fejét eltakarja vala a fejét mellére-hajtó Férfi, az Arany-Csődör,
aki ott áll merengve arany-tüskebokrokból, arany-tövisgubancokból,
madarak aranycsontvázából, baglyok kék üvegszemű, aranycsőrű arany-
koponyájából, vizi-állatok színarany csontvázából, héjából, páncélzatából,
radioláriák, és foraminiférák aranycsipke-látomásvázaiból, arany-
pórusos aranykürt-tekervényéből épített férfitesttel, korallvázak
szövedékéből, pórusos és csipkés és fodros ágcsövecske-tekervényéből
összeragasztott gyönyörű férfi-nemzőszervvel, aranytesttel, arany-
lábakkal, aranykezekkel, és gyűrt és horpasztott és erezett aranyból
formázott lófejjel, az aranyfodortajtékos orrcimpájúval,
az aranyhártya-orrlikúval, az aranygolyó-pupillás aranybuborék-
szeművel, hatalmas sörénye aranyviaszrózsák, aranytengerirózsák,
aranyrákok, arany-tengeri-liliomok, arany-tollak, aranybaglyok,
arany-százlábúak, arany-lárvák, óriás, tüskés, tarajló aranyhab-
szövevénye, aranycsontvázkazla. És a középső piros titkos Asszonyalak
vállától balra egy másik titkos titkos csoport áll a Merengés
Csontváz-halálszigetén, a zöld-kék márványfodor ég előtt, az
aranytajték-erezés előtt, mint a Szerelem Látomása! Szélről
a Fekete-Lófejű-Asszony, a Lovag-Kanca, karcsú lófejében, a zöldbársony
ajakcimpák fölött virágzó zöld-moha orrcimpakürtökben piros
üvegkelyhekkel, nagy szemei feketén ragyognak az aranyszempillás
arany-szemhéjak alatt, mint kristályembriós korom-golyók, nagy
homlokán fekete pajzs, göndör fekete haja vállára bomlik és láthatatlan
lapockáira, merev fekete fürtökben és csigákban, mint a bírák púderes
parókája, nyakán kettős aranylánc, testén kék lovagpáncélruha
a kék páncél-térdrózsákkal, kékpáncél-lábfejszirmokkal, vascsipke-csillagokkal,
kék héjszeletekkel, páncélhernyó-burkolattal, páncélrózsa-csatlakozásokkal,
virágfejű csavarokkal és két óriás kék páncélbuborék-dombbal
a csecsek fölött, páncélruháján nagyredős barna bársonyköpeny,
testén korallfűzérek lánca, s vékony viasz-asszonykezével a Halál-
sziget szívére mutat. És merengő lófejével eltakarja a Vállára-
hajló-fejűt, az aranysörényes Testére-görnyedőt, akinek szakadt,
rózsaszirmokból-ragasztott inge nem födi aranybuborék-tomporát, pihétlen alsó-
karját se födi, és izzanak kék-cipős aranylábai, és izzanak
karcsú aranycombjai, és izzik arany-tompora, gyöngyház-szigonyt
fogó aranykeze. És az ő aranycsobogás-hajára hajtja merengő
szép fejét a Zöldhajú Harmadik, akinek arca aranylemezből
domborított álarc, mint Agamemnon-király aranyhártya halotti-
maszkja, pórusos aranyorral, arany-ajakcimpákkal, aranyhernyó-
szemöldökkel, pórusos aranycsipkevirágú aranybuborék-szemgolyókkal, haja,
mint zöld kristály csomósan, csavarosan, fodrosan zuhog a
Halál-sziget csontváz-talajára, jaj, nem is zuhog, de összenő
testével, a ragyás, csipkés, mirigyes, cseppkőfürtös és csipkefürtös
zöld kristályoszloppal, amely az előtte álló görnyedt Rózsa-alak
szétterpesztett aranylábai között nő a Halálsziget arany-csontváz-
halom-talajába zöldkristály mélytengeri halfejekkel, tátogó zöld
kristály-őshalkoponyákkal, lukas zöld kristálygolyó-szemekkel.
És hosszú szivárványos gyöngyház-szigonyt tart vala,
megtámasztván pórusos, szőrtelen aranyviasz-ujjaival a kék páncéllovagruhás
Fekete-Lófejű-Asszony! És vala Merengés, Aranyfény, kék Páncél-
lovagöltöny-ragyogás, Rózsalobogás, Zöld-kristály-Hallgatás,
Bársonyredő-rózsacsönd, Aranyviasz-ujjmutatás, Gyöngyház-
szigony-szivárványcsönd, titkos, titkos, titkos Utalás bennük,
általuk, miattuk, értük, velük. Titkos, titkos, titkos Utalás
a Halálra és a Szerelemre. Mert a harmadik kristályszobában
ők valának, a Négy Jelenés közűl a Harmadik Jelenés, a
Harmadik Jelenés: a Szerelem! És mellette a negyedik óriás
kristályszobában vala a Négy Jelenések közűl a Negyedik,
az utolsó Jelenés, a Négy Jelenés közűl a Negyedik: a Megvalósulás!
A negyedik óriás kristályszobában ott áll vala a gyönyörű Meztelen
Asszony! Csodás, hatalmas emlőkkel áll vala egy magában a
negyedik kristályszobában, bőre rózsás csillagragyogás, nagy-füstű
haja kontyban, mint arany-sisak, nyaka kékeres alabástrom-
oszlop, vállai gyöngyvirágerdők illat-remegése, izzó, hatalmas combjai
fehér bársonymárvány tornyok, lábai rózsamoha-csillagok,
karjai liliomokból font tiszta kévék, kezei halál-illatú
liliomlángok ősgyöngyház-harang csípőjén pihenve, dagadt emlői
kékbársony-eres, mályvarózsa-tányéros, fekete bársonyrózsagombos,
pórusos aranykupolák. És arca vala a Mosoly Világossága,
a Titkos-tudás Múlhatatlan Lángja, a Megáldatottság
Legszebb Ragyogása, a Fogantatottság Gyönyörű Homálya, a
Győzelem Lángoló Bizonyossága, a Halált-legyőzetés Szent
Szent Biztonsága. És teste gyönyörű burkolata a szent
hüvelynyílás asszonyi rózsacimpáitól az emlők lángoló bársony-
dombkezdetéig áttetszik vala, mint az üveg. Mintha tiszta
üvegbúra, tiszta kristálybuborék, gyémánthártyahólyag
borúlna teste közepére, a hasdomb helyére, az emlők és a vagina-
kehely párta-cimpái közé. És látszik vala teste belseje,
látszik vala a szent hüvely, a szent hüvelyboltozat, látszik vala a
méh, a méhnyak, a méhtest, a méhfenék, látszanak a hámok, nyálkahártyák,
kötőszövetek, mirigyek, látszik vala a méhizomzat, és látszik vala
a méhtestet borító hashártya, és látszanak vala a redők, szalagok,
és látszanak vala a méh tubasarkától eredő, ív-alakban oldalt-
futó kürtök, és látszanak vala a petefészkek. És látszik vala
azontúl alsó-törzse minden szervecskéje, szerve, minden építése, sejtje,
erecskéje, lombja, minden homálya, hártyája, dombja, gödre,
bíborban, kékben, aranyban ragyogván. Látszik vala a szent
Megtermékenyítés helye, a szent, szent Pillanat, amikor a
Láthatatlan Megtermékenyítő a Szent Ejakulátumot, a
Négyszázmillió-Spermiumot a Hüvely hátulsó boltozatába
lövelli, a külső-méhszájhoz önti, látszik vala a szent, szent,
forró Galaxis-becsapódás, a titkos, titkos Pillanat, amikor a spermiumok
elindúlnak a mirigyes, nyálkás, savós kék-rózsaszín barlangcső-talajon,
vonaglanak és vándorolnak és haldokolnak és nyüzsögve kúsznak a
Tuba ampullája felé, ahol várja már a Titkos Egyetlenegyet, a
Szent Egyetlenegyet a szent, szent, szent Egyetlenegy Asszony-
Pete! Ó, gyönyörű Farokcsapkodók, Spermium-Ebihalak, Sárga
Békaporonty-ondócsillagok, ó , Lázas-üstökösnyüzsgés, ó ellenálló-
sapkás, tojásfejű, kocsonyacsőnyakú, spirális-hüvelyű, fonalfarkú
gyönyörű Nyüzsgés, szent Kocsonya-kobra-özön! És látszik vala,
mintha a ragyogó üvegbúra-hasfal óriás nagyító-lencse lenne,
látszik vala a legtitkosabb és legszebb pillanat is, a legtitkosabb
és legszebb találkozás, a Pete és a Spermium Találkozása, a mámoros Befúródás,
az Impregnáció, amikor a Spermium a Pete kocsonyaburkába fúródik,
a pete fogamzási dombját átdöfve kocsonyaláng-fejével, s aztán, hogy
megtörtént az Őstalálkozás, a petefelszín termékenyítési hártyát
képez és ragyogva mereng! És ó, gyönyörű, gyönyörű titkos Egyesülés-kezdet, és
ó, gyönyörű gyönyörű titkos és mégtitkosabb Konjugáció, te
Szent Spermovium, és te szent, szent Barázdálódási-Mag! És látszik
vala, hogy a megtermékenyített pete belsejében lüktetve vándorol
az ondósejtdarab a petesejt magva felé, dagad, nő, dobog, virúl,
forog, középdarabja sugaras rajzolatot növeszt, szíksugárzást kocsonya-
kristály spermiocentrumot, míg a félmagok s a spermiocentrum
egymás mellé kerűlnek, míg a félmagok között az oszlásiorsó is képződik
vala, míg kialakúlnak a kromoszómák, s a két első blastomera-
magok! Ó, gyönyörű, gyönyörű Petesejt-oszlás! Ó, csodálatos
Barázdálódás, sorozatos mitotikus sejtoszlás! Ó, el-nem-mozduló
mozgó Folyamat, ó Csíraszelvény-mozaik-gömbalak, ó titkos,
titkos Részletekre-bontás, Titopencia-felosztás, ó csodás
Csíraszelvények felszínén fekvő Feltételezett Szervtelepek, akik
a későbbi szervek sorsát foglaljátok magatokban, ó mégtitkosabb
Folytonos Sejtoszlás, és szászor-titkosabb Differenciálódás, a
Blastomerák önálló-irányú fejlődése, akik magatokból
megépítitek a szervezet különböző sejtjeit, ó titkos Szervtelepek,
Szervek-elődei, Szervek-ős-előcsoportjai, ó megtermékenyített
Petesejt-belső bonyolúlt, kölcsönös Összefüggés-Halmazai! Ó
Csírahólyag sejtjeinek vándorlása, mámoros Gastruláció, ó csíra-
belsőbe-áramló felszíni sejtek, ó első ősgödör, az
Ősszáj, ó csírabelső végső Szervtelep-sorrendje! Ó, Csíralemezek:
Ektodermák, Mezodermák, Entodermák! És látni vala a tiszta
kristálybuborék-hasfalú asszony testében, a szikrázó kristályburok
alatt, mintha óriás nagyítólencsével néznéd vala a test bíbor
Kialakulás-barlangjai mélyét, látni vala a vándorló Petesejt
útját a Tubában, látni vala az Ember-csíra trophoblast-burkát
és abban az embrió-csomót, a szivacsos Morula masodermát, aztán
a Deliminációs Entodermát, az Epibóliás Entodermát, az
Amnion-üreget, a Szíkhólyagot, a Choriont, az Embrió-
pajzsot, a Chorion mezodermát! Jaj látni vala a Szent-szent-szent-
Vándorlást és a Szent-szent-szent Megvalósulás folyamatát,
minden mozgását, oszlását, örvénylését, épűlését, szétágazását,
összebonyolódását látni vala a titkos mélység áttetsző homályaiban
és mozaik-buborékjában, látni vala a Szent-szent-szent
Megvalósulás Kezdeteit és Folytatását, az elmondhatatlan, a
kimondhatatlan Részleteződést, a csíra legtitkosabb önmagát,
a Kialakulás anyagát és folyamatát, az Embriópajzs
mindent-összefoglaló mámor-anyagát, az első jeleket, a velőlemezt,
a velődombot, a velőbarázdát, a primitív gödröt, a primitív barázdát,
az Allantoist, a hasnyelet, az Embriópajzs primitív ember-
összességét, az Embriópajzson a Feltételezett Szervtelepeket, a
lemezeket, a farokbimbó-mesodermát, az ősszelvényeket, őscsigolyákat,
a nyeleket, látni vala minden elmondhatatlan sokaságot, az
anyag-bomlásban, anyag-épűlésben rejtőző és megmutatkozó ember-
világot, mint Isten láthatta az önmagában önmagából kialakuló
világot! Jaj látni vala, ahogy a Csíra a tubán átvándorol vala,
amíg a Szent-Implantáció helyére ér, a Szent-szent-szent
Megtapadás Helyére! És látni, hogy vala gyönyörű Homálya,
gyönyörű Fénye, gyönyörű Reménye! Látni, ahogy az Emberi Pete
a méh-nyálkahártya-belsejébe tör, szétroncsolva boldogan, keményen
a nyálkahártya-szövet álmait, a hámszövetet, kötőszövetet, és
mint melegített vasgolyó viaszba, belesűllyed a Stratum Kompaktumba,
és izzó petekamrát alakít! Látni vala ahogy boldogan összenő
az Anya és a Pete, egymásba-burjánzik kettőjük dupla Egy-élete,
redőkkel, trophoblast-burjánzásokkal, trophoblast-csésze-
rétegekkel, primér chorion-bolyhokkal, amelyek az anyai szövetbe
hatolnak, szétágazódnak, szétpamatolódnak, mirigyeket, vér-
edényeket nyitva meg, míg ott fekszik vala Ő nyálkahártya-törmelékben,
szövettörmelékben, trophoblast-omladékban, s boldogan táplálkozik.
Látni vala, ahogy összekapcsolódnak a bolyhok, véredény-ökrendezések,
üregek, erek, ahogy kialakúlnak a homályok, levelek, rétegek, hártyák,
ahogy kialakúl a külső és belső magzatburok, a Chorion és az
Amion-zsák, a Chorionbolyh-rózsacsipkekoszorú, s a kristálytiszta
sárgás folyadékú Amnion-üreg, amelyben majd a magzat lebeg,
amely az Ébrény testét előbb szorosan körűlveszi, aztán a
magzatvíz-szaporodástól lassan földagad, látni a magzatvízragyogást,
a fehérjés, sós folyadék-virulást, amely később lassan megzavarosodik,
mert levált hám, bőrmirigyek váladéka, haj, vizeletalkatrész
kerűlt anyagába! Látni a kialakuló Lepényt, Köldökhólyagot,
Köldökzsinórt; látni az első táplálkozást, a Histiotroph-táplálkozást,
amikor az elfolyósított szövetalkarészek, mirigyváladékok, az
anya-szövetből származó transsudátumok, lekötődött hámsejtek,
erekből-kilépett vér, leukocyták, szétesett kötőszövetek adják
oda magukat a Lénynek! És látni később a Placenta-táplálkozást. És
jaj látni, látni, látni a placenta-virulást: a magzat-légzőszerv-
lobogást. Ó, csodás, csodás, csodás szent Megvalósulás! Ó meg-
görbűlt Embriópajzs, ó bezárt szíkhólyag, ó, ősbél, ó, szíktömlő,
ó, hasnyál, ó szíkhólyagfal apró hólyagai, amelyekben vörös vérsejtek
képződnek vala, ó, összekapcsolódó vérüregek, kialakuló
szíkkeringés-erek, ó, embrió-szívtelepei, ó chorialis-vérkeringés,
ó, placentáris vérkeringés, ó, Hensen-féle csomó, ó, primitív csík,
ó, fej-nyúlvány, ó, velőlemez, velőbarázda, velőduzzanat, ó,
velőcső, aki vagy az agyvelő, gerincvelő őse, ó, őstagok, ó őstagok
nyelei! Ó, agyvelőtelep, ó tejléc, ó kopoltyúívek, végtaglebenykék,
ó, faroknyúlványok, ó összetapadt külső és belső magzatburok, ó, szívdomb,
májdomb, füldomb, szaglógödör, szemhólyag, hallóhólyag, szagló-
mező, zsigerbarázda, ó hatalmas agyvelő, hatalmas fej, ó, kézlemezek,
ujjlécek, ó ujjvégek rései, ujjak hártyái, előzetes végtagtelepek!
Ó, szemserleg, szemlencsekezdet, szemserleg-pigmentek, orr-kezdetek,
fül-kezdetek, ó csontosodási magvak, kialakuló kezek, lábak,
ujjak, körmök, ajkak, fogmedrek! Ó, első haj, szemöldöktáji
hajzat, ó az egész testet beborító szőrzet, te magzatgyapjú, te
lanugó, ó szemhéjvarratban összenőtt szemhéjak, ó, orrnyílások
lefoszlott elzáróhámcsapjai, ó működni kezdő faggyúmirigyek,
ó, szent magzatmáz, szent őskenőcs, amellyel én is valék vastagon
bekenve! Ó, kialakuló erezet, idegzet, csontok, végtagok, külső és
belső szervek, hámok, szövetek, rostok, rétegek, kocsonyák! Ó,
megvalósuló szív, ó, a szív első hangjai! Ó, szent zsír, ó, a
szent zsírréteg előtti üvegszerű bőr, átlátszó, vékony piros bőr, bőrüveg!
Ó, lágyékgyűrűig-leszálló herék, virágzó kisajkak, nagyajkak,
klitorisz, hymen! Ó, szétváló szemhéjak, virágzó szemöldökszőr,
pillaszőr, hajzat, ó, első légzőmozgás! Eloszlott pupilla-záró
hártya! Ó, szembogár elolvadt hártyája! Ó, megkeményedett
körmök, kinyitott szemek! Ó, arckoponya és agykoponya, a kilenc-
csontú, hét-varratú, hat-kutacsú! Ó gyönyörű, gyönyörű Szent-
Megvalósulás, a Négy Jelenések közűl a Negyedik Jelenés!
Jaj nem látta vala ő, az óriás mohafal mögött ácsorgó vak
Nyomorúlt, jaj nem látta vala ő a Jelenéseket, nem látta
vala az Elsőt, a Másodikat, a Harmadikat. És nem látta,
nem látta Szegény Vak Vágyakozó a Negyedik Jelenést se,
a Negyedik Jelenést, a Megvalósulást! Nem látta, hogy
ott a negyedik kristályszobában lebegő Szűzanyamosolyú Óriás
Ősanyában, az ős-kristálybuborék feszes szikrahártyája alatt hogy
alakúl, hogy nő, hogy dagad az Ember Gyermeke, a Titkos
Őscsomó: virágzik, önmagát kibontja, hogy ott izzik titkos rózsalángban
csomója, hólyaghasú, kaméleonfarok-gerincű rózsa-hurkája, csomója,
dombja, gombja, s dagad, dagad, nő láthatóan a lángoló ős-kristálybúra
alatt virágzó méhben, a rózsakoszorú magzatburokban,
függvén lebegve a rózsamirigycsipke-lepényen vérerekből-font-
belsejű kocsonyakötélen, mint óriásfejű rózsa, mint óriás-szemgolyós
kocsonya-rózsa kaméleon-csönd, mint valami rózsaszínüveg
kocsonyavirágzás, mint piros üvegvirágzás! Ó, szent Látvány, szent
Folyamat, te titkos Legszebb-Látható, te Legtündöklőbb Jelenés!
Te Megvalósuló Akarat, aki ha mutatod magad, vagy előbb
mint csipkefülű tátottszájú lárva, testközepedből kilógó óriás
véreres zacskóval, leszel aztán két szemgolyókezdeményes,
hegyesfarkú, végtagdomb-kezdeményes rózsahernyófejsisak, akinek
hasából óriás kocsonyakehely nő ki, annak bibéje eres hosszúszárú lopótök-
zacskó, porzója kocsonyarúd; aztán ahogy folytatod magad,
leszel különös-különös őslárva-alak, óriás háromdombú piros
kocsonyasisak alatt a csipkés fodornyílások fejvigyor-szélin kis
szemkehely-golyókkal, pórusos kocsonyamelledben látható szívzacskókkal,
tüdőszívlevelekkel, mirigyfürtökkel, a széles alsóajakdombok oldalain
mirigyszőlőfürtökkel, kéz-láb-bunkókkal, ebihalfarokkal,
ovális nemiszervgyűrűvel; aztán, ahogy folytatod magad, leszel
egyetlen piros pórus-kocsonyasisakba húzódott két
óriás szemdió, tömpe gorilla-orrú, pettyorrlikú, háromszögszájú
merengés, az oldaltokákon kocsonyafülkagylóüregekkel,
melledben elterpedt tüdőlevél-fürtökkel, négy szívzacskóval, négylevelű mirigy-lóherével,
vörös kocsonyahólyag-testoldaladon tömpe kocsonyacsipke-kéz-
láb-levelekkel, a kis rózsakocsonyafarokpajzson ánusz-ponttal,
nemiszerv-függelékkel; aztán ahogy folytatod magad, leszel
egyre-inkább ember-alak, bár még csak az emberforma kezdete,
ember-lényünk tömény képlete: óriás piros kocsonyahólyag-
buborék-sisak alatt tömpe, szögletes arc-alak, a piros kocsonya-
álarc szélein kék szemlevelek, alattuk rózsaszín fülkagylólebenyek,
köztük fehér gyűrűkben fekete pont-orrlikak, az orrlikak alatt
hullámos csíkszáj, s a karok, a lábak kocsonyacsillag-kezének
üvegbimbó-ujjai ragyognak, s a levélalakú testben, a piros
takonykancsó-üregben kirajzolódnak a csigolyacsáp-gerinc-ágak, s egy-
egy csigolyából mint kőhurkok, kőgyűrűk, kőfonat-hurkok, a bordák
ágaznak nagy ívben önmagukba vissza, mert látszik már a könnyű
bordaszárnyak csontrajza. Látszanak már a rózsapontzsák-mellkas
bordakorsói, csontváz-kelyhei! Jaj, nem látta ő, ahogy a magzat
szíve dobog, ahogy a magzat vizet vesz magához, iszik anyjából,
önmagából, ahogy a magzat kortyol, ürít, mozog, vizel, nem látta ő,
a Vak Halálra-készülő az Ember-készülődést ott az anya-
méhben, a dagadt magzatburokban, nem látta ó a magzat
mosolyát, testében a vér finom reményét, testében a Szent
Magzatszurok barna-zöld virágát, amely a vékonybélben, végbélben
nő ragyogva, s vala epefestékből, epesavakból, cholesterinből,
bélnyákból, bélhámból, a magzatvízzel lenyelt hámsejtekből,
pehelyszőrökből és faggyúrögökből, amely tiszta, tiszta, tiszta,
mint a legszebb gyermekálom, mert baktériumok, gázok, rothadási
termékek nem szennyezik vala! Jaj gyönyörű Burkok, gyönyörű
Hártyák, gyönyörű Rózsakoszorúk az Anyaméhben! Jaj gyönyörű,
gyönyörű Magzat! Gyönyörű, gyönyörű Megvalósulás! Jaj, te Tiszta
Remény, Mámoros-Alakulás, te Szent Virágzás ott az óriás
Jelenés-Alak méhe közepében a ragyogó óriás kristálybuborék
mögött, te Szent Virágzás a Jelenésben, te Szent Megvalósulás
Ősálom-csodája, te Ember-virágzás Jelenés-Magánya! Jaj,
szent-szent-szent lila-rózsa göbök világoskék mirigyfelhők
között a sötétkék magányban, csöpp hegyes-sisakú rózsafallosz-
alakok, jaj aranyhurkák vérrózsa-bozonttal, piros végtaghurka-
csomós, kékgyűrűs szemserleg-rózsás kékarany hurkabuggyanások
a kéklila mirigyreményben, jaj kék hártya-buborékban lebegő kocsonya-
rózsatojás arany végtagcsonkokkal, széles rózsaszalag-gerinccel, s jaj a
kék buborékból szivárványos indán lógó szivárványgolyó, kék-arany-
zöld-piros kristálymirigylepedékek a kék hártya-buborék alatt! Jaj, lila
hártyákba, rózsafátylakba, fehér mirigyleplekbe, kék hártyaüvegekbe,
véres arany mirigylepedőkbe csomagolt rózsaszín magzat-kezdet,
lila szem-üreggel, fehér rózsakesztyű kezekkel! Jaj, aranyfonatbelű
fehér hártyakötélen lógó arany-csomag, csupa véreres aranybuborék, csupa
véreres aranyhurka-halom fekete szem-kehellyel, piros golyó-
kezdettel a kék hártyabuborék-csöndben! Jaj izzó rózsakoponyák
hatalmas szemrései, bennük kéklila álomtojás, rózsagyűrűben
aranygolyóval! Jaj fehér mirigypettycsillagos fekete űrben lebegő
izzó ősmirigycsipkekoszorú-galaxis, kék hártyagolyó magvú
ősi vastag vércsipkemirigykorona, a kék hártyagolyóban
óriás aranykoponyájú aranygyermek, a hártyagolyó héját nyomó
vércsipkeháló-sapkájú ősarany-koponyával, aranyvirág-kezekkel,
aranyvirág-lábakkal, hegyes arany-farokcsúccsal, aranybordázat-
ránccal, vérszárú vérhólyagvirágokkal, csövekkel, hártyákkal, vér-
fonalakkal, előre-görnyedvén lebegve, hogy kis aranyvirág-kezei
a zárt-szemhéjú szemek előtt úsznak! És jaj tápláló-lélegző-
kiválasztó vastag aranykristálymirigyfelhő, amelybe az arany-magzat-
belsejű kék őshártyagolyó ragadt! És jaj ti kék hártyazsákban
lebegő aranykesztyű-kezek szögletes csontkezdetekkel az arany-
kesztyű-zsákban, arany-kesztyűcsöcsökben, a karok aranycsövében,
amelyek fölé az arany-álarcú arc lóg óriás fekete szemgolyó-
rózsákkal. És jaj, kék vízben úszó sárga viaszkocsonya-
tőgyszerű tömpe kezecskék, a megdagadt kék hártyabuborék
kék magzatlevében lebegő rózsaviasz-lábak, viaszrózsa-talpak,
érhálós viaszhólyag lábujjak, eres kék viaszbuborék-iker tompor, s a fehér
csavart-viaszizmú hártyakötél! Jaj, te óriás aranyhártya-tojásba
csomagolt, összehajtogatott, rózsából és aranyból kiformált óriás
magzat, aki hatalmas aranyhólyag-fejeddel kinyomod a rózsa-
hártyatojás tetejét, középen fehér csíkkal levarrt óriás lila-szemhéjú
szemeid alusznak, viasz aranymaszk-arcod mosolytalanúl mereng,
egymásra-hajtott lila-talpú lábaid, behajtott kezű rózsaszín
karjaid vérerekkel valának sűrűzve beszőve, mintha rózsaszín
üvegkesztyűkbe piros pamutból horgolt kesztyűket húznának
feszesen, mintha aranyüveg-kezek, aranyüveg-lábak üvegszövetébe
piros drótszálak csipkekesztyűit ágyazta volna a szent
teremtés, óriás kék köldökzsinórod csavartan lebeg hasad
előtt mint a dinnye szára, kúszó-tök indája, ajkaid, orrcimpáid, orrod, felső-
ajakgödröd aranymerengés-magánya, mint a szerelem világít!
És jaj, ti kék fátyolkötelű, rubint-gyökérzet-hálós hasak,
péniszecskék, lábak, fekete csöndben lebegő piros viasz-ágak.
És jaj zöld-arany hártyabuboréktojásban fekvő óriás üvegviasz-
magzat, lila viasz-magzat, aki ujjadat szopod, s viasztestedben, lila
viaszmellkasodban, óriás lila viaszkoponyádban a bíbor erezet,
mint a Megvalósulás szent, szent gyökér-inge, mint a Megvalósulás
szent, szent gyökérsisakja pirosan és lilán szövődik, mint a
viaszgolyóba nyomott aranydróthálókoponya izzik és ragyog!
És jaj aranyhártya-szemfedőbuborékban fekvő Titokzatos
Rózsaarcú, Rózsakezű Merengő, az aranyredős aranyhártyazsák
boldog rabja te, óriás lila szemhéjú Hallgatás, lila viaszbuborék-
szemhéjadon fehér viasztaréjvarrat-gerinccel, lila kezecskéden
fehér viasz-hold körmökkel, aranyrózsaviasz-álarc-titkos-
mosolygással, aranyszőrsisakú lila viaszkoponyával, aranyszőr-álarcú
rózsa-arccal! Ó, te Merengő, te fehér hártyaszemfedő-őstojásban
fekvő, óriás-fejedet kis kezedre hajtó Boldog Várakozó! Jaj, te
titkos, titkos, hatalmas aranyrózsaviasz-koponya, tiszta rózsaviasz-
fülkagylóval, fejed óriás viaszbuborékát az erezet-fák vastagon
benőtték, mint a csönd buborékát a piros magány csipkésen-fodrozó
gyökerei! És jaj behajtott rózsaujjak, fehér foszfor-lepedékkel
bevont rózsakesztyűk, fehér foszforkörmű aranyrózsa-remények! És
jaj magzatkoponyatető fehér-spirál hajgyűrűje, a koponya-ős-
spirálköd izzó szőrgyűrűzése! És jaj te óriás, te gyönyörű, te
titokzatos aranyrózsa-magzatfej a fekete űrben lebegve, te arany
lanugóval, fehér magzatgyapjúval födött arcú és fejű Titok,
te óriás fehér szemöldöksörényű, hatalmas aranybuborék-szemhéjad
fehér szempillasisaktaréjjal középen összeragasztott, kis aranyvér-
kezeid szemed előtt tartod, szájad nyitva, mint az istené! És ó,
te Titkok Titka, Legtitokzatosabb Lehajló-fejű, te óriás piros
lámpával belűlről átvilágított Aranyfejű Merengés a fekete űrre
hajolva, te Megvalósulás Ősarany-álarca, hatalmas agykoponyájú
Aranycsönd, hatalmas dupla aranyviasz-szemhéjbuborékú Magány, akit a
belső tűz-koponya úgy átvilágít, hogy fejed, szemhéjad erei
kilátszanak piros márványfodrozással, csipkehálózással, szent
mozaik-cella-ragyogással, mint a Mindenségi tűzháló-álarca,
mint a Mindenség szent csillagháló-koponyája! Ó, te Szent, te
Szent, te Szent Megvalósulás, te Szent Virágzás a Jelenésben,
akit nem láthat vala a Vak! Ó, te Csodálatos, te Drága, te
Reménység Örök Virágzása, te Elmondhatatlan Örök Fáklya, te
Örökös Eleven Máglya, te Föld Legmagányosabb Reménye, te
Örök Rózsabokor, te a Szentség Nappala és Éje, te Virágzó-
Belsejű-Aranyház, te Titkos Értelmű Rózsa, Mennyországnak Ajtaja,
Frigynek Szent Szekrénye, te Szeretet Lángoló Tűzhelye, te Örök
Halmok Kívánsága, te Élet és Szentség Forrása, te Örökös
Megvalósulás a Jelenésben, nem láthat téged a Vak! A vak, a
vak, a vak Árva Barom! De ím, ott állt a negyedik kristályszobában a
Negyedik Jelenés, ott állt vala a Megvalósulás, a hatalmas virágzó, lángoló
Tiszta Asszony, kristálybuborék-hassal, amelynek szikrázó kérge
mögött ott virágzott az Ember Kialakulása. Ott állt vala a Négy
Jelenés a négy kristályszobában, s ott állt vala az óriás mohafal
mögött a megszottyadott, meglottyadott árva Embersárkánygyík-magány,
ott állt vala halála előtt, ott állt vala halála közepén. S a dalt, a
dalt, a tiszta, tiszta dalt figyelte! És nem vala már benne semmi erő!
Aztán, ki tudja, a Végső-Megreszketésben, vagy az Utolsó-Tántorgásban,
vagy az Eljövendett-Halálremegésben, vagy a Tiszta-dal Utáni Mámoros,
Halotti Vágyakozásban, vagy csak az Utolsó-Kíváncsiságban, vagy valami
ismeretlen másban, titkos ragyogásban és titkos akarásban, vagy
a vak szív-mögötti gyászban, vagy az irgalmatlan vak várakozásban
megújúlva és új erőre kapva, iszonyú akarással és gyötrött, nehéz
lángolással, ismeretlen titkos mélyeiből felörvénylő végső-végső
harangzúgással, szíve félig-kiapadt titkos kútjaiból, piros
vérmoha-barlangjaiból kövér aranyfüsttel tölcséresen fölgyűrűző
utolsó erjedéssel és utolsó tűz-virágzással új hitre és új erőre
kapva, megsorvadott, megszottyadott óriás Iker-lényében új
zuhogásokkal és zubogásokkal, lángolásokkal és csomósodásokkal,
új hittel és új reménnyel, arcán a végső-végső tiszta-tiszta fénnyel, vak
keverék-arcán aranyláng-álarccal és keskeny, lapos kavics-homlokán,
amely inkább varangyé volt, vagy axolotl, vak sziréngőte kocsonyás, mirigyes
homloka, igen, homlokán sűrű nagy verejtékgyöngyökkel kivert sárga
viaszpánttal, mely mint a haldoklók viasz-koronájának nagy izzadtság-
csöppekkel reszkető pórusos viasz-abroncsa ragyogott és lángolt és
halállal-virágzott, igen, egész dupla lénye belsejét reszketve
kitöltő földagadt Bizonyossággal újra elindúlt! Lépett volna,
ha nincs előtte, vak keverék-arca előtt és emberből, őstatuból,
sárkánygyíkból, ős-libából-ősemuból összekevert iszonyú törzs-eleje
előtt az óriás zöld mohafal, a zöld moha-zuhatagokkal, moha-
lepedőkkel, mohafürtökkel benőtt és befolyt, mohasisakos fal-
maradék. Óriás kőpikkelygolyó-térdbütykei a kövér mohaköpenyes
falba ütődtek, mint viasztálba a vasgolyó, mint óriás ősmoha-
varangyba a kőágyúgolyók zöldfüstű lágy csattanással, zöld sistergéssel, két
dagadt kőcsöcsös kőpikkelyszív-szügye a szügy óriás kőtüske-
agyarával, amely mint az Unikornis hosszú homlokszarva, narvál
óriás csontszigonyként előrenyúló szemfoga, kidudorodó vastag kő-
erekkel befonva és kő-likacsokkal, kőpetty-üregekkel beszőve,
mint a gyűszű fémkupolája, erekkel és likacsokkal beszőve hegyesedett,
s amely eddig a koradélutáni gyöngypára-gomolygásba szúrt, mert
szügyét félig-elfordítva állt merengve a zöld fal előtt, szügye pikkelyes
rengése, kőpikkelybuborék-csöcsű, óriás kő-tövisű szügye őskori állat-
kő-templom-moccanása, óriás kőgolyószem-dülledés kő-varangy-
mozgása a kő-csontvázú, lágy zöld húsú falat megrengetvén
lassan ledöntötte, hogy puhán omladozva, lágy ingással rogyadozva,
lágy huppanásokkal és fulladt meleg csattanásokkal, zöld füsttel, zöld
porzásokkal, cafrang-hullásokkal, szőrlebeny-alázuhanásokkal,
zöld porladással és imbolygással az ősvastag mohalepedőbe
omlott. Mintha zöld vattakazalba ütnek mohos kő-villát, kőfésűvel
vakarnak moha-koponyát, kő-öklű mohakesztyűvel horpadt moha-
mellkasba ütnek, úgy sűllyedt puha csattanással és zöld porzással
a kőcsontvázú mohakupola az óriás mohakorong-térség vastag
ősanyagába, moha a mohába, kő a mohába, kő a kőbe talán,
hisz ki tudja mi vala a hatalmas alkony-előtti tér óriás zöld
moha-fedője alatt, talán kő, talán föld, talán csak moha, moha,
moha, moha, moha egymáson vastag és kövér rétegekben, gyapjas
zöld kötegekben, puha bársonykristály-övekben, kérgekben, hártyákban,
héjazatokban egész a Földanya tűzhártya-szívburkolatát, kristály-
tojáshéjburkolatát magába záró kőzetkéreg-tojásáig. S mikor a zöld
mohapor a mohára üllepedvén, mint a Mindenség csillag-arcaira
a Mindenség anyag-üregeiben gomolygó fény-robbanások, ősanyag-jajok és
csillagsóhajok vastag őspora és finom dérpihéje, mint a csillag-
arcokra és csillag-szemgolyókra, csillag-szempillákra, csillagszemhéjakra,
csillagszájakra és csillagfülekre puhán lerakódó őspanasz tűzpelyhe
és gyémánt-zizegése, befedvén az őspórusokat és ősráncokat,
mikor a kövéren gomolygó mohapor a mohára üllepedvén csak a
gyöngytiszta délutáni fény maradt a zöld-lélegzetű levegőben,
a lassan hosszú lila árnyékokat növesztő délután ősmagányában,
a nagy mohakorong-térség csöndkristály-anyagból épűlt Kristályvára is
elpukkant hangtalanúl, hirtelen a Négy Jelenéssel, mint
óriásra fölfújt szappanbuborék a szalmacső szalma-eres, aranyköldökű
végiben dagadozván szivárványosan, hogy csak egy-két csillogó
hártyacafat libegett még elolvadván a fényben, kristályos hártya-
fal-foszladék, aztán összeolvadt a két ugyanaz-ősanyag, a hártya-burkolat
belsejét kitöltő, s a hártyahéjazat külsejét körűlvevő, levegő a
levegővel, s maradt a gyöngy-anyagfényű Csönd. S elfoszlottak
a Jelenések is gyorsan, mint téli délutánon a lélegzet nehéz pára-
páfrányai, buborékozva, gyöngyözve, magukból finom hólyagokat, levegőtojást
pöfögve, lágy hártyarácsozat-leveleket növesztve és vékony olvadás-
pamatokat, foszlás-bolyhokat, párolgás-bojtokat, buborék-fürtöket, kristály-
söprű-oldatokat, oldalék-keféket, gyöngylánc-erjedéseket sarjasztva és eregetve, és
így oldódva föl lassan, egyre-likacsosabb, egyre-szivacsosabb, egyre-
buborékosabb, egyre-roncsoltabb csontvázúvá fogyva, pezsegve és bomolva, mint
oldatban kristályfigurák, kristálykocka-tornyok, kristálytű-páfrányok.
Egy pillanatig látszék még vala egy-egy körvonal, rajzolat, váz-csipke-
másolat, az Anyahas kristálybuboréka, körvonalaival az óriás Moha-
béka, a Halál-rothadék-ember csigaházai, rongyfoszlányai, fehér
koponyabuborék-térdkalácsai, a moha-hegedű zöld olvadása, a
Lófejű-Moha-asszony zöld párolgása, a magzat bíborrózsa-oszladéka,
mint tűzben-sorvadó rózsaszirmok a Szerelem-csoport aranyszivacs-
olvadéka, kék páncél-lovagöltöny viasz-szétfolyása, aranysörények,
zöld kristálysörények, gyöngyház-szigonyok pára-mállása, szines
pára-eloszlása, a Moha-medve zöld-buborék szétdurranása, zöld füst-pukkanása,
semmivé-bomlása, zöld por-pöfögése, a Megvalósulás Semmivé-folyása, egy
pillanatig látszék még vala a sok Jelenés-foszladék, Jelenés-
málladék, Jelenés-cafat, Jelenés-csontváz foszfor-szalagokkal
a levegőre írva, mint gyermek-éjszakában a Csontváz-látomások,
mint gyermek-álomban a Szörny-elolvadások, aztán lebegésük
helyén csak a gyöngyházfényű űr maradt, a gyöngyházfény-
gomolygással merengő, néma, lassan hosszú lila árnyékokat növesztő
Új-Ősidő-Délután. S az előbb még az óriás mohafal előtt űcsörgő
Ki-tudja-miféle Lények, Hippocampus-emberek, vagy Ember-
denevérek, Emberkutyák, Majompókok, Pókmajom-szalamandrák,
vagy Sziréngőte-emberek, Ember-vak-barlangi-gőték, vagy Medve-
emberek, vagy csak egyszerű Majmok, Csimpánzok, Ember-földikutyák,
Vakond-emberek, vagy kék gumikezű, rózsaszín gumibőr-tenyerű
Csimpánzok, Ember-állatkeverék-törpék, vagy Moha-manók, Ember-varangyok,
vagy törpe Ember-maradékok se valának sehol már. Talán
a leomlott mohafal alatt hevernek, mohába-nyomva, mohába-tömve, mohába-
dugva, mohába-verve, mohába fulladtan, mohakoporsóban, ősmoha-
temetőben, a zöld csöndbe gyömöszölve, a moha-zsákba, mohával-
betömött szájjal, moha-szemfedő alatt, mohába-tekerve, moha-múmiák,
moha-magzatok, moha-királyok. Lehet, hogy ott bújnak a vak,
vastag, kövér moha-fedő alatt, a hideg moha-tányér alatt, mint a
varangyok, valami moha-üregben, moha-barlangban, moha-kútban,
mint földben a pockok, kígyók, pókok, giliszták, békák, vakondok, bogarak,
pislogva, zöld-szürke foltos mirigycsésze-szemhéjukat óriás dülledt,
üvegsarló-köldökű, kőeres kőgolyó-szemükre húzva, vagy merev kristályszemmel, vagy
szempillátlanúl pislogatva, föl-le tologatva könnyes üvegdió
szemükön kőcsipke-sisak szemhéjukat. Talán ott menekűlnek a moha
alatt kúszva, moha-alagútat fúrva, moha-barlangban úszva, talán rettegő
magukat a mohában előre-rágva a mohát lenyelik, testükön gyorsan
átvezetik, kiürítik, mint a földet a földigiliszták. Mert látszott
vala a mohának fölpúposodása, fölbuborékolódása, fölhólyagzása, mert
az ősmoha-talaj itt-ott púpot növesztett, zöld óriás-buborékot, moha-hólyagot,
mintha anyahasat nyomna ki magzat, s zöld hólyagcső-hurkahátak
remegtek, dagadtak, kigerincesedtek, fújódtak és apadtak a kövér
mohakorongon, óriás zöld domborodás-erek növekedtek gyorsan
szétágazva és gyökérlegyezősen szétfutva a tér óriás moha-
takaróján, mint a növényi sejthártya-felület rácsozat-rostjai, egymásba-
font rost-kötegei, mint az amőba testhártya-felületén a kocsonya-
gyökér-kinövések és eltűnések, a mozgás-gerincek őstakony-kidudorodása,
s itt-ott a mohából finom zöld mohapor-pöfögések, gőzpáfrány-lövellések, zöld
páratorony-bóbiták lobogtak föl vala, mint a sejthártya pórusaiból
a növényi izgalom gőze, mint az egysejtű héjhártya-likacsaiból pikkelyfa-pöfögése,
az őstűz kilövellése, takonycsöcsű sejt-bálna-gőzfújása. De az is lehet, hogy csak
az Új-Ősdélután játszott a Magánnyal. Hogy csak a délutáni
fény rakta óriás kristálykockáit a mohára, a csöndre, hogy csak a
Föld lélegzett, mint alvó ősanya a zöld őstakaró alatt, s álom-
moccanásai, álom-forgásai a mohatakarót fölgyűrik, fodrozzák, erezik,
s teste, karja, emlője, térde, orra nyomja ki hólyagosra, buborékosra, golyósra
a zöld mohatakarót. S a különös, különös tölcséres gépezet ott
ragyogott a gyöngyházgomolygás-délutáni fényben, a lassan
hosszú lila árnyékot vető délutáni gyöngyházragyogásban. Óriás kék
zománc-sziromtölcsére hatalmas lila liliomkehely-árnyékot
vetett a tér zöld moha-csöndjére. S az egyik kék zománc-
szirmon egy fekete kiskutya zománcrajza csillogott keményen. És
körülötte koszorúban valami írás! Aranybetűk aranykoszorúja!
És a gépezet már nem beszélt. És a gépezet már hallgatott!
És irtózatos csönd vala mindenütt, irtózatos csönd vala a világban.
A növényekben, a fényben, az óriás mohakorona-térben, a vak,
láthatatlan kövekben és döglött sárkány-szívében. Csak ember-
szíve, a madárszív-lüktetésű árva tömlő vert egyre vadabbúl,
irgalmatlan fölgyorsulással, vak rángással és vad kopogással,
záporos kő-ütésekkel vervén mellkasa száraz hártyáit, a keskeny
mellkas-belső üres tojáshéj-száraz falát, hogy recsegett szinte
minden vad kőhomlok-ütéstől, őrűlt kő-kecskefej-döfködéstől,
gyors csőrveréstől, mintha mellkasa kiszáradt hártyabélésű
csonthordóját, a bordapántokra hullámosan feszűlt száraz bőrdobot
vak kő-harkály törné belűlről irgalmatlan csőre kő-ütéseivel,
mintha kőeres-tökű sovány kőkecske ugrálna eres, száraz hártyagolyóban,
göndör bak-fejével, buta bak-homlokával, kő-szarva gyors
döféseivel szétrepeszteni akarván a száraz hártyahéj-börtön derengő
falát, mintha kemény hártyatojásban fölhergelt vad kő-sáska
ugrálna, tömzsi kő-szöcske, megtébolyodott kő-tücsök, mintha
kőálarcból kinövő kőcsigolyatorony-csápjaival döfködne keményen, mintha
varangycsődör érezné a pórusokon beszívárgó kőmirigyrózsa-asszonyillatot, mintha
vak kőbéka-kan szökdösne kövesre-alvadt-erezetű kemény hártya-
zsákban, mert odakint nősténye várja, az erjedt asszonyi mirigy-
kutakkal párolgó asszony-óriás, kis madárlüktetésű emberszíve
egyre-gyorsabb és egyre-fájdalmasabb rángásokkal, ütésekkel és
ficánkolással készűlt a halált kimondani már, hogy a mellkas
szőr-ingje fölpúposodott, fölbuborékzott minden vad pillanat-töredékben
a szív fölött, s minden szünettörmelékben beomlottak a mellkas szőrpúpjai,
szőrbuborékai, szőrhólyagjai a szív fölött, arcáról, homlokáról, szemhéjáról,
orrlikai kék kocsonyataréj-kelyheiből, kis rózsamohás fülei mögűl, kőszita-
tarkójáról, rövid nyakáról vastagon és bőven ömlött a verejték, belucskosítva,
hideg könnyeivel átitatva a szőröket, pihéket, szőrzet-lángokat
és hajzat-függönyöket, mellkasa megőszűlt szőr-ingje is egy lucsok vala
már, és hátán a hideg haldoklás-gyöngyök gördűltek nagy csillogás-farok-
uszállyal a nagy vastag szőrszálak, vörös hólyagseb-korongok, félig-
lemállott bőrcafatok, kék pettyek, májfoltok, lila szeplők között a csigolya-
fűrész-taréjos pórusos hátgödörben, az izmok köteg-homályai tövében,
s fölgyülemlének az embertörzs-sárkánygyík-összenövés finom, pihés, szemölcsös,
pikkelyes, palás, gyöngylencsés, rózsás bőrpórusos, gyöngykása-mirigygumi-
szövedék-szövetű gödrében, szakálla, bajsza, szempillája, szemöldöke
szőre, az előreugró vörös sörény-esernyő, a lángoló szőr-eresz is
halál-verítékkel vala begyöngyözve és elkeverve, mint harmattal a
fű, mint eső után az őszi mező, kis csigabigaszáj-kocsonyasziromfodros
csecsemővagina-rózsaszája is a halál hideg könnyeivel vala megtelve,
mint olvadt hólével a száradó rózsafejek a sírokon, mint haldokló,
vagy halott katonák viaszrózsa-szája csata után könnyel, vérrel, esővel,
harmattal, mint halott katonák sárga-eres viaszliliom-szája
véres könnyel, zöld esővel, verítékkel összekevert vérrel, kis rózsa-
erezésű rózsasárga halálcsöppekkel, viasz-kék verítékgolyókkal.
Irgalmatlan gyorsasággal lihegett vala, oly gyorsan és oly fehér-
vadúl, hogy inkább beszívta már a levegőt, mintsem kilökte, csak
hideg nyálát köpködte, fröcskölte finom csomókban, apró nyálhólyagcsillaggal, apró
buborék-fürtökben a levegőbe, keverék-kezével vadúl kalamolt és
kaszált a levegőben, egész embertörzse rángott, lángolt és fodros
szőr-taréjlásokkal reszketve hullámzott, hónaljaiból vastag, nehéz
könny-patakok csorogtak befejezetlen csípője, elkezdett, de
szaurusznyakban folytatódó tompora pórusos viaszgolyó-
felezései felé, köldöke óriás bíbor szőr-rózsája is hideg halál-vízzel
vala telve, s lüktetve nyüzsögtek a szőrkehely bíbor üstaljában
a verítékcsöppek, mint átlátszó hártya-páncélú bogarak, férfi-
mellkasa kis megszottyadott szőrös asszonycsöcsei izzadtan ragyogtak.
Mert a Megfojtó Angyal már fojtogatni kezdte, nyakára fonva kristály-kezeit!
De az óriás Kőpikkely-ember-csoda vággyal, reménnyel tusakodott még!
Bíborszőrzetű vak keverék-arcát az ég felé emelve lassú, roggyadt,
nehéz lépésekkel az óriás mohakorong térség zöld csöndjét taposva
vánszorgott a gyöngyházgomolygású délutáni fényben, óriás kőpikkely-
oszlop-libalábaival homorú moha-csillagokat préselve az
ősanyag-bundamagányba, hatalmas zöld csipke-írást nyomkodva
kőgumihártya-talpa kőpikkely-csillagával, félig-halott szaurusz-
másodtestét, a pikkelyes kőkoporsó-burkolatút, a kőkorong-csigolya-
lánc őstatu-farkút, a kőtüske-kehely-csengettyűs-farokvégűt
haldokló ősállat-lassan, haldokló Diplodócus-lassan, Brontosaurus-lassan,
dögledező Stegosaurus-lassan, félig-döglött Tirannosaurus-lassan,
kő-lándzsákkal átvert-szívű rogyadozó Őskazuár-lassan
vonszolva kő-oszlop-óriás-lábú Ember-maga után, ment vala
az óriás mohakorong-térség közepéig. Ment, mint egy száraz,
kéken és dagadtan megalvadt erezetű hártyarózsával összenőtt,
kihalni-készülő Glyptodon, a négyméteres hátpajzsú Ősmozaik-kőkan, a
Glyptodon, az Őstatu-király, akinek már nem is látszanak
mohába-sűllyedt kőmozaik-lábai, s csak óriás hatszögű kőkockákból
épűlt kőmozaik-félbuborék hátpáncélja mászik szinte a dagadt kék
mohában, a kőcsipke-fodor-szoknyaszélű, a vastag kőtaréjjal
beszegett, amely alól hatalmas kőmozaik-korongokból fűzött,
lassan elvékonyodó őscsigolyalánc-szelvényfarka messzire hátra
hosszan kinyúlik, mint egy hatalmas kőpikkelygyűrűs őskígyó,
amely a kőcsipkeszegélyű kőmozaik páncél-szoknya alatt a kloákába, vagy az
ánuszba bújt fejével! Térde óriás kőpikkelygolyói, az ősi bütykök,
roppant kő-kalácsok nyikorogtak, lángoltak, füstölögtek és a
pikkely-összenövések hártya-réseiben, a kőszirom-találkozások,
egymásra-levelezések árnyékszüneteiben vérrel szívárogtak,
s az alvadó, szívárgó, arra újra-ráalvadó vér és nyák és nyirok
lemezein, hártyáin és dombjain kék, zöld, piros, feketekocka-
ezüstkocka-mozaik zománcmellényű legyek nyüzsögtek kupacban,
mint a tehenek szemében, lovak hátsebeiben, tehenek rózsás, szőrcsipkés
vagina-liliomszirmain, félig-döglött békák nagy dülledt kőgolyó-
szeme körűl, kitátott szájuk hideg sárga mirigybarlangjában,
a szájkupola véreres hártyabordáin nagy kristályhab-szivacslencse-párnás
lábakkal tapodva, zengve ki-be szállva a póruslikacskoszorús, penészes
porcelán-peremű szájkancsó-dermedésben. Mint óriás fekete
kőhagymák, ha lassan összenyomódnak, és csípős levet eresztve
sírnak, nedvezek és könnyeztek durva kőpikkelygolyó-térdei,
míg elvánszorgott vala a hatalmas mohakorong-térség közepéig, a
zöld moha-korona közepébe, az óriás lila-árnyéku moha-
csipketornyokkal koszorúzott zöld korong közepére.
S ott megállt vala, megállt az Új-Ősi-Magányban, mint
haldokló király országa közepén, mint haldokló király,
akinek nincs népe már, akinek népe már halott, akinek
népe sose volt, aki uralkodott vala egymagában, űlt vala mohos
kő-trónján az egyedűlvaló magányban, mint a Semmi Királya,
a Csönd Fejedelme, mint a Halál Uralkodója, önmaga ítélője,
önmaga parancsolója, önmaga népe és önmaga királya, önmaga
értelme, önmaga homálya, önmaga törvénye, önmaga álma, mint
a Halottak Haldokló Királya, akinek nincs se bosszúja, se vágya,
se eleven népe, aki majd sirassa, se eleven népe, aki eltemesse,
aki holttestének tiszta gödröt ásson, aki utána a sírba lekiáltson,
aki vele haljon, vele temetkezzen, halott szíve után halálba
siessen, aki holt arcára rakjon aranymaszkot, holt-arcára
formált ősarany-álarcot, holt fejére arany-koronát illesszen,
viaszkezeire arany-kesztyűt húzzon, viasz-lábaira aranycsizmát
húzzon, eldermedt törzsére aranyból-szőtt inget, inge alá rakjon
halál-szobrocskákat, aki lágyan hintse vad virágesővel, fessen
körmeire arany-csillagokat, viasz-szemhéjára arany napot, holdat,
fessen péniszére aranyvirág-indát, kék fülcimpáira arany-
madarakat, sárga ajkaira arany-krokadílust, kemény fogaira
aranysárkányokat, aranyszarvasokat, aranypelikánt és aranypikkely-kobrát.
Jaj megállt vala, megállt az Új-Ősi-Magányban, mint haldokló
király országa közepén, a Semmi Királya, a Csönd Fejedelme,
a Halottak Uralkodója, a Föld Árvája, a Tűzözön Gyalázat Létrehozottja, a Tűzözön
Embersárkánygyík-Angyala, a Tűz Küldötte, a Halál Megváltottja,
a Bűn Bűnhődés-Gyermeke, a Föld Haldokló Árva Büntetése, Tűzözön Noéja,
Különös Szerelem Egyetlen Reménye, Titkos Megadás Vak Reménytelensége,
a Bánattalan, a Gondolattalan, az Emléktelen, a Jövőtlen,
a Kétféle Ocsmány Egység, az Egytest-Kettős-Lehetetlenség,
megállt vala az óriás mohakorong-térség közepén, mint
haldokló király országa közepén, mint a Növények-Királya, mint
a Moha-Királya, mint a Zöld Burjánzás Haldokló Fejedelme,
mint a vad, a szégyentelen, a bűntelen, a jövőt-nem-ismerő, a
halált-se-tudó Faúna-összevisszaság, Szörnyeteg Állatzagyvalék-
Jelen Királya, mint az Állat-növényzagyvaság-Növény-állattisztaság
haldokló titkos Istene, mint a Földgolyó-Magány legmagányosabb
Magánya, az emléktelen, a jövőtelen, a szerelemtelen, az árva,
a Maga-után-semmitse-hagyó, a Maga-után-csak-csontvázat-hagyó,
a Maga-után-csak-kőpikkely-kődonga-kőszalag-kőtüske-kőlevél-
kőkorong-kőszirom-kiégett-pórusú-kiégett-erezetű-halmazát-
hagyó, a Mámortalan, a Mennytelen, a Pokoltalan evilági Árva,
Túlvilág-nélküli vak Egyszer-volt-Sohasem-lesz-többé!
Megállt vala, egy-döbbenettel iszonyodva attól, ami eljön, attól
ami eljön már e pillanatban, attól ami eljön óriás döféssel,
s vak arcát a könnyű-könnyű délutáni égre emelve nehezen,
hosszan, fájdalmasan, fehéren fölvartyogott! Vartyogott, akár
egy haldokló ősi Varangy-isten, aki ott ül ősmirigyes kövér ős-
varangyfejét a semmibe emelve a Mindenség mohacsillag-
köldökén, szívében kristály-kardok, sebei zöld vérrel bugyognak,
szemei zöld penésszel elhomálylanak, s körötte tizenhat egymásból-
gyűrűző koszorúban lebegvén vartyogván dicsőítik a zöld
mirigyköpenyű, zöld mirigysisakú, zöld mirigy-úszóhártyaláb-szárnyú
Varangy-arkangyalok, és halál-vartyogása a titkos Mindenség
legtitkosabb zugát is betölti az ősi forró mirigykürt-zenével, a Mindenség
legrejtettebb sejtje magját is betölti zöld mirigyharsona-zenével vad
halál-vartyogása. Vak arcát a könnyű, tiszta délutáni égre
emelve fájdalmasan, hosszan vartyogott a Halottak-királya,
az Embersárkánygyík-Magány, és nem látta, hogy vak arca fölött,
a mindenféle kétéltű-keverék-emberarc fölött ott lebeg; a csillogó hermafrodita
Hártya-angyal, kezében óriás gyöngyház-szigony. Hogy ott lebeg
vak arca fölött már döfni-készülőn, gyöngyház-szigonyát magasan
feje fölé emelve a Hártya-angyal, a hártya-arcú, hártya-szoknyás,
hártyaszárnyú, hártyalábú, hártyakezű Angyal, csillogván mint egy óriás
szitakötő és döfni készűl. Feje vala, mint a szitakötőké, egyetlen
vállig-tarkóig-szájig-nőtt kristálysisak, egyetlen óriás kristály-
sisak kristálykehely-mozaikszemekből építve, és szája vala izzó
hártyarózsa, és hártyaingén áttetsző köldöke vala világló hártya-
csésze. És teste erezete vala, mint az anyaméhben kuporgó
üvegtestű magzatoké, és szárnyai valának óriás kék recékből,
lila kitin-gyökerekből fonvák, s közeikben valának bolyhos, sejtes,
csillogó hártyaablakok. És négy szárnyai valának neki, a
hártyavállakból piros kitincsuklókkal, kék kitinforgókkal
forgathatók és mozgathatók, mint az óriás szitakötőnek.
És emlői valának eres hártyarózsák és nemzőszervei hártyarózsák, hártya-kard.
Ott lebegett vak feje fölött a Hártya-angyal, ott lebegett a Végső-
Vartyogás előtt egyszerűen és mosolytalanúl, kétágas, gyöngy-bajusz-
hegyű gyöngyház-szigonyát magasra emelve, aztán kicsit hátrálván lebegve
egyetlen iszonyú lendülettel a vartyogó Embersárkánygyík
emberszívébe döfte a gyöngyház-szigonyt. Oly erővel döfött az
Angyal, hogy a gyöngyhorgok cafatra szakítván a szív kamráit és
pitvarait hátán kiütődtek, s ragyogtak embernek láthatatlanúl, mint
a kőlándzsával átvert-oldalú ősvad oldalából kiálló kő-lándzsa-
levelek, mint a szigonnyal átütött hal zománc-pikkelypajzs-oldalán
a kristályszigonyszárnyak. S az Embersárkánygyík hörögve megroggyanván
előbb térdre-esett, mint az elefánt, ha meglövik, mint az orrszarvú,
ha meglövik, mint a zsiráf, ha meglövik, mint a viziló, ha
meglövik, mint a kazuár, ha meglövik, szája izzó sárga cseréprózsa-
fodrain vérhab szívárgott, vérbuborékok bugyogtak, fehér nyáltajték
sistergett, orrlikaiból is véres és véreres nyálbuborékfürtök fúvódtak lassan
kifelé, aztán különös-különös keverék-kezeivel ember-szívéhez-
kapott, aztán lassan oldalra-dűlt recsegve, nyikorogva, kőporfüsttel lobogva,
csikorogva, kőzetében ropogva, mint egy elefánt, mint az orrszarvú,
mint a Tyrannosaurus rex, ha meghal, mint a szakállas vén, fehérpettyszőrű
Kentaur-király, ha meghal, hogy iszonyú kőpikkelygolyós kőpikkely-
libalábai és kőpáncélzattal, kőlevelekkel, kőgyűrűkkel és
kő-övekkel fölszerelt szauruszteste ropogva nyitogatta pikkelyeit,
mint tüzes kő-kefén hal, dzsungeltűzben toboz-állatka,
kőcsatjait, kő-öveit szikrázva ropogtatta, füstölögve csikorogtatta
kőgyűrűit és kőmozaik-buborékjait, aztán lassan oldalra-
dűlve kinyúlt, roppant kőpikkelylibalábait előrenyújtva
párosan, mint az elefánt mellső kőoszlop-lábait, hogy mint
nagy csipkés pikkelybordázat-csillagú pajzsok, óriás kőcsipkelevelek,
óriás kőeres, sejtmozaik-háromszöghártyás letelek, iszonyú kőgumitollak, óriás
kőpikkelyesernyők álltak a talpak élükkel a mohába hullva, a zöld puhába
hullva, kősarló-sarkantyúikkal, szikla-kard karmaikkal, kőpikkely-
csigolyagyűrűlánc farka nagy hullámcsapással kiegyenesedve
mereven elfeküdt a mohában, kőmirigygomb-koszorús farokvége
kőtüske-harangja félig a mohába fúlva hallgatott, roppant-
ívű kőcsipkegerenda-gerince taréja, a kőlevélcsontváz-alakú kőgerendatövis-hárfa
hatalmas lila hárfaárnyékot írt a mohára! Ott feküdt halottan
és döglötten, döglötten és halottan az óriás mohatér közepén, óriás
lila-árnyékú mohacsipke-tornyok koszorújában a Kétszer-halott
Halott, döglötten és halottan, hiszen ember és sárkány keveréke
vala ő! Ott feküdt, mint egy óriás kőtoboz az egyre-mélyülő,
egyre lilább Új-Ősidő-Délutánban, mint egy hatalmas kőpikkely-
zsákba bújtatott óriás kőtojás, amelynek héját föltörte már a
magzat a tojáskúp végiben, s félig kibújva dohos szülőbörtönéből
viaszosan csüng vala a tojásfal oldalán halott félteste, mint egy
óriás halott kukac. Szemei tágra nyitva, erősen kidülledve dermedeznek,
maguk mögé gyűrve a rózsamirigycsésze szemhéjakat, hogy csak a
piros mohatojások dagadoznak vak moha-dermedéssel a könnytelen
szemgödör fölött, véres és nyálas szakálla a mohába lóg, sörénye,
a kőszitabuborék-koponya kőlikacs-rácsozatából vörösen és parókásan
kilobogó, úgy hullt hátát bepalástozva mohaszőnyegig alá,
mint egy rongyos, véres zászló elvesztett régi csaták után a lovával
egy-halott lovag kezéből, mikor a fodros páncélszoknyába öltőzött,
homlokszarv-csillagú páncélsisakálarcos lóval kék páncél-
öltönybe, madárfej-formájú páncélsisakba öltözött lovasa is
meghal. Axolotl-kopoltyú koponya-tollai, mint alvadt, eres
viaszmirigytollak kék buborékcsápokként meredtek a fényben,
emberszívére-szorított különös-kölönös keverék-kezei, mint béka-ujjhegyű
viaszvarangy-csillagok izzottak. Embertörzse asszonycsecsei
szőrkoszorús viaszrózsák. S az ősmoha kőpikkelytestét, a sárkánykőtojást
félig befogadta, a Halál a Sárkány-kőtojást az ősmoha-fészekbe
tojta, mint madár mohapikkelyfészkébe a tojást. Jaj, Neki
annyi se jutott, jaj Neki annyi sem jutott, mint a titkos
Mondabelinek, aki le akarta győzni a Halált! Neki annyi
sem jutott, hogy legalább elkezdje a Legyőzetést, a Győzelem-utat, mint a
titkos Mondabeli, aki a Halál ellen indúlt vala, hogy a
Halált legyőzze! Aki Halál ellen indúlt vala, a titkos Mondabeli
Ember, hogy a Halált legyőzze. Neki annyi sem jutott, mint a
titkos Mondabeli Férfinek, aki a Halált legyőzni elindúlt,
a Halál Istenasszonyát. A Halál-Istenasszonyát, Hinát,
akinek ott izzott ég és föld között hatalmas vörös szeme, mint a
tűzgolyók! Jaj, neki annyi sem jutott, hogy legalább megkeresse
a Halál-ország kapujában fekvő, a titkos titkos Földalatti-Ország
kapujában fekvő Halálasszony-óriást, hogy nemiszervébe bújva
legyőzze! Neki annyi sem jutott, mint a titkos, titkos Mondabeli
Férfinek, aki félszárnyukkal-egymásba-kapaszkodó madarak lüktető, millió-szemű,
óriás, zsibongó, suhogó, milliárd pikkelycsillag-lábú felhőjébe
kapaszkodva elindúlt repülvén a Halál országa felé, hogy az
óriás Halál-istenasszonyt legyőzze! És mikor elért vala a madár-
szövevény-felhő eleven, lobogó csücskébe kapaszkodván a Földalatti
Ország kapujához és leszállt, s a milliárd madarak óriás gyűrűkben
és óriás koszorúkban köréje telepedvén rémüldözének és riadozának,
madarainak megparancsolta vala, hogy hallgassanak. Hogy hallgassanak
és figyeljenek, és lássanak és hallgassanak! És ne beszéljenek és
ne szóljanak, csak hallgassanak és lássanak, és ne is nevessenek!
Mert az óriás alvó Halál-asszony, az Eleveneket-Fölfaló, a Megőrlő-Hüvelyű, a
Bosszúálló-Éhes, a Kegyetlen-Szájú, a Kemény-Szívű, a Rózsaragadozó-Vaginás fölébred
vala a szóra és fölébred vala a nevetésre. Mert ott feküdt vala
az óriás Halál-istenasszony a Földalatti-Ország kapujában, ott feküdt
ruhátlanúl és hanyatt, ott feküdt meztelenűl és hanyatt. Kövér,
húsrengeteg ősteste, mint a ragyogó végtelenség, rengeteg csöcsei,
mint tűzpettyes és szeplős, dagadt, hatalmas rózsa-bálnák,
mint vérerekkel kék-indásan beszőtt óriás vérbársony-kupolák,
tetejükön fekete mirigykoponya-forma csecs-rózsákkal, hasa óriás
rózsa-buboréka izzott keményen és tisztán, mint a napfényes
hegyhát, s kerek bőr-redő-taréjos köldökcsészéje, mint a
vastag kék erekkel kidagadó oroszlánszáj és köldökében vala fekete
pupillahasítékkal derengő óriás kamilla-fej bőrből. És izzadt
hónaljától csípőcsontjáig szeplős kövér hús-hurkák gyűrűznek és
buborékzanak és redőznek, mint a hernyók teste és irdatlan
fehér combjai szétvetve valának, és térdei, a hatalmas, csontos
toronyfejek valának fölhúzva, mint a kövér tücsöknek,
valának a csípő-magasságig fölhúzva, mint a kékpettyes-
combú, aranypettyes-lábszárú, vérpettyes comb-belsejű, fekete-
pettyes combtövű óriás piros szöcskének, hogy olyan is vala,
nézvén lentről és előlről az óriás Halál-asszony, mint egy
hatalmas piros, szines-pettyekkel-behintett-combú szöcske. És
meredek lábszárai valának izzó vastag kristályoszlopok, kristály-
pórusaikból durva, kemény szőrszálak növekedtek vala, és lábai
valának, mint fekvő piros vizilovak, ragyogván pirosan, szőrtelenűl,
és lába-körmei, mint lila szaru-rózsák. És hatalmas, izmos, májfoltos
Halál-őskarjai ott feküdtek törzse mellett az erjedő fűben,
a lángoló virágban, és óriás kezei, mint piros ötfejű sárkányok,
égő pikkelytorony-bimbók és keze-körmei, mint rózsaholdas,
rózsafelhős, sűrű, hosszanti recegerendás zöld ősbogár-kitinpajzsok.
És vállgödrei izzadt ősi márványcsészék, és vállai lapuló tűzpettyes
jádekő-párducok és nyaka, mint a bársonymoha ősgomba rózsaszín
szára, és hatalmas gigája, mint sárga csonthártya-csillag. Bodros
fekete őshaja rengeteg halálzuhatagban hullt és ömlött és folyt
és gyűrűzve csigázott a Halál-ország Csönd-szíve felé. A
Halál-ország Csönd-szíve felé! És óriás arca nem látszott vala,
mert óriás arcán vala vastag zöld moha-álarc és a vastag zöld
moha-álarcon nem valának szemnyílások, csak szájnyílás
vala, és a szemnyílások helyén vala két óriás zöld moha-
buborék. És fogai, mint a barracuda-halnak! Jaj, iszonyú
test! Jaj, iszonyú combok! Jaj, iszonyú nyílás, combtövek gőzölgő
hasadéka! Mint frissen levágott tehén gégétől hüvelyig fölhasított
megnyúzott teste belseje izzott és vöröslött irdatlan asszonyi
nyílása a rengeteg fekete ősmoha-ágyékszőr izzadt kövér nyerge
alatt, mint bárddal széthasított göndör gödölye ragyogott pirosan és
kéken, mint fejszével vágott iszonyú dinnye-lék sárga mirigyekkel és sárga
erekkel és bíbor buborék-szövettel világolt vala rengeteg teste
szülőnyílása, s a nyílás alsó viaszos, kövér rózsasipka-vége alatt izzott lucskosan
a fekete ánuszrózsa fekete szőr-koronája! Mint óriás rózsalepény-örvény,
húsfodros, kocsonyarózsaszoknyás csigaszáj vonaglott, fodrozódott,
aranyhártya-bevonattal izzott halálos szerelem-kelyhe ott a pettyes
őscombok között! Jaj iszonyú nyílás, jaj izzó húsfodrok, rózsa-
lebenyek, duzzadt ősi ajkak! Jaj, Halál-istennő óriás piros
rózsája ott a szétnyitott ős-combok között, jaj elevenfaló kék
csillag, szörnyű kezdet, virágzó kapu, te véres liliom, te halálos
rózsa, te emberevő tűzliliom, őrlő rózsamalom, eleveneket összeroppantó tűz-
mirigy-rózsa, gőzölgő halál-kút, füstölgő csigabigaszájú tajtékos
kegyetlen barlang! Jaj madarak, jaj madarak, jaj a csillagokig
fölgyűrűző dermedt madarak, ne szóljatok, ne is nevessetek,
ha a Mondabeli Férfi elindúl, ha elindúl a Halál-asszony, nyitott ősrózsa-
hüvelyébe bújva, hogy megtegye visszafelé az utat az asszonyi
testben, ha majd elindúl, hogy a halált legyőzze, s a rózsafüstölgő vaginán
bebújva végigmenjen az óriás halál-testben, a roppant, forró, véres
halál-úton, fordítva, mint ahogy megszületett, s a Halál-
asszony óriás testében vándorolva az ősbelek, ősmirigyek, őshártyák,
ősvesék között, az ősmáj, ősgyomor forró buzgalmai között, az
óriás ős-szív bársony-lángharangja mellett, az őstüdők erjedő
rózsabuborék-tömlői mellett vándoroljon az ős-szervek forró
barlangjában, a keskeny torok izzó hártyarugó-porccsontváz-
csövében mászva fölfelé, a dagadt érharangszoknyás, mirigypettyes rózsauborka nyelv-
csapba kapaszkodva a hatalmas ős-szájüregbe bejusson, a rózsakő-barlangba, s
az irgalmatlan-ragyogású zománc-serleg fogak között az izzó
ősszivacslevél-nyelv rózsamirigy-dombhátán tovább vándorolva
és látva már a tátott ős-száj fehér zománcpajzskoroszorúja mögött,
a fogak csipkés, nyálcsillámos koszorú-ragyogása mögött a felhőtlen kék
eget, hogy az óriás alsó ajakcimpára mászva, a rózsahártyaredős
vastag ősrózsaszirom-ereszre, ott véresen, nyálasan, lihegve,
boldogan fölénekeljen, hogy hozsánna, állelúja, dicsőség,
dicsőség, dicsőség, a Halál legyőzve már, itt fekszik az már ős-
Halál halottan, az óriás Halálasszony, a hatalmas Halál-
istenasszony! És dicsőség, az Élet élet marad örökké! Mert
meghalt a Halál, mert meghalt a Halál, keresztűl-rágtam
magam ősrengeteg testén! Mert aki visszafelé az útat megteszi,
a Rima pudendin bebújva átvándorol a Halál-testen, s a Rima orison kibújik,
a végből indúl el a kezdetig, a Halál kapujából indúl el az
Élet szájöbléig, fordítva, mint ahogy az anya szűlte, az a Halált
legyőzve lesz majd halhatatlan, és vele lesz halhatatlan egyedeiben
és részleteiben a Mindenség maga! Jaj madarak, jaj madarak, óriás
koszorúkban és gyűrűkben hallgató madarak, ne szóljatok, ne
is nevessetek, mert a nevetésre, a szóra fölébred a Halál-
istenasszony, s a combjai-közé-furakvót egy roppant roppantással, szirom-őrléssel,
comb-összehúzással megöli! Hallgatának hát a madarak figyelve
a csillagokig-épülő gyűrűkben, koronákban, koszorúkban, a titkos
Mondabeli Férfi pedig a Halál-Ősasszony szétnyitott pettyes combjai között
elindúlt, hogy a Halált legyőzze! S a roppant test nyílásához érve, fölhajtva
két kezével az óriás arany-mohás húsrózsa-szirmokat, a nagyajkakat,
a labia majorákat, s széthajtogatva a nagy kék mirigypettyes bőrkettőzetet,
a labia minorákat, a kisajkakat, a szent, szent óriás rózsagyümölcs,
a szent, szent klitorisz alatt, áttörve koponyájával az eres rózsamoha-
hártyafalat, a félhold-alakú szűzhártyanyílásos szent, szent
hyment, a Bartholin-mirigyek kivezető-csövei között a gőzölgő hüvelybe bújt!
Ott evickélt és vonaglott irtózatos őspicsája piros és mézes,
mirigypettyes és májfoltos és óriás koromszeplős redői és lebenyei közt.
És mászott evickélve és vergődve fölfelé a hüvelyben, a halál-kehelyben,
a savanyú hüvelyváladékban, a csobogó forró szűz-vérben, a forró halál-
mirigyrózsa-alagútban, és eltűnt lassan mellkasa, dereka, combja,
térde, hogy csak két lábszára állt ki a forró rózsamoha-barlangból,
mint kígyó aranyhártya-belsejű pikkelysisak-szájából a béka lábai,
mint béka zöld mirigykancsó-szájából a szitakötő kék-zománc-abroncsos
aranybársony-hordó potroha, mint madárcsőrből a sáska zöld üvegizombékás
ugrólábai, s kalimpált vala veszettűl igyekezetében, kalimpált
vala lábaival! És ahogy nézte vala a barázdabillegető, ahogy nézte vala
a szent, szent igyekvést, a szent, szent kalimpálást, a szent, szent
evickélést, gyönyörében ide-oda ugrált, gyönyörében csőrét nyitogatta,
gyönyörében szárnyát rázogatta, gyönyörében fölnevetett. És fölébredt a
Halál-istenasszony, fölébredt a Halhatatlan-alvó, fölébredt
a szent Halhatatlanság, roppant ősteste kicsit összerándúlt,
óriás-arcáról a moha-álarcot letépte, s combja két kristály-oszlopa
görcsben összezárult, s úgy szétmorzsolta feltört rózsahártya-
ablakú hüvelyében a Mondabeli Férfit, mint gyerek két ujja-bögye
között a finom hártyás, mohás, szőrpáfrány-tollas, moha-álarcú
rovart, hogy csak méznyálas szőrpép, véres és kocsonyás moharagacs,
aranyszőr-üvegnedv-morzsalék, szőrpikkely-takony maradt ujjai között. És ujjai
finom redőpajzsain, a redőgödrök rózsa-csatornáiban vékony
aranypor, mintha az ujjak aranyránc-pajzsának aranypókháló-
csontváza ragyogna! Jaj, a Halált-legyőzni-indulót úgy összetörte a Halál,
mint madártojást az állati fogak, összetörte és megőrölte a kristályrózsa-malom,
hogy belőle csak egy halom csont és halom szőr maradt, mikor bosszúállló
szent, szent hüvelye a fűre, a virágra kiköpte, mint szülés
után emlősök a placentát! Mert Halandó a Halálon nem
győzhet. Halandónak nincs halhatatlansága. Mert halandó a
Halálba nem bújhat, halandó a Halált le nem győzi, halandónak
halál a jutalma! Aztán aludt tovább a halhatatlan Halál-
istenasszony, a Halálasszony-óriás aludt tovább, zöld moha-
álarcát fejére rakva, hogy álmát csillagfény meg ne zavarja,
hogy bogarak, madarak arcát ne csíphessék. Hogy az élőket örűlni
ne lássa. A fűben pedig vala vér, szőr, csont, virág. És a megőszűlt madarak
jajja és átka és sírása a levegőben! Jaj, jaj az Embersárkánygyík-
halottnak annyi sem jutott, jaj, neki annyi sem jutott, mint a
Titkos Mondabelinek! Ott feküdt az egyre-lilább, egyre-aranylóbb,
egyre-kékebb, egyre-bíborabb, egyre-lángerezettebb délután új
őscsöndjében halottan! És nincs isten, aki föltámassza őt, és nincs
Jézus, aki megnevezvén fölélessze őt, mint az evangéliumi
halottat és nincs társa, aki eltemesse őt. És vala testében mindenütt
halál! Két szíve halott már, csöpp agyvelője is halott már, négy tüdeje
is halott már, és halott már minden szerve, porcikája, halott már
lénye minden titkos lángja, halott már lénye minden titkos nedve,
ereiben a vér borostyánkőszínű alvadék már, véréből kicsapódván
szabálytalanúl a fibrinfonalak, csomópontjukban némi vérlemezkék,
s a fibrinfonal-hézagokban sárga alvadékban vérsavó, vörös alvadékban
savó, vörösvérsejtek, fehérvérsejtek. És leszállt a vér teste
alsó részeibe, és elérték már a sötét hullafoltok, és elérte már
a pattor mortis és elérte már az algor mortis, és elérte már a
rigor mortis, és a szaruhártyán kívűl és belűl valának a fekete
háromszögletű Larcher-féle foltok, és elkezdődött teste rothadása,
elkezdődött az anyag fölpuffadása, és megindúltak a rothadásos
gázok, s növének rothadásos gázbuborékok a májban, és mája
habzik és gázzal buborékzanak vérerei, és vala teste belűl
csupa habzás, vala teste gázhólyag-virágzás, vala teste belűl csupa
kék láng, s szívárogván testéből kijőnek a Dögbűz-Angyalok
libegve, a Zsírbomlás-Angyalai, a Fehérjebomlás-Angyalai, a
Kénhidrogén-Angyal, az Ammónia-Angyal, az Illó-zsírsavak
Angyala, a Merkaptánok Angyala, az Aminósavak Angyala!
Ott feküdt halottan és döglötten, döglötten és halottan a lassan,
nehezen alkonyodó Új-ősdélután csöndjében magányosan.
Körötte némaság és benne lángok, szívében boldog gázbuborék-
zsivajgás, zöld gázfüst-virágzás és piros mohabuborék-szemén
óriás lila szempilla-árnyék, mint lila esernyőcsontvázak csöndje.
Ott feküdt, talán csak két pillanatig, talán a közönyös új
ős-alkonyatig, s egy pici piros hangya mászott sietve térde óriás kő-
pikkelyrózsa szirmai között, hol árnyékba zuhanva, hol arany-
lángba kúszva a térdpikkelyárnyékok, térdpikkelyhátak között,
aztán a felső-lábszár szürke kő-pikkelyburkolatán sietve
tovább, a szügy pórusos kőcsecsén átrobogva, mint piros
páncélszoknyába, piros páncélsisakba öltözött középkori csataló kőhegyen,
az embertörzs piros szőr-inge hatalmas ősrostjai között törve tovább,
mint dzsungel indái között a mohos kőpáncél-lemez-testű rinocérosz, fölmászva a két
viaszrózsacsöcs dermedt, sárga, szőrös halmazai között az alvadt
gégegödörig, s mászva piros búvársisak-fejével tovább, a viasz-
virágszár nyakon tovább, most láthatatlanúl a véres tokaszakáll szőr-
bozontjában, aztán kibukva az alsó állkapocs csúcsán és rózsa-páncélosan
sietve az arc rózsagyökérszerű szőrzete között, elrobogva a véres
szájcsücsök tajtékrózsája mellett, a bal-orrlik sárga-eres, pórusos
viaszserleg-peremén futva körben, megállt az orrlik takony-eres,
félig-kifúvódott vérbuborék-fürtje fölött a viaszvarangy-
orr tömpe viaszbuborék-hegyén, ahol a két szőrös viasz-
félbuborék fehér viaszpillér-fallal összenő. Állt egy kicsit, aztán
hatalmas barna kitin-sarlópát rágószerveit az orr dermedt húsába
vágta és rágni kezdett, hogy kiharapjon egy hajszálerecske-rózsás
húsrögöt. Aztán egy darázs jött dünnyögve és sietve a lila
ősi fényből, aztán egy kukac mászott dupla kék kocsonyarózsa-
talpsorát hullámoztatva, aranypettyes, piros-szalagos zöld gumi-
hurkatestét gyűrve-oldva-ráncolva-fölpúpozva, gumi-buborékosan
tolva a szügy óriás pikkelyesernyő-halmazán, mint egy óriás
kőtobozon, mint egy óriás kőkaktusz-sivatagon szőr-hullámait a teve, aztán egy madár,
egy pirosfejű, aranypetty-bögyű, kékbóbitás, rózsamirigy-szemkoszorús
madár zuhant le az űrből kidagadó viasz-ágakkal csöndes
halántékára, aztán egy zöld mirigy-babhüvely béka ugrott a szügy
hatalmas kőcsöcse kőgombjára, görnyedten rátapadva tűzszemölcsrózsa-hasával a mohás
kőgolyóra, könyökig-érő kék gumikesztyűs kezeivel, a kék kocsonya
lencse-kesztyűujjvégűvel ölelvén a kőgolyót szaporán lihegve, mirigy-pihegéssel,
hogy sárga kőmirigy-zsák ölelése lágyan ráhorpadt a mohos kőrózsa-fejre,
aranyserleg-orrlikaiból fehér gőz-páfrányt lövellve, aztán egy
nagyházú csigabiga mászott recés fehér kocsonyaszoknya-
hullámzással, ezüstös nyáltajték talpfújással az óriás kőpikkely-
esernyő talp kőhártya-mezején, dagadt fehér tehéntőgy-fejét forgatva,
emelve, szeme vasgolyóit vas-száron a csöcs-kupolákba tolva,
aztán visszahúzva előbb a vasgolyó-szemeket, aztán a hideg csöcsszarvakat
homlokába visszaszippantva, aztán egy kis aranyszínű egér
futott nagybajszú aranyszőrgolyóként végig az óriás bal-comb kőpikkely-
sivatagán, aztán egy kék kristálykockákból összeforrasztott óriási
döglégy szállt összetett furcsa keze mutatóujja kék hajszálér-csontváz-
belsejű viaszgolyó-végire, dupla kék szőrmozaikrózsa-szem-
sisakkal, s az egyik pórus viaszserleg-mélye nedveit kezdte nyalogatni,
aztán egy mézevő méhecske zuhant halálba-alvadt mirigybuborék-
páfrány koponya-tolla kék mirigycsipke-hegyére, mint aranyszőr
csillagzuhanás, kristálymellű aranyszőr-angyalnőstény, s aranyabroncsokba
foglalt fekete mohabuborék-potroha szikrázott keményen,
szikráztak ősasszony-szőrcombja arany-puttonyai, s aranydrót-
csontvázú fekete moharózsa-fején, a kék kitin-szívre épűlt kék
szőr-rózsa oldalain úgy folytak le óriás kristálymirigycsöcs-szemei,
a dagadt, nehéz állatgyémántemlő-szemek, a szőrös kristálymozaik-emlő
óriás-szemek az arany-állkapcsokig, mint a Willendorfi Vénusz
irtózatos őspocakra ömlő, ősbuborék-ágyékig lefolyó, őskövér
csípőkig lebuborékosodó óriás ősemsecsöcsei, ősemlői. Aztán egyre-több
bogár, kukac, madár, hernyó, légy, béka, csiga, patkány, egér, lepke, méhecske,
darázs, kígyó és varangy jött sietve a csöndből, jött gyűrűzve, sisteregve,
és hömpölyögve az állat-áradat, rovar-áradat, madár-áradat, százlábúak, pókok,
énekes-madarak, sasok, keselyűk, rókák, vadmacskák és iszonyú
hemzsegő hömpölygéssel a levegőben, a földön és a földben a
keverék-vadak, a diadalmas állatkeverékek, nagy rángó színes
koszorúkban szálltak le az űrből, és óriás hártyás, bársonyos, mohás, szőrös
gyűrűkben, pikkelyrózsa-gyűrűben, mirigyláva-gyűrűben, moha-szalag-gyűrűben, hártya-
rózsa-gyűrűben, szőrpánt-gyűrűben, kitinkerék-gyűrűben fodrozva
és ömölve és rángva és koszorúikat egyre szűkítve jött az állat-
áradat, hömpölygött buborékozva, bugyburékolva, sírva, nyüszítve,
rángva és visítva árva teteme felé. És jött az alkonyat is, jött
a hirtelen este, a gyors koromzuhanás. Vastag bíbor, lila, sárga,
kék, zöld, aranyláng, alvadtvérfekete kristályrétegek, üvegrétegek,
gyémántrétegek és hártyarétegek rakódtak egymásra izzó
koszorúban az űrben, szines kristálykupolát, izzó gyémánt-
búrát, tűzeres üvegbuborékot építve az óriás mohakorona
fölé. S mikor az űr Ősvarangya, mikor az óriás Kristály-
krokodílus, a mérhetetlen Gyémánt-egyszemű tüzes szemgolyóját,
tűzeres szemét a földbe behúzta, tűzbuborék-szemét a
Földgolyó mögé lehúzta, hemzsegve ellepték, lihegve megrohanták,
visongva elborították testét a vadak, ellepte testét a Boldog
Állatvízözön, a boldog-boldog Győztes Éhség! S mire a Halál arany-
csigolyákkal szórta be az űr fekete moha-tömbjeit, s arany-
koponyát dobott az éj közepébe, a Holdat, vad kopácsolás, reszelés,
nyiszálás, rágás, kaparás, harapás, csemcsegés, csámcsogás, kalapálás,
roppantás, fűrészelés, vájás, vagdosás, szívás, szipókázás, kortyolás,
tépés, ráncigálás, cibálás, turkálás és csattogás vala benne
és fölötte egyetlen reszkető óriás-kupacban, fekete mohacsipke-
árnyékok óriás-ujjai között. És vala a benne és rajta zabáló
boldog állatkupac, az óriás hemzsegő, fuldokolva-nyelő, részegen-
rágó állatkupac, mint a Csönd hatalmas moha-csontváza
belsejében verő szív, mint aranyhártya-zsákba varrt óriási
szív boldog lüktetése, boldogtalan verése. És mire eljő vala
a Fény titkos cseréje, a fény és a sötétség szent új-összekeveredése,
mire eljő vala a hajnal és a reggel, előbb lila hártyabúrával,
hogy a Föld vala mint véreres magzatburokban lebegő rózsaderengés-magzat,
aztán rózsalila hártyaszalaggal, aztán véres mindenség-
gyökerekkel, aztán növekvő bíbor csontkupolával, arany-
szemgödrökkel, arany-varratokkal, mintha óriás koponyabelső
vörös csontbuborékában lüktetne a világ, mire arany-csigolyáit
az űr ősi moha-gyászából a Halál összeszedte, s az aranykoponya-
Holdat, a szent őshalott koponyáját penész-mellén az inge alá
rejtette, s irdatlan tűzgolyó-szemét az őshallgatásból az
egyik hatalmas mohacsipke-torony mögűl a Mindenség-Egyszemű,
a kék mirigy-sisakokkal benőtt Oldalszemű, a szemhéjnélküli
Homlokszemű Világ-Varangy kidugta, a tűzeres lángszivacs-golyót, a tűzhártya-
golyót, a rubintgyökeres aranygolyót, és ősaranypislogásától
fölszáradt a bánat és a harmat, hogy csak a növények zöld szívében,
a moha rostjai között, a növények levélcsésze-nyele növényszőrpihe-csillagú,
zöld-erezésű, világító sejtépítésű, világoskék tövében maradt
vala nedvesség, a csillagok könny-ragyogása, hogy csak a zöld
levélcsészék zöld-kristály bordacsillag-tövében, a pártacimpák
szőrös serleg-nyelében, a zöld kristálycsáp-kalászok gyémántszőrös
oldalág-eredetében, a levelek mohos hónalja alatt, a virágcimpák
vastagon-erezett kürt-tölcsére sziromtekercsében, buja szőrös bársony-
göngyölegében, a virágfejek vércsillag-aljú koponya-gödrében
maradt valami ragyogás, valami könny, valami folyékony izzás,
valami párolgó gyöngy-halom, mire eljőve a tiszta, tiszta Reggel,
s megállt az óriás Fényhártya-Alak az illatos moha-korong-
térség fölött, aranyhártya-lábát az egyik mohacsipke-torony zöld
mohasisak-csúcsán pihentetve, kezében színarany-serleggel,
kezében gyémántrózsa-lángolással, s látszott vala hatalmas arany-
hártya-mellkasában tűz-zsák-szíve ragyogása és tűz-kastély-
szíve lángolása és dobogása, mire eljött vala a Reggel, hogy ott
álljon a Csönd fölött merengve, igen, mire eljött vala a Reggel,
egy különös-különös csontváz-óriás feküdt a hatalmas
moha-korong közepén, egy furcsa-furcsa Csontváz-óriás feküdt
a zöld moha-korona közepén. Ott feküdt szikrázva, ragyogva,
hófehéren, pilléreivel, oszlopaival, gerendáival, léceivel, kúpjaival,
gyűrűivel, csillagaival vadúl összevissza-nőve, és mégis pontosan,
célszerűen megépítve és megszőve, mint hatalmas fehér híd,
mint szikrázó csont-gerendákból, csont-övekből, csont-dongákból, csont-
abroncsokból, csont-pántokból és csont-lécekből épített óriás csont-
buborék-ház, óriás hegyes és csillagtüskés csigolyahullámvonallal,
amely hosszan-ívelve és hajlott-homorúan és egyenes csont-lánc-
vonalban fut az apró emberkoponyától a szauruszfarokvég
nehéz csonttüske-kelyhéig, egymásba-fűzött nagy csontcsillag-ív-
tetőjén óriás csigolyanyúlványok, szikrázó vastag csonttüskék
csigolyákból kinőtt hársfalevél-alakú taréj-csontvázával, amely,
mint csonthárfa szikrázott a tiszta, tiszta fényben. És szikrázott a
vastag, hosszú, de egyre vékonyodó, sűrű csontcsipke-korongokból
font csontlánc, a hosszú sárkánygyík-farok csontcsipkelánc-váza,
amely a sárkányfartő nagylikacsú, nagyrücskös óriás csont-félbuborék
medencepajzsa alsó kerek nyílásából tört elő, mint hajó
páncél-orrlikából a vastag horgonylánc, s a sárkányfar
csont-félbuborék-pajzsa is izzott a fényben, domború fehér
pórus-serlegében a hátcsigolyák felé futó gerinc-folytatás,
amely a serleg-mélyben kapcsolódik nagy csont-lánckötésekkel
a farokcsontlánccal össze, s izzott a serlegszélen körbefutó csont-
csipkeszalag taréj, nagy hólyaglukakkal, küllő-lapokkal és
csönd-tégla-üregekkel. És most látszik csak, mikor csontra levetkőzött
a tiszta Titok, most látszott csak, hogy a lehetetlen és mégis
megvalósúlt összenövés, az embersárkánygyík-találkozás míly
durva, finom, egyszerű s bonyolúlt, hogy ahol megvalósúlt a
különös-különös találkozás, ahol összeért az embertörzs-vég a
sárkány-nyakkal, a férfi-medence a sárkánygyík-szüggyel,
hogy ott is hatalmas, domború, rücskös és sűrűzve-likacsos
csontpajzs buborékzik szilárdan, szélein csontcsipke-horog-koszorúval,
s közepéből nagy csonthalmok, csontbuborékkoszorúk közűl, mint
óriás egyenes agyar tör elő a szügypajzs csontgerenda-óriástövise,
mint csontlevélrózsa méhéből óriási fog, s a pajzs homorú
belsejében szivacsos, szálkás, gerendás, buborékos, küllős, léces,
csonthabos, csontrücskös vad és pontos csontszövedék-összevisszaság,
csontpántok, csontgyűrűk, csontszalagok, csontövek, csontoszlopok, és
csonthártyakő-háromszög-féldongák rendezett, céltudatos
szövedéke világít. Sűrű keresztpántok, csontbuborék-ívek, küllő-
legyezők, csontgerenda-hidak, nagy csontüstök, óriás csontgolyók,
csontsisakok, bennük csontgömbök óriásai, csontpillér-koszorúk és
hosszú ovális csont-láncszemekből összefűzött csontlánc-ingrészletek
vad és pontos összevisszasága vala a különös-különös találkozás
központja, az embercsont-sárkánycsont-találkozás helye, az
embercsigolya, sárkánycsigolya találkozások vastag csontlemez-
üstje, a mindenféle csont-épülés, a mindenféle csontalakulás-
belsejű, amelyből a törékeny férfimedencecsont ágazik fölfelé, mint
két hegyes csontfülkagyló, s a férfi-keresztcsontba ágyazva kígyózik
fölfelé a liliomkehely-alakú csigolyacsontokból épített embergerinc a
vékony borda-csontkorsóval a dúdoros csontlevél-lapockákig,
a kulcs-csontokig, a két-hurokszárnyú nyakcsontig, s onnan tovább
a fodros, rücskös, csontborda-homályos koponyasisak-alsó tarkó-
csontig, a vékony csigolyaláncba-tűzött apró emberkoponyáig! És
e vastag csontbuborék-üst-szövevényből ágazik hirtelen nagy
hurokívvel hátra fölfelé a sárkánygerinc, először vékony, finom
csontcsipkehorgolás-hátcsigolyákkal, aztán egyre-nagyobb és egyre-
vastagabb hátcsigolyákkal, kövér csontcsipkelánc-fűzérrel a
sárkánygerincközépi óriás főcsigolyáig, amely mint óriás csont-
körszakállú kő-üst világít, vastag csonteres csontbuborék-csésze
öblösödéssel, titkos második agykamra-üreggel, hisz bizonyára
másodagya, szaurusz-gerinc-agya is vala neki, s onnan újra lassan
vékonyodva és csontkelyhüket, csontserlegüket lassan zsugorítva hurkolódnak
egymásba a hátcsigolyák gyors lejtő-íveléssel a faroktő csontserleg-
pajzsáig, a csontcsipke-szalaggal-beszegettig. És e kövér csont-szövevény-
belsejű csont-üstből, a buborék-alakú csonthurokcsipkézet-
szélű csontpajzsból, a szügy vastag, rücskös, kövér csont-eres sisak-
korongja belsejéből, a pajzsbelső falának homorú kérgeiből
kinőtt ősvastag csontfal koponyabuborékszerű őscsésze-végiből
ágazva lefelé, nőttek vala ki a csontoszlopok: az irdatlan sárkánycombcsontok,
hatalmas csontbütykökkel, a Caput femorissal, és nagy csont-
tarajokkal, csontszivacs-lapály-öblökkel futnak tovább, dupla
csontemlőkkel ágyazódva a lábszárcsontok csontüstjeibe, futnak
tovább lábszárcsontokban folytatódva, a sípcsontban, az óriás
Tibiában, s a szárkapocsban, a hatalmas Fibulában a különös,
különös lábcsontokig! Ó különös, különös lábcsontok, ó csontok
óriás fehér esernyőváza! Mert már az ízelt kőpikkelyhurka-lábujjakkal
a karmokig-összenőtt kőgumi-úszóhártyák sem valának sehol, a
szétcsillagzott hatalmas lábujjak mohos kőhártya-háromszögei, és
a lábujjak vastag, kőeres kőpikkelyei sem valának sehol, csak
az óriás csontsarkantyús bokacsontokból kiágazó bütykös fehér
esernyővázak ragyogtak a reggeli tiszta fényben, a mohából
függőlegesen szétlegyeződve, mint hatalmas bütykös csontgerenda-
legyezők, izzó csontfésűk, csontsugárcsokrok, szétfutó villaágú, görcsös-golyókkal
elosztott csontvillák! S az utolsó csont-ízesülések végiből fekete
kősarló-óriásokként mélyednek a fény hártyahúsába a karmok!
És ó, kerek csontvázai, különös, különös emberkezek vázai, a vállcsonttal és
lapockacsonttal a fény aranydrótjaival összedrótozott karok,
karcsontok, bütykök, forgók, csuklócsontok és ujjcsontok, kis
ikravirágfej-csontvázak, a hallgatás küllői, amikre a tiszta, tiszta
reggeli fény építette arany-ikra-korongját. A halál csontcsillag-
ágai, a némaság csontszivaccsal, csonthabbal töltött csonthéjkesztyűi,
most már titoktalanok, most már csak emberkéz-vázai, hiszen
a sziréngőte-levelibéka-axolotl-kéz jelei, jelképei és
töredék-megvalósulásai lefosztva rólatok, lefosztva már a
körmök, karmok, kocsonyalencsék, bársonygumi-golyók, s titok-létük
eltemetve madarak, méhek, darazsak, legyek, állatok, százlábúak
gyomrában! És ó, te különös, különös emberkoponya ott az
izzó nyakcsigolyafűzér, a csipkés és csészés és csontcimpás csont-liliomszár
tetejébe tűzve, mint egy különös csonthólyag-virág. Te csipkés
varratokkal hullámvonalakban, ívekben és félgyűrűkben összefogott
izzó csontbuborék, te titkos, titkos koponya, akár egy óriás
varangyé, akár egy ősemberé, hátúl nagy csonthólyaggal kiöblösödő,
goromba alsó-állkapcsú, piciny szemgödrű, óriás orr-szakadékú,
lapos-homlokú, keskeny-homlokú, apró majomfogsorú, csipkés és
csontfodros és csontlemez-hullámos és csontpánt-támasztékú különös
különös ősbuborék, te Lehetetlenség-Háza, te Butaság-
Csontkastélya, te Árvaság Csontvára, te Vakság Csonthólyagvirága,
te Titkok Csontbuborék-virága, te csontsisakkal betakart Halál-
serleg, te csönd-kehelyfedővel bezárt Semmi-kelyhe, te pórusos
csontszáron-kinőtt vicsorgó Csonthéj-golyó, te üres Gömb-koporsó,
a Csönd csontesernyővel összenőtt Csontbölcsője, te titkos, titokzatos
vigyorgó Őskupola, te tarkócsont-halántékcsont-ékcsont-
homlokcsont-falcsont-rostacsont-állkapocs-könnycsont-
orrcsont-járomcsont-szájpadcsont-ekecsont-orrkagyló-
nyelvcsont-koponyaboltozat csipkés, vastag csontgyökérfákkal
befutott, pórusos fehér buborék-összessége, te fekete varrat-
csipkékkel összevarrt fehér Buborék-béke, te Már-nem-szenvedő,
te Már-nem-vak, te Már-nem-rettegő, te Már-nem-zabáló, te
Már-nem-ásítozó, te Már-nem-hortyogó, te Már-nem-kíváncsi,
te Ős-süket, te Ős-vak, te Ős-néma Csontbuborék! Ó,
Koponya! Ó, Koponya! Ó, Koponya! Óriás sárkánycsontváz-háromnegyeddel
összenőtt embercsontváz-töredék szikrázó, apró Koponyája!
Ott izzott a harmattalan és moccanatlan reggeli tiszta fényben
az apró lapos koponya, óriás hátsó csontbuborék-kiöblösödéssel,
ott izzott vala a tiszta, tiszta fényben, mégsem magányosan, hiszen
a koponya különös kőszitabuborék-sisakja, a kőcsövecske-
likacsokkal sűrűzve-berácsozott kőszitaháló-gömb, a sűrű
kőpálcikákból font rácsozat-hólyag kőkereszt-fonásaival és a kő-
fonálkeresztek apró kocka-hézagaival, a kőfonadékok szögletes
csomósodásaiból finom kő-tekercs gyűrű-peremmel kibuggyanó
kőcsövecske-hálózatával, a kőpórus-pettyüreg-gömbsivataggal
ott maradt ragadván a koponyán, mint egy homloktetőig, fülkagylóig,
nyakig lenőtt óriás fekete szitakötőszem, mintha fekete
kristálykelyhekből épített kristálysisak-szitakötőszem nőtt volna az
emberkoponyára, a lapos, a hátúl nagy csonteres csontbuborékkal
kiöblösödő apró emberkoponyára, amely inkább egy óriás varangyé,
vagy valami ősmajom-emberé, vagy valami ősmajomé lehetett,
mint az emberé. Mert nem vált le ez a kőlikacsgömb-kősisak
koponyájáról, mint gesztenyéről a gesztenye tüskés burok-háza, de körben a
koponyacsontokkal alíg-észrevehetően összenőve, egymásba-
olvadó finom kőrücskökkel, csontlemezekkel, vékony csontrücskökkel,
kőlemezekkel, kőragyával, csontragyával egymásba-tolódva és lávásodva,
szétbonthatatlanúl és lehasíthatatlanúl együtt élt a koponyával,
hogy a kőpetty-kőpórus-kőlikacs-kőszita-kőfonadék-kőcsövecske-sisak
egymásba kulcsolódó kőgyökér-erecskékkel és csontgyökérerecskékkel összenővén
örökre összetapadt a koponyával, mint a két magzatburok, az Amnion és a
Chorion, hogy védelmet adjon tiszta magzatának, az agyvelőnek. S
vala ezért a koponyabuborék csonteges csontlemezgömbfala
bélése a koponya-kősisaknak, amely a hajzatát elveszítve
dermedett vala feketén a csontliliomszár tetejében, mint
megkövesedett óriás ős-szitakötőfej, facetta-kőüst gömb-
sivatagával, mint pórusos csont-ujjra húzott kő-gyűszű, csontrózsa kőpettylikacs-
szövet kalapja! Jaj, ott feküdt a hatalmas, furcsa Skeleton
az Új-ősmoha-térség közepén s a csönd aranykristálykockákkal építé
be óriás csontháló-buborék-üregét, aranykocka-kristályokkal építette
vala körűl, mint kristály csontváz-virágot! S úgy feküdt ott a
kövér zöld mohacsönd-korong közepén, mint ősborostyánban
gyíkcsontváz, amely csontváz-szájával levelibéka-csontvázat nyelt
vala le félig! Aranykristály-őscsöndbe zárva feküdt az óriás
tiszta Skeleton, mint megkristályosodott hatalmas ősméz-rögben
az embercsontváz-törzselejű Tyrannosaurus-rex gigász-csontváza!
Mint óriás kristálylegendában a Kentaur-király ember-ló csontváza!
Ó, hatalmas ős-sárkány-bordatollak szikrázó hézag-boborék-váza! Ó,
apró ember-borda-viráglevelek arany-receírásos sejtelem-látomása!
És teste kőzetei, a burkolat-kőzetek, a kőpikkelyek, kőpajzsok,
kő-buborékfelek, kőlemezek, kőszirmok, kőövek, kőcsatok,
kő-pántok, kő-dongák, kőhéj-csövek, kő-szelvénygyűrűk sem
valának sehol, sem a mohában, sem csontváza csontváz-árnyék-
belsejében, sem a homályban, sem a fényben, sem a földön,
sem az égen. Talán elvitték azt is a Vadak, vagy a moha-alatt
bújó Ki-tudja-kicsodák, a moha-barlangokhoz búvó Ki-tudja-
kicsodák, vagy a Vadak, akár húsát, szőrzetét, börzetét, velőjét,
agyát, inait, izmait, ereit, rostjait, nedveit, pépjeit, kásáit,
lucskait, szerveit, salakját a Vadak, gyomrukban, szájukban,
szőrükben, belükben, hüvelyükben, moha-koponyájuk kövérjében,
szőr-álarcuk bojtjaiban, bóbitáiban, szőrpáfránycsápjuk oldaltollaiban,
kitinkoponyájuk pórus-rács-szövetén, moha-álarcuk tollpamat-
bajuszán, szőrkefe-kopoltyúin, kristálypamacs-fülein, kitin-fésű-
hézagaiban, kitingolyó-csigolyatorony porc-találkozásaiban,
kristálylencsés szőrsisakjuk kristályszőrkefe-kakastaréján, szőrcsillagos
kitin-lovagálarcuk kristályszőrsarló-félholdján, homlok-taréján,
likacsaikban, üregeikben, pórusaikban, fogukon, rágószervükön,
nyelvükön, körmeik és karmaik alatt, pikkelyeikre tapadva, csontvályuikban,
kitinszelvényeikre ragadva, orrlikaikba szívódva, csőrűkbe törve,
csőrfogsoruk kitin-reszelő szalagjai léc-üreg-réseiben, a szájszélek sárga
és piros bőrrózsa-fodraiban. Mert, jaj csak a Csont marad meg
belőlünk, a tiszta csont, a tiszta, tiszta csont! Ó titkos csont,
ó, legtitkosabb anyag, ó legtitkosabb szövet! Mert elmállik
minden, mint a hab, lemállik rólunk és kimállik belőlünk, elfoszlik,
mint a könnyű, könnyű tajték, mint a ló bársonykehely orrlikából
csöpögő, mint a tenger kristálytaréja sörénye, mint a virágok édes,
erjedett, lázas koponya-habja, elfoszlik, lemállik, kimállik
lényünk minden részlete, részecskéje, része, minden fodrozása,
erezése, buborékzása, fal-szövedéke, sejt-tömbösülése, lefoszlik
rólunk minden hártya, minden titok, minden mámor, minden éhség,
kimállik belőlünk minden szenvedés, minden szerelem, minden
félelem, minden gyötrelem, minden rész-halál, kimállik belőlünk
minden öröm, minden szégyen, minden álom, lemállik vázunkról
a hús gyönyörűsége, kihabzik koponyánkból a tiszta, tiszta
gondolat minden kristályvárkastélya, szívünkből a csönd titok-
kastélya elpárolog, ereinkből a piros irgalom kihabzik és elfolyik
vala kék habsörénnyel minden lüktető reményünk! És kimállik
testünk belseje, a hús-éjszakába zárt ragyogó piros szerelem-
virágzás, mert jaj lemállik vázunkról, mint a hab az Emlék, a
Jövő, a Múlt, a Halál! Mert jaj, csak a csont marad meg belőlünk,
a tiszta, tiszta csont, a tiszta, tiszta váz, a szent Skeleton!
A legtitkosabb Anyag, a legtitkosabb Szövet. Erősebb, mint a
Megváltó szíve, erősebb, mint a Halál láng-ütése, erősebb, mint
a hulló Végtelenség, erősebb, mint a Gond Szerkezete! Ki vagy te
Csont, mi vagy te Csont? Te titkos, titkos szent Anyag? Te titkos,
titkos szent Anyag-szövetség?! Ki vagy te titkos, titokzatos Szent
Szerkezet? Miféle remekmű, miféle vak zseniális anyag, miféle
önmagad Hervadhatatlan Lángja, miféle szent Összetapadás
Féktelen Reménye vagy te Csont, te Csont, te szent, szent Skeleton!
Mert ki tudja titkodat elmondani, ha vagy is mindenféle anyag keveréke,
te Szent Szilárdság, Csontsejtek Összessége, te kemény Őshab, aki
magadba zártad a foszforsavas mész, a szénsavas mész, a foszfor-
saras magnézium, a kalciumfluorid, a kalciumchlorid, a
nyomelemek megkötő Angyalait, te ossein-titkú, te szóda,
fluorsó, citrát, magnézium és más ionok ősszilárd Ásványanyag-látomása,
te Osteocyták nyúlványukkal-összefonódott Diadalmas Szövetsége,
te Titkos Kristályok Örökös Reménye, te Szerves és Szervetlen Anyag
Legtitkosabb Keveredése, te titkos, titkos Alapállomány Milliárd
Virágzó Virága, te kollagén fibrillák kötegeiből fölépűlt Alap-
Szövetség, te fonott, te párhuzamos rostos, lemezes Szövet-
Szentség, te Mesenchymából-kifejlődő szilárd Virág-
szövetség, Osteoblastok, irányító gerendák, csontlécek, csontszivacsok,
csatornácskák, elemi velőüregek, lemezrendszerek és mindenféle buborékok,
habok, kötegek, nyúlványok, likacsok, gerendák, pántok, küllők, pillérek,
titkos és rejtelmes megvalósulások szent, szent, szent Anyaga,
te a Haláltól-alíg-megrágható, te az Időtől-alíg-összetörhető,
te értelmünk és érdemünk szilárd fehér virága, te magányunk
föloldhatatlan szerkezete, te életlángunk kristálykereszt-váza,
te megváltó-életünk mennybe-pokolba-múltba-jövőbe-ágazó
örök Kristály-Keresztje, megváltó-szívünk kristály-lángja,
te csont, te csont, te csont, te drága Skeleton,
te csont, te csont, te csont, te drága Skeleton,
te legrejtelmesebb kristályszerkezet, Kristály-Feszület, te virágzó titkos
atomszerkezet-szövetség, aki könnyen nem adod meg magad a
Földnek, aki példám vagy, példám, hitem és reményem, akivel
bevetteték vastagon a föld, mert évmilliárdok óta dugja, gyömöszöli,
gyömködi, tömi a Földbe a csontot az Idő, a tébolyúlt
ősi Üvegasszony, ott lebeg a Földgolyó-ősanya körűl óriás
Üvegbuborékként a feje-nincs Idő-asszony és üvegbuborék-
belső csönd-faláról kinőtt üvegkezei milliárdjaival, melyek, mint
az üvegbuborék-belső rengeteg tőgyei, hártyatest-gömbje-
belsejére nőtt mélytengeri-rózsaerdők milliárd szívókarjai ránganak,
fodroznak, gyűrűznek, vonaglanak, igen, milliárd üveg-kezével tépi
tébolyúltan az elevenekről a szőrzetet, a húst a körmöket, a karmokat,
szemüket üveg-ujjahegyével kinyomja, orrukat letépi, fülüket
leszakítja, koponyájukról a hajzatot, a húst ítélő, dühös üvegkezeivel
lecsutakolja, üvegkezeivel az eleveneket addíg dörzsöli, gyúrja,
mossa, míg a szőr, a hús, a bőr cafatokban mállik le a skeletonról,
az Elevent addíg mossa, csutakolja, mint Világszépe táltoslovak kifejt
tejében a gonosz király testét, míg csak halom csont marad belőle,
aztán a csontokat, a tiszta, tiszta csontokat a földbe dugja, hogy a
csontokat, a vázakat, a pilléreket, a csontházakat ne lássa, mert
ellene virágzik minden ami él, mert a szent vázak el nem hervadának,
mint a virág, mert minden élőt a földbe kell dugni, mert
minden élő lenne halhatatlan, mert az Idő gyűlöli az élőt,
mert a Megvalósulás az Idő szívét sérti, mert undorát a
vázak is kiváltják, mert tébolyát a csontok is növesztik, mert
Halál ellen épűl a Halandó, a Halálból halhatatlan Láng nő,
mert a Földön ami fölnövekszik, azt az Idő csonttá-csutakolja!
Ó, szent Épülés, sejtek billiárdszor-billiárd Szövetsége, ó, szent
Biosz-anyag, szent-szent Élet-anyag, aki milliárd formában és
alakban építed és teremted magad, megvalósítván a Halhatatlan
Folyamat Halandó Homályát, ó csontjainkra-épűlt könnyű
kristályhab, és Szerkezetünkbe-épített könnyű-könnyű kristályhab-
halandóság, aki lemállasz rólunk és kimállasz belőlünk, kiolvadsz lényegünkből,
mert kirothad, kimállik, kihabzik, kiolvad vázunk magányából dacos, tiszta szívünk,
ó könnyű, tiszta Élethab csontjainkon, amit oly könnyedén átüt vala
az Isten ujja, mint gyerekujj a ködöt, ha elfolysz is elvirágzott örök
Szerkezetünkről, valami belőlünk mégis megmarad! Mert
megmarad a csont, a csont, a tiszta, tiszta Csont, hiába dugja
Csontjaink a Földbe az őrűlt Idő-asszony, a Föld-ősanyagolyót
üvegbuborékként körűlvevő! Ó, csontok, csontok, tiszta, tiszta csontok!
Legalább ti őrizzétek meg a föld alatt tiszta hitünket, ti szilárd,
hervadatlan lángok, ti földmélyi fehér ősvirágok, legalább ti
őrzitek meg több-milliárd év Élet-akaratát, ti Vázak, Oszlopok, Hidak,
Buborékok, Kosarak, Kulcsok, Lécek, Serlegek, Kelyhek, Lemezek, Golyók, ti Szent
Skeletonok, hogy elmondhassa majd a Föld-anya, a Legjobb Jó,
a Legszebb Szépség, a Legtitkosabb Titok, a Legrejtelmesebb Rejtelem,
Csontjaink Áhítója, Csontjaink Küldője, Csontjaink Szövetségese,
Csontjaink Befogadója, hogy elmondhassa majd a titokzatos,
titkos Föld-Anya, a szent-szent Ősgömb-Asszony, ha más
csillagról egyszer más élő ideszáll, s a puszta Földön sírva
vándorol, s a puszta Földön mindenség-társát keresi, s a puszta
Földön félni kezd magában, nagy kristály-reggelek, nagy lila-
alkonyok, nagy tücsök-éjszakák, nagy halál-hajnalok harmatában,
ködében, látomásaiban és csöndjében dideregve, hogy elmondhassa,
majd a szent-szent Földanya más csillag boldogtalan magányos
Vándorának, hogy őrzi még szívébe temetve, őrzi még csont-jeleinket,
csont-époszunkat, csont-üzenetünket, hogy csontjainkkal ott vagyunk
a Földben, hogy évmilliárdokig szült minket szorongva, milliárd
szülötteit, milliárd gyermekét, hogy voltunk egyszer mi is itt a
a Földön, voltunk mi is, nemcsak föld alatt, voltunk szépek,
szerelmesek, büszkék, voltunk istent-is-birkózni-hívók, voltunk
halál-ellen-feltörekvők, voltunk boldog sejttársulás-tornyok,
fölvirágzó sejtcsillag-remények, atomokból-szervezett-halandók,
halhatatlan-kedvű költők, époszírók, voltunk egyszer mi is,
voltunk régen, nem mesékben, mondákban, regékben, nem
is csak a Szűzanya méhében, nem is angyalok magzatburkában,
nem is a Csönd-hártyabuborékban lebegve, kortyolva a csöndet és
ürítve, mint magzat a magzatvizet issza, mint magzat a magzatvízbe
ürít, voltunk mi is, voltunk egyszer régen, még a Szülő-Reménység
idejében, még a Boldog-Halál uralma alatt, kigondolván a Föld-
ősanyától, a Földanya méhében kihordva, anyag által megvalósíttatva,
voltunk Hitek, Lángok és Halálok, s most csak tiszta Csontok vagyunk,
Csontok, tiszta Vázak, tiszta Skeletonok a Földanya szívébe
temetve. Skeleton-emberek, Skeleton-madarak, Skeleton-hüllők,
Skeleton-halak, Skeleton-kétéltűek, Skeleton-sárkányok, Skeleton-Lét-szavak.
Jaj! Jaj, ott feküdt az óriás Embersárkánygyík-csontváz a
zöld mohakorong-tér közepén egyedűl. És nem vala, aki nézze,
és nem vala, aki lássa, és nem vala, akit megígézzen. Mert nem
vala senki már a Földön, aki látni tudjon, nem vala Ember,
vagy Ember-keverék, idegen csillagról se szállt ide senki!
Jaj, idegen csillagról nem szállt ide senki, sem a Tűzözön előtt,
sem a Tűzözön után, hogy meglássa a Földgolyó magányát, hogy
meglássa a Megvalósúlt-átkot, hogy meglássa az Új-ősvilágot,
hogy a Földön sírva vándoroljon, hogy a földre-roskadva zokogjon!
Mert a Mindenség izzó végtelen fénypontszövet-gömbjében
milliárd és milliárd fénylobbanás, lángrobbanás, születés, zsugorodás, tágulás,
lángolás, meghalás, tűz-társulás, boldog társulás és boldogtalan
beomlás, hipercsillag-összeomlás, csillagrendszer-összecsomósodás, és
ős-tűzbuborékfölfúvódás, földagadt tűzhólyag-rendszerek őskemény
tűzgolyóvá alvadó omlása, kozmikus katasztrófák és csillagújszülött-
lángjajgatások valának egyszerre együtt és külön-külön, milliárd
föllángolás, ellobogás, szétpukkanás, szétrobbanás, összetapadás,
egybeolvadás, összesűrűsödés és szétlazulás, virágzás, bomlás, születés,
halál vala a Mindenség laza kristályszerkezete, szikár kristály-
atomszerkezete, végtelen tűzpontháló-gömbje, végtelen gömb-
belsejében a végtelen tűzpontháló-szövetek lüktető, izzó szivacsával
kitöltve, mint egy eleven csontgolyó csonthab-állománya, csontszivacs
tölteléke! Jaj az önmagáért-önmagában árva Mindenség csak él,
virágzik, nemz, fogan, forog és meghal, és újraszületik részleteiben,
és virágzik és posztúl és szeret. Mert, jaj, a Mindenség egy
láng-robbanása nem több a Mindenség boldog-önmagának,
mint egy anyag-pont-égitest fényköddé-bomlása, tűzlegyecske döglés-
hamvadása, laza fényporlás az ősfényszövet-gömbben, tüzes
foszlás, tűzkristály-fölizzás, semmi láng-pötty néma kimúlása!
Mint ahogy az eleven Föld se több neki, a mérhetetlen Tűz-
pontháló-golyónak, mint moha-legyecske zümmögő pörgése,
zöld koponya jajgató forgása, Élet-lárva vaksi keringése,
izzó és boldogan lüktető kristálygolyó-szövedék ősgolyó-belseje egy
laza galaxis-sejtje sejtfalában. Jaj, nincs Isten és nincs Ember és
nincs Létező a Világegyetem-Ősmagányban, aki látná most a
Halott Földet, aki tudná, hogy a Halott-Értelem zöld ravatala
már a Földgolyó, hogy ott virágzik, szenved, hal magában, ember
nélkűl a Vegetáció, hogy a Múltját-elégetett Föld oly társtalan,
oly egyedűlvaló árva, mint a Semmi Gömbjén a Semmi Királya,
a Mindenség kristályos magzatvizében lebegve olyan árva, olyan
árva a Föld, mint egy megtartó folyadékba tett Emberszív a
leforrasztott üvegedényben, amely ott lebeg zöld-üszkösen és
bíborfeketén a mumifikáló folyadék zöld kristálylevében, oly árva a Föld,
mint egy macerált magzat, összezsugorodva, összekuporodva, levált,
lefoszlott hámrétegekkel, vérüszök-kesztyűs lábakkal, kezekkel, lila
bőrrongy-álarcú koponyával egy új magzatvízű üvegburokban.
Jaj, mert a Mindenség a Földet nem gyászolja, a Mindenség a
Földet nem is érti, a Mindenségnek a Föld is Mindenség! Jaj
ott fekszik a hatalmas Ember-sárkánygyík-csontváz nehéz, izzó
aranykocka-kristályokból épített Csönd-piramis közepén, ott
fekszik, mint óriás ősborostyán-rögben óriás őskétéltű-
csontváz, ott fekszik, mint megkristályosodott ősgyantában törpe
kenguru csontváza, ott fekszik kopaszon, tisztán, szemérmetlenűl
a furcsa-furcsa Skeleton, húsa nélkül, habja nélkül, szőre
nélkül, kőzete nélkül, páncélzata nélkül, titkos, titkos, mohos
burkolata nélkül, mert az Embersárkány-halott oly gyönge volt, oly árva, oly
halott és oly hatalomtalan, hogy egy éjszaka fölfalták, megzabálták,
elhordták húsát és kőzetét, burkolatát és szőrzetét, héjazatát
és szerveit, körmeit és szemeit, ágyékai rejtett és nyílt szerveit,
szíveit és rózsafodorcimpás szája véres és nyálas szirmait és
leveleit a vadak, a boldog, boldog, boldog állatok, boldog állat-
királyok! Mert nem vala hatalma semmi a szegény, vak, árva
Embersárkánygyík-magánynak, hogy legalább egy napig megőrizze
testét a Végső-pusztulástól, a Csontig-lefosztó-Haláltól, hogy
legalább egy napig megvédje skeletonja élethab-virágát, boldogan-
szervezett ragyogó lánghab-rózsabokrát a Legvégső Elszámolástól,
a Halál-kiárúsítástól! Nem vala hatalma annyi sem, mint
egy hangyának, aki ősborostyánba temetkezett, hogy legalább
lénye csoda-burkolatát megőrizze vala, s ott üljön eljövendő
évezredekig a kristálybuborékos mézkristály-magányban, s
mutassa kitinbúvársisak-koponyáját, kitingolyókból fűzött csápjait,
állkapcsa kitin-sarlóit, kitin-mellénye, kitin-inge, kitin tarkó-
nyerge homorú virágminta-pórusait, hosszú kitinszelvény-tojás-
potrohát, szeme kristályikra-rózsái szőrkefe-koszorúit, kitin-csontváz-
lábszárú lábai térdkalácsbütykeit, kitincsuklókból kiágazó kitin-
kesztyű-kezecskéi karom-bojtjait, ujjpamatait, szőrkeféit, sarló-seprűit.
Jaj, nem vala hatalma annyi sem, mint Salamon Királynak, a
diadalmasnak, a büszkének, a csodásnak, az aranyhomlokú Óriásnak,
aki keverék vala, mint vala ő is, mindenféle lény titkos keveréke,
aki vala szent-szent-szent keveréke embernek, sasnak, oroszlánnak,
költőnek, titánnak, aki uralkodott vala nemcsak a büszke népen,
de minden elemen, jelenségen, dolgon és teremtményen, aki
parancsolt vala az egész világnak, virágnak, növénynek, állatnak,
kristálynak, kőzetnek, a csillagoknak és a tűznek, az égitest-
halmazoknak, az őslángoknak, a mozgásnak, a csöndnek, aki
parancsolt vala mindenféle titkos-titkos, titokzatos titánnak,
gigásznak, szörnynek, aki parancsolt vala az angyaloknak, ördögöknek,
a dzsinneknek, démonoknak, tündéreknek, boszorkányoknak,
merideknek, manóknak, Griffeknek, sárkányoknak, sátán-kanoknak, aki
parancsolt vala a látóknak és a vakoknak, a tenger szörnyeinek és a
halaknak, a kopoltyúsoknak és a tüdővel-lélegzőknek, a
hártyalegyező-hátúaknak és a koponyasisak-szeműeknek, aki
parancsolt vala a hiénának, a sakálnak, tigrisnek, párducnak,
krokodílusnak, oroszlánnak, jaguárnak, mókusnak, cincérnek
a bivalynak és a lepkének, az elefántnak, tapírnak, orrszarvúnak,
vizilónak, gazellának, zsiráfnak, aki parancsolt vala az énekes
madaraknak és a ragadozó madaraknak, a százlábúnak, a póknak,
a medúzának, polipnak, tintahalnak, Hippocampusnak, ráknak,
aki parancsolt vala a kétéltűeknek, hüllőknek, egysejtűeknek,
bolháknak, tetveknek, atkáknak, poloskáknak, a virágállatoknak
és a tengermélyi lüktető mészcsipke-zsáknak, aki parancsolt vala
az ízeltlábúaknak, az alsóbbrendű állatoknak, a reptiliáknak, amphibiáknak,
amőbáknak, emlősöknek, gázló-madaraknak, mindenféle szuszogó, libegő, lihegő,
csapkodó, turkáló, furkáló, rágcsáló, rabló, gyilkos vadaknak,
a hörcsögnek és a rókának, a sáskának, szöcskének, tücsöknek,
kabócának és a víz, a levegő, a föld, a kő, a növényzet minden
fiának, teremtményének, lakójának, szerelmesének, anyjának, apjának,
aki parancsolt vala a legyeknek, darazsaknak, méheknek, sünöknek,
teknőcöknek, övesállatoknak, tobozállatoknak, a békának, a gyíknak,
a rozmárnak, fókának, tengeri tehénnek, delfinnek, szirénnek, bálnának,
cetnek, a cápának, rájának, minden fülkagylósnak, mellkasba-épített-fülünek,
combba-épített-fülünek, potrohba-épített-fülünek, térdbe-épített-
fülünek, lábszárba-épített-fülünek, csápba-épített-fülünek,
homlokba-épített-fülünek, torba-épített-fülünek, kitin-koponya-
buboréksisakjába-épített-fülünek, a liliomnak, a rózsáknak, a
hernyóknak, álcáknak, lárváknak, férgeknek, kukacoknak, gilisztáknak,
a kígyónak és a kígyó fiának, a szúnyogoknak és a csigáknak, minden
állatnak, növénynek, kőnek, kristálynak, virágnak, aki parancsolt vala
minden égitestnek, minden fénynek, égitest-társulásnak, galaxis-
csoportosulásnak, az őstűzgyűrű-őscsigaháznak, a benne lakó
rengeteg tűzbimbó-szarvú fénykocsonyaszoknya-testű őstűz-csigának,
aki parancsolt vala a hangnak és a némaságnak, a robbanásnak és
a bénaságnak, a csontnak és a földnek, a víznek és a hőnek, a
gáznak és a plazmáknak, aki kisujjával kemény zöld hab-rózsává
kavarta a tengert, hogy milliárd lakója úgy ragadt vele a mélytengeri
szakadékoktól a holdig dagadt óriás reszkető habrózsa-pépben, mint
ősborostyánba ragadt apró állatok: legyek, darazsak, békák, pókok, hangyák,
gyíkok, aki parancsolt vala az atomoknak, elemi részecskéknek,
a gravitációnak, mágnesességnek, elektromosságnak, aki egy
könnyű fújással, lágy prüszköléssel, boldog tüsszentéssel csillagok
milliárdjait söpörte le a Mindenség titkos Csönd-szívéről,
aki kisujja arany-virággal, arany-szarvassal, arany-krokodílussal,
arany-kobrával, arany-párduccal, arany-vizilóval, arany-elefánttal, arany-
majommal, arany-pelikánnal díszített körmével hegyeket piszkált el a
földről, kövér csillagtetveket a Mindenség sötét szemöldökéről,
aki elefántokat, orrszarvúakat, vizilovakat nyomott szét kisujja aranyozott
recebarázdagyűrű-pajzsos rózsarece-ujjbögyével, mint más az
iker-szőrkalászcsápú, dupla szemrózsakristálykocsonyás-mohakoponyájú
szúnyogot! Aki parancsolt vele a szélnek, viharnak, esőnek, jégnek,
villámnak, mennydörgésnek, akinek sírása vízözön vala, akinek
fújása tűzözön vala, akinek toppantása földrengés vala, akinek
köpése tajték-tó vala, akinek ürítése vulkán-kitörés vala!
És jaj, aki büszke vala, büszke módfelett, gőgös vala és istentelen,
mert parancsolt egeknek, létezőknek, csillagoknak, mert parancsolt
a láthatatlan titkos gömböknek, gömbhéjaknak, erőgyűrűknek,
láz-ellipsziseknek, köröknek, karikáknak, vonalaknak, a Mindenség
mértani alakzatainak, a csönd kockáinak, kúpjainak, háromszögeinek,
mert parancsolt az erővonalaknak, egyeneseknek, gömb-burkolatoknak,
a szögleteknek, síkoknak, lapoknak, golyóknak, vázaknak,
héjszeleteknek, parancsolt mindenkinek és mindeneknek, s akart
vala, akart vala parancsolni a Halálnak! És mikor érezte, hogy
eljő halála, közeledvén, büszkén és dacosan, de szíve vad
gyökere-hajszállombozatában mégis megremegvén, Kaf hegyének
legmagasabb csúcsára fölmászott, leűlt vele színarany-trónjára,
odaűlt a tölgyfalábú trónra, leűlt vele legszebb palástjában,
csontvázakkal kihímzett palástban, fején vele legszebb koronája:
gyermek-koponyából épített kehely volt, szemgődrükben gyémánt-
koponyácskák, fogaik közt nagy kristály-varangyok, a serlegben
aranyrózsa-erdő! Kezét a trón karjára helyezte, a jácintkő-sárkány-
hátú karra, lábát a trón talpára helyezte, az óriás arany-hattyúlábra,
nyakában gyermek-csigolya-láncok, ujján gyermekcsigolyából reszelt
gyűrű, tele csontvázminta-vésetekkel, tele gyöngy-szemgolyós koponya-
rózsákkal! És parancsolt mind a madaraknak, orvmadaraknak,
vadállatoknak, parancsolt a sáskáknak, lepkéknek, parancsolt
a férgeknek, álcáknak, nyűveknek, lárváknak, hernyóknak, kukacoknak,
parancsolt a legyeknek, méheknek, darazsaknak, szúnyogoknak, póknak,
parancsolt a békáknak, rókáknak, sakáloknak, parancsolt a
tetveknek, poloskáknak, bogaraknak, parancsolt a dögevő vadaknak,
molyoknak, patkányoknak, skorpióknak, hangyáknak, termeszeknek,
parancsolt az egereknek, gilisztáknak, pondróknak, szitakötőknek,
parancsolt mindenféle létezőnek, lénynek, mindenféle vadnak, dögevőnek,
parancsában azt megparancsolta, hogy szent testét meg ne érínthessék,
parancsában álnokúl azt mondta: gondolkodik most a Halál sorsán,
s mire töprengését abbahagyja, legyőzi a Halált egy ütéssel,
legyőzi egy kőlándzsa-vetéssel, kődárdát ver rothadt ősszívébe,
s lészen így a Létnek örökléte, lészen így az ő létük öröklét, lészen
így a haláluk halott majd! Akkor lészen lakodalom, vígság, isten
szájáig fölhabzó vígasság, isten szívét elborító mámor, isten arcát
befedő rivalgás, isten fülét betömő dicsőség. Együtt táncol róka,
kukac, lepke, együtt táncol rák, oroszlán, medve, együtt táncol teve,
zsiráf, varjú, együtt táncol állat, növény, kristály, nagy gyűrűkben
lejtik majd a táncot vadmadarak, emlősök és pókok, tajték-koszorúkban
táncolnak majd hüllők, gőték, rovarok, keselyűk, ő meg ott ül, az
Élet-királya, a gyémánthegy gyémántcsúcsa trónján, s nézi ősboldog
alattvalóit, nézi a természet boldog táncát, nézi és a szíve megújúl
majd, szíve lesz, mint bivalybika szíve, szíve lesz, mint
elefánt-kan szíve, szíve lesz, mint vizilókan szíve, szíve lesz,
mint zebracsődőr szíve, szíve lesz, mim őskecskebak szíve, szíve
lesz, mint Gilgames-bikáé! És így hazudván elbűvölte vala a
vadállatokat és orvmadarakat, a bogarakat és a pókokat, és megbénítá
megigézvén a férgeket, álcákat, rovarokat, és lenyűgözte a szelet,
hogy ráfújván ne szárítsa, és lenyűgözte az esőt, hogy ráhullván ne
rohassza, és lenyűgözte a napot, hogy testét korhadttá ne égesse,
és lenyűgözte a holdat, hogy húsát hártyává ne szárítsa, és
lenyűgözte a madarakat, a verebeket, sasokat, keselyűket, hogy
ne piszkítsák be, le ne fossák, és lenyűgözvén minden bomlasztó, erjesztő,
rothasztó, korhasztó, olvasztó, mállasztó, porlasztó, puffasztó, püffésztő
elemet, a nedvességet, a rozsdát, a baktériumokat, gázokat, tüzet,
nyálat, mérget, tojócsövet, pókhálót, molytömeget, elbűvölvén,
megigézvén, lenyűgözvén mindeneket, elbűvölvén, lenyűgözvén
és megigézvén a petefészkeket, ondó-tokokat, ivarszerveket, rágószerveket,
lenyűgözvén, megigézvén és elbűvölvén a habzó, áradó, boldog
életet, egyet köhintve meghalt hirtelen, szótlanúl kimúlt. Mert
nem kiáltott, mint Krisztus a keresztfán, mert nem hörgött, mint
Jézus a kereszten, által-szögezvén vasszögekkel, megitatván epével,
ecettel! Feje nem csüngött le véres mellkasára, nem csurgott szájából
epéje, vére, nyála, nem csorgott dárda-vert szívéből borostyánszínű vérvizenyő,
szöggel-általvert kezéből, szöggel-általvert lábából vér-rozsdás víz,
mert dárda át nem verte, szög át nem ütötte, testéből nem csorgott
rózsalila véralvadék csöppje. Ott ült nyitott szájjal és nyitott
szemekkel, király-mereven és király-büszkén színarany trónján,
a színarany hattyútalpú trónon, a négy tölgyfalábú kemény trónon,
a Kaf-hegy gyémánt-csúcsán diadalmasan, gőgösen és halottan!
Az állatok pedig elhívék neki, a madarak pedig elhívék neki
gőgös szent parancsát, dacos varázslatát, az elemek, dolgok, formák,
alakok pedig elhívék neki hazug szavát, mámorító akaratát,
az égitestek pedig elhívék neki szent parancsolatja érdemét. A
Természet elfogadta vala halál uralma jövendő édenét, a Mindenség
pedig várta vala király-szava új üzenetét. S a dolgok, a lények,
az elemek, a fények ott ültek hatalmas reszkető gyűrűkben
körülötte, a világos és a sötét ott ült óriás nehéz gyűrűkben körülötte.
Kristálygyűrűk, fénygyűrűk, lánggyűrűk, tűzgyűrűk, korom-gyűrűk,
éjszaka-gyűrűk, rózsapánt-gyűrűk, szivárvány-gyűrűk és csillag-
gyűrűk vonódtak fehér koponya-serleg-koronás feje köré s feje
fölé a Mindenségben, mint egymásba-ágyazott és egymás-köré-épített koronák,
abroncsok, kristálykoszorúk, csillagkoszorúk, kozmikus-sötétség-
koszorúk, s építettek föléje és köréje a Mindenség szívéig növő fénymoha
gyűrű-buborék-házat, virágzó csillagméhkast, kristály-csillag-
kupolát, s valának abban a madarak várakozó szent gyűrűi,
egymás köré és egymásra építvén lobogó testüket, mint eleven toll-buborékházat,
egymásra épűlvén a szemgolyó-gyűrűk, toll-gyűrűk, csőr-gyűrűk, lábpikkely-gyűrűk, karom-gyűrűk,
mert feje körött és feje fölött nagy zengő, reszkető, pihegő és csicsergő,
lüktető koszorúkban lebegtek vala a madarak, közvetlenül halott
feje körűl a rigók, a cinkék, a harkályok, sármányok, verebek, fecskék,
az erdei, a mezei madarak boldog virágzó koszorúi, mögöttük a
varjúk, a csókák, a pacsirták, baglyok, a szarkák, aranymálingók,
rózsapirókok, vörösbegyek, hollók virágzó boldog koszorúi, és mögöttük
a gólyák, gémek, íbiszek, kócsagok, flamingók virágzó-várakozó
boldog koszorúi, és mögöttük és fölöttük a denevérek cincogó fekete-kék
bársonyhártya-koszorúi, és mögöttük és fölöttük az ölyvök,
héják, vércsék, sasok, keselyűk, saskeselyűk rikácsoló, vijjogó, dögszagú
kemény koszorúi, és közbűl és alúl és fölűl mindenféle vad és
énekes és szelíd, mámoros, könnyű madarak várakozó boldog koszorúi,
a csillagokig-építve várakozó, boldog madárkupolatornyukat, mint
egy óriás, lüktető toll-moha-pikkely-csőr-szemgolyó-ősesernyőt, lobogó
toll-esernyőt, szines moha-esernyőt, pikkelycsillag-küllős boldog madár-
esernyőt! És valának körmökkel-erjedő lába körűl tiszta és kevert gyűrűkben az
állatok, a bogarak, a férgek, a csúszómászók, rágcsálók, erszényesek,
vadevők koszorúi! Feje körűl szivárványosan izzó pillangó-koszorúk,
nyaka körűl gyémánt-sisak-láncként szitakötők szikrázó szent gyémánt-
gyűrűje, szíve körűl, a szőrrel-burjánzó testet bekerítve a levegőben halálfejes
lepkék, fekete moha-álarcos éjjeli lepkék reszkető, színes moha-gyűrűi
óriás fehér szőrkoponyával, a piros moha-álarc zöld kristályrózsa-szemei
mögűl kinőtt óriás kék mohacsontváz-páfrány csáptollakkal, és apadt, szőrszoknyás
ágyéka körűl a testet lebegvén körülkerítvén hőscincérek, ganajtúró-
bogarak, aranyos virágbogarak, szarvasbogarak, szentjánosbogarak,
orrszarvú-bogarak, kőrisbogarak kék-barna-fekete-sárga-zöld-arany, pórusos
páncélkoszorúi és térde körűl, az izzó aranytrónt, a Halál-trónt is bekerítve
lebegvén darazsak, méhek, legyek aranymoha-hordó, kék-zöld-piros,
fekete-fehér-szürke-kockás, pettyes és pontozott és szalagos és csíkos és
abroncsos és pántos és öves és gyűrűs zománckoszorúi, kristály-kocka
forrasztás-koszorúi, állatásvány-szemrózsa-koszorúi, lüktető sárga moha-rózsa,
kék szőrcsillag-koszorúi, gőzölgő szőr-rózsa-koszorúi, és lábai körűl kék-
piros-arany-fekete-lila-rózsaszín-pettyes, arany-álarcú, kristály-álarcú,
zöld kőszivacs-álarcú, ér-léces, eres, ragyás, gyűrt, rozsdás és
penészes bádog-álarcú szöcskék, zöld kristályrudakból-kristályszívekből-
kristálylécekből-kristálybordázat-csíkokból épített áttetsző
imádkozó sáskák, kőpáncélsisakos, kő-álarcú, kőcsápbajszú, kő-
mellvértű, kő-tarkó-nyergű, kő-combvértű, gumiharmonika-hasú zöld, kékpettyes
sáskák koszorúi és gyászbársony-mellényes, feketebársony-álarcos, fekete moharózsa-
szemű, fekete kitinrózsa-lüktetés-potrohú tücskök koszorúi, és hangyák
milliárd barna és piros és aranyszínű és sárga és vörös láncszemekből
font vaslánc-koszorúi, és lábai, halott lábai körűl a boldogan
várakozó kukacok, lárvák, álcák, hernyók pettyes és szalagos és
csíkos és öves és gyűrűs és lécezett és kristálykaktusz-erdő-hátú és
gumirózsa-talpú és korall-bokor hát-taréjú kék-zöld-piros-sárga-
rózsaszin-lila-fekete-arany gumi-koszorúi, vonagló gumihurka-
koszorúi lángfoltokkal és gyászfoltokkal és kristálypötty-szemekkel!
És ott fonódtak a pókok gyémántkoronás szőrcsillag-koszorúi, kristályrög-fejű szőr-kereszt-koszorúi!
És valának lejjebb és egyre lejjebb a hegyen, egész a lapályig és egész
a tengerig és a tenger izzó, tajtékos fövenyén is, és a tenger
elcsöndesűlt vízében is állat-koszorúk, állat-gyűrűk, állat-
karikák, állat-abroncsok, állat-korongok. És úgy ült vala a halott király a
köréje és alája és fölébe épűlt állatok egymásra-halmozódott rezgő, lüktető
gyűrűiben, mint egy eleven, boldog serlegbort, úgy ült vala
gőgösen, büszkén, álnokúl, halottan Salamon király, mint
eleven boldog kehelyben, az állatok egymásra-épűlt várakozás-gyűrűiben.
Mint lüktető, óriás gumi-bőr-kocsonya-szőr-kitin-szaru-toll-tojásban,
védetten és boldogan és bezártan, mint magzat az anyaméhben, ült
vala az állatokból-rovarokból-madarakból épűlt óriás, eleven,
boldog, virágzó Anyában. Mert valának lejjebb és egyre lejjebb
az állatgyűrűk: giliszták rózsaszín-lila húsgyűrűszelvény-abroncsai,
és békák, varangyok, gőték, szalamandrák pettyes, csíkos, foltos,
koromgyűrű-derekú, lánggyűrű-ujjacskájú kocsonyarózsa-ragyaszilvarózsa-
a mirigyrózsa-koszorúi, kígyók, gyíkok, krokodilusok, kajmánok,
gekkók, varánuszok, leguánok gyöngy-taréj-bőresernyőcsillag-tüske-pikkely-
koszorúi, sünök, övesállatok, tobzoskák kőmozaikgolyó-kőtoboz-
kőgesztenyehéj-koszorúi; egerek, patkányok, pelék, pockok, vidrák, hörcsögök,
menyétek, görények, hódok, nyusztok, nyestek, nyércek visongó szőrkoszorúi;
és rókák, farkasok, hiénák, sakálok várakozó, lecsavart szív-lángú koszorúi,
és nyulak, őzecskék, vadkecskék bársonymályva-bársonyliliom-koszorúi,
és jávorszarvasok, rénszarvasok fehér-mohaszakállas, zöld-mohakoronás tél-fújás-koszorúi,
és oroszlánok, tigrisek, párducok, jaguárok, pumák, cibetmacskák, ocelotok,
hiúzok, vadmacskák aranypettyekkel behintett zöldbársony-
szemgolyós hörgés-koszorúi; és elefántok, orrszarvúak, vizilovak, tapírok,
vadkanok, majmok, medvék óriás aranyhab-szőrrózsa-rózsakocsonya-kő-
gyűrűdés-koszorúi; és lejjebb tevék, gazellák, okapik, zsiráfok,
kenguruk, antilopok, gnuk, zergék, zebrák, muflonok, argalik,
kuduk, kámák, vapitik, lámák, guanakók, alpakkák, pézsmák,
kvaggák, onagerek, dzsiggetájok, kiangok, vadszamarak, bizonok,
pézsmatulkok, jakok, bölények, bivalyok szelíd, csillag-álom-szemű,
virágkehely-szemű merengés-koszorúi. És vala már kétszáz éve halott
a gőgös büszke király és ül vala elmondhatatlan sokaságú, és
elmondhatatlan változatosságú, és elmondhatatlan-rengeteg alkatú,
formájú, életű és álmú állatok, madarak, vadak lüktető, boldog,
virágzó gyűrűi épületében, mint forró állat-őstojásban, mint óriás,
virágzó állat-kehelyben, mint a Fauna reszkető, ősi serlegében.
És fekete szakálla lezuhogott vala vastag fürtökben, kövér csigákban és
rengeteg göngyölegekben a hegyről, és belefolyt vala fekete szőr-
hömpölygéssel és fekete szőr-özönnel a tenger elcsöndesűlt vízébe,
mint dermedt, pórusos viasz-álarcú arcáról patakzó izzó szőr-láva!
És haja lefolyt vala csontvázakkal behímzett palástú hátán és a
hegy oldalán fekete ős-özönként ömölve a lenti virágos lapályra,
és virágzott, mint a kozmosz éjszakája a tűz-álarcú csillagok között.
És valának körülötte állatokból, elemekből, várakozásokból és hitekből:
zománc-gyűrűk, pókháló-gyűrűk, moha-gyűrűk, penész-gyűrűk, molylepke-gyűrűk
gomba-gyűrűk, kristálygyűrűk, üvegkoszorúk, szaru-gyűrűk, szemrózsa-koszorúk,
gumi-gyűrűk, pikkely-gyűrűk, szőr-karikák, cserép-gyűrűk, fonal-
gomba-koszorúk, mozgás-gyűrűk, dermedés-gyűrűk, rezgés-koszorúk, és a
merev szemek moha-rózsa, kristály-rózsa, állatüveg-rózsa, pamut-rózsa, gyémántszőrliliom-koszorúi és
szikrázó lebegés-korongok, s a szemgolyók nedves, ragyogó, könnyes, áhitatos
gyűrű-láncai, izzó és lángoló kocsonyabuborék-koszorúi, kocsonyacsillag-koszorúi
egymásra rakva a hegy körűl és a hegyen és a levegőben, a tengertől
a csillagokig, mintha lángoló szemgolyókból-ragasztott, ragyogó, láz-
üzenetű, aranypettyekkel-beszórt, milliárd korom-ábra-pupillás, vérerekkel
beszőtt óriás kocsonyakristály-harangban ülne. A büszke, a gőgös, a
hatalmas, a hazug, az igéző, a bűvölő, a bájoló, a lenyűgőző,
a halált-legyőzni-akaró Halott! A halott király, akinek neve vala
Salamon! És vala már négyszáz éve halott a Gőgös, az Álnok, a
Hazug, és keze körmei aranyhártyákból-varrt kesztyűjét átütötték vala,
a halálfejekkel és csontvázakkal behímzett aranykesztyűt és körmei
úgy feküdtek csigásan és pödörten a térdein, a trón arany-hattyutalp-
földjén, mint kétméteres szaruszalag-tekercsek, mint hatalmas zöld
rugó-kerekek, mint óriás gyűrűs köröm-lepények, és csigaház-tengely-
végükről rég lepattogzott vala az aranyfestés, mint ősi freskók ősi
templomok faláról, az aranypikkely-kobrák, az aranypikkely-krokodílusok,
az arany-vizilovak, arany-majmok, arany-szarvasok, arany-elefántok,
arany-orrszarvúak, arany-pelikánok. És lába körmei gyöngyökkel-
hímzett aranyzsák-papucsát dühödten sarjadván átfúrták,
átdöfték és átverték, mint zöld szaru-kobrák, zöld szaru-kaszák, zöld szaru-
szögek, szaru-sások, és ültek vala függőlegesen aszott kék lábujjai
előtt, mint kétméteres foraminiféra-házak, iszonyú szaru-tekercs-
kürtök, óriás üres csigaházak, és rengeteg szakálla fekete habjában
madarak, állatok, bogarak, darazsak, méhek, csigák fészkeltek
vala, és tojtak, kotlottak, költöttek, növekedtek és haldokoltak
vala rengeteg hajzata és lehömpölygő rengeteg szakálla fekete
habjaiban, és rengeteg hajzata és lezuhogó rengeteg szakálla
állathullákkal, állatkicsinyekkel, rovarhullákkal, rovarkicsinyekkel,
madárhullákkal, madárkicsinyekkel, tojáshéjakkal, állatürülékkel,
madárürülékkel, elszáradt placentákkal, hatszögű zöld kristályrúd-
rovarvizelettel, csontvázakkal és kitin-páncél-burkolatokkal, koponyákkal,
kitinsisakokkal, csápcsótáros kitinkoponya-mohasisakokkal,
enyvvel, nyákkal, nyállal, száradt és gőzölgő vérrel, takonnyal,
hüvelyragaccsal, mézzel, méhecske-viasszal, papirrózsa-darázsházakkal,
bogárdögökkel, álcákkal, lárvákkal, petékkel, sperma-rózsákkal,
ikra-liliomokkal, béka-nyálhab-kastélyokkal, varangy-sár
várakkal, pókháló-harangokkal, pókháló-serlegekkel, pókháló-
kelyhekkel, haldoklókkal, öregekkel, fiatalokkal, újszülöttekkel,
szerelmes csigabiga-tornyokkal, skorpió-anyaháton hemzsegő skorpió-
apróságokkal, rák-vándorokkal, barlangokkal, üregekkel, likakkal,
alagútakkal, kígyófészkekkel, gyíktojásokkal, nyögésekkel, énekekkel,
sírásokkal, vartyogásokkal, csattogásokkal, bölcsőkkel és temetőkkel
vala vastagon és kövéren beszőve. És rengeteg hömpölygő vad
szakálla az elcsöndesűlt tengerbe zuhogván, ömölvén és folyván
szétlegyeződött fekete bodrokban a víz áttetsző kristályanyagában,
és fekete füstként szétgomolygott és kövér csigákban szétlombozódott
és ringott és lebegett és imbolygott fekete füst-rózsa-tömegeivel,
mint az őshínár. És lakozának a szakáll imbolygó-ősbodraiban
a halak, tengeri állatok, tengeri csigák, tengeri rovarok és tengeri
pókok, és vala ott is minden boldog rothadék és boldog elevenség,
vala minden mámor és halál. És a tengeri állatok messze a tenger
végtelen zöld homályáig és le egészen a tenger fekete talpáig óriás
gyűrűkben, koszorúkban, tömbökben és karikákban vártak vala
a Megváltásra. Vártak vala mind a tengeri állatok a töprengés-
ébredésre és a halált-legyőző király-diadalra! Vártak vala
kristálykérdőjelekből font kristálycsikófejű koszorúként az emberpislogású
csikóhalak, vártak vala hímzett bársonyhólyag-harangok csoda-
gyűrűjeként a meduzák; kristályharang-gyöngyharang-álomkoszorúként
a polipok, szépiák, tintahalak; vártak vala hatalmas zománc-gyűrűkben
a pettyes, csíkos, öves, szalagos, foltos, gyűrűs, kristályesernyős, kristály-
legyezős, kristály-levél-gerinc tarajú, aranyszínű, kék, sárga, zöld,
piros, fekete, lila, ezüst, tűz-színű, márvány-mályva-színű, gumicsésze-szájú,
pontozott, szeplős, kék kocsonyabuggyanás-ajkú, csoda-arcú, csoda-szemű halak és halacskák,
vártak vala fekete, kék, piros, zöld páncélolló-gyűrűkben, acél-
kaktusz-gyűrűkben, vas-legyező-gyűrűkban a rákok, vártak vala kocsonya-libegéssel
a papirsárkány-alakú bíbor húsesernyők: a ráják, óriás lebegő,
fodros levél-koszorúként lebegve. És szakálla sötét, nehéz, szétgomolygó
bodrait benőtték vala a virágzó korallfák, a virágzó korall-várak,
virágzó korall-csipkekastélyok. És vártak a megváltó-harcra a
tenger fekete talpáig legyűrűző hallgatag koszorúkban a cetek, a cápák,
a bálnák, lammantinok, dugongok, narválok, rozmárok, fókák, tengeri
tehenek, szirének, a murénák, a titkos, titokzatos tengeri szörnyek,
kidugva izzó óriás szemüket a vízből, mint a tószéli langyos öböl
vizébe orrlikakig, szemgolyókig-bújt békák, hogy csak pórusos aranyporcogó-
serleg-orrlikuk és dülledt mirigy-harang-borítású kocsonya-körte
szemük dagad ki a penészes zöld vízhártyából, az aranygyűrődés-
csöndből, vártak vala a tenger fekete talpáig leépülő gigászi
élet-takony-harangként rengve lassan és lüktetve, fújtatva lágyan,
kékpettyes és csíkos és zöld kitinpáncélszárny-lécbordázat-testű
és kocsonyaselyem-hasú, csőr-pofájú, csontsarló-gereblye-fogú,
szempillás és szempillátlan tengeri óriások és tengeri szörnyek, mint
egyetlen izzó sötétkék bársonyharang-óriás, amelynek külső oldala izzó
szemekkel vagyon kirakva, kocsonya-ragyogással és gyémánt-lángolással
vala kirakva, mint gyöngyökkel, gyémántokkal ősi koponyaálarcok, kelyhek.
És vártak vala a tenger kristályizmokból font mélyiben, zöld
kristályizomfonadék-serlege alatt óriás piros csillagcsipke-koszorúban
elrendeződve a tengeri csillagok, óriás rózsakoszorúba fonódva a
tengeri rózsák, óriás izzó liliomkoszorúba fonódva a tengeri liliomok,
óriás barna csonttüske-koszorúba fonódva a tengeri pókok, óriás
lüktető viaszkoszorúba fonódva a viaszrózsák, óriás sárga lepény-
koszorúba fonódva a lepényhalak és mindenféle más állatok, hal-
lepények, virágállatok, uborkák, dinnyék, állatvirágok. Zöld szivacs-
koszorúként a szivacsok, fehér mészrácsháló-kesztyűk lüktető eleven
koszorújaként a zsákállatocskák. És vártak a Halál-megváltó
végső-végső harcra hatalmas tűzkoszorúkként lebegve a tenger
izzó kristályharangja alatt, lebegve mint óriás tűzkoronák a
mélytengeri világító állatok és halak, tűzcsipke-margaréta-koszorúk,
tűzpetty-koronák, tűz-pontsorozat-láncok, tűzrózsa-szemhéj-
koronák, tűz-látomás-harangok, a hideg mirigyfényű tűzlövellők.
És vala már hatszáz éve halott a király, vala már hatszáz éve
halott a Gőgös, a Büszke, a Dacos, az Álnok, a Hazúg, a Bűvölő,
a Lenyűgöző, a Leigázó, az Elvarázsló, vala már hatszáz éve
halott, és népe kihalt már és nemzettjei is kihaltak régen!
S a Természet lenyűgözve várt a Királyra, várt a Halandóság a
végső, győztes küzdelemre, várt a legyőzött Halálra, várt a legszebb
diadalmi-táncra, várt, várt, várt a Világ-lakodalomra, az
Isten szívéig fölhabzó gyönyörű vad Vígalomra! S a hatszázegyedik
év első pillanatában, igen, abban a minutában, a színarany trón egyik
tölgyfa-lába kiesvék a trón megrogyván imbolyogva és recsegve
előredűlvén a földre zuhant. Mert a király, a király, a büszke király
elfeledett vala szólni a szuhoknak, elfelejtett vala szólni a
pici szúnak, amely ott lakott vala a kemény tölgyfában. Ott
lakott vala és rágicsált és ürített és zabált, és fúrt vala gyémántfűrész-
koponyájával, kristályfúró-fejével milliárd likacsot, alagutacskát,
habos barlangocskát, cifra üreget a fában, míg a trón-lábat lassan
kiette és megette, míg a kemény tölgyfát szivacsosra rágta, míg a
kemény tölgyfát habosra harapta, míg a kemény tölgyfát tajtékká
őrölte! A király pedig arccal zuhant vala a földre, a gőgös, a
büszke, a hazúg király, és nem vala már rajta igézet, segítség,
nem vala már bűvölet, varázslat, nem vala már semmi titkos
szentség, rem vala már vak lenyűgözöttség, nem vala már uralma
a Léten! És megértvén az állatok a dolgot, megértvén, hogy szívüket
becsapták, megértvén, hogy a király hazúg volt, megértvén, hogy
ők a becsapottak: fölhabzottak, fölgerjedtek, sírtak, bömböltek,
vinnyogtak, vonítottak, keservükben bőven ordítottak, iszonyú vad
haraggal bámultak! Mert a király ott feküdt a földön, szőrhab-arcát
a gyémánt-mohába ejtve, feküdt csontvázzal kihímzett kesztyűkkel, csontvázhímzéses
palástban, szétterűlve, mint egy döglött béka, mint egy halott denevér
feküdt ott, döglött őspók pókhálógomolyban, úgy feküdt ott
tenger-szőrzetében! Aztán az állat-gyűrűk megreszkettek, összetört
a madárősesernyő, forrt, bozsgott a tenger ősharangja, bugyborékzott,
sistergett a tenger, mintha vulkán fújna mélyében hörögve, fortyogott
és bugyburékzott minden, rángott, vonaglott, háborgott minden, a
csillagok rengve kavarogtak, lobogtak a láng-üstök, sörények,
vicsorogtak a szelek, a fények, egyszerre izzott a nap, hold, csillag,
üstökösök dagadva rohantak, tűzkocsonya-farkuk rengve csapkod,
vihar kavarodott, villám csattant, ömlött a víz, ömlött a jég,
napfény, ömlött a hold ezüst lángja, üszke, fölbomlottak,
állatsejtekké olvadtak a kocsonya-harangok, őstakony-harangok,
a madárkupola-ernyők, az állatkoszorú-tornyok, a gyémánthegy
repedezni kezdett, csupa gyémánt-robbanás volt minden, tűz
lövődött ki a gyémánt-résből, növények, virágok burjánzottak,
zöld tajték-özönnel a hegyre kúsztak, izzó viráglávával szőr-láva haját,
szakállát belepték! S a vadak a királynak estek, egy perc alatt
fölfalták, megették, megzabálták szőrét, húsát, csontját, meg-
zabálták bőrét, minden rostját, megzabálták kesztyűit,
palástját, megzabálták papucsát, ruháit, megzabálták minden
porcikáját. Trónja elolvadván ott feküdt a virággal, növénnyel, szőr-lángokkal,
indákkal, tüskékkel, szöszökkel, levelekkel, lencsékkel és zöld füsttel,
növénymirigyekkel kövéren behabzott hegycsúcson, mint óriás
párolgó tehénlepény. Lába-körmei és keze-körmei is ott feküdtek
virág-lánggal, növénykásával befolyva kövéren, mint hatalmas
kőből való rózsák, mint hatalmas zöld szaru-tekercsek.
Gyermekcsigolyából reszelt, csontvázirásos, gyémántkoponyás gyűrűje egy madár bögyében.
Koronája, a Koponyák-serlege pedig széthullván izzó gyerek-
koponyahalmazzá ott feküdt egy óriás lapulevél zöld kristály-
moha-esernyője alatt a zöld homályban, mint egy halom döglégy-
pete, amit az Őshalál-Döglégy, az Űr Kristálysisakos-Dögrabló-
Végzete tojt bosszúból a Földre. Mert bizony nem győzhet
senki a halálon! Halandónak halállal kell élni! Halandónak
halállal kell halni! Halandónak halál a halála! Jaj! Jaj! Jaj!
Jaj, micsoda habos fújás, tajték-bömbölés tajték-rohanás, szőr-lángú
rengés, habos vicsorgás, sírás, bömbölés, nyerítés, vonítás, üvöltés, örjöngő
zsongás, véres szemgolyó-forgás, szempillaszőr-szétcsillagzás, farok-szőrrózsa-
szélben-virágzás, micsoda fülkagyló-hegyezés, fülkagyló-legyezés, fülkagyló-
reszketés, pata-dühöngés, szaru-dübörgés, körömcsattogás-kőtűzözön, micsoda
tajtékos orrlik-bársonykürtölődés, szőrös bársonykürtök, és szőrös mohakürtök,
szőrös selyemszivacs-kürtök riadt és tébolyúlt és szégyentől-mámoros vad
fújása, bársonyliliom-orrlikak, szivacsliliom-orrlikak, mohaliliom-orrlikak
forró gyászkürt-zenéje és bosszú-zenéje, szőrös bársonyszájcimpa-szétnyílások,
kékeres belső-kibuggyantások, fogsor-lángoló, gőzölgő állkapocs-szétnyitások,
micsoda torokig-tátott véres üvöltések, nyihogások, fuldoklások és lihegések,
micsoda szőr-reszketések, szügy-szőr, has-szőr-átkok, a far, a szőrkehely-tompor, a combok, a
hát, a szőrbuborék-pocak, a nyak, a szőr-álarcos, szemleilla-serleges fej
szőrzetének szőrdudorodás-érhálózat-remegése volt a Csalódottak, Becsapottak,
Megszégyenűltek és Megszégyenítettek, a Balga-Hívők és Halhatatlanságra-Vágyók
vak felelete és vad bánata, a Halhatatlanságra-Várakozók szégyene, dühe!
Fekete pettytömeg-hömpölygéssel, fekete petty-buborékhalmaz-pettyhalmaz-buborék-
fekete pettytorony-fekete pettyoszloplábú-pettygomolygás-golyó nyúlánk és megnyúlt
furással, óriás szempilla-szőrcsillagú aranypettyhalmaz-szemgolyós tűzpetty-ragyogással,
virágszoknya-ajkú, sárga mohaliliom-orrlikú fekete pettyhálószövet-csikóhalfejű
némasággal robogtak, úszván szinte a fémporban, csillagátok-ködökben a
zsiráfcsikók, zsiráfcsődörök, zsiráf asszonyok; zebracsődörök, zebra-anyák és
zebracsikók fekete szőrcsík-pozitív, aranyszőrcsík-negatív buborékhalmaz-hömpölygéssel
iramodtak és nyerítve, fekete-aranycsíkos tompor-szőrbuborék-tánccal topogtak és
futottak; fekete szőrliliom-orrlikú, aranyszőr-kecsegefejű aranyszőrcsigák,
szőraranyhullámzások hömpölyögtek sírva: tevekancák, tevecsődörök, tevecsikók;
áradt a lila, piros, rózsaszín, nagyszőrös szivacsgomba-ajkú, őskocsonya-kancsó-virág-
fejű, kövér és röfögő, ősbársony-tátikaszájú kocsonya-vízözön: a vizilócsorda;
kék és zöld és barna és szürke dagadt zománc-pikkelykoporsók, a krokodílusok
úsztak, kék mirigycsésze szemhéj-borítású keskeny lencsevágat-orrlikukból fehér
bugyborgás-fürtöket, buborék-lánchalmazokat a vízfelszín szétgyűrűző zöld
hártyáira fújva: az óriás kőgyűrődés-kanok, kőszivacs-anyák, kőrongy-csecsemők
kőkobra-hernyó ormányukat a meggyalázott csillagok felé emelve füstölgő
bazalt-csorda-rohanással hömpölyögtek, az elefántok; és a mohos és szivacsos
óriás kőlapokból heggesztett és nagy kőszivacs-taréjokkal, kőszivacs-fodrokkal
összeforrasztott rinocéroszok kőszivacs-homloktömpeségből kiforrt csonttüskéjüket
a csillagokra szúrva futottak, húzva maguk után, kőszivacs-zúdulás tömegük
után, lebegtetvén könnyen kőbuborék-buggyanás ajkuk fölött a Mindenséget,
mint tűzpettyháló égitest-szemfedőt; lila gumiálarcú, bordás bíbor zománc-
szivacs-álarcú, fekete moha-álarcú, fekete bársony-halálfej-álarcú, kék
szőr-álarcú, asszonycsöcsű, férfipéniszű aranyszőr-rózsák, piros mirigyrózsával
összenőtt kövér ezüstszőrcsillag-gallérú, kék szőrhabrózsa-taréjú, kövér arany-szőr-kutyák,
kék gumi-csecsemőkezű, piros gumi-csecsemőlábú piros szőr-rózsák visongva,
vicsorogva, ugatva, makogva, vakogva, köpködve, pofázva, nyafogva, sírva
ugráltak és lila holdsarló-körmű aranyszőrkesztyű-kezüket a földön húzva
szaladtak, a majmok, mint a bánatában összeroppant isten megtébolyúlt
látomása, mintha ember-arcú aranyszőr-kecskebékák, gyermek-arcú aranypamut-
szöcskék vad csordája és őrűlt gumi-szőr-özöne ugrálna a sistergő csillagok
között, a csigás tűzpetty-lepényen, mert talpát égeti a tűzbugyborgás, csillagláz,
az égitestek kék fém-füstje, hisz-kilökődtek az isten óriás, zöld, hideg moha-szívéből;
a meg-nem-váltás magzatai, mint réműlt magzatok az állat-anyaméhből;
és futottak, vad lihegésük gőz-páfrányait a dühbe-dermedt csillagokra fújva
az óriás mohakorona-fejűek, a csontvizimalom-kerék-fejűek, a csontszivacs-
szélmalomkerék-fejűek, a szakállas-szügyűek, az ősmanó-mohaszállúak,
az aranypettycsillagos-aranyholdas vérgolyó-szeműek, a dagadt fehér szőrzacskóban
nehéz iker-őstojásúak, a tűzmirigyliliom-hüvelyű szőr-óriások, a szerelemtől
fölfújt, földig-lógó szőrbuborék-érbuborék-pocakúak, az áldottságtól-fölfúvódott-
hasúak, a magzataikat hömpölyögve-hordók, a rózsa-tőgyűek, a rózsaszivacs-
csöcsűek, a bánat-szeműek, a szarvasok, bölények, bikák, bivalyok, medvék,
a vaddisznók, tapírok, gazellák, okapik, antilopok, a rózsaszín-kék-arany-
fekete-gyűrűs-lábúak, az aranypettyes-kékpettyes-szügyűek, a szőrvirág-nyakúak
és szőrvirág-fejűek, a tűzbársony-állatliliomcsordák, aranyöves-zöldöves-kéköves
hosszúnyakúak, a sárga szem-keret-mályvások, a totyogó medve-szuszogások;
és futottak mind az emlősök, emlőtelenek, a kanok, bikák, csődörök, bakok,
a nőstények, elárúlt állat-asszonyok, a méhükbe új-halált-befogadók, a halál
köré magzatburkot-növesztők, a halált-kihordó, halált-nyögve, habosan megszülő
nők, anyák, szűzek, asszonyok. És mint óriás szürke kő-szöcskék, kőhab-sáskák
ugráltak, szökdöstek, szaladtak a kenguruk, és kőtüske-gombócként, kő-mozaik-
golyóként, kő-övek-buborékjaként hömpölyögtek a sünök, hangyászsünök, tatuk,
övesállatok, sziszegő pikkelyláva-zúdulással a kígyók, gyíkok, mindenféle gyík-
félék, leguánok, varánuszok, és mind a hüllők, kétéltűek, bogarak, madarak,
futottak, szálltak, robogtak, hömpölyögtek a Halál felé, a Halál felé, a
le-nem-győzött Halál felé, a kődárdával át-nem-vert-szívű felé, a Legyőzhetetlen
Egy felé, a Megválthatatlan-Mindenkié felé, a Halál felé, a Jövő felé.
És a tenger is bozsgott, sistergett, fortyogott, bugyborékolt, füstölt, habzott, tajtékzott összes
lényeivel: a kocsonya-csillagokkal, pikkely-csillagokkal, takony-csillagokkal, mészcsipke-
csillagokkal, tűzmirigy-csillagokkal, kristálycsillagokkal, állatvirág-csillagokkal, az
óriás kocsonya-bálványokkal, óriás zománc-ragadozókkal, bársony-
szörnyekkel, gyöngyház-csillaglepényrügyekkel, a hatalmas kékpettyes
kocsonyakardokkal, bársony-vicsorgás-pofájú dagadt üveg-pallosokkal,
az óriás szőrös csontrügy-csillagkanokkal, egy-rózsavagina dupla kő-
szárnyú óriás kagylótátogatókkal, a kis gyermekszemű üveg-szögletesség, üveg-
tüske asszonylovakkal, bársonyhab-rózsa lázzal-teleírt dagadvány-kanokkal,
az óriás pórusos mészkürt iszapban-gurulókkal, az iszonyú rózsa-rablókkal,
csillagfogsor-szájú kocsonyabársony-mályvákkal, a mályvapettyes-tűzpettyes
ragadozó óriás-falloszokkal, a virágzó húsvirág-kanokkal, hím-asszonyokkal,
nőstény-rabokkal, fújó, prüszkölő, hörgő, szuszogó óriás kocsonyahólyag-
tehenekkel, dagadt mohabuborék-hurka-asszonyokkal, a csöppnyi szilárd
üvegtakony-állatégitest milliárdokkal, virágzásokkal és burjánzásokkal,
erjedésekkel és dagadásokkal füstölgött, buborékzott, fortyogott, sistergett,
bugyborékolt a tenger is, hömpölygött önmagában és önmagával, hömpölygött
lényeivel, remegéseivel, rettegéseivel, éhségével, szerelmeivel és fényeivel
a Halál felé, a Halál felé, a Le-nem-győzhető Minden-egy felé, a
Halál felé, a Halál felé, a kőlándzsával-szét-nem-roncsolt-szívű
felé, a Legyőzhetetlen Értelem felé, a Megújító Elbomlás felé, az Újrakezdő
Befejezés felé, az Elmondhatatlan Összesség felé, a Kimondhatatlan
Gyötrelem felé, a Mindenséget örökre-szűz magzatburkába záró
hím-nőstény Őskezdet felé, a Mindenséget vak méhében kihordó, a
Mindenséget mindíg-újraszülő, önmagát önmagával nemző, önmagát-
önmagával-erjesztő, önmagát önmagában kihordó Ősférfi-Ősasszony felé!
A Halál felé, a tűzpetty-csillagszövedékből szőtt Mindenség-nagy
Őskan-Ősemse-Ősbika-Ősnőstény-Őshermafrodita Őshalál felé.
A csillagondó-csillagsperma-csillagpete-őstűzpettyszivacs Ős-kettős Nemiszervek
felé, a szerelmes ondó-pete Mindenség-erjedés Őshalál-Ősélet felé!
Az örökké fölgerjedt, örökké pete-kész Őstűz-Férfinemzőszerv, Őskék-
Asszonyméh halálos dicsősége felé, hogy megváltódjon a szerelemben és a halálban.
A Mindenség-Halál, Mindenség-Szerelem, Mindenség-Föltámadás felé!
Jaj, ott feküdt a furcsa, tiszta szép Skeleton, a tiszta, tiszta, tiszta
Óriás-csontváz az óriás mohakorong-térség közepén, ott feküdt az
óriás mohacsipketorony-koronaágas mohakoronában, ott feküdt az
aranykristály-koporsóban, a harmattalan és gyásztalan reggeli fény
óriás kristályrögébe temetve, mint ősborostyán kristály-csöndjében az
ősi csontcsipke-gyíkcsontváz! Ott feküdt az Embersárkánygyík tiszta
váza, tiszta, tiszta maradéka! Mert neki hatalma annyi sem vala,
mint egy hangyának, vagy a szúnak, vagy Salamon királynak, hogy
megőrizni magát a csönd-kristályba temesse, hogy a gőgöst, a büszkét a
porba rántsa, hogy a Végső-Elhordatást, a Végső-Széthordatást egy
napig megállítsa vala, mint Salamon király! Mert egy éjszaka elhordták
húsát és kőzetét és hajzatát a vadak, a Ki-tudja-kicsodák, a Ki-tudja-voltak-e,
a most-már-láthatatlanok! Sírjunk sírván és panaszkodjunk helyette,
sírjunk sírván és fohászkodjunk helyette sírván, aki Sárkány vala
félig, de félig mégis Ember vala, a maradék árva Emberiség!
No én szemeim sírjatok immáron és hullassatok keserűséges könnyeket,
és meg ne szűnjetek a keserűséges sírástól és a könnyhullatástól,
és óhajtástól, No ez világnak immár minden ő vígaszsági és
hangossági, mindenek tőlem eltávozzanak és azok mindenek
kik énnekem gyönyörűségeknek láttatnak vala, ezek mind
éntőlem messze eltávozzanak, és engemet megkeserűltet a
puszta kietlenben haggyanak, csak önnön-magamat keseregnem,
és sírnom, És az én szerető társamat a keserűséget haggyák
nekem megkeresnem, Úgyhogy sirathassam meg az szertelen
való gonoszságokat, hogy kik énnekem az én bűnömnek
homályából jöttenek énreám, és kik engemet néha gyakorlatossággal
örvendeztetnek vala, és ifjúságnak szépségével gyönyörködtetnek
vala, és virágoztatnak vala engemet, És íme mostan ez gyarlóságos
nyavalyában behoztanak engemet, Ó én lelkem siess és térj
be tennen magadhoz, és minden ez-világi elmúlandókat
felűl hagyj, és felűl nyomóggyad, és lábad alá vessed És
fuss be az kietlen pusztában, és keressed meg az mélységes
keserűséget, hágj fel a nagy magas hegyre, Az szíved és elméd
beli keserűségre, és kérjed meghasadott és keseredett jővel,
és siralmas szóval, Nagy sok óhajtásokkal, és fohászkodásokkal,
és nagy keserűséges kiáltásokkal úgyhogy Mind a mély völgyeket és
mind a magas hegyeknek tetejét, És mind a magas égnek magasságát
felűlmúlja az sírás, kiáltás, Oly igen nagyon, és oly igen nagy
szívszakadásnak keserűségével úgyhogy a mennyeknek magasságában
a kegyes mindenható istennek ő irgalmasságos füleiben bejutnak
hangoztassanak, Avagy hangoslassanak, kik kegyességgel
teljesek, Ilyen és ehezvaló kiáltásokkal járúl, és ezt mondjad
Óh drága nemes kövek, óh nagy magasságos hegyek, óh nagy
sok szép virágokkal megékesűlt széles mezők, Óh fényes
csillagokkal megdíszesűlt nemes magasságos lakodalmak,
ki volna ti-közületek hogy ki adnája azt énnekem, hogy
hirtelenséggel való tűz az ő nagy hévségével az én szívemnek
gyökerét megégetné az ő buzgóságos hévségével, És az én
szemeim nagy bőséges keserű könnyeket hullatnának, És ki
volna az, hogy ki engemet keserűségre nem indítana, és az én
keserűségemben engemet megkönnyebbítene, Sőt bizonnyal
szívemnek adna oly nagy keserűséget, hogy hozzája való hasonlatos
keserűséget ne lelhetnének, avagy lelhetnének, hogy ki az én
lelkemnek keserűséget tegyen, és az én szívemben engemet belűl
gyötörjön és kínozzon, Jaj énnekem boldogtalannak, mert
bizonnyal jóllehet hogy az én mennyei jegyesem engemet az ő
szeretetiben vett vala, és engemet ő éltet vala, és ő engemet
jegyesének választott vala, és önnön gyűrűjével ő magának
gyűrűzött vala, és engemet nagy sok-képpen megékesített vala,
Mézet és tejet gyakorlatosan az ő mézes szájából vettem
És ottan ottan gyakorlatosan az ő szájának édességes csókolgatásával
gyönyörködtem és éltem, És gyakorlatosan lelki ölelésekkel
engemet hozzája ölelt az én lelki jegyesem, Ki liliomoknak
szeretője, Mind-ezekkel és egyéb sok jószágokkal engemet
betöltött vala, De maga én boldogtalan nyavalyás én neki
mindezekről hálátlan voltam, És mikoron én ennyi nagy
tisztességben voltam nem értettem meg magamat, de ő-tőle
elfutottam és eltávoztam, szeretőmet elhagytam, És íme immár
szeretőm-hagyott vagyok, Jaj énnekem gyarlóságosnak, mert íme
elvesztem őtet, Jaj énnekem hit-balgatagnak Mert az én
szívemnek egyetlen egy vígasságát elhagyám, és tőle elszakadék,
Jaj, mert elhagyám az élő vizeknek erit és urát, Jaj énnekem
Mert az én szeretőmtől néha szerettettem vala, Jaj, mert én
magamat tőle elidegenítem, és elválasztom, Jaj énnekem
gyarlóságosnak melyeket én ővele elvesztettem, Mert íme önnön-
magamat elhagytam és mind a mennyei lelkeket is megsértettem,
És íme immár a magamnak való szomorúságok eljövének,
Mert mindenek engemet elhagyának És íme immár ülök miként
mezítelen árva özvegy elhagyott asszonyállat hogy tudatlansággal,
és keserűséggel bétölt, Jaj énnekem, mert az én csalárd
barátim Sőt bizonnyal a biztos barátim is nagy szidalmassággal
engemet megcsalának, és nagy gyarlóságos szegénységben engemet
elhagyának, és minden jószágomtól megfosztanak kikkel
az én jegyesemtől valék meggazdagított, avagy meggazdagítván,
Óh tisztességnek elhagyása Óh örömöknek elvesztése, Ó
minden vígasztalásoknak megfosztása, mert csak egy jőne el
minden-nemű én kivánatosságimnak teljes elvesztése fosztása
és pusztulása, Jaj énnekem, Mert immár innentova én meg
nem vígasztaltathatom, Jaj de mert csak ez leszen az én nagy
vígasztalásom, hogy immár semminemű vígasztalást magamnak
nem teszek továbbá, de csak mindenha sírok óhajtok, és fohászkodom
mind-addiglan míg ez gyarló világban élek és keserű halállal
őbelőle el kimúlom, Jaj énnekem immáron hova fordítsam fejemet,
és magamat kihez fogjam, és ki vígasztal meg engemet immáron
Jaj énnekem Mert íme immár mind ez világ elhagyott engemet,
Jaj, mert az én szeretőmet én elhagytam Jaj énnekem, hogy
mire én azt tettem Jaj ki gyarlóságos idő óra volt az, ki a
gonoszságoknak esméretére lett Óh tündöklő szép piros rózsák,
Óh gyönyörűséges illatozó fehér liliomok és szeplő nélkűl
való violák, Azaz szentséges és szeplő nélkűl való lelkek,
lássátok, mert nem az estéli virágok, akiket én mondok nektek,
vegyetek eszetekben, és lássatok engemet tövisekhez hasonlottat,
és vessétek a ti szívetekbe hogy mely igen hamar, és hirtelen
megfonnyad, és elesik a virág kit itt ez világ elragad, mert
továbbá egyéb semmi nem ér itt lenni hanem csak az hogy eleven
meghaljon Ime ezen-szerrel vagyon immár énnekem, semmi
egyéb nekem nem illik egyéb hanem csak hogy éltemnek
javában meghaljak Sőt virágozván elfonyadjak, Ifjúságomban
megvénhedjem idő előtt ékességemben megkorúljak,
betegűljek, Jaj de maga ezek mind könnyen elveszteglethetném
hallgathatnám, de jaj csak az énnekem mentűl nagyobb
nehezebb, hogy az te kegyes atyai orcádat megsértettem, és
tégedet én szeretőmet megszomorítottalak, Jaj, mert ez énnekem
az én poklomnak kínja, és ez énnekem minden keserűségeknek
fölöttébbvaló keserűségem Ó én édes Istenem, lám elmémben
megfogyatkozom, mikor meggondolom, és megszámlálom
mennyi édességes szeretetekkel elő-vettél vala, mikoron ennyi
édességekkel gyönyörködtettél vala Jaj énnekem, mert mind
ezeknek keserű kínja gyötör engemet Azért, hogy miért én
mind-ezekről hálálatlan lettem, hogy ennyi sok jószágokkal
mely keveset gondoltam és ennyi nagy kincset mely könnyen
elvesztettem Óh boldogtalan halálnak kívánatos jelenvolta
hol vagy, mit hallgatsz? Mire el nem jössz és mire nem
veszel engemet boldogtalant Ó emberi szívnek nagy kemény
erős volta hogy én ennyi nagy keserűségeket szenvedvén meg
nem fogyatkozom Ó én szívemnek a vas keménységéhez hasonlatos
ő keménységes volta Mire hogy ennyi nagy sok keserűségben
keseregvén meg nem hasadsz Ó ti mind isteni nemes virágok
lássatok és hallgassatok meg engemet és ti mind kegyességes
szeretők velem-egyetemben keseregjetek és sírjatok, mert én
vagyok a boldogtalan néhai szerzetes jegyes a nagy
felséges névvel ki néha valék megékesíttetett Én vagyok a
boldogtalan, ki néha hívattatom valék a felséges királynak
választott jegyesének, Mert az áldott isten a bőséggel gyümölcsöző
olajfának nevezte vala az én nevemet Jaj, engem
boldogtalannak Mert immáron én nem vagyok méltó ígyen
csak az ő szeretőinek társasági közűl valónak, és mondhatom,
Avagy hívattatnom és az ő tisztivel tiszteltetnem Jaj
énnekem boldogtalannak, mert íme Immáron továbbá az
én szemeimet a nagy szégyenséges pirongatásoktól ígyen föl sem
merészlem emelnem Jaj énnekem gyarlóságosnak, Mert íme
immáron továbbá az én számat meg nem merészkedem
nyitnom Óh szívnek keserűsége Jaj énnekem boldogtalannak,
mert minden-felől nekem keserűségem vagyon Jaj énnekem
mert hogy mit válasszak magamnak nem tudom, Jaj énnékem
boldogtalannak, mert az én szeretőmet meglelhetetlenségnek
hiedelme nélkűl elvesztettem, Jaj énnekem, mert minden
halálnál nehezebbeknek ítéltetnek énnekem az én lelkemben
ez hogy ismét őtet meglelhessem miképpen először
megleltem valék Ezt immáron hiszem az én lelkembe szívemben
hogy ez lehetetlen legyen, Jaj énnekem, mert íme miképpen
mind ez szélességes szegletiből mindeneket megkeserítettem
keserűségekkel, Jaj mert bizonnyal jobb volna énnekem
hogy ha pusztában Avagy kietlenben volnék, holott
önnön magam egyedűl emberi szem engemet nem látna,
sem pediglen emberi fül nem hallana, Úgyhogy szabadságosban
szívem szakadatjának keserűsége szerint magamat meg-
elégíthetném a nagy keserűséges sírásokban, kiáltásokban,
és keserű könnyhullatásokban, Jaj, énnekem, Mert immár
ez leszen végezeti az én megvígasztalásomnak és konzolálásomnak,
Ó bűn bűn mit hoztál énnekem, Ó boldogtalan bűnöknek
tűz-szeplői, és ó ti fáradozó torkosságok, Íme mely
nyavalyásságokban engemet bevittetek, Óh te fertőzetes
világ, mert csalárdságnak, és hazugságnak rozsdájával teljes vagy,
Jaj annak aki szolgál teneked, és aki a te akaratod alá
magát adja Jaj Ó mert mennyi háborúságokkal, és keserűségekkel
ez íly ember háborog és kesereg, Ó lám de maga ha némiképpen
kővel láttassék őneki vídámsága, de lám
enyésztetvén vagyon az ki őtet belűl úntalan rágja Ó ha
kívül láttatik tisztának, de maga lám eléje jőnek számtalanok,
kik szünetlen az gyarlóságos lelket gyötrik Jaj csalárd világ
Jaj melyeket ennek előtte énnekem mind eleitől fogván fogadál
és fogattál vala, mikoron engem meg akarál csalnod édes
leveleiddel És gyakorlatos ajándokiddal ellenkedéseket vettél,
és édességes beszédiddel kínáltál, és miképpen a tengerbeli
leány színű halnak Avagy csodáknak ő hangos édességes
szép éneklési Eképpen szép beszédieddel éntőlem elmémet
elvetted elhajtottad és elfordítottad, és miképpen az uta-vesztett
asszonyi állatnak ő színét látnám szemeimmel Énnekem
hit-balgatagnak szívemet által-öklelted, és énnekem
víz-kérőnek tejjel, Avagy tejes emlőt mutattál, és meg-
nyitottál Jaj énnekem, mert íme engemet balgatagot édes
színnek alatta keserű mérgekkel itattál, és íme édes illat
alatt epének, és méregnek keserűségével, megrészegítettél és
megbágyasztottál, Jaj énnekem, mert gyakorlatosan szépségű
almákat tennen kezedből hízelkedésnek gyönyörű szérüskert
énnekem, mutattál Jaj mert nagy gyakorlatosan szépséges nemes
illatos rózsákat a te rózsás-kertedből énnekem hoztál, és
engemet vele ajándékoztál, és megesküdtél énnekem, hogy
engemet mondhatatlan nagyon szeretnél, és soha el nem hagynál,
úgyhogy soha sem örömömben, sem vígasságomban, sem
szomorúságomban Sőt sem gazdagságomban sem szegénységemben
engemet meg nem hagynál, és éntőlem el nem válnál, Óh okos
és csalárd ravasz ó te kegyetlen méreggel tölt kígyó Jaj mert
íme mindezekkel, és egyebekkel nagy sok számtalanokkal engemet
gyarlóságos balgatagot a te halálodba be-vontál, és annak-
utána a halálra vontál, és vittél Ígyen ezen szerrel hogy
miképpen mikoron kinek az zöld ágat mutatják és az halálra
örömest vitetik Ó kegyetlen fene haragos kemény vad Óh te
vérben-telhetetlen bestye, mostan ki igen kegyetlenűl furdalsz
engemet, kit igen könnyen meggyőztél Óh ki hirtelen kegyetlenűl
szorongatsz engemet, kit igen könnyedén megcsaltál, Mert a tenger
csodájának a leány színű halnak szép éneklésének hangos
szavát hoztad elém, és ez szín alatt megcsaltál engemet
Íme a tengeri halnak édes szavának hangosságát mutattad,
de magát fullánkodat lenni Jelentetted, és íme mindezek
vissza ellen fordúltanak, Jaj, mert mikoron én a te kebeledben
bátorságos nyugodalmamat állíttanám, Jaj, mert íme hajaim
elmettetnek, és szemeim kitolattatnak, Jaj, mert énnekem
életem elmúlik, és eltávozik, Jaj, mert erőm is elvétetik én-
tőlem Jaj, mert még annak fölötte mind az én ellenségimnek
kemény tőre alatt fekszek, Jaj íme mindezeket elmémbe meg-
gondolom avagy gondolván, és mindezeket forgatván Jaj íme
önnön-bennem megfogyatkozom, és megfonnyadok, Jaj, mert
önnön-magam magamnak nehézzé lettem, Azért bizonyában
boldognak mondatik az oly gazdagságnak királyné-asszonya,
kit az egyebeknek eme veszedelme íly jóvá tett, hogy ki
mind testének elméjének ártatlanságát megtartotta és
megőrízte Ó mely boldogsággal ez életen örüljön Sőt ígyen
meg sem véltethetik és gondaltathatik, azért vígadjon a
tiszta élet mindaz lélek ki az világi kívánságtól elszakadtott
és elválaszttatott, hogy ki mindenkoron kemény háborúságot
szenvedett lelki-ismeretében Jaj íme mindezek asszonynál nehezebbek
énnekem Sőt oroszlánnál erősebbek fenébbek Sőt még az
mennydörgésnél is rettenetesebbek, és az üröm keserűségénél
keserűbbeknek bizonyíttatik, Jaj énnekem mert ez a belűl
még rágó féreg ki a marástól rágástól meg nem szűnik és
meg nem fárad, De maga soha nyugodalmat nem hágy. Sőt még
nagy sok állatokat hirtelenséggel felrettent Jaj énnekem mert
íme eme és ennek vadnak kik az megfertőzött lelki-ismereteket
marják, rágják, és szaggatják hogy kiket itt az szeplő nélkűl
valók igyen csak alig hihetnek Sőt meg sem gondolhatják Óh
én uram és én istenem Mert a te teremtett állatod ő teremtőjének
teneked szolgálván megvilágosúl az gyötrelemben a hamisak
ellen, és könnyebb leszen nekik a jó mívelködetre mind-
azoknak kik tebenned hisznek, Ime én ezeket mondám,
mert bizonyság tanítja ezeket mondanom, és az én szívembeli
mostan-való nagy keserűségem inte engemet ezt mondanom,
mert a nagy keserűség engemet megnyomorítván immáron
engemet meg-kényszerít kiáltván és mondván Jaj, mert igen
gonosz és keserű énnekem hogy az én jegyesemet én elhagytam,
és hogy az ő parancsolatának én nem engedtem, Jaj ki volna
aki hogy adna énnekem olyan széles hártyát, kinek széle
legyen oly széles mennyi az égnek Avagy az mennyországnak
széle mennyi tintát annyit mennyi fáknak ő levelei és az
réti füveknek ő magjai, avagy magvai, hogy írhatnám még
az én keserűségemet, és mondazokkal egyetemben az én káraimat,
kiket meg nem lelhetek, kikben be-estem, Jaj nekem, mert
az én szeretőmet én elhagytam, Jaj énnekem nyomorúltnak,
Miért hogy ígyen ez világra születtem volt, Jaj, miért, hogy
még anyámnak méhében el nem vesztem volt Jaj miért
mindenestűl fogva megfogyatkozom, Jaj hogy mit tegyek ígyen
nem tudom Ó én uram és én istenem, Jaj mit veszteglek, és
mit hallgatok továbbá Jaj mit háborgok és mit sírok
kesergek Jaj mit tegyek és hova legyek, jaj mit illik továbban
immáron énnekem egyéb, hanem csak hogy önnönmagamat megútáljam,
és a boldogtalan kétségnek esésében a pokolnak sötét mély
vermében magamat bevessem, és az áldott istennek ő dicsőséges
színének orcája előtt magamat elvonjam. Jaj! Jaj! Jaj!
Jaj csalárd világ, csalárd világ megloptál engem és megcsaltál engem,
és becsaptál engem és összetörtél engem! És fölhág vala a Nap az égnek
közepébe, fölhág vala a sugárzó arany-állat a Csönd tetejére és
még mindíg semmi állat-moccanás és még mindig semmi növény-
moccanás, mintha megkristályosúlt volna a világ, mintha óriás
sugárzó kristályrög belsejében dermedezne a különös titkos
Vegetáció mindörökre, s a láthatatlan madarak, állatok, állat-
keverékek, madár-keverékek és rovarok, rovar-keverékek a növényzetben, a
mohában és a földben, vagy a moha alatt rejtőző kövekben
várnának álmodván, vagy halottan, vagy valami titkos, titokzatos
szóra! S ott feküdt a furcsa-furcsa, titkos titokzatos Skeleton
a Csönd kristály-kastélyába temetve az óriás mohakorong-térség
közepén, ott feküdt az Embersárkánygyík különös-különös
Csontváza, és nincs asszony, aki legalább csontjait összeszedvén,
csontjait könnyeivel mosván, eltemesse, nincs asszony, aki csontjainak
moha-gödreit ásson, s csontjait könnyeivel mosván, csontjait
csókolgatván, csontjait lebomlott, vérrel-átitatott hajával, haja
véres puha kendőjével törűlgetné, vak csontjait megtörvén eltemetné!
Aki sírván sírna, zokogván zokogna, aki sírván sírt volna vala
még a zengő vad Állat-rablás előtt, még a diadalmas, részeg, tékozló
Zabálás előtt aki csókolgatta volna fekete vérrel, tüdöszín vérrel
bugyborgó ajkait, vére száradását, vére drága habját. Mint az
a Másik, a ki-tudja-mikor-volt, ki-tudja-volt-e Asszony a
jajgató véres Fa alatt, mikor elkékűlt isten-magzatát ölébe vette,
aki a megsárgúlt, véres és zöld epe-lávás és nyálhabos-szakállú
fejet ölébe vette, nehéz könnyeivel áztatgatta, sűrű vad csókjaival,
tebolyúlt csókjaival csókolgatta! Ó, vérmocskos áldott Szűzanya!
Ó, Vérmaszatos Asszony, aki nemcsak a szülésben, nemcsak a tiszta
menzeszben, de a halálban is vagy merő vér, valál a vérrel vastagon
behintett! Jaj ott feküdt elveszetten, húsában fölzabáltan és
tisztán, ott feküdt az óriás mohakorong-térség közepén a titkos
titokzatos Embersárkánygyík tiszta váza, s vala csönd körülötte,
dermedett, nehéz csönd, csönd, csönd, csönd és láthatatlan tiszta
ámulat! Jaj világ, csalárd világ! És nem vala senki, nem vala
senki, senki még a förtelmes Megzabáltatás előtt, aki legalább
megprópálná föléleszteni, vagy elsiratni őt, mint halott társukat
az elefántok, mint halott társát az elefánt, aki a hatalmas
elefánt-holttestet kőszikla-fejével lökdösi, gyűrt kő-esernyős-fülű,
kő-álarcos-fejével, óriás-szempillás fejével, irgalmatlan
kőlapulevél-fülű fejével bökdösi, aki kőránc-ormányát
kőredősen elpetyhűdt teste köré csavarva nyögve emelgetné,
aki mellső lábaival szíve-táját rúgdosná lágyan, aki halott
teste mellé letérdelve, agyarait hasa alá dugná, hogy kő-recsegéssel,
kő-erdőnyögéssel lassan fölemelje, vak kőoszlop-csillag lábára
állítsa, aki szólni hívja, beszélni bíztassa, holtteteme fölött
sírva trombitáljon, holtteteme fölött gyászát trombitálja! Jaj,
nincs temető, ahová temessék, síró kentaur-csorda, aki eltemesse,
síró kentaur-csapat, aki csontja sírját körűltérpedelve árva
csontjaira hintene virágot, szórna rá virágot, mohát, rögöt, követ
és virágot! Ott fekszik az irgalmatlan tiszta Csontváz a néma
óriás mohakorong-térség közepén és nem valának sehol az állatok,
állat-keverékek, a rovarok, madarak, pókok, kúszó korall-
bokor-hátú lepények, sem az összetett, sem a tiszta lények, és nem
vala sehol a furcsa gépezet, nem vala sehol. És nem vala sehol
az óriás kék zománcliliom-kehely-fülű gépezet, a titkos barna
lakk-doboz a rajta-forgó fekete koronggal, a csillogó fekete
rece-gyűrűzés-korong, nem vala sehol a különös-különös, titkos
gépezet, a hátából tölcséresedő kék, fodros-kehelyvégű óriás
zománc-liliommal, zománc-liliomon, az óriás liliom egyik
kék szirom-szelvényén a fekete zománc-kutyával, a fekete
kutya körűl aranyírás-koszorúval, nem vala sehol a titkos,
titokzatos éneklő gépezet, az oldalából kiálló tekerővel! Ott
feküdt a tiszta, tiszta Óriás-Skeleton a tiszta, tiszta fényben, a Föld
légbuborék-burka homorú belső-tetejéig nőtt kristály-reménytelenségben,
ott feküdt a csönd kristálytojásába zápúlva a többé-ki-sose-
virágzó tiszta, tiszta csont, a reménytelen Skeleton-óriás magában.
S ím egyszercsak valahonnan, jaj ki tudja honnan, jaj ki tudja
honnan?, fölzendűlt, mint a harangok húsvéti zenéje, fölzendűlt,
mint a kereplők őscsontváz-zenéje, fölzendűlt, jaj ki tudja honnan?,
a titkos kórus, a virágos, véres ének, a csontváz-harangokkal, rózsa-
harangokkal, liliom-harangokkal, kőharangokkal, fából-vésett-
harangokkal, moha-harangokkal és kristály-harangokkal beszélő
magányos ének, talán a gép beszéde! Jaj mit akartok ti zsoltáros ősi
hangok, mit akartok ti vérrel-átitatott, halállal-átitatott, csontokkal-
zörgő, rózsákkal-beszőtt, liliomokkal-meghintett őshajú, halál-hatalmú
zsoltár-beszédek?! Jaj mit akartok ti világ-halál füstjét
szívetekben hordozó fekete szavak, ti alvadtvérszínű szavak,
ti Szűzanya szűz méhe illatú, fertőtlen ágyéka-illatú szavak,
ti Szűzanya dagadt magzatburka-illatú szavak, ti Szűz-Anya
magzatvize-illatú szavak, ti Szűz-Anya kristály-láng
magzatvizében lebegő megváltó-magzat-jövője szavak,
ti szűz-emlő illatú szavak, ti isten-lángú szavak, ti túlvilág
virágoskertje-illatú szavak, ti megszaggatott isten-húsú szavak,
ti Krisztus továbbszakadó-sebei szavak, ti durva szögeken függő
lila húsgyökércsavarodás-szavak, szögeken függő habos
végső-hörgés szavak, hajunkba vérrel-csöpögő szavak,
Jézus keresztről-levett véres teste-szavak, ti föltámadás-szavak,
ti anyatej-illatú szavak, ti csont-illatú szavak, ti halál-
árnyékú szavak, ti viola-reménység szavak, ti nárcisz-álom
szavak, ti jácint-jegyű szavak, ti halálos boldog beszédek,
zsoltár-füstök, zsoltár-lángok, zsoltár-könnyek, zsoltár-ravatalok!
Mert jő vala a vérszínű beszéd, a csontváz-tiszta beszéd, a liliom-
buja beszéd, a szűzek-átka beszéd, a kőharang-beszéd, a moha-
harang beszéd, a virágzó kőfogsor-beszéd, árad, bársonylik kéken
és hártyázik feketén, és hömpölyög rózsa-vízözönnel és zúdúl
tűzliliom-tűzözönnel talán a fényből, tatán a Csönd átlátszó
szívéből, talán az ősvastag moha alól, talán az óriás moha-
csipke-korona egyik zöld torony-ága mögűl, talán fölnyitott
moha-ajtajú moha-barlang nyirkos zöld-homályú mélyiből,
talán a Halál diadalmas homlokából, talán az Új-Ős magány
Új-Megváltó akaratából, jő vala a zsoltáros, rajongó, tiszta
tiszta ámulat-özön, jő vala mint a Mindenség virágnő ravatal-füstje:
Áll vala Jézusnak keresztfája alatt az ő szent Anyja, Szűz
Mária, az tavasz időben, Mikoron a nap fel kezd vala
hajnalnia a hegynek magasára, és az ő világosságának fényességét
bőséggel kezdé önteni a földnek színére, Íme ez időben minden lelkes
és minden teremtett állatok megelevenednek, és meg kezdenek újulni és
megindúlni, kik a téli hideg előtt elrejtőztenek vala, Minden lelkes
állatok és szárnyalkodó madarak, hogy kik a kő-likakban és
minden egyéb sötét likakban, vermekben elrejtőztenek vala, és nagy
új világosságnak fényességére mindenek ki kezdenek jőni és megújulni
és megelevenedni, És szívnek kezdik vígasságos örömét megmutatni,
Mint az égi madarak ő hangos szájuknak szép éneklésével, Avagy
emberi nemzet ő kezének tapsolásával, Mind vének, mind ifjak a
tavasz-időnek eljöttére örvendeznek és örvendetes vígasságot mutatnak
egyetemben vígadván, No azért immár nyílván kívált tisztasággal
való szívűek, és tiszta elmével istent dicsérjük és szeressük,
Vegyétek eszetekbe, Mert nekünk is ezen szerrel történt mostan,
Mikoron a Szűz napfénybe öltözik és a Mennyei Királyné Asszonynak
méhe mennyei gyümölccsel megtelék, Választott, miképpen a
felkelő fényes nap a mi szívünknek gyökerének édességében
az ő emlékezetének édessége be-ötlessék és az ő édességes illatjának
gyönyörűsége édeskedjék a mi szívünkben és lelkünkben, Mert
az ő szépséges, fényes világossága minden ködös homályosságtól
tiszta, Mert az isteni fényes világossággal oly igen megékesűlt és
megfényesűlt, hogy minden száraz aszúságot a mennyei malasztnak
harmatjával megharmatoz, Íme a sötétségek eltávoztatnak és az
új világosság megadatik, Avagy föltámad és örömöknek nagy
érdemi nekünk gyűjtetik és énnekem ő nagy volta adatik, Azért
teneked óh mi reménységünk és mi szívünknek vígasságos
örvendeti, Íme mi gyarlóságos bűnös emberek a teneked köszönő
szónak hangosságát néked énekeljük és vele téged dícsérünk,
Ím, mi teneked köszönünk és mi szívünknek buzgóságával és
szemünknek könnyhullatásával, és a mi lelkünknek ájtatos
térdre-hajlásával, teneked malasztnak anyjának ájtatossággal
köszönünk, Mert ím ezt látjuk, hogy a kegyes szívek az
orgonaszónak hangos zengésére megvidúlnak és a szomorúsággal
megnyomorodott minden szívek a vígasságos hangosságára megörvendeznek,
Ígyen ezen szerrel én is mikoron a te emlékezetednek édességében
magamat foglalom az isteni édességben elborítozom és az ő
buzgóságával megedződöm, mikoron én kívánkozom tégedet dicsérni,
Kit dicsér mind menny és föld, és mind mennyei teljes szép
erősséges jószágok, Mert minden teremtett állatoknak jóságos
volta a te jóságos voltodnak méltóságához csak annyiban hasonlíttatik,
mint mentűl kisebb csillagoknak világossága a fényes napnak ő
fényéhez, a mondhatatlan nagy világosságához, Mert lám az
isteni bölcsesség az ő malasztjának bőségével tégedet oly igen
megékesített, az ő jóságos voltával oly igen meg-bővesített, Úgyhogy
Az ő megfoghatatlan bölcsessége tebelőled kifénylettetnek, és
az tebelőled ki-ötletik isteni jószágoknak fényes volta adatnék
nekünk, Attól inkább kívánatossága, Mikoron én ezt elmémben
forgatom, hogy még világ kezdetétől fogván való bölcsek mely
igen tégedet dícsértenek, hát én elmémben megfogyatkozom,
és az én okosságomtól megfosztatom, Semmi több én lelkemnél
az én testemben meg nem marad, De maga, mikoron ismét
én magamban önnön-magamhoz térek, Ezeket az én szívemben
forgatván, és ezeket mondom: Ó, üdvözlégy Szűzeknek Kegyes Virága,
Valami az, hogy mit mind kezdettől fogván nyelv a te dícséretedre
mondatott és toll megíratott, szív meg-gondolhatott, mindezeket
egybe-gyűjtvén és egybe-írván, és miképpen nemes viola-virágból
kötött kéve, Ugyan mind egybe-kötvén, száz-annyiszor mindenek
megsokasítván, és ezerszervaló ezerannyiszor véghetetlen való sokaságra
sokasítván, Mind-ezeket szívnek ájtatosságával, mézi édességgel,
Nemes virágoknak és minden édes illatoknak illatával Boldogságos
Szűz Mária, én gyarlóságos bűnös adom a te méhednek
tisztességére, dícséretére és dicsőségére mostan és mindörökkön örökké;
Mert mi koron én tégedet tekintlek Asszonyom Szűz Mária, tehát
úgy tetszik, hogy ha én a mennyországot és az eget az ő fényes szép
csillagaival egybe-nézném, És az láttatik énnekem, hogyha a
Paradicsomnak gyönyörűséges, édes lakodalmában lakoznám,
Sőt még annak fölötte, önnön magamat elfelejtem a te nagy
meg-vélhetetlen dicsőségeden elámúlván, És nagy és felszóval
Csak ezt kiálthatom: Ó, örök istennek, gazdagságos bőségének,
magasságos bölcsességének mélységes tudománya, Mely igen nagy
örvendező szívvel vígadoza, mikoron ez nemes teremtett állatot
íly nagy tökéletességgel megékesítéd, és ide a világnak örömére
szerzéd; Ó szűzlő szép szemek, csillagozó fényességgel csillagozván,
Ó rózsálló, piros, tündöklő szép orcák, Ó arany színnel fénylő
szép sárhajak, Ó mézi édességgel folyó, avagy édeslő szép
ajakak, Isten fia, gyakorlatos csókolgatásával meg-istenültek;
Mert valami, amit én tebenned látok, nézek, mindezek az
isteni bölcsességnek jóságáúl vannak tebenned megtökelletvén,
és ékesíltetvén tisztességes szerzéssel, de maga nem nyilvánvaló,
kívált édességgel e gyarlóságos bűnösöknek édesnek láttatnak
a te áldott emlőid, kik emtették és szoptatták mennynek és
földnek királyát; Ó, mely igen, mi nekünk, gyarlóságos
bűnösöknek édesen illatoznak, Mert ő-belőlük jő ki az
örök élet, és ő-belőlük származik ki a nagy édesség, ki
megvígasztal minden korokat, Azért az asszonyi állat ki íly
bízón és vígasságos szentenciát erről kimonda, nagy felszóval
Üdvözítőnkhöz kiálta, mondaná, avagy mondván: Boldog
a méh, ki tégedet viselt, és az emlők, kiket te emtél
és szoptál, Ó boldogan szoptatták és emlették az Úr Jézus
Krisztust, Mert az jószágoknak teljes bőségével mind menny,
föld vígad és édességgel betelik, és megújul; Mert a te két
emlőd olyan, mint a liliom között játszadozó két kecske-gidácska,
hogy kik játszadoznak, és éltetnek a liliom között, addiglan
mígnem a nap fényes árnyéka elmúlik, Mert az ő gyümölcse
miatt hasonlíttatnak ez két emlőd a liliom között játszadozó szeplős
kecskegidácska-ikrekhez, kövér liliomok közt ugrándozó
két kecske-gidácskához, Mert ím, ezt látjuk, hogy mennynek
és földnek szerzője és teremtője az eget, Avagy mennyet nappal,
holddal és fényes csillagokkal megékesítette és az e-világi
éltető állatokat, Avagy e világnak színét megdíszesítette nemes
élő-állatokkal, és az eget egyben szárnyalkodó madarakkal, a
ligeteket, erdőket szép zöld levelekkel, És a mezőket és a réteket
a mosolygó, avagy gyönyörködő virágokkal, de maga mindezeknek
fölötte Boldog Szűz-Anya Mária, a te drágalátos, szentséges
testedet meg-ékesítette, és megdíszítette két nemes, áldott,
fényes, szentséges emlőkkel, Íme ezek a két áldott emlőid,
ezek a két nemes bővelkedő olajfák, hogy kikből kiszármaztatnak
a malasztnak édességi gyarló bűnösöknek üdvösségére, Ezek
az olaj-színű szép két gyümölcshozó almafák, kik a
szentlélektől gyümölcsöt teremtettenek, Ezek kik teremtik
közepette a Paradicsomnak a haláltalan gyümölcsét, hogy
kik kóstolják. Avagy eszik, azok meg nem halnak, Ezek
a két illatozó narancs-almák és az szép-színű naspolyák,
Ezek a bizony Salamonnak temploma, Ezek az engad
szőllejének két szép gerezdi, kit palántálának a gyönyörűséges
viridárium-kertben, Ezek, kik a megszomorodott gyarlóságos
bűnös embernek édes vígaszságot ad szomorúságot elűz
és eltávoztat, Mert e két nemes emlők jobbak az illatozó
boroknál, Mert íme, az borban vagyon testi bűnnek indulása,
és ez földi kívánatosságnak gyönyörűsége, Íme e két
arany-színű violákon pedig vagyon e világnak teljes minden
megoldása, És némiképpen a természet-fölött való a mennyei,
avagy lelki édességnek teljes, tökéletes szeretete, Megismerte
az, aki kóstolta és aki kóstolta, megismerte míly hirtelen
hamar minden e-világi torkosságnak gyönyörűségi elmúlnak,
és semmivé lesznek, Mikoron a te malasztodnak édes tejét
kóstolta, Mert a te mennyei malasztodnak nagy illatától a
mérges kígyók megrettennek, és elfutnak, és el nem szenvedhetik
eme nagy békességnek tisztaságát, Tehát akkoron betelt szívek
kezdenek örvendezni az ismeretlen ajándékkal betelvén, Az
nyelv veszteg kezd vala hallgatni és a lélek istenben kezd
örvendezni, Mert a szemek sírnak vala és édességes könnyeket
hullatnak vala és a száj nemes, édességes isteni illattal
tartatik vala, És a gyakorlatos isteni igyekezetnek édességében
elborúlván kiált vala mondván: Mert minden édes, illatozó
állatoknál édesebb illatú Szűz Mária a te emlőid, Ó
kegyességes Szűz Anya Mária, esedezzél a te nemzetedért
az örök bölcsességnél, Mert valami, amit vallasz, avagy neked
adatott, mindenek attól vannak, akitől minden jószág
származtatik, De maga, ha valami láttatik édességnek mérges
az én lelkem, a te édességes emlőidnek malasztjához fut,
kik teljesek malasztnak édességével, Bizodalmasban járúl
a te malasztodnak bőségéhez, hogynem mintha az örök
bölcsességnek kemény borához kiket lélek szerint az örök
bölcsesség árul, Mert bizonnyal a te malasztodban tökéletes
édesség érzetik, Amott pediglen erősséggel, avagy savanyúsággal
meg-elegyítvén láttatik, Mert bizonyában az örök bölcsesség
a megvígasztalásban az még fenyő-vesszőnek sanyarú voltát
is előnyújtja, Íme, Kegyes Anya Mária eszedbe veheted
mennyiszer engemet az ő beszédének, édességes gyönyörködőt,
nagy édességgel megvígasztalt, És legottan ismét az ő nagy feleséges
voltából oly mely nagy kemény, erős bornak erejét énreám
öntötte, nagy félelemmel illetett, de Asszonyom Mária a te
emlőidnek édes illata, Azaz te malasztodnak édes volta
teljes vígasztalásnak édessége, Mert a te emlőid, azaz te
malasztodnak bősége szép titkon való fegyelmet ad, Mert Mikoron
én őtet, az örök bölcsességet, miképpen a jegyes ő jegyesét
szeretettel hozzája öleli, hozzám akarnám ölelni legottan én az
ő nagy feleséges isten-voltáról megemlékezem, Csak könyöröghetek
őneki miképpen az én erős boromnak, És mikoron én tőle
kérnék, mint a csecsszopó gyermek, tehát tőled eltaszított,
mint az anya ő csecsszopó gyermekét, mikoron a csecstől elválasztja,
fegyelemnek keménységét mutatván, De maga te mi vagy
Asszonyom Mária, bizonyára tetődtől fogva talpadiglan nincsen
tebenned keserűségnek valami volta, Sem keménységnek
valami alja, De valami mind, ami tebenned vagyon, mind
tisztaságos édesség Megvélhetetlen édessége vagyon, És minden
édes, illatos állatoknak édes és drága voltát felűlmúlja,
Mert mindenstől fogva szép és édes vagy te Asszonyom Mária,
Semminemű keserű és kemény orcád nincsen teneked Asszonyom
Mária, Mert a te orcádnak színe igen szép és kegyes, Te
szód, avagy beszéded méz édességénél édesebb és jóságokkal
megékesűlt és minden malaszttal teljes, Mert tebenned
vagyon Asszonyom Mária minden életnek és igazságnak
malasztja, tebenned vagyon minden bizonyságos reménységnek
jósága, de az örök bölcsességtől bor tejjel elegy adatik, de
tetőled Asszonyom Mária édes méznek édessége ki-ütletik
tiszta édesség, de maga micsoda Asszonyom Mária a te
édességed, hogy minden bűnösöket a te kegyes anyai kebeledben
be-vesz, és nagy kedvesen édességgel a te fiadat megengesztelvén,
szeretettel neki ajándékozod, Ó gyarlóságos vétkezőt, bűnösöknek
drágalátos nagy kincse, Íme, mikoron mi gyarlóságos bűnösök
a felséges királyt mi bűnünknek miatta elvesztettük, és
mikoron őtet megháborítjuk, mind a mennyi angyalokat is
megháborítjuk, Mikoron mindnyájan magunknak is nehezek
és jól tehetetlenek vagyunk, és valamennyien vagyunk mind
nem tudjuk mit kelljen tennünk, Csak azt kell nekünk,
bűnösöknek tennünk, hogy mind lelki és testi szemünket
hozzád fölemeljük és tanácsot tőled kérdjünk és segedelmet
tetőled kérjünk, Ó, én szívemnek egyetlen-egy vígassága
és reménysége és én életemnek öröme, Te tudod mennyiszer
szívemnek megszakadásával, lelkemnek keserűségével
és keserű könnyes orcával, mikoron én istenemet megháborítottam
és magamat kárhozatnak fiának állítottam, ellmségimmel
minden felől meg voltam környékezvén, Az én szemeimet
Kegyességes Anya fölemeltem és a te segítségeddel Boldog
Szűz Mária minden veszedelemtől megszabadúltam, No
azért nekik örűljenek az ő ártatlanságukért, Egyebek pedig
vígadjanak az ő érdemüknek sokaságos voltáért, Egyebek
pediglen legottan örvendjenek az isten irgalmasságáért, Ó,
Asszonyom Szűz Mária te vagy az én édesanyám, te vagy
az én reménységem, és te vagy az én életemnek minden vígassága,
Mikoron én mindenestől fogván istenről és én-magamról
kezdek kételkedni, Tebenned vetvén gondolatomat és
terólad megemlékezvén, oly mely a nagy magas mélységnek
sötétségéből új világosságra kijövén megéled és örvendez,
Mert te vagy Asszonyom én dicsőségem, te vagy én
üdvösségem, tisztességem és én életem, de Maga honnét vagyon
ez énnekem ó én reménységem, hogy ki csodálatos énnekem,
Mert teneked nagy sok szerető fiaid vannak, kiket
önnön ártatlanságuk üdvözíthet, hogy kiket követik ő
jó művelködésüknek jósága, hogy kik méltán mondhatják
ezt az igazi emberrel egyetemben, Soha én szívem önnön
életemben engemet meg nem fogott, és meg nem fogyott, Óh
én szívemnek keserűséges buzgósága, Ó Édességes Kegyes
Anya, Ó minekünk Kegyes Anyánk, Óh nyílván kívált
szeretettel szerető Kegyes Anyánk nekünk bűnösöknek,
Te azt jól tudod, hogy minden én életem tisztaságnak ellensége
és megfogása ellene mondása, Íme tekints a te beteg kór
gyarló fiadra, Mert nem vagyok méltó én te fiadnak hívattatnom,
de tégy csak úgy énvelem, mint az mentől kisebb egyik
beteg és vetkőzött fiadról emlékezzél meg Kegyes Anya, hogy
az anyák az ő beteg kór fiúkat mely édesdeden szokták
tapogatni, és míly szorgalmatosan velük bánnak és míly
édesdeden minden gondjukat viselik, Azért Íme én szegény
árvája maradtam, Lám az árvák terád maradnak, És
az árváknak te vagy anyjuk és segedelmük, Íme Kegyes
Anyám, a te beteg fiadnak énnekem, Íme az én sebeim
teneked nyitva vannak, No azért Kegyes Anya látogassad
meg a te betegeidet, támasszad föl a te halottaidat és a
keserűségben megnyomorúltaknak adj megvígasztalást, No
azért a kegyesen és igazán éltűek járúljanak az isteni bölcsességnek
világosságára, Jaj énnekem gyarlóságos bűnösnek könny-
hullatásban mindenestől elborúlván én Kegyes Anyám
Ím én futok a te segedelmednek oltalma alá, Mert én
mezítelen és szegény, nem merek a nagy mondhatatlan
fényességnek színe elejbe mennem, De tehozzád futok
én kegyes Anyám, te vagy én reménységem, te vagy én
oltalmam, kiben az én üdvösségemnek végzetét
vetettem, hogy ez távoli legyen, De míglen a megharagudott
bíró engemet, te szolgádat, kárhoztatni akarna és a te
kegyes kezed által teszi, ha pedig az ő malasztjába meg akar
tartani, hát azt is a te érdemed miatt nekem méltóltatja,
Én pedig tetőled sem éltemben, sem holtomban, sem
gazdagságomban, sem szegénységemben, sem békességemben,
sem háborúságomban soha tetőled el nem akarok szakadnom,
Sőt annak fölötte, hogy ezt isten ne adja, ha én tudatlan
boldogságomnak miatta ha én istenről el nem feledkezném,
Terólad soha el nem feledkezem, Tégedet soha el nem
hagylak, Mert a te emlékezeted az én számban minden
méz-színnél édesebb, és minden édességnek fölötte
édességesebb énnekem, Az én orcám tebenned megvidúl,
szívem megörvend, És minden örömem tebenned megújúl, És
annak fölötte jóllehet méltatlan lettem legyek, de maga
mennyiszer a te vígasztalásodnak édességével megelégítettél,
Tennen magad így jól tudod Kegyes Anya, hogy minemű
jókat üdvösségemre valókat énnekem adtál, No azért
mi szószólónk, és mi reménységünk kelj fel Kegyes
Anya és irgalmas, és a te irgalmas szemeidet fordítsad
mihozzánk, és egyetlen-egy fiadat engeszteljed meg, Kit
mi nagy sokszor megsértettünk és megháborítottunk, mi
vétkezetünknek miatta, Lám te a bűnösöknek szószólója,
Azért járulj közelebb a te szent fiadhoz, és nyerjed
bűnünknek bocsánatát, kérünk asszony a te szent
fiadtól, Mert nincsen semmi oly hogy tőled megtagadhasson a
te áldott kegyes szerető fiad, Ó, örök atyának bölcsessége, Íme
mostan én az én segedelmemre és értem-esedezésre te-eléd
viszem a te Kegyes Anyádat az édességes Szűz Máriát,
Azért őtet én te-elibéd állítom és én magam a te színed előtt
az ő háta mögé rejtőzöm, Az én szemeimet a te dicsőséges
orcád előtt föl nem meresztem, Avagy merészkedném emelnem,
Azért kívánom azt, hogy a te szülődnek szava által hallgass
meg engemet, És kérlek azon, hogy tiszteljed és hallgassad
meg őt, Minemű tisztesség adná, hogy ilyen kegyes anyádat
semmivel előled tiszteletlenséggel el-űznéd, ha egyszer egy napon
eléd esnék is, Azért kérlek azon úr-isten hallgass meg,
hallgass meg engemet a te szent istenségednek jó voltáért,
És a te szerető szülédnek nyilván kívált tisztességéért,
Mert miképpen a vak ő urának, avagy atyjának vezérlésével
viteti magát ezen-szerrel ím én a te édes szülődet te-eléd
hozom én szóm szólnia, és én segedelmemre, hogy amit
én érdemlenék, a te érdemednek, Avagy az ő érdemének
nagyságos jó volta töltse be, No azért mostan ó örök
Atyának tisztaságos bölcsessége vegyed eszedbe és lássad
teneked a te dicsőséges szülődet anyádat, Nézzed, tekintsed
a te szerető szülédnek ő édességes szemeit, te-előtted
mi-érettünk, bűnösökért esedezvén, Mely szemekkel mely
igen édesdeden néz vala tégedet, lássad az ő rózsai
szép orcáját, mely rózsai-színnel tündöklő szép orcáját
anyai szeretettel a te orcádhoz szorítja vala, tégedet édesdeden
csókolgatván, Óh, annak fölötte lássad és tekintsed az ő
anyai boldogságos ajakát, Kivel Avagy Kikkel a te
isteni szádat, és a te áldott isteni fénylő szemeidet és minden
egyéb te tagjaidat gyakorlatos csókolgatásokkal csókolgatja
vala, És legottan ismét édességes szájával, és szavával
téged vígasztal vala, Ó Földnek, Mennynek ura Jézus,
lássad és tekintsed az ő áldott szent kezeit kivel neked
szolgált gyermekkorodban, Ó áldott Jézus lássad, és tekintsed
a te szülődnek Szűz Máriának ő emlőit, kikből szoptad
és emted ő szűz-anyai tejét, Ó kegyességes édes Jézus,
Íme ez nem méltó, hogy ezeket te látván és mindezeket
nézvén íly kegyes anyának eme számtalan szolgálatját,
fáradságát, hogy ki tégedet földnek mennynek urát szülte,
szoptatta, emlette, és fölnevelte, Mindezekről megemlékezvén
nem méltó, hogy őtet te-előled semmivel elbocsássad,
Kérlek azon Uram Jézus, hogy emlékezzél meg a te
szűzességes anyádnak, minden szolgálatáról, hogy kiket őtőle
vettél tekintsed gyermek-korodban, mikoron te kicsinyled
gyermek-korodban az ő anyai kegyes kebelében tégedet tart,
nevel vala, Nézvén a te két különlő kisded szép szemeidet,
Tégedet ölelget vala és csókolgat vala, És mikoron mosolyúlsz
vala te kegyes szülédnek legottan az ő kegyes karjával tégedet
hozzája-szorít vala és tégedet csókolgat vala és teveled
édeskedik vala, Mert minden szűzek között őtet anyáddá
választottad vala és mindeneknek fölötte őtet szereted vala,
Azért ő is mindeneknek fölötte téged szeret vala és teveled
édeskedik vala, Kérlek azon Uram Jézus emlékezzél meg
a te szülédnek minden keserűségéről, és epeségéről, kiket a
keresztfa alatt állván ő kegyes anyai szívében nagy buzgóságos
keserűséggel szenvede te-éretted, Mert bizonnyal áll vala
Jézusnak keresztfája alatt az ő anyja Mária, szíve
megszakadván, Óh mely keserűséges ige ez legyen, és mely
keserűséges hallások ezek legyenek, Óh, mert az én szívemnek
ájtatossága, és mely nagy buzgóságos keserűségre engemet rémít,
hogy ily kegyes üdvözítő, és teremtő istennek ő kegyes anyja
szíve-szakadva álljon meg-keseredvén a kereszt alatt, Mert
néha mi, kik valánk sötét homálynak árnyékával beborúlván,
Íme immár mostan az ő segedelmével, Azaz Krisztus Jézus,
isten fiának anyja segedelmével, az nagy szép tiszta világosságra
hozattatnak, Azért úgy illik és méltó ily nagy kegyes meg-
keseredett anyával a keresztfa alatt minekünk, és szívünknek
buzgóságos keserűségével sírnunk, és keseregnünk vele
egyetemben, Mely keserűségeket szenvede ő szívében az ő
szent fiának halála idején, hogy kiknek miatta ez
gyarlóságos bűnösök szünetlen megvígasztaltatnának, és
vígasztalásokat vesznek, Azért méltó, és igazságos, hogy mi is
ez megkeseredett anyával, Szűz Máriával egyetemben vele
keseregjünk, De maga jó-lehet méltó volna, hogy mind
vele egyetemben kellene keseregnünk, mi azt nem tehetjük,
hát csak az ő keserűségének emlékezetét a mi szívünkben
behozván, Úgyhogy csak a mi szívünknek hűséggel való
buzgó ájtatosságát ő-hozzája indítjuk, Ez íly kegyes
anyának ő siralmának, és keserűségének nagy voltát mi
gyarlóságos goromba elméinkkel meg nem vélhetjük, és
meg nem gondolhatjuk, De maga nyilván kívált keserűségekből
és néminemű hozzája hasonlatos gondolatokból vélhetünk
csak hozzája, Azért kérdje meg tulajdon önnön-magát
minden nagy szerető hogyha az ő szeretőjét akit nyilván kívált
nagy szeretettel szeretne, látná nagy szörnyű halálra adatván,
és szertelen szörnyű halállal megölni őket, gondolja meg azt,
hogy mennyi keserűséges bánata őneki ebből történnék és
adhatnék, és minemű nagy buzgóságos keserűség míly hirtelen
az ő szívében üttetnek, Jóllehet hogy akit igen nagyon nem
szeretne avval ő is kevesebbet gondolna, és kevesebb keserűséget
érzene őbenne, Azért kegyes lélek forgassa csak ezeket ő
szívében és elméjében. És mindezekből könnyen hihetendő
leszen minemű keserűségei valának az Szűz Anya Máriának
ő szívében, És önnön maga mondhatja meg, mely nagy keserűsége
lett légyen az ő édességes szülöttén, kit mindennek fölötte
szeret vala, Azon mindennek fölötte nagyobb keserűség
vala, Miképpen látja vala nagy szörnyű halállal őtet
megölni, Ó, Kegyes Anya Mária, No azért mondjad meg nekünk
minémű keserűségeid valának neked a te szívedben
akkoron mikoron állasz vala a te méhednek gyümölcsének,
az áldott Jézusnak keresztfája alatt szíved szakadván,
Ez-szerrel a keresztfán függve őtet nézed vala, Bizonyában
okosság is ezt adja, Bizonyság is ezt mutatja, és a szerelemnek
nagy volta is azt bizonyítja, hogy igen nagy keserűséged vala,
mert a te édes szülöttödet igen nagyon szereted vala, Azért
azon igen nagy keserűséged vala, Ó csak a te szerető fiadnak
kínvallásának, csak a meg-emlékezetének keserűsége nagy
sok ájtatosokat elámít és elmételenné teszen, Tehát
meg-égnek íly nagy keserűséges anya, hogy ki földnek,
mennynek urát, teremtőjét szülte, ez-világnak megváltóját
keserű kínszenvedésével, ha ennek csak emlékezete mely
igen nagy buzgósággal égettetik bűnösöknek ő szívükben,
Tehát óh Kegyes Anya, boldog Szűz Mária a te anyai
szívedben meg-gerjedvén keseregsz vala a te áldott szent
fiadnak halálán, Mert azt jól tudjuk, hogy mennyivel ki
az ő szeretőjét inkább nagyobban, és buzgóságosabban szereti,
és mennyivel valaki a szeretője előtt tiszteltebb és kedvesebb,
Az annyival tőle elszakadása és elválása leszegi neki keserűségesebb
és siralmasabb, De maga bizonnyal és minden kétség nélkűl
én azt hiszem, hogy a te szerető szülöttednek ő kegyességes,
nyájas volta és veled-nyájaskodása, és édeskedése teneked
oly édes és oly kedves és oly nyájas vala, hogy minden
halandó embereknek elméjét okosságát fölűl-múlja, és
semminemű ember meg nem foghatja, No azért önnön-maga
az édes Anya Mária mondja meg minekünk azt, hogy mikor
az ő szerető szülöttét látta eme nagy keserű kínban, hogy ha
azon neki öröme, vígassága volt, avagy keserűsége, No,
azért jöjjön mostan mi-közénk, és önnön-maga mondja
meg minekünk az ő keserűségét, És ím ezen-szerrel feleljen
nekünk önnön eleven nyelvével, jóllehet legyen teste
szerint menyországba, De maga lélekben legyen itt mivelünk,
És ím ezt mondja minekünk: Aki engemet, ő alázatos
leányát ő malasztjának miatta választott vala anyjává,
ugyanazon az én szívemet ő buzgóságos szerelmével hozzája
szorította vala, Úgyhogy soha egyebet, hanem csak ő-róla és
ő-benne az én lelkem vethetne nagy keserűséget, Mert lám
őbenne én menedéket bírok vala, És az ő szeretete énnekem
vala mind ez széles világnak birodalma, Mert az én lelkem
ott vala, holott az én Jézusom vala, És inkább ő-benne,
hogy nem én-bennem élek vala, Ember-fiának szépségét,
az édes szülöttömet mikoron látom, és nézem vala, Tehát az én
szívemnek édességes vígassága vala, és az ő istenségén gondolkodván
az én lelkem édeskedik és gyönyörködik vala, És csak őróla
vala nekem gondolatom, és az ő-róla való gondolatom ad vala
nekem nagy örömet, És az ő róla való szólásom vala nekem csak
nagy vígasságom, Avagy vígasztalásom, És az ő szájának
beszéde hallásom vala nekem édességes vígasztalásnak hangossága,
Ő-róla én szívemnek tiszta tüköre, és az én szememnek világa,
Mind mennyei jószágoknak gyönyörűsége és földieknek is
kívánatos volta, Vala énnekem az Ővele való nyájaskodásomnak
édessége, Azért mikoron az én egyetlen egy-Szülöttemet és az én
szívemnek drágalátos kincsét, s az én szememnek világát
szemeim fölemelvén láttam volna, ez-szerrel a tolvajok
között útálatosan a keresztfán fölfeszítvén, és az halálnak
keserűségében megkeseredvén, Óh ki keserűséges elszenvedhetetlen
látás, és nézés vala az énnekem, Óh mely siralmas, keserű
látás vala ez, Az én lelkem én-bennem keserűséggel
megfőtt vala, és az én anyai szívem meghasadott vala, és
minden tetemem ízről ízre elszakadozott vala, Minden erőm
eltávozott vala, És az én elmém tőlem elvált vala, és a
nagy keserűség oly igen megnyomorított vala, hogy az én könnyes szemeimet
fölemelem és látom az én szépséges szerető szülöttemet, és
semminemű keserűségben és kínjában neki nem segíthetek
és nem szolgálhaték, És hátra-tekinték és látám, hogy
íme nagy mondhatatlan keserűséggel azokat kik az én
drágalátos kincsemet elragadták vala és ily nagy kegyetlenűl
kínzák vala, Óh ki nagy keserűséggel az én lelkem, tehát
énbennem kesereg vala, Óh mely nagy szívem szakadva valék,
íme szívemtől elszakadtam, mert az én szerető szülöttem
szívemet tőlem elvette vala, És vele egybe fölfeszítve tartja
vala, A nagy sok kiáltástól, óhajtástól, sírástól, fohászkodástól,
szóm én-tőlem elvétetett vala és berekedt vala, Úgyhogy
csak alíg szólhatok vala, És a nagy epeségben megfogyatkozám,
és a nagy keserűségben a földre le-esém, És íme, egy kevéssé
elmém hozzám-jöve, és lelkem énbennem megelevenedék,
és szívem megszakadván, az én lelkemben ilyetén és ezekhez
hasonlatos szókat csak óhajtván fohászkodhatom vala,
Mert szómmal nem szólhatok vala, Ez-szerrel fohászkodván,
Óh én szívemnek és lelkemnek egyetlen-egy vígaszsága és
szememnek világa, Néha tégedet látlak vala én szívemnek
és lelkemnek örömével és vígasságával, Íme mostan
látlak nagy keserűséggel és siralommal, Jaj, jaj énnekem
megkeseredett anyának, ki nagy keserű kínban függvén
mostan tégedet látlak és nézlek, Ó egyetlen-egy szívem,
lelkem, Ó én életemnek egy vígassága, Kérlek azon
szerető szülöttem vedd el veled a te keserves anyádat, vígy
el veled szerető szülöttem, Ne hagyj el engemet, te keserves
anyádat, Mert igen kívánnám veled megholtom, mert
továbbá nálad nélkűl nem élhetek, Kérlek azon szerető
szülöttem, én édes Jézusom, ne hagyj el engemet, keserves
anyádat, de vígy el engemet veled, Ó szerető szülöttem
Jézus, ki volna az, hogy ki azt adná énnekem, hogy
halhatnék meg én te-éretted, Óh megmondhatatlan
keserűséges siralmam, és végül az ő anyjának ő szülöttétől
árvája elmaradása, az ő fiától elszakadása, Jaj, íme
megnyitám szemeimet és látám az én szerető szülöttemet
a Jézust, kiben minden én életem és üdvösségem vala,
Mikoron pediglen én keserűséges szülő-anya válván
ilyen keserűséges szókat mondanék, Íme az én szülöttem
fiam oly, mely az ő keserűségéről elfeledkezvén, Íme
engemet, ő megkeseredett anyját igaz ő halálának idején
édesdeden konzolál vala, és vígasztal vala, Mert mikoron
lelke ő szent testétől elszakad vala, engemet keserves
anyát, az ő szerető tanítványának: Jánosnak anyjáúl,
és őtet ajánló énnekem fiamnak, Mikoron pediglen az
én szerető szülöttömnek én szavát hallottam volna,
tehát az én anyai megkeseredett szívem megszakada, és
minden keserűségem megújula, És íme az én anyai keserű
szívemet éles tőrnek keserűsége által-jóra felemelem
az én kezeimet, és kívánom vala szívem szakadásával,
hogyha illethetném az én szerető szülöttömnek, avagy
csak az ő szent testét a keresztfán, Avagy csakhogy ez-
szerrel az ő kínjának keserűségében tehetnék neki könnyűséget,
és szolgálatot, Mikoron pediglen egyebet semmit magamnak
nem tehetek vala, az én szerető szülöttömnek áldott szent
vérét nagy buzgóságos sírással csókolgatom vala, ki
minden külön-külön ő sebeiből nagy buzgóságost mind
a földiglen alá-foly vala, mind addiglan, míg az én
anyai könnyes orcám a keresztfán meg-öletik az áldott
szerető szülöttem fiamnak szent vérével befagyott vala,
Ó ha akkoron a siralmas és keserűséges órában láttál volna
engemet, megkeseredett anyát, Az anyját láttad volna
az ő fián keseregvén, és az ő fiát ő anyjával egyetemben
bánkódván és keseregvén, Mikoron az anya ő keserűségében
kivánja vala szent fiáért megholtát, Ez a fiú az ő
árvája, maradandó anyját ő keserűséges kínjában szíve
szakadván konzolálja vala, és könyörgeti, vígasztalja vala,
Ó, ha akkoron ott-lettél volna, ezeket nem hallgathattad és
nézhetted volna, az anyát fián megkeseredvén, és az fiát
az anyján ismét azon-szerrel megkeseredvén, Holott az
anya kívánja vala ő szent fiáért megholtát, És a fiú az
anyjának keserűségén megkeseredvén nagy édesdeden
könyörgeti vala az ő szülőjét, és lelki vígasztalással
konzolálja és gyámolítja vala őtet, Azért ha az időben
ott-lettél volna nem nézhetted volna, Avagy ha láttad
volna, sem hallgathattad volna ez nagy keserűséget,
Azért íme, ennek-utána mikoron én szent fiamnak szent
lelke tőle eltávozott volna és mikoron immár a keresztfáról
az ő szent testét le-vennéjek Ó mely keserű sírásokkal
az ő szent testet csókolgatom vala, és mely keserű könny-
hullásokkal a keresztfáról alá-függő ő szent karjait
az én nyakamhoz szorítom vala, És az én szerető szülöttem
fiamnak ő megholt szent testét az én anyai kebelemben
és ölemben szorítom vala, és az anyai szeretettel őtet hozzám
ölelem vala, Óhajtok és sírok vala, és keserű könny-
hullatásommal az én megholt fiamnak orcáját mosom
vala, És az ő véres sebeit mosom vala én szemeimnek
keserű könnyhullatásával, Óh nagy csoda íme az én
szívemnek életét és az én szememnek világát nézem
vala, és íme megholt vala, Íme nézek, és tekintek vala
kétfelé, ismét nézem vala őtet, Íme, sem szózat, sem
érzékenység nem vala őbenne, Szólok vala neki, Óhajtok
vala szívem szakadván, és sírok vala, Ime előttem állnak
vala, kik az én drágalátos kincsemet, és az én szerető
szülöttemet, szent fiamnak ő megholt szent testét éntőlem
elveszik vala, és el akarják vala temetni, Óh tehát óhajtok
és sírok vala, és nagy szóval jajgatok vala, Ó az én
szívem retteg és meghasad vala, mikoron látom vala, hogy
az én szerető szülöttem fiamnak ő megholt szent testét, kit
én anyai kebelemben szorítottam vala, tőlem el akarják vala
venni, És Íme az én könnyes orcámat szorítom vala az a ő
orcájához és gyakorlatosan az ő orcáját szorítom vala az én
kezem közé, Oly mely keservesen nézem vala, Oly mely keserű
sírást, óhajtást és fohászkodásokat teszek vala, és mely nagy
keserűséggel tehát valék betelvén, Mert íme, nem vala
oly ember, hogy ki engemet megkeseredett anyát lát vala,
és velem egyetemben nem kesereg vala, És hozzám képest
nem sír vala, és íme, mikoron az én szererő szülöttömet
eltemették volna, Óh mely keserű sírással tőle elválám,
és mely nagy keserűséggel engemet haza-visznek, De maga
aztán az a feltámadásainak idején mikoron látám a nagy
dicsőségbe teljességgel való megvígasztalást és megkonzolálást
vevék, Mert akkoron való keserűségemnek bánalja fordula
lelki vígasságomnak örömére; Íme eddiglen az Szűz
Máriának önnön szava, és ő mondása, No azért mi, kik ezt
hallók sírás nélkűl nem tűrhetjük, és nem hallgathatjuk,
Azért szól tennen nyelveddel Szűz Anya Mária, mert
a mi keserűségünknek buzgósága kényszerít vala egyben
keseregnünk, És eme számtalan könnyhullatásnak bősége
kikben Ó kegyességes Szűz Anya Mária teveled kesergünk
szívünk szakadtával, Óh ki igen megkeményűlt szív az, hogy
ki szíve szakadván te veled egyben nem kesereg, Óh ki igen
gonoszúl meg-száradott és aszott szemek azok, kik látnak
tégedet sírásodba, veled egyetemben nem sírnak és könnyet
nem hullatnak, Avagy nem hullathatnak, Óh ki igen
meghidegűlt szív aki ezekből nem óhajt és nem fohászkodik,
Ó kegyes Anya Mária hasadna meg veled-egyetemben az én
szívem, és minden tetemem veled egyben keseregne, Óh áldott
szent kezek, karok, hogy kikben nyúgodott az én szeretőm
és látom nyúgodni áldott Jézust, Ó rózsaszínnel tündöklő
anyai piros szép orcák, Óh kegyes szűznek anyai édes kebele,
holott én testi szememmel látom, látom az én-kegyes uramat és
királyomat a nagy keserű kínban megfáradván nyúgodni,
Óh édes édes édes emlők óh édes szűz emlők melyeket szopta
és emte vala az áldott Jézus Krisztus, óh édes emlők violákból
kötött tiszta kévék, óh édes emlők jácintokból kötött teljes kévék,
Óh édes emlők kik soha el nem száradtanak és meg nem csomosódnak
vala, nárciszok illatos csokrai, szűz pázsiton ugráló két göndör szűz
báránykák, óh édes emlők ti szűzi liliomtenger két fehér
cethalai, világító szöszös birsalmák óh édes emlők kik emtettétek
és szoptattátok vala a kisded Jézust világnak urát a
megváltás gazdag kertjének kövér csigabigái óh pici tőgyek, csöcsöcskék,
pici csecsek pici emlők piciny keblek, isten virágoskertjének
liliomai rózsái és orgonái, a megváltás báránymezejének kisded
pihés fénylő jáspis-templomai egyedűl maradván a tűzlő virágos
örök mezőben, óh kegyes és felséges szűznek világló emlői,
havas mezőben üldögélő két fehér medvécskék Óh édes
emlők ti Salamon templomudvarának két fehér elefánti,
elefántcsont kápolnácskák a Kegyes Szűz Anya Mária virágos
csillagos szíve fölött, örökkön való szeplőtelen kócsagtojások,
Óh édes édes Szűz Anyai emlők ti rózsaszín bársony harangocskák
kövér kristály-angyalocskák édes illatokkal áradozó liliom-
mezők fölött csüggvén vala, ti tiszta mézzel és tejjel
Avagy a teljes örök élettel gazdag és bőségesen bugyorgó édes
liliom-kutacskák, ti két szelíd és jámbor tehenecskék, örök
élettel teljes Avagy tejjel csöpögő megváltó itallal bőségesen
gazdag vadrózsa-kévék, ti örök pusztaságnak ringó és fehér
teve-kancái, bőséggel és zsírossággal gazdagsággal való Nílusi
víznek mosolygó vizilovai fehér orrszarvú-állatok avagy
orrszarvú-nők nárcisz-mezőben pihenő két nyugodalma, pézsmatulok-borjak,
boldog delfin-halak teljes tengerben, Avagy a mindenható
örökkévalóság anyjának testének liliom-tengerében, Óh emlők
Salamon kertjének virág-mezejének hattyúi, pávái, pelikáni,
fénylő hold-golyók teljes nap-csillagok az Örök Élet Örök Egében,
díszlő tenger csillogó Avagy morajló habjának örökséges sziréni
Avagy a rózsa színű tengeri mohának két teknősbékái emlők
virágzó rózsai-állatok Avagy méltán büszke és délceg tengeri csikócskák,
Óh édes édes édes emlők, az örök életet szoptató és emtető édes
emlők, nárcisz-sivatagnak és jácint-sivatagnak mályvapettyes vadszamár-kancái,
eres cukordinnyék rózsaszínnel mohos viaszkos vadrózsa-bogyók,
ti tejnek és méznek dagadt selyemsátori örök élet fénylő buboréki
Óh emlők emlők édes emlők óh édes emlők a Szűz Anya Mária
habos szűz kalásztengerének aranypettyes és tűzszeplős nősténycsikói, kövér vadlúd-
tojások, háborítatlan szőlőskert dagadt szőlőfürtjei a megvélhetetlenség és meg-
foghatatlanság fehér bivaly-asszonykái, kemény körték, százszorszép-csillagok
Óh rengő szűzi tevetőgyek, szamártőgyek, szarvastőgyek, bálnatőgyek, zsiráftőgyek, a Szűz Anya
testének rózsai hattyúi tengerének habosan fickándozó kövér bálnái,
rózsai színű lammantinjai, dugong-asszonyi narvál-kancái, habosan
henytergő rozmár-asszonyai fehér fóka-lányai dagadt liliomhabos
tengeri tehenei, Óh édes Szűz Anyai emlők puszta fehér rózsasivatagnak
eleven boldog bálványszobrai, forró jégmezőnek boldog jegesmedve-szűzei
Óh emlők édes kicsi emlők a mindenható örök isten édes Anyjának Szűz Máriának
testének avagy a szűz liliomerdőnek kapaszkodó két rózsaszín majmocskái,
Salamon király oltárának aranyszőrrózsa-páviánkutyái, kövér
bíbor selyemmajom-kancái aranyrózsa-fejű fehér mohamajom-nőstényi
fényes csillagmezőben világító liliomtengerben ugráló két fehér nyulacskák,
Óh, emlők emlők édes emlők rózsakoporsón örök koponyácskák
Óh emlők rózsatengerben ringó fehér tapír-emsék Medúzácskák
eres és szikrázó örök kristálygolyók örökélettel-bugyogó kristály-
korsócskák, örökélet-kutacskák isten anyja Mária kegyességes
Szűz Anya áldott anyai tejével töltött habzó hordócskák, az
édes Szűz Anya Mária csillagos ravatal-testének rózsakoporsócskái
lángoló faggyúgyertyái a szűz magzatot szűzen hordozó
Szűz-Anya emlői édes liliom mezőben ugrándozó kecskegidácska
ikrek, örökké világító lámpácskák, iker napocskák,
játszadozó és fickándozó liliom-csengőcskék az örök szűzesség
liliom mezejében bámuldozó vemhes szamaracskák, ugrándozó
kövér gödölyécskék Szűz Anyának tejjel teljes Avagy
tejes-mézű csillagai árvák maradván vala Óh nemes
aranyos nyúgodalom, minden királyi székeknek fölötte
választott mindez óráiglan szeplőtelen tisztaságba megtartott,
hogy viselje életnek és földnek, mennynek szerzőjét
élettől elszakadván, De magam mit mondjak, Íme immár
kegyességes Anya mostan én te-előtted szívem-szakadván
könny keserű hullatván hanyatt-homlok a földre
leesvén kérlek és isteni erősségben bízván oly mely
kénytelenítlek tégedet, hogy a te drágalátos nemes kincsedet,
az én szerető uramat, és királyomat, ki én-érettem a nagy
kínt és szörnyű halált szenvedte Azon színben személyben,
hervadatosságban melyben a keresztfa alatt a te anyai
öledben a megholt testet keserű sírással be-szorítottad
vala, kit lelki szememmel gondolván mostan én csak
meg sem vélhetek, Engedjed és adjad nekem testi szememmel
látnom, hogy az ő keserű kínszenvedése látván én sírhassak,
és könyörűlhessek őrajta, Úgyhogy, Mely keserűséget az
időben engedtek vala adatni test szerint teneked, miként
kegyes Anyának, Avagy csak hogy lélek szerint, és emlékezet
szerint engedtessék látnom, kérlek adjad meg énnekem
én üdvözítőmet, Engedjed nekem kit én szeretek, Mert
semmiképpen immár tovább nem várhatom, Azért óh én
szerető lelkem vegyed el mostan a te szeretődtől az
szeretetnek nagy voltát, És az szeretetről adj hálát neki,
és vele egyetemben való kesergést, Óh én édes szeretőm, és
én üdvözítőm és megváltóm, Én szeretőm, és én lelkemnek
dicsősége, Íme mostan én mindenektől én tehetségem
szerint és mind én lelkem ereje szerint el vagyok szakadva,
És mind én lelkemnek buzgóságos szeretetével te-hozzád
fordulok, és térek, Tégedet nagy szeretettel nézlek!
És áradott vala és zúgott vala és hömpölygött vala a jaj, az
ének, a zsoltár, hömpölygött vala, mint a megváltó-vízözön,
hömpölygött vala, mint rózsa-lángolás, mint Krisztus tiszta vére,
és zuhogott vala, mint az öt sebekből patakzó örök vérözön,
rózsafüsttel és rózsatűzzel áradott vala a Mindenség szent szívéből
és beszélt vala a Csöndnek kő-harangok, moha-harangok, mályva-
harangok, liliom-harangok, vérbársony-harangok, deszka-
harangok, kristály-harangok, csont-harangok, hártya-harangok
együtt-hangzó beszédivel, és fekete taréjokkal zúgott, piros
tajték-mámorral hömpölygött és véres áhítattal habzott az ősi
tiszta jaj, a mérhetetlen halottas-ének, a diadalmas emlő-zsoltár
a ragyogó ragyogó tiszta Skeleton körűl, amely ott feküdt az
óriás mohakorong-térség közepén vad és vak összenövéseit, komor
kiágazásait, bonyolúlt szerkezetét mutatva, kőszitabuborék-
sisakos különös-különös ember-koponyával. És a létben semmi
mocorgás. Aztán lassan köréje gyűlnek az állatok, a madarak, a
férgek, köréje gyűlnek a bogarak, lepkék, darazsak, denevérek,
köréje gyűlnek a medvék, majmok, rókák, rákok, vakondok,
köréje gyűlnek a harkályok, varjúk, rigók, keselyűk, seregélyek,
köréje gyűlnek a kukacok, hernyók, gyíkok, csigák, poloskák,
köréje gyűlnek a sasok, fecskék, békák, varangyok, tetvek, hangyák,
köréje gyűlnek a szarvasbogarak, kőrisbogarak, dongók, legyek,
köréje gyűlnek az egerek, patkányok, teknőcök, pockok, menyétek,
köréje gyűlnek a szarvasok, nyulak, őzek, baglyok, pacsirták,
köréje gyűlnek a barázdabillegetők, földigiliszták, sáskák, pókok,
köréje gyűlnek a farkasok, vaddisznók, sündisznók, öves-állatok,
köréje gyűlnek a kabócák, méhecskék, szitakötök, szalamandrák,
köréje gyűlnek mind a földben-lakó, földet-tipró, víz-reményű
állatok, a szárnyatlan és a szárnyas állatok, a hártyásak, a
bundásak, a szőrösek, a pikkelyesek, a tollasak, a szaru-kérgesek,
a selyemgumibőr-bevonatúak, a nyílott-testűek, a zárt-vérrendszerűek,
köréje gyűlnek a külső-vázasok és a belső-vázasok, köréje
gyűlnek mind a földi, a vizi, a légi állatok, nagy izzó
gyűrűkben mind az emlősök, a hímek, nőstények, emsék, bikák, kanok,
a tyúkok, a bakok, csődörök, kancák, a tojók, az ellők, a szoptatók,
a magzatburkosak, a rózsaszivacs-csöcsösek, köréje gyűlnek s nagy izzó
gyűrűkben, karikákban és koszorúkban állnak, lebegnek,
ülnek, toporognak, lihegnek, bámészkodnak körülötte,
míg eljöve megint az isten-árnyékú lila délután, míg eljöve
megint a bíbor, a lila, a kép, a véralvadék, az arany-izzadás,
a márvány-mályva, zománc-kocka, kristálykocka alkonyi építkezés,
míg eljöve a bársonykocka, mohakocka, penész-kocka alkony-
utáni csönd beépítés, köréje gyűlnek a különös-különös
keverék-állatok, keverék-vadak, a gyíklegyek, a pókkutyák,
szalamandra-baglyok, denevér-szöcskék, légyfejű gyíkok, kék-
pettyes lepkesündisznók, rózsaszín pávamalacok, rókaskorpiók,
köréje gyűlnek a majomlepkék, szitakötővarangyok, százlábú-
hattyúk, kócsag-menyétek, a hőscincér-fejű kacsák, kígyósasok,
köréje gyűlnek az imádkozósáska-csigabiga-szitakötők, a
medvepillangók, medvegyíkok, medvevarangyok, medve-griffek,
köréje gyűlnek a bogárhalak, szarvasbogár-teknősök, darázs-csókák,
sziréngőte-kabócák, a hódkeselyűk, a mókus-harmatlegyek,
a patkánycinkék, a vadmacskagémek, a méhecske-giliszták, a
madárkígyók, a kisemlős-rovarok, a rágcsáló-tücskök, az
emlős-lepkék, a szivacsállat-vizibogár-keverékek, köréje gyűlnek
mind az összenőttek, egymáshoz-ragadtak, egymásból-kibújtak,
egymásba-forrtak, egymással-boldogtalanok, köréje gyűltek mind a részleteikben-
összekevertek, a véletlenek, az álmok, az átkok, látomások, bűnök,
csodák, köréje gyűltek rengő, bozsgó, lüktet, izzó koszorúkban,
gyűrűkben, karikákban és övekben lebegve, ülve, bámészkodva,
figyelve, köréje gyűltek a tiszta állatokkal, tiszta madarakkal,
tiszta vadakkal összekeveredve, szelíden egymást nyomva, löködve,
böködve, döfködve, kaparászva, köréje gyűltek a látók és
a vakok, az egyetlen-szeműek, a szemkoponya-fejűek, a szemgolyósok, a
sokszeműek, a pont-szeműek, a visszafejlődött-szervűek, a
szem-nélküliek, az egy-fejűek, a több-fejűek, a fej-
nélküliek, a szárnyasok, szárnyatlanok, a páncélosak, puhák,
köréje gyűltek bámészkodva, ásítozva, fújtatva, bogarászva,
köréje gyűltek tolongva és szorongva óriás mohás-pihés-pikkelyes-mirigyes-
hártyás-páncélos-kőzetes-kocsonyás-gumiselymes-szőrös koszorúkban,
óriás dermeteg koszurúkban bámészkodván és figyelvén, míg
eljöve megint a fekete pamut-szárnyú este, míg eljöve megint
az árva este, az árva árva este s a kékbársony-hajú Mindenség
kimutatja tűz-csecseit, és kristálytűz-emlőit bőséggel mutatja,
míg az Egy-csecs-állat, a Hold, az árva árva foszfor-golyó
lassan az égbolt közepére mászik, s behinti gazdag fénylő tejével
a lüktető, magányos természetet, hogy fénylenek vala az árnyak
fehér lapokkal, fehér sejtekkel és fehér erezettel, hogy izzanak
vala a dolgok, a formák, a testek hideg csönddel és hideg lehelettel,
hogy ragyognak vala a szemek, szemgolyók, szem-pöttyök,
szem-mozaik-kupolák, kocsonyahólyagok, bársony-buborékok
az óriás titkos titokzatos csontváz körűl, mint a csillaguk, mert
a Hold hideg tüzére visszaragyognak ősi tűzzel, s a foszforosan
fénylő titkos, titokzatos Óriás-Skeleton körűl tűzgyűrűk,
tűzkoszorúk, csillagkoszorúk, láng-koronák, égitest-övek,
égő kristály-abroncsok gyűrűznek és sokasodván lángolnak
vala az éjszakában. És mikoron a végtelen jaj, a véghetetlen
vérző ének-kiáltás, a tejjel, avagy örök mézzel csöpögő és
duzzadó végtelen és árva és könnyes és irgalmat-esdő és
föltámadást-kiáltó fénylő, tajtékzó, térző, habzó, szent
megváltást-áhítozó emlő-zsoltár hirtelen megszakadt,
mintha-szíve-szakadván az irgalomért esdeklő árva ember
arccal a halálra zuhan, és karjait szétveti az árva földön,
és meghidegűlt arcát a földbe mártja, a földbe, a földbe, a földbe,
a mondhatatlan földbe, amely mindeneket és mindenkit
magába szótlan visszafogad, a földbe, a földbe, a gyönyörű földbe,
a Küldő-Anyába, a visszaváró Földbe, a tenyésző tiszta Földbe,
igen, mikor a kő-harangok, hártya-harangok, deszka-harangok,
kristályharangok, moha-harangok, penész-harangok, mályva-harangok,
vérbársony-harangok, liliom-harangok véres és könnyes mámorral
egybe-szőtt irgalmatlan és véres és fekete beszéde megszakadt,
nagy zúgással és nagy roppanással megindúlt a holdfényes
növényzet a titkos titokzatos óriás Keverék-csontváz felé,
nagy szőrös indák kúsztak, cserép-bőrű gyökerek tekeregve
másztak, szőr-szalagok, szőrös növénypamut-kötelek, pihés
gyökér-hömpölygések vonaglottak és áradtak foszforos tajték-
kötegekben az Embersárkánygyík szikrázó hatalmas csontváza
felé, a moha-korona-tér óriás csönd-gyűrűjét betörve, átfúrva,
ledöntve és magukba-göngyölgetve, bokrok, fák, cserjék, virágok,
füvek nagy szagos növény-léptekkel mentek vala a csontok
felé, a tiszta tiszta csontok felé, kalászok, levelek, lombok,
növényi csáp-kötegek sarjadtak, lobogtak, lángoltak, forrtak
foszforosan és fekete tajték-özönnel, aztán az óriás izzó
csontvázhoz érvén a csontok likai, rései, ablakai, ajtói, üregei, habjai
között a csontvázba bemásztak, a csontokat a kacsok, levelek,
gyökerek, indák, növénypamut-kötelek, növényszőr-istrángok,
növénykocsonya-fonalak, kemény gyökércérna-gomolygások
betekerték, körűlfonták, begöngyölték lázasan csavarodva
és evickélve és bolyongva, az óriás csontvázbelsőt zöld köteleikkel
összevissza fonva, mintha óriás növény-pók szőné be csönd-
belsejét zöld háló-rengetegével, zöld izzó üvegháló-kötegek,
növényi kristályrács-tömegek épűltek, hulltak és vonaglottak
a csontokban, a csontokon, a csontváz belsejében, a velőüregekben,
a szivacsos csontállomány szivacs-likaiban, buborék-üstjeiben
apró növényszivacs-tapadókorongokkal, növény-piócaszáj-recelencsékkel,
érküllős tapadókerekekkel ragadva a csontkülső és a csontbelső
falára, sejtjeire és lemezeire, hártyáira, pilléreire, küllőire,
csonttű-kévéire és csontgerenda-legyezőire, növénykristály-kalászok,
levelek, virágok, szőrök, indák, szárak, csészék, párták, cimpák,
törzsek, ágak sarjadtak, növekedtek, göngyölögtek és tekeregtek
lüktetve, füstölögve, lángolva, ropogva, bugyogva, reszketve
a csontban és a csonton, mohák, penészek, szőrök, növénypikkelyek,
lencsék, kásák, hártyák, erek, pihék kövéren sokasodva és egymásra-
tajtékozva izzottak a foszfor-álmú éjszakában. És a csontvázat
magukba temették és a csontvázat szívükbe rejtették. És
mire eljöve vala újra a Hajnal, a Rózsa-isten, a Rózsaláng-
istencsődör s rózsa-lépteivel a Földet bejárta, s rózsa-szemével a Földet
vigyázza, és rózsa-ujjaival a zöld kristály-kalászokat kiegyenesíti, virágok
kék szirom-erét lágyan megnyomkodja, a levelek pórus-szőrkútjait megigazítja,
madarak tollát puhán letörli, bogarak pórusos páncélhátát bedörzsöli
viaszos fénnyel, szitakötők szemét kristályreszelővel kicsiszolja,
a békák, gőték mirigycsillag, kocsonyakoporsó testébe, mirigyük,
kocsonyájuk éji hidegébe kristályláng-ragyogást fúj,
pókok szőr-buborék hátáról a harmatot letörli, gyíkok pikkelyernyő-
szemhéját megnedvesíti nyállal, a sáskahang-reszelők recéit kiélesíti,
a kitinlécek és kitinvályuk fürészporát rózsa-szájával elfújja,
baglyok szőr-rózsa-szempilláját rózsaszín ujja-bögyével lágyan megigazítja,
és rózsa-ujja rózsahegyével a bogarak mirigy-lámpáinak éji kormát
letörli, a csillagkoszorú-alakú potroh-mirigykorona-lámpát, a mélytengeri
halak, rákok hideg mirigyfény-lámpáit, mirigyfürt, mirigykoszorú szemtasak-lámpáit,
kocsonya-korona-lámpáit, pontsor-lámpáit, mirigyrózsakoszorú-lámpáit, szakáll-
lámpáit, szájöböl-lámpáit, gerinc-mirigypettysorlámpáit, bóbita-lámpáit, a
szőrös bogár-mellkasba, fekete páncél-pórus-mellvértű rovar-szügyébe
épített rózsamirigy-lámpást, bogarak csáptolla kitincsigolya-gerincébe,
bogarak szőrcsillag-orrlikú kitin-álarca homlokába, gumigégéje alá,
bogarak felső-combja üveg-sonkáiba, bogarak zöld csontgolyós csontváz-
térdébe, bogarak tüske-taréjos alsó-lábszára csontváz-porcelánjába épített
rózsazöld, rózsakék, rózsapiros mirigyfürt-lámpáit, mirigydob-lámpáit
kifényesíti, halak pikkelyeit finom zománccal keményíti, kristálytüske-
bordás uszonyuk fehér-rózsaszín-kék-aranypettyeit belső fénnyel világítja,
emlősök szemgolyóiról az álomfátylat, a bánatot rózsásan lefújja,
medvék, rókák, tevék, tehenek, nyulak, fekete szivacs-köcsög
orrlikát hártyásan bugyborgó hajnali mézzel bekeni, hernyók kék-lila-
piros-fekete kristályszőrcsillagos gumirózsa-lábcsöcseit fölfújja
erővel, s piros korall-rózsa, szőrcsillagrózsa taréj-sörényét keményre
izgatja, s a halottak földben-didergő nehéz csontjaira rózsaszín
lángot fúj, rózsa-szíve forró irgalmát lövelli a didergő csontokra,
és eligazít minden dolgokat, megnézi a földben a kristályokat, a víz
ereit, a sose-hervadó mérhetetlen tűzkocsonya-rózsát, a Föld-Apa-Anya
őstűz-szívét, a láng-kocsonyásat, megnézi az állatokban a csontokat, s az
állatok, rovarok, pondrók, férgek, madarak, hüllők, kétéltűek, egysejtűek
szívét rózsa-ujja rózsaszirom-recebögyével kicsit megpöccintve gyorsabbra
ingerli, s a vérpályák lüktető, boldog tűz-koszorúiba tiszta oxigént fúj,
s boldogan fölgerjeszti a zöld, kék, sárga, fekete, lila, piros, narancsszínű,
rózsaszín rovar-vér, a bíbor és kékfekete és rózsalila állatvér, madárvér
kemény lobogását, zárt suhogását, selyem-örvényeit és nehéz kocsonya-
áradását, s a zöld csobogással, növénykristály érfonat-hömpölygéssel,
zöld növényláng-lobogással beszőtt növényi sejtek zöld koponya-csönd-
üregeiben üldögélő, finom zöld párapikkely-hegedűk nyakára, csönd-
csigatekervény-fejére állukat hajtó zöld pikkely-angyalok pikkely-szárnyát
pikkely-kezét és pikkely-arcát megtisztítja a némaság szőrös dérhártyáitól,
s a virágok kemény szívére ejti tiszta, mézes nyála hideg csöppjeit,
s a bibéket földuzzasztja kövér keményre, s a porzókat megkeményíti,
s a szirom-erek növényi lankadását kristályos-keményre szólítja,
s a rovarok, méhek, darazsak, lepkék, molyok, pókok szaglószerveiből,
szőr-kürtjeiből, szőr-kelyheiből, szőr-serlegeiből az éji álom nehéz
homályát kifújja, mint a láztalan ködöt, s a körmöket, karmokat,
szőröket, pikkelyeket, mirigyeket, hajakat, hajzatokat, hámokat, szöveteket
fölszólítja a szent növekedésre, szent gyarapodásra, szent vastagodásra,
s fölszólítja a csontokat is, a kérgeket, a héjakat, páncélokat, kitin-álmokat
is a növekedésre, s a pórusokat, likacsokat, porózus hártyákat, héjazatokat
a szennytől, ragacstól, hártya-homálytól, lepedék-kásától megtisztítja,
s a tojások pórusait rózsakristály-tűvel kitisztogatja, hogy könnyebb legyen
és tisztább legyen a kemény burkokba gyömöszölt embriók, magzatok
levegő-cseréje, s fölszólítja a holtakat, hullákat, halottakat, dögöket,
tetemeket a boldog rothadásra, erjedésre, lángolásra, füstölgésre, bomlásra,
gázbuborék-virágzásra, s kiszólítja a holtakból az Émelygés Angyalait,
s a méhekbe, ivar-kutakba, petefészkekbe, hüvelyekbe, rovar-herékbe, kan-
tojásokba, csődör-almákba, bogár-herezsákokba, bika-tökökbe, nőstény-
barlangokba, hím-vérszivacszsákokba, hermafrodita-szerelemszervekbe új
erőt ad és új szerelmet, új párzó-anyagot, új fönnmaradás-lángot, új hitet,
új halál-gerjedelmet, új habzást, új virágzást, új gyötrelmet és új magányt,
s az emlőket, csöcsöket, tőgyeket, csecseket, bimbókat szőrös húsrózsa-rügyeket
földuzzasztja és megkeményíti és megtölti tiszta tiszta tejjel, s a
tejmirigyeket, kövér tejmirigy-fákat, tejmirigy-lombokat erjedni, dagadni,
dolgozni hívja és termelni tanítja, s a tejben a zsírt, a cukrot szaporítja,
s a vérmoha-vérháló szűzhártyák holdsarlós, korongos, kockás, háromszög-
ablakú, lándzsaék-pupillájú szövetét keményre kifeszíti, s a szemgolyók
kocsonyás vizét, eleven üveganyagát, érbokrait, hártyáit, érláng-
robbanás íriszét rózsa-áhítatával átragyogja, s a szemgolyók
pupilla-ablakán rózsa-nézéssel benéz, s a szemgolyók ereit keményre
gyúrja, a szempilla-szőrszárnyak rózsacsöcsök-tövéből a hajnali tiszta
taknyot, kitörli rózsa-ujja rózsa-szavával, és tiszta, tiszta rózsaláng-
tekintetével a fölmagzottak, terhesek, földagadtak, magzattal-megerjedettek
hasába néz, s nézi nézi szent rózsa-láng-szigorral és rózsatűz-
szerelemmel az anyahasak dagadt, boldog rózsamirigy-tojásait,
a rózsamirigy-koszorús vérháló-gömb-tojásokat, a lüktető, áttetsző, eres
magzatburkokat, a rózsaszínnel átragyogó magzatvizet nézi, rózsa-
szíve rózsa-tüzétől, rózsa-rajongásától átvilágított magzatvizet
nézi, s a benne lebegő kicsinyeket, az embriókat, magzatokat,
ébrényeket, kezdeteket, kocsonyatűz-csomókat, bimbós, rügyes indulásokat,
a kétéltűekben, a csigákban, az emlősökben, a rózsabuborék-hasú
anyákban, medvékben, az elefántban, a vizilóban, orrszarvúban, zsiráfban,
zebra-anyában, kenguruban, sündisznóban, vaddisznó-asszonyban
és mind a boldog anyákban, nézi a rózsatűz-magzatvízben eres
szivárvány-kocsonyakötélen lógó magzatokat, a csavart kocsonya-
dinnyeszáron csüngő embriókat, kezdeteket és álmokat, ahogy össze-
kuporodva és összecsavarodva, egymásra-hajtogatott lábakkal, kezekkel,
óriás áttetsző üvegfejekkel, óriás kék kocsonyakehely-szemekkel lebegnek,
mint vérerekkel beszőtt üveg-gyümölcsök, rózsalárvák, rózsa-kaméleonok,
magzatvázasan, magzatgyapjasan, rózsakörmösen, rózsapatásan, rózsakarmosan,
s kezüket picit megigazítja, tarkójukat picit megnyomkodja, lábukat picit
meglobogtatja, szájukat kicsücsöríti, vesszőjüket, vagináikat megpelyhezi
gyönge szőrrel, szempilláikat kicsit kihúzza a rózsamirigy-csészetokból,
nézi őket, az ámúlva növekedőket, ahogy ürítenek, kortyolnak, isznak,
ahogy forognak, csavarodnak, rúgdalnak, kocsony-szőrfonállal
összevarrt óriás rózsamirigy-buborék szemhéjukat a szemgolyó-düllesztéssel
feszegetik, ahogy szemük rózsatakony-csillagát nyitogatják, s fölszólítja
a boldog növekedésre a szemgolyókat, heréket, szemserleg-kezdeteket,
péniszeket, ujjléceket, lábbimbó-kezdeteket, a csontocskákat, hámokat,
a vaginákat, klitoriszokat, hymeneket, ajkakat, méheket, belső-
szerveket, a szíveket, agyakat, rózsakocsonya agykoponya-lángokat, a
szőröket, húslángokat, mirigyeket, látó-halló-szagló-tapintó-ízlelőszerveket,
s a bábokba, lárvákba, petékbe is benéz rózsatűz-akaratával, s megnézi
szépen növekszenek-e odabent a vérerekkel beszőtt kocsonya-golyó-magányban
az üveg-alakzat-embriók, az üveg-látomás-magzatok, s a tojások forró élet-
kásájába is benéz, hogy a tojásban-növekedők magányát rózsa-csókkal
föloldja, s új erőt ad a szülőanyáknak, s új hitet az új halálra-készülőknek,
mire eljöve újra a Rózsacsődör-isten, a Hajnal, csak a virágzó harmatos
növényzet vala a csontváz helyén, és a moha-korona-tér helyén
vala párolgó harmatos növénykoporsó, párolgó harmatos virág-rengeteg.
És köztük és bennük és fölöttük és rajtuk a boldog-boldogtalan
állatok hajnali világa, hajnali álom, hajnali zengés, hajnali csönd.
És ha egyszer idegen csillagról ideszáll majd egy másfajta ember,
valami emberebb-szívű lény, s a növénykoporsóban nyugvó
csontvázat megtalálja, kérdezvén növényt, állatot, virágot, férget,
madarat, bogarat, mert beszélni tud vala minden létezővel, mint
Ferenc, az assisi, azt mondják majd neki, az űr tisztúltabb
Vándorának, azt mondják majd neki boldogan köréje gyűlvén és
kórusban felelvén a kövek, kristályok, égitestek, vizek, szelek,
növények, állatok, bogarak, madarak, férgek, virágok, azt mondják majd
neki zengő kórusban felelvén: Született, élt, meghalt, gyorsabban
mint a harmat, gyorsabban, mint a pára, nem tudjuk ki
küldte, nem tudjuk ki szűlte, nem tudjuk miért élt, nem tudjuk
mit akart, itt zabált, itt vartyogott, itt jajgatott, itt vándorolt,
halála ősoka talán a Reménytelenség, talán a Kétségbeesés volt!

 

 

 

A kiválásról és a feladatról

 

 

 

 

Alig múlt két hete, hogy levelet kaptam Franciaországból egy festőtől,
barátomtól, gyermekkorom, kamaszkorom és ifjúkorom mesterétől és bűvöletétől:
Hantai Simontól. Attól a festőtől, akit a világ mai művészi mámorosságában,
ingerűltség-örvényeiben, vérpettyes dühkitöréseiben, fekete hörgéseiben,
csődör-szagú és kanca-szagú bíborlásaiban, ánusz-gyűrű-és-kloáka-kehely-
csillogásában, mozgó, zenélő, pillogató, pislogó, víjjogó, földagadó, önmagából-
kizuhanó, békaszemgolyóként-dülledő, a kaméleon agyagfonadékkosár-
szemgolyó-bőrkorsójaként-forgó, csápjaival emeletes póklábakként kaszáló,
defekáló, az üreges viaszkoponyában agyvelő helyett kis gumibáb-emberkék
csomóját rejtegető, Krisztus szögeiként meredő, gipszes, gumihártyás, mohás,
zsákszövetes, fémforgács-rózsás, drótszál-csontgerendázatos, porcelános,
üvegbuborékos, viaszgyertyás, kötél-magányos, növény-szigorúságú, állat-
szőrrel-beborított, pettyes párducprémmel és ezüstmoha nyúlbőrrel felöltöztetett,
kitömött, üvegszemű, barna pikkelygatyás, faháncs-csizmás madarak dermedt
diadalmával beültetett, madár-csontvázakkal és állatcsontvázakkal korall-
mészcső-ágakkal, szines csigahéjakkal és kő-penészes kagyló-kőlegyezőkkel
teleragasztott tárgy-halmazában és dolog-halmazában a legtisztábbnak tartok,
attól a festőtől, aki ebben a művészetében démonian fölgerjedt világban a
közönyt, a hisztériát, a gőgöt, az unalmat, a lét-depressziót, a restséget,
tunyaságot, butaságot, beleegyezést és eltűrést, gonoszságot, gyilkolásra-fölhízlalt
hatalmat, rossz szédületeket és hamis hiteket, önámításokat és önhittségeket
mohó, nyúlványaival áramló és lényével pöfögve, buborékozva és gőzölögve
áradó óriás sejthalmaz-állatként bezabálni-kész, belsejébe-inni-és-gyűrni-
kész, magába-gyömöszölni-kész, és egyetlenségéből kiüríteni-kész művészi
erjedésben és gyönyörű elemi erjedtségében hitem és ismeretem szerint
a legtisztább, leggyötrelmesebb, legmagányosabb, és leggyötrődőbb. Hitem
szerint annyira, hogy csak óriás-kortársához: az árva, önmagát-csontig-
lefosztó, a természet kérgeit, háncsait, bőreit, hártyáit, kagylóhéjait, virágzás-
cafatjait kegyetlenűl letépő, fölöslegeit zordan lehasító, mint a halál csontváz-
önmagáról a húst, hatalmas ujjaival gyötrelmesen lecsipegető, az egyszeri,
az állandó, a biztos lényegit kereső Giacomettihez hasonlítható. Levelében egy
színes fényképet is küldött barátom. A fényképen műterme (amit csak a
felső sarok három-ágú fehérsége jelez), lazán kiterített, könnyedén a falra-
akasztott, gyűrődéseikkel és redőzetükkel egymásra-omló színes vásznak
hatalmas-méretű tömege borítja a mennyezetig és a szem ütköző-pontjáig
az egész fénykép-teret. Mintha egyetlen óriás szines kristály-halmaz ragyogna
bíboraival, kékjeivel, feketéivel, narancs-sárgáival, szögeivel, éleivel, üveg-
csokraival, szakadékaival, hasábjaival és szeleteivel. Csak nehéz szívemre és
arany-uszályú őszi tűnődésemre vethet kristály-árnyékot levelének tartalma,
két sorát mégis fölidézem most, föltépve magányunk burkát, mert a
művészi teremtés lényegét, a teremtő akarat legfontosabbját, a művészi
megvalósulás, a kiváltódás és kiválás értelmét mondta ki ezzel, a minden-
teremtő-akaratra-érvényeset, a mindnyájunk-teremtő-vágyának figyelmeztetését
és rettenetét, mintegy fordítva, a művészi teremtés egyetlen lényegét, lehetőségét
és föladatát. (Mintha egy földuzzadt és önmagával kifordított mélytengeri
lény belsejével: erezetével, mirigyeivel és belső szervei eres hártyavonaglásával,
nyálkás és fodros lüktetésével magyarázná eredendő állapota célját.) Azt írja:
Hónapok óta dolgoztam most, de egyelőre semmisem jött létre, ami a fehér vászon előtt
megállná a helyét. És a fénykép hátúlján: Nem maradt belőle talán semmi. Igen,
mert a kiválasztásra-készülődő, az emberkéztől-háborítatlan, az önmagában-
való, az így tiszta anyag, a zárt anyag-tömb a minden-együtt, a minden
lehetőség együtt, az általános megvalósulás, amely az egyszerit várja, a soha-
többé-másat, ha lemállanak róla majd a kegyetlen fölösleg héjai, zsírjai és
rostjai. A fehér, szürke, szikrázó, sárga fém-szerkezetű anyag a lét önmagában-
való erkölcse és felelőssége, nemcsak a lét anyaga, amelyből kiválásra vár a mű,
tehát a művész erkölcsisége és felelőssége. A fehér vászon, a kőtömb, a nedves
agyag-halom, a tiszta papiros a mindenség együtt, és a félelem és a magány,
s az anyagból a művésszel kiválasztott, kiváltott, megváltott mű a mindenség
egyik egésze, szerkezete, jelentése, így célja. A feloldódás és megváltás.
A múltról és a teremtés-indulatról szóltam, azzal, hogy a magam életének,
milliárd-sejtű cella-várának egy cella-ajtaját nyitottam föl most. Boldoggá
teszi és fölemeltté a gyötrődő és fölemelkedni-vágyó embert az a mű, amely
az általános anyagból való kiváltódás érdemesültje, amely ezzel a kiválással
hordozza létét és értelmét. Ezek a művek nem vágynak vissza az egy-tömbű
anyagba, mert a kiváltódással találták meg helyüket és létezésük okát
nehézveretű, talpig-és-koponyáig-beborított-páncélzatú, vastag hajzatokkal,
és tajtékosan leomló sörényekkel vágtató életünkben. A művészetnek sokfajta
akarata volt már az emberiség történetében. Volt akarata a tajtékzás, a mozgás,
és volt akarata a cselekvés is. De volt akarata a mozdulatlanság is, a csönd is,
a fölragyogás és a derengés, a titkok mosolya és a szenvedések görcse:
néma fuldoklás, vicsorgás és hörgés. Hisz mindennek van lehetősége és indulata.
És volt akarata az állapot-meghatározás is. E művekben a lét, de inkább létünk,
emberi létezésünk, egyszeri voltunk állapotai jelennek meg. Életünk merengése és
szigorúsága, csöndre-hajolása jelenik meg itt, a termékenység-állapot, a
megtermékenyűltség-állapot, a teremtő kezdet és teremtő akarat csöndje, a
fáradtsága, magánya, gondja, gyásza, szerelme magányában ülő ember,
a csönd mítoszi, ősvilági és a halál-világi csönd-virágait két bronz-rücskös ujja
közt merengve tartó ember, a csönd ragyogó kelyheit és tündöklő szirom-
koszorúit tűnődve vigyázó ember. Eredendő állapotok ezek! Mozdulatlan
eredendő történések. Ez a titkuk. Ez az értelmük. A nem-dermedt, de állandó
állapotok végtelen bizonyossága. Belső csöndje és külső csupaszsága. Önmaguk
értelmének bizonyossága, Jelentésük tisztaságának bizonyossága. Világunk
tömve van zajjal, gyásszal, robbanással, vijjogással, dübörgéssel, mozgással,
hörgéssel, iszony-torzulásokkal, fegyverropogással, szenvedéssel és jajgatással.
A művészet, bármilyen indulatú és megjelenési formájú is: cselekvés. Azzal
cselekszik, hogy van! Nem önmagát cselekedteti, de önmaga a cselekvés. Nem
hirdet erkölcsöt, mert önmaga az erkölcs. A művésznek, éppen ma, szenvedő és talán
végső-elárvulásra-készülő világunkban cselekednie kell. Léteznie és akarnia
kell! Lennie kell! Nem fújhatjuk magunk köré a szótlanság véreres, dagadt
hártya-buborékát; nem ülhetünk tündöklő, meztelen, boldog Ádám és
Évaként világító szappanbuborékban, amely pávatollas kék csészealjú,
csipketollas-szőrű, piroslevelű növény virága; nem rémüldözhetünk egymásra-
borúlva meztelenűl, tomporunkig-érő üvegharangban a kelepelő-gólyás-hátú,
tüskés-sörényű vadkanon; nem táncolhatunk köldöktől-pucérok, medve-
mohás, vadkan-bozontú kan-harangütőkkel, köldökig-tajtékzó dühödt
ágyékszőrökkel, kékeres-hálózatú földagadt hassal (amelyen áttetszik az
önmagába-göngyölt magzat, mint a csikóhal-apa hús-borostyánkő-buborék
hasán, fölrepedni-kész teher-teljességén az óriás-lárvaszemű, kristálytrombita-
orrlikú, pórusos borostyánkő-liliom-fejű tengericsikó-embrió), derekunktól-
óriás-szívbe-nőve, kezünkben piros almákkal, közös szív-fejünkön óriás-
bagollyal; nem ülhetünk, édeni ruhátlanok, tüskés piros óriás-gubacsokban,
begöndörödött-végű, piros-öves, rubint-dongás rák-torpáncélokban, zöld-
kéreg gyöngykagylókban, hímzett kaskákban, pikkely-hímes porcelánfazekakban,
repedezett-mázú cserépgömbökben, rákolló-tollú, aranycsengettyű-rojtos,
szemfedőharangos, horgolt bársonykalapban; nem úszhatunk óriás kék
vadszederbe harapva és kapaszkodva a kék tóban; nem lovagolhatunk,
meztelen boldogok, vállunkat-zsírozó hajjal, labdarózsa-emlőinket begöngyölő
hajjal, csípőnket és aranyrózsa-tomporunkat behömpölygő sörénnyel kék,
fehér, piros, barna, fekete lovakon, kecskéken, vadkanokon, medvéken,
tevéken, egyszarvúakon, szarvasokon, üveg-hólyag-sisakba dugott fejjel
(amely, mint a vállig-lehúzott, csúcsánál-leforrasztott lámpaüveg, amelynek
az emberfej a láng-arany-virága) a pirosfejű madáron, miközben hártya-
harangunk, üveg-buborékunk és üveg-kelyheink körűl és fölött nyüzsögnek
a jelképi rémek: patkányok, varangyok, halak, sündisznók, lepkék, hüllők,
a tóban deréktól-páncélba-öltözött-vaskesztyűs-vitéz: fején-madárcsőrű-
páncélsisak-vasderekától-delfin; tüskés-hal-hátsórészű, szőke-hajbozontú,
nagymellű kanca: a szirén; a levegőben rovarcsáp-páfrány-szárnyú meztelen
férfi, kék-madármellkasú-madárfejű-fácánszárnyú piros oroszlán,
szitakötőszárnyú hal, négyszárnyú ember-szitakötő, s néznek merengve az
óriás aranybóbitás, piros-fejű, zöld-fejű baglyok, vadkacsák, óriás-csőrű
óriás énekesmadarak. Mert Boldogság-kertünket, Édeni-virágoskertünket,
(ahol az ánuszokban, vaginákban, orrlikakban és szájakban kék és piros virág,
alma, eper, szamóca), üvegharangunkat és buborék-hártyánkat széttöri a vas
zaja! Nem ülhetünk a Csönd-anya szivárványhéjú magzatburkában (nyeldesve
szőreinket, vizeletünket és magzatvizünket), nem ülhetünk, összegöngyölödött
jövendő-embriók, a Némaság-asszony hasában (magzatvízben kiázott,
csikóhalgyöngykéreg-körmű, ráncosra-ázott arcunkra hajtogatott kis kezekkel,
amelyek, mint az öreg mosónők keze) a megváltó-születésre várva, mert
nem tudunk megszületni. Nem is lehetünk, mint a Virágok gyermekei, akik
„istent látják egy virágban”, s úgy őgyelegnek virággal a kezükben, virággal
a hajukban, a fülük mellé tűzött virággal, a meztelen mellbimbókra ragasztott
és a meztelen köldökre ragasztott virággal, virággal-behímzett ruhákban,
virággal a fogsoruk között, mint a Virágok gyermekei, akik a bőrükre,
mellükre, mellkasukra, hasukra, tomporukra, nyakukra, orrukra, arcukra,
homlokukra és halántékukra, kézfejükre és tenyerükre, nemiszervükre virágot
festenek, akik élnek virágoskerteket ültetve és kapálgatva, mert a virágok
növényi csengettyűszavára és illat-csengettyűire nem fut el iszonyodva a
Rettenet és a Bűn, nem párolog el a virágok néma hatalmára. Dolgoznunk
kell! Minden vonás, elmondott állapot, ami a csöndet árasztja magából, a
csöndre int, a titokra int, a szerkezetre int, a jóságra int, önmagunkra és
szégyenünkre int, a szigorúságra int, a fölemelkedésre és kegyelemre int
boldogság-üveghártyánál, szerelem-hártyaköpenynél, álom-buborék-
harangnál keményebb, tündöklő, áttetsző, tiszta páncél-harangot épít az
Emberiség köré, megrettent szívünk köré. És a Költészet-Kristálybuborék,
a Tündöklés-Álomüvegharang meg tudja védeni szívünket, Emberiség-
érdemünket az örökös haláltól.

 

 

 

A költészet és a jövő

 

 

 

 

Ha van Jövő! Ha lesz Jövő! Ha lehet Jövő! Mert csak akkor beszélhetünk,
csak akkor érdemes beszélnünk a Költészet jövőt-célzó föladatairól. Csak
akkor lőhetjük ki énekünk virágzó vesszejét a létünkre-göngyölgő időben
előre. Ha lesz kinek és lesz minek? A halál nemcsak múltunk és jövőnk.
A halál kérlelhetetlen Jelenünk. Élve is lakjuk tenyésző Csont-birodalmát,
fekete Átok-országát. Ott bizsereg, ott mocorog, ott vakaródzik, ott tüsszent,
ott ásítozik minden pillanatunkban. Vár a Megmásíthatatlanra, a Beteljesülésre.
Vár önmagára. A csontra, a húsra, a belső szervekre, a körömre, a szőrre, a
szemgolyókra és az agyvelőre. De én most nem Róla akarok beszélni. Nem
Róla: a Személyiségünkre-áhítozóról. A Bennünket-fogai-közt-morzsolóról.
Aki majd átharapja létünk öves csonthéját, mint az őskori páncélos-övesállatot
a fölpáncélozott-húsú és páncél-csipketaréjú ős-kétéltű, hogy elmeszesedett
szívünkön, értelmét-vesztett árva koponyánkon nagy lukakkal repedezik szét
kúp-fogsorának harapás-nyoma, a csontlékek, mint a hold fény-gyűrűs kráterei.
Mert nem több ez, mint a magányos veszteség! Mint a szép Megmásíthatatlan.
A folytatás egyetlen mámora. A még-tovább csont-tüske csillagvégű
ostora. A kezdet értelme. De a világ-veszteségről szólok én. A teljes
lét-pusztulásról. A Földgolyó-halálról. A soha-többé-nincs-virágzás-
Lehetőségről! Fölrajzoltam én üszkös és kormos és parázs-sistergő szavaimmal,
véres vérző hajakkal és még-lüktető velővel, bőrhártyás embercsontszilánkokkal
és szőrökkel teleragadt szavaimmal a Jövő Rémület-térképét a Jelenre,
és fölrajzoltam én a Földgolyó-Halál, a Túlélő Halál, a Terméketlen
Halál és a Rosszra-termékeny Halál virágzó vad világát, és
a Holnap penész és rothadék-tájait a nappal arany-deszkáira, megfontam
döbbenet-mirigyeimből kitóduló szavaimmal (amelyek mint a pók
szövőmirigyeiből a lágy fonál-váladék-kötegek a fonószemölcsön át nyomódnak
a levegőre, hogy ott megszilárdúljanak), piros-kristály szavaimmal a Világ-
Halál-Jövő rézfonal-szobrát, a Megdermedt-Emberiség pókfonál-szobor-
kosarát, az Iszonyat-Drótváz-Földgolyót, az Iszonyat-Drótváz-Embert,
a Pókháló-Csontváz-Emberiséget, az anyag-nélkülit, a húsnélkülit, az Iszonyat-
Drótváz-Létezőket. A Drót-Mindenséget, amelyen az ember-lét cafatjait,
a világlét-cafatjait rázza, lengeti tépi a világszél, a forró, a deres, a közönyös,
az árva. Jaj, mi értelme a Költészetnek, ha a Föld a tűz és a tüzes kő alá
temetkezik? Ha létünk: akaratunk, szerelmünk és irgalmunk a tűz pikkelyei
alá temetkezik? Ha eltékozolt értelmünk a láng és a füst és a robbanás
mítoszi rózsái alá temetkezik, a Világegyetemet-benövő, a Mindenségbe-
dagadó Rózsa alá temetkezik, amelynek gyökere tűz, szára robbanás, véres
szirom-salátája láng, tüskéje arkangyal-aranyfog, s levéltetvei a nyálzó,
kiszáradó csillagok, galaxis-csomók, kozmikus fény-anyagszigetek. Ha
létünket magába-szívja a Világmindenséggé-dagadó Tűz-szemgolyó,
amelynek erezete tűz, írisze láng, pupillája halál, szemfeneke az Emberiség
vastag vér-gubanca. Ha részei leszünk a Szemnek, de megtagadtatott tőlünk
a Látás, mert ez a szemgolyó a Vakság. Mi értelme a Költészetnek, ha izzó
hamu rakódik lassan, évszázadokig, szakadva, mint a Pokol havazása, a
Bűnhődés tűz-esője az Emberiség halálra-nyitott szemére, a próféták halált-
átkozni-vágyó, halálba-tátott, halál-fogsorú, leperzselt-szőrzetű szájára?
A költőkére és a megváltóéneket-vágyakozókéra. És ha marad valami, hát
mi marad? A kő, a bunkó, az állat-lábszárcsont, a szőr-harang, a köröm-
tekercs, a szőrösödés, a makogás, a hullaevés, a gyilkosság, a rablás, a csonka
gép-kotyvalékok, a város-kőcsontvázak, a babonák, a dárda, a kőbalta, a huzal-
értelmetlenség, a szörny-elszaporodás, az istenek, a kolibri-ember, a medve-
asszony, a sün-anya, a krokodílus-isten, a disznó-ős, a kentaur, a szirén,
a faun, a szatír, a sellő, az Egyszemű, a nimfa, a najád, a törpe, az óriás, az
elvarázsolt béka, a madár-ember, a Hulladémon, boszorkány, Hattyúlány,
a Zöldszakállú király, sáska, denevér, rágcsáló, a Sárkánykirály, az
Ördögkirály, a Fekete saskirály, a Zöldmadár, a Csodaszarvas, az Aranykacsa,
Kígyóbőrű Kámán Sára, Vasorrú-bába, Jufijankó, Planétaisten, Nyárfa-anya,
a Fűzfa-apa, a Fügefa-szülő, a Myrrhafa-szülő, Tölgyfa-fiú, a Nyírfa-fiú,
a Háromfülű Kék Ló, az Égitestszabadító, a Bólintgató-csontváz, a Tűzkirály,
a Lángkirály, Vas Jankó, a Békakirály, a Kígyóvőlegény, a Hableány, a
Mennydörgés-isten, az Ördög-fejedelem, a Nyolclábú Szárnyas Paripák,
a Világ-Ügyelő-Férfi, a Városi-Fejedelem-Öreg, Babszem Jankó, a
Gyöngysíró-leány, a Medvevőlegény, a Madárvőlegény, a Békavőlegény,
a Sündisznóvőlegény, a Nagy-Erdőbeli-Öreg, a Barlanglakó-Öreg, az
Aranyszakállú-ember, az Állatsógorok, a Halottból-lett-kisgyík: Fanampitoloha,
a Kardinális-madár, a Kétlábujjú-Szellemszörnyek, az Álomszellem, a sakál,
a hód, a csőrösemlős, a kenguru, a gnú, az esőmadár, a rozmár, Baiame:
az esőküldő, Hét-Coboly-Magasságú-Rezes-Vas-manó, a Rézember, a Medvefiú,
a Macskafiú, a Tóöreg, a Fehér-kanca-fia, a Viziszellem, az emberbeszédet-
értő állatok, a Kutyaorrúak, Egérnővérek, a Viziszörny, a Medvefeleség,
a Ködasszony, a Gyermekrabló-Csillag, a Hideg-Idő-Ura, Bátor Vidra, a
Tintahalkirály-Tengeriemlős-Ember-Viziszörny, Hüvelyk Matyi, Rókaöreg,
a gyík, Madárleány, a Coboly-lélek, a Rozsomák-lélek, a Tigrissé-vált-ember,
a Beszélő-teknősbéka, az Erdei-Szellem, a Róka-bíró, Rózsakirálynő,
Medvekirályfi, a skorpió, ganajtúróbogár, a Mohalány, az Emberevő-lány,
a Gazella-lány, a bagoly, a teve, a dzsinn, sajtán, ifrit, márid, a Szellemlovak,
a bülbül, az Elvarázsolt madarak, a Kőember, a Sirálykirály, a Békakirály, az
Aranymadár, a Farönk-királyfi, az aranyásó hangyák, a Négy-Kígyó, a majom,
az elefánt, a mósuszökör, az Emberfejű Naga-kígyó, a Ravasz nyúl, a
Kígyódémon, a Hattyúkirály, a Disznószellem, a Föld Szépe, a Hét-arasz-
szakállú-és-három-arasz-termetű, a Jóságos emberevő, Gülbahar: a Rózsa-
tavasz, Gülizar: a Rózsa-arc, Gülperi: a Rózsatündér, Tök-tábornok,
a Százlábú-leány, a poloska, a tetű, a bolha, a rüh, a Hegyiszellem, a Pók-nő,
Béka-nő, az Ember-alakú-szellem, a Kobold, a Táltos-cethal, a Csiga-ember,
a Majomisten, a Mézmadár, a sakál, a cerkóf-majom, a pávián, a lajhár,
a csimpánz, a hangyászsün, a tatu, a jaguár, a Holtak-ura, a Gyümölcs-
fia, Mani: a nyolcfejű, a Szivárványhal-bátyák, a Cápaisten, Vasjankó,
Rigócsőr-király, a Szarvas-rénbika-formájú-fejedelemhős, a Csontos-
rénbika-formájú-fejedelemhős, az Obi-hattyú-orrú-bálvány-öreg, a Nem-
szerencsés-fejedelemhős-fiad-körme-íze-nem-fogja-kerek-kőbálvány-öcsém,
az Oimét-nép-embere-habos-szablya-vőnk. Ők majd szétözönlenek a
Földgolyón, s az űrben, a Jóslatok, a Mámorok, a Rémek, az Ember-nélkűl-
értelmetlenek: az angyalok, ördögök, négyarcú-négyszárnyú Kérubok,
a kristály-szárnyúak, a láng-szárnyúak, szeráfok, lelkes állatok, Pirosmalac,
Hajnalpelika, az Angyalbárányok, Pancimanci, Zöld király, a Hattyunő,
a beszélő koponya, Vas Laci: a papirkerékké-váló, a sárkány: a vaskerékké-váló,
a Lidércek anyja, a Jós ökör, a jósló madarak, Hattyú-lovag, a jós méhmagzat,
az emberbeszédű állatok, az emberbeszédű madarak, Ribike: a gyíklány,
a holló, a Csodásökör, Veresálnok Vitéz, az aranyfogú testvérek, Fordítottfejű
János, Vasfejű farkas, a Medvék királya, a Rókák királya, Kalefaktor: a
szárnyas ember, Hajnalkötöző királyfi, az állatanyától-származó-fiú, a Griff,
Fanyűvő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, a hegyesszakállú törpe, a Vénusz madara,
a félkutya-félember, Fehérlófia, a Varjak királya, Kutyafejű
Hétszünyükapanyányimonyók: a hosszúszakállú kis ördög, a méhmagzatnak-
elígért-tündér, Világszép Sárkány Rózsa, Veres juhocska: a juhásztól-
megesett, a tehén-fiú, a hét-sing-szakállú-hét-sing-ember, az embertől-teherbe-
esett-medve, Hegyhengergető, Messzehajító, Lélekrabló tündér, a háromlábú
ló, a rák-ember, az inci-pinci-piripócsi-pöttön, a tehetetlen démon, Kutyaszemű
Jankó, Ződ Imre, Növény Ferenc, Csonkatehén fia, az odvas-fában-fekete-
bárány-ellette-ember, Kakasel, az őrző-elefántok, a tyúklábú ember, Bai
Ülgön, a tizenkétszárnyú ló, az ólomfejű-barát, az arany-cethal, Csillag-
kalapáló, a sokfejű-szörny, Háromlelkű, a pelikán, a kutyahal, a tengeri kutya,
a véreslábú csikó, a szélbe-dobott-repülő-száraz-rózsa, a csonttal-koponyával-
telt-ló, Tórem: a Földre-szent-tűzözönt-lebocsátó, a Szőlőfürt-fiú, az
emberbeszédű békák, az aranyfülű szamár, a tűzokádó medve, a tűzökrendező
oroszlán, az emberszülő malac, a halfiú, a virágból-született-fiú, Baba-Jaga:
a csontlábú, az aranysörényű-tüzesfogú-kutyák, az aranyagyaras Vadkan-
király, az alma-apák, a víz-apák, a Liliomleány, Szegfűhajú János, a hiéna,
a borz, az óriást-őrző kakas, a koporsót-turkáló-tüzes-ökör, a tüzes vaddisznó,
Naperesztő, Zöld dragonyos, Olenburisz király fia, Kékvár-tornyán-forgó-
kék-kakas-lány, Félvilág csősze, Éjjelt-nappalt-zsebében-hordó, Bolha-inas,
Hangya-huszár, a Csodaszörny, skorpió, Kékszakáll, Lidérckirály, a
Medvecár, Halál-ló, a Zöldnadrágú szakács, a Marhahólyag-fejű, a Disznógyomor-
fejű, az Ürügyomor-fejű, a Csöcsös-emsehas-fejű, a Kecsketőgy-fejű, a
démonok, a halottevő-hűtlen-anyák, a mókus, Hirtelennőtt, Égigérő-nyakú
táltos, a vak béka, kétfejű kutya, a tündértörpék, a tündérpók, Isten fehér tevéje,
Mongus Pakai: a kőszívű, a gyökér-remete, a faháncs-ember, a tapló-szűz,
a gomba-asszony, a csikóhal-király, a tarajosgőte-bálvány, a csíkbogár-démon,
a viziló, a tapír, az orrszarvú, a zsiráf, a csillagruhájú sárkány, az ötlábú-
háromfejű-táltosparipa, a kis tengeri nyúl, Széltől-fogantatott, Macska-
Csinosomdrága, az egér, a Darázs-szúnyog-légy-királyfi, a szövőszéken-
katonákat-szövő-asszony, Virágok Vitéze, Sasfészek-fejű, Észak Vén
Banyája, a hétfejű menkív, a szélasszonyok, Rothadt-szív: a reves-fa-szívű
herceg, a keselyű, Durumó: a pokol királya, a Rubicek-madár, Pestisasszony,
Nyomorasszony, Sárgahalál: az elbomlasztó, Zöldhalál: a fölsarjasztó,
Sárgalábú-vöröslábú-a-többi-teste-zöldbe-s-veresbe-játszó-Csontváz-ember,
a négyszárnyú táltosló, Harkálytündér, Skorpió-boszorkány, Sokagancsú-
szarvas: mely-csak-addig-él-míg-szarvai-égig-nem-érnek, Magas-szikla-hollója:
mely-csak-addig-él-míg-alatta-a-mélységet-ganéjjal-meg-nem-töltötte,
Huszonnégyfogsorú, a Méhek királynéja, a Halak királya, a Madarak királya,
a Hangyák királya, a fehér pelikán, a Páva-hajú lány, Teknősbéka-fiú, a leányfejű
kígyó, Szalmakirály, a Miki-máki öregember, Harmatból-fogant-kilenc-
anyától-született-lány, a bajuszos patkány, a hatlábú jávorszarvas, az
angyalmalacok, A Napba-röpítő-fehér-ló-melynek-két-fülében-két-szál-gyertya-
ég, Virágok királya, a kalt-bálvány-képű-rénbikák, Páfrányvirág, Lúd-
szállta-harminc-embernél-öregebb-bátyák, Fagy-öreg, Felső-Ég-nyugodt-
vizében-növekedett-bálványhúsban-dús-fejedelemhős, Húsz-daru-magas-
lábíz-bátyák, Kacskaringós-fejű-vöcsök-madár-anyám, Járványvész-fejedelemfi-
fürtös-fejedelemhős, Himlő-anya, Halálangyalok, Nyusztos-nép-embere-
nyusztprémben-bővelkedő-fejedelemhős, Járvány-anyó, Sok-föld-emberének-
insége-fejedelemhős, Hideglelés-leány, Nátha-anyó, Kanyaró-apó, Takony-apó,
Kelés-apó, a fénylő-hátú-teknős, a kolibrimenyasszony, a fóka, Bakuraó-
madár, a bálnaevő poloska, a nyérc, a Világteremtő Varjú, Isi: az Uaku-
gyümölcs-fia, az Égből szállt-asszony, a félig-hús-félig-fa-testű, az alligátor,
az emu, a kristályból-lett-hattyúk, az opossum, Mullinga, Baiame: a
virágküldő, Bibiolona: a Nagy Állat, a kőbéka-lányok, Mooroonu-mil-da:
a szemnélküli-az-orrlikain-keresztül-látó, a Boogoo-doo-ga-da: az esőmadár,
a krokodíl, Ooboon: a kéknyelvű gyík, fölűl-ember-alul-kristályszikla-istenek,
Bun-yun Bun-yun: az árvizi béka, Maya-Mayi: a hét kristályruhájú nővér,
Ég-leány-széltől-víztől-teherbe-esett-Vízanya-akinek-térdén-egy-kacsa-
fészket-rakott-s-abban-hat-aranytojást-és-egy-vastojást-tojt-ott-kotlott-költött-
a-ruca-amíg-a-Vízanya-térde-mint-izzó-szén-térdén-rándít-s-a-tojások-a
tengertajtékba-hullanak-cserepekre-törve-tojás-alsó-fele-lesz-föld-tojás-felső-
fele-lesz-ég-sárgája-felső-fele-lesz-nap-fehérje-felső-fele-lesz-hold-tojástarkája-
lesz-csillag-feketéje-felhő, a madár-hüllő-párzás, a pikkely-toll-szerelem,
a rovar-emlős-bagzás, a szárnyas amphibiák, az ezerszemű, négyezerlábú,
húszezer-orrlikú, negyvenezer-ujjú, húszezer-fülű, tízezer-farkú, nyolcszázezer-
karmú reptiliák, a zsákállatok, húsevővirágok, pókok, rákok, polipok, csigák,
medúzák, férgek, elhízott delfinek, halak, bálnák, cetek, virág-erjedések,
növény-tajtékzások, rózsa-dühöngések, porzó-háborúk, bibe-forradalmak,
vagina-tébolyok, ágyékszőr-erjedések, fallosz-őrjöngések, emlő-csecs-milliárd-
bugyborékolások, rovarcsáp-páfrányerdők, szemgolyó-szemkristály-trillió-
rügyezések, világuralkodó városnagy Rovar-Atyaistenek, Bogár-Szűzmáriák.
Ez lehet Jelenünk. És ez lehet Holnapunk. Jövőnk. A Költészetnek értelme
akkor van csak, ha van Jövő. De ez a jövő a Költészet halála. Az elvadúlt,
lét-alatti lét fölfalja nemcsak a Költészetet, de a Költészet spermáit is, mint
az önhitt és gőgös és zsarnok népmese-sárkány az Ország lányait, a Vizet,
a Napot, a Holdat, a Csillagokat. És jöve a Sötétség. A korhadás, a rothadás,
a penész, a moha, a dér, a világganéj. Ez lesz-e létünk sorsa? Ez lesz-e a
Költészet jövője? Győz-e a tűz, és a tűz után a penész? És dagad-e új szellem-
embrió a pusztulásból? Megtermékenyűl-e a Föld új szerelmes-nemzésben?
A költészet tárgya: a lét. A költészet értelme: az ember. De milyen ember?
Nem a Maradék-ember! De a Vágyakozó-ember, a Kiválni-akaró-ember, a
Szeretetsóvárgó-ember, a Halállal-társalkodó-ember. Ember nélkűl
fölösleges a Költészet. Ember nélkül a Költészet: puszta kő, szürke pala,
pórusos kőzet, amelybe belenyomódtak a lét csipkés, sejtes és eres szavai,
életünk csontvázai és szerelmes rajzai. Ember nélkül a Költészet: bűn, téboly,
a magány üresség-háza, mint a kürtős-darazsak fészke, amely sár-kürtjeivel,
sár-zsebeivel, sár-kéményeivel, sár-zacskóival, sár-zsákjaival, sár-trombitáival,
sár-erszényeivel, sár-bélrendszerével, sár-hólyagcsöveivel, sár-barlangjaival,
sár-celláival, sár-tülkeivel, sár-korallbokrával és sárkancsó-csokraival,
sárkehely-csomóival, sár-serlegrózsáival, mint egy omladékony, barna-héjjal-
vedlő-gyökerű löszfalra tapasztott ezersejtű sár-virág: értelmetlen,
terméketlen, céltalan és illattalan. Szagtalan iszap-és-darázsnyál-keverék-rózsa.
Mi hát a dolgunk: a Jelenkor költőinek? Egy költőnek sincs hatalma arra,
hogy elhallgattassa az átkozott fegyvereket. Hogy mint Sztravinszkij opera-
hőse az ördögöt a földbe: visszakártyázza a fegyverré-kovácsolt-érceket a
földbe: érc-kristályrózsának, érctüdőnek, ércembriónak, érc-daganatnak. Egy
költőnek sincs hatalma arra, hogy mint áttörhetetlen és átéghetetlen kristály-
redőnyt az Iszonyat-Jövő előtt lehúzza az Időt, így védve az élet jelenét a
lángtól és a hamvadástól. Egy költőnek sincs reménye arra, hogy Jézus hatalmával
megmilliózza kis kenyerét és kőhártya-pikkelyű halát: hogy szétosztván
juttasson minden éhezőnek, gyermeknek, öregnek. Egy költőnek sincs hatalma
arra, hogy szája prófétatüzével elolvassza, mint jégcsokrot, jégvirágkoszorút:
a bűnözést, a hatalmi tébolyt, az elnyomást, a koncentrációs táborokat, a
szexuál-banditizmust, az önámítást, a szesz-mámorba-menekülést, a drog-
mámorba-menekülést, a könyvégetést és könyvbezúzást, a fajgyűlöletet, a
kizsákmányolást, az ember és a költészet szép szabadságának hisztérikus
gyűlöletét, és mind a fölsorolhatatlanúl-többieket. Mi hát a lehetősége nemcsak
a Jelenkor költőjének, de a Költészetnek általában? Mi a lehetősége és
kötelessége? Hogy éljen hitével és reményével! Mert ez a hatalma! A
Költészetben nincs kivételezettség. Kivételezett tárgy, kivételezett forma,
kivételezett indulat, kivételezett kifejezésmód. A Költészet mintája a Mindenség.
De a Költészet dolga nem a Mindenség utánzása, hanem azonos-rangú
Mindenség teremtése. Így a jövő megtervezése. Az ember, bár a természet
akarata ő is, azzal több, mint a természet, hogy ítél, dönt, dacol, lemond,
kimond és vállal. Megteszi ezt napjaink Költészete? A Költészetnek őriznie kell
önnön szabadságát: a szó, a nyelv, a kimondás, az ítélet, a konokság szabadságát.
A tisztaságét. Az aggódás szabadságát. Őrizkednie kell a Megtévesztőktől,
Beleszólóktól, Hamisaktól, Júdáspénzt-adóktól! Megteszi ezt napjaink
Költészete? Ne a kora határozza meg Költőjét, de a költő határozza meg korát:
építse meg a lét gyémánt-szerkezetét, s fonja be, borítsa be világ-álmú, világ-
értelmű fogalmaival és szavaival. Mert az előbbi: gyöngeség, esetlegesség,
esettség, lemondás, árvaság. De az utóbbi: tiszta akarat és törvényerejű
teremtés. A jelen legjobb és legszebb erővonalainak összefogása, és szikrázó
gyémántfonalainak tündöklet-katedrálissá-fonása. Éneklő Tűzfonadék-
templom. A Jövő Háza. Hisz a Költészetnek nincs múltja. A Költészet a
mindíg-jelen! Múltja csak a költészettörténetnek van. És a tér-idő-
teremtményeknek. A Költészetnek csak jelene van és jövő-reménye. Hite.
Hite, hogy az ember nem adja föl önmagát. Hite, hogy az Emberiség nem adja
föl önmagát. Hite, hogy szavára testvér-szavakkal felel a lét. Hite, hogy
egyszer föloldódik világegyetem-magánya. Hogy egyszer találkozni fog
világegyetem-testvéreivel. A Költőnek hite van és reménye. Hogy szavai a
jövőre-írt tűzkacskaringó-époszok. Hogy nem pusztul el ostobán és reménytelenűl
a Föld, hogy zöld penész-gombócként keringjen majd céltalan Tűzanyja körűl,
makogva, hörögve, sikoltozva, vinnyogva, cincogva, ugatva, reszelve, cirpelve,
károgva, víjjogva, nyihogva, bőgve, zizegve, cuppogva, csattogva és kopogva.
Hite, hogy nem pusztul el iszonyú tűz-szerelemben a Földgolyó, s lesz a
világűrbe-lógó-hajú füst-gyapjú-hulla-ősanya, megkövesedett sárkánytojás,
amelyben ott ülnek évmilliárdokig a kő-sárkánygyík-embriók; megkövesedett
sárkány-anyaméh, amelyben kő-sárkánytojások fürtjei, óriás kő-szőlőfürtök,
s a kő-szőlőszemekben emberkezű, csikószemű, kő-orrlikú, kő-fülkagylós,
kőpajzs-tarajsörényes, kő-körmű kősárkánycsecsemőmagok eres, kő-
szemgolyós halmazai várnak a soha-föl-nem-támadásra. A jövendőnek-szánt
Emberiség! Hite, hogy nem hal meg az Értelem, az ember legszebb reménye,
a költő legtisztább szerelme, hite, hogy nem pusztul el, nem hal ki Atomtigris-
lánghörgésben az a nép, amelyből vétetett, az a nagy-álmú és nagy-
szenvedésű nép, amelyből szólnia kiválasztatott, hite, hogy nem szárad el a
Ringyó-robbanás világpusztító-csókjaitól az a nyelv, amelyen szólnia rendeltetett,
most és mindörökké.

 

 

 

Anyám

1969

 

 

 

 

A halott

A homlok: viasz-narancshéj;
a szemhéj: zöld bogárpáncél,
piros-csíkos, rücskös, sárga
bogár páncél-fedőszárnya,
likacsokkal, pórusokkal
rostosodó sárga kőfal,
kőbánya kő-csomójára
forrt pórusos kagyló szárnya,
vak mészkőhab-kőgolyókra
kövesedett kőhab-rózsa,
kő-bordák, kő-vályuk fehér
kőfodrán kő-csipkeszegély,
kő-erekkel, kő-lécekkel
befont kőbuborék-kehely,
megkövesedett ősbogár,
kőtojáson kőszita-vár,
kőpettyek, kőpontok sárga
kőbuborékszita-háza,
őspók hólyag-üregesre
gömbláncként megkövesedve;
a szempillák kőgyökerek,
fehér kőpáfránylevelek,
szikrázó kőcsipketollak,
kőcsipke-bürökcsontvázak.
Az orr: kőlap-sivatagon
fekvő kőviasz-liliom,
mohos kék kőhalmazokon,
pórusos kő-ravatalon
fekvő viaszkürt, kő-halott,
kő-üresség, kitágított
zöld-üregű kő-némaság,
szőrös-öblű kőhólyag-láng,
szőrös viaszbuborékok,
fagyott, kőeres gömblángok
fehér viaszpillér-csönddel
megosztott iker-félgömbje.
A kürtcimpa-viaszhúsban,
a sárga viasz-kapukban
kék erecskék hálózata,
zöld erecskék sejtfonata,
mint rézdrótból font virágok,
viaszba-szőtt csontváz-lángok,
csontvázembriók, drótbokrok,
viaszban-ülő drótszobrok.
S a titkos viasz-odukban,
kőcsigaház-orrlikakban,
fényes viasz-barlangokban,
fénytelen kőláng-likakban
apró piros rákok ülnek,
az orrlik-csöndbe merülnek,
rubint-csigolyákból épűlt
csápjukkal az elfehérűlt
viaszláng-buborék házak
zöld csöndjéből kandikálnak
a rákbajusz-kristályágak,
a piros orrlik-szőrszálak.
S a kék szőrszál-árnyak alatt
a szájcimpa-domborulat
redős kőhernyó-magánya
dermed rothadásra várva,
s belűl erjedésbe zárva
a nyelv, s a torok virága.
S lejjebb az áll, mint kő-gomba
hegyesedik átragyogva
a gyertya kék fény-szívétől,
a mécses láng-lüktetéstől.
S lejjebb a kiálló gége
sárga kristálykürt-reménye
a szőrös, zöld nyakbőr alatt
ásványlángot küldve dagad.
S lejjebb az összefont kezek,
pikkelyes viaszgyökerek,
szőrös kőágak gubanca,
zöld kígyók megfagyott harca,
pikkely, szőr, köröm, erezet
gyökértekervénye: kezek!
Kőgyökércsavarodások,
viaszösszefonódások,
vak viaszgyökérgubancok,
viasz-vályuk, viasz-ráncok,
viasz-sejtek, viasz-lécek,
viaszpikkely-gyűrődések,
szőrös kék viaszcsatornák,
könnyű madárcsontváz-bordák,
harcoló madárcsontvázak,
viaskodó gyíkcsontvázak
szikrázó keveredése:
egymásba-font szenvedése.
Kezek, akiket megfogtam,
akiket sose csókoltam,
akik engem sose vertek,
bánatukkal nem ismertek,
akik meg sose aláztak,
kezek: őshattyú-csontvázak,
kezek: ősgyíkharcok szobra,
megkövesedett gyíkcsorda,
kőpikkelyek, kőgyökerek
vad ágaskodása: kezek,
Jézus kezéhez hasonló,
Krisztus kezeit utánzó
kezek: görcsbe-tekert ujjak,
szőrös, eres, pikkelyes vak,
nagykarmú fehér ujjhegyek,
saskörmű kék pikkely-csövek,
eres viaszpikkely-ágak,
kezek: véres madárlábak,
a semmit kaparó körmök,
csillaghúsba vésett karmok,
fehér mindenség-gyökerek,
csillag-csecset fogó kezek,
isten szívét markolászó
kezek, holtan hadonászó
kék-csíkos, zöld-csíkos kezek,
szőrös őspáfrány-levelek,
megkövesedett őstollak,
kő-bóbiták, kő-őshalak,
kőcsipke-páfránylevelek,
ősi kőláng-üzenetek,
csontváz-kézre gyűrten rásűlt
átderengő viasz-kesztyűk,
apám kezei, ti holtak,
ti sohase-átkozottak,
ti sohase-megcsókoltak,
ti sohase-káromoltak,
ti sohase-elfogottak,
ti sohase-megnyugodtak,
mindíg-játszó, mindíg-mozgó
mindíg fehéren-mocorgó
ujjak, bütykök, ráncok, izek,
rózsarecepajzs-ujjhegyek,
izzó rózsaléc-koszorúk,
szőrös rózsaláng-őskapuk,
meg-nem-áldott istenségek,
tüzes halál-kerítések,
kőpikkelykesztyű-virágok,
bűnre-fagyott rózsalángok,
kezek: összegabalyodott
kivirágzott kőoszlopok,
kiszőrösödött sírkövek,
egymásra-dűlt márvány-szüzek,
kő-Máriák, kő-Krisztusok,
kő-keresztek, kő-kaktuszok,
kő-babérfák, kő-szigonyok,
moha-írású kőlapok,
kezek: márvány-kriptaszobrok,
kő-födélen kő-alakok,
márvány-szakállas királyok,
márvány-szűzön márvány-ráncok,
márvány-redők vak omlása
a márvány-halott húsára,
kezek, illatos vak ujjak,
halál-szagú kő-félholdak,
kő-illatú szőrös sarlók,
két megkövűlt óriáspók,
csontvázmadár őspalában,
páfránycsipke kő-halálban,
kőcsipketoll-lepkecsápok,
szelíd kőrece-páfrányok
buborékos, pettyes kőben,
pórusos őskő-mezőben,
kezek, kezek, sárga kezek,
igyátok föl könnyeimet,
ott csillognak a szőrszálak
közt, mint kristály-bogárhátak,
kezek, kezek, sárga kezek,
fojtsátok meg bűneimet,
váltsatok meg a haláltól,
a bűnbe-rothasztó lángtól,
szívem köré gyökér-háznak
fonódjatok viasz-vázak,
hozzatok örökös hajnalt,
fojtsátok a Fojtó Angyalt,
Rózsakaput nyissatok ki
apám megsárgúlt kezei,
szerelmes viasz-medúzák,
holtan-párzó két kőtoll-rák,
nagyszőrű tarisznyarákok,
szőrös sárga kristálypókok,
szőrös kristályszita-zsákok,
egymásra-hullt vak kő-zászlók,
mohos kő-zászlók ráncai,
kő-zászlók kő-cafatjai,
ti egymásba-gabalyodott
gyöngyházcsillagfürt-polipok,
polip-szőrös korallágak,
ős-tengericsillag-vázak,
ti egymásba-gomolyodott
ős-kígyókarú-csillagok,
pikkely-mozaik virágok,
megkövűlt virágállatok,
kőpikkelycsipkevirágok:
őskő-húsevő-virágok,
kőpóruskesztyűhalmazok:
szőrös őskő-zsákállatok,
emeljetek a tűzből ki
apám kőgyökér-kezei,
ó, ti átszögezetlenek,
ti bűnös megváltó-kezek,
ó, ti bűnös bűntelenek,
megerjedő feszületek,
ó, ti bűntelen megváltók,
mohos szobor-roggyanások,
kiáltozó szőrös szobrok,
ahogy egymásra rárogytok,
vad kőállat-vicsorgások,
vak kőfogsor-lángolások,
ó, ti meg-sose-váltottak,
ó, ti földbe-rohasztottak,
ó, ti csonttá-kopaszodók,
ó, ti űrbe-kapaszkodók,
ahogy görcsösen kapartok,
isten szemhéjába martok,
s az őskristály-szemgolyóból
bőrötökre hull a foszfor,
hull a mindenség szent fénye
körömre, holt véredényre,
az ujjak közt kristálytollak,
kristálycsipke-páfrány-holdak
szikráznak az űrbe nőve:
az isten szempillaszőre.
Kezek, meg-nem-rothadottak,
az ős-kristályba fagyottak,
ősborostyán állatai,
pikkelygyűrődés gyíkjai,
kezek, karmok, viasz-lángok,
kő-szavak, értem-kiáltók,
mentsetek meg a haláltól,
a tűztől, elkárhozástól,
a haláltól védjetek meg,
kárhozattól eltépjetek,
isten ősrózsa-húsába,
mirigyláva-szemhéjába
kapaszkodó sárga kezek,
kő-karmú kristálygyökerek,
moccanatlan ne intsetek
szólni már nem tudó kezek,
ne rántsatok le a földbe,
hogy húsomat megőrölje,
koponyámat összetörje,
csontjaim kővé bűvölje.
Legyetek hitem őrei
apám keselyű-kezei,
rózsaléc-rajzolat álmok,
szőrös rózsaláng-villámok,
görcs-pikkelyes ujjatokból,
az ujjak közti halálból
hatalmasan sírva lángol,
kristálytűzzel szúrva lángol
jövőt írva az időre
az isten szempillaszőre.
S lejjebb, ahogy őt idézem,
ahogy a halottat nézem,
a szemfedő-homály alatt,
cérna-csipke égbolt alatt,
cérna-csillagok, virágok,
cérnacsipkézet-páfrányok
fagyott, könnyű lobogása,
redős, fodros beomlása,
cérna-hóvihar-hullása,
áttört csipke-lobogása
alatt a test láthatatlan,
a hús, az elmondhatatlan,
a húsban a tiszta romlás,
a testben a nehéz bomlás,
a szívben, májban, vesében
kék gáz-habzás, víz a vérben,
a csontokban készülődés,
a sejtekben könnyű züllés,
a nemzőszerv, az ágyékszőr
viaszból, habos kék csöndből,
a combok, térdek, lábszárak
szőrös márvány-virágszárak,
a lábfejek kő-szivacsok,
aranykristály-zsákállatok,
fehér harisnyába bújva
világít minden lábujja,
mintha tíz gyertya lobogna
láng-koponyákkal ropogva,
márvány-sírokra ragasztva,
Krisztus-fejekre tapasztva
égő töviskoronának,
csillagkoszorú-imának,
gyertyák öreg sírköveken,
gyertyák véres feszületen,
zuhogó vak havazásban,
rettenetes-éjű gyászban.
Aztán egyszercsak kivittek,
aztán magasra emeltek,
ott lebegtél az esőben,
a kristálykönny-levegőben,
a vállakon, a társakon,
eljövendő halottakon,
ott lebegtél viasz-vakon
a készülődő csontokon,
ott lebegtél, föld a földön,
ott lebegtél, csont a könnyön,
viasz-megváltó Jézusom,
viasz-átok Apostolom,
lebegtél a zöld esőben,
izzó kristálytű-börtönben,
örök kristályrács-ketrecben,
szikrázó kristály-kehelyben,
múlandóságból kimerve,
kristályhálóba tekerve,
bojtosúszós-őshal-apám,
viasz-Mózes Könyve-apám,
te teremtés, te teljesség,
lehetetlen fénytelenség,
te gyalázat, szőrös átok,
te virágzó csontváz-titok,
te rózsasárga-mosolygás,
te kristály-titkú vigyorgás,
te szememre-száradt vércsepp,
te a feszületnél könnyebb,
a Mindenségnél nehezebb,
te Káinnál is vétkesebb,
te kegyetlen közönyösség,
irgalmatlan kényszerűség,
te rothadni-kezdő csillag,
te, a földbe-nyíló ablak,
kan-rózsatűz, szörnyű kezdet,
alvadt-vérből épűlt végzet,
agyag-csődör, te szétomló,
gyökérrel-beszőtt táltosló,
pokol-kapun kilövő láng,
légy hát kegyetlenebb hozzánk,
légy hát kegyelmesebb hozzám,
rothadásod szabadítsd rám,
csontjaiddal üss meg engem,
haboddal itasd föl könnyem,
föld-szájaddal harapdálj csak,
egyszer majd visszaharaplak,
a földbe leúszok hozzád,
összetördelem a bordád,
lábszáraid megtördelem,
karcsontjaid széjjelverem,
koponyád is összetöröm,
fogammal csontodat őrlöm,
ujjcsontjaid, csigolyáid,
csontra-száradt szempilláid;
az lesz ám a harc a földben,
magadat ne add meg könnyen,
az lesz a vívás a földben,
a gyökeres égitestben,
két csont-csődör, két csontváz-kan
vív a forró föld-tajtékban,
csontváz-kakasokként állunk,
egymásnak csonttal kiáltunk,
egymást ütjük csont-csövekkel,
egymást fojtjuk csont-kezekkel,
föld-húsú gyökér-kentaurok,
földdel-tömött gyökér-szobrok
harapjuk egymást forogva,
fojtjuk egymást tántorogva,
tépi gyökér-kéz a szemet,
gyökér-száj a gyökér-szügyet,
harapja a gyökér-szívet,
fojtja gyökér a gyökeret,
harapja a csont a földet,
harapja a föld a földet,
harapja a föld a csontot,
harapja a csont a csontot!
Tépjük egymást tülekedve
két vicsorgó gyökér-medve,
két gyökér-csődör forogva,
két gyökér-kan vicsorogva,
két gyökér-bika lihegve,
két gyökér-hím fenekedve,
morogva, fújva, lihegve,
a zsíros földben lebegve
gyökér-sólymok, gyökér-sasok,
kegyetlen gyökér-kakasok,
marja egymást két gyökér-bús
gyökér-király, gyökér-koldus,
forogva és sustorogva,
zsíros föld-örvényt kavarva
lázas gyökér-tintahalak,
gyökér-polipok, csont-vadak,
csontváz-cápák, csontváz-halak,
szikrázó csontváz-madarak,
két vak csontváz-krokodílus,
két csontváz-orrszarvú-koldus,
forgó csontváz-denevérek,
őrjöngő csontváz-remények,
s habzik a föld, buborékzik,
fekete lángokkal fénylik,
sárga tajtékkal örvénylik,
vad tajtékcsóvákkal izzik,
kemény buborék-csokrokkal,
fekete hab-páfrányokkal,
gomolygó földhab-sörénnyel,
gyökércsipke-lángörvénnyel.
Amíg engem le nem győztél,
a halálban megelőztél,
amíg le nem győztelek én,
csontod össze nem töröm én,
nem lehetsz te addig boldog,
nem leszek én addig boldog!
Aztán földbe eresztettek,
aztán földdel betemettek,
földdel, virággal, esővel,
esővel, virággal, földdel,
az űrben szörnyek lebegtek,
a jelenések siettek,
hullt az eső kristály-ráccsal,
kristálycsipke-tántorgással,
kristályszita-lobogással,
szólt a rezes-banda gyásszal,
dühödt ősangyal-zúgással,
véres ős-ördög-fújással,
vak őskan-sárkány-hörgéssel,
vak medveanya-nyögéssel,
tele volt az esőkristály,
az óriás gyémánt-kaptár,
réz-hangokkal, réz-lángokkal,
réz-ősorrlik-fújásokkal,
Apokalipszis-álmokkal,
szörnyekkel és angyalokkal,
gyémánt-álarcú lovakkal,
gyémánt-sziszegés tavakkal,
pettyes halál-csődörökkel,
lángoló kristálykürtökkel,
földnek-fordított kelyhekkel,
szikrázó gyémánt-betükkel,
lepkeszárnyú varangyokkal,
asszony-mellű ősgyíkokkal,
férfi-péniszű halakkal,
szűzlány-arcú madarakkal,
átokkal és büntetéssel,
harccal, halál-lebegéssel.
Aztán, ahogy szótlan álltam
az esőben, csak én láttam,
csak én láttam, ahogy roppant
rengéssel a sír megmoccant,
a föld feltúródott lassan,
tornyot épített magasan,
mintha vakond mozogna ott,
túrva a földrózsa-habot,
s apám halál-kristály lába
lángolt a földből kiállva,
kiállt lába hüvelykujja,
mint égő óriás gyertya,
kiállt lángoló nagyujja,
mint kőpikkely-gyík-kő-orra,
mint varánusz-gyík zöld feje,
pikkely-koponyahüvelye,
s nőtt dagadva az óriás
földhab-rózsa vakondtúrás,
nőtt a sír, nőtt apám lába,
lett óriás Mózes-tábla,
mellette a másik is jött
ki a földből, a halál-zöld,
nőttek a kőtábla-lábak,
zöld kristály-fák, kristály-ágak,
nőttek a hatalmas talpak,
mint óriás teknőc-héjak,
nőttek a hatalmas ujjak,
sírkő-karmok, kő-hatalmak,
bütykös lábujjai nőttek,
mint óriás babhüvelyek,
mint óriás zöld kalászok,
a halott ujj-óriások,
mint óriási kő-Buddha
kő-talpa, kő-lábaujja,
mint szfinx kő-hernyó lábai,
óriások őstalpai,
Dante ördögének lába
a Földgolyóból kiállva,
mint a Dante-sátán lába
az őspokolból kiállva:
szőrösen, bőrpikkelyesen,
pórusosan, véreresen,
bütykösen és tyúkszemesen,
érkristálycsillag-bütykösen,
sárga kristályláng-fényesen,
fekete ősbak-szőrösen,
a világ-tengelybe fagyott
őskan lába furakodott
a szent tisztítótűz felé,
a csillagszövetség felé,
mint óriás szőr-virágok,
szőrkristálycsillag-őslángok,
szőrös húskristály-őságak,
őskarmú ősmedve-lábak
nőttek az óriás lábak,
pórusokból a szőrszálak,
nőttek az óriás körmök,
a borostyánléc-pajzsgömbök,
rece-vályuk, bütykök, izek,
nőttek, mint lángoló kések,
nőtt égő-kő-koronájuk,
az iszonyat fért alájuk;
aztán a kezei törtek
ki a földből, a fűzöldek,
az új sírból kidagadva,
lassan, mint a csiga szarva,
ágait fölbugyogtatva
nőtt a roppant kocsonya-fa,
nőttek a roppant kéz-ujjak,
mint óriás csigaszarvak,
nőttek föl az űrbe gyorsan,
halál-fényű illatosan,
sejtek, ráncok, árkok, szőrök,
pórusok, kőkagyló-körmök,
köröm-felhők, köröm-holdak
foszfor-sarlókkal lángoltak,
nőtt a zöld-pórusos testű
óriás két kristály-kesztyű,
nőtt magát dagasztva, ontva,
a földből izét kibontva,
ujjait az űrbe túrva,
csillaghalmazokba fúrva,
nőttek a csigaszarv-tőgyek,
az iszonyú halál-tőgyek,
belenőttek sustorogva
a kék mindenség-lángokba,
s nehéz kék halál-gyökerek
fonták be a két őskezet,
kristálykézen kristály-erek:
lángtalan szőrös gyökerek;
majd az arc, a halál-gyémánt
merült föl a földből némán,
mintha őstengerből őshal
buggyan föl kőszárny-uszonnyal,
kék ősrája, őscet teste,
kocsonyazászló lebegve,
mint óriás piros bálna
az őstengerből kiállva,
s nőtt a koponya, a sárga,
az esőt magába zárva,
fülei, mint szőrös, száradt
ősborostyán-csigaházak,
az orrlikak fölfúvódtak,
kristálybarlanggá dagadtak,
óriás kristályüregek
a dagadó orrlikcsövek,
iker-gyémántkürtök lángja
világított a magányra,
kristály-félbuborék cimpák
csöndjéből lövellt a kék láng,
s az óriás orrlikszőrök,
mint lobogó cipruserdők,
óriás szempilla-ernyők,
fekete szőrpáfrány-felhők
meredtek az űrbe lassan
szőrsarló-szőrsugarasan,
haja, szőre, halál-lángú
ős-óriás szőr-százlábú,
s a szemgolyók földagadva,
mint két izzó kristály-alma,
aranypettyes, rézvirágos,
aranycsillag-robbanásos
roppant kocsonya-tojások,
roppant kocsonyagömb-lángok
az eget magukba szívták,
az űrt dagadva beitták;
s az óriás ajakcimpák,
mint fekete őspiócák
világ vérével dagadtak,
csillag-vért lüktetve szívtak;
aztán a törzs, a kristály-kan,
fújódott a földből gyorsan
iszonyú kristály-tagokkal,
karokkal és lábszárakkal,
hatalmas kristálylapokkal,
fénylő kristály-tojásokkal,
dagadt, mint kristálybuborék,
óriás gyémánt-buborék,
lángoló kristály-ágyékkal,
lángoló kristály-fallosszal,
roppant kristály-nemzőtesttel,
roppant kristálygömb-térdekkel
dagadt, fúvódott ragyogva,
szétáradva, finomodva
apám teste, a tűz-tiszta,
s a létet magába itta,
fallosza, mint űrbe-mászó
iszonyú zöld kristályhernyó,
kristálygyűrődéssel lökve
magát az izzó ősködbe,
nőtt dagadva a tűzsárga
mindenség-őstűz-rózsába,
ágyékszőre, mint iszonyú,
szőrrózsaszív-sírkoszorú
szőrhabbal az űrbe dagadt,
a világtűz-csöndbe ragadt,
s ősrostjai közt hemzsegtek
az aranyláng-égitestek,
s a szőrös herezsák izzó
nagy sárga kristály-sündisznó,
magát fölfújva úgy dagadt,
mint a mélytengeri halak,
erezetét kimutatva,
hártyagömbbé vékonyodva,
nőtt a holttest-őspillanat,
mint gyémántbuborék dagadt,
mint roppant kristálybuborék:
halhatatlan kristálytüzét
lövellve dagadt szét húsa,
könnyű fényporrá lazúlva,
már mi is testében voltunk,
kristály-húsában ragyogtunk,
nőtt a holttest-ősküldetés,
nőtt az ősanyag-erjedés,
a Mindenséget fölitta,
a Létet magába szívta,
ő lett a Lét Burkolata,
ő lett a Mindenség Maga,
ő a Határtalan Minden,
az Ősapatest-Ősisten,
fényköd húsában a világ,
tűzpettyhalmazok, bóbiták,
láng-szigetek, fény-örvények,
égitesthalmaz-lepények,
csillagköd-őscsigaházak,
naprendszer-kígyócsontvázak
lobogtak, ragyogtak kéken
apám mindenség-testében,
a világegyetem-testben,
a halálmindenség-törzsben,
ő a halott ősmindenség,
a lángoló végtelenség,
ő a világgá nőtt halott,
ő hord minden ősanyagot,
őbenne égnek a boldog
tartályok, halmazok, dolgok,
őbenne égnek a boldog
anyag-rögök, anyag-pontok,
csillaghalmazok, ősködök,
anyag-szigetek, tűzkörök,
gáz-örvények, gáz-csillagok,
kék-sörényű csillagrajok,
benne lebegnek a terek,
tér-részek és végtelenek,
napcsillagok, ágyék-fények,
boldog anyag-szövevények,
erővonalak és erők,
pontok, gyűrűk, övek, mezők,
őbenne égnek a boldog
mindenségbeli ős-dolgok,
benne ragyognak a lények:
lángok, halálok, remények,
benne az elmúlás forog,
a titok is ott gomolyog,
ő a mindenség anyaga,
ő az Ős-egyetlen maga,
ő a minden-együtt-Egység
Ősgömbbe-zárt végtelenség,
az idő, s a tér hazája,
az anyag örök magánya,
ő a nemzés és foganás,
a fölburjánzás, kihordás,
ő a szülés, ő az élet,
ő az, aki mindenné lett,
ő az anyag akarata,
ő a halál virradata,
ő a bomlás, porrá égő,
minden anyagszövetség ő,
az anyag minden formája,
anyagpont-szövetség-láza,
benne rejtőzik az isten,
a láng, a tűz, igen és nem,
ott a végtelen halálban,
mindenséggé nőtt apámban,
benne a világ-halottban,
ott a mindenség-burokban,
benne hitünk és reményünk,
benne tántorgunk és égünk,
lángoló halott apámban,
a kristálytűzű halálban,
benne gomolyog az anyag,
benne lobog minden csillag,
apámban, az őshalottban,
a halott halhatatlanban,
a megváltott mindenségben,
apám mindenség-testében.

 

 

 

Az elhagyott ház

Köd, sirályok, köd, tél, isten
orrlikából ömlő füstben,
isten őskan-orrlikából,
néma szőrkancsó-szájából
gomolygó fehér halálban,
göngyölgő csipke-csóvákban,
isten ősbíbor torkából,
szőrös csigaház-orrából
a mérhetetlen kő-kútból,
az örök kristály-barlangból,
az elmondhatatlan üstből,
a fölfoghatatlan testből
kihömpölygő csipke-lázban
áll anyám a búcsúzásban.
A fehér gomolygó gyászban
mindenütt az elmúlás van,
mindenütt a nincs csontváza,
a csont szőrös csipkeháza,
mindenütt a semmi csontja,
a köd csipkepáfrány-lombja,
a csont csipke-csillag váza,
hús-csillagok kő-csontváza,
köddel betömve az ablak,
köddel betömve az ólak,
köddel betömve a pince,
az udvar köddel behintve,
a kertben a krumpliszárak,
üvegpórusok, csont-szárnyak,
maradék zöld csipketollak,
üvegrostok, kristály-holdak,
rothadt virágrongy-koponyák,
fagyott virágarc-kocsonyák,
szőrös üvegrács-halottak,
zöld-kocsonya répa-tollak,
dög-petrezselyemlevelek,
derengő csipke-lebenyek,
magzattalan babhüvelyek,
kő-embriós mályva-szűzek,
kőpogácsa-fejű szoknyák,
korhadó-pikkelyű ostyák,
növényrece-szobor szívek,
pikkely-szobor növény-kövek,
pikkelycsipkeernyő-szobrok,
kérgek, gyökerek, és rostok,
héjak, növénypernyék, háncsok,
szőrrózsa-üst kőbógáncsok,
drótszitaháló-esernyők,
kő-eres kőhártya-csengők,
hártyakoponya-foszlányok,
kő-pórusú növénylángok,
eres hártya-szobor hősök,
hibbantak és eszelősök,
törpék, púposak és csorbák,
döglött növényzománc-csordák,
kővé-száradt virágkanok,
hártya-csecsű szőr-asszonyok,
zománc-levelű halottak,
kristálypórus-háló holtak,
eres kőhólyagfürt-lények,
rothadt kőhártya-szegények,
szőrös kőszivacshab-kesztyűk,
dérrel szikrázik hab-testük,
kék kőpórus-zsák-csöcs hősök,
pórusokban gyémánt-szőrök,
vak drótszitaháló-tőgyek
drótlikacsaiból könnyek
szívárognak, szőrhab-rózsák
csontváz-vállán rothadt szőr-láng,
mindenütt rothadt növény-láng,
vak növénykocsonya-hullák,
fehér szőr-szobrok, rost-rémek,
fekete drótcsipke-szörnyek
merednek a ködbe szúrva,
izzadnak a ködbe gyúrva,
mindenütt szőrös gomolygás,
mindenütt csontváz-vicsorgás,
őshalálcsipkehömpölygés,
mindenütt rozsda-merengés,
mindenütt drótszobor-horda
ködfoszlányokba csavarva,
mindenütt drótháló-holtak,
köd-szemfedőbe-csavartak,
drótcsipkeháló-koponyák
orrlikában köd-bóbiták,
dróthálókürt-orrlikakban,
dróthálócsipke-szájakban,
dróthálóüst-szájüregben,
drótcsipkekagyló-fülekben
vattacsomók, laza füstök,
köd-pamacsok, deres szőrök,
fehér szőrpáfránybóbiták,
verejtékező szőrcsigák,
csontváz-gyökérszobor-rabok
orrlikában szőrcsillagok,
szikrázó vatta-uszonyok,
szikrázó nagy szőrcsillagok.
Köd, köd, köd, köd, isten füstje,
kiszúr habjából a tüske,
a kerítés föld felé dől
isten vak leheletétől,
tántorognak a zöld lécek,
az üresség-rácsú rések,
zöld moha-hüvelybe húzott
rosttá-rohadt zöld léccsúcsok,
a rozsdás ácsszögek kéken
könnyeznek a kerítésen,
kereszt-eres vascsillagok
rozsda-vizenyője csurog,
mintha csupa Jézus-keze
rothadna ott és vérzene,
mintha csupa Krisztus-lába
rothadna rá a mohára,
mintha csupa isten-borda
csurgatná levét a sárba,
isten mellkasa fölnyitva
sárga folyadékkal sírna,
röhögve bután feldöfve
s folyna vére a köldökre,
az ágyékszőr rostos sárga
gyökérszív-szőrpamacsára.
A kút keményen gőzölög,
vizében a sátán hörög,
kidugja moha-füleit,
kristályalma-légyszemeit:
két fekete szőr-rózsára
ragasztott szőrös és sárga
szemét, a két gyémánt-almát,
sokszögűre csiszolt halmát,
kidugja mohos kezeit,
mohos, nyálas orrlikait,
moha-szája is kilángol
a kristálypikkely-magányból:
s fúj, hörög, köp, ködöt, füstöt,
mint gőzt a fortyogó üstök,
isten szívébe harapna,
isten szívébe, ha tudna.
Anyám áll, és nem is tudja
köd a ködöt hogy harapja,
köd a köddel viaskodik,
köd a ködbe gomolyodik,
isten öli az ördögöt,
a kútból lángoló dögöt,
az ördög az istenre köp
átkot, gőzt, káromlást, füstöt;
harkály, cinke tűz felé tör
isten vak leheletéből,
sír a sátán, jajgat, hörög,
kék kocsonya-könnye csöpög,
könnyei mirigyharangok,
tarajosgőték, varangyok.
Anyám áll, és nem is hallja
mit hoz a kút átok-habja,
a kút miért is gőzölög,
isten szája mért füstölög.
Áll az udvaron magában,
áll a ködben köd-ruhában,
áll a ködbe csavarodva,
mint menyasszonyi fátyolba,
áll a ködbe tekerődve,
mint csipkeláng-szemfedőbe,
mintha volna mindörökre
dolga bámulni a ködbe,
szeme előtt óriások,
szeme előtt látomások,
szeme előtt jelenések:
roppant titok-szívverések;
óriás-szív lüktet abban
a gomolygó csipkehabban,
a hömpölygő téli ködben,
vak isten-orrlika füstben
titok-óriások ülnek,
titok-angyalok lebegnek,
titok állat-óriások,
óriás titok-virágok.
Ül előtte az ős-ködben,
a gomolygó csipke-füstben
óriás varangyosbéka,
testén a köd foszladéka,
testén köd-rongyok, köd-habok,
lobogó csipkeszalagok,
mirigy-ragyás bőre gőzöl,
fején korona felhőből,
ül ott az óriásbéka,
a föld mirigy-buboréka,
az iszonyú mirigy-harang,
liheg az óriás-varangy,
ül szemhéját nyitva, csukva,
mint óriás mirigy-Buddha,
ül puhán, lazán, kövéren,
ül a ködben őskövéren,
ül az ősdagadt őskurva,
magát gőgösen fölfújva,
ül a széttottyadt kövér hús:
varangy-Willendorfi Vénusz,
tokája, mint mirigy-emlő
két lába közt a földig nő,
pocakja mirigy-buborék,
szétterpedt mirigy-lepedék,
ragyás, laza gumihordó,
szeplős ősgumikoporsó,
ül a kövér varangy-kurva,
a mirigybuborék-szajha,
szétterpedt combokkal, szótlan,
ráncos gumibugyogóban,
nagyobb, mint a vén szederfa,
nagyobb, mint a templom tornya,
kormos ujjai, mint öreg,
eres, bütykös babhüvelyek,
kocsonyacsigolyák laza
száraz, szeplős bőr-csillaga,
ül a bánat varangy-apja,
reng mirigyhólyag-pocakja,
reng alsóállkapocs-zsákja,
zöld-szeplős petyhűdt tokája,
mellső lábai, mint konok,
ragyás kocsonya-oszlopok,
hátsó combjai szétömlött
mirigy-gatya gumitömlők,
zöld-pettyes bőrgyűrődések,
fölfújt mirigyzsák-rengések,
porcogó-csillag az orra,
kék gumigatya-hónalja
gyűrten, ráncosan, pettyesen
lobog, mirigy-pikkelyesen,
bőre húsától elválva,
mint a kakas bőr-szakálla,
széles őskétéltű-háta
bőrcsipkével kettévágva:
ős-csigolyacsipke-lánccal,
mirigycsillaggal, zománccal,
s benő a kék húsrózsába,
mirigy-rózsa kloákába
a végső porcogó-csillag,
s gőzöl az ürülék-ablak,
gőzöl a vizelő rózsa,
gőzöl a szerelem-rózsa,
füstölög a mirigycsillag,
a mirigyrózsa csók-ablak,
a csücsörgő bőr-rózsa fej,
az ősmirigycsillag-kehely;
ül anyám előtt a büszke
varangy, a bűn mirigy-üstje,
ül anyám előtt a gőgös
ősvarangy, a mirigy-szeplős,
ül anyám előtt a kurva,
ősdög-önmagát fölfújva,
ül a mirigybika-szajha,
a mirigyősasszony-céda,
ül a varangy-Vénusz lomha
mirigybuborékhalomban,
anyám előtt őskövéren
ül isten leheletében,
ül a ködben, fehér gyászban,
őscsipkecsönd-gomolygásban,
feje sárga bőr-sarlóval,
tokáig-hasított holddal
fölvágott kocsonya-kancsó,
ül a varangydög-táltosló,
ül a mirigydög-koporsó,
az ősasszony-mirigykorsó,
porcogó-kürt orrlikai,
mirigy-kagyló szemhéjai,
gyöngyház-csigahéj fülei,
kocsonya-kör járatai
hideg tűzzel gőzölögnek,
pórusai ködöt köpnek,
szemei kő-dülledések,
pupillái gyémánt-kések,
hasadt mirigy-mosolygása,
kék kocsonya-vigyorgása
kocsonya-szalaggal szegve,
pórus-láncokkal pettyezve.
S kocsonya-barlang szájából,
mirigy-vödör tokájából
apám mászik ki részegen,
sárosan, szótlan, könnyesen,
kimászik a szájperemre,
az alsó-ajak szigetre,
a nyálas porcogó-holdra,
nyögve, könnyezve, dúdolva,
az ajak-mirigysarlóra,
a kocsonyasarló-partra
mászik apám kaparászva,
mintha a sírból kimászna,
arcán sárcsomók, sárpöttyök,
hajában laza sárfürtök,
kezén fekete sár-kesztyű,
mászik sírva a sár-testű,
mászik sírva és dúdolva,
mintha más dolga se volna,
mászik nyögve, énekelve,
néha hideg sarat köpve,
köpködve a sarat, nyálat,
elheverve, ha kifárad,
mászik az apám részegen,
ott a varangy-szájperemen,
arcán sárból nehéz álarc,
orrlikaiban sár-kukac,
szempilláin, nagy körmein,
mint a tyúkok lábujjain,
mint a kakasok körmein,
pikkelykesztyű-ujjhegyein,
mint kakas boka-tollain,
pikkelypáfrány kő-lábain
sárgolyók, sár-kesztyűujjak,
homlokán hideg sár-tollak,
szemöldökén sár-százlábú,
fülében sár-rák, sár-bajszú,
fogain olvadt sárpöttyök,
szívárgó sárcsillag-szőrök,
mászik apám dúdolgatva,
sarat csókolva, harapva,
mászik a túlvilág felé,
mászik az úristen elé,
sáros kézzel, sáros hajjal,
sár-sírással, sár-sóhajjal,
könnyes arcát sárba mártja,
ahogy dúdolgat ott mászva,
ahogy kaparász fehéren
a föld sarában, könnyében,
mászik az elmúlás felé,
a nem-várt megváltás felé,
a halál lángjai felé,
a titok szörnyei közé,
aztán föláll tántorogva,
mirigy-bőrbe kapaszkodva,
vékony sárkesztyűs kezeit,
sárgolyós pókláb-ujjait
a varangyszáj-kocsonyába
a bütykökig belevájva,
s ott imbolyog könnyű, vékony
teste a kocsonya-patkón,
a varangy-szájbuborékon,
a kék mirigykancsó-szirmon,
nyújtózkodik, ágaskodik
a zománckürt-orrlikakig,
s az egyik varangy-orrlikból,
a füstölgő porc-kancsóból
egy koporsót húz ki lassan,
imbolyogva a magasban,
s a másik varangy-orrlikból,
a gőzölgő kehely-lukból
nagy szemfedőt húz ki lassan
énekelgetve sárosan,
a koporsót földre dobja,
a varangyszáj-mirigyholdra,
nevét sártollal ráírja
a fekete koporsóra,
s beleül a koporsóba,
mintha nem volna más dolga,
mintha más dolga nem volna
úgy bámul a koporsóra,
köhög, már a vérét köpi,
sár-ujjait fölemeli,
a gyászcsipkét kiabálva
tekeri sáros nyakára,
a szemfedőt nevetgélve
tekeri sáros mellére,
gyűri sárhabos szívére,
a mellkas izzadt kövére,
vak szőrsarló-szigetére,
sáros mellbimbó-szőrére,
meg ne fázzon, ne köhögjön,
többé vért sohase köpjön,
s ott integet, ott vezényel,
két nagy sárkesztyűs kezével,
ülve a nagy koporsóban,
mint egy deszka-űrhajóban,
sárgolyós pillaszőrei,
sárgolyó-végű ujjai
imbolyogva úgy mozognak,
mint levelibéka-ujjak,
mint sárgolyós kék szőrküllők,
sárgolyó-rojtú szőr-csengők,
s vezényel pislogva, sírva
a sáros semmit csókolva,
sár-szempilláit lehunyja,
sár-arcát a ködbe dugja.
Mert az őskocsonya-zsákban,
a dagadt varangy-tokában
zene szól, vad réz-hangszerek
dühétől a mirigy rezeg,
attól reng a varangy hája,
zöld-pettyes mirigy-tokája,
a lüktető bőr-buborék
bendője küldi a zenét.
Mert a forró mirigyzsákban,
a lüktető bőr-virágban,
a forró mirigy-kehelyben,
a lüktető gége-csöcsben
rezesbanda fújja lágyan,
réz-rikkantással vidáman,
röfögve réz-röfögéssel,
tapsolva rézlap-tenyérrel,
vad rézkukorékolással,
rikácsolva réz-virággal,
rézfúvók, kürtök, trombiták
sírják, jaj de szép a világ,
cintányérok, rézfurulyák
mondják, de bolond a világ,
de gyönyörű, de förtelmes,
de kegyetlenűl kegyelmes,
iszonyatos csontváz-örvény,
irgalmatlan gyászú törvény,
gyönyörű kristály-közösség,
rothadt-rózsa-kanszűzesség,
izzó ősanyag-szövetség,
tántorgó lehetetlenség,
szörnyek, dolgok, jelek árva
halmaza egymásba zárva,
egymás szívébe temetve,
a csönd szívéből kivetve,
egymással összekötözve,
magányosan űrbe-lökve,
elmúlás-hálóba kötve,
némán egymásban-pörögve.
Fújja a vad rezesbanda,
apám integet rikkantva,
apám ülve is tántorog,
pillaszőrein sárgolyók,
mint húsevő-virág szőrös
kristályküllőin a szemölcs,
integet jeleket írva
sárgolyós mutatóujja,
lobogva, könnyen vezényel
sárkesztyűs vékony kezével,
sír, vezényel, rikkant, köhög;
s a varangy-száj csak füstölög.
Sír a varangy, a mirigy-bak,
könnyei: fröccsös-poharak,
könnyei: elrothadt tüdők,
könnyei: szőrös csecsemők,
könnyei: földagadt májak,
könnyei: fölpüffedt lábak,
könnyei: kristályszőr-kezek,
könnyei: elkurvúlt szűzek,
könnyei: balták és kések,
könnyei: vak szívverések,
könnyei: szőr-álarc arcok,
könnyei: kövér ribancok,
könnyei: gyujtogatások,
könnyei: káromkodások,
könnyei: motyogó szájak,
könnyei: szemfedő-szárnyak
és a ködben ott lebegnek
a könnyek, mint égitestek,
ott lebegnek az ősködben,
magányosan az őscsöndben,
egymás körűl is keringve,
mint a tejútak fény-fürtje.
S egyszerre áttetszik a kék
varangy, mint üvegbuborék,
s az áttetsző őspocakban,
a fénylő kristály-varangyban,
mint egy óriás palackban,
mint egy hatalmas lombikban,
a fehér lángbuborékban,
az üveghólyag-gyomorban
csontvázak táncolnak gyorsan,
akácvirágos kalapban,
s látni, ahogy teste lüktet:
irtózatos nyüzsgésüket,
csont a csonton, csont a csontban:
akácvirágos kalapban,
topognak, löknek, ugrálnak
a sárga ember-csontvázak,
integetnek, tántorognak,
egymást-löködve forognak,
csont a csontot nyomja, gyúrja,
csontváz a csontot tiporja,
vigyorognak a koponyák,
kalapjukon akácvirág,
bordáik közt sárga rózsa,
mintha a rózsa szív volna,
csontváz-örvények forogva
táncolnak ott csikorogva,
hemzsegve és vicsorogva
áll a csontváz-bál tombolva,
s visszaszól a csontváz-hangra
réz-lánggal a rezesbanda.
A kék ősvarangy-szív alatt,
lassan-rengő kőzsák alatt,
a hatalmas tüdők sárga
buborékszivacs-sziklája
alatt táncol a csontváz-múlt,
csontváz a csontvázzal társúl,
csontváz a csontvázzal bagzik,
úgy ülik a csontváz-lagzit,
zúg a csont-idő forogva.
Varangy-bendő lett a pokla.
Anyám áll a nehéz ködben,
s látja a Varangy felröppen,
teste lassan köddé foszlik,
varangyos húsa eloszlik,
elmerűl a köd a ködben,
a gomolygó fehér csöndben,
áll anyám könnyen merengve,
mintha a ködben lebegne,
mintha mindörökre volna
a ködben állni a dolga,
mintha volna mindörökre
dolga meredni a ködbe,
s látja könnyű kis mosollyal:
fölrepűl a nyári udvar,
fölrepűl, mint könnyű lepke,
mint egy bársony-könyv lebegve,
mint nyitott bársony-könyv könnyen
libeg az udvar a ködben,
hímzett óriás-szárnyakkal,
zöld szőr-pásztorbot bajusszal,
kék szőr-csigaház szakállal,
pikkelycsillag-hímzés szárnnyal,
rózsaszőrcsillag-szemekkel,
szőr-koronás moha-fejjel,
kék pikkely-dorong csápokkal,
zöld csipkeszoknya-pillákkal,
ott lebeg a gomolygó csönd
közepén a fölnyitott könyv,
a szőr-pikkely szárnyú finom
kék János-Evangélium,
a megváltás tiszta könyve
ragyog ott könnyen lebegve,
a jövendő bársony-könyve
illatozik ott lebegve,
a tűz kristálypikkely-könyve
lángol, mint szent János könyve,
lángol, mint kristály-ősmoha
János Evangéliuma,
ott lebeg a nyári udvar
fehér virágcsillagokkal,
bársony mályvalevelekkel,
növényszőrcsiga-füvekkel,
százszorszéppel, vadkaporral,
zöld szőr-rugó cicfarokkal,
libeg a lepke-könyv lágyan
az elmúlás mosolyában,
áll a virágból-szőtt lepke
a köd közepén lebegve,
a virágból-szőtt Szentírás,
az illatos ősmosolygás,
a kék bársony-könyv kinyitva:
olvastassék minden titka.
S a kékmoha lepke-tarkó,
a virágzsindely-táltosló
szőr-nyergében ül a fiú:
fején gyöngyvirág-koszorú,
ott ül a kék lepke-nyakon,
mint valami bársony-lovon,
ott ül nyargalva vidáman:
aranycsengettyűk torkában,
a bársonykönyv közepén ül,
lángolva és meztelenűl,
ott ül a szagos kék könyvben,
a moha-szárnyú örömben.
Feje fölött rezgő virág-
koszorúkból font koronák,
zengő moha-csillagokból,
lángoló aranyszőr-habból,
aranytajték-csillagokból,
aranyszőr-zebracsíkokból,
méhecskékből, darazsakból,
csöpp aranyszőr-szélmalmokból
font zengő korona-forgás,
lebegő korona-zsongás:
barna kitinszív-koponyák,
kitinszív-ökörkoponyák
aranyrugó-ökörszarvval,
tört aranybuzogány-csáppal,
aranygyűszü-testű ágak
pórusaiban szőrszálak,
s a kitinszív két oldalán,
két koponya-buborékán
szőrcsillag-sisakra ömlő,
a szájszervig leözönlő
nagy kristály-látószerv emlő,
kristályszív-mozaik felhő
szemek ragyognak szőrösen,
gyémánt-ikra ötszögesen.
S a méhekből szőtt korona
lángol, mint isten fogsora!
Feje fölött gyöngy-szárnyakból,
bársony-csillag potrohokból,
kemény moha-mellecskékből,
égő kristály-emlőcskékből,
szárnyas moha-tigris táncból,
gyász-szalagos arany-láncból,
mohaszív-arcú zúgásból,
aranykoponya-rajzásból,
kék moha-borjúfejekből,
aranycsápú zöld könnyekből,
aranypáfrány-szarvú gyászból,
kék szőr-ökörkoponyákból,
iker-kristályszív sisakú,
szőrös gyémánt-szív szem-arcú
darázsfej-lókoponyákból,
szőrcsillag-fülű gyémántból,
lüktető szőrpettygömbökből,
égő aranyszőr-csengőkből:
méhecskékből, darazsakból,
bársonyszív-fejű hadakból
zengő, forgó nagy korona:
csupa gyémánt, csupa moha,
kristály-örvényként pörögve,
moha-örvényként gyűrűzve
izzó aranydrót-csontvázak,
lángoló kristály-csontházak,
nagy aranyhártya-koponyák
üregeiben kék mohák,
hézagaiban moha-láng,
gödreiben moha-virág,
moha-rózsák, gyémánt-rózsák,
kristály-rózsák, bársony-rózsák,
az aranydrót-csontvázakra,
aranyhártya-koponyákra
tapasztva, ragasztva, tömve:
forog a korona zengve.
S a virágból-szőtt titkos könyv
lángol, mint a legtisztább könny,
az evangélium-lepke
pikkely-szárnyai rezegve
fénylenek könnyel, virággal;
zöld arccal, szőrös gyémánttal
lebeg a bársonykönyv-lepke,
virág-szentírás-könyvecske,
a kék őskönyv lapozódik,
a virágkönyv illatozik.
S a könyv közepén a fiú,
ragyog, mint csillagkoszorú,
a kék-moha nyereg-tarkón,
az ősmoha-lepkeháton
topog, játszik, nevet, leül,
lángolva és meztelenűl,
nekidűl kristály-szemének,
puha-szilárd üvegének,
a hatalmas kupolának,
a fény-üveg sejt-dombhátnak,
amely szőr-gyűrűből nőtt ki,
kék szőr-koszorú gyűrűzi,
s fogja a pikkely-dorongot,
amely, mint az ős-pásztorbot:
pikkely-kacsba tekeredik,
szőr-csigává göndörödik,
s nézi a nagy szőrdorongot,
a moha-törzsű nagy csápot,
szőrös kristály-csöcsök tollát,
mocorgó szőrpáfránycsigát,
a szőrcsipkelángbóbitát,
a pikkelyfa-pamatcsodát,
szőrpikkelyek, pikkelybőrök,
szagló-pikkelyek és szőrök,
szagló-sejtek, szagló-hámok
oszlopát, a por-istrángot,
fogja, mint harangkötelet,
s rángatja a lepke-fejet,
mint szótalan szőr-harangot,
mézes-torkú kék szőr-kancsót,
a virágharang-szűzecskét,
illatos szőrcsengettyűcskét,
lepkeporos tenyerekkel,
aranyhímporos kezekkel,
pikkelyszőrcsillag-körmökkel,
aranycsontváz-ujjbögyökkel;
s a virágkönyv-lepkeszárnyon,
virág-Evangéliumon,
a könyv lángjába süppedve
ugrál a fiú nevetve,
az aranymoha-zsindelyű,
az óriás szőr-pikkelyű,
redősarany-sivatagban,
süppedő lepke-homokban,
jár ágyékig virágporban,
füstölgő arany-gomolyban,
hempereg virágszőrökben,
bunda-lepke-levelekben,
szőrtelen rózsaszín teste
virág-írással befestve,
kék, fekete, sárga, piros
virágporos, lepkeporos
a vesszője, a köldöke,
szája, foga, szemöldöke,
arcán kék virágpor-álarc,
testén lepkeporból vért-vas,
sarlós szempillaszőrein,
mint a méhecskék combjain,
szőrös kitin-lábszárain,
szőrös csont-comboldalain
óriás virágporgolyók,
arany-zsákok, por-puttonyok,
arany-kancsók, arany-rögök,
nagy virágpor-csillaggöbök.
Aztán a Könyv, a zöld udvar,
a virágból-hímzett angyal,
a füvekből szőtt őslepke,
az illatos őskönyvecske,
a virág-Evangélium,
a virágkönyv-csődörfiú,
a zöld virág-Újszövetség,
virág-János Könyve szentség,
a kalászból-szőtt zöld csikó,
virág-szárnyú táltoscsikó,
a virágbársony-Biblia,
a szent lepke-őskönyv-csoda
finom őskönyv-lapozással,
bársonypikkely-lobogással,
könnyű virág-szárnycsapással,
megváltáskönyv-lángolással
elszállt a sors virágkönyve,
merítve magát a ködbe,
elszállt a nyitott könyv, lassan
oldódva a köd-magasban,
elvitte a boldog fiút,
az aranycsengettyű-torkút,
elvitte a boldog fiút,
a zengő ős-koronájút,
a csillagkoszorú testűt,
a szűz szent virágpor-vértűt
a lobogó virág-zászló,
a virágból font táltosló.
Áll anyám a téli ködben,
az isten-orrlika füstben,
áll, mereng, a ködbe réved,
kérdezi a mindenséget,
ruhájából a köd lobog,
hajában a köd gomolyog,
nem hallja az ős-szavakat,
a beszélő madarakat,
a dolgokból köd szívárog,
a ködben a varjú károg,
a nincs-kakas kukorékol,
a nincs-liba csont-kürtön szól,
a nincs-disznó röfög barnán,
a nincs-kacsa hápog bambán,
meg egy tyúk kapar a ködben,
járkál az ősfehér csöndben,
áll, nézi a deres földet,
nézi a szikrázó csöndet,
mirigyrózsába ültetett
szemei kék csillagkövek,
rá-rácsúszik nagy szemhéja
a kocsonyakő-golyóra,
mint pórusos aranycsésze
toll-arcban ülő szemére;
a ganéjdomb deres, árva
szálkás halál-halmazára
köd ömlik, köd, köd, végtelen
csipkefátyol, vak őselem,
a trágya csont-kupacára,
rongyra, csirkekoponyára,
sárgarépaszelet sárga,
rothadt kis rost-csillagára,
krumplihéjra, tojáshéjra,
fagyott szappanbuborékra,
fagyott kék szappanhab-gyíkra,
fagyott zöld csipketoll-csonkra:
petrezselyemlevelekre,
tyúkganéjra, gyökerekre,
letörött bögre-fülekre,
rothadt papírszeletekre,
fagyott habmirigy-békára,
döglött béka kő-hátára,
szalmaszálra, fazekakra,
odvas vén velőscsontokra;
az üres disznó-ól alja
deres, rongyos rothadt szalma,
a tavalyi ürüléken
dér-hernyók másznak fehéren,
szőrcsillag-sörényű kövér
hernyót szült a disznóganéj;
a vén pinceajtó zölden
repedezik az ősködben,
az őskőgubanc-szederfa
ködcsipkerongyba csavarva,
deres kő-ágain meleg
toll-csillagok a verebek,
deres kő-szárnyain hideg
kő-csillagok a levelek.
Áll anyám merengve, szótlan
a hömpölygő köd-habokban,
úgy áll ott, mintha a dolga
mindörökre állni volna,
révedezni mindörökre
a gomolygó nehéz ködbe,
mindíg csak a ködöt nézni,
szemével a ködöt űzni;
lábánál vak, csipás, öreg
szőrét-vesztő kutyánk remeg,
vonítana és hörögne,
dühét hörögné a ködre,
mert a fehér izzadt csöndben
szörnyek hemzsegnek, a ködben,
szörnyek, rémek és halottak,
kígyók, madárszárnyú holtak,
békafejű denevérek,
ember-arcú seregélyek,
csecsemő-arcú varangyok,
disznócsöcsű nagy galambok,
szitakötő-szárnyú bikák,
gyíkfarkú kan sárkánykutyák,
lepkeszárnyú nősténymedvék,
csontváz-hónaljú méhecskék,
hörögnek kék lángot köpve
a látomásos ősködre,
a szörnyeteg-hemzsegésre,
a ködbeli ősnyüzsgésre,
a hemzsegő látomásra,
az átok-Föltámadásra,
de csak áll csipásan, vakon,
anyám mellett az udvaron.
Áll anyám, nézi a ködöt,
a csipke-hömpölygés időt,
hajában köd-foszladékok,
ruháján köd-lángolások,
előtte a ködben járnak
óriás madárcsontvázak,
lépnek csont-csillag talpakkal,
csikorgó csont-ámulattal,
lépnek csont-csipke ujjakkal,
bütykös oszlop-lábszárakkal,
lépegetnek az időben,
a gomolygó köd-felhőben,
a hatalmas csont-szárnyúak,
a csont-esernyővázúak,
mennek csikorogva lassan
a ködben, a köd-magasban,
csont-csillagból épűlt sárga
gerinc-tornyukat lezárva
billegnek az őskoponyák,
az ős-csőrű kő-ládikák,
a fehér kőhártya-golyók,
nyikorognak a csont-rugók,
nyikorognak, hajlonganak
a kőcsillag-homlokúak,
a kő-koporsó fejűek,
a kő-fogsoros csőrűek,
mennek a csontváz-asszonyok,
madár-nők és madár-kanok,
csontvázukból folyik a köd,
koponyájukból füstölög,
a csonthártya-üst szemekből,
repedezett kő-gödrökből,
az izzó csőr-orrlikakból,
az üvegkürt-csillagokból;
s jönnek a többiek sorba:
csonttal lépve, csonttal szólva,
elúszva a ködben lassan
anyám előtt a magasban:
óriás cápacsontvázak,
kőfejű bálnacsontvázak,
őshalak, ráják, delfinek
csontváza a ködben lebeg,
csontszálka-buborék halak
nyüzsögve lassan rajzanak,
ugrálnak a csontváz-békák,
a csontcsipkecsillagocskák,
hüllők kőtoll-csontvázai,
kőcsillag-talpú láncai
kúsznak ködben nyikorogva,
mint kőcsontváz-harmonika,
emlősök csont-templomai,
kőgerenda-vázlatai,
vak csontcsillag-láncra fűzött
vak kődrót-szobrai között
csont-denevérek forognak,
csont-örvények csikorognak;
s jönnek, jönnek, jönnek, jönnek,
mint kristálycsontvázú könnyek,
az ősködből kiömölnek,
mint isten-szemből a könnyek,
a csontvázak, kődrót-házak,
jön a csontváz-magyarázat,
mert az elmúlás föllázadt,
a csont a földből kiáradt,
kiáradt az ősanyából,
a fekete csillag-zsákból,
a fekete-lángú méhből,
az élet-halál-hüvelyből,
földtojás-magzatburokból,
kiáradt a múlt a múltból,
a csont a földhab-golyóból,
az ősanyácska-bolygóból,
a kék csillag-koporsóból,
a tűz-tojás ősasszonyból,
jött a csont-múlt az időből,
kiáradva az ősködből:
csontváz-rágcsálók, csont-kígyók:
csontcsipkezsák-kőcsontrugók,
s jöttek totyogva, zörögve,
csonttal-sírva, csonttal-nyögve,
belesüppedve a ködbe,
csont-léptekkel csörömpölve,
csontlánc-farokkal csörögve,
csont-dugattyúkkal dörögve,
óriás csontvirág-lábbal,
csontból-font őscsipke-lánggal,
ős-kőszarkofágnál nagyobb
koponyával ősállatok:
kőcsontváz-sárkánykirályok,
kőcsipke-királysárkányok,
kőcsipke-dinoszauruszok,
őskő-láng diplodocusok,
kőcsillag-brontoszauruszok,
kőhab-tirannoszauruszok,
jöttek mind a kőtotyogók,
tengerlakók, mocsárlakók,
zsurló-erdőt legelészők,
őstakonyban heverészők,
páfrányerdő zöld csipke-hab
csöndjén totyogó ős-szavak,
pikkelyerdő zománc-csipke
lángjai közt legelészve
ácsorgó őskan-királyok,
kétéltűek és sárkányok.
Jöttek kőlánggal-totyogva,
kő-mosollyal mosolyogva,
kőkoporsó koponyákkal,
vigyorgó kőcsipke-lánggal,
az óriás kőcsipkehab
tornyok, kőlángból-font urak,
jöttek cammogva a ködben,
támolyogva a vak űrben,
csontjaik közt a köd csobog,
kő-szájukból köd párolog,
kőkoporsó-koponyájuk,
fehér kő-ablak orrlikuk,
kőcsipkevicsorgás-szájuk,
kőcsillag-láng csigolyájuk
ködöt fúj és ködöt harap,
füstölögnek a köd-szavak,
mennek az őscsontváz-kanok,
a kőcsipkeláng-mítoszok,
koponyáikat ingatva,
anyám felé bólogatva,
nézik anyámat meredten,
kő-mosollyal, kő-ijedten,
kő-üst szemüregük sárga
füstöt lövell az anyámra,
bólogatnak, integetnek
a vak kőkoporsó-fejek,
kő-eres kővigyor-lángok
fogsorából köd szívárog.
S amikor jön az utolsó
fehér kőcsipke-koporsó,
a hatalmas kőláng-iszony,
a kőcsipkeszobor-asszony,
kőcsillagokból lukasra
font kőszita-csipkekanca,
az iszonyú, a hatalmas,
az óriás, az irgalmas
kődrót-szobor, a kő-virág
fonadéka szigorúság,
látja anyám, mint kő-lovon:
a csontcsillag-kőfürt nyakon,
az őskő-láng láncon ülve
a fiút, csont-láncon ülve,
ül a csigolyalánc-hídon,
az ős-sárkány csigolyákon,
jobbkezében égő gyertya,
balkezében könyvet tartva,
fején kék, gyémánt-szigorú
lángoló csillagkoszorú,
rá se néz, nem is néz arra,
nem néz a ködös udvarra,
nem néz anyjára, a döbbent
asszonyra a csipke-ködben,
aki intene, ha tudna,
de csak áll ködbe csavarva,
mint menyasszonyi fátyolba,
mint vak szemfedő-vászonba,
aki integetne, lágyan
sóhajtva a köd-magányban,
de oda se néz a fiú,
a kristály-anyag szigorú,
az óriás őscsontvázon,
kőcsipkeláng-őssárkányon
lovagló fiú meredten
ül a kőcsillag-nyeregben,
az őscsigolya-kőláncon
ül, a vánszorgó kőlángon,
előtte az őskoponya
kőkoporsó-ősvigyora,
s a köd gomolyog izzadtan
a kőcsipke-ősasszonyban.
S a kőhorgolás-őskanca,
a ködben-lépkedő csont-fa,
a kődrótszobor-óriás,
kőcsipkeszobor-vonulás,
a hatalmas kődrót-kanca,
az ősállat-őscsontvázfa
kő-fejével bólogatva,
a kő-koporsót ingatva,
kőmosollyal mosolyogva,
lassan totyogva, csoszogva,
kőcsillaggal nyikorogva,
kő-lépteit csikorgatva
eltűnik lassan a ködben,
az istenből ömlő füstben,
s fönt az űrben világít csak
a gyertya, mint lánghab-csillag.
Áll anyám, szólna, intene,
de nem mozdúl fehér keze,
áll csak merengve a ködben,
az istenből ömlő füstben,
mintha mindörökre volna
állni a ködben a dolga,
mintha volna mindörökre
dolga meredni a ködbe.
A köd gomolyog és forog,
a dolgok közűl szívárog,
a tárgyakból, a jelekből,
a pórusokból, résekből,
az anyag hiányaiból,
az anyag vak lángjaiból,
a földből és a lényekből,
a rothadt jelenésekből,
az élőkből, a holtakból,
halott halhatatlanokból,
a deres fekete csöndből,
a csillagokból, az űrből.
Ó, hol vagy kert, kis kertecske,
petrezselyemlevelecske,
zöld csipkedárda-legyező,
zöld növénycsipkeláng-ernyő,
gyökérdrót-bajszú kőfehér
sovány petrezselyemgyökér,
a földből félig kiálló,
kőnyelű zöld csipkezászló,
a sárgarépa, a kapor
mellett kinőtt vak kőszobor,
kő-asszony fehér kő-vállal,
zöld csipkefüst-bóbitával,
kő-csikó fehér kő-fejjel,
zöld növénycsipke-sörénnyel,
zöldszárnyú fehér kő-angyal,
zöldpamacs-lángcsipkehajjal,
földbe-sűllyedt fehér sírkő,
csipkeláng-szárnyú halál-kő,
földből-kimászó őscsontváz,
koponyádon csipkés zöld láz,
kő-Krisztus a földbe dugva,
vállán, fején kis ecetfa,
koponyáján zöld tollfodor,
növénycsipkecsillagcsokor,
hol vagy kövér sárgarépa,
hol van piros fejed tolla,
földből-kibújt piros vállad
húsából nőtt csipkeszárnyad,
hol vagy földlakó ősangyal
növénycsipketoll-szárnyakkal,
te földbe-bújt gyökér-páva
farod finom csipkelángja
hol van, a csipkeláng-ernyő,
a növénykristályesernyő,
földbe-nőtt csőrű hatalmas
piros növénymirigy-kakas,
zöld növénymirigy-tarajú,
mirigycsipkepáfrány-tollú,
hol vagy kapor könnyű sárga
növényküllőcsillag-lángja,
szőrös finom növénycsillag,
a küllők közt kristály-ablak,
pórusos csönd, izzó hártya,
mint a szitakötő szárnya,
mint a kitinerek piros
gyökércsillaga és csomós
gyökércsillagfeje között
a sejtcsillag-hártyaközök,
hol vagy kapor, pihés száron
derengő szőrcsillag-álom,
hol vagy mák, szőrös és laza
gerincen ülő koponya,
szőrös növénycsigolyákból,
szőrös-lombú levél-lángból
növő zöldhártya-koponya,
púpján zöldcsillag-korona,
hol vagy zöldhártya-buborék,
zöld növénykorsó-csöndesség,
pórusos zöld fej, zöld urna,
szempillátlan zöld koponya,
véres lángokból kiálló
csillag-orrlikú táltosló,
sörénytelen lókoponya,
zöld növénycsont-serlegcsoda,
csontcsillag-kontyú fejecske,
szőrös lábszárú szűzecske,
szőrös zöld-lábszárú szent szűz,
véres ágyékú zöld őstűz,
finom zöld zsiráf-ácsorgás,
növény-zsiráf ámuldozás,
zöld gém, féllábú fülecske,
egylábú zöld tehenecske,
szőrös-térdű csipke-őzbak,
csont-lábszárú halál-csillag,
hol vagy krumpli, bársonyhólyag
csipkékből font szelíd csillag,
hol vagy tiszta krumplivirág,
bársonymirigycsipke-ősláng,
zöld bársonytarajok árva
lazán megszőtt sokasága,
zöld bársonymirigy-szakállak,
mirigybársonycsipketollak
szőrös, kövér, mirigypúpos
csillaglombja, a zöld-habos,
ó, hol vagytok ti zöld tyúkok,
hol vagytok növény-kakasok,
bársonycsillag-krumplibokrok,
sárga hólyagcsillag-arcok,
merengő zöld bársonyfejek,
krumplivirágok, levelek,
hol vagy szentséges fokhagyma,
fehér gerezdcsillag-szív-fa,
hólyagszív-koponya virág,
karcsú ezüstszürke ősláng,
vékony pihés növény-agancs,
hol vagy földmélyi szív-gubanc,
hol vagy fehérbajszú hagyma,
zöld tülökszarvú szent hagyma,
növénygumi buborék-szár
tollad végén csillag-kristály,
növényfogsor-koszorúcska,
kis növényszív-csillagocska,
szent növényszív-koronácska,
hol vagy dicsőséges hagyma,
eres növényhártya-tojás,
könnyes héjgömbhalmaz-tojás,
réteges szent gömblángolás,
szent növénykönnycsepp-óriás,
hol vagy láng-csokor saláta,
zöld lángfodor-örvény szoknya,
harmatos zöld csillag-rózsa,
rongy-levelek zöld lángbokra,
hol vagytok vastag zöld-eres,
rongyfodorgyűrű-leveles,
tömött boldog asszony-rózsák:
zöld rózsa-szűzek, saláták,
hol vagy tök, aranypocakú,
sárga csillagkürt-hónaljú,
fehér-eres ősbuborék,
aranybuborék-kedvesség,
fehér-szőrű kristályindák,
szőrös növénylepedő-láng,
bordás kék kristály-hónaljak,
kristályborda-szár csontvázak
szövetsége, növény-béka,
növény-varangy buboréka,
hol vagy tök, édes tököcske,
aranybuborék-csöcsöcske,
őstojás-növényemlőcske,
ősasszonyemlő-gömböcske,
iker-aranyhólyag-koca,
hol vagy szent növény-koponya,
hol vagy szőlő, orgonafa,
almafa, sárgabarackfa,
hol vagy szilvafa, diófa,
dália és őszirózsa,
százszorszép, mályva, kamilla,
bürök, vadtorma, ecetfa,
hol vagy puskapor, liliom,
lángoló zöld csipke-uszony,
zöld lángcsipke-mámor béke,
szegénységünk üdvössége,
üdvösségünk békessége,
békességünk csillagfénye,
hol vagy lángoló mennyország,
zöld lángcsipke-álom ország,
üdvözlégy Mária, hol vagy
kert, kertecske, te zöld csillag,
te zöld csipkecsillag-sziget,
te zölden lángoló követ,
a megváltás zöld csipkeláng
angyal-követe jöjj hozzánk,
jöjj el hozzánk zöld lángcsipke-
tollakból szőtt kis kertecske,
zöld Gábriel, csipkeszárnyú,
szőrös növénycsillag-arcú
hírnök jöjj el újra hozzánk,
jöjj el lángoló zöld hazánk,
jöjj el zöld-lobogás Jézus,
virágból font testű Krisztus,
virágból szőtt szívű drága
megváltó két csipke-karja,
zöld mirigycsipkeláng-kezek,
zöld növénycsipke-tenyerek
védjetek meg a haláltól,
a kemény elkárhozástól,
üdvözlégy nektek ti drága
megváltás szagos virága,
üdvözlégy kert, kis kertecske,
petrezselyemlevelecske,
üdvözlégy kert, zöld szűzecske,
petrezselyemgyökerecske,
üdvözlégy szent kristály-kapor,
zöld csipkeszövetség-akol,
üdvözlégy szegények kertje,
üdvözlégy lángoló béke,
üdvözlégy füvek, virágok,
fehér gyökerek, zöld lángok,
üdvözlégy fák és madarak,
csigabigák és bogarak,
kukacok, hernyók, giliszták,
férgek, tetvek, lepkék, békák,
üdvözlégy kövér varangyok,
levelibékák és pókok,
üdvözlégy méhecskék, legyek,
darazsak, lótetűk, kövek,
üdvözlégy lárvák és bábok,
pondrók, álcák, kis tojások,
üdvözlégy hangyák és pillék,
bozontos éjjeli lepkék,
üdvözlégy neked zöld álom,
lángoló zöld mennyországom,
zöld csipkeláng-isten teste,
üdvözlégy kert, kis kertecske,
üdvözlégy lángoló béke,
szegénységünk üdvössége,
üdvözlégy megváltás fénye,
zöld csipkeláng-szívverése,
üdvözlégy zöld-lángú fecske,
üdvözlégy kert, kis kertecske,
zöld gyökérlobogás-füstben
lángoló zöldcsipke-isten,
üdvözlégy kristály-istenkém,
üdvözlégy halál-kertecském.
Gomolyog a köd fehéren,
átömlik a kerítésen,
átömlik rostokon, kérgen,
átömlik héjakon, véren,
beszívárog a dolgokba,
pórusokba, likacsokba,
résekbe és hézagokba,
beszívárog a csontokba,
a kőbe, húsba szívárog,
eszik a földet a lángok,
az anyag-rostok közt forog
a fehér köd, ott tántorog,
az anyag izzó pontjai,
üregei, hézagai
közt forog a köd fehéren,
gomolyog a szívverésben,
beszívárog a holtakig,
a rothadó tetemekig,
a kéken-lángoló húsig,
a füstölgő rothadásig,
a gázbuborékolásig,
száradásig, korhadásig,
a bomló belső-szervekig,
a kopaszodó csontokig;
gomolyog a köd kövéren
az ős-dolgok közti térben,
az ősláng szirmai között
a fehér ősköd füstölög,
s anyám áll a ködbe fogva,
mintha ez volna a dolga,
áll a ködben a köd foglya
őscsipkelángba csavarva,
áll merengve ott magában,
áll a halál udvarában,
áll ott a ködben magában,
áll a hömpölygő halálban;
a házban is a köd forog,
a bútorok közt gomolyog,
örvénylik a köd a házban,
a konyhában, a szobában,
a padláson, a tárgyak közt,
a ruhák közt, bútorok közt,
gomolyog csöndben, fehéren,
gomolyog izzadt-kövéren,
s szétlazúlnak már a dolgok,
föllazúlnak az anyagok,
s úsznak a ködben lebegve
vacogva és dideregve,
libeg az asztal, a szekrény,
ágy, kalap, ruha, kés, edény,
libeg a fölmosóvödör,
a fölmosórongy, a tükör,
libeg a szék, a kék lavór,
padláson a gerenda-por,
libeg az uborkásüveg,
a tölcsér, a borosüveg,
a varrógép, zománc-kályha,
a bor az üvegbe zárva,
a padlás-csöndben az öreg
zsákok, kukoricacsövek,
libegnek az öreg dolgok,
párnák, fésűk, kefék, gombok,
mint árvízben tárgyak, dögök,
a ködben a lét hömpölyög,
libegnek a tárgyak, testek,
mint űrben az égitestek.
Anyám nézi az ősködöt,
átfolyik kis testén a köd,
húsa áttetszik a ködben,
mint kristály a láng-özönben,
s ahogy csonttal hurkolódik
csontváza kirajzolódik
húsából csipke-fehéren,
lángol a köd szégyenében,
már csontja is ködöt növeszt,
mint kő-pusztán a kő-kereszt,
csontvázában köd gomolyog,
köd örvénylik, ősköd forog,
koponya-gömbjébe zárva
forog a köd habrózsája.
Ő csak áll, és nem is tudja,
hogy húsát a köd fölissza,
hogy testét a köd fölosztja,
szívét a köd fosztogatja,
áll a ködben csontváz-anyám,
áll a magányban a magány,
áll a halál a halálban,
áll merengve egymagában,
áll az élet ősanyja ott,
csontvázában a köd csobog,
áll a kis Mindenség-anya,
áll a csontváz-Szűz Mária,
áll a boldog halhatatlan,
áll a halálban nyugodtan
a halált-legyőző Asszony,
a halált-elűző Asszony,
áll a boldog révedező,
áll a mindent-újraszülő,
a megáldott-méhű Anya,
áll a Mindenség-Asszonya,
a fölszentelt-méhű Asszony,
áll a Titok, az ős-alkony,
áll a Titok, az ős-hajnal,
áll szent testtel, szent sóhajjal,
mintha mindörökre volna
a ködben állni a dolga,
mintha volna mindörökre
dolga révedni a ködbe.

 

 

 

A tested

Titok, titok, titok, titok.
Selymek, szövetek, kárpitok,
boldog rózsaláng-hajnalok,
boldog rózsabársony-napok,
lüktető kristály-remények,
hártyák, boldog véredények,
rózsa-remény, rózsa-fenség,
titkos szent reménytelenség,
titkos szent anyag-szövetség,
titkos szent halál-teljesség,
az élet rózsa-kapuja,
a halál csontváz-kapuja,
csontok, szőrök, szent hajzatok,
bársony-mirigy csillagzatok,
lángoló csillagszigetek,
lángoló kristály-szövetek,
lángoló, magányos, árva
anyag az anyagba zárva,
lángoló gyémánt-anyagok
hártyáiban napcsillagok,
rostok, kötések, irgalmak,
hámok, pórusok, parazsak,
pernyék, kövek, rögök, lángok,
lüktető szivárvány-pántok,
salak-virágok, kő-ágak,
mészcsipke-kürtök, mész-tollak,
kő-csillagok, vak kő-kések,
égitest-sűrűsödések,
sugárzó szent robbanások,
kristály-páfrány lángolások,
tiszta ős-terekben boldog
remegő, verdeső dolgok,
tiszta ős-terekben tömény
anyag-csoportok, köd-remény,
égő köd-foltok, tűz-pettyek,
elvirágzó-történelmek,
tiszta ős-terekben dermedt
sár-rózsák, sziklák, tűz-vermek,
forró üregek, kő-napok,
izzó kék hártyacsillagok,
izzó kék kristály-ömlések,
mirigycsillag-remegések,
pára-páfrány erdők csöndje,
őscsillagok tűz-őskönnye,
lángoló hártya-tartályok,
hártyabuborék-világok,
kocsonyavirág-szövetek
méhében tűz-csillag rezeg,
kocsonya-napcsillagocskák
méhében tűz-embriócskák,
kék magzatburok-rózsákba
kristálymagzatok bezárva,
gőz-örvények, tűz-örvények,
selyemhártya-szenvedések,
csontcsillag-kereszten függő
szent anyag-mindenség-felhő,
véres kő-kereszten függő
szent mindenség-anyag-felhő,
izzó vak kristálykeresztre
függesztett mindenség-este,
gázcsillag-rózsafürtomlás,
izzó aranypetty-hánytorgás,
a titkos őscsöndből kinőtt
égő kristálylebeny-mezők,
szőrök, csontok, pihék, erek,
hártyák, izmok, kérgek, kövek,
ős-lázak, ős-szétesések,
ős-összesűrűsödések,
elemi összefüggések,
elemi szétterjedések,
boldog állapotok, rések,
boldog megüresedések,
boldog forró zuhogások,
zubogások, fortyogások,
boldog kitárúlkozások,
nyílások, bezárulások,
boldog gőzölgő halmazok,
mirigyfürt ős-csillagrajok,
boldog füstölgő anyagok,
terek, csövek, falak, habok,
pántok, pillérek, oszlopok,
puha gerendák, kőlapok,
dúcok, hurkok, ívek, burkok,
tűzzel-átszőtt burkolatok,
boldog ráncok, gyűrődések,
feszülések, lebegések,
lobogások, szívódások,
gyűlöletek, társulások,
fehér mészcsillag-kereszten
függő virágtitok-isten,
vak világegyetem, sárga
burkokba, hártyákba zárva,
héjakba, burkolatokba,
izzó hártya-hajnalokba,
rózsatűzözön-örvénylés,
rózsatűzözön-hömpölygés,
rózsalángrobbanás rózsa
érfürt-ernyőkkel beszórva,
rózsacsillagörvénylések,
csillagrózsaraj-esések,
rózsarobbanás-jövendők,
forró rózsaörvény-kendők
halála, föltámadása,
születése és halála,
örökös föltámadása,
örökös elárúlása,
örök tűz-megbízatása,
örök elárúltatása,
örök újjászületése,
gyönyörű kínszenvedése,
halál-rózsatűzrobbanás,
örök rózsa-föltámadás,
asszony-Jézus, forró kripta,
világ-hajnalon kinyitva:
nincs ott a sugárzó halott,
szült a sír kristály-alakot,
lángoló szent akaratot,
mindenséggé nőtt gyémántot,
sugárzó mindenség-kristályt,
mindent testébe-zárt tartályt,
benne űrök, terek, napok,
csillag-örvények, gáz-golyók
lángolva és dermedezve,
robbanva, fagyva, tüzelve,
zöld mindenség-tűzpont-folyók.
Titok, titok, titok, titok.
Özvegy szegény-Szűz Máriám,
ősmindenség-asszony hazám,
szegények lánya, te özvegy,
szegények lánya üdvözlégy,
üdvözlégy Borbála, drága,
üdvözlégy anyám, Borbála,
üdvözlégy malaszttal teljes,
halálnak se engedelmes,
üdvözlégy szent test, te drága,
üdvözlégy álom virága,
üdvözlégy mindenség-asszony,
üdvözlégy szent Szakramentom,
te, akiben bűn nem vala,
üdvözlégy szent özvegy anya,
napjaim hajnalcsillaga,
üdvözlégy szent özvegy anya,
üdvözlégy múltam szent teste,
üdvözlégy csillagos este,
üdvözlégy titkos szép vendég,
üdvözlégy örök mindenség,
éhes lelkem táplálója,
értelmem vígasztalója,
üdvözlégy te feddhetetlen,
üdvözlégy legyőzhetetlen,
élet és erény leánya,
üdvözlégy anyám Borbála,
üdvözlégy gonosz hiánya,
tisztúlt egem szivárványa,
bús szívem rózsa-doktora,
te, sebhedettek orvosa,
üdvözlégy ártatlan özvegy,
anyám, Borbála üdvözlégy,
üdvözlégy szívednek vére,
te a megváltás testvére,
üdvözlégy örök virágú,
feddhetetlen tisztaságú,
ritka szépség, tűz csillaga,
te hervadatlan rózsafa,
te sérthetetlen liliom,
bánthatatlan kristály-szirom,
te, a csüggedők reménye,
te, az irgalom szülője,
te, a bűntől szeplőtelen,
te, a bűnre könyörtelen,
te, fiaid pártfogója,
üdvözlégy csillag és rózsa,
üdvözlégy lepecsételt kút,
elzárt kert, te virágos út,
első szava a jóhírnek,
üdvözlégy megváltó-ünnep,
üdvözlégy mennynek ajtaja,
neked, üdvösség hajnala,
akinek az örök ige
leszállott szent szűz méhibe,
s emberi testet vett abban
a tűzkristály-pillanatban,
tiszta méhe rejtekébe,
üdvözlégy üdvösség, béke,
üdvözlégy örvendetes ház,
üdvözlégy te virág-egyház,
mártírok zöld pálmaága,
özvegység szűz gyöngyvirága,
hitvallók nagy vígassága,
te, álmodók legszebb álma,
üdvözlégy asszony-nemesség,
proletár-királyi felség,
mindent fölűlmúló szépség,
csillagnál nagyobb fényesség,
tisztaságban kivirágzott,
aki a halálban gázolt,
szentséges szép Kisasszonyom,
gyászoló nap, őscsillagom,
aki adsz majd szent védelmet
amikor a halál zörget,
csont-ujjával ha kopogtat
elállod akkor az utat,
ó, kegyelem szép hajléka,
béke hűvös zöld árnyéka,
szentek édes maradéka,
az idő szent ajándéka,
aki méhedbe fogadtad,
tiszta öledbe nyugtattad,
könnyű karodon tartottad,
kis emlőcskéddel szoptattad
fiadat, üdvözlégy asszony,
üdvösségem és malasztom,
reménységem és irgalmam,
keserűségem, nyugalmam,
üdvözlégy irgalmas anya,
áldott gyökér, tiszta szoba,
világosság virradata,
örök dicsőség virága,
királynéja az egeknek,
anyja csillagseregeknek,
mert méhed első gyümölcse
sír bilincsét összetörte,
szólj ellenem, ha botlanák,
üdvözlégy szigorú virág,
mutasd meg kegyes voltodat,
mutasd meg boldogságodat,
mutasd meg ős-irgalmadat,
haláltól védd meg fiadat,
áldott szent test, áldott szent vér,
üdvözlégy áldott kis szentély,
üdvözlégy őscsillagszekrény,
lángoló liliom-erkély,
a kígyó fejét széttörő,
bűn átkát, erejét őrlő,
a sárkánykakast megölő,
a halál után siető,
üdvözlégy szavam reménye,
számban méznek édessége,
színaranyból épített ház,
kire csak a halál vigyáz,
kegyelemnek nagy csodája,
lankadt lelkem újulása,
szívem második reménye,
üdvözlégy szavaim fénye,
édes anyám, ó, el ne hagyj,
végórámig velem maradj,
ó legyen amíg mi élünk
életed nyitott szent könyvünk,
Asszony, aki összerontod,
a bűn fejét eltaposod,
ó asszonyi szép liliom,
áldva tisztel sok milliom
volna nyelvem színaranyból,
dícséreted jőne abból,
szárnyaiddal födj be engem,
védd meg testeddel a testem,
anyám, te, kegyelem tára,
gyarló hitem szép mentsvára,
ó, te szűzanya-remete,
ó, te mindenség remeke,
ó, te új örömnap fénye,
te, a jóság eredménye,
hozzád futok bánatommal,
titok-magzatú szavammal,
megfogom a két kezedet
és el nem bocsájtom őket,
hiszen más menekvés nincsen
e világon anya-isten,
állíts a szívedre engem,
mosolya bennem derengjen,
lelkem legtisztább lánggal ég
érted legtisztább édesség,
rólad szólnom nagy édesség,
a legnagyobb gyönyörűség,
köszönöm is, mint anyámnak,
én kegyelmes pátrónámnak,
a veszélyben segítettél,
a bajban engem megvédtél,
nekem annyi áldást nyertél,
szavaiddal, hogyha vertél,
tőled nagy irgalmat kaptam,
mennyei jókhoz jutottam,
testem is belőled vettem,
a testedből merítettem,
azért amíg csak élhetek
tiszta szívből dícsérjelek,
üdvözlégy ó nagy szeretet,
rámöntöd kegyességedet,
rámöntöd érdemem felett
csodálatos szent véredet,
anyámnak magad mutattad,
nagy jóságodra méltattad
szegény fiad, vittél engem
csodálatos szent testedben,
cipeltél boldogan várva
a kínra, fölszakadásra,
emlőcskéid duzzasztottad,
mellecskéid dagasztottad,
méhedben jó ágyat adtál,
magzatburkodba fogadtál,
forró véreddel itattál,
szent vak húsoddal tápláltál,
magzatvizedben forgattál,
mirigyrózsakertbe raktál,
szent nagy hasadban ringattál,
hasfalon át símogattál,
a testeden át hallgattál,
a testeddel csókolgattál,
azért, hogyha ínség jő rám,
azért, hogyha üt végórám
te szakaszd el életemet,
te vidd a földbe szívemet!
Özvegy szegény-Szűzmáriám,
ősmindenség-asszony anyám,
szegények lánya, te özvegy,
szegények lánya üdvözlégy,
nincsen bűnöd, nincsen vétked,
szeplőtelen a szépséged,
szent véredet nekem adtad,
véred a vérembe fontad,
drága szív, anyaszív verj meg,
tebelőled él a gyermek,
nekem a jövendőt nyerd meg,
álmélkodjál és üzend meg,
oltalmazza meg rossztól, bűntől,
kérj oltalmat a jövőtől,
királynő, belőled jöttem,
hiszen szűz méhedben ültem,
s mikor megnyílt tűz-ajtaja,
lángoló rózsa-kapuja,
mikor a világra estem,
testedet áldta a testem,
hiszen téged akartalak,
anyámmá választottalak,
téged választottalak én
dicsőséges rózsa-szekrény,
lángoló rózsa-kápolna,
égő rózsacsillagocska,
te gyarlóságom gyámola,
testem virágzó otthona,
azért, hogy majd bátorítsál
végre halál ha megtalál,
mentségemet tőled várom,
ha halálom megtalálom,
s hogyha megvetsz édesanyám
a halál se hallgat reám,
szánd meg szomorú estemet,
te add neki életemet,
legyen az a te érdemed,
hallgasd meg könyörgésemet,
édes anyám, kegyes dajkám,
mindenható csillagpusztám,
özvegy szép tavaszi rózsa,
égő csillagliliomfa,
benned az élet szép napja
magát miránk kiárasztja,
ó, te szent őscsillag-magzat,
te lángoló őscsillagzat,
ó, te az üdvösség tőgye,
ó, te rózsa anyatője,
ó, te mindenség emlője,
ó, te égi sark erője,
ó, te szép mennyei borház,
érc-torony, kő-pajzs, fedett sánc,
égben és földön boldogság,
a lángok közt legnagyobb láng,
ó, te a hajnal nyílása,
ó, te az est zárulása,
ó, te az éj tiszta holdja,
ó, te a kín gyógyítója,
rabságom szabadítója,
te szívembe-épűlt óra,
ó, te kő-dárda, kő-sisak,
ha rám rontanak a vadak,
isten nyakán arany nyaklánc,
aki üdvöt adva megszánsz,
ó, te a baj enyhítője,
sötétség földerítője,
ó, te a pálma sudara,
ó, te a nektár pohara,
ó, te fűszer illatárja,
zöld bolygónk asszony-királya,
ó, te a szent búza magja,
ó, te az ékszer smaragdja,
ó, te irgalom harangja,
ó, te a harc lobogója,
ó, te a vígság folyója,
ó, te szűz virág bimbója,
te gyönyörök kincstartója,
ó, te a rózsagally lombja,
ó, te Jessze termő törzsén,
ó, te Dávid háza keblén
fölkelt ősboldog-fényesség,
csillagsáppasztó kedvesség,
öröm-fakasztó üdvösség,
poklot-elűző fényesség,
ó, te mennyország kék útja,
ó, te paradicsom kútja,
egek kapuja, tűz szája:
belőled jön isten lángja,
ó, te szent szív, tiszta kertem,
akiben én lakást nyertem,
ó, te szent szív, égő gyertya,
életem tűztojás-burka,
ó, te szent szív, te könnypatak,
te vérpatak, rózsapatak,
itass mindörökre engem,
hadd fürödjek szent könnyedben,
hadd fürödjek szent véredben,
dicsőséges életedben.
Üdvözlégy anyám, Borbála,
üdvözlégy szegények lánya,
üdvözlégy test, dicsőséges,
özvegységben is hűséges,
aki engemet cipeltél,
rózsakertedben fürdettél,
rózsahúsodban termettél,
rózsalángokkal neveltél,
rózsabarlangodban óvtál,
rózsaserlegben kihordtál.
Üdvözlégy anyám, Borbála,
üdvözlégy mindenség-bánya,
üdvözlégy csillagok lánya,
rózsák ősasszony-királya,
üdvözlégy rózsa-Kisasszony,
üdvözlégy mindenség-asszony,
üdvözlégy kristályló Rózsa,
rózsa-trón uralkodója.
Szent testedet sose láttam,
sohase láttam ruhátlan,
hisz nem is a fiú dolga,
hogy szent titkait titkolja,
hogy testét szívébe ássa
csillag-föltárúlkozása,
anyja szent testét, hogy lássa,
megüsse szent lángolása,
meztelen szent ragyogása,
tiszta csillag-lobogása,
rózsakristály-asszonyhajnal,
ahogy áll kibontott hajjal,
titkaiban födetlenűl,
szent testével meztelenűl,
ártatlan betakaratlan,
rózsa rózsa-virradatban,
szűz szent elrejtezetlenűl,
szent védtelen-meztelenűl.
Szent testedet sose láttam,
sohase láttam ruhátlan,
sohase láttam födetlen
tested, sohase ismertem,
csak egyszer, egyetlenegyszer,
egyetlenegyszer, csak egyszer
lángolt fölöttem fehéren,
ragyogott ősrózsafényben,
sugárzott kristály-lángokkal,
égett rózsatűz-csóvákkal
födetlen pucér szent tested,
rejtezetlen kicsi melled,
körülötted ott totyogtam,
másztam, lerogytam, forogtam,
gyermek-kürtön gyöngén szóltam,
bugyborékolva gagyogtam,
fölnéztem rád, lenéztél rám,
ahogy álltál csillag-némán,
ahogy másztam, ahogy álltam
ott a kis nyárikonyhában,
a gőzölgő cement-padlón,
mint lüktető lepény-halon,
zománc-mozaik halbőrön,
mirigyszőnyeg varangy-bőrön,
te csak álltál ott ragyogva,
meztelen testtel lángolva,
én meg néztelek, nevetve,
négykézláb-állva, nevetve,
te visszamosolyogtál rám
liliom-lángoló-némán,
én meg néztelek nevetve,
néztem a szent rózsatestre,
rózsa-láng rózsa-hajnalra,
béka-poronty a csillagra,
szőrös rózsa-varasbéka
a két kristály-buborékra,
emlőcskéidre, testedre,
rózsakristály-életedre,
gőzölgött a nyárikonyha,
füstölgött a tégla-kályha,
gőzölgött a mosókefe,
a kristály-százlábú teste,
a sárga gyökér-sündisznó,
kristálygyökércsillag-hernyó,
gőz gomolygott, gőz hömpölygött,
gőz-állat ette a füstöt,
gomolyogtak a gőz-csomók,
mint gyöngyház-csillag polipok,
verejték-csillag gomolygás
volt a konyha, ős-köd forgás,
gőz-izzadtságcsöpp-tejútak
lángoltak és gomolyogtak,
nehéz gőzharang-örvények,
fehér gőzcsillag-lepények,
lobogva sárgán, könnyesen,
az volt a világegyetem,
az volt a világmindenség,
forgó ősköd-végtelenség,
s ebben az ős-gomolygásban
álltál ragyogva, ruhátlan,
álltál a mosóteknőben,
a gyöngyházpetty-örvény gőzben
mosolyogva, födetlenűl,
kristály-lánggal, meztelenűl,
csillagok közt te ős-csillag,
te rózsakristály-ősalak,
lángoló rózsaszín gyertya,
virágzó kristály-rózsafa,
te csillagból-szőtt ősanya,
te az anyag szülőanyja,
te rózsafehér lángolás,
te asszony-tejút látomás,
te szikrázó kristály-lámpa
ki az űrt bevilágítja,
ott állsz a csillagok között,
átragyogod az ősködöt,
tiszta rózsa-ragyogással,
fehér kristály-lángolással
átvilágítsz minden csöndet,
minden ősködöt, őskönnyet,
minden kék gázcsillag-örvényt,
minden elemet és törvényt,
minden anyagon átragyogsz,
minden rejteket belángolsz,
ahogy állsz ott a teknőben,
nagymosás után, a gőzben,
ahogy álltál a teknőben
nagymosás után a gőzben,
ahogy fáradtan fürödtél,
lehajoltál, lemerűltél,
ahogy testedet súroltad,
emlőid, combod locsoltad,
ahogy arcod, nyakad mostad,
ahogy lábad szappanoztad,
ahogy a habokban álltál,
lángoltál és mosolyogtál,
izzó rózsakristály-Vénusz,
égő rózsacsillag-május,
ahogy lassan lehajoltál,
elmerengve mosolyogtál,
rózsa-asszony Szűz Mária,
s nézi elsőszülött fia,
égő rózsalámpa-Vénusz,
lágyan-rengő kristály-cédrus,
mikor lassan lehajoltál,
elmerengve mosolyogtál:
emlőcskéid űrbe-lógva
remegtek szűzen ragyogva,
mint könnyű fehér sólymocskák,
rózsakristály-csillagocskák,
világító szent napocskák,
világító szűz holdacskák,
illatos gyöngyvirágocskák,
égő selyem-harangocskák,
égő rózsaszínű gyertyák,
lángoló kristály-lámpácskák,
barna-pettyes szűz borjacskák,
reszkető fehér báránykák,
szűz mezőn szűz virágocskák,
kristály-gyerekkoponyácskák,
s ragyogott a combod, vállad,
ragyogott pihés lábszárad,
ragyogott a hasad, csípőd,
ragyogott két tiszta emlőd,
ragyogott tomporod, hátad,
ragyogott térded, a lábad,
s az eres ágyék-barlangon,
a tiszta szemérem-dombon
a szőr-szív burjánzó bokra
gyémántporral volt beszórva,
s a hónalj szőr-csillagait,
szőrkoszorú-őslángjait,
kemény fekete szőr-rózsák
rostjait könnyel beszórták,
beszórta két repedezett
rózsakesztyű-lángú kezed,
ahogy álltál ott a gőzben,
az öreg mosóteknőben,
ahogy szent testedet mostad,
sikáltad és szappanoztad
nagymosás után, a gőzben,
állván a mosóteknőben,
s gőzben izzadt ajtó, ablak,
gőzben izzadtak a falak,
verejtékezett az üveg,
verejtékeztek a kövek,
ruháskosár, a kisbalta,
kilincs, petróleumlámpa,
a szén és a fölmosórongy,
teknő szélén a gyöngyházgomb,
s a kormozott rézbuborék:
gőzölt az üst, s a cinfazék,
s a nyitott kályhaajtóból,
az izzó nekem-pokolból,
a rózsakristály-halomból,
izzó rózsa-hasábokból
rózsatűzkocka-gerenda
dőlt a zöld cementpadlóra,
dőlt a nyálkás kövezetre
rózsaláng-árnyékot vetve,
ahol én gagyogva álltam,
tántorogtam, kiabáltam,
s néztelek ahogy a gőzben
állsz a nagy mosóteknőben,
kemény-szálú göndör hajad
hátadra, csípődre ragad,
tomporod felé ömölve
ragyog, mintha lenne könnye,
néztem szent tested te Titok,
ahogy testtelenűl ragyog,
bőröd, ahogy tisztán lángol,
ahogy csillagként világol,
néztem pici emlőd, hasad,
a gőzölgő pórusokat,
néztelek te ismeretlen,
te istenség ott a testben,
csillagokból szőtt nagy fenség,
csillaghordozó Mindenség,
s mintha már azt láttam volna,
úgy megnőtt a nyárikonyha:
ős-űrből űrbe csobogva
a Tejút függ ott lángolva,
csillagörvényből szőtt teste
függ az űr csöndjén lebegve.
Én a csillag-áradatot,
a hömpölygő őstűz-habot,
a csillagból font Ősasszonyt,
Rózsakristály-Világasszonyt
láttam fölöttem ragyogni,
szűz arcom fölött lobogni!
Odakint már alkonyodott,
odakint a hó zuhogott,
vak fehér pettyekkel ömlött,
pamut-csillaggal özönlött,
örvénylett vatta-csillaggal,
kristályvatta ős-szárnyakkal,
kövér pamut-fonalakkal,
vak fehér szőr-áradattal,
mintha az űrből omolna
az ősz isten ős-szakálla,
mintha az űrből zuhogna
a vedlő csillagok tolla,
az ég aljától a földig
laza pamut-rács szövődik,
kristálypamut-rácsok laza
hó-szitaszövet-halmaza,
egymásba-font, egymásba-szőtt
lobogó könnyű rács-mezők,
rács-lapok és rács-négyszögek,
rács-kockák, nagy rács-szövetek
egymást átütve omoltak,
egymás üregébe hulltak,
kék-kocka rács-ablakokba,
résekbe és hiányokba
szövődtek könnyedén folyva,
fonódtak lazán omolva
a kristálypamut-kötelek,
az elemi fehér testek,
az elemi ős-részecskék,
a fehér őstűz-rögöcskék,
a szőrszálak és szőr-rácsok,
a fehér petty-rács-omlások.
A havas tyúk, mint egy csokor
liliom, kőcsillag-bokor
ült a hóban, izzadt sárga
kis mirigygatya-szakálla,
mirigytaraj-csillag feje,
kristálycsipkével beszegve,
mirigy-csésze szemhéjain,
kék szőrcsillag szempilláin
hókristálycsipkecsillagok
áttört rács-hálója ragyog,
s mint a testen átparázsló,
az üveg-húson át látszó
szív, a magzatok nagy szíve:
a kakas mirigy-láng feje
világít a rács-omlásban,
a rács-szövet zuhogásban,
lángol, mint nagy piros gyertya
egy havas sírdombba dugva,
lángol, mint nagy piros gyertya
a hózáporban föltartva,
mint kristályrács-szövet gömbben,
elemi őskristályrögben
az őstűz szent rózsa-magja,
lángol a kakasfej-gyertya.
S a kötélen fagyott ruhák,
törülközők, ingek, gatyák,
lepedők, párnahuzatok,
zsebkendők, rongyok, szalagok,
bugyogók és dunyha-cihák,
kombinék és pargett-ruhák,
harisnyák, szeplőtlen vásznak,
érthetetlen titkos vásznak
nyikorogtak, csikorogtak,
üvegesedve ropogtak,
mint gyűrt csont-zászlók ragyogtak,
rostos kő-zászlók lobogtak
hócsillagokkal beszórva,
isten könnyével besózva,
a mindenség-rácsozatban,
pamutrózsa-alkonyatban.
Te meg fáradtan fürödtél,
mosolyogtál, nem nevettél,
az öreg mosóteknőben,
a csillagörvénylés-gőzben
titkos-elrejtezetlenűl,
szent testedben födetlenűl.
Üdvözlégy szent test, te drága,
üdvözlégy anyag virága,
üdvözlégy szent anyagtalan,
ifjú titkos-titoktalan,
üdvözlégy te titkos szentség,
te legszebb anyag-szövetség,
üdvözlégy legszentebb titok,
titokzatos napcsillagok,
üdvözlégy emlők, emlőcskék,
engem-itató mellecskék,
üdvözlégy forró kutacskák,
üdvözlégy szeplős halmocskák,
pettyes remegő dombocskák,
üdvözlégy gyémánt-korsócskák,
üdvözlégy habos hordócskák,
tejjel-buzgó csillagocskák,
szöszös-csillagú mellecskék,
üdvözlégy emlők, emlőcskék,
üdvözlégy lábak és karok,
üdvözlégy ifjú végtagok,
körmök, zománc-körömholdak,
tyúkszemes fehér lábujjak,
barna-pihés szép lábszárak,
üdvözlégy combok és vállak,
üdvözlégy kővel-erezett,
repedezett csillag-kezek,
rózsaszirmokból-szőtt könnyű,
titkos rózsa-recézetű,
rózsaléc, rózsacsatorna,
rózsa-vágás, rózsa-borda,
rózsa-ér, rózsa-ránc, rózsa-
vályú, rózsa-láng és rózsa-
sejt-szövetség titkú rózsa
kőszitakesztyűbe gyúrva,
üdvözlégy kéz, rózsalángú,
kőhálóba húzott ujjú,
üdvözlégy kezek, kezecskék,
engem-ápoló könnyűség,
kő-lángú fiatal kezek,
szőrtelen rózsalevelek;
üdvözlégy szent kristály-rózsa,
rejtezetlen kristálylámpa,
csillagokból épűlt sátor:
üdvözlégy szentséges tompor,
üdvözlégy ősrózsaív-hát,
üdvözlégy tiszta lapockák,
üdvözlégy májfoltos tarkó,
üdvözlégy fül: rózsakagyló,
üdvözlégy pórus-füvecskék,
gyöngyház-koponya térdecskék,
üdvözlégy szempillaszőrök,
pihés gyöngycsigaház-köldök,
üdvözlégy liliom-árva
has titkos domborúsága,
liliom-dombok és völgyek,
gyökér-szív szeméremszőrzet,
üdvözlégy a könnycsepp-köldök
felé futó pihék, szőrök,
szőr-szívből földomborodó
szőr-híd, köldökbe-ágazó,
s te szent rózsarajzolatú
gyökérfüstös rózsa-kapú,
szent szülőnyílás üdvözlégy,
titokzatos rózsa-szentség,
rózsabarlangodban éltem,
rózsa-ajtódon kijöttem,
üdvözlégy szent, szent szemérem,
fölszentelt kristály-szekrényem,
fölszentelt rózsa-serlegem,
rózsa-buborék lakhelyem
kapuja téged megáldlak,
üdvözlégy szent rózsa-ablak,
szőrcsillagban rózsaörvény,
üdvözlégy elrejtett törvény,
s üdvözlégy te másik ablak:
rózsabélésű kék csillag;
üdvözlégy szőr-félhold jelek,
szőrsarló-szemöldökívek,
üdvözlégy finom szemhéjak,
kék-eres arany-félholdak,
üdvözlégy pihés-fehér nyak,
üdvözlégy rejtett hónaljak,
üdvözlégy hónaljak barna
titokzatos szőr-csillaga,
üdvözlégy tiszta arc, homlok,
üdvözlégy szent halántékok,
halántékok riadt, árva,
lüktető kék érvirága,
üdvözlégy száj, orr, és fogak,
üdvözlégy kristályláng-szavak,
arany-pettyes barna szemek:
bennük az őscsillag-tüzek,
áldassatok szentségesek,
barna őstűzcsillag-szemek,
üdvözlégy haj, te gyönyörű
kemény fekete-hömpölyű
göndör őshínár-zuhogás,
sűrű fekete láng-omlás,
üdvözlégy bőr, pórus-terek,
hullámzó rózsatengerek,
lüktető pihés szigetek,
bőrön áttetsző kék erek,
üdvözlégy minden csontodnak,
koponyádnak, pórusodnak,
minden láthatatlan szervnek,
amiből evett a gyermek,
ami önmagát úgy adta,
mintha ajándékot kapna,
ami azért lett, hogy adjon,
fáradhatatlan fáradjon,
mindörökké virágozzon,
szent rózsa-házat hordozzon,
hogy abban kristály-napocska,
lüktető sejtcsipke-ostya,
sejthabgolyó-csillagocska,
dobogó kék ér-zsákocska
nőjön rengő rózsa-röggé,
lüktető gyökér-emberré,
lüktető kocsonya-csillag,
égő rózsamirigy-magzat
növesszen koponyát, csontot,
verdeső kék rózsa-zsákot,
szempillákat, végtagokat,
szemgolyókat, hajzatokat,
körmöket, fület, ajkakat,
szerveket, könnyet, gyapjakat,
pihételen nemzőszervet,
s nője be a rózsa-vermet,
s nője be a rózsa-házat,
az ősrózsatojás-várat,
az önmagadból-épített
rózsatojás-épületet,
s betöltve a lüktető, kék
ősrózsahártyabuborék
szeplőtelen ősbelsejét,
eres ősbuborék-tüzét,
ott lebegjen, ott forogjon,
csillagként ott gomolyogjon,
hogy ott forogjon lebegve,
isten-anyában istenke,
aranyszőr-magzatgyapjasan,
aranyzsír-magzatmázasan,
zöld-csillag-magzatszurkosan,
magában nem magányosan,
hasára-húzott lábakkal,
szőrrel-bevarrt szemhéjakkal,
üvegkristály-koponyával,
üvegcsillag-ujjacskákkal,
forró ősvízben lebegjen,
várva, hogy majd megszülessen,
újjongva, pörögve, várva
az első föltámadásra,
a rózsa-héj repedésre,
rózsatojás-széttörésre,
a szentséges megnyílásra,
szentséges víz-apadásra,
a szent, szent leapadásra,
az első vad rándulásra,
a forró rózsaörvényre,
a tűz-ének rózsagörcsre,
várjon a megindulásra,
a rózsakapú-nyílásra,
rózsa-ajtó tárulásra,
véres világra-forgásra,
hogy az ige legyen testté.
Áldassál te mindörökké!
Áldassék örökre tested,
titokzatos tiszta tested,
mindent-tudó test üdvözlégy,
titoktalan titkos szentség,
üdvözlégy szent Szakramentom,
üdvözlégy megáldott asszony,
áldásom az Örök Testé
legyen most és mindörökké!
Szent testedet sose láttam,
sohase láttam ruhátlan,
sose láttam rejtett fényed,
titkos szent meztelenséged,
nincsen mégse aki jobban
ismerős lenne húsodban,
hiszen én tebenned laktam,
húsodban ámúlva nyíltam,
hiszen én véredet ittam,
rózsalángodban ragyogtam,
rózsatüzedben forogtam,
szent forró vizedből ittam,
ültem a magzatburokban,
szent magzatvizet kortyoltam,
húsodat húsommá gyúrtam,
húsodban húsod tanultam,
testedben ülve ámúltam,
tested lángjait kimondtam,
ültem lángoló testedben,
égő rózsa-serlegemben:
magzat-Buddha, magzat-Jézus,
világmegváltó csöpp koldus,
készülődve, hogy lássalak,
lássalak és megváltsalak,
a nem-létből kiváltsalak,
a magányból kioldjalak,
ős-kristályból kihozzalak,
szavammal kiolvasszalak,
jövőmmé varázsoljalak,
a haláltól föloldjalak,
szeresselek és áldjalak,
hogy sohase virrasszalak.
Ültem benned növekedve,
kocsonya-indán lebegve,
mirigyrózsakerthez kötve,
rózsatojásban lebegve,
s szőrösen, magzatgyapjasan,
aranyzsír-magzatmázasan
készülődtem jönni hozzád,
jönni belőled tehozzád,
Világanya, Asszony-fenség,
Csillagból szőtt Ősmindenség,
vérző testedből forogva,
szent húsodból kiforogva,
anyagodból kizuhogva,
véres testtel gomolyogva
mosolyogva eléd essek:
titkos testedből lett tested.
Láng-akaratom te voltál,
húsodból engem akartál,
láng-akaratod én voltam,
veled magamat akartam,
azért növekedett benned
titkosan a titkos gyermek,
embrió-csíraként osztva,
lényegét megsokszorozva,
magát benned kirajzolva,
önmagában folytatódva,
lüktetve, lassan dobogva
lényedből magát kioldva.
Húsod akarta a testet,
húsodból lett minden kezdet,
a test-burok, a koponya,
a csontváz, rózsakocsonya,
a végtagok, a szemhéjak,
a szemöldökszőr-félholdak,
a szempillaszőr-csontvázak:
taknyos szőrcsillag-mintázat,
a szőrtelen pénisz, ánusz,
a szív, a törzs, az üveghús,
a körmök, a testnyílások,
csonton a kocsonya-rácsok,
a fül, az orr, az orrlikak,
a szemgolyók, vékony ajkak,
a száj, a nyelv és a könnycsont,
áldva a teremtő asszonyt,
minden szerv és minden részlet,
minden szőr, minden pihézet,
egyet-akaró egészet
képző végtelen igézet,
s a szent vér, a titkos anyag,
titkok között legtitkosabb,
titkos őspályákba zárva,
a szent nedv örök magánya.
Óriás magzatburokban,
eres rózsatojásodban,
izzó rózsagömb-sátorban,
véreres rózsaburokban,
izzó hártyarózsa-tokban,
égő rózsabuborékban,
lüktető eleven házban,
kék rózsahártya-hordóban:
ültem lebegve testedben,
forogtam rózsatüzedben,
kristályos magzatvizedben,
rózsaszín magzatvizemben,
mint eres kocsonya-Buddha;
lüktető kristály-Jézuska,
s láttam házam magzatvizét,
a magzatvíz rózsatüzét,
a rózsaderengést láttam
abban a rózsatojásban,
abban az eleven házban,
a szent magzatvíz-tartályban,
s láttam a vak ősvíz mögött
domborodó rózsaködöt,
a feszes magzatburok-fal,
a kék rózsahártya-gömbfal
duzzadt ereit dobogni,
bennük véredet lobogni,
s a vérben a testecskéket,
a rajzó vérlemezkéket,
mint csillag-örvényt csobogni,
mint csöpp jéghegyeket úszni,
láttam a rózsaléceket,
a rózsapúp ősereket,
az ős-gömb kövér ereit,
mint rózsaszirom léceit,
rózsahúsgyökér csontvázát,
indás rózsahús-gerendát,
s láttam, testedben forogva,
mintha ködben ültem volna,
lángoló vak rózsaködben
tested részeit előttem,
lent, az ágyékhomorulat
fölött feszülő hasfalat,
s azon a sötétkék foltot,
a szív-alakú árnyékot:
az ágyékszőr gyökér-szívet,
árnyékot-vető őstüzet,
s lejjebb, a homályos barna
vak rózsabarlang-csatorna
rózsaüregét is láttam,
a titkos nyílást alattam,
s messzebb a derengő combok
húsában az izzó csontot,
s alatta, mint kristálygolyót:
a térdcsontot, combcsont-forgót,
s láttam rózsahúshajnalok
rózsatüzében a napot,
holdat, kristály-tejútakat:
szent testedben a csontokat,
a kristályszarv-farcsigolyát,
a combcsontnyak kőgolyóját,
s a kristályhordó-pántokat,
az izzó ősabroncsokat,
az égő bordacsontokat,
a szent kristálydrót-hurkokat,
s a rózsahúsban lebegve,
mint óriás kristály-lepke
a medencecsont ragyogott,
rózsalángban világított
és mint egymásra-ültetett
kristályliliom-serlegek
tornyát, a gerincet láttam
a törzs rózsatűz-húsában,
s a kristálytűz-ősmagányban
lebegve, forogva, láttam
égni mögöttem, fölöttem,
tested részeit a ködben,
laza piros ragyogásban
derengő szerveid láttam,
az izzó kék ősfürtöket,
hártyás lüktető gömböket,
a rózsamirigy-tejútat,
a kék napot, piros holdat,
a húgyhólyagot, a májat,
a virágzó világfákat,
a veséket, a beleket,
rózsacsipkelebenyeket,
a kék nyirokháló-csöndet,
az érháló-függönyöket,
tűz-rojtokat, gyökereket,
piros tűz-háló fényeket,
ahogy duzzadtan, kövéren
lobogtak a rózsafényben,
mintha ülnék tűz-keményen
horgolt tűzcsipkeszekrényben
és két rózsahab-fürt között
láttam őt, a tisztán verőt,
a rengő bíbor ős-zsákot,
a lüktető ősvilágot,
az őscsillagrózsát ütni,
ifjú szent szíved dobogni.
Mert magam körűl tudtalak,
mert én belűlről láttalak,
rózsakristály-derengésben,
titokzatos fényverésben
téged magadból tudtalak,
téged húsodban láttalak,
téged testedben néztelek,
testedből fölidéztelek.
S tudtam minden rezdülésed,
emésztésed, szívverésed,
lázad, sírásod, nyögésed,
mozdulásod, pihenésed,
minden csuklásod, nyelésed,
ácsorgásod, ölelésed,
görcsöd, könnyed, ürítésed,
megszaladó szív-verésed,
ahol jársz, tudtam a lángot,
körötted a másvilágot,
ha rózsatüzem beborúlt,
tudtam, hogy az ég beborúlt,
ha rózsatüzem kiderűlt,
tudtam, hogy az ég kiderűlt,
ha fölragyogott ősházam,
s ültem, mint arany-tojásban,
s ültem, mint kristály-tojásban:
tudtam állsz a ragyogásban,
ha besötétűlt ősburkom,
tudtam, elfogott az alkony,
s arany-szempillák ha nyíltak
ős-kék éjszakámba sírtak,
nagy arany-betüket írtak,
őshártyám vizébe szóltak,
tudtam: a csillagok jöttek,
neked lángjukkal köszöntek,
tudtam, amikor hajoltál,
nyögve, kapkodva kapáltál,
mikor a szőlőt kötözted,
tudtam a zöldcsipke-csöndet,
mikor a kosarat nyögted,
a cinkfazekat cipelted,
a vasalót meglóbáltad,
a száraz fát aprítottad,
a konyhakövet fölmostad,
a görcsös padlót súroltad,
amikor a vizet húztad,
más szennyesét szappanoztad,
amikor udvart söpörtél,
s néha sóhajtva leültél,
tudtam mindent, tudtam rólad
te szikrázó kristály-ablak,
te kristály-gömb lakóházam,
te gyötrelmem, hitem, lázam,
átderengő kristály-váram,
lüktető anyag-egyházam.
Mindent tudtam, mindent láttam
körülötted a világban,
körülötted a dolgokat,
a lángoló világokat,
minden ércsontváz-füvecskét,
aranyszőr-malom méhecskét,
kristályszélmalom-repülőt:
kristályrózsa-szitakötőt,
minden magzat-pillanatot,
a béka-Bach alkonyatot,
a vérző ősmindenséget,
a csont-lovas vereséget,
azt, ha ősz vegyűl a nyárral,
kocsonyatűz redves lánggal,
ha a tavasz jött zöld szárnnyal,
s szólt zöld pikkely-trombitával,
jött zöld növénycsipke-ingben,
zöld csipke-szárnyakkal könnyen,
s zöld szőrcsillag-emlőcskéit,
zöld hónaljszőr-csillagait,
zöld-csipkeszív ágyékszőrét,
zöld növénypórusú bőrét
a csipkeing kimutatta,
a növénycsipkeláng-szoknya,
azt, ha ősz vegyűl a téllel,
a rothadás a fehérrel,
vak növénycsontváz a csonttal,
kő-csontváz a csillagokkal;
láttam a jelenéseket,
a földbe-málló lényeket,
a megadást, a föloldást,
minden iszonyt és megoldást,
a földben a foszfor-írást,
az űrben a csontváz-írást,
a láng-torkú madarakat,
kertedben a virágokat,
minden embriót és csírát,
minden petét, minden lárvát,
minden követ, minden múltat,
minden kőbe-írt ős-utat,
őslényeket kőbe írva,
ős-léteket kőbe gyúrva,
s a vak Földgolyóban nyüzsgő,
a bolygó-húsban hemzsegő,
s a vak levegőben nyüzsgő,
az ős-vak légben hemzsegő
szörnyetegeket is láttam
ülvén gömbkristály-szobádban,
ülvén ősbuborékodban,
lüktető rózsaházadban,
te rózsagyémántpalota,
szőrös, pihés ősgömb-szoba,
te rózsa-csillagkupola,
testem rózsaláng-csarnoka,
láttam, körülötted csodák:
Hieronymus Bosch-világ,
szent csoda-szörnyek nyüzsögnek,
szent szörny-létezők lebegnek,
zöld lombban bagolykoponyák,
tarisznyarák-embercsodák,
fatörzsre-kötözött szívek,
ember-répa bohócfejek,
gyíkfarkú varangy-angyalok,
szitakötő kőhal-csikók,
lépegető halmadarak,
pávafarkú béka-lovak,
gyémánt-ostor farkú majmok,
aranyharang-emberpókok,
nagy szitakötő-párducok,
páncélos kék griff-malacok,
üveghólyag-hasú sasok,
fejükön rézüst-kalapok,
a kék üveghólyagokban,
mint üveg-embriótokban:
párzó pucér szerelmesek
szerelem-gomolya lebeg.
Aranytrónon az ember-sas,
trónja alatt egy hatalmas
kék üveg-buborék lebeg,
hatalmas üveggömb libeg,
mintha árnyékszéken ülne,
arany-ülőkén csücsülne,
mintha sérv-hólyagja lenne,
mintha herezsákja lenne,
mintha vastagbele lenne
fölfújtan kitüremkedve,
s abba üríti a riadt
asszonyokat, férfiakat,
arany sas-feje kitátva,
a pucér embert zabálja,
aki félig kilóg ebből
a tátott aranysas-fejből,
s végbélnyílásából nagy kék
vasháromszög-szárnyú fecskék
szállnak a szent rézkürt felé,
az ős-lókoponya felé;
varangy-vaginájú Évák,
patkányfejű ember-pávák,
gémcsőrű denevér-urak,
disznófejű kutya-lovak,
madárlábú ördögkurvák,
repülő gyíkember-lárvák,
törpe madárember-békák,
emberfejű pók-segg-csodák,
púpos ősgyíkvarjúmajmok,
ugató halpáviánok,
férfi-péniszű varangy-nők,
asszony-hüvelyű hal-felhők,
bika-lábú saskoponyák,
köcsög-seggű malac-kutyák,
bógáncs-fejű vas-lovagok,
drótrács-mellű kacsa-hajók,
abban szemüveges papok,
azon tövis-ág farkú pók,
vasgömb-testű varangy-gyík-sas:
emberfeje majomlábas,
a vízből félig kiálló
szakállas egyszarvú ős-ló,
medvelábú teknőc-lepke,
emberfejű egértörpe,
csonthártya-állat ősszobor
belsejében égő pokol,
akár egy föltört tojásban:
a csonthártya-tűzhomályban
a bak ördögök kártyáznak,
durrantanak, vihorásznak:
imádkozó vadnyúl előtt
hegedű-ember, tűz-evők,
lovagsisak-fejű törpe
ebihalpókgyerekszöcske,
óriási aranyfülek
között ős-késpenge lebeg,
szarvasbogármajomcicák:
lovaik: meztelen banyák,
vén csöcsüket varangy szopja,
lepkepóksünkan harapja,
emberlábú-emberszívek
csöcsei vaskesztyűs kezek,
kést döfnek az ülő szűzbe:
a szűz-meztelen testűbe,
s csupa csáp-cafat-rojt-pamat-
toll, lebeny-karom-madarak,
emberrákvarangysünlepkék,
ember-farú gyíkméhecskék,
férfi-botú nő-bogarak,
skorpiószöcskesaslovak,
fácánbékarájalepkék,
bojtosúszósászkafecskék,
embercombú, ember-seggű,
emberlábú, ember-kezű,
denevérfejű lepke-nők,
ánuszukban láng-tollseprők,
s égő-hátú hattyú-hajók,
páncélfejű hajó-sasok,
vas-orrszarvú szárnyas hajók,
az egymással-tusakodók
nyüzsgését láttam körötted,
földben, földön és fölötted,
tested körűl és a földben,
s a kéken lángoló űrben;
s legszebb álmodat is láttam,
ülvén rózsakupoládban,
talán testeddel álmodtam,
mikor húsodban aludtam,
talán ő álmodta benned,
a vízben-szendergő gyermek,
talán én álmodtam benned,
hogy leintsem vad gyötrelmed,
hogy tüzedben ne lobogjak,
több fájdalmat ne okozzak,
a szívedig föl ne rúgjak,
szent testedben úgy aludjak,
szíved árnyékát ne üssem,
koponyámmal ne döfködjem,
apró üveg-magzat-bika,
tűz-eres üveg-manócska.
Legszebb álmodat is láttam
ülvén tűzbuborékodban:
fehér-virágos nagy mezőn,
növény-csillagos ősmezőn
rengve futott körbe-körbe
szügyig-érő füvet törve,
nyerítve, fújva, prüszkölve,
lángolva, fújva, füstölve
egy kövér fehér ló lassan,
futott zöld-mező álmodban,
gyöngyház-szőr farok-uszálya,
mint az angyalok szűz szárnya,
gyöngyház-szőrharang sörénye,
mint a látomás szűz fénye,
mint az angyalok szoknyája,
habos szőrcsipke-ruhája
lobogva, fúvódva, könnyen
buborékzott a zöld ködben,
s szállt óriás szempillája,
kék csillagpókcsontváz-árnya,
háta, szőr-eres oldala,
nagy szőrbuborék-tompora,
szőr-eres combja és szügye,
szőr-eres szőr-kancsó feje
barna pettyekkel pettyezett,
kék csillagokkal behintett,
bársony-béka orrlikában
izzó habcsillag-virág van,
fut nyerítve körbe-körbe,
fut az álom-füvet törve,
fut a pettyes ló álmodban,
rengve fut zöld mosolyodban,
téged néz, mindíg csak téged,
nézi szűz szent dicsőséged,
te meg ott állsz egy virágban,
harmatos virág-ruhában,
fejeden virág-korona,
virág-palást hull hátadra,
virágpalást hull válladra,
combodra és karjaidra,
ott állsz mezétláb, nevetve,
tested virágködbe rejtve,
elfödve meztelenséged,
titokkal megáldott méhed,
zöld növénycsipke-ruhában,
égő liliom-palástban,
csillagokból szőtt kis ingben,
virágból-font mellénykében,
kezedben fehér liliom,
liliom-láng homlokodon,
ott állsz szűz királynő fenség,
virágzó Tavasz-istenség,
ott ülsz Virágzó Szent Asszony,
virágból font szárnyas lovon,
virágból szőtt táltoslovon,
virágszárnyú viráglovon,
ott ülsz te, Virágok Anyja,
virág-szárnyakkal lobogva,
virágból-font tiszta trónon,
virág-sátrú virág-trónon,
ott állsz, te Virág Jövője,
az Idő Fölnevelője,
te a Tavasz Királynője,
te, Virágok Elküldője,
te, Virágok Elhozója,
Virág-Asszony, Virág-óra,
te, Virágzó Világasszony,
illatos Sohase-Alkony,
Világok Kigondolója,
Világok Kihordozója,
te, a Halál Legyőzője,
Virág-tűzzel Elűzője,
te, Virágzó Szűzi Fenség,
te Lángoló Ősdicsőség,
te Virágzó Szent Mindenség,
Szent Virág-Egyetemesség,
Szent Világ-Egyetemesség,
Világszülő Szent Szűzesség,
Örök Élet-szülő Asszony,
Szent Virágzó Élet-Asszony,
te, Élet-szülő Nemesség,
te, Halál-szülő Kegyesség,
te szülöd a Mindenséget,
te Örök Dicsőség, Élet,
Örök-élet Úrasszonya,
Szent Mindenség-szülő Anya.
Ott állsz szent Virág-Szövetség,
Egyetlen Virágzó Szentség,
talpadig merő virágban,
rádomló virág-palástban,
fehér virágkoronával,
izzó liliom-jogarral,
ott állsz Virágok Küldője,
ott állsz Élet Királynője,
ott állsz szent Királynő-Tavasz,
ott állsz te virág-sugaras,
a létet bevilágítva,
Virág-csillag, Virág-lámpa,
én meg ott ülök húsodban,
titokzatos otthonomban,
én meg ott ültem testedben,
szentséges szent életedben,
s a testedet belángoltam,
húsod átvilágítottam,
mint nagy petróleumlámpa,
kinek én voltam a lángja:
úgy égtünk mi együtt ketten,
úgy ragyogtunk test a testben,
a dolgokat, tartalmakat,
homályokat, anyagokat
átvilágítva fehéren
átnéztünk a Mindenségen,
tested átvilágítottam,
aki tebenned lángoltam,
kövér lámpaüveg-tested,
törékeny szent kristály-lényed,
ott ült méhedben szent terhed,
ott ült a megváltó-gyermek,
föllángolva egyre jobban
szent kristálybuborékodban,
várva a végső időre,
a lassan eljövendőre,
érted, hogy majd megszülessen,
testedből világra essen,
s a világot énekelve
dolgaiban megnevezze,
ős-önmagából kiváltsa,
ráfújjon a hallgatásra,
s a csöndet létté kiáltsa,
ráfújva kristályra, rácsra,
rászólva az elmúlásra
a tenyészetből kiváltsa
a világot, önmagából
hogy megváltsa a haláltól.
Ó, szent együtt-levő felség,
szent test-együttes dicsőség,
szent együtt-élő kettőség,
összetartozó külömbség,
Tok és Gyümölcs együttese,
két akarat egy élete,
aki voltunk együtt ketten,
két élet-láng egy életben,
ó, mi szent összekötöttek,
tisztán egymáshoz-kötöttek,
szent egymáshoz-kötözöttek,
egymást-boldogító testek,
szent boldog anyag-szövetség,
kettévált anyag-egyesség,
együtt-élő két külömbség,
egy-virágú anyag-szentség,
szent anyag a szent anyagban,
két láng közös virradatban,
a halálban lakó élet,
egy-anyag-virágzás fények,
az életben élő halál,
a halálban lakó halál,
az életben lakó élet,
dicsérem közös-szentséged!
Szent test, aki terhed voltam,
anyag, ki anyagod voltam,
szent tűz, aki tüzed voltam,
mámor, ki mámorod voltam,
szent anyagodból lett anyag:
üdvözítőm megáldalak,
aki belőled kiváltam,
kiléptem a fényre bátran
tested rózsabarlangjából,
húsod rózsahomályából,
anyagodból épűlt anyag:
üdvözítőm megáldalak,
belőled, ki föltámadtam,
ki testemet tőled kaptam,
életemet tőled vettem,
halálra tebenned nőttem,
szent anyagodból lett anyag:
üdvözítőm megáldalak,
majd a földben találkozunk,
egymásnak nem irgalmazunk,
szent egy-anyaggá változunk,
egymás húsába hamvadunk,
összekeverve hajaink,
egymásra-hullva csontjaink,
a csontjaid, a csontjaim,
irgalmaid, irgalmaim,
egymásnak adjuk a földet,
a gyökerek megkötöznek,
összekötöznek bennünket,
földdé-egyesűlt testünket,
együtt leszünk az anyagban
az anyaggal halhatatlan,
összekeveredik húsunk,
összekeveredik csontunk,
együtt leszünk egy egészben,
szent összekeveredésben,
elolvadnak a szőrzetek,
pórusok földdé ömlenek,
földdé alvad tiszta lángunk,
föld lesz egymásnak-hiányunk,
együtt virrasztunk majd abban
az óriás anyahasban,
egy föld-magzatként a földben,
egy-magzatként az ős-csöndben,
ott az ős-magzatburokban,
az ősanyag-buborékban,
erezetünk kék gyökér lesz,
csontozatunk is gyökér lesz,
egy-koponyánk is földből lesz,
egy-magzat-testünk a föld lesz,
testszőrzetünk is gyökér lesz,
hajzatunk is a gyökér lesz,
föld lesz szemgolyónk és szívünk,
föld lesz lehetetlen hitünk,
ott kuporgunk az anyagban,
a Földgolyó-anyahasban,
várva, hogy majd megszülessünk,
hogy a másvilágra essünk.
Ott lebeg a szűz csillagzat
méhében a gyökér-magzat,
a Földgolyó-anyahasban,
ott az ős-magzatburokban,
a föld-húsú árva magzat
ott ül lebegve és hallgat,
hallja a Föld lihegését,
őskocsonya-szívverését,
a vad őstűz-szívdobogást,
a testben a tűzcsobogást,
s az őskristály-szív őstüze,
az ős-szív rózsatűz-fénye
rózsalánggal átlobogja
a föld-magzatot ragyogva,
mint kék gyertyaláng a tojást,
bent a csirke-szívdobogást,
s látszanak a magány-méhben,
a Földgolyó-tojáséjben
az egymásba-olvadt dermedt
szívek, szőrök, halott szervek,
az összekevert vak csontok,
az egybelüktető dolgok,
ott lebeg az egy-test magzat,
az anya-fiú alakzat,
ott dereng a rózsatűzben,
ott hallgat a rózsaködben,
hallgatja az őstest-forgást,
hallgatja az ős-nyikorgást,
a mindenség gomolygását,
kő-csillagok csikorgását,
tejút-örvények pörgését,
gázgömb-gyűrűk hemzsegését,
izzó aranybuborékok,
kék-eres tűzhártyagolyók,
kristályköldökű csillagok,
kő-méhű kristály-asszonyok,
gőz-örvény köd-liliomok,
izzó csillagköd-kentaurok,
csillagból-szőtt kövér kanok,
csillag-pávák, köd-asszonyok,
csillag-medvék, gáz-embriók,
lángoló kristálymagzatok,
hermafrodita-csillagok,
köd-anyák, tejút-állatok
zokogását, jajgatását,
magányos kiáltozását,
hallgatja az árva világ
árva mindenség-sikolyát,
hallgatja az árva világ,
a szent csillag-szomorúság
árva szent sikoltozását,
a mindenség anyag-sorsát,
s a földben a föld lebegve,
vár a föld a földben függve,
vár a föld-magzat merengve,
vár ősföld-anyjában ülve,
várja, hogy ős-zene szóljon,
hogy a kristálykürt rivalljon,
hogy az őstest megremegjen,
hogy az ősméh fölrepedjen,
őslángok között megnyíljon,
ős-görcsökben hánytorogjon
a Föld, mint az asszony-hüvely,
a Föld, mint a vérző kehely,
vár az újraszületésre,
a szent megtestesülésre,
vár a szent fölújulásra,
a boldog föltámadásra.

 

 

 

Éhség

Elmondok egy mesét neked,
titok-méhű történetet,
titok-magzatú ős-mesét,
a gyötrelem történetét,
amit egy csillagról hoztam,
az idő méhéből hoztam,
az ősköd mélyéből hoztam,
az őscsönd szívéből loptam,
amit a vak ős-félelem,
vagy egy csillag mondott nekem,
zöld csillag, zöld gyémánt-szájú,
zöld kristálycsipketoll-szárnyú,
lebegve nagy éjszakámban,
lángolva ős-éjszakámban,
virrasztó éveim fölött
átvilágítva a ködöt,
zöld gyémánt-száját remegve
tapasztva csöndes szívemre,
súgva amit neki mondott,
amit neked most elmondok,
azt a csillag mondta nekem,
virrasztó nagy éjeimen,
függve az űrben fölöttem,
lángolva a világ-ködben,
mint nyitott gyémánt-könyv égve
lapozódva és beszélve,
mint zöld ősgyémánt-könyv lángolt,
gyémánt-lappal lapozódott,
talán az ős-szél lapozta,
talán az isten lapozta,
ott lebegett a gyémánt-könyv,
mint szikrázó óriás-könny
fölöttem az éjszakában,
lángolva az ősmagányban,
ott lebegett a zöld csillag,
az időbe-nyíló ablak,
az isten szívébe vágott
ablakrés fölöttem lángolt,
isten szívén gyémánt-ablak,
hogy az őstitokba lássak,
a rejtelem közepébe,
a gyötrelem gyökerére,
a vak őshús-lüktetésbe,
az ős-árva szívverésbe,
a lángoló tiszta vérbe,
a reménytelen reménybe.
Ülj mellém, hagyd el a gondot,
hallgasd csak, amit most mondok,
ülj egy csillag peremére,
kék lángcsipke-ereszére,
ülj Gábriel bal-vállára,
ülj a szárnyak toll-lombjára,
ülj a Világfa hegyére,
zöld lángcsipke-énekére,
kék lángcsipke-levelére,
ülj az álmok szigetére,
ülj késpengék között sírva,
ülj a csont-embriós sírra,
ülj egy köves halcsontvázra,
szikkadt kőbuborék-házra,
egy ősmadár-koponyára,
ülj az ős-sárkány csontvázra,
ülj a látomás kövére,
Világanya kötényére,
Krisztus fonnyadt, büdös, sárga,
fára-feszült jobbkarjára,
Jézus hervadt, büdös, kékre
aszalódott jobbkezére,
a nagy-karmú pikkely-ágra,
szőrös gyökér-csillagára,
Krisztus csillag-gyökerére,
fára-szögelt balkezére,
ülj Krisztus habzó szívére,
szíve örökös sebére,
a szív bűzös, kristály-sárga
nedvet könnyező húsára,
ülj kristálycsontvázú árva,
rothadó ifjú lábára,
a virágcsontváz-kőágra,
vedlő rothadatlanságra,
a húsát vedlő világra,
a vas-virág hátú lábra,
ülj Gilgames árnyékára,
óriás szempillájára,
ülj szemöldök-szőre alatt,
mint kék gyökér-felhő alatt,
a könnyes szempilla-háncson,
mint óriás ciprus-ágon,
ülj a Szűz Anya vállára,
Szűz Mária szoknyájára,
Szűz Anya szűz emlőjére,
pihétlen szeplős csecsére,
ülj a halál homlokára,
az örökös koponyára,
varrat-csipkés kő-hegyére,
pórusos ős-sírkövére,
kopasz csont-buborékára,
ülj a halál kő-házára,
ülj az ősvarangy hátára,
zöld mirigypúp-sírdombjára,
mirigy-ernyő szemhéjára,
ülj a Tűzmadár nyakára,
ülj az ősrózsa szirmára,
Vejnemöjnen szakállára,
amely göndören göngyölög,
a világon áthömpölyög,
a világ-teret befolyva
lobog szőr-buborék bokra,
a fehér szőr-füst ős-uszály,
gubancos ősfoszfor-hínár,
benne lángolva nyüzsögnek
örvénylő világszigetek,
kopár kék anyagszigetek,
látomások, kristály-testek,
ülj a sárkány nagyujjára:
páncélinges pikkelyfára,
ülj a Griffmadár hátára,
táltosló habos ajkára,
Világszépe könnycseppére,
mint egy kristálygolyó-székre,
ülj Tórem kő-pajzs térdére,
Vasgyúró ős-tenyerére,
a rózsaránc-sivatagra,
rózsaléc-örvény habokra,
rózsa-vályú áradatra,
ülj az őstűzfodor-napra,
ülj az ősördög szívére,
tűz-koporsófödelére,
ülj a Kérub lábfejére,
lángoló kristály-körmére,
ülj Ezsaiás Könyvére,
Dániel szája tüzére,
Ezékiel szűz átkára,
Jeremiás Siralmára,
Apokalipszis tavára,
a Jelenések lovára,
jácint-vértű lovasára,
smaragd-páncélú sáskára,
gyémánt-álarcú lovára:
jácint-csótárú sáskára,
ülj az őskristály-kutyára,
János Könyve ős-lapjára,
szent Evangéliumára,
ülj a hold kő-trónusára,
ülj a világ-csönd ormára,
a halál koporsójára,
a madár-isten csőrére,
a medve-isten ölébe,
ülj a hétszárnyú Csodára,
a kő-isten mosolyára,
kő-orra mohos nyergébe,
Világanya köldökére,
az ősanyaránc-rózsára,
ülj a Titok-pupillára,
az Ős-szemgolyó gömbjére,
csillagból-szőtt őstüzére,
ülj a Csillag-bak szarvára,
a Fehér Bárány hátára:
a két égő gyertya közé,
gyertya-oltár feje mögé,
szagos lángcsipke-oltára,
lángoló szűz koponyája,
égő gyertya-oltár feje,
gyertyacsipkefa-erdeje,
égő gyertyakoronája,
tűz-koszorú-lángolása
világítsa be arcodat,
titokzatos mosolyodat,
a gótikus gyertya-templom,
gyertyatemplom-fejű Iszony
hátán ülj te mosolyogva,
csillagból-szőtt szívét nyomva,
csillagból-szőtt teste trónján
ülj te Titok és hallgass rám,
az égő halál-trónuson,
lángoló Fehér Bárányon,
a rózsákból font szent lovon,
Megváltó Fehér Bárányon,
a lobogó csillag-trónon
ülve hallgass engem, asszony,
ülj a Teremtés szívére,
ülj az isten kézfejére,
a redős kő-sivatagra,
a pórusos rózsa-napra,
a szőrtelen kristály-könyvre,
a tűz-eres rózsacsöndre,
ülj és hallgasd, amit mondok,
hallgassák mítoszok, dolgok,
hallgassák a nyüzsgő lények,
hallgassák a teremtmények,
hallgassák a jelenések,
látomások, szörnyek, rémek,
legendák, tündérek, szentek,
akiket a Föld teremtett,
az anyag minden virága,
minden formája, magánya,
hallgassák az anyag-testek,
anyag-pontok, égitestek,
hallgassák az álmok, csodák,
próféták és csillag-anyák,
minden teremtő, teremtmény
hallgassa most köréd gyűlvén,
körülötted virágozván,
körülötted áhítozván,
köréd-tódúlva leülvén,
alakod körött lebegvén,
lángolva és virágozva
köribéd magukat hozva
elevenek és halottak,
mind az élők, mind a holtak,
mind a remények, a lázak,
mind a létező csontvázak,
kibújva a földből lassan,
gyökeresen, földhabosan,
állat, madár, ember-csontváz,
halcsontváz és sárkánycsontváz,
gyökér-hússal, gyökér-törzzsel,
gyökér-szívvel és tüdővel,
agyag-szemgolyókkal nézve,
gyökér-szempillákkal intve,
kék földpermetet szuszogva,
sárga föld-lángokat fújva
csont-szakadék orrlikukból,
csontcsipkepatkó-szájukból,
hallgassa a csontváz-világ,
a csontváz-múlt, a csont-anyák,
körülötted állva, ülve,
fehéren köribéd gyűlve,
mint kő-erdő, lázcsipkekő,
csikorgó kőcsipke-jövő,
fehér kőcsipke-vízözön,
dermedt kőcsipke-tűzözön,
hallgassák virágok, vadak,
az állatok, a madarak,
a rovarok, a bogarak,
növények, kristályok, halak,
kövek, lepkék, denevérek,
minden csúszó-mászó, féreg,
csillagok, csillagszigetek,
gáz-örvények, tűz-örvények,
köréd gyűlvén hallgassanak,
intsenek és bólintsanak
köréd gyűlvén édesdeden:
az egész Világegyetem.
Éldegélt valahol egyszer
egy kis asszony, meg egy ember,
egy korhadó, avas házban,
mint bütykös deszka-csontvázban,
a rothadt deszka-bordák közt
bedugta ujjait a köd,
bedugta gyöngyházfüst-orrát,
zöld gyöngyházfüst-hüvelykujját,
bedugta kövér ujjait,
mint a csiga a szarvait,
fehér-csipke szempilláit,
bozontos orrlik-szőreit,
a Fehér Bagoly beköpött
füstöt, havat, esőt, ködöt
az odvas csontváz-réseken,
rost-habos repedéseken,
ronggyal-betömött likakon,
szőr-habos fa-pórusokon,
s gomolyogtak a köd-lángok,
a fehér ködcsipke-zászlók
a kis deszkacsontváz-házban,
a deszkakoponya-házban,
szuvas deszka-koponyában,
bütykös rost-háló szobában,
örvénylett a köd vak lángja,
bekúszott lángcsipke-csápja
millió rojttal mozogva,
bizseregve és bozsogva
az asszony zsíros hajába,
az ember nagy szakállába,
zsíros szőr-harang hajába,
arca sárga bozontjába,
beszívárgott csipke-lángja
a gyerekek kóc-hajába,
zsíros szőr-rózsa fejébe,
a rózsaszőrök közt égve,
mert gyerek is volt ott annyi,
meg se lehetett számolni,
szempilláikra ült kéken,
fehér csipkeláng-szegélyben,
kék csipkesarló-karéjban,
fehér csipkerost-csillagban,
mint a hó pókfészek-szőrre,
virágcsontváz-esernyőre,
s úgy szívárgott a hab-ezüst,
mint szalmatetőből a füst
hajukból a köd fehéren,
csipkefoszladék-szegényen.
Mindíg sírtak, mindíg fáztak,
fiókokban kotorásztak,
dér-üregekben kapartak,
farost-fészkekben kotortak,
nedves rost-rózsa likakban,
hátha van valami abban,
valami kicsippenthető,
valami lazán lüktető,
valami lágy megehető,
rágatlanúl lenyelhető,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesen csipogtak,
egymásra éhesen esve,
egymás tollában verdesve,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egy-kupacban kuporogtak,
szőr-csillagokként lobogtak,
kis szőr-holdakként forogtak,
szőr-manókként tántorogtak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak,
egyre átlátszóbbak voltak,
mint kik üvegből fújódtak:
eres buborékok voltak,
kis üvegbuborék-csillag,
szőrös üveg-lámpa csillag,
világított ott a házban,
ködös deszka-koponyában,
a sok éhes köd-manócska,
szőrös üveg-csillagocska.
A köddel-gomolygó házban,
a bütykös deszka-csontvázban,
a rothadt deszka-anyában,
a redves deszkarost-várban
kuporogtak, fáztak, sírtak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak.
Mint deszka-magzatburokban,
deszka-csontváz-anyahasban,
köd-lánggal beszőtt burokban,
fa-eres köd-buborékban
ültek az éhes magzatok,
szőrös üveg-csillagzatok,
a köd-láng átfolyt testükön,
átfolyt éhes életükön,
mindíg sírtak, mindíg fáztak,
mindíg fáztak, mindíg sírtak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak,
éhesen világítottak.
S elment az ember, hogy lopjon,
elment, hogy valamit kapjon,
elment, hogy valamit kérjen,
elment, hogy lopni ne féljen,
s lopott is egy kicsi búzát,
lopott is egy kicsi árpát,
lopott is egy kicsi rozsot,
meg egy zsíros húsdarabot.
S amit lopott vitte lopva,
éhségében tántorogva,
mint egy nagybozontú, törpe,
fehér-szempillájú medve,
mert úgy összezsugorodott,
nemcsak attól, amit lopott,
az éhségtől úgy megtöppedt,
kis fekete szőrharang lett,
tántorgó szőrharang-medve,
ment szőrébe keveredve,
lobogva és harangozva,
szőrfürt-csillag gomolyogva,
ment a zöld moha-emberke,
a moha-szakállú törpe,
s örömében ugrált néha,
mint egy moha-szülte béka.
S otthon a kőcsillag-asszonyt
kérte: kenyeret dagasszon,
kenyérlepényt süssön abból
a lopott búzából, rozsból,
árpából és húsdarabból,
a zsíros nagy húsdarabból,
azt süsse a közepébe,
süsse a kenyérlepénybe,
legyen a kenyér magzata
a zsír-rózsás húsdarabka,
süssön egy asztal-nagy lepényt,
hadd egye szegény a szegényt.
S az asszony, a kis kő-csillag,
a kővé-szikkadt ős-bánat,
a kőpórus-csillag asszony,
a mosolytalan kis asszony,
a könny-nélküli kis asszony,
a mindíg-fölcsinált asszony
a lepényt meg is sütötte,
aztán az asztalra tette,
ott piroslott füstölögve,
illatosan gőzölögve,
az óriás kenyérlepény,
s körűl-ülte a sok szegény.
És elkezdték csipegetni,
csipetenkint eszegetni,
mohó ujjakkal csípkedni,
zsíros ujjakkal tépdesni,
mohó szájjal majszolgatni,
zsíros szájjal csókolgatni,
s a piros tészta-buborék
szűz kéreg-csillag közepét,
a szűz köldök-buborékot,
kenyérbuborék-csillagot,
a lepénydomborulatot,
a fényes kenyér-pocakot
kinyomó kövér magzatot,
láthatatlan húsdarabot
nézték bűvölten, fehéren,
a kövér húst a kenyérben.
Nézte, mint óriás emlőt
a kenyeret a megbűvölt,
az elbűvölt éhezés ott
a kenyérláng-buborékot.
S ahogy csípkedtek, majszoltak,
a nagy lepénycsipkecsillag
egyre fogyott, egyre apadt,
egyre foszlott, egyre szakadt,
gőzölögve és reszketve
egyre kisebb lett láng-teste,
s végűl már az ősbuborék
csipkerepedés-köldökét,
kenyér-rózsa emlőgombját,
kenyércsillag-köldökdombját
kezdték kapkodva csípkedni,
zsíros ujjakkal tépdesni,
zsíros körmökkel kaparni,
zsíros ujjböggyel nyomkodni,
míg szétrepedt füstölögve,
kettéhasadt gőzölögve,
mint egy lángoló kemence,
forró zsírhabot lövellve,
forró zsírpárát fröcskölve,
ujjukat zsírral öntözve,
mintha egy ősbálna fújna
zsíros gőzt a csillagokra,
zsírgőzben ragyogott mohó
fejük, a sok szőrhab-golyó,
s Uramisten, Jézuskrisztus,
ott gőzölgött a kövér hús,
ott füstölgött a piros hús,
ott illatozott a sült hús!
És mindnyájan odakaptak,
egymást löködve kapkodtak,
egymás kezére csapkodtak,
lazán röhögve kapkodtak,
bambán röfögve kapkodtak,
lökdösődtek és csapkodtak,
kézzel, ujjal tolakodtak,
zsíros ujjakkal kotortak,
zsíros körmökkel kapartak,
tülekedve gomolyogtak,
mert nagyon éhesek voltak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak!
Legügyesebb az anya volt,
a bütykös gyökér-asszony volt,
a száraz gyökér-csillag volt,
a gyökérből font anya volt,
gyökér-ujjait befúrta
a párolgó kövér húsba,
kőpikkely-körmét befúrta
a gőzölgő kövér húsba,
mint a sas, ha belevágja
pikkely-csillagát bárányba,
kőgyökér-csillag lábait,
büdös kősarló-karmait
göndör, zsíros báránykába,
s a földről az űrbe rántja,
fölkapta a húsdarabot,
a gőzölgő húsdarabot,
s szájába gyömködte, gyúrta,
a húst szájöblébe túrta,
zsíros kézzel gyömöszölte,
kő-barlang szájába tömte,
ököllel szájába gyömte
és rágatlanúl lenyelte.
Legszomorúbb az apa volt,
a szőrharang-emberke volt,
a kőmedve-manócska volt,
a kőbéka-törpécske volt,
a moha-törpe apa volt,
a szőr-csillag apácska volt,
fölkapott egy kést lihegve,
hörgött az asszonynak esve,
mint egy törpe öreg medve,
lobogó szőrharang-lepke,
szőreiben gomolyogva,
szőr-lángjaival lobogva
táncolt lobogva szőrösen,
vicsorogva és éhesen,
s a kést az asszonyba vágta
jajgatva és kiabálva,
s fölvágta emlői között
testét, éppen szíve előtt,
s szőr-arcát testébe mártva
a húst onnan kicibálta,
kő-fogaival kitépte,
homlokát hajtva szívére,
szempilláit szívverésre,
az utolsó-szív-ütésre,
fürdetve szőrét a vérben,
s az asszony meghalt ültében.
A gyerekek csak ámúltak,
könnytelen szemmel bámúltak,
mert nagyon éhesek voltak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak.
Legszomorúbb az apa volt,
a házból sírva kifutott,
s lekezdett a földben ásni,
kaparászni, kotorászni,
körmeivel kapargatni,
ujjaival fúrogatni,
mint kutya, végezvén dolgát,
s talált egy pöfeteg-gombát,
jó lucskosat, jó fehéret,
jó habosat, jó kövéret,
s beszaladt vele a házba
jajgatva és kiabálva,
s kövér levét kicsavarta,
fehér nedvét kifacsarta,
kő-tenyerébe gyűjtötte,
s csöppenkint becsöpögtette
felesége holt szájába,
fogatlan kő-odujába,
s a vérző, köldökig repedt
pihés partszegélyű sebet,
a vércsipke-alvadékú,
alvadék-láng szakadékú,
gége-gödörig fölhasadt
véres rózsaszirom-cafat
sebet is gyorsan bekente,
a nedvet rácsöpögtette
a nyaktól az ágyék-dombig,
szőr-rózsa szeméremszőrig
vágott iszonyatos lékre,
emlők közti repedésre,
s abban a szent pillanatban
összeforrt a vágás gyorsan,
sírva, pezsegve, lángolva,
rózsaláng-örvénnyel forrva,
szent aranybuborékokkal,
sistergő sárga tajtékkal,
s helyén más már nem is látszik
csak egy pórustalan kék csík,
a nyaktól a szeméremig,
a gyapjas szeméremdombig
nyálas tintaceruzával
húzott pihétlen kék vonal,
a húsba visszaköltözött
kék cérna az emlők között,
mintha viasz-bábú lenne
emlői közt megjelölve,
kettéosztva kék vonással,
kék gyökércsík-elmúlással.
És most már boldogok voltak,
de mégis éhesek voltak,
még mindíg éhesek voltak,
egyre éhesebbek voltak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak,
mert most már boldogok voltak.
S a szőrharang-manó apa,
a kőmedve-törpe apa,
a rozsomák-arcú apa,
a cickány-tarkójú apa,
a menyét-mellkasú apa,
a nyuszt-ágyékú kis apa,
a pele-fogú kis apa,
a nyest-szempillájú apa,
a borz-hátú kicsi apa,
a mókus-kezű kis apa,
a hód-szemöldökű apa,
a vidra-lábszárú apa
fogta a hatalmas fejszét,
a rénlapocka-nagy fejszét,
s szótalan köszörűlgette,
szótlanúl élesítgette,
szótlanúl köszörűlgette,
szótalan élesítgette.
S mikor asszonya kérdezi,
a beforrt-sebű kérdezi,
a föltámadt test kérdezi,
a gyökér-éhség kérdezi,
a gyökérből-font kérdezi:
a fejszét mért köszörüli,
rá az ember azt feleli,
a szőr-harang azt feleli,
a nyérc-bajszú azt feleli,
a vidra-lábú feleli:
megkeresem az istenkét,
a kedves Tórem-istenkét,
megkeresem én az istent,
kettéhasítom az istent,
szétvágom Tórem-istenkét,
kettéhasítom a testét,
egy suhintás: kettévágom,
egy suhintás: széthasítom,
rénlapocka-nagy fejszémmel,
szikrázó fehér fejszémmel,
egy suhintás: ketté-metszem,
egy suhintás: ketté-nyesem,
fejszémet fejébe ütöm,
fejszém agyába fürösztöm,
rácsapok fénylő hajára,
a kőmedve-koponyára,
rácsapok szuvas csontjára,
rácsapok csillag-húsára,
fejszémet testébe ütöm,
fejszém vérébe fürösztöm,
egy suhintás: kettévágom,
egy suhintás: széthasítom
két vért-lövellő szeletre,
két sűllyedő szőr-szigetre,
két vérző fél-istenkévé,
két szőrös fél-Tóremkévé,
fél-fejűvé, fél-arcúvá,
fél-mellűvé, fél-botúvá,
egy suhintás és pontosan
kettévágom hamarosan,
mint egy medvét, mint egy rókát,
szétmetszem Tórem-apókát,
s amikor szétdűl kétfele
vért köp ketté-vágott szíve,
vért köp füstölve, bugyogva,
ráköpi a csillagokra,
szétlövell vére sugárban
a pokolban, mennyországban,
ráömlik a csillagokra,
földre, vízre, állatokra,
növényekre, virágokra,
s a föld húsában lakókra,
mintha piros szárny zuhogna
szívéből nővén lobogva,
habosan, csipkésen, kéken,
szétfolyva a mindenségben,
pontosan feje közepén,
pont a homloka közepén,
pont az orrtöve közepén,
pontosan orra közepén,
pontosan bajsza közepén,
orrlik-pillére közepén,
pontosan nyelve közepén,
pont a nyelv-csapja közepén,
pontosan szája közepén,
pontosan álla közepén,
csillag-szakálla közepén,
pontosan nyaka közepén,
pont a gégéje közepén,
szűz gége-gödre közepén,
pontosan melle közepén,
pontosan hasa közepén,
szőrös köldöke közepén,
göndör ágyéka közepén,
csengős vesszője közepén,
fénylő csontváza közepén,
pont a gerince közepén,
minden csigolyát közepén,
a far-csigolyát közepén,
a segge-likát közepén,
pont a zacskója közepén,
pontosan teste közepén
elhasítom az istenkét,
szétvágom kedves Tóremkét,
kettéhasítom a testet,
kettéhasítom az istent,
s amikor eldűl kétfele
jobbfelén lesz a jobbfele,
balfelén lesz a balfele,
kétfelől lesz két-félszíve,
jobbra a jobb mell-rózsája,
balra a bal mell-rózsája,
jobbfelől fél-koponyája,
balfelől fél-koponyája,
jobbról párolog fél-agya,
balról párolog fél-agya,
jobbra a jobb-szemöldöke,
balra a bal-szemöldöke,
jobbra egyik szempillája,
balra másik szempillája,
jobbfelől lesz egyik szeme,
balfelől lesz másik szeme,
jobbfelől egyik orrlika,
balfelől másik orrlika,
jobbfelől a nyelve fele,
balfelől a másik fele,
kövér bajusza, szakálla,
zsíros ágyékszőr-rózsája
pontosan kettőbe vágva,
ez lesz az isten halála,
jobbra egyik bajusz-szárnya,
balra másik bajusz-szárnya,
jobbfelől a fél-szakálla,
balfelől a fél-szakálla,
a szőr-rózsa ágyékszőrtől
köldökig habzó piros szőr,
a szőrszalag, vastag szőrpánt,
a köldökig futó istráng,
a piros szőrsarló-taréj,
a piros szőrtajték-pillér
pontosan kettőbe vágva,
kettévágva szőrcsík-lángja,
kettévágva ágyék-lángja
két szőr-félszív árvaságra,
balfelől az egyik lába,
jobbfelől a másik lába,
balfelől az egyik karja
jobbfelől a másik karja,
jobbra az egyik hónalja,
balra a másik hónalja,
jobbra az egyik tüdeje,
balra a másik tüdeje,
jobbra az egyik veséje,
balra a másik veséje,
egyik felén lesz a mája,
másik felén epezsákja,
kis gyomra is kettévágva,
félbevágva bél-csigája,
húgyhólyagja kettémetszve,
szőrös zacskója szétmetszve,
jobbfelől egyik tojása,
balfelől másik tojása,
jobbfelől fél-buzogánya,
balfelől fél-buzogánya,
jobbfelől fél-seggelika,
balfelől fél-seggelika,
mint egy szőr-rózsa szétmetszve,
két fél szőrcsillaggá esve,
mint egy félbevágott szőrkürt,
mint egy kettéhasított üst,
jobbra hever egyik keze,
balra hever másik keze
és a kettévágott isten,
a kettéhasított Tórem
két oldala a sebeknél,
a kék hasíték-széleknél,
a vérző seb-oldalaknál,
a szétvágott csigolyáknál
gőzöl, mint az aranybarlang,
lángol, mint a hajnalcsillag,
dől a sebekből a földre
az isten lángoló vére,
ömlik a vér a szegényre,
ömlik isten titkos fénye,
ömlik a titkos test lángja
tajtékosan a világra,
testünket tűzzel itatja,
nyomorunkat gyógyítgatja,
s nem lesz ki a két testfelet,
a két szőrös fél-Tóremet
csókjával összeforrassza,
könnyével összeforrassza,
csillagszőrrel összevarrja,
nyálával összetapassza.
Én az istent megkeresem,
nagy fejszémmel ketté-nyesem,
az istenkét most megölöm,
fejszém azért köszörűlöm,
ha gyereket ennyit adott,
ennivalót mért nem adott?
S elindúlt istent megölni,
Tóremke fejét feltörni,
Tórem szívét kettévágni,
Tórem-isten vérét látni,
rohant a szőr-harangocska,
ment a szőr-harang lobogva,
a szőr-örvény gomolyogva,
szőrei közt átkozódva,
szőreit fújdosva, lökve,
mint ördögbak fújva, köpve,
mint egy szőr-esernyő lepke
örvénylett könnyen lebegve,
mint egy kis szőr-csengettyűcske,
mint egy dörmögő méhecske,
s látja egyszer, ott előtte,
ahogy néz a téli ködbe,
a ködöt bevilágítva
ott áll egy színarany létra,
ősködből lóg ki az alja,
ősködbe fullad a csúcsa,
őstajték-ködbe fúródva
világít gerince, tolla,
ágait a ködbe szúrva,
ágait az űrbe fúrva,
mint óriás gyémánt-sáska
gyémánt-csigolyatoll csápja,
mint óriás kristály-sáska
kristálypáfrány-homloktolla
nő kristálycsipke-bordákkal,
kristálykehely-csigolyákkal
a létra a ködös űrbe,
a kövér ködláng-őscsöndbe.
S lépett az első fokára,
lépett az arany-létrára,
s a kiköszörűlt nagy fejszét,
a rénlapocka-nagy fejszét
föltartva a feje fölé
elindúlt az isten felé,
félkézzel megkapaszkodva
a szikrázó létrafokba,
mászott, mászott, mászott, mászott,
az istenke felé mászott,
mászott a kövér ősködben,
mászott a lángoló ködben,
mint kristályszőr-csillagokból,
kristálytüske-szőrkancsókból
ragasztott kis hernyó mászott,
Tórem-isten felé mászott,
szőrét mártva az ősködbe,
az őslángba dühét köpve,
a fejszét magasra tartva
mászott a szőr-harangocska,
a dühös szőr-csillagocska,
a tajtékos kis kanocska,
a kék szőrcsillag-hernyócska,
a medve-hangú apácska,
s egyszerre a fényes ködben,
az aranylángú őscsöndben
két árnyékot lát lebegni,
feketén a ködben függni;
két-oldalt mellette álltak
a ködben az ember-árnyak,
mint köd-lovon árny-lovasok,
szánba-fogott rénszarvasok,
mint csukott-szárnyú madarak,
kristálytoll-uszonyú halak:
ott állt két ember a ködben
lebegve buborék-könnyen.
S hangjukat a köd-láng hozta:
mit akarsz itt ős-apácska,
mit akarsz szőr-harangocska,
öreg szőrcsillag-pókocska?
S felel az ember a ködben:
az istent megölni jöttem,
megölöm Tórem-istenkét,
kettéhasítom a testét,
egy suhintás: kettévágom,
egy suhintás: széthasítom,
ha gyereket ennyit adott,
ennivalót mért nem adott?
Mert mindíg éhesek vagyunk,
mindíg éhesebbek vagyunk,
egyre éhesebbek vagyunk,
éhség éjszakánk, nappalunk,
éhség alkonyunk, hajnalunk,
éhség halál-virradatunk.
S az ősköd-testben lebegők,
mint a mellkasban a tüdők,
a köd-mellkasban lüktetők,
arany-gerinc mellett függők,
a fekete iker-szívek,
a ködben-rengő ős-szívek,
a lángtalan öreg gyertyák,
a fekete árnyék-fejfák,
a ködbe-dugott sírkövek,
a szakállas ember-kövek,
az árnyék-kereszt lebegők,
a buborék-lovon ülők,
a köd-rénszarvason ülők,
a szőrtajték-ködöt ülők,
a köd őrző öregei,
a köd fekete fényei,
a köd mohos szent lényei,
a köd függő pók-vénei,
a köd szent jelenései,
a köd őrző-emberei,
a fényes köd lovasai,
rénszarvas-árnyék vénei,
csukott-szárnyú madarai,
szakállas, szárnyas halai
egy dióval válaszoltak,
egy öreg dióval szóltak,
csont-eres csontbuborékát,
csont-recéjű csont-szív burkát
fölnyitották, a csont-szívet,
a csontgyökér-hálós szívet,
mutatván, hogy mi van abban
a csont-eres szívburokban:
tele volt az minden jóval,
enni és innivalóval,
ott volt a szent bőség abban
a hártya-cellás csont-tokban,
a hártya-rózsa belsejű,
pórusos hártyafal-közű,
a hártya-csillag tüdejű,
eres szűzhártya-sejtközű
csontszívben ott volt a bőség,
a fölfalható ős-szentség,
dióbél-agyvelő helyett
étel tölti a csont-szívet,
az eres csontszív-koponyát,
bűvölje az ember fiát,
ott lakott az egész világ,
ott ragyogott a boldogság,
fagyott szalonna és fehér
lángrózsa-köldökű kenyér,
rózsalángú szent buborék,
szent szivacsgömb-gyönyörűség,
fagyott hús és búzalepény,
illatozott a csont-edény,
ragyogott az olvasztott zsír,
az ikrás, habos fehér zsír;
a csont-szív, akár a szent sír,
a kő-üreg, a kő-tok sír,
benne feküdt az örök test,
a megváltó mindenség-test,
örök anyag feküdt abban
a csont-eres csontszív-tokban,
föltámadás előtt a Test,
a lángoló szent anyag-test,
az örök tápláló anyag,
a test, a megváltó anyag,
az anyag, az Átváltozó,
az Üdvösséget-meghozó,
az Életben részeltető,
a Haláltól is fölmentő,
a kőangyal-pillanattól,
ama Rettenetes Naptól,
a bűntől, az elmúlástól,
a gyászos Örök Haláltól,
az anyag, a szent Fönntartó,
a test, az örök Megváltó.
Majd a diót összecsukták,
majd a diót neki adták,
de össze hiába csukták,
de neki hiába adták,
de neki hiába mondták,
hogy benne fekszik az Ország,
hogy abban a szent Bőség van,
abban a szent Táplálék van,
hiába vitte loholva,
izzadt kő-markába fogva
az eres csontszív-koponyát,
a bőség csont-koporsóját,
a gyökeres csontszív-kriptát,
a megváltó test szent burkát,
hiába vitte szent láza,
kis szőrharang-boldogsága,
útközben egy másik éhség,
egy másik halál-reménység
ellopta a fényes diót,
kicserélte a szent diót,
egy avas, szuvas vén diót,
egy rothadt-belsejű diót,
egy szú-pontokkal pettyezett,
poros pórusokkal hímzett,
rothadt varratokkal hímzett,
penész-erekkel betekert
diót, szőrös kő-koponyát,
pórusos kőszív-ládikát
tett a szent dió helyére.
Azt mutatta, hazaérve.
Nézték aztán tolakodva,
lökdösődve, ámúldozva,
bámúldozva, tülekedve,
tolongva és verekedve,
amikor otthon mutatta,
mosolyogva fölnyitotta,
nézték aztán ámúldozva,
sírva is meg csudálkozva,
mert az öreg dió közben
összetört, mint holt a földben,
összetört, akár egy olcsó
foszló kis deszka-koporsó,
foszlott, pórusos csontkérge,
eres laza hártya-gömbje
összetört, mint egy koponya,
mint foszlott koporsó-deszka,
s a csonthártya-koporsóban,
a kőzománc-koponyában
csak hártyafal-törmelék volt,
csak kukac-rágás ikra volt,
csak kukac-ürülék por volt,
csak barna-szemcsés homok volt,
csak zöld penésztajték csönd volt,
csak egy döglött kis kukac volt,
feje száraz hártya-rózsa,
teste száraz tajték-cérna,
ott feküdt a barna porban,
a szemfedő-foszladékban,
pórusos kék ajakdombja,
dagadt mirigybajusz-holdja,
mint pettyhalom-kristálygomba,
mint pont-csomó kaktusz-rózsa,
ott feküdt a poros hulla
koporsójába zápúlva,
koponyacsont-törmelékben,
rostos deszka-reszelékben,
csont-eres csont-foszladékban,
pórusos kő-zúzalékban.
Nézték és csak átkozódtak,
átkozódtak, vártak, sírtak,
nézték és csak kiáltoztak,
kiáltozva csudálkoztak,
aztán habosan zokogtak,
siralmasan kiáltoztak,
aztán dünnyögve bozsogtak,
mint egy méhraj sírva zsongtak,
szőrcsillagokként forogtak,
gomolyogva tántorogtak,
dühösen sírva zsibongtak,
kristály-koponyákkal zúgtak,
moha-örvényléssel dongtak,
szőr-lángokkal kavarogtak,
mert nagyon éhesek voltak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak.
S elindúlt újra a férfi,
ment az istenkét megölni,
megölni Tórem-istenkét,
ketté-hasítani testét,
Tórem-isten elé állni,
Tórem-istent kettévágni
egy nagy fejsze-bólintással,
egy hatalmas suhintással,
szikrázó fehér fejszével,
rénlapocka-nagy fejszével,
nem várni egy pillanatot;
ment a dióval-becsapott,
ment az istenkét megölni,
hadd lássa vérét ömölni,
ha gyereket ennyit adott,
ennivalót mért nem adott?
S újra elért a létrához,
a szent ősarany-állványhoz,
a szent ősarany-lépcsőhöz,
a két ködben-lebegőhöz,
a két köd-árnyék emberhez,
s nem jutott el az istenhez!
Ott lebegtek az ősködben,
függtek a fehér őscsöndben,
köd-lovon ülve figyeltek,
ködcsipke-szárnnyal lebegtek,
aranycsontváz-oldalain,
ősarany-csontváz vállain,
tiszta iker-gerincein,
fénylő szent borda-tollain
kinőtt szőr-csipke ős-szárnyak,
szőrláng-arcú ember-árnyak,
fekete szőrcsipke-zászlók,
két szőrharang-óriáspók,
kék moha-gömb lódarazsak,
moha-szentjánosbogarak,
gyapjas, kövér medve-pillék,
köd-szárnyú óriás-medvék,
ott függtek az őshomályon,
ott lebegtek ősköd-szárnyon
az ősarany-csontváz létra
mellett ősköd-hámba fogva,
mint szakállas rénszarvasok,
szánhoz-fogott rénszarvasok.
Ő meg csapkodott a ködben,
csapott feléjük dühödten,
a kireszelt nagy fejszével,
rénlapocka-nagy fejszével,
kiabálta, hogy becsapták,
köd-szóval elámították,
köddel köddé varázsolták,
köd-beszéddel ködbe-fonták;
azok meg egy szót se szóltak,
köddel föléje hajoltak,
köddel szívére ráfújtak,
köddel a szívébe nyúltak,
köd-virággal a kezére,
köd-virággal a szemére,
köd-virággal a szájára,
köd-virággal ágyékára,
gyapjas őslepke-hajára,
a medvekan-koponyára,
köddel ütöttek testére,
köddel éhség-énekére,
köd-kötéllel megkötözték,
köd-kötéllel betekerték,
ködcsipkelángba csavarták,
ködzsákba gyorsan bevarrták,
mint pók a dühös legyecskét,
köd-szemfedőbe a testét,
kristálynapraforgó-nyereg,
szőrös kristálysejt-köpönyeg,
kristályötszög-buborékgömb,
kristálysisak-koponyagömb
szemét, moha-rózsa arcát,
megkötözték isten-harcát,
ott sírt ősködökbe tömve,
köd-vánkosokba kötözve,
mint egy csecsemő pólyában,
mint egy hernyó fehér bábban,
aranycsontvázhoz ragasztva,
mint szőr-tigris darazsacska,
ott sírt ködbe-bábozódva,
mintha a köd fia volna,
ült a köd-magzatburokban,
ült a fehér köd-golyóban,
köd-anyában köd magzata,
a ködbe-gyömöszölt apa.
Aztán néven szólították,
aztán a ködből kihozták,
az ősköd-zsákból kihúzták,
köd-kötését kioldották,
köd-csipkéit letekerték,
köd-bilincseit levették,
szétfújták a nehéz ködöt
átoktalan szája előtt,
az ősköd-burkot szétfújták,
testéből lassan kiszívták
szájára, orrlikaira
szőrös szájukkal tapadva,
kiszívták dermedt szívéből,
szíve minden üregéből,
szíve minden szeletéből,
szíve minden szögletéből,
szíve őshalmazaiból,
húsa száraz rostjaiból,
hártya-hánytorgásaiból,
kiszívták a csontjaiból,
az ítélő fehér ködöt,
az elmondhatatlan ködöt,
s ott ült megint az ős-létra
fokán, mint levelibéka,
szőrös kék kristálykocsonya-
kesztyű kezével átfogva
a lángoló létra-fokot,
az őscsigolya-oszlopot,
mint egy görnyedt, puha testű,
kőcsipketaréj-gerincű
zöld-pihegés hártya-golyó,
kőcsésze-szemhéjú dió,
mint egy zöld-gumigyűrődés,
porc-háromszög farú, recés,
sárga gumimirigy-gatyás
kis zöldbéka-púposodás,
zöld gumisarló-mosolyú,
izzadt hártyakürt-orrlikú
levelibéka-pislogás,
mint egy zöld-púp csodálkozás,
hosszú zöldbéka-karokkal,
kék kocsonya-pók ujjakkal,
gyűrt gumirózsa-hónaljjal,
ellotyogó zöld gatyával,
verejtékesen ragyogva,
görnyedten a csöndre lógva
ott ült, függve a hiányon,
az ősgyík-aranycsontvázon.
S adtak neki egy tört kardot,
abban az egész világ volt,
minden ami megehető,
minden ami lenyelhető,
minden ami fölfalható,
minden ami megiható,
tele volt az minden jóval,
enni és innivalóval,
búzával, kenyérlepénnyel,
fagyott zsírral, fagyott vérrel,
fagyott szalonnával, mézzel,
árpával, rozzsal, kenyérrel,
fagyott hússal és kölessel,
zsíros rénszarvas-belekkel,
kövér rénszarvas-tökökkel,
fagyott ősmedve-csülkökkel,
csipkés nagy medvegyomrokkal,
kopoltyúkkal, uszonyokkal,
habos vaddisznófejekkel,
tajtékos tigris-szívekkel,
érpáfrány-hiúznyelvekkel,
faggyú-rög faroktövekkel,
gombával és szamócával,
vadszederrel, nagy csigával,
fölhasított vadnyulakkal,
hagymával, tejjel, harmattal,
káposztával és répával,
haltejjel és halikrával,
zománcpikkelygömb-halakkal,
kövér madártojásokkal,
vadmézzel és vadalmával,
zsírcsillag-farú madárral,
mirigy-háromszög fenekű,
mirigy-dárdahegy üllepű
lekopasztatott madarakkal,
tyúkokkal és vadludakkal,
májjal, szívvel és tüdővel,
tojásfürtökkel, vesével,
mindenféle jó csontokkal,
jól kiszopogathatókkal,
mirigyrózsa-szakállakkal,
mirigycsillag-taréjokkal,
nyelvekkel, rózsa-orrokkal,
fülekkel, rózsa-talpakkal,
a szent világ ott volt abban
a félbetört rozsdás kardban,
a szent megehető világ,
a megemészthető világ,
a szent tápláló valóság,
a szent fönntartó valóság,
a testünket megújító,
húsunkat lánggal itató,
vérünket megsűrűsítő,
hitünket megnemesítő,
életünket mámorító,
halálunkat elszólító,
üdvözítő, boldog anyag,
létünk forrása, szent anyag.
S futott a medve-emberke,
csoszogott a hód-emberke,
rohant a menyét-emberke,
szaladt a pocok-emberke,
lángolt a lepke-emberke,
a kis szőrharang-emberke,
futott a vidra-emberke,
a kis sündisznó-emberke,
szállt a denevér-emberke,
medvegyapjú-halálpille,
ment a rozsomák-emberke,
ment a boldog nyérc-emberke,
ment a boldog nyuszt-emberke,
ment a boldog moha-törpe,
vitte haza a tört kardot,
amiben a szent világ volt,
vitte haza a fél-kardot,
amiben a szent anyag volt,
minden ami ehető volt,
minden ami iható volt,
vitte haza a világot,
az ehető boldogságot.
S otthon aztán ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
nevetgéltek és böfögtek,
csámcsogtak, sírva nevettek,
zsírban-turkálva nevettek,
szalonnát-rágcsálva nyögtek,
dagadoztak, gömbölyödtek,
belűl zsírral bélelődtek,
zsírosodtak, fényesedtek,
zsíros arccal, zsíros szájjal,
zsír-csillagos szempillákkal,
zsíros lángoló fülekkel,
zsírhártya-kesztyű kezekkel
tömték magukat böfögve,
bársony-lángokkal röhögve,
bársony-kürtökkel röfögve,
bársony-buborékként nyögve,
durrogatva és büfögve,
szálkát, pikkelyt, csontot köpve,
a szőrt, a tollat kiköpve,
sírva, nevetve és nyögve,
ettek, ettek, ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
éjjel, nappal ettek, ettek,
alvás helyett is csak ettek,
mindörökké ettek, ettek,
ettek vak-irgalmatlanúl,
vad-megállíthatatlanúl,
szinte már halhatatlanúl,
ettek elmondhatatlanúl,
ettek, ettek, ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
ettek, ettek, ettek, ettek,
végül is mindent megettek!
Aztán egy nagyot aludtak,
szuszogva egymásra hulltak,
mint szőrös kövér levelek,
mint rózsaláng-kocafülek,
mint füles-baglyok kupacban,
nagy toll-örvény fülkagylósan,
nagy bőr-csésze szemhéjakkal,
nagy szőr-csillag szempillákkal,
aludtak, akár egy részeg
szögrózsa-sündisznófészek,
mint pók-család kő-homályban
ott a deszkarost-csontvázban,
szőrcsillag a szőrcsillagra
hullva, lüktető kupacba,
szempillák és szőrkoronák,
szőr-sírdomb szőr-púp koponyák,
szemgolyók, lábak és testek,
ahogy ott egymásra-estek,
a vak deszka-koponyában,
a deszkarost-csigaházban,
s azon a köd, mint egy fáradt
viaszrózsa-virágállat,
benövi az egész házat,
a rothadt deszka-csontvázat,
a házat körben befolyva,
mint óriás gyökér-szoknya,
ott ül a kövér köd-állat,
a köd-virág rózsa-állat,
köd-törzséből virágozva
lóg csipke-tapogatója,
a köd-gyűrűből fölbuggyant
ködhullámkoszorú, roppant
rojtgyűrűörvénye lassan
vonaglik, őskoszorúsan,
s lecsurog, mint csipkeszoknya
őstajtékbuborékfodra
a csigaházkoponyára,
a redves deszkacsontvázra,
s imbolyog lassan mozogva
a köd-virág-állat-rózsa,
az ős-viaszrózsa-állat,
az ős-virágállat-bánat,
ott hemzseg csipke-örvényben
csipkeláng-harang-fehéren
a hatalmas állat-virág,
őscsipkefa-szomorúság,
gyöngyház-csápjait kövéren
lehajtja körbe fehéren,
csápkoszorú-buborékba,
csáprózsagömb-fonadékba,
s izzik, ragyog, lobog, lángol,
s a csáp-buborék-kosárból
a deszkaház ki se látszik,
amin az ősköd virágzik.
De amikor fölébredtek,
megint csak éhesen nyögtek,
újra csak éhesek voltak,
mert mindíg éhesek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak,
mindíg éhesebbek voltak,
egyre éhesebbek voltak.
S szólt az egyik gyerek: baj van,
tetű van az én hasamban,
tetű mászik a hasamban,
tetű mászkál a hasamban,
hasamban kő-tetű nyüzsög,
kis kőpikkely-örvény pörög.
S szólt a másik gyerek: baj van,
százlábú van a hasamban,
százlábú mászik hasamban,
százlábú mászkál hasamban,
kőgyökércsontváz-koszorú,
kőtipegés-csontváz fodrú.
S szólt a harmadik is: baj van,
bagoly ül az én hasamban,
bagoly sétál a hasamban,
bagoly pislog a hasamban,
lépeget kő-csillag lábbal,
pislogat kő-szempillákkal.
S szólt a negyedik is: baj van,
sündisznó van a hasamban,
sündisznó mászik hasamban,
sündisznó mászkál hasamban,
kő-szög rózsa, nagy kő-bógáncs,
kő-csillagfürt, szöges kő-lánc
nyílik, lassan növekedik,
a hasamban tekeredik.
S szólt az ötödik is: baj van,
borz ugrál az én hasamban,
borz futkos az én hasamban,
borz táncol az én hasamban,
kőpárna-csillag talpakkal,
kőtüskecsokor-bajusszal,
nagy kőbóbita-farokkal,
kőpamat-csengő lábakkal.
S szólt a többi is: nagy baj van,
kő-harang szól a hasamban,
kő-béka ásít hasamban,
kő-harkály kopog hasamban,
kő-gyík liheg a hasamban,
kő-kalász döfköd hasamban,
kő-toboz nőtt a hasamban,
kő-tobzos jár a hasamban,
kő-hal ficánkol hasamban,
kő-denevér száll hasamban,
kő-cincér kapar hasamban,
kő-varjú károg hasamban,
kő-horog forog hasamban,
kő-párduc hörög hasamban,
kő-lepke röpűl hasamban,
kő-darázs nyüzsög hasamban,
kő-gomba dagad hasamban,
kő-kard forog a hasamban.
Jaj, nagyon éhesek vagyunk,
jaj, mindíg éhesek vagyunk,
mindíg éhesebbek vagyunk,
egyre éhesebbek vagyunk.
S elindúltak nyöszörögve,
hártya-léptekkel zörögve,
száraz hártya-lépésekkel,
celofán talp-ütésekkel,
a ködöt nyelve, harapva,
a ködben egymást szólítva,
a ködben egymást löködve,
köd-ujjal egymást böködve,
támolyogtak az ősködben,
fulladoztak az ős-füstben,
másztak az ős-elmúlásban,
a fehér ősgomolygásban
köhögve és kiáltozva,
Tórem-istenkét átkozva,
támolyogva, tapogatva,
négykézláb mászva, kutatva,
másztak akár a csecsemők,
másztak Tórem-isten előtt,
másztak a ködben-keresők,
másztak a ködben-lihegők,
mentek valamit szerezni,
másztak ehetőt keresni,
négykézláb másztak a ködben,
kotorásztak fűben, földben,
fa-odukban, kő-likakban,
mohos föld-alagútakban,
szőr-habos kis kő-vödrökben,
póknyál-habos kő-gödrökben,
elhagyott madárfészkekben,
tollal-bélelt üregekben,
nyállal, ezüst sárcsipkével,
véres madár-ürülékkel,
száraz kék levélforgáccsal,
növény-pernyével, kő-hánccsal,
penészes növényrost-lánccal,
avas növényszőr-ragaccsal
kibélelt hideg üregek,
sárcsipkebuborék-serleg
belsejében kotorászva,
szimatolva és szaglászva,
szagolva és szimatolva,
ködben sírva, bukdácsolva,
az ősködben föloldódva,
az ősködben kiáltozva,
másztak, mint öreg varangyok,
a száraz hártya-könnykancsók,
kő-magzatos szőr-koporsók,
kő-embriós varangy-korsók,
másztak, mint vak kutyakölykök
a szőrcsillag-halálbölcsők,
s amit csak találtak, ették,
a halott világot ették,
pedig az élőt keresték,
pedig az élőt szerették,
nem a dögöt, nem a holtat,
nem is a földbe-rohadtat,
nem is a földbe-fagyottat,
nem a foszlottat, korhadtat,
amit csak találtak: ették,
kő-likakból csipegették,
pórusokból kicsípkedték,
deres ágakról leszedték,
fagyott földből kikaparták,
repedt rögből kikotorták,
mindenféle bogyót, magot,
fagyott békát, dermedt gyíkot,
száraz madárürüléket,
kitincsontvázú zöld pépet,
ősálomba merevedett
kígyót, pókot, lepkét, legyet,
méheket és darazsakat,
dermedt száraz bogarakat,
fagyott őskocsonya-lángot:
virágszárat és virágot,
deres kalász-csontvázakat,
szűzhártyás csigaházakat,
mohás, szőrös és porhanyós,
nyálas, vizenyős, húgy-szagos,
pikkelyes, mirigyes, halott
testet és élő anyagot,
rovarcsontváz-koporsókat,
pórusos kitin-kriptákat,
álcát, férget és kukacot,
lárvát, gilisztát, harasztot,
redves gombát, avas kérget,
halál-szőtte pókfészkeket,
repedt madártojásokat,
büdös madártojásokat,
mindent, amit csak megláttak,
mindent, amit kikapartak,
másztak ugatva a ködben,
másztak négykézláb a ködben,
mint nagy pókok másztak lassan,
szőrharang-ősgubancosan,
szőr-medúzák, szőr-harangok,
szőr-teknőcök, szőr-varangyok,
púpos sovány szőrcsillagok,
csontváz-lábú szőr-sírdombok,
hátukon a szőr-kereszttel,
a halál szőr-írásjellel.
Másztak, másztak, másztak, másztak,
de már semmit se találtak,
megehetőt, fölfalhatót,
lenyelhetőt, kiszophatót,
rághatót, kiszürcsölhetőt,
semmi életre-élesztőt,
semmi holnapra-ébresztőt,
a szívben tüzet-gerjesztőt!
Csak a ködöt, csak a ködöt,
a hömpölygő fehér ködöt,
Tórem isten ősköd-szívét,
fehér szőrcsipkeláng-szívét,
az ős-óriás szőr-szívet,
a köd-óriás ős-szívet,
mert hiszen ők abban másztak,
Isten ős-szívében másztak.
S amikor a köd fölszakadt,
csipke-gyásza égig hasadt,
a fénylő ősrepedésben,
a lángoló csipke-résben,
a tüzes őshasadásban,
a tűz-szakadék magányban,
a lobogó ős-hiányban,
a kék ős-ágyék homályban
sötét éhség-örvény forgott,
véres toll-örvény gomolygott,
zománc-vértű madár-szügyek,
csőrök, lábak, karmok, szemek,
orrlikak, szemhéjak, fülek,
szempillák, kőtoll-kötegek
örvénye forgott, kavargott,
kő-szigonyok és kő-kardok,
hajlott orrlikas kő-bárdok,
kő-eres, recés kő-horgok,
csorba kő-fejszék, kő-kések,
kőpikkely-szögek, kő-térdek
örvénye gomolygott lassan
a láng-hasadék magasban,
vérzománc-mellényű vadak,
vérpikkely-csőrű madarak,
kőpikkely-tölcsére forgott
fölöttük, szinte csikorgott,
pörgött surrogva, csörögve
a kő-tölcsér, sisteregve,
s ereszkedett le a kövér,
madarakból-szőtt ős-tölcsér,
pörögve, szótlan forogva
a madár-örvény ropogva,
s rájuk hullt, mint vad, kiáltó,
szörnyű, madárból-szőtt zászló,
lüktető, gyűrött, ropogó,
madarakból-szőtt lobogó,
madarakból-szőtt szemfedő,
verdeső őshalál-kendő,
s kapálva, rikoltva, ütve,
csípve, vájva, tépve, köpve
rángott, gyűrődött, ropogott,
sziszegett, sírt és csattogott,
hemzsegve fölpúpozódott,
kőpikkellyel fölfúvódott,
toll-lánggal fölbuborékzott,
szőrhólyag-füsttel tajtékzott,
hörögve lángolt, csikorgott,
hömpölyögve rángott, forgott,
kő-buborékkal fortyogott,
vak toll-örvénnyel lobogott
rajtuk a madár-szemfedő,
az éhes őshalál-kendő;
és belőlük egy perc alatt
csak a fehér csontváz maradt,
szanaszét a véres földön,
szikrázva a deres földön,
s a jól-se-lakott madarak
fölkapkodták a csontokat,
csigolyákat, koponyákat,
ujjcsontokat és bordákat,
a kopasz lábszárcsontokat,
sark-csontokat, farcsontokat,
s testüket az űrbe rántva,
testüket a fénybe rántva
lobogtak, lengtek keményen
a kék ősláng-repedésben,
keringtek az örök égben,
az égő kristály-reményben,
s a csontokat földre ejtve,
a koponyát így föltörve
a csontra visszazuhantak,
velőt-csípkedve lobogtak.

 

 

 

Mit tegyek?

Halottaim, halottaim,
földbe-hívó halottaim,
integető halottaim,
csalogató halottaim,
fosztogató halottaim,
csábítgató halottaim,
halottaim, halottaim,
rettenetes halottaim,
bővölgető halottaim,
varázs-szavú halottaim,
könyörtelen halottaim,
meg-nem-váltó halottaim,
halottaim, halottaim,
lehetetlen halottaim,
álom-arcú halottaim,
elámuló halottaim,
megbocsájtó halottaim,
átoktalan halottaim,
halottaim, halottaim,
átkozódó halottaim,
kivirágzó halottaim,
kegyetlen-szép halottaim,
tajték-szemű halottaim,
lángoló, vak halottaim,
halottaim, halottaim,
ti elmondhatatlanaim,
ti legyőzhetetleneim,
ti kivédhetetleneim,
boldog halhatatlanaim,
halott boldogtalanaim,
halottaim, halottaim,
föld-beszédű halottaim,
csont-illatú halottaim,
irgalmatlan halottaim,
kő-vicsorgás halottaim,
gyökér-szívű halottaim,
halottaim, halottaim,
csontváz-írás halottaim,
föld-szemgolyós halottaim,
penész-szemű halottaim,
hab-ágyékú halottaim,
tajték-szőrű halottaim,
halottaim, halottaim,
föld-szemérmű halottaim,
kukac-ajkú halottaim,
pondró-nyelvű halottaim,
gyökér-vértű halottaim,
habzó-torkú halottaim,
ó, ti áldott átkozottak,
ó, ti habzó-orrlikúak,
kukac-forgács szájöblűek,
zsíros-pondró-köldökűek,
ti gyökér-szempillájúak,
tajték-rózsa hónaljúak,
tajték-szeméremszőrűek,
ti gyökér-ivarszervűek,
ti égő árnyéktalanok,
földet-fúvó-kő-csillagok,
ti féreg-szemöldökűek,
ti giliszta-énekűek,
ó, ti ugató kék lángot,
szűz gázbuborékcsillagot,
csipkehínár-örvény füstöt,
gyökércsipke-tölcsér kürtöt,
zöld láng-habcsokor csecsemőt,
földdel-tömött moha-csengőt
szülő vak fehér halottak,
áldottak és átkozottak,
átkozottak és áldottak,
kocsonya-fortyogás holtak,
ó, ti száradók, szikkadók,
földdel szótlan-kiáltozók,
forró kék földhabot ivók,
sárga füst-rózsákat fújók,
ó, ti vad szemérmetlenek,
földben-levetkőző szűzek,
irgalmatlan csontváz-kanok,
föld-szívű gyökér-kakasok,
gyökér-szügyű csontváz-bikák,
vad csontváz-meztelen apák,
fölgerjedt gyökér-csődörök,
megerjedt zöld lángot köpők,
szájatokból habzik fehér
zsírkukac, füst-finom gyökér,
gyökér-kesztyűujj bimbótok
földet lövell, gyökér-drótot,
halálhab-tejútat lőve
döf kék gyökérszőr-felhőbe,
ó, ti szemérmetlen szűzek,
ó, ti ős-szemérmetlenek,
ó, ti vak szégyentelenek,
ó, ti vad reménytelenek,
ó, ti trágár ártatlanok,
mindöröktől hívatlanok,
pucér kevély kegyetlenek,
földbe-gyömöszölt testűek,
magányból kiváltatlanok,
földdel-nyomott gyökér-bábok,
szégyenből-kibontatlanok,
ó, ti vak kifosztatlanok,
ó, ti hanyattfekvő holtak,
húsotokból kibontottak,
csontváz-trágár meztelenek,
lángoló ágyékú szűzek,
gyökérfüst-szeméremszőrű,
gyökérhab-kehely szemérmű,
ti fölhúzott csontváz-térdű,
zöld gyökérüst-ágyéköblű,
széttárt-combú csontváz-kancák,
hab-hüvelyű gyökér-kancák,
gyökér-emsék, csont-nőstények,
csábító csontváz-kevélyek,
hanyatt a földben-föloldott
testű kő-medencecsontok,
combcsontok, csipkés farcsontok,
csonthuroklepke-őscsontok
pórusos csontszigetére,
a csipkés csont-tölgylevélre
hömpölyödik a habos föld,
hömpölyödik a férges föld,
gyökér-kan-csontváz-szégyenre,
gyökér-hím a gyökér-szívre,
kis gyökérszobor-asszonyra
a fölgerjedt föld lángolva,
a szemérmetlen csontvázra,
a kopasz kőcsipke-házra,
a láztalan fehér lázra,
a kiszolgáltatottságra,
halottaim, halottaim,
hívogató halottaim,
elsiratott halottaim,
földbe-dugott halottaim,
koponyák, csontok, csont-csövek,
követelő kegyetlenek,
halottaim, halottaim,
mindíg-hívó halottaim,
könnytelen szép halottaim,
könnyező szép halottaim,
a szívemtől mit akartok,
szívem felé mért kapkodtok,
halottaim, halottaim,
könyörtelen halottaim,
sohase-elsiratottak,
az időből kilopottak,
az elmúlásba csavartak,
ősgyökér-zsákokba varrtak,
halottaim, halottaim,
erőszakos halottaim,
foszfor-átok halottaim,
föld-álarcú halottaim,
zöld mindenség-lovasaim,
bilincseim és árnyaim,
égő bolygó-utasaim,
zöld-égitest utasaim,
a Földgolyó-húsba tömve,
a kis ősgolyóban ülve,
kövér gyökér-lovon ülve,
sárga földhab-lovon ülve,
fénytelen csontváz-utazók,
vigyorgó égitest-lakók,
repűltök a mindenségben
ülvén egy gyökér-nyeregben,
ülvén tömött föld-dobozban,
ülvén a bolygó-csillagban,
ülvén kék gyökér-fülkében,
ülvén a bolygó-pörgésben,
keringtek csillagok között,
suhantok ti levetkőzött,
ringyó-közönyös halottak,
kurvánál is kurvább holtak,
pörögtök, fekve, kevélyen,
rohantok a Mindenségben,
a Mindenség ős-szívében,
mint vérlemezkék a vérben,
mint vértestecskék a vérben,
szálltok a Tér szent testében,
szálltok fekve és halottan,
csontvázzá-kopaszodottan,
szálltok hanyatt-fekve holtan,
ribanc-föltárúlkozottan,
trágár-kitárúlkozottan,
mohó csontváz-átkozottan,
mit akartok hát halottak,
mit akartok tőlem holtak,
halottaim, halottaim,
fenyegető halottaim,
lehetetlen halottaim,
dacos gyökér-angyalaim,
a halálban elődeim,
ti vad gyalázatosaim,
ti vak csontváz-öregeim,
ti elmúlás-követeim,
ti földbe-küldött kémeim,
halottaim, halottaim,
mért beszéltek, mért jajgattok,
mért sziszegtek, mért nyafogtok,
mért bömböltök ott a mélyben,
gyökeresen, csont-kevélyen,
gyökér-tigrisek, kő-sasok,
ti csontváz-krokodílusok,
ó, ti kő-rinocéroszok,
csontváz-robogástalanok,
ó, ti csont-övesállatok,
ti kőszobor-szótalanok,
gyökér-kutyák, gyökér-medvék,
vak csontváz-türelmetlenség,
ó, ti kőpikkely-farkasok,
kőzománc-mozaik gyíkok,
gyökér-párducok, kő-baglyok,
ó, ti halhatatlan foglyok,
föld rabjai, kő-rácsaim,
halottaim, halottaim,
mért hörögtök, mért ugattok,
csonttal földet mért haraptok,
miért hívtok, mit akartok,
szívem felé mért kapartok,
mért ugattok kő-fejekkel,
tátott kőcsipke-vödrökkel,
szőrös kőpikkely-szájakkal,
zománc-patkó fogsorokkal,
halottaim, halottaim,
kíméletlen halottaim,
tőlem holtak mit akartok,
szívem felé mért haraptok,
tőlem holtak mit akartok,
szívem felé mért kapartok,
gyökér-kesztyűs csont-kezekkel,
agyag-kesztyűs kő-kezekkel,
könnyű kő-csillag kezekkel,
száraz csont-csillag kezekkel,
a földből csontváz-ribancok
kijönni miért akartok,
kimászni miért akartok,
fölnyitni az ős-földajtót,
mit akartok tőlem holtak,
régen földbe-rothadottak,
az ősanyagba-rohadtak,
gyönyörűen elkorhadtak,
mit akarsz te csontváz-apa,
mit akarsz vedlő nagyanya,
mit akarsz csonthab-testvérem,
mit akarsz föld-örökségem,
mit akartok halottaim,
földbe-küldött barátaim,
csontváz-büszke bánataim,
koponya-csönd rokonaim,
úgyse visztek le a földbe,
úgyse húztok le a földbe,
nem gyömöszöltök a földbe,
nem gyúrtok bele a földbe,
nem gyömködtök be a földbe,
nem cibáltok be a földbe,
nem megyek én le a földbe,
nem kívánkozom a földbe,
nem akarok én lemenni,
hozzátok a földbe menni,
veletek a földben ülni,
az ősanyagba merűlni,
nem akarok ott heverni,
csontvázzá lefogyatkozni,
gyapjas füsttel füstölögve,
kék lángokkal felőrlődve,
a földben szétszívárogva
vetkőzni le a csontokra,
inkább egy csillagra ugrok,
csillagról csillagra ugrok,
a Mindenségben így futok
előletek csont-gonoszok,
várok csillagködbe bújva,
csillaghalmazban lapúlva,
csillaganyám szent testében,
csillagból-szőtt életében
elrejtőzve előletek,
halottaim, kegyetlenek,
anyám háta mögé bújok,
karjaiba csimpaszkodok,
anyám haja alá bújok,
vállaiba kapaszkodok,
mint Szuzó az Asszony mögé,
a Szűz-Anya háta mögé,
csillagos palástja alá,
illatos hajsátra alá,
a jövőbe kapaszkodok,
az időbe csimpaszkodok,
a Boldog Könyörületbe,
a Rejtelmes Segítőbe,
a Szelíd Közbenjáróba,
arcom szíve mögé dugva.
Tél van. Havas-eső esik,
hó esik és eső esik,
sárga, kék, fehér víz-szálak
közé kevert higanyszálak
ütik a földet konokúl,
ütik buboréktalanúl,
ütik a hó-rongyos földet,
a hó-kocsonyás vak földet,
a vedlett vak temetőket,
virágtalan temetőket,
a hó csillag-kocsonyája
ül szőrös virág-csontvázra,
rothadt-roncs virágfejekre,
pórusos virág-küllőkre,
viráglábszárcsont-bütyökre,
fekete pórus-szőrökre,
meszelt sovány kő-Krisztusok,
szent kő-merengés Jézusok
fején olvadó szőr-sisak,
kristálycsipke-szélű sisak,
s a kő-orr mellett csöpögve,
kő-orrcimpát megkerűlve
fekete kristály-szalaggal,
fekete ikra-pántokkal
csurog a víz gőzölögve
a kő-csillag szájgödörbe,
a vedlő-arcú Jézusok,
meszelt temető-Krisztusok
mészkéreg-álarca alatt
átnövő kristályfonalak
a kő-vállgödörbe gyűlnek,
jég-csontvázú kristály-könnyek,
az ázott, görnyedt Jézusok
kő-vállain hó-párducok,
döglött, foszló hó-menyétek,
kristálycsipke-lepedékek,
kő-kezükben jégcsap-kések,
a könnyek is jégcsap-kések,
kő-szöget körűlvirágzó
jégcsap-csillag, kristály-olló
szikrázik a kék esőben,
Jézus kő-csillag kezében,
hó zöld kocsonya-csipkéje
ragad a hártya-levélre,
kirothadt növény-szárnyakra,
rostszitaháló-tollakra,
a kék ecetfa-csontvázra,
kőpikkely-bodzacsontvázra,
cafatos növényrongy-házra,
őszirózsa-koponyára,
érkeretek közé fogott
pórusos hártya-ablakok
szőrös foszladékaira,
pihés hártya-rongyaira,
nyárfára és jegenyére,
Szűz-Mária kő-fejére,
sovány, kőredős ölébe
omló fia szégyenére,
sírkövekre, keresztekre,
holt kő-szemgödör fészkekre,
földből kiforgott csontokra,
szőrös rovar-csontvázakra;
higany-rács hull a világra,
kristályrács-köd a magányra,
mint amikor őt temettük,
apámat a földbe tettük,
mint amikor ott lebegett
szótlanúl a sírja felett,
ázott hajak, ázott tarkók,
esőrágott öreg tarlók,
kristályfogsoroktól rágott
szalagok, zászlók, virágok,
szőrkoszorús kristálysziget-
buborékú öreg fejek,
leragadt-hajú koponyák,
eső-füstös réz-trombiták,
zöld füstöt okádó kürtök,
pihés csontváz-virágernyők
fölött ezüst deszka-tokban,
kristály-szárnyú koporsóban,
ott lebegett a koporsó,
a virágszárnyú táltosló,
mint egy fémlemez-csikóhal,
virágbóbitás csikóhal,
kristálycsótárú csikóhal,
mint virágzó deszka-angyal,
mint egy könnyű szép rakéta,
jövőbe-szálló rakéta,
mint a Föld húsát bejáró
ezüst tengeralattjáró,
a Föld szent testébe szálló
deszka-tengeralattjáró,
készülvén már lemerűlni,
az anyaggal egyesűlni,
az ősanyagba merűlni,
a halálban elmerűlni,
mint az Alvilágba szálló
Griff, a szent Földbe leszálló,
földben-repülő ősmadár,
a Földben-úszó szent Madár,
mint csontvázak közt úszkáló
kristály-tengeralattjáró,
csontok között, holtak között
bejárva a halálködöt,
csontvázak és koponyák közt
lebegő szűz deszka-báb csönd,
a csontváz-múltban lebegő,
a Földgolyóban repülő,
csontváz-állatok közt függő,
csontváz-virágok közt rengő,
ősállat-csontvázak között,
koponya-virágok fölött,
száraz ősmadár-csontvázak,
kopasz őshüllő-kővázak,
nagy csontváz-virágállatok,
csontváz-halak, csont-csillagok
közt könnyen-lebegve járó
deszka-tengeralattjáró;
a Földgolyó ős-csöndjében,
a múlt csontváz-tengerében,
az anyag zsíros levében,
rostjaiban, kőzetében,
szilárd pórusos tüzében,
az Elmúlás hüvelyében,
az Idő Föld-reményében,
gyökérhálószövetében,
jövőtlen szent szégyenében,
szilárd élet-közegében
úszó ezüst test, deszka-tok,
nehezebb, mint a csillagok,
nehezebb, mint a csillag-fa,
nehezebb, mint Jézus sírja,
nehezebb, mint isten szíve,
mint isten mindenség-szíve,
amiben a lét virágzik,
az elmúlás-csönd virágzik,
s a rovarbáb-szerű testben
fekszik a Test önfeledten,
s a testben a Csontváz fekszik,
a húsból majd kinövekszik,
lángolva, erjedve, égve,
füstölve, gázzal-beszélve,
míg tisztán ott lebeg abban
az ezüstös deszka-tokban,
a deszka-testben a csontváz
a földben a deszkatok-ház,
a Csontváz-Jónást hordozó
őscet-tengeralattjáró.
Tél van. Havas-eső esik,
hó esik és eső esik.
Áznak a földben a holtak,
áznak a makacs halottak,
áznak, akiket szerettem,
áznak, akiket temettem,
áznak, akiket feledtem,
akiket el se feledtem,
áznak, áznak, áznak, áznak,
halottaim áznak, áznak,
kiket a házból kihoztam,
lábbal-előre kihoztam,
kiket szívembe átkoztam,
hanyatt a házból kihoztam,
rogyadozva, tántorogva,
koporsó-lábakat fogva,
arcomat a szemfedőre,
a halálcsipkekendőre
hajtva, kamasz-homlokomat,
könnytelen szempilláimat,
s a koporsó-csúcs szöglete
élét húsomba égette,
s a szemfedő ős-illata
szívemet magába itta,
ők meg merengve kinéztek,
a kis ablakon kinéztek,
virág-ablakon kinéztek,
a szemfedő mögűl néztek,
mint magzatburokhártyából,
asszonyselyemhártyalángból,
a halál magzatburkából,
az elmúlás szűz fátylából,
viasz-virág arccal néztek
akik magukat penésznek,
lángnak, rothadéknak adták,
szívemet körűlharapták;
áznak a halott halottak,
akik rám se kiáltottak,
akik rám se csudálkoztak,
akik néven-szólítottak,
viasz-szóval szótlan szólva,
szenteltvíz húllt a fogukra,
a kő-szemekre rácsavart,
szempillaszőrrel összevarrt
kőmirigygömb-szemhéjukra,
sárga hideg-füst hajukra,
illatozott a mosolyuk,
viasz-merengés mámoruk,
viasz-kehely orrlikukba
tömött zöld-penészes vatta,
virág-teknőben feküdtek,
virág-penészbe merűltek,
növény-csönddel fagyoskodtak,
szent virág-múltba roskadtak;
áznak a komoly halottak,
az elmúlásba kapartak,
a földbe frissen-merűltek,
a zord anyag-lángba sűltek,
a száz-éve foszladozók,
a halottan-kiáltozók,
áznak az ezerévesek
és a tízezerévesek,
és a százezer-évesek,
és a millió-évesek,
áznak a félig-rothadtak,
az egészen fölolvadtak,
áznak a bomlani-kezdők,
az erjedve-újat-kezdők,
a lángokban-üvöltözők,
a zöld füstben ünnepelők,
áznak a halál-könnyesek,
az átoktalan kedvesek,
áznak a füstben-mosolygók,
áznak a lángban-vicsorgók,
áznak a lángot-köpködők,
áznak a csontra-vetkőzők,
a csontvázzá-kopaszodók,
hártyát-vedlő csontváz-gyíkok,
áznak a megmérgezettek,
a még-el-sem-felejtettek,
a magukat-eloldottak,
akik a földbe-futottak,
akik a földbe-siettek,
a gyorsan-eltemetettek,
áznak a szűz hanyattfekvők,
a csont-kézzel integetők,
a csont-ujjal csábítgatók,
csont-ágyékot kimutatók,
áznak a halál-szeretők,
a csontváz-nőstény remegők,
a csontváz-hím álmodozók,
a kincsüket kuporgatók,
áznak a lényegtelenek,
az elfelejthetetlenek,
a kék most-kitárulkozók,
a múltjukat-elárulók,
áznak a fölbomló lázak,
ázik a foltos alázat,
a rothadékony szent burok,
áznak a bomlott asszonyok,
a szentséges szent test ázik,
a szentséges szent hús ázik,
a szentséges anyag ázik,
a szentséges lényeg ázik,
áznak a-már-félig-tiszták,
áznak az egészen tiszták,
áznak koponyák, csontvázak,
a csontok, csigolyák áznak,
áznak a fölbomlás-lángok,
a földbe-dobott virágok,
a földbe-dobott zsebkendők,
bajuszok, párnák, fejkendők,
szempillák és szemöldökök,
hónalj és vaginaszőrök,
kemény férfi-ágyékszőrök,
őshernyó-szemöldökszőrök,
áznak a kezek, a lábak,
áznak a fülcimpa-szárnyak,
a rothadt szemfedő alatt
erjedő füst-halálszavak,
körmök, hajak és szemhéjak,
göndör, foszlott tarkótollak,
viasz-pórusok és likak,
áznak a tajtékos szájak,
a tajték-hernyós orrlikak,
a hab-rózsába fúlt fogak,
áznak a hím-hártyacsengők,
a viaszhernyó kan-vesszők,
vaginákban a hab-rózsák,
ánuszokban tajték-rózsák,
áznak kicsinyek, öregek,
áznak a kemény gyökerek,
földbe-ásódott varangyok,
kukacok, pondrók, rovarok,
giliszták, férgek, bogarak,
áznak a boldog föld alatt,
áznak a gyönyörű földben,
a mindenség-anyag csöndben,
füstölög a víz befolyva
az új deszka-koporsókba,
a csipke-szárnyú tokokba,
a nagy deszka-dobozokba,
a döglött halál-lepkékbe,
koporsó-medvepillékbe,
földben-szálló korhadt, barna
kövér deszka-madarakba,
a papír-szárnyú bábokba,
az el-nem-rothadottakba
és az elrothadottakba,
a foszlottan-széthulltakba,
kukacoktól-őröltekbe,
földdel-összekevertekbe,
hússal-összekevertekbe,
csonttal-összekevertekbe,
ronggyal-összekevertekbe
csurog a tél tiszta könnye,
a mindenségnagy-csontvázú
őshiganyfonál-százlábú
milliárd higany-lábával,
kristálygyökér-önmagával
hitét a holtakig ássa,
belenő az Elmúlásba,
az űrből legyökerezve
örök kristálygyökér-teste
magát a Halálba ássa,
lényegét az elmúlásba,
mint egy szentséges, föllázadt
örök kristálygyökér-állat,
hogy a holtakban tenyésszen,
holtakból élőt növesszen,
vak szívükbe gyökerezzen,
vak hitükbe feledkezzen,
vak húsukba temetkezzen,
vak csontjukkal szeretkezzen,
s a csontok kivirágzanak,
nagy zöld levelet hajtanak,
a csontvázak virágzanak,
virágzanak a csontvázak,
gyökereket eresztenek,
zöld csillagot növesztenek
a sírban a csontok, vázak,
a földben a vak csontvázak.
És te mit láttál a Földben,
a rejtelmes anya-gömbben,
mit láttál apám a földben,
a titkos ősanyag-csöndben,
elmerűlve az Elemben,
a Virágzó Rejtelemben,
mit láttál te Megfigyelő,
búvár-gömbbel lemerűlő,
mit láttál te kedves alak
ott tizenkilenc év alatt,
mit láttál te Titkos Szótlan
a sötét föld-buborékban,
a fekete ősgolyóban,
a csonttal kivirágzóban?
Tizenkilenc éve annak
a vacogó pillanatnak,
mikor a földbe merűltél,
a titokba ereszkedtél,
átadtad magad a földnek,
átadtad magad a csöndnek,
átadtad az ősi lángnak,
halhatatlan elmúlásnak,
az egyszerű fölbomlásnak,
gyalázatos árulásnak,
átadtad magad az éjnek,
átadtad az új-reménynek;
ott állt csillogva, lebegve,
higanyhálóban remegve,
a nyitott föld fölött függve
a koporsó ezüst teste,
eső-ujjak tapogatták,
higany-ujjak kopogtatták
a szent lemerülés előtt,
mielőtt elnyeli a föld
az ős-tengeralattjárót,
az örök titokba szállót,
hosszúkás, vékony szent testét,
nagy födél-papírkeresztjét,
minden szögletét és csücskét,
deszka-húsa minden részét,
minden csavart, minden szöget,
a fa-rostokat, sejteket,
még a Lemerűlés előtt,
a Titokba-úszás előtt,
az Ős-rejtelem-út előtt,
az Ismeretlen Lét előtt,
hogy a mélységet kibírja,
hogy szét ne durranjon sírva,
szét ne pukkanjon füstölve,
mint a sátán hártya-gömbje,
amiben ott ült lebegve
az isten szívét figyelve,
mint magzat magzatburokban,
a tűzhártyabuborékban,
s a hártyagolyó ott forgott,
isten szívében gomolygott,
s az ős-ördög bent kuporgott,
figyelte a Titkos Titkot,
amíg egy ős-szívütéstől,
egy iszonyú szív-rengéstől
szétpukkant nyálas cafattá,
tűz-szőrös tűzpép-ragaccsá
az ős-szív tűzbuboréka,
az ősördög magzatburka,
s a Gonosz, a Szíve-korhadt
az isten szívébe olvadt;
esőbuborékos ujjak,
nagy vízhólyag-végű ujjak,
higanylencsehólyag-ujjak,
kopogtattak, tapogattak,
higany-hemzsegve matattak,
a koporsón kopogtattak,
mintha az űr buboréka
ős-kristálylevelibéka
óriás kristálykezével,
higanylencsés őskezével
tapogatná, ropogtatná,
a koporsót kopogtatná
milliárd kristályujjával,
higanybuborék-lábával,
hogy megtudja mi van abban
a titokzatos nagy tokban;
aztán esőben libegve
mint egy ezüst-szőrű lepke
lassan lemerűlni kezdett
a tok, s a tokban a tested,
most is hallom a koporsó
ezüst oldalán csikorgó
ázott vastag köteleket,
csiszolódó köteleket,
mikor elindúlt a földbe
eső-füstben füstölögve,
mikor lassan imbolyogva
merűlt az agyag-dobozba,
ázott kötél-dörzsöléstől,
vastag kötél-feszüléstől
füstölgő vak oldalakkal,
könnyű csipke-uszonyokkal,
mint egy óriás öreg hal,
kocsonyakristályszárnyakkal,
hallom, ahogy földet érve,
rányomódva a kötélre
a koporsó nagyot koppan,
kötél-nyikorgásban roppan,
s láthatatlan tested moccan
az ezüstös deszka-tokban,
s hull rá eső, föld és virág,
hull a megmaradó világ,
csikorogva és dörögve,
buborékolva, zörögve,
hull ima, könny, ének, átok,
hull rád elhagyott világod.
Ó, te szent földbe leszálló,
ó, te az anyagot járó,
ó, te szent testbe merülő,
anyád belűlről-ismerő
proletár-Piccard professzor,
lemerűltél este hatkor,
tizenkilenc éve annak
a rejtelmes pillanatnak,
hogy a fényes ezüst-tokkal,
koporsó-búvárhajóval
lemerűltél az időbe,
az ősanyag-belső térbe,
a szent Halál-óceánba,
ős-Mariana-árkába,
a szent halál-szakadékba,
a szent mélytenger-halálba,
tizenegyezer-méterre
a halál-nyüzsgés tengerbe,
titkos halál-Mariana-
árokba lebegvén hullva,
tizenegyezer-méterre
az elmúlásban heverve,
Piccard-gömbödben figyeltél,
a szent ősanyagban ültél,
ott a búvárgömb-hajóban,
mint egy üvegbuborékban,
mint egy kristálybuborékban,
mint kristály-magzatburokban,
ültél te halál-embrió,
ültél magzat-ámúldozó,
ültél te, halál-magzata,
te Piccard-kíváncsi apa,
ott ültél búvárgömbödben,
ropogó üveg-gömbödben,
a kristálytest-gömbfülkében,
az ősanya őscsöndjében,
ültél a véges halálban,
a gömb-korlát elmúlásban,
tizenegyezer-méterre
önmagad sorsába esve,
szent halálodba eresztve,
ott sodródva és figyelve,
s fölötted már összecsaptak,
a föld-habok összeforrtak,
a szent földtajték-örvények,
a föld-örvény remegések,
a habzó anyag-tölcsérek,
földbuborék-hemzsegések,
a seb összeforrt fölötted,
a föld összenőtt fölötted,
összeolvadt a rög-tenger
fölötted Figyelő Ember,
amit búvárgömböd kavart
te viasz-bátorság-Piccard.
S ami elnyelte a tested,
a boldog földet fölötted
benőtte rozmaring, virág,
benőtte a vadrózsa-láng,
benőtte a lobogó fű,
a zöld kalász-tekintetű.
Ott ülsz üveg-gömb anyádban,
kristálygömb-magzatburkában,
halhatatlan csontvázmagzat,
föld-álarcú csontváz-Piccard,
s a kis koporsó-ablakon,
kék búvárgömb-ablakodon
kinézve látod a földet,
látod a zsíros kék csöndet,
halál-szörnyekkel hemzsegő,
szörnyeteg-holtakkal nyüzsgő
ősvilágot látsz a földben,
holtakat úszni a ködben,
úsznak a csontváz-rokonok,
csontjuk előtted elforog
kék csont-uszony lobbanással,
világító robbanással,
mint állatszörny-tüzijáték,
zöld lángcsokor-ősajándék,
kék szörny-mirigyfény-bóbita,
hal-csillagok fény-pamata,
égő kék kocsonya-zászlók,
mirigybóbita-lámpások,
kocsonyaorrtüske-lámpák,
tűzliliom-fényködpárnák,
kocsonyaszakáll-tűzrácsok,
mirigy-ötszög lángolások,
égő szájöböl-koszorúk,
mirigycsillagpatkó-kapuk,
mirigy-kukoricacsövek,
tátott kocsonyaüst-tüzek,
mirigyvirág-toroklámpák,
fényszitagömb-buborékfák,
tűzrostbuborék-hidegek,
tűzkoronás szörnyetegek
nyüzsögnek ablakod előtt,
forgó búvárgömböd előtt,
mirigycsillag-koszorúkkal
virágzó szakállas őshal
lebeg zöld ablakod előtt,
csont-lámpákat növeszt a föld,
világító koponyákat,
izzó koponya-lámpákat,
s látod ülvén a halálban,
az ősanyag-buborékban,
forogván az ős-golyóban,
keringvén a Földgolyóban,
úszván halál a Halálban,
a rejtelmes Virágzásban
a Múltat, a Neked-Jövőt,
lebegni föld-szemed előtt,
Dylan Thomas ül a földben
a laugharne-i temetőben,
a laugharne-i füves dombban,
ott ül gyökér-fonadékban,
fölpuffadtan, földagadtan,
ül csontok-közé-ragadtan,
kezében nagy söröskrigli,
kezében nagy-pohár whisky,
mint egy angyal-varangy ül ott,
szürcsölgeti a föld-habot,
gyökér-szárnyakkal lebegve,
gyökér-álarccal merengve
ül ott az irgalmas földben,
a laugharne-i temetőben;
s másutt az ősbuborékban,
a másik-oldal-anyagban
Marilyn Monroe sikoltoz,
zöld lángot fújva rikoltoz,
a lángoló gyémánt-kanca
nyihog ott a földbe-dugva,
az ősarany-táltoskanca
készűl a legvégső harcra,
kövér ősarany-sörénye
hömpölyög a földben égve,
csontvázakra hömpölyödik,
csont-csődörökre örvénylik,
haja, mint ősarany-folyó
bezuhogja a Földgolyót,
szent füstjével az anyagot
belűlről benőve ragyog,
nagy mellein szitakötők:
szűz kristálycsontváz-csecsemők;
s Kathleen Ferrier egy roppant
kőcsontváz-Brontoszauruszban
állva énekel a földben,
földet-fújó ős-örömben,
gyökérfüggönyök közt állva
énekel az őscsontvázban,
gótikus kőcsipke-dómban,
a sárkánycsontváz-templomban,
Gluck Orfeuszát lobogva
zokogja földbe-ragadva,
mint egy ősfoszfor-angyalban,
a kristály-őshímcsontvázban;
s látod a csontváz-zenekart,
Wolfgang Amadeus Mozart
a földben lágyan vezényel
kék gyökérkesztyű-kezével,
s föld-hegedűk és föld-fúvók,
föld-klavírok, föld-csemballók,
föld-kürtök, vak föld-trombiták
mondják a föld-szimfóniát,
csontváz-nyikorgás a hangjuk,
föld-hallgatás a hatalmuk;
s hallgatja az ősföld-zenét,
kék gyökércsipke-ütemét
szent gyökér-Kazinczy Ferenc,
a gyökércsipke-ingű szent,
máslis-copfos koponyával,
magányos csont-mosolyával,
vak szívében föllazúltan,
az ősanyag-Konzerthausban,
gyökérszobor-lovon ülve,
csontváz-testén gyökér-mente,
csontváz-lábán gyökér-csizma,
szent gyökér-könyvet lapozva;
a Föld-szívben Bach és Verdi,
Schönberg, Haydn, Monteverdi,
Alban Berg és Anton Webern
Beethoven, Liszt Ferenc, Wagner,
Händel, s a vén Gusztáv Mahler
nagy lábszárcsonttal vezényel
szentséges csontváz-csoportban,
integetve a föld-habban,
s valamennyiük csont-arcát,
mindegyik vezénylő-pálcát
befonják hajszálgyökerek,
s a föld-kesztyűs csontváz-kezet;
s látod, ül, a földbe-hullván,
zöld békával hüvelykujján,
kis zöld levelibékával,
zöld-lüktetés mirigy-házzal,
amely ujjára fonódik,
miriggyel rápúpozódik,
lencsés kocsonya-kezével,
kocsonya-gomb ujjhegyével
átölelve a nem-hervadt,
el-nem-rothadt hüvelykujjat,
s a hideg mirigy-akarat,
a zöld görnyedés csak hallgat,
mint egy lüktető zöld dió,
mint ijedt, zöld mirigy-manó,
ott ül Bartók Béla némán,
zöld-béka ül hüvelykujján,
ott ül szótlanúl, merengve,
szent arcát a földbe rejtve,
ott ül el-nem-rothadottan,
ép testtel az ősanyagban;
s ott száll a titkos hold felé,
a Föld rózsa-szíve felé
száll Cyrano de Bergerac,
testén milliárd kis palack,
sovány szent testére kötött
hajnali harmattal töltött
milliárd kis üvegpalack-
hólyaggal száll szent Bergerac,
mint üveghólyagfürt-angyal,
mint üvegszőlőfürt-angyal,
erjedő harmat-párával,
lobogó rózsa-párával
a Hold felé ráncigálva
az üveghólyagfürt-lámpa
ott repül a Földgolyóban,
az Ősanyag-buborékban,
száll a fekete golyóban,
amiben egy parázs-szív van,
a rózsaparázs-szív felé,
repűl a Föld szíve felé,
száll a rózsaszín golyóban,
amiben egy tűzgolyó van,
a lobogó üvegpalack-
hólyagfürt-angyal Bergerac;
s látod: beszél a vadaknak,
a halaknak, madaraknak
gyökér-Assisi Szent Ferenc,
szent-szíved-rokona-Ferenc,
s körülötte ott nyüzsögnek,
csontja körűl ott hemzsegnek
mint szódavízbuborékok,
mint a csillag-gömbárnyékok
a sárga csontvázmadarak,
a fehér kőcsontváz-vadak,
a szálkabuborék-halak,
csontváz-őzek, csontváz-nyulak,
csontváz-gyíkok, csontváz-békák,
csontváz-hemzsegés-gömbszálkák;
s látod, taposva a csöndet,
meg-sem-mozdítva a földet
mennek a csontváz-állatok,
őscsontváz-Dinoszauruszok,
az óriás kő-templomok,
az ős-csontcsipke-kőtornyok,
óriás medence-csonttal,
óriás lábszár-csontokkal,
óriás szent combcsontokkal,
csipkés csigolya-ágakkal,
mint óriás kő-hegedűk,
óriás csontváz-hegedűk,
vonúlnak lassan a földben,
az ősanya-Múltidőben,
a Múlt-idő őstestében,
Örök-Anya-Jelenében,
mennek kő-léptekkel lassan,
az Anyagban moccanatlan.
S látod, ahogy ott ülsz szótlan
föld-üveg búvárgolyódban,
az örök magzatburokban,
a Földgolyó-ősanyában:
csontváz-lovakon kocognak,
csontváz-népek vándorolnak,
csont-népek mennek a földben,
nagyhajúak a nagy csöndben,
földdel-tömött koponyájuk
pórusaiból szakálluk
szőrzete a földbe-tódúl,
hajzata az agyagba hull,
a lovak farka, sörénye,
csontból-kinőtt szőr-örvénye,
csigolyából, koponyából
kinőtt szőr-zászlója lángol
gyökerekbe keveredve,
földhabokba gyökerezve;
s körülötted elforognak,
mint a napok, mint a holdak,
mint égő csillag-képletek,
lángoló csillag-rendszerek,
mint égő állat-csillagok,
lángoló növény-állatok,
foszforeszkáló köd-képek,
csillagképlet-tűz-szekrények:
márványtökű márvány-lovak,
márvány-eres csődör-nyakak,
márvány-röhögés ló-fejek,
márvány-szárnyú ló-istenek,
Vénuszok és Afroditék,
márvány-csöcsű föld-remeték,
a márványcsipke-szakállú,
habos márvány-koponyájú,
göndör márványcsipke-szőrű
ágyékban márvány-péniszű
istenek, kőcsipke-hajú,
fehér kő-szemgödör arcú
istennők, Homérosz, Dante,
égő csontváz-könyvön ülve,
foszlott gyökér-könyvön ülve,
kő-époszokon repűlve,
mint kő-lepkén, gyökér-lepkén,
mint óriás csontváz-lepkén;
Herakleitosz, Leonardó,
kőcsontváz-Giordano Brunó
száll ott lángoló kék szájjal,
csillag-fújó koponyával,
szájukból a végtelenség,
az égő csillag-mindenség
ömlik, habzik sisteregve,
a Földgolyót fényesítve,
csillaglángokkal beszórva,
csillagtajtékkal befonva,
s a Földgolyó-derengésben,
szájuk végtelen tüzében
látod belűlről a Földet,
anyádból az anya-testet,
látod az őskőzeteket,
azokban az őslényeket,
kőbe, palába temetett,
állatokat, növényeket,
s látod kedves halott alak
a földben a kristályokat,
a lángoló ásványokat,
a kristályrög-csillagokat;
s látod Halhatatlan Ember:
nagy csontváz-macskán ül Baudelaire,
hatalmas kőlárva-arca
gyökér-csipkével takarva,
s fut a macska mozdulatlan
a gyökeres ősanyagban;
s látod, egy gyökérszobában
Spinóza görnyed magában,
föld-asztalnál szótlan görnyed,
teleköhögi a csöndet,
földet fúj csont-köhögése,
földet köp csontváz-köpése,
óriás lencsét csiszolgat,
mintha csiszolná a holdat,
s csontváz-kezével föltartja,
azon át látszik csont-arca,
óriás csontgömbbé nőve
mered az ősföld-időbe,
s látszik a dagadt koponya
minden varrata, pórusa,
mintha az ősüveglencsét
a hold kő-arcához tennéd,
s úgy látnád te a földagadt
kőcsipkepórus-arc holdat;
s látod, ahogy a földben száll
gépén Otto Lilienthal
föld-felhőkbe emelkedve,
óriás káposztalepke,
titokzatos merűlésben,
a csapkodó-szárnyú gépen,
a drótváz-faváz-csontvászon-
őscsipke-lepke madáron,
s ott szállnak a Wright-testvérek
ülvén kétfedelű gépet,
Wilbun Wright és ő, Orville Wright,
ferdén, ahogy a föld-szív lejt,
mint egy király-szitakötőn
ülnek kétszárnyú repülőn,
ülnek a vászon-nyeregben,
mint egy lepketartó-nyergen,
csontváz-lábuk hosszan kilóg
a vászon-gépből, gyökér-pók,
mint a szitakötő sárga
zománc-csillag-gömb torába
gyökerező kristály-lába,
lóg az ősgyökér-magányba,
koponyájukon szemüveg:
dagadt szitakötő-szemek,
s zöld gyökér-pilótasapka
koponyájukra ragadva;
s látod, mutatja az ablak:
Kopernikusz, Newton, Max Planck
mereng magában a Földben,
az Ős-Múlt-Jelenidőben
ott mereng a három Csontváz-
szent-mindenségmegújítás,
gyökér-papíron számolva,
karcsont-ceruzával írva,
egymás-felé bólintgatva,
koponya-tornyokban lakva,
csontváz-mellkasukból vastag
gyökérszövedékgömb dagad,
az új-mindenség-ősforma,
az húzza őket magasba,
azon függenek a vázak,
mint léggömbön kosár-házak;
s látod ott ül Albert Einstein,
mint a Teremtő Úristen
egy óriás vastojáson,
kék fémbuborék-tojáson,
ül domború csillag-rácson,
a gömbvégtelen őslángon,
a csillag-gömb végtelenen,
ül a buborék-mindenen,
hamvadatlan bársony-arca,
rothadatlan szent ősarca,
vállig-érő szent őshaja,
roppant ősbajusz-mosolya
lángol, mint az isten szíve,
mint a teremtés mindene
mindörökké ott a Földben,
az ősbuborék-örömben;
s látod ott ül ásítozva,
Goethe Faustját lapozgatva
a boldog ördög a földben,
pokol-rózsatűzözönben,
szőrös ujját megnyálazza
a szent époszt úgy lapozza,
mintha nem is földben ülne,
de egy üveg-gömbben ülne,
körűl a megritkúlt anyag
pontjai világítanak,
mintha egy atomban ülne,
anyagpont-gömbhéjban ülne,
mintha csillag-gömbben ülne,
csillag-buborékban ülne,
ül az anyagtalan földben,
a belőle-növő csöndben,
a merengés-buborékban,
a széthúzódó anyagban,
szívéből-áradó gömbben,
önmaga-buborékcsöndben.
Ó, te Boldog Megfigyelő
elszáll előtted az idő,
elhömpölyög a múlt-idő
előtted Jövőt-kereső,
leszáll tehozzád a jövő,
eljön majd a jövő-idő,
minden ami volt, ami lesz,
leszáll elrothadt szívedhez,
leszáll minden Jövő hozzád,
s megérinti csontváz-orcád,
minden dolog, minden lényeg
megérinti csontváz-lényed,
eljönnek hozzád a testek,
mint lángoló égitestek,
eljönnek hozzád a múltak,
a régen földbe-lazúltak,
látomások, jelenések,
földbe-rothadt szívverések,
jönnek az ezerévesek
és a tízezerévesek
és a százezer-évesek
és a millió-évesek,
minden halál eljön hozzád,
halálát elhozza hozzád,
jövőjét elhozza hozzád,
te szent csontváz-bizonyosság,
te-előtted elforognak,
búvárgömböd előtt szállnak,
mint robbanó-fényű halak,
fény-robbanás testű halak,
foszfor-felhőt fecskendező,
kék fény-bojtokat lövellő
garnélák, ollótlan rákok,
kristályszöglet-Jézus rákok,
eljön minden csont a csonthoz,
minden halál a halálhoz,
eljön a szent föld a földhöz,
a csont-bánat a csont-csöndhöz,
majd eljövök én is hozzád,
földbe-megyek én is hozzád,
koponyádat kopogtatom,
csontváz-arcod megcsókolom,
lesz akkor kövér vígalom,
földalatti-lakodalom,
gyökér-székben ülve vársz majd,
könyöklöd a gyökér-asztalt,
asztalodon gyökér-pohár,
földdel-habzó csipke-pohár,
ülsz csontváz-apám a földben,
csontváz-lámpa a kezedben,
azzal világítsz, ha jövök,
szájadból a föld füstölög,
s figyelsz a réz-lángú hangra,
földben szól a rezesbanda,
fújják a réz-trombitákat,
a réz-csigaház dudákat,
a lábszár-csont furulyákat
a földbe-gyömöszölt szájak
fújják az ősföld-szobában
a csontváz-fiúk vídáman,
s a Földgolyóban szétárad
lángja a rezesbandának,
hogy minden halott figyeljen,
ünnepünkkel ünnepeljen,
ünnepeljen az ős-halál,
ha a fiú hazatalál,
ha megtér a tiszta földbe,
visszatér a boldog földbe,
a szent Bolygó-ősanyába,
anyag-halhatatlanságba,
a halhatatlan anyagba
szívét rothadni lehozza,
testét rothadni lehozza,
énekét a földbe-dobva,
szívét a föld-lángba dobja,
nem a mennybe, a pokolba.
A föld-valcert, az iszonyút,
fújják majd a csontváz-fiúk,
fújják a habos föld-polkát
a földdel-tömött trombiták,
szétlazúlt csontváz-kezével
a direktor-úr vezényel,
Dévay igazgató úr
szájából földpermet tódúl,
csontváz-testén nagy-sujtásos,
kék zsinórcsipke-írásos
penész-kabát, elrothadt ing,
selyem-kesztyűs kezével int,
nyakkendő-csokrán arany-rojt,
foszló aranycsipke-bozont,
körülötte, mint egy fészek
darázs, a csontváz-zenészek:
szikrázó és gyökér-recés
réz-moha-szőr-keveredés,
a cintányéros is üti,
a csontváz-dobos is veri
a rézkorongot a földben,
a föld-nagydobot a földben,
billegnek a csont-üst lukak
moha-szívén csontváz-ujjak,
játszik a víg rezesbanda,
gyökércsipkecsönd a hangja,
hangja gyökerekből, földből,
gyökér nő ki a kürtökből,
földdel-tömött trombitákból,
föld-gilisztás furulyákból,
gyökércsipkehab-állatok,
gyökérszoknya-földasszonyok
lógnak ki a trombitákból,
a szétrepedt koponyákból,
másznak gyökér-százlábúak,
gyökér-skorpiók, kő-ágak,
gyökér-gyíkok, gyökér-pókok,
bütykös ősgyökér-varangyok
a mohos földzsákba tömött
csontvázak, koponyák között,
a föld-habos csontvázakban,
a föld-habos koponyákban,
körűltekerik a fáradt,
földbe-fulladt trombitákat,
föld-likú csont-furulyákat,
föld-szakállú koponyákat,
az egész csontváz-zenekart
betekerik bütykös, csavart
csipkeözön-hálójukkal,
örvénylő csipke-lángjukkal,
gyökér lóg ki a csont-csöndből,
szemgödrökből, fülgödrökből,
a csontcsipke-alagutak,
föld-belű csigolya-lukak
zsírjából füstként kimászik,
kövér gyökér-szőr virágzik,
a fehér csont-hónaljakon,
kő-lepke medencecsonton
göndör gyökérhab-szőrrózsák,
gyökérszívrózsa-ágyékláng,
s a föld-arcú koponyákon,
a varratos kőgolyókon,
repedt kő-buborékokon,
széttörött csonthólyagokon
rothadt dalárdista-sapka,
mint foszló kék moha-rózsa,
közepén arany-darázzsal,
kis arany-darázscsontvázzal:
aranycérna-hímzés lanttal,
kis aranycsontváz-lírával.
S így szól a zene a földben,
a zene földbe-tömötten,
a földbe-merűlt zenekar,
szent gyökér-föld-csont-valcerral,
föld-ütemmel, föld-hangzással,
szótalan föld-lángolással,
amikor hozzád leszállok,
magam is szent földdé válok,
amikor ott mulatozunk,
lent a földben vígadozunk,
szent férges földet kortyolunk,
szent kukacos földet iszunk,
s a földben, mint a csillagok,
giliszták, férgek, varangyok,
lótetűk és százlábúak,
kövér szalonnabogarak,
kerekesférgek, bogarak
függvén úgy világítanak,
lüktető testük úgy ragyog,
mint az űrben őscsillagok,
holtat-faló elevenek
körülöttünk úgy lebegnek,
mintha csillag-háló lenne
köröttünk a földbe-szőve.
Tél van. Havas-eső esik.
Hó esik és eső esik.
Áznak a földben a holtak,
áznak az örök halottak.
Ne hívj engem csontváz-apám,
ne hívj le a földbe apám,
figyeld csak az ősvilágot,
a zsíros Halál-országot,
te, a Földgolyót-bejáró
deszka-tengeralattjáró
széttörött csontváz-királya,
mindörökké-kapitánya,
figyeld csak a vak életet,
földalatti-történelmet,
lásd, amit sohase tudtál,
lássad, amibe lehulltál,
búvárgömböddel leszálltál,
gömb-utas, csontváz-virágszál,
örök kristálygolyó foglya,
kristály-burok embriója,
lásd a Föld-időt, föld-magzat,
mindent-néző csontváz-Piccard,
proletár-Piccard professzor,
Misztikus Angyali Doktor,
Mindenttudó Szent Confessor,
Angyali Tudós Professzor!
Magamat földbe nem oldom,
nekem más dolog a dolgom,
anyámat kell megvédenem,
a haláltól elrejtenem.
Szívem nem őrölheti meg
föld, kő, tűz, rothadás, féreg,
anyámat kell megvédenem,
a szívembe építenem!
Hagyj hát magamra Csont-alak,
ne akard, hogy átkozzalak!
Ne akard, hogy megsértselek,
a földön át megüsselek,
ne hívd anyámat a földbe,
ne hívd zöld lángot üvöltve,
hogy a sírból kicsap a láng,
attól hervad el a virág,
ne hívd te Örökös Naptár,
férgekkel-nyüzsgő Csont-kaptár,
irgalmatlan Csontváz-harang,
földbe-merűlt búvár-harang,
csont-Apokalipszis-állat
ne csábítsd Édesanyámat,
ős-jelenés Angyal-kutya,
gyökér-szárnyú Csontváz-Csoda,
látomás Csontváz-Angyala,
gyémántnál-szigorúbb apa.
Hisz a föld összetört téged,
összetörte tiszta fényed,
hisz a földben összetörtél,
földdel összekeveredtél,
a szíved is úgy rohadt el
sziszegő förtelmes tűzzel,
szíved a lángtalan földben,
vad lángot lövellve zölden,
hogy azt hittem, tomboló, vad
tüzétől a Föld széthasad,
a Föld is parázzsá rohad,
parázskristály-gömbbé lohad,
kiég tested lángjaitól,
égő szíved lángjaitól.
Ha leásnék a sírodba,
mit találnék szétomolva
ott az agyag-koporsóban,
a gyökeres föld-dobozban?
Gyökerek és lárvabőrök,
szakadozott gyökérszőrök,
üres hártyák, foszladékok,
penészes ing-maradékok,
tajtékok, maradék szőrök,
rongyok, rothadt csipke-felhők,
féreg-pernye, földbe-száradt
kukac-hab, rovar-csontvázak,
földdel-tömött csigahéjak,
aszalódott varangy-csillag,
rothadt aranypapír-kereszt,
korhadt aranyírás-lemez
között jaj mit is találnék,
halál-szemétben ha állnék?
Csontot, csontot, csontot, csontot,
földbe-száradt csontot, csontot,
a gyökeres földbe száradt
sárga koponyát, csontvázat,
pórusos kiszikkadt csontot,
repedezett sárga csontot,
földdel kitömött koponyát,
gyökér-bajuszos koponyát,
gyökér-szempillás koponyát,
gyökér-szakállas koponyát,
széttört csontvázat, koponyát,
de nem a szent Ember Fiát!
De nem a Megváltó Fiút,
a csillag-hajnal mosolyút,
de nem a Megváltó Testet,
a Kőművesfiú-istent,
aki jött, hogy fölkiáltson,
az idő szívébe lásson,
az elmúlásból kiváltson,
hogy az öröklétbe rántson.
Ez volnál te, Büszkeségem,
ebben a halál-szemétben?
Ez volnál te, Édességem,
ebben a keveredésben?
Ez volnál te, szép Kedvesség,
ez a föld-csont-szőr-keverék?
Ez volnál te, Éposz-hősöm,
aki itt jártál a földön,
aki sírtál, énekeltél,
részegen is csak nevettél,
aki még tőlem is féltél,
féltél, mert nagyon szerettél,
ez a föld-dobozba rothadt
rongy, szőr, csont, gyökér, féreg-hab?
Ez volnál te, Örökségem,
aki adtad boldog fényem,
aki testemet is adtad,
lámpásomat meggyújtottad,
szívemet testedből gyúrtad,
énekem szívembe fújtad,
ez a sárga és fekete,
kék-eres és rozsda-szürke,
lángfoltos és föld-mirigyes,
porhanyó, ragacsos, nedves
agyagba sűllyedt kő-fejű,
húrtalan nagy kő-hegedű?
Ez a sárba-süppedt komor,
büszke, vak Henry Moore-szobor,
ez a kő-kengurucsontváz,
ez a széttört, szikkadt kő-ház,
nagy kő-hárfa kő-húrokkal,
vak kő-fa kő-csillagokkal,
ez a csont és szőr-maradék,
ez a keverék-rothadék,
ez a lehetetlen sárga
csont, belegyúrva a sárba,
ez a széttört csontcsipke-híd,
ez a repedezett kő-hit,
ez a kő-csipke, kő-pálca
összevisszaság, kő-trágya,
ez a gyökér-rózsás csont-gömb,
ez a csont-hólyagba zárt csönd,
szuvas fogak, lukas fogak
üreg-csöveiben salak,
kemény föld-gyökértömések,
kék földhab-sűrűsödések,
földpikkelycsillag-gyökerek,
föld-férgek és föld-idegek.
Ez volnál, Örök-Szemérmes,
ez a gyökeres, föld-kérges
hosszú csontváz penész-zölden,
kő-írás a sárga földben,
magadat hanyatt szétvetve
föloldva és kiterítve
a habtalan agyag-tokban,
szemérmetlenűl, titokban,
csontjaidat szétterítve,
meztelenséged levetve,
csontcsipkepálca-kúszadék,
csontcsillaglánc-kőmaradék,
tátott, repedt, fölordító
kő-eres kőkéreg-golyó,
mintha egy kőcsipke-madár,
ősdenevér, gázlómadár,
titkos ősgyík-Ramphorhynchus,
szent ősgyík-Pterodactylus,
vak ősgyík-Anurognathus,
Pteronodon-kőkasza-kúp,
boldog Archaeopterix,
palába-sűlt kőpórus-X
csontváza heverne kőbe-
forrva, lazán kőbe-törve,
ez volnál, csontpálca-szobor,
megkövűlt ősvirág-csokor,
ahogy csipkésen, fehéren
heversz az agyag-szekrényben,
hosszú pórusos virág-szár,
kőmozaik-tulipánszár,
kő-tulipán, kőgömb-fejű,
szőrtelen kő-láng levelű,
vak kőcsipkelánc-gyökerű,
fehér kőcsipketoll-kezű
csont-tulipán a kék földben,
kő-serleg az eres földben,
földdel-megtöltött kő-kehely,
lángtalan csontketrec-hüvely,
fekvő csontkalicka-torony,
te szőrtelen csontváz-szigony.
Ez volnál te, ez a Kő-gyász,
ez a bütykös, sárga Csont-ház,
ez a Csont, ez a Váz, ez a
földdel összekevert laza
csont-alom, trágya-korhadtan
a föld-kocka istállóban?
Hát hol vagy Te, Büszkeségem,
hát hol vagy Te, Édességem,
hát hol vagy Te, Szép Kedvesség,
hát hol vagy Te, Nagy Örökség,
hol vagy Örök-Szemérmesség,
te Époszhős-Sejtelmesség?
Hová lett fénylő Alakod,
hol van Lényeged, Illatod,
hol van Hangod, Mozdulatod,
Rekedtséged és Mosolyod,
hol van könnyű Nevetésed,
szép fehér Integetésed,
Szenvedésed, Rettegésed,
Irgalmad és Betegséged,
hol van Vágyad és Reményed,
Kizárólagos Szent Fényed?
Hol van sugárzó szép arcod,
bajusztalan fehér arcod,
vékony-szálú laza hajad,
izzadt homlokodra tapadt,
mosolyomba keveredett
hosszú könnyű fehér kezed,
fehér Krisztus-lábad hol van,
Jézus-tiszta lábad hol van,
gacsos, hosszú lábujjaid,
tyúkszem-rózsás lábujjaid
hol vannak, szent lábad hol van,
amit a lavórban mostam
előtted a földön ülve,
lábszárad is nedvesítve,
te meg ott ültél gatyában,
a hokedlin a konyhában
és sárosan énekeltél,
sár-rózsa szájjal fütyültél,
hol van behorpadt nagy hátad,
fehér féloldalas hátad,
pórusos kő-teknő hátad,
beroppant-üregű hátad
hová foszlott, hátad hol van,
amit vídáman tapostam,
meztelen lábbal tapostam,
amíg nyögésed hallgattam,
nagy kék kardvágás-karéjban,
kék forradáscsipketollban,
lila csipkelánc-félholdban
összevarrt szent hátad hol van,
amit boldogan tapostam,
seb-páfrányán tapickoltam,
verejtékedben taposva,
a hajadba kapaszkodva.
Hol van teremtő ágyékod,
szőrhabos tiszta lágyékod,
a szent nemzőtest hová lett,
miért táplálta a férget,
amit egyszer láttam, halott,
mint viaszvarangy-csillagot,
ahogy fénylett árván, holtan,
haláloddal kitakartan,
halálodban kitakartan,
halálos gyalázatodban,
feküdtél tehetetlenűl,
ott feküdtél meztelenűl,
szent viasz-szégyentelenűl,
vak viasz-szobor, egyedűl,
absztrakt szobor, viasz-őspajzs,
a halálra-rajzolt kőrajz,
öled verejtékes lángja
mint egy égő kristálylámpa,
ős-szőrbokor-foglalatú,
lángoló, viasz-illatú
kristálylámpa fénylett tompán,
megtörve a kőtoll-bordán,
a medence-csont kiállva,
mint egy óriás kő-hárfa
izzott a gyertyaláng-csöndben,
s az illatos halál-ködben,
a verejték-fényű testen,
ebben a kőhárfa-csöndben,
a viasz-láng némaságban,
a viasz-csönd soványságban
úgy megnőtt a szent nemzőtest,
a szent nemzőszerv-együttes,
kristálygyík szőrcsillag-dombon,
mint egy afrikai szobron.
Mögötted már a halál van,
előtted is a halál van,
alattad is a halál van,
fölötted is a halál van,
s nem látod, összekúszáltan
fekvő váz a föld-szobában,
a tömör agyag-szobában,
a sárga agyag-kockában
fekvő csont-törmelék apám,
koponya-kedvesség apám,
nem látsz túl az agyag-szobán,
nem látsz túl a gyökér-szobán,
vak koponyád, a csont-sárga,
belefulladt a kék sárba,
szemgödreiben a vak föld,
csont-üstjeidben a vak föld,
nem látod, hogy a fejedtől,
elrothadt test-hüvelyedtől
tíz méterre szállt a földbe
nagyanyám, a zsíros ködbe,
tíz méterre a fejedtől,
elrothadt ifjú szívedtől.
Ó, a kicsi Csillag-asszony,
a zöld-arcú Tündér-asszony,
a zöld-arcú csöpp Ősanya,
a zöld-arcú Angyalocska,
a picike szent Ősasszony,
a fönséges Moha-asszony,
elvarázsolt Tündér-koca,
a mítikus Éposz-kacsa,
világtojást keltő Réce,
a zöld-bóbitás Mesécske,
mindenség-tojó Őséposz,
semmin-fészkelő Zöld Mítosz,
virágzó Ősmadár-Anya,
világok Madár-asszonya,
ó, a zöld-arcú Ősálom,
a Zöld Lomb a zöld halálon,
ó, a csöppség Zöld Ősanya,
a titokzatos Zöld Ima
virágok közt szállt a földbe,
virág-palástba merűlve,
mint egy virágból-font lepke,
virágból-szőtt Őskönyvecske,
úgy feküdt a ravatalon
a Világ-anyja Ősasszony,
mint fekete imakönyvre,
nyitott öreg imakönyvre
fektetett szagos gyöngyvirág,
fehér nárcisz, rozmaring-ág,
fehér jázmin, zöld füvecske,
zöld ibolyalevelecske,
zöld kalász, kristálytű-ágú,
zöld kristályszőr-koronájú,
mint harmatos ibolyácska,
bársony-koponya árvácska,
virág-bölcsőben feküdt ott
a kicsi Ősanya-halott,
a halhatatlan Ősasszony,
a csöpp Ősanya-Kisasszony
egy hatalmas koporsóban,
fekete halál-dobozban,
hogy a közepéig ért csak,
ott ágaskodtak a lábak,
selyem-cipőben az ujjak,
a szemfedővel takartak,
mint köd-zsákban viasz-tollak,
virág-örvényben kő-ágak,
nagy-máslis selyemcipőben,
apró kék bársony-cipőben,
s a koporsó üres felét,
haláltalan zöld üregét
kitömtük fehér virággal,
pórusos zöld növény-lánggal,
kitömtük piros virággal,
szőrös növény-boldogsággal.
Úgy halt meg, akit szerettél,
aki elől elsiettél,
hogy egész-nap imádkozott,
három-napig imádkozott,
három-napig imádkozott,
éjjel-nappal imádkozott,
ült az ágyban fehér ingben,
rózsafűzérrel kezében
és egész-nap imádkozott,
három-napig imádkozott:
Üdvözlégy Mária Édes,
üdvözlégy Malaszttal Teljes,
üdvözlégy Szent Virág-asztal,
üdvözlégy örök malaszttal,
üdvözlégy Szent Virág-asszony,
Virág-szülő Boldogasszony,
üdvözlégy Virág-kemence,
üdvözlégy Virág-medence,
üdvözlégy áldott Jézusunk,
virágzó vérünk és húsunk
Illatos Virág-Temploma,
üdvözlégy Világ Asszonya,
üdvözlégy Virág-Buborék,
Szent Virág-Asszony Teljesség,
Szeplőtelen Szűz Mária,
üdvözlégy Jézusom Anyja,
testedben aki hordozád
üdvözlégy Szentséges Virág,
üdvözlégy Szent Szeplőtelen,
Jézuska csüggött melleden,
szentséges szent emlőiden,
virágillatú kebleden,
üdvözlégy Boldog Mária,
mennyország Virág-angyala,
az örök Úr van teveled,
áldott legyen a te neved,
áldott vagy az asszonyok közt,
a boldog Virág-kutak közt,
mi Asszonyunk, Szűz Mária,
én istenemnek Szent Anyja,
imádkozz értem bűnösért,
az istennek tán kedvesért
most és halálom óráján,
most majd halálom óráján,
Szűz Mária Édes Szíve,
Mi-Asszonyunk Virág-szíve
légy az én Szent Menedékem,
hadd aludjak kertecskédben;
ó, Jézus Szentséges Szíve,
halállal-tusakvó szíve
irgalmazz a haldoklónak,
védj, ha az angyalok szólnak,
immár a nap leáldozott,
ezért hozzád fohászkodok,
a gonosz álmok fussanak,
az ördögök aludjanak
és az éji képzeletek
szívemben ne nyüzsögjenek;
éjjel-nappal imádkozott,
három-napig imádkozott,
akkor jött a Fehér Angyal:
virág-szárnnyal, virág-hajjal,
virágból-font virág-testtel,
virág-illatú énekkel,
virág-ujjal megillette,
homlokát megérintette,
s fülébe súgta szelíden:
ne félj nagyon kicsi szívem,
egy kicsikét most nehéz lesz,
egy kicsit nagyon nehéz lesz,
de azután majd könnyű lesz,
azután gyönyörű fény lesz,
gondolj az Ember Fiára,
vérző-szívű Szűz-Anyára,
én a Termékenység vagyok,
a Teremtő Angyal vagyok,
a Virágzás-Angyal vagyok,
a Teremtés-Angyal vagyok,
tehozzád azért fordulok
Te Örök Termékeny Boldog;
aztán jött a Piros Angyal,
tűzből-épített szárnyakkal,
csillagokból szőtt szent testtel,
csillagokból font kezekkel,
csillag-ujjal megillette,
a homlokát érintette,
s fülébe súgta szelíden:
ne félj nagyon kicsi szívem,
nemsokára megégetlek,
tüzemmel porrá perzsellek,
lángommal fölolvasztalak,
én a földbe rohasztalak,
szívecskédet megégetem,
ráfújom sistergő tüzem,
ráfújok lángoló szájjal,
lángoló kék kiáltással,
csillag-testemhez ölellek,
csillag-testembe égetlek,
én az Űr Angyala vagyok,
Végtelenség-Angyal vagyok,
a Csillagtér-Angyal vagyok,
az Öröklét-Angyal vagyok,
azért fordulok most hozzád
Te Csillagból Lett Boldogság,
egy kicsikét most nehéz lesz,
egy kicsit nagyon nehéz lesz,
de azután majd könnyű lesz,
tűz-testemben újjászületsz;
s jött már a Fekete Angyal,
férgekből-szőtt dög-szárnyakkal,
nyüzsgő, zsíros kukacokból,
vak szalonnabogarakból,
nyűvekből és vak lárvákból,
hernyókból és rovarokból
szőtt lüktető dög-sár testtel,
lárvás döghús-sár kezekkel,
s dög-ujjával megillette,
homlokát megérintette,
s fülébe súgta szeliden:
most nagyon nehéz lesz szívem,
most kicsit nagyon nehéz lesz,
most aztán nagyon nehéz lesz,
nézz rám, előbb imádkozunk,
a férgekhez imádkozunk,
aztán szépen megfojtalak,
torkodon megszorítalak,
dög-kezemmel megszorítom,
lelked dög-testembe szívom,
ne félj nagyon, én a rabod,
én a Föld Angyala vagyok,
én az Anyag-Angyal vagyok,
a Földanyag-Angyal vagyok,
az Ősanyag-Angyal vagyok,
az Anyagláng-Angyal vagyok,
azért fordulok most hozzád
Te Földből Épűlt Boldogság,
ne félj szívem, ez a dolgom,
húsodat a földbe fojtom,
mondd csak szép lassan utánam
míg föléd-terítem szárnyam:
üdvözlégy férgek, bogarak,
üdvözlégy kukacok, vadak,
üdvözlégy hernyók, giliszták,
boldog föld leszállok hozzád,
üdvözlégy pókok, varangyok,
üdvözlégy csigák, vakondok,
üdvözlégy kemény rovarok,
üdvözlégy szőrös csillagok,
üdvözlégy gyökerek, kövek,
üdvözlégy lárvák és nyüvek,
üdvözlégy tetvek, poloskák,
üdvözlégy Föld, Örök Ország,
üdvözlégy Föld, Bolygó-Anya,
férgek, szentek Szülőanyja,
üdvözlégy Föld, Csillag-gyermek,
üdvözlégy Föld, és ismerj meg,
üdvözlégy Keringő Asszony,
üdvözlégy Zsíros Szent Alkony,
méhed nyisd meg kis testemnek,
nyisd ki készülő testemnek,
férges, száradó húsomnak,
nyílj ki Hajnal alkonyomnak.
Üdvözlégy Föld, elindulok,
tiszta szent testedbe bújok,
üdvözlégy boldog Rothadás,
üdvözlégy jövő-Lángolás,
üdvözlégy Erjedés, Bomlás,
üdvözlégy Gyönyörű Romlás,
üdvözlégy Szent Féreg-ország,
Föld-Anyám, indulok hozzád!
S a fekete Féreg-Angyal
vad féreg-örvényű jajjal
fölkiáltott és ráfonta
férgek-ujjait a nyakra,
a sárga rózsa-gyűrődés,
pihés rózsaránc-erjedés
hártyacsipke-csillag nyakra,
s az Ősanyát megfojtotta.
Kis-kontyocskás koponyája,
rózsalángú koponyája,
a fehér hajszálak alatt
a rózsaláng-gömb csontfalak
lassacskán elfehéredtek,
szemhéjai megdermedtek,
s az angyal-féregkezekben
úgy ült feje megkövűlten,
mint egy habos viasz-csillag,
mint egy lángtalan kő-csillag.
S ott fekszik most már a földben,
a biai temetőben,
tíz méterre csontod mögött,
földdé-rothadt szíved mögött,
nagyapám koporsójára
üllepedett deszka-bárka
zöld utasa, a zöld csillag,
a zöld tajték, a zöld őshab,
ott fekszik virág-teknőben,
virág-palástban a földben,
fekete rózsafűzérrel
megláncolt bütykös kezekkel,
a rózsagyökér-csillagok,
viaszrózsa-kéz-állatok,
az egymásba-kapaszkodott
szőrtelen zöld viasz-pókok
rózsa-imába tekerve,
fagolyó-lánccal megkötve,
arca, mint zöld kristálykőzet,
visszatükrözi a csöndet,
álla alatt kis zsebkendő,
fekete-csipke fejkendő
gyász-sisakjában világít
arca, mint izzó zöld gránit,
gyászcsipke-lovagsisakban
a földmélyi zöld lángokban
úgy világít a zöld kő-arc,
mint a halál-máglyán Jeanne d’Arc,
mint a kis szűz téboly-arca
az elmúlást beragyogva;
a koporsók, mint kristálykő-
szitakötőn szitakötő:
egymáshoz-ragadva könnyen
lebegnek az öreg földben,
iker-deszka-szitakötők,
földben-szálló szitakötők
lebegnek ott boldog nászban
a habos zöld elmúlásban,
a buboréktalan földben,
gyökér-szárnyakkal a földben;
mert nagyapám ötven éve
földbe-hullt halál-szekrénye
nem omlott földdé a földben,
várta asszonyát a földben,
várta, hogy hozzá merűljön,
tiszta szívére feküdjön,
várta a szent rothadatlan
test a testet rothadatlan,
várta pödrött nagy bajusszal,
gyökér-száraz nagy bajusszal,
penészes fekete hajjal,
koponyáján zöld sisakkal,
illatos penész-sisakkal,
szemén penész-virágokkal,
keze, a kék madár-körmű:
mirigyhártya-békakesztyű,
lábai, az ölyv-láb árvák:
száraz varangy-mirigy csizmák,
ott fekszik hártya-gyűrötten,
hártyapikkely-bőrözetben,
nagy fehér katonaingben,
a rothadatlan őscsöndben,
zsinóros tüzér-nadrágban,
mezitláb a cink-ládában,
a nadrágon zsinór-csontváz,
zsinór-csontvázvirág-írás,
ott fekszik ős-elevenként,
pikkelygyűrődés-szoborként,
mint egy kiszáradt zöld ősgyík,
hártya-virágból hímzett gyík,
bajusza, a fehér-mohás,
nagy szőrrózsa-csavarodás,
a szempillák felé futó
két szőr-kérdőjel, szőr-csikó,
a hártya-arcra tekert nagy
szőrrózsa-üstököscsillag,
így várta az ifjú, délceg
férfi a halál-hűséget,
az Ősanya-Boldogasszonyt,
a Zöld-csillag-arcú Asszonyt,
így várta őt, rothadatlan,
szívében föl nem oszlottan,
ötven évig a cink-tokban,
a füves temető-dombban;
és most ott libeg fölötte,
mint egy kicsike gyászlepke,
fekete csipkéből hímzett,
gyászcsipke-csődörtől nemzett
kis halotti-zászló lepke,
fekete csipke-könyvecske,
s ott ég boldog szerelemben,
ott lángol a boldog földben,
zöld tajték-rózsás mellényben,
foszfor-rózsás kék kötényben,
erjedő kék hab-csizmában,
égő fehér harisnyában,
szent kukac-rózsafűzérrel
megláncolt hab-kesztyűs kézzel,
nyüzsgő féreg-koronával,
szájában féreg-rózsával,
ölében kék láng-rózsákkal,
húsában halotti lánggal,
szent, szent, szent ős-szerelemmel,
hab-palástú türelemmel,
a féreg-palástú Asszony,
a kukac-koszorús Alkony,
a férgekből-szőtt kis Lepke,
kukac-szárnyú Ősszűzecske,
a pondrókból, rovarokból,
lárvákból és bogarakból
szőtt szárnyú titkos Hab-angyal,
homlokán féreg-csillaggal,
Féreg-szívű Kis Szent Teréz,
az Ősanya-Fölismerés,
az égő Ős-szemérmetlen,
a levetkőző Kegyetlen,
a zöld-arcú Ősanyácska,
tajtékos zöld Csillagocska,
a féreg-hüvelyű kis szent,
aki szerette az istent;
és most itt a füves dombban
lebeg a földben nyugodtan,
mint egy sárga csontváz-lepke,
könnyű csontcsipke-könyvecske,
mint egy csontból-írt kis őskönyv,
mint óriás sárga csont-könny,
a húsából kivetkőzött,
a gyászából kivetkőzött
pórusos fehér Csont-Rózsa,
hintve a Várakozóra,
fehér csont-kereszt a földben,
a biai temetőben.
Tél van. Havas eső esik.
Hó esik és eső esik.
Áznak a földben a holtak,
áznak a halott halottak.
Mit akartok tőlem holtak,
a habos földbe dugottak?
Tőlem, gyávák, mit akartok,
szívem felé mért kapartok?
Mit akarsz te, Csontváz-apám?
Könyörtelen Csontváz-apám?
Mért akarsz a földbe húzni,
csontjaid mellé lehúzni,
magad mellé lecibálni,
a vak földbe ráncigálni?
Nekem más dolog a dolgom,
magamat én föl nem oldom,
szívem a földbe nem oldom,
földnek nem adom a csontom!
Nem elég, hogy te meghaltál,
hogy a földbe leszaladtál,
hogy az agyagba zuhantál,
magadból könnyet se hagytál?
Ott feküdtél a konyhában,
egy hatalmas öreg ágyban,
nagyanyám aludt a széken
ülve, halál-feketében,
azért ült ott, hogy vigyázzon,
a jövőbe visszarázzon,
fején fekete fejkendő,
mint fekete szitakötő
dermedten ült a kis-széken,
virrasztó gyász-feketében,
te meg csak az ajtót nézted,
mindíg csak az ajtót nézted,
a kinyitott ajtót nézted,
az űr-téglalapot nézted,
ahogy hidegen ragyogott
a februári csillagot,
a csillag-ősszív-lüktetést,
az ős-tűzrostély-sziszegést,
a gőzölgő csillag-kockát,
a négyzetes űr-őskristályt,
a gőzölgő ajtó-üreg
kockájában az őstüzet,
a csillagból-szőtt űr-kockát,
az égő őskristály-téglát,
anyám is aludt egy picit,
szárogatta a könnyeit
és egyszerre csak zörögtél,
gyufaszálakkal zörögtél,
a gyufásdobozt ijedten
rázogattad a kezedben,
mint egy picike koporsót,
abban a gyufaszál-csontot,
ráztad a kicsi koporsót,
zörögtek a száraz csontok,
ráztad dühösen, szelíden,
ráztad szelíden, dühösen,
mert már csupa vér volt minden,
csupa, csupa vér volt minden,
fölugrottak az asszonyok,
nagyanyám már imádkozott,
jöttek az öregasszonyok,
mindegyik egy gyertyát hozott,
anyám a véredet mosta
félelmetesen vacogva,
vérző szent szájadat mosta,
véres szent testedet mosta,
véres szent kezeid mosta,
véres szent nyakadat mosta,
vért-bugyogó szájad mosta,
a vérhabos kútat mosta,
s akkor a csillagok közűl
látszott feketén kiröpűl,
mint fekete bársony-zászló,
mint egy fekete táltosló
kiröpűl a Halál-Angyal,
lobog a Megfojtó Angyal,
jön a Szent Fekete Törvény,
forogva, mint korom-örvény,
jön bársony-fekete jajjal,
csillagok közt ős-sóhajjal,
jön szíved felé zuhanva,
az űrből eléd suhanva,
mint egy korom-pont, ha megnő,
s lesz előbb nagy korom-ernyő,
aztán koromcsipke-zászló,
aztán őskorom-táltosló,
mint ejtőernyős, ha ugrik,
s buborék-szárnya kibomlik,
s hull az űrből növekedve,
árnyával föléd lebegve,
s már ott áll a nyitott ajtó
előtt az Angyal-Táltosló,
fekete csipkeözönben,
fekete-ragyogás csöndben,
nehéz korom-virágokból,
nehéz korom-csillagokból
szőtt Fekete Csipkeangyal,
nagy koromcsipke-szárnyakkal,
fekete jajból szőtt ingben,
fekete csipke-kesztyűben,
már ott áll és csak te látod,
betölti a csillag-ajtót,
melléd áll és csak te látod,
rádborúl és csak te látod,
kezeit nyakadra fonja,
füstölög szent keze korma,
rádborúlva reng, rázkódik,
reszket, lobog, hánykolódik,
mint kakas ha boldog nászban
reng a hajnal-rózsalázban,
te meg nézed az Ős-estét,
koromcsipkeszövet-testét,
lüktető tokáját nézed,
a gyászvarangy-toka csöndet,
a lüktető hólyag-halmot,
az ős-korombuborékot,
szép fejed visszahanyatlik,
a véres párnára csuklik,
ömlik rólad a verejték,
a szent utolsó veríték,
sovány hajad egy lucsokba,
szemöldököd egy lucsokba,
a nénék meg feketében,
égő gyertyával kezükben
imádkoznak, kiáltoznak,
kiabálva imádkoznak,
égő gyertyákkal topognak,
égő gyertyákkal futkosnak,
levegőbe lánggal írnak,
aranyvonalakat húznak,
sistergő arany-csíkokat,
tajtékos tűz-idomokat,
Mama, Mama, mondod kétszer,
Mama, kiáltod mégegyszer,
anyám kis kezeit fogva,
kezeibe kapaszkodva,
anyám szíved felé húzva,
halálod szívébe húzva,
az asszonyok kiabáltak,
égő gyertyával topogtak,
égő gyertyákkal futkostak,
égő gyertyákkal lobogtak,
kiabálva imádkoztak,
az anyámra kiáltoztak:
Hagyd már nyugodtan meghalni!
Ne fogd már, hagyd hát meghalni
Boris, hagyd már őt meghalni!
Hagyd már Jézusom meghalni!
Anyám meg visszakiáltott,
sziszegve, sírva ordított:
Vigyétek a gyertyát innen!
Vigyétek a halált innen!
Vigyétek az égő gyertyát!
Vigyétek a gyertya-oltárt!
Gyertyát fogó denevérek,
gyertyával táncoló rémek!
Te meg ott feküdtél csöndben
szent verejték-kereszteden,
véres-arcú Jézus Krisztus,
vérhabos-ajkú Szent Koldus,
szemhéjaid félig csukva,
szempilláid félig nyitva
és halottan sírtál, sírtál,
mert ugyan már halott voltál,
te mégis mindent hallottál,
mikor már semmitse láttál,
nem láttad a Fojtó Angyalt,
a rózsa-vérömlés hajnalt,
ahogy állt magát felejtve,
kezeit ölére ejtve,
nehéz ütéssel lihegve,
az egész konyhát betöltve
fekete csipke-özönnel,
fekete csipkeszőr-csönddel,
s benne lobogtak a gyertyák,
benne táncoltak a gyertyák,
testét tűzzel teleírták,
tajtékgyűrűkkel befonták,
nem láttad a Halál-Angyalt,
a Mosolygó Fojtó Angyalt,
a szőrcsipke Végső Angyalt,
Fekete Megfojtó Angyalt,
se a Rózsa-hörgés Hajnalt,
a Rózsa-vérözön Hajnalt,
ahogy ömlik rózsa-vére
a Föld szent ősköpenyére,
de mégis mindent hallottál,
amikor már halott voltál,
mert éltél még, így halottan,
viasz-Jézussá fagyottan,
s szemedből folytak a könnyek,
szent patakokban a könnyek
az orr könny-teknő tövénél,
viaszbuborék-serlegnél,
a viaszkehely-orrcimpa
mellett véresen csobogva,
mert te mindent jól hallottál,
mert te halálodról tudtál,
hallottad a halálodat,
sirattad elmúlásodat,
szemedből azért ömöltek
a könnyek, a könnyek, könnyek,
a könnyek, a könnyek, könnyek,
a könnyek, a könnyek, könnyek,
halálod vad zűrzavarát,
halálod szent zűrzavarát
hallottad, nem tudtál csalni,
nem akartál te meghalni,
jaj, annyira nem akartál,
jaj, annyira nem akartál,
meghalni te nem akartál
és már tudtad, hogy meghaltál,
halottan azért is sírtál,
halálodban azért sírtál,
szemedből azért ömöltek
a könnyek, a könnyek, könnyek,
a könnyek, a véres könnyek,
könnyek, könnyek, könnyek, könnyek.
Aztán gúnyos és keserű
lett arcodon az ősderű,
a kakas is kukorékolt
és még kétszer kukorékolt
és úgy maradt, félig nyitva
szemed, zölden világítva.
Mit tegyek anyám, ha eljön
áttörve csillag-mezőkön,
a szent Mindenség-tűzerdőn,
anyag-csöndön, anyag-felhőn,
áttörve az örök téren,
az őscsönd-meztelenségen,
a csillagból-szőtt magányon,
az égő halál-homályon,
az égő szent ünnepségen,
égő reménytelenségen,
az égő szent kúszaságon,
égő halhatatlanságon,
a lehetetlen reményen,
az égitest-szövevényen,
csillag-gömbök, anyag-pontok
között repűlve a Boldog,
csillag-testek, tér-szigetek,
csillaggal-behintett terek,
csillaggal-beszórt üresség,
anyag-tartály végtelenség,
lángoló mindenség-rostok,
anyag-szövedék-őspontok,
erők, terek, dolgok, tárgyak,
vonzások és anyag-vágyak,
lángoló csillag-csontvázak,
virágzó égitest-házak,
virágzó csillag-egyházak,
az Égő Szent Magyarázat
mindenség-húsán áttörve,
szent szárnyait átgyötörve
minden anyagon, reményen,
minden boldog készülésen,
minden boldog kimúláson,
minden részlet-pusztuláson,
az égitest-halmaz téren,
minden tejút-tűzsörényen,
az űr-ősburokban függő,
gyémánt-tűz-reményben égő
boldog anyag-halmazokon,
tűzikra-őstányérokon,
csillaghalmaz-magzatokon,
csillagikra-embriókon,
az égő őshalmaz-szíven;
égő pont-rajzás semmiben,
anyag-tűzpont hemzsegésben,
tűzpont-anyagörvénylésben,
égő anyagpont-rajzásban,
égő pontanyag-habzásban,
anyag-tartály-áramlásban,
ponthalmaz-tűz gomolygásban
úszván lobogva boldogan,
a Látható Láthatatlan,
ha áttörve az iszonyon,
a mindenség-pórusokon
érted is eljön az Angyal,
a Fekete Halál-angyal,
áttörve tűzön, reményen,
áttörve homályon, fényen,
áttörve minden halálon,
áttörve a titkos lángon
jön a Csontvázak Ősanyja,
a Fekete Angyalkanca,
a Mindenség-őscsontvázban,
az égő örök Csont-házban
bolyongó Fekete Asszony,
hogy csont-kezéhez ragasszon,
hogy fölötted ő virrasszon,
azután a földbe nyomjon
gyászcsipke-kesztyűs kezével,
ősfüstözön-énekével,
féreg-haját rádterítse,
kukac-sörényét rádhintse,
féreg-szárnyait rádejtse,
kukac-palástját rádöntse,
s ha már a földben ülsz szépen
egy férges gyökér-trónszéken,
szikrázó Csontváz-királynő:
szíved körűl varangy-felhő,
lüktető varangy-koszorú,
csont-öledben ezer-karú
gyökér-polip, gyökér-csillag,
vállaidon gyökér-szárnyak,
vállaidon pondró-palást,
béka-csigabiga-palást,
fejeden féreg-korona,
kezedben sündisznó-alma,
gyíkokból-font pikkely-jogar,
ajkaidon kristály-rovar,
csontváz-méhedben föld-magzat,
földből-gyúrt ősgyökér-magzat,
s gyökér-abroncsok, kő-pántok,
föld-redőjű gyökér-zászlók,
földet-habzó gyökér-fáklyák,
görnyedt, sovány gyökér-kutyák
körülötted, a lábadnál,
kristály-csontváz alakodnál,
ha már ott lángolsz a földben,
Csontváz-királynő a földben,
eltűnjön fölitatódva
csillagokba, pórusokba.
Mit tegyek anyám, ha eljön
érted a Lángoló Börtön,
a Lángoló Csillag-kutya,
a Koponya-fogú Csoda,
a Szárnyas Fekete Kanca,
az Ős-tűzszekrény Angyalka,
a Csontokból-font Ősanya,
a Csontváz-szárnyú Gyík-kutya,
a Denevércsontváz-Rabló,
a Gyertya-szárnyú Táltosló,
Égő Gyertyatemplom-fejű,
Lángoló Kő-oltár szívű,
Lángoló Csillag-csontvázú,
Lángoló Csillagszőr-szárnyú,
Lángoló Csillagköd-szőrű,
Kék Csillag-palást örvényű,
Kék Csillag-gerincsörényű,
Lángoló Csillag-beszédű
Fehér Bárány ha érted jön,
a Lángoló Csillag-börtön,
kinek a könnye is csillag,
lihegése felhő-csillag,
szuszogása örvény-csillag,
tűz-méhében csontváz-magzat:
égő csillag-koronával,
szent csillagbóbita-szárnnyal;
a Bárány ha lejön érted,
anyám mit tegyek teérted,
ha jön az űrben lépkedve,
s oda-áll a küszöbödre,
ha a Csillag közeledik,
mint a pók leereszkedik
az űrből a küszöbödre,
csillagnyálon ereszkedve,
s ránéz szívedre a Bárány,
körötte csillag-szivárvány,
tekintete tüzes csillag,
szempillája égő csillag,
szemhéja is égő csillag,
orrlika is égő csillag,
beszéde lángoló csillag,
könnye-hullása is csillag.
Mit tegyek anyám, te drága,
üssek kővel a Bárányra,
bottal álljak az ajtóba,
késsel álljak az ajtóba,
emeljem föl a kisbaltát,
azzal csapkodjam a Bárányt,
azzal vágjam, azzal öljem,
késem a szívébe döfjem,
emeljem föl a nagy-fejszét,
szent fejét azzal verjem szét,
hogy láng, csillag, szent tűz fröcsög,
csillagomlás-vére csöpög,
hogy fröccsen a tüzes kristály,
csillaghabot köpköd a száj,
csillagtajtékot a sebek,
az orrlikak csillag-tüzet,
emeljem föl a nagy-fejszét,
szent szívét azzal verjem szét,
hogy megdögöljön a Romlás,
legyen világ-csillagomlás,
csillaghömpölygés-tűzözön,
csillagfortyogás-vérözön,
s a szív égő cafatjait,
a gyertya-oltár lángjait,
a csillagkoponya-roncsot,
az égő-csillag-abroncsot,
a vérző csillagcsontokat,
a szent csillagszőr-lángokat
addig rúgjam, Kis-Mindenség,
mintha az égben taposnék,
mintha a szent Mindenséget
taposnám védelmed végett,
csillagokat törve, zúzva,
csillagkásában taposva,
amíg elfeketűl minden,
meghal a Mindenség-isten,
s szent Maradéka füstölög,
szíve-cafatja gőzölög,
s minden ami ezután lesz
most már csak a te szívedhez
föltámadván igazodik,
mosolyodba kapaszkodik,
úgy kering a boldog létben,
benned-újjászületésben,
áhítatodban lebegve,
mosolyodtól tündökölve,
halhatatlanúl örökké,
teáltalad mindörökké.
Hogy vívjam meg ezt a harcot?
Keressek egy régi kardot,
azzal üssek a Halálra,
azzal üssek a Bárányra,
mint a szent az Ősvarangyra,
az Ősmirigy-bűnt szabdalva,
azzal üssem a Könny-tuskót,
a kövér Ősmirigy-zsákot,
Kocsonyacsődörvarangyot,
a lüktető Könny-harangot,
s dög-testében léket vágva
bújjak dög-léte zsírjába,
hogy szívét összeharapjam
sírva a mirigybarlangban,
a Mirigyharang-varangyban,
az Őskocsonya-állatban,
hogy döglötten ellottyadjon,
bugyborékolva rohadjon,
zöld dög-kásává olvadjon,
büdös lekvárrá poshadjon
az óriás Varangy-kakas,
a Mirigycsődör-hatalmas,
ne tudjon többé rádnézni,
ne tudjon földbe-igézni,
a föld szívébe bűvölni,
szemével téged megölni!
Mit tegyek én majd, ha jönnek,
ha a szobádba ömölnek
a hírhozó szárnyas vadak,
a madarak, a madarak,
s belepnek mindent csapkodva,
tülekedve, tolakodva,
nyüzsögve, sírva, surrogva,
csiripelve és csipogva,
toporogva és kopogva,
énekelve és lobogva,
ha kopognak a csőrükkel,
biccentenek a fejükkel,
topognak pikkely-ág lábbal,
suhognak vérfoltos szárnnyal,
pislognak aranyszőrökkel,
vérpettyes aranyszemekkel,
mit tegyek anyám én akkor,
hogy védjelek a vadaktól,
gyújtsam föl az egész házat,
a szívedre úgy vigyázzak,
úgy öljem meg a vadakat,
a hírhozó madarakat,
az átok-jaj madarakat,
halál-követ madarakat?
Hogy elszálljanak lobogva,
mint milliárd égő gyertya,
az űrben lánggal pörögvén,
mint égő ős-gyertyaörvény,
égve üszkösödő vadak,
a halál-hírnök madarak!
Hogy védjelek meg majd attól
a verejték-pillanattól,
hogy védjelek meg Kicsikém,
hogy tudlak megvédeni én
téged Anyám a haláltól,
téged az örök haláltól?
Építek neked egy házat,
egy átlátszó kristályházat,
hatalmas kristály-lapokból,
könnytelen gyémánt-kockákból,
buboréktalan kövekből,
tiszta kristály-pillérekből,
csiszolt őskristály-tömbökből,
szögletes kristály-szívekből,
metszett sokszögű rögökből,
homálytalan szent kövekből,
tiszta kristálycsipke-kastélyt
minden ablakára rostélyt
teszek, sűrű kristályrácsot,
kristályból-font ablakrácsot,
ős-kristályszita-szövetből,
fehér kristálydrót-szövetből,
kristály-ajtaja lesz annak
a kristálycsipkekastélynak,
az ős-ajtón kristálypántok,
az ős-ajtón kristályláncok,
az ajtón őskristály-lakat,
óriás kristályszív-lakat,
nagy kristálykoponya-lakat,
az harapja a zárakat,
én abba a házba zárlak,
halál elől odazárlak,
én a küszöb elé állok,
a szívemmel odaállok,
fogok egy nagy kristály-fejszét,
úgy várom az Angyal-estét,
úgy várom a Közeledőt,
állva a küszöböd előtt,
várom a Szent Settenkedőt
állva a küszöböd előtt,
várom a Szent Lopakodót,
a Fekete Elhurcolót,
a Szent Földbe-gyömöszölőt,
a Titkos Elém-kerülőt,
a Titoktalan Készülőt
állva a küszöböd előtt,
hogy ráüssek, rákiáltsak,
kristályfejszémmel rárontsak,
szent fejét azzal verjem szét,
szent szívét azzal vágjam szét,
te meg a kristálykastélyban
kristályfényben ülsz magadban,
s mosolyod az ősanyagon
átdereng a kristályváron,
szétárad a Mindenségben,
világok égnek tüzében,
mosolyod az élő, áldott,
belángolja a világot.
Nem, nem építek én házat,
tiszta kristálycsipkevárat,
könnytelen ősanyag-kastélyt,
lángoló kristálytűz-kastélyt,
szent tiszta Megőrző-várat,
Magányos Öröklét-házat,
égő kristálycsipke-kastélyt,
nem úgy várom én az Estét,
a fekete-csipkeszárnyú,
a fekete-csipkelángú,
a csipkeláng-özön szájú,
a mindenség-csontvázárnyú
Közeledőt nem úgy várom,
másképp győzök a Halálon!
Magam dermedek kristállyá,
egyre-növekvő kristállyá,
egyre-növő kristályröggé,
egyre-tágabb kristálygömbbé,
egyre-nagyobb őskristállyá,
lángoló örök kristállyá,
mérhetetlen-nagy kristállyá,
mindörökké-egy kristállyá,
örök-széthasíthatatlan,
örökké-megbonthatatlan,
örökké-eltörhetetlen,
örökké-bevégezetlen
kristállyá növök ragyogva,
tágúlva, nőve, dagadva,
sejtjeimmel egyre nőve,
folytatódva, építődve
növekszem a világtérben,
ágazva a Mindenségben,
növök, mint kristály-harmatcsepp,
mint óriás kristálykönnycsepp,
ősnövésem egyre könnyebb,
benövöm az izzó csöndet,
ragyogva, szótlan lobogva,
önmagammal folytatódva,
önmagamat szétnövesztve
a Mindenséget benyelve,
őslétemmel széttolódva,
ránőve a csillagokra,
mindent befolyva, benőve
a létbe beépítődve,
a létet magamba zárva,
kristály-magányomba zárva,
könnytelen világtereket,
égő anyagszigeteket,
forró csillaghalmazokat,
lüktető őscsillagokat,
hogy már testemben ragyognak
a csillagok, napok, holdak,
tűzponthalmazok hemzsegve,
tűzpettyek lazán derengve,
anyagok, csöndek, remények
kristály-életemben égnek,
halmazok, tüzek, kő-árnyak
kristálytestemben lobognak,
ragyogásomban ragyognak,
kristály-életemben forrnak,
egyre-épülő testemben,
szűz kristályszögleteimben,
mindenség-ősanyagomban,
végtelen őskristályomban
ott virágzik minden élet,
minden növény, állat, féreg,
minden, ami mindenné lett,
minden, ami eddig fénylett,
minden, ami csak homálylott,
ami homályban virágzott,
az most derengve ragyog föl
az örök őskristálycsöndből,
minden tartály, dolog, edény,
minden megmaradás-remény,
ragyog minden, ami boldog,
izzó nagy ősanyag-pontok
égnek ősanyag-testemben,
örök kristály-életemben,
bennem: Mindenség-kristályban,
a kristály-megmaradásban,
örök kristály-anyagomban,
mindenségkristály-húsomban,
végtelen-kristály testemben,
örök kristály-életemben.
S te Anyám, kristályszívemben,
hatalmas kristály-szívemben,
az örök kristálydobozban,
a kristály-szentségtartóban,
a kristályszív-ősoltárban,
a kristályszív-boldogságban
ülsz mindörökre bezártan,
mint egy nagy kristály-szobában,
úgy ülsz őskristályszívemben,
kristály-könyörületemben,
kristály-ősszeretetemben,
kristálytűz-szívverésemben,
örök őskristály-csöndemben,
őskristály-mindenségemben,
élőn az öröklét végett
és nézed a Mindenséget,
a bennem-virágzó Jövőt,
a bennem-lángoló Időt,
úgy ülsz kristályvár-szívemben,
örök kristály-életemben,
úgy ülsz mindörökké bennem,
mint én ültem a méhedben,
mint én ültem a testedben,
szentséges szent életedben,
úgy ülsz az Örök Kristályban,
mint lepke a borostyánban,
mint ősdarázs a kristályban,
ősméhecske a kristályban:
virágporos szent szőrökkel,
virágpor-kesztyűs kezekkel,
nagy kristályrózsa-szemekkel,
virágos szőrpikkelyekkel,
virágpor-kancsós combokkal,
virágpor-csizmás lábakkal,
kék moharózsa-ágyékkal,
zöld moharózsa-hónaljjal,
szőr-gyász-szalagos potrohhal,
szőr-gyászabroncsos tomporral,
aranycsontvázú lakk-fejjel,
arany-zebracsíkos törzzsel,
arany-tigriscsíkos háttal,
arany-nyereg nyak-zománccal,
kitin-csillag koponyával,
közepén szőr-rózsa csáppal,
piros szőr-szív koponyával,
azon iker páfrány-csáppal,
tövükben szőrös gyémánt-rög,
csiszolatuk sejtlap-ötszög,
onnan nő a szőrcsipketoll,
tekert szőr-kürt a tokából,
ülsz sárga kitin-szív fejjel,
dagadt szőr-rózsa szemekkel,
aranyszív-álarc ősarccal,
aranyhártya-koponyával,
aranycsont-arc szőrrózsával,
moharózsa-koponyával,
kék kitinpikkely-álarccal,
aranyrece szárny-vázakkal,
szőrös, pórusos őshártya-
szőrcsillag vállad ős-szárnya,
ott ülsz virágpor-palástban,
virágporcsillag-ruhában,
úgy ülsz az ős-szív kristályban,
mint darázs ős-borostyánban,
el-soha-rabolhatóan,
mindörökre láthatóan;
úgy ülsz mindörökre bennem,
mint én ültem a méhedben,
ülsz, mint a magzatburokban
örök kristály-anyagomban,
óriás kristályszívemben,
mindenség-őséletemben,
a kristályszív-ősburokban,
örök kristály-buborékban,
a tiszta kristálytojásban,
a kristálygömb-virágzásban,
az ős-kristálytojás-csöndben,
az örök kristály-örömben,
ülsz az Örök Élet-házban,
az Eleven Virágzásban,
ülsz a Boldog Kristály-lázban,
Kristály-Halhatatlanságban,
mint én ültem a méhedben
szentséges szent kis testedben,
ülsz örök kristályszívemben,
virágzó szent kristálycsöndben,
virágtrónon Édesanyám,
én magzatom, Édesanyám,
Örök Embrió, Szent Magzat,
Halhatatlan Élő Magzat,
s az őskristály-pórusokon,
a kristály-póruslikakon,
a Mindenség ősillata
szívárog szent orrlikadba,
a Semmi vak ősillata
szívárog orrlikaidba,
s mindenség-kristály testemen,
a külső gömb-felületen:
mint lepke lámpaüvegen,
szitakötő gömb-üvegen
zúgva, zörögve, zenélve,
szilárd héjamnak ütődve
kristályhabrózsa-szemekkel,
szőrös kristálykönny szemekkel,
üvegszőrkoponya-fejjel,
üveg-koponya ősfejjel,
vastag szőrcsipketoll-csáppal,
piros koponya-páfránnyal,
kőfűrész-rágószervekkel,
kőkesztyűs rovarkezekkel,
rózsaszőr-rovarlábakkal,
gyászcsipketoll-ősszárnyakkal,
zöld mohacsillag-potrohhal,
fekete potroh-szalaggal
a Halál csapkod zihálva,
arcodig ér ősgyász-árnya,
árnya a kristályba merűl
lobogva tehetetlenűl,
ott táncol a kristályanyag
csöndjében, mint páfrány-csillag,
ott táncol a kristálycsöndben
a halál-árny-lepke könnyen,
ő meg a létből kizárva
táncol a kérgen zihálva,
kapar, kapaszkodik, csúszik,
vicsorogva kapkod, mászik,
harapná a kristályt sírva,
szemét a kristályhoz csapva,
kék kitinszív-koponyája
csücskein két szőr-rózsája
szőrös gyémánt-sejt csöcsei,
ötszöglethalmaz szemei,
szemcellakeret-szőrei,
ötszög-szőrkerítései
csiszolódnak, taknyolódnak,
ahogy testemhez csapódnak,
vak ősnedvet eresztenek
a könnytelen őslakk-szemek,
kihólyagzik szőrcsésze kék
szájszervéből nyálbuborék,
öklendik a nyálzó nedvet
nyálmirigy-óriássejtek,
szőrszív-mohakoponyája
szőrcsipketollpáfrány-csápja
szőrpor-páfrányt csap testemre,
lángoló ősüvegemre,
ahogy ott táncol dühödten,
a Halál-angyal őrűlten,
a nemlétben lobog árván,
mint egy fekete szivárvány,
mint büdös kurva boszorkány,
szőr-arcán pödrött szőr-ormány,
szőr-állkapcsán kék betekert
fullánktalan ős-pödörnyelv,
azt kifújja, a szőr-csigát,
mint egy vékony szőr-trombitát,
mint egy szőrcsigává pödört
hosszú kék szőrcsipkekürtöt,
ahogy beszívja, kifújja,
egyre-jobban fölindúlva
az állkapocs-szőrtrombitát,
a szőr-kürt kék moha-csigát,
trombitálva szőr-sóhajjal,
mint egy őrjöngő Szőr-angyal,
lobog az Őshalál-lepke
a Minden héján kerengve,
a Semmiben dideregve,
a Minden kérgén keringve,
mint lepke lámpaüvegen,
szitakötő gömb-üvegen,
lobog, fullánkjával döfköd,
buborékcsóvákat köpköd,
őstüzemtől megigézve,
őslángomban perzselődve,
öklendezik kék potroha,
kék rózsaszőr-dögpotroha,
kék mirigyszív-csücskű puha
lüktető ősdög-valaga,
kitincső-szigonyát, forrva
tojócsövét is kitolja,
a vékony kék kitincsövet,
a csőlándzsa potrohtüzet
dülledve kiökrendezi,
mintha zsíros zsigerei
ömlenének ki testéből,
szőrrózsa-ősfenekéből,
mintha cső-merev végbele
fenekéből kiömlene,
s kristálypórusokba szúrja
tojócsövét az Őskurva,
hogy a pórusokba tojja
halál-petéit a Szajha,
döfköd a Szőr-angyal szörnyen,
döfköd üllepe dühödten,
lobog a Halál dühödten,
szégyenében megőrülten,
magát csapkodja és zúzza
kérgemen vércsíkot húzva,
dög-illatú szárnyaporát,
dög-illatú lepkeporát,
dög-illatú őshímporát,
dög-illatú kék szőrporát
rácsapkodva a kéregre,
az őskristályfelületre,
kristálypórusokba fújja
ürülékét az Őskurva,
táncol az Ősalkony-Bálvány
a Minden Kristály-határán,
a Semmi Kristály-határán
csúszkál a Szőrangyal-Bálvány,
kaparász az Őskan-asszony,
a Szőrcsipke-angyal Alkony
kristálykéreg őslétemen,
őskristályfelületemen,
az Örök Kristály őskérgén,
a Végtelen Kristály bőrén,
amíg lehullik döglötten
kukacos szíve-repedten,
s a gömb-kérget megcsiszolva
porzik a szárny páfránytolla,
s hull az őskérgen zörögve,
hull a semmiben pörögve,
szőrpáfrány-csápjait zúzva,
a kérgen porcsíkot húzva,
hull a semmiben forogva,
árnyéktalanúl lobogva,
a Halott Halál lebegve,
gyászörvény-kúttal sűllyedve,
mint halálra-perzselt lepke,
a Semmiben mindörökre.
Te meg őskristály-szívemben
mosolyogsz szent révületben,
a kristály-magzatburokban,
mint ahogy én mosolyogtam
áldott szent magzatburkodban,
boldog rózsabarlangodban,
ülvén őskristály-szívemben,
mindenségkristály-testemben,
ahogy én ültem méhedben,
szentséges ifjú testedben,
te örök szívemben-lakóm,
Édesanyám, én magzatom,
ott ülsz Világszülő Anyám,
én magzatom, Édesanyám,
én Halhatatlan Magzatom,
Lángoló Örök Csillagom,
ott ülsz virágzó szívemben,
örök kristály-életemben,
s a Mindenséget figyeled,
az öröklétet figyeled,
a virágzó ősanyagot,
Örök Virág-állapotot,
készűlvén újraszületni,
szíved Halál elé vetni,
én Magzatom, Édesanyám,
Létet-újjászülő Anyám,
Édesanyám, én Magzatom,
Én Halhatatlan Megváltóm.

 

 

 

A halottak királya

1970

 

 

 

 

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY ÉS VÖRÖSMARTY MIHÁLY SZELLEMÉNEK

 

 

 
hozzá kezdek vala szokni magánosságomhoz,
a melyre magamat a végre szántam, hogy
csendes olvasásom s elmélkedésem által
emberi Destinátiomhoz jobban közelíthessek,
hogy Múzsáimnak áldott karjai közűl a
Világi Nyughatatlankodás ki ne
ráncigáljon, hogy jelesben Árpádról
irandó Epopoeiámat annál jobban elké-
szíthetném, haldokló Nemzetemnek
szájába egy végső hattyúi Éneket
adhassak a Duna és Tisza nádassai mellett
és hogy egy szóval Hazámnak, vagy
legalább a Maradéknak haszonra való
nézés nélkűl szolgálhassak
 
Csokonai Vitéz Mihály

 

 
A dolgok nem mutatják, hogy nincs Isten,
de nem is mutatják kézzelfoghatóan
Isten jelenlétét. Rejtőző Istent mutatnak
csak. Minden magán viseli e bélyeget.
 
Pascal

 

 
Mert a Mindenható nyilai vannak én-
bennem, a melyeknek mérge emészti az
én lelkemet, és az Istennek rettenései
ostromolnak engem.
Ordit-é a vadszamár a zöld füvön,
avagy bőg-é az ökör az ő abrakja mellett?
 
Jób könyve 6.4.5
 
 
 
 
 
Mi ez a csönd a szívemben? Ez a bénaság, halál,
 
rettenetesség?
Megfagyott jaj-rögökkel mért hallgatsz ugar-szívem
 
tél-éjszakája?
Ősfehér szívemből Isten szívéig burjánzott a tűnődés
 
kristálylétű fája,
holdfényben csönd-arcok levelei: magány, rémület,
 
elveszettség.
Kopár szívem növénye árnyat vet a Végzet-sötét
 
gomolygó bánatára,
ahol álom-bölcsők születnek majd dörögve, világ
 
emlős-tojások,
mint poszméhek dühöngenek fénygömb-temetők, vidám szerelmes
 
pusztulások.
Új levele nő, ha moccan, virágja nincs, madár se
 
száll a fára.
Ameddig lombja lehelete ér nincs más, csak csont, fehér
 
halál-derengés.
Megfagyott szemgolyók csontszárakon: ezzel vacognak
 
a távolabbi szirtek.
Bíbor iszonnyal nyeli el a mély a nehéz ágakat,
 
amik letörtek
törzsedről Szótlanság, Emberevő-gond, mindenség-árnyú
 
Merengés.
Hat angyal áll a kristályfa alatt, szárnyuk a földre lóg
 
csömörrel,
mint énekeshattyú-szárny, súlyosan csüggnek a tollfüggönyök
 
a hátról,
ereszük rongyos, jégcsapos, barlangjuk mohos a holdas
 
zuzmarától.
Szemgödrük, mint gyíkok hónalja: benőve gyűrött sárga
 
bőrrel.
Néha megsuhognak jéggel zörögve a lényeget-ismerő
 
napvitorlák,
s elnyugosznak a háton egymásba-csukva, mint sovány madarak
 
szárnyai,
s fölborzolódnak újra, mint szélben nyitott könyv
 
fehér lapjai,
hogy leroskadjanak megint, hogy átvérző testüket, mint kötéssel
 
becsavarják.
Fújnak az Angyalok, Angyalaim, ötféle zord-muzsikájú
 
kürtöt:
rubintkürt, zafirkürt, jácintkürt, smaragdkürt, jáspiskürt
 
borong.
A hatodik lepkeszárnyból-ragasztott hegedűn gyermekkori
 
réti muzsikát mond,
hogy sírnak zord Angyalaim és nem némúlnak a bánat-ragyogású
 
kürtök.
Fújják a csönd kürtjeit a Hártyával-befödött-szeműek,
 
Angyalaim,
s e komor kürtzenére a tegnapok a halálból lágy gördüléssel
 
kiúsznak,
mint égitestek, kiforognak a roppant dermedésből
 
és messze húznak:
az Öröm, a Remény, a Szó, a Látomás, a Mindent-szeretni,
 
Vidám-nappalaim.
És előttük áll, mint fehér sólyom, csípőre tekert szárnnyal
 
a Kis Hatodik,
s a süppedt, lenőtt, kopasz szemhéjakat a szemek duzzadtra
 
kinyomják,
mint szájban-forgatott golyók az arcbőrt, mint hal pelikán
 
sárga zacskó-torkát.
Mint viaszrózsa gyomra, a szemhéj fúvódva kitüremlik,
 
aztán beszívódik.
Látni! Látni! De látása lezárva átok-pecséttel, mint
 
titkos tekercsek
és Isten se törheti föl e titok-hegeket: mert sugárzása
 
akkor elapad,
mert elhízott Őshím-szíve egy csillagkorallzátonyon
 
recsegve fölhasad,
mint öreg bálna, akit elraboltak a vízből kiapadt
 
mészcsipkekertek.
És kifordúlt piros zsírral a tejút-állkapcson vergődik
 
visítva,
pislog hajnal-szempilláival, kacsint a bőrrengetegből
 
kis madárszemekkel
és mája kilátszik és a habzó mámoros űr megtelik
 
véres énekekkel
és nem kérdi senki vére mért csöpög, nem kérdi
 
mi a kínja?
És előttük áll, mint fehér sólyom, a kürtösök előtt
 
a Kis Hatodik,
mint szines krétáktól befogottak, lepke-porosak jázminillatú
 
kis ujjai.
Megül a hold a lepkeszárnyból-ragasztott hegedűn, izzanak
 
bolyhos hajlatai.
Mint szitakötő száll gyermek-szava. Hallgatom.
 
Hajnalodik.
Hajnalodik? De miféle hajnal ez, milyen láng? A bennem-fény
 
hol van?
Mikor virrad magányom és mire virrad? És lesz-e még
 
rózsaláng virradása
életemnek és lesz-e még tébolytalan ős-szavaimnak irgalma,
 
virradása,
vagy csak pusztulása lesz a szónak és a csontnak a tengerhabokban,
 
csillaghabokban?
Hajnalodik? Jaj, hajnalodik? De mikor csikordúl ősz csillagom
 
Napja felé?
Az ősarany-szív láng-dobbanása, förgeteg tűz-fújása,
 
arany-omlása
hoz-e majd tavaszt deres szívemnek, lesz-e zöld pikkely-vértű
 
zöld láng-újulása
penészes csontokkal beszórt halál-szívemnek, lesz-e hitem
 
a Zöld Ünnepé?
Nő-e majd habos, tajtékos, szőrös, pórusos, küllős, cimpás,
 
fodros virágrengeteg
a koponyák, csigolyák, lábszárcsontok, medencecsontok,
 
rothadt bőrcafatok,
szőrös és penészes hónalj-maradékok, spermalucskos véres
 
ágyékszőrhabok,
magányosan erjedő emberhús-darabok fölé, boldog zöld
 
pikkely-förgeteg?
Nő-e majd a Halál fölé pihés, eres, fénylő Zöld Mámor
 
szívemben,
zöld pikkelykürtösök fújják-e zöld pikkelykürtjüket piros
 
tavaszomban,
zöld hártya-ruhás virág-asszonyok, virágból font lovak táncolnak-e
 
dalomban,
zöld pikkely-vértű, zöld pikkely-sisakú virág-lovagok virágzó
 
énekemben?
Hömpölyög-e a mámoros szent virág-had zöld lábbal
 
fehér szívemre,
zöld pikkely-cipős lábbal dobogva, zöld pikkely-kesztyűs kezükben
 
a lángok,
pihés, pórusos zöld szárakon illat-koponyák, csillag-csészék,
 
tajték-álmok,
nyitott csillagüst-szívek, bunkós bibe-koronák ömlenek-e
 
a Gyötrelemre?
Jön-e a Zöld Menet, a Zöld Áradat, a Zöld Megváltás,
 
Zöld Öröm,
hogy fehér gyászomat, csontváz-szívemet zölden lángolván
 
betakarja,
jönnek-e a zöld Növény-Krisztusok, hogy gyökerüket szívembe
 
csavarva
föltörjék fehér magányom, szétrepesszék halállal-rezgő
 
kristály-börtönöm?
Hogy megváltsanak a Fagytól és a Csöndtől, a Téltől
 
és a Csonttól,
a Jajtól és a Bűntől, a Hallgatástól, aminek deres üszkei közé
 
befagytam,
jön-e a Zöld Láz, a Zöld Boldog Szenvedés és irgalmat vesz-e
 
rajtam,
győzelmet vesz-e rajtam a Zöld Lángolás, hogy kiváltson e
 
Csontváz-pokolból?
Jön-e a Lángoló Zöld Horda, hogy szívem deres, jégszálkás
 
repedéseit
zöld pikkely-ujjaival puhítsa, kaparja, jégcsipkéit lázas ujjal
 
törje,
virágzó zöld dühét a deres barlangok jégcsipke-üstjéig
 
gyötörje,
a fagyott gyökerek, szikrázó jég-erek közé bedöfje izzó zöld
 
pikkely-késeit.
Hogy föllövelljen majd a Vér, a Láng, a Vér, a Tűz csontvázzal-teleírt
 
király-szívemből,
hogy vérbársony-csipketornyok lövődjenek föl korhadt, kukacos
 
temető-húsából,
s a fröcskölő, kék pettyekben visszahulló virágzó vérből
 
és a lángból
föltámadjanak halottaim, a csontok kiugorjanak a kukacos
 
Halál-veremből.
S a boldog vérpáfrány-csipkefák, vértorony-zuhatagok,
 
vad véresők,
jeges szívemre visszahulló vérzuhatag csipkelombok
 
ős-csillagcsöppjei,
füstölögve, lángolva és zsibongva hemzsegő dagadt
 
buborékai
megerjesztik a száraz csontokat, fölforralják az árva
 
Szív-dögtemetőt.
S a szőrök, a húsok, a szőrzetek, gyapjak, kocsonyák, erek,
 
az izmok,
a körmök, a hajak, a szervek, a szemek a csontokra
 
visszatapadnak,
a pórusok, recék, hajlatok, hártyák, tokok, emlők oda
 
visszaragadnak,
a hüvelyek, csengők, zacskók, bunkók, tojások, gőzölgő
 
csoda-titkok.
S a vérrel kevert szív-por rózsasárrá lazúlva, piros hús-habbá
 
dagadva,
rózsaszivaccsá erjedvén a csontokra és a csontokba forrva
 
visszamászik,
s habos szőrzet örvénylik föl a földből, s a friss bőrzeten
 
virágzik,
a hónaljban, ágyékon, koponyán, húson pihézve, göndörödve,
 
lobogva.
Jaj, kimásznak szívemből majd a csontok, a csontvázak
 
kimásznak,
a csontok, csontvázak, csigolyák, koponyák szívemből
 
kibújnak,
s földet, gyökeret köpve, rázva, fújva, köhögve
 
fölindúlnak
a csontváz-milliók, kiörvénylenek szívemből a repedt,
 
dohos vázak.
S a véres földet csont-kezükkel gyúrva, csontváz-lábukkal
 
dagasztva
forró nagy csomókban a csontokra tapasztják, a csontokba
 
tömik,
s látni hogy sarjad, forr, pezseg, lüktet a rózsasár,
 
ahogy elevenedik
a comb, a tompor, az ágyék, a kar izma, a füstölgő
 
rózsa-massza.
S egymáshoz csapkodják nevetve a lüktető véres sarat,
 
a forró rózsalekvárt,
a buborékos, habos, pórusos, eres, erjedő boldog
 
vad ősanyagot,
s elkenik egymás csontjain, csigolyáin a vérző,
 
gőzölgő tiszta habot,
s a hátat, a vállat, a nyakat, a csípőt egymáson teremtve
 
alakítják.
S a kő-eres koponyabuborék résein gyömködik majd
 
a véres sarat,
a fül-likon, csigolya-likon, száj-likon, orr-szakadékon
 
sietve,
a koponyát csontváz-kezükben, pihés félig-hús kezükben
 
pörgetve,
mint fölfújt eres disznóhólyagot tömik velővel
 
a csontbuborékokat.
És láng-tojások, tűz-buborékok, tüske-uborkák,
 
kék kristálycsillag-gyökerek,
rezgő aranypetty-halmazok szikráznak és ragyognak tétován
 
a szemgolyókban,
s földerengenek rojtos kígyókarú vércsillagok
 
a kocsonya-csomókban,
s a kocsonya-almák pupilláiban fölizzanak
 
az őscsillag-létüzenetek.
Jaj, Szív, Szívem, Dacos Szívem, fehér Lét-temető,
 
deres Dögtemető,
jaj, Szív, Szívem, Halott Szívem, csontok és rothadások
 
halhatatlan földje,
Halottak Pokla, te Fehér, Fehér Szívem, Kemény Sír,
 
Isten Fagyott Könnye,
Árva Mindenség-rög, fehér Halál-csomó, Halállal-földagadt,
 
Halállal-lüktető!
Fölforrsz-e majd szívem fortyogva, sustorogva, lángolva
 
és lobogva,
fölforrsz-e Csönd-szív, Kristály-szív, Fehér Kő-csillag,
 
Fekete Jaj-redő,
Fehér Csönd-ország, fölforrsz-e majd szívem,
 
Kristályőscsillag-jajtemető,
csontvázaid jeges kő-méhedből kifújva, deres kő-ráncaidból
 
kidobva.
Hogy megolvadnak majd a kő-ráncok, kő-redők, nehéz
 
kő-gyűrődések,
s az olvadt sár, a fortyogó kő, a piros hab hemzsegve, lüktetve
 
buborékzik,
s a lüktető piros sár buborék-csomókkal, buborék-csokrokkal
 
virágzik,
s lesz forrongó szívem az Öröm sara már, dagadt tüze
 
a Boldog Szenvedésnek.
Mert minden piros sárbuborék pici méhburok, eres
 
magzathólyag,
mert minden piros sárbuborékban szemgolyók, szívek
 
alakúlnak,
mert minden piros sárbuborékban lüktető hús-zsák, izzó
 
kocsonya-csillag,
mert minden piros sárbuborék szemgolyó, szív, lüktető
 
tüdő-hab.
S Csontvázaim, a most-születettek, ugrálva, táncolva kapkodnak
 
a sárban,
a hemzsegő szívek, szemek, tüdők, vesék, májak között tapodván
 
tocsogva,
s fölkapnak egy-egy szemgolyót, szívet, markolnak tüdő-sarat
 
ropogva
s táncolnak nevetve boldogan az eres, ideges, erjedő
 
rózsakocsonyában.
S a szemgolyókat a koponyák pórusos, sárga kő-csészéibe
 
ragasztják,
s a szíveket a rózsahabbal betömött borda-hordó habjába
 
akasztják,
s virágzó csontjaikat a virágzó sárral gőzölgő kezekkel
 
körűltapasztják,
s szőrüket, péniszüket a sárból kicsípve, kigyúrva eleven húsukra
 
forrasztják.
Jaj, Tavasz, Tavasz, én tavaszom, eljössz-e majd, büszke
 
Zöld Föltámadásom,
vad Piros Forrongásom eljössz-e majd, Gyötrelmem
 
és Reményem,
eljössz-e majd Zöld Lángolás, hogy forrva, dagadva, robbanva
 
keményen
besződd e Halál-szív rostjait, gödreit, végtelen kő-redő
 
magányom.
Eljössz-e majd Tavasz, Virág-Megváltó, Zöld Krisztus,
 
Növény-fiú,
virágból és zöld kalászból font Istenfiú eljössz-e majd őskopár
 
szívemre,
virágból és zöld kalászból font lovon nyargalva jössz-e majd fehér
 
szívemre,
virágból szőtt szárnyaid lobogtatva, te illat-szívű, zsibongó
 
vadrét-mosolyú.
Virágból és zöld kalászból font lovad léptei fényes zöld
 
robbanások,
szőrös zöld füst-örvény virágból és kalászból font lovad
 
ős-nyerítése,
örvénylő virág-erjedés virágból és kalászból font lovad
 
tavasz-ügetése,
virágból és kalászból font lovad fújása: pórusos, pihés zöld
 
lángolások.
Illatos virág-sebet üt kő-lárva szívemen lovad virágból és kalászból font
 
patája,
zöld léptei lobbantak sziszegve-hemzsegő zöld
 
kalász-tüzet,
vad illat-léptei robbantanak szívemen zöld
 
megváltó-erjedéseket,
virág-tűzözönt csurgat kristály-szívemre virág-orrlikú zöld
 
kalász-pofája.
Virágból és kalászból szőtt sörénye, farka kék
 
kalász-virág-uszálya
hoz édes mocorgást, szagos zsibongást, zöld fű-zenét
 
szívemre,
hoz zöld sarjadást, kék erjedést, piros hitet deres vak
 
végtelenembe,
s virágot köp fagyomra virágból és kalászból font orrlika, habos
 
ajakcimpája.
Zöld Krisztus, Virág-Megváltó, Növény-fiú, Megváltó-Uram:
 
Tavasz,
jőjj hát Uram, Én Istenem, Én Édes Tavaszom jöjj lassan
 
ügetve,
jőjj hát Megváltó Zöld Fiú kalászt kiáltva, virág-tűzözönt
 
énekelve,
hogy szavadtól és kezedtől zöld lángba borúljon a deres
 
Kő-ugyanaz.
Jőjj zöld kalász-hajú, virág-szakállú, virágból és kalászból font arcú
 
Zöld Lovas,
virágból és kalászból font kezeddel hints zöld örömöt vak
 
szívemre,
hadd hulljak virágból, fűből és kalászból font zengő
 
gyermek-szívedre,
hullasd rám virág-könnyeid, zöld kalász-éneked Én Édes Istenem:
 
Tavasz!
Jőjj zöld kalászból, fűből és virágból font testű boldog
 
Megváltó-Istenem,
jőjj zöld kalászból, fűből s virágból font lovadon, jőjj,
 
jőjj sietve,
táncolj, forogj, topogj, robogj csontváz-szívem deres rücskein
 
nevetve,
virág-csődör zöld kalász-ura, zöld kalász-dárdáddal sebezd és vérezd föl
 
szívem!
Mert rettentő ez a gyász, rettentő ez a csönd, rettentő
 
ez a dér,
mert rettentő ez a kő-némaság, rettentő ez a rücskös, vak
 
téli átok,
mert rettentő ez a hó-köd hallgatás, rettentőek a csipkés
 
jég-sarjadások,
mert rettentő vagy ősfehér szívem, te Őstiszta, Ősárva,
 
Ősfehér.
Ó, Kristályfa, Szívem Ősfája, Tűnődés-kristályfa,
 
Kristály-óriás,
az Isten csillagtetves vad mellkas-bozontjáig nőtt óriás
 
Kristályvilágfa,
őstörzsedbe is csontok, koponyák, szemgolyók, kezek ragyognak
 
befagyva,
kristály-húsodban hullák, dögök, szívek fölött a kemény
 
Kristály-lángolás.
Ős-ágaid kristályhúsában szempillák, arcok, rozsdazöld
 
szőr-örvények,
fülek, lábak, hímvesszők, hitek, mint borostyánba temetett
 
ősrovarok,
félig-rothadt emberfejek szőrös buborékhalmaza zöld habbal
 
vicsorog,
az Ősfa-kristálysír ősgyöngyeiben halottak, látomások,
 
dög-remények.
Mert ott a Hulla-ország a Kristály-ősfa lángoló törzsébe, ágaiba
 
temetve,
mint borostyánrögben ősdarázs: potroha szines szőrgyűrűk
 
dög-buboréka,
sárga kitinkéregszív-fején lefolyt kristálylepény-szemek: szőrös kristályszívek
 
sisakja,
bunkós csápjai pórusos kék botok, s a csuklós csápizületek szőre
 
kiesve.
S a pórusos kitin-botok kúpgömb-szőrei csillagzó vékony
 
kristálycsövekben,
mint csillagbuzogányok, kő-szárú sündisznók izzanak örökre
 
kéken,
likacsos koponya-rudak kék szőr-bógáncsai
 
a csövecske-csillagedényben,
s a szájszervek szőrei, s a szív-alakú recés ajakpárnák
 
a szívóka-végeken.
És látszanak a barna kristályszív-szemek csiszolt ötszögű merev
 
mozaik-lapjai
és látszanak az aranyfoltos arc-lemezek, halánték-lemezek kék
 
kitin-pontsorai,
a kitin-csavarok a homlokpajzs lemezén, az arc-lemezek
 
csatlakozásai,
a csapok, szögek, mint lovag-páncélsisak rostélyai, ízei,
 
csavarai.
Igy látszik minden részlete, minden lét-pillanata a vad
 
Halálnak
a Szív-Őskristályfa kristály-sejtjeiben, szikrázó
 
kristály-mélyeiben,
ott mered rothadatlanúl kristály-gömbjeiben, zárt
 
kristály-gödreiben
minden örvénye, gyűrűje, pontsora az elmondhatatlan
 
Némaságnak.
Mert az a fa, Szívem Ősfája, az Isten szívéig nőtt
 
hatalmas,
mert az az ős-szárú kristály-ősbozont virágzó
 
Kristály-őskoporsó,
mert ez a bütykös, görcsös, csomós, gubancos
 
Kristályfa-koporsó
ott lángol Isten szíve alatt, ott ég a Halálból-nőtt
 
Halállal-hatalmas.
És szikrázó, lángoló, moccanatlan őslombja minden
 
kristály-levelében
halottak arca él, az eres kristálylapok közé temetve
 
lángol,
s úgy néz szőrösen, ellapítva rám a kövér
 
kristálylevél-magányból,
mint üvegdobozban pók, a nyolcszemű, gyapjas
 
szőrcsillag-dermedésben.
S mint levágott emberfej sokszögű, soksejtű zárt
 
tükör-dobozban
ezerszer önmagát mutatva, minden tükörsejt-felületen
 
égve:
a kristálylomb minden szöglete, lapja, hasábja, szelete,
 
törése, éle
mutatja halottaimat, a halál-arcokat a lángoló
 
Kristálylomb-pokolban.
S mint kristály-tömbökbe temetett békacsontvázak,
 
madárcsontvázak,
kígyócsontvázak, gyíkcsontvázak ragyognak fehér
 
csipke-elhagyottan,
halottaim úgy ülnek ott az ágakban, görcsökben,
 
kristálylapokban,
a Temető-Kristályfa húsában, arcukon rothadás, átok
 
és alázat.
Mint kristálydobozba zárt pók-milliók dermedt
 
halál-nyüzsgése,
szőr-ágak, szőrpúp-csillagok, szőrös kristály-rögök erjedt gyémántos
 
halál-gubanca:
egymásba-keverve ott nyüzsög a holtak véres feje, szakállas
 
sárga arca
törzsedben Szívem Ősfája, Reményem Halhatatlan
 
Kristály-Rettegése.
Szívek, fejek, karok, kezek, szemek, ajkak, szőrök,
 
szakállak
hemzsegnek moccanatlanúl a Halál-ősfa
 
őscsontjaiban,
mint rovarokkal, bogarakkal tömött üvegben,
 
gyermekkoromban,
a dühödt halál-dermedés, a szőrök, csápok, térd-izületek,
 
hártyaszárnyak.
A domború őskoporsókban: a pórusos kitinszárnyak, a tüskés
 
bogárlábszárak,
a kitin-sarkantyúk, a szájszerv-kitinsalátabokrok, zöld
 
páncélsalátarózsák,
a tor pettyes vért-lemezei, a combsonkák szőrösen, a kifolyt kék
 
mirigyzsák,
a szem-bütykös kőszív-fejek, szőrök, mohák, gyapjak, kő-nyereg
 
vállak.
Ott tömődtek egymásba-gyömöszölten, dermedt virágzó
 
halál-kupacban,
ott lebegtek fulladtan és meredten egyetlen
 
gyökérszőrcsillagörvényben,
a szikrázó és halott gyermekkor-üvegben, az átlátszó
 
sejtelem-edényben,
egymásba-zabáltan, egymásba-tekerten, egymásba-rohadtan,
 
egymásba-ragadtan.
Igy függtök örvényesen, így gomolyogtok halottaim,
 
kristályba-gyömöszöltek,
te halott Ország, szőrös és véres Túlvilág, szőrös és véres sárga
 
Jajtalanság,
tátogva, vicsorogva, szőr-zászlók közé csavarva lebegsz ott
 
Hiánytalan Ország,
Könnytelen Jövőm, Reménytelen Időm, Halál-erőm,
 
te Szégyennél Erősebb!
És szemek, szemek, halott szemek, merev szemek virágzanak
 
a Kristály-fában,
szemek, szemek, halál-szemek dagadoznak Ősfám
 
kristály-húsában,
mint légbuborékok az üvegben, mint buborék-örvények szabálytalan
 
kristályban,
szemek, szemek, szemek, szemek dülledt és fagyott
 
halál-némaságban.
Szemek, szemek, halott szemek a Kristályfa törzsében, ágában,
 
levelében,
virágzó kocsonya-golyók, pettyezett bársony-diók, tűz-eres
 
üveg-almák,
hogy az a fa, mint szemgolyókkal megtömött virágzó
 
ős-üvegzsák,
hogy az a fa, mint üveggolyókkal megtömött őshártyacsillag mered
 
keményen.
Mint a tejútig-növő tengeri állatrózsa, kocsonyaszárú óriás
 
viaszcsillag,
viaszcsáprózsa-óriás, aki gyomrába rákot, halat, férget
 
gyömöszölt be,
s mereven ragyog kitágúlt áttetsző állatvirágszár
 
gyomor-törzse,
mint gyermekkorom halál-függvénye, a halál-üveg,
 
a koporsó-ablak.
S az üveg mögött a zöld szemek, a vérpettyes viaszgolyók,
 
a vak csomók,
úgy világítanak a szemek az óriás viaszrózsa-állat
 
üvegzsák-törzsében:
a lenyelt mirigy-bóbiták, világító csápok, mirigypont-lámpák
 
fehéren,
a kristály-rügyek, üveg-buborékok, parázs-rózsák,
 
gyémánt-csomók.
Jaj, Kristályfa-viaszcsillag, Kristályfa-viaszrózsa,
 
Kristályfa-virágállat,
te szemgolyókkal-tömött ős-szárú Üvegcsillag,
 
Tűnődésem Fája,
ne nézz, ne nézz, jaj irgalom, ne nézz, én lenni nem vagyok
 
a Halál Királya,
te Szemgolyó-csillagzsák, halott magányom Kristály-koronája,
 
Dög-ablak!
Én lenni nem leszek a Halál Királya, a Szégyen és Némaság
 
Fejedelme,
Kristály-halálfa jaj ne nézz jaj-rögös, deres
 
csontváz-hitemre,
Kristályfa-koporsó ne lehelj halál-árnyékot jaj-redős fagyott
 
szégyenemre,
ne hints halált, ne hints halált halállal-bevetett fehér
 
szívemre.
Ott állsz szikrázva és ragyogva, lángolva és lobogva Szívemből-sarjadt,
 
moccanatlan,
ott állsz, halottaimat aki hordod, szikrázó
 
Kristály-őslegyező,
óriás Kristály-páfrányfa, csipke-tollaiddal az Isten szívéig
 
fölerjedő,
Őskristálycsipkebóbita ott állsz a csönd szívén
 
magammá-átkozottan.
És kristály-sejtjeid üregében, mint üvegkoporsóban,
 
vad halottak,
te üvegkoporsóból forrasztott Ősfa, kuporognak benned
 
a halottak,
te üveghólyagokból forrasztott Szökőkút, buborékjaidban
 
a halottak,
minden üveghólyagban, üvegkockában, mint magzatburokban,
 
a halottak.
Te üveghólyagok végtelen szökőkút-lánca, őslegyező-fejű
 
buborék-torony,
kristálymagzatburkok bóbita-fája: halál-magzatos
 
Kristály-ősanya,
te sose-szülő, te rothadatlan, te Rothadás Hervadhatatlan
 
Állama,
te Virágzó Bénaság, Halál Lángoló Kristálycsokra,
 
te Szemgolyó-Iszony.
Vad gyökérkoronád szívembe ásva és gyökereidben is
 
halottak,
mert gyökereid is: kristály-temető, mert gyökereid is: csupa
 
kristály-kripta,
ott állsz te lángoló, zord Kristálytemető, vak földem éjébe is
 
fordítva,
kettőzötten, mint tükörben, önmagad ikreként: Jég-szárú
 
halál-csillag.
Mint kristálykézzel föltartott kristálykönyv lángolsz
 
az égben,
mint nyitott kristálykönyv lángolsz a kristályős
 
kristálytenyerében,
mint lazán szétlapozott kristálykönyv lobogsz a túlvilág
 
tüzében,
te halállal-teleírt Kristály-Biblia és látod lapjaid az Isten
 
ős-szemében.
Mert az őspupillában visszatükröződsz, égő óriás
 
Kristály-rózsa,
ott lobogsz mereven Kristály-könyv, halottak szemével teleírt
 
Biblia,
Kristály-halottaskönyv, te szótalan, jövendőm
 
Kristály-alkonya,
lapjaidon, lombod leveleiben a halál, a halál, a halál,
 
Csillag-Rózsa.
És a hat angyal áll a Kristályfa alatt, mint az ítélet, mint
 
a törvény,
kövér szárnyuk a földre lóg tömötten, borzonganak a zsíros
 
szél-lapátok,
sziszegnek szirom-csokrosan a ferde toll-kévék, mint lobogó vad
 
hó-zuhogások,
rengve bozsog az ősi szárny, mint virágzó rózsa-őrület, szikrázó
 
páfrány-örvény.
Borzonganak lobogva súlyosan a fehér toll-Bibliák, kövér
 
toll-könyvek,
gerincig lapozódnak ropogva a földig-lehajló
 
angyal-őskönyvlapok,
a halálig-csurgó nyitott angyal-őskönyv a némaságban fodrosan
 
úgy lobog,
mintha szél fújna ősfűzfa alatt hagyott nyitott szent époszi
 
könyvet.
Mintha szél lapozna ősi époszt, a könyvlapokat buborékozva, emelve,
 
sodorva,
fölcsipkézve, fölfodrozva, fölborzolva, habosan föltúrva
 
üveg-ujjaival,
s lobog, örvénylik, ágaskodik, sziszeg a túlvilág-nehéz
 
angyalszárny-tollvihar,
s egymást lapozza a szárnyak tollpikkelykötege, pihe-csokra,
 
evező-tolla.
Mint föltoronyló s lezuhogó hó-tornyok, hócsipke-kúpok,
 
hózuhatag-folyók,
fölpúpozódva s lehullva taréjló csipke-özönnel, szikrázó
 
gyűrűzéssel,
a súlyos szárnyak habzanak a csönd örvényeiben
 
hócsipke-sziszegéssel,
Angyalaim ős-szárnyai, a tolltajték-kévék, a föltoronylók,
 
lezuhogók.
Lobognak, örvénylenek az Isten árnyát ismerő tajtékos ősi
 
túlvilág-vitorlák,
zuhognak, hőkölnek a deres tollpikkelyek, toll-kalászok,
 
toll-lombok,
mint kócsagszárnyakat ha fúj szél, az őrület tűz-szárnyait
 
a gondok,
fodrozódva tajték-csönd könnyedén, mint rózsákból font
 
üdvösség-vitorlák.
Mint rózsákból szőtt üdvösség-zászlók, lobognak ott
 
az angyal-szárnyak,
tövig fölnyitódva, csontig lapozódva a csönd-idő vak
 
förgetegében,
a hátig borzolódva az elmúlás halállal-virágzó szent
 
kristály-leheletében,
hogy kilátszanak a rózsás angyal-hát pórusai, a bordacsontok,
 
a vállak.
S az angyal-vállakra nőtt titkos ősi könyvek, angyal-vállakba forrt
 
Bibliák
szétnyíltan lapozódva borzongva habzanak, az isten-ujjal teleírt
 
lapok,
s a könyvek lapjain halál, halál, halál, halál, aranybetűkkel írt
 
titok,
fodrozva habzanak a szent könyv-szárnyak, a borzongó
 
könyv-csodák.
És minden lapjukon halál, halál, halál, halállal írvák tele a könyv
 
lapjai,
s pikkelyükön és águkon és kalászukon és lombjukon és pihéjükön
 
halál,
s a csönd-förgetegben habzó és örvénylő könyvlapok minden pórusán
 
a halál,
s úgy fodrozódnak szótalan a Könyvek, az angyalszárnyak, mint viharban
 
rózsazászló szirmai.
És minden rostjukon és minden szirmukon és minden csipkéjükön
 
halál,
s úgy lapozódnak a csönd-szélben taréjosan a halállal-teleírt titkos
 
könyvlapok,
mint Isten szívében a mindenséggel-teleírt csillag-hömpölygés
 
gondolatok,
mint Isten szívében a Könyv, amelynek minden lapja csönd és élet
 
és halál.
Ó, Angyalok, Angyalaim, borzongó-szárnyúak, fodros
 
ős-tollfüggönyök
rabjai ti, titkos Halál-könyveket hordozók, Angyalok,
 
Angyalaim,
ne sírjatok én Angyalaim, ne sírjatok vak, néma
 
Halál-könyveim,
ne sírjatok, míg halálkönyv-szárnyatok habzik, örvénylik,
 
hömpölyög.
Ne sírjatok a Kristályfa alatt ős-szárnyú mennyei
 
Titok-madarak,
ne sírjatok Isten kétnemű madarai, ne sírjatok, ne sírjatok
 
lobogva,
ti ember-formájú Csoda-madarak, Halál-zászlók ne álljatok
 
zokogva,
a Tűnődés-Kristályfa halál-törzse körűl zokogva,
 
halálkönyv-szárnyúak.
Ne sírjatok Madár-könyvek, Angyal-Bibliák,
 
Madár-nőférfiak,
Túlvilág-sólymok, Menny-pelikánok, Isten Ibiszei
 
ne zokogjatok,
vak Ember-Könyvek, vak Isten-Könyvek ne sírjatok,
 
ne lapozódjatok
vak ember-arcú, asszonyférfi-törzsű, szívem csöndjébe szállt
 
Túlvilág-madarak.
Ne sírjatok a Halál-kristályfa örvénylő dühödt csöndjébe
 
temetetten,
ne sírjatok halál-szívem földjén rózsás meztelen lábakkal
 
topogva,
ne sírjatok, fodros nehéz ős-szárnyatokkal borzolódván
 
lobogva,
majd visszakéri sorsotok, majd visszakéri szárnyatok szíve köré
 
az Isten.
Hogy ott lebegjetek szíve körűl, az Ős-szív körűl
 
Halálkönyv-kolibrik,
hogy ott lebegjetek a Szív körűl vidáman, gyűrűsen, fehéren
 
pörögve,
vigyázva, hogy világ-húsát az Elmúlás-döglégy petével
 
be ne köpje,
s elűzzétek a Zengő Dögöt, a halált-petéző Szárnyas Kurvát,
 
ahogy illik.
Hogy röpködjetek Szárnyas Gyémánt-rögök, szikrázó
 
Angyal-kristályok,
Égő Zománc-madárcsődörkancák a Bíbor Rög körűl csipogva,
 
csicseregve,
s vigyázzátok Verését, Robaját szikrázva, lángolva, suhogva,
 
lebegve,
az Ős-ütést, amelyből robbanva kitörnek csillag-bolyok,
 
teremtés-lángok.
Hogy ott pörögjetek, hogy ott nyüzsögjetek cikkanva kéken
 
és sziszegve
a virágzó, bíbor Ős-tuskó körött zománcból-kiforrt
 
Angyal-fecskelányfiúk,
Istenszív Zöld Harkályai, Öröklét-fülemülék, Szent Túlvilági
 
Emberhattyúk,
az Őstűz lázát lobbantva, hűtve, lobogó szárnyveréssel a Szívre
 
lihegve.
Hogy ott zsibongjatok az Ős-hús-zsák körött, rücskeit, pórusait
 
legyezve,
Ember-kócsagok, Angyal-gólyák, páfránylegyező-szárnyú
 
Halhatatlan Gémek,
Isten Vidám Kis Cinegéi, Emberarcú Szép Hóbaglyai,
 
Öröklét-lánylegények,
az őskérgű Istenszív férgeit, lárváit, kukacait, álcáit, pondróit
 
csipegetve.
Kicsípkedve a virágzó, lüktető Végtelen Hús döglárváit,
 
fehér nyüveit,
az Ős-öröm büdös zöld gödreit, férgekkel-erjedő buborékait
 
kitisztogatva,
vak fehér bogárlárváit, hártyacsillaglánc cincér-álcáit kicsípve,
 
kikotorva,
hogy föl ne zabálják, habosra ne rágják teremtés-mámorát,
 
lét-reményeit.
Mert páfránylevél-szárnyú alagút-csipketollakat rágnak sercegve
 
és sietve,
tengeri kígyókarú-csillag alakú habos, széterjedt, recés
 
cső-csillagokat,
csövecske-legyezőszárnyakat, ürüléktajtékkal eltömött
 
csövecske-ősrákpajzsokat,
virágzó alagút-címereket, cirádás rágás-pajzsokat a Szívben harapván
 
tülekedve.
Mert ott ürítenek, zabálnak, emésztenek, turkálnak, csövekben
 
fodrozódnak
gyémánt-rágószervekkel, kristálysarló-fogakkal a Mindenség
 
Izom-kupacában,
a csillagmohás, csillagpenészgombás őskéreg alatt az Első Szív kemény
 
húsában,
hogy halállá egyék, alagútcsillagszivaccsá egyék létedet
 
Bíbor Holnap.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, Ősszív-csipegetők,
 
Istenszív-tisztogatók,
Isten magányos magánytalan Tukánjai, Isten titkos
 
Paradicsom-madarai,
jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, az Elmondhatatlanság
 
Madár-csillagai,
Isten szívén zsibongva futkosók, hemzsegve csipkedők, vidáman
 
kopogtatók!
Hát ne sírjatok, ne sírjatok Isten Madárkái, Megváltástalan
 
Angyalaim,
ne sírjatok borzongván lobogva, ti
 
Halál-Kristályfa-alá-száműzöttek,
ne sírjatok Nem-megváltástalanok, Vakok,
 
Halálfa-csipkeárnyékba-kötözöttek,
mert könnyetekben nincs semmi remény, mert könnyetekben is
 
csak holtaim.
Mert könnyetekben nincs föltámadás, mert könnyetekben nincs
 
semmi remény,
mert könnyetekben is csak rothadás, mert könnyetekben is
 
a holtak arca,
mert könnyetekben halál-lángolás, mert könnyetek a Dög
 
Kristály-kalásza,
mert könnyetek a csobogó Halál, mert könnyetekben kék
 
halotti fény.
Mert könnyetekben, végső könnyetekben, mert könnyetekben, mint
 
kristálygolyókban
bogarak, pókok, legyek, szúnyogok, darazsak, méhek hullája
 
forrasztva:
a gyémántos szőrcsillagok, szőrös kristályrózsák, kő-koponyák
 
kitinpáfrány-bajsza,
a szív alakú gége-páncél, ízesűlt csuklós lemez-kesztyűk hernyós kitincsövei
 
csomókban.
Mert könnyetekben, mint kristálygolyókban fülbemászók, vak
 
százlábúak,
skorpió-törpék, kék homloktollú lepkék, zöld mirigy-törpe
 
levelibékák,
vad kitin-ollók, mirigy-kezek, mint égő kék
 
kocsonyalencsecsillaglámpák:
mert könnyetekben szőrösen gomolyogva dermedten virágzanak
 
a halottak.
Mert könnyetekben holtak arca lángol, halottak véres feje
 
világít,
mint lámpa lángja lobog könnyetekben halottak gubancos
 
koponyája,
kezeket, szőröket, szemeket, törzseket villogtat vak szemetek csobogó
 
lángja,
halottak kő-faszát, szempillacsipkéit, buborékhabrózsás sárga
 
orrcimpáit.
Ahogy a sustorgó, fortyogó, szikrázó hegyipatak lángolva
 
kimutatja
fodrozó, gyűrődő gyémántpikkely-habzása, kristályköteg-gomolygása,
 
kék
tűzkása-bugyborékolása hasadékaiból halak uszonyát, pettyét,
 
pikkelyét:
úgy villog lángolva zuhogó könnyetekben halottaim szőrfüggönyös
 
arca.
Jaj, Angyalok, Vak Angyalok, halottakat-könnyező
 
Elmúlás-Madarak,
halottaim zuhognak vak szemetekből, könnycseppekbe forrasztott
 
halottak,
re sírjatok, ne sírjatok rengve-örvénylő Angyal-Bibliák,
 
ti Zordak,
ne sírjatok ti Beforrt-szeműek a halál-árnyékú merengő
 
Temető-Kristályfa alatt.
Mert könnyetekben nincs semmi remény, mert könnyetekben
 
nincs semmi jövő,
mert könnyetek a Zuhogó Halál és könnyetek
 
az Ős-Reménytelenség,
halálba-csorgó könnyetekben lángol és gomolyog a rothadt
 
Üdvtelenség,
kristályfátyolként zuhogó könnyetek: a rothadás-örvényű
 
Múlt-idő.
Mert könnyetek fröcskölve ömlik, zuhog, kopog, a folyékony
 
Kristály-Pusztulás,
a Halál-kristályzuhatag testetek rózsa-dombjain csobogva
 
és lefolyva,
mint ősasszonyok haja emlőtökön, csípőtökön, hasatokon fröcskölve
 
lezuhogva,
rózsaköd testetek kristálypalásttal rengeti a robajló fehér
 
Halál-lángolás.
Jaj, úgy lebegtek ott a könnytől rojtosan, mint rojtharang-szoknyás
 
medúzák,
ti Kristály-könnyharangok, lobogó, fodros, égő
 
Üveg-zuhatagok,
úgy álltok ott Túlvilág-Madarak, Halál-Hattyúk, Angyalaim,
 
zord Angyalok,
mint a Reménytelenség Síró Könyvei, mint égő csillagon
 
az Elátkozott Ország.
Úgy álltok ott, e kopár Jégpokol szív-üszkén zokogó
 
Madár-asszonyférfiak,
mint bűntelen elítéltek, mint hűtlenűl kitaszítottak szótalan
 
zokogva,
s ömlik, habzik, fröcsköl halálkristály-őskönnyetek nehéz
 
zuhatag-fodra,
befolyva rózsahab testetek, ágyékotok, combotok közt suhogva,
 
Lét-Madarak.
S zuhog, ömlik a könny fröcsögve, szőrös asszonyemlőtök
 
körűlcsobogva,
a szőrös rózsacsillag köldököt, a pihétlen tűzeres hasat fehéren
 
befolyva,
a csillagosan burjánzó ágyékszőr-tajtékpolip aranyrostjai között
 
csurogva,
az óriás szőr-polip rostjaiban, amely könnytől szikrázik
 
szétágazódva.
Amely az ágyékvölgyekben kúszik a hermafrodita csípők felé
 
fodrozódva,
s a comb-belsők oldalán csillagzik szőrösen tovább gyűrűkkel,
 
kacsokkal,
a tompor-rózsalik felé, a rózsasonka-tomporgolyók felé lassú
 
szőrlángokkal,
s a combon erjed lefelé szőr-tengercsillag szirmokkal
 
tapogatódzva.
S az óriás ágyékszőr-polip közepén, amely a test aljában, homorulataiban
 
tenyészik
gyűrűs rózsagiliszta csüng, szelvényeit vérerek fonják be hálósan,
 
kövéren:
a pénisz az, s alatta a gőzölgő combtalálkozás domború
 
csillag-szőrtenyészetében
nyálkás és fodros rózsaserleg tüzel, mint kancák hüvelye,
 
ha parázslik.
Az asszonyi nemzőszerv a fardombok közt, az iker comb-golyók közt
 
a szőrliliom,
mint légy dupla kristálygolyó szeme alatt a moha-álarcos
 
kitin-pofán
a szőrös szájszerv, az alsó kitin-állkapocs szőrcsengő-közepéből
 
pödört-lazán
kilógó tapogatókkal, s a szívókával, a kitincső-ajaklábbal
 
a száj-hídon.
S az iker vese-alakú, szív-alakú recés ajakpárnákkal a szívóka
 
végiben.
Asszonyszervetek így virágzik a rózsaköd combtalálkozás
 
tűz-örömében,
mint szőrös kristályszív légyfej szőrcsengő-szájszerve, függve lazán
 
és keményen,
dögre-éhesen és vérre-szomjasan tátogva a kitinszív-légyfej
 
kitin-csücskiben.
És ömlik könnyetek és zuhog könnyetek a hímnős combokon, a hímnős
 
térdeken
és hímnős lábatok piros ujjai között csobog lángolva
 
és ropogva,
s úgy álltok ott Madár-meztelenek, pucér Angyalaim lobogva
 
és zokogva,
Halált-sírók, mint magányos csillagon, Elátkozottak, mint egy
 
jéghegyen.
Úgy álltok ott ti Árva Kárhozottak, Meztelen Angyal-Bibliák,
 
Ember-Könyvek,
mint apró árva csillagon, virágtalan csöpp csillag-jéggolyón,
 
Száműzöttek,
mint száműzötten pörgő jég-csillagon, úgy álltok ott
 
Örök-jégre-kötözöttek,
mint halálból-csomósodott kristály-csillagon a pucér
 
Istenből-kiköpöttek.
Úgy álltok ott a Kristályfa alatt, a Csönd-sziget halál-földjén
 
pucéran,
a szívemből-kisarjadt Tűnődés-Ősfa kristálylombja alatt
 
borzongva,
s lüktet és lobog titkos lényetek, föl-le buborékzik
 
szárnyatok tolla,
mint légbuborékok páfránylombja folyadékkal félig töltött
 
kristálybuborékban.
Olyan bezártan, olyan megkötötten, olyan föltörhetetlen
 
csönd-golyóban,
s odabent kinyílva, virágozva, buborék-örvénnyel forogva
 
mindörökké,
s fölszállni sose tudtok, s nem lesz szent húsotok sóhajjá,
 
isten-köddé,
s keringtek-e még a boldog semmiben Isten-lepkék,
 
a Mindíg-kivirágzóban?
Keringtek-e még Hermafrodita Pillék, Mindenség Szitakötői,
 
Madár-árvák,
Halállal-hímzett-szárnyúak, Gyémánt-dagadás-fejűek szikrázván
 
forogva,
a tűzzel-virágzó boldog égitestek közt könnyen lobogván
 
tántorogva,
vagy létetek a vak isten-kezek zord és szikrázó Kristályrög-bánatomba
 
zárták?
Deres Kristályszikla-szívembe, s ott sírtok mindörökké
 
Angyal-Rabok,
vak szívem rabjai, Rab Angyalok és könnyetek a Csönd-szíven
 
szétzuhog,
szétömlik kristály-könnyetek halál-szívemen, mint
 
jégláva-jégfolyók
és szívem akár a jégmező és szívem, mint árva jégcsillag
 
ragyog.
Úgy álltok ott, mint magányos csillagon, a csillag jegébe, kőzetébe
 
forrva,
mint virágzó Csönd-fa alatt, az Elmúlás fehér húsába
 
gyökerezve,
mint magányos csillagon, irdatlan jégmezőn hat angyalszárnyú
 
medve,
Ősmedvemadarak az égő csillagjégmezőn, a kristályszigeten
 
borongva.
S a jégcsillag, a kristályszív, a halál-magzatú jég-golyó szikrázva
 
ott suhan,
gyűrűzve és pörögve a lángoló vidám Remény-égitestek közt
 
fehéren,
a gomolygó és lüktető láz-csillagok bíbor örvényei közt
 
halál-szegényen,
a halállal-fölcsinált fagyott őskönnycsepp a Mindenség deres
 
temető-alagútjaiban.
Az árva jégsziget, a szív-kristálygolyó, a fehér rög, csipkés
 
jégtuskó,
s körötte gömb-alakban forog a jég-lehelet havat virágzó
 
fénybuboréka,
a halál burok-udvara, a halál-jégmagzat jégpára
 
magzatburka,
a derengő páragömb, a halotti gőzgolyó, jégfüstgolyó, a szikrázó
 
párazacskó.
S ti álltok ott, Isten-szívétől-száműzöttek, bűntelen vak
 
Elkárhozottak
a reménytelenség jég-szigetén, s nem látjátok az izzó
 
Mindenség-ikrát,
a lángoló erjedő Mindenség-petéket, a vad csomókban sarjadó
 
Semmi-szikrát,
csak álltok ott szegény vak Isten-madarak, mint szigeten
 
a Kiátkozottak.
Mint leprások csöpp óceáni sziklaszigeten és szárnyatok
 
leroskad,
csak álltok ott a rothadásra, fölbomlásra várva elhagyott, síró
 
Angyalaim
és bennetek halál és árnyatok halál és csókotok halál Szívembe-száműzött
 
Madaraim
és nézitek az égő égitesteket vakon, mint lassan elúszó fénylő nagy
 
hajókat.
És nézitek a lángoló nagy égitesteket, mint ködben elúszó fényes nagy
 
hajókat,
csak nézitek a tüzes rajokban örvénylő csillagokat
 
Kárhozott Vakok,
ahogy földagadnak lüktetve keményen, s elfoszlanak az égő
 
pontsorok,
mint fénylő gömb-alakú hajók a végtelenség-ködben, vak
 
Angyal-halottak.
És búgnak, zenélnek a lángoló ősgolyók, a végtelen-reményű
 
égitestek,
s elúsznak a Halál-sziget vak rabjai előtt az ősidőt
 
föltajtékozva,
hogy vak arcotokig csap renyhén redőzve a semmi háborgó
 
fodra,
mikor a tűzgolyók, a fénygolyók vak sorsotok előtt dörögve
 
ellibegnek.
És intenétek, de nincsen kinek, a lüktető vad csillagokról nem int senki
 
vissza,
a földagadt csillag-hajókról, a borzongó fénypetty-csomókról, ahogy
 
sietnek
a tűz-gömb lüktetők, a fénypont szeretők, ahogy tüzet süvöltve
 
ellibegnek,
s hömpölygő fénydörejüket gyíkbőrrel-benőtt szemetek, csecsemő-angyalfületek
 
fölissza.
S ott álltok csüggedten, elhagyottan, a föloldozó kék rothadásra
 
várva,
a dög-szivaccsá rothasztó időre, jég-csillag lakói, Halál-szív
 
vak rabjai,
a Csönd-sziget szárnyas száműzöttei, Isten szívembe-taszított virágzó
 
Angyalai,
ott álltok a hó-sziklás halál-föld jégpára-harangja alá
 
bezárva.
És köröttetek fortyog, hömpölyög, tajtékzik, sustorog, hab-koronákkal
 
forog,
habcsipkeláng-kelyhekkel tántorog a mindenség-anyag,
 
a mindenség-idő,
köröttetek ott gyűrűzik jajongva, fölágaskodva, lezuhogva
 
az ősörvény-erő,
milliárd kristálygyík-fejét kidugva sziszeg, s gyűrt pikkely-átokkal
 
hánytorog.
S mindenség-párák, mindenség-füstök, mindenség-gőzök lobogva
 
izzanak,
s önmagukért égnek óriás csillaglánc-gyűrűk, hatalmas
 
tűzpont-spirálisok,
dagadva szétfúvódó fénypont-halmazok, egymást-gyűrűző
 
gázgömb-csomók,
szívemben-árva sorsotok körűl a gomolygó csillag-idők pörögve
 
tajtékzanak.
A Mindenség erjedve, lüktetve hánytorog köröttetek,
 
ti Zokogó Vakok,
jéghegy-szívem Föloldhatatlan Rabjai, ti levarrt-szemhéjú
 
Kárhozott Szegények,
s szörcsögve kidugják fejüket a végtelen idő-habból
 
az őskocsonya-rémek,
világító-szájgödrű üveg-szörnyek, égő pikkely-gömbök, üveg-gerenda
 
szörny-alakok.
És fújnak, köpnek, szuszognak, hörögnek, fortyogva
 
elmerűlnek,
s bugyborékolva fölmerűlnek újra az őspikkelyzsákok,
 
ősüveg-csillaglepények,
s forró buborékzsákokkal habzik az idő, ahogy robbanva kilövődve
 
néznek
jégpokol-sorsotokra a fölmeredt fénycsáp-koronájú, kékpettyes kristályszárnyú
 
Szörnyek.
S fortyogva habzik az ősárva idő, mikor semmi-létébe
 
visszazuhannak,
s a gyűrűző Semmi megráncosodik újra zsírosan, lángoló
 
pórusokkal,
mit se törődve Angyal-Kárhozottak szívembe-száműzött
 
sorsotokkal,
s halálkönyv-szárnyatok borzongva lobog, s halál-könnyeitek
 
el nem apadnak.
S a háborgástalan, gyűrt, renyhe Ős-semmi-minden, a ráncos
 
végtelenség
párás zöld bőrén a Tűnődés-Kristályfa idő-redősen
 
visszatükröződik,
s borzongó túlvilágmadár-létetek az idő gyűrődés-rongyai
 
megőrzik,
bomlottan, lazán tükrözve az Öröklét-emberkönyveket mereng
 
az Időtlenség.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, Isten-sárgarigók,
 
szívembe-kergetettek,
szívemen totyogó Fehér Pingvinek, ti kristály-jégsziget vak
 
ácsorgói,
Isten haragos bajusz-rándulását ismerők, zord szempilla-ütését
 
iszonyodói,
ti Isten rózsaránckupola-ujjbögyén megpihenők, Isten Sóhajától
 
Elfeledettek!
Ti Isten kemény húsrózsa-ujjhegyén fészkelő Pacsirták, tűnődő
 
Pelikánok,
Halál-Hattyúk, kiket a Virágzó Megmaradás szívembe sodort egy
 
fújással,
mint káposztalepkét a forró nyári szél, a zöld-eres sziromkönyvet
 
ős-szusszanással,
hogy szárnyatok moha-lisztje hullástok után az űrön lebegve
 
átszívárog.
S a zöld kitin-recék közt, zöld kitin-gyökérablakkeretekben a hártya
 
megkopottan
és sejtesen feszűl, pihés pórusokkal, lesikálva az Ős-száj
 
sóhajától,
homályosra és zsírosra reszelve az Egyetlenség
 
ős-tüdeje-lángtól,
s bunkós kitin-pávatoll csápotok pörzsölten rezeg, csillag-lángtól
 
bekormozottan.
Jaj, Isten áttetsző mindenség-húsában úszó árva
 
Halálkristálysziget-Szívem,
Isten erjedve-boldog, lüktetve-tiszta őshúsában lebegő
 
Halál-jégszikla,
jaj, Vak Angyalok, Rózsakoporsó-Angyalaim, a fehér Rémület-földre
 
taszítva,
mi bűnötök volt, mi vad vétketek, hogy raboskodtok itt e halálból-fagyott
 
Jégszigeten?
És mi bűnöm volt és mi vétkem nekem, aki voltam lángoló
 
Virág-Ország,
aki a Zöld Álom voltam, a Zöld Kalász-léptű Tavasz, végtelen
 
Virág-Zászló,
aki voltam a gőzölgő Nyári Föld, Pihés Növényi Láng, a föld
 
hússal-virágzó
Jelene voltam, Gyásztalan Gyönyör, a zölden lángoló
 
Fölbonthatatlanság.
Jaj, mi vétkem volt és mi bűnöm nekem, mi vétke lehet
 
az Ős-Tavasznak,
a zöld Növénytűz-dacnak, a sarjadó anyagnak, a Zöld
 
Küldetésnek,
hogy lettem Halál-föld, deres Csönd-sziget, koporsója a rothadt
 
Szétesésnek,
Kristály-Magányfa halál-szigete, jég-üszkös Temető, büdös
 
Koporsó-ablak.
Hogy lett virágba-öltözött király-szívem a halál szikrázó
 
Kristály-palotája,
tömör kristályszirt, amelynek minden sejtjében úgy ülnek
 
a halottak,
mint mammutok, ősmedvék, ősmacskák, a tiszta ősjégbe
 
fagyottak,
hogy aki voltam az Élet Zsíros Virága, lettem halál-föld, a Halottak
 
Fehér Királya.
Jaj, mi vétkem volt nekem és mi bűnöm volt nekem, a virágos
 
Tavasz-Koponyának,
a Lángoló Zöld Beteljesülésnek, a Föld Irgalmatlan
 
Dacos Diadalának,
mi vétkezésem volt nekem, a Termő Tiszta Földnek, a Mindenség Teremtő
 
Akaratának,
hogy lett bíbor-kemény király-szívem Halál-kő, Kristályszikla
 
Bánat.
Hogy lett féktelen, piros-robajló ország-szívem Kristály-koporsó,
 
Jégszikla
és szívemből a halottak kinéznek, halálpók-arcukat a csönd-ablakhoz
 
nyomják,
ott tolonganak a kristálylap-ablakok mögött nyüzsögve
 
a szőrharang-medúzák
és szempillájuk, bajszuk erjedten lobog, orruk és szájuk kéken
 
ellapítva.
Mint redős kék vagina-hernyók a szakállcsillag-koszorús szájak
 
szétnyomva,
mint csillagzó nagyszőrű hernyó-gyűrűk vonaglanak a dermedt lila
 
ajkak,
s a szőrcsillag-szempillabóbiták, s a foszló, penészes
 
szemöldök-szőrtollak
a kristályrög szögletes sejtlapjai mögött, mint hínár-penész
 
a jégbe fagyva.
S a lila-holdas zöld körmök, s a fagyott kék tűzpetty-varangy
 
ujjhegyek,
s a csorba kőszirom-fogak, s a kéz-hát ritka szőrei, s a lila recés
 
talpak,
mint dagadt kagyló-lepények, húsbimbós-fejű meztelen csigák
 
tapadnak
csupa-koporsóablak-szívemre, s az ágyékszervek, mint jégbefagyott pókok
 
és legyek.
S a redős gilisztagyűrű-orrlikak, s zöld üregükben a rozsdacsokor
 
szőrszálak,
mint kövér pókok, s a kék-bolyhos csillagú tomporok, a pórusos sárga
 
hátak,
s a szőrmedúzás ágyék-hajnalok, s a zöld halál-erekkel beszőtt
 
vállak,
s a szőr-bógánccsal dagadó hónaljak jégrög-szívemben rothadásra
 
várnak.
Örök halál-gubancban és örök halál-kupacban dermedve
 
gomolyognak,
s behintve szemgolyókkal a halál, s a fagyott szemek halmazokban
 
merednek,
mint fagyott tűzikra-csomók, száraz aranypontok, égő
 
gyémántpettyek
a halott szőrök, húsok, csontok között benned szívem-halál, mögötted
 
szívem-koporsóablak.
Jaj, hát mi vétkem volt nekem és mi bűnöm volt nekem,
 
Halottak,
aki voltam a Legszebb Anyag-megvalósulás, a Teremtés
 
Végtelen Türelme,
hogy lettem Halálfa-hordozó Halál, a Rothadás Jég-ünnep
 
Fejedelme,
hogy lettem Kristályfa-merengés Csönd-király, Fehér
 
Üvegsír-Csillag.
Hát mi bűnöm és mi vétkem volt nekem, a Mámoros Tavaszi
 
Sarjadásnak,
a millió formát kigondoló, millió formát megvalósító
 
Lét-akaratnak,
a Termő Nagy Rejtelemnek, a párolgó, lángoló, kevély
 
Teremtés-ámulatnak,
hogy lett sorsom, hitem, hogy lett termő-szívem kristály-röge
 
az Elmúlásnak.
Hogy lettem, mint talpáig-befagyott tenger, óceán-vastag
 
jégtemető,
s a tenger-alja talajig halál-jegemben hemzsegve árván ott
 
lebegnek,
csomósan, halmazban, magányosan, mint tűzpontok, fénygolyók,
 
égitestek
az űr halott szívében, ott lebeg a pikkely, a kocsonya, a csont-tüske,
 
kő-legyező.
Ott lebegnek a világ-vastag jégben a rozmárok, fókák, delfinek,
 
cetek,
a ráják, polipok, tintahalak, szirének, narválok, tengeri disznók,
 
murénák,
ott lebeg hemzsegve a milliárd húscsillag-alakzat, a hidrák, csillagok,
 
medúzák,
a viaszrózsa-állatok, a pikkely-gömb cikkanók,
 
a gyöngyházlepény-szűzek.
Ott lebeg a sok Bajszos, Kardfogú, Kocsonyabóbitamirigylámpás,
 
Pettyes,
a milliárd Rojtos, Hólyagos, Uszonyos, Tüskés, Bimbós, Csápos,
 
Szakállas,
a milliárd Virág-testű, Kagylókőbuborékos, Szőrös, Kopasz,
 
Üveg-szárnyas,
a milliárd Ellapúlt, Tokán-szemű, a Rabló-cikkanó,
 
s a Tenyészve-türelmes.
Ott lebeg halálomban a milliárd halál, halálomban a halottak ott
 
lebegnek,
a Kúszók, Szárnyazók, Libegők, Tapogatók, a Lépegetők,
 
a Szürcsölők,
a Zsákozók, Imbolygók, Lüktetve-robbanók,
 
a Fénypettyhálógömb-Rettegők,
a Rablók, Másban-tenyészők, a Szelíden-lángolók
 
és a Remélve-Rettegettek.
A mirigytűzzel-világító kocsonyacsillag-szakállas arcú pikkelykockazsák
 
Rémek,
a szögletes, tüskeágas, rongyos, bimbós, kristálytűernyő-fogsorú
 
Pikkelydobozok,
a tűzpetty-pontsoros Őspikkelykockalángok,
 
Kocsonyahólyag-Létdaganatok,
éhes Hermafroditák, szelíd Kentaúr-halak, gyémántszöglet-kérdőjel
 
Tünemények.
A gyémánt-csikófejű gyémánt-lüktetés kérdőjelek, a délceg
 
halcsikók,
kis kristály-lepkeszárnyakkal, ember-szemekkel,
 
gyémántkupak-szemhéjakkal,
ember-szempillákkal, tüskés gyémántláng-örvényként csavarodó
 
alakkal,
ott lebegnek a Gyönyörök, Szörnyek, Leigázottak, Meghódítottak,
 
Hódítók.
És tátognak, vicsorognak, álmodoznak, kristálykürt-orrlikukból légbuborékot
 
fújnak,
s a buborék-kristálygömbláncok is fürtösen ott lebegnek
 
halálomban,
ott virágzanak halottan a vak óceán-szakadékokig megdermedt
 
Iszonyomban
akiket élni szűltem én, akiket kigondoltam én, akik szívemből
 
kibújtak.
Akiket őslétem hordozott, akiket kihordtam önmagam-nemzette
 
önmagamban,
akiket megálmodtam én és akiket kiformáztam én
 
termő-akaratomban,
akiket ámulat-jövőm virágzott és teremtett Rettenthetetlen
 
Indulatomban,
ott lebegnek most jövőtlenűl és időtlenűl
 
Kristályistensír-halálomban.
Ott lebegnek a kékpettyes, rózsaszín fodros üveglepények, hús-szárnyú
 
csigalepkék,
s a kék kocsonyaseprű-fejű zöld állatporcelán-háromszögek
 
szívemben,
zöld teknőcök, üvegszárnyas pikkelylovak, pikkelykakasok
 
jégsír-jelenemben,
ott lebeg a Hemzsegve Tenyésző Halál, benned csöndig-befagyott
 
Végtelenség.
Jaj, Angyalok, Zokogók, Árva Kürt-fújók, Síró Kürtösök,
 
Angyalaim,
a Végzet-Isten nagy csillagszőrös rózsasziget kézfejéről
 
lefújtak,
eres szőrpikkelyhártyaörvényként lepörögve deres vak szívemre
 
hulltak,
fehér és kövér csönd-kürt szavatok föltámasztja-e szívembe gyömöszölt
 
halottaim?
Ti Isten dühödt orrlik-lángjától pihés nyárfalevélként
 
lesodortak,
hogy szárnyatok szárazra, feszesre lekopott, mint éhező csecsemők
 
mellkas-bőre,
s szárnyatok lisztpora rátapad a csillagok tüskéire, a kő-rostos
 
időre,
az idő gubancos rostjaira, s mint nehéz hó-kévék csöndemre
 
zuhognak.
Jaj, Angyalok, Halál-Kürtfúvók, Vak Kürtösök, Szívem Kürtfújó
 
Madarai,
Isten lángoló mellkas-szőréről lefújt Hermafrodita
 
Isten-Káposztalepkék,
lesz-e zöld Tiszta Tűz, Növénytűzcsillagrobbanás a Virágtalanság,
 
Örömtelenség,
amin álltok kürt-fújó Túlvilág-Pelikánok, a föld meg fog-e
 
virradni?
Komor, gomolygó csönd-kürt szavatok lesz-e az Itélet
 
kürt-fúvása,
hogy halottaim penészes csontjait jég-üszkeimből csönd-parancsotok
 
kirántsa,
hogy szavatok néma láng-parancsa legyen Halál-Kristályfám
 
tavasz-olvadása,
lesz-e csönd-szavatok erő, csöndkürt-zenétek a Halottak
 
Kristályból Kihívása.
Lesz-e borongó ásványkő-zenétek, ásványkő-kürtötök titkos
 
ős-búgása,
mint az Itélet Angyalainak Mindenséget-megrengető piros szent
 
kürt-fúvása,
szavukra csontok, koponyák, szőrök és szívek földből sürögve
 
kibújása,
a rángó, hánytorgó, fölbomló anyag erjedve-sistergő
 
Föltámadása.
Mert a piros kürt-parancsra a földek, csillagok, égitestek erjedve
 
fölindúlnak,
mert a bolygók, tűzkása-halmazok, égitest-kupacok lángolva
 
fölbolydúlnak,
mert a mindenféle lét-teremtett holtak a csillagok égő húsából
 
kibújnak,
mert mind a Származottak és Akartak szétszórt anyag-pontjaikból eggyé
 
alakúlnak.
Mert tajtékzik, habzik, forrong az anyag a piros és véres
 
kürt-fújásra
és újra formát vesz és újra alakot és új lélegzetet és új
 
lüktető-szerelmet
és megürülnek az égitest-gömbhéjakban a gödrök, üregek, barlangok, odúk,
 
vermek,
s fortyog és gőzöl, s pöfögve buborékzik a föltámadt lázas
 
anyag-kása.
S gőzpáfrányokat fúj és vért lövell, s önmagát-csipkézve
 
hánytorog
és sír és sziszeg és énekel a piros-kürt-hívott irgalmatlan
 
újjászületésben!
Jaj, Angyalok, Csönd-Angyalaim e végső szent Megújulásban
 
lesz-e részem
és lesz-e Föltámadásom, Újjá-Akarásom Csönd-kürtöt Fújó
 
Angyalok?
Mert mind, kiket Jövőm teremtett és mind kiket Múltam teremtett:
 
halottak,
mert Jelenem: Halál és Boldog Föltámadásra vár
 
Jég-Jövőtlenségem,
mert virágzásra vár és Zöld Kiújulásra én
 
Halál-Kristályrög-Hűségem,
mert várnak ők, a Kristályburkokban-lebegők, jőjj
 
Föltámadás-Holnap!
Mert aki Kristálysír vagyok, Ős-jégtemető, Csönd-szív,
 
Kristály-dögálom,
Tömör Üvegkoporsó, Fénylő Nagy Üvegcsillag,
 
Jéggolyó-Égitest-bánat,
Halottak Birodalma, Remények Temetője, Jégvirágtornya
 
a Halálnak,
mohos csönd-kürt szavatok piros és véres föltámadás-parancsát
 
várom.
Mert aki voltam az Élet Csillaga, most a Halál Csillaga vagyok,
 
kemény
Jég-csillag, Halottak Fehér Odva, Hulla-égitest, Mítoszi
 
Szörnyeteg-álom,
halottas-csönddé meredve várom, hogy bíbor kürtszavatok győzzön
 
a halálon,
halálomat hogy létté fölgerjessze a tavaszból-ragasztott illatos
 
hegedűszó-remény.
Jaj, ne sírjatok hát Angyalok, Angyalok, Angyalaim,
 
ne zokogjatok
a Tűnődés-Kristályfa halál-őslombja áttetsző, nehéz
 
árnyék-hidegében,
a csönd-kristálykürtöket fújva Halál-szívemben, a Fehér Király
 
szívében,
jaj, Angyalok, Angyalaim, Szent Túlvilág-Madarak magamra
 
ne hagyjatok!
Ne hagyjatok magamra Angyalaim, ne hagyjatok itt
 
halállá-fagyottan,
vidám isten-hívásra el ne szálljatok szívemből, suhogva
 
föl ne szálljatok,
ha hív az Ősvirág-Mosoly, ha hívnak istenszív-férgek,
 
istenszív-kukacok,
ne hallgassatok a lárvák énekére, ne álljak itt, Jégvirágtorony,
 
elhagyottan.
Föl ne röppenjetek forogva szívemből Zokogás-Madarak,
 
én Angyalaim,
Kürtfúvó Isten-Hattyúi, s te hegedű-szavú Legkisebbik Hatodik
 
Madár,
te lepkepor-maszatos orrhegyű, hímpor-csillámos szempillájú
 
Szárnyas Égi Sár,
az Őshívásra el ne szálljatok vad szárnyakkal lihegve
 
Reménység-Rabjaim.
Ne hagyjátok itt Halál-szívemet, a Csöndszív-Kristályfát
 
ne hagyjátok
árván és moccanatlan meredni mindörökké, Madarak
 
el ne hagyjatok engem,
míg tömény szent csönd-zenétek őrűlt tüzet nem robbant
 
Halottas Jég-szívemben,
míg föl nem olvad, el nem olvad a Reménytelenség.
 
Irgalmatlanság, Átok.
Míg föl nem olvad a Büntetés, a Megváltatlanság,
 
Kristály-Haláligézet,
a Hulla-Némaság, Hulla-Csönd, Jéggel-virágzó
 
Fehér Szótalanság,
a Semmit-sarjasztó Csönd, a Szikrázó Sarjadhatatlanság,
 
a Kristály-Ország,
amíg ki nem zöldűl szívem, teremtve zsongást, mocorgást, bogarat,
 
méhet, mézet.
Teremtve boldog tiszta lét-zsibongást, vidám állati bozsgást,
 
rovar-zenét,
szőrös, kitines, kocsonyás lét-nyüzsgést a földön, a földben,
 
levegőben,
a vízben, növényben, gyökerek közt, a kő alatt, s itt-ott
 
még a kőben,
kirobbantva a Teremtő-Megvalósítás állat-növény-rovar-alakzat
 
Őstüzét.
Ott álltok ti Halálkönyv-szárnyúak a Csönd-fa halál-jéglombja
 
alatt
és úgy borzong szárnyatok, hogy rózsatű-köldökű rózsapont-pórusos
 
hátatok
a nehéz toll-örvénylés, hókéve-tollzuhogás, toll-kalász tollhömpölygés,
 
szőr-lapok
lángja és gyűrűzése között kilátszik, s látszik a sovány
 
madár-hátboltozat.
És látszanak a vékony rózsakőléc-bordák és látszik
 
rózsakő-lapockátok,
sovány embermadár-angyaltestetek a toll alól sovány rózsatűzzel
 
kilángol
és csípőtökön az angyal-tompor fölött kövér fehér öv lépviaszból, zsíros
 
halál sárból,
az angyalhúsba nőve, az angyal-tomporba forrva, mint rátekert
 
viasz-zászlók.
S a csípő-öv ötszögű viasz-sejtek virágzó halmaz-lánc-sora, szögletes
 
sárga kút,
szögletes viasz-kehely, pórusos sárga viasz-serleg, nyitott
 
viasz-koporsó,
szögletes viaszhordó-láncolat, viasz-hüvelyek sárgán és zsírosan
 
virágzó
pontsora, s a viasz-öv halállal bozsog, mint halál-utáni
 
túlvilági út.
Mint szögletes szürke papírcellákból épűlt merev és hártyás
 
darázsház-papírrózsa,
vagy fű-szőrös föld-lik, vidám méhecske-barlang:
 
lüktetve zsibong
a halál-viaszöv, a testbe-nőtt, testből-kinőtt vastag
 
ősviasz-korong,
lihegve, fújva, szusszantva, beszippantva a szőr-halottakat,
 
aztán kifújva.
Mert mint a méhek, a darazsak zsibonganak a csípő-viaszgyűrűn
 
a halottak,
aranyabroncsos szőrgolyó-potrohú ember-darázs halottak zsongva
 
nyüzsögnek,
a szögletes viasz-serlegek mézes homályaiból zenélve
 
kiröpködnek,
s a szögletes viasz-kelyhek méz-illatú homályaiba szuszogva
 
furakodnak.
És emberfejük van az arany-nyereg vállúaknak, az arany-nyíl
 
hátvonalúaknak,
amely az embertarkó s darázstor találkozásánál indúl kövér
 
nyílhegyével,
s onnan fut arany-szárával tovább, aranylap-gerincként
 
lángolva ível
a moha-nyereg tarkópáncélon, s a szőrtojás-potrohon át,
 
neki a tojó-kapunak.
Arany-abroncsként, aranypatkóként begörbűlve a szőrtojás
 
mirigycsillag-
nemző-köldök központjáig, a szőrtojás alsó csücskiben lüktető barna
 
mirigypontig,
ahol a nemzőszerv-hártyatok, a nemzőegyüttes-kitincső-mirigyzsák
 
kiomlik,
ha omlania kell, halállal halált nemzeni, a kerek szőrkeretes
 
nemző-mirigyablak.
És emberfejük van a vastag viasz-övön nyüzsgő méheknek,
 
darazsaknak,
szakállas emberfejük, bajuszos férfifejük, loboncos asszonyfejük,
 
rózsakövér
csecsemőfejük, bógáncsszőrkoponya gyermekfejük és arcukon
 
a vér
könnyű lángja és szemük arany-rögökkel ragyog, ahogy bolyban
 
zsibongnak.
És a mohás torpáncél s az eres-dongájú kitinhártyahordó, kék
 
torgömbfolytatás
kagylós érintkezése közűl, ahol a tarkókagyló a torhártyával lazán
 
összenő:
emberkezek lógnak ki fehéren, mocorgó, bizsergő, átlátszó,
 
integető
kezek, s a potrohon kitin-lábszárak, kitincsillag-lábak, kitin-térdizületek,
 
semmi más.
S az emberdarázs-halottak darázs-emberkezében pici
 
kristálykönyvek,
mint kicsi kristálylángok, szétnyitott szikrázó, lángoló
 
oldalakkal,
s beírva minden pici kristálylap száradt-vér halál-betűkkel,
 
halál-szavakkal,
s égnek az apró könyvek gyémánt-tűzzel, mint megkristályosodott
 
könnyek.
Ó, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, holtakat-könnyezők, holtakkal
 
zsibongók,
fekete szőrpolip ágyékotok, iker rózsa-alma tomporotok fölött
 
a sárga,
kövér viaszkorong-öv halállal hemzseg, mert halál van ti testetekbe
 
zárva
Isten Száműzött Madarai, ti Halál-Fészkek, Halál-Viaszrózsák,
 
Halál-Rózsahordók.
És lobogó, örvénylő nagy hajatok alatt, amely hátatokra, emlőtökre
 
ömlik,
amely gyűrűsen és fodrosan lobog vállatok rózsaszögletén, sovány
 
karotokon,
amely a sovány rózsakő-csípőkig lehömpölyög zölden, tapad az
 
ágyékhabokon,
zöld-lángú hajatok közűl is a szikrázó halál-emberdarazsak özöne
 
örvénylik.
A zöld hatalmas koponya szőrharang, lobogó zöld szőrfüggöny
 
zöld rostjai,
zöld gyökérszálai közűl a csönd-fényre hemzsegve, zenélve
 
kizsibonganak,
a feszes és fekete-eres-mozaik-ablakos hártyalegyező-szárnyú
 
emberbogarak,
a méhecske-emberek, emberdarazsak, kimásznak a halált
 
kimondani.
Mint kalászos kövér nagy fűben zsongva mászkáló méhecskék,
 
aranydarazsak,
lobogva örvénylő hajatokban mászkálnak zsibongva
 
az emberdarazsak,
a halál-emberméhecskék hajatokban, zöld koponya-lángotokban
 
zsibonganak,
halált-virágzó rózsaköd testek körűl kékpettyes szőrgyűrűként
 
forognak.
Mert szőrös és feszes asszonyemlőtök alatt, az emlőtalálkozás
 
izzó tövében
is szögletes viaszcellákból épűlt sárga viaszrózsa-óriás
 
virágzik,
a szőrös mályvatányérú nehéz nősténygolyók alatt, a hajzatból ha
 
kilátszik:
ősviaszrózsa-fészek lüktet és dobog, a sejtcellarózsaállat
 
ősfehéren.
S ez a halál-viaszrózsa gacsos és bütykös viaszgyökerekkel
 
madártestetek
sovány ködhúsát áttörve titkos és láthatatlan madárszívetekbe
 
nőtt be,
onnan sarjadt a halál-fészekrózsa, lényegének madárszívetek
 
a földje,
talaja isten-ujjahegyével gyúrt verés-csomó, földje elmondhatatlan
 
angyalszívetek.
S a rózsaszőrcsillag-köldökig gyűrűzik dagadva, viasszal
 
fodrozódik
az erjedő ősviaszrózsafészek, az őshalálrózsa, mint óriás
 
fodros saláta,
s csupa pórusos viaszcella a viaszlevelek örvényfodra, sárga belseje,
 
háta,
s a rózsa-fészek liheg: méhecske-emberekkel, ember-darazsakkal reng,
 
rángatódzik.
S ki-be lövődnek, kifújódnak, beszívódnak a rózsából
 
a halálemberdarazsak,
zenélve, ketyegve, rezegve, aranycsontvázú szőrfelhőkként
 
gomolyogva,
s rájuklobban zuhogva, s szétnyílva a csönd-szélben elterűl zöld lángja,
 
fodra
örvénylő hajatoknak, hogy a viaszrózsa-szirmok eltemetődjenek,
 
s megmutatkozzanak.
S a kis darázs-emberarcokon nincs öröm, nincs semmi
 
arany-mosolygás
és mint a halottaké verdeséstelen szempillájuk
 
szőrcsillag-fölkunkorodása,
s orrlikukból gőz nem füstölög és nincs ajkuknak recés
 
rózsalángolása,
s nincs semmi szó a szájakon, s a halott-arcokon nincsen semmi
 
mozgás.
S a szögletes viasz-üstök fodros viaszlángörvénye, a hatalmas
 
Halál-viaszrózsa
lobogó, zuhogó zöld hajatokban elmerűl, aztán őslétét
 
kimutatja,
mint az őrjöngő kristálycsipkeláng tenger-toronylás ha hörögve
 
beissza
az ősláva kőhab-szigetet, aztán tajtékszálasan magába visszaszörcsölődik
 
fodra.
Jaj, Angyalok, angyalaim, Madártestű Árvák, rózsaköd
 
haláltestetekben
halál nyüzsög és halál hemzseg ki zöld haj-örvénylésbe tekert
 
testetekből
és halállal bozsog a zöld hajszalagköteg, a fekete
 
pókcsillag-ágyékszőr
és halált sírtok Isten Kürtfúvó Madarai, Zokogó Angyalkoporsók
 
szívemben.
Halál, halál, halál, halál, halál zsibong, nyüzsög, bozsog
 
tibennetek
és lesz-e élet-láng, piros tavasz-öröm, tűz-diadal komor
 
csöndkürt-szavatokban
és kivirágzanak-e a csönd kürtjei kék virág-zuhogással
 
angyal-szájatokban,
zöld indákkal, leveles növényszárakkal, zöld füstként
 
Vak Szárnyas Szellemek?
Ömlik-e kéken zuhogva, zölden gomolyogva a Tavasz a csönd-kürtök
 
tölcséreiből,
az ásványkürtök borongva-szikrázó öbleiből Tavasz-láng, Növény,
 
Virág
és lesz-e nehéz borongás-kürtötök, mint kévékben leomló
 
leveles ág,
zöld élet-függöny, zöld kalászok kévéje, léten-szétkúszó
 
Öröm virág-tüzekből?
Mert halál, halál, halál, halál, halál gomolyog sovány
 
madár-testetekből,
mert a kövér halál-öv, a vastag viaszkorong-abroncs ágyékotokba
 
forrva,
s gyűrűs viaszrojt-haranggal, sárga viaszgyökérgubanccal befelé
 
csavarodva
a szent ágyékfészekbe kapaszkodik a halál-öv, s virágzik
 
ős-öletekből.
Mintha óriás százlábú-bogár csavarodna sovány rózsaköd angyalderekatok
 
köré
a virágzó óriás szőrmedúza ágyékszőr fölött, a dupla comb-golyók
 
fölött:
óriás szelvénylánc-testű viasz-százlábú, eltakarva a sovány
 
csípő-rózsaködöt,
s kristályláb-körfüggönyét a titkos, titokzatos ágyékfészekbe
 
növesztené.
A hermafrodita istenmadár-ágyék dagadt szőrcsillag-közepében
 
dülledő
pihés, pórusos rózsaránc-mozaik tojás-zacskó szent kövér
 
madárférfi-tojásaiba,
s a domború dagadt szőrpolip-ágyékcsillag rózsaleveles izzó húscsillagába,
 
nyálas üst-lángjaiba,
az ágyéktest mélyeibe, ahol a hüvelyből kétfelé szétágazik
 
a rózsaág-rózsacső.
Az ágyék titkos szent mélyeibe, a kétágú szent rózsacsövek
 
végiben
izzó piros barlangkürt boldog közepébe, a szent madár-petefészkek
 
mirigy-csillagába,
ott gyökerezik, oda gyökerezik sovány angyalcsípőtök halál-szökőkút
 
viaszkorong-virága,
a halál-pórusú halál-gyűrű a megváltást-nem-hozó testek
 
ágyék-mélyiben.
És bozsog halállal a halál-öv és szögletes, sárga, halál-szagú
 
viasz-barlangjaiban
tenyészik a halál és kőlárva-emberfejükkel a dögszagú viaszüstbe
 
bújnak,
mint sírgödörbe hajló sírásó, s szőrös potrohukkal lihegve
 
ringatóznak,
kitinszív-csücskű kitinszelvénytok-potrohvégükkel kiállva,
 
a lukakban.
S hegyes kitinszelvénytok-kúp potrohvégük, a barna kitinháromszög-szív,
 
a pihés,
a pórusos kitinszív-zsák, amelyben a halál-jövőjű halál-petefészkek
 
laknak,
mint kitin-hangyászsün ormánya begörbítve, csúcshegyükkel úgy
 
kapaszkodnak
a viasz-sírgödrök peremébe, s fullánkjuk viaszba vájva,
 
mint emberszívbe kés!
S viasz-sírból kiálló potrohtojás pórusos aranylapszalag-gerince
 
szikrázik,
s szikráznak a szőrhordó-potrohot abroncsosan átkötő
 
aranylemez-dongák,
a párhuzamosan gyűrűző aranylemez-csíkok, mint
 
mellkas-bordák
a gerincből pántkarikákként kilógva, s aranypórusuk halált
 
virágzik.
Jaj, halál, halál, halál, halál, halál szívetekben és
 
ágyékotokban,
halál-öv, halál-rózsa rejti titkos gyökérzetét titkos vak
 
angyaltestetekben,
halál-rózsa, halál-öv gyökér-felhője gomolyog istentől-kigondolt
 
lényetekben,
s könnyetekben is halál, s a zsíros rothadás borong
 
ásványkő-csöndkürtszavatokban.
És halál, halál, halál, halál, halál örvénylik és rajzik
 
Szent Belőletek,
halál zsibong, mocorog, bozsog dagadt, örvénylő szőreitekben
 
és hajzatotokban,
testetek nem-rejtett titkos fészkeiből a darázsló őshalál
 
kilobban
és halált lebegtet, mint embriót magzatburok: üvegbuborék, kristálygolyó
 
könnyetek.
És fújjátok a csönd kürtjeit, Túlvilág Halálhattyúi,
 
Megváltást-nem-hozó Pelikánok
és zokogtok Árva Madárnőférfiak, Halálkönyv-szárnyú
 
Szellemek
és halálkürt-szavatok dög-panaszát Teremtő Zord Istenetek
 
nem érti meg
és kristályzászlóként zuhogó könnyetek, mint jajgató halott
 
jég-lángok.
S az átkozott, a mindenség-vákuumot döggel-teleszülő Isten is
 
hallgat,
a döggel-teleszülő Ősanyakoca-szörny röfögve hentereg és önmagát
 
becézi
és rózsacsöcs-milliárd hasán, a pihés rózsazsákon tolongnak
 
szopva-legelészni
angyalmalac-testvéreitek, a Rózsás Madármalacok,
 
a Malacfejű Darvak.
Mert száműzött csöndkürt-szavatok nem érti meg
 
a Pihés Kövér Dög
és nem érti meg jég-szívem csöndjét a csillag-kását ontó
 
Halhatatlan Kurva,
nem érti a kristálykönny-zuhogást, aki ott fekszik Mindenné
 
szétlazúlva
és átlátszó világ-rózsahúsában ott bolyong háromszázmilliárd
 
Angyal-Ördög.
A csalók, a büszkék, az átkozottak, a gőgösek, megátalkodott
 
kevélyek,
a kitaszíthatatlan kitaszítottak, a bűn ringyói, a kék-lángú
 
kakaskodás
Förtelem-madarai, a Mindenség csillagköd-szőrös hónaljában tenyésző
 
patás
Dögmadár-csődörkancák, akiknek szíve féreg-gombóc, pillaszőre
 
vonagló féreg.
Akiknek szakálla gubancos, tekergő féreg-függöny, szénrózsa-szemű
 
kérdőjelek
rángó, vonagló kék hemzsegés-zászlója és arcukon nagy sárga
 
tukáncsőr,
mint óriás sárga szaru-csónak, s csőr-orrlikaikon csillagzó gyűrűben
 
a szőr
és öreg toll-kúp fejükben piros mirigycsillag, s azokban
 
zöld üvegszemek.
S ott bolyonganak, s ott hömpölyögnek, s ott cikáznak,
 
s ott forognak
a Semmi-gömb Ősbikatehén szétlazúlt, megritkúlt
 
mindenség-húsában,
égő csillagpontok, égő anyagpontok mindenütt-jelenlét
 
pontfelhő-halmazában,
a Teremtés Őskettős Jelenében fosnak, ürítenek, kopognak
 
és suhognak.
A közömbös és virágzó csillagköd-ürességtartály Ősasszonyférfi
 
tűz-életében
vad és gonosz testvéreitek, a Büntetés-Átkúak,
 
a Bűn-Paradicsommadarak,
a Telhetetlen Szárnyas Űri Szajhák,
 
a Nyihogó Pettyes Madárlovak
és piros sörényük ló-arcukon és tűz-szeplős hátukon gomolyog, mint füst
 
az Ősbak szívében.
A Szitakötőszárnyú Kancakakasok, a Varangy-pillangók,
 
a tűzpettyes hasúak,
az Ördögpávák, a kegyetlen Égi Denevérkutyák,
 
az iker-gyémántpatkó-ajkúak,
a Kék Angyalszukák, a Fehér Angyalhülyék,
 
a Sündisznóarcúak,
a Zöldfoltos Angyal-kentaúrkretének, s a Túlvilágszárnyú
 
Pikkelyes-Patkányfarkúak.
És nem törődik velük sem az Isten, mert Lényegéből Lényüket
 
kiűzte,
s önmagába nézve nézi őket, mert Lét-önmagának a Vad Bűn is
 
a része,
mert benne él a Legnagyobb Gonoszság, ott hemzseg Benne szárnyasan
 
tenyészve,
s ürülékük a csillagokra szárad, s ürülékük az égő Ködgolyók fehér
 
penésze.
És nem törődik velem sem az Isten, mert úgy döntött, hogy velem semmi
 
dolga,
mert úgy döntött, hogy kihagy a szívéből, mert úgy döntött, hogy mosolya
 
ne érjen,
mert úgy döntött, hogy elhagy önmagammá, hogy elégjek ködös
 
énekében,
mert úgy döntött a mosolytalan Isten, hogy őslángját szívemből
 
kivonja.
És nem törődik velem sem az Isten, mert úgy döntött, hogy tüzét
 
kioldja
rostjaimból és szüneteimből, tavasz-szárnyaimat vállaimról
 
leoldja,
virág-szárnyaimat csontporrá égeti, mert úgy döntött, hogy gondom nem
 
a gondja,
mert úgy döntött, hogy otthagy a szívemben, mert úgy döntött, hogy
 
ne legyek bolondja.
Mert úgy döntött, hogy nélküle maradjak, nélküle is vele
 
egymagamban,
mert úgy döntött, hogy kőcsillag-kopáran üljek hüvelykujja
 
árnyékában,
mint akit már nem lehet szeretni, ősrózsakukac-ujja
 
tűz-homályában,
hogy ott üljek nélküle is benne csontvázhegyen és
 
megvirradatlan.
Mert nem törődik velem sem az Isten, nem ért engem, azért hagy
 
magamra,
nem tudja, hogy velem mit akart ő, nem érti, hogy vele mit
 
akartam,
mint akinek mosolya halál, mint aki vak, nyirkos dögszagú
 
barlangban
cseppkő-oszlophoz kötözötten rohad és szavának nincs vetése,
 
irgalma.
S végűl ott áll évmilliók óta a cseppkő-oszlophoz kötözött
 
ősárva,
ott áll csontvázzá-rohadtan, ott áll a kristálypillérhez láncolt
 
csontváz,
s varangy, gyík, barlangi gőte, pók, százlábú, kígyó nézi,
 
s az üreg-gyöngyház,
s csontjain, mint rongyos gyászlobogók bársony denevér-csomók kék
 
hártyazsákja.
Mert nem törődik velem sem az Isten, mert úgy döntött, hogy kihagy
 
a hitéből
és úgy döntött, hogy Teste ősködében merengni hagy százmilliárd
 
évig,
amíg istentelen isten-magányom a csönd kertjében isten-halállá
 
nem érik,
amíg tébolytalanságom föl nem oldoz Ribanc Elhagyása
 
Halál-ünnepéből.
Jaj, nem törődik velem sem az Isten, otthagy ücsörögni
 
Köd-Szívében,
haragomat húsából kiköpte, magányom beoltotta kegyetlen
 
Rothadással,
ő-szerelmét kilángolni hagyja és beborított csontomig
 
Kék Elmúlással,
s ülök az elmúlás hús-rongyaiban, hársfa alatt király-koldús
 
az isten-útszélen.
Mert nem törődik ő csak önmagával és önmagával nincs miért
 
törődni
és nem törődik Romlott Angyalával és a Szárnyas Ködkutyákkal se
 
törődik,
mert önmagával hömpölyög és önmagában röfögve hentereg és
 
tekerődzik
köd-állat önmagából köd-állat önmagába, mert önmagát szeretkezve
 
őrzi.
És önmaga őshímvesszejét önmaga őshüvelyébe dugja habos
 
mosolygással
és önmagát fölnemzi ős-szuszogással és önmagát röfögve, nyögve
 
megáldja
és önmaga Lényegét önmaga Lényegével emsekan-tajtékzással
 
fölcsinálja
és nincs gondja másra, csak a nemzésre, anyaságra és nem gondol
 
a szívem-pusztulással.
És mindenségtűz-mindenségsemmi Ősgolyó-életében jégcsillag-szívem
 
ragyog,
tömör kristálykoporsó-szívem Ősfája kristály-halál-levelekkel lobogva
 
lángol,
mert kiestem Jóság-Angyalok, Angyalaim Isten gyönyörű
 
akaratából,
mert ő csak szül és nemz Tüzet, Robbanást, Átkot, Reményt,
 
Hitet és Csillagot.
Mert kiestem Isten teremtés-akaratából, kiestem Isten
 
termés-mosolyából,
mert az Ős-Önmaga Isten megváltás-hitéből zokogva
 
kiestem,
mert jól tudja már, hogy jobb lesz nélkülem, nagyobb lesz nélkülem
 
az Isten,
mert szívében felejtett, mint férges követ, mert nem hiányzok
 
Tavasz-Önmagából.
Mert mint húst a döglégy az Ősdöglégy-Isten szívemet halállal
 
beköpte,
kék kitin-tojócsövét bolyhos zománckockamozaik-kúp potrohából
 
kidugta,
kék halál-csövét, a rángó mirigy-szív csomójából kiállót éhező szívembe
 
szúrta,
a nehéz rostok közé, s tojta petéit rángó kék mirigyszív-seggel,
 
nyögve.
Mert így köpött be engem Ő halállal és így fertőzött meg
 
a rothadással
és így lopta be nyűveit szívembe és így lettem én halállal
 
betöltve,
s így akarta vad szívemben önmagát legyőzni, s szőrösen
 
így tömte
halálát szívembe ez a Lehetetlen, ez a Halhatatlan,
 
ez a Nem-szeret-senki-mással!
Mert halálomért összezsugorodva lett pici döglégy, bolyhos zengő
 
csillag,
s halál-osztó nyögés után dögszagú boldogan keringett átok-szívem
 
körűl,
mint kristályos zengő szőrcsillag, szőrkoszorúkkal a gyémántrózsa-szemsisak
 
körűl,
aztán dagadni, szétfúvódni kezdett, mint egyre-növekvő
 
kristály-szőr-hólyag.
És dagadt és ritkúlt és szétlazúlt, a Mindenséggé ritkúlt
 
döglégy-teste
és úgy szállt a Semmiben a szőrös, gyémántos
 
Őslégy-Isten-Őslét-buborék,
hogy Benne forgott, gomolygott önmagában minden pont, csomó, gömb,
 
nehezék,
s én ülök szétritkúlt lüktető szervei között: Istenemben az Istenből
 
kiesve.
És nem törődik velem a Szőrösség, nem törődik
a Mindenség-Ősdöglégy-Kurva,
ki ott ülök forró csillagpont-halmaz laza szervei között
magányosan,
mert önmagát se látja és önmagát nem érzi, csak döng
dög-álmosan,
csak döng a Gyémántlapszöglet Óriás Szőrpont, csak döng és önmagát is
únja.
Jaj, Angyalok, Szívem Halálkönyv-Árvái, Szívem Vak Árvái,
 
Szívem Vak Madarai,
jaj, Árva Halálkönyvek, Szárnyas Vak Árvák,
 
Szívem Vak Kürtösei,
Halál-Madarak, Madár-Koporsók, Szívem Halhatatlan
 
Könyörületesei,
akiket szívemben felejtett az Isten, mert nem akarta átkom és hitem
 
meghallani.
Mert az Isten engem meg nem értett, a Közönyös Köd rám se
 
kiáltott,
forró rózsa-látomás ujját végig nem húzza jajtalan
 
jégcsillag-szívemen,
hogy a rózsaujjhegy-simítástól lángbaborúlva kitavaszodjon
 
halál-jegem,
mert az Isten engem elfelejtett, mert az a Vak engem meg se
 
látott.
Mert nem tudja a Halált, a Jajt, a Kegyelmet, a Tékozlást,
 
a Könnyet
és nem tudja, hogy voltam Tavasz-Hajnal, s lettem kopár
 
Jég-Este
és nem tudja, hogy izzástalan magánya legmélyebb fehér gödrébe
 
esve,
mint sírból kiáltok szótalanúl és jajtalanúl és őt hívom és őt várom,
 
a Szörnyet.
És nem tudja, hogy dacos vagyok, kegyetlen, kevély, mert így magamra
 
hagyott,
mert jég-fosadékát így rámköpte, önmagán átlottyantva szívemre
 
köpte,
mint madár, ha röptében ürít, mint madár, kinek föltámadás
 
a röpte,
az Isten-madár, s híg ürülékében angyalszárnyak, ördögcsontvázak,
 
csillag-magok.
A túlvilág-létezők megemészthetetlen vázai, lét-roncsai, jégfostos
 
szárny-zúzalékai,
s szívemre csurgott, mint lázas virágra világon-átköpött híg
 
ürüléke,
nagy fehér csillagokban, mint az oltott-mész, a belek híg
 
isten-pépje,
s szívem jég lett, jégmező, jégcsillag és párolognak száraz ragyás
 
jéghalmazai.
És nem tudja, hogy odvában üvöltök, hangtalan üvöltök teste
 
hüvelyében,
mint óriás penész-üstben sikoltok, magamat neki szerelmesen
 
megmutatom
és hozzá fordulok, mert csak magamhoz, vad halálomat létének
 
kimutatom:
a Dögnek, a Kurvának, a Ringyónak, a Rohadtnak, mert elfelejtődtem
 
énekében.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, akik ott álltok Kristálytemető
 
szívemben
és titeket is elhagyott az Isten, Vak Vitorlások, mert titeket a szívembe
 
kiáltott,
jaj, Szárnyas Kürtfúvók, Égi Kürtösök, Kürt-Madarak
 
ott álltok
kristálykopár szívemen, a rücskös jégmezőn, halál alatt a halálon,
 
istenből-kiesetten.
S ott állsz te is, te Legkisebb Édesem, te Hegedűn-játszogató kis
 
Angyal-Árva,
ott állsz szárnyad-csukottan, deresen, mint Kristály-kapcsos-könyv
 
bezárva,
ott állsz Sovány Égi Hegedűs halál-bezártan, halál-csukottan, ott állsz
 
Élet Virága,
könnyű nagy szárnyaid, mint fehér kötések, két gyolcs-eveződ madárcsípődet
 
áttekerve zárja.
Könnyű nagy szárnyaid hátadon hegyesen összecsukva, mint fehér
 
borítékok,
mint fodros toll-háromszögek, szikráznak bolyhosan a könnyű
 
toll-kúpok,
mint vastag keresztkötések át a háton, s a toll-kéve bodrosan
 
zuhog
csípőd rózsakő-szögleteire, s onnan keresztben egymást-födve az ágyékig
 
csurog.
S virágporos virágszőr-ágyékszőrcsillag erjedő, dagadt
 
illat-bozontjába
fúrva csúcsos evező-lándzsahegy szárnyvégüket ott lángolnak
 
fehéren
a nehéz toll-könyv közép-lapjai, pihe-csillagosan, mint kéz
 
a kézen,
mint nyárfalevél nyárfalevélen, s úgy állsz ott szárnyaid habos örvényébe
 
zárva.
Mint fehér tollpikkely-sátor, könnyű toll-kúp, fordított toll-tölcsér,
 
köd-
torony, élivel nyitottan asztalra tett könyv állsz ott Kis
 
Angyal-Virágom,
önmagad toll-örvénye, önmagadra tekert toll-zászló, fehér zászló
 
Rózsalángon
és rózsaszín hajad, vad rózsahajad kis rózsatested körűl örvénylik,
 
röpköd.
Virágzó vad rózsahajad, a rózsatűz rózsaharang, az illatos
 
rózsazászló
lobog, hullámzik, buborékzik, hólyagzik, fölrepűl, testedre
 
lehull,
virágzó vad rózsahajad a piros tomporgolyókig, piros combokig lángolva
 
zúdul
és pina-szőröd csillagbokra óriás virágkosár és szeplős kis hasad kék
 
virág-hordó.
És ágyékod rózsalevél-hasítéka, pihés rózsalevél-örvénye, mint
 
az asszonyoké
és nincs kettősséged, szent kétneműséged, mert te asszony vagy
 
angyal-önmagadban,
testedből nem lóg ki az eres rózsaszelvényzsák, mint földigiliszta
 
dagadtan,
a második nemzőszerv, s az iker-tojású szőrös rózsazacskó,
 
a férfiaké.
És emlőid, a kicsi dagadt emlők, a kis csöcsök reszkető nehéz
 
virág-kúpok
és hónaljad szőre virág-eső és virágzó angyalasszony-derekadon nincs
 
halál-öv
és eres finom asszonycsípődön vastag virágkoszorú, virágból font
 
remény-öv
és köldöködben is virág, s Virágzásod méhekkel, darazsakkal, lepkékkel
 
bozsog.
Mert lepkék, méhecskék, szúnyogok, darazsak, bogarak, sáskák,
 
kabócák,
pettyes és csíkos kitinbuborék-szárnyú bogár-asszonyok, kékpettyes-arcú
 
szöcskék,
rózsahangyák, pántos és öves gyászlovagöltönyű tücskök,
 
szőrpikkelycsillag-pillék,
boldog növénytetűk, levelibékák, madarak zsibonganak terajtad
 
Virág-ország.
És recés rózsakúp-hegyű, májfoltos, dacos kis emlőid alatt,
 
a rózsaszakadék
illatos tövinél, ahol az édes asszonytest-golyók kék árnyéka
 
remeg:
bokros, fodros-buborékú óriás rózsa-szív habzik és lángol és
 
remeg
és a dagadt fehér sziromörvény-szív láng-halmazában
 
Vad Tündérmesék.
Ó, te kis Virág-Angyal, Isten Virágzás-Szívéről leszakított virágok
 
fonadéka,
piros csípőd virágkoszorúja, a boldog virág-öv, a tiszta lényekkel nyüzsgő
 
korona,
s a szeplős emlőgolyók alatt őrjöngve habzó rózsaszív-halom,
 
szív-rózsakupola
tested szent mélyeibe tekeri tiszta gyökereit, lényedtől ég,
 
te Tavasz Maradéka.
Gyors és reménnyel-lökdöső angyalmadár-szívedbe lazán
 
gomolyítva,
s a virág-ágyékdomb mögött az asszony-petefészkekbe öntve
 
gubancát
a csomós és növénycérna-függönyhömpölyeg termékenységed mélyeibe
 
köti láncát,
kemény cérna-horgait, csavart gyökérszigonyhegyeit titkodba
 
akasztva.
Titkos és egyetlen Tested termékenység-csomóiba, lázaiba
 
Vak Jövő-Ország,
Vak Remény-Ország, Tavasz Vak Angyala, Virágzás Lényeg-Madara,
 
Édes,
te Kis Hatodik, Vak Angyal-Tavasz, te aki oly közel laktál
 
a Reményhez,
te Mindenség Tavasz-Gyermeke, te halálon-toporgó
 
Vak Virág-Bizonyosság.
Ó, te Tavasz-testű, ó, te Tavasz-szavú, ó, te Tavasz-mosolyú,
 
Tavasz-álmú Vak,
aki lepkeszárnyakból ragasztott titok-hegedűdet vakon mosolyogva
 
fogod,
rózsapihés, rózsaszőrös angyal-vállad és asszony-állad közé
 
szorítod,
s a lepkecsápokból font húrokon csöpp pihés kezed virág-vonót
 
húzogat!
És finom csigaszarv-ujjacskáid szikrázva lepkeporosak,
 
arany-pettyesek,
hímpor-zsírosan foltosak, fehér és piros és kék szárny-reszelékkel
 
zsírosak,
zöld szőrpor-szikrákkal bolyhosak, sárga szárnypikkely-lánggal
 
habosak,
s a szárny-szőrpikkelyek bolyha, mohája, zsíros lisztje arcodra
 
libeg.
Mint szines krétákkal játszadozó gyerek ujjai: kis kezed
 
hegedű-hímporos,
szőrfüsttel, por-lánggal foltosak a recék, ráncok, ujjhegyek,
 
ujjtövek,
a pórusok, a körmök rózsalakk-kagylói, a kézhát pihéi,
 
a rózsatenyerek,
mint darazsak kövér szőrcsillag-potroha, szőrvirág-combja,
 
ha virágporos.
És lepkepor-maszatos kis asszony-arcod is, a vak, merengő
 
tavasz-arcod
és orrhegyeden, a piros kúpon kék szőrszeplők, piros pontok,
 
zöld por-pettyek
és piros orrlikaid pihés peremén aranypor-koszorúk,
 
kék lepkeszőr-övek
és nyálas ajkaidon, nyálas fogaidon olvadt por-csillagok,
 
szőrcsillag-láncok.
És lepkeszárnyakból ragasztott titok-hegedűd, a tavasz-hegedű,
 
a titkos,
a sárga, pórusos hártyáig lekopott és homályosan, vedletten
 
ragyog,
a szárnyrece-legyezőhálókig porából lekopott, ahol köd-álladdal
 
szorítod,
ahol rózsaköd-kezecskéddel fogod és száraz és hártyás
 
és mozaik-ablakos.
S mint félig-szőrös hártya-hegedű, titokhártya-hangszer,
 
hegedű-hártyaállat,
vedlett és foszlott, törékeny kristályhártya-csillag, kék szőrszálakkal
 
bolyhos,
mint halott imádkozó sáska: térdeplő hártya-templom,
 
hártyamozaik-arcos,
hártyamozaik-ingű, hártyamozaik vért-nadrágú, áttetsző
 
hártya-bánat.
S a kitin-recés, zöld kitin eres hártya-vállak, hártya-ing, hártya-szügy
 
mögött,
az iker hártyabuborék-sisakú hártyakúp-koponya átlátszó zöld
 
szív-üregeiben
a csönd lakik, a hártyaszív-koponyában, a teljes némaság, a csönd zöld
 
hártyagolyó-térdeiben,
kék-eres hártyatölcsér-combjaiban, s hártya-törzsében a csönd, a fény,
 
a köd.
Jaj, titok-hegedűdben is a csönd lakik, szikrázó kopott
 
lepkeszárny-hangszeredben,
jaj, hártya-hegedűdben, vak kitinrecés hártyahangszeredben a titok-csönd
 
lakik
és vonogatod a virág-vonót és csöndet zenélsz Isten Tavasza,
 
akit
úgy vártam, én Egyetlenem, én Tavasz-Hitem és csönd lakik
 
angyal-szívedben.
Mert hártya-hegedűdben a Teljes Csönd lakik, Én Édesem,
 
Angyal-Tavaszom,
Isten Tavasz-Madara, Föltámadásom Megváltó-Hírnöke,
 
Virág-borzongó,
te Halálom Tavasz-Angyala, vad virágzásodban állatokkal, bogarakkal
 
zsongó
és lepkecsápokból sodort húrjaid csöndjét jég-dermedésben merengve
 
hallgatom.
Mert Tavaszodban a teljes csönd lakik és csönd virágzik
 
a csönd-húrokon,
mert Isten csöndjét hoztad te magaddal Sólyomszárnyú
 
Angyal-Virágbokor,
mert reményed is csönd és csönd a te hatalmad Irgalmas
 
Vak Csönd-csokor,
te Tiszta Létezőkkel Hemzsegő Ölű, te Istenből-csöppent
 
Virágzó Csönd-Rokon.
Mert a csöndet mondod és a csöndet hoztad titokzatos, elmúlástalan
 
szívedben,
elmúlástalan madár-szívedben fehér csönd-szívembe te a csöndet
 
hoztad,
mert vak szívembe-hulltod előtt te Isten szívében a Csönd Könyvét
 
föllapoztad,
hogy elolvasd époszait, megtanúld énekeit és elmondd majd
 
szívemben.
És vad rózsahajad lobog, örvénylik, lángol meztelen testeden,
 
Isten-galamb,
a hosszú rózsaszőrharang forog, föllobban, reng
 
a virág-ruhátlanságon,
mint arany kalász-örvény, ha fújja forró nyári szél csipkésen ágaskodva
 
lángol,
s két könnyű szárnyad csukottan piheg, mint nagy tó partján roskadt
 
nyári lomb.
S a hosszú rózsaszőrhajszálak fodrosan, csigásan, kacsosan
 
rátapadnak
a csúcsos toll-kunyhó szárnyak zsíros tollaira, pihéire,
 
nehéz lapátjaira,
mint piros hínár szétlegyeződve a szárnyháton, a szárny-vállak
 
toll-golyóira,
s a szárnypikkelyek tollkéve-zuhatagára csipkésen
 
ráragadnak.
És domború szőr-tengericsillag combtöved fodros
 
csigaszáj-rózsájából
méhecskék, darazsak aranypetty-halmaza, tűzpontgolyó-tömege rajzik ki
 
zengve
és tested körűl örvényesen forog, mint aranypont-tölcsér tüzesen
 
pörögve,
Tavaszom, a Csönd Tavasza, aki vagy Isten-szíve húsából, csöndből
 
és virágból.
És csönd-zenéd hoz-e majd szívembe tavaszt, hoz-e majd jegemre
 
virágot,
a Teremtés Első Csöndje vagy-e, a Megvalósulás Csönd-burka-e,
 
Hitem
Halálának Föltámadása, a Világteremtés Kezdet-hallgatása
 
Én Szívem,
Én Tavasz-testű Tavasz-Hírnököm, a Teremtés Csöndje vagy te
 
Tavasszal-Áldott?
Hozol-e dermedt hitemnek föltámadást, hozol-e tavaszt
 
jég-hitembe,
hozol-e fehér kristályba, fehér jégbe olvadt jelenembe
 
termő-bizalmat,
termő erőt vak halál-rostjaimba, nagy halál-létembe
 
teremtés-hatalmat,
hozol-e zöld kemény lángolást kristállyá fagyott
 
teremtés-énekembe?
Hozol-e halottaimnak tavaszt, hozol-e föltámadást
 
kristály-haragomba,
hozol-e Jég-éjem, Merengés-Ősfám fölé lángoló csillagot, napot,
 
kő-arc holdat,
hogy komor kristályaimból, vak jegemből a szőr-átok elmúlás
 
kiolvad,
s szíved, a zöld lándzsa ver virág-sebet irgalmatlan kristály-átok
 
halálomba?
Vagy csak Csönd-anya vagy, Virágzó Csönd-asszony, s a csönd vak burka
 
méhed,
vagy csak a Túlvilág-csönd Madár-asszonya vagy, csönd-magzatú
 
Semmi,
Virágcsaló Köd-buborék, Vak Csönd-Menyasszony, Csönd-ribanc,
 
Semmi,
s Tavasz-Ribancság, Tavasz-Hazugság, Tavasz-Átok Virágzó
 
Madár-meztelenséged.
Vagy te is a Halál vagy, Tavaszba-öltözött Csalás, Angyalszárnyú
 
Tavasz-álca,
a Pusztulás Csönd-Angyala, Varázsló Tavasz-Ördög,
 
Isten Hazug Kutyája,
Isten vére csöppjéből, csillagporból Isten nyálával összegyúrt
 
vak Isten-csalása?
Jaj, oldozz föl kristályomból, hadd zokogjak, zuhanva rád, arcomat szárnya
 
őstollaiba mártva!
Hadd zokogjak túlvilág-illatú szárnytollaid habkötegébe fúrva
 
fejemet,
nagy zsíros szárnyaidba fúrva istent-is-teremteni-tudó
 
király-koponyámat.
Hadd zokogjak testedre borúlva Tavasz, Vak Virágzó Megváltó
 
Isten-állat
átfogva karjaimmal szárny-kúpos vállaid, rózsaszívedre ejtve
 
kezemet.
Hadd zokogjak Szent Testeden Tavasz, Szent Virág-ágyékod
 
illatában,
Szent Virág-ágyékod harmatában fürdetve kiváltott
 
halálcsönd-arcomat,
ott hengergetve virág-öleden virágtalan, kegyetlen, kristálycsikorgó
 
bánatomat
szagos szent szőreidben Tavaszom Túlvilága, tested rózsaköd
 
húsában.
Hadd sírjak, hadd nevessek, örvendve hadd zokogjak
 
föltámadás-örömömben,
szívedbe hadd kiáltsak, szívedbe hadd üvöltsek,
 
én Szegény Halott,
csönd-szíved üregébe hadd kiáltsam Isten Tavasz-Angyala:
 
Föltámadott!
Tavasz-szívedbe hadd rágjam magam, s igyam nagy kortyokban
 
a vért Élet-szívedben!
Jaj, Tavaszom Hírnöke, Egyetlenem, Remény-Madaram,
 
Égi Megváltás-Asszony,
te Tavasz-testű Túlvilág-Madár, te Vak, lepkeszárnyakból-ragasztott
 
hegedű
Mozart-Angyala, halál-jégmező csönd-szívemen virágzó boldog
 
tavasz-testű,
meddig kell még a halál halála, halálom, hogy a csont-bánat halálon
 
virrasszon?
Meddig kell még a Kristály-halálfa kristály-halál-lombja
 
rezzenéstelen
jég-susogása alatt halottan dermedezni, halál-szívemnek meddig lesz
 
a csöndje,
meddig lesz Tűnődés-Ősfám gyökere, ága, gubanca, törzse, levele,
 
könnye
a Halál Virágzó Kristálykoporsója, virágzása: halál, virágzása:
 
a csak-reménytelen?
Meddig leszek még a Csontok Ürege, a Csontok Kristálykriptája
 
Jég-dombja,
meddig leszek még a csontok és hitek lángoló fehér
 
Jégcsillag-temetője,
meddig leszek még az Elmúlás Deres Kristályszörnye,
 
a halál Átok-földje,
meddig leszek még, meddig lesz jövőm a halál gyökere, ága, törzse,
 
lombja?
Meddig álltok még Angyalok szívemben, Halál-Hattyúk,
 
a Halál Vak Kürtösei,
meddig álltok még szívemen zokogva, árva halálkristálysziget
 
szívemen,
meddig álltok még Isten-madár Csönd-kürtösök halállal-tömött
 
Jég-Jelenemen,
Zöldhajú Vak Kürtfúvók, Isten halál-ágyékú, halál-szívű
 
Vak Szellemei?
Jaj, meddig, meddig, meddig, meddig tart még az elmondhatatlan
 
átok,
jaj, meddig, meddig, meddig hallgatom még jövőtlen-dallamú
 
csöndkürt-zenétek,
jaj, meddig, meddig hallgatom király-tetszhalottan
 
a némaság-kürtbeszédet,
jaj, meddig hallgatom a Nem-hallhatót, kürtötök szavát,
 
Vak Angyal-Halálok?
Jaj, szívetekbe mit súgott az Isten, a kis húscsillag-golyóra ajkait
 
tapasztva,
a forró szívhúson át lehelve forró ős-üzenetét, susogva lágyan
 
Köd-testűek,
hogy nyálas szájszirmai, a vérpettyes, kékszeplős, rózsaredős
 
kövér levelek
égették madárszívetek és csiklandozta rengés-halmait buja
 
csillagszőr-bajsza?
Jaj, mit mondott csomós csillagköd-szívetekbe a Mindíg-virágzás
 
Őskegyetlen,
mit mondott nektek Látni-nem-tudók, mielőtt szívembe
 
zuhintott,
mielőtt lepöccintett világrózsakúp-mutatóujja hegyéről, milyen
 
vad titkot
nektek az én Istenem is, a Szörnyeteg-Szép, a Mindenütt-levő
 
Mégis-lehetetlen?
Mert úgy pöccintett le csillagköd-istenujjhegyéről titeket
 
Vak Ő-Madarai,
mint ujjam hegyéről én gyerekkoromban a tóparti réten
 
a katicabogarat:
figyelvén, hogy fekete-piros-fehérpettyes fedőszárnybuboréka középen
 
fölhasad,
s gyűrten kilobbannak a kitin-rések közűl kitinpettyes, könnyű
 
hártyaszárnyai.
Kilobbannak, mint eres hártyafüst, sárga hártyazászló
 
az alsószárnyak,
a kitin-csillagpettyes, kitinhínáros, pórus-pontozott sárga
 
hártyalobogók
a pettyes kitinburok-szárnyak, csuklósan-fölemelt
 
zománchólyag-födélkoporsók
rései és homályai alól, s barna lemezcsáprózsa-homlokbajszai legyezősen
 
szétállnak.
Mert úgy fújt le végtelen rózsaszőr-sivatag kézfejéről titeket
 
az Isten,
ti Vakok, Vak Szív-Csipegetők, Isten szívében férget-kereső
 
Madarak,
mint sovány kezemről én gyermekkoromban a szelíd
 
lakk-katicabogarat,
s néztem, hogy zúgva elrepűl, mint vérpetty elfoszlik a zöld nyári réti
 
ködben.
Mint zúgó vérpont a zöld nyári ködben fölszívódik és én csak
 
nézem
a gomolygó nyárdéli zöld növényfüst-ködöt, a vérpontot
 
keresve.
És úgy nézett Ő is utánatok a csillagtűzfátylak közé,
 
akik szívembe esve
vagytok Halálom Vak Kürtösei, s vagy te kicsike
 
Vak Tavasz-Reményem.
S irgalmas tűzfújása fölborzolta kövér szárnyatok, lángolva
 
fölcsapta
a tollak nehéz köd-kévéit, a vad pihe-zuhatagok csokrait,
 
pikkelyét,
s hulltatok bukva, csavarodva, magatok körűl forogva,
 
túlvilág-örvényeként
a titkos isten-parancsnak, a szívembe-átkozó zuhanástól szinte lángra
 
kapva.
És ti hulltatok a szívbe-súgott paranccsal, a kék
 
isten-szája-leheletével
rózsaköd testetekben, a tűzpont-buborék űrön át a jég-dermedésembe
 
zuhanva,
kihulltatok az Istenből Rejtelmesek és mégis Benne bukva,
 
suhanva
pörögtetek Csönd-szív Halál-országom jegére, köd-testetekben szája
 
üzenetével.
Köd-lényetekben szája irgalmával és nyála csókjával
 
madár-szívetekben,
amely forr, habzik, sustorog, bugyborékol minden sejtetekben,
 
rózsa-részetekben:
a Lét Parancsa, a Végtelen Nyögése, a Minden Titka,
 
az Elfelejthetetlen:
s most itt álltok a Csönd-fa alatt, s kristálylombja meg se moccan, levele meg
 
se rebben.
Jaj, mi isten-súgást hoztatok belém, miféle mondhatatlan
 
ősparancsot,
miféle istenszáj-üzenetét, milyen elmondhatatlan fehér
 
őslényeg-szavakat,
miféle istencsönd-titkait, milyen ősnéma titok-tudást,
 
rejtelem-hatalmakat,
irgalom-éneket, bénulás-hitet, elmúlás-époszt, létemre
 
kristálycsönd-habarcsot?
Ami úgy ömlik csönd-kürtötökből magányomra, mint fortyogó,
 
izzó lávahab,
a csöndkürtök kristály-tölcsérein habosan, tajtékosan, fátylasan
 
zuhogva,
halál-szívetek, halál-ágyékotok véreként, mirigynedveként fröcskölve,
 
omolva,
hermafrodita ágyékotok spermájaként forrón lövellve,
 
ami rámragad.
Hermafrodita csönd-ágyékotok ondó-szökőkútjaként, ami forrón
 
fellövell,
hermafrodita csönd-szívetek vad véreként, ami a kürtszájon
 
kizuhog,
kiömlik gőzölögve, kifröcsköl füstölögve a Csönd-kürtökből
 
Angyalok,
s belepi tűnődésem, borítja merengésem, s szívemre szárad
 
hab-kérgeivel.
Fehér ködcsepp-szívetek halál-csöndje a Kürtökből tajtékozva
 
árad,
rózsaködzacskó herezsákotok haláltojás-lucska, a végtelen
 
angyal-csöndmagömlés
a Kürtökből lángolva kiomlik énekemre és megfagy
 
a Derengés
és a remény-virág, jövő-liliom a dermedt kristályrétegekben
 
halottra szárad.
Jaj, mondjátok meg mit súgott az Isten, mondjátok meg mit akar
 
üzenni?
Mondjátok meg Csöndek, Csöndesek, mondjátok meg miféle
 
kegyelmet?
Jaj, némán sírok, fulladva kiáltok, mint éji hóviharban eltévedt
 
gyermek,
aki csak tántorog, zokog, sikítva forog, míg rázuhog a gyapjas fehérkalászú
 
semmi.
Mint gyermek, aki vacogva leűl, liheg az irgalmatlan éji
 
havazásban
és hull rá az ég kövér fehér kalásza, őrjöngve hull és vállig
 
betakarja
és hó-zsákba varrva már, hó-némaságba, hó-szívbe csöpp törzse, lába,
 
karja:
így ülök én, dermedt jövő a csöndkürt-habzásban, vad fehér
 
szárnytoll-zuhogásban.
Jaj, mondjátok meg nekem, amit mondott, Isten amit nektek
 
súgott,
ős-szárnyatok kövér tollkéve-keresztjébe bújva, mint kazalban
 
fuldokolva,
köd-csengő szívetekig kiáltva kérem, mondjátok meg velem mi
 
a dolga,
mert tudni én azt halál-ködzsák szívetekbe, eres csöndhólyag-szívetekbe
 
bújok.
És érzem halál-testetek halál-szagát, az émelygés-büdöset,
 
a rothadás-szagot,
s érzem a nehéz dögszagot, szárnytollatok közt az erjedőt, ami talán
 
az Istené,
mintha halottról-levett izzadságfoltos dunyhacihába bújnék, az átizzadt
 
büdös toll-habok közé,
úgy érzem szárnyatokban, ködhúsotokban
 
az istenlehelet-hullaszagot.
A zsíros isten-sóhaját, a bomlás-ködöt, ami ott rejtezik, mint nádasban
 
a köd,
mint rothadt nádasok párája, bűze ott rejtezik laza testrostjaitok
 
között,
bomlott halak, békák, kígyók, gőték, foszló madarak dögbűzeként szívetek
 
fölött,
dögbűz-buborékként a szív körűl, s átitatva dögfüstjével a sűrű
 
szív-ködöt.
Dögbűz magzathólyagként angyalszívetek körűl, aminek a szív
 
a magzata,
az istencsönd-zacskó, amelyben az isten-súgás büdös lehelete
 
gomolyog,
amelyben az ő-nemzette titok-magzat lágyan gomolyogva
 
forog,
mint fehér üvegpalackba fújt füst, a füst-rózsa, Isten nagy
 
súgás-akarata.
Jaj, Angyalok, Angyalok, Angyalaim, Kürtfúvó Csöndek,
 
Csönd-Madarak,
Én Halálkertem Virágai, Én Halál-szívem Rózsái, Kürtös
 
Angyal-liliomok,
mi titkot rejteget csönd-öletek, csönd-mellkasotok, könnyű
 
csönd-húsotok,
mi Isten-titkát rejtitek túlvilág-lényetekben, ti Zokogó Szelíd
 
Égi Vadak?
Kék csillagpermetköd-húsotok mit rejteget, mit küldött Isten
 
koponyátokban,
miféle nekem-üzenetet, mi lakik ott a zöldhajú
 
rózsabuborék-golyókban,
miféle ellenem-parancs, vagy nekem-szó,
 
mi nekem-is-részem-lehet-abban,
vagy nekem-nem-tudható súgottság virágzik isten-nyálából-gyúrt
 
agyatokban?
Mit hoztatok, mit visztek el, mit kértek el, mit vesztek el
 
Ősvakok,
s vagytok-e valóban, vagytok-e egyáltalán csönd-életemben, mint anyában
 
a gyermek,
vagy csak szívem Rémületei vagytok, Vak Álmok, kiket én szívem
 
teremtett,
Látomás-Madarak, Bánat-Pelikánok, Gyász-Hattyúk,
 
Iszonyat-Angyalok?
Vagytok-e Isten Madarai, vagytok-e Istenben-kihordtak,
 
Isten-hírnökök,
akik Isten forró csillagbuborék-mindenséghasában ültetek, mint anyában
 
a gyermek,
tízezermilliárd évig kortyolva magzatvizét, lakva az eres
 
rózsagömb-vermet,
tízezermilliárd évig vizelve magzatvizébe, lebegve szőrpihe-örvények
 
között?
Vagytok-e Valóság-Létezők, Valóban-testű Igaziak,
 
Szent Valóban-lények,
az Őstitok Küldöttei, Valódi Hírhozók, Valóság-Angyalok,
 
Remények,
vagytok-e Titokzatosak, Halállal-Titkosak eleven
 
Isten-Teremtmények
és láthatom-e Édes Istenem léted mindenség-véres üszkeit,
 
elrejtezett fényed?
Vagy Te sem vagy és nincsen semmi más, mint Gyász, Üszök, Halál,
 
Reménytelenség
és Nem-te Vagy, csak Pusztulás, Halottak Döghalmaza, Zokogás,
 
Átok,
és Nincsen-Vagy Remélt Bizonytalanság, csak Bánat van, Könny,
 
Rothadások,
és te vagy a Nem-voltál-soha, a Nem-lehetsz-soha
 
Virágzó Képtelenség!
És te sem vagy te Átkozott és te sem vagy te Édes és te sem vagy
 
Könyörtelen
és te sem vagy Könyörületes és te sem vagy Pimasz Közömbös
 
Ronda,
aki Semmi-lényeket, Köd-madarakat fújtál fehér
 
kristályszív-jégsíromra,
Nem-lényeket, Pára-hattyúkat, Semmi-angyalokat költöttél
 
Csöndemen.
Te Nincsen-Madár, te Semmi-Madár, aki semmi-tojásokat tojtál
 
szívemre,
s ott gőzölögtek a holtak deres kupacain semmi-seggedből lágyan
 
kiesve,
a semmi-tojórózsa semmi-fodrai közűl halottak deres szakállába
 
esve,
s ültél rajtuk kotolva Semmi-Madárasszony, a semmi fölött semmit
 
énekelve.
Míg a semmi-tojások fölrepedtek s kibújtak semmi-nyálasan
 
a Semmi-Angyalok,
kibújtak tojásaidból a Nincsenek, a Nem-vannak,
 
a Vak Láthatatlanok,
a Nincs-Hermafroditák, a Képzelet-Istenmadarak,
 
a Szent Látomás-Angyalok,
kibújtak Gyászom Hattyúi, Bánatom Angyalai, Elveszettségem Őrei,
 
a Rabok.
Halál-magányom Szárnyas Szellemei, a halált-kürtölők,
 
tavaszt-hegedülő,
Némaságom Szárnyas Rabjai, Pusztulásom Dögszagú
 
Képzelet-Angyalai,
kibújtak Rettenetem és Irtózatom Látomás-Tollasai,
 
Szégyenem Szánalmai.
Hogy jég-szívem helyett zokogva verdessetek, mert szívem, mint pórusos
 
puszta kő.
Hogy Csönd-szívemen zokogjatok, halállal-beírt őskönyv-szárnyakkal
 
lobogva,
hogy Halál-szívem Tűnődés-Kristályfája alatt fújjátok
 
a csönd kürtjeit,
míg halálkönyv-szárnyatok borzongva lapozódik, s koponyátok
 
örvény-fürtjeit
hömpölyögteti, rengeti szívem vak csöndje, a jéglehelet láthatatlan
 
fodra.
Hogy szívem Vak Halál-földjén mosolyogj te,
 
Tavasz-Angyalkisasszony,
Reményem Angyal-Tavasza, Hitem Virágzása, Jövendőm
 
Tavasz-Földje,
aranyport-füstölgő kopott lepkeszárny-hegedűn Szent Tavaszt
 
hegedűlve,
Zöld Tüzet mondva, Piros Ködöt beszélve Halhatatlan
 
Remény-Kisasszony!
Jaj, ti Halál és Élet Angyalai, Gyászom és Reményem Angyalai,
 
Bizalmam
Angyala, Elpusztulásom Angyalai, Magányom Angyalai,
 
ti Árvák,
akik nem láthatjátok, Vakok, hogy bennem is kristállyá dermedett
 
az Ország,
akik nem tudjátok, Önmagatokat-Sem-Tudók, hogy mi
 
az én hatalmam!
Jaj, én Sírdomb-szívem Angyal-Rózsái, Angyal-Liliomai,
 
szegények,
jaj, Rémület-Madarak, Iszonyat-Pelikánok,
 
Rettenet-Teremtmények,
jaj, Magány-Madarak, Képzelet-Angyalok,
 
Borzalmam-Tollörvények,
jaj, Rózsaködlátomás Halálom-Madarak tudjátok-e, hogy holtan
 
minek élek?
Tudjátok-e, hogy élek is halottan, hogy jéghéjam alatt őrjöngve,
 
forrva ég
a vér, a vér, a vér, a vér, vad vérem, vad királyi vérem fortyogva
 
lobog,
s kitörni készűl már a vér, a vér, a vér, a vér király-szívemből
 
Angyalok,
hogy lángolva lázasan elöntse fehér gyászodat
 
Szívem-Kristályreménytelenség!
Tudjátok-e Én Titkom Titkai Titkosak, akik Én Titkom Borzongói
 
Vagytok,
tudjátok-e Titkom Teremtményei, Titok-Szívem Szülöttei,
 
Látomás-Lángok,
tudjátok-e Halál-hirdetők, óriás sárga hártyazacskó-torkú
 
Angyal-Pelikánok,
Kürtfújó Látomás-Madarak, hogy majd fellövellő vérem ragacsába
 
ragadtok.
Tudjátok-e, hogy egyszer majd ti is elrohadtok kiözönlő vérembe
 
ragadva,
mint mézgába muslica, légy, szúnyog, darázs, lepke, vágyatok most
 
akármi,
elrohadnak a szőrök, szőrcsillagok, kristályszögletkúp-szemek, a csáptoll
 
páfránybóbitái
és sárga torokzacskótok, az aranypihés bőrbuborék halottaimat majd
 
kiadja?
Halottaimat kiökrendi élve, mert Zöld Tavaszt hoz az én
 
szív-robbanásom,
mint sárga magzatburok kilöki magzataimat halál-zacskótok,
 
Pelikánok,
mert fölzendűl még az Én Tavaszom Kürtfúvó Álmok,
 
Csöndkürtös Halálok,
mert lesz hitem elég és lesz erőm elég, mert eljön majd
 
Szívemben-Föltámadásom!
Tömött madárbögyötök, pelikánbőrzacskó sárga angyaltokátok majd
 
kiadja
mohón fölcsipegetett halottaimat ti Halálevő Haláltestű Szárnyas
 
Halálok,
kiköpi sárga, orrlik-bajúszkoszorús tukáncsőrötök a szőrös
 
rothadás-álmot
és vidúl Tavasz-Szívem emberisége emberré visszaforrva, boldoggá
 
föltámadva.
Jaj, vagytok-e valóban Angyalok, Angyalaim, vagy csak én halál-képzeteim
 
vagytok,
Bánatom Képzeltjei, Gyászom Akartjai, Rettenetem
 
Képzelet-Madarai,
Halál-képzeletem Szárnyas Vak Kürtösei, Halál-rémületem
 
Irtózatai,
jaj, vagytok-e Angyalok, igaziak, vagy csak Magányom Látomás-Lényei
 
vagytok?
Vagytok-e valóban Szent Vakok, Szent Állatok Isten szívéből szívembe
 
zuhanva,
Isten szívéről lefújt piheszőrök, rózsahajszálak,
 
istenszívhártya-pernyék,
vagy csak a halálfüst képzelet-madárrá összeragadt csomói, lüktető
 
füst-kévék
ragacsos, puha kötegei vagytok, a rothadásfüst erjedő, imbolygó
 
tornya?
És nincs semmi más, csak Halál, Rothadás, Bűn, Büntetés, Átok és
 
Magány van,
csak Pusztulás van és Pusztítottság, Halál, Halál, Halál és nincs
 
semmi más,
csak Irtózatom, Szégyenem, Gyászom és Magányom, csak
 
a Hallgatás,
csak az Elpusztított Balga Ország szívemben és szívem mögött,
 
jeges pusztaságban.
És nincs semmi más, csak Csont, Szőr, Csontváz, Koponya, Rothadt Hús
 
halomban,
csak halottak rothadás-csomója, szétfolyás-halmaza,
 
véres sárga üszke,
holtak erjedés-kupaca, halottak szőrös szemétdombja
 
halállal-is-büszke
Jég-Szívemben, Kristály-Jelenemben, Tűnődés-Kristályfát növesztett
 
Bánatomban?
Csak halottak szívem körűl, szívem mögött, szívem alatt,
 
a Halott Ország,
egyetlen szőrös szörnyű véres büdös Halál-Szemétdomb,
 
aki én voltam,
aki voltam Király, Élők Királya, a Tavasz Fejedelme, Zöld Zászló,
 
Tollam
Látomásosa, aki voltam a Mindíg-Ének-Mindíg-Öröm,
 
a Sohase-Komorság!
Aki voltam a virágból-font lovon lovagló, zöldszárnyú
 
Nagy Virág-Tavasz,
virágot-lépő, virágot-nevető, virágot-könnyező
 
Virágtűz-Bizonyosság,
aki voltam a csikó-szemű, csikó-hajú Mámor, a Piros-szárnyú Élet és
 
az Ország,
aki voltam Piros Csődörcsikó, Piros Öröm-Zászló,
 
a Mindíg-Vidámság-Mindíg-Ugyanaz!
Aki voltam Mindenség-Tűzakarat, Boldog Vad Termékenység,
 
Szent Teremtés
és aki a Boldog Megvalósítás, Csoda-Megvalósulás, Világtervezés aki
 
voltam,
Arany-árnyékú Zöld Világfa, Kék Kiáltás, Isten Teremtő Ajka
 
aki voltam,
az Ős-akarat szíve vércsöppjéből formált Szent Hímvessző,
 
Szent Nemző-Merengés!
Aki voltam a Teremtés Ujjhegye, a Szép Halál Csókja, a Bánat Vad
 
Rettenete,
a Rossz Halált virág-hatalommal elűző Emberangyal, az Átoktalan
 
Tiszta,
most itt merengek jégrücsök-magányommal a rothadás zöld halmazaiba
 
taszítva
és szívemben csöndkürtöket fúj, csöndhegedűn játszik az Isten Élet
 
s Halálangyal-üzenete.
A vad és zord Istené, a Büntetőé, Rothasztóé, a Gyógyítani-nem-akaró
 
Istené,
aki van, aki nincs, aki volt, aki nem lesz, a mindíg-lévő,
 
mindíg-lehetetlen
Istené, akinek Hegedűs Angyala, Kürtfúvó Angyalai itt zokognak
 
szívemben,
a Talán-Nincsenek-Is-Angyalok, a Talán-Nem-Is-Voltak,
 
nézve múltam felé.
Nézve Virágzás-Múltam felé vakon, nézve a lángoló vad Múlt-Időbe
 
vissza,
Teremtő Lényegembe, hiszen én a Létteremtő Szent Hímvessző-Meredés
 
voltam,
a Jövő Kemény Nemző-dárdája, a Megvalósítás Szerelem-Láza,
 
tüzesen ragyogtam,
s most rothadásba ásva, pusztulásba lökve, halálba-kötve vagyok
 
Halál-Puszta.
Vagyok Egyetlen Temető, Egyetlen Sírdomb-Szívű Ős, a
 
Csontvázak Királya,
a Halottak Halálkirálya, a Holtak Kevély Fejedelme, Halottak Őse,
 
Utóda
és elmúlt rólam minden nagy virágzás, minden virág és elmúlt már
 
a Próba
és itt dermedek halál-magányom föltörhetetlen kristálygömbjébe
 
zárva.
És kristályköd-szívemben Csönd-Angyalok zokognak, Csönd-Angyal
 
hegedűl,
csönd-ásványkürtöket fújva borzonganak a rózsaköd
 
Angyalköd-Halálok,
lepkeszárnyból-ragasztott csönd-hegedűn játszik a Képzelet-Remény
 
kék álom-virágot
szívem kristályfája alatt, s én hallgatom: halál a halált, csönd a csöndet,
 
egyedűl.
Jaj, Angyalok, Kürtfújó Csöndek, Csöndkürtöt-fúvó Halálok,
 
Titok-Madarak,
mit fújtok, mit játszotok ti Vakok borzongva, zokogva
 
a Kristályfa alatt,
jaj, Kis Angyalremény-Angyaltavasz mit hegedűlsz, mit szívem,
 
Kis Asszonyakarat,
mit mondotok, mi isten-reményt hoztatok Istenből-száműzött,
 
szívemből-teremtett Vak Vadak?
Mit hoztatok, milyen reményt, milyen reménytelenséget, milyen hitet,
 
halált,
ti Isten nyálából fújt, szívem bánatából kibújt nehéz
 
Halálköd-Látomások,
Szárnyas Ködkancacsődörök, Szárnyas Halálköd-Asszonyférfiak,
 
Vak Lángolások,
mit küldött Isten veletek, a Halál milyen üzenetet, milyen
 
tovább-magányt?
Ti Isten ősrózsaszőrserleg-bélésű ősrózsaködüreg orrlikában kihordott
 
Némaságok,
ti szívem emberganéjdombjában kihordott Dögpáramadáremberek,
 
Angyal-sasok,
ti Menny Küldetés-Madarai, Dögszívem Ködmadarai,
 
Tömegsír-Angyalok,
ti Őslétből kiköpött, Emberdögtemető-szívemből kilökött
 
Csöndkürtös Bénaságok.
Mit hoztál nekem, jaj mit hoztál nekem, jaj mit hoztál
 
te Szívecském,
Tavaszom Reménység-Maradéka, te Tavasztörmelék-Angyalasszony,
 
Pici Vak,
tavasz-öledből, tavasz-szívedből, tavasz-hegedűdből milyen
 
parancs-szavak
kacskaringóznak és csavarodnak csöndem hidegébe,
 
Fölnyitott Angyal-Levelecském?
Valami újulást, valami föléledést, valami megmaradást, valami
 
csak-továbbat,
valami újravirágzást, valami láng-reményt, valami zöld
 
tűz-diadalmat,
vagy te is a halált hozod, őt mondod tovább, mert az életre nincs
 
hatalmad,
mert halálköd-délibáb csak őstavasz-ágyékod, rózsaszíved,
 
nagy rózsaörvény-szárnyad?
És te is Csalás vagy, a Hazugság, a Virágba-öltözött Rothadás,
 
a Hamisság,
a Ringyó-téboly Virágkisasszonya, Virág-öltönyű Halál-Démon,
 
Dögszellem,
akinek virágbokor-ágyéka nyüzsgő kukac-kosár lesz,
 
ha megérintem
férfi-szigonyommal, hemzsegő büdös lárva-fészek, szőrös és véres
 
féregrózsa-zsák.
És virághordó hasa lesz egerek, békák, varangyok, viperák, giliszták
 
fészke
és óriás rózsapúp-szíve lesz vicsorgó halottak nyögése, hányása,
 
nyüzsgése
és lángoló rózsaköd-csillagarca, mint madárfészek, amit megtölt a madarak
 
ürüléke,
s kicsurog, lefolyik véresen, meszesen, zöld-eresen a madárszar dermedt
 
lebegése.
Lecsurog csipkezuhogással, lotyadék-rojtosan, mész-ágasan a rózsaköd
 
emlőgolyókig,
mint égő gyertya viaszcsipkefüggönye és rothadásban féreg-hemzsegés
 
halál-ölelése!
Jaj Angyal-Tavaszom, Én Virágcsillagom szent teremtés-tavaszodban lesz-e
 
része
hitemnek és halálomnak, lesz-e virága szívemnek, eljutok-e
 
a Termékeny Tiszta Szóig?
Kiváltasz-e a Halál-hallgatásból, kiváltasz-e a vak fehér
 
Némaságból,
kiváltasz-e az Elmúlásból engem Kis Angyalom,
 
Reménymadár-Tavasz,
mert nem lehet, mert nem lehet, hogy érettem egyszer föl
 
nem kiáltasz
Én Édes Egyetlen Remény-Hattyúm, Én Tavasz-Angyalom, Te Tűz Ködből
 
és Virágból!
Mert nem lehet, hogy éljek halottan, én, a király, hogy legyek
 
a Köd Fejedelme,
hogy legyek Csontvázak Gyászolója, Halottak Hallgatója,
 
Némaság-Király,
hogy legyek a Rothadás Őrzője, a Pusztulás Nemző-őse,
 
Beforrt Csöndhártya-száj,
mert nem lehet, hogy Virrasztó legyek, Halálom Virrasztója,
 
a Bomlás Őskegyelme.
Mert nem lehet, hogy a Rossz Őre legyek, én, Édesem, aki a Rossz
 
Gyűlölete voltam,
te Tiszta Élet-Angyal, aki ott játszod a csönd-hegedűversenyt
 
Csönd-szívemben,
ti Tiszta Halál-Angyalok, akik csönd-kürtversenyt játszotok
 
Émelyemben,
mondjátok, hogy nem leszek, mint összesűlt óriáscsillag, kis anyagcsomó,
 
mindörökre holtan.
Mondjátok ti is Halál-Angyalok, akiket Istenem engem megváltani
 
küldött,
mondjátok, hogy azt üzente Isten: szívemre fúj majd zöld
 
őstavasz-fújással,
s fölolvad Halál-éjszakám, jön Tavasz-hajnalom hatalmas
 
rózsalángolással,
mondjátok Létben-Részesek, mondd Hajnalom Reménye,
 
Mennyei Tavasz-Küldött.
Aki vagy, s nem vagy, nem is tudom, akik vagytok, s nem vagytok
 
Magányomban,
akiket szült az Akarat, vagy én szültem Iszonyomban, Gyászomban,
 
Bánatomban,
s hordtam, mint hatos-ikreket Csikóhal-apa, kristálymozaik-kúp
 
király-hasamban,
akiket megszültem fölrepedt vérző szívemből, hogy lebegjenek
 
Halál-Hínáromban.
Jaj, vagytok-e, vagytok-e Angyalok, Angyalaim, Kürtfúvó
 
Angyal-ködök,
jaj, vagy-e Egyetlenem Virágmadár-Túlvilágasszony, te Illatos
 
Egyetlen Édes,
aki oly közel lebegtél mindíg az Ősgömb-Öröklét Végtelen
 
Virág-szívéhez,
hogy tested, a szent Rózsatest, szárnyad, a Rózsalobogó vad Isten-illatot
 
füstölög.
Mert ködasszony-lényed és zsíros rózsasziromszárnyaid beszívták
 
az Isten-virágszagot!
Jaj, ne féljetek Szívemben Lakó Angyalok, akiket Ő köpött szívem
 
halál-jegére.
Majd visszakéri sorsotok az Isten, majd visszahív az Isten
 
Ősvirág-Szívére,
férgeit kicsípkedni, szívéből kicsípett élettel, halállal beporozni ködgolyót,
 
gázcsillagot.
És elhagytok majd és el ne hagyjatok még kristályszárnyú
 
Angyal-csikóhalak,
Szégyenem Magzatai, Szárnyas Isten-Gyermekek, Zokogó Vak
 
Tollzászlók,
Rabjaim, Foglyaim, Édeseim, értetek én, Könnyeim az Isten szívébe
 
kiáltok,
az Isten Ős-szégyen Szívébe kiáltok magamért, hogy Vak Titkaim
 
el ne hagyjanak.
Ó, el ne hagyj engemet Gyász és Remény, Kürtfúvó Hattyúk,
 
Kürtfújó Pelikánok,
jaj, Csöndhegedűn Játszó Virág-Remény, Tavasz-Angyal ne hagyj el
 
engem,
te mindíg győztél, mindíg megmaradtál, te mindíg mindenkit legyőztél
 
szívemben,
te Virágcsillag-arcú, te Virágszív-arcú, ó te Diadalmas,
 
te Reménnyel-Áldott!
Ne hagyj el engem, jaj ne hagyj engemet Szívem, Te Mindíg-Győztes,
 
Mindíg-Diadalmas,
megváltó tavasz-ujjaddal érintsd dermedésem, símogasd ujjhegyeddel,
 
mint gyermekarcot,
megváltó csöndhegedű-szavad fonja be jegemet, a szőrös
 
kristály-harcot,
omló finom arany-gyökér zuhatagával repessze föl magányom Szavad,
 
a Hatalmas.
Mert csönd-hegedűd virágzó csönd-futamai arany-szőlőkacsok,
 
arany-kacskaringók,
mint arany-szőlőlevelek, arany-páfrányfák nőnek ki
 
csönd-hangszeredből,
s arany csipketollfákkal, arany csipkelepényekkel betollazott
 
halál-jegemből
talán kiolvad Jövőm, fölélednek tetszhalottaim: a Szent
 
Teremtés-Hangok.
Ó, ne hagyj el engem Élet és Halál, értetek én Isten szívébe
 
kiáltok,
s Ősrózsaszíve ősrózsakristály-üregeiben mint denevér cikkan,
 
csapdos szavam,
mint szitakötő cikázik kristályszavam a Szív rubint-eres
 
rózsabuborékaiban,
s iker-gyémántrózsacsokorsisak-fejével a Bíbor Rengésnek ütődik
 
az Átok.
Az Átok és a Hívás, a nagy szikramozaiknyereg-koponya, a négyszárnyú
 
gyémántszív,
s az örvénylő bársonyrongy-lepény, a pörgő fekete csipkés
 
szőrlevél,
amit a nyár üvegharangja, a nyáréj csillagharangja alatt fúj, lökdös
 
a szél,
amit az éj küld, amit a harmat küld, amit az éj és harmat
 
visszahív.
És gyémántosan és bársonyosan verődik, sodródik szavam
 
Ő-Szívüregeiben
és megérti tán az Öntudatlan Őslüktetés bársony-hívásom,
 
gyémánt-hívásom,
megérti tán értetek-könyörgésem, Angyalaim, vad
 
érted-kiáltozásom
Én Tavaszom, Föltámadásom, Élet és Halál, megérti tán
 
az Öntudatlan Isten.
Vagy szív-süket az Isten és nem érti vad hívás-szavam,
 
csönd-könyörgésem,
nem érti átkomat, nem érti jajomat, nem látja hangomat
 
a Szívre-Vak,
s halálcsönd-szavaim, halálcsönd-fényeim szív-odúiban rojtosan
 
elfoszlanak,
elmállnak szíve büdös gödreiben, mert nem érti létezésem
 
és nem-létezésem.
A Buta, a Süket, a Vak, az Öntelt Ostoba, a Csak-robajló
 
Piros Átok,
az Átkozott Lehetetlen, a Kegyetlen Árva, az Egyedűlvaló Bajszos
 
Szív-Szörnyeteg,
a Bíbor Zsák-ütés, az Ősférgek Húshordója, a Dögsír
 
nem hallja meg
merengő csöndkürt-zenétek, a hegedű-hívást, nem érti meg amit veletek
 
szívemben kiáltok.
Mert nincs is, aki Van és van, aki Nincs, mert csak én vagyok itt a tengeren
 
magamban,
csak én ülök itt merengve egyedűl, Rom-akarat, Roncs-idő,
 
jégbe-takartan
és az elátkozottság vak köde, a kiűzöttség vastag halál-palástja
 
rajtam,
zsíros nagy koponyámon köd-korona és csöndvirágot növeszt
 
vad ajkam.
Amely kinő szájamból óriás fehér ködliliom-kehellyel, szőrös
 
köd-levelekkel,
köd-száron ködszív-pikkelyekkel és köd-gyökereit szívembe
 
zuhintja,
s ködzsák-szövedék gyökérharangjával szívem minden rostját tenyészve
 
belakja,
s ködsziromcsillagkürtje köd-árnyékát homlokomra ejti fehér
 
tüzekkel.
És szívemben Tűnődés-Kristályfaóriás, amely az Ő szívéig ér
 
kristály-tenyészetével,
amely az Isten Vak Szívéig ér, Süket Szívéig kristálylombja
 
kristály-lombcsúcsával,
halálkristály-csipkelombhegyével a Titkos Ősrengésig ér, úgy találkozik
 
húsával,
s ütése moccanatlan visszareng szívemig hatalmas
 
áram-életével.
És kering és zuhog a két szív között a titkos áram,
 
a kristályfa-vezetékben,
s tüzét csobogva hömpölyögteti és lényegét így rejteti
 
kristályhúsában
és fekete halál-ütését, kék üszök-csókját, arany dög-szigonyát hirdeti
 
a fában
és ti itt álltok a Kristályfa alatt, a Halálütés-fa fehér
 
árnyék-hidegében.
Itt álltok Angyalok, Angyalaim, Titkom Teremtményei, Isten Hírhozói,
 
Vakok
és szemeitek benőve gyűrött sárga bőrrel, mint a varánuszgyíkok
 
hónalja,
mint belakkozott szemű bogarak álltok Vak Szárnyasok, Isten Hat
 
Kísérlet-Rabja,
mert a szemgödörre körűl ráforrva csipkésen sárga bőrcsészék,
 
gyűrt bőrkupakok.
Mert megvakított titeket az Isten, Kürtöseim, mielőtt a szívembe
 
zuhintott!
Mert látni nem szabad a szív titkait, halál-titkomat látni nem
 
szabad,
mert Gömblénye körűl pörgő Könnyű Szellemek, őrző és hódoló
 
Boldog Madár-vadak
nem láthatjátok földem jajjait és dögeit, a szívembe rothadt
 
titkot.
Nem láthatjátok ami Föld, Halál, Rothadó Kevélység, Bánat és
 
Magány,
nem láthatjátok a Szív-Dögtemetőt,
 
a Kristálykoporsó-Óriás-Csöndfát,
nem láthatjátok az Emberpusztulást, az Ember-rothadás zöld
 
kocsonya-titkát,
ti Isten-és-ember-között-levők, Ködszellem-Kócsagok azt ami
 
isten-hiány.
Nem láthatjátok Isten vad hiányát, Isten vak szégyenét,
 
hazugság-vércsöppjét,
ami szőrrel és halállal kivirágzik, az ő-nélküliség kék
 
halálcsomóját,
mert nem láthatjátok, míly rosszúl és bután végezte itt
 
teremtő-dolgát,
míly lángtalanúl és akaratlanúl, ti Halhatatlanok, dolgát
 
az Öröklét.
Hogy valamit létünkből kifelejtett, amikor nevetve gyúrta
 
az ősanyagtésztát,
s nyálat köpött bele, spermát és taknyot gyúrt bele, tűhegynyi vércsöppet
 
ujja bögyéből
és csöppnyi lobogást őstüzéből, sárga csöppet olajos, zsíros
 
vizeletéből
és szíve ördög-feléből, a Rothadatlan Bűnből kicsippentett
 
szíve-poklát.
Mert szíve hátsó fele, a neki-is-láthatatlan, akár a Hold vak
 
túloldala,
mert szíve hátsó fele a rücskös, kráteres, likacsos, pórusos,
 
fénylő Sivatag-gonoszság,
mert kihagyta létünkből azt, ami benne teljesűl, kimaradt
 
a Halhatatlan Valóság,
mert könnyelmű volt teremtés-mámora, könnyű és ostoba
 
teremtés-akarata.
Mert már a teremtésben minket elhagyott, már a teremtésben megtagadott
 
minket,
mert már a teremtésben elfelejtett minket, mert csak játszott
 
a Kegyetlen,
mert tudta akkor is, hogy amit belegyúrt:
 
az anyaga-titkával-lehetetlen,
mert magára hagyta húsunkat, hitünket, a Gonosz szőrös kezébe tette
 
a szívünket.
S az fújja, mint a parazsat az Emberiség-Szívet, s az serceg, pattog,
 
füstölög,
lángolva pattog, szikrázik szikracsillagörvényt a Gonosz kék
 
bőrcsillag-tenyerében,
s ott virágzik óriás rózsakristályszivacsként szőrös
 
világmajom-kezében,
mint rózsakristálytüdő a Gonoszság leheletében virúl és köp
 
halál-ködöt.
Mert önmagába nyúlva önmagából létünket kihozta, aztán
 
elfelejtett,
s gyúrta tovább csillagait, ködgolyóit, gázgolyóit, tűzgolyóit,
 
kőzetgolyóit,
mint gyermek sárgolyót guggolva, önmagában guggolva játszotta
 
tüzes csillagcsomóit
és minket adván a Gonosz kezére, minket önző, kevély szívéből
 
kiejtett.
Jaj, itt ülök most Isten nélkűl árván, jaj, itt ülök most
 
isten-elhagyottan
és szívem körűl fekete szőrszivárvány, fekete szőrbuborékban gyászol
 
én szívem,
s ti Angyalok, Angyalaim itt zokogtok árván a fekete
 
szőrbuborék-semmiben,
Vak Angyalok, Kristálysír-szívemen vakon, isten-jégszégyenébe
 
lopottan.
Mert megvakított titeket az Isten, hogy szörny-szégyenét ti
 
ne láthassátok,
hogy ne láthassátok a Halál-Rothadást, fagyott király-szívem
 
halál-hatalmát,
mert aki Isten fényéhez szokott, nem láthatja léte sötétjét
 
és borzalmát,
nem láthatja, hogy benne mennyi pusztulás van, mennyi rothadás, bűn,
 
butaság, köd-átok.
S titeket Valaha Látók és Most Vakok ősujjhegye rubintrózsagerincére
 
ültetett,
egy ősrózsaráncra, mint galambokat sorban, aztán sárga
 
hónalja-bőréből
kis foszlányt kicsípve, s lecsípve egy kis sárga mirigyfoszlányt gyűrt
 
fitymabőréből,
betakarta puha bőrfoszladékaival az aranygolyókat,
 
az angyalszemeket.
S a pórusos sárga isten-fitymabőre, s a finom pihétlen húsfoszladék,
 
a sárga,
a mirigyes istenhónalja-bőrcafat ráragadt a vérpettyes
 
aranybuborék-szemgolyókra,
s Ő akkor, mint kecskebékák, levelibékák szemét üvegruganyosan
 
benyomta
az angyal-szemgolyókat, s a bőr csipkefoszladékait ráforrasztotta
 
a szemgödör húsára.
Körben, mint vékony agyaglepényt, mint pórusos sárga pici
 
agyagzsákot,
s a szemgolyók visszarugózva, mint a békák szeme rugózva ujjad
 
rózsahegyét:
a bőrzacskót belűlről ütögették, iszonyodva a vakság érthetetlen
 
szégyenét,
s a finom agyaghártyagömb, ráncos istenbőr-buborék lüktetve
 
könnytelen kiáltott.
Mint békatoka pihegett dobogva az orr-oldalak, az arccsontok
 
rózsaüregében,
a szemöldök-ereszek alatt, mint gyűrött hártyazacskók lihegve
 
dobogtak,
mintha eleven szív rúgdosna zacskó-mélyükben, eleven magzat, lüktetve
 
kinyomódtak,
aztán visszahúzódtak, s újra feszessé föltolódtak szent
 
vakság-reménytelenségben.
Aztán a Gőgös Megvakító a szempilla-szőrsarló szőrszálait egyenkint
 
kitépte,
hogy a forradás-rózsacsipke-széleken piros likacskutak félholdja
 
maradt,
vérző póruspontok lánckoszorúja, szempillaszőrlukak láncholdja,
 
s az árva vak
szemek könnyezni kezdtek, s a likacskutakból könny szívárgott,
 
s a tépéstövek vére.
Aztán az Isten fújt egyet nevetve, s ti zuhantatok az űrön át,
 
Megvakított Hitek,
óriás csillaggömb-szövedék magányában fodrosan pörögve zuhantatok
 
szegények,
ti Isten-fitymabőrével-leragasztott-szeműek, Isten-hónalja-bőrével-betapasztott
 
Remények,
hulltatok halálomba Vak Várakozók, hogy csöndemen csöndet
 
énekeljetek.
Titkomba hulltatok és halálomba és magányomba hulltatok
 
Szent Angyalaim,
titkaim meg nem érteni, magányom föl nem oldani, hallgatni
 
a halálom,
zokogni titkom temetőjén, sírni síromon, csöndkürtöt fújni
 
a halálon,
titkomba hulltatok és halálomba Isten Megvakítottjai, Zokogó
 
Képzelet-Madaraim.
S itt álltok most Jégcsillag-szívemen, Kristály-tömegsír szívemen
 
Vak Állatok,
Szívem Vak Állatai, Isten Vak Hattyúi, Vak Túlvilág-Gémek,
 
Vak Pelikánok
és leforrt-szemhéjú arcotok lüktető zacskóiból kövér vad könny
 
szívárog,
a gyűrt sárga bőrzsákok, bőrredőrózsák köpik
 
a halálkristálylángot.
A pórusos sárga bőrbuborékrózsák kék likacskoszorúiból zuhognak
 
a könnyek,
s ömlenek a könnyek, a könnyek, a könnyek, a könnyek
 
a szempillaszőrlikacsokból
és ömlik a halál, a halál, a halál, ömlik a halál vad
 
bánatotokból
Szívem Vakjai, Szívem Látomásai, Szívem Rab-Ősei,
 
ti Szívem-Szörnyek.
S a szempillalikacsokon fröcskölve, forrva, bugyborékolva,
 
vadúl bugyogva
lövődnek ki a könnyek, tódúlnak ki a halálok,
 
zuhognak Nyomoromra
és mint kristályrojtharang lobog, lángol ruhátlan testeteken
 
a könnyek tajtékfodra
és kis rózsalábatokig lehömpölyög, s a rózsakacs lábujjak közt habzik
 
bugyborogva.
És szétfutván szétcsobognak Jégkúp-Szívemen, a Jégpuszta
 
őshalálon
nagy, eres szirmokban, nagy pikkelyes szirmokban lefagyva, habosan,
 
buborékosan,
s a fagyott nagy könny-lepedők fagyot füstölnek szívemen
 
halállal-titkosan.
És jaj, lesz-e még Hitem, Jövőm, Zöld Tüzem, lesz-e még Tavaszom
 
és Virágom?
Ó, Angyalok, Szárnyas Köd-képzetek, Vak Hitek,
 
Megvakított Ködmadarak,
akik itt álltok Nem-létezők és Mégis Létezők, Nem-létező
 
Valóságmadarak,
Angyalok, Könnyeim, Képzeteim, Gyászaim, Reményem,
 
Könnyű Csönd-madarak,
akik itt álltok merengve, sírva és zenélve a kristálylombú óriás
 
Csönd-fa alatt!
Itt álltok, Vakok, gyűrt, sárga, pórusos bőrzacskókkal betakart
 
szemekkel,
sárga bőrzsákok Szem-Rabjai, melyekben a szemek lágyan, hevűlten
 
forognak,
mint herezacskóban a herék, lüktetve mozognak, kövéren
 
kidudorodnak,
beszívódnak újra, s újra kinyomódnak nagy csomókkal, nagy belső
 
rücsökkel.
És lüktetnek a szemgolyók kövéren a sárga bőrcsipketányér-fedők
 
alatt,
forognak, mint a magzatok az anya óriás eres bőrdinnye, hártyagolyó
 
hasában,
s ott dülledeznek a kék kocsonyagolyók a vakság
 
bőrcsésze-domborulatában
és lüktetnek, remélve megnyílást, fölszakadást, hogy tán a burok
 
fölhasad!
Mert látni, látni, látni akarnak, látni a Vakok, mert látni kell
 
a Létet,
látni az Életet s Halált, látni a Lehetetlent és látni
 
a Kegyelmet,
látni a Reményt és látni a Rothadást, látni azt a vak
 
száműzetés-vermet,
amelybe lökve ácsorognak és zokognak, amely jegével megdermeszt
 
és éget.
Látni, látni, látni, látni, látni a Mindent és a Semmit,
 
látni fehéren
virágzó Pusztulásom, látni az emberszív-fehér-sötétet,
 
az emberszív-dögtemetőt,
látni halálos Kristálybénulásom, jégbeszőtt halottaimat, szívemet,
 
a Föld
Bánatát, akik a Látást se látták Isten közelében, mert ott vakoskodtak
 
a ködös Isten-fényben.
Akik ott lebegtek a hatalmas rózsaránchegyvonulat istenszívredők
 
között,
a sugárzástól vakon, mint aki napba néz és pislogat
 
pillanat-vakon,
mint aki napba nézve pislog könnyesen és pillogat
 
aranytűz-szárazon,
s kék háromszögek, fekete pettyek, szivárványkarikák rezegnek szemhéja
 
mögött.
Látni, látni, látni, látni magányom titkait, halálom végtelen
 
titok-földjét,
látni önmagukat és látni engem és látni az országpusztulást elárvúlt
 
szívemben,
látni a halált omló könnyeikben, látni a halált zord szakállas
 
király-énekemben,
látni a halandóságot, amely nem az övék, amely több, mint
 
a tűzgolyó-öröklét!
Mert látni csak halandót érdemes, mert látni nincs miért, ami
 
halhatatlan,
mert létre csak halandó érdemes, ami törékeny, foszló és
 
halálra-képes,
ami halált hoz formáiban, jelenéseiben, ami halált ad tömény
 
megvalósulás-lényegéhez,
mert látni csak a halandót szabad, a dolgok csöndkristály-lényegét
 
szeretve abban.
Mert létre csak az érdemes, aki halandó, aki halálát hozza
 
szerelmében,
mert a halandóság az egyetlen remény, amely kiold az elmúlásból
 
minket,
mert a halál az egyetlen jövő, amely meghozza mindíg-kivirágzó
 
anyag-hitünket,
mert a halállal vagyunk boldogok, formát kötve a halandóság nehéz
 
tenyészetében.
Mert ami van, mind csak azért van, mert halállal-oltott boldog
 
halandó,
az Akarat minden anyag-formája, jelensége, megvalósulása, lángja,
 
láza,
az Akarat minden anyag-ruhája, minden lehetetlen, vad,
 
tiszta próbálkozása,
az Akarat minden föltornyosulása, csipkésedése, minden csíra, pete,
 
minden ondó.
Mert ki a halált nem tudja: az örök halott, az a néma
 
Kezdettől-Pusztulás,
az a Kezdet-Halál, s akiben nincs halál, az nem lehet, mert
 
nincs virága,
mert nincs benne indulat és nincs teljesülés és nincs hatalma, vérzése,
 
magánya
és nincs irgalma, reménye, rettegése, mert a Halhatatlan a Nincs,
 
semmi más!
Jaj, látni, látni, látni akartok Angyalaim, Csoda-Vakok,
 
ti Megvakítottak,
látni a halált, amely az enyém, halandók halálát, amely
 
az árva emberé,
míg a csönd szőröslevelű, bolyhos-pórusú indái tekerednek kürtfogó
 
ujjatok köré,
hegedűt-fogó ujjaid köré Angyalom, Angyalaim, ti Magányom Hasában
 
Kihordottak.
És kürt-fogó ujjaitok, mint piros gyíkok, rubintkúp-fejű piros
 
pikkelycsövek,
rubintrózsa-szemű szemhéjas hajlékony pikkelykötelek, rózsahasú
 
gyíkok
és sziszegnek és mozognak, rózsaredőzsák hasukkal ráhorpadnak
 
az ujj-állatok
a csöndkürtök csönd-száraira, s a csöndkürt-likakon billegnek
 
az ujjbögy-gyíkfejek.
S a te kezed pici asszonykéz Megváltó Tavasz-Angyalom,
 
Virágremény-Tavaszom,
rózsapihés kis rózsakéz, két gyönge rózsacsillag, két lobogó könnyű
 
rózsalepke,
s fogod lepkeszárny-hangszered, s a lepkecsáp-vonót tántorogva, lobbanva,
 
lebegve
kis csoda-kezeiddel, a páros rózsalepkeláng-reménnyel te Egyetlen
 
Csoda-Asszony.
Mert reményt csak te adsz és vígaszt csak te adsz és tavaszt csak te adsz
 
Magányom
Megváltó-Asszonya, Egyetlenem, Egyetlen Édesem, te Virágból-szőtt Testű
 
Öröm,
vagy reményt, vígaszt és tavaszt te se adsz és nem lesz tűz, tűz,
 
virág-tűzözön
Jég-életemen és nem virágzik ki zöld lánggal, zöld erővel rücskös
 
Jég-árvaságom?
Mert Jég vagyok, Jég, Jégkristály, Halál, Halottak Jégtemetője,
 
Izzó Kristálytömegsír,
mert én a Halál vagyok már és a Halál én vagyok és Halottak
 
Kristálykoporsója
és ködös Jégpuszta-Szívem, mint árva Jégcsillag lángol,
 
mint jégbefagyott óra
buborékos és levegő-pettyes jéglapok, jéghasábok között Szívem,
 
a Néma Idő-sír.
Mert Szívem: a Halál és a Halál: Szívem, a Halál vagyok
 
Halálba-ragadtan
és szerveim közt halál és sejtjeimben halál és a halállal magamra
 
maradtam
és a halálban halottan hallgatok és a halál fehér pecsétje
 
rajtam
és halál virágzik csöndemen és halál-hitem halál, s a Termő Időtől
 
elhagyattam.
És Csönd-szívem, Halál-szívem óriás Kristályfát növeszt,
 
Halálkristályfa-temetőt,
hatalmas Jégpáfrány-bóbitát, Tűnődés-kristálycsipkefát,
 
Merengés-virágot,
s ti ott álltok deres és jégcsipkés halál-árnyéka ködében
 
Halálkönyv-szárnyú Álmok,
borzongva-lapozódó halálkönyv-szárnyú Angyal-Szivacsok,
 
Kürtfúvó Angyal-temetők.
Mert halottaimat testetekbe szívta ködszivacs lényetek, a szőrös
 
rothadást
és szárnyatok mint óriás lepkeszárnyakból csokorba-varrt verdeső
 
halál-palást
és kürtötök habosan hömpölyögteti a halál-ködöt,
 
a jégfüst-pusztulást
és könnyetek zuhogó jégcsöpp-függönye: vicsorgó rothadás és szőrös
 
tátogás.
Hat Angyal áll a Kristályfa alatt, a Merengés-Ősfa alatt,
 
a Halálon!
Hat Hattyú-köd, Hat Pelikán-látomás, Hat Ködpikkelyállat,
 
Csönd-szívemé,
hat Angyal áll ködös Jég-Ország Szívemen, Hat Akarat, öt a halálé,
 
egy az életé,
mint szűzek a máglyán, lobogó Jégmáglya-szívemen, a lángoló
 
Jég-irgalmatlanságon.
Öt a halálé, egy az életé, hat Angyal áll ott fehér jégfüstben,
 
jéglángolásban
és fújják a Csöndkürtöket, fújják a Csönd Kürtjeit, borzongva,
 
zokogva
és nem égnek el és nem porladnak el és fehér lángolásom húsuk
 
föl nem oldja
és tüzet nem fog halálszárnyuk tolla és szikracsokrot nem lő
 
a jég-elmúlásban.
Egy az Életé, öt a Halálé, hat Angyal áll vak szívem
 
Jégmáglya-énekében,
hat Madárszűz, hat Szűz Angyal-Akarat, hat Köd, öt a Halálé,
 
egy az Életé
és nincs köztük egy a Semmié, öt a Nincsené és nincs köztük
 
egy az Istené
és fújják a vak kürtöket és húzza a csönd-hegedűt Öt Halálom
 
és Egy Reményem.
Hat Szent Ibisz-Angyal, hat Szent Angyal-Flamingó,
 
hat Szívembe-Száműzött!
Hat Angyal áll a Kristályfa alatt, mint szűzek a máglyán,
 
énekelve,
hat Angyal áll a Halálfa alatt, hat Lobogó Pikkelyzászló,
 
Mennyei Óriáslepke,
hat Örvénylő Rózsatorony, hat Tollörvényzászló,
 
hat Szűz Halálom Jegébe Kötözött.
Öt a Halálé, egy az Életé és nincs elmúlásuk, s az Időnek nincs rajtuk
 
hatalma,
s a halálnak nincs hatalma rajtuk és nézem Vad Időtlen
 
Szent Lobogásuk,
s nézem ki tudja mióta már rengésük, örvénylésük,
 
kegyetlen zokogásuk,
s száraz szemem ki tudja hány éve már nehéz titok-könyv-örvénylésük
 
rabja?
Itt ülök időtlenül és nézem őket időtlenűl, mint
 
az Elképzelt Isten
és nézem időtlenűl Titkom Teremtményeit, Titkom Szülötteit
 
nézem,
mint az Időtlen Időt az Időtlen Isten, mert a Teremtés volt vala
 
a részem,
mert a Teremtésben magamra maradtam, mert a Teremtésben nincs
 
aki segítsen.
Mert a Teremtésben Őket én akartam, mert a Teremtésben nagyon
 
elfáradtam,
mert a Teremtésben egyedűl én voltam, egyedűl én voltam,
 
aki így akarta,
mert én küldtem őket, mert én lettem őket, hoztam őket
 
Időtlen Bánatomba
és én akartam létezésük szárnyát, én csipkéztem
 
Teremtés-Magamban.
Mert én vagyok az Idő, a Semmi, én vagyok az Ős, én vagyok a Halál,
 
a Teremtés,
én vagyok a Hat Angyal, a Hat Részlet, én vagyok a Hat Angyal
 
Szívemben,
s vagyok Ők, aki így megmaradtam, s én vagyok aki magamat
 
eltemettem
és én vagyok a Rejtelem, Megoldás, a Titok, a Köd,
 
a Tavasz-Angyalt Nemzés.
A Pusztulás, az Újrakezdés, a Nemző, a Nemzett, a Magzat ki anyjában
 
raboskodik
és én vagyok az Anya és a Gyász, s az Öt Halálangyal én vagyok,
 
a Kis Hatodik
is én vagyok, az Élet Angyal-Asszonya, a Virágból-font Szűzanya,
 
ki szívemben illatozik.
És csönd-zenéjük hallgatom. Nézek száraz szitakötőszemekkel. Hallgatom.
 
Hajnalodik.
Hajnalodik. Hajnalodik? De miféle hajnal ez, miféle véres
 
rózsatűz,
amely elömlik itt a tengeren s szívemben, miféle Isten-köpte
 
ősrózsatűzözön,
amely rubint-eres és bíbor-hártyás redőkbe vonja hab-csipkés tengerem
 
és szív-ködöm,
s óriás rózsakristály-tömbjeit a tenger talpáig eresztve izzik alattam,
 
miféle tűz?
Miféle parázskristályözön hullt tengerembe, a zöld vizet a tenger talpáig
 
betöltve
szögletes rózsakristálytömbjeivel, kék parázskristály-hasábjaival
 
ropogva,
hogy magányos király-csónakom mintha kristályparázs-bérceken lebegne
 
inogva,
a kristályos, szálkás sűrű tűz hasábjain, szirtjein, lapjain, csipkéin remegne
 
löködve.
Mint az Itélet Noé-bárkája, a Múlttal és Jövővel betöltött
 
Ősmenedék,
az Idő Hajója, a Múlt Lebegője, a Jelen Jövője, szögletes
 
parázskristálytengeren
és ott árad a Vereség és ott vonúl a Győzelem kristályparázs
 
tenyészet-mélyiben,
s a nyálkás és mohás őshajón szorong a nemzésre-kész
 
Maradék-Emberiség.
S az izzó folyékony rózsaparázsban lámpa-szörnyek, pikkely-hitek,
 
állat-rózsák,
lebegnek kék tűzpont-kürtök, fénypettyhalmaz-liliomok, átkok
 
és halottak
és izzó kék szögleteikben és sercegő piros halmazaikban jajongva
 
forognak
az Éhesek, az Elmúlásra-Szomjasak, a Kocsonya-Ős,
 
tátogó Pikkelylevélzsák.
S a gyűrt gyíkhónaljbőr-redős, pikkelyes, gyémántpontos, szögletes
 
kristálypettyes
végtelen, renyhe leguán-hasa-bőre, eres pikkelyrongy leguán-oldala
 
tenger
tűzrózsaszirom-hömpölyegén, a fodros parázs-végtelen óriás
 
rózsaköd-henger
forog imbolyogva és párologva, s mint rózsakristály-köszörűkő csiszolódik
 
a szívemhez.
És szikrát vet-e majd hajnalkristály-köszörűlt szívem, köp-e
 
szikra-bóbitát,
szikracsipkepáfránylevelet, kékfehér csillagokádékot hajnaltalan
 
töprengés-éjszakámba
és fölgyújtja-e kegyetlen jegemet a vad és gyönyörű
 
Hajnal-Köszörület lángja
és föléleszti-e kínhalál-halottaiból a Hajnal
 
a Keresztről-levett Ember Fiát?
Hajnalodik? De lesz-e Hajnalom? És lesz-e Föltámadásom,
 
Jövőm Virága
és lesz-e Hajnalom Föltámadása? És miféle hajnal ez,
 
Óriás Rózsabuborék,
amelyben együtt ott lebeg, rózsaköd magzatvizében a Tenger
 
és az Ég,
amely eres rózsahártyagömb-özönével ráomlik
 
e vak Szív-és-Csillag-Árvaságra?
Hajnalodik? De hol az én Hajnalom? Én Magányom Rózsavirradása
 
hol van?
És hol az Én Hajnal-jövőm, Hajnal-hitem, Hajnal-mámorom, Hajnal-erőm,
 
hol van?
Fölvirrad-e magányom hajnala, jövőm partja, ami ott lángol
 
elhagyottan,
vagy itt kotyog tovább kagylós, hínáros pocakfalú csónakom a csipkés
 
parázshabokban?
S én ülök a Rózsakristálytűz-Mindenséghajnalbuborékban száraz
 
szemekkel
és véres szemekkel és könnytelen kristályrózsaszöglet-lakkrózsa
 
rovarszemekkel
és fáradt és lüktető szemekkel és piros ködhártyagolyókba gyömöszölt
 
szemekkel
és a hajnalt nézem és nem látom a hajnalt és ellep a hajnal szőrös
 
rózsalevelekkel.
Hajnalodik? Hajnalodik? Jaj, hajnalodik-e már, vagy a Pokolban
 
ülök én,
a Pokol tűzkristály-kupacán, kristálytűz-trónon a Büntetés
 
Tüzében,
vagy a Sátánkirály parázsló ajakbegyén ülök, a Pokol
 
Förtelem-énekében?
vagy eléghetetlenűl ott ülök az Ördög rángó, rebegő
 
Parázskristály-Óriásszívén?
Vagy a Hajnalon ülök én, a Bíbor Semmin, a Csalóka Lángon,
 
az Izzó Mindíg-Reményen,
aki az Éjszaka vagyok most, aki voltam a Nap, a Láng, a Tűz,
 
a Diadal,
aki az Elmúlás vagyok most, a Rettenet és a Bánat, s betakar vérző
 
láng-lombjaival
a tiszta űr, s vérző tűz-avaron lebeg csónakom, mint rózsaszín
 
kristályedényben.
Hajnalodik? De mi az én hajnalom? De mi az én hajnal-reményem,
 
lángom?
És mi az én hajnal-jövőm? A Part, a Föld, a Messzi Ország,
 
a Köd-rengeteg?
És jövőm a Part és jövőm a Föld és jövőm az Irdatlan Idő,
 
a Kristálykövek
sziklás és csipke-szögletes izzása körülöttem,
 
Őskristálykoszorúfészek-magányom?
És jövőm a Part és hajnalom a Part és a Part az én hajnalom
 
hazája
és lesz-e jövőm és lesz-e hajnalom és lesz-e partom és lesz-e
 
boldog földem
és lesz-e földemnek hajnala még, földemnek megvírradása és lesz-e
 
zölden
robbanó tavasza hajnalomnak, vagy hajnalom is csak a csontvázak
 
ruhája?
Hajnalodik? Piros, vad kristályparázs-igézet körülöttem, alattam
 
és fölöttem
és úgy ülök hajnalomban, nyálkás, kocsonya-csillagos csónakomban,
 
magányhajómban,
mint borostyánkőbe temetett ősrovar, úgy ülök az óriás
 
hajnalrózsakristálygolyóban
és nem tudom, a Hajnal szült engemet, vagy ez a Hajnal
 
az én Szülöttem?
Mert tűz és tűz és tűz és tűz a Minden és a Semmi és tűz az Emlék és tűz
 
a Mámor
és tűz az eres hártyafélgömb koronátlan, zsíros, feketeszőrű koponyám
 
fölött
és fodros, leveles, szögletes tűz a tenger is alattam és fortyogva visszatükrözi
 
a tűz-időt
a tenger, tengerem és tűz ott lenn a húsvirágtenyészet és tűz szól
 
viasz-vígaszából.
És árva csónakom csigákkal, kagylókkal, moszatokkal taréjos gerince
 
alatt
a tűz reng, a tűz, a Mindenség-máglya ropog Stegoszaúrusz-csónakom
 
alatt,
mert fölfordúlt sárkánydögben ülök én, s a nyálkás, tobozpikkelyes
 
testburkolat
pikkelynyílásai és pikkely-hónaljai a tűzbe ragadva
 
tüzet ontanak.
És izzik és füstölög dögsárkány-csónakom, mintha a Pokolban
 
lebegnék,
az Ősördög vérében lebegnék elítélten, a ragacsos, sűrű
 
gonoszság-lotyadékban,
hogy a füstölgő, nehéz bíbor nedv csónak-halálszigete sodródik
 
a Gonoszban,
míg szívébe nem ér a suhogó, pontos vér-lökdöséstől, meglátva
 
az Ős-Szív-Estét.
A hártyás, pilléres, cafatos, húscsipkerojtos, hártyaív-feszüléses,
 
oszlop-redős,
buborék-gerendás, húslécküllős, gyűrődés-pettyes
 
Barlangszakadék-homályba,
a Bíbor Rossz rángó, kegyetlen, halállal-tömény, hártyabéléses
 
Odújába,
s ott forogjon és ringjon mindörökké a Bíbor Barlangéjben
 
a Halállal-viselős.
Mert a Sátán vérében ring király-csónakom, ott lebeg a Sátán
 
fő-ütőerében,
mert a Gonoszság testében lakok én, ülvén magányos szegény
 
csónakomban,
mert az Ősgonosz erében lökdösődöm én és fuldoklok
 
az Iszonyú Átkozottban
és kapkodok, mint a vizi-szörny, szörcsögve levegő után
 
a kemény vér-verésben.
Mert kristályos, puha, sűrű, könnyű vér, füstölgő renyhe vér lüktet
 
alattam,
mert habos, kristályos, párás, tiszta vér lüktet tűnődő fejem
 
fölött,
mert a vér, a vér, a vér, a vér, a Mindenség Mindenében
 
elömlött
és vért fodroz szempillaverésem és a Gonosz vérében fürdik
 
énektelen ajkam.
Hajnalodik. Hajnalodik? Jaj, vérzik az Isten, Elmondhatatlan Szíve
 
repedt meg,
vagy Titok-Bensőjében valami megszakadt, eltört az ér, ami zárt:
 
szétfoszlott,
s elömlött vak testében a vér, habosan bugyborogva Ős-Lényegében
 
szétomlott,
s megteltek kibuggyant forró önmagával a belső-üregek,
 
belső-vermek.
Jaj, Isten vérében ülök én és fejem körűl a tűnődés fénylő
 
hártyabuboréka,
mint lángoló kristályhólyag a merengés finom kék
 
páragömbsisakja,
jaj, Isten vérének csipkés tengerén ülök és kezemet nyaldossa forró
 
csipkehabja
és merengésködburok-fejsisakom szikrázik, mint halott csillag
 
fény-maradéka.
Jaj, itt ülök magányom tengerén és az égre nézek és a vak vízbe
 
nézek,
jaj, itt lebeg magányom habjain kagyló-pikkelyes, csigaház-csomós
 
csónakom
és nem tudom, jaj nem tudom, hogy ez Hajnal-Vértömeg Jövőm-e
 
és Hajnalom
és nem tudom mit hoz Szív-éjszakámba ez a Vérző
 
Feltámadás-Igézet?
Jaj, itt ülök a Hajnal-tengeren medúzahólyag-ragacsos kis
 
csónakomban,
mert a szines és halálfej-mintás hólyaglámpák csónakom falára
 
ragadtak,
mint lottyadt hártyazacskók, rojtos szivacshólyagfejek véres oldalára
 
tapadtak,
mint összetört kocsonyahólyag-lámpák cafatra törve libegnek
 
a habokban.
Az égre nézek és a vízbe nézek és nincs remény fölöttem,
 
nincs alattam,
a ködbe nézek és a múltba nézek és nincs remény előttem
 
és mögöttem,
a tűzbe nézek és a vérbe nézek és nincs remény a vérben
 
és a tűz-gyönyörben
és az Átok csontvázzal-kivarrt, halál-csengős kőbársony-palástja
 
rajtam.
S csónakom körűl fortyogni, sustorogni, habzani, bugyborogni kezd
 
a hajnal-hártya,
forrni kezd a víz, a redős rózsahajnal-hártya magányos csónakom
 
körűl
és lángolni kezd és ropogva összetörni a rózsakristálymagány, s a szakadt
 
rózsabőr mögűl
szörnyek dugják ki szörcsögve fejüket, Pikkelyrémek,
 
s a Víz Csodája.
Tátogó és vízfüstöt-köpő szájú Pikkelycsikó-lámpák,
 
Kocsonyabóbitarémek,
világító kocsonyacsillag-pofájú óriás Haldenevérek,
 
Víg Kőszálkazsákok,
Hármas Lámpabóbita-Fejek, kőtüskefogsorú szortyogó
 
Pikkelyzsák-ámulások,
óriás dupla üvegbuborék-szemkoponyájú, kocsonyabokor-szakállú
 
Hártyaedények.
Hegyes kék húscsőr-arcú óriás Kocsonya-falloszok,
 
Kristálygömb-fejek,
csővégi szív-csücsöri szájú Rózsaszín Húslepkeóriások, izzó kék
 
Pikkelybikák,
Fekete Bársonyzsák-Vízpegazusok, kékpettyes kristályuszonyú
 
Fénybóbiták,
Zöld Kocsonyakentaúr-csődörök, piros kocsonyarózsa-gégeszájú
 
Őspikkelylevelek.
És fújnak és lihegnek, bugyborognak, fehér vízfüstöt köpnek,
 
izzó rózsapárát
és kék buborékrózsákat ültetnek a vízbe és hörögve
 
föltornyosodnak
az Ősidők Jelei, az Ősidők Követei, a pislogó Pikkelyrudak,
 
Kocsonyarudak,
s zöld habcseppharangot fröcsögve magukról elhagyják a víz véres
 
kék homályát.
S a vízből őstömeg-létükkel hatalmas kék kocsonya-robajjal kiugorva,
 
sírva
lebegnek a véres hajnal-űrben s a vízbe robbanva zölden
 
visszazuhannak,
a Víz Pikkelykutyái magányom virrasztás-hajnalában szökdösve játszadoznak
 
és ugatnak
és fortyognak és nyihognak a vízben forró buborékkoszorú-harangokat
 
fújva.
És Óriáslámpa-fejüket, Kék Kristálytuskó-fejüket, Zöld
 
Pikkelyrózsa-fejüket
fehér hab-örvények, szétgyűrűző habrózsakoszorúk között újra
 
kidugják,
s a rózsaszín renyhe parázsgyűrűzésből tátogva én szörny-szívemet
 
hívják
a Pikkelyszörnyek, Kocsonyarémek, Kőmozaikrémek, Bíbor
 
Hártyaharang-Rémületek.
És pislognak és kacsintanak és cuppognak, intenek zöldszeplős
 
pikkelyzászlójukkal,
intenek kristálybordás kristályszárnyaikkal, zöld
 
pikkelylomb-kezükkel
és kacsintanak és intenek emberszempillás fehér
 
titokmadár-szemükkel
és hívnak forogva, hömpölyögve, hívnak létükbe
 
vízfüst-sóhajukkal.
Jaj, hívnak a mélybe Vízi-királynak, jaj, hívnak kacsintgatva
 
engem,
Víz-fejedelemnek, Tenyészet-királynak, Éj-uralkodónak,
 
Pikkely-királynak,
kacsintanak, pislognak, cuppognak, integetnek, a vízből csípőig
 
kiállnak
és csalogatnak és szörcsögve beszélnek, míg én a jövő magányát
 
merengem.
Jaj, hívnak, hívnak a Vizi Trónra engem, a virágzó kék
 
Korall-székre,
viaszrózsákból font vonagló, borzongó királykoronám kacsintva
 
mutogatják,
tengeri csigákból ragasztott ezer szem-bimbós jogarom a vízből habosan
 
kidugják,
s mint iszonyú kristályfüggönyt, a tengert széthúzva mutatnak
 
jövőm idejére.
S a szétnyílt iszonyú kristályránctömeg, mint kocsonyaszőrös
 
Ősvagina
szétnyílt kristálylevelei, kristálylebenyei mögött, a zöld
 
Őspicsa-rózsamélyben
mutatja múltam álmait a Pikkelytéboly-Viziszörny, mutatja
 
ős-kevélyen
dacos szívem Rothadás-Trónját és rák, csiga ragad körömtelen
 
pikkelyzsák ujjaira.
Mert az iszonyú kristálytest, a végtelen parázskristály-asszony
 
hüvely-mélyiben,
a Víz redői, lebenyei, szirmai, kövér izomkötegei, forró habzsírja
 
alatt van,
iszonyú kristálynyílása alatt, a kristálytest legtitkosabb
 
őshomályaiban
kevélységem Büntetés-hazája, bűnöm kagyló-trónja,
 
rákokkal-koszorúzott hitem.
Mert ott dereng az én büntetésem, ott áll a tengeralji sárba süppedetten
 
Trónom,
az üres rákpáncélokból, üres csigaházakból, levedlett pókcsillagvázakból
 
rakott
és lábait és karjait és rákpáncél-hátléceit befonják vonagló
 
virágállatok
és benövik tengeri-liliomok, kígyókarú csillagok tapadnak
 
Megváltómon.
És tengeri sünök, tengeri uborkák zöld rücskös kristályrögei,
 
dagadt kristálycsillagai,
zöld kristálytüskerózsái, tengeri csillagok kőpettyszövet-csillagai
 
bizseregnek
és mocorognak és tüske-petty-kőcsomó dagadással Trónom előtt
 
hevernek,
mint büntetésem király-szőnyege és benövik Vígaszom
 
a Csönd állatvirágai.
A bizsergő, vonagló Viaszcsápcsokor-fejűek, a mocorgó
 
Viaszcsápcsillagkoszorúk,
a dagadt, viasz-nyelű Rózsacsápkorongok, a viaszcső-szájperemű
 
Viaszkürtök,
a vad állatrózsa-tenyészet, a bíbor csillag-állat tenyészet,
 
az állatliliom-fürtök
befonják Trónomat, a Hallgatás Trónját, a Büntetés-Széket,
 
az Ős-szomorút.
Jaj, ott vár engem, ott vár Király-Trón, ott vár Hivalkodásom
 
Király-koronája,
a szőrös és pórusos kőrücsök-csövekből, rángó tengeri pókokból font
 
koszorú,
jaj, ott vár engem Bánat-osztásom Király-Palástja, a milliárd
 
csáp-csillagú,
a bíbor és kék viaszrózsa-állatokból szőtt Hullámzó Virágállat-Harang,
 
Bűnöm Palástja.
És bizsergő, állat-virágzó, húsomra-éhes Trónom fölött, mint könnyű
 
sátor,
mint szélfútta könnyű levél-sátor, taréjlik, hullámzik, lobog
 
és lebeg
a pettyes, csíkos, szalagos, fénypontos pikkelyszőnyeg, az uszonyos
 
pikkelyköteg-levelek
lángoló könnyű szőnyege, a tátogó Hal-szemfödél, a Köd: pikkelyből
 
és magányból.
A kürt-szájú, tölcsér-szájú, hasított kocsonya-buborék szájú,
 
kék csőrszájú,
pikkelyzacskó-bölcsőszájú, tömpe rózsa-szájú, gumikúp-szájú
 
halak
kristály-zománc-gumi-üveg-porcelán-bársonyszőnyegként rajzanak
 
és izzanak,
a húsra-éhes hússal-virágzó Engem-Vár Trón fölött lebeg
 
az Aranypetty-árnyú!
Jaj, micsoda Trón, milyen Trón-sátor, milyen Korona, milyen Palást,
 
milyen Éden,
Jogar, milyen Hallgatás és milyen Uralkodás vár engem ott a habzó
 
víz alatt,
jaj, Büntetésem milyen Vizi-földjét mutatják tövükben
 
a kristály-falak,
a függönyként széthúzott kristály-ősanyag mit mutat égő
 
szakadék-ködében.
Mert hívnak a Pikkelyszörnyek, Kocsonyarémek, mert kacsintva
 
csalogatnak,
a Zöld Ősmélység Pikkelyangyalai, Kocsonya-angyalai csábítanak
 
engem,
a zöld tűzből csípőig kiállva forognak és táncolnak vak
 
hajnal-hitemben,
s zsíros kocsonyaszőrükről, csípő-pikkely-lombjukról a vízcsöppek
 
lezuhognak.
Mint madarak tolláról az eső, mint kutyák szőréről a zápor
 
fröcskölése
és fröcskölve táncolnak a Kék Kocsonya-denevérek,
 
a Piros Pikkelykutyák
és hívnak engem, csábítanak engem, hív az Üvegharang-szemű
 
Vizi-Szomorúság
és azt súgja vízfüst-köpéssel, vízköd-sóhajjal, hogy ott
 
a Jövőm Megismerése.
Hogy ott a Büntetés, ott a Béke, Hatalom, Remény,
 
ott aVígasz,
hogy legyek a Béke Nagy Királya ott lenn, legyek a Némaság
 
Víz-Fejedelme,
hogy legyek a Hallgatás Piros Halkirálya, üljek trónomon
 
kipikkelyesedve,
üljek állatvirág-trónomon kipikkelyesedve, mert Békém, Büntetésem,
 
Vígaszom az!
Mert ha közéjük jönni én a vízbe-hullok, s szállok alá lassan
 
forogva:
bőröm, húsom lassan megpikkelyesedik, szikrázó zománcpénzeket
 
növeszt,
karjaim kristályszárnyakká alakúlnak, testem hal-pikkelykorsó
 
csöndje lesz,
s alsó állkapcsom, s tokám között a hús széthasad lüktető
 
kopoltyú-tollra.
S fejem két óriás üvegbuborékkal kidagadó kék gumirózsa-szájú
 
zománckúp
és kristálytüskebordás, piros zománcpettyes kétágú farokuszony nő ki
 
tomporomból,
kétágú csontvillák közé szőtt hártyalobogó, mint szárnyak a titkos
 
angyal-vállakból,
s hal-tokám kék zománcpettyei: lángcsöpp-félholdak,
 
tűzpont-koszorúk.
Ahogy a fa lombot hajt tavasszal, aláforgásomban úgy pikkelyesedik ki
 
testem,
s leszek Piros Pikkelykirály, Kék Uszonyfejedelem,
 
a Vizi-csönd Zöld Királya!
És hív és kacsint és csalogat a sok Pikkelyrózsa-csípőjű
 
a vízből kiállva,
ágyékig kiállva, tomporig kiállva szörcsög, sipog, kínálja
 
Újabb Keresztem!
És fölbuggyan a Legnagyobb, az Átok, a Legmélyről-Jött,
 
a Nőstény-Kegyetlen,
a tenger virágtalan szakadék-hüvelyéből lövődik föl
 
a Nőstény-Rakéta,
az őskéreg iszapos barna hasíték-homályaiból száll föl
 
a Pikkelyangyal-Kanca,
s óriás légbuborék-liliomkehely forog körülötte, parázsló
 
Hajnal-tengeremben.
A víz sötét talpától a víz háborgás-csipke tetejéig szétcsillagzó
 
buborék-liliomkehely
és a víz lényei, tüskéi, csikói, lepényei, táltosai hömpölyögve forognak
 
abban,
fuldokolnak és énekelnek a pikkelyláng-fiúk a fehér
 
liliomserleg-habban
és forr, habzik a tenger, Magányom Tengere virágzik,
 
mint ősasszonyhüvely.
És kiáll a vízből csípőig fölmeredve a Pikkelyes Ősribanc,
 
az Őshalasszony,
kék gumiabroncsos gumizsák szájjal tátogatva, kék kocsonyakígyó
 
bajusszal,
kékpettyes porcogó-bögre szemhéjait föl-le húzza, kék
 
zománctányér-kopoltyúkkal
szörcsög, s a bíbor rongypáfrány-kopoltyúlebenyek fújása,
 
mint az Alkony.
És óriás kék zománckúp fejében az óriás domború, zöldgyűrűs
 
gyöngykorong-szemek
és a koromsziromtányér-pupillákban aranycérnával írt
 
halál-jelek
és teste, az ősasszonykövér pikkelyes hús-levél füstölögve pettyesen
 
remeg
és testét borítják ágyéka közepéig pettyes kék zománctollak,
 
kék halpikkelyek.
És ágaskodik ki a tenger-hajnalparázsból, s a rózsatajtékból térdig
 
kiállva
reng és fröcsög és rázkódik kövéren, s látszik asszony-combja,
 
asszony-térdkalácsa,
mert csípőtől lefelé asszony ő, mert a forrongó vízben tapos nagy piros
 
asszony-lába,
s nagy piros combjai izzanak, s kék habkoszorút ver térde
 
tántorgása.
És hal-asszony ágyékán, ahol a halpikkely elfinomodva az asszonybőrrel
 
összenő:
hatalmas szőrcsokorral dagad a dagadt kövér asszonyágyék
 
bokra,
mint a megkövesedett máglyafüst a szeméremszőrzet dermedten
 
lobogva,
mint füstös gyökérbozont-kunyhó, mint szederindával benőtt
 
öreg temető.
Jaj, ez a Fölűl-hal Alúl-asszony izzó hatalmas piros combjait
 
szétnyitogatja
és mutatja teste szőrös hasítékát, a tűzlebenyek
 
rózsafodor-kútját,
füstölgő véres förtelmét mutatja, szőrös combköze
 
mirigyjácint-alagútját,
ágyéka fodros csigaszáj-kapuját, aztán a tajtékcsipkékbe szőrét
 
visszadugja.
S kiáll a vízből újra Szent Förtelemmel, s int
 
kristályhártya-uszonyaival,
s elvadúlt ágyékcsillagszőrzetén a vízcsöppek, mint lángoló
 
kék égitestek,
s szül nekem Köd-Jövőt, s vízbe pottyantja a titkával-nemzett
 
újszülöttet,
s combja közűl özönlik a vér és integet hal-hónalja pettyes
 
kristály-tollaival.
És piros asszony-lábával könnyedén széthúzza a tengert,
 
a Hajnal-lángot,
mint óriás puha kristálytest seb-ajkait, hogy a test üregébe
 
lássak,
hogy a Titok vérző mélyeibe lássak, s látván a Titkot:
 
fölkiáltsak,
mert látom Jövőm és látom Ágyam ott, mert látom Időm:
 
a Tenyészet-Túlvilágot.
És int és csal és csábít és kacsint, s ős-ágyékát mutatja:
 
hogy őt szeressem!
És ágyéka kő-bokrát szétnyitogatja és Üdvét mutatja:
 
hogy őt szeressem!
És combjai füstölgő tűzliliom-szakadékát mutatja:
 
hogy őt szeressem!
És tengermélyi ágya kocsonya-paplanát mutatja: hogy tenyészve
 
abban őt szeressem!
Mert ott vár az Ágy, a tengeri-liliomokból kötözött, ott az én
 
Nászágyam,
mert ott vár a Paplan, a tengeri-csillagokból összeragadt
 
Nászi Szemfödő,
mert ott vár az óriás tekert csigakürt, a habos kocsonya-itallal
 
kipüffedő
Halálos Nász-poharam, ott várnak a Halangyalok
 
a Korallkő-Nász-szobában.
Ott várnak óriás kagyló-tányérokkal zománcpettyes
 
uszonytoll-kezükben
és csiga, rák, rája, polip, viaszrózsa, lepényhal
 
a gyöngyház-tányérokban:
Nász-tálaim hemzsegve várják szívemet, s a Halál van
 
Nász-poharamban,
s várnak óriás csontrücsökágcsillag tengeripók-lovak
 
a Vízmélyi Nászteremben.
Jaj, int nekem az Óriás Hal-Asszony, jaj, int nekem, hogy én csak
 
őt szeressem,
jaj, csábít engem a Pikkelytorony-ágyékasszony Hívás,
 
hív asszony-ölébe,
forogva, kacsintva, combját-nyitogatva csalogat engem
 
a Tenyészet-mélybe,
hogy jövőm ágyéka kocsonya-rózsájába, hogy hitem teste tenyészet-Ködébe
 
vessem.
Hogy legyek a szeretője, legyek a Vizi-Férj, Víz-Embere legyek,
 
a Tenyészet Királya,
aki az Akarat Királya voltam és nem a Bánaté, aki a Hit Szeretője
 
voltam!
És pislog és kacsint és integet és forog a Pikkelytorony-asszony fröcskölve
 
kanca-bomoltan,
s a hajnaltűzből ágyékszőrig kiállva vad Nász-énekemet, Kan-válaszomat
 
várja.
Jaj, hív, jaj csalogat a Szörnyeteg-Halkanca, a Tenger
 
Szörny-asszonya,
s ahogy forog, pörög a vízben a Haltörzsű az asszonyszőrös csípőkig
 
kiállva
egyre vadabb lesz, egyre tébolyúltabb magányos nőstény-mámora,
 
tüzes nászi tánca,
toronyló kanca-haltánca és nézem őt merengve,
 
a Magány Egyszülött Fia.
S tátogó kék porcelán-hártyazsák halszája óriás rózsabuborékokat
 
köpdös
és lüktet és robban a víz piros habrózsakoronákkal burjánzó öle
 
körűl,
s a víz vérgyűrűzése a végtelenbe fut és nem hagy engem, hív
 
könyörtelenűl
és nem tudja még, hogy Őskanca-tébolya nem köszörülődik
 
a szívemhöz.
Nem tudja még, hogy nem adom magam, hogy ölébe hullni
 
nincs akaratom,
nem tudja még, hogy magam el nem adtam teste szent
 
tenyészetének,
hogy hiába szól a nőstény-hegedű, hiába hív
 
a kanca-nászi-ének,
szőrös ölébe nem rejtem szavam, ágyéka szőrébe nem fullasztom
 
arcom!
Mert nem tudja még: a Bánat az enyém és enyém a Gyász és
 
a Kiáltás,
hogy enyém a Rettenet és enyém a Vígasztalanság és enyém
 
a Hajnal Magánya,
hogy csak enyém a Mindenség Halálba-Zúdulása, enyém
 
a Jövő Várakozása,
hogy szerelmében csak Átok van, Halál, hogy szerelmében nincsen
 
semmi Áldás!
Mert nem tudja ő, hogy nincs benne Öröm, csak a Halál van habzó
 
Őstenyészetében,
hogy Országa, az a Másik Sűrű Csönd: a Halálvirágzás
 
Telhetetlen Földje,
ott lenn a Vízmélyi Pokol, ott lenn a Bánat-tenyészet
 
bizsergő jövője,
hogy kegyetlen mámorom nem lehet csődör-virág szőrös
 
vérkancsó-hüvelyében.
Hogy ez a folyékony zöld kristálytemető, omlékony kék
 
kristályhús-irgalom,
virrasztásom csillagzsákszövet szemfödője, amin ülök gubbasztván
 
merengve,
mint téli ágon magányos madár, mint jégszirten sovány
 
fehér medve,
mint taréjos jégszigeten kék rozmár, hogy ez a rózsakék nem
 
az én hajnalom.
Nem tudja még, hogy nem lehet hitem a boldog léttel-hemzsegő
 
Víz Magánya,
hogy nem lehet megáldatásom és föloldozásom a zöld vízmélyi
 
szerelemben,
hogy a milliárd egymástól-rettegő, egymásra-éhező, egymásra-gyilkos,
 
egymásra-dermedetten
leskelődő és lapuló szörny, csillag, kocsonyalepke, pikkelykürt nem
 
Szívem Hiánya!
Hogy ez a rojtos, cafatos, cafrangos, hólyagos, bóbitás, mirigy-lámpás
 
vizi-nép,
hogy ez a pikkely-vértezetű, üveg-lepkeszárnyú, zománc-arcú éhség-tömeg
 
nem az én népem,
hogy tátogásuk, rebbenésük, mocorgásuk, libbenésük
 
zománchús-tömkelegében,
csáprózsa-hömpölyegében, liliom-állaterdejében rettenetemre
 
nincs menedék.
Hogy az én népem nem a Víz Virága, nem a Víz Szörny-szépei:
 
a népem,
hogy magányom izzó kék kristályköveit magányos hemzsegésük
 
föl nem oldja,
hogy a kocsonyagyökér-fejűek, zománctuskó-fejűek Napcsillaga,
 
Csillagholdja
nem az én Napom és nem az én Csillagom és nem az én Holdam
 
és Reményem.
Hogy ami vár ott lenn: a Szerelem a Ringyó-hazugság, a habzó
 
Pikkely-átok,
hogy az a véres Ágyék-hívás, lángzó Pikkely-hívás nem lesz
 
az én szerelmem,
mert nem az én szerelmem a Csönd Tenyészete és a Víz nem
 
az én szerelmem,
s a Tenyészet Állat-köde, Állatrózsa-csöndje nem csal ágyékomból
 
dagadt virágot.
Hogy ami ott vár lenn: a Szerelem, az nem lesz soha, nem lesz
 
az én Virágom,
hiába hívás, ének, jaj, panasz, asszony-sírás, az iszonyat
 
kegyelme,
hiába minden Hajnal-násztánc és hiába virágzó gyönyörű
 
Förtelme,
és nem hullok állatliliom-ágyba és nem lesz Szent Vízmélyi
 
Uralkodásom.
Én nem leszek Pikkelyes Ős, Gyöngyházkoronás Halkirály,
 
a Víz Fejedelme,
hogy üljek virágzó korall-trónon, kezemben tengeri sünnel,
 
piros óriásrákkal,
mint tengerkristály ráktoll-rákolló-kereszttel,
 
zománctüske-aranyalmával,
s hínárhabos szakállamban csiga, csigalepke, viaszrózsa virágzik
 
bizseregve.
És palástom bíbor óriásrája, húslepedő-szárnyait vállaimon
 
átvetve
remeg és tomporomig lelóg óriás zománctüskés szárnya redője,
 
leple,
s ellapúlt sárga csipkecsillag porcelán-rózsa has-szája a hátamon át tapad
 
szívemre
és szétterűl rezegve hátamon, mint óriásdenevér, óriás trópusi
 
lepke.
Én nem leszek Víz Királya és nem leszek a Viziszörny Hínárhajú
 
Szeretője,
aki a Föld Királya voltam, Tavasz-Király, Virágot-beszélő
 
Kegyelmes,
Virágot-lépő Király-tavasz, aki voltam, akinek a Föld
 
Virággal-engedelmes,
akinek volt hűsége, hite a Föld! Az nem lehet a Vizi-csönd
 
Uralkodója, Őre!
Én nem leszek a Csönd Pikkelykirálya, hogy haltestem körűl lebegve
 
ringjanak,
mint csikófejű, kaméleon-farkú, gyémánt-tollú kristályangyalok:
 
a csikóhalak,
a kocsonya-nyárfa bóbitás lófejű csupa-kristályszögletesség
 
halcsikó-levélhalak,
virágállatot tenyésztő szívem körűl lebegvén, mint fekete toll-bóbitás
 
gyászlovak.
Jaj, nézem hívását, jaj hallgatom énekét a tengerből-kiálló
 
Leányszínű Halnak,
a Fordított Halkentaúrasszony jajgató szerelem-énekét hallgatom
 
árván,
a tátogó Halasszonydögnek, a Csípőtől Leányszínű Halnak és nem tudom
 
mi vár rám,
csak azt tudom, hogy a Leányszínű Hal nászhívó énekébe a kanok
 
belehalnak.
A hívők, a boldogtalanok, a boldogságra-vágyó-szívűek,
 
a bolondok,
akik azt hiszik a Boldogság Szigete ott virágzik a Szent Szirén
 
ölében,
hogy ott győznek majd a halálon, a Sárkányasszonyon belűl,
 
mint a mesében,
s pikkelyes, véres nász-ölelése után ölében nem maradnak csak
 
a csontok.
Mert habzó és zománcos szirén-ölelése a gerjedett férfitestet úgy
 
elolvasztja,
mint a Tavasz Aranyajka a havat, az izzó, csődörző húst a csontokról
 
lerohasztja
és pikkely-halölében csak a csontok, csontok maradnak
 
és mi haszna
így a szerelemnek, halálnak és a csontnak, és nem vágyik már
 
a Ravaszra!
És nyálkás hideg zománc-öle a csontokat kiköpi, a koponyát,
 
csontcsövet,
mint bagoly az egércsontvázat, egér-szőrt, kitinszárnyakat,
 
madárkörmöket,
s a nyálkás szőr-csont-pihe-karom-fedőszárny-gombóc,
 
a bagolyköpet
zölden, véresen, nyálasan ragyog és bűzlik és rohad
 
a bagoly-böffenet.
Hát ennyi marad, csak ennyi maradna a Szörny-Hívás után belőled
 
Király-Reményem,
a Pikkely-Ravasz, Asszonykentaúrhal rózsaszín húsliliom
 
Nász-ágyában,
valami ágyék-köpet, pina-köpet, szőr és csontgombóc ágyéka virágzó
 
ős-szőrbokrában,
valami hüvely-köpet, csontforgács, fogak, mint morzsolt kukorica
 
kőedényben.
Valami büdös király-maradék véresen, nyálasan, mint elvetélt
 
magzat,
a piros asszonycombok között a véres, feketepihés ágyékszakadék
 
szirmaiban
és semmi Jövő és semmi Megmaradás és semmi Hit
 
a Hús Álmaiban,
csak kiköpött csont lepi, mint száraz ág avarbokrot a füstölgő
 
sírdomb-ágyékgyapjat.
Magamat hát a Hajnalhoz kötöm, a Köd-árbóchoz, mint
 
rózsakristályoszlophoz,
szívemet a Hajnalhoz kötözöm óriás
 
rózsaszőr-rózsaláng-kötelekkel
és nézek a Part felé, a Part felé, a Föld felé száraz és szőrös
 
darázs-szemekkel,
óriás szőrös kristályszív-nyereg szemekkel nézem: az Idő sodor-e majd
 
a Parthoz?
Mert a Hajnal-Rózsahajó kivisz tán a Parthoz, kisodor tán a tenger
 
parázs-lökdösése,
s kiszállok majd Magányom Csónakából, az Áldott Földre nevetve
 
kilépek
és várnak ott a Köd-álmok, Köd-seregek, Köd-hitek,
 
Köd-újrakezdések,
várnak halottak és halandók, hogy hátam és mellkasom átüti szívem
 
vad verése.
Mint rubint lándzsa-levél ki-be üt testemből testembe fölgyorsúlt
 
szívem,
húsomat, ingemet, páncélomat átveri vad piros
 
húscsomó-kiáltozása,
boldogság-döbbenete átüt csontot, vértezetet, vasat, sodronyinget
 
szapora lángolása,
s a Föld csudálkozik és Medve és Madár, Vadkan, Szarvas, Borz
 
véres törzs-vértemen.
Mert Ők várnak ott, a Boldog Vadak, a Szarvas, a Medve, a Madár,
 
a Vadkan,
a Borz, a Róka, a Farkas, a Mókus, a Sün, a Vakond, a Kígyó,
 
a Varangy,
a Gyík, az Egér várja partra-érkezésem és vár a Bagoly
 
és a Vadgalamb,
mert ők várnak ott a Boldog Messzi Parton együtt-sereglő
 
óriás-csapatban.
Mert a Part, a Part a Boldogság Szigete, a Föld, a Föld,
 
a Zöld Sziget,
mert a Föld, a Föld a Boldogság Szigete, a Föld
 
az én Jövő-Hatalmam,
mert az a Ködös Messzi Part, a Zöldtollú Remény-rengeteg
 
az én Vígalmam,
Jövőm és Rettenetem és abba vetem én, mint lüktető piros horgonyt:
 
király-szívemet!
Mert kitör törzsemből a szív, király-szívem átüti húsomat
 
vad kopogással,
mint tojás héját a csibe, vért-ingemet áttöri fuldokló
 
újszülött-üzenetével,
fölrepeszti páncél-vértemet, vas-ingemet, léket tör a vason
 
piros döbbenetével,
s a kitört héjcserép-ablakon kibuggyan piros csomóval,
 
piros rög-lángolással.
Kilökődik piros rengéssel a háton, a mellkason, aztán lüktetve
 
visszaugrik,
mint rózsabéka a mell üregébe én szívem, én vad király-szívem
 
forró,
bíbor kiáltozással, piros húsrózsa-ordítozással, vörös üvöltéssel
 
a törzsem-koporsó
mélyiből tetszhalottaiból fölkelt szívem, testemből robbanva
 
kiömlik.
Mert föltámadok én és föltámad szívem, mert a Föld
 
az én Föltámadásom,
mert a Föld, a Föld az én Föltámadásom és Fölújulásom
 
az a Föld,
az a Föld ott, az a Part, az a Közel-Messziség, amire bíborban
 
ráömölt
a Hajnal-lángredő-bársonyzuhatag, mert a Föld Hajnala lesz
 
az én Megújulásom.
Az a rózsaködös Közel-Messziség, az a rózsamámor-oszlopokkal
 
borongó,
az a piros ködcsipketornyokkal virágzó Édes Messziség, az
 
a Sohase-Alkony,
az a Látomás-Rózsaerdőt pihegve rengető ködös földsziget,
 
Tiszta Partom,
az a Köd-Jövő, az a Rózsaköd Életsziget, az az izzó
 
Rózsakristály-ködajtó.
Ami mögött már ott szorong Földem minden reménye, állata,
 
virága,
mint a vad vadak, szelíd vadak, vad madarak, szelíd madarak,
 
várva
föltámadt király-jöttömet, királytavasz-érkezésem diadalát
 
várva,
óriás néma tömkelegben vár majd a Föld Létezőkben-Megvalósúlt
 
Ezer Magánya.
A milliárd tollas, szőrös, tüskés, kitines, csontpáncélos,
 
mészhéjas Magány,
a milliárd Meztelen, Kopasz, Befedett, Csupasz, Védtelen
 
és Kegyetlen,
várnak majd engemet, várják majd jöttömet mocorgó
 
néma seregben,
bizsergő, lüktető, lihegő, szuszogó, verdeső, vonagló tömeg vár,
 
az Engem-Hiány.
Az Értem-Magány, a Nélkülem-Magány, a Nélkülem-Minek vár ott
 
merengve,
várnak az Elvadúlt Szelídek, a Megszelidűlt Vadak a ködben
 
énekelve,
a ködben szótalan topogva, némán toporogva, köd-ágakon ülve
 
és lebegve,
ködöt szólva és köd-csengettyűt sírva várnak a ködben
 
ködöt legelve.
Várnak a köd népei a ködben tolongva, köd-erdő lombjai alatt
 
őgyelegve,
vár a ködben-totyogó, ködben-ácsorgó, ködben-tántorgó millió
 
Köd-Kegyelme,
a Köd vár és a Köd Halottai, a Köd Gyászlovai várnak ködöt
 
lehelve,
várnak a Halandók és Halottak, vár a Szarvas, a Nyúl, a Harkály,
 
a Medve.
Jaj, ki vár ott engem, ki vár majd ott a Parton, tengerből-föltámadásomra
 
ki figyel,
jaj, ki vár majd engem ott a Ködös Földön, Múltam
 
Köd-országán,
ha népem halott, országom halott, ha egemet átfogja fekete
 
bársony-szivárvány,
gyász-abroncs, hisz elvesztem én, jaj hogy vesztem el, remény-sorsomat
 
hogy vesztettem el?
Jaj, hát hogy vesztem el én, hogy vesztettem el komor jelenem, hogy
 
jövő-magam?
És hogy vesztettem el világtermő lázam, s hogy vesztettem el teremtő
 
kegyelmem?
És hogy vesztettem el múltam árnyait, s hogy vesztettem el azt
 
ami lehetetlen?
És hogy vesztettem el Nem-köd-népemet és hogy lehet, hogy köd
 
minden szavam?
És hogy lehet, hogy köd minden hatalmam és hogy lehet, hogy köd van
 
énekemben
és hogy lehet, hogy fehér köd-lovam ködöt nyerít és ködöt fúj
 
ködömben,
itt áll a vizen leomló köd-hajakkal, puha köd-patával a vérző
 
köd-özönben,
mint Jézus állt egykoron a tó vizén és testemtől elvált árnyam ül
 
a köd-nyeregben.
És Nem-köd-országom hogy vesztettem el, hogy veszett el
 
Nem-köd-országom?
Nem-köd-múltam és Nem-köd-jelenem köd lett, fehér köd,
 
fehér gomolygás.
És köd ott a Föld, a Közel-Messzi Föld és létem ködében
 
nincs megoldás?
És köd és köd és köd forog izzó habos gyöngyházrózsaként
 
a Tér-Hiányon.
És köd és köd és köd forog lángoló óriás tajtékrózsaként
 
a Tér-Hiányban
és a hajnal rózsarovar-angyalai a habos köd rózsaszirmai
 
köré ragadnak,
mint muslicák, szúnyogok, lepkék, legyek, ha vergődve,
 
zengve rátapadnak
a csápcsillag-mézikratányér izzadt húsevő-virágra szédűlt
 
éhségért-pusztulásban.
És szögletes-ötszöglapú állatkocsonyarudakból összeragasztott
 
kristálykúp-szemük,
a barna, zöld, fekete, szögletes, szőrös kristályemlő, kristályszív,
 
kristályrózsa,
s domború, rózsaszín, pihés gyémánt-napraforgótányér, vese-alakú
 
szem-kupola
az izzó mézragacsba fullad és mézbe fullad rágószervük, nemzőszervük,
 
szívókaszervük, hallószervük.
És belefullad csápjuk tollbóbitája, a halottas-ló gyászcsótárához
 
hasonló
és a mézlő haláltányér behajtja körben takonycsápjait,
 
mint takony-ujjacskákat
és emészt és nyal és szop böffenetlenűl a halál-virág és könnye
 
leszárad.
Jaj, hová lettetek Hajnalom Szárnyasai, hová levél
 
te Istenhez-Hasonló?
És köd-lovam köd-nyergében testemről leszakadt árnyékom ül
 
merengve
és megsarkantyúzza köd-lovamat és izzó hajnalparázs-tengerem ködét
 
bejárja,
ott üget a gomolygó hajnalköd rózsa-kazlaiban hús-létem
 
árva árnya,
ott üget árnyéktalanúl az Árnyék és bánatot, ködöt nyerít lovam
 
Tűz-tengeremre.
Mert Jövőm az Árnyék ott kutatja, ott keresi Jövőm Értelmét
 
a rózsaködben,
ott keresi a Valamit a köd könnyező véres bolyhaiban, a Semmi Vérző
 
Hömpölyegében,
ott keresi a Lehetőt, az Elmondhatót, a Megvalósíthatót a rózsafehérség
 
tűzözönében,
míg köd-lovam táltos-ködszárnya lágyan lobog, köd-vitorlája
 
föl-le lebben.
A Hajnalban, a Mindenség-tűzben, az Isten-vérzésben,
 
a Sátán-parázs-zúdulásban,
ott keresi az Én Hajnalomat. Hajnalomat? Hát hol van
 
az a Hajnal?
Itt ülök most a tengeren bozontos nagy szakállal, bozontos
 
vad csődörhajjal,
vállamra hulló csődör-sörénnyel, könnytelenűl a piros
 
bolygófél-megújulásban.
Itt ülök magányos csónakomban és nem tudom ez a hajnal
 
Hajnalom-e már?
És nem tudom ez a Hajnal: Időm Hajnala-e, véres, sikongó
 
Újjászületésem
Hajnala-e, Kikötésem Hajnala-e, Partraszállásom Hajnala-e,
 
Boldog Részem,
hogy ez a hajnal a Kezdet Hajnala-e, vagy csak
 
rózsafélgömb-tűzhomály?
Vagy csak hajnal ez a hajnal, egek tűz-omlása, egek vérzése,
 
semmi más,
semmi Kezdet és Föltámadás, semmi Elindulás és semmi
 
Élet-Végzet,
csak Isten leömlő tüzes nyála, az Anya-Mindenség
 
menzesz-vére éget
szent lecsordulással és szent leömléssel téged Tengerem
 
és Szívemben-Pusztulás?
Hajnalodik. Jaj, hajnalodik. De miféle Hajnal ez, miféle
 
Tiszta Tűz?
Mintha Krisztus lándzsával-átdöfött szíve vére csorogna arcomra,
 
úgy éget,
mintha a Názáreti átszögezett keze vére, átszögezett lába vére hullna
 
megérett
csöppjeivel homlokomra, hajamba, arcomra, kezemre,
 
a Folyékony Túlvilági Tűz.
A hajnalt nézem és a vizet nézem, a tengert nézem és az eget nézem
 
némán.
És vér hull hajamba, szakállamba, vér csurog elvadúlt bokros
 
szőrzeteimbe.
És könny nem jön és álom se jön világkezdet-óta virrasztó
 
szemeimre!
És nem tudom az Ördög tüzes vizelete, vagy az Isten örök vére
 
csurog énrám?
És nem tudom, hogy hol vagy Hajnalom, Megváltás, vagy Halál
 
vagy Te
Hajnali Tűz, Hajnali Vér, s nem tudom, hogy ez a Hajnal
 
nem az Alkony
Bíbor Mámora-e, az Alkony vér-hörgése alvad ott
 
a Közel-messzi Parton,
hogy ez a Hajnal nem az Alkony-e, a Csontváz-Reménytelenség
 
Bíbor Kezdete?
Jaj, óriás piros Köd-halálvirág, amibe vidám Reménység-Angyalaim
 
ragadtak,
s ott vonaglanak, ott vergődnek visítva fuldokolva az ikrás
 
köd-mézben,
s hártyatollas szárnyatok, az ürítő-pont és kék szőrszív-potrohcsúcsú
 
tomporvégetek közepében
nemzőszervetek: a mirigyzacskós nemzőtok, a pórusos nemzőcső is
 
mézbe-fúlva hallgat.
Jaj, elhervadsz-e Iszonyú Köd-halálvirág, elsorvadsz-e
 
Vad Borzalmam,
te Köd Húsevő-Virágkancsó, te Köd-Csápkoszorúcsillag,
 
te Köd-Ikratányér
és bizsergő csápkoszorúd, szikrázó tányér-fejed, a köd-eres
 
Ködserleg-mély
ködét fölszívja-e a Víz, a Nap, a Csillag, a Hold, szétfújja-e
 
Kegyetlen Bizalmam?
Vagy itt virágzol örökké az Égő Űr Mindenét betöltve fodros
 
hab-dagadással,
őstajték-szirmaid kövér ráncredő-fodraival a Minden Lényegét
 
benőve,
mintha szívemből nőttél volna ki te is, te Szívem Ősdagadt
 
Rózsaszörnye,
s itt égsz a Mindenütt-Mindenben Ködrózsaszörny a Létet befödve
 
szirom-zúdulással?
Jaj, lesz-e Hajnalom és lesz-e Vírradásom és lesz-e az Ősköd
 
fölszívódása
és lesz-e Partom és Jövőm és lesz-e Földem, amire majd újjongva
 
kilépek,
s lesznek-e Népeim megint, Bennem-Hívők, Engem-Szeretők,
 
Értem-Merészek,
Miattam-Bátrak, Nekem-Tiszták, Értem-Akarók, lesz-e Ők
 
Engem-Hívása?
És lesz-e Népem megint, Szent és Tiszta Népem, akikért
 
élhetek én,
akiknek lehetek én, akikért akarok én, akiket szolgálok én
 
Ős-Teremtő Hitemmel,
akiknek lábát és szakállát megmosom én egyszerű okos
 
kőműves-kezemmel,
akiknek szívét megmosom én Szent Királypáva-énekemmel
 
a Nemzés Ünnepén.
A Szent Nemzés-ünnepen, a Szent Fallosz-ünnepen, a Szent Magzás
 
Ünnepen,
a Szent Magbeömlés-napon, a Szent Teremtés-napon királyit
 
énekelve,
mint föltoronyló szines zománcpikkelyek kúpja, farktollaimat
 
szétlegyezve,
mint zománcpáfrány-lángkoszorút, ülvén a jajgatva-kuporgó
 
Nőstény-éneken.
Jaj, lesz-e Népem megint, Népem: Én-hiszek-bennük,
 
Én-értük-merész,
Én-bátor-értük, Én-tiszta-értük, Én-akarom-őket,
 
Én-vagyok-értük Népem,
ha egyszer mégis partra lépek én, vár-e népem, vagy csak
 
Kitágúlt Ürességem
Űr-csöndje lesz ott zöld vadonnal benőve, csak
 
a Zöld Növénydermedés?
Csak a Zöld Láng, a Népem-nélküli Zöld Pokol,
 
a Zöld Növénytemető
és Állat-királyok, Madár-fejedelmek, Bogár-hercegek, Rovar-kevélyek
 
fogadnak,
s Állat-népek és Madár-népek sereglenek elém, mert Népeim mocsárban
 
rohadnak,
s elfoszlott szívüket nyomja, emészti tőzegtuskó, tölgyfagyökér,
 
kékmohás sziklakő.
Mert csak ők fogadnak csőrüket nyitogatva, nagy szőr-rózsa pofájukat
 
kitátva,
pikkelyzománckúp-fejüket föltátva, szimatolva, makogva, fújva,
 
sziszegve,
vagy csak ők fogadnak, a Hemzsegő Rengetegek, lüktetve gyűrűzve
 
és lebegve
köröttem és köröttem tolongva és kopog a Hemzsegők körme, csülke,
 
karma, patája.
És forró toll és pikkely és szőr és hártya és tüske és szelvénytömegükkel
 
böködve
hemzsegnek körülöttem és szívemre fújnak és arcomba fújnak
 
fehér
pára-kürtöket, lehelet-trombitákat és tekintetük, mint a párolgó
 
tiszta vér
és arcomba sziszegnek és szívembe sziszegnek kék horgony-nyelvüket
 
kilöködve.
És hívnak és hívnak királynak engem, tolongva hívnak
 
királyuknak ők,
hívnak a Boldog Magányos Boldogtalan Állat-madár-bogár
 
népek engem,
s mondják állat-hangokon és madár-hangokon, hogy engesztelődjek
 
meg szívemben,
mert rám vártak ők, az Erdőt-lakók, Nádast-búvók, Földben-élők,
 
Eget-szeretők.
A Kő-alatt-lakók, Mocsárban-ünneplők, Mezőt-hemzsegők
 
hívnak
és mondják titok-szavukkal, szőr-szavukkal, szaru-énekükkel
 
csalogatva,
hogy véres, ürülékes madárfészek lesz király-koronám, saskoponya
 
király-alma
kezemben és lesz király-jogarom döglött sünökből font
 
oszlop-csillag.
És lesz reményem az ő reményük és hitem az ő hitük lesz
 
és hatalmam
lesz az ő hatalmuk és választhatok asszonyaik közűl
 
király-feleséget
és legyőzünk mi majd minden Rossz Erőt, leigázunk
 
minden Ellenséget
és nincs az a Pokol, mely bennünket lebír és semmi Pokol erőt
 
nem vesz rajtam!
Jaj, de hát lesz-e Ember-Népem megint, Népem, aki élni
 
megsegítsen,
Népem, akit élni akarok én, akit élni segítek én, akinek szívére forrón
 
ráfolyatom
fiatal spermámat és öreg könnyemet, akinek szívéből énekemmel
 
a halált kimosom,
akinek testéről a halált lemosom, vagy a Vad Vadak közé küld
 
a Nincsen-Isten?
Jaj, lesz-e Ember-Népem, Népem, akinek átizzadt szívéből
 
a halált kimosom,
mint új halottról lehúzott átizzadt, halál-verítékes inget,
 
mint lándzsától
átdöfött szívű halottról a véres inget lehúzván és rázkódván
 
a fehér zokogástól.
Jaj, lesz-e Népem, Engem-váró Nép ott túl a ködös-közeli
 
Túlvilágmesszi Parton?
Jaj, lesz-e Népem és Föltámasztó Bizalmam, Népem, aki reménykedve
 
vár majd
és hív és szeret és kezem akarja, parancsoló türelmem és nagy
 
szenvedésem,
Népem, kinek testéről az Elmúlást lemosom, akinek vad
 
Megvesszőztetésem
lesz Példája és Hite, csontváz-koronával Megkoronáztatásom mondja
 
a Hajnalt.
Jaj, lesz-e Népem, Hajnali Nép, ott túl a Parton, ha egyszer
 
földre lépek,
s az óriás Hajnal-Rózsakristály széttörik és rózsatömbjéből
 
kiszabadúlnak
megrázván magukat, mint a madarak, a beledermedettek,
 
belefagyottak,
a piros kristályhúsban szunnyadók, a kristály-rózsarögbe
 
temetett népek.
Vagy Ők várnak csak, Ők várnak engem, Ők, akik akarnak engem
 
királynak,
vagy Ők várnak csak, Ők, a Szelíd Vadak, s a Vad Vadak várják
 
királyi jöttömet,
a Növények és az Állatok, a Madarak és a Virágok, a Bogarak, Férgek
 
és Nyüvek,
a Tetvek, Poloskák, Kukacok, a Nehezek és a Könnyűek tolongva
 
várnak.
És hozzák elém szent lét-hódolatukat és hozzák elém
 
ajándék-bilincsüket,
szívemet átkötözni bolyhos hódolat-kötelekkel, csuklómat
 
ajándék-kötéssel,
hogy létükbe-fonjanak, sorsukba-kössenek Növény-örömmel,
 
Állat-szenvedéssel,
hogy jövőjükbe és múltjukba szőjenek, s legyek ember-vak
 
és ember-süket.
A Madár pelyhes, véres és zöld mészlotyadék-szaros fészket
 
hoz fejemre
és óriás aranyat-bugyogtató sárga viaszsejt-lépszívet hoz mancsában
 
a Medve
és az Orrszarvúbogár óriás pihebársony-szárnyú fekete-csíkos Orrszarvú-asszonyát
 
hozza sietve
és óriás fekete-szeplős szürke kitincsigolya-pálca csápjait hozza a Hőscincér
 
két homlok-hegemre.
S az Őz hozza asszonyát, a rozsda-arany, ezüstbarna Nősténytündért
 
hozza,
a fehér pamut-szív seggű Állatcsodát és várja, hogy hím-szívemet
 
megejti
aki könnyű tomporán ánuszát és asszony-ivarszervét fehér szőr-szívbe
 
rejti,
s aranyszőrsarló lóg ki abból, arany-szőrlevelek összefonódása,
 
a vagina-zászló csokra.
És a Százlábú izzó fehér kristálycsont lábakat hoz, hogy futni ha kell,
 
jobban tudjak,
s a Kígyó zöld zománc-pikkelykúp sisakot, hogy húzzam
 
vad koponyámra,
mint hegyes porcelánpikkelycsuklyát, s a Szarvas kövér szügye-szakállt
 
hoz tokámra,
s a Vakond nagykörmű fekete bársonyhús-kesztyűket, s kemény kék patát
 
a Dámvad.
És a Harkály óriás-csőrű piros tollzsák-álarcot hoz, hogy fejemet
 
abba dugjam,
s vállamig hulljon a tollhüvely-sisak, a kék tollsarló-taréjos
 
álarc,
s a Béka hoz óriás zöldszeplős mirigylebeny-köpenyt és magának
 
kiválaszt
a Sas, a Róka, a Farkas, a Nyúl, a Borz, a Varjú, a Sün, a Sólyom:
 
Hatalmam!
És hoz minden állat magából valamit, hoz minden létező valamit
 
lényegéből,
hogy legyek Ő, hogy legyek Ők, hoznak szarut, tollat, izmot,
 
pikkelyt, patát,
hoznak aggancsot, csápot, pödörnyelvet, hozza lényegét a szent
 
állat-szomorúság,
a szent állat-magány, szent állat-egyedűlség, hozza önmagát
 
árva hitéből.
Hozza magányát, rettegését, rejtőzését, búvását, titkait,
 
félelmeit,
hozza marcangoló kegyetlen életét és hozza zabáló rettegő
 
közönyét,
hozza nemzését, halálát, szülését, születését, hozza a Titok
 
bezárt könyvét
szívében, nem-kevély szívében, s a szív-húsban kristálykürtök
 
hangjait.
Mert szívükben izzó kristálykürtök szólnak és hívnak,
 
hogy föllapozzam
a Magány Titok-könyvét szívükben és ujjamat nyálazva
 
úgy lapozzam
a Rettegés Titok-könyvet, a Csönd-titok Könyvet szívükben
 
és megátkozzam
Teremtő Elhagyójukat, Süket Kigondolójukat, s magányukat
 
így föloldozzam.
Mert a Néma Rettegés van azokba a Titkos Szív-Könyvekbe
 
mindenütt beleírva,
a Rettegő Rejtelem és Közöny Magány van ott
 
a szívhártya-könyvlapokban,
az Együtt-Egyedűl virágzik ott a lüktetésbe-rejtett
 
szívkönyv-titokírásokban,
s aki ha abban olvasni tud: Magányuk Gyötrelmét
 
Szavával Lebírja!
Hát hívnak engem a Szelíd Vadak, a Vad Vadak, hogy sorsuk
 
lebírjam,
gyors és erős szívükből a magány-ködöt bozontos ős-szájammal
 
kifújjam,
hogy rejtelem-szívük Titok-Könyveit töprengve lapozza, pörgesse
 
kisujjam,
hogy kiváltsam őket a Magányból, s nekem-áldozat énekük állat-búgását
 
halljam.
És áldozat-állaténekük véres és nyálas nagy szövete lobog majd
 
fölöttem,
a Róka, a Fácán, a Nyúl, a Harkálykakas, a Medve, a Varangy,
 
a Giliszta,
a Cincér, a Kígyó, a Gyík, az Ölyv, a Vadgalamb, a Bagoly ének-szövete
 
fölissza
majd az én magányom és hangjuk szövedéke, mint zászló csattog
 
a ködben.
A Cinkék, Rigók, Fülemülék, Sármányok, Rózsapirókok, Pacsirták,
 
Zöldikék
Szent Ének-szövete lángol fölöttem, s az állatok makogása, brekegése,
 
ugatása,
kopogása, cirpelése, hártyakürt-hónaljfúvása,
 
kitinráspoly-vonóhúzása
lesz Diadalmas Eleven Zászlója fölöttem a Győzelemnek
 
Állat-Remeték!
Mert hívnak engem és várnak engem a Néma Növények,
 
a Néma Virágok,
hívnak, hogy jöjjek Virág-Királynak, hívnak, hogy jöjjek
 
Növény-Királynak,
s zsíros nagy illat-özönükkel és csillagszőr-özönükkel
 
majd elémbe állnak
és megverik szívemet aranyporral és szívemre vernek
 
aranyfüst-álmot.
És árva szívemet zsíros aranypor-csókokkal behintik és lesz
 
kristály-szívem,
mint virágporral teleragadt óriás darázs-szem, kristálycsillagok
 
buboréksisakja,
mely mint kettős domború kristályszív-ernyő ragad a kitinszív-arcú
 
szőrhalántékokra,
s szőrös szívkristálysejtlapjain virágpor, s virágpor a szőrrózsákon,
 
rágószerveken.
És jégsírkő-szívem lesz, mint arany életporral befújt fölmeredő
 
hímvessző,
mint sárga nemzés-porral befújt véres asszonyágyék-szív,
 
a befogadó
és sarjaszt kő-dermedt szívem zöld ágat, zöld levelet, s aranypettyekkel
 
lángoló
szívem, aranyszeplőkkel ragyogó szívem fölerjed szerelemmel
 
és nem lesz Temető.
És nem lesz Halál és nem lesz Csönd és nem lesz Halottak Halhatatlan
 
Kertje,
mert kivált engem a Némaságból, a Halálból kivált a Virágok
 
Kegyelme,
s nem lesz Halottak Kő-Szigete, a Halál Fagyott Féktelen
 
Fegyelme,
de lesz az Üdvösség Hazája, Növények Halhatatlan Zöld
 
Lét-Türelme.
Jaj, a Növények, Virágok hívnak engem, hívnak, hogy legyek Növény,
 
Virág,
hogy a földbe nőjek virág-türelemmel, növény-gyökerekkel szívódjak
 
a földbe,
süppedvén térdig a kemény talajba, s szétágazódjanak hulló
 
gyökér-kötegekre,
a Föld-szív felé gomolygó gyökér-függönyökre lábujjaim, a köröm,
 
a csont-virág.
S térdeim hajtsanak zöld levelet, zöld kacsokat szőrös
 
lábam-szára,
hogy törzsem legyen pihés zöld növénypikkelyszívekből
 
ragasztott torony,
pórusos, pihés, szőrös zöld növényszár-torony,
 
s virágcsésze-hónaljaimon
zöld növényszőrcsillagok meredjenek, mint Jézus ágyékának
 
szőr-tisztasága.
S zöld növénypikkelyek, növénylencsék lepjék be herezsákomat,
 
hímvesszőmet,
s a zöld szőrös pikkelyzsák-ágyú hajtson zöld levelecskét,
 
kék virágcsillagot,
s ontson ágyékom zöld növényszőrzete fű-illatot, hínár-illatot,
 
kalász-illatot,
s mellkasom, hasam, hátam, vállaim, karjaim, nyakam füstöljék
 
a Zöldet!
És koponyám, a zsíros-bozontú, kerek, az iker-sebhelyes homlokú
 
koponya,
a szőrcsillagos és húskristálycsillagos kemény és tiszta
 
csontkéreg-golyó
a tokánál és a tarkónál lassan zöld pikkelyserleg-virágcsészévé
 
szétámuló
virág-kehelytányér legyen, zöld pikkelyserleg, a homorú
 
zöld pikkelykupola.
És koponyám lassan öt kövér, fekete-eres sziromcsillag-levéllé
 
hasadva
szétnyíljon leopárdpettyes tűzliliomkoronává, pödört
 
tűzszirom-kehellyé,
kövér párducfoltos sziromajaktekercsek kürtcsillagává,
 
vad tűzkehellyé,
s agyvelőm bibeszárat növesztve ragyogjon, mint csillagok sárga
 
múlt-idő-csokra.
S úgy éljek ott a Tűzliliomkirály, a Vérszeplős
 
Növényhúsliliom-Apa,
a Vörös-kürtcsillag-virágfejedelem, úgy éljek köztük
 
földbe-szövötten,
én a Király, Volt-Népem-Királya, a Föld Fejedelme,
 
ki a Tengerből jöttem,
kinek meghalt Istene, Népe, Országa, Múltja, Jelene,
 
Minden Magzata.
Ki a tenger ködéből jöttem ki a földre, akit a hajnal szült
 
undorodva,
akit a hajnal szült énekelve és nevetve, az Irtóztató
 
Rózsakristály-asszony,
akit a Hajnal hordott ki ködrózsagolyó-hasában,
 
hogy itt virrasszon
a vak tenger ködében, véres hajnalában, mint örök csillagrózsasziget
 
foglya.
Jaj, hívnak engem, csalják szívemet az Állat-létezők, Növény-létezők,
 
Virág-létezők,
jaj, a Víz csalogat és a Föld csalogat múlhatatlan szent testébe
 
engem,
jaj, itt ülök magányos, hínárnyálhabos csónakomban
 
és Merengés-Énekemben
a Nem-tudom-mi-van, a Töprengés-köde van. Ülök, mint Isten
 
a Teremtés előtt.
Ülök, mint Isten a Teremtés előtt, mint a Teremtés Kezdete előtt
 
az Isten,
a Nem-látható Isten, a Mindenütt-köd Isten, a Derengő
 
Csönd-Isten,
a Semmi Isten, a Nem-tudható Isten, az Egyetlen Sötét
 
Fénypára Isten,
ülök derengő önmagamban, isten-magányomban, mert nincs aki teremtő
 
dolgaimban segítsen.
Mint ahogy Ő ült Derengő Önmagában töprengve dolgain, szorongva,
 
tétován,
nem tudván: mit tegyen, nem tudván: hogy tegyen, a Teremtéshez hozzá
 
hogyan fogjon,
nem tudván hogy kezdje osztani önmagát, a semmiből valamit hogyan
 
csiholjon,
hogy kezdje Lényegét részekre bontani, s ül hányingeresen,
 
ihlet-ostobán.
És vad hányingere van, szívében gyémánt-kések, mellkasa nehéz
 
vas-présben
és belei forognak, s torkában kőgolyó és tarkójába vágva kövér
 
kő-balta,
s szájában epe-ízű nyál, s ujjhegyeitől összeborzolva kemény,
 
sötét bajsza,
s azt hiszi megsemmisűl, döggé döglik a szörnyű
 
Teremtés-Elkezdésben.
Mert nincs más, mint önmaga, mint a csönd hányingere, mint
 
a semmi,
mert nincs más, mint a magány tüzes trónja, a homlokon égő
 
vas-abroncs,
mert nincs más, csak a semmi homályos fény-csöndje és mi haldoklás kell
 
ahhoz,
hogy kezdjen dolgokat, létezőket, lényeket a teremtés-haldoklásból
 
teremni!
Micsoda szív-pusztulás, micsoda belső-szörnyűség, milyen
 
gyomor-mögötti tűz,
micsoda megsemmisülés-máglya, csillag-erdőkből rakott hatalmas
 
tűz-kupac,
hatalmas lobogó csillagparázs-hegy, amelybe lökve énekelsz
 
és jajgatsz
te mindíg-benövő szűzhártyájú Teremtés-Anya, te hamuvá-ítélt
 
vad Férfi-Szűz!
Ül tétován az Isten önmagában és nem tudja mit tegyen és nem tudja
 
hogy tegyen
és tud mindent mégis a végtelenségig, s a részleteket az öröklétig
 
tudja,
s tudja együtt az egészet, a mindenséget tudja és megmoccan
 
ősköd-kisujja
és semmi-ujjai mozogni kezdenek és már tenni akarják, hogy valami
 
legyen.
S kicsíp egy kis ködöt önmagából és gyúrogatni kezdi
 
a fény-istenködöt,
s gyúrogatja tétován, s ráfúj a gyúrt vatta-ködre és csinál
 
egy kis virágot,
kicsipkézi szárát, leveleit, átfényesíti sejtjeit, s csillagzó
 
szirom-lángot
sodor és lapogat ujjaival, gyökereket fodroz, s minden sejt-szívbe
 
pórus-köldököt.
S a semmibe tűzi a fehér virágot, beletűzi derengve-virágzó
 
semmi-önmagába,
aztán nagy marokkal tép köd-habot a ködből, s formáz
 
barna medvét,
s azt is csönd-szívére ülteti, s már gyúr és formáz,
 
s az üres öröklét
betelik dolgaival, szent jelenéseivel, s nem lesz az öröklét
 
már önmagával árva.
És csinál szarvasbogarat, s az iker-szénrózsás puha ködkoponyára
 
sok-ágú szarvat,
nagy tüskés csontágakat és befödi vaskos bogár-szügyét
 
bársony-szőrrel,
s rálehel a teremtett-újra, ráfúj az új-jelenésre boldog
 
isten-erővel,
s az megszilárdúl és megkeményedik, mint olvasztott üveg,
 
ha megalvad!
És már teremt és tudja teremtés-mindenét és már boldog és nem
 
lehetetlen
és felejti a kezdet szégyenét, a kezdés tűz-gyalázatát
 
mámorba-felejti,
s gyúr köd-golyókat, köd-gyűrűket, köd-ikraházakat és kezéből
 
kiejti
a csillagokat, tüzeket, világokat, retteneteket boldog
 
teremtés-gyötrelemben.
És már tudja, hogy így lesz mindörökké, hogy ez a boldog
 
Mindíg-Rettenet
szent szívében soha ki nem alszik, hogy a teremtés-láng Lényegét
 
kifosztja,
hogy Egyetlen Magányát tűz-szájjal énekelve Milliárd Magánnyá
 
osztva
megsemmisűl, s aztán majd újrakezdi, mert abbahagyni
 
sohase lehet!
De jaj, én mit tegyek, én Ismeretlen Istenem, mit tegyek én
 
magamban,
vak szívembe nyúlván: abból ki mit vegyek, miféle ősködöt,
 
őslángot,
hogy pusztúlva önmagamban teremtsek szívem csöndjéből
 
Vérző Világot,
hogy formáljak ember-égitesteket, ember-csillagmezőt
 
és higgyek abban?
Jaj, hogy teremtsek Népet és Hazát, Ős-szívcsöndemből
 
hogy teremtsek
Országot, magamnak Ember-Jövőt, hogy teremtsek Országot,
 
Népet és Hazát,
jaj lesz-e erőm és bánatom elég, elárúlt létemben annyi
 
teremtő-szomorúság,
annyi ondó-tömeg, sperma-tűz, hogy Csönd-jövőt
 
áldottá megejtsek?
Lesz-e férfimag-lávám elég, hogy a Titkos Csönd-Asszonyt anyává
 
megáldjam,
méhébe zúdítva tűz-hitemet, hogy magzattá érjen hasában szent
 
bika-áldásom
és megszülessen a Gyermek-Jövő, s a fölhasadt véres testből kiszakadva
 
fölkiáltson!
És lesz-e Látomásom elég és az Időbe szállni, Sors kinöveszted-e
 
szárnyam?
Lesz-e Asszony-erőm elég, nekem, a Kannak, a Virágcsődörnek,
 
Világ-csődörnek,
a Teremtés-bikának, a Nemzés-királynak, az Asszonyt-fölmagzás
 
Fejedelemnek,
hogy önmagam-nemzésben gyöngéd asszonytestem megtudja végre:
 
itt az Ünnep,
s mirigy-rózsabokra lángolva dagadjon és púposodjon pihés hasa
 
az Örömnek.
S dagadjon, púposodjon, kúposodjon a Szent Has és benne
 
a kicsi Magzat,
és a Boldog Has eres rózsabuborékában lebegve forogjon a pihés
 
kicsi Gyermek,
s szent magzatvizemben a szőrös és szempillaszőr-csillagos Jövő
 
vakon vizelget
és kortyol rózsavizet és kuporogva növekszik, s ragyog,
 
mint gyermek-rózsakristálycsillag.
És szíve ütése testem rengeti és létem rengeti a vad húscsillag-ütés,
 
a kék,
s pezseg és forr testem belűl és húsom habzik homályaiban
 
és lángol,
s szent részeim, kocsonyás sejt-szüneteim hídjaiban, homályaiban
 
tajték-mámor
és lüktet minden halálom, virágzásom, rózsaláb-rúgdosástól reng
 
a rózsabuborék.
És csontjaim virágzanak és keményednek és vasaknál erősebbek lesznek
 
csontjaim
és emlőm dagad és fölkúposodik és hajlott emlőkúppal ferdén
 
fölmered
és az emlő-rózsamályva szőrei fölmerednek, keményen, mint
 
a virág-szőrzetek,
mint a kalász zöld kristálytüskéi, csillagszőrkoszorúban
 
a csöcs csúcsain.
És ágyékom földagad, s szemérmem rózsacimpa-ajkai lázasan
 
megvastagodnak
és vad ágyékszőrzetem dagadtan széthabzik hasamon,
 
combjaim között,
mintha óriás pók-szőrcsillag ülne ott szőrcsillag-özönével
 
a combtövek között
és tűzliliom-ajkú szülő-hasítékom duzzadt hús-levelei
 
lázasan ragyognak.
És piros mirigypettyei égnek és pihéi fölmerednek, mint a selyemkaktusz
 
gyönge szőre
és így vagyok én már a Teljességre-kész és így leszek én a Jövő
 
megszülője,
s ha földagadt testem alja fölhasad, s kizuhog forró magzatvizem a combra,
 
szőrre
térdre, lábszárakra: fölindúl mindenem és ráng Szent Szégyenem
 
Élet-temetője.
És széttárúlt testem cafatos, szőrös, vonagló, megszakadozott-húsú
 
mélyiből
kiforog véresen, nyálasan, zsírosan, hab-csatakosan, kiforog
 
vér-cuppanással,
nyálas hörgéssel és taknyos sírással, kék-eres üveg-arc
 
szőrgolyó-koponyával
a Magzat, Magzatom, Remény-Jövőm, az anyatest tátott
 
őspicsa-öbliből!
Jaj, lesz-e Nemző-erőm elég és lesz-e Magzatnövelő-erőm elég,
 
jaj, lesz-e
Fölmagoztató-erőm elég és lesz-e Kihordó-erőm elég és jaj, Tápláló erőm
 
lesz-e
elég és lesz-e Belső-lángom elég és jaj, Testet-növesztő erőm
 
lesz-e
elég, Vérem, Húsom, Tüzem, Hitem, hogy Testembe-Küldöttemet
 
megnövessze?
Hogy föláldva önmagam Ország-Jövőm, Hazám-Jövőm nyögve
 
kihordjam,
hogy Népem-Jövőm és Szent Szaporodás-Jövőm Minden-testemben
 
fölnöveljem,
hogy Korcsot ne szüljek, négylábút, nyolc-szeműt, vérszájú üvegtuskót,
 
kegyetlen
böfögőt, rózsaszín ember-pókot, zöld-szeplős kocsonya-csikót, akinek
 
Kanca-anyja voltam.
Hogy ne szüljek szőrös üvegrózsát, kétfejű rózsaszörnyet, kék
 
csikóbékát,
aranypettyes és zöldpettyes kentaúrfiút, aranysörényű piros
 
kentaúrcsikót,
hogy ne legyen szőrös szörnyeteg, pihés arc-lábcsokrú tintahal,
 
aki kiomolt
jajgató, vonagló húsomból hörögve, hogy meg ne szüljem húsom brekegő
 
béka-csokrát!
Hogy vérző széttárt combjaim között, a véres dagadt szőrpajzs
 
leheletében,
a piros virágállat bizsergő, vonagló csápkoszorú-rózsa fejeként vonagló
 
hús-üreg
kitüremkedései, izzó vastag sziromgyűrődései, vonagló lebenyei,
 
vér-meleg
fodrai előtt ne szőrös üvegrózsacsokor heverjen a szülés vérében,
 
vizeletében.
Jaj, lesz-e Férfi-erőm és Anya-hitem elég, hogy Ember-Népemet
 
megteremtsem,
hogy Hazát, Jövőt teremtsek Önmagamból és a Maradékból,
 
ott a Parton,
majd ott a Parton, ha a Partra kilépek és Hajnalom
 
nem lesz-e Alkony,
Reményem Alkonya, a Sötétség Első Vércsík-alvadása,
 
hogy alvadékába rejtsen?
Az elvérző Mindenség vérfoltjai alvadnak-e most a Tengeren,
 
Tengeremen,
nagy bíbor lepényekben ragadva habra, fodorra, hullámra,
 
vízcserép-tükörre,
zöld gumikör-szájú pikkelycső vízből-kibújás gyűrűire vastagon
 
gőzölögve,
halcsobbanás, szörny-csobbanás, szörnyeteg-kibuggyanás után
 
a fodrozó vizen?
Mert delfin lövődik föl itt a vízből, mint vigyorgó kövér kék
 
üvegdorong,
hajlott óriás kék üveglándzsa és óriáspolip lövődik föl, szuszogva,
 
bugyborékolva,
mint óriás rózsaszín púpos húscsillag és gyöngyházkorong-ostor lábai
 
fej-szoknyaként forogva
gyémántrojtharangként lobognak és lógnak, s visszahulltában
 
a víz zsibong.
És forr és pezseg és habzik a tenger, ahogy robbanva visszahull
 
a szörnycsillag-állat,
a gyémánt-rögökkel beültetett fejű hatalmas kocsonya-pók,
 
síró hús-csillag,
s óriás-ráják lövődnek föl a vízből, a víz kék hús-levelei,
 
s a kristályhab
fröcsögve taréjlik röptük után, s kéken ragyognak
 
a rombusz-vitorlaszárnyak.
Aztán csattanva a vízbe visszahullnak, az óriás hús-lepkék,
 
kocsonya-bagolypillék,
s aláforognak a víz szörny-mélyeibe kék iker-háromszög
 
szárnycsapással,
s kilökődnek a tengerből megint óriás
 
kristálycsipkegömb-csobbanással,
hogy kék denevér-röptükkel király-magányomat halállal
 
behintsék.
A víz denevérei, a vizi-denevérek, a hús-denevérek,
 
kocsonya-denevérek,
a tenger Rája-Angyalai röpködnek csattogva, nyüszítve
 
köröttem,
s bársonyosan nyikorognak, kocsonyásan nyihognak a rózsakék
 
hajnali ködben
a Víz Denevér-Angyalai, mint sárkánymadarak, madár-sárkányok,
 
az Ősföld-madárremények.
És medúza-hólyagok lebegnek csónakom körűl, Hajnalom
 
piros Ködében,
a víz hólyag-rózsái, kocsonyagömb-lámpái, mint érett
 
sárga tökök,
csipkés gyűrűkaréjú éhség-buborékok, rabló
 
gömbrózsalebegés-fürtök,
piros szívek, dagadt hólyagszívek és lüktetnek és forognak
 
Hajnalom tengerében.
És rózsaszín hús-szárnyú csigalepkék libegnek lebbenve árva csónakom
 
körűl,
a kéktornyú vizi-pillangók és állnak mereven, délcegen
 
a csikóhalak,
a csikófejű gyémánt-kérdőjelek, a csiszolt-kristálysejtek-összege
 
kis vizi-lovak,
a szögletes-pocakú, gyémánt-tüskés gyémánt-csődörök, gyémánt-csikók
 
egyedűl.
S kis gyémánthártyatoll hátgerinc-uszonyuk, gyémánt-toll hónalj-uszonyuk
 
moccan
és moccan kristálytollacska bordás csípő-uszonyuk finom
 
gyémánt-rebbenéssel
és emberszemű csikófejük gyémánt-trombita csikófej-csőrvége kék
 
víz-lihegéssel
gyöngyösen buborékzik, s emberszemhéjuk, emberszempillájuk pislog
 
a víz-titokban.
És piros-szárnyú és kék-szárnyú halak ugornak Hajnalomba
 
tátogatva,
piros-pettyes és kék-pettyes halak, csíkos és öves és gyűrűs
 
zománcpikkelycsokrok,
s én nézem őket és a vízbe nézek és nézem a vizi-lét-magány
 
Csönd-Poklot,
a Csönd-Mennyország vizi-népét nézem és hív a Csönd,
 
hogy ugorjak abba!
Mert hív a Csönd és hív a Víz és hív a Csönd-Pokol,
 
a Csönd-Mennyország
és hív a Vízi-Nép, a Víz Népe hív magához, a Víz Népe
 
hív magába,
hogy ugorjak a Csönd Örvényeibe, hogy szívébe vetni magam
 
ne legyek gyáva,
hogy a Folyékony Kristálymagány majd befogad,
 
az Egyetlen Ország!
Jaj, hív a Csönd, az Egyetlen Remény, jaj, hív a Vízmély rengő
 
gyémánt-csöndje,
jaj, hív a Puha Ország, a Lágy Ország, a Rothadás Ország,
 
a Korhadás Ország,
jaj, hív a Boldog Rettenet, igéri már, hogy elmondja majd
 
kristály-sorsát,
csak arra vár, hogy szívébe zuhanjak, csak arra vár,
 
hogy testemet befödje.
Csak arra vár, hogy konok csobbanással Csöndkristályszívébe
 
vessem magam,
s aláforogva lágyan, mint a rózsa, kék tenyészete mélyébe
 
lebegjek,
a rákok, csigák, pókok, kékszárú fényvirág-állatcsillagok közé forogva
 
lemenjek,
hogy a virágállatok, állatcsillagok, liliom-állatok közt heverjek
 
boldogan.
Hogy boldog éhség-állatvirágtelepek, kemény rubintos csillagkígyók,
 
iszap-evők,
fenék-túrók, állatganéj-legelészők, hullazabáló
 
mirigyfénycsillagrózsák,
halál-száron imbolygó csillagszövet-fényliliomok, tátogó
 
mirigyfény-szörnyzsák,
derengő bóbita-ködlámpák között feküdjek boldogan,
 
éhség-közönyük előtt.
Jaj, ahogy hullok majd a vízben, a zöld kristályanyagban lefelé
 
forogva:
vad csődör-szakállam, vad csődör-hajam a vízben lebegve
 
szétterűl,
mint fodros, csipkés szőrzászló lobog a vízben könnyedén,
 
szétlegyeződve egyedűl,
mert már nélkülem él koponyám, állam, tokám szőr-ernyője
 
a vízben lobogva.
Mert már nélkülem kezd lenni minden ami van, ami van bennem
 
és rajtam,
mert már nélkülem kékűl arcom bozontos szőrbokrai közt szétnyílott
 
ajkam,
mert már nélkülem pezseg a víz buborékgyöngyeiben orrlikam,
 
lila talpam,
mert ágyékszőröm és hónaljszőröm vízgyöngy-virágát teremni én
 
nem akartam.
Csak szemem él még, csillag-szemeim élnek még tovább a zöld lombbal
 
ellobogó
víz kristálypikkely-függönyeit nézve, s nézve, hogy bozontos szájamból
 
kiúszik
lassan az utolsó légbuborék, tüdőm utolsó levegő-golyója, s lassan
 
fölúszik
a Csöndben a törékeny fénylő gömbcsillag, életem utolsó csillaga,
 
a fénygolyó.
S nézem, ahogy száll libegve lassan fölfelé létem utolsó sóhaja,
 
levegő-kortya,
utolsó élet-sóhajom, utolsó mámor-csillagom, a szikrázó
 
levegő-golyó,
száll a víz zöld közöny-húsában az Utolsó Buborék, mint egyre
 
távolodó
csillag, fehér gömbtűz, amíg levegő-pont lesz, pici fénypont, s elfoszlik
 
imbolyogva.
S én hullok lefelé, hullok a Kéksárga Mélybe, hullok
 
a Kékfehér Homályba,
hullok a Szörnyekkel-hemzsegő Hallgatásba, hullok
 
a Virágzó Őstalajba,
hullok lágy forgással, hullok ős-hullással, hullok a Zöld Csöndben
 
bolyongva,
s szakállam, hajam a vízben szétterűl, mint a medúzák
 
éhség-rojt-szoknyája.
És szempillaszőreimen és szemöldök-szőrívemen pont-köldökű algák,
 
pici rákok,
nagy toka-seprűs, izzó kristálytollkefe-állkapocs-szárnyú
 
üvegcső-lárvák,
szögletes üvegkoponyával, szénpont-szemekkel, s hártyalánc-testüket
 
becsavarják,
mint törékeny üveghólyagok láncát csigásra, s hártyazsák szívük üt
 
szikra-álmot.
És orrlikaim szőreiben pici rákok, apró csigák, kis üveg-ollók,
 
üveg-tekervények,
pici ízesűlt üvegkeresztek, üvegbuborékkürt-csavarokban pontbimbó-szemű
 
lepények,
s szájam szőrkoszorújában, szájam pihekoszorújában eleven
 
pettyes fények,
s beleragadva szőrzeteimbe a fénypont-szívek, tűzpont-agyak,
 
állat-üvegedények.
Jaj, hullok, hullok, hullok a Zöld Húsban lefelé elhínárosodva,
 
forogva,
a kékszárú tűzpetty-kaprok, eleven hosszú piros-szárú tűzpont-kaprok
 
közé,
az egylábú hosszú tűzpont-csillagkoszorúk, küllős fénypettykerekek
 
közé,
a hideg kék mirigyfény-pontcsillagok merengő állat-éhsége felé
 
gomolyogva.
A tűnődő, piros mirigypont-lámpakoszorúkkal égő éhség-virágok
 
talajára,
az égő csillagpetty-küllő-korongok állat-virág rablás-várakozása
 
idejébe,
ahol zöld mirigyfényhomlokkoronás Éhség virágzik és a világító
 
Állatrózsa-Béke,
ahol a hosszú-szárú Tűz virágzik, s a tűzvirágállat Foszladékom
 
várja.
Létem szétbomlott szöveteit, magány-húsom foszladékait,
 
hártya-cafatait,
mert hulla-foszladékot, vedlés-hártyainget, pórusos
 
hártya-páncélruhát,
ürüléket és fehér hamvat, ázott bőr-pernyét, rost-maszadékot vár
 
a Szomorúság,
a Világító Virág-Szomorúság, hogy önmaga fényes csáp-öklét becsukva
 
zabálja Álmait.
Zabálja szétfoszlott árva testem hártyarongyait, húsfoszladékait
 
zabálja,
mint a föld a szemfödőt, mert halálra-éhes ott lenn a fénylő
 
Virág-teremtett,
mert dögre-éhes mind a Létező és hullára-éhes ott is minden
 
Égő Kezdet,
mert dögcafatra éhes ott is minden merengő Fénypont-Virág,
 
Virágtűzpontállat-Árva.
Jaj, hullok, hullok, hullok a kristálytollas zöld
 
vízlomb-remegésben,
mint fészkéből kilökött madárcsibe a víz kristálysziklái közt ütődve,
 
csapódva,
hullok az Ős-szakadék Homály virágzó világító csönd-tenyészetébe
 
lobogva,
vak halál-forgásban, vak halál-hullásban, vak nem-vagyok
 
émelygésben.
Csak a szemeim élnek tovább, csak a szemeim, csak nagy csillagszemeim
 
élnek,
mert nem tudnak meghalni az én szemeim, mert az én szemeim meg sose
 
halnak,
mert nem fognak meghalni az én szemeim, mert meghalni
 
nem akarnak,
mert nem halnak meg az én szemeim, mert az én szemeim soha
 
ki nem égnek.
Csak a szemeim élnek tovább, nagy csillagszemeim égnek
 
ragyogva,
mert nem halnak meg az én szemeim, lángjukat nem oltja
 
ki semmi,
vad tüzüket, aranyláng-örvényüket a Létezés nem azért akarta
 
teremni,
hogy kásásodva elrohadjanak, hogy kocsonyásan kihamvadjanak
 
kő-szurokra.
Hogy fölfúvódva kidurranjanak, mint dagadt eres kocsonyahólyagok,
 
vízgömbök,
s aranypetty gömbhéj-halmazuk minden tűzpettye kék vízcsápot
 
lövelljen,
mint gyermek ha vizel, kis kocsonya-pöcsöket csírázva halált
 
vizeljen
zöld vízpáfrány-ívben, s az őspupilla szétnyílva mutassa lényegét,
 
mint nyitott köldök.
Mert nem azért születtek az én szemeim, én szemeim nem azért
 
fogantak,
mert anyám nem azért hordta méhében szemeimet,
 
az aranypetty-gömbtüzeket,
kik szent teste szent vizében tiszta iker-csillagként ontottak
 
ősfényeket,
növekedvén a magzatvíz-rózsahomályban, mint kristály-gömbfáklyák
 
forogtak.
Égtek, lobogtak tűzpont-gömbhalmaz-szemeim, aranypetty-gömbhalmaz
 
szemeim
anyám szent hasában, a pihés és szőrös életrózsavízzel töltött
 
kúpban,
a pelyhes és szőrös rózsagömbben, mint őscsillagok az Isten
 
Őshas-csúcsban!
És nem azért szülte meg anyám, hogy elrohadjanak az én szent
 
csillag-szemeim!
Mert nem halnak meg az én szemeim, mert a szemeim holtukban is
 
néznek,
mert ragyognak, lángolnak, lobognak, mint a most-születő
 
égitestek,
mert vad tüzükkel, nehéz arany-ködükkel halálom után is
 
rád figyelnek
Szent Létezés, Szent Lét-Virágzás, Szent Anyag-Mámor,
 
Szent Élet-Itélet!
És égnek és lángolnak és ragyognak tovább érted Megismerés,
 
érted Feledhetetlen,
érted Anyag Szent Látomása, érted Mindenség-Minden
 
Ősanyag-Mámora,
érted Mindíg-látásra-késztető, érted Mindíg-hitre-ámító Anyag
 
Szentséges Iszonya,
mert szemeim mindent látni akarnak és nem nyállá-poshadni
 
halál-könyörületben.
Az én könyörtelen szemeim, az én mindent-néző szemeim,
 
az én hatalmas,
létet-átvilágító szemeim, az én mindent-följegyző-szemeim,
 
a gömb-könyvek,
amelyek fölisszák ragyogva a Lét-állapotokat, s nekik a Létezők
 
köszönnek
tódúlva, tolongva a gömb-mély titkaiba, a csillag, a medve, a féreg,
 
a szarvas!
Jaj, gyémántkard-ütéssel Pokolig-lehasító szemeim, a Pokol véres
 
őstüzéig,
jaj, kristály-dárdákkal a Menny Istenszív-kárpitját fölsebző kemény
 
szemek,
hogy a fölhasadt, vérző Ős-szív bőre mögött látszanak a mennyei
 
hódolat-tüzek,
a boldogság-kínok, remény-trombiták, apokalipszis-lovak,
 
az Ősangyalok térdig.
Látszik az Ősangyalok csillagpihés lábszára, jáspiskő-lábaujja,
 
arany lába-körme,
s a bokáig lelógó csüggedt szárnyvitorlák félhold-karéjú
 
tollháromszög-csücske,
a rózsaszín tollpikkely-kúphegy, s a csillaghalmazokon Isten
 
köpetének üszke,
a rózsarothadás büdös habcsomó, s látszik a szívhúsban
 
az Elmúlás Szent Könyve.
A méhecske-ágyék illatú, darázs-comb illatú, szitakötőszem-illatú,
 
lepkehónalj-illatú,
a lepkekoponya barna páfránytolla-illatú, a virágszőr-illatú, a föld-illatú,
 
sárga
szöcskék karcsú kitin-drótszerkezet lábszára, vékony finom rézdrótcsillag
 
lába
illatú Eleven Kapcsos Könyv, az Istennek-föllapozhatatlan, a Kinyithatatlan
 
Titok-Kapú.
Mert ama Szent Könyvben még ő sem lapozhat, mert önmaga lényét ő se
 
tudja,
mert nem láthatja mi van írva abban, hogy a Létezés miért ragyog a titkos
 
könyvlapokban,
hogy miféle jelek, ábrák, rajzok, mértanok, képletek élnek ott a hártyás
 
Titokban,
miféle állapotok, tüzek és ünnepek, kezdések vannak ott a Bezártságba
 
csukva.
Mert van, ami Istennek láthatatlan, mert neki Önmaga láthatatlan,
 
az Önmaga-Vak
csak dolgaiban él, tartályaiban, gömbjeiben, hullámaiban, forró
 
örvényeiben,
csak lényeiben él és lényeivel ég a terekben és a tér finom pórusos
 
felületeiben,
s a Rejtelem-Könyvben neki-nem-olvashatók a rejtelem-ábrák
 
és rejtelem-szavak.
És a Kezdet óta van az a Könyv, már a Kezdet Kezdete előtt
 
becsukva
ott feküdt a Könyv, mint az Embrió-Mindenség szikrázó
 
gyémántdoboz-tokja,
ott lebegett mielőtt hártyásodni, ráncosodni, csomósodni kezdett
 
a Csönd Semmi-pokla,
mielőtt gyűrődni, pontokká bomolni, sejtesedni kezdett a Semmi
 
lepény-magja.
Mielőtt forrni, bugyogni, bugyborogni kezdett az Önmaga-Semmi,
 
habzani sötéten,
mielőtt lüktetni kezdett egy csöpp anyag-csomó, az őspetecsomó
 
a Megtermékenyítésben,
mielőtt gyűrődve dobogni kezdett az Első Lét Tüzes Sejthalmaza
 
kékfehéren,
mielőtt bomlani, dagadni, robbanni, fúvódni kezdett a Megvalósulás
 
a Szenvedésben.
Mielőtt benőtte önmagát terjedvén szétfelé és terpedvén befelé
 
a Semmi,
s csupa kötés és kapcsolat, összefüggés és láncolat lett vala
 
a Lét Egésze,
mielőtt a Szenvedő Egy-Egész fölbomlott billió Szenvedő
 
Egy-Részre,
mielőtt virágzani kezdett az Elhatározás, s az Akarat elkezdett
 
Halált teremni!
S aztán benövé a Mindent a Minden erekkel, hússal, hidakkal,
 
ős-csapokkal,
pillérekkel, csövekkel, hitekkel, mámorokkal, tűzzel és Titkos
 
Részletekkel,
s az Ősgömb-Minden közepén a Könyv, a Rejtelem ott fekszik
 
lezárt födelekkel,
ott fekszik fölnyithatatlanúl, ott fekszik a Vázlat Éposza bezárt
 
lapokkal.
Ott fekszik a Lapozhatatlan Rejtelem Könyve a Fölhasított Szív
 
Húsában,
mint forró, eleven koporsóban a tetszhalott és ott ég, ott ragyog,
 
lángol,
ott fekszik egy rubint kéz vérkő-tenyerében, s gerince kirakva kék
 
csillag-gyémántból,
mint fészek kopasz tölgyfán, s alatta rózsaszín angyalkoszorú, mint madarak
 
a tél fehér hajában.
Hegyes, csúcsos, kereszt-sarlós, egymásra hajtott sovány toll-kúpok
 
sátraként
hallgatag szárnnyal állnak a rózsaszín angyalok a Rubint-kéz körűl
 
koszorúban,
mint hóban a madarak, mint káposztalepkék a száraz temetői
 
koszorúban,
mint rózsapúderes rózsalepkék a nyár izzó ikracsöndjében, várván
 
a Sohase-Estét.
Várják a Sohase-Estét a Könnyen-Fáradók, a Fáradhatatlanok
 
remegve,
várják a Mindíg-Világosság Árva Madárlényei a szárnyharmatoztató
 
Sötétet,
hogy bejárván és beszállván lobogva könnyedén a ködös Isten-Erdőt,
 
zöldfüst Isten-Rétet
egy csillagon elpihenjenek pikkelykúpsátor-szárnnyal,
 
álomba-dermedezve.
És ötszögű állatkristálysejtek ikrarózsa-emlője szemük pihés
 
kis sejtlapjai
bepárásodjanak harmat-hártyával és így aludjanak
 
a szemhéj-nélküliek,
s piros pamut-pajzsikalevél csápjaik begöngyölítve, mint páfrányos
 
tüllcsipke-tekercsek,
s gyöngéd szőrtokájuk kék pödörnyelvei az állig föltekerve, mint
 
asszír királyok szakállai.
Mint szőrös kötélgyűrűk, s finom harmatcsöppek a kék
 
pofa-szőrpajzsokon,
s a kékpettyes homlok-lemezek, s a szív-alakú gége-lemezek
 
harmatosak,
s a kék szív-alakú szemek, piros vese-alakú szemek, zöld agyvelő-alakú
 
szemek harmatosak,
s a harmat vízcsöpp-szemfödője a szív-alakú, vese-alakú zöld
 
koponya-kristálydúdorokon.
Jaj, szemeim, szemeim, én szemeim, ti mindíg-nézni-akaró
 
csillagszemek,
ti mindíg-kutató, mindíg-vizsgáló, mindíg-éber, mindíg-magányos
 
szemek,
ti mindíg-figyelő, le-sose-zárható, ki-sohase-oltható kemény
 
szemek,
jaj, szemeim, szemeim, én nagy szemeim, ti mindíg nyitottak,
 
kristály-kérdőjelek!
Jaj, szemeim, szemeim, áldottak, átkozottak, szemeim, csillagaim,
 
gyönyörűek,
jaj, ti mindíg-lángoló, ki-sose-hamvadó fekete
 
gömbcsillagtüzek,
ti mindíg-áldók, mindíg-átkozók, ti mindíg-parázsló
 
aranypetty-gömbsírkövek,
ti múltam tűzpettyes üvegkoporsói, ti múltjaim kocsonya-temetői,
 
ti Szemek!
Ti féktelenek, vadak, szelídek, gyűlölködők, ti gyújtogatók,
 
ti szelídítők,
ti megrettentők és elnémítók, ti elszólítók és megszólítók, ti vadakat
 
megtörők,
ti kancákat, csődöröket, bikákat, farkasokat, párducokat
 
térdre-kényszerítők,
ti ördögöt földbe-parancsolók, ti a Sátán tüzes ujjhegyeit jégkúppá
 
bűvölők.
Jaj, Szemeim, Áldottak, Átkozottak, akik forró kő-kupaccá
 
ki sose égtek,
jaj, meghalni-nem-tudó szemeim, meghalni-nem-akaró szemeim,
 
a Vízmélyben
majd ha elheverek csonttá vedletten az állat-virágok
 
vak tenyészetében,
koponyámban, mint nagy gyémánt-golyók: akkor is égtek,
 
akkor is néztek.
És húsomtól és hajamtól és szőrzeteimtől lefosztott koponyám
 
csonthártya-üregében,
a két eres csonthártya-vödörben, betöltve csöndjüket, lángolva
 
ott dagadoztok
halhatatlan király-szemeim, óriás gyémánt-rügyek, gyémánt-rózsák,
 
gyémánt-bimbók,
s a nyüzsgő Lét megviláglik körűl és fölűl hatalmas gyémánt-lámpa
 
leheletében.
Mert szikrázva ontja vicsorgó kopasz koponyámból a két gyémánt-rózsa
 
a tüzet,
mert lángja tiszta zöld ködében halak, rákok, állat-rózsák libegnek,
 
legelésznek,
mert iker üvegtollú sárga pikkely-nyílvessző hasak, világító
 
állatbimbó-tekervények,
lebegő csigák fodros és recés lepénytalp-teste, rákok olló-arca ismeri
 
örvényüket.
Nagy fogszálka-belsőszáj-szakállas tátott kőmozaik-szögletesség
 
szörnypofák,
kőkocka homlokuk közepéből kinövő kocsonyarúdon
 
mirigyfénygolyó-bóbiták,
csipkés rózsapetty-lepénytestű, gégére-csúszott-szemű csapkodó
 
őslevél-csúnyák,
imbolygó éhes dögvirágtornyok forognak zöld őstüzedben
 
Lángoló Szomorúság.
És moccanatlan és lomhán-moccanó, pettyes és foltos és csíkos
 
és vas-szürke
és száz csöcsbimbós-hasú és tehéntőgy-ágyékú
 
és kocsonyaháromszög-farkú
és piros hús-indák száj-harangja fejű és fehér kőhordó-lüktetés
 
arcú
és fekete márvány-sírkereszt árnyékú óriás-testek libegnek fölöttem,
 
Fényemet betöltve.
És a lágyan-rengő zöld kristálypikkely-avar, a zöld izmokkal rángó
 
Ős-üveg-
végtelenség, a zöld kristálylapokkal, kristályhasábokkal remegő
 
Sírom Földje,
a Víz, a Víz, a Víz, a Víz lángol és ragyog szemeimtől,
 
vak kristály-zöldje
átdereng, a Zöld Víz-éjszaka koponyám rózsa-tüzétől zöld fényben
 
liheg.
Mert nem alszanak ki az én szemeim, mert az én szemeim: a forradalmak,
 
meg sose halnak,
mert akkor is égnek és élnek szemeim, ha átadtam magam
 
a Lenti Avarnak,
mert az én szemeim látni a Vizi-Mindenségből, látni mindent
 
akarnak,
a lét szent részletét, a lét szent összegét, pikkely háromszög-farát
 
a halnak.
Hatalmas zöld lángokat, fekete lángokat, arany láng-erdőt
 
lövellve
bevilágítják a Tenger zöld húsát gyémánt-tojás szemeim,
 
a sose-halottak,
s minden vad létezőt, minden vak létezőt, minden szelíd vadat igézetükbe
 
fognak.
minden szörnyet és minden virágot sorsomba-bűvölnek vad lángjukba
 
göngyölve.
És az Életet nézik és nem a Halált és az Életet látják és nem a Halált
 
látják,
mert ami élet, az minden halál és minden halandó a halhatatlan
 
élet,
mert nincs az életnél gyönyörűbb, förtelmesebb, végtelenebb és végzetesebb,
 
halálosabb Igézet,
mert bennünk minden ami halál: meglátják azt az égő
 
koponya-kristályfáklyák.
Mert a létezésben minden csak Halál és Halandóságával így
 
a Szerelem,
mert a Szerelemben minden csak Halál és Végzetével így
 
a Maradandó,
ezért virágzik hólyag-szív, korsó-szív, szörny-liliom, fénylő
 
állatvirág-kancsó,
ezért rág minden, ami rág nyüzsögve minden rész-halál
 
halandó szívemen.
Ezért mered a vizi-párduc énrám, ezért liheg rongycsipke-kopoltyútollakkal,
 
sárga
pettyes, arany-tűzpontos tokazsák-lüktetéssel a vizi-macska
 
szívemre,
hogy vad fogát, szikrázó zománckés-hold fogsorát kemény
 
húsába verje,
s király-húsát marcangolva föltépje, hínárbajúszos kőpetty-pofával
 
bezabálja.
Jaj, ott fekszem én majd, ott fekszem én a Nagy Víz alatti
 
állatrothadék-avarban,
világító pont-koszorú karcsú virágállatok merengő tenyészetében,
 
majd halottan,
jaj, ott fekszem én, ott fekszem én halott szívemmel, aki Király
 
voltam,
jaj, ott fekszem én élő szemeimmel, halott szívemmel,
 
a vízkristály-koporsóban.
Égő pontcsillagok gyűrűje küllős koszorúvirágok karcsú
 
állat-tenyészetében,
fénylő mirigypont-abroncsvirágok, tűzpont-korongok hús-szárú
 
csönd-ködében,
eleven tűzpont-kaprok illattalan kék derengés-buboréksisakú
 
hidegében,
zöld fénybuborék, piros fényködgolyó tűzpetty-virágállatagyak
 
bűvöletében.
Kis tűzgolyó-csomó virágagyak közt, kiknek ködös kék fényburok
 
a koponyája,
jaj, ott fekszem én halott szívemmel, haláltalan csillag-szemeimmel
 
fekszem,
mert a haláltól meg nem menekszem, de én a Látástól
 
meg nem menekszem,
mert a Látás az én Parancsom és Itéletem, mert én vagyok
 
a Látás Őskirálya.
Jaj, ott fekszem én majd halottan, halott szívemmel a fény-állatok
 
közt,
a merengő és derengő fény-virágállatok közt, halott szívemmel
 
ott rothadok
és sírhat a világ, mert akinek ujjhegye hozzáért szívemhez, annak sorsa
 
fölragyog,
kifénylik sorsa, mint a most-születő csillag, s átragyog tőle
 
a buta köd.
Annak Sorsa fölragyog, lángol, fénylik és lobogni kezd, mint
 
az új égitestek!
És mi lesz nélkülem veled Világ, ha szívem vad mámora egyszer
 
kilobban
és mi lesz nélkülem veled Jövő, ha nem tudsz már hozzáérni
 
titokban
finom ujjhegyeiddel Élő Szívemhez, ha kemény rostjai már rothadásba
 
kezdtek?
De nem halnak meg az én szemeim! És nézlek Idő és nézlek Jövő,
 
vigyázok
Sorsodra Jövő és Sorsodra Idő és látni fogok mindent,
 
ami majd jön,
látni fogok minden múltakat és rengő homályába nem zárja
 
az Ősüveg-Börtön
Csillag-szemeimet, ha majd rothadó testemből odalenn halál-virágokat
 
csírázok.
És átvilágít Csillagot, Időt, Múltat és Lehetetlent, Teret és Homályt
 
szemem,
Anyagot, Képzeletet, Angyal-szívet, Ördög-vesét az égő
 
koponya-kristály
és átvilágít minden Képzeten és minden Jelenen, amit csak forgásba
 
hoztál
Teremtés és király-tekintetem a Halált leigázza és király-szemem
 
Új Halált terem.
Jaj, ott fekszem én majd a Lenti Avarban és benő
 
a Lenti Tenyészet,
fölszívja elfoszlott húsomat, kioldott szőrzetemet a Sár, a Virág,
 
az Állat,
csont-üregeimből kiszopja, kieszi a puha anyagot az éhes, fénylő
 
állatvirág-had
és koponyámból az agyat kiszopja a tűzvirágerdő és csontjaimból
 
mindent kiéget.
S belepik csontjaimat, csontvázamat, koponyámat boldogan sarjadva,
 
növekedve,
virágozva, bimbózva, szaporodva, csírázva, befűződve
 
és osztozódva,
belepik magányos merengés-csillagokkal és tűnődés-kupacokkal
 
ringatódzva
a gyanakvó, rettegő, tüzet-virágzó állatok, kék páfránycsipkefáklyák
 
remegve.
A növények és az állatok ott mocorognak, mozognak, bizseregnek,
 
imbolyognak,
legelésznek, rágcsálnak és forognak kopasz csontjaimon, csontomba
 
gyökerezve,
csontomra tapadva, csontomra forrva, csontjaim málló ágbogára
 
nőve,
s csontvázamon hemzsegve ringanak, boldogan szaporodnak
 
és boldogan sokasodnak.
A csigák négy higanybimbós fölágaskodó fodros lepényfejükkel,
 
az üveg-átlátszó
izzó vércsöpp-szemű rákok, az üveg-mértani ábrák, hosszú
 
üvegcsigolyás-bajusszal,
a rózsaszín viaszrózsák piros húsmirigykorong-fejükből fölbizsergő
 
csipkecsillagzó csáp-toronnyal,
a piros tengeri csillagok, rubintpettyszövet csillag-karjuk csontomra
 
tekert zászló.
A fehér, a piros, a kék, a bíbor, csápokkal-nyüzsgő állatvirágtornyok
 
az áttetsző
viaszcsáp-koronák, viaszcsáp fáklyakoszorúk
 
állatlépviasz-testnyeleken,
a pöfögő üvegbimbók, lihegő üveg-hólyag-fejek, sötétkék
 
csönd-tenyereken
rügyező kis üvegkoponyák, iker-halántékbóbitájuk lobog,
 
mint finom kristályseprő.
A böfögő, buborékzó, böffenő, váladékot, ürüléket, emészthetetlen
 
hulla-maradékot
rózsás mirigycsillag-fejszájgyomrukon kiökrendő dögre-éhes
 
szelíd ősvirágok,
a vadak, a mohóak, a kegyetlenek, a szívlánc-ostorok,
 
csőlevél-pikkelylángok,
a hullazabáló liliomerdők, rubint kígyócsillagok, virág-álarcú
 
gyomor-poklok.
A Rettenet lényei és a Rettegés lényei és a Közöny lényei
 
és Hallgatás-lények
benövik félig kék mocsárba sűllyedt csontvázamat, csontomat,
 
koponyámat,
benövik kemény fogsoraimat és tenyészve benövik szívem, ami maradt
 
utánad:
a csönd-üreget, a zöld csöndüveg-homályt a fodros és nyálkás
 
kopár növények.
És mászkálnak csupa barna kőrücsök-csillag tengeri pókok kopasz
 
koponyámon,
a kő-eres kőbuborékon kősarló-csokor karom-lábakkal vígan
 
kaparászva,
s piros és kék és aranyszínű és zöld és rózsaszín tengeri csikók szelíd
 
ágaskodása
bordáim között és fogaim között, mint a gyermek-éjben a legszebb
 
üvegcsikó-álom.
Szögletes-felületű kristály-csavar farkukkal a pórusos csontágakra
 
csavarodva
állnak délcegen és merészen, kristálysejtszöglet-buborék pocakkal
 
a csikóhalak,
a szelíd üvegvirág-csikók, a pislogó halcsikók, mint ágaskodó csiszolt
 
üveg-lovak,
s büszke és vaskos csikónyakuk, csikótarkójuk gyémánt-sörénye taréjlik
 
tüskésen ragyogva.
Gyémánt-taréjuk, gyémánt-tarkójuk üveghártyasörénye, mint szétnyitott
 
legyező,
s mint kis gyémánt-legyezők nyitott tollcsokrai a finom
 
hónalj-uszonyok,
s aranygömb emberszemgolyójuk emberszemhéjak, emberszempillák
 
közt forog
és lövi aranypetty-tüzeit, s üvegkürt orrlikukban
 
üveghólyagfürt-buborékemlő.
És ők vigyáznak engem, ők az én Gyászlovaim, ők az én kocsonya-csótáros
 
Gyászlovaim,
ők az én Tenger-Alvilágom Lófejű Angyalai, az Őrző Lovak,
 
Csikó-Jelképek,
csotjaim Csikófejű Őrző Halálangyalai, Lófejű Kristály-halangyalai,
 
a Jelenések
Kristálysörényű Kristálylovai. S mint égő gyertyák a virágállatok rajtatok
 
halott Csontjaim.
És nincs más csak a Csönd, meg a Víz, meg a Halál, s ti Őrző
 
Halálangyal-Gyászlovaim,
ti Csontjaim Lófejű Őrei, ti Túlvilágom Angyal-lovai,
 
ti Gyászcsikó-Angyalok.
És mint égő nagy gyertyák lobognak csontjaimon a virágzó
 
vad Virágállatok.
És nem lesz több Hajnalom és nem lesz több Reggelem! Jaj, lesznek-e
 
Hajnalaim?
Jaj, lesznek-e Hajnalaim, lesz-e Hajnalom még, mondjátok meg
 
Szent Csikóhalak,
mondjátok meg Csontjaim Őrei Őrző Angyal-Halcsikók, Lófejű
 
Halál-Angyalok,
vagy csontjaim a sárból ki sose jönnek, s ti mindörökké csiszoltan
 
itt ragyogtok
Büszke Üveglegyező-sörényűek, Kristály-Kérdőjel-Angyalok,
 
Hattyúnyakú Gyászlovak?
És itt vigyáztok örök csontjaimra Csikófejű Angyal-Őreim,
 
Merengő Kristálycsikók,
s örökké itt égnek a virágállat-gyertyák mocsárba-sűllyedt
 
csontjaimon,
vagy fölindúlnak egyszer csontjaim az Élet Piros Kürtszavára,
 
s ti csont-álmaimon
őrködő Angyal-Gyászcsikók, Kristályangyal-Kérdőjelek, ti Csontjaimon
 
Üveg-Álmodók?
Ti szívem-helyén csavart üvegrugó-farokkal kapaszkodó Üvegkancák,
 
Üvegcsődörök,
kivisztek-e majd az Alvilágból engem délceg
 
kristálykérdőjel-úszással,
hogy csontjaimat siratja a víz, s a víz kiált utánam
 
vak förgeteg-habzással,
ha egyszer mégis meghajnalodik, ha csontjaimnak meghajnalodik
 
szív-éjszakám fölött?
Ha egyszer meghajnalodik szívemnek és vak csontjaimnak, ha eljön
 
az a Hajnal,
ha Rózsa-angyalok rózsa-trombitákkal meghirdetik
 
Hajnal-Föltámadásom,
ha majd vak szívemet és csontjaimat a Csöndből
 
és a Halálból kiásom,
ha eljön az Én Végső Hajnalom! Dehát eljön-e majd, eljön-e értem
 
az a Hajnal?
Eljön-e az a Hatalmas Rózsaszínű Angyal, tengert-földúló hatalmas
 
rózsa-szárnycsapással,
s ott lebegvén vad csónakom fölött: csónakomból kiemel
 
óriás rózsakezekkel,
mint bölcsőből haldokló gyermeket és szívembe-fúj hatalmas
 
virág-üzenettel,
s a Partig száll velem hatalmas rózsa-zúgással, rózsa-örvénnyel,
 
rózsa-lángolással.
És ott a Partra tesz és ott a Földre tesz, mint hatalmas édes Emlőre
 
engem,
s arcomról a Halált lefújja és vak szívemből a Csönd Angyalait
 
kifújja,
s szívemhez ér, a Csöndet kitörűlni onnan, hatalmas rózsaszínű
 
ujja!
És föltámasztván szívem, a Föld Édes Emlején, az Édes Emlőn
 
aludni hagy engem!
Aztán elszáll az Angyal, az Óriás Rózsa-angyal hatalmas
 
rózsalángolással,
otthagyván engem, ott a Földön, az Édes Édes Emlőn, a halál-illatú
 
Földön,
a bánat-illatú Földön, a gyönyör-illatú Földön, az öröm-illatú
 
Édes Földön,
hogy húsába bújva és zöld szőrzetébe, hogy ott aludjak nyál-csurgó
 
gyermek-szuszogással.
Hogy pihés és forró és puha és kemény emlőibe túrva bozontos árva
 
koponyámat
és emlői dagadt édes melegébe fúrva bozontos arcomat, nagy
 
szempillaszőrcsillagaimat
elkeverjem húsában és hitében húsom és hitem, elkeverjem gyönyörű
 
álmaimat,
hogy egyek húsából és hitéből, hogy húsa és hite betöltse szívemet,
 
a számat.
Hogy ott aludjak rajta, benne, érte, hogy ott aludjak benne boldogan
 
szuszogva,
hogy ott aludjak átfagyott szívemmel forró szívén vad-boldogan
 
remegve,
álmomban is hallva nagy konok szívét, ahogy üt nagy konok
 
szívemre,
ahogy töri szívem hatalmas kérgeit, ahogy vad virág-ütéssel a szívemet
 
kopogja!
Hogy ott aludjak magamat feledve, magányom elfelejtve
 
ott aludjak,
s szemem aranya kibuggyan, szájam habja kicsordúl fehér
 
hártya-patakkal
és arcom szőrzetében virágzó test-illatok, vad föld-illatok, s vastag
 
aranyhabbal
rámnő és rámhull a Föld Haja és begöngyöl és betakar, hogy érte
 
élni tudjak.
Hogy ott aludjak boldog ősalvással, hogy ott aludjak virágzó szent
 
Bűvöletében,
hogy ott aludjak vad rettenet-tudással, vad mindent-akarással
 
Ősigézetében,
hogy ott aludjak vad virág-megújulással az Ősemlők pihés
 
Ősvölgy-melegében,
hogy ott aludjak felejtve félelmeimet, felejtve bánatom
 
Virágzó Könyörületében.
Feledve gyászomat és könnyemet, irgalmatlanságom és bűnömet
 
feledve,
feledve veszteségeim, feledve halottaimat, feledve mindent,
 
ami éget,
feledve magányom gömbölyű kőrost-háló börtönét,
 
s a Tűz-köd Mindenséget,
feledve Poklot és Időt, Tengert, Halált, Temetőt, Árvaságomat
 
feledve!
Hogy ott aludjak a Föld Édes Édes Édes Emlőibe bújva vad
 
férfi-szuszogással,
habos vad csődör-horkantással, tajtékos bika-fújással, gyermekké
 
összekuporodva,
s tudván álmomban is, hogy vállamat, nyakamat, fejemet szorosan
 
átfogja
a Föld forró kövér keze, forró bűvölet-karjai átölelnek áldott
 
szent áldomással!
És nem engednek elibéd Halál és nem engednek hatalmas testéről
 
lecibálni
és nem hagyják Csont-Kezű, hogy letépj a Föld Emlőiről csonttal
 
csörögve,
mert én a Föld Emlőibe csimpaszkodok, mint vak macskakölyök
 
az anya-csöcsre,
mert én a Föld Emlőibe ragadok, mint vak kölyök-állat, erőd lesz is
 
akármi!
És alszom és élek és élek és alszom, amíg a Halált magamból örökre
 
kialszom!
Mert fáradt vagyok, fáradt, fáradt, fáradt, mert fáradt vagyok
 
és hiába
minden mámor és halál, hiába minden hitemnek-megújulása,
 
jövőmnek-hívása:
föl nem kelek én a Föld Emlőiről, amíg a Halált magamból
 
ki nem alszom!
Mert virrasztok ki tudja mióta már, ki tudja mióta várom én
 
a Hajnalt,
mert ki tudja mióta virrasztok én, könnytelen égő
 
kristálycsillag-szemekkel,
mintha koponyám tarkóig, állig beborítva lenne domború
 
kristályszív-szemekkel,
mint a légynek, darázsnak, méhecskének, s várom a Rózsaszín
 
Megváltó-Angyalt.
Mint ötszögű csiszolt sejtlapokból álló szőrös kristályszív-szemek,
 
kristály-vese szemek,
a légy, a darázs piheszőrös szív-alakú szemei, vese-alakú szemei,
 
a domborúak, a fejháton
kettős-lepénybuborékúak, a szőr-rózsa, a bolyh-rózsa szájszervű
 
kitinszívkoponyákon,
s a kitin-pontos kitinhalántékon kék kitin-rúdon barna hártya-félhold,
 
hártyasarló-szarv mered.
Olyan valék már, egyetlen száraz szem, szemhéjtalan,
 
lecsukhatatlan,
szempillátlan és könnytelen, egyetlen óriás szögletes-felületű
 
szem-sisak,
egyetlen szem-koponya és néztem és nézem ki tudja mióta már
 
a vizi vadak
rejtelem-hívását, ágyék-hívását és azt hívém virrasztásom
 
megválthatatlan.
Jaj, ki tudja mióta virrasztok én és mit virrasztok én, miféle
 
halottat?
Jaj, ki tudja kit virrasztok én, miféle holttest fekszik ott
 
előttem
a Közel-Messzi Parton, miféle halott, milyen múlt a tengertéli
 
ködben
rejtőzve hatalmas törvényeivel, mint fehér vászonba betekert
 
halottak?
Itt ülök, virrasztva egymagam, könnytelen szemekkel,
 
én a király,
itt ülök hínáros magány-csónakomban, én, aki a Létet megváltani
 
jöttem,
s köd előttem és köd mögöttem és víz alattam, s a hajnalköd reng
 
fölöttem.
És ki tudja mióta virrasztok én, három napja csak, vagy százezer
 
éve már?
Jaj, ki tudja, mióta virrasztok én, az Egyetlen Szem, a szempillátlan,
 
szemhéjtalan,
a harmincezer köszörűlt sejt-ötszög lapból összeragasztott égő
 
Látás-Kupola,
egyetlen csiszolt-sejtfelületű Szem-Koponya, szikrázó örök
 
Buborék-Csoda,
vállaimból kinőtt szögletes-csiszolt Egyetlen Szem-Sisak, ki tudja mióta
 
virrasztom magam?
Mintha harmincezer tömör kristály-kehely, csiszolt kehely-szájú
 
kristály-serleg,
egyetlen égő buborék-csokorrá összenőve lángolna vállcsontjaimból dagadtan
 
kinőve,
vagyok egyetlen Szem-Koponya, s csiszolt kehely-szájaimmal oldalt,
 
hátra, előre,
fölfelé, lefelé látok, jaj, látó-sejtlapjaim mindent látnak, mindent
 
figyelnek.
És lángol és ragyog Virrasztás-Szemem, Fényvirág-Koponyám,
 
Szív-Sisak Figyelésem,
mintha a harmincezer tömör kristálykehelyben harmincezer gyertya
 
égne,
mintha óriás üvegkupola alatt halott-virrasztó harmincezer gyertya
 
égne,
minden szögletes kristálykehelyben egy, minden szög-mélyben
 
arany-sziszegésben!
Mintha egyetlen óriás Buborék-Lángrobbanás lebeg a vizen, Lángoló
 
Virrasztásom
itt lebeg ki tudja mióta már, s lángol, mint a Mindenség Csillagai
 
fehéren,
mint harmincezer gyertya óriás leforrasztott merev
 
üveghólyag-üvegedényben,
mint üveg-sírban láng-halott, mint üveg-koporsóban égő
 
Sohase-Elmúlásom!
És nincs Szempilla és nincs Szemhéj, hogy a Szemre mirigyes-puhán
 
rácsukódjon,
s nincs arany álom-ragacs, hogy a szempillaszőrcsillagokat lágyan
 
összeragassza,
puha álom-ujjbögy, hogy a szempillaszőrök bolyhait, gyökereit
 
egymásba akassza,
nincs álom, amiben a szemhéj-sarok puha szép aranya bugyogva
 
kicsapódjon.
Nincs Álom, hogy a ráncos, puha, bánat-redős, halál-gyűrt szemhéjakat
 
összevarrja
a szempillaszőrök kemény rost-sarlóival, gyökér-félholdjaival
 
fekete
csipke-varrással, fekete csipkegyökér-öltéssel, jaj, nincs
 
álom-hite
szememnek, szemeimnek, jaj, nincs álom, ami Lángomat
 
árnyékba takarja!
Egy percre legalább, egy pillanatra csak, egy fekete-bíbor
 
pillanat-öröklétre,
egy arany-mozaik pillanat-túlvilágra, árnyék-tolongó
 
mennyország-pillanatra,
hogy szemem, a Szem, a Virrasztó, a vállaimból-kinőtt gömbölyű
 
Gyémánt-Sapka,
a szögletes sejtfelületű Kristálysisak bebábozódjon puha édes
 
vak Őrületébe.
És ott pihenjen és ott derengjen magát-feledve, magát a rövíd elmúlásnak
 
adva
az édes álom selyemrost-hálójában, selyemszövedék-buborékjában
 
mocorogva,
az illatos puha gömb-takaróban világítva, vibrálva, lüktetve
 
és forogva,
mint magzatburokban alvó rózsa-magzat, szikra-pettyekkel
 
sokasodva.
És itt virrasztok én, ki tudja mióta már, én, a Csupasz Szem, ki tudja
 
mióta
és az égre nézek és a vízbe nézek és a ködbe nézek és a múltba
 
nézek,
s nincs jövő, amit ha látni tudnék: lenne a Jövő, lenne
 
a Legszebb Idő-Végzet
és nincs múlt, amit ha láthatok: volna a Múlt, jövőm
 
csillag-anyag sorsa.
Csak köd van, víz van, hajnal-lángolás, csak köd, csak tenger,
 
csak a virradat
förgeteg tűzözön-tébolya, csak köd, köd, köd,
 
csak rózsaköd-tűzözön,
csak a tenger piros habcsipke-moraja, csak a csönd páfrányai
 
a hajnal-ködön,
csak kristály-rengés alattam, láng-repedések fölöttem, szívemben
 
kő-vadak.
Csak köd van, víz van, hajnal-lángolás, csak köd, csak tenger, a víz
 
kotyogása,
kristály-ropogása, kristály-recsegése, zöld gyémánt-loccsanása,
 
fém-fodrozása,
csak a tenger pikkely-nyüzsgése, kék szörny-fújása, kék
 
pikkelyláng-csapódása,
csak bársony és hús és húscsipke és zománcláng-örvények lövődése
 
és zuhogása.
Csak szörnyek moraja, röhögése, zúgása, rikácsolása, hörgése a vízben
 
alattam,
halak és szörnyek zizegése, nyávogása, csicsergése, fütyülése,
 
kotkodácsolása,
szörnyek és pikkely-rémek röfögése, morgása, sípolása, dögök
 
dorombolása,
bársony-szörnyek hajókürt-búgása, harangzúgása a lenti
 
Kristálypokol-habban.
Csak pikkely-szörnyek, bársony-rémek fehér fogcsikorgatása,
 
állkapocs-csikorgatása,
csak halak és szörnyek, rémek és rettegők csontváz-csikorgatása,
 
csontváz-dörzsölése,
dörrenő úszóhólyag-fölfúvása, csonttal úszóhólyag-ütögetés
 
dobverése,
csak a Zöld Kristálypokol-Mélység kegyelem-röhögése,
 
kegyetlen hívása.
Mert hívnak ők, hogy menjek én közéjük, fortyogva, röfögve,
 
sírva csalogatnak,
mert hívnak ők, hogy Országukba hulljak, mert vicsorogva
 
csábítanak engem,
mert azt mondják: a csönd páfrányait letördelik zizegve
 
a szívemben,
s benövik csönd-üregeit, s homályaiba állatvirágtenyészetükkel
 
beledagadnak.
Mintha csontvázat csontvázhoz dörzsölik, mintha lábszárcsontokat
 
egymáshoz dörzsölik,
mintha kőkést kőkéshez dörzsölik, mintha hártyát hártyához dörzsölik
 
szárazon,
hívásuk kő-beszéd, hívásuk csont-beszéd, hívásuk
 
hártya-hanghalom,
hívásuk fölfújt hártyazsák-beszéd, kő-hívásuk Csönd-szívembe
 
köpködik.
Hívásuk irgalom, hívásuk kegyelem, hívásuk szánalom, hívásuk
 
zöld igézet,
hívásuk gyűlölet, hívásuk félelem, hívásuk a rettenet förtelmes
 
cuppogása,
hívásuk a méznek és epének alattam fortyogása, mohos kőfogsor
 
csikorgatása,
hívásuk a Vizi-szakállas parancsa, gyásza, hívásuk a virágzó
 
kék enyészet.
Mert cuppognak, csettintenek, köpködnek az óriás kék
 
gumibuborék-szájúak,
a hasított kék gumikúp-szájúak, a zöld gumigyűrűs
 
pikkelybuborék-fejűek,
mert pislognak, kacsintanak, pislogatnak a vörös
 
márványgolyó-szeműek,
az aranypettyes rubint-tojás szeműek, a sárga
 
kocsonyacsillag-szempillarojtúak.
És fülem keresik és szemem keresik és szívem keresik vad
 
pikkely-szánakozással,
hogy fülembe, szemembe, szívembe reménytelenségük horgonyait
 
akasszák,
hogy szívembe vágják a négyágú, vas-szív hegyű irgalom
 
horgony-baltát,
s szívük csöndjébe húzzanak pikkelyharangzúgással,
 
szörny-vágyakozással.
Mert, mint egyetlen óriás zománcliliomtölcsér, rengő hatalmas
 
pikkelyliliom,
a tenger sötét talpából kinőtt csillagzó kocsonya-kancsó:
 
úgy állnak
reszkető virág-reménnyé összetapadva a szörnyek, halak, csápok,
 
uszony-szárnyak,
rojtos kocsonyacsillag-pofák, tapogató-harangok: várván
 
én halál-válaszom.
Várnak lüktetve és remegve, vár a tengerben-ringó Ősállat-liliom
 
lihegve,
hogy ragacsos és zománcos kelyhébe hulljak, a vonagló eleven
 
Őslét-kehelybe,
vár az Egyetlen Ősliliom-állat bugyborogva, prüszkölve, sírva,
 
énekelve,
vár a síkos és pikkelyes Halálméz-kancsó, vár a Hajnal-tengerből
 
kinövekedve.
Mert köröttem, mint óriás bizsergő pikkely-koszorú szörny-csipkézve
 
kidagadtan
áll ki a véres, csipkés hajnal-vízből a Liliom-állat
 
zománc-kürtcsillaga,
óriás kocsonyacsipke-szirmokkal, zománc-csipkelánghegyekkel:
 
az Itélet fala,
a Halál zsíros és zománcos kürtcsillagkoszorúja az Elmondhatatlan
 
Virradatban.
A Hívás és a Halál óriás, zsíros, olajos, kocsonyás, pikkelyes
 
Állat-Körfala,
a szőrös és vizi-csipás és bajszos és szakállas, ágaskodó vad
 
Koszorú-csillag,
bizsereg, mocorog, reng, remeg, sír, sikolt, szörcsög, fúj, köp,
 
hörög, hallgat,
s forog, mint lassú kocsonya-pikkely-csésze a Várakozás
 
Kegyetlen Lilioma.
S kilüktet a vízből, s a vízbe visszahúzódik, aztán ágaskodva kidagad
 
újra
olajos szirom-ághegyeivel, zöld, kék, pettyes, csíkos, párducfoltos
 
kürttel,
s csillámlik Magányom Kevély Hajnalában halállal, tűzzel
 
és ezüsttel
és bugyborékzik és fortyog és szuszog és szívembe-szól fejéből gőzt
 
és vizet kifújva.
És hív és csalogat és csábít engem és forog köröttem, s vonaglik
 
koszorúsan,
s szikrázó zománc-csipke lángjait taréjosan a vízből fellövi
 
sisteregve,
s fényes rojtjait a vízből kifújja kocsonya-csápkoszorúsan
 
fölmeresztve,
mint dühödt és dagadt kocsonyarojt-lángokat és dicsekszik a zománcban,
 
a húsban.
Mintha egymillió csápfejű, vékony fallosz meredne körülöttem, dagadna ki
 
a vízből,
kék és piros és zöld és arany és fekete hegyes-makkú hajlongó
 
fallosz-koszorú,
mintha óriás, szőrös és lebeny-rojtos pikkely-sajkában lebegnék,
 
homorú
virágzó kocsonya-teknőben, füstölgő ősvaginában, ami kidagad
 
a vízből.
És nincs más csak a Hajnal és nincs más csak a Hívás és nincs más
 
csak Magányom!
És égő száraz szemeim, mint tömör gyémánt-fáklyák virrasztva
 
lobognak!
És lángoló kopár szemeim nehéz kristályvirrasztás-lángjukban
 
ropognak!
És Magányom Hajnalában kuporogva és a Jövő Hajnalát
 
sóvárgom!
Jaj, szemek, szemeim, ti halált-hozók, halált-adók,
 
halált-osztók,
jaj, szemeim, szemeim, ti könnytelen száraz szemek, ti halált-elűző
 
szemek,
ti halált a halálba-parancsolók, ti ropogó, száraz,
 
könnytelenek,
mondjátok: ússzon el alólam, amin ülök: a lüktető
 
kocsonya-pikkely-óriáspók!
Parancsoljatok Szemek, Szemeim! Mondjátok: essen szét sejtjeire,
 
cafatjaira
ez az óriás Kocsonyatölcsérpókállat, enyésszen el lángotok
 
vad bűvöletében,
égjen vízköddé, vízbuborék-lánggá kegyelmes parancsotok
 
gyémánt-tüzében,
mert nem a Halált, az Életet választom én! Én, a Király, a Szegények
 
Szerelmes Fia!
Mert király vagyok és nincs hozzá jogom, hogy a halált válasszam
 
magamnak,
mert király vagyok, kegyelmes és kegyetlen és választásom egy:
 
a Mindíg Élet!
Mert király vagyok és jogom csak a Jövő és jogom, hogy hitemben
 
remélhet
a Lét és minden Létező és remélhet szívemben, aki megadja magát
 
hatalmamnak.
Mert király vagyok, s így választottam én, büszkén, tisztán,
 
kegyetlenűl,
s úgy döntöttem én, hogy vak és borzas, bozontos szolgája nem leszek
 
soha másnak,
mint az Örömnek, mint a Piros Zúgásnak, a Föltámadott
 
Mindíg-megújulásnak,
s nem hullok a Halál kukac-sírdomb ágyék-hegyére
 
nemzés-tehetetlenűl.
Mert király vagyok és egy az én jogom: hogy nemző-erőmet a Jövőnek
 
adjam,
hogy hatalmas ondó-lángomat testébe lövellve az Idő méhébe
 
folyassam,
hogy gyönyörű sperma-tüzemet a Piros Megmaradás pete-kürtjébe
 
csurgassam,
hogy termő-erőm, teremtés-hitem az Idő Szent Rózsaszín Asszonytestébe
 
zúgassam!
A hatalmas bíbor Asszonytest ágyékára zuhanva, mint a tajtékos
 
vadkan,
vad szőrlándzsa-taréjos vörös sörényű vadkan-koponyával,
 
kan-öleléssel,
s fölmessem a szent rózsaörvény hártya-pupilláját a bíbor
 
ágyék-késsel,
hogy hörögve és sírva megáldjam, s remegve elnyugodjak
 
a bíbor csatakban.
Mint az Isten-bika, a Bikafejű Isten, akinek két óriás
 
isten-tojása
úgy reng a szőrös rózsaszínű zsákban, mint a szőrhabos-ágyékú
 
bikának,
akit a Mindenség küldött nemzeni, küldött a Megújítás Komor
 
Fiának,
küldött, hogy legyen a Létnek dagadása, izzása, könnye
 
és lángolása.
S az óriás szőrcsillagba rejtezett piros húscsipkeörvény lüktetve
 
befogadja
a piros szent élet-dárdát, s vonaglik, fodrozódik csipkeörvénnyel köréje
 
tapadva,
s magát rángva és selyem-örvénnyel síkosan, hab-lánggal
 
a Kezdésnek megadja!
Mert király vagyok én, király, az Idő Választottja,
 
az Idő Irgalmatlan Apja!
Mert király vagyok én, mert király voltam én, mert király leszek én,
 
hiába
hív a Víz, hiába hívnak a Vadak, hiába hívnak a Szörnyetegek
 
sírva!
Jogom csak egy van: hogy szívem a Csöndet, a Halált, a Lehetetlent
 
lebírja,
jövőm csak egy lehet: hogy a Termékeny Mindenség-Időt
 
termő-akaratába zárja!
Csak egy az én szívem joga: hogy a Termő Boldog Mindenség-mezőt
 
Könyvébe zárja,
s legyen szívem a Múlt és Mindenek, mint a zsidók tűz-arcú
 
Bibliája,
hogy legyen szívem a Mindenség Teremtő Könyve, ne a Csönd üres-lapú
 
magánya,
hogy legyen szívem a Halhatatlan Élet Végtelen Piros Termő
 
Világfája.
Csak egy az én szívem joga: a Boldog Virágzás és nem a halál,
 
a lehetetlen,
nem a Pusztulás Büdös Kegyelme, nem a Rothadás Bűzhödött
 
Széttárulkozása,
de Virágzás, Termés, Termő-Újrakezdés, de a Megvalósulás Nehéz
 
Ámúldozása,
a Megvalósítás Nehéz Türelme, Kemény Kegyelme,
 
a Mindíg-Befejezhetetlen.
Mert az Életet választottam én, mert az Élet választott ki engem
 
Akaratának,
mert a Lét Küldötte vagyok én, a Létezés Kiválasztottja,
 
aki voltam,
hát nem lehet, hogy itt motyogjak én szakállszőreimbe,
 
megbomoltan,
hogy a Pusztulás ragadjon el pettyes kék táltoslován, kinek szárnyai
 
a vízből már kiállnak.
Kiállnak, mint a kristálylegyezők a táltosló-szárnyak
 
a hajnal-tengerből,
mint a király-szitakötő óriás, eres és csomós
 
kristályhártyatoll-szárnyai,
s kiáll a rengő zöld habcsipkegörgetegből, mint a csikóhalak
 
kristálytaréj-uszonyai
két üvegfüle, s rázkódik, remeg, s pirosan lángol
 
a hajnal-kegyelemtől.
S kiáll a vízből nagy, aranypettyes, karcsú táltosló-feje
 
keményen,
s aranysörénye szétbomoltan elterűl a vízben, mint ősasszonylegendák
 
aranyhaja,
mint széthúllt kéve, kalász-kazal-csillagtollak ázott lágy
 
aranykupaca,
s orrlikaiban piros tengeri csillag, s kristálytűz az óriás
 
ló-szempillaverdesésben.
És néz engem és rámröhög kevélyen és haja úszik, habzik,
 
buborékzik,
óriás sörényhaja, mint arany-szőrcsillaglepény a vizen habosan
 
ringatódzik,
s néz engem az arany szőrcsillagkorongból, szívem felé fülelve
 
hallgatózik,
s két tűzpettyes rubint-tojás szeme könnyezik, két táltos-szeme
 
vérzik.
Két táltos-szeme vérzik és néz engemet és hív engemet vérző
 
táltos-nézéssel,
s körötte csupa vér a víz, foszlékony, oldott vér a víz, körötte a víz
 
vérzik,
s véresen szétterűlt asszonyhaja, táltos-sörénye ahogy a vízben lebegve
 
tenyészik,
ahogy ott fodrozódik és remeg óriás arany-szőrcsésze
 
hínár-lebegéssel.
Kiáll a vízből szügyig, mint óriás kék csikóhal, mint tűzpettyes nyakú
 
halcsikó,
néz engem és hátára hív engem lovasnak és azt mondja:
 
ő az én lovam!
Azt mondja: ő az én Király-lovam, azt mondja: ő az én Megváltó
 
Táltoslovam,
Győzelem-lovam, Hit-csődöröm, azt mondja: hátára ülve legyek
 
Víz-Hódító!
Azt mondja: négy óriás kristálytoll-szitakötőszárnyas hátára
 
üljek én,
s tűzpettyes vaskos nyakát átkarolva bozontos arcom véres
 
táltoscsődör-arcához öleljem,
majd betakar nagy hajával, s ülök aranyhajában, mint nehéz
 
aranyköpenyben,
s levisz Vízmélyi Győztes Seregemhez, levisz táltos-úszással,
 
könnyedén.
S ahogy szállunk a vízben lefelé, nagy táltos-úszással
 
Győztes Seregemhez:
orrlikából fehér légbuborék-láncok kövér fürtjei lobogva
 
kiszállnak,
s orrlikaimból is fehér levegő-golyó zászlók fürt-csóvái
 
szállnak,
s forr, pezseg, bugyborékzik a víz körülöttünk, s táltos-szíve hozzáér
 
király-szívemhez.
S néznek Szörnyek, Rémek, Halak és Halottak, nézik
 
Király-kristályúszásom,
nézik a Fénybóbita-Fejűek, nézik a Kőpikkelydoboz-Szügyűek
 
merengve,
s fölöttünk légbuborék-kúpok, légbuborék-ernyők lebegnek
 
keményen remegve,
s fénypettyek, tűzpontok, kristályszeplők, levegő-pontok rezgése
 
a kristály-ámuláson.
S visz Győzelem-Táltoslovam, a Csábító-Csődör, a Bájoló Tűzpettyes
 
Lókakas,
visz a víz virágzó kristálytalpán robogó víg,
 
vad Győzelem-Seregemhez,
hogy had-élükön ott ússzak én, a holtak élén, közel
 
a Végső Kegyelemhez,
Szitakötő-Táltoslovamon, Szárnyas Kék Zománc-csődörön,
 
én a Halottak Királya, én a Vizi-Hatalmas!
Holt hadak élén holt hadak királya, holt hadak holt királya,
 
halott
hadak halott vezére, holtak fejedelme, halottak hatalmas
 
Győzelem-Királya,
halott halott hadak halott királya, a Vízmélyi Győztes,
 
Vízmélyi Győzelem-Árva,
Táltoscsődör-Szitakötőmön lovagolva, halottaim élén
 
majd ott robogok!
Ott győzve, ott lihegve, ott ordítva győzelem-jajszót vad
 
buborék-füsttel,
vad buborékcsóva-lánggal kivirágzó szájjal, hegyes légbuborékzászlókat
 
fújva,
vad levegő-golyó páfrányokat lövellve mögém, mik láncosan forrón
 
ellazúlva
szétszakadoznak, s kristálygolyókként elúsznak, s eltűnnek
 
kristálypont-ezüsttel.
Ott megyek én majd halottaim élén, ott úszik majd Kristálytoll-szárnyú
 
Táltoslovam,
s mögöttem a Páncélos Győzelem Szörnyeken, Rémeken,
 
Halakon lovagolva,
s orrlikaikból, nyitott szájukból hegyes légbuborékzászlók
 
lobogó fodra
örvénylik hátuk mögé, mintha szárnyuk tollcsokra lenne, ami lihegve
 
lobban.
Mintha vállaikból, a páncél-ingek, vért-vállvasak
 
vascsillag-csatlakozásaiból
nagy fehér szárnyak nőnének ki, s buborékzászlókkal
 
rengenének,
száll Páncélos Buborékszárnyú Angyalseregem, s száll
 
a buborékfüst-ének,
mint a Túlvilág fehér haja, forrva kinővén a vért-vasak
 
vasbuborék-vállaiból.
Száll páncélos Buborék-Angyalseregem, vizivadakon lovagolva
 
a Vitézek,
száll a Páncélos, Vasba-öltözött Halál-had buborék-zászlót
 
énekelve,
s benőve mindnek orrlika, füle, szájürege, szeme virágállat-csönddel,
 
lebegve
fortyogó hínárfüsttel, s csöndet-énekelnek a vasbuborékhernyó-öltözetű
 
legények.
Jaj, hív az a Ló, az az Angyalhajú Csődör, hív az a Kék Táltos-Isten
 
engem,
hív a Halottak Tűzpettyes Csődörkirálya, halottak élén hív bátran
 
ügetni,
s azt mondja: ott a Győzelem, azt mondja: ott a Vas-öltönyű
 
Semmi,
azt mondja: ott az én Hazám, Országom ott van, Népem
 
és Kegyelmem!
De szívemnek nincsen más joga: mint élni, a halálhoz joga nincs
 
szívemnek!
Dehát én nem adom magam, ha vagyok is, én nem leszek
 
a Halottak Királya!
De leszek az Élet Öröme, Virága, leszek az Elmúlás
 
Kegyetlen Bírája
és lépni csak a Földre lépek én, s nem Állat-Királynak,
 
Növény-Fejedelemnek!
Mert a vízbe nem lépek én, mert nem vagyok Jézus, hogy a vízen
 
lebegjek,
a háborgó tenger-tavon, mint a Könnyű Isten, mint
 
a Köd-lábú Fiú,
s elvadúlt szakállamba motyogni nem fogok már, én,
 
a gizgazos Sírdomb-arcú,
mint fölfújt szőr-zsákba, hogy nyálas és epés szakállam
 
bokrában dideregjek.
Mert ez a Hajnal már az Én Hajnalom, mert ez a Hajnal
 
az Én Szülöttem!
S itt ülök medúzacsillagos, tengericsillagos, medúzahólyagcafrangos
 
csónakomban!
S aranycsengők, aranyrojtok, aranyláncok helyett száradt epe és nyál
 
csillog szakállamban!
És tatár lovak nyerítése habzik a ködben, tatár lovak nyerítése habzik
 
a szívemben!
S a tűzpettyes, aranyszeplős Kék Táltosló-Királycsődör mégegyszer
 
fölnyerít,
s megérti kristály-válaszom, szemem nehéz kristálykard-ütését
 
megérti,
s szívem piros lándzsa-ütés válaszát megérti és király-hívását
 
visszakéri,
s füstöt fújva a vízben elmerűl, fodrosan vízbe húzva tarkója
 
arany-fürtjeit.
S aranyhaj-örvénye egy pillanatig látszik még, mint arany füstkéve
 
hömpölyögve,
s szitakötő-táltoslószárnyai, mint kristálykardok a vízbe
 
visszahúzódnak,
hogy megreng könnyedén a hínárnyálas, zöld hínármaszatos
 
könnyű csónak,
s vízfodrok, fehér bugyborék-kutak, lángcsipkék törnek föl a mélyből
 
füstölögve.
Óriás buborék-páfrányerdők törnek föl a vízmélyből forrva,
 
sisteregve,
a Szitakötő-Táltoskanca dühödt merülése után, lobogó
 
vízfüstkarikák,
vad buborékcsokrok, bugyborék-láncok, erjedett fehér
 
buborék-koronák,
s eloszlanak, elfoszlanak a vízfelszín olajhártyáján lángolva,
 
pezsegve.
S a vízgyűrűk is reszketve ellapúlnak, zöld ránccal
 
végtelenbe-simúlnak
és hol van a Táltos-Hívás, hol van a Szitakötő-Táltoskirály igézete,
 
hol van?
Csak tenger van, köd, hajnal, lóröhögés, szakállam borzas kék árnya
 
a habokban,
a tenger zöld kristálycsipke-lökdösése, lassan elszívárgó köd-kúpok
 
forognak.
Mert a köd, a köd, a köd lassan elszívárog, a köd-kévék
 
elbomolnak,
mert a piros hajnalköd izzó kúp-hegyei lassan száraz semmivé
 
omolnak,
mert a vérző rózsaködkazlak aranyban elégve üresség-tartályokká
 
kristályosodnak,
mert a véres köd bánat-kupacai aranylepényekként
 
a tengerbe folynak.
Mert az Éjszakát a Hajnal fölitatta, mert a Hajnalt a Nap magába
 
szívta,
a hatalmas Aranyszőr-Buborékállat, az Égi Aranyhólyag-golyó
 
Medúza,
mert a csillagtűz kék és zöld pettyeit a Hajnal-homály piros nagy testébe
 
gyúrta,
s az Aranyujj a tenger kék gyémántcsipkéit, gyémántfodrait
 
aranybetűkkel teleírta.
És látszik már a Part, Halálom Partja, Életem Partja, Veszteségem
 
Földje,
Elveszésem Földje, Föltámadásom Földje ott túl a vékony
 
ködhártya-homályon,
az izzó rózsahártya mögött, mint magzat a magzatburok piros
 
hártyalángon
üvegtűz-kuporgással átvilágít, mint szemfödő alatt halottak
 
szemhéj-zöldje.
S a partról, a partról, a partról lónyerítés, lónyihogás, lóröhögés száll
 
fülembe,
tatár lovak kemény patakopogása, tatár lovak puha
 
patadobogása,
ott kaparnak a parti köveken, ott kapál a tatár lovak vékony
 
szaru-kapája,
mint harkály csőre kopog, szőrnyelű szaru-balták vágnak
 
merengés-gyötrelmembe.
A medúza-nyálas és hínár-nyálas és csiga-síkos, pikkely-avaros parti
 
köveken
kopognak a karcsú paták, táncolnak csikócsődörök, habos
 
csődörcsikók,
táncolnak könnyű kancák, robognak nagyhajú törpe lovak, szamárcsődörök,
 
szamárcsikók,
tevecsikók, tevecsődörök, szamárkancák, tevekancák a lángoló
 
kő-görgetegen.
És Elleneim ott kuporognak és Elleneim onnan kiabálnak
 
arany-álarccal,
hívnak engem, hívnak nevetve és felém égő nyílvesszőket
 
lőnek,
s a kemény tűz-szögek átverik Krisztus-kezét a kereszten-függő
 
Virrasztás-Időnek,
átverik Krisztus-lábát a piros parázs-szögek sziszegő
 
tűz-akarattal.
És szállnak az olajba-mártott égő nyílvesszők óriás
 
buborék-ívben,
a szurokba-mártott égő nyílvesszők lobogva szívem felé
 
röpülnek,
s égő aranyfonalhurkok laza hálókötege lesz a semminél
 
töményebb
virrasztás-csönd, magány-szívem s a kőpart között a Kék
 
Várakozás-Minden.
Szállnak a tüzes nyilak, az égő hosszú aranyszögek, égő
 
gyémántkígyók,
szállnak sziszegve megváltó-szívem felé, hogy húsát fölgyújtsák
 
belefúródva,
hogy aranyüszökké égjen, parázs-kupaccá rohadjon minden rostja,
 
odva,
hogy elégjetek ott Merengés-Angyalaim, ti Csönd-Gyémántkürtöket
 
Fúvók.
Hogy elégjetek ott, mint a tiszta csillag, kék hamukupaccá rohadva
 
szépen,
égő szívemen, mint égő máglyán a Bűbájosok, az Érintetlen
 
Szent Szűzek,
hogy sikoltva fekete trágya-csomóvá Angyalaim, Csöndjeim
 
elégjetek,
s te is Egyetlenem, Angyal-Tavaszom, Rózsa-szívű Szent
 
Tavasz-Reményem.
És árva, árva, árva csónakom körűl sisteregve vízbe hull az űr égő
 
nyílverése,
füstölögve vízbe fúl az Ellenem-Part lángoló gyémánt-kígyónyelv
 
lövellése,
s köröttem a tüzes nyilak, mint a Sátán csobogó kövér
 
aranyrúd-vizelése,
mint a tűz köpései, mint az Ördög hegyes, hosszú tüzes köpése,
 
köpködése.
És jaj, az éjszakák, a bársony-vad éjszakák, szűz éjszakáim, amik
 
itt voltak!
Mintha csillagokból font golyóban ülnék, nagy
 
aranylüktetés-buborékgömbben.
Mert csillag hemzsegett, nyüzsgött a csillag alattam, mögöttem,
 
előttem, fölöttem,
s az óriás csillagbuborékhálógömb gyémánt-tű kegyelmei vak
 
szívembe fúródtak.
Egy láng volt az Éjszaka, egyetlen Láng-üvöltés minden éjszakám,
 
vad éjem,
s ott ültem én fölszúródva, mint gyémántrózsa-szemű bogár
 
a gyémánttű-szövevényben,
ott ültem rángva szótlanúl, szemhéjtalan kristálycsöcs-szemű,
 
az éj csillagtűz-özönében,
mint óriás húsevő virág befelé-nőtt szőrzetű kancsója gyémántos
 
halál-szőrzetében.
És rámtapadt és rámragadt a húsos kék Éj-kancsó emberevő vad
 
csillagszőre,
s én ültem belegomolyodva, mint csöpp bogár meztelen asszony füstpajzs
 
ágyékszőrébe,
mint csöpp szőrös bogár asszony kibomlott hajába, lobogó könnyű
 
koponya-füstjébe,
mint szőrös szemű, szőrcsengő-szájszervű, szőrcsipkepáfrány-homloktollú
 
bogár verdesődve.
Alattam csillagok, fölöttem csillagok, a vízben is örvénylő vad
 
csillagtenyészet,
s világító állatok, fénypettykoronás állat-virágok, világító szörnyek
 
gomolyogtak
merengve és lüktető tűz-csoportban, s az űrben világító állatok
 
forogtak,
fénybóbita-szarvú, tűzpáfrány-csáptollú állatok lebegtek, lüktetve
 
heverésztek.
Mindenütt tűz, mindenütt tűz, tűz-állatok, tűz-lepkék,
 
tűz-bikaszörnyek,
tűz-virágagyak, tűzpetty-állatfelhők, tűzpont-szörnyeteg
 
toroktátogások,
tűzpont szakállömlések, tűzbuborék pikkelygömb-vonaglások,
 
tűz-sikoltozások,
tűzpontörvény-csődörágaskodások, kék tűz-lövellések,
 
tűzsperma-falloszkönnyek.
Tűzsperma páfrány-felhők a vízmélyből sziszegve fellövellve, tűz-ondó
 
zuhogások
az űrből bojtosan és rojt-zászló rongyosan tűzpetty-függönyként
 
lezuhogva,
tűzpáfrány-lepkecsápok a rengő sötét víz kövér aranypont-gyászából
 
kitolódva,
tűzmirigykosár lepkeszemek, űr-vadak, víz-vadak szeme fölött
 
a csáptoll-lángolások!
Tűz, tűz, tűz, tűz, csoda-tűz, halál-tűz, kristály-tűz, pokol-tűz
 
fölöttem
és alattam, tűz-hörgés, tűz-tátogás, tűz-átok a lenti magasban,
 
fönti mélyben,
tűzpont-kentaúrok robogása, tűzpetty-szirének csobbanása
 
a Virrasztás-Reményben:
a tengerben, éjszakámban, az űrben, éjszakámban, ahol ülék:
 
az Éj-Virágköcsögben.
Az Éj-Kancsó Húsevő-Virágban, ahol szívembe-roskadva árván
 
kuporogtam,
mint koldús gyerek a gazos útszélen, gyíkok, varangyok, virágtetűk,
 
temetőbogarak közt,
mint koldús gyerek üres sírgödörben, behavazott sírban, nézvén
 
a vak hó-füstöt,
zokogván bent a föld fehér hasában, lihegve, nyögve,
 
a föltámadástól-kifosztottan.
Ahol vacogva kucorogtam, ahol jövőm-virrasztva ültem,
 
mint a magzat,
mint a magzat anyja vízgömb-hasában, a szőrös zöld magzatvízben
 
lebegve,
s nem vala semmi remény, semmi erő, vad szülő-görcs, hogy gyászából
 
sikoltva kivesse
magány-kuporgásom, hogy vér, vizelet, zsír és nyál között születni
 
Éjéből Kiszakadjak!
Jaj, Éjszakák, jaj, Éjszakák, tatár-nyilazta Éjszakák, Rettentő
 
Nyíl-Éjszakák!
Jaj, Tatár-Nyíl Éjszakák, Tatár-Üvöltés Éjszakák, tatár lovak vad
 
éj-nyerítése!
Jaj, Nyílvesszők, Égő Nyilak körém-zuhogása, az éjben tatár lovak
 
vak röhögése,
bársony-csengők, nagy szőrharangok sátán-csöndülése, jaj Nyíl-sebezte
 
Égő Szomjúság!
A tűz-szőrös Éj-Virágserlegben tevék kiáltozása, szamarak hörgése,
 
szörnyek szörcsögése,
bivalyok bőgése, bikák sírása, csődörök röhögése, kék
 
tajték-szörnyek tánca,
s a titkos csillagkása éji víz vak csobbanása, fellövődő tűzpettyek
 
lánca,
pikkely-szikrázó vízből-kiugrások, dörrenő vízbe-visszahullások suttogása,
 
nyögése!
Jaj, Éjszakák, jaj, Éjszakák! Partról-lőtt tatár-nyilak sűrű
 
Tűzhorgony-Éjszakája!
Mintha százezer ördög állna ott a parton, s felém-röfögve
 
tüzet pisálna,
százezer furkója tüzet húgyozna, nagy fényes ívben lőve
 
Éjszakámba
tűz-vizeletét, égő nyílvessző-húgyozását csattogva csónakom
 
köré kaszálva!
Az égő nyilak vak szívem között, s a röhögő vak part között ferdén
 
suhogva
éjem zsíros virághúsát nehéz tűzarany-fonállal vadúl összevissza
 
varrták,
hogy vastag tűzarany-háló-harang lett vala szívem,
 
s a Parti Ország
között a kicsi csönd, s hulltak a vízbe a tüzes nyilak, sziszegve,
 
sustorogva.
Jaj, Égő Nyilak Éjszakái, Rettegett Tatár-Nyíl Éjszakáim,
 
Nyílzápor-Éjszakáim!
Szívem-felé fúródó kristályszigonyok, mintha százezer gyémánt-gyík
 
sziszegne
ott a Közel-Messzi Parton, két-ágú tűz-nyelvét szívem felé
 
lövellve,
csupa tűz-nyelv vala minden éjszakám! Jaj, Tűz-szögekkel Átvert Vak
 
Krisztus-Éjszakáim!
Jaj, űrre-szegzett Krisztus-Éjszaka, te Fölfeszített Gyász
 
és Gyötrelem,
te égő lándzsáktól átvert Sötétség-Szív, te Fekete Egyetlen-Remény,
 
te Égő
Hiábavalóság, te Egyetlen Megváltást-Hozni-Tudó Fekete Jóság,
 
te Csillagokkal-Vérző
Istenfia-Éjszakám, te Mindent-Igérő, hogy ámulék, hogy csüggék
 
Vérző Sebeiden!
S néztem a tűztüske-záport, ami fekete szőrökbe, fekete hajakba kevert
 
arcodat verte,
s néztem csüggedetlen és csüggedt-egyedűl ezer vérző, kristálynyálas
 
sebedre,
s néztem elhagyottan és hitben-egyedűl égő nyilakkal átvert csüggedt
 
fejedre
s néztem a tűzpont-milliók közt függő véres ágyékszőrű görcs-átok
 
tetemedre.
Jaj, mit hoztál nekem, jaj, mit igérsz nekem, milyen hajnalt, milyen
 
ember-jövőt?
Jaj, mit mondasz nekem, milyen magányt, tovább-magányt, milyen
 
remény-időt?
Jaj, mit mondtál Megváltó-Éjszaka, hisz ott kuporogtam sebed
 
és véred előtt,
s néztelek benned-bízva én, mint a csillagtűz-rudakkal átszúrt
 
Mindenség-Időt.
És néztelek talán százezer éve már, néztelek hulló vak véredben
 
fürödve,
hulló vak véred csöppjeit kenve kristálycsillaggá dermedett
 
ős-szívemre,
hogy fölolvadjon a Csönd-szív kristály-jege, s pirosan
 
füstölögve
rángani, remegni kezdjen, s virágot hajtson, csillagreményt bíborban
 
gőzölögve.
Mert eljött már a Hajnal, az Én Hajnalom, levéteték az Éj
 
az Űr-Keresztről!
És lángoló tatár nyilak szállnak felém a partról feszes
 
tűz-ívben,
s a vízbe-hullanak füsttel-sziszegve, sötét olajgyűrűket verve
 
a csipke-vízben,
s ott lebegnek, mint döglött tűhalak, pikkelylándzsák nem messze mohos
 
csónak-szügyemtől.
S egy tüzes nyíl csónakom zöld-mohás kövér szügyébe fúródva
 
lángol,
s kilángol kéken füstölögve, piros toll-uszonyában kék és sárga
 
pettyek,
s a többiek lebegvén, forogván a zöld kristályhabcsipkelüktetésben
 
rezegnek,
mint az Itélet széttört mondatai, mint halcsontvázak, amit a Víz kiökrendett
 
magából.
Mint kígyócsontvázak, amit az Isten-Pelikán kiökrendett aranyzsák
 
toka-zacskójából undorodva!
Csak ez az egy áll itt csónakom nyálas bögyébe verten, amit szívembe
 
szántak,
s toll-uszonyán kék szőrcsillagpehely-pettyek, sárga pihecsillag-pontok,
 
zöld szőrcsillag-árnyak.
S én nézem a Szívemnek-Küldött Tatár-Nyilat. Nézem,
 
Szívemben-Hajnalodva!
Szívemben hajnalodva? De hajnallszik-e már? Jaj, ez a hajnal
 
Hajnalom-e már?
És mért mosolyog és mért röhög és mért kiabál az Arany-álarcú
 
Rajtam-Győzelem ott a parton?
És az Űr csillag-madárfos-köpetét mért nem issza föl vad szőrbozontos
 
kő-arcom?
És hova űz még engem, jaj hova, a Gyász, a Vereség, a Veszteség, a Szégyen,
 
a Tatár?
Mert az Éj csillag-köpetei ott száradnak nagy bolyhos szakállamban,
 
mint a trágya,
mint a madárfos meszes és véres zöld lepény-csillagai szálkásan
 
lecsurogva,
vagy csak könnyem és csipám az, virrasztásom véres harmata, sűrű
 
mézarany-taknya,
nekem a Virrasztó-Könnytelennek, amit szőreimbe kent a Virrasztás
 
Százezer Éjszakája?
Mert a tüzes és hegyes Sátán-köpködés, az aranydrót-ívű Ördög-vizelés
 
csattogva
és csapkodva hull csónakom köré, nagy ívben pisál az Ördög
 
tüzet felém!
Aranyszigony-vizeletét lőve Csöndsziget Szívem felé a Sátán
 
Bujaság-Ünnepén
rettegem Tiszta Reggelem és Eljövendő Éjszakám Keresztjét látom
 
iszonyodva!
És köröttem a vonagló, ringó, tág kocsonya-szörnykoszorú, a Virágzó
 
Ősliliom-állat
kék és vörös pikkelycsipkeláng-sziromkürtbefejezése, a zománc-gumi
 
korona
millió vékony, takonybimbós, világító pont-halmaz-kupolájú
 
kocsonya-fallosza:
bizsergő gumicsáp-kerítésként hajlong és mered és fölágaskodva
 
szívemre-támad.
Mert a kristály-könny tenger kék kocsonyafallosz-koszorúja
 
Magány-Szívembe fúrva
tűzpettybuborék-makkhegyű izgalmát: ontani akar vad állat-irgalmat
 
szívembe,
folyatni tiszta halált, csurgatni hal-jövőt, szörny-időt
 
Vad Szégyenembe,
hogy legyek világító mirigylámpa-csengős Takonycsillagszörny
 
a Csönd-Időbe hullva.
És a fallosz-csápgyűrűlánc, a hideg halál-nemzőostor-kerítés,
 
a kék pénisz-gyűrű
tűzpontsisak-makkfejét magányom százezer aranycsipás
 
sebébe fúrja,
s ott mocorog és ott tapogat, mint Jézus sebeiben Tamás gyönyör-éhes
 
apostol-mutatóujja,
hogy Halhatatlan Gyászomról bizonyságot vegyen, az Ujj, a Gyásztalan,
 
a Halál-üzenetű!
S a tenger-szőrös Pikkely-Őspicsa, amelynek nyálas fodraiban ülök
 
merengve,
az Óriás Habzó Zománcpikkelykorsó, amelyben árva Csónakom lebeg
 
árva király-hitemmel:
akarja nemzetni magát velem, hogy Csigaszáj-Kútjába tolódjak!
 
Király-szégyenemmel,
hogy forró lebeny-kelyhébe ragadva ott lüktessek én,
 
Örök Falloszként meredve!
S legyek a Halál-Nemző, legyek a Halállal-Nemzett, legyek
 
a Tenyészet Jövője!
Mert akit a Föld magától ellökött, mert aki a Földet sírva
 
ellökte magától:
nem várhat semmit már a Föld Szívétől, nem várhat semmit
 
a Föld Éhes Húsától!
Mert akit a Föld a Vízre kiköpött: annak csak a Víz lehet Asszonya,
 
Hite, Temetője!
Jaj, szemeim, szemeim, konok szemeim, a Sátánkirályt igézetükkel
 
földbe-parancsolók,
segítsetek most is szemeim, mint akkoron, mikor a Királysátán ott állt
 
előttem
nagy bíbor denevérszárnyaiba csavart szőrös testével a fehérszakállú
 
őszi ködben
és piros szemei tüzet lőttek, s szőrös ánusz-rózsája tüzet köpött,
 
lángoló tűzgolyót.
És ti azt mondtátok szemek, szemeim: Most menj a földbe Piros Dög.
 
Denevér-Dög!
és jajgatva sűllyedni kezdett, szőrös térdéig, tűzhab-ágyékáig,
 
vérgömb-köldökéig,
s szívta be tovább őt a föld és besüppedt szőrzacskós buja
 
ajaklebenyéig
és beszívódott szarva rubint-csücskéig beivódott, mint vér a földbe,
 
a Király-Ördög.
És ott jajgatott, ott tombolt, ott üvöltött, ott hörgött, ott vicsorgott,
 
röfögve
ott vonaglott, ott hánytorgott, ott átkozódott a Király-Bűnkakas
 
a földben,
a föld alól hallék kiáltozása, hörgése, sírása ott gomolygott
 
a földben,
a földből szívárgott átok-mocska kéken, de nem hallgatott a Föld
 
a Vérdenevér-Dögre.
Nem nyílt meg a föld átok-szavára, s egyre halkabb lett vad
 
pofázkodása
mert sűllyedt, süppedt, egyre sűllyedt a szőrös hártyaszárnyakba csavart
 
Sátánkakas,
a Piros Denevérkirály-Bika, a Kecskebak-Csődörfejedelem,
 
a Tompora-Sastollas,
köveken, kristályokon, héj-rétegeken törve át, míg elérte őt
 
a Föld-Szív lángolása!
S alászállt a Föld Őskocsonyatűz-Szívébe, s ott fortyogva,
 
főve elégett,
s égtek szőrei, pikkelyei, s mohaszőrös kőhab-szíve a kocsonyatűzben
 
elolvadt!
És nem sír a Föld az Ördöggel azóta, s nem lüktet a Föld a Sátánnal,
 
de hallgat
boldogan és hallgat sátántalanúl, s kérgén jajgatása sebeket
 
nem éget!
Kérgén büdös kúp-likakat nem éget hatalmas átka, szőrös vak
 
kiáltozása,
ahogy kitört a húgy, a nyál, a tűz, köpése, átka, durrantása,
 
tűz-fosása,
hogy véres örvényeivel, tűzpáfránycsápjaival a Fing-Országba a gyöngéket
 
lerántsa,
mert ott fingott és röhögött a földben és földrengés volt minden büdös
 
durrantása!
Jaj, segítsetek szemek, szemeim, virrasztó árva szemeim: győzni ti
 
segítsetek!
Parancsoljátok: olvadjon el, enyésszen el ez az óriás, bizsergő kék
 
Falloszkoszorú,
a tenger sötét talpából fölnőtt Állatépület-Liliom, ez a zöld
 
tenger-hajú
Őspikkely-serleg Vagina, amelybe ragadva forog csónakom, ki halálommal
 
sistereg!
Parancsoljátok: a Rémek és a Szörnyek ne ugráljanak jajgatva
 
körülöttem,
a Pikkelysátánok, Kocsonya-angyalok ne ugassanak az őselemből
 
kiugorva,
a Zománc-kutyák ne hörögjenek a zöld vízbe csattogva, fröcskölve
 
visszazuhogva,
ne szálljanak ki a vízből a Gyöngyház-vadak, a Kristályharang-állatok
 
dühödten!
Parancsoljátok: legyen vége már a Pikkelyhívás-táncnak,
 
a Gyöngyház-csábításnak,
a Gyöngyrojtos Gyöngykorong-fellövődésnek,
 
a Zománchab-szárnyalásnak,
legyen vége már a Rózsaszín Púpos Húscsipkepók
 
vízből-kipukkanásnak,
legyen béke már, legyen vége már minden Rejtelemnek,
 
Vonzásnak és Hívásnak!
Legyen vége már a Halál-hívásnak, Halál-szerelemnek, a Lángoló
 
Tenger-csábításnak
és ti tengerből-kiugró Pikkely-Halálok, Hús-Szörnyek,
 
Zománcharang-Rémek
hagyjátok Virrasztás-Magányom, hagyjátok, hogy Belső-virradatom
 
tüzében elégjek,
s föltámadjak halottaimból, s ne higgyek a Kacsintásnak, Pislogásnak,
 
Cuppogásnak!
Mert eljöve már az Én Reggelem, eljöve Hitem Reggele, eljöve már
 
az Én Napom!
Itt ülök tengericsillagos, medúzahólyagos, tengericsigás csónakomban
 
szakállasan,
rongyos király-palástomba burkolódzva, mint magányos csillagon
 
magányosan,
mint árva kristálycsillagra száműzött Szakállas Angyal. És a csillagok
 
dörgését hallgatom.
Ülök a tengericsikókkal, csigákkal, algákkal teleragadt-oldalú
 
csónakomban,
mint árva kristálycsillagon, magányosan és nézem köröttem
 
hogy pörögnek,
suhognak, lángolnak és dörögnek a kék tűzgolyók, piros gázgolyók,
 
sárga ködgolyók, csecsemő-égitestek,
s nézem a zöld tűz-gyűrűket, kék gáz-gyűrűket, piros köd-gyűrűket,
 
a Mindenséget, ahogy kilobban.
A Mindenséget, ahogy tűzben föltámad, s rajtam árnyak és tüzek
 
és hatalmak,
Isten Szakállas Könnycseppje, Száműzött Szőrös Angyal, itt ülök
 
kuporogva
és tudom, hogy nem halok meg én, tudom: a Mindenségnek lesz még
 
velem dolga,
a Mindenséggel dolgom lesz nekem, mert engem
 
a Mindenség Erői akarnak.
Mert engem a Mindenség lenni akar! Mert én a Mindenséget
 
megváltani jöttem!
Mert a Mindenség bennem-lenni-lesz, bennem akarja önmagát
 
újra-csírázni,
mert a Mindenség bennem gomolyog és bennem épűl föl dolgaival,
 
akármi
kopár magány Én Most-Magányom, Csillag-Csónakom ha rejt is
 
száműzötten.
Mert a Mindenséget nem azért akartam, hogy most kopár csillagára
 
vessen,
hogy szálkás kristálytűz-csillagán üljek merengve, szegény
 
magamba-roskadottan,
szakállamba nyálat és könnyet keverve motyogjak virág-lényemtől
 
elhagyottan,
teremtés-elhagyottan, bőség-elhagyottan, hogy a kopár kristálycsöndet
 
szeressem!
Mert a Mindenség magából kifújt engemet, mint piheszőr-csillagot,
 
ragyogva,
de a Mindenséget én gyúrtam magamból, szívemből formáztam én
 
a Mindenséget,
de a Mindenséget én akartam lenni, és akartam létezni
 
a Létet,
mindent: ami él, lüktet, forog, dobog, virúl, mindent ami széthúllt
 
csillagokra.
Mindent, ami széthúllt anyagokra, jelekre, tüzekre, álmokra,
 
alakokra,
mindent, aminek szíve tűz-kötés, mindent, aminek lángja
 
a virágzás,
mindent, ami volt és ami lesz, mindent ami van, ami halál, szerelem
 
és párzás,
mindent lenni én akartam, én, a csillagra-száműzött, zöld csónakom
 
királyi foglya!
Mert a Mindenséget kigondoltam én, a Mindenséget el is mondtam
 
én önmagának!
Mert a Mindenség nem lehet nélkülem, mert a Mindenség énbennem
 
virágzik!
Mert én a Mindenség vagyok, s a Mindenség Boldog Rabja vagyok én,
 
s kilátszik
homlokom mögűl az Őscsillag Teremtés-Koronája, tüze csontomból
 
ragyogva kiárad.
És bevilágít Halált és Időt és bevilágít Teret és Jövőt tüze
 
koponyámnak,
az Őstűz-agy mindent átragyog és átvilágít minden homályt, réteget,
 
kapcsot,
minden kötést, üreget, tömör tömböt, minden létezés-hamut
 
és létezés-arcot,
mindent ami nedvedzik, ragyog, lángol, apad, türemkedik, gyűrődik,
 
szárad.
Jaj, ki vagyok én, hogy itt vagyok én, miféle Hit, a Mindenség
 
melyik Akarata?
Jaj, Tatár-Nyilak, Tatár-Lovak, jaj, Vereség, Menekülés, a Halál
 
Szégyen-Büszkesége!
És árva csónakom mögött ott ring a Nagy Hajó, ott ring a Haza
 
Maradék-Reménye,
s azon király-csontok, király-koponyák, király-csigolyák, mert az a Hajó ott:
 
a Maradék Haza!
Jaj, miféle Mindenség vagyok én, miféle Mindenség-Árnyék, miféle
 
Gyávaság-Ló
Mindenség-Lovasa, miféle Mindenség-Csillaglovon réműlten vágtató
 
Szakállas Gyáva,
miféle Mindenség-teremtő Könnyelműség, miféle
 
Iszonyat-Mindenség-Hiánya,
miféle Csillaghalmaz-Büszkeség, Csillagbuborék-Vereség, miféle
 
Csillagörvény-Zászló?
Miféle Mindenség-Ló és Mindenség-Lovas, hogy önmagamból idáig
 
futottam,
miféle Gyáva Önmagam, hogy Magamból magamat menekülvén
 
kihoztam,
miféle Csillagtáltos-Megfutás, hogy magamért Mindenség-Önmagam
 
elhagytam,
miféle Hűtlen Kurva Köd, hogy szétritkúlván, az Idő-Ló átfutott
 
rajtam?
Jaj, miféle Gőg, miféle Hűtlenség, miféle Hazugság-Halmaz,
 
Köd-Kakas,
miféle Ködcsillag-Csődör, Köd-Király, Ördög-Árnyék, Isten
 
Büdös Köpése,
Sátán Durranat-füst Alakja, Ganéjból-gyúrt Fejedelem, Ördögszar
 
Véres Remegése,
Szakállas Madárfos-Szobor vagyok én, miféle Ringyó Gyávaságban
 
Hatalmas?
Miféle Szakállas Reszketés, Borzas Takony-Király, Bolyhos
 
Könnyek Fia,
miféle Gőgös Szégyen Szegénye, Sárga Koldús-Köpet, Kurvák Szagos
 
Picsa-Nyála,
miféle Butaság-Tajték-Király, a Vérző Mindenség miféle
 
Veszteség-Királya,
milyen Mindenség, ki elhagyva önmagát, sírva fut, mert
 
meg kell halnia?
Miféle Önmagából-Kifutó Mindenség, ki önmagát elhagyva kiáltozva
 
vágtat
át fényszeplős Űrön, Hazán, Hiten, Időn, Jövőn, Halálon
 
és Türelmen,
hogy magát mentve magát ölje meg, szívében fordúljon
 
Mindenség-Szíve ellen,
hogy gyávaságát futva mentse meg, vad gyávaság-lovon
 
görnyedve vágtat.
És izzadt lova tajtékot köp, sárga habot fúj, zöld tajtékot fröcsköl
 
lihegve
és űzött lova vastag sárga tajték-köpenyben, kék tajték-bundában
 
robog,
s eres szőrpajzs-izomszív szügyéről, bársony-kúp ágyékából
 
lepény-habcsillagok
szakadoznak, s kék szőrkehely-orrlikából dagadt habrózsa
 
tódúl tülekedve.
És óriás szempillái kéken lobognak, mint szőrkalász-koszorúk, s szeme
 
vérben,
mint véres zöldszeplős madártojás gőzölög, félig-kibújva
 
a madár seggében,
az izzó vörös mirigycsésze-koszorúban és izzadtság-gőzök kövér
 
sörényében
és a Halál vad rettenete Árnyék-Király szívemben, a Halál
 
Menekülés-Szívében!
Jaj, hát miféle király vagyok én, miféle Mindenség-Teremtő,
 
miféle Elveszett
Buborék-Király, miféle Önmagát-Elhagyott, Önmagából-Kiszökött
 
Kevélység?
Aki csak futni tud, futni szégyentelenűl, futni gyáván, micsoda
 
Király-Képtelenség,
jaj, hát miféle király vagyok én, hogy elhagytam önmagam,
 
el Teremtő Hitemet?
Miféle Vágtató Temető, Robogó Koporsó, Rohanó Sír,
 
Jajgatva-futó Ravatal,
miféle lovát-hajszoló Halottak Korsója, lovát-öklöző
 
Király-Halálcserép,
miféle Halottak Földje, aki lova nyakára borúlva zokog,
 
csókolja izzadt fejét,
s úgy vágtat a Halál elől, mert nyomában már a Csont-lovas
 
Csont-dárdás Diadal!
Miféle Gyávaság, miféle Gyöngeség, miféle Hittelenség, miféle
 
Irtózat-Álom?
Mert a Halál elől futottam én, mert a Halál elől rohantam
 
én zokogva!
Mert űztem tajtékos karcsú lovamat, hogy vak gyávaság-szívembe
 
ne dobja
iker-ághegyű csontlándzsáját a Csontok Csontváz-Királya,
 
Csont-Pusztításom!
Hogy rikoltva csont-dárdáját izzadt lovam habos nyakára görnyedt hátamba
 
ne vágja,
s fölszakadt hátamból a vér ne fröcsköljön vad
 
vérpáfrány-lövelléssel,
s ne fordúljak le lovamról hörögve, véres, sárga,
 
szőrös viasz-eséssel,
míg tovább robog árva lovam, kalász-lehajló testemet füvön vonszolva,
 
kövön cibálva.
Hogy szakállas, bozontos vérző fejem, mint óriás szőr-ecset,
 
piros szőr-rózsa
vastag vörös csíkot húz a fű-hömpölyegen, a száz szőrös
 
anyahas-kehely kalászon,
a tikkadt földön, tücskös köveken, a zöld sárbuborékokkal pöfögő
 
mocsár-viruláson,
míg a hátamból kiálló dárdanyél remeg, mint
 
az Itélet Csontcsipketornya.
Jaj, a Halál elől futottam én, én a Halni-Gyáva, én,
 
a Meghalni-Hitetlen!
Jaj, hát miféle Halál-elől-futó Halál vagyok én, Halálkirály,
 
Halottak Földje,
Lovon-vágtató Halál-Halál, aki visszanézni sem mer,
 
nehogy megölje
csont-eres Csont-üst Tekintetével a Csontváz-lovas
 
Elképzelni-is-Lehetetlen!
A Halál elől futottam én a vízre, s most itt kuporgok nyálas
 
Gyávaság-csónakomban.
Mögöttem az árbócos Maradék-Haza, a vén Deszkadonga-Csillag,
 
a zöld Fa-borda Sziget:
s azon a Maradék: szentek üszkös zöld hüvelykujja, koronámból
 
kitört gyémántkövek,
az Asszony, a Család, Menekülés-lovam. És ring a Deszka-csillag
 
a ködös-reggel-habokban.
Ring az óriás deszka-patkókból csillagbuborékká ácsolt hínáros
 
deszka-rózsa,
a Bérelt Hajó, a Haza-Maradék, a Szégyenrózsa-Csillag nagy leffedt
 
vitorlákkal,
mintha óriás fehér denevérek kötöztetének árbócaihoz, fa-csontvázú
 
szárnnyal,
roskadtan lotyog a csont-ujj s hónalj közti hártya, a csomósan-lecsüngő
 
fehér hártyarózsa.
Ring a zöld-nyálas, tenger-állatokkal benőtt oldalú óriás
 
deszka-félbuborék,
a szurkos gerendacsillagüst, a törékeny álom-koporsó, a lomha
 
Menekülés-Álom,
ring a törékeny Koporsó-Hazatörmelék a zöld csipkefodorláng
 
Itélet-Halálon,
mint Túlvilág-Tengeren az Árnyak Hajója, Zöld Pokoltűzön
 
Angyalszív-Töredék.
S én nézem, nézem, nézem az Időt, nézem a Jövőt vad páncél-mereven,
 
mint a sáska:
akinek két kövér, sokszögűre-csiszolt domb-felületű gyémántszív-szemet
 
hord kitinszív-koponyája,
s a kitineres zöld kitinszív-koponya kúp-csücskiben mozog zöld
 
salátabokor-szája,
a zöld csont-salátafej, a zöld csontrózsa, s fölötte csuklós
 
gyöngy-ujjak táncolása.
S a szív-alakú tor-páncélok, szív-alakú halántékpáncélok, szív-alakú
 
gége-páncélok,
szív-alakú homlok-páncélok, tarkó-fedőpáncélok, pofa-páncélok,
 
arc-páncélok fölött,
a nyak-páncél, homlokpajzs, tarkólemezek, koponya-lemezek, fül-lemezek,
 
szív-lemezek fölött
a virág-alakú szemek, vese-alakú szemek, kavics-szemek óriás csiszolt
 
sejtrózsája villog.
Nézek behúnyhatatlan, szemhéjtalan, szempillátlan óriás
 
szem-koponyával,
ahogy a csillagok néznek, ahogy a Mindenség néz örökké
 
önmagából önmagába,
ahogy a Semmi néz gyémántködgolyó szemekkel, ahogy az Isten
 
néz léte gomolyába,
mert betelni nem tud a Rettenettel és Reménnyel, betelni nem tud
 
léte anyagával.
Mert szőrös koponyám ötszögű csiszolt gyémántpontokból összeragadt
 
iker gyémántbuborék,
mint a légy szeme, darázs szeme, bögöly szeme, mint a legyek, darazsak
 
koponyája,
zöld moha-fészkekre, kék mohatojásra ragasztott gyémánt-almák,
 
kristály-tojások árva
dúdorai, ötszög-cellás dróthálógömbbe kötözött dagadt kocsonya-szívek,
 
kristály-herék.
Szőrös kitinpatkó két oldalára ragasztott, dróthálógömbbe kötött
 
kocsonya-golyók,
kék, sárga, piros, zöld, rozsdás, ezüst, szivárványos, lila sejtes
 
drótháló-szívek,
hogy az ötszögű sejtekből szőtt drótzsákszívháló sejtablakain kidagad
 
a szőrös állatkocsonyaüveg,
s izzanak a dróthálószívbe kötött kocsonyaszív-szemek,
 
a drótcsontváz-kristálylángolók.
Izzanak a szőrös-felületű takonykristály-szemalmák tűzpetty
 
facetta-ötszögei,
a kristálypont-szövedék-golyók, a zöld kitinpatkó-koponyán
 
kinőtt kristálysündisznók,
a barna, kék lakk-karéjokba, zöld zománc-gyűrűkbe, zománckeretekbe
 
foglalt kristálybimbók,
a sárga szőrpatkó-serlegbe épűlt üvegmozaik-gombák piros gyémántpont
 
sejtfelületei.
Izzanak a szőrös, pórusos kitinkehely két oldalára nőtt óriás
 
kristálykocsonya-csöcsök,
a szőrkoszorú-ötszög drótsejtekből szőtt drót-melltartók kék
 
kocsonya-emlői,
az óriás zöld, piros szem-emlők, a kék kitinpatkó-kehely dróthálós
 
asszony-emlői,
a drótháló-melltartóba gyömöszölt óriás kristályszív-emlők, szemek,
 
szőrös gyémánt-csöcsök.
A szőrös kitinkehely-koponya oldalain kinőtt dróthálószívek kocsonya-szívei
 
izzanak,
a piros drótzsákok, kék drót-tarisznyák, drótszív-zsákok hálójába gyömöszölt
 
kristályemlő-szemek,
a zöld zománcfonál-melltartók koponya-csöcsszemei dagadtan, szőrösen
 
fénylenek,
a pihés kék kitinnyereg gyémántbuborék-emlői az állig lecsüngve
 
súlyosan izzanak.
Jaj, mi látok én, jaj, mit látok én, a légy-fejű, darázs-fejű,
 
a bögöly-fejű?
Jaj, mit látok én, a Csak-Szem, aminthogy mondám, a hatalmas
 
Szem-Koponya?
Jaj, holtakat látok én, virágzó holtakat és szemeimnek nincs könnye,
 
mosolya,
mert százezer halált látok én, százezer szégyent látok én,
 
a Darázs-Tekintetű!
Mert látok tolongni millió halottat, millió halált tolongni
 
ott a parton,
tódulva árad, tolongva hömpölyög felém, hogy milliárd-szögletű
 
szememre tapadjon,
dupla kristályszív darázs-koponyámra, iker-rozsdabuborékemlő-fejemre
 
ragadjon,
zöldrózsás bögöly-koponyámra, mint izzó gömb-ablakra a lepke-bogár
 
Alkony.
S óriás barna iker kristályszív-szemű mézevő-méh koponyám köszörűlt
 
sejtlapjain,
csiszolt cella-ablakain, milliárd mozaiklap-ablakán reszketve
 
bolyhosan,
remegve szőrösen, rezegve mohásan, lobogva pamut-toll
 
koponya-csáposan:
szívembe nézzenek meglátni titeket szívemben-ácsorgó
 
Csönd-Angyalaim.
Szívembe nézzenek zöld halál-szemekkel, kérdeni szívemet:
 
mire vár még?
Kék halál-tekintetükkel halál-kérdőjeleket ragasztva Csönd-sziget
 
Szívemre
néz a Halál-had, néz a Halál-sereg, néz
 
a Halottak Kocsonyás Figyelme,
néz az Árnyék-sereg, míg görnyedt testemre rávetűl
 
a Kékcsipkeóriás Hajó-árnyék.
Halottak ömlenek, özönlenek a Part és Szemem közti kis űrt hemzsegve
 
betöltve,
fekete pontok, piros pettyek, zöld csillagtörpék, kék pont-golyók,
 
sárga buborék-törpék
gomolygó nehéz hömpölyege, vad molekula-tánca ez kék
 
rövíd-végtelenség,
halottak jönnek most-nőtt szárnyakon, csörögve, csörömpölve,
 
zizegve és zörögve.
Rothadó vállaikból korhadt lapockáikból, dögletes kék hátukból,
 
zöld-foltos
tarkójukból, lila szőr-üst hónaljukból kinőve eres,
 
könnyű szárnyak:
kékpettyes mohazsindely lepkeszárnyak, aranypettyes zöld hártyalegyező
 
sáskaszárnyak,
zöld zománc-csomós kristálytoll szitakötőszárnyak, piros
 
hártyavitorla-kúpos
hőscincér-szárnyak, feketecsíkos ganajtúró-szárnyak, piros
 
hártyamozaik-vitorlák,
szőrös barna szarvasbogár-szárnyak, fehér-pontú katicabogár-szárnyak,
 
hártyatollak,
pórusos kék lakk-buborék-szárnyak, zománc-pepita
 
kitintoll-félholdak,
piros-pettyes zöld zománc-sarló szárnyak, kék hártyával benőtt
 
kitinrács-bordák.
Jönnek légy-szárnyakon, darázs-szárnyakon, méhecske-szárnyakon
 
a halottak,
jönnek lepkeszárnyakkal, szitakötőszárnyakkal, bögölyszárnyakkal
 
a halottak,
jönnek halálfejes lakkpajzs piros temetőbogár-szárnyakkal
 
a halottak,
jönnek rovarszárnyakon, bogárszárnyakon a Szívemre-kérdőjel
 
Szemű Halottak.
Jönnek zúgva, zörögve, csörögve, csörömpölve, jönnek zizegve
 
és zenélve,
vad vas-hömpölyegben, rozsdás vért-hömpölyegben, óriás bogár-
 
szárnyakkal szállva,
mintha jönne a Kérdező Pokol, a Bűntudat összenőtt Ember-Bogár
 
Túlvilága,
hogy millió-szem-ablak koponyámra tapadva szívembe nézzen,
 
bánatát beszélje.
Jönnek a Rovar-szárnyúak, Bogár-szárnyúak, Lepke-szárnyúak
 
vad tolongással,
jönnek a Lepke-emberek, Bogár-emberek, Rovar-emberek,
 
nagy Ember-szitakötők,
jönnek a félig-rohadt, vagy egészen-rohadt Szárnyas Testek,
 
Szárnyas Földet-Evők,
szitakötőszárnyú páncél-ingek, lepkeszárnyú páncélöltönyök
 
vak rozsda-zúgással.
Vas-vértű csontvázak szöcske-szárnyakkal legyezve, páncélsisakos
 
koponyák,
vasbuborék-hernyó nadrágos combcsontok, lábszárcsontok, légy-szárnyú
 
vascipők,
aranyszitaevező-szárnyú csuklós, vascsillag-forgós vaskesztyű
 
cső-csillag-libegők,
jönnek a kopasz Ember-rothadások, meztelen Bomlás-Hadak,
 
Rothadás-Csodák.
Jönnek a lepkeszárnyú Térdek, légyszárnyú Szemgolyók,
 
cincérszárnyú Hátak,
jönnek a szitakötőszárnyú Mellkasok, az orrszarvú-bogár
 
szárnyú Kezek,
a méhecske-szárnyú Nyakak, darázs-szárnyú Ágyékok, szúnyog-szárnyú
 
Lábfejek,
a kabóca-szárnyú Csigolyák, pille-szárnyú Állkapocs-csontok
 
szememre szállnak.
És ott nyüzsögnek füstölgő, erjedő, lángoló vad rothadás-kupacban
 
koponyámon,
ott hemzsegnek, mint szárnyas hangyaboly, arany-zománc-szőr
 
óriás darázs-fürt,
gomolygó szőrös sötét halomban Egyetlen Kristályszem Fejemen,
 
mint halotton a tetűk,
mint halott koldús hajában, szőrzetében a tetvek, lárvák, bolhák, bogarak,
 
égve a Lét-Hiányon.
És Királydarázs-fejemen, mint nyüzsgő kukac-bunda-sisak, eleven
 
lárva-zsák:
szárnyas holtakból nyüzsgő vastag sisak;
 
kövér szőr-vas-szárny-buborékban,
vastag csont-hús-rothadás-hajzat-szárny-testrész-
 
csontág-burokban
kettős kristályrózsalepény-szemű darázs-kitinszív fejem, mint gyásszal
 
lefödött üveghólyag-lámpák.
És óriás Darázs-király fejem körűl óriás övekben, gyűrűkben,
 
koszorúkban
nő föl a Láthatatlan Isten Nem-Látható Szívéig a Halottak
 
Árva Tornya,
eleven, rángó, szárnyas, büdös, halál-toronykúphegyét az űr
 
sistergésébe tolva,
Virágzó Haláltorony-Tömegét ingatva kövéren a csillagok közti
 
hiány-térodúkban.
Ott reng, remeg, inog, bozsog, reszket, rezeg Óriás Halál-Koronám,
 
Múltam,
Jövőm és Jelenem Halotti Koronája, Holtakból-épűlt
 
Halálkirály-Koronám,
a Halálok Koronája, Korona-Halálom, Nyüzsgő Eleven
 
Halálból-Koronám,
a görnyedt vállakig besüppedve, az ég üresség-térbarlangjába
 
föltolúltan.
Mintha holtakból szőtt zengő szárnyas zsák volna szőrös király-fejemre
 
húzva,
kettős gyémántszív-szemű szőrös kitinszív darázs-koponyámra
 
nyomva,
mint fordított büdös Halál-serleg a vállgödrökig bolyhosan,
 
erjedten letolódva,
úgy fojtogat, fullaszt a gégémig, nyakszirtemig lecsurgó eleven
 
Halál-Búra.
Mert ez az Én Koronám, ez az Én-Király-Koronám,
 
ez a Halál-Torony,
ez a Halottak Tornya, ez a Szárnyas Rothadás-Torony,
 
Eleven Büdösség-Máglya,
ez az én Halálkirály-Koronám, mert így koronáztaték meg
 
a Halottak Halálkirálya,
holtakból épűlt koronát hordok én, Nyüzsgő Halálvárat koponyámon
 
és vállaimon.
Mert ez az én Új Koronám, Dicsőségem Új Koronája, Hatalmam
 
Új Koronája!
És megkoronáztaték én a Kupacló Halállal, ez Érdemem, Jogom
 
és Hatalmam!
Mert a Halottak Szárnyas Serege, Testrészek Szárnyas Halálhada virágzik
 
szőr-rózsa ajkam
fölött, büdös bundába burkolva fejem, csírázó rothadék-tornyát
 
a csillagtérbe vájva.
Mint ember-hullákból, ember-rothadásból összeragadt hatalmas
 
szárnyas Fallosz,
hatalmas, csillagpont-tűzgyűrűk hüvelyébe szúrt Ember-rothadék
 
Halál-Hímvessző,
boglyas szőrvirág-koponyámból, kövér szőrcsillag-fejemből kinőtt
 
Lüktető Merev Sírkő
mered fejem Halálkoronája, közel az Istenszív fénylő őspontjai
 
Kezdet-csillagokhoz.
Jaj, Koronám, a nyüzsgő ember-darázskupac, ember-lepkekupac,
 
ember-szúnyogkupac,
jaj, Koronám, az űrbe-földagadt Bogárszárnyas Halál-Embertorony,
 
Halál-Vessző,
szitakötőszárnyakkal, rézdrót-eres gyémántlapát-tollakkal szikrázva
 
kipikkelyesedő
Ember-rothadék Koronám, nekem miféle király-erőt, milyen
 
király-hatalmat adsz?
Jaj, Koronám, Szégyen-Koronám: benned szárnyas ágyékszőrök,
 
bogárszárnyú péniszek,
rovarszárnyú hónaljszőrök, szitakötőszárnyú vaginák, szárnyas
 
asszonycsípők,
szárnyas emberfejek, lepkeszárnyú hüvelykujjak, sáskaszárnyú
 
koponyatetők,
halálfejes lepke-szárnyú szívek, vesék, tüdők zöld rothadás-gomolya
 
lüktet és rezeg.
Jaj, Koronám, Halottakból-Koronám, hát miféle új hatalmam
 
jele vagy te?
Miféle Ország dicsőség-jelképe, milyen alattvalóim büszkesége,
 
kincse?
Amely görnyedt vállamig lehullva, mint émelyítő büdös halál-zsák
 
borít be,
hogy fuldoklok sötét büdösében, hogy roskadok tornya
 
alatt émelyegve!
És a halottak óriás lépviasz-sejtű, köszörűlt sejtlapú kristálygolyó fejemhez
 
dörzsölik
húsukat, szőrüket, körmüket, fogukat, madárkarmos
 
zöld lábujjaikat,
mint szőrporos, mohás, szőrös, bolyhos, pihés, szőrkoszorús, szőröves
 
puha potrohukat,
kemény potrohukat a bogarak, szőr-szív mellkasukat, kitinszív szügyüket,
 
bogár-szemeik.
Mint gyémántbuborékrózsa-sisakszemű zöld kitinszív-koponyájukat
 
a bogarak,
óriás fehér páfránytoll-pamutcsipkecsápjukat a lepkék, pórusos
 
vasdorong-csápjukat a méhek!
És Egyetlen-Szem Koponyámhoz dörzsölődve, tapadva hallgatag
 
Ős-szívembe néznek
és látják: ott sírnak Isten Madarai, Isten Hattyú-Könnyei,
 
a Szárnyas Túlvilág-Lovak.
S nézik a Kürtfúvó Angyalokat, Isten Csönd-Madarait, Szívem
 
Csönd-Tollasait,
s a Csönd-hegedűn-játszogató Szent Tavasz-Angyal virágzás-csöndjét
 
merengve
nézik, s óriás üvegkupola-fejemen tolongva, tapadva, lüktetve
 
és remegve
csodálják Csöndhattyú Lényeim, a Kristályfa-halálárnyék
 
ácsorgó Ködhattyúit.
Akik ragyognak, égnek, lángolnak ott az Ősmerengés-Kristályfa
 
alatt lobogva,
mint a jáspis, zafír, kálczédon, smaragd, sárdonix, sárdius,
 
krizolitus,
lényük tüzét lövik, mint a topáz, krisopráz, jácint, amethist,
 
berillus,
akik lényük sötét tüzével égnek ott a Csöndszív-Halálsziget
 
kristálytalaján topogva.
Szívembe néznek és szívembe látnak és szívemet igézik a halál-mohó
 
halottak
és szívemtől számonkérik halálukat és föltámadásuk jövőjét szívemtől
 
kérik,
s Jégcsillag-Bánatszívemen halál-tolongás árnyék-lombjuk kék remegés-halmaza
 
sötétlik,
kék árnyék-pettyek, árnyék-foltok, árnyék-pontok az Angyalok testén,
 
szárnyain zsibongnak.
Zokogó Csönd-Angyalaim arcán, haján, szőrzetén, szárnytollain,
 
emlőin és virágán
kék és zöld és fekete árnyék-szeplők, árnyék-pöttyök, árnyék-lángok,
 
rezegnek,
halottak árnyék-hada tolong szorongva, lökdösődve, nyüzsgő fekete
 
halál-pettyek
vak halmaza zsibong Merengés-Ősfám levelein, az Angyalok csöcsén,
 
pöcsén, lábaszárán.
Mert Föltámadásuk és Megváltatásuk Vak Bánat-Angyalaim kürt-szavától
 
várják,
mert Megújulásuk és Fölvirágzásuk Vak Tavasz-Angyalom hegedű-szavától
 
várják,
mert tudják: a Szívem-Halál az ő Pokol-Jegük, tudják a Halállal-tolongó
 
Árvák,
hogy a Válasz és Igéret ott az én szívemben, s nincs más mi föloldaná
 
a Rothadás Magányát.
Ó, gégéig-befödő, vállakig-lecsurgó Büdös Halálsisakom,
 
te Zöld Haláltorony,
óriás Halálfészek-Koronám, Vállaimra Épűlt Halál-Méhkas,
 
büdös Halál-Zsák,
Fölmeredt Halál-Fallosz: aki voltál az Eleven Haza,
 
az Élő Boldog Ország,
s most szívembe-nézve kéred sorsodat, te szívembe-néző Gyászom,
 
Iszonyom!
Mit vársz te tőlem Ország-Halála-Koronám? Miféle föltámadást
 
Elmúlt Hitem?
Mert eljött már a Hajnal és eljöve a Reggel, eljöve már
 
az Eljövendő Végzet.
Eljöve Virrasztásom Alkonya! És én az égre nézek és
 
a kristálytűz vízbe nézek:
s a vízmélyben ott vonúl győztesen délceg, büszke, gőgös, hetyke,
 
buta Hadam és Seregem!
S mintha nagyító-üveg, óriás nagyító-lencse alatt nézném:
 
a lenti vaspontok
vasöltönyökké, vas-vértezetté, vasbuborék-vasálarc-vasszoknya ló-öltönyökké
 
földagadva,
csipkés, pikkelyes, buborékos, dongás, lemezes vas-ingekké, vas-sisakokká
 
fölhólyagosodva
hemzsegve lángolnak, izzanak a vizi-mélyben: vas-seregeim,
 
ahogy zsibongtok!
A tenger óriás zöld kristálylencséje alatt vonúl vasból-hadam,
 
a vas-virágzás,
vonúl zöld, ragacsos, iszapszőrös, lepedék-enyves vízmélyi
 
növényfüst-lobogásban,
tengeri sünökkel, csillag-állatokkal, tengeri uborkákkal benőtt sziklák között;
 
gyászban
rettegő szakadék-árnyak fekete kúpjai, háromszögei alatt ég
 
a Győzelem-Kiáltás.
Kék csipke-árnyék-tollak, lila szikla-csipkék, virágzó piros csillagkorallfák
 
alatt,
vastag csipkeszalagos, póruspont-pántos, kúpocska-öves kék kövér
 
állat-dinnyék,
rózsaszín viaszrózsa-fürtök, kék-csillagfürt-állatfák, világító-pontfürtös
 
vizi-rettenetesség
dombjai, kupacai, halmazai között látom vonúlni én a mámoros
 
Győzelem-Hadat!
Ott mennek vas-lovon, vas-ruhában, vas-lándzsát emelve
 
a Pödört-bajszú Hetykeségek,
ott mennek vas-szoknyás csontváz-lovon a vas-fejű Lógó-bajszú
 
Szelídségek,
ott mennek vas-álarcos, vas-félbuborék szem-ernyős lovon a Gőgök,
 
Hitetlenségek,
ott mennek a hernyós, lemezes, buborékos vas-öltözetű Mámorok,
 
Elveszettségek!
Ott ügetnek a Vasgolyó-fejűek, a Vas-mellényűek, a Vitézek, Hatalmak,
 
Urak,
ott ügetnek a görbe vas-csőr álarcú, vas-orrlikas Madár-Urak,
 
Madár-Vitézek,
a vas-madárfej páncélsisakú, vas-rettenet álarcú Büszkék,
 
Gyáva Kevélyek,
a vas-mellényes, vas-buborék-térdű, dongás vascséve-nadrágú
 
Kurva-fiak.
Ott ügetnek rothadó kövér lovon, kék hínárnyél-harang farkú lovon
 
a Víg Buták,
hosszú buborék-kürt kúpházas tengeri csigákkal teleragadt sörényű
 
csont-lovakon,
piros tengeri-csillag orrlikú, rothadás-pettyes csődörökön, zöld
 
csontváz-csillagokon,
zöld alga-szőrű, kagylókkal benőtt kancákon üget a vas-szívű
 
Buborék-Tunyaság.
Virágzó tengeri rózsafürt-sörényű, csipkés vasharang-szoknyájú
 
dög-méneken
robognak az Urak, eleven mén-dögökön robog vas-hadam,
 
a Víg Buta-Boldog,
s borzas szakállukba befonva aranycsengők, aranycsöngettyűk, aranycsillagok,
 
aranyrojtok,
aranyláncok, aranyholdak, s kristályfüsttel örvénylik a víz a vas-szoknyákon,
 
vas-mellényeken.
Ó, vízmélyben vonuló víg, bolond Hadak, Álom-Hadak, jaj,
 
Vízalatti Győztesek!
Víg Páncél-vadak, Páncél-legények, boldog Páncél-urak,
 
Fölpáncélozott Lovak!
Prüszkölő, horkantó, röhögő, nyerítő, buborékot-fújó Sörényes
 
Táltos-Szamarak,
horkantó, ágaskodó, megtorpanó, dobogó csődörök, kancák, hínár-bajszú
 
Vizi-Rettenetesek!
Ott hömpölyög a Vasbuborék-vashernyó-vasdonga-vasharang Füstfújó
 
Győzelem-Láva,
a Vas-sisak, Vas-ing, Vas-mellvért, Vas-tomporernyő,
 
Vas-lábszárvért Had,
s a vizi-halálvirágzás, vízmélyi éhség-tenyészet, vizi-csápcsillagzás bizseregve
 
hallgat,
örvénylik, fodrozódik, csillagzik, tűzpettyekkel világít, borzong vak
 
rózsa-romlás árnya.
Ott vonúl áradva boldogan vasba-öltözött Győzelem-Hadam, Nagy
 
Páncél-Hitem!
A kurjongató Vas-cső Virágzás, a Hetyke Vasból-Kiáltozás, a Gőgös
 
Vas-Hömpölyeg!
Ott áradnak a Rothadók, Rothadatlanok, a Félig-Bomlottak,
 
a Vértezetlenek,
a Fölvértezettek, a Vért-Résekből Lángot Lövellők, ott vonúl
 
a Mámor-Kegyelem.
S a lovak testéből nagy tömbökben mállik ki a rothadó hús, nagy sárga
 
rögökben,
s a csontvázig látszik testük belseje, s elkékűlt szívük férges gyümölcse
 
kilátszik,
s a lovak szőre a bőr pórusos hártyafelületéig lemállik, nagy hajuk
 
kiázik
húsukból, mint öreg ecset szőre, s szétfoszlottan lebeg
 
a víz-kristályrögökben.
Víz-lövellések, füst-lövellések, láng-lövellések köpődnek ki a testek
 
belsejéből,
víz-füst-láng halál-szökőkutak, gyémántpont-örvényzászlók,
 
gázpettyek,
buborék-kürtök, kék bugyborék-kelyhek, s a szempillaszőrök likacsaikból
 
kiesnek,
s az orrlik-szőrök pórus-fészkeikből kihullva ragyognak
 
a szörny-mirigyfénytől.
S a csontváz-lovak, mint nagy csont-betűk, csont-csillaghalmazok,
 
csont-szavak:
fehér kőcsipkekorsó-röhögéssel, kőcsipke-olló vigyorgással robognak
 
keményen,
kőtüske-patkó koszorús kőcsipkezsák-tátogásuk a kövér
 
kristályfényben
vizet köp, vizet szív, vizet hörög, s a víz izomtömbjei a csontok közt
 
vonaglanak.
S a lovak szempillátlan szemhéja, mint pontsor-peremű fordított
 
bőrcsésze,
piros bőrkupak, kék redő-ernyő és hemzseg rajtuk a halál zöld, sötétkék
 
pettyezése,
s tüdejük fekete buborék-zsák, s döggel-hemzsegő ikraszív szügyük
 
kopasz remegése,
s iker halál-emlő tomporuk gyűrődés-csillag rózsapontja, mint a szív
 
csupasz ütése.
Lüktet és köp vízkarikát és fúj vízbuborékot és lő pezsgő
 
víz-lángot,
erjedés-levegőpontok, habzás-kristálypontok kék és sárga csóváit
 
lövi lüktetve,
mintha kék ráncrózsacsillag tátogatna gyémántpont-csillagok csóva-örvényét
 
lövellve,
mintha zománc-pont bogár-raj rebbenve hagyna el vonagló-kelyhű
 
kék virágot.
Jaj, hogy vonúlnak a Rothadás-Diadalmak, a Vas-Fiúk, a Vassal-Földagadt
 
Gőgösek,
a Vassal-Fölfúvódott Fél-Hitűek, az Érteni-Nem-Akaró
 
Vas-Koponyák,
a Vas-Hólyagok, Vas-Pocakúak, Vasbuborékokba Beledagadt
 
Ember-Cicomák,
a Vas-Nyakúak, Vas-Combúak, Vas-Térdűek a vízmélyben győztesen
 
özönlenek.
Mint a Vas-király kövér vas-magömlése: tengermélyi győztes
 
vad kitódulással,
diadalmas, pezsgő vasláng-csóvalövettel, vasbuborék-nyüzsgéssel
 
ömölnek,
s a vasak résein, rostély-hézagain, csatlakozás-szünetein nehéz
 
rothadás-könnyek,
zöld rothadás-bajszok, kocsonyás rothadék-szakállak tódulnak
 
ki ős-zuhogással.
S a vascsipke-szegélyű vas-szoknyás lovak vas-álarcának zöld
 
alga-szakálla,
mint zsíros zöld bársonyzászló lobog, sörényük mocorgó
 
tengeri-rózsa-sövény,
s fekete higanygolyó-agyú virágbimbó-szemtorony csigák a lovak
 
vas-szív szügyén,
a páncélvért-szíven, amely mint a bogarak szív-alakú mellkas-páncélja,
 
szügy-palástja.
S a lovak vasdonga-hernyó tarkópáncélja, a lemezes, zsindelyes
 
vas-borítás,
a koponya-kúptól a hátkezdetig ív-lemezesen lehajló
 
fémhernyó-alagút
viaszrózsa-rengeteggel, tengerililiom-tömeggel reng kövéren,
 
kék csápkoszorúk
csillagbizsergés fonalostortornya mozog a nyak-vasakon,
 
a virágzó állat-hallgatás.
S a lovak buborék-dongás, szirom-szerkezetű nagy far-páncélrózsa
 
félgömbje,
a vascsipkés vas-tomporszoknya hurkadongái virágzó
 
csönd-állat-telepek,
örvénylő csönd-virágállat-tanyák vasburok-szigete,
 
tűzpont-csillagszigetek
domború őstere, s virágzik korállal a páncél, mint csillaggal
 
a Mindenség Könyve.
Jaj, robogó, virágzó vasak, vasat-virágzó tengerem, állat-virágzó
 
vas-robogás,
jaj, halált virágzó vas-hömpölyeg, virágzó-fejű vas-fiúk,
 
vas-apák,
jaj, polip-tenyészet vas-görgeteg, rákok, csigák, pókok vastornyai,
 
vas-szomorúság,
jaj, virágzó vascsörömpölés, jaj virágzó vízalatti győztes,
 
boldog Fölindulás!
Jaj, víg, bomlott, erjedő, boldog Győzelem-Hadam, Vízmélyi Vitézek,
 
Vízmélyi Urak!
Jaj, Győztes Rothadás, Győzedelmes Vas-kocogás ott lenn
 
a zöldkristály sötétben,
aranypettyek, halárnyék-pontok, rája-árnyék rombuszok rezgése közt
 
kevélyen
kocogó Vasbugyborék-Sereg, polipok kék csillag-árnyéka alatt ügető
 
Vas-Lovak!
Jaj, Énekelők, Kurjongatók, Rikkantók, Ordítozók, Rikácsolók,
 
Füttyentgetők,
Rikoltozók, Kiáltozók, Csettintgetők, Fecsegők, jaj, Vízmélyi Hetykék
 
és Kevélyek,
s ti, Horkantók, Prüszkölők, Röhögők, Fújók, Táncolók, Büszke
 
Borzalom-Mének,
akik ott vonúltok a habzó kristály-csöndanyagban vízgyöngyöt verve,
 
gyöngy-csillagesőt!
Jaj, Lovak, Lovak, Lovak, Lovasok! Mámorosak, büszkék, Szent
 
Halál-Délcegek!
Szent Győzelem-Fiúk, Győztes Apák, Víg Gyermekek, Kőrózsa-bajszú
 
Unokák,
ti ott lenn győztesek, ti ott lenn boldogok, te gőgös, kegyetlen
 
Vas-Szigorúság,
robogtok Rémület-szívem alatt ti öldökléstől-ittasak,
 
ti győzelemtől-részegek.
Kocogtok Halálkő-Szívem alatt Lovasok, Lovasok, Lovasok,
 
Páncél-vak Lovak,
míg szívem óriás Csönd-fája alatt zokognak a Csönd
 
Kegyelem-Angyalai,
s én zenéjük csönd-szavát virrasztva hallgatom, csöndjüket nem tudom
 
nem hallani!
S rajtatok fény-tömbök, árnyék-tömbök, köztetek fény-rudak,
 
árnyék-rudak.
Fény-kockák, árnyék-oszlopok, fény-golyók, árnyék-lángok, nagy
 
fény-hasábok,
hemzsegő-fény-pontok, nyüzsgő árnyék-pettyek, fény-levelek,
 
árnyék-lombok ködében
robogtok Víg Hadak, Mámor-Seregek, a Víz-Győzelem
 
Szent Halál-Szédületében
és nincs köztetek csüggedt egy magány, s köztetek nincs egyetlen
 
szégyentől-levágott!
Jaj, ott vonúlnak az én hadaim! A Mindent-Lebírók,
 
az Ellent-Legázoló Vasak!
S köztük ring árny-szakállas árnyék-királlyal csónakom,
 
a Zöld Árnyék-Csónak.
És csigákkal, rákokkal virúl a zöld páncélszoknyából kilógó kövér
 
töke a lónak,
s zöld nyálrojtos, cafrangos hab-köpeny födi a vas-álarcot, nehéz
 
vértszoknya-vasat.
Ott úsznak, ott libegnek halakon, rákokon, polipokon, rájákon,
 
szépiákon,
világító mirigypont-rózsaöves kőpikkelygolyó-halszörnyeken,
 
kődoboz-állatcsodákon,
vérpettyes rózsakocsonyaszárnyú lepkecsigákon, cápákon, szőrös
 
pók-púposodáson,
fehér lepényhalakon, lépegető állat-lámpákon lovagolva, ott lebeg
 
a Győzelem-Álom.
Fölfúvódott fénybojt-szakállú, kőpáfrány-szárnyú kőhólyag-halakon
 
lovagolva,
fény-üst köldökű kőpálca-csillagösszesség lényeken, kőtoll-halakon
 
lovagolva,
csúcsos kövér kőcsipkezsák-halakon, kocsonyaharang-kristálypúpokon
 
lovagolva,
óriás virágzó-kürtüregű csigaházakon lovagolva lebegnek vitézeim,
 
győzelmet rikoltva.
Csillag-karú óriás gyöngyház-púp lényeken ülnek a zsindelyes vaslemez-ruhájú
 
legények,
hatalmas kristályharang-szemszörnyeken, a szemgolyó-kristályüstök fölött
 
kuporogva,
hasított, zöld, kúpos kocsonyabuborék-szájú aranyzománctoll-halmadarakon
 
ragyogva,
piros zománcpikkely-haltollakon lovagolva úsznak a Végső Győzelem felé
 
a Vas-Vitézek.
Rubint csigolya-torony bajszú piros zománchorgony-rákokon ülnek
 
a Vizi-Hetykék,
a meztelen-mellkasúak, a csontváz-törzsűek, a csont-arcúak, kivont
 
karddal,
lándzsákat emelve, dárdákat rázva, vascsillag-buzogányokat rengetve
 
vizi-diadallal,
tőröket dobálva, fejszéket hajigálva üget úszván a Lét-Reménye,
 
a Szent Győzelem-Dögletesség.
A Győztesek, a Zordak, a Kevélyek, a Mindíg-Egyformák, a Kacér
 
Sohase-Mások!
Ülnek halakon, szörnyeken, rémeken, hal-szörnyetegeken
 
a Vas-Sose Megújulások,
lovagolnak csigákon, pókokon, rákokon, lárvákon, lámpa-álmokon
 
a Vas-Álmodozások,
kékpettyes uszonytollakba kapaszkodva a Vasba-öltözött
 
Végső Látomások.
Hatalmas kék csigalepke kocsonyapúp tarkóján, a kőtorony csigaház nyálas
 
tövében
ül az egyik, mint kék kocsonyalovon, mint kocsonyalepedő-szárnyú táltosló
 
kék hátán,
vas-szirom cipős vas-cséve lába kristálypont-zsákot húz,
 
s a Kék Kocsonya-Sárkány,
a Csigalepke-Táltosló boldogan lebeg, forog, szárnyait
 
lebegteti kék-serényen.
S vitézem ízesűlt vaslemez-gyűrűkből szögecselt vaskesztyűs kezével
 
úgy fogja
a kék lepkecsiga kocsonya-árbóc szavait, a szem-kúphagymákat
 
markába szorítva,
mint szerelmes szeretője csöcseit álmában fogja, lázban-hervadt
 
virágát szorítja,
s a kék kocsonyazsák csigafej habosan hőköl, taréjlik a vízben
 
kéken ágaskodva.
S óriás kristály-koponyájú, hernyós kristályzsák-testű lárván lovagol
 
az a másik,
s a lárva-farokcsúcs fekete bolyh-pamatai, fekete szőr-rózsái, szőr-csillagai
 
rezegnek,
s kristályharang-koponyája halánték-mélyiben szemei: két fekete
 
kocsonya-serleg,
s kristálykefe-tokapamatai szikráznak, s higanygolyó-szíve kristályszelvényben
 
virágzik.
Jaj, az a Vascséve-vitéz, az a Vasdonga-vitéz, az a Vas-héjakból
 
forrasztott fiú
a csigaház-púpos, szárnyas Kék Kocsonya-Bika szarvait fogja,
 
a csúcs-golyókat,
mint álmában szerető szeretője csöcseit, mint a Vas-ördög
 
a bikaszarv-ólomgolyókat,
hogy vaspikkely-tenyerét a puha golyó betölti, s száll a Látomás-Bikamadár,
 
a kék-mosolyú.
S egy tűzpont-halmazokkal világító kőrostokból font kődoboz-fejű
 
szörnyetegen,
tűzpetty-mirigymargaréta szemkeretű, tűzrózsa-uszonybojtos hal-csodán
 
vasban-merengve
ül a harmadik, rozsdás vaslemez-gyűrű karjait a vizi-magasba
 
emelve,
s páncélsisakja rostély-résein kitódúlt szakálla szétfolyik az izzó
 
kőcsipke-szörnyfejen.
S lebegnek a függőleges kristálybetűk, a kék, a zöld, a sárga,
 
a piros csikóhalak,
s lázpettyes kristálylegyező toka-uszonyuk rezeg, s kristály-pocakjuk
 
kristálytüskéi izzanak,
s pödört kristálycsavar-farkuk ragyog, s nyakuk sárkánytaréja
 
bordás hártyaszalag,
s kristály-csikófejük csupa szöglet, csupa hasáb, csupa karcsú
 
kristály-domborulat.
És lovagolnak a Szent Kristály-sárkánycsikókon, a kristály-fűzfa bóbitás
 
csikókon,
a kristály-páfrányfa csótáros Halkentaúr-szépeken, a délceg
 
Kristály-angyalmanókon,
az emberszemű, ágaskodó Kristálysárkány-halcsikókon, az izzó
 
Kristály-rugókon,
a csődörfejű Kristálygubacsok nyakát átölelve Vitézeim,
 
a Sárkánykanca-csikókon.
Vitézeim, a Vasba-öltözöttek, Vitézeim, a Vas-ruhás Csontváz-fiúk,
 
Vitézeim!
Kék, piros, sárga, zöld, rózsaszín, fekete, aranyszínű csikóhalakon
 
lovagolnak,
a gyémánt-kérdőjel halcsikókon ülvén kék tengeri-liliomerdőkben
 
forognak,
óriás tengeri rózsák állatszörny-erdejében libegve, győzve az állatok
 
rózsa-fészkein.
Mint Szárnyas Kristály-Táltoslovon, Táltosló-Kristálycsődörön
 
a Mesék Fia
ül a vas-csillagokkal összecsavarozott Vaslemezhólyag-ruhás a gyémánt
 
csikóhalon,
s gyöngyözve habzik, pezseg levegő-pontokkal a víz
 
a gyémántlegyező-csikókakastarajon,
s hínár-gyeplőt fog a vaskesztyűs kéz, ami befűzeték a halcsikó
 
szikrázó orrlikaiba.
A karcsú, keskeny gyémánt-kehely orrlikakból, a gyémánt-gyűrű peremű
 
kristálykürtökből,
a kristály-félbuborék cimpák serleg-mélyiből szálaznak ki a zöld
 
hínár-gyeplők,
s a fordított kristálykancsó-csikófej uszony-fülei, mint
 
gyémánt-kereplők
mozognak, legyeznek, s légbuboréklánc száll ki a sisak-madárcsőr
 
orr-üregekből.
S a piros húspáfrány-bóbitás kékpettyes Kocsonya-Kakas
 
Vaspikkelyszobor-lovasa kevélyen
ül a Gyémántkérdőjel-Kakason, mint vaspikkely nagy Á-betű,
 
s vasgolyó-térdei benyomják
a lüktető tüskés kocsonya-pocakot, az izzó üveghordót, mint gyerek térde
 
a dunyhát,
mint fehér szamara oldalát Jézus, s szétálló vascséve-lábai üvegbuborékrózsák
 
a víz zöld förgetegében.
És ring és libeg a Kékpettyes Arany Kocsonya-Hintaló,
 
s kövér üvegsarló-nyakán az üveglegyezők
rezegnek, s a Vascséve-Jézus vascsillag-sarkantyúi, a kis vaskakasok
 
a faroktőt döfködik,
az üvegharmonika-farokbajusz kékpettyes kocsonya-legyező uszonyos
 
üvegdoboz-szelvényeit,
s a kék Csődörkakasfej kocsonya-nyírfái habrózsákkal remegnek
 
a pikkelyes madárfej-vasálarc előtt.
S a kékpettyes Üvegkalász-Csődörkakas, a Tüskés Kék Kristálysarló-Gyíkbika,
 
a Gyémántbika-Gőg
hosszúkás üvegdoboz-szelvényekből forrasztott tövises harmonika-mellkasán
 
szív-ütése virágzik,
kis üveg-golyó kifújódással lüktet a szügy-üveg, s a szív piros
 
kocsonya-kelyhe kilátszik,
s tüskés hártyasörénye gyémántsarló. S kék buborékfüstöt köpnek
 
a vas-szemhéjak, vaspikkelykesztyűk, vaspikkelycipők.
Mint Lófejű-Kristályangyal, Csikófejű Hosszú Kristályhólyag,
 
Ágaskodó Kristálylevél,
Gyémántcsődör-fejű Kristálysündisznó, Rubint Tirannoszaurusz, Ágaskodó
 
Kristálymozaik-Övesállat,
Gyémántszárnyú Csikóangyal, Gyémánt-gyíkfarkú Hit,
 
Gyémánt-koponyataréjú Bánat,
Gyémántcsődör-Emberpislogás, Szent-Ló-Bika, Hasas Kristálymadár lebeg
 
a Piros Halcsikó-Vezér.
Mint szögletes-sejtűre csiszolt héjú tüskés üvegsarló, gyíkfarkú, csikófejű
 
kristálytojás,
lófejű kristálybuborék-üvegkalász, csikófejű, kristálytoll pocak-uszonyú
 
ragyás gyémánt-hólyag
libeg a Csődör-Gyémánt-Tünemény, a Piros Csikóhal-Király és ember-szemhéjai
 
mozognak,
s lovasa Árnyékom-Én vagyok, s könnyű kék árnyéktestemen kövér
 
vízbuborék-palást.
Jaj, ott ülök én, az Árnyék-Király, ott ülök én a Gyémánt-lovon,
 
Kristály-lovamon,
s köröttem kő-szörnyek, rózsapetty-csomó halak, kék rája-lepkék, polipok
 
lebegnek,
kék-pettyes cápák, üveg-legyező rákok, piros szárnyas csigák, bojtos halak
 
merednek
árnyék-szívem árny-ütéseire, s fénypontok csillagrezgése kék
 
árnyék-szakállamon.
És látom, egyik vitézem, egyik Vas-Legényem óriás viaszrózsa-állattal
 
ott viaskodik:
vas-csőrű vasmadár-fejével integet, vaskesztyűs keze nehéz vízlombba
 
kapaszkodik,
a hatalmas állatrózsa bizsergő csápcsokor fejébe félig elmerűlten
 
fulladozik,
s az állat rágyűri csápcsillag-rózsafejét, ráhömpölygi csápözönét, sír,
 
hajladozik.
És csápjai mozognak üvegesen, a kocsonyacsövek, viasz-ágak,
 
gyöngy-csillagkarok
a fémre tapadnak, a vasra ragadnak, a fémet, a vasat benövik
 
imbolyogva
és ráhúzódik lassan az ízelt vasruhára, a lemezes-dongás-csatos
 
vashernyó-alakra
a kitágúlt rózsaállat-gyomor, a kifújt rózsazsák, rátüremkednek
 
a rózsahabok.
S a csillagrózsa-állat lüktető gyomor-törzsében lassan elmerűl a jajgató
 
vas-katona:
a páncélruha csipkéit, csuklóit, csavarait, lemezeit, tüskéit, gyűrűit,
 
könyök-csöveit,
dongáit, vas-csillagait, ernyőit, térdbuborékait, váll-burkolatait,
 
comb-cséve-tölcséreit,
mellborításait, csillagrózsa-díszeit, abroncs-öveit gyomrába szívja
 
az állat-rózsacsoda!
És végűl már csak a páncélsisak buborék-teteje látszik, a tollbóbitás
 
vasgolyótető
és eltűnik lassan a tollpamacs-torony is, a tollcsillagzászló a vad
 
rózsacsápözönben
és virágzik tovább a vak rózsa-állat, a dagadt rózsalüktetés piros
 
rózsaközönyben
és szétdagadt csápkosár-fejéből vér szívárog, nagy buborékokban, golyókban
 
a levegő.
Jaj, csikóhalakon, rájákon, rákokon, csigákon, kék pettygömb-halakon szálló
 
Győzelem,
jaj, pókokon, égő rózsaszörnyeken, világító kőpálca-tornyokon lovagló
 
Gőgös Átok,
jaj, gyémánt-csődört lovagló kék Árnyék-Király, te borzas árnyék-szakállú,
 
Látomások
Árnyék-Fejedelme, Látomás-Bolond, menj Csoda-Sereged élén
 
Dög Árnyék-Mindenem!
Menj Kristályangyal-Halcsikócsődörödön lovagolván lebegve,
 
te Lenti Győztes Árnyék,
a gyémánt csikófej kristálylegyező halánték-uszonyaiba kapaszkodva
 
szépen,
markolván az aranypettyes kristálycsokor-kristálytollbóbita csikófüleket
 
keményen,
robogó vas-seregeid élén, szörny-lovagló hadaid élén libegj
 
Szent Hazugság-Ajándék!
Amíg a Gyémánt-Csikóhalkirály le nem dob magáról,
 
a Szárnyas Kristálytáltoscsikó,
amíg sok-sejtűre köszörűlt gyémánt-sírdomb hátáról le nem dob
 
undorodva
te borzas, te loboncos zöld árnyék-szőr szakállú Árnyék-Gőg,
 
te Mindenség Kék Bolondja,
te Viaszrózsa-koszorú Koronás Árnyék-Szamár, Árnyék-Bika,
 
te Víz-alatt-Hódító!
Te kék árnyékcsipkebozont-fejű Árnyék-Halálcsillag, te Árnyék-Buta,
 
Árnyék-Ostoba,
te árnyék-szívű, árnyék-kezű, árnyék-ágyékú Árnyék-Lehetetlen,
 
Árnyék-Hiába,
te vas-árnyak, vasöltöny-árnyak, vascsődör-árnyak, szörnyeteg-árnyak
 
Árny-Vezérbikája,
te árnyék-hadak Elsőszülöttje, te Árnyék-Csömör, görnyedt Halotti
 
Árnyék-Csipkefa!
Te Senki-Árnyék, Árnyék-Nem-Lehet, Árnyék-Vígasztalan,
 
Árnyék-Örömtelen,
te Árnyék-Diadal, Árnyék-Hülyeség, te Átok-Árnyék,
 
te Vad Vereség Kevélye,
te Kék Laposság Árnyék-Hazudozás, te fenti vert görnyedés lenti
 
Árnyék-Reménye,
te bánatom, gyászom, veszteségem Hazug Árnyék-Gőgkirálya, Ringyó
 
Árnyék-Kegyelem!
Te Ribanc Árnyék-Hazugság, Kurva Árnyék-Téboly, Szajha
 
Árnyék-Önhittségem,
te Dög Árnyék-Önámításom, Buta Sátánkakas Árnyékgyűlöletem,
 
Árnyék-Gyalázat,
te gyávaságom Árnyék-Bátorsága, te Árnyék-Önmagam-Becsapás,
 
Céda Árnyék-Látszat,
te megfutásom Árnyék-Előrelovaglása, árnyék sereg élén lovagló
 
Árnyék-Képzelgésem!
Te létemnek-mindenben-ellentéte Árnyék, te lényemnek-mindenben-ellentéte
 
Árnyék,
te gyöngeségem Árnyék-Erőse, te megvertségem Árnyék-Győzedelmese,
 
te Szemérmetlen
Hiúság Árnyék-Szelídsége, te csónakból-kihajlásom Árnyék-Egyenese,
 
te Kegyetlen
Győztes Árnyék-Öszvér, Süket Árnyék-Kentaúr, te veszteség utáni
 
Győzelem-Szándék!
Te Lehazudtad-ami-volt Árnyék-Diadalmas, te Lehazudtad-ami-van
 
Árnyék-Vezér,
te Árnyék-Gőgöse Magányom Kuporgó Szégyenének, Kék Szőrcsillag-arcú
 
Képzelet!
Menj csak halakat, szörnyeteg-vizinépeket, páncélméneket lovagló hadaid élén
 
Árny-Rémület,
árnyék-karddal kaszabolva, s körötted óriás csillagpamacsokban szívárog szét
 
a vér!
Libegj csak Szárnyas Csikóhal-Csődörödön, a Kristályhím-Halcsikón,
 
a Piros Csikó-Vezéren,
a Szárnyas Hím Gyémánt Hal-lovon, a Csikófejű Gyémánt-Ágaskodáson
 
ülve,
az Emberszempillás-emberszemgolyós Csikóhal-Kristálykérdőjelen,
 
Csődör-Hiten megülve,
a Lófejű Kristályzsák-Haltáltoslovon lovagolva, a Halottak
 
Győzelem-Énekében.
Menj csak halottaid élén lebegve, ülvén a Csődörfejű-gyíkfarkú
 
Gyémántbuborékon,
a Szent Kristály Kis-a Betűn lovagolva, a Csikófejű Gyémánthólyagon
 
lebegve,
a Gyémánt-Sárkánytáltoson, a Kristálykakas-Lovon, a Fölágaskodó Kristály-
 
Sárkánycsikón lihegve,
vasruhás lovakon, világító csillagpont-kőbóbita-állatokon kocogó holtaid élén,
 
Ősz Árnyékom!
Szent Hazugság-Árnyékom, Rab Árnyék-Hazugságom, menj csak
 
a holtak élén,
vas-ruhás, csontváz-tiszta, csontváz-kegyetlen, rothadva-bugyborékoló
 
halottaid előtt,
délceg Sárkány-Kristálycsődörödön lovagolva, Győztes Árnyék-Király,
 
te csipkeborzas zöld
ott-lenn-győzni-tudó Király Önámítás, Árnyék-Hiedelem,
 
te Mese-Őslény!
Te Árnyék-Legenda, te Mesék Ördögűző Képzelet-fia,
 
Árnyék-király Látomás,
te Mondák Ősköd-Fejedelme, Mítoszok Ősárnyék-Bikája,
 
Szárnyas Bika-Árnyék,
megülve Kristály-Táltoslovadon, nyargalva a Szent Csikóhalon
 
Gyalázat-Árnyék,
ülvén Piros Zománclovadon, Piros Porceláncsődörön, Piros Üvegcsikón Vad
 
Vesztes Hazudozás!
Ügetve holt hadak élén, halott hazád előtt lebegve, árnyék-karddal
 
kaszabolva,
holt néped előtt libegve, holt nemzeted élén nyargalva büszkén,
 
sötéten,
hisz a víz alatt nincs vereség, a víz alatt nincs gyöngeség, a víz alatt
 
a szégyen
örömöt virágzik a víz alatt a hazugság csillagként fénylik, a halált élettel
 
belángolja.
Hisz a víz alján a Hazugság: Igazság, a víz alján a Halál lesz
 
az Élet,
a víz alján a Megvertek csak győznek, a víz alján a Halál halott,
 
a Halott halhatatlan,
a víz alján, ha voltál Gyáva Megfutó: győzve roboghatsz a fű-zöld
 
kristályhabban,
a víz alján nincs Reménytelenség, a vízmélyben-lovagló Büszkeség nem ismeri
 
a Vereséget!
Mert a tengermély zöld izmai, kék hasábjai, arany-tömbjei között
 
kurjongató
Víg Vereség Kevély Győzelemmé vedlik, magáról a szégyen hártya-öltönyét
 
lehántja,
kibújik pórusos hártya-bánatából a Megmaradás Szent
 
Hazugság-Vígasztalása,
mert a víz alján virágot hajt, fénybóbitát a Csont, a Hús, a Vas, a Szív,
 
a rothadó!
Mert a víz alján a Nem-Remény: Remény, ott Ős-Föltolulás
 
a Levágatás!
Mert a víz alján a Gyász: a Vígalom, ott Megvalósulás
 
a Fönti Lehetetlen!
Ott a Zöld Kristályrengés alján a Rothadás-lángú Vas-robogás
 
a Nagy Győzelem-Egyetlen,
ott az Isten: Ördög és a Sátán: az Isten, az Árulás: Hűség, s a Hűség:
 
Árulás.
Mert a Víz Alján még él a nép reményben, ott nem rothadoz népem zöld
 
kupacban,
még él a Nép és Népem Fiai vas-méneken győztesen robognak
 
a víz-lüktetésben,
mint kékpettyes túlvilág-lovakon, arany-mennyországcsődörökön az Isten Égő
 
Zöld Szívében
gyémánt-kürtöt, piros márványtrombitát fújó angyal-seregek,
 
a Zöld Akaratban.
Mert ott lent, az Óriás Zöld Kristályszív Ősrengés-Közepében,
 
a Zöld Ősedényben
Hal-angyalok, Rák-angyalok, Polip-angyalok, Rája-angyalok
 
Föltámadás-kürtöket fújnak,
Szépia-angyalok, Csiga-angyalok kocsonya-kürtöket, porcelán-kürtöket,
 
zománc-kürtöket fújnak,
föltámadást-adó szent zengzetekkel dícsérnek Árny-Király, bűvölnek
 
Halál-Népem.
Mert az ott lent: a Minden-lehet, a Vízmélyi Mennyország,
 
a Föltámadás Igéje,
a Mindíg-csak-nyereség, a Sohase-vereség, a Nincs-akit-legyőzni-nem-tudunk
 
világa,
mert az a virágzó, világító, szörnyekkel-nyüzsgő Zöld Közöny:
 
a Népek Mennyországa,
Halottak Éneke, Győzelem-Éden, a Boldogság Virágoskertje,
 
a Diadal Megtestesülése!
Mert ott lenn a Zöld Kristályhomályban virágzó csillagkorallfák, égő
 
szörnyeteg-erdők,
lángoló polip-ősfák, csillagzó kőcsövecske-bozont alatt arany-foltos
 
Szalamandra-angyalok ülnek,
kék kocsonya-pettyes Tarajosgőte-angyalok ülnek, mert ott vár a
 
Győzelem-Ünnep,
a Nagy Végső Vígalom, a Szörnyeteg-Mulatság, a Tenyészet-Lakoma, várnak
 
az Öröm-Csengők.
Vár a Rothadhatatlan Búcsú, a Kevélység-Lakodalom,
 
a Szörnybozont-Dínomdánom!
S a Kétéltű Angyalok zöld kocsonya-hólyag hasukra támasztván hangszerüket:
 
zenélnek.
Korall-hegedűkön hegedűlnek, s lesz habzó csiga-kupa, hólyagzó kagyló-serleg,
 
lesz részeg
Vizi Hejehuja, Vízalatti Mennyország-Lakoma, dicsőségedre Hazugság
 
Árnyék-Királyom!
Dicsőségedre Árnyék-Győzelem, dicsőségedre Árnyék-Hazugságkirályom
 
dícséretedre,
lesz kék-tajtékú tintahal-kehely, tajtékos kagyló-tányér, lesz rakott
 
rákpáncél-asztal,
lesz mámor, ünnep, vígalom, öröm, szent szörnyeteg-ének habzó
 
mi-győztünk-vígasszal,
lesz gazdag, boldog csiga-teríték, zöld látomás-hab, rózsaszín
 
legenda-serleg nedve.
Lesz piros gumigyűrűs kék zománctölcsér-haltátogás-beszéd,
 
porcelánkúp-halbeszéd,
fehér kocsonyacsáp-fürtös szépia-himnusz, kőrúd-kőpúp pókok
 
győzelem-tánca,
csuklós, piros zománc-csövek piros zománckúpba forrasztott csillagainak
 
pók-tánca,
lesz csigatülkökből kihabzó gyász-jajongás, feledve vereséged
 
átok-szégyenét.
Lesz Mámor és Magány, lesz minden, ami kell, Átkozódás, lesz, ami kell
 
minden:
Szidalom, Szitok, Átok, Gyűlölet, Gőg, Pöffeszkedés, Ős-Látomás,
 
Diadal-Végzet,
lesz Megmaradtunk-Büszkeség, tengericsillagos zöld hínárzászló,
 
Harcokból-Idézet,
lesz Rák-vígasz, Vizi-Szörnybika-vígasz, Fénypetty-Harang vígasz,
 
csiganyál sebeinken.
Az lesz a Víg Baromság, Hetyke és Rohadt Baromság, Víg Bambaság,
 
Víg Elbambulás,
a Vidám Butaság, a Semmi-Kétely, a Semmi-Szégyen,
 
a Most-aztán-senkise-Hallgat!
Dícséretedre Vizi-Győzelem, dícséretedre Győztes Árnyék-Király,
 
te Diadalmas Had,
dícséretedre Vízmélyi Víg Világ, Vízmélyi Győzelem-Tor,
 
Vízmélyi Boldog Pusztítás.
Vízmélyi Boldog Öncsalás, Vízalatti Kevély Lakoma, Táncos-Totyogós
 
Lakodalom,
lesz Hódolók Remény-Hada, Legyőzöttek Vak Hódolata, Szava
 
a Megbocsájtó-Ravasznak,
mert világító kőcsipkeszörny-kupák, pókok, csigák, halak hódolat-ajándékot
 
hoznak,
kagyló-tálcán zöld hínárhabot, kőkelyhekben állat-csillagot, tengerililiomot
 
kőlapon.
S az üveg-lófejű csiszolt kristálykampók, a kristályfűzfa-koponyabóbitás
 
csikóhalak
nagy kék üvegserlegben hozzák eléd csikóhal-kicsinyeiket,
 
a halcsikó-újszülötteket,
s gyémánt csikófejük, a véres újszülött-csikófejek benövik szikrázva
 
a serleg-peremet,
mint egy csokor lófejű üvegvirág a serlegből bóbitásan, szögletesen
 
kihabzanak.
És gyermek-szemük, az ember-szempillás, aranypettyes, kék zománcgyűrűs
 
üveggolyó
forog, mozog, pislog, rebeg, mint a csecsemők szeme és zöld tűzzel
 
világít,
s gyöngyházvért-csikóarcuk, gyöngytölcsér-orrlikuk, gyöngy-sarló taréjuk
 
szögletes szikráit
a vízrengés továbblöki, mint Isten-szívrengés a csillagokat, könyörgő szűz kezét
 
a Hódító!
Nagy mirigy-tűzpetty-hálóbuborék lámpákat hoznak a lebegő
 
kőrost-szörnybozontok,
kék és piros fénybóbita-fáklyákat, kő-fejükből fölágazó mirigy-lámpafákat
 
az őshalak,
s a zöld hínár-homályban, az állat-liliomerdők imbolygó csöndjében úgy
 
világítanak,
mint csillag-ősfák az Isten-éjszakában, mint Isten húsában a Rejtelmek,
 
Jelek, Dolgok.
S a kék zománc-csíkos, piros zománc-foltos, fekete zománc-öves nyúl-ajkú
 
halak
keskeny zománcpikkelysátor-hátukon petével telefolyt zöld hínárhab-fészkeket
 
hoznak,
s a gyöngy-üst szemű király-polipok, mint óriás ős-kristályharangok
 
harangoznak
értetek Vizi-Győztesek, érted Hős Hejehuja-Habzás, érted Zöld Csipke-Úr
 
Árny-Alak.
S lesz csiga-evés, polipnyál-ivás, szépia-zabálás, kagyló-kiszürcsölés, víg
 
kan-erőszak,
s vaslemezcsillag-mozaik lovagruhás legényeim a csigaszűzekre, rákszűzekre
 
rohannak,
a polipszűzekre, pókszűzekre, halszűzekre vadászva vas-bagzásban
 
vígadnak,
részeg böfögéssel, részeg röhögéssel, részeg röfögéssel halakat, csigákat,
 
csikóhalakat basznak.
Ott gomolyognak, ott hemperegnek a vas-ruhások, a vas-kanok,
 
vas-csődörök,
a vas-bikák, vas-bakok a kék hínárszőrös tengeralji rózsaszín
 
mocsárban:
polip-húscsillag piros ölelésben, kék hal-zománcörvénytekeredésben,
 
vas-vidulásban,
s a részeg Győzelmi Bosszú-Bagzás vassal, hússal, zománccal durrog, böfög,
 
csörög.
Te meg majd nézed Árnyam-Én Király a kristály-üveg-gyöngy-hús-
 
pikkely-gomolygást,
a Győztes Szerelem Kandühöt és intesz: lehet, intesz Kék Árnyék-Szar
 
mosolyogva,
nézed vascsődör-vaslegényeid, míg habzik a mocsárfüst piros gomolya,
 
zöld csokra,
s lüktetve reng a vas-ruha hús-csillagon, nézed
 
a zománcláng-szerelemforgást.
Nézed: a Vasdonga-vaslemez-vasbuborék-feszület Ember a zöld vízben
 
függőlegesen lebegve
csikóhal-fiúval párzik, szögletes testét, mint Kristálykancsó-csődört
 
vassal átölelve,
mintha páncélos imádkozó-sáska-óriás Gyémántcsődörasszonyt
 
magához ölelne,
zöld kristályrózsa-szemű zöld páncélszív-fejét a szikrázó csődörasszony
 
üvegszügyébe verve.
S cakkos vas-szirmokkal födött iker vasbuborék fara kegyetlenűl
 
lüktet,
hím vasgolyó-ütéssel, s vascsillagcsipkés vascséve-lábai a kristály-derekat
 
átölelik,
s vaspikkely-vaskesztyűs vascséve karjai a kristálytüskés kristálycsikóhalnyakat
 
átölelik,
s forog, pörög, lebeg a Kristály-vas-gomolyag, a Kristálykérdőjel-vasrák
 
iker-feszület.
S a csikóhal karcsú csődör-üvegfeje a vaslemez-hernyós vállon pihenve néz
 
mereven,
mint fém lószobor nyakán üvegcsikó feje és üveglegyező taréja mered,
 
üveglegyező fülei mozognak
és emberszeme pislog, s testén a vashernyó-kereszt vasgolyó-farlüktetései
 
el nem apadnak,
s a kampós vascsőrű fém-madárfej sisak, mint fém-bagoly feje
 
az üveg-csikófejen pihen.
S te nézed Büszke Király-Árnyam a Kristálykérdőjel-Fémpikkelykereszt-
 
Szerelmet,
ahogy a Halcsikóbika kristály-kaméleonfarka a vascséve-combok közt
 
átkanyarodva
a dupla vasbuborék-tompor vaspikkely-szakadékába ragad, mint harcsa
 
kocsonya-bajsza,
mint kristályhorog, kristályhorgony, s a Kristálycsikó magához így öleli
 
a Vaspikkely-csődör Kegyelmet.
S te nézted, te Győztes Árnyam-Király, te Veszteségem Győzelem-Árnyéka,
 
nézed
a vad vizi búcsú-táncot, s nem látsz ki győzelmed királyi
 
bosszú-mámorából,
ahogy a vasruha vasruhával táncol, ahogy embercsontváz embercsontvázzal
 
táncol,
ahogy páncél-vértezet embercsontvázzal táncol, a piros mocsárban totyogó
 
Lakodalmi Népet.
Nézed piros zománc-horgony, kék zománc-kereszt rákpáncélokból épített
 
ős-trónon
ülve Zöld Árnyékcsipke-Király, kék csipkebozont-árnyékszakállú
 
Árnyék-Hülye,
nézed a Látomás-Ostobaságot, ahogy a polip vasat szeret, ahogy mozog
 
a csikóhal kristálylegyező füle,
s én téged nézlek Győztes Vadak Királya, Bagzás-Fejedelem
 
és nem vígasztalódom.
Piros zománc rákpáncél-trónod fölött pettyes, csíkos, szalagos halakból
 
könnyű sátor,
libegő könnyű pikkelysátor, rózsaszín gumiszáj-tátogás lepedő,
 
kopoltyú-baldacin,
s villognak a zománcpettyek, kocsonyapettyek, aranypontok a halak
 
remegő uszonyain:
a hártyás kristályfésűkön, s kezedben állatliliomkorbács, szigony: virágzó
 
korall-ágból.
Jaj, ülj csak a habban, a Habzó Vízmélyi Lakomán, a Buja Győzelem
 
Bagzás-Toron,
jaj, ülj csak a Vízmélyi Élet-Virradatban te Árnyék,
 
Én-Árnyékom-Hazugság,
jaj, csak vígasztalódj Kegyetlen Árnyékom ott a Kristály-mélyben,
 
Mosolygó Árnyék-Mocsokság,
hisz ott az Élők Ura vagy te, míg én itt Holt Szívem Vak Angyal-zenéjét
 
hallgatom.
Míg én itt ülök a Halál-Virradatban, Halál-Reggelem foszló zöld ködét
 
figyelve,
a vízbe nézve kristálymereven, halbüdös csónakomból kihajolván,
 
a víz fölött lebegve,
mint szitakötő, tízezer gyémántsejtből összeragadt gyémánt-rózsasisak
 
szemmel meredve
a vizi-mélybe, s a vízből visszanéz szemem állkapcsig lenövő
 
kristálynyereg-szemű fejemre.
Míg én itt ülök Borzas Csónak-Rab, Szőrbozont Csónakba-Átkozott
 
vacogva,
s a köd harmata szempillámon, a köd permete, rózsaszín hajnal-esője
 
vad szőrzeteimben.
A vízbe nézek, a Látomás-Hadakra, mert ott a Hazugság-Győzelem,
 
ott az Élet-Minden
és itt csak a Halál, a Halál, a Halál van, szívemben Angyalok,
 
s a Halottak Jég-Pokla.
Mert itt csak Halál, Halál, Halál, Halál van, az a Part ott
 
a Halottak Kertje,
az a Part Mögötti Föld a Halottak Paradicsomkertje, Én Csontváz-Vígasz
 
Jövendőm,
mert szövetén a Halál Rothadás-arca van, mint Krisztus vér-arca
 
a Veronika-kendőn;
és jaj, nem tudom majd megadatik-e függő csontjaimnak
 
az Élet Virágzó Kegyelme?
Jaj, a vízbe nézek és az égre nézek, a virágzó kristály-mélybe nézek
 
iszonyattal
és nincs reményem, mert ami reményem: az ott vonúl a buborékos nehéz
 
zöld üvegben,
ott ül majd Borzalom-Lakomát a korall-virágos, halcsikó-kérdőjeles
 
ős-csöndben,
ott vidúl halak, vadak, szörnyek között és ez a remény szívemre
 
nem lobban tűz-vígasszal!
Ott lebeg piros csikóhalon ülvén Kék Király-Árnyékom, bozontos
 
árnyék-szakállal,
fekete árnyék-karddal árnyék-kezében, árnyék-fején piros
 
tengericsillag-koronával
görnyedt kék árnyék-testén csipke-fodrosan széthulló nyálkás zöld
 
hínár-palásttal,
legyező-redősen széthulló zöld alga-köpenyben, vállán húst-virágzó
 
csigaházzal.
Vállain piros hús-csipkebokrot virágzó csigaház-kürtökkel,
 
mészcsavar-tornyokkal,
kék kocsonya-bimbós üvegpálca-csokrokat kihabzó piros
 
őskürt-szájakkal,
ott lebeg halottaim élén ügetve, akik robognak foszlottan, csontvázakkal,
 
vassal,
az álarc-orrlikakból, sisakrostélyok vaspálca-függönyéből kihabzó
 
buborék-pamaccsal.
Ott kocognak a vas-seregek: fölvértezett lovak, páncélruhás urak,
 
páncélruhás mének,
csikóhalak kristálybajusz-farkához, óriáshalak gyémánt-olló farokuszonyához
 
kötve
zöldnyálas kantárszíjakkal, hínárkötelekkel rákok kék zománc-cséve-horgony
 
farkához kötözve,
polipok gyémántpúp-harang alól kilógó üvegostor lábaihoz kötve
 
a Vas-Fehérek.
Lepke-lebegő rózsahús-szárnyú csigák csavart rózsabuborék-kúp házához
 
kötözve
kövér kék nyál-fonállal, csipkés, pórusos fekete növény-istránggal,
 
nyál-kötéllel
a vaslemez-lovak, a vas-álarcúak, a vas-szív szügyűek, beborítvák
 
virágzó szenvedéssel,
ott vonúlnak a vas-homlokúak, s kiszáll a vasburkok résein
 
a rothadás kék füstje.
S a vaslemez-vaspikkely-vasborítás lovak vízködöt fújnak,vízbuborékot
 
köpnek,
s a vért-vasak réseiből, álarcok korong-üregeiből, fém-csatlakozások
 
hézag-vonalaiból,
csuklók, buborék-burkok, hernyós ránclegyezőjű könyökcsövek, térdcsövek
 
redő-hézagaiból
kék rothadás-láng, zöld rothadás-füst, véres vízlövellet pamatai, páfrányai
 
kilövődnek.
És mindenütt a vasak réseiből, ráncaiból, szüneteiből, csatlakozásaiból,
 
likaiból
a testekről lerohadt szőr málladék-örvénye, rost-habja tódúl ki
 
hömpölyögve,
mintha minden szőrcsomó, szőrtajték-csillag, szőrbojt-virág a vasak vérzése,
 
könnye
volna, s légbuborékfürt száll ki a fém-lóálarcok hosszú
 
vastölcsér-orrlikaiból.
És az elvadúlt szakállzat, hajzat kihabzik, a szőr-üstökösként szétbokrosodó
 
piros bajszok
göndören, csipkésen kifolyva lebegnek korong-ablakaidból, tojás-orrlikaidból
 
vas-álarcok,
a páncél-embersisak vas-szemhéjai, vasháló-bajszai mögűl lágy piros
 
szőr-lángok
tódulnak kifelé, s fodrosan szétlegyeződve libegnek a vízben, a vason
 
a szőr-zászlók.
És énekel, kurjant, rikolt, prüszköl, fúj, röhög Lenti Seregem
 
és vasban-rohad,
mint vashordókba gyömöszölt dögök füstölögnek, lángolnak Hőseim,
 
a Megerjedt Vasak,
kék légbuborék-zászlókat, levegő-golyó-üstökösöket fújnak az emberek,
 
lovak,
s pezseg, forr, bugyborog a Virágzó Halál-Életország, a Rothadást-virágzó
 
Fém-Akarat.
És lángol a víz döggel és halállal és Látomás-Túlvilággal a víz
 
megerjed,
virágzó Vas, szőrt-virágzó Vas, halált-virágzó Győzelem tölti be
 
az Óriás Üvegkelyhet,
a Hatalmas Zöld Üvegkupát, az Ősvíz-Serleget,
 
a Kristállyal-Tömött Üvegvermet
és fölveszem, szakállas szájamhoz emelem és kihörbölöm
 
a Halállal-habzó Élet-Kelyhet.
És óriás szőrcsillagban-lángoló piros húscsillag-szájamhoz emelve
 
kihörbölöm
a Halál Zöld Tenger-Kelyhét és szürcsölve megiszlak Látomás-Élet
 
és Halál
és bozontos arcomat az Őskehely-Üstbe mártva felhörböllek
 
te Kristálytiszta Nyál,
szörnyekkel, vasakkal virágzó Halál-Tajték, te Üvegtál:
 
Lényeged kiszürcsölöm.
Mert ami Halál: az mind az enyém, mert ami Halál: az mind
 
az én jogom már,
mert ami Halál: az én italom, életvizem, mert ez a Tenger
 
az én Méregpoharam.
Mert ami Élet: az mind az enyém, mert ami Élet: szívemnek
 
ahhoz vad joga van,
mert ami Élet: az én italom, halál-vizem, mert ez a Tenger Véremtől-habzó
 
Élet-Pohár!
Jaj, kihörböllek én Halál-Gyönyöröm, Élet-Szégyenem, te Gyásszal-Habzó
 
Zöld Serleg,
te Vígasszal-Habzó Kehely-Óriás, testembe döntöm
 
Nagy-Rettenetesség-Folyadékod!
Hörbölve föliszom véred, könnyeid, szörnyetegeid, takony-nyüzsgésed,
 
mocsár-buborékod,
fölhajtom mámorosan én rozsdás vasvirág-italod, virágzó
 
Lét-tajték-Szerelmed.
S nagy száraz szakállamba, száraz szőrcsillagbozont-szakállamba,
 
nagy szőr-erdő arcomba
a szörnyek, kocsonyák, pikkely-ostobák, kő-rémek, vas-lények, lüktetve
 
beleragadnak,
mint a Világ-virrasztó Isten mindenség-szakállába az angyal, az ördög,
 
a tűzköd, a csillag,
mint a Mindenség-Közönye Isten fénylő ágyékszőrébe
 
az égitest-tűzponthalmazok csokra.
Mint halott koldusok, száraz, nyál-üveges, száraz nyál-hártya csillámos
 
szakállába
a szúnyog, muslica, légy, lepke, darázs, méhecske, dongó, növénybolha,
 
virágtetű,
mint a szőrkefe-csápú, szőr-fenyőág-csápú, szőr-páfránylevél-csápú,
 
üvegtál-tekintetű,
szőrszív-állkapcsú, kitinszív-állkapocs-csücskű Zizegők holt koldusok
 
szétszórt hajába.
Az égre nézek és a vízbe nézek! Ott virágzik, ott lüktet a Kegyelmes
 
Mindenség alattam!
Állatvirágzás, állat-tenyészet, állat-szerelem, állat-gomolygás ott
 
a Zöld Imában.
Libegő, lobogó, lebbenő pikkelygömbök, csillag-pontok, ezüstpénz-halak
 
forgatagában
bolyong lobogva Magány-Árnyékom. Én Ismeretlen Istenem: ott is egyedűl
 
maradtam!
Jaj, Én Ismeretlen Végzet-Istenem de egyedűl, de egyedűl, de egyedűl
 
maradtam,
de egyedűl, de egyedűl, de egyedűl, de egyedűl maradtam Én Ismeretlen
 
Istenem!
Ha hívlak se jössz, ha hívlak se szeretsz, pedig én minden rejtelmed
 
titkát ismerem,
pedig én minden titkomat, halált-virágzó magányomat Szíved Tartályaiba
 
raktam.
Pedig én vérzéseimet, csöndem: a rejtelem-ködöt, hitem: a bánat-oszlopot,
 
fény-lázat,
jövőm: a halál-szigetet, üdvöm: az őslény-temetőt, szerelmem:
 
a tűz-tornyot
tiszta sejtjeidbe petéztem, húsodba vertem, mint piros mohaszív-darázspotroh
 
a kék kitinhorgonyt,
szigonyhorgas ondócsövét kövér lárvába, hogy beléd-folyassam spermám:
 
Magyarázat!
Hogy fölzabálja zsíros kocsonyád, zsírpép-húsod, lüktető, redős,
 
fehér Rejtelmed:
Benned-Növekedésem, Benned-Alakulásom, kristály-rög szemeim
 
Benned-Virágzása.
Hogy táplálékot és erőt adj nekem, lét-hitet zsíros, üveges, rózsaszín
 
Élet-Kása,
hogy pórusos hártyatokodból kibújván létembe-épűlt léteddel
 
az Örömben lebegjek.
De egyedűl, de egyedűl, de egyedűl maradtam Én Ismeretlen Vad
 
Nem-Vígasztalásom!
De egyedűl, de egyedűl és nincs senki itt, nincs senkise, aki Végzetemen
 
segítsen!
De egyedűl, magamra hagytál te Nem-Vagy Mindenem,
 
Nem-Tudlak-Lángom-Isten.
Te Szívemből-kinőtt Mindenség-Éposz, te Sorsomban-virágzó
 
Létezés-Látomásom.
De egyedűl! Pedig én a Mindené voltam, pedig én, hidd el: Mindenkié
 
lenni akartam!
Pedig én valék a Szép Magánytalanság, a Mindenség Jelenései lüktetve
 
virágzottak rajtam!
A Létezés Dolgai ott növekedtek és izzottak bennem és volt a Halálon
 
Halál-hatalmam!
A Lét Magányai és Szövevényei libegtek szívemben, születtek
 
Ősteremtés-agyamban!
De egyedűl! De kihagyva a Létből! De kifeledve önmagamból,
 
Mindenség-Énekemből!
De egyedűl! De irgalmatlanúl! De árván! De szegényen! De magányomba
 
hagyva!
De egyedűl! De átok-egyedűl, de halál-egyedűl! Aki valék
 
a Teremtés Irgalma!
De egyedűl! Pedig a Mindenség nőtt ki lángoló lét-halmazaival
 
Mindenkié-Hitemből!
De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl! De egyedűl!
 
De egyedűl!
Kihagytál önmagadból Édes Istenem, Én Egyetlen Mindenem, Te,
 
önmagamból kilöktél!
S most itt ülök Nélküled-Magam, s hol vagy te Magad-Nélkülem,
 
hova estél
Kezdet-Létemből, s hova hulltam én Ökrendezés-Lényegedből,
 
ilyen Istentelenűl?!
Jaj, mit tehetsz te nélkülem: Jelenlét, Hiány, Üres Burok, Töltetlen
 
Ősi Tartály
és nélküled én mit is tehetnék: Jelenlét, Hiány, Halál-burok,
 
a Lét Üres Edénye?
Mert egymás nélkül mit is tehetünk, ha nem csurog vérünk egymás szívére
 
és fejére?
Hisz elveszteni nem akartalak, s elhagyni engem Teremtés-Erő
 
te se akartál!
Itt ülök barna moszat-szakállas, halbüdös csónakomban, itt ül
 
a Téboly-Előtti
Szakállas Elhagyottság, itt ül a Téboly-Utáni Borzas Egyedűlség,
 
a Még-Tébolytalan.
És a vízbe nézek és ott lenn Gőgös Árnyamat viszi Piros
 
Csikóhal-Királylovam,
s mögöttem vas-had hömpölyög, halakat, szörnyeket lovagló seregem
 
a csöndet betölti.
És a vasvértezet-lovak vaskancsó-szájából buborékpáfrányzászló nő ki
 
lobogva,
s a páncélsisakos páncélöltöny-fiúk páncél-bagolyfejéből buboréktollak
 
nőnek,
s pezsegve, lobogva leng fölöttük a légbuborékokból szőtt habzó,
 
könnyű szőnyeg,
s fortyog, habzik a vasak körűl, s dagad fehér hólyagokkal az álarcok
 
orrlikaiból kifújódva.
És kristálycsillag-polipharangot hág meg lihegve égő csillagcsipkés
 
korall-bozont tövében
egy vas-gyűrűkből épített, csontvázzal-bélelt lovag-páncél és gomolyogva
 
üzekszik,
mintha nagy-csápú ízelt páncélos bogár gyémánttal-kirakott szőrharang-pókkal
 
verekszik,
ott forog, gomolyog egymásba-ragadtan a vas, a hús, a gyémánt, a szőr, a csáp,
 
a szégyen.
És ott kaszabol, nyes, vág, suhint az Én-Árnyékom-Király,
 
a Zöld Halcsikó-Lovas!
Árnyék-karddal az Árnyék-Király! És libegnek hús-kocsányok,
 
levágott viasz-csápok,
s körötte hal-dögök, polip-dögök, dög-halcsikók, rája-dögök,
 
szétzúzott zománcok
és ömlik a növény-takony, ömlik a szörnyeteg-vér, a víz vérrel
 
és nyállal bolyhos, sugaras.
Bizsergő rózsaszín tengeri-rózsák, púpos piros tengeri-csillagok,
 
vörös kígyókarú csillagok,
kék tengeri-liliomok, tüskefák, vizidinnyék, zöld tengeri-sünök, tengeri-uborkák
 
között
kaszabol Vérengző Árnyam odalent, s Csikóhal-Táltosa kristály-délcegen
 
pörög,
s vérzik a víz és taknyadzik a víz, vért és nyálat pöfögnek a megdöfött
 
zománc-hólyagok.
A kristály-tollseprű farkú zománclemez-buborékok, a rózsapettyesek,
 
az aranyszeplős kékek!
És zöld állatvirág-nyákot, piros vérbőség-poklot bugyborognak a haldokló
 
ősvirágok!
Mert az ám a Harc, az ám a Győzelem, az ám a Viadal, az ám
 
a Most-Odavágok,
mert az ám a Most-aztán-Megadom-Nekik, az Így-Kell-Ezt-Csinálni
 
Népek!
Mert ez ám a Nagy Önámítás, az Így-Kell-Ezt-Tenni Tébolyúlt
 
Látomás-Őshazugság!
Mert így lehet letagadni a Voltat és a Vant, mert így lehet Gyönyörűen
 
Hazudni!
Mert a Földön ha megverettél, majd győzöl a víz alatt, Árnyékom:
 
így szép hazudni!
Mert ott fölbolydúlnak a Győzni-nem-tudók, a Tohonyák, Tehetetlenek,
 
Totyogók, Lusták!
Mert ott mindent lehet, ott lent a Víz alatt, ott aztán téged senki
 
meg nem állít
Árnyék-Király, Kék Hazugság-Ringyó, Szárnyas Árnyék-Szamár,
 
Vasburok-Had,
Vasburkok Üressége Sereg, Páncélok Csontváz-Hada, nagy ott
 
a te Diadalmad,
nagy ott a te Győzelmed Tengerre-futó, Lenti Sereged, mint üstökös-csorda
 
világít.
De kint a Parton nem vár a Remény, ott nincs Hazugság, ott csak a Halál,
 
Halál van!
De kint a Parton-Arany-álarcos Elleneim röhögnek, szőrcsillag törpe lovak
 
robognak!
Mint kupacban bozsgó döglegyek, a szőrös kristály-korong szeműek,
 
ahogy szőrrel-zsibongnak,
a szőrös kitinkehely-koponyába épűlt kristály-napraforgó szeműek:
 
hemzsegnek vidáman.
És én a Partra nézek és az égre nézek és a vízbe nézek, a virágzó vízbe
 
nézek árván.
És nincs más a vízben csak élet és halál és Szégyenem Árnyéka kék
 
csipke-reszketésben.
S a vízben csak halak, ráják, polipok, rákok és pókok, köztük szakállas
 
Árnyék-Szenvedésem,
s a vízben csak virágzó virágállatok, bizsergő halál-rózsakertek, óriás
 
legyező-szivárvány.
S a vízben csak lángoló korallsziklák, égő csillagfák, virágzó
 
mészcsövecske-bozontok,
lapos nagy hínárfátylazás, piros zománc-rebbenés, kékpettyes
 
porcelán-csillagok,
a vízben csak csigák, lebegő árva-telepek, tüskés és csillagköldökű
 
csillag-állatok,
a vízben csak élet és halál van, korallvirágoszlopok, vizi-boldogok,
 
vizi-boldogtalanok.
S a vízben, alattam aranypettyreszketésben, térdig besüppedve
 
a piros ősmocsárba:
ott áll lovam páncélvértezete, s rajta ül páncélsisakos, csillagos
 
páncélruhám.
Ott áll a Boldog Tenyészet Főterén, mint bronzlovon bronzkirály:
 
a Kentaúr-Páncélmagány,
s körötte halak és csigák lebegnek és pettyezésük arany és csíkozásuk rózsaszín,
 
kék, sárga.
A ló: ívelt vaslemezekből, hajlított vas-szalagokból, dongás vashéjazatból,
 
vasgyűrűkből,
vasburkolatokból, vas-szirmokból, vas-félholdakból, ízelt csipkés
 
vas-övekből
vas-csillag csavarokkal összeillesztett pikkely-csődör, szobor: pikkelyes
 
palakövekből,
s szügye vasmellény-közepén vas-margaréta, s vastüske áll ki a vascsillag
 
szügy-köldökből.
És tompora: vas-sziromcsipkés vasbuborék-iker és hosszú vaskancsó
 
vas-álarca
és szemei helyén két cső-vascsillag és fülei helyén két csipkeperemű
 
vas-gyertyatartó
és a vas-álarc orrlikai félbuborék-peremvégű vaskürtök és vastüskét hord
 
a páncél-tarkó
és vasvirág-csillagokkal csavartatik össze a vasszalag-sörény, a szobor ízelt
 
vas-arca.
És combjai vas-tölcsérek és lábai vas-csövek, s a térdek vas-buborékok,
 
zöldek,
s nyaka, tarkója vasszalag-cséve, dongás, lemezes, szalagos, ízelt, csíkos
 
vas-borítás.
És benövé a Vaspikkely-Szoboregészet a lüktető állatrózsakert, lepedékes
 
vízalatti sás,
s a páncélpikkely-páncélszalag-lovon aranypettyek, árnyékpettyek
 
nyüzsgölődnek.
S rajta ül páncélruhám: a páncéling, páncélnadrág, a vascséve-nyakú
 
vaskoponya,
fölhúzott sisakrostéllyal a vas-sisak, a zöld vízkristály-ablakú óriás
 
vastojás,
a vállak: vas-szirmok, a térdek vas-szirmok, a vas-ing pereme
 
vascsillag-zuhogás,
s az ízelt fémgyűrű-vaskesztyű, vas-szirom vascipő, mint csikóhalak
 
kristálylegyező-uszonya.
S a páncélsisak rostélyürege: habzó, vonagló, bizsergő, nyálzó piros
 
virágállat-kosár,
s a páncélruha buborék-dongáira, vas-tulipán vállaira kagylók,
 
csigák ragadnak,
s mint rózsafával benőtt Jézus-szobor: a vasruhán tengeri csillagok,
 
tüskés uborkák dagadnak,
s a vértezet réseiből, hiányaiból, kilobog, mint a szőr a moszat, a hab,
 
a tengeri nyál.
Ott áll vaslovas vas-szobor Múltam a vízmélybe-hulltan, a piros
 
ős-sárban
és tompora alatt és combjai között és háta fölött és szügye előtt
 
apró halak lebegnek,
mint piros, kék, rózsaszín, fekete zománc-lepkék, mint aranygolyók,
 
gyémánt-pettyek,
ott áll Gyávaságom Szobor-Lovasa, s én itt ülök Reggelem büdös
 
Szégyen-Csónakában.
Ott áll az Állatvirágzó-Állatrózsaszobor, a Virágoskerttel-benőtt Vasló
 
Vaslovasa,
a Virágzó Temető-Szobor, ott áll Vízbelökött Múltam, az Átok Amit
 
Én Viseltem,
ott áll a Megfutás Szobor-Mindene a lángoló, kegyetlen, árva
 
Halál-Rózsakertben!
S én itt ülök büdös magányomban, szívemben Csönd-Angyalok,
 
s a Holnap Iszonyata.
A vízbe nézek és az égre nézek! Az égre nézek merev, kristályos
 
szitakötő-iszonyattal!
Mert fölöttem az ég reggele elsötétűl! Vagy csak fáradt szemem homálylik
 
el sötéten?
Mintha fekete szőr-zsákban ülnék, fekete szőr-templomban,
 
a Túlvilág pokol-ködében,
mintha vérző-ördög-szívben ülnék, az ördögszívben vonuló
 
Halottak-Áradattal.
Mert tiszta reggel-űröm, a pára-karéj holdas, a csillagtalan kék
 
titok-magasság
zizegve, recsegve, suhogva elsötétűl, lesz fekete szőr-buborék, fekete
 
szőr-burok!
Nyüzsögve rajzanak, hemzsegve örvénylenek, gomolyognak a holtak,
 
halál-csillagok,
a szőr-apák, rothadás-fiúk, bomlás-asszonyok, erjedés-lovak űrödben
 
Magasság.
És reng és forog és rezeg és hömpölyög és forr feketén és vérzik
 
a vastag Halál-Áradat fölöttem.
Mert jött a Halott Ország, kúszik Leöldökölt Népem, lebeg
 
a Halott Haza,
a Lekaszabolt Tegnap, a Fölcsinált Szűz Tavasz, az Arany-magzat-pocakos
 
Kis Anya,
mert jön a Nyíllal-átlőtt-szívű Nép, a Karddal-félbevágott Nép
 
halál-dühödten.
Mert jön Lándzsára-szúrt-fejű Népem, Szablyákkal-szétvagdosott
 
Vad Népem,
jön Dárdákkal-fölhasított-ágyékú Népem, Arany-faszokkal-betömött-hüvelyű
 
Népem,
Arany-szőrcsillag-szájas aranyhüvelybe gyömöszölt merev
 
kan-bunkójú Népem,
jön a Kiszúrt szemű Nép, a Vastüskecsillag-bunkókkal
 
betört fejű Népem!
Jönnek a Levágott-Fejűek, a Fejnélküliek, a Fél-Embertörzsek,
 
a Hüvelykujjak,
jönnek a Comb-nélküli Lábak, Törzs-nélküli Vállak, a Folytatás-nélküli
 
Combok,
jönnek a Levágott Emlők, Levágott Péniszek, Levágott Fülek,
 
Levágott Csöcs-gombok,
jönnek a Lábfejek, Sárga Térdek, Lemetszett Karok, Lebegő
 
Szemhéj-bőrholdak.
Jönnek a Törzs-nélküli Csípők, a Csípő-comb-lábszár-láb-nélküli
 
Mellkasok,
jönnek a Virágüstként-szétnyílt Koponyák, a Gödrükből-kimetszett
 
Szemgolyók,
jönnek a vérző, kék alvadás-vérvonalas Tarkók, Halántékok, Nyakak,
 
Herediók,
Homlokok, Arcok, Gégék, Hónaljak, Hasak, Talpak, Tenyerek,
 
Tomporok.
Jönnek a Hasakból-kimetszett Magzatok, a Csecsemők, Apák, Ujjatlan
 
Kézfejek, Hátak,
jönnek a Vérző Csonkok, Rothadó Csonkák, a Húsból-kivirágzó Csontok,
 
Csontvázak,
jönnek a Nagyhajú-zománc-csillagsor-mosolyú Koponyák, a Földből
 
Kilázadt
Ló-Rothadások, Rohadás-Mének, Ember-Rothadások, Zöld
 
Erjedéshab-Árnyak.
Jönnek a Kimetszett Szívek, Zöld-vágás-karéjú Csöcsök, Szőrzászlós
 
Állkapcsok,
jönnek a Szőrcsillagos Alsó-ajkak, a Kék Ajaklebenyek, az Üszkös
 
Orrcimpák,
jönnek a Kék Orrhegyek, Penészes Bajuszkötegek, Bőrcsík-félholdú
 
Szempillák,
jönnek a Fekete Lábujjak, Körömtelen Mutatóujjak, Szőr-gesztenyeburok
 
Herezacskók.
Jönnek a Kivágott Zöld-mirigybimbós Nyelvek, a Földdel-betömött
 
Vaginák, Szájak,
jönnek a Föld-rózsás Segglikak, a Halálezüst Körmök, Bárddal-kitört
 
Fogak,
jönnek az Ujjcsontok, Arc-csontok, Comb-csontok, Váll-csontok,
 
Csontváz-lovak,
jönnek a Csigolyák, Lábszárcsontok, Bordák, Könnycsontok,
 
Medencecsont-lepkeszárnyak.
Jön mindenféle Rothadás, Halál, Büdösség, Szégyen, Erjedés, Penészedés,
 
Bomlottság!
Jön a Lándzsákkal-fölszúrt, Dárdákkal-földöfött, Kardokkal-szétmetszett
 
Ország!
Jön hömpölyögve és rohadva, bomlottan és zuhogva a Penészes
 
Halál-Bizonyosság!
Jön az Ellenem-Vád Föltámadásban a Földből-kimászott
 
Szőrös Elhagyottság!
Jön a Vérző Lelkiismeretfurdalás, a Rothadás-Vád,
 
az Emberrothadék-Átok,
özönlik, hömpölyög fölém a Véres Önvád, a Rothadás-gázzal-bugyborékoló
 
Engem-Vádol
Hazám, Joggal-Vádol-Népem, jön a Földből-kihabzott Gyötrelem,
 
szőrösen lángol.
Mint óriás, szőrös, rothadó fekete Mutatóujj: Szégyen-Szívem felé bök Bűnöm.
 
És fölkiáltok!
És fölordítok! És szívem öklömmel verem! És szívemet öklömmel verem
 
üvöltve,
mint gyermek apja koporsóját, mint a fiú apja koporsóját, a halállal-töltött
 
deszka-házat.
Kristálykoporsó-szívemet ütöm: te halál-üvegláda, büdös üveg-doboz,
 
te gyémánt-gyalázat:
Jég-Szívem, Kristály-Szívem törj össze, hullj büdös darabokra,
 
büdös szilánkokra törj össze!
És ordítok és szívemet ütöm és arcomat ütöm ököllel, a jajgató, véres
 
szőrcsillag-zsákot,
a halálfejjel-hímzett fekete szőr-zászlót és ököllel verem konok nagy
 
koponyámat
és üvöltök és jajgatok és jajgatok és ordítok, mint a vízből kibújó
 
Szörnyeteg-Pikkelybánat
és mellkasom körömmel szaggatom, mint bagoly a nyulat, a sikoltozó
 
bársony-zsákot.
És koponyámat ütöm, a szörnyeteg, szőrös csonthéj-gubót, a halál-lárvás
 
csont-bábot!
És ütöm a szőrös nagy csont-koporsót: király-fejemet, a koronátlant,
 
Halál-Koronásat!
És mellkasom körömmel szaggatom, mint fogával szügyét
 
a csapdába-esett állat,
hogy szívét vérző húsából véres fogával kiássa, hogy összerágja szívét,
 
a dög-zsákot!
Jaj, én Bagoly, Szőr-Bagoly, Király-Bagoly, aki ültem az Éj Peremén
 
merengve,
piros toll-szív arccal, hegyes toll-zászló fülekkel, tollcsillag-tollkoszorú-tál
 
szem-kerettel,
horgas halállal, a tollcsillag-üstök középen égő óriás
 
kristálylámpa-szemekkel,
jaj, én halált-hozó Halálmadár, mit várok én Nappal-Éjem Halál-habjába
 
meredve?
És szívemet öklömmel verem, vad halál-ütéssel, vak bánat-ütéssel,
 
sikoltva!
Törj össze Szív, Halálszív, Kristálykoporsó, Kristályfa, törj össze Szív,
 
Jégcsillag-Őstemető!
És dögöljetek meg Angyalok, Isten-Madarak, Csönd-Angyalaim,
 
Szívem Hat Temető
Dögmadara, dögöljetek meg zokogó Csöndmadarak, Isten-Pelikánok,
 
Szívem Hat Bánat-Foglya!
És támadjatok föl Halottaim, Kristályfa-Halottaim, támadjatok föl
 
Szent Halottak, támadj föl Népem,
te Gyönyörű, te Mámoros, te Ostoba, te Nélküled-Nem-Lehetek,
 
Szent Veszteségem,
te Vereségem, Mindenem, Egyetlenem és Végzetem, Megújulásom,
 
Könnyelműségem,
támadj föl Népem, Szent Halott, Virágzó Bűntudat, támadj föl
 
Elveszett Mindenségem!
Elveszett Édenem, Porrá-Égett Paradicsomkertem, Óriás Kék
 
Hamukoporsó-Népem,
te Virágzó Szelíd Ősi Kert, Bűnbe-esés Előtti Virág-Vadon, Szelíd
 
Vadak Kertje,
az Ősbűn-előtti Boldog Megvalósulás Növény-ünnepe, Állat-Rózsafa,
 
Virág-Kegyelme;
támadj föl halottaidból Kristály-Csönd Szívembe temetett
 
Gyönyörű Elveszettségem!
Mert elég, elég, elég, elég, elég a Halálból! Elég a Halálból! Elég! Elég!
 
Elég!
Te alattam, fölöttem, köröttem és szívemben virágzó Halál-Nép, Halálom,
 
ne tapaszd be
odúm ablakát rothadás-bolyhoddal, mint madár-apa a madár-anyát
 
agyagcsipke-köcsögbe
ülteti, s sárcsipkével a köcsögszájat beragasztva vár, kihagyván
 
a nősténycsőr helyét.
S a sárcsipke-fészekfödő kis csipkecsillag-sárablakán kiálló hosszú
 
madárcsőr tátog,
a tollkoszorú-tövű, piheszőr-keretes sárga üresség-tojás orrlikú
 
piros madárcsőr,
s hoz a madár-apa hártyás bogarat, páncélos bogarat, kukacot,
 
egy csipetet a földből,
lárvát, tetűt, növénymagot, növényhúst, virágmagot, levelibékát,
 
hangyatojás-bábot.
Hoz sáskát, szöcskét, pondrót, bogarat, darazsat, méhet, lepkét,
 
a halált hozza,
a Lázas Anyának, a Sárköcsögben-Rabnak, s az zabál és fal és
 
nyel lihegve,
s csőréből hártyaszárnyak, kitinszárnyak, sáskafejek, szöcske-csápok
 
állnak ki rezegve,
szőrös üvegcsillag darázs-szemek, levelibéka-lábak, s a kék moharózsás
 
aranyszív-méhkoponya.
Mert kell a Halál a Halált-Virrasztónak, mert kell a Halál
 
a Halálon-Ülőnek,
mert kell a Halál a Halál-Anyának, mert kell a Halál, hogy
 
láza növekedjen,
hogy sárcsipke-kancsó fészkébe dagadva a Halálon üljön,
 
s az Új-Halál kikeljen,
mert az a Rab csak izzik és zabál, ürít, fosik, hogy nyakig önszara szarkancsó-
 
jában ül, holtakat habzsol, piros csőrén pikkelyes lepkepor-szőnyeg.
Jaj, Reménység-odúm kis ablakát ne tapaszd be Idő, ne falazz be Fekete
 
Köcsögödbe,
hogy csak vércsillag-szájam áll ki sötét börtönödből, a szőrkoszorús,
 
Halál-Kancsó,
ne tömj te engem új és új halállal, ne tömd be számat holtakkal
 
Kék-arcú Rabtartó,
ne hozz nekem szitakötőszárnyú új halottakat, ne ölj meg, holtaid
 
szívembe-gyömöszölve.
Mert gégéig vagyok, mert szájperemig vagyok halállal, a Halál szájamból
 
csurog ki!
Mert a halottak csontjai, szőrös combjai, pihés lábszárai bozontos szájamból
 
kiállnak,
mint a kékpettyes lepkeszárnyak, zománcrózsa-szitakötőszemek csőréből
 
ama madárnak,
mint vérpettyes szöcskecombok, hogy fuldoklik, vonaglik már és nem tud
 
szuszogni!
Mert fuldoklok már, nyögök, hánykolódom és dögledezek
 
halállal-tömötten!
Mert szőr, pikkely, pihe, mirigybőrcafat, békauszonyhártya, bogárfej,
 
eres sáskaszárny
nem az én étkem, mert táplálékom nem lehet Halál, értsd meg
 
Hímkurva Árny,
mert nem éltetnek engem a Halottak, mert ki nem virágzok én
 
a Rejtelmes Dögökben.
Mert belehalok, mert beledöglök, mert tébolyúltan rágom magamat,
 
mert nem bírom tovább!
Mert tébolyúltan rágom húsomat és tébolyúltan eszem szőrömet, mint
 
a Megőrűlt Király,
kinek szőre megnőtt, mint a saskeselyű tolla, s füvet evék, mint az ökör,
 
nőstény-vadszamár,
kinek körmei, mint a madarak karmai, s bőg baromúl, a viziló-kannál
 
ostobább!
Mert megmérgeznek engem a halottak, mert vérembe fölszívódva keringenek
 
bennem!
Mert halál suhog piros selyem-hömpölyeggel, bársony-örvénnyel megőszűlt
 
ereimben!
Mert Piros Halál-Malom zokog, mint őrűlt Sátán Kristály-ősz Csönd
 
Szívemben!
Mert halál lobog, halál büdösödik, halál erjed, halál, húsomból tóduló
 
szőrzeteimben.
Jaj, egy-percnyi Tiszta Reggelem bolyhos Halál-felhőkkel, Rothadék-szőnyeggel
 
bevonattál!
Jaj, egem: Kövér Halál-Lüktetés, Holtakból Fekete Burok, Örvénylő
 
Szőrös Szégyen!
Mert ott vonúl, árad, hömpölyög a Szótlanság-Tegnap, ott zuhog
 
Lekaszabolt Népem,
Rothadék-Bűnöm, Földagadt Büntetésem, a Gázokkal-fölpüffedt
 
Mért-nem-a-földben-maradtál!
Áradnak véresen, büdösen, zölden a Leszúrtak, Ledöföttek, Halálra-baszottak,
 
Agyonvertek,
az Agyonütöttek, Legázoltak, Mocsárba-fullasztottak,
 
Város-tűzbe-lököttek,
a Vízbe-fullasztottak, Fölakasztottak, Megfojtottak, Kútba-dobottak,
 
Kőbe-gyömöszöltek,
a Kettéhasítottak, Levágottak, a Szívüket-megzabálták Üres-mellkasúak,
 
a Kiheréltek.
Áradnak szőrösen, csonkán, vakon a Lábuknál-fogva-széttépettek,
 
a Falhozcsapottak,
az Egymást-zabálni-kényszerítettek, az Egymást-röhögve-meghágni
 
Kényszerítettek,
a Földet-evők, a Hullákat-evők, az Embercsontokat-rágcsálók,
 
a Megmérgezettek,
a Lódögök-hasában-bújkálók, a Levágott-tökű Fiúk,
 
Anyjuk-emlőjét-szopó Férfiak.
Áradnak szótlanúl, rothadozva, sárgán a Seggbe-döföttek,
 
a Piszkukat-megehették,
a Lehúgyozottak, Leszartak, a Ló-farkához-kötözöttek,
 
a Bika-eleven-hasába-varrtak,
akiknek vihogva szájukba vizeltek, akiknek szájába
 
sárga férfi-magot csurgattak,
áradnak Reggelem Kék Tüzét belepve, árad
 
a Förtelmes-Iszonyú-Szent-Lehetetlenség!
Árad az Elveszett Haza, a Megölt Nép, a Legyalázott Minden,
 
árad hömpölyögve!
Áradnak a Testek, Fejek, Szívek, Szemgolyók, Törzsek, Tüdők, Belek,
 
Szájak, Vesék!
Árad a Nehéz Halál-Hömpölyeg, mint Utolsó Itélet előtt
 
a Rothadék-Emberiség,
a földből-kimászott Szőr-csont-por-koponya-Láva, az Űr Közönyében
 
zölden füstölögve.
És a testekből, nyakakból, tarkókból, halántékokból, mellkasokból,
 
koponyákból,
hasakból, ágyékokból, csípőkből tollas nyílvesszők állnak ki véresen,
 
fehéren,
tövükben zöld tajtékcsillag, rózsahab-csésze, zöld penész-csillag
 
a véres nyílvesszők tövében,
s a sebek fekete lángot fújnak, s a sebek rothadék-csillaga
 
kék csipkefákkal lángol.
Jaj, árad a Halál! A Halál hömpölyög Gyász-Reggelem Kék
 
Zománcbuborék-homorulatában,
mint a gyémánt-arcú gyémánt-lovak, zöld gyémánt-lovasok:
 
a zöld sáskák vonúlnak,
mint a darazsak, méhek, legyek zsibongva, a hemzsegő mohacsillag,
 
szőrcsillag, penészcsillag,
pihecsillag, bolyhcsillag, lüktetve, lökdösődve gőzölög az Elmondhatatlan
 
Reggel-Éjszakában.
Mint a gyémántrózsás szőr-szív fejű, barna kristályszív-szemű, arany
 
mohaszív-koponyájú méhek,
mint az aranypettyes fekete kitinszív koponyájú darazsak szőrös sárga
 
gyémánt-alma szemekkel,
mint a fehér zománcpánt-virágkosárba ültetett kék moha-kehely fejű legyek,
 
kristályszőrrózsa-szemekkel,
mint a szőrös zöld kitinserleg-koponyájú legyek, az arcközépen fehér
 
zománc-szalaggal, a kékek.
A zöld kristályuborka-szeműek, a piros kristályvese-szeműek,
 
a kék üvegtál-szeműek,
a rózsaszín kristálysündisznó-szeműek, akik dülledt nagy rózsapihés
 
rózsaröggel néznek,
s aranypettyes kék kitinliliom-arcuk közepén függőleges fehér zománc-vonal,
 
keményebb
pánt, mint fehér menzesz-öv, ezüst erény-öv, aranylakat, s kétoldalt a szőrös
 
szemhagyma dülled.
Mintha fehér zománchorgony feküdne a szőrös kitinszív arc-pajzson,
 
pórusos arcpáncélon,
s ketté az osztja a zöld páncélszív-arcösszeget, két mohás, pórusos
 
arcfél-levélre,
s kétoldalt ott dagad a szőrös kristálymozaik-buburék, az összetett szem
 
piros ikra-dinnyéje,
mintha arany-lakat lógna a kék szájszerv-pihecsengőn, a fekete
 
piherózsa-szájon.
Jaj, így látlak én titeket halottaim, íly közelien, ilyen pontosan,
 
ilyen részletesen!
Jaj, így látom én a Holtakat, a hömpölyögve áradó Halottak Szőnyegét
 
az űrben.
És előttük Páncélos Angyalok lovagolnak, szikrázó arany-vértezetben,
 
lángoló vért-ezüstben,
nagy szárnyuk hátukra zuhog, a vért-vasra zuhog, lobogó
 
tollrózsa-hömpölyegesen.
Nagy fehér hattyúszárnyuk a vért-vasak fölött, mint nyitott könyv
 
borzongva lapozódik
és fejükön nincs sisak: aranybuborék, ezüstbuborék, lángoló fordított
 
kristálycsésze,
s a borzongó őskönyv-szárnyakra hull hömpölyeg nehéz hajuk piros
 
szőr-vízesése,
s fodrozódik, lobog a virágzó piros hajtömeg, mint piros szőrbuborék
 
fölfúvódik.
Halottaim előtt Páncélos Angyalok lovagolnak, Jaj-Angyalok ügetnek
 
előtted Halál-Had,
az Első rubint-lovon, a Második zafir-lovon, a Harmadik jácint-lovon,
 
a Negyedik
smaragd-lovon, az Ötödik jáspis-lovon és előttük ott üget a virág-eső szárnyú
 
Kis Hatodik
lepkeszárnyakból ragasztott zöld kalász-sörényű pikkelycsődörön,
 
s zöld kalász zászlót lobogtat!
És én nézem őket, nézem ámulattal és fölindúl szívem, ömlenek kiszáradt
 
szemem könnyei!
Nézem a rubint-ló, zafir-ló, jácint-ló, smaragd-ló, jáspis-ló, lepkepikkelycsődör
 
Vak Lovasait,
nézem a titkos Menny-Magasság Páncélos Nyitott Könyveit, Halál-Vezető
 
Angyalait
és sírok és sírok és sírok! Mert ti vagytok azok, Rab Angyalok, Csönd-Szívem
 
Csönd-Angyalai!
És sírok és sírok és sírok és sírok és sírok, mintha szitakötő zokogni
 
kezdene,
mintha király-szitakötő sírni kezdene, mintha iker-kristályrózsakert
 
kristályalma-feje,
a hatalmas szempárból épűlt mozaik-ikra-koponya vadúl zuhogva
 
könnyet ejtene!
Jaj sírok, sírok, sírok, sírok, sírok! Hull borzas szakállamba koponyám
 
sós vize.
Mert Halottaim, titeket siratlak, mert Angyalaim, titeket siratlak,
 
Édeseim!
Mert Halál-Nép, téged siratlak én, mert titeket siratlak én Fönn-lovagló
 
Angyalaim!
Mert titeket siratlak jajgatva én Vak Zene-Angyalok, Hömpölygő
 
Néma Halottaim!
És ellepik szakállam, mellkasom, födött ágyékom nehéz, könnyű,
 
kegyetlen Király-Könnyeim.
És ott mennek a Gyémánt-Lovak, az Angyal-Lovasok; ott megy a Pettyes
 
Lepke-ló lobogva,
a lepkeszárnyakból-ragasztott kékpettyes Szőrpikkelycsődör, mintha
 
szárnya volna,
s lobogó zöld kalász-örvény rengő sörény-taréja, s zöld kalász-kéve
 
zuhatag farokuszony-tolla,
s orrlikaiban piros rózsa ég és hosszú virágfüggöny kékpettyes
 
pikkelyszív-szügye szőr-zászlója.
És lépése virág-ütés és lépése virág-nyílás, s mint fehér harang reng
 
virág-patája
és keskeny kék mohapikkelyhordó-hátára hull a Hatodik Angyal hatalmas
 
rózsaszárnya
és nyerítése virágfelhő és tajtékja virág-zivatar és virág-habzás kékpettyes
 
pikkelycsődörcsikó-tánca
és zablája fehér liliom és kantárja piros rózsalánc, nyerge gyöngyvirág-kosár
 
és rózsapárna.
Jaj, Angyal-Lovasok, Gyémánt-Lovak, Énekeim, akik ott ügettek
 
a Halottak Élén,
ti rám se néztek Gyémánt-Lovak, Csönd-Angyalok, Vak Hangszerek,
 
kik szívemben elhagytatok!
S én itt ülök a Szent Halál-Hömpölyeg alatt, s vagyok nyálkás,
 
büdös csónakom: rabod!
És meddig ülök én itt, most már végleg egyedűl? Mielőtt azt a Vak Partot
 
elérném?
Jaj, rám se néztek Angyalok, Halottak, Csöndfám Rabjai, Gyémánt-Lovak,
 
rám se nézel Halál-Áradat,
te kalász-sörényű Pikkelycsődörcsikó, te Hatodik Angyal, ki zöld kalász-zászlót
 
lobogtatsz,
rám se nézel Hatalmas Halál, Belőlem-Áradó, s te virágzászló-szárnyú
 
Szentséges Angyal-Tavasz!
Nem néztek énrám Csöndek és Halottak, Angyalok, Halálok, élen-ügető
 
Angyal-Lovak!
És a lovak szeme, mint a sáskák szeme: óriás zöld kristálykorong,
 
a lovak szeme, mint a szitakötőké:
óriás kristály-lepény, s a lovak szeme, mint a szöcskék szeme: rózsapettyes
 
kék kristálytojás.
S a lovak arca, mint a sáskák arca: zölderes kristály-álarc,
 
zöld kristályzománc,
s a lovak szügye, mint a sáskák mellkasa: zöld zománc-szív, lábuk,
 
mint a pettyes tücsköké.
Lábuk, mint a kék zománcpettyes combú tücsköké: kék kristálydrót,
 
piros gyémánt-drót,
kristálydrótcsillag patákkal és szájuk gyémánt-tátikavirág, fodros
 
üvegkancsó.
És a Lovasok szárnya borzongva lobog, mint szélfújta nyitott könyv,
 
tollcsipkezászló,
s a Hatodik, a kis Tavasz-Lovas lengeti, zizegteti a zöld kalászból font
 
Tavasz-zászlót.
És rám se néznek a Szívemből-Kiszálltak, a Földből-Kibújtak,
 
az Elhagytak-Engem!
Csak kocognak szikrázva gyönyörűen, lángolva és ragyogva,
 
aranyport fújva a Lovak,
mint gyémánt-sárkánycsikók aranyport lövellő orrlikakkal,
 
virágzó aranypor-rudat,
csak ülnek az Angyal-Lovasok a Gyémánt-Táltosokon,
 
égnek túlvilág-türelemben.
És mögöttük Gyászom Reggele, a Nép-Halálhömpölyeg,
 
a Fortyogó Halál-habzás,
az Üszkös Reménytelenség, a Néma Rothadék-kása,
 
az Özönlő Halottak-Szigorúsága,
az Eget-belepő Vastag Halál-szövet, a Szőr-csont-húsmálladék
 
Lüktető Irgalmatlansága,
a Pöfögő Halálmocsár, a Bugyborogva-kúszó Halál-sárlepedő,
 
a Fekete Dögpatakzás.
Jaj, Gyász-Éjszakám és jaj, Gyász-Reggelem, jaj, Kereszten-függő
 
Krisztus-Éjszakám,
jaj, Kereszten-függő Jézus-Reggelem és jaj, minden jövőm és jaj,
 
minden napom jövője!
Forog zöld hínárnyálas, kagyló-tüskés, büdös rabtartó csónakom,
 
az őskocsonyalepedőre
ragasztott deszkacsillag-tányér, a kék kocsonyacsipkeserlegen forog
 
fa-eres Dióhéj-Hazám.
S én itt ülök a kék hínárszakállas, fekete moszatszakállas, csigaházas
 
deszka-csillagon,
itt ülök árván, szakállasan, könnyesen és a vízbe nézek és az égre nézek és
 
a partra nézek.
S a vízben Halál-virágzás, s az égen Halál-virágzás, s ott tolongnak
 
a Halál-Szegények,
ott a parton tolongnak tülekedve az Árnyak. Mint száműzött angyalok
 
égő kristály-csillagon.
Ott tolongnak, ellepve Elérhetetlen Partomat a kék, a zöld, a piros,
 
a fekete Ember-árnyak,
könnyű Árnyék-Népem tolong ott tülekedve, totyogva, integetve,
 
bólintgatva sötéten,
ott tolong topogva, integetve, árnyék-szívét árnyék-húsába rejtve
 
Vak Túlvilág-Emberiségem,
ott tolong a Fekete Árnyék-Haza, a Néma Árnyék-Ország, tolong a Halál:
 
az Időből-kiáradt.
Mint tengerből-kiálló sziklacsipke-szirtcsillagon, a csipkés szikla-rózsán,
 
őspala-virágon,
a szálkás és rostos, száraz kőhasáb-liliomon, a fehér kőcsipke-ősfán
 
a madarak,
a hemzsegő, lüktető, lobogó, ásító, csőr-tátogató madár-milliók,
 
ahogy jajgatva zsibonganak,
ahogy fosnak, ürítenek, párzanak, tollászkodnak, tojnak, kőszálkán ülnek
 
és tojáson.
Barnapettyes, zöldszeplős tojásokon, barna rost-rózsa moszat-fészken,
 
szaros kő-csészén,
száraz, zöld hínárkosáron, véres ürülékkel összeragasztott, tollpihés
 
csigaház-tálon,
ahogy ülnek piros gomb-szemű toll-bálvány meredéssel a véres, fostos,
 
pihékkel-teleragadt tojáson,
ahogy hemzsegve zsibonganak, lobogva tolonganak a kőcsipke-fa fehér
 
kőcsipke-egészén.
A kőcsipke-lombon, kőcsipke-ágon, kőcsipke-gallyon, minden fehér
 
kőcsipke-levélen,
s néznek meredten piros zománc-golyó, piros rubint-golyó, vérzománc
 
ősbálvány-szemekkel,
s tolluk lobog és szárnyuk lobog és testük pihéje habzik, a bőrig-szétnyíló
 
levelekkel,
a rózsaragyás bőrig szétfúvódó pihecsillag-lánggal, zsibongnak álmatagon
 
és kevélyen.
S köröttük üres csigaház, üres kagyló-kőrózsaszirom, üres rákpáncél, zöld
 
böfögés-nyál,
halpikkely, halcsontváz, száraz kék epe-hányadék, gyík-koponya,
 
kopoltyú-kagyló,
bogarak, szőrös, páncélos fedőszárnya, medúzahártyazacskó,
 
s a kék csipkelánggal fölhabzó
tenger, a kék ősdörgés kristálycsipke-ágaskodás, a koszorúsan fröccsenő
 
csipke-kristály.
S a tengerben-gyökeredző kőcsipke-ősfa meszes, véres, zöld-eres
 
ürülékzászlókkal roskad,
szálkás, csipkés, rojtos, vastag ürülék-lepedőkkel görnyed, szikrázik
 
a száraz ürülék-hab,
a száradó, véres csurgás, a dermedt ürülék-tajtéking, a zöld ganéj-köpeny,
 
a fos-hab
vértezet lángol fehéren, mint égő gyertya viasza csurogva dermed kövéren,
 
s a madarak fosnak.
S ülnek a madarak a zöld őscsipke-dörgés közepéből kinőtt kőcsipkerózsán,
 
a kőszálka-ősfa
ágain, levelein, hegyes kőszálka-lombjában, s néha fölrebbennek
 
rikoltva,
s a fostos kőre visszalobbanva ülnek, s tolonganak nyakukat nyújtva,
 
zsibongva,
s nézi őket a kék kristálydörgésből kidugva fejét a rozmár, a dugong,
 
a szirén, a bálna, a fóka.
Jaj, így tolongtok zsibongva ott a parton, tolongva ott az égő
 
csillag-messzi parton,
ott a rettenet-közeli, rémület-szomszéd parton tülekedve zsibongó
 
Árnyék-Halottaim,
Halál-Árnyékmilliók, Árnyék-Halálhadak, jajgatva-hemzsegő millió
 
Árnyék-Madaraim,
s én nézem zöldpettyes értem-tolongástokat, s égő harmattal betelik
 
bozontos szőrpajzs-arcom.
Mint a kék kristálycsipkeláng-örvény tenger-üvöltésből fejét kidugva
 
a vad-szelíd
vízalatti-nép, a lammantin, a narvál, a cápa, a tintahal, a polip,
 
a porceláncsipkevigyor-delfin,
a tengeri tehén, a vizipók-óriás, a teknőc-király, a csiga-ős, kocsonya-nőstény,
 
pikkely-hím
nézi az imbolygó, fortyogó Madár-tornyot, a Kőfa jajgató, rikoltozó, füstölgő
 
Madár-örvényeit.
Úgy nézlek én titeket Árnyak, úgy nézlek én téged Vak Árnyék-Hemzsegés,
 
Parti Nép,
úgy nézlek Parti Árnyék-Haza, közönyös, kegyetlen és kegyelmes
 
Árnyék-Rám-Vártok,
úgy nézem üszkös hemzsegésteket egymáson-tolongva-tornyosodó
 
Vak Árnyék-Magányok,
s szívem: hús-rettenet, arcom: szőr-rettenet, szemem: láng-rettenet, ágyékom:
 
árnyék-gyöngeség.
Mert ti vártok engem ott a parton, Árnyékaim, Árnyék-Hadak, ha egyszer
 
a Partra kiérek,
ti vártok engem ott a parton, ha fölszabadúlván nyűgeimből, majd
 
a Földre lépek,
ti vártok engem tülekedve Árnyékok, Árnyék-Felek, Fej-nélküli
 
Árnyék-Legények,
Félbevágott Árnyak, Karnélküli Árnyak, Lábnélküli Árnyak,
 
Árnyék-Vitézek.
Ti vártok ott a Parton: Árnyék-fejek, Lüktető Árnyék-szívek, Árnyék-lábak,
 
Árnyék-karok,
Árny-csecsemők, Árny-asszonyok, Árnyék-fiúk, Árnyék-apák,
 
Árnyék-uraságok,
Árnyék-szemgolyók, Árnyék-fülek, Árnyék-kezek, Árnyék-szűzek,
 
Árny-Szigorúságok,
ti vártok ott a kagyló-késes parton: Halál-Árnymilliók, Számonkérők,
 
Hívatlanok!
Akik ott tolongtok a kék csillag-messzi parton, a kék szörnyűség-közeli
 
parton zsibongva,
mint égő csillagon száműzött, szorongva-hemzsegő Angyal-hadak,
 
Vak Árny-Hallgatagok,
mint Isten égő ajaklebenyén, fölhúzott lángoló fitymabőrén a tolongva-ácsorgó
 
Angyalok,
mert nem tudják a szőrös, vérpettyes lebenyen, büdös bőrgyűredékhegyen
 
dolguk mi volna?
Ti vártok ott Árny-Trónnal, Árny-Koronával, Árny-Karddal,
 
Árnyék-Jogarral,
hogy legyek Árnyak Árny-Királya, a Halott-árnyék Nép Kék
 
Árnyék-Uralkodója,
hogy a Halott-Árnyak Vezér-Árnya legyek, s kövér Árnyék-lovon lovagolva,
 
én Árnyak-Álmodója,
Zöld Árnyék-csődörön ügetve visszafoglaljam Árny-Hazám
 
Néma Árnyék-Hadammal.
S legyek a Diadalmas Árnyék-Király, a Visszafoglaló Győztes Ős
 
Árnyék-Istenfia,
s uraljam Árnyék-Népemet, a Halottak Árnyait, a Halottak
 
Árny-Nemzetét kevélyen,
Árnyékok Halál-Hadát, Kék Halott-Árnyékok Birodalmát,
 
Kék Halál-Árnyékemberiségem,
Én, az Árnyék-Csoda, a kék csipkeszakállas Király-Árnyék,
 
akinek nem adatott meghalnia.
Én, az Árnyak-között-az-Eleven, a Szakállas Borzas Büszkeség,
 
az Eleven Virágzó Test,
s ott üljek Zöld Országom közepén borzasan, rongyosan, rengő
 
zöld lombok alatt,
mint Isten a Mindenség közepén hatalmas csillagvilágfák lángoló
 
csillag-lombja alatt,
s nézzem zsibongó Halál-Árnynépemet, szőreimben száradozván egyedűl,
 
a Király-Est.
Vagy ott bolyongok majd a zöld vadonban, ősrengeteg-országom zöld
 
növény-dühében,
s nagy szőrzsák-fejemből, pettyes hártyazsák-szájamból szívárog
 
a motyogás-téboly-ének,
szívárog, mint a nyál borzas ősbozont-szakállamba, vakogó halk
 
téboly-siratóének,
s csak szőreim hallják őrűlt motyogásom, tébolydadogásom szőrzsákba
 
fullad szégyenében.
Mint finom pókháló-zsákba, méz-szőrös pókháló-szatyorba a légy,
 
a méhecske,
s zeng ott a ragacsos háló-szőrbozontban picit tovább még, lüktet,
 
sír, vonaglik,
aztán lüktetve hallgat tovább, aztán zizegve fölsír utóljára,
 
azután megdöglik,
s teleragadva finom nyálselyemmel szőrös kristályalma-szeme, arcpajzsa,
 
szárnya: a lakk-levelecske.
Jaj, ott bolyongok én majd, az Őrület Királya, a Téboly-Király és jaj,
 
ki tudja mióta
bolyongok én, Zöld Magány-Országomban, téboly-dalt motyogva taknyos
 
ősborzas szakállamba,
s majd lehullok meghalni az árva földre én, szemeim a föld habjába mártva,
 
én a Csipák Hatalma,
s leszek mint csigaház, összegöndörödve, s megeszi testemet a medve, a sas,
 
a holló, a róka.
Leszek, száraz király-dög, fekve összekuporgó szőrös kicsíny kupac,
 
száraz szőrcsomó,
mint lebegve kuporgó halott magzat, a Magány Halott Szőrös Magzata
 
leszek majd,
s nem motyogok több halál-éneket, őrület-virágot, sirató-szégyent,
 
kegyelem-jajt,
s míg rothadozik magzat-szégyenem: belep a hulló kék levél, belep a hó,
 
a lánggal zuhogó.
S míg rothadozik szőröm és húsom, míg korhadoznak széthullt csontjaim
 
fehéren:
a csóka, a harkály, a varjú, a farkas, a medve, a nyúl nézi
 
kis rothadozásom
és fújásuk: fehér béke, lihegésük: álom-virág és tekintetük:
 
lángoló üvegbársony
és csőrük kopogása, fejük csőr-nyitogatása: piros életkürt
 
a Csönd Rengetegében.
Vagy csak ők várnak engem ott a Parton, meghalni várnak
 
a Szent-Állat-Népek,
ha majd a földre lépve szívemhez kapok és görcsben összerándulok,
 
lehullva halottan,
s nézik szőrös viasz-magányom, bozontos viasz-lángom,
 
ahogy ott halálba-kuporodtam,
nézik a medvék, keselyűk, szarvasok, szarvasbogarak, sünök,
 
giliszták, méhek.
És marad az Üres Haza, a Népe-Nélküli Ország, az Embertől-Üresség-Föld,
 
a Béke
Embernélküli Ősvadona, a Zöld Rengés, a Könnyező
 
Ólomszövevény-Ősrengeteg,
a Vérző Vadon, a Párás Csöndsziget, a farkasok, medvék, rókák, baglyok,
 
legyek,
varangyok, békák, kígyók, gyíkok Hazája, Embernélküli
 
Mennyország-Menedéke.
Vagy csak ők várnak engem ott a Parton, vagy csak ők várják Magányos
 
Király-Érkezésem:
a Medve, a Róka, a Szarvas, a Nyúl, a Harkály, a Bagoly, a Zöldfoltos
 
Varangykirály,
a Gyík, a Kígyó, a Sas, az Ölyv, a Sólyom, a Varjú, a Hőscincér és
 
a Szarvasbogár, a Csöpp Békakirály,
s várnak mind a többiek is, némán a Partra tolongva, Bársony-Népem,
 
Pikkely-Népem.
Vár Toll-Népem, Tüske-Népem, Szőr-Népem, Húsgyűrű-Népem,
 
vár Kocsonya-Népem,
Mirigybőr-burkolat Népem, Mészpáncél-Népem, Kőmozaik-buborék
 
Népem tolongva
és Királyának kér majd engemet és rámnéz a hatalmas állathömpölyeg,
 
rámszuszogva
melengeti kristály-zsibbadt szívemet, nyaldossa szívem táját, az ujjaim,
 
a térdem.
És közéjük ülök én borongva, mint óriás, állatokból-épűlt fészek lüktető
 
közepében,
s fehér békét fújnak az állatok szívembe, vagy fekete haragot,
 
piros halált:
oly mindegy lesz nekem, mert nem fáj már nekem semmi akkoron,
 
mert nem sír, ami fájt!
Ott ülök könnytelenűl a mirigyzsákokból, pikkelyzsákokból, tollzsákokból épűlt
 
Állatliliom üstjében.
És nézem a lüktető, lihegő szőr-pikkely-toll-kő-mirigybőr-szemgolyó
 
Állatliliom-Kelyhet
és nem sírok és nem jajgatok és nem motyogok és nem kiáltozok
 
fuldokolva,
csak nézem a fénylő, bolyhos Serleget, az izzadó, tüskés, pikkelyes Kelyhet
 
mosolyogva.
Mert tudom: én életem kié, mert tudom: Jövőm te vagy Szent Állat-Liliom,
 
Kezdet!
Mert tudom: Szent Büntetésem vagy te, Szent Megfizetésem,
 
a Bűnért Szent Őshonom,
a Gyáva Megfutás Liliom-Fizetsége, a Buta Elragadtatás Lüktető
 
Büdös Gyászkelyhe,
Hülyeségem Miriggyel-virágzó Trónja, Nagy Ökörségem Emberevő
 
Állat-Virágkelyhe,
Húsevő Húsvirága, Csontevő Szőrvirága, tudom: Szent Büntetésem vagy
 
te Óriás Állatliliom!
S egyszercsak összezárúl a Húsevő Liliom, mint az Éj Kelyhe, az Ősvárakozás
 
szirmai becsukódnak,
szőrcsipke-pikkelyláng sziromhegyei bolyhosan, zománcosan egymásra
 
lapozódnak
és rámtapad rángva, fodrozódva a Halálgyomor, a Gyomorvirág, bolyhai
 
húsomba fonódnak,
bimbói, csápjai, szemölcsei, lebenykéi testem nyílásaiba nőnek,
 
húsomba forrnak.
És leszopja csontjaimról húsomat, föloldja szőrzeteimet és habzó
 
húsomat fölissza
és kék savában csontvázam forrva, fortyogva, bugyborogva habzik,
 
fölolvad,
mint a mész, ha oltják, s a Húsevő Virág-gyomor, a Halál-üst
 
a fortyogó csonthab
mindenét fölissza, aztán sejtjeire bomlik, s futnak az állatok
 
Lényegük Honába vissza!
Jaj, csak ők várnak engem ott a Parton, ők várnak ott a parton tolongva,
 
tülekedve,
csak ők várnak szívükben remény-lánggal, piros kürtöket fújó
 
Szent Hívás-Angyalokkal,
szemükben habzó hódolat-lánggal, szemükben bolyhos
 
Aranypetty-Ámulatokkal,
a Szent Állatok, az Itélet-Állatmilliók, a Rám-Várakozók, a Méhecske,
 
a Harkály, a Béka, a Medve.
Várnak engem és hívnak engem és akarnak engem reménylő kék
 
láng-golyó szemekkel,
sziszegő hódolattal, ködfújó szájjal, s őstitok-szívük szent testükön
 
átvilágít,
a szőr-ingen, pikkely-ingen, páncél-ingen, toll-ingen löki át lüktető
 
rózsaláng-szikráit,
mint a bolyhos, kövér teremtés-füstöt Isten egy vércsöppje bevilágítja
 
vad rózsatüzekkel.
Mert megszúrta Semmi-Ujját egy eleven csillag, a forró kristály-rovar
 
megharapta,
s lehulló lángja csöppjét, lehulló vére csöppjét Mindenség-Lénye bolyhaiba
 
föl nem itatta,
mert ott ég az óriás isten-vércsöpp gomolygó, virágzó
 
Mindenütt-Ágyékszőrébe ragadva,
ott lángol a lüktető piros golyó, ott ragyog gőzölögve, s benne
 
a Létezés Csírája, Magja.
Mert csillagok, állatok, növények, kőzetek, égitest-halmazok lebegnek
 
a lángoló Vércsöppben,
bikák, angyalok, bálnák, polipok, ősgyíkok, sárkánycsődörök,
 
vadrózsák, nárciszok,
csillag-kezdetek, állat-kezdetek, növény-kezdetek lét-kötege a vércsöppben
 
gomolyog,
mint üvegharang-állatok, üvegkürtök, kristálykentaúrok, üvegorrszarvú-rákok,
 
kristálysöprű-lények a vízcsöppben.
Jaj, várnak engem és hívnak engem és akarnak engem a Szőr-Várakozások,
 
Toll-Hívások,
Páncél-Akarások, Pikkely-Csudálkozások, Tüske-Ámúldozások sziszegve
 
és lihegve,
és szívük testükön átvilágít, mint Időn az Őscsillag, testük állat-ingén, mintha
 
véres lenne,
piros láng-folt lüktet és lobog és testüket bevérzi, mint a vér, ha sebből
 
bugyogva szétszívárog.
És testükön szívük átvilágít, s Szent Állat-Várakozóim, mint piros
 
lámpák,
fénylenek tüzes szívekkel, s égő nagy rózsafoltosak a mellkasok,
 
törzsek, szügyek,
boldog, vad rózsaláng-vérzés a toll-vértezet, szőr-vértezet, páncél-vértezet,
 
pikkely-vértezet,
rózsaszőrrel szétszívárgó égő rózsapontok lüktetnek testeden
 
Hatalmas Állat-Bizonyosság.
S én elébük állok, s ők körém-tolongnak pikkelyes, ragyás, szőrös,
 
páncélos tódulással,
s lebegnek fölöttem boldog várakozással, s nyüzsögnek lábam előtt
 
a Szép Bolondok,
s köröttem szív-tüze rózsatajték, s alattam, fölöttem, köröttem égő
 
nagy rózsapontok,
mintha csillaghalmazban állnék, mintha a Mindenségben állnék, bekerítve
 
a lángolással.
Mintha tűzpont-csillaghalmaz buborékban állnék lebegve,
 
a fénypontőshalmaz-özönben,
nagy égő rózsapontok halmaz-buborékában állok, s arcomon a
 
rózsapontok árnya
rózsafoltokkal visszafénylik, testemen lüktetve lobog a szív-tajtékzás
 
bolond lángja.
Mintha égő máglyán állnék, állok az Égő Szívűek között,
 
magányomhoz-kötözötten.
És ők hívnak engem és ők kérnek engem és ők akarnak engem,
 
a Rózsaszőrcsillag-Mellűek,
s azt mondják hódolnak nekem, hoznak majd nekem csigát, moszatot,
 
bogarat, füvet,
hoznak majd megölt állatot, mézet, halikrát, kígyótojást, békafejet,
 
madár-szívet,
hoznak majd gőzölgő meleg vért, zsíros virágot, kukacot. Szívembe fújják
 
Teremtés-Hitüket.
És ágyékomba fújják Nemzés-Kedvüket és Futásukat megroggyant
 
lábaimba fújják,
s Rejtőzésüket gerincembe fújják és Állat-Lényegük Tüzét koponyámba
 
fújják
és Látásukat kiszáradt szemeimbe fújják, s Rettegésük Szelídség-Édenét
 
hátamba fújják
és szívemre teszik Akaratukat, mint a Teremtésben Isten a Dolgok
 
szívére tette kisujját.
Hogy boldog Ősrózsaköd kisujjából a lüktetés átcsobogjon, a Jelek, Jelenések,
 
Lények szívébe,
s dobogni kezdjen minden Lét-Pillanat, Test, Akarat, Rémület, Növekvés,
 
Hártya,
hogy lüktetni kezdjen a Fény és a Homály, minden Tartalom, Üresség,
 
Szörny-Világfa,
minden Rejtelem, Nyitottság, Burok és Bélelet, Tömeg és Felület
 
önmaga örömére!
A Lét örömére, a Lét hitére, hogy fényleni, derengni kezdjenek az Akaratok,
 
Dolgok!
Hogy a Minden lángolni és ragyogni kezdjen és szikrázni kezdjen:
 
önmagát betöltve!
Azt mondják: Testük legyek én, Szent Megváltozásban, Szent Kivedlésben
 
lelökve
rongy ember-lényemet, legyek, mint ők: Emléktelen, a Mindíg-Jelen
 
Jelenidő-Boldog!
Legyek, mint Ők: a Mindíg-az-a-Pillanat-ami-Van,
 
az Örök-Csak-Jelenidő,
az Önmagát-Betöltő Szelíd Szép Homály, az Önmagát-Betöltő
 
Vad Lángolás,
a Testek Határfelületéig Önmagát Teljesen Betöltő Ámúldozás
 
és Csudálkozás,
az Emléktelen Jelen-Derengés, a Mindíg-Rettenet-Mindíg-Figyelem
 
Szép Emlék-Temető.
Legyek a szorgalmas, szelíd, pontos és kegyetlen, rettegő, rebbenő,
 
vad Emléktelenség,
legyek a Buzgalom, Nemzés, Építés, Ragadozás, Lopakodás, Költés,
 
Láz Önmagában,
legyek a Gyűjtés, Ének, Kitinhangszer, Hártyatrombita, az Éhség
 
a Lét-Homályban,
Szelíd Várakozás, Szelíd Adakozás, Véres Evés, Szelíd Legelészés,
 
Ősáhítat-Jelenség.
Legyek Ők, mint Ők vannak önmagukban, Önmaguk Édenében meghalva
 
és tenyészve,
Önmaguk Homályában növekedve, lüktetve, repűlve, csipogva, futva,
 
legelészve,
Önmaguk Emléktelenség-Ködében nyaldosva szivacsos orrlikuk, rágcsálva,
 
heverészve,
Önmaguk Tüzében virágozva, földet-turkálva, ürítve, tojva, szülve,
 
szoptatva, halállal-égve.
És én állok köztük és megadom magam, zord ember-létemet föladom
 
szívüknek
és átadom testemet rejtelem-hitüknek és szelíd akaratuknak Emlékezetem
 
átadva
érzem, hogy lassan átalakulok, s emberkezemmel idegen arcomat
 
tapogatva
óriás királydarázs-fejet érintenek már reszkető, szőrös ujjaim,
 
az emléktelenek.
Mert király-koponyám óriás aranyfoltos-feketefoltos kitinpáncélszív-koponya
 
már,
s aranypettyes-feketepettyes szívbuborékoldalán kétoldalt ikrásan
 
lecsurogva
a vese-alakú szem-óriások, a barna kristály-vesék, a két
 
kristálymozaik-alma,
s fölöttük és mögöttük a csuklós, pórusos, szőrös barna kitinbotok,
 
két zománcrúd áll.
S alúl az aranyfoltos-feketefoltos lakkozott szívcsücsök széthasadva szőrösen
 
virágzik:
mint szűz vagina, s aranykampók, aranypatkók, aranyhorgok harangja:
 
a szájszerv,
lüktet, merev moccanatokkal él, mintha pici arany-rák nőtt volna a hasadt,
 
merev
szájszerv méhibe, s az mozogna páncélmerev rángással ott: a szívből
 
ami kilátszik.
És nyakam és hátam és törzsem, ágyékom, combjaim, lábaim lassan
 
átalakúlnak,
s leszek aranygyűrű-zománcgyűrű test-összesség, pihés, légző-stigmás
 
darázs-test,
s karjaim nagy, barna-eres arany-hártyatollakká széttolódva, mint
 
hártyakereszt
a légbe magasodnak, s a hártya-ablakokon kék zománcpont, aranypetty,
 
piros porceláncsillag.
És combjaim barna porcelán-tölcsérek és lábaim barna
 
zománcdrót-csillagok
és lábszáraim barna, tüskés drótrudak, a térdeim csuklós barna
 
porcelán-csészék,
s ízelt hernyós kövér aranycséve-potrohom végin lapos zománckúp,
 
szép test-befejezésként
barna porcelán-szív lüktet és vonaglik, ivarszerveim kitinszív-hólyaga,
 
a nemzőszerv-tartály dobog.
Jaj, mert megadtam magam, mert föladtam magam, emlék-létemet szívükbe
 
vetve,
mint tetves ruhát, tetves szőrzetet, leszek megzsírosodván és földagadván:
 
erdei medve,
jaj, emlék-múltamat, mint tetves inget tűzbe, Hívás-szívük Láng-Jelenébe
 
vetve,
leszek a Szőrös Brummogó, leszek a Barna Totyogó, leszek az Isten-Mézevő,
 
a Medve.
És ott ülök majd nagy barna pocakkal, vastag barna háttal, nagy
 
medve-koponyával,
mint óriás barna szőrbuborék, mint Isten Ünnepe, múltamat magamból
 
kihagyva,
ülök egy vérző fenyőfa alatt, múlttalanúl, nagy sárga viaszrózsa lépesmézet
 
szopogatva,
mézes mancsaim nyalogatva, mézeset böfögve, bundámban a mézcsurgás
 
aranyviaszával.
Jaj, mert megadtam magam és föladtam magam, Emlékezetem Hitükben
 
elégett:
testem lassan kitollasodik, bíbor toll-mellényt, kék toll-köpenyt növeszt
 
magányom,
arcomra kék toll-álarc kerűl, sárga szaru-kard, zöld tolltaréj-üstökös
 
a koponyámon,
zöld toll-lángolással hegyesen hátra-lövell, lábaim kék pikkelyrudak,
 
zománc-kemények.
Lábaim nagykarmú kék pikkelycsillagok, kék zománcszívpikkely-kesztyűk,
 
sárga
bőrzsák-tövekkel a karmok kezdetén, s szárnyaim csúcsos zöld
 
toll-zászlók,
mert királyharkály lettem én, a Nagy Kopogó, a Bicegve Mereven Ugrándozó,
 
az Áldott
Fák Doktora, s Harkály-Önmagam nem emlékszik már
 
a Vad Emberszív-Magányra!
Jaj, mert föladtam hitem, mert múltamat eladtam, mert magányomat
 
kimértem:
testemet sírva fogdosom, létemet vartyogva siratom, ember-múltamat
 
már nem értem.
Mert lassan elvarangyosodok, mirigybőröm, mirigybuborék-tokám
 
ragyog kövéren,
zöld-foltosan, szürke-foltosan lüktet mirigyzsák-pocakom, dagasztja
 
lihegésem.
Mert lettem Varangykirály, Békafejedelem, zöldszeplős, izzadó varangyos
 
Ősdagadt,
lábaim porcelán-pálcacsillag ujjközeiben zöld hártya-háromszögek,
 
hártya-esernyők,
s zöldszeplős farcsúcsomon kőrózsa-kloákacsillag, s szemhéjaim:
 
a szemgolyós kőmirigycsengők
rengenek, mert pislogok és nem ismerem Tegnapom és elfeledtem
 
Ember-Múltamat!
Jaj, Látások, Látomások, Szégyen-Hitek, Vígasztalások,
 
Keservem Kegyelem-Vígaszai!
Ti Látomás-Föloldozások, Látomás-Kegyelmek,
 
ti Látomás-Jövő-Folytatások!
Ti Köd-Mámorok, Köd-Igézetek, Nyomorúságom Képei,
 
Látomás-Magasztalások!
Ti Vérző Rettenetem Sebkötő Pólyái, Bűnöm Ködei, Virrasztásom
 
Gyötrelemvígasz-Álmai!
Jaj, Látomások: Poklok, Temetők, Jajgató Önmarcangolások,
 
Kevély Hitek,
Könyörtelenség-Állapotok, Gyönyörtelenség-Bocsánatok,
 
Lehetetlenség-Megvalósulások,
Dög-Álmok, Gyűlölet-Jövők, Szégyen-Keservek, Vak Vérző
 
Halálos Tódulások,
Elmém Gyász-Hömpölyegei, Szívem Bánat-Tavaszai, Virágzó
 
Kegyetlen Képzetek!
Meddíg sarjad még ez a vad, bolond tenyészet, meddíg virágzik
 
vak Szörny-Vígasztalásom?
Meddíg dagad még förtelem-lángjaival Virrasztásom Látomás-Reggele,
 
Tenyészet-Álma?
Ez a Tébolyúlt Nem-Felejtés, ez a Tébolyúlt Halál-Ünnep,
 
ez a Halottak Világa
Győzelem-Jövő, ez a Rettenet-Mennyország, Hazugság-Pokol,
 
Igy-Hiszem-Megmaradásom?
Hisz ami volt: volt! Hisz ami van: van! És a Vereség-Tegnapnak
 
nincs föloldozása!
Nincs Növény-Vígasz, nincs Állat-Vígasz, nincs Virág-Vígasz,
 
nincs Tenger-Vígasz se!
Nincs Angyal-Vígasz és nincs Téboly-Vígasz, lényemet, ami száraz
 
habjával elöntse,
a Víz, a jövő Halálos Rózsakertje, a Tenger, a Halál Virágoskertje,
 
a Diadal Halálvirágzása.
Hisz ami volt: volt! Hisz ami van: van! És a Gyalázat-Múltnak nincs
 
Így-Elmúlása!
Hisz ami van: van! Hisz ami volt: volt! Hiába: Jajgatások, hiába:
 
Vacogások, hiába: Könnyek,
hiába: Látomás-Vígasz, Állat-Jövő, Növény-Túlvilág, Virág-Remény,
 
Madár-Ünnep,
hiába: Állat-Várakozás, Virág-Ragaszkodás, a Leányszínű Kék
 
Őspikkelykanca hívása.
Hiába minden Remény, Rettenet, Gyász, Gyötrelem, Várakozás, Roskadás,
 
Bűntudat!
Hiába minden Önmarcangolás, Szív-Rúgdosás, Siralom, Őrület,
 
Kegyelem-Várás!
Hiába minden Mások-Szidalma, Mások-Vádolása, Isten-Köpete,
 
Ördög-Áldás!
Hiába minden Vízalatti Győzelem, Halál-Lakoma, Táltosló-Hívás,
 
Csikóhal-Öntudat!
Hiába minden Gyász és Magyarázat, hiába minden Büszkeség,
 
a Kevélység Hatalma,
hiába minden Szégyen Szégyene, Bűntudat Bűntudata, a Látomás
 
Kés-Vígasztalása,
hiába a Veszteség-Gőg, a Vereség-Mámor, hiába minden
 
Gyötrelem-Tajtékfutása,
hisz ami volt: volt, hisz ami van: van, és változtatni ezen szívemnek
 
nincs hatalma!
Jaj, hogy futottunk, hogy rohantunk, hogy lihegtünk, jaj, hogy
 
fuldokoltunk hörögve,
jaj, hogy szitkozódtunk, hogy átkozódtunk, vért-lövő sebeinket
 
tenyerünkkel befödve,
páncélból-kivirágzó sebeinket, mellvért-lékeinket szőrös nagy ökleinkkel
 
betömve,
voltunk, mint páncélosbogár-temető, mert közénkcsapott
 
az Itélet Arany-Ökle!
És egymást hogy gyaláztuk és egymást hogy röhögtük és egymást hogy
 
tiportuk átkozódva
és egymást habosan hogy tapostuk, vas a vason csörögve, vas a vason
 
szikrázva dörgött,
mint páncélos rákok halál-hemzsegése, a sok vas-csótány, vaskakas
 
hogy üvöltött,
hogy tekergett, kopogott, a vastoll, vasburok hogy zuhogott nyögve
 
egymásra-halmozódva.
Jaj, hogy csikorgott, hogy nyikorgott a vasdonga-vaslemez-vasbuborékörvény,
 
a vas-láva,
mint ízelt óriás páncélos-bogarak, fölpáncélozott lovakon ülő nagy-ollójú
 
rákok,
a vascséve-páncélbajszosak, a vasálarcos vaslemez-lovakon ülő
 
szarvasbogár-óriások
páncélbajszukkal tapogatództak, páncélollójukkal hadonásztak
 
a levegőt kaszálva.
És hömpölygött vas a vason és fortyogott vas a vason, sírt
 
egymásba-gabalyodva
a szikrázó vas-görgeteg, s a páncélöltönyök donga-résein, csatlakozás-közein
 
kihabzott
a vér, a szőr, a hús, a verejték, a szügy-tajték, s a vértezet-lélekből
 
fröcskölve patakzott
a vér, a vér, a vér, a habos fekete vér, s a mellvért vasára alvadt,
 
mint tengerirózsák bokra.
És a vaskancsó-fejű vashernyó-lovak ágaskodtak, pisáltak, fújtak,
 
hörögve összerogytak,
s a vaslemez-vasbuborék-vasburok lovak: az óriás-szöcskék, óriás
 
imádkozó-sáskák:
összetaposva, összetaknyolódva, összegubancolódva vérüket, vizeletüket,
 
nyálukat folyatták,
mint eltaposott házas csigák hús-vér-nyál-mészháztörmelék-kocsonya-kupaca:
 
rángatóztak.
S e vérző, tajtékzó, nyihogó, vonagló, kinyúlt, habos
 
vaslemez-vasbuborék-vasöv-kupacban,
mint páncélos szöcskék, ha egyik lábszáruk a zöld csont-tölcsér
 
térdforgónál letört,
s a zöldpettyes comb ottmaradt a forgó-bütyökkel, s a drótlábszárnak
 
nem kell már a föld:
bicegve evickélnek, úgy evickéltek forogva a vaslemez-lovagruhás fiúk
 
a véres vas-csatakban.
S mintha sáska sáskával ölelkezik, szöcske szöcskét ölel, rák rákot hág
 
kopogva,
szarvasbogár-hím szarvasbogár-hímmel verekszik, orrszarvú bogár
 
orrszarvú bogárral dulakszik,
skorpió skorpiót cibál, csótány csótányt ráncigál, hőscincér hőscincérrel
 
üzekszik:
a vascséve-fiúk, vashernyó-lovak egymáson-tántorogtak, egymáson-csavarodtak
 
gomolyogva.
S az ezer páncélcsap, szögecselt pofa-lemez, csillagos tarkólemez, szügy-burkolat,
 
térd-forgó,
szív-alakú halánték-lemez, páncél comb-burkolat, vas-lábszárvért,
 
nagy-likú-álarc-vas,
tompor-vasszoknya, vas-ing, vas-sisak, vasrostély-arcketrec,
 
lábfej-levélvas,
páncél-állkapocs-csésze, lemezes nyak-borítás lángolt és füstölt benned
 
Gyalázat-Utolsó!
Mert hullt az eső dörögve és ropogva és a vért-vason porzott kemény
 
kristály-csapása,
s a vascsillagokkal összecsavart páncélburkolatokon füstölt nehéz
 
gyémánt-ütése,
porzott az arc-vasakon, vas-álarcokon, páncél-sisakokon, mellvérteken
 
habos verése,
s szikrázva lobogott, vízlánggal ragyogott a véres buborékvas-vashordó
 
Halál-Kása!
S a vérben, a dagasztva-böfögő sárban, a vasburok-embermocsárban habos
 
halál-nyihogások,
vérző halálfújások, páncélba-durrogások, vasból-szakállas hörgések,
 
vak sírások,
tajték-vakogások és vérfüst-makogások, ördögfingok,
 
piros kocsonya-cuppogások,
s dörgött az eső a vérteken, vasakon, a gomolygó véres vaskupacon
 
kegyelmesen lángolt.
S a vasakon kardok kopogása, fejszék csattogása, vastüske-bunkók
 
nagy csillag-ütése,
s kopogó, ropogó, recsegő, nyikorgó, beroppanó, fölhasadó, szétnyíló
 
vasak, vértek!
Jaj, az az Öldöklés, az a Futni-nem tudva Futás, jaj, az a Véres
 
Gomolygás-Tömérdek
és jaj, Hazám és jaj, Nemzetem és jaj, Népem Futása, Vérzése,
 
Megsemmisülése!
Jaj, vérrel-virágzó vasak, vért-lövellő vasbuborékok, vas-vérzések,
 
vas-szakadások,
jaj, a vasak fugáin kihabzó verejték, jaj, a véres latyakban könyörögve térdeplő
 
vas-vitézek,
merev Ájtatos Manók, vaskesztyűs Kegyelem-Könyörgések, vas-arcú
 
Ima-Védekezések,
vas-sáskaöltönyből szakállas Szent-ének Motyogások, vashabból bugyborgó
 
Gyász-dadogások.
S én habos, vércsatakos lovam nyakára borúlva a Vasban-Halálörvényből
 
gyáván kifutottam,
s én vas-ingemet, páncélsisakomat, vasnadrágomat ledobva
 
Önmagam-Undorába futottam,
eldobva vaskesztyűimet, eldobva reményeimet vad tajték-ménemen
 
a tengerig futottam,
kihányva büszkeségemet, lehányva nagy szakállamat a tenger fövenyére
 
hullva zokogtam.
Jaj, Én Meghalni-Gyáva, Én Meghalni-Ostoba,
 
Én Meghalni-Nem-Merék-Hazámmal,
jaj, Én Büszkeség-Rothadék, Király-Szarhalom, Megőszűlten-futó
 
Ganéjdomb, Űzött Vad,
hömpölygettem szakállas arcomat, aranycsengőkkel, aranyrojtokkal befont
 
borzas szakállamat,
ott fetrengtem zokogva a Parton, orrlikaimban a rothadó kagylók, csigák,
 
medúzák, polipok hulla-szagával.
És szakállamban vér és epe száradt és büdös ijedtség-hányadékom lávája
 
szőreimben,
erjedő büdösség szőreimben és szakállamban mászkálnak pici pókok,
 
pici rákok,
apró csigák, s szakállamban száraz csikóhalak, pici kagylók, döglött
 
kék állatvirágok,
kiket kiökrendett gyászomúl a tenger, s szájamban homok, csigahéj
 
és írtózat szívemben.
És szempillaszőreimen homok és sós homok orrlikaimban és szemem homokba
 
ásva,
ott fetrengtem fuldokolva én és föl nem ültetett lovam nyihogása,
 
laza patakopogása
és ott hemperegtem nyögve és dadogva, sírva és motyogva, rettenetemet
 
homokba-kiáltva,
mint az Ördögkirály az Isten tüzes szemhéja-szigetén és rángva jajgat ott
 
a Pokol Hiúsága!
Rángva vonaglik, sül, kunkorodik, rózsaszőr-teste buborékzik, mint parázson
 
a kukac!
Mert Isten szemhéjára tette őt, hogy lássa a Jövőt, hogy lássa az Időt, mert
 
büntetése az!
Mert büntetésem vala az a büdös homok, az a tenger-rothadékkal füstölgő
 
Lágy Vígasz,
az a Büdös Magány, az a forró homok, az a döglött medúzákkal rothadó
 
Homok-Tavasz!
Ott fetrengtem hörögve és zokogva, mint a tengerből-kiköpött fehér
 
Kocsonya-Szörnyeteg,
szörcsögve és sípolva, kapkodva levegő után, ott hemperegtem
 
a homokot zabálva,
mint Magányos Tengeri Szörny, mint a Tenger
 
Kegyetlen-Gyáva-Húscsillag-Kurvája,
akit kiokádott a víz undorában és most nyög és szárad,
 
kristályláng-húsa fölreped.
Mert Miféle Király az, aki elszalad? Miféle Király az, aki vert népét
 
magára hagyja?
Miféle Szörnyeteg-Király, aki gyáván megszalad, s szakállas árnyéka lobogva
 
fut előtte,
mint borzas kék kakas-árnyék, miféle Gyász-Király, aki szívében a Kegyetlen
 
Hitet megölte,
miféle Sátándög ez a király, Szörny-Állat, akinek Szörnyeteg vala Ősapja
 
és Ősanyja!
Jaj, ez a Futás, jaj, ez a Szégyen, jaj, ez a Gyalázat! Jaj,
 
ez a Megsemmisülés-Útálat!
Jaj, a büdös, halállal-füstölgő homokba evém magamat,
 
mint dögledező ősállat,
hogy a sós dögletbe fulladjak én, hogy a homok-kútba szarjam
 
és okádjam én dög-testemből kiáradt
önmagam-undorát, hogy önmagamtól kiürüljek én, s a napon csak
 
üres bőröm szárad!
Mert tudom: én Népemtől Népemért futottam! De mégis: mi Jövőt tettem
 
én azzal,
hogy Népemből Népemért megfutottam? Hogy a Halálból kirobogtam lovam
 
nyakára borúlva?
Aztán szörny-fejemet fölemeltem. S láttam, a tengerből hatalmas
 
pikkelygömb-fejét kidugja
az Ős-Szörnyeteg, rámkacsint és röhögve rámfúj óriás kék
 
kocsonyacsillag-zománckürt orrlikakkal.
És szeme, mint a madaraké és szempillája, mint a lovaké, s hatalmas
 
szörny-fújása
fölborzolta habos szívemet, s szakállamból a rákot, csigát, tetvet,
 
homokot kifújta
és nézett engem és pislogott bután és röhögött köddel, lánggal
 
és kacsintott újra
és hívta Undorom és csalta Szégyenem és rázta lovam véres sörényét
 
Ősbálvány-szuszogása.
Hívott engem, hívott a Hatalmas, a Moszat-szakállú Pikkely-Hatalmas
 
kacsintva hívott,
hogy burkaimból kibújva legyek, övé legyek, s szakállas üres bőröm
 
ott heverjen
a büdös fövenyen, mint üres darázsbőr az óriás hártyarózsa-szemekkel,
 
s repedezzen
az ízelt, sejtes, pórusos, szőrös, kitin-erekkel befont hártyatok,
 
a Haláltól-kiszívott.
S én ültem bambán és esetlenűl, ültem izzadtan, tetvesen a dögbüdös
 
homokban,
ültem csipásan, vakaródzva, mint Jób a Bibliában, s a Kacsintó Szörnyeteget
 
néztem,
s koronátlan, borzas fejemre fújt lovam szelíden, s a Megújulásban
 
nem vala részem,
s nem tudtam tengerhab fröccsenés-csillaga, vagy madár-ürülék,
 
ami homlokomra lottyant.
Jaj, Csaták, Csaták, Vesztes Csaták, Buborék-Győzelem-Mámor,
 
Nagy Győzni-Butaság!
Mert az volt ám a Harc, az a Győzelem, ahogy mi ott, ahogy
 
a Látszatot megöltük!
Ahogy a Látszattal hadakoztunk, a Látszatot döftük, a Látszattal
 
verekedtünk,
ahogy a Látszatot döftük, vágtuk, nyestük, szúrtuk, ahogy nyilaztunk,
 
Lovas-Némaság!
Mert Elleneink a dombról lezúdúltak tarka lovakon, nagyhajú
 
piros csődörökön,
s mi: hajrá, neki! és ütöttük, vágtuk, kaszaboltuk, lőttük a Némaságot,
 
a Rongy-Népet!
Mert rongy vala valóban, amit legyőztünk, Rongy, amit küldtek ránk
 
a Kopasz Arany-Férgek!
Rongy, rongy, rongy és kóc és fa és széna és szalma és szénából font sörény
 
a rongy-gömbökön.
Mert Arany-arcú, Arany-kezű Elleneink a lovakra rongybábúkat,
 
fabábúkat kötöttek,
rongy-golyó fejű zsák-embereket, szalmával kitömött óriás
 
rongybabákat,
s festettek a rongy-gombóc fejekre kék csillag-szemet, szív-alakú piros szájat,
 
zöld kalász-szempillákat,
s befestették a fejeket arannyal, s a rongy-hónaljakba farudakat
 
kötöztek.
És zúdúltak a lovak, a lovak, a lovak, s rajtuk a bicegő, imbolygó
 
Kifestett Babák,
a Kóc-belűek, Szalma-szívűek, Széna-ágyékúak, a Fű-agyú
 
Festett Némaság!
S mi, gyerünk, nekik! és vágtuk önmagunkat, mert önmagát vágta ott
 
az Öntelt Butaság,
a Kitömött Semmit döftük kurjongatva! A vasba-öltözött lovú
 
Páncélöltönyös Hiúság!
Az volt ám a Nagy Győzelem! Az volt a Szent Gyönyörűség! Ahogy a vas
 
a rongyot vágta!
Villogott fémesen, mereven a vas-öltözetű ló, s lovas, mint a szöcske,
 
imádkozó sáska!
Lángolt a hajnal-vérben a fém-lovak, s fém-lovasok csikorgó merev
 
mozdulása,
a harmatos vértezet, a páncél, a szelvényezett, a vas-öltözet nehéz
 
szögletes nyikorgása.
Lángolt a páncélzat minden részlete, a sisak-fejek minden szöglete,
 
pántja, része:
a fejtető, a pontszemlemez, a homloksáv, a járomlemez, a lunula,
 
a homlokrés, az orca,
az arcél, az arcpajzs, a pofa, a pofaszöglet, szájszöglet, a fejtetőlemez,
 
a homlok-borda,
a csáp-tőíz, a csáp-ízek, a csápsörte, a csápostor ízei, a tapogatók, a szívóka,
 
az ajakcsésze!
Lángolt csikorogva, nyikorogva és ropogva a fém-óriás sáska-harcosok
 
minden moccanása,
a fém-szöcske lovak minden szögletes fordulása, hőkölése, topogása,
 
tántorgása:
a pajzsocskák, billérek, hátdúdorok, a hátlemezek, haslemezek, tarkólemezek,
 
a fül-táska,
a hátpajzs, a mellpajzs, a nyakpajzs, a halpajzs, a gégepajzs, a potrohszelvények
 
szuszogása.
Lángolt a háromszög-alakú, rombusz-alakú, trapéz-alakú pontozott fejcsúcsi
 
gödör,
a homlok-vályú, a szemkeret, a csápnyél, a csípő, a tompor, a comb, a térd,
 
a lábszár,
lángoltak a térdizületek, könyökök, könyökizületek, lábfejízek, sarkantyúk,
 
virágszár-
csápok, karmok, lábszárcsúcsok, csövek, tarkócsatornák, szív-csatornák,
 
a fém-ágyéktükör.
Lángoltak a kitincsapok, kitinszögek, szögecsek, csavarok, csatornák, ízek,
 
eresztékek,
a szelvények, pajzsok, lemezek, pontok, arcpajzs-csapsorok, szemek-közti
 
pántok,
az álarcvas dagadt szemrózsái közti függőleges szalagok, vasráncok,
 
kitincsavar-láncok,
a szív-alakú ajakpárnák, az álarc-szemhéj vascsészék,
 
a fémabroncs-gégeszelvények.
Lángolt a hajnalvérben a harmatos-páncélzatú, csikorgó, merev
 
fémsáska-had
s nyikorgott és csikorgott és ropogott fémesen, ahogy fordúlt,
 
bicegve keringett:
s ütöttük, szúrtuk, vágtuk, döftük, löktük, böködtük, nyestük
 
Rongy-Elleneinket,
s észre nem vettük Édes Istenem, hogy csak az Ellenség-Ló nyerít.
 
Lovasa hallgat!
Jaj, lovak, lovak, lovak, zöld-eresek, sárgák, fekete-pettyesek,
 
vérpirosak,
jaj, lovak, lovak, májszínűek, fekete-habosak, aranyfoltosak,
 
rózsaszín-homlokúak,
jaj, lovak, dohányszínűek, ezüstösek, barna-szeplős tomporúak,
 
fehérre-meszelt arcúak,
jaj, rózsacsillagos szügyűek, fehér-pettyes lábúak, bársony-ajkúak,
 
arany-szempillájúak!
Jaj, vérző, röhögő, prüszkölő, összerogyó, fölhemperedő, tomporra-rogyó
 
Lovak
és jaj, Néma Lovasok, Szótalan Kócfiúk, Aranyozott Bábúk,
 
Kifestett Rongybabák
és jaj, Harc Fulladt Dühe, Vasból-Ordítozás, köztük kavargó vas-lovak,
 
vas-ruhák
és jaj, szelvényes vas-hordóban ugráló madár-szívünk, fölgyorsúlt szív-ütésünk,
 
kongó vasak!
Mert a Látszattól vert gyorsabban szívünk, hogy vashordó-ingünket majd
 
kitörte,
mint tojás héját a gyémántpikkelyszív-gyíkfej, a Látszattól fulladt el hitünk
 
fehéren,
s amit vágtunk: a seb homokot pörgetett, szalmát böfögött, földet csurgatott
 
kövéren,
s lándzsánk szénába fulladt, rongyba döglött, széles kardvasunk a rongyot
 
gyötörte!
Mert rongy-szívekbe, szalma-szívekbe, homok-szívekbe, avar-szívekbe döftük
 
kardvasunkat,
mert kövér dárdahegyünket zsák-mellkasokba, széna-ágyékokba vertük
 
rikoltva,
mert kóc-szívekbe állt nyílvesszőnk remegve, széna-seb fölött reszketett
 
uszonytolla,
s fa-hátakba tört lándzsánk hegye, s vér helyett forgács és moha ami
 
a sebekből kibuggyant!
Mert homok pöffent ki a sebekből, földet fújt a rongy-seb, okádott
 
rohadt szalmát,
böfögött nyálas fű-gombócot, mint a tehén ha kérődzik, ló, ha űrít
 
szelekkel!
Mert az volt ám a Harc, ahogy a Vas a Rongyot vívta, ahogy összekeveredtünk
 
Ezekkel,
röhögve, sírva, ordítva, átkozódva, sátánt üvöltve, gyalázva Krisztus Örök
 
Uralmát!
Mert az volt ám a Nagy Kavarodás, a Vascséve-lovak, Vascséve-emberek
 
Nagy Kavargása,
a Ronggyal-Szalmával-Mohával-Szénával-Fával-Homokkal-Harc,
 
a Vak Mohóság!
És észre se vettük tarkónkba, hátunkba, gégénkbe úgy verte Nyilait
 
a Valóság,
s kopogott, dörgött a vason, vasbuborékokon a Hátúlról-Győztesek
 
fejsze-csapása!
Mert fémsáska-lovainkról, fémtücsök-csődöreinkről nevetve, könnyedén
 
lelöktek,
s a vascsótány-vasászka-vascincér-fiúk egymásra-hullva csörögtek
 
és dörögtek,
mint vashordók, fémcsövek, hernyós, szelvényes, gyűrűs, lemezes fémek
 
dübörögtek,
nagy fém-rák, páncélosbogár-kupacban vonaglottak, fémszuszogással
 
könyörögtek.
S a fémruhák szelvényei, dongái, abroncsai, gyűrűi, lemezei, ízei közt
 
keményen
állt a nyílvessző, kardvas, mint páncélosbogár páncél-ízei közt a
 
gombostű,
mint sáska potrohszelvényei közt a beszúrt tű, a vértezet-résekben
 
a Halál-Itéletű
Vas, Elítéltetésünk Vasa, Önteltségünk Itélet-Szögei álltak
 
a merev Fémben.
És Bábú-Halottak és haldokló lovak és hörgő Fémek és Kifestett
 
Bábú-Halálok
és Rongy-Fejek, Rongy-Koponyák piros festék-szájjal, kék festék-szemmel,
 
arany-szempillákkal
és Különös Halál-Keveredés: Rongybaba gubancolódék össze Fémből-épűlt
 
Rákkal
és a rongy-likakból száraz homok pereg, s a páncél-csatlakozásokból
 
vér szívárog.
És csiga, fű, bogár, béka, sáska, kalász, hit, mámor, kevélység, gőg
 
összetaposva
és vonagló fémcsótány-kupac tükröződik egy döglött ló álarc-vasból
 
kidülledő szemében.
Hát így győztünk mi, így, Látszattal megveretve, s Megmaradásomért csak
 
a Futásé az érdem,
a Jajgatva-vak Rohanásé, az Üvöltve-tajtékos-Szaladásé, így lettem
 
Szégyenem Foglya!
Igy volt? Igy, igen! Igy is volt? Igy, igen! És mennyi Árulás és Hitegetés
 
és Közöny
és mennyi Becsapás és mennyi Hazudozás és mennyi Álnokság lökött
 
e sárga partra,
ahol ülék, mint hibbant fiú a Lét küszöbén, tojáscsönd-fejét az ég felé
 
csavarva
és kezei homokot túrnak, ujjai homokba fúrnak, s szőreiben gyönge nyál,
 
gyönge könny.
Ültem, mint hibbant fiú a Lét küszöbén, ültem a büdös, zöld tengerparti
 
homokban
és izzadt lovam nyakamba fújt és forró, habos lihegését lökte
 
lucskos fejemre.
És most itt ülök zöld hínárhabos, barna moszat-szakállas csónakomban
 
és semerre
Jövő és semerre Holnap és semerre Népem-Virradat, Sors Holnap Talán
 
Lehetne Jobban.
És a víz alján szelvényes fémhurka harci-ruhám bíbor, kék állatrózsafákat
 
virágzik
és mögöttem a Nagy Hajó, a Maradék Haza, Maradék Kincseim Szigete
 
ring kopottan,
s a hajócsúcs-angyal szárnyára hajtva fejét barnapettyes-fehérpettyes lovam
 
habosan horkan,
mint Angyal-csődör az Isten szeméből kihajolva, s a gyönge szél zöld
 
kristálycsipkékkel játszik.
S a hajón jajgatva szül egy asszony, hallgatom tajtékos, véres, gyönyörű
 
ordítozását,
asszonyok sírását hallgatom, gyerekek sivalkodását hallgatom éhes
 
fülekkel.
Szent Noé-Bárka te, Hajó-Haza, Jövendő Korhadt Növény-Csillaga,
 
Elevenekkel
és Félelemmel töltött Maradék-Maradandóság őrizd meg Élet-Kincseim
 
Maradék-Lobogását!
És fölsír a Most-Született, habosan jajgat, nyálasan nyávog, köhög,
 
puhán tüsszent.
Jaj, mire szültél te Asszony és jaj, mivégre születtél te Gyermek,
 
aki sikongva
ott lógsz most a sós levegőben, s kékeres rózsalábacskáid gyöngéd
 
asszonykéz fogja,
s arany-ívben vizelsz és lilán bömbölsz? Hát kit kérdezzek? Milyen Jövőt?
 
Miféle Istent?
És körűlállnak az árva asszonyok és körűlállnak a bozontos balga férfiak
 
szorongva,
s te csak bömbölsz és vizelsz Fiú, kis pöcsöd arany-kalászt növeszt,
 
s az aranycsörgéssel ívben lehajlik,
s rózsa-árnyékod a víztükörben bömböl, s a kék kristálycsipkehömpölyeg
 
ágaskodva morajlik,
s a vízből kidugja fejét a Hal, a Szirén, a Delfin, a Polip, a Bálna,
 
a Vizi-Kobra.
És néznek a Tenger Népei mind, s csudálkoznak, állatfejekkel hemzseg
 
a kristály-lotyadék.
Néz a Magányos Boldog Tenyészet, ámúldozik jöttödön Fiú,
 
merengve hallgat.
Jaj, mire születtél és mivégre lettél te Kék-mosolyú Pöttön,
 
veled mit akarhat
e Halál-Idő, a Halál-Jövő, e Halál-Holnap: Jajgató Kék
 
Csöpp-Emberiség?
Jaj, mire születtél és mivégre lettél, aki most születtél Oktalan
 
Kicsi Testvér?
Milyen kínra és milyen maradásra, milyen jövőre, milyen halálra
 
és örömre?
Milyen holnapra és milyen átokra, milyen gyönyörre, miféle hitre,
 
szerelemre?
Milyen kegyelemre és milyen megadásra Csöpp Emberem, aki világra esni
 
most siettél?
Miféle nép vesz majd ölébe, miféle nép ringat majd susogva,
 
miféle Én-Népem?
A Nincs-Nép, Nincs-Semmi Nép, az Üresség-Ország, az Elvadúlt
 
Éhes Maradék,
az Emberevő Vadak, a Nádasokban Bújkálók, a Lápokban Nyakig-Űlő
 
Bűn-Ivadék,
a Borzas Bújdosók, Odúkban Rettegők, Fa Odvában Csücsülők,
 
Lombot-lakó Népem?
Ez a Teknősbéka-Nép, Vizisikló-Nép, Mókus-Nép, Pocok-Nép,
 
Harkály-Nép,
ez a Levelibéka-Nép, Szarvasbogár-Nép, Sündisznó-Nép, Fülesbagoly-Nép,
 
Rigó-Nép,
ez a Csíkbogár-Nép, Tarajosgőte-Nép, Varangy-Nép, Gyík-Nép,
 
Vadnyúl-Nép,
ez a mocsárban-vartyogó, lombban-bújkáló, földbarlangban-rettegő
 
Magány-Maradék?
Ez a Meg-nem-váltott Átváltozott, ez a Reménytelenség-átváltozásban
 
Részesűlt,
ez a megpikkelyesedett, kitüskésedett, kitollasodott, szőrzettel-benőtt,
 
megvarangyosodott,
ez a páncélt-növesztett, csipkés kocsonyataréjjal büszke,
 
ez az ujjközökben-meghártyásodott,
ez az ujjhegyeken kocsonya-korongos, elfűrészelt páncéltojásba
 
dagadt Igy-Megmenekűlt?
Ez a Lombot-Evő, Levelet-Rágcsáló, Sarat-Szopogató, Iszapot-Szürcsölő,
 
Földet-Evő,
ez az Emberhúst-Evő, Állatdögöt-Rabló, Madártojást-Kereső,
 
Hangyatojást-Hörbölő,
ez a Rovarokat-kukacokat-bogarakat-lárvákat-pondrókat-petéket-férgeket
 
Lenyelő
mocsárlakó, szikla-üstben lakó, fészek-lakó, földben-lakó Nép,
 
ez az Eleven Temető?
Ez az Igy-Maradt-Meg-Népem, Igy-Is-Alíg-Maradt-Népem,
 
ez a Csak-Igy-Lehetett-
Nép, ez a Burjánzó-Szőrzetű, Bagoly-Tollazatú, Csóka-Karmú,
 
Kígyó-Pikkelyzetű Vad,
Én Átváltozott Népem, Én Hasonúló Népem, Én Színeváltott Népem,
 
aki így se lettél szabad,
Én Állat-kölcsönruhás Népem, aki Léggyé, Darázzsá, Méhecskévé,
 
Szitakötővé vedlett!
És lett, ami lehetett a Nagy Rettegésben, Fekete Bújdoklásban, Éhségben
 
és Futásban,
lett, ami lehetett a Búvásban, Hasonúlásban, Átalakulásban,
 
Megmaradás-gyászban
és élt tovább és él tovább varangybőrben, tollköpenyben, pikkely-ruhában,
 
csigaházban,
teknőckagylóban, kígyóbőrben, vakond-bundában, rák-páncélban,
 
levelibéka-lázban.
Mert ők a Szabadok, a Szép Vad Vadak, a Szép Szelíd Vadak,
 
az Önmagukban-élők,
a Rák, a Kígyó, a Teknőc, a Csiga, a Hal, a Madár, a Szitakötő, a Lepke,
 
a Darázs,
mert bennük valósult meg a Mindíg-Élet Öntudatlan Okos Öröme,
 
a Szent Lobogás
Állandósága, a Folytonosság Gyásztalan Irgalma, mert ők a
 
Rettegve-Mindíg-Remélők!
Mert itt a Földön csak az Ember védtelen Habzó-mosolyú Kis Emberem,
 
Ordítozó Jövendő,
mert önmagára csak az Ember képtelen és újszülötten csak az Ember
 
tehetetlen!
Mert a Képesség és a Teremtés-Tudás ott van már minden rovar-újszülöttben,
 
állat-újszülöttben,
ott van minden vizi, földi Létezőben, levegőt-kavaróban, ott van a Tudás,
 
a teremtő!
A pókban nyálhordójával, fésűs lábával, selyem-kútjával ott a háló-építés
 
tudása,
a darázs szájszerveiben, lábaiban a sárkancsó-építés, lépsejt-építés komoly
 
tudása,
a hal szájában a nyálbölcső-építés, habos nyálbuborék-kosár építés lángoló
 
tudása,
a madár csőrében a fészek-ragasztás, sárcsipkekosár-ragasztás kegyetlen
 
lángolása.
S a Nyúlban a futás, a Sünben a tüskerózsa-gömbölyödés, a Rákban a harc
 
olló-győzelme,
a Harkályban a kukac-ismeret, a Levelibékában a tapadva-várni-tudás
 
bizalma,
a lihegő, pislogó zöld hártyamirigyzacskó zengő légy-reménye, lebegő
 
pók-izgalma,
a szőrcsillagos kocsonyatüske-taréjlás-szőrcsipke-ágaskodás Hernyóban
 
a mászni-tudás pettyes türelme.
A Vakondban a vakság öröme, a Rigóban az ének barna lángja, a kivárás
 
a Gyíkban,
a Csigában a házát-húsából ki-izzadás kegyelme, a Medvében az erő
 
őstántorgása,
a Szitakötőben az előre-oldalt-föl-hátralátás óriás iker
 
kristályrózsa-mindenségtudása.
Csak az Emberben nincs meg Bömbölő Pöttön Emberem a Kezdet-Tudás,
 
a Kezdet-Teremtés-Dallam.
Jaj, miféle nép vesz majd ölébe, te Ember-Kezdet, ha egyszer majd
 
a Partra kiérünk?
Nép? Ha van Népem ott túl a Parton, ha van még Nép ott túl, a Földön,
 
Népem!
Ha át nem változott egészen, ha föl nem olvadt lángolván az Állatban,
 
Földben, Növényben,
ha maradt még Valaki Maradék e Csont-Szőr-Rothadék-Országban,
 
ha volna Magzat-Népünk!
Mint messzi árva csillagot, mint a ragyás, buborékos kő-álarc Holdat:
 
a Földet nézem,
a ködös, szikrázó kő-sarló föld-nyúlványt a rózsakék, zöldpermet
 
reggel-lángolásban,
nézem, mint száműzött angyal forró kristálycsillagon ülvén
 
az űr fekete odvában:
a kopár szomszéd-csillagot, amit elérnem sohase lehet, magányában
 
sohase lesz részem.
És nem tudom e Sivatag-csillagon ki él, mi él, miféle Létezők lihegnek,
 
tolongnak,
miféle Létezők totyognak, párzanak, zabálnak és szuszognak ama
 
Sárga Létben,
király-sárkányok, sárkány-madarak, pettyes négylábúak szikrázó
 
párduc-settenkedésben,
gyűrt pikkelygatyás kétlábú vicsorgó mese-óriások, szárnyas bikák,
 
kétlábú lovak.
Vagy pihés, szárnyatlan óriás futó-madarak, két-lábon járó óriásgyíkok,
 
tollkutyák,
szitakötőszárnyas piros zománc-csődörök, szarvasbogár-hatalmak,
 
hőscincér-óriások,
lepkeszárnyas izzadó varangysziklák, keselyűtigrisek, tűz-szeplős
 
kék béka-totyogások,
vagy hangyák, tetvek, poloskák, százlábúak, giliszták, bolhák földje
 
az a Csillag-sárgaság?
Nép? Ha van népem még, ott túl, a Földön, ha van még akikre vágyni
 
tudjak: Nép!
Ha ott a ködös föld-sarló Part mögött a virágzó mocsarak, mocsaras
 
rétek, nádasok,
ingoványok, csillagzó lápok, ködös láp-erdők, sás-poklok, vadrózsás
 
kőgubancok,
tölgyerdők, platán-szigetek, a lobogó zöld gyertya-rengeteg a Bújdokló
 
Maradékot őrzi még!
Vagy csak a zöld lobogás, zöld lángolás, zöld növénytűz, zöld növényköd
 
csöndje
van ott túl, a part mögött: a Földön, zöld susogás, lobogó
 
zöld tenyészet
és köd és köd és köd és köd, zöld ködgomolygás, aranypettyes
 
zöld Derengés-Végzet,
s csöndjében merengve áll a bölény, a farkas, a róka, a szarvas,
 
a vadló, a medve.
És lombjában merengve ül a madár és alszik és nyög, beszél,
 
pislogva hallgat
és ködében merengve ül a nyúl, a fácán, a mókus, a hiúz,
 
a vadmacska
és földjében merengve vár a vakond, az egér, a sün, a varangy,
 
a pók, a giliszta,
a fonálféreg, a kerekesféreg, a lárva, kövei alatt gyík-anyák, kígyó-apák
 
hasalnak.
Vagy csak a Lángoló Zöld Növény-Túlvilág van ott a Part mögött,
 
a Közel-Csillagon,
Zöld Hallgatás-Mennyország, Zöld Lángolás-Pokol, Zöld Kevélység,
 
Zöld Lenni-Boldog
Zsíros Tajték-Rengeteg, s húsukból-kibomlott fehér koponyák, üres
 
sárga csontok,
csak csontok, csontok, csontok, koponyák hevernek ott repedezetten,
 
pórusos-szárazon.
Csontok, csontok, csontok, csontok, csontok, száraz sárga csontok,
 
csontok, csigolyák,
sárga porceláncsövek, bütykös porcelánrudak, fehér zománc-csillagok,
 
kő-buborékok,
fehér zománc-csipkék, zománc-lapok, zománc-golyók, száraz porcelán-tollak,
 
kő-pántok,
fűvel, virággal, sással, kalásszal, növénypenésszel és mohával benőtt csontok,
 
koponyák!
A Csont-Ország hever ott szárazon, keményen a Dühöngő Zöld Erjedésben,
 
a Szőr-Ország,
a Rothadék-Húsmálladéka-Se-Maradt Pórusos Csontváz-Ország,
 
elterítve szépen,
mint bütykös száraz alma az Ősanyag Zöld Mámorában, az Ős-szőrzet
 
Zöld Őrületében,
száraz kő-csövek, pórusos száraz kő-csillagok, fogsorok, farcsontok,
 
körmök és bordák.
És lihegő kövér madarak, szuszogó kövér madarak, dög-madarak,
 
madár-kurvák,
elhízott lomha madarak, már-röpűlni-se-tudó madár-ringyók, tollas
 
éhség-ribancok,
pihés jóllakottság-szajhák, véres madárfejek, vékony rubintpálca-csillag
 
madár-orrlikbajszok,
piros kristálytű csőr-orrlikszőrök, vérpikkelyes csőrök, vércsipke-palástú
 
toll-szoknyák.
A gutaütéses, kövér, totyogni-se-tudó, fuldokolva-lihegő,
 
vérfostos Madarak,
a Vértől-mocskosak, Vértől-enyvesek, Vértől-csimbókosak,
 
Vértől-szutykosak,
a tántorgó, pihegő, fulladtan-reszkető, bezabáltan-dögledező
 
Vérszarosak,
az aranypettyes-bögyű, kék zománc-csipkezsák bögyű, zöld lángbóbitájú
 
Szelíd Vadak.
A Vad Szelídek, a hátrafelé-hegyes sárga toll-sisakú, kék csipkeláng-taréjú
 
Zöldek,
a fehérsávosak, piros-szalagosak, kék páfránylábúak, piros pajzsika-talpú
 
Fehérek,
az ezüstcsillag-tarkójúak, a piros mirigycsipke-koszorú szem-tányéros
 
Aranypikkely-Lények,
a kékpettyes zöld tollcsillag-sisaktaréjú Sárgák, a fehér tollszív-arcú
 
Hallgatás-Könyvek.
A kék-arcú Rózsaláng-golyók, a pihegő Rózsafröccsenés Tollcsillagok,
 
az Arany Csipkecsöndek,
Zöld Zománcpikkely-borzongások, károgó Fekete Zománcbalták,
 
Kék Üvegfejszék,
a Barnapettyes Becsavart Tollzászlók, az Ezüstbársony Ásítozások,
 
Rózsaszín Tollszivecskék,
a Piros Mirigyerszény-tokájúak, a Kék Pikkelyháromszög-léptűek,
 
a Bíbor Tollcsengő-szörnyek.
A Csupa-vér Madarak, a Csupa-vércsipkeszáradék Madarak, a Csupa-vérmaszat
 
Madarak,
a Ragadozó Szelídek, a Szelíd Ragadozók, akik a Nyárból suhogva
 
visszajöttek,
s Bűzhödött Ember-Rothadék Hazám kopár egén tolongva, lökdösődve
 
hömpölyögtek,
s lobbanva rád-omlottak Halott Hazám, mint ledűlt torony kövér tollfüsttel
 
rádzuhantak!
És csíptek és téptek, csípkedtek, csipegettek, vájtak, törtek, zabáltak,
 
túrtak, kapartak,
fosztogattak, ettek, szürcsöltek, cibáltak, vágtak, tépdestek fortyogva
 
és zsibongva,
forrva és lobogva, rikoltva és zajongva Halál-Hazám, vérző testeden
 
tolongva,
ették szőreid, szemeid, rostjaid, beleid, arcodon nyögve nyüzsögtek,
 
lángoló Testedbe bújtak!
És ettek és ittak és faltak és zabáltak és hörböltek és szürcsöltek mohó
 
marakodással,
Nyilakkal-átlőtt Testedet fölették, Lándzsával-átvert Szívedet fölették
 
zajongva
és fostak és fostak és fostak és fostak, fostak fűre, kőre, állatcsontra,
 
embercsontra
és fosadékuk, mint a rubint, fosadékuk piros gyémánt-lotyadék,
 
szárad tűz-ragyogással.
És ürülékük ott száradt piros gyöngy-lemezekben, vörös mészhabrózsákban
 
a bozonton,
piros enyvként száradtan csurog, csipkésen csillagzik embercsonton,
 
állatcsonton,
zsíros kloáka-föccsenetük, mint piros zománchab lángol a Kopasz
 
Halántékdombon,
kövér trágya-köpetük, segg-lövetük, mint piros porcelán-csurgás virágzik
 
a Népem-Medencecsonton.
Jaj, Madarak, Madarak, Madarak, Népemet-fölevő Madarak,
 
Madár-Kurvák,
Madár-Ringyók, Madár-Ribancok, Madár-Szajhák, ti Rubint-fosatú
 
Öntudatlanok,
ti Vértől-vak Mámorok, Hústól-hibbant Tollhülyék, Velőtől-vídám
 
Irgalmatlanok,
Véres Eleven Temetők, Vérmocskos Toll-koporsók, Vérbüdös Kövér
 
Pihe-kripták!
Ti Alvadt-vér Zománcos Szuszogó Tömegsírok, Népem Szárnyas
 
Forró Koporsói,
Bőségben-elhülyűlt Élő Sírok, Gutaütéses Toll-halálkorsók, Vérpettyes
 
Élő Urnák,
csak ti ültök ott kövéren fuldokolva és szuszogva és gyomrotokban
 
enyészik az Ország,
s büdös gyomrotokban fölolvad az Ország: Kupacban Lihegő Madarak
 
Boldog Milliói?
Csak Ti ültök a korhadó Csontváz-Haza pórusos, száraz csontjain
 
csőrrel-motyogva,
mert fulladásig vagytok Népem Dög-húsával, s szőrhabja, húsfoszladéka
 
csőrötökből áll ki,
mint kőkoporsóból halott ágyékszőre, pénisze, s nem tudtok se énekelni,
 
se szeretni, se zabálni
már, csak böfögni tudtok, fülledten dadogni, fosni, nyögni, szarni,
 
mint vén kurvák, elzsírosodva!
Jaj, Madarak, Madarak, Madarak! Te Én-húsomra-is-éhes Eleven
 
Büdös Temető!
Te száraz, pórusos Csontváz-Hazán lobogó, hánytorgó, zsibongva-böfögő
 
Kövér Szemfödő!
Te vársz majd engem, ha a Partra lépek, te csontokra-ragadt lüktető vastag
 
Tollszőnyeg-Idő?
Te Lobogó Halál-Zsák és Benned a Fölolvadt Ország, milliárd szemedben
 
a Nincsen-Jövő?
És milliárd szemgolyódból visszanéz rám a Nincsen-Ország, a Nincsen-Haza,
 
a Nincsen-
Kívüled-Semmi-Más-Csak-Te-Vagy, visszanéz rám
 
a Tétova-Üveges-Üres-Bizonyosság!
S porcelángolyó-üveggolyó-zománcgolyó szemetekből rám visszanéz
 
a Béna Seholsevolt-Ország!
S én nézem kopár, merev szemetek, mint a teremtés után idegen csillagait
 
a Kiürűlt Isten.
Mert a csillag-golyók, akik visszanéznek, akik rá visszanéznek, tudni már
 
nem akarják
Teremtőjüket és nem is tudják már Teremtőjüket és üveges gömbjükben
 
önmagát látja
a Megvalósító, Milliárd Önmagát és tudja jól, hogy Önmagából néz most
 
Önmagába!
Jaj, Szemetekből így néz rám vissza a Halál, aki én vagyok, vissza így néz rám
 
a Halott Ország!
Nép? Hát volt-e Nép, hát lesz-e Nép, volt-e érdemes Nép, lesz-e érdemes Nép
 
odakint,
akinek szíve elé vessem sorsomat, király-hitemet kinek tarkójába fújjam
 
sírva,
mint tékozló fiú, ha tetvesen, koszosan, rongyosan hazatér és bölcs apja
 
szakállába fúrva
tetves fejét: zokog és elmondja mind a bánatot, halált, elmondja mind
 
a bűnöket, a kínt.
Jaj, Népem, Én Tékozló Népem, Én Elveszett Népem, Én Szanaszét Népem
 
te vársz majd,
ha a Földre visszatérek, te Átkozott, te Gyönyörű, te Nem-tudom-ki-vagy,
 
te Ismerlek-Én,
te Bütykös-lábú, te Kevély-szívű, te Megcsodált, te Szívemből-kiűzött,
 
te Nem-Remény?
Jaj, feldöng szívem veszettűl és ver keményen és bozontos szájamból a gőg,
 
a dac dühös tűz-ága kihajt.
Döngj csak okos, szép, gőgös, csudás, fönséges, kegyetlen, lét-nagy
 
király-szívem,
királyi-szív, király-csudákra képes, királyi hódító, vad királyi
 
hódoltató,
vértenger boldog cethala, Isten ős-csillaga, fájó gyökerekbe font reszkető,
 
rab erdőlakó,
árva húscsillag, a fogsortalan föld legszebb falatja, kevély
 
királyi-gyötrelem!
Megérdemli hát e rongy, rossz, balga, kegyetlen, önző, elhitető, vak,
 
béna Népem,
e valaha-rettegett, önáltató, rabló, gyilkos, álnok, barbár, süket,
 
fosztogató fajta,
e törpe-népség, gyérszakállú manó-csorda, e lidérc-nép, hogy király-fejem
 
lehajtva
szolgáljam őt, legyek Krisztusa majd, hogy gyönyörködjön a bűzlésben,
 
rothadásban, megfeszítésben?
E szarvasokkal-együtt-legelő, e rénszarvas-nép, növény-eredetű, vadakkal-párzó
 
népem,
nagyhajú vadcsődöröktől nemzett, vadló-nép, zöldmoha-testű törpe kancában
 
kihordott,
e jávorszarvas-mellkasú, zuzmó-szegény, rovar-halhatatlan, kő-vak,
 
fáktól-kigondolt,
e gyökerek-csavarodása-testű nép, e moha-nép, hogy élhessen a boldogtalan
 
Isten-építésben?
E mókusok-testvére, menyétek-huga, nyestek-fia, evetkék-asszonya,
 
nyusztok-unokája,
e nyércek-öccse, hiúzok-bátyja, borzak-férje nép, e darazsak szőr-testvére
 
népem,
én rovar-hideg, rovar-tekintetű, rovar-merev, rovar-könnyű,
 
rovar-buzgalmú népem,
én szelvényes, ízelt páncélos-rovar szerkezetű, rovar-irgalmú népem lehet-e
 
szívem jövőd hazája?
Te mocsár-nép, toboz-nép, törpefenyő-nép, erdei-szellem-nép, te nagy medvék
 
testvére,
te harkályok huga, baglyok lovasa, rénszarvasok szakálla, farkasok szügye
 
népem,
te hódok hite nép, rókák reménye nép, erdei gyíkok riadalma nép,
 
ászka-szegényen
szelvényesen összegömbölyödő pórusos kitinkerék-népem miért tódúlsz
 
Reményem Szigetére?
Jaj, te fa-odvak méze nép, sárga darázs-lép szívű nép, te csíkos tigris-lépte nép,
 
vadmacskák
pettyes settenkedése nép, medve mancsából kicsurgó méz népem,
 
te viziszellem sárga
ágyékszőre, pikkelyes férfitompora nép, te dzsinnek, koboldok
 
kék moha-virága
nép, lúcfenyők, vörösfenyők nemzettjei nép, cinkék szíve nép élhet-e érted
 
az Irgalmasság?
Te vérrel, nektárral, harmattal, dögzsírral, virág-csiklók duzzadt nyári
 
tűz-dühével,
bánat-rothadékkal táplálkozó bogár-boldog nép, gomba-nép, a tengerből
 
kivágyott,
zsíros őshalból vérrel, nyállal, zsiradékkal együtt a parti füves kavicsra
 
okádott,
rágcsáló-ükanyájú, gyűjtögető kisemlős-nagyapájú nép,
 
most hova nézel?
Kis, kövér, bálna-emlőjű, delfin-csípőjű asszonyaid teste száraz
 
receváz-hártyaól csak,
méhük befonnyadt zöldszakállú forrás, mohos sziklaszáj, mint a fa üszkös,
 
üres odva,
kiszopott mellük, mint mohos denevérszárny lóg, fekete bőrrongyként
 
összecsavarodva,
nem duzzadt, bársonybuja, lucskos, holdas nyári rét, ahol a tücskök
 
csiripolnak!
Jaj, férfi-fejek: szőrhínárloboncos pókpofák, kő-nyélen, mint tengeri rózsák
 
csápfeje,
mint fatuskóra száradt hínárnyalábon levelibékák: a szemek! Ó,
 
zöld-szemű arcok!
Ti medve-arcú férfiak, madárcsőrként áttetsző orrúak, tőlem ti
 
mit akartok?
Jaj, toll-álarcban, mint a sasok feje e Ragadozók üveg-szemű
 
Éhség-Szégyene!
Jaj, te madár-nyelvű nép, virág-beszédű nép, medve-beszédű nép,
 
te szöcske-hangú,
te tölgy-beszédű, virágméh-mézevő méh-zenéje hangú nép, te száraz
 
fűkalász-beszédű,
te szarvas-beszédű, rigó-beszédű, cinke-beszédű, te szarvasbogár-hangú,
 
darázs-zenéjű,
te sasok kiáltozása, baglyok hallgatása, mókusok sírása nép, te fenyvesek
 
csöndje hangú!
Te sáskák zöld zuhanása hangú nép, vadrózsa-beszédű nép, kökény-beszédű
 
népem,
te gyertyánfák fekete csikorgása hangú, nyárfák ezüst lángolása
 
hangú népem,
te nyulak bársony-toccsanása, gyíkok pikkely-ásítozása, piros
 
csődörnyerítés-népem,
te rózsapirók-beszédű, sármány-beszédű, aranymálingó-beszédű,
 
zöldike-beszédű népem!
Te csillagok aranyforgása hangú nép, bíbic-beszédű, te nádasok zöld örvénye
 
beszédű,
te nádasok barna buzogány-ingása hangú népem, te moha-hangú,
 
páfrány-beszédű,
te ölyvek lobbanása hangú, te varjak kék alkonyi sétája hangú, te ködök
 
ragyogása beszédű,
te erdei patak ezüst csörgése hangú népem, te lepkék pettyes, csíkos
 
mohalángja-beszédű!
Te gyöngyvirág-beszédű, harangvirág-beszédű népem, te ibolya-hangú,
 
mályva-hangú,
te kövek virágzása hangú, vizek fémbársony gyűrődése hangú,
 
te vadliliom-hangú,
te jázmin-beszédű, jácint-beszédű, te siklók pikkely-tekeredése hangú,
 
te zsíros gyantacsurgás hangú,
te vadméz halál-szaga beszédű népem, te kócsagok, gémek fehér tollörvénye,
 
ködtornya hangú!
Te vadkan tajtékos szerelme beszédű, mének csatakos szügye beszédű, te piros
 
és arany hattyú-ásítozás nép,
te pelikánok sárga tokazacskós merengése népem, te vadszamár kő-bárd lépése
 
hangú nép,
te vadkörtefa-beszédű népem, sólymok kő-kard keringése hangú népem,
 
kankalin-beszédű nép,
te barlangok barna bánata beszédű népem, te gombák puha növekedése
 
beszédű nép!
Te szarvasok szakállas úszása hangú népem, bölények gyász-robogása, vadak
 
lázas csörtetése beszédű,
te szitakötők kristály-legyezése beszédű népem, teknőcök karvaly-csókja
 
hangú nép, fehér hold-beszédű,
te halak gyémánt-lüktetése hangú népem, te levelibékák púpos zöld
 
tapadása beszédű,
te esők kék árvasága, tavaszok tűz-indulása, jegek lángolása hangú népem,
 
te halállal-beszédű!
Te magzatvízben magzat forgása hangú népem, magzatvízben
 
magzat lebegése hangú,
te föld lehelete hangú, föld hívása hangú, föld illata hangú,
 
föld szíve hangú,
mert nincs más kívüled, hát mi volna nélküled, add vissza hitemet
 
te Tűzliliom-Harangú
Beszéd, te Vércsíkos Szirmú Tűzliliom-Beszéd, te Vadrózsa-Zsoltár,
 
Népem, te Vadméz-Ajkú!
Add vissza Hitemet, add vissza Holnapom te Szent Virág-Beszéd,
 
Madár-Beszéd,
te Éjem Tűzliliom-Himnusza, te Forró Láp Lilioma Beszéd,
 
te Zöld Kalász-Zsoltár,
add vissza Énekem és add vissza Benned-Hitem te Mindenség Méze,
 
Kék Liliomcsipketál,
hogy élhessek tegnapodért, Nyelv: Gyönyörű Ifjú Lomb, Nép,
 
hogy élhessek holnapodért.
Te Madarak Hajnali Mindenség-Himnusza Beszéd, Madarak
 
Alkonyi Zsoltára Beszéd,
te Virágok Hajnali Harmatcsillaga Beszéd, Virágok Alkonyi
 
Csillagharmata Szavú
Népem, te Lángoló Fűpuszták, Égő Őséjszakák Szavú Népem,
 
te Öreg Rénszarvas Mosolyú,
vedd szívedre gyötrött homlokom, szavaidból nőttesd ki szavam,
 
az Élet-Holnapét.
Szavaidból hajtson ki szavam, zöld pikkelyszív-szárral, nagy zöld
 
csipkeszív-levelekkel,
véres és bársonyos sziromlevelekkel, nyitott méhszájú pettyes
 
kék illat-koporsóval,
hogy beteljék szíved virág-ámulattal, illat-spermával, a halálon-túli
 
teremtés-jóval,
hogy szelíd és vad és vak és gyönyörű szíved betöltessék
 
Virágszerelem-Énekemmel.
Hogy legyek Mámorod, Rejtelmed, Hited, Szavadból Szavad,
 
Ének Rejtelem-Énekedből,
hogy legyek Nemzésed, Halálod, Föltámadásod, Magzatod és Tested
 
Anya-Dagadása,
hogy Virágzó Paradicsomkerted legyek, vagy Virágzó Szelíd Temetőd,
 
Húsod Lángolása,
hogy Jövőt dagasszak lángfújó szájammal szívedben, s fölépítsem Hitem:
 
Gyönyörödből.
Hogy Sorsomat Halhatatlan Hitedből megépítsem, hogy Sorsodat, Gyönyöröm:
 
megbocsássam,
te Gyötrelmem, Gyönyöröm, Könnyem, Halál-Szégyenem: Medve-ajkú Nép,
 
Virág-szájú,
te Vadméz-mosolyú, Zöld kalász-tekintetű, te Pacsirta-beszédű,
 
Bíbic-kiáltozású,
hogy véres és szőrös szégyen-testemet halálból-kivirágzó rejtelmes
 
húsodba ássam.
Jaj, Népem, Nép, te Üszkös Maradék ott kinn a Part mögött a Földön,
 
ha vagy még
te Bújdokló Könnyűség, Kiszakállasodott Rejtőzés, Vadló-sörényű
 
Asszony-Vadság, Barna
Kancacsikó-sörényű Szűzek Riadalma fogadj magadba, árva testemet
 
vedd húsodra
és vedd húsodba virágom és fogadd be tajtékzó üstökös-lángom
 
Népem-Gyönyörűség!
Mert Gőgöm páncélját levettem, mert elébed állok Nagy Gőgöm
 
Kristálypáncélját levetve,
mint bíbor rák páncélját levedli, s ott az üres rákpáncél szelvényesen,
 
ollósan, bajszosan,
hártyásan, pórusosan. Elébed állok én, a Rák-Király meztelenűl,
 
verejték-csatakosan:
hogy feszíts meg Édes Mindenem, szögezz föl Én Egyetlenem Virágzó
 
Keresztfa-Életedre!
Szögezz föl Én Mindenem óriás vas-szögekkel, szögezz Rózsavirágzó
 
Szent Szívedre!
S én fölszögezlek Egyetlen Életem szálkás, halált-virágzó, rózsát könnyező
 
Keresztfa-Szívemre,
bütykös kezeid szöggel átverem, csomós lábaid átszögezem, így vonlak
 
Élő Feszületemre,
s így élünk együtt-virágzó Egymásban majd, egymásba halva,
 
egymásra boldogan fölfeszítve.
Így élünk: Egymást-Megváltani-Jöttek, Egymásnak Krisztusok, Egymásnak
 
Feszületek,
virágzunk és remélünk epét és vért okádva, csupasz ágyékkal,
 
kiszakadt hónaljakkal,
egymásba-nőve, egymásból kiágazva, egymásban égve, lecsüggő
 
vérnyálas ajakkal,
s rózsát hajtva és jövőt, mi Együtt-Krisztusok, Együtt-Görnyedők,
 
Együtt-Feszületek.
De mikor, de mikor, de mikor Én Népem, Én Uram, Szent Véres Utam
 
mikor kezdődhet el,
Szent Véres Utad mikor kezdődhet el, jaj mikor ácsoltatunk mi egymásnak
 
keresztté?
Hogy kiváltsuk egymást a Halálból, hogy tegyük a Gomolygó Kék Időt
 
megnevezetté,
hogy halálunk és virágunk lángoljon mindörökké a Testekkel
 
és a Feszületekkel!
Jaj, itt ülök zöld hínárhabos, tengeri csigákkal teleragadt, lángtalan
 
Büdösség-Csónakomban,
szakállas vad fejem lehajtva, rongyos palástban, könnytelenűl már,
 
jajtalanúl,
s mögöttem ott ring a Nagy Hajó, a Haza-Maradék, árnyék-csipkéje
 
csónakomra hull
és nincs Jövő és nincs Remény és nincs Megváltás ott a Parton,
 
itt a gyémánt-habokban?
Csak a tenger van, csak a tenger, olvadt smaragdhánytorgás,
 
az őskor palakék vizelete,
fénydörej, kék könnysuhogás, hal-arcú verejték-őselem, izzó vérhártyás
 
hangredők,
beláthatatlan puha kristály-rengés, hőkölő tajtéklények
 
a parti szirt előtt,
csak a tenger tűzgondolata, kék lángmoraja, mozgásból kovácsolt
 
fémfelülete.
Csak a tenger, csak a tenger, meg a csönd, meg a csönd, csak a tenger,
 
csak a kék csönd,
csak a várakozás, csak a gyászcsönd, csak az irgalmas puha tenger,
 
csak a tenger,
csak a tenger-vígasz, víz-remény, csak a semmi-föld hiánya,
 
csak a kék levelekkel
lombozó Isten-csönd reménység-árnya tetves fürtjeimen, tetves szakállamban.
 
Csak a Csönd.
Jaj, mi ez a Csönd ott a Parton? Mi ez a Csönd ott túl a Parton,
 
mi ez a Tiszta
Csönd ott túl a Parton, a Reménytelenség-Földön, mi ez a Csönd,
 
mi ez a Hatalmas
Csönd ott kinn a Parton, mi ez a Lángoló Csönd ott a Csillag-Földön,
 
ez a Diadalmas
Fehér Láng, Óriás Zöld Szivacs-Állat, aki gyötrelmem némaságát
 
zöld testébe issza?
Mi ez a Csönd? Jaj, mi ez a Csönd, ez a Szép Csönd, ez a Lángoló
 
Óriás Csöndrózsa
ott a Parton, ez a Hatalmas Lángoló Csöndliliom, ez a Lobogó Óriás
 
Csönd-Megoldás?
Hogy hallom a tücskök édes, édes szavát megint és hallom a szöcskét,
 
a zöld kristály-nyikorgást,
a sáskák kristály-fűrészelését, kristály-reszelőit, szól a comb-zene,
 
ér-zene gyémánt-csikorogva.
Hallom a kabócák réz-hegedűit, a cikádák zöld üveg-hegedűit, hallom a zölden
 
sustorogva
örvénylő növény-beszédet, hallom a föld édes, szent szavát, a sárga
 
habcsipkegörgést,
ahogy a parti kavicsos homokra fut nagy tajtéklepedőkben, hallom
 
a sárga csipkedörgést,
s a madarak kék és barna és piros énekét is hallom. És ott a Partról
 
ki integet zokogva?
Ki integet zokogva ott a Parton és kiabál és őrjöng örömében és a nyálas
 
homokra hull
jajgatva és sikoltva és ott hempereg a sárga csipkesárban,
 
a tajtékcsipke-lángolásban,
ugrál akár a szakállas tébolyúlt és zokogva kiabál, hörög szent
 
téboly-dadogásban
és mondja, hogy elmentek ők, az Arany-arcúak, hogy Itéletem itthagyott
 
gyásztalanúl!
Hogy elvonúltak a Seregek mind, elvonúltak a Hiúz-Lábúak,
 
Dübörgő-Szekerűek,
elvonúltak a Tevecsikók, Tevekancák, Tevecsődörök, a Hosszú-Fejűek,
 
Lapos-Ajkúak,
elvonúltak a Tüzet-Tüsszentők, a Nyers-Mosolyúak, Arany-Tincsűek,
 
Gyors-Patájúak,
elvonúltak a Füstöt-Szeretők, a Fecske-Hasúak, a Vérben-Röhögők,
 
a Galamb-Szeműek.
Elrobogtak a Büntetők, Megfizetők, Itélkezők, a Csábítók, Becsapók,
 
a Csillagfogúak,
elrobogtak a Mi-Is-Ilyenek-Voltunk, a Nap-Ikrei, a Hold-Lányai,
 
a Dögtemetők,
elrobogtak a Gyalázkodók, az Intők, a Lesújtók, a Vihogók,
 
a Vesekövérét-Szeretők,
elrobogtak a Fű-Fiai, a Homok-Álmai, a Hátunkba-Nyilazók,
 
a Párduc-Lopakodásúak.
Eldörögtek a Bőrbe-Öltözöttek, a Szablya-Karúak, a Zsíros-Hajúak,
 
Böfögő-Üllepűek,
eliramodtak az Arany-Mellűek, Arany-Fülűek, Arany-Nyakúak,
 
Arany-Faszúak,
elkocogtak az Arany-Ágyékúak, Arany-Tomporúak,
 
az Arany-Hártyacsillag-Ajkúak,
elhúzódtak a Szablyák, Pajzsok, Kopják, Nyilak, Fejszék,
 
az Ijj-Tekintetűek.
Elhömpölyögtek az Ökrök, Bivalyok, Tevék, Szamarak, Kutyák, Tehenek,
 
Lovak,
elhömpölyögtek a Csikók, Borjúk, a Birkák, a Csődörök, Bikák, Kancák,
 
a Nagytökűek, a Heréltek.
Hemzsegve, jajgatva elhömpölyödött a Pettyes Lovakról Nyilazó
 
Aranyszájú Itélet,
a Piros Csődörökről, Törpe Kancákról Lándzsával Döfködő
 
Titkos Arany-Áradat!
A Fű Népe elvonúlt, a Pusztai Köd Népe elvonúlt, a Tigris-szemű Nép,
 
a Gyík-arcú
Nép, a Hóbagoly-tekintetű Nép, a Tevekanca-farú Nép elhömpölygött
 
jajongva!
A Győzedelmes Semmitől-Megvertek, a Győztes Aranyláng-Görgetegek,
 
a Sárgán Vicsorogva
Ünnepelők, az Arany-álarccal Makogva Disznólkodók elhagytak Reggelem,
 
te Csontváz-Arcú!
És én a Partra nézek és jajgatva fölállok és borzas és tetves szakállam cibálom
 
zokogva
és zokogva kiabálok és hívom népeim és nevetve kapkodok és ordítozok
 
nevetve
és üvöltök: evezőt, evezőt! és ordítok: eljövél Reggelem, eljöve Ünnepem
 
Rózsa-Kedve
és ugrálok csónakomban, mint gyerek markában a tücsök gyász-vértezetben
 
föl-le pattogva.
Mint gyerek eres rózsagömb-markában a sáska: kékpettyes combokkal,
 
drótcsipke-lábbal,
kékzománc-álarc pofával, rózsapettyes gyémánt-hajszál csáppal, kék
 
páncélszív-szüggyel,
zöld gyémántszív-térdbütyökkel, kék üveg-pajzs szemmel, zöld
 
zománcfűrészkard tojócsővel,
ahogy lökdösi magát és pattog és dulakszik, ugrálok csónakomban
 
szilaj szöcske-lábbal.
Szilaj szöcske-lánggal, pettyes sáska-ugrándozással, fekete
 
tücsök-szökdeléssel,
mint fekete lakk-csikó, zöld zománc-csikó, rózsapettyes kék porceláncsikó
 
ős-lüktetéssel!
És népeim sírnak és zokognak és népeim jajongnak és betelnek lángoló
 
üveg-nevetéssel
és tarka lovam dobog ott a hajón és felém-fúj habos nagy barna
 
moha-röhögéssel!
És vitorlát vonnak föl már zsibongva és sírva tülekszenek és énekelnek
 
tajték-lánggal,
s a hajó-orr festett angyalát csókolgatják tolongva, festett emlőit,
 
befestett szárnyait,
farózsa-tomporát, fa-csillag ágyékát és csókolgatják fából-fodrozódó
 
göndör-arany-fürtjeit
és Jézus és Krisztus és Mária Szűzanya habzik és csordúl
 
fekete áldomással.
Mint serlegek, kelyhek, kupák habja ha forrva kicsordúl, nedve lázasan
 
kihabzik,
Jézus és Mária Szűzanya és Isten és Krisztus Szent Habja habzik
 
üveg-szájatokból
ti Őrjöngve Ünneplők, Tolongva Sikoltozók, ti Népeim: Gyászból
 
és Gyalázatokból,
ti Hajó Maradék-Emberisége, te Szőr-Jövő: szemedből a könny
 
szégyentelenűl patakzik!
Mert ami vár ott kinn a Parton, azt a Jövőt akarod-e Balgatag
 
Ünneplő Népem,
azt a Jövőt tudod-e Őrjöngve Ünneplő Népem, ami vár ott Kinn,
 
a ködös Földön?
Tudod-e, ami Jön, tudod-e, ami Lesz, tudod-e, hogy örökre magába zár
 
az az Ősüveg-Börtön,
az a Rengő Zöld Túlvilág, tudod-e mindazt, amit én halállal-benőtt
 
szívemben lemértem?
Tudod-e mindazt, ami Volt, ami Van, ami Lehet Még, ami Itt Nem Lesz
 
Sohatöbbé,
te Balgatag, Bolond Nép, Bitang Maradék, Elbűvölt Gyöngeség, Elvarázsolt
 
Népem?
Te Loboncos Velem-Futás, Kibomlott-hajú Asszonyjajgatás, Kis-csöcsű
 
Szép Kevélyem,
tudod-e Habos Butaság, Tajtékos Árvaság, hogy átváltozol majd virággá,
 
sírrá, gyökerekké?
Hogy ami ott vár kinn a Földön, az a Halál-Után, az nem lesz Virágzó
 
Föltámadás,
az a Kiherélt Idő, az a Lombozó Zöld Ős-szívdobogás, ami elborít majd
 
Zöld Dadogással!
Tudod-e Boldog Részeg Gyötrelem, hogy ki voltál és ki vagy, hogy csak
 
a Halál-Megújulással
lehetsz Halandó Boldog Ámulás, te Önmagadból Kihabzó Félelem,
 
te Semmitse-Tudás!
És tudod-e akarni majd, ami Jön, jaj, tudsz-e akarni még te Árva
 
Kis Maradék,
tudsz-e akarni Hitet, Jövőt, Áldást, Türelmet, Kegyelmet,
 
Szép Szaporodást?!
Tudod-e akarni majd a Holnapot, s ami rád vár: az Irgalmatlan
 
Szent Megindulást?
Tudod-e Elkezdeni Újra Önmagad? Lenni: Ami-Nem-Volt-Soha-Még,
 
te Habzó Töredék?!
Tudod-e, tudod-e, tudod-e, tudod-e? Tudod-e, hogy mi lesz a Bűn
 
és mi az Érdem?
És mi lesz az Akarat és mi lesz a Lehetetlen és mi lesz Szívem, ami Másképp
 
Nem Lehet?
Mert én a Holnapot tudom és az Időt tudom, s lehajtom zsíros, tetves,
 
loboncos fejemet
és Jövőmet megalkotni Én Ismeretlen Rejtőző Istenem te Nagy Irgalmadat
 
kérem!
Jaj, mi ez a csönd a szívemben? Mi ez a csönd a szívemben, jaj,
 
mi ez a Három
Csönd a szívemben, ez a Három Angyal-Csönd, tudod-e Merengő
 
Látomás-Királyom,
ez a Nagyszárnyú Múlt-Csönd, Jelen-Csönd, Jövő-Csönd,
 
mint ez az Izzó Csönd-Három
Töprengő Szívembem, te Feledhetetlen Képzelet-Csónakban
 
ülő Képzelet-Királyom?
Mert én, aki akartalak és elképzeltelek és ülök nyolcvan napja már
 
Kegyetlen Lángolásban,
nyolcvan napja már Látomás-Lángban égek és tizenegy éve lángolok
 
Tebenned
te Szakállas Múlt-Idő, égek agyadban Képzelet-Király, ülök szívedben,
 
mint a gyermek,
én a költő: Juhász Ferenc a Három Csöndet hallgatom, égek a Látomás-Csönd
 
Lángolásban.
Te tengeren-úszó Óriás-Agyvelő, Hatalmas Agyvelő-Medúza, Töprengő
 
Meztelen Csillag-Állat
a Csönd szűlt újra Téged, a Csönd mondott ki Téged, Látomásom
 
Lángoló Kék Csöndje.
Látom gyűrt kristály-arcodat, bozontos kő-görcs arcodat, ahogy vad lázzal
 
evezve
sietsz a Part felé, a Föld felé. És leng a Múlt-időben bozontos, tetves
 
ős-szakállad!
És lobog a Múlt-időben rongyos köpenyed, tetves palástod, koponyád
 
zsíros barna habja
és mikor csónakod hínárhabos, bordás csőre, csigás pocak-taréja
 
a homokon megcsikordúl,
a köves, kagylós, kavicsos parti homokon csúszik csikorogva, s kövér farával
 
a táj felé fordúl:
kiugrasz Képzelet-Királyom, s szállsz ugrálva, mint a szöcske, lihegsz
 
a sós vízhabban szaladva.
Jaj, fut a király, a Létbe visszafut, megbotlik, elzuhan, ott hempereg
 
kéken hörögve
a sárga tajtékcsipke vízlepedők között, ott liheg a dörgő kék
 
habcsipkehömpölyegben,
ott vergődik, mint nehéz hal, csapkod, tátog, pettyes uszonytollait verve
 
tehetetlen,
fölugrik, térdrehull, fölugrik, fut tovább: a Föld felé, a Föld felé
 
élet-részegen üvöltve!
Fut a király a Föld felé, az áldott, áldott, Föld felé, fut a király
 
a Föld felé,
az áldott, áldott föld felé, az édes, édes föld felé, a Gyönyörünk
 
Ő föld felé fut,
a Mindenünk Ő föld felé, az Éhségünk Ő föld felé, a Kegyelmünk
 
Ő föld felé fut,
fut a király a Föld felé, az Egyetlenünk föld felé, Mi Mámorunk
 
Édes Föld felé.
A föld, a föld, a föld, a föld felé fut a Király zokogva, ugrálva,
 
mint a könnyű szöcske,
vas-combbal ugrálva, mint a sáska, mint a tücsök tüskés
 
drót-lábszárral pattogva,
fut hörögve, lángot-üvöltve, fut, elzuhan, fölugrik, fut tovább
 
édesdeden jajongva,
fut a föld felé, a föld felé, a föld felé, fut ronggyal habosan,
 
rézcsipkekúp-szakállát a semmibe lökve.
Mert zsíros kemény szakálla előre-mered, mint a bundás-lepke
 
piros pamutcsipke-páfránytoll csápja,
óriás kék szőrcsipketoll-csápja, piros moha-páfránylevél tollcsápja
 
lobogva és keményen,
mint megfagyott füst-kéve, mint asszír királyszobrok
 
kőcsipke-szakálla pikkely-kevélyen
és a szikrázó levegőt böködi sár-hártyás, vízszintes csipkés
 
sötét előre-lángolása.
Jaj, Föld, Gyönyörű Föld, te Küldő és Betakaró, te Fölemésztő
 
és Létet-Kifújó,
Föld, Vígaszunk Sötét Habja te, Megmaradásunk Zsíros Tajtéközöne,
 
te Őstiszta
Élet és Halál, Termékeny Bizonyosság, Teremtő Ősokosság, te
 
Létezésünk Titka,
Halálunk Reménye, Jövőnk Fájdalma, Föld, Föld, Önmagadban-Égő,
 
Önmagadba-Búvó!
Jaj, Föld, Föld, Föld! Gyönyörünk Kertje, Csontjaink Kertje,
 
Egyetlen Túlvilágunk,
Egyetlen Poklunk, Temetőnk, Egyetlen Mennyországunk, aki a Semmiből
 
megszülettél,
tűz-viharok, gáz-viharok, gőz-viharok, láng-viharok, víz-viharok
 
gyötrelmében növekedtél,
gyűrődve, ráncolódva, buborékolódva, fúvódva kérgesedtél
 
Forró Gömb-Magányunk.
És fortyogó, lángoló puha Gömb-Lényed sistergő hatalmas kőparázs-kúpokat
 
lökött ki,
óriás parázskristály-kupacokat köpött ki izzó vaskocsonyavér-szívéből
 
bíbor dadogással,
fújt lángoló kő-kása tornyokat, piros zománccsipke-páfránytollakat
 
kék orrlik-fúvással,
páfrányos hab-gejzíreket, űrbe-lövellő tajték-tüzeket, kőhab-lángokká
 
üvegesedni.
És lüktető, nyáladzó Gömb-Önmagad forrt, bugyborékzott hatalmas
 
tűz-tengerekkel
és forrt, bugyborékzott hatalmas víz-tengerekkel és óriás lila
 
tenger-pöfögések
és óriás zöld gőz-lövellések sebződtek testeden és húsodból kinőttek
 
égő szikla-kések
és piros láva-böffenés, gőzölgő kék kőzet-buggyanás alvadt meg bőrödön
 
ránc-rózsa sebekkel.
És kihűlt tengereidben Boldog Szörnyek, Balgatag Szörnyetegek hemzsegtek,
 
Szörny-Óriások
és meleg húsodon puha óriás-páfrányok, zöldzománc zsurló-óriások
 
merengtek boldogan
és arany-pettyes kocsonya-táltosló óriások legelésztek páfrányerdős kék tiszta
 
ős-mocsaraidban,
szárnyas kék kocsonya-bikák, puha tarajosgőte-óriások, zsurló-erdőben
 
óriás varangy-lángolások.
És mocsaras édes húsodon hatalmas kék sárkánygyíkok, kétlábú gyík-királyok
 
totyogtak,
óriás zöld pikkely-kanok, kék óriás porcelán-páncél gyík-kakasok ásítozva
 
toporogtak,
hatalmas taréjos, piros kocsonya-csődörök egymásra-hágva fújtak, sírtak
 
és forogtak,
kétlábú királygyíkok, kaktusz-hátú gyíkok, orrszarvú-gyíkok haldokolván
 
tántorogtak.
És piros-gőzű boldog egedet óriás kék sárkánydenevérek, varjú-sárkányok
 
lobogva belepték,
hatalmas gyíkmadarak, denevérszárnyú gyík-lovak, kőpikkelyszárnyú, nagy
 
madárgyíkok,
s ellepték Gömb-testedet a szárnyas bikák, mammutok, tigrisek, törpe lovak,
 
óriás-párducok,
boldog bölények, néma szarvasok, virágörvények, óriás-szitakötők,
 
húsevő óriáslepkék.
Ó Föld, ó Föld, ó Gyönyörű Föld, csöpp meleg Sárhabgolyó
 
a Mindenség Tűzözönében,
Zöld Kristálypont a Mindenség Örvénylő Lángködében, Gyönyöröm,
 
Édes Egyetlenem,
Madarak Földje, Férgek Földje, Húsevők Földje, Növényevők Földje,
 
te Ős-Szerelem,
Víz-lakók Földje, Bogarak Földje, Virágok Földje, Növények Földje,
 
Halál-Edényem!
Föld, Föld, akin valaha istenek tapodtak, akin valaha istennők tajtékban
 
üzekedtek,
szárnyas bikákkal, bikafejű emberekkel, emberfejű bikákkal, szörnyekkel,
 
szellemekkel, vad pásztorokkal,
ó Föld, ó Föld, akiben őrlő férgeink lakoznak, nyűveink,
 
kemény nagy állkapcsokkal,
ó Föld, ó Föld Édes Emlőiddel etess meg, itass meg te Ősgömbrózsa Pöttön
 
Anya-Gyermek!
Fut a király, fut láz-bolondan, fut eszméletlenűl lobogva, fehér tüzet
 
köpve fehéren,
s ahol a homok megszakad, sűrű aranyredő-lapálya összenő a zsíros
 
tiszta földdel:
ott jajgatva, sírva, nyögve lezuhan, ott ordítozva, énekelve, sikoltozva
 
dől el
és hempereg és jajgat és zokog, kis száraz testét görgeti, arcát hömpölygeti
 
a föld tüzében.
És eszi és nyeli és rágja és harapja és nyaldossa és szívja és szürcsöli
 
a földet sírva
és a földet zokogva szürcsöli és szívja, nyaldossa, rágja, nyeli,
 
eszi és harapja
és szájába tömi és fogával cibálja és ráfröccsen könnye,
 
nyála és haragja
és nyálával mossa, könnyével dagasztja, vérével festi és magát
 
a földbe mélyen belefúrja.
A Szent Féreg, a Szent Szelvényes Hártyaféreg magát a Szent Földbe
 
mélyen beleássa,
mint ásóbéka, ásóbogár, vak vakond, üregi nyúl, parti fecske,
 
mint tekergő kukac,
a Bozontos Fehér Király-Óriáslárva, a Szent Házatlan Csiga, a Piros
 
Giliszta-Tavasz,
körmével kapar, fogával váj a földben, hörög, liheg, földbe-fúl
 
habos zokogása.
És észre sem veszi, hogy a föld, hogy az a föld kemény patáktól összetaposott,
 
puha
csülköktől összegyűrt, vastag talpaktól pikkelykásásra dagasztott,
 
mint a gyík bőre
comb-hónaljban, hogy az a föld dög-csigákkal, hulla-lárvákkal,
 
lótetűkkel vala benőve,
hogy tehénszar, birkaszar, teveszar, szamárszar, lóganéj, bárányganéj szárad ott,
 
nyüzsög abban a legyek kukaca.
Csak eszi, rágja, harapja, rágja a ganéjos földet, a szaros földet, a lárvás
 
tiszta földet nevetve,
s szakálla büdös bozontjában földmorzsalék, üres lárvabőr, ganéjszőr,
 
bogarak foszladéka,
s szájában sár és szaros föld és szájában nyálas föld, lótetű és apró
 
sárcsillaggá dagadt kihabzó nyálbuboréka
és hempereg nyögve, sírva, makogva, röhögve a Király, szőreit,
 
testét földdel betemetve!
És tajtékzik szája, mint az eszelősnek és szemeit a vére földbe fúrja és
 
a húgyos földbe pislog
és szája nyálzik, mint a tébolyúltnak és ráng, vonaglik a kis varangyos
 
föld-gödörben,
mint Krisztus rángott a Keresztfán, mint Ő vonaglott a Fán
 
halál-zölden,
tajtékot hányva, vért okádva, epét köpve, amíg kétoldalt röhögtek
 
a Latrok!
És nézi a Nép, a Nagy Hajó Maradék Népe nézi a Föld-Evő Királyt
 
megkövűlten,
nézi a Földet-Zabálót, Földet-Habzsolót dermedt, szakállas gyűrűben
 
állvány körülötte,
hogy bolond talán, bolond szegény, talán az Isten tarkóját ujjahegyével
 
megütötte?
Csak barnapettyes lova áll nyihogva. S a Szent Király-Kukac fölött
 
a Boldog Láthatatlan Isten.
Nézi a nép a Száraz Kicsi Embert, a Ganéjt-Evőt, a Lárvát-Evőt,
 
a Földet-Habzsolót,
a Ganéjos-Földet Evőt, a Halállal-beszőtt Földet Hörbölőt, aki, mint átlátszó
 
könnyű üres gyíkbőr:
koponyája hártya-harang, keze, lába eres hártya-kesztyű, teste kis zsák sejtes
 
szarupikkelyekből,
s szemei dülledt szarupikkely-buborékok, üres nagy hártyagolyók,
 
virág-sejtű hártyadiók.
Nézi a Szelvényes Üres Rovarbőr-Királyt, aki magát nevetve és zokogva
 
a férges földbe beleássa
és könnye nincs és szava nincs és átka sincs és toporog és el-nem-virágzik
 
szőrös ámulása,
nézi, ahogy vonaglik, jajgat és hörög a Kis Szőrös Száradék,
 
zörög hártya-lángolása,
nézi a tekergő Ember-Kukacot, ahogy nevetve a kukacos földet eszi,
 
nem fárad boldog habzsolása.
Aztán fölül lihegve a Király, aztán föláll, szakállában ganéjszőr, nyálas sár,
 
tetvek,
szakállában és szájában véres sár, könny és takony, fűgyökér, száraz
 
rovarcsáp-szőrcsipkepáfránylevél,
szempillaszőrein kis sárgolyók, bajszában hörgés-hab, taknyos hab,
 
földszagú fürtjeit rázza a tengeri szél.
Aztán körűlnéz a Király, sáros kezével int. Aztán: megyünk! Aztán:
 
Jövő most segíts meg!
S vesz új inget magára, aranyozott páncélt, könnyű donga-mellényt,
 
mellvértet, hátvértet,
könnyű buborék-aranysisakot, szelvényes vas-nadrágba bújik, csipkés
 
liliom-vascipőbe
és barnapettyes karcsú lovára ülvén a habzó tengerre visszanéz és int:
 
népeim, előre!
S a Kék Kristálycsipkedörgés-Múltra vissza se néz már,
 
a Zöld Remény-Temetőre búcsú végett!
És előre üget lassan, szótlanúl, a páfrányos erdőben üget pettyes sárga lovával,
 
elmerengve,
népe ott kocog mögötte kis lovakon, piros csődörökön, tarka kancákon,
 
ezüst szamarakon,
a Rongyos Maradék, a Vasba-öltözött Kicsi Emberiség kocog
 
a Zöld Homályban, zöld-vakon,
s kis batyukba, kis motyókba kötve Ami Maradt: szentek csontjai,
 
templomok kelyhe.
És vonúlnak lassan a zöld rengetegben, s a lovak horkantanak, habosan
 
fújnak a lovak,
s örvénylik, kotyog, lobog, sustorog, lazán zihál, lágyan gőzölög
 
az Óriás-Rengeteg,
a Zöld Túlvilág zöld füsttel hömpölyög és szürke csontvázak
 
a földből-kiálló gyökerek,
s a széttört koponyákban penészes, nyálas víz, s a zöld füstben
 
arany-kockák, kristály-rudak.
És bogarak, muslicák, méhmajmoló-legyek, darázslegyek, dögevő legyek,
 
gyíkdarazsak,
aranyspirállal körűldrótozott ősgyík-hártyacsipketaréjú darázs-varánuszok
 
az aranypor-csöndben
és csigabigák és kecskebékák, gyűrt bőrük, mint szeretőkön a lucskos véres ing,
 
mint meztelen
öregasszonyok ülnek a csupa-mirigy-daganat-bütyök-májfolt-lencse
 
zöld mirigykúp-ősszavak.
És madarak ugrálnak a földön, ugrálnak a lombban, a riadozók,
 
a metszett-farkúak,
csirregés, kakukkolás, vadgalamb-beszéd, csivitelés, pityegés, csattogás
 
a zöld lebegésben
és vadzeller, gomba, vadpetrezselyem, kapor, kutyatej dereng a fülledt
 
arany-remegésben,
s szőrös csikószájú citromcsalánok, zöld mohacink páfránycsokrok
 
zománc-lángja dagad.
És vonúl óriás platánok, óriás tölgyek, óriás bükkfák, óriás gyertyánfák,
 
fűzfák alatt
a Szótlan Maradék, hatalmas világító zöld páfrányok, óriás-bürkök
 
csipke-árnyékában,
zsurló-óriások, pajzsika-lángolások zöld csipkezuhataga alatt szikrázó
 
vas-ruhában,
fölpáncélozott lovakon, vasálarcos méneken hazafelé
 
a Hazából-Ami-Megmaradt.
Elől a Király kocog barna-fehér pettyes lován, s mellvértje aranyozott vasára,
 
pontosan szíve fölé
kis levelibéka ugrik, s a szív fölötti buborék-vasra tapad puhán,
 
zölden lihegve,
lencsés zöld gumikesztyűs kezével a szív-vértre ragad, mintha lüktető
 
zöld csillag lenne,
lüktető zöld mirigytörpe-csillag, a lomb zöld mirigymanója, a Puha Küldött,
 
az Erdő-Istené!
És nem pöcköli le a Király szíve aranyozott vasáról, csak hagyja,
 
hogy ott dobogjon,
zöld mirigy-lüktetéssel, mintha szíve mászott volna ki a vasra,
 
zöld púppal pihegni,
nézi a mellvértvas kis zöld mirigycsillagát, a Zöld Szívet, az arany-pislogót,
 
aki elfelejt már lihegni,
réműlten a vason úgy ragad, hogy verejtékcsöppek szikráznak
 
a kék kocsonya-ujjhegy-korongon.
Elől a Király kocog barnapettyes-fehérpettyes lován, s utána száraz,
 
karcsú lovakon a Maradék
a kékzöld őserdei homályban, a párás, lucskos, gőzölgő vadonban:
 
a Nyikorgó Fémhernyó,
a Csörömpölő Páncélos Kukac, s aranypettyel, tűzpettyel foltos
 
a vasvértezetű csikó,
a lovasok vas-vértezete, páncélsisakja, a lovak fém-álarca, vas-szoknyája
 
aranypetty-fonadék.
Arany-foltos, zöldfoltos, aranypettyes, zöldpettyes, arany-pontozott,
 
zöld-pontozott a ló,
az ember, mint a tüzeshasú béka, mint a varangyosbéka, mint a tűzpettyes
 
ezüst kukacok,
mint a sárga bársonygumiláng kukacok piros, fekete, zöld, kék, rózsa-pettyei
 
az álarc-vasak, vas-csatok,
vas övek, vaskesztyű-szelvények szikrázatán aranypont-tűzpetty-halmazok,
 
páfrány-lobogó.
Zöld pettyek, arany szeplők, aranyfoltok a zöld lovak fején, arcán, testén,
 
lábán, szügyén,
mintha a pettyek csobognának, nem is a sereg menne, foszforpontok,
 
tűzpettyek hömpölyögnek
a lovasok páncélján, páncélos kezén, páncélvállain, páncél-hátán,
 
ahogy csörögnek
állva szinte a zöld homályban, a vasbuborék-sisakokon zöldpetty-aranypetty
 
csönd-tünemény.
És aranypontok, tűzpontok, foszforpontok, ezüstpontok, zöld pontok
 
a ló-szemekben
a vas-álarcok korong-ablakain kidagadó óriás, véreres,
 
zöld szemgolyókban,
s a ló-álarcok vas-félbuborék szemhéjain is tűzpontok,
 
zöld pontok nyüzsgő csomókban
és zöld izzás a zöld lovak szemében, aranyparázs
 
a szelvényes páncélzat-szünetekben.
És aranyfoltok, zöld foltok a lándzsán, vérten, sisakon, kardon, farokzászlón
 
és sörényen,
asszony-arcokon, férfi-szakállakon, gyermek-kezeken, a Zöld Lovasok
 
könnytelen szemében
és vonúl a törpe vas-buborék-folyam zöld lovakon, zöld szamarakon
 
a Csönd Ködében,
a Zöld Túlvilágban kocog a Zöld Némaság, taposva árnyék-folton
 
és tűzlepényen.
Elől a Király kocog barnapettyes sárga lován, s utána Vert Maradék Népe üget
 
zöld lovakon
a Zöld Rengeteg-Magányban, hömpölyög csörögve szótlanúl a Megmaradt
 
Árva Kis Haza,
megy hazafelé a Zöld Túlvilágban és villog, szikrázik tűzponttal, aranypettyel
 
a vértek vasa,
s zöld foltok, zöld árnyék-pontok csobognak át a Magány-Merengő
 
Árva Arcokon.
Elől a Király megy, barnapettyes lova páfránytollakat, zöld csipkelángokat zúz
 
vas-szügyével.
Elől a Király megy, és ős-szíve mellkasa csontján, melle húsán, kis vértvasán
 
átvilágít,
zöld tűzzel átsüt a tűzön, húson, vason, zöld lánggal átlobog a páncélon,
 
zöld szikráit
ontva világít Hatalmas Szíve, hogy zöld tűzben ég körötte a vadon, fölizzik
 
szíve zöld tüzével.
Elől a Király megy, s melle aranyozott vértvasán, mintha lángoló zöld
 
rózsa volna,
úgy süt át szíve húson és vason és törzse és feje zöld pára-buborékban,
 
zöld fénybuborékban,
s dagad teste körűl a zöld tűzbuborék, s a páncélos ló, a páncélos sereg
 
már abban
kocog csörögve, az Óriás Zöld Királyszív-Fénybuborékban, a Zöld
 
Derengés-Golyóban dobogva!
És beviláglik a páfrány és a zsurló, a fű és a lomb, a bükk, a tölgy,
 
a platán ősmagánya!
Mert Égő Zöld Csillag ül ott fölpáncélozott lovon, Lángoló Zöld
 
Királycsillag!
Vason átrózsálló Óriás Rózsa-Szív ragyog ott zöld lánggal, Zöld Idővel, a
 
Jövőbe Ablak!
És beragyogja a Létezés Mindenét a Létet-Bedagadó Óriás Zöld
 
Buborék-Glóriája.
Elől a Király megy, s utána Mind a Nép, kocognak, ügetnek ott a zöld
 
vadonban merengve.
Elől a Zöld Béka-Szív-Csillag lobog nehéz vas-szelvény-öltözet lovon.
 
Ő világít!
Mennek a Köd-Jövőbe. S a lombba-búvó lovak és népek páncél-tomporát,
 
páncél-hátát, páncél-lábikráit,
páncél-sisaktarkóját nézi a páfrányt félrehajtva a sas, a szarvas,
 
a bölény, a medve.

 

 

 

A megváltó aranykard

1973

 

 

 

 

Mosolyod hatalma

 

 

 

 

Mosolyod hatalma

Mosolyod mindent legyőzött!
Minden gyötrelmet legyőzött!
Minden bánatot legyőzött!
Minden könnyet, kést legyőzött!
Minden kőrácsot legyőzött!
Minden tűzpoklot legyőzött!
Minden víz-átkot legyőzött!
Minden gyilkolást legyőzött!
Mindent legyőzött mosolyod!
Gyötrelmet mindent mosolyod!
Bánatot mindent mosolyod!
Kést, könnyet mindent mosolyod!
Minden kőrácsot mosolyod!
Tűzpoklot mindent mosolyod!
Víz-átkot mindent mosolyod!
Jaj, ki győzi le mosolyod?
Jaj, ki fojtja meg mosolyod?
Miféle Kéz nagy mosolyod?
Milyen szorongás mosolyod?
Halált-legyőző mosolyod?
Kötél, hurok szép mosolyod?
Milyen Ujjak ős-mosolyod?
Ki öli véres mosolyod?
Tudod? Nem tudod? Nem? Tudod!

 

 

 

Rózsa-rabló

Te Fekete Rózsa-Rabló,
Szitakötőszárnyas Vadló,
Te Csődör-sörényű Asszony:
szívemen szíved virrasszon!
Te Fekete-szárnyú Álom,
Halálom, nem Elmúlásom,
Te Kanca-szűzhajú Asszony:
szívemen szíved virrasszon!
Te Rózsa-Rabló Kis Szentség,
Fekete Asszony-Mindenség,
Te Átok-szövetből Asszony:
szívemen szíved virrasszon!
Te Égő Nagy Rózsa-Rabló,
szívemre vert Arany-patkó,
te Arany-Átok Vér-Asszony:
szívemen szíved virrasszon!
Lepkeszárnyú Kék Kancaló,
vágtató szívemen patkó!
Aranypatkó piros lovon:
szívem szíveden virrasszon!
Virrassz szívemen Te, Átok!
Legyek én az Elmúlásod.
Szíved fölött ezer gyertya:
lángcsipkerojttal lobogva.
Földben-égő Csontváz-Asszony,
csontüst-szemgödröd ne csaljon.
Szívem szívedre rohasztom:
csontom csontodon virrasszon!
Szíved fölött ezer Álom,
vagy Te Átkos Elmúlásom!
Te Kanca-virágú Asszony:
halálom rajtad virrasszon!

 

 

 

Az aranyba-öltözött halál

A Halál, a Halál, a Halál
megtalál, megtalál, megtalál.
Fekete, fekete, fekete
fújása, hörgése, köpése.
Nagy fehér-fekete lovon jön.
Megtorpan mellettem, rámköszön.
Csontvázán aranypáncélruha,
aranyálarc csipke-ősmosolya.
Hörgése aranyköd, aranyláng,
fújása ráncredő-aranyláng.
Ráncarany-mosolya beterit,
mutatja aranyrög ökleit.
S aranyrög-öklével nagyot üt:
tarkón-üt, szíven-üt, agyonüt!
S ott fekszem véresen én, a Vad
Fekete Halált-gyűlölő Harag.
S fut tovább nagy lován a Halál.
Akit kell: a szívén kalapál.
Üget fehér-pettyes gyászlován.
Vérem ég Ráncarany-Alkonyán.
Pontozott tűzlova vérző, nyers
fújva vágtat, mint egy vén Ady-vers.

 

 

 

Anna, aki szívemre-fonódva búcsúzott

Anna, Anna, Anna, Anna!
Szegénység Szép Riadalma.
Szőrös alumínium-sas,
kiszőrösödött bádog-arc,
te szőrhabos bádog-vércse,
a lét fémrög-szívverése,
gyűrt, szögletes kis fém-szobor,
belűl-fölforrt ezüst-pokol,
aki szörcsögve, bugyogva,
hörögve és bugyborogva,
sikoltozva, rikoltozva,
lángoddal hátamat fogva,
csápjaid szívemre fonva
átkozódtál átváltozva,
szőrös fémrács aki voltál:
rikácsolva átkozódtál,
mint tenger fölbukó Szörnye
levegőt szívtál szörcsögve,
rikoltozva, átkozódva,
te a Gyűlölet Fémszobra,
te, aki csak szépen szóltál
amikor még virág voltál,
s most amikor átváltoztál
rikácsolva átkozódtál,
államig fölágaskodva,
a szívembe kapaszkodva,
szőrös szögletesség-csillag,
alumínium-szörnyalak,
csupa-kúp kis pléh-Madonna
pihés kubista fémszobra,
szögletes fém-arcod görbe
vonalakká összetörve,
forrasztott fémvonalakká,
fémgyűrődés fémkúpokká,
gyermekláncfű pihe-gömbje:
fejed pihepamacs-gömbje
alatt izzó vad fémarcod,
alumínium sas-arcod
szikrázott, lángolt ősz-kéken,
vékony vércse-feketében,
mert a rák örvénylett benned,
s szortyogott fémszobor tested,
mint a lápok, a mocsarak,
fölették a halál-vadak
szíved, gyomrod, tüdőd, húsod,
gyöngyházarany kis mosolyod,
te gyöngéd gyűrt szögletesség,
bádog kubista-arc szentség,
rikoltozó bádog-vércse,
szőrös, égő üveg-vércsepp,
alumínium-saskörmű,
fehér hosszú vércsekörmű,
te szögletes bádog-szobor,
belűl-üres szöglet-pokol,
te törékeny szőrös asszony,
kiszőrösödött fém-asszony,
karvaly-pléhkarmú kedvesség,
szakállas pléhszöglet-mentség,
szőr-álarcon átragyogott
alumínium-mosolyod,
te gyíkkörmű bádog-karvaly,
rikácsoló bádog-tolvaj,
szakállas fémszöglet-arcú,
fém-háromszög forrasztású:
akin átragyogott a Láng,
Veled még a Jobbik Hazánk!
Aki hajnal-szépség voltál,
mélyhangú mézes aranytál,
léthabbal telt aranyedény,
virágmező, arany-kevély,
aranyszelíd kis ragyogás,
ködben a csillag-lángolás,
vér-énekű arany-kanca:
Anna, Anna, Anna, Anna!
Ősfekete térben fehér
dörmögő kis csillag-remény,
tán a Mindenség Kis Anyja,
Anna, Anna, Anna, Anna!
Alumínium-fehér nő,
szívverésemig elérő,
a szívemig ágaskodva
a halál fémszöglet-szobra,
szőrös pléhszobor zokogva,
fémcső karoddal átfogva
vállamat, szívemen arcod
mindörökké már ott tartod,
s hörgött, szortyogott kis tested
fémszobor-zsákja, tebenned
millió polip, őshabzás,
sistergő bomlás-tajtékzás,
fölzabált e szegény-világ
szabadsága szomorúság,
s úgy sírtál ott a szívemen
alumínium-kegyelem,
te szőrös kis ezüst-csillag,
a halálra nyíló ablak,
úgy öleltél, úgy zokogtál
szőrös-arcú asszony-kristály,
mint csillag ha zokogni kezd,
aranyat-hörögve lüktetsz!
Ó, hol vagy már Édes Anna,
önmagadból kizuhanva
rothadsz ott a temetőben
Ferkó csontvázán a földben,
ott égsz szőrösen rohadva
daltalan csontváz-uradra,
önmagadból is kiesve
szőrös kubista fém-este,
kubista-szobor lényecske,
szögletes fém-asszony este,
rózsacsönd-hajnal ki voltál,
dörmögő boldog szép kristály,
darázs-dörmögésű rózsa,
darázs-szív szemű gyöngy-rózsa,
vérző rózsán aranycsillag:
két kristályszív-látóablak,
piheláng-rózsában égő
két gyémántszív-ősremélő,
két fekete csiszolt csillag,
aranypettyes rózsa-ablak,
te mormogó, te nevető
darázs-szemű rózsa-tető,
dörmögő kis rózsa-csillag,
darázs-Madonna, siratlak,
szögletes kubista-asszony,
alumínium-malasztom,
te kiszőrösödött pléh-láng,
voltál aki Jobbik Hazánk,
a mosolygás, a vígasztal
mindíg tündöklő szavakkal,
mindíg okos mosolygással,
soha, Anna, semmi mással,
aki voltál az Egymaga
Vígasz Örök Szép Asszonya,
s rikácsolva-mosolyogva
borúltál Nem-Vígaszomra,
s úgy fogtál át, mint polipok,
fogtak a pléh-pálca karok,
szorítottál vicsorogva,
hitted azt, hogy mosolyogva,
polip gyöngy-örvény fogással,
szőrös bádog-karolással,
szőrös drótláng-öleléssel,
mosolyodban szőrös késsel,
szőrös drótszobor-Madonna:
sejtes drótzsákszobor Anna!
Mosolyod millió kés volt,
szőr-álarc mögött a Kés volt,
bádog-vonal szörnyű kések:
hitted pedig nevetésed,
szőrös drót-örvény ki lettél:
rikoltva szívemre estél,
pihés fém-örvény ki voltál
vicsorogva mosolyogtál,
hörgés-örvényedbe vontál
Fém-Anna, hogy átkaroltál
szőrösen szívemre esve:
Te Nem Csokonai Estve!
Fogtak kék sas-bádogkezek,
aranykörmű pléh-levelek.
Aztán kimentél a Létből,
mint aki az űr felé tör,
szőrös kis bádogszobor nő,
pléh-kúpokból forrt csöpp felhő
nem is lépve, csak suhanva,
az űr tüzébe zuhanva,
sírtál a szívemre hullva
Anna, Anna, Anna, Anna!
Szőrös fémcsillag, siettél,
szívemből de ki nem estél
mentél és vissza se néztél,
de mégegyszer visszanéztél
átkozódva és zokogva
Anna, Anna, Anna, Anna,
te kubista bádog-forma,
szőrös kis pléhszobor-Anna.
Hol vagy már, hol szíved hamva,
Ferkó csontjára ragadva,
aki csak sírt, én nem sírtam,
csak a Sorsommal zokogtam,
csak a Létemmel átkoztam,
hallgatással kiáltoztam,
zokogtam a némasággal,
hazúg megcsalatkozással,
s mentem, halálodra hagyva
téged, végleg elárúlva:
Kis Fémszöglet-szobor Anna,
Szobor-szögletesség Anna,
kiszakállasodott szobor,
akiben a halál-köd forr,
fortyogva, zubogva, kéken,
lángol örvény-feketében,
őrjöngve hömpölyög és forr
benned szőrös Drótzsák-Szobor,
fémkúpokból forrt Ijedtség,
Szőrös Fém-asszony Kis Mentség,
akiben már ott gomolygott
minden, ami volt, a Dolgok,
csillagterek összessége,
ősterek feketesége,
benned, szőrös pléh-szoborban,
Halál-Mindenség Asszonyban,
minden Élet és Jövendő,
Csillag-Remény, Tejút-Felhő:
az Ős-vesszőből lövellő
fogantató kristály-ernyő!
Magunkat mért hagytad Anna
ilyen veszettűl magunkra!
Átkozódj, földben rohadva
te Szakállas Csontváz-Anna!
Átkozódj Te Szőrös Csontváz,
Szőrös Kőhurkokból Font Láz,
Anna, te Csontváz-Szakállas,
Szőrös Kis Csontváz-Hatalmas!
Átkozd Fekete Hitünket,
Vérző Fehér Életünket!
Szidd kivérzett Szép Hitünket,
bevérzett Nagy Reményünket,
csontváz-sárga Örömünket,
csontváz-fehér Könyörünket,
átkozd Fehér Halálunkat,
átkozd Fekete Szavunkat,
a Fekete Életet is,
szidd a Piros Szerelmet is!
Életünket, Halálunkat.
Gyásztalan Gyász-Önmagunkat,
Halálunkat, Életünket,
Élethozó Szép Dühünket!
Jaj, hol vagy már, Hitem Anyja?
Anna! Anna! Anna! Anna!

 

 

 

A jegenyefa hajnala

Feketerigó a jegenyén,
a lángját-vedlő jegenyén,
a zöld csipkeláng oszlopon.
Meghalsz? Meghalok. Már tudom.

 

 

 

A gyászban meztelenűl

Jön a tél, jön a tél,
az ősködfekete
zuhogó tiszta szél
hóködláng-tűzdühe!
Jön a tél, jön a tél,
az ősmárványszigor
mindenségszűzfehér
dühe őrjöngve forr.
Jön a tél, jön a tél,
fekete csillagok
pontja közt arany-vér-
hányadék gomolyog.
Jön a tél, jön a tél,
hiteink jégcsapok,
villognak, mint kövér
vad cápa-fogsorok.
Jön a tél, jön a tél,
állunk majd egyedűl
az irgalmatlan-kevély
fagyban meztelenűl.
Jön a tél, jön a tél,
s ránkfagy a köd, a dér,
s fagy ránk a kő-szeszély
dühben a hó, a vér.
Jön a tél, jön a tél,
s állunk majd egyedűl
a fekete-fehér
gyászban kegyetlenűl!
Jön a tél, jön a tél,
leszünk meg egyedűl
a fehér hó-remény-
gyászban meztelenűl.

 

 

 

A kis nyírfa első őszülése

Sárguló kis nyírfa,
 
létemből kinőtt,
 
méred mosolyogva
a múló jövőt.
Nyírfa, gyönge, sárga,
 
hullatsz szűz lángot,
 
Balzsam őshajába
aranycsillagot.
Arany-síró nyírfa,
 
érő: szívemig,
 
nézem léted sírva:
aranykönnyeid.
Te földben-lebegő
 
gyémánt-csikóhal
 
fején arany-ernyő:
csillag-lombokkal.
Te ősföld-csikóhal
 
koponya-szarva:
 
aranycsillagokkal
égő kis nyírfa.
Mert te vagy a földben:
 
Kérdőjel-Idő.
 
Függve kristály-zölden:
Csikó-Kérdező.
Szögletes és tüskés
 
kérdőjel-tested
 
aranyszárnyú csipkés
lomb-szarva reszket.
Mondván: jön, ami jön
 
idejében majd!
 
Eljövend a Börtön:
törve a talajt.
Körötted kőrózsák,
 
fehér dáliák:
 
sziromcsipke-ősláng-
cafat-koponyák.
Nagy fehér saláta-
 
vászon-rongyfejek
 
lángot világítva
rámderengenek.
Kis sárguló nyírfa:
 
ős-sárkány keze.
 
A földből kiállva
ég sok pikkelye.
Kinyúl a kék földből
 
az aranykesztyű,
 
aranypikkely-csöndből
varrt tűz-őskesztyű.
A kőcsontváz-sárkány
 
tűzcsillag-keze,
 
a vérpikkely-kőláng
tűz-kérdőjele.
Mert ott ül a földben
 
a szívem alatt,
 
az össze-se-törten
égő csontváz-vad.
Ott ül az Ősmúlt-Vad,
 
a Csont-Ősidő
 
ül a földben, s hallgat
a Nekem-Jövő.
Az Óriás-csontváz
 
Őságaskodás.
 
Őscsipkecsont-ősház
Ősragaszkodás.
S vagy te, kicsi nyírfa,
 
tavaly ültetett:
 
Jelenem Nincs-Sírja
virága helyett.
Valami: Nem Kell Még
 
Kora Búcsúzás.
 
Kezdet: Halál-Vendég
Semmit-Foganás.
Aranycsillagaid:
 
a kis levelek.
 
Hulló lángocskáid
bennem fénylenek.
Mint az Apostolok
 
fején csipkeláng:
 
küldetés-csillagok
halászkoponyán.
Mint csillagkoszorú
 
vad szívem körött.
 
Csipkefénykoszorú
nincs-van könyöröd.
Mint Csillag-Világfa:
 
szívemből kinőtt,
 
ég, bevilágítva
az Örök Időt.
Örök Létemben: az
 
Őstérfekete
 
Lángoló Köd-Vígasz-
Őspont-Tűzdühe.
Nézlek könnytelen én,
 
te arany-zene,
 
te őscsontváz-döglény
gyíkpikkely-keze.
Csontvigyorgás-őskan
 
csipkemosolya
 
vigyorgás-kőlángban
csal le, hív oda.
Vicsorogva mondja
 
az őskoponya:
 
gyere! Ezért lomha
csipke-vigyora.
Hív, menjek a földbe!
 
Vár! Kukacos föld.
 
Ott a Csont-kan ölbe
az sem ölt, ki ölt.
Kezét azért dugta
 
ki a földből ő!
 
Ezért vagy te kis fa:
Pikkely-Ősidő.
Az Átokra-Hívó
 
Kis Szégyen-Haza
 
Arany-Kérdőjel Szó
Sose-Vígasza.
Aki hív, hogy menjek
 
halni a Hitért,
 
de hív csak a Dermedt
Hűség-Szégyenért!
Ezért vagy te Hívás:
 
földből kiálló
 
Aranypikkely-Sírás,
Rongy-arany Zászló.
Kis nyírfa, szívemig
 
nőtt gyöngéd, szelid:
 
aranypikkelyeid,
vércsillagaid,
mint káposztalepkék,
 
mint citromlepkék,
 
lobognak, mint Mentség
Arany-Szűzesség.
Tántorogva szállnak:
 
Aranylobogók,
 
Szűzhártya-Vértollak,
ti szétszakadók:
hulltok lepörögve
 
a Hitt Édenért!
 
Szűz Kis Fa csörögve
csurgatod a vért,
láng-tollaid hullnak.
 
S állsz majd te Kopasz
 
Csábító Láng-csillag-
ejtő Kis Ravasz.
Állsz szelíd Gyermek-fa,
 
halál-hirdető!
 
Te Létem Hatalma
előtt reszkető!
Mert én nem megyek, nem,
 
nem, nem, nem megyek!
 
Akárhogy is bennem
égnek a Tüzek!
Valami nagy munkám
 
van még idefönt!
 
Elviseltem én ám
ezer Tűzözönt!
Vár négy nagy Éposz, vár
 
Négy Tudom-Csoda.
 
A Teremtés-Zsoltár
Minden Iszonya.
Vár a Szép Halál majd!
 
Nem a Fekete
 
Múlandóság Csak Jajt
Ad Rettenete!
Kis nyírfa, kis arany-
 
csillagot ejtő!
 
Még nem adom magam,
ha majd csak eljő
jönni aminek kell!
 
Ne hívd a Jelent!
 
Leszámol szívemmel
ami Eljövend!

 

 

 

Gyászarany

 

 

 

 

Az ütések kegyelme

Üss csak, üss csak, amíg üthetsz!
Azután már meg nem üthetsz!
Földbe-dagadva, ha lüktetsz,
sírban rohadva: majd nem versz!
Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak,
üss, üss, üss, hogy élni tudjak!
Ott ütöttél már szívemre:
kék magzatvízben lebegve.
A rózsakék magzatvízben
függtél magadba-göngyölten,
úsztál ázott zöld kezekkel,
kis rózsacsőr körmöcskékkel.
Függtél kék gyöngykürt-mosollyal,
kristálykürt-pár orrlikakkal,
göndör csigaház-farokkal,
mint egy rózsaszín csikóhal.
Tüskerózsás rózsatesttel,
rózsapihe szőröcskékkel,
rózsatollcsokor-fülekkel,
rózsahorgony kezecskékkel.
Függtél érgömb kis pocakkal,
mese-örvény aranyhajjal,
pihe-álarc csikófejjel,
kék fartő-pihekehellyel.
Rózsa-üveg gömblugasban
átkoztál az ősanyagban,
az ősvíz kéken derengett,
amikor a szívem verted.
Testedből szíved kilátszott,
üvegben, mint kövér gyászpók.
Lüktetett finom érzsákod:
eljövendő elmúlásod.
Kék lebenykékkel virágzott
piheszőrös kis nyílásod,
leragadt szemhéjad gyászolt,
viselvén szőrsarló-fátyolt.
Üss csak, üss csak, üss csak, üss csak,
üss, üss, üss, én nem tagadlak!
Hisz engem már ott ütöttél,
ahogy csikóhal-lebegtél!
Zöld Átok-Tűz, kristályhasban,
vízzel telt rózsalugasban,
mirigyfelhők alatt függve,
gyöngyház-kötélen lebegve,
ott a márvány-ér barlangban,
a sárga halál-olajban
kék tenyérrel már ütöttél.
Nagy szíveddel agyonvertél!

 

 

 

Kiáltozás az idő ellen

Jaj, távolodban, testvértelenűl,
jaj, magányomban: végzet-egyedűl,
kiáltoznék, sikoltoznék sírva.
Árvaságom vad szívedre írva!
Távolodban, aki vagy magadban,
aki vagy már velem-halhatatlan,
ordítoznék, mint gyermek magában:
lámpátalan, bezárt szűk szobában.
Testvértelenűl, így önmagamban,
te általam most már halhatatlan,
jajgatnék, bömbölnék, mint a gyermek,
akit az Árnyak dühei vernek.
Zokognék, mint gyermek kis magában
egyedűl egy bezárt vak szobában,
petróleumlámpa-nélkül árván,
a Benyitó-Reménységet várván.
Kis, dohos, penészes vak szobában!
Bezárva! A Gyermekkor-Magányban!
Mert hát lenni most így lehetetlen.
Bezárva, hogy vagy te a szívemben.
Sikoltoznék, jajgatnék, zokognék,
mint nagykéssel fenyegetett vendég,
aki felé a rokonok döfnek,
konyhakéssel levegőt böködnek!
Bezárva hogy ácsorgok szívedben,
a lüktető tébolyda-teremben:
darázs-magány csapódik szivemhez,
kristályszív-arc vacogó hitemhez.
Szőrkoszorús kristályszív-szemekkel,
kezeiben köszörűlt késekkel
lökdös a jaj, fehér dörmögéssel,
piros cellámban nagy gyémánt-késsel!
Égő cikk-cakk-vonalait húzza,
az áradó jajt bevonalazza,
kék dörmögés-szövedékkel von be
cikázó és szőrös gyilkos kedve.
Fehér kristály-vonalait húzza,
vérző gyászom szövi rács-dobozba,
pihés kristály-szívvel üt löködve
szőrös és cikázó gyémánt-kedve.
Körűldonog égő lihegéssel,
kezeiben két nagy konyhakéssel,
késeivel szívem koszorúzza,
gyémánt-arccal énekeim zúzza!
Csupa szúrás a csönd körülöttem!
Én meg állok tebenned-tebennem,
jajgatok és rettenetem nincsen,
nincs hisz aki innen kisegítsen.
S csupa szúrt seb a csönd körülöttem,
s vérzik a csönd, vér-szökőkút fröccsen,
zuhog a vér a kék csönd-sebekből,
szőrös gyémánt-arccal tört szívemből.
Mintha égő kék csillagon állnék,
az Idő tömbjén átkiabálnék,
s te egy másik csillagon zokognál.
S közöttünk a zöld Ősidő-Kristály.
S nem hallanád, amit kiabálok,
s nem hallanám vak zokogás-átkod!
Tátogunk csak, egymásba temetve.
Beforrva Ősidőkristály-Rögbe.
Ráforrva tébolyúlt csillagunkra,
egymásban egymástól messze úszva,
ülünk: két csontváz két temetőben,
vicsorogva Kristály-Ősidőben.
Két anyagsziget két árva foglya,
egymást iker-csillagként befogva,
s közöttünk a sötét Ősidő-Tér,
őstűzpont-tajték, halál-erőtér.
Mit csináljak, mondd mit tegyek érted?
Hogy magányunk egymását megértsed?
Hogy magányod-magányom megváltsam?
Sírván az őspontarany-szobában?
Üvöltvén a Mindenség-Teremben,
az Anyagpont-Gömbősvégtelenben.
Hogy az Idő Kristályát föloldjam
testvértelen te-én-távolodban.
Az Ősidő-Kristályt fölolvasszam,
Csönd-Temetőt elpárologtassam,
s egymásba-robbanva úgy ragyogjunk,
akik, mint a sírból föltámadtunk!
Mit tegyek, mit, mondd mit tegyek érted?
Valamelyik ablakon kilépjek?
S hullván lefelé úgy sikoltozzak:
sorsunkba, hogy nagy irgalmat oltsak?
Nem lehet, nem, lehetetlen, Asszony:
az Idő, hogy tőled elválasszon!
Távolodban: szerelemtelenűl
meghalok én, meg: tőled-egyedűl!

 

 

 

Könyörgés dögvész-istenhez

Dögvész-Isten, én akarom:
dobj ki égő ablakodon!
Lökj ki égő világodból!
Ments meg az élet-lángoktól!
Dobj ki dögvész-önmagadból,
dobj ki égő önmagamból,
lökj ki ős-akaratodból,
lökj ki új-akaratomból!
Ég a ház, az ablak-keret,
ég minden szent lét-emelet,
lángol minden anyag, részlet,
lángol egyetlen egészed!
Dobj ki lángoló szívedből,
egyetlen-tűz életedből,
lökj ki önmagamból engem,
engedj már nem-lenni lennem!
Dobj ki önmagadból engem,
önzésem aki szerettem,
önzésed aki szerettem,
szíved aki nem lehettem.
Léted, aki mégis voltam:
benned szálltam, bukdácsoltam!
Benned aki égve égtem,
ordítoztam és reméltem.
Dobj ki dögvész-önmagamból,
lökj ki szép piros szavadból,
hitemet aki úgy hittem:
bíztam benned Dögvész-Isten.
Tebenned és önmagamban,
önhitt ostoba szavamban,
minden-egyik époszomban,
minden vérző vad soromban.
Lökj ki égő önmagadból,
dobj ki égő önmagamból!
Belőled, ki sorsod voltam,
zuhanjak ki tőled-holtan.
Sorsomban aki úgy bíztam,
lángjaidban döggé híztam:
mindenség-ősbuborékká,
világegyetem-dagadttá:
könyörgök hozzád Te Hittem
Kétnemű Vak Dögvész-Isten,
hittem aki a sorsomban,
sose-jövő iszonyomban,
a sorsodban, a sorsomban:
szabadíts meg nyomoromban!
Büszkeséged aki voltam:
hulljak ki belőled holtan!

 

 

 

Himnusz-töredék

Emeld föl fejedet
 
büszke nép!
Viselted a világ
 
szégyenét!
Emelkedj magasba
 
kis haza,
te, az elnyomatás
 
iszonya!
Emeld föl szívedet
 
nemzetem:
lángoljon a világ-
 
egyetem!

 

 

 

Egy gyermekjáték dallamának változatai

Jaj, jaj, jaj, jaj!
Baj, baj, baj, baj!
Lesz-e Hajnal,
 
világmérő aranyhajjal?
Ordítozok,
dörömbölök,
Lét-kapudra forrva sírok
 
te Fehér-szárnyú Ős-örök.
Néz rám csillag,
kapor, rózsa,
Ady, Babits, Petőfi is, ő is, a vad,
 
s a bandzsa szelíd Spinoza.
Néznek dolgok,
tárgyak, jelek,
s akikben a szívem forgott:
 
néznek az Anyag-Mindenek.
Forgok, morgok:
meglőtt medve!
Szívem összezúzódott
 
a Lét Titkos Dolgainak ütődve.
Jaj, jaj, jaj, jaj!
Lesz-e Hajnal?
Vérző aranycsobogás,
 
aranyláng-vérzuhogás.
Állok sírva,
összetörten.
Nőstény-rózsát teleírva,
 
csillag-sírássá gyötörten.
Sírok, állok
szívig földben,
époszokkal kiabálok,
 
szívemben őscsipkelángok páfrány-zölden.
Minden holtat
teleírtam,
mindenségemmel a holtak
 
tűzkása-poklát lebírtam.
Mégis sírok,
mint a gyermek,
akit a vihogó, álnok,
 
nagykezű nagyfiúk vernek.
Ámúldozva,
sikoltozva,
akit a röhögő, ronda,
 
nagymellű lányok cibálnak, fütyülőjét csiklandozva.
Pedig nincsen
bűnöm semmi!
Ősöm, Átkom, Ködöm sincsen,
 
aki ős-ölébe tudna venni.
Mint a gyermek,
aki kőben
elbotolva vérződött meg,
 
meg a földben.
S összezúzva
térde, arca,
véres pép szőrpihés húsa,
 
véres sár pihe-láng bajsza.
Sírok, sírok,
sebbé törten,
lihegni már alig bírok,
 
nyakig ülök benn a földben.
Jaj, jaj, jaj, jaj:
húz a csontkéz,
nem a Rózsakezű Hajnal,
 
nem az Aranyszájú Csillag-Kertész!
Húz lefelé
ráncigálva,
húz a Föld tűz-szíve felé
 
ágyékszőrömet cibálva.
A csontcsipke-
csillag-őskéz
csont-markában a Lét Hite:
 
rózsaszeplős nemző-testrész.
Nemzőszervem
a kő-kézben
lüktet aranyrúd-dühödten,
 
mint giliszta láng-csokor kakas bögyében.
Kék szőrcsillag-
rózsás, szelvény-
testű Élő Arany-Átkot szorongat
 
a Csontkalicka-csontőserszény.
Befelé húz
a Csont-Kentaúr,
s forr a föld és lángolva zúz!
 
Mosolyom már sárrá barnúl.
S elmerülök
majd a földben,
szétolvadok, összesülök
 
a Föld-Szív Ős-Tűzözönben.
Jaj, jaj, jaj, jaj,
jaj, jaj, jaj, jaj,
ránts vissza rózsa-robajjal
 
Létedbe Te Rózsapihés Rózsakezű Asszony-Hajnal.
Mosolyogjak,
énekeljek,
mint arany-mosolyú vadak.
 
Arany-nevetés ránc-tűzzel minden halált beleheljek.
Hogy ne sírjak,
meg ne haljak,
époszommal Mindenséget teleírjak.
 
Mosolyommal a Lét Szívén ámúldozzak.
Ámúldozzak
énekelve.
S föltámadnak mind a holtak:
 
s égnek vad tűzvészemmel betelve.
Összeáll a
csont, szőr, hús, vér,
s tüzemtől átégve, forrva
 
ragyog minden Dolog, Forma, Létező, az Idő és Tér.
Minden erő,
vonzás, anyag,
pont, erőtér, rész, elektron-felhő
 
héj, burok, csomag fölragyog. Megváltódnak!
Jaj, jaj, jaj, jaj:
szeress Hajnal!
Teríts be aranyláng hajjal:
 
Rózsatűzpont Őscsillagtér Őshúsoddal.
S benned égve
és remélve
úgy nézzek a Mindenségre!
 
Önmagamból önmagadba, rád magamból: a Reményre!

 

 

 

Balga vers, írván balga módon, ritmusban összevissza és mégis egységesen

Szívemben mindent elrendeztem.
Mindent a helyére tettem.
Mint reggel mindent a szobámban.
És elmerülök Spinozában.
Nézem barna-láng rézkarc-arcát,
az őscsillag-hajnalt, a lángelme-bandzsát,
göndör pókhaja vállára omlik.
Szívéből az Egész toronylik.
Vállára ömlik a csigás, csipkés,
bodros, barna póknyálhaj-özönlés,
szemei: óriás-égitestek.
Szemei Isten szívébe lesnek.
Szája: mosolygó hullák korom-szív szája.
Mindenség-köszörű: szempillája.
Pupillája: ősegyetem-korong pokol.
Nyakában fodros csipkehab-csokor.
Nézem szívemet nagy lencsével,
Spinoza kristálylencse-szívével
szívem nagy rothadt gödreibe nézek:
az Isten ül, mint az Enyészet.
Ott ül mellette a Halál is,
fehér csődörön a Világ is,
ott ül az Éden és a Rabló,
röhög a Gyász, a csődör-vadló.
Szívemben minden a helyén van,
mint kitakarított szobában.
Tiszta már szívem. A szívem tiszta.
Kitakarítva minden sarka.
Minden rendben van a szívemben,
ott a helyén az Igen és Nem.
Ott ég a Múlt és a Jövő is,
a Béke és az Elmúlás is.
Csillagkupacon ül az Isten.
Eszébe se jut, hogy segítsen.
Szájából csillag-kása ömlik,
mint gyerek, ha hány, szorítva kis öklit.
Mint részeg, ha hány, sír és köpköd,
teleokádja a fölmosóvödröt.
A csillagok szívembe lövődnek,
tűzpontokkal húsába szövődnek.
Hogy szívem, mint őstűzpont-háló,
őstűzpontzsák: az ürességen álló,
ős-vákuumban virágzó Minden,
virágzó Semmi, Tűzpontvirág-Ősnem!
Hát így van. Így most. Így: szép rendben.
Nem érinthet a Végzés szívemben,
kő-ujjával el nem kenheti
ami szívemben nem őt illeti!
Mint az ember este a kis lepkét,
szétmorzsolva halálpor-testét,
a kék pamutpáfrány-csápot, zöld üvegszív-szemecskét,
a porhanyó lángot, piros szárny-erecskét.
Az ujjbögyök csigás, vérrel-fénylő,
szív-alakú rózsákkal örvénylő
bőrlécei közt, puha bőrlécpajzsában:
akit vár a hit a rothadásban!
Nem a pamutpihepamacs-lángot,
nem az égő páfránytoll-virágot,
nem a lüktető száraz kis nedvet,
nem a kocsonyatűzpikkely-szerelmet!
Minden helyén van a szívemben.
Ott a Dolgok már tisztán, rendben.
Hiába minden: átok, jóság!
Szívemben ott van a Valóság.
Ami por volt: letörűltem.
Ami rossz halál volt: eltemettem.
Ami szemét volt: kisöpörtem.
Ami magány volt: kiszellőztettem.
A dolgokat helyére raktam,
Isten köpenyét megigazgattam,
csillag-redős vásznát kibontva
ráteregettem ködös kínomra.
És beleheltem szívét új-magánnyal,
mint ő szívemet léte gomolyával,
barna ősködét szívembe fújta,
tűz-gomolygását szívembe gyúrta.
Most: egymás szívében gomolygunk,
mintha nem is volna más dolgunk!
Ragyogunk egymást átitatva,
sötétlünk egymást gyámolítva.
Így hát a szívben minden rendben.
Most már rend van a szívemben.
S dolgozni leül ott a Tiszta
Teremtés Teljes Titka.

 

 

 

A halál szívütése

 

 

 

 

Mindenség-rózsafa

Ősz-tűztéboly foglya:
fekete-rács tölgyfa!
Fekete csipkekő-
fodorláng-Tűzidő.
Fekete gyökér-rút
lövellő szökőkút,
földből-kigyűrt kő-kéz
gubanc-ős merengés.
Félig betakarva
hártyarongy-aranyba,
félig elrohadva
aranycafat-rongya.
Mint Krúdy csontváza,
óriás csontváza,
fekete csontváza
földből ha kimászna.
S állna ott aranyban
félig betakartan,
félig lerohadtan:
aranytűz-rohadtan.
S állna ott az Öreg
Király-tűz Csont-remek
aranyláng-köpenyben:
félvállra vetetten.
Rongyos rohadt vértűz
aranycsipke-gond szűz
köpenybe takartan:
földből kitakartan.
Létből kitakartan,
földből kizavartan,
az űrbe csavartan,
király-ámulatban.
Így nézlek Alkonyom:
Lánghártya-Tébolyom!
Rongyos cafrang Arany-
hártya Boldogtalan.
Nézlek megadással,
nem is tagadással,
el nem is múlással,
gyönyörűség-gyásszal.
Nézlek: én mi lettem?
Létemért mit tettem?
Sírlak: Öreg Árva!
Nem voltam hisz gyáva!
Tudtam azt csak: vagy Te
a Lét Kedves Kedve!
Tudtam csak: Nevetve
Vagyok a Lét Kedve!
Vagyok a Reménynek
Virágzó Tűz-Lényeg!
Arany-Dagadásba
Nőtt Tűzcsipke-Gyászfa.
Arany-Király, Részeg
Csontváz-Csillagfészek.
Reménység-Kegyetlen.
Csak ami lehettem.
S meghalok, ha eljön
értem a Tűz-Börtön,
s a földbe bedugnak:
csonttá-kopaszodjak:
égsz majd énfölöttem
Csontváz-Aranyködben.
Szépen rámrohadva
csipkéd aranytolla.
Mondd akkor, hogy voltam
hogy én ki is voltam!
Király-Arany voltam.
Égve kilángoltam.
Csak azért, mert Élet.
Azért csak mert Részeg-
Reménykedés Boldog.
Létével a Boldog.
Csak azért, mert Halál.
Azért csak, Aranytál:
fekete kőrúdon,
kőcsontváz-gubancon
égő Aranyserleg.
Mindenség-Ős Gyermek.
Mindíg csak mosolygó,
mindíg csak lángoló.
Csak ami lehettem.
Csak ami: szerettem.
Csak ami Volt-Lehet:
Sohase-Gyűlölet.
Öröm, Vígasztalás,
Gyász ha, hát Nagyon-Gyász!
Csak Halál, Élet csak.
Arany-Fa: Áldalak.
Szeretlek, Áldalak:
Aranyláng-Tűzalak!
Király-köd Aranytűz
majd ha fölémkerűlsz:
Gyászarany ne feledd
el Halál-Hitemet,
el Élet-Vétkemet,
Gyönyörűségemet.
Én, hogy én voltam a
Lét Legszebb Mosolya!
Voltam, hogy én, hogy a
Lét Vak Iszonyata!
Lehettem csak ami,
voltam hogy csak ami:
a Legszebb Akarat,
el aki nem rohad!
Földből majd kibújok,
csontvázammal bújok
ki a dög földből én:
Nem-Rothadó Remény.
S lesz Aranyköpenyem
a Világegyetem!
Csillagpont-Tűzpalást
föd Csont-Vígasztalást.
Az lesz a Köpenyem:
a Világegyetem
tűzpont-köd örvénye,
csudaharang-fénye.
S élek mindörökké
válva Tűz-Mindenné.
Rajtam a Mindenség:
a Tűz-Végtelenség.
Leszek az Ősmaga-
Világ Tűz-Mosolya.
Ránctűzpont-Ősharang-
Aranyhártya-Harag.
Csak ami lehettem!
Csak amit tehettem.
Csak Soha-Semmi-Más.
Termő-Vígasztalás!
Teremtő Tiszta Gyász.
Temető-Mosolygás.
Mindenség-Rózsafa:
Anyád Vér-Mosolya.
Mindenség-Gömbsíron
nőtt Rózsafa-Torony.
Kis Mindenség-Csoda
síron Tűz-Rózsafa.

 

 

 

Négyszer Isten

Isten, Isten, Isten, Isten!
Te Átkozott Igen és Nem!
Gyilkosaid fölkeresnek,
röhögve szívemnek esnek.
Rámrontanak gyémánt-késsel:
jajgatással, szenvedéssel!
Rámrohannak vicsorogva.
Ölnek, kezeim lefogva.
Csipkezászló szárnyuk ropog,
mint szélfújta őskönyv-lapok.
Űr-tolluk bevéreződik,
köröttem mert tekerődzik.
Mint fehér csipkeszörny lüktet,
rágcsálva a vérző testet,
pávasárkány, sárkánypáva
szárnyuk is testem zabálja.
Ölnek, ölnek, ölnek, ölnek!
Döfnek, szúrnak, míg megölnek!
Aztán szívem megzabálják,
ökrendve szívemet rágják.
Szívem szájukból csurog ki:
cafatjaiban dobogni,
lüktet a pép-szívmorzsalék,
szőrzsák-szájukban az: Elég.
Szájuk véres gyönyörűség,
bugyborékoló szőr-fazék.
Szájuk lobogó vak szőr-üst.
Fortyog abban hús és vérfüst.
Lüktetve kitüremkedik,
lángolva kinövekedik
kan-fogsoruk közűl szívem,
rágják ahogy szerelmesen.
Arany-fogsoruk hogy villog!
Ég az eres aranytorok!
A szájpadlás bordarácsa:
gömbősaranycsontváz-szárnya!
S lefolyik a véres kása:
Hitem-Még-Most-Se-Múlása
ős-szakállon, mellkas-szőrön,
s megalvad az ágyékszőrön.
Rágnak, falnak, sírva esznek
a Dühödt Ősangyaltetvek!
Népeim rajtam nevetnek,
égő vas-trónra ültetnek.
Nyomnak fejemre abroncsot:
izzó csipkelánc-vasfogsort,
kezembe nagy királypálcát:
Sátán izzó vas-falloszát!
Mert én vagyok az: Adósság!
Zabálnak, mint népe Dózsát!
Dózsát ahogy sírva ették:
úgy falatsz föl Őstetvesség!

 

 

 

A csődör vérző szeme

A sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold,
mint apám, mint apám, mint apám, mint apám,
a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold:
a februári éjszakán, a februári éjszakán, a februári éjszakán.
A sárga hold, a sárga hold, a sárga hold, a sárga hold
az én apám, az én apám, az én apám, az én apám:
egy csődör vérző szeme volt, csönd-csődör véres szeme volt
a ravatal-éjszakán, a gyászfehér ős-éjszakán.

 

 

 

Egy régi baka-nóta ütemére, amikor részeg voltam, a Rózsadombon

Hajnali tűz, rózsaláng,
hervadatlan szép hazánk,
hajnal rózsalevele
örvénylik szívem fele.
Rózsalila, rózsakék
rózsatűzvész-messzeség.
Piros platánlevelek,
mint ős-sárkány-pikkelyek.
Kéklila és kékarany
hajnali boldogtalan
derengés ős-öröme.
Lámpák fehér fényköde.
Lámpák sárga gömb-köde,
ködgolyó-gőzöröme!
Az Isten vér-köpete
meszelt arcom vérzi be.
Véres arcom vérben ég,
néz a sok fénybuborék,
ingem vérben-párolog,
ahogy most hazafutok.
Piros platánlevelek
zuhognak és fénylenek,
kék ködök derengenek,
amikor hazamegyek.
Megyek, megyek fölfelé,
fújtatok hazafelé,
megyek a bánat felé,
futok a halál elé.
Rózsatűzben két öreg
áll, vagy utcát söpröget,
söprik a leveleket:
az isten-pikkelyeket.
Söprik az Isten-szívet
elhagyott pikkelyeket,
levedlett csont-könnyeket,
véres őspikkelyeket.
Söprik az eres, piros
isten-háncsa papirost,
az Isten-dög pikkelyét,
vérző csipkelevelét.
Dög-teste cafatait,
véres foszladékait,
húsa csipketollait,
bőre csontvirágait.
Megyek már hazafelé,
megyek a sorsom elé,
futok a halál felé,
múlás-szégyenem elé.
Végigdűlök ágyamon:
fehér ravatalomon!
Fekszem majd, mint a halott,
kit halála elhagyott.
Elzuhanok ágyamon:
égő ravatalomon!
Fekszem Krétakard-Király:
tűzkoporsóban halál.
És a csöndet hallgatom
ősz ravatal-ágyamon,
s nő bennem a rózsacsönd,
vad aranypont-tűzözönt
okád halál-hajnalom,
míg a csöndet hallgatom.
Nő szívemből csönd-virág:
az átkom-szomorúság!
Megyek, megyek fölfelé,
megyek halálom felé,
megyek múlásom felé,
megyek koporsóm felé!
Lihegésem csápjai,
mint bálna fújásai:
csipkepáfrány-lombjai,
koponya-gőz tollai.
Lihegésem csokrai,
mint cet páfrány-tornyai,
tarkó-lik gőzfújása:
cérnacsipke-bóbita,
cérnacsipke-szökőkút,
páfrányóriás-tejút,
lüktető fehér remény,
gőzcsipketorony-kemény.
Rózsatűzvészben megyek,
futok, sírva lihegek.
Tűzözönben gázolok,
ahogy most hazafutok.
Futok, futok fölfelé,
futok halálom felé,
futok múlásom felé,
futok koporsóm felé!
Omlik rám a tűzözön,
rózsakék hajnalözön.
Lángol a Lét, lángolok,
ahogy most sírva futok.
Ég fehér élet-hitem,
az ős-világegyetem,
lángol a Múlt, a Jövő:
gyönyörömből kinövő!
Ég az örök tér-sötét,
a vak ősfeketeség,
vérző aranygömbjei,
égnek őscsillagai.
Égnek a szép csontvázak,
hitek, hatalmak, lázak,
kristályok és halottak,
mind akik vannak, voltak!
Megyek, megyek csöndesen,
mint egy elűzött Isten.
Szám fehér lángot lövell:
páfrány-ősfát bálnafej!
Szám fehér füstöt okád,
gőztoronytollbóbitát,
mint a cethal-koponya
víztolltorony-mosolya,
amit tarkója fellő:
gőzcsipkepáfrány-ernyő!
Gyászomat úgy okádom:
fehér ködláng-fújásom.
Mint egy elzavart Isten
tántorog haza szívem!
Rózsatűzben tántorog.
Megölnek a hajnalok.
Hajnalom így tántorog,
énekel, sír, fúj, motyog,
önmagából önmaga
tűzvészébe fut haza.
Körűl rózsatűzözön,
bennem rózsatűzözön!
Lihegésem köpködöm.
Szégyenem is rámköszön.
Mint egy boldog tűzözön,
mint egy boldog vízözön,
mint egy vérző tűzözön,
átkozódó vízözön.
Megyek, megyek fölfelé,
árva önmagam elé!
Jön a tél! Jön. Betemet.
Jéggé fújja szívemet!

 

 

 

A mesék kútja

Rengve ragyog a kút vize!
Ott lenn a békák zöld feje:
gyémántszív-csillagok tüze.
Ősmesék ősrettenete.
Hogy világít a kút szive!
Zöldbékák mirigyszív-feje
lángol lüktetve odalent,
hogy meghódítsa a Jelent!
Ragyog rengve a kút tüze!
Az a pokolcső köldöke!
Az ott az Égő Alvilág
Kapuja, a gyémánt vízláng!
Ott lakik a Varangykirály,
az Aranyszemgolyós Király,
az Aranyvigyorgás Király,
az Aranybuborék Király.
A Zöldszakállú Csontváz-vad,
a Nyálszakállú Kő-harag!
Az ott lenn az Aranyharang-
Rengése Csábító Szavak!
A kút vize rengve ragyog!
Ott szülnek az Őscsillagok.
Azért véresek a habok.
A víz vérzik és mosolyog.
Ott sisteregnek a Vakok.
Ott hemzsegnek az Ősmanók.
Mondd Istenem, mondd mért vagyok
ilyen árva, mondd mért vagyok?
Be kellett volna ugrani!
Ott virágzik a Valami-
Tündérország a víz alatt!
A Csontvázország az alatt!
Vagy legalábbis a Csudás
Kásás Püffedt Vak Rothadás!
Csak egyetlen nagy csobbanás!
Sok korty, buborék. Semmi más!

 

 

 

A megváltó aranykard

 

 

 

 

Az ifjúság páfrányerdeje

Az a Páfrányerdő
amiből kijöttem,
a zöld csipkefelhő
miből kizötyögtem
hol van már, jaj hol van:
kőcsipkeléptekkel
ahonnan totyogtam,
köd-lihegésekkel!
Ifjúságom hol van?
Halál-Édenkertem.
Nem-Tudom Pokolban,
a Nem-Is-Van Mennyben!

 

 

 

Fény-hitem kő-kérdőjele

Kő-kérdőjel a szivem,
kő-csikóhal fény-hitem,
kőpáfrány-fültollakkal,
kő-toll uszony-szárnyakkal.
S ott lebeg a Semmiben
kő-halcsikó Szégyenem.
Bordás kőtoll-szárnyait:
rázza tarkó-tollait.
Kőcsikó-feje merev
ágaskodással mered
rád Egyetlen Mindenem.
S pislog kőgolyó-szemem.
Pillám kőcsipke-ernyő,
mint kőpont-kőesernyő
csapkod, ver kő-mereven.
Kővé átkoztad hitem!
Miért csapsz be, mondd miért?
A Fekete Semmiért?
Olvaszd föl kő-átkomat!
Szívem úgyis elrohad!
Szíved ugyis elrohad.
Halálomat ne akard!
Majd ha megzabál a Föld:
megtudod, hogy meg ki ölt!

 

 

 

Az időbe-kötözött

Szép vagyok, mint egy csikóhal,
ágaskodok büszke szóval,
gyémánt-ragyogással függve
égek az Időbe kötve.
Ágaskodok kristály-szóval,
fejemen gyémánt-sarlóval,
ragyogva sötétfehéren
állván az Idő Terében.
Gyémánt-csődörcsikófejű,
kristálysarló-kérdőjelű,
gyöngykacs-csigaház menetű
sarló-szív: a gyémánt-betű
áll az Idő Ősvizében!
Őshínár-igézetében!
Vad csikószemem úgy ragyog,
mint az őstűzpont-csillagok.
Aranygömb, kis gyász-sarlóval,
nézek emberszem-sikollyal
benned: köröttem örvénylő
zöld-rengésű Halál-Idő.
Lebegvén a Halál-térben,
a Gyásztalan Mindenségben,
csikófejem rászorítva
Istenem: Őscsillagodra.
Csikóarcom, a gyémánt-kő
csiszolatú király-sírkő
odaszorítva Szívedhez!
Véres Könyörületedhez!

 

 

 

A gyásztalan hársfa

Hajnal-gomolygásba
lángoló ős-hársfa,
aranypikkely-szív fa:
a Föld láng-őstolla.
Kékaranytűz-ködben
állsz gonddá gyötörten,
mint ahogy én álltam
Isten mosolyában.
Mint ahogy én állok
és nem kiabálok,
nézlek csak csodálva
tűzpikkelyszív-hársfa.
Mit tudsz te énrólam?
Ki vagyok, ki voltam?
Mit tudod, ha nézlek:
reményét a részeg!
Kopaszodsz aranyban,
ködkék-gomolyagban,
tollad bolyha vásik,
halálod kilátszik.
Mit tudod, ha nézlek:
reményét a részeg,
vad hitét a részeg:
hogy én miért nézlek?
Mit tudod ős-hársfa:
reménységem gyásza,
őspikkely-aranyszív,
engem a Föld mért hív?
Mit tudod mért nézlek
te hajnali részeg,
sírva, nem is sírva,
vagy aki Sors sírja!
Vagy te: Aranyzászló!
Kék ködben parázsló
óriás aranytoll.
Szív-alakzat pokol.
Tebenned gomolygó,
körötted gomolygó,
csontvázadban forgó
zöldarany hajnalszó.
Tűzbíbor hajnalköd
csontvázad rácsa közt.
Fekete ágaid,
füstölnek szárnyaid.
Nézlek bámúldozva
Föld tűzarany-tolla,
hajnalrózsaködben:
kegyetlen gyönyörben.
Mit tudod őshársfa,
virrasztásom álma,
hogy én, hogy ki voltam?
Miért haldokoltam?
Miért nézlek gyásszal,
szörnyű megadással,
előtted ha állok,
s a köd rámszívárog.
Rózsatűz-hajnalköd
szívembe hömpölyög,
sorsomban göngyölög,
örvénylik, nem dörög.
Tudom, hogy meghalok,
meghalni akarok!
És nincs aki lássa
vétkem kimúlása.
Én gyönyörű vétkem:
Csakis-Emberségem!
Mint az az óriás
kőtoboz-testű Gyász:
kétlábú sárkány-gyík,
Pikkelykőtemplom-Hit.
Kis gumi kék keze,
széttárva mindene.
Páfrányok, pecsétfák,
zsurlók és pikkelyfák
közt feküdt kő-teste,
a Kezdet-Őseste!
Óriás kődrótváz-
fonadék ős-csontváz
feküdt az Időben,
mint a kő a kőben.
S hulltak rá a meleg
őspáfránylevelek,
ős-csillagok fénye
égett a Reményre!
Meghalni akarok?
Tudom, hogy meghalok.
Nincs és, aki értsen
Gyönyörűség-Vétkem!
Csak te, csak te, csak te,
aranytoll-őseste,
aranyláng-őshajnal:
köd-gomolyagoddal.
Törzsed előtt csak te
látsz majd eléd esve,
heverek majd ottan
arany-malasztodban.
Feledve minden jajt,
várva Újabb Hajnalt,
s rothadó húsomra
hullnak lángot forrva
aranypikkelyeid,
Nem-Tudod Könnyeid!
Hulltak ahogy árva
Toldi nagy sírjára.
S rothadó szememre
láng-tollaid esve
tűzzel betakarnak.
Halni, hogy ne haljak!
El mégse rohadjak,
földbe ne olvadjak.
Aranykupac lesz ott
rámdagadt őslángod.
S nem lesz olyan Bence
sorsom ki követte.
S könnytelenűl állt ott.
Holtomra vigyázott.
Áll aki meredten,
mint egy Öreg Isten
szelíd havazásban.
Velem-Elmúlásban.
Lesz nem senki ottan
az én halálomban,
férfi se és asszony
meg aki sirasson.
Nem lesz ott, jaj, nem lesz
se Átkos, se Kedves,
hogy kurva-kegyetlen
csontomra nevessen.
Nem lesz, nem lesz, nem lesz,
ottan senki nem lesz.
Ott rohadok Hársfa
halálodba zárva.
Őslángod-kupacban
fekszem majd rohadtan!
Mégis Mindörökre
Gyémánttá-Kötődve!

 

 

 

A megváltó arany-mérleg

Ó, te Édes Méreg,
ó, te Arany-Mérleg,
Lángoló Aranytál,
Aranycsésze-Osztály,
az Idő két ágán,
homály-mérleg-vállán
aranyláncon függő,
három-ágon csüngő
Égő Aranycsésze.
Aranytányér-Mégse.
Aranylánc-háromszög-
kúpűrön Aranyköd-
Kupa, Aranyserleg,
Lét-habbal telt Mérleg.
A két arany-ágon:
Életen, Halálon,
a két arany-késen:
Halálon, Életen,
két arany-vállcsonton:
Vígaszon és Gondon,
aranykúp-csönd-ágon
függő Véres Álom,
két Ősarany-Serleg,
a Halál, a Gyermek:
betöltve tajtékkal,
vérző habrózsákkal,
habzó virágzással:
Élettel, Halállal!
Aranyserpenyő, Te
Véres Tajték-Mégse,
Habzó Tűzköd-Mégis:
hogyha szenvedés is!
Öröm, Gyász, Kín, barna
lángból kidagadva.
Ó, Te Két Aranykés-
Vállon függő Vérzés,
Szenvedés és Mámor
a két Aranytálon
és Hit, Gőg, Szenvedés,
Végső Fölismerés,
Gyászból kidagadva
Virágzó Aranyfa,
vérző Hab-Rózsákkal,
Tajtékrózsa-Gyásszal,
Termő Megadással,
Álnok Zokogással
földagadt Aranytál,
aki Vagy és Voltál,
aki Voltál és Vagy,
Vérző-Így-Megmaradj,
három-ágú láncon
aranycsigolyákon:
kúp-aranylánc-ágon,
csigolyalánc-gyászon
függő Két Véres Tál:
Vad Élet, Szép Halál:
vagy mivel betöltve
iker-aranycsésze,
Élettel, Halállal,
Büszke Megadással,
Vérző Büszkeséggel,
Végső Ismeréssel,
a Fölismeréssel:
Mindent-Szenvedéssel!
Mindent olyan tisztán,
mint a legszebb kristály,
mindíg csak dagadva
tűzzel virágozva,
mindent olyan szépen,
mint a népmesében,
mint a népdal-gyászban:
Halál-Virágzásban.
Mindent olyan bátran:
Ha-Kell-Elmúlásban,
mint a balladákban,
Közös Virágzásban:
a sírból kinövő
Gyönyörű Gyász-Idő:
Két Fehér Rózsafa
egymásra hajolva,
egymást átkarolva
egymásba fonódva,
ággal és levéllel,
Rózsával, Reménnyel,
mint Vér-Rózsakapú,
Élet-Akaratú
Rózsaív-Rózsalánc:
Szerelem-Sose-Gyász,
Rózsacsönd-Szivárvány,
Élet-Rózsamárvány
Halálból Őskapú,
Nem-Gyász Akaratú:
amin majd bejöhet
a Legszebb Tiszta Csend
barnapettyes lovon,
hópont-kancacsikón!
Az a Kapú, mint Kút:
a Túlvilágba Út,
Pokolba, Halálba,
Halhatatlanságba!
Amin majd beüget
lován a Legszebb Csend:
vágtat a Földbe le
a Csontvázak fele,
hol a Sárkánykirály
Kristályköd Vára áll,
hol a Sárkány-Mese
Őspikkely-Csődöre
ül Tüzes Kő-Trónon,
Nem-Is-Van Ablakon
nézve a Földgolyót,
a belűl-lángolót,
lángoktól rózsállót,
a Legszebb Tűz-Álmot
és ottan látszanak:
csontvázak, csontvadak,
a holtak, rothadók,
s a Nem-Foszladozók!
S legyőzi ügető
lováról az Idő
Népmese-Kisfia:
Aranykard-Mosolya
a Pikkely-láng Dögöt,
Halált, vagy Ördögöt,
s kivágja gyomrából,
belei gyászából
a fölfalt Hiteket,
bezabált Vétkeket,
lenyelt Reményeket,
Nem-Rothadt Végzetet!
S letörli nyálukat,
véres bélsarukat,
nyálas dög-zsírjukat,
véres mosolyukat,
amikbe keverve
voltak, mert lenyelve
hevertek a Rabok,
Valaha Ragyogók!
S fölhozza ide, föl
hol a Lét Tündököl:
Sorsba, Új Halálba,
a Nem-Pusztulásba!
Fölhozza őket majd,
kiáltva Három Jajt:
a Szép Folytatásba,
a Nem-Jajgatásba,
föl az Alvilágból,
ki mi sose lángol:
hozza föl Hitünket,
Véres Hitelünket,
Nem-Üszkös Szívünket,
Új-Mi-Örömünket.
S mint piros csődörök,
lángoló mén-ködök,
véres szív-sörénnyel,
őspiros örvénnyel,
lángolva futunk majd,
feledve jajt, a bajt,
vágtatnak Szíveink,
Szabad-Már Hiteink
föl az Alvilágból,
a Föld-Árvaságból,
ügetve a földben
szép piros méneken,
piros csődörökön:
Szíveink Örömön.
S előttük a Zászló:
az Arany-Megváltó
vágtat a Földben át,
hozva az Új Hazát,
a Régit, az Újat,
a Sohase-Vadat,
Vadat-Ki-Sohase:
Sorsunk Mi Végzete!
Hogy itt virágozzunk,
Rózsa-Dagadozzunk!
Benned Édes Méreg:
Szent Te Aranymérleg!
Égő Kicsíny Haza!
Édesség Mosolya!
Te Iker Aranytál,
Hajnali Rózsa-Nyál,
Reggeli Rózsafény!
Tavasz-Hajnal Remény!
Benned Aranyserleg
Tűz-Üst, Aranymérleg:
Szent Te Kicsíny Haza,
Kis Öröklét-Anya!
Virágzó Méhedben,
Arany-Edényedben
virágozván büszkén
az Arany-Nem-Estén,
az Arany-Őstestben,
Virág-Reményedben
tajtékkal dagadva,
rózsát ringadozva,
Kis Haza, Nagy Hajnal,
arany-csődörhajjal
lüktetve, verdesve,
Te Sohase Este!
Benned Arany-Mérleg,
Csillag-Aranyserleg,
benned Mindíg-Remény
Remény-Rózsa-Edény,
benned, mi: Virágod!
És Sohase Átkod!
Benned Remény-Asszony
Reggel, Sose-Alkony.
Benned Édes Haza
Világ-Gyász Hajnala!

 

 

 

A rejtelmek hajnala

 

 

 

 

Ős-szélben gesztenyefák

A fák kopasz ágai,
hervadt zörgő lángjai,
a kúsza ón-szövevény
között a kék ősremény.
Az ős-szél, ős-suhogás,
neonfények, semmi más.
Fénypontlángok a vizen.
A hömpölygő elemen.
Földgyalúk, gépek, salak,
sáska-óriás vadak:
gép-árnyak. Gödrök, csövek.
Gesztenyefa-levelek.
Pad. Uszályok. Kőfalak.
Mert én így akartalak:
Halál, Halál, Életem.
Nincs Múltam. Csak Jelenem.

 

 

 

Az én hajnalom

A hajnali köd tántorog,
a hajnali köd rámforog.
És hajnal van. És semmi más.
Vér. Aranyköd-lángolás.

 

 

 

A köd gyönyörű iszonyata

A köd, a köd, a köd, a köd
tajtékzik, lángol hömpölyög,
a köd, a köd, a köd, a köd,
a tél-hozó, az éji köd.
A köd, a köd, a köd, a köd,
a fehér gyöngykása-örök
örvénylik, füstöl, nem dörög,
égő füst-kása dübörög.
Fénygolyók, rács-villanyfalak:
ahogy a ködben porlanak,
házak, fák, Manet-látomás.
És lehetetlen porladás.
Kék pointillista-pettyezett
végtelen jég-lánghömpölyeg
és márványpuha zöld-öreg
lehetetlenség-rémület.
Monet, Seurat fénypettytömeg
ködtejút-minden-gyűlölet,
kő, kőfalak, gesztenyefák,
s fuldokló dühödt éji láng.
Se csillagok, se istenek,
csak köd, köd, köd, köd, köd-hideg,
se tankok, se söröslovak,
csak köd, köd, köd, köd-iszonyat.
Csak köd, köd, köd, kőfalak,
csak köd, csak köd, a kő, a pad,
a Lét-szívből zuhogó vad
köd-rejtelem, köd-ámulat!
S a pad, a pad, a pad, a pad
ősköd-gesztenyefák alatt,
mint Szőnyi István padja ott
dér-tűz köd-lángban ragyogott!
S a ködben nemzőszerveink,
nyílásaid és szőreid,
kő-combjaid, vas-combjaim,
köd-gyöngyös ágyék-szőreim.
Vér-jajgatás, kő-ámulat,
sírod köd-izzó gyászomat!
Ősnemző-lándzsám, a remény!
S a ködben ködünk: hullafény!
Ködpuszta nemzőszerveink,
áldásaink és átkaink,
nyomorunk minden tébolya,
s a köd gyémánt-szar mosolya!
Szőrcsillag-lángban a muszáj:
az izzó rózsa-csigaszáj,
a mézes rózsa-dagadás.
Lüktetés, nyálzó dobogás.
S a kigyűrt kőláng-csigaszem,
az eres lángtorony-ütem.
Az eszme foszlány-csillaga
eszméletlenség-önmaga.
S dagad az emberség-csoda
vad emberiség-mámora.
Az eszmélet-foszlány puha
eszméletlenség-csillaga.
Zöld eszmélet-foszlány ködök,
s a köd-iszonyat hömpölyög
és bong és kong a köd-harang:
gyöngy-világegyetem-harang.
Vak, véres csődör-nyerítés,
vért-habzó delfin-verdesés,
s a ködjajgatás-mén forog,
ahogy a Nem-lét gomolyog.
Mint rángó rózsa-polipok:
egymásra-tapadt gyöngy-karok!
Gyöngyházgomolygás-örvény, kék
ködlángban rózsa-ősiség!
Mint dagadt rózsa-polipfák:
egymáson-lüktető világ
a két hús-világegyetem:
remeg, ring egymás mélyiben.
S a ködben vámpír-nevetés,
szárnyas sárkánygyík-legyezés,
nyüzsgő, vicsorgó ősvadak,
bőrszárnyú őscsontváz-hadak.
Csőrös, kő-hártyás őskanok,
kétlábú kőtoboz-gyíkok:
óriás kő-kürt csipogás,
kő-ingben kő-ránc totyogás.
Kőlegyező szárnyú pikkely-
doboz lángok kő-kard fejjel:
ég a kőpikkely-hegedű,
a kő-iszony tekintetű!
Kőküllős kőkerék szemű
röpködő ős-szörny kő-betű:
kőesernyő kő-lobogás,
kőpóruscsontváz-nyikorgás.
Vad redők, selymek, szövetek,
báránybőrben köd-rengeteg.
Neonfényszálak összege:
mintha az Isten vérzene.
Bevérezné az ősködöt,
ami átkunkban hömpölyög.
Láng-írások, pontfény-betük:
ég halálszövet-énekük.
Ősemlőid, a mindenek,
ahogy a ködben fénylenek,
mint óriás darázs-szemek:
dagadt gyémánt-ikra szívek!
Ősmelleid, őscsecseid,
csillag-golyó nem-vétkeid,
mint szőrös nagy darázs-szemek
lángolnak, égnek, rengenek.
A köd tűzliliomai,
a mámor köd-harangjai
szines ködlánggal ringanak,
harmattal világítanak!
A két köd-csengő mosolyog,
a köd-harang lüktet, dobog,
ahogy a köldökig-nyitott
ingből kövéren kibugyog.
Pihés, dagadt gyémánt-szivek:
mint szőrös ősdarázs-szemek,
emlőid köd-félholdjai,
ködpamut-liliomai!
S az égő dülledt ős-szemek,
szikrázó koponya-szivek
gödrében ködcsillag-patak,
ködharmatos pehely-szalag.
S a dagadt gyémántszív-csecsek,
dülledt ősdarázs-szívszemek
között aranypihe-nyereg:
orr-arcpáncél moha-üreg.
Mint darazsak szeme között,
sejtes látó-csöcse között
a hosszú-háromszögletű
pamutszív-gödör V-betű.
A dagadt, szőrös ős-szívek
közt a homorú orr-nyereg:
nagy rózsapamacs arc-gödör,
pórus-pihés aranyvödör!
S a ködtűz-harangok fölött,
mint koponya-szívből kinőtt
kék tollak, a fej tollai,
csápok harmat-páfrányai:
hajladoznak a kék karok,
a pamutkaporcsillagok
irgalmasan örvénylenek:
petty-karok, tűz-csuklók, kezek!
A köd szines lángjaiban,
fény-írás köd-átkaiban
vonaglás-háló gomolyog.
S villanyplakátok, köd-vakok.
És köd és köd és köd és köd,
templomtornyok, düh-fényrögök.
Ködben-föloldott szomjúság.
Köd-álom. Tél-szigorúság!
És köd és köd, zöld láng-folyók,
aranykeresztek, fénygolyók,
vas-szörnyek, ködben lángolók:
óriás Ájtatos Manók.
Ködtűz, fénypikkelykupolák,
köd-törpék, fénypermet-csodák,
könny, csók, hab, bádog-kakasok,
vérállat-üveg-csillagok.
Köd, rozsdás gépek, részegek.
Köd-téboly ködben ténfereg
hazafelé szomorúan.
És dörög a tűzpont-folyam.
És itt vagy te és itt vagyok!
Meghalsz és én is meghalok!
És forr, örvénylik majd a köd
egymás csontvázaink fölött.

 

 

 

A vedlő aranycsipkeláng-oszlop

Aranyat-vedlő jegenyén
ugrál a rigó feketén.
Aranypikkely-lángokat:
rúgdos rothadt tollakat.
Mint nagy fekete A-betű
ugrál a kő-tekintetű
feketerigó a jegenyén.
Csipkés a hulló láng-remény.
Hull pörögve lefele
a jegenyefa levele,
a tar ágak közt égve hull.
Nézem mosolytalanul.
Aranycsipkeláng-oszlopon,
aranytollcsipke-kőrúdon
ugrál a rigó. Mi jogon?
Meghalsz? Meghalok. Jól tudom.

 

 

 

Akinek szívére fújt az Isten

Jaj, az Isten ráfújt a szívemre!
Aranyat fújt az Isten szívemre!
Füstöt, aranyport, kövér ködöt.
Gödreibe tűzkását köpött.
S így virágzok én az Őshalálban,
így virágzunk Egymás Mosolyában,
így virágzik a Mindenség bennem:
aranylángpont-haláltűzözönben.

 

 

 

A megváltó kések

Kellett a kés neked,
kellett a kés nekem!
Mi lesz majd Én-Veled
Nélkülem Gyötrelem?
Kellett a kés nekem,
kellett a kés neked!
Mi lesz majd Nélkülem
Gyötrelem Én-Veled?
Kellett a kurva kés,
a rozsdás, kurva Kő-
pengéjű Nem-Kevés
Sorsunkba Szúrt Idő!
Kellett, hogy ittmaradj,
zokogva fuss Csoda-
Ringyó, hogy elszaladj
a Semmibe Hova!
Késekkel szétdöfött
Alkonyi Áldozat,
kellett a Régi Köd-
szívű Szar-Átkozat.
Kő-kések mosolya
kellett halálodért,
a Nem-Tudod Hova
Forrasztott Édenért!
Kellett, hogy megmaradj,
Létedből Ömlő Vért
írtózva el ne hagyj
Hazúg Reményedért.
Döftem amit beléd,
hagytad, hogy szúrjalak,
Kellett az Én-Hitért-
Késidő Iszonyat!
Vérző Szőr-szív Sebed
Rózsaláng-Serlege,
a Kő-Karddal betelt
Halálod Mindene!
A Láng-szirom Kupa,
kő-késsel megdöfött
Tajtékrózsa-Csoda:
lesz ami majd a föld.
Lesz ami majd kukac,
száradó sárga hab,
a Te-Se Megmaradsz
Üszkös Föld-Alkonyat.
A habzó, fröcskölő
Szőrcsillag-Rózsaláng
kellett, Te-Nem-Idő-
Végzetű Kis Hazánk.
Kellett a Kő, a Kés,
te Izzó Szégyenem,
a Nem-Is Szenvedés
Egyetlen Gyötrelem.
Te Pokol-Édenem,
kellett a Kurva Kés,
legyen hogy énvelem
Végső Fölismerés:
Halál, Élet, Halál,
Élet, Halál, Élet!
Kellett a Kés, a Nyál-
Hajnal Rózsa-Végzet!
Kellett a kés neked,
kellett a kés nekem,
legyek hogy: Én Veled
Rejtőző Rejtelem.
Kellett a kés nekem,
kellett a kés neked:
hogy feldöfd Én-Hitem
Reményem-Mindened!
Kellett a kés, a kés,
a Lángoló Csoda-
Végső Fölismerés
Kő-kard Vér-mosolya.
Zuhogjon hogy a vér,
ömöljön hogy a láng
vért-lövellő kövér
Szökőkút-Gyásza ránk.
S higgyük, mit hinni kell
újra és soha mást.
Létünk hogy vért lövell.
Nem Köd-Vígasztalást!
Kellett, kellett, kellett:
Késeink Az Ami
Van-Volt Véres Gyermek
Álommal Vallani!
Döfni szíveinket
Gyémántkő-Késekkel.
Dög-Veszteségünket
Nem-Vereségekkel.
Öldöklésünkkel de
úgy föltámasztani:
Mámorunk Fekete
Húsát Virrasztani.
Legyen hogy már miért
élni a Tegnapért!
Hogy már legyen miért
halni a Holnapért!

 

 

 

Szívemben bűntelenűl

 

 

 

 

Az átkozott Isten-disznók

Költő vagyok, vagy fene mi!
Embernek ez is valami!
Nem is kevesebb, nem is több,
mint a Mindenség-Semmi Köd.
Nem vígasztalás, pusztulás,
csak minden együtt: semmi más.
Csak egyszerűen a: Soha
El Nem Égő Nagy Mosolya.
Nem kegyetlenség, nem öröm.
A Mindenhez csak van közöm.
Isten szívébe ütközöm:
fejem a szíven széttöröm!
A Szív-Minden falán verem
szét őrűlt mindenség-fejem!
A Benne-Bennem Óriás
Gyászon fejem, mint egy tojást.
A csillagköd-eres Ütem
húsához úgy csapom fejem,
mint csaptam fához a tojást,
az ovális-gömb lángolást.
Réműlve a nagy loccsanást,
a gyermek-nem-bűn-vígadást,
rettegve nem-bűn-vígaszom:
folyik a gyűrt fa-oldalon.
Égve csurog a kocsonyás-
taknyos fehér vígasztalás,
s üvegek fehér csillaga
a kő-gyűrődés szederfa.
S nagy pöttyös sárga cafatok,
alvadt száradék-csillagok
a tojás-sárga habjai:
a fakéreg szánalmai.
S azokban tojáshéj-törek:
hártyás porcelán-cserepek,
s lent a földön, a fa alatt:
csipkés tojáshéj-alkonyat!
A csipke-peremű Rohadt
Dühömtől Gyermek-Alkonyat!
Kék eres-hártyás belsejű
félbuborék: gömb Ű-betű!
Mályva, kamilla, fű között
az: Ahhoz Nincs Semmi Közöd!
S nézik a tyúkok, kakasok,
a Bűnnel-Nem-Bizalmasok.
S nézik a Szárnyas Farkasok,
Szorongás Köd-Irgalmasok,
az Űrt Behemzsegő Mesék.
S nézi az udvar barma: nép!
A Kukorékolás-Csodák,
a Kotyogás Titok-Anyák.
A nép: a hápogó, szelid,
fröccsentve ürülékeit.
A Titok Részeg Barmai,
az Űr Nyüzsgő Köd-Átkai,
s a kukacevő lentiek,
a rovart-evő földiek.
Nézik a közömbös, szelid
népek: dühöm cserepeit!
S a Vicsorgó Égi Vadak,
a Kő-Szárnyú Csönd-Szamarak!
Füvet csípnek, ürítenek,
a csöndből kiderengenek,
sírnak, vakognak, ugatnak,
a Tűzből rámordítanak!
Rám-mekegnek, rámbrekegnek,
gyermek-gyászomon nevetnek,
láthatatlanúl forogva
köröttem: ütnek csaholva!
Súrolják nagy énekemet,
átok-gyermek vad szívemet:
varangyos, vizenyős bőrrel,
mirigy-ragyás varangy-zölddel.
Kefe-pamacs szőrtaréjjal,
sörény-sarló csődör-hajjal,
kristálytű-csokor tollakkal
fekete hörgés-szárnyakkal!
Költő vagyok! Hát, köszönöm!
Fejem a Reményhez ütöm!
Az Ős-Dögön összetöröm,
szétloccsantom a Gyönyörön!
Az Isten szívéhez vágom!
Széjjeltöröm az Ős-Zsákon!
Ütöm az érrel-betekert
Reményem-Mindene Szívet!
Aki van, az: Elmúlásom!
Aki nincs: Nem Ragyogásom!
Spirálködökkel befonva,
galaxisokkal befolyva.
Ő: Az Egyetlen Véres Zsák,
a Végtelen Szivacs-Ország,
érháló-zsákba ültetve,
ős-pontokkal belüktetve.
Ő: az Egyetlen és Semmi,
a: Benne-Halni-Kell-Lenni!
Ő: Az-Én-Is-Dobogásom!
Ő: Az-Én-Nem-Dadogásom!
Ő: a Ringyó, Ő: az Átok!
Én a Szívre rákiáltok!
Fejem Szivacsán verem szét,
büntetve a Kurva-Estét!
A szívedhez Nem-Gyötrelem
úgy vagdosom költő-fejem,
hogy üvöltözz fájdalmadban,
irgalmatlan-irgalmadban!
Igy bűntetem én a Fényed,
én, a: Lehettem Reményed!
Én Rohadt Szívéhez csapom
Virág-Minden Akaratom!
Virágzó Mindenség-Fejem
Szíve Közönyéhez verem!
Hisz az Átkos nem döglik meg,
hagyja, hogy én megdögöljek!
Hát legyen, ahogy akarja!
Röhögjön milliárd Barma!
Költő vagyok! Mit tehetnék?
Fejjel rúgom a Lét Testét!
S a csöndből rámnyerítenek
a pikkelyes, szárnyas Nyüvek,
lófejük, szamár-pofájuk,
bökdös hab-sarló ló-szájuk.
Rámfújnak dög-orrlikakkal,
szőrös bársonykürt-szavakkal:
pamut csigaház-kürtökkel,
orrlik-hab szőr-gyűlölettel!
Gyűlöletük én nem bánom!
Hiúságukat csak szánom!
Aki őket rámuszítja
dühével magát pusztítja!
Mi közöm a Köd-Kevélyhez?
Mi közöm a Nem-Reményhez?
Mi, Nem-Könyörületéhez?
Nem-Is-Van-Rettenetéhez?
Tudja: azzal szeretem őt,
szép fejemmel ha verem őt:
halálomat követelőt,
nagy létemet nem ismerőt!
Tudja? Nem tudja? Mit bánom!
Szép fejem szívéhez vágom!
Piros Röhejéhez csapom
Gyönyörűség-Akaratom!
Szívéhez úgy vagdosom őt,
a Halálos-Reménykedőt,
a földhöz, mint a nagy tököt,
a röfögő disznók előtt.
Hogy széttört nagy cserepekre,
hab-daganat szeletekre,
növény-eres darabokra,
növény-tojás cafatokra.
S lángolt a tök-csillag bele,
habos, szivacsos belseje,
a széttört növény-koponya
sárga kenyérbél-mosolya.
A maggal-behintett szűz hab-
foszladék növény-daganat,
mintha tojáshéj tört vödre
vattával lenne kitömve!
A Szívhez úgy vagdosom azt
a Halálom Mindíg-Vígaszt,
mint földhöz a sárga tököt,
a tülekvő disznók előtt.
Hogy törjön szét a koponya
könnye, gyásza és mosolya!
S zabálják csámcsogva föl azt
a széttört Emberség-Vígaszt
az Isten Kurva Disznai,
az Éhség Vak Szárnyasai,
az Átkozott Isten-Disznók,
a Szárnyas Dögevő-Kancsók.
Isten Sörényes Disznai,
Aranyszárnyú Angyalai,
röfögő keshedt kanjai!
Vad csámcsogásuk hallani!
Dulakodva, hogy azt egyék
Angyal-Kocák, Angyal-Emsék.
A fehérpettyes feketék,
göndör-szőrűek, a kesék.
A Kék Angyal-Mangalicák,
Kristályszárnyú Angyal-Kutyák,
Rózsaszirom Fülű Csodák,
Szőr Csigakürt Fülű Csigák.
Falják visítva fejemet,
az Ő-Szíven széttört Tüzet,
mint kiskoromban a tököt.
És sír a kan, visong, röfög.
S farkuk kitolúlt csigaszem,
örvénylik szőrpikkelyesen,
s alattuk a nyílás fodra,
mint egy véres papír-rózsa.
S szárnyuk csipke-kavargása,
cérnacsipke-lobogása:
mint a túlvilág lengése,
az Apokalipszis fénye!
És sírnak a Szárnyas Kesék,
potyog a nyál, hab, ürülék,
s a sárban csülkeik nyoma:
buborék-szívek zápora.
A két szív-fél iker-kagyló
pillérfala: föltarajló
sár-félhold, sárcsipke-sarló.
Szívet tapos a Visongó!
S a sok Isten-Dög kavarog,
motyog, hörög, visít, dadog!
Hogy csámcsogják szép fejemet,
turkálják ős-énekemet!
És lottyadt csöcsük sárba lóg.
Csecseik: kis papírzacskók,
ázott, eres papírzsákok.
Gyűrt gombjukból vér szívárog.
És véres szájuk, orrlikuk,
vérhabos disznó-fogsoruk,
orrtányérukra ráragad:
vér, szempilla, könny, gondolat.
A rózsaszivacs-korongon:
bajszom, átkom és mosolyom.
Szájuk véreres hab-patkó,
szájuk véres tajték-sarló.
Ég halál-vödör mosolyuk,
dupla vérpatkó mosolyuk,
hegyes vérpatkó mosolyuk,
szőrcsipkepatkó-mosolyuk!
És csámcsogásuk hallani
és esznek Isten Disznai,
sarat túrva, nem nézve föl,
s rózsa-vigyoruk tündököl.
Vérpatkó-szájuk tündököl!
Kőpatkó-szájuk tündököl!
Disznó-fogsoruk tündököl!
Disznó-mosolyuk tündököl!
És nézik mind a többiek,
a Darázsfejű Légiek,
Szőrpáfrány-csápú Égiek,
Pikkelyrohadt Kegyetlenek,
a Kőszárnyú Angyalkanok,
az Angyaldisznó Asszonyok,
a Mohó Angyalcsőcselék,
Tövistoll-szárnyú Koszladék,
a Varangytestű Őskanok,
Szitakötő-szemű Vakok,
a Sündisznó Mosolyúak,
Kőcsipkesarló Szájúak,
a Büdösek, a Rühesek,
a Sárosak, a Férgesek,
a Gyémánt-szívvel Csülkösek,
a Habot-hörgő Éhesek,
a Szőrtölcsér Vigyorgások,
Szőrtölcséren Szempillások,
s a szőrkúphegyen nagy kövér
rózsapatkó-sarlótányér:
taknyot-fújó orrlikakkal,
nyálzó iker-rózsalukkal,
s alatta az éhség-patkó,
hegyes kőlándzsasor-sarló!
Nézik a kívűlrekedtek,
rosszúl akik tülekedtek,
lökdösődtek, dulakodtak,
hiába is furakodtak,
gyűrűben hemzsegve körbe,
szárnnyal, fejjel egymást törve,
farral, lábbal, lapockával,
angyaldisznó-visongással,
lebegvén a magasságban,
ülvén a ganéjos sárban,
sírva, nyüzsögve, röfögve,
egymást lényükkel gyötörve,
vizelve, egymásra mászva,
végbelükkel trombitálva,
szőrös rózsa-trombitával,
csillagzó végbél-rózsával,
az Ősdisznó Isten-Átkok,
ráncos, kövér nagy Szőrzsákok,
gyűrött, tottyadt Pikkelyzsákok,
Lepkeszárnyú Disznó-Álmok,
a híg sárban elterpedve,
bélsarukat kiböffentve,
torlódva a levegőben
láng-szemű disznó-gyönyörben,
építve ős-buborékot,
büdös röfögés-hajlékot,
sáros kupolát fölöttünk,
síró koszorút köröttünk:
szőrből, csülkökből, csöcsökből,
szőrkacsokból, pikkelyekből,
tátika-szülőnyílásból,
nyöszörgésből, bandzsításból!
S bámúlják a Boldogakat,
az Arany Álarcúakat,
széttört fejem akik rágják,
sárban böködik, turkálják,
sivalkodva, nyögve, bőgve,
egymást szárnyukkal döfködve,
s lobog tűzlepedő-szárnyuk,
tajték-rózsát növeszt szájuk,
s örvénylik a tűzlepedő,
mint lángoló palatető:
ropogva, pattogva kéken,
aranycsipke-lövellésben,
szikra-bóbitákat köpve,
tajték-szökőkutat lökve!
Vak szárny-tüzük de nem éget,
nem perzsel csillagot, férget!
S nézik a Rohadtak, Bambák,
irigylik a Disznó-Sandák
a fejemet-csámcsogókat,
agyam tüzét rágcsálókat,
ahogy röfögve zabálnak,
énekeimben turkálnak,
s a csontfűrészek mozognak,
a kőmalmok csikorognak!
Mint varangyos-bőrű tököt,
rücskös, eres, sárga tököt,
sárga üveghab belsejét,
csillaggal beszórt tüdejét:
eszik széttört koponyámat,
agyvelőmet, szempillámat,
falják világ-szemeimet,
mindenség-énekeimet,
a tűz-énekmaradékot,
agykoponya-buborékot:
csattogva, véres mosollyal,
habos kőpatkó-fogsorral!
S az Isten-Szemérmetlenek,
a Sörtések, Pikkelyesek,
a Büdösek, a Sárosak,
a Rózsaszőrzsák-Taknyosak:
lassan fényleni kezdenek,
tüzemtől átderengenek,
mintha csillagot ennének,
ragyog a sok Szárnyas Féreg!
Tőlem ragyog, tőlem lángol
a sok koszos, rühes Mámor,
fölzabált világ-tüzemtől,
mindenség-gyönyör dühömtől,
világteremtő csodámtól,
világtemető agyamtól,
világ-virágzó szavamtól,
ős-virág akaratomtól,
bezabált virágaimtól,
fölhabzsolt világaimtól,
világmindenség-hitemtől,
mindenség-ős szerelmemtől!
Világ-csoda életemtől,
csoda-világ énekemtől,
éposz-mindenségeimtől,
mindenség-éposz fényemtől!
S a tetves Disznó-Darazsak,
mintha nyelnének parazsat:
izzanak, arany-fehéren,
táltosok, mint a mesében:
szájszervük, potrohszelvényük,
ürítőpontjuk, szív-térdük,
tarkónyergük, szőr-tokájuk,
gyémántrög-szívkoponyájuk,
a kitinbőrszív-koponya
kék pikkelyálarc-mosolya,
s a csuklós pamutpáfrányok,
pórusos csáp-buzogányok,
a szem-sziklák fölött kinőtt
piros tollak, zöld legyezők,
száraz mészcsipke-levelek,
halcsontvázpajzs-szaglószervek:
fényt ontanak, fényt okádnak,
lángot köpködnek a vállak:
disznó-szemek, kék orrpajzsok,
disznó-bajszok, disznó-arcok!
S röfögnek a Lélek-Vakok,
mint bajszos rabló-lovagok,
s testük ragyog, lángomtól él,
mint napban a lovagpáncél,
s dög-húsukban ahogy égek,
mintha volna bennük lélek,
a Csámcsogó Szőrzsákokban,
a Dög Isten-Angyalokban!
Mint vaspikkely-lovagruha:
vas-ing, vas-kesztyű, vas-gatya,
liliomfej-cipővasak,
vas-madárfej zsindelysisak
tollas, hernyós és lemezes,
ízelt, ászkás, csuklócsöves,
csipkés, buborék-szalagos,
zsalu-csévés, hólyag-forgós
üregébe gyömöszölt vad-
lángú ős-óriás csillag,
égő vánkos begyömködve,
a fém-barlangba tömködve:
gyémánt-égek én azokban
a Szőrbuborék-Vadakban,
a Pikkely-Kegyetlenekben,
Disznó-Pofájú Tetvekben!
A Kőtölcsér Fejű Rablók,
a Szempillás Pamutzacskók,
pipacs-ürítőnyílású,
lapos kő-körfűrész szájú,
piros agyag-bimbó csöcsű,
üveg-lárva tekintetű
Dögökből ömlik ki fényem,
fölmajszolt hitem, reményem!
S mind a Szárnyas Dög Szőr-Erszény:
ősaranytűz lovagpáncél!
De hitemtől, de napomtól,
világcsuda-csillagomtól,
világteremtő dühömtől,
létet-nemző örömömtől,
világ-éposz szavaimtól,
világ-halál halálomtól!
S a Kékpettyes Angyalringyók,
a Szárnyas Rózsaköd-Disznók,
Buta Sörtés Disznó-Lepkék,
Sáros Kanok, Koszos Emsék
ahogy falnak, rágnak, nyelnek,
vigyorogva tündökölnek:
nem tudják, hogy létem titka
a Létet bevilágítja,
világ-teremtő tudásom,
mindenség-nagy akarásom!
Fényem dög-testükön átég:
abban lángol a Mindenség!
Minden Jelensége, Dolga,
Időtere, Anyagpontja,
Térszigete, Köde, Árnya,
Nyüzsgő Hiánya, Magánya!
Minden Jelenése, Lénye
amit mond: az létem fénye!
Minden Létezése, Vágya:
akaratom boldog lángja!
Nem tudják azt a Röfögők,
a Visongók, a Böfögők,
s nem tudja azt az Ős-Szív sem,
dobog aki közönyösen:
Ütésén, ha fejem törtem,
magammal Őt is megöltem:
a Nélkülem-Nincs-Ő-Lehet-
Csak-Általam-Van-Szív-Jelent!
Szívéhez loccsantva fejem,
magammal Őt agyonverem,
s megalvad majd a Mindenség,
megdermed a Végtelenség,
s lesz Egyetlen Kőzsák minden
Tűzpontkása-Édességem!
Iszonyatos Gömb-Kőhalál,
Kőpontzsák-Végtelen Halál!
S az Őskőcsipkezsák alatt,
a Kőszív-Mindenség alatt
rágja fejemet ropogva
az a Halhatatlan Csorda,
az a Lehetetlen Csürhe,
tülekedve és röfögve,
sárban ülve, sárban túrva!
Az Isten azt már nem tudja!
Nem is rühelli Dögeit,
Szárnyas Disznó-Angyalait,
Disznó-Darázs Röfögőit,
Lepke-Disznó Csámcsogóit!
Nem tudja: hiába esznek,
sárrá föl nem emészthetnek!
Egymás-Magunkat ha rágják:
a Fény Gyönyörét zabálják!
Halálunkkal föllángolnak,
fejünkkel ha dulakodnak
Ő-Bűnei, élnek attól:
Mindörökké-Halálunktól!
A Tőlünk Halhatatlanok,
Szitakötő Fejű Kanok,
Szitakötő Szemű Disznók,
Angyalszárnyú Emse-Pókok,
fejükön két piros csáppal:
horgolt cérnacsipketollal,
arcukon kék szemhéjakkal,
zöld szőrsarló-szempillákkal,
rózsatányérú pofával,
hab-rózsakard-mosolygással
dúlnak Ő-Szívünk nem tudva,
őket aki nem is únja!
Nem is únja Angyalait,
Disznó-Arcú Csótányait,
Nagy Bűne Varacskosait,
Halál-Halhatatlanait,
hiszen Mi-Halandók-Ketten
gyémántlunk ott a Rühekben:
a nyílásokban-belekben,
disznó-szájakban, szemekben!
Mi-Voltunk-Halhatatlanok
Lettünk-Egymásért-Halandók!
S egy a törvény jövő-múltja:
halott a halált nem tudja!
A halál nem a halandót,
a halandó: csak ami volt,
azt érti csak, amire várt!
Halál nem tudja a Halált!

 

 

 

Egy titkos csillag faggatása árva hajnalomban, amikor sírtam

Rózsatűz kis csillag
 
jegenyefa mellett,
sírva bámúldozlak
 
rózsaláng-lehellet.
Dehát mit is tettem:
 
sírva hogy így nézlek?
Mindent bevéreztem
 
késsel, mint a részeg.
Döfködtem nagykéssel,
 
nagykéssel szurkáltam:
nagy isten-veréssel
 
késsel kiabáltam!
Mint aki kis öccsét
 
öldökli hörögve:
öli, vágja testét
 
tébolyban pörögve!
S őrülten is tudja,
 
tajték-szesztébolyban,
akit öl zokogva:
 
szereti legjobban!
Késem: a Dög Nem-Lét!
 
Azt fogtam marokra!
A Mindenség Szívét
 
döftem cafatokra!
Csillag-rózsacsoda
 
nézlek sírva, sírva,
Mindenség Mosolya,
 
Hitem Arany-sírja.
Vér, vér, vér, vér, vér, vér,
 
öcsém teste vére!
Ne haragudj testvér,
 
meghalok estére.
Kezemen vér-kesztyű,
 
arcomon vér-álarc.
Mit tegyek, Kis Eskű,
 
ha szívemre támadsz?
Összetörve néz rám:
 
ősdarázs-szemekkel,
homlokából gyémánt-
 
sejtlapzsák-szívekkel,
néz szőrkoszorúkból
 
a leölt Mindenség,
szőrcsillag-lángokból
 
a tört Egyetlenség!
Néz gyöngéden, árván
 
Öldöklésem Kínja.
Én meg nézlek Márvány-
 
Kis-Rózsaszáj sírva.
Mi vagy te: ködgolyó,
 
gázgömb, tűzkása-köd,
lángpéppel gomolygó
 
tűzpont, csillag-vércsöpp?
Kopár ködpont, sárga-
 
lila kőszív-őspont?
Önmagadba zárva:
 
örvénylő szem, sír-csont?
Gyémántgolyó, vad kő-
 
sivataggömb, porláng-
sűrű asszonyemlő
 
bimbója, Volt Hazánk?
Rajtad Élet, Halál,
 
rózsapötty kis csillag?
Sorsom húsodra száll
 
Asszony-Rózsaablak?
Rajtad Halál, Élet,
 
csöpp Tenyészet-Asszony?
Aki könnyem nézed:
 
kis Rózsa-Malasztom!
Rajtad Ősgyík-Kanok
 
lihegnek topogva?
Ős-Sárkányasszonyok
 
csipognak totyogva?
Óriás Kőtoboz-
 
Gyíkok tojnak nyögve,
hömpölyög a Gyilkos
 
kristállyal csörögve?
Szikla-emsék ülnek
 
gyík-arc nevetéssel,
sorsodon csücsülnek
 
pikkely-tespedéssel?
Csöpp kezük kék, piros
 
gumikesztyű, sárga
gumiláng-papiros
 
válluk csipke-szárnya?
Szoptatnak Gyíkanyák
 
ősfarkukon ülve:
dögnagy gyémántszilánk
 
pecsétfákra sülve!
Tomporuk hatalmas
 
gyémántpikkely-kőzsák,
szájuk kő-borzalmas
 
csipkepatkó-gyíkláng?
Nyakuk aranypettyes
 
gumicső, a fodra
fölűl lágyan verdes:
 
kőesernyő-kobra!
Bóbita-taréjuk
 
csokros-aranypáfrány,
kőgyík-mosolygásuk
 
onnan is vigyáz rám?
Ivarszerveik, a
 
kőfalloszok, szikla-
pikkelysírok nyála:
 
a Jövő-Múlt kínja?
Mi vagy te kis csillag,
 
jövendőm adósa?
Sírva is akarlak
 
Gömbasszony-Tűzrózsa!
Rajtad Ősgyík-farkú
 
Pávák lépegetnek,
Fehér-rózsa-bajszú
 
Csődörök nevetnek?
Rajtad Szárnyas Lovak
 
kaparnak pettyesen,
Csődörfejű Ludak
 
költenek véresen?
Pikkelyfa-erdőkben,
 
páfrány-rengetegben
tojnak gyémánt-zölden
 
Sárkányok: kő-rendben!
Ősdög Pikkelyzsákok
 
tojnak kő-dülledten,
Pikkelydunyha-lángok
 
nyögnek kő-dermedten.
Szeplős őstojásuk
 
gőzölög a sárban,
Jövő-Látomásuk
 
a Mítosz-Mocsárban?
Rajtad Pikkelyoszlop-
 
lábú Szűzek járnak:
Kétlábú Gyíklányok
 
áldozatra várnak?
Gyíkfejű Szamarak
 
merengnek vemhesen,
Nőstény-Angyalvadak
 
szülnek szerelmesen?
Asszonyarcú Lovak
 
legelésznek sírva,
hímjük, a Csődör-vak,
 
hágja őket fújva?
Dagadt Gumilángok:
 
zöldpenész varangyok,
békafiúk, lányok
 
hada benned vartyog?
Kék gumitűz-gőték
 
piros hímtaréjjal:
mint az Ősreménység
 
másznak rajtad, Hajnal?
Dagadt Gumiszörnyek,
 
Pettyes Lángolások,
pókok, Gyémánt-könnyek:
 
a te Látomásod?
Szőrös Gyémántrögök:
 
férgek, százlábúak,
ászkák, Légi Dögök:
 
Te Hited Rózsa-Vak?
Szőrös Kristálylények,
 
Szárnyas Kőfürt-Halak,
sárkánydenevérek,
 
kőből-font bogarak,
ős-kőpáfrány-csápú
 
Hím-Hatalmasságok,
te Rózsaszív-Lángú:
 
ők a Vígadásod?
Kőküllő-háromszög-
 
korong-kúp Ős-csordák:
kőlécekből font Dög-
 
kőpikkelyvitorlák?
Pikkelytollú vastag
 
Sárkány-kőkeresztek:
szemük rózsa-ablak:
 
kőcsipkekör-kezdet.
Mint kőküllő-kerék-
 
rózsa kő-dühödten:
dagadt kőbuborék
 
a gyémánt-kúp fejben.
Rombusz-vinnyogások,
 
Csőrös Szőrlepedők,
Vas-pikkelypalástok:
 
a te Légi Erdőd?
Nem is a madarak,
 
csak a madár-szörnyek?
A Toll-Énekszavak
 
helyett Vas-öv-férgek?
Bádoglemez-ászkák,
 
ízelt Toboz-tollak:
madaraid, Álság?
 
Vasláng-Csődör Holdak?
Lovagpáncélruhák
 
vas-csődörre forrva:
Vaslapok-lombú Fák
 
egedet kotorva?
Vaslemezbuborék-
 
lovak, Vaspáfránnyal-
szárnyas Csődör-csibék:
 
vaslemez-ruhával.
Ló-ászkák, lemezes
 
páncélborítással,
potrohgyűrű-öves
 
fémdonga-szoknyával.
Minden zsalu, donga,
 
nyereg, tarkó, arc-fal
összecsavarozva
 
kőcsillag-csavarral!
Kőcsipkecsavarral
 
összefogva szárnyuk,
a mell-lemez ing-fal,
 
lemez-koponyájuk.
Nyakuk, kő-tomporuk
 
pikkelyborítása,
arc-szelvényük, hasuk
 
lemezcséve-rácsa.
Röpködő Tobzoskák,
 
Kő-övesállatok,
Nyerítő Pikkelyfák,
 
Fémgyűrű-szárnyasok,
Gumiszárnyú Sünök
 
csordája ott lobban,
Kőcsillag-gömb Ördög
 
Rózsa-Iszonyodban?
Gumiláng-lepedő-
 
szárnyú Kőtű-csillag-
Sokaság, Szőr-felhő,
 
Visító Fémszallag,
Tűkristálycső-hernyó
 
örvénylik habodban:
kék gyásszal mosolygó
 
ős-léghólyagodban?
Pikkelyes gyíkfarkuk
 
veri rózsa-földed,
nagycsőrű lóarcuk
 
túrja rózsa-csönded?
Szőrös pikkelykötél
 
űrből tekeredve
üt, mint kristálykövér
 
ostor Tűz-Szívedre?
Eged Kőtű-hörgés,
 
csupa Fémnyikorgás,
Zöld Gumi-röhögés,
 
Kék Pikkelynyihogás,
Piros Vasnyerítés,
 
Sárga Szőr-ugatás,
Ászkacséve-vérzés,
 
Kőpáncél-vihogás?
Csupa jaj, ürülés,
 
meszes véres kása,
csupa Nyöszörgő Kés,
 
csupa Pikkely-lárma?
Csupa-Kőtoll-Átok,
 
Ürülékpetty-felhő,
Vinnyogó Halál-Tok,
 
Dörgő Kőesernyő?
Eged csupa sírás,
 
böfögés, csikorgás,
Röhögő Kő-Írás,
 
Bőgő Bőrgomolygás?
Nyafogó Gyémánt-Rög,
 
Nyávogó Fém-Álmok,
Kristály-Csigakürtök,
 
Sziszegő Szilánkok?
Csupa Lepkeszárnyú
 
Varangy, Kígyólepke,
Pamutpáfránycsápú
 
Zöldbéka-rügyecske,
Gyémántszikla-Nyögés,
 
Kocsonya-Szuszogás,
Zöld Mirigybrekegés,
 
Üveg-Káromkodás,
Gyémánt-Ordítozás
 
vagy te Rózsa-Vércsöpp?
Hogy nem hallod, Csodás:
 
némán rádüvöltök?
Virágaid vannak,
 
vagy csak Virág-Szörnyek?
Gyíkzabáló Csillag-
 
Szőrös Kristály-Csöndek?
Mi vagy te Rózsaláng:
 
kőgolyó, gázörvény?
Aki eljössz hozzánk
 
rózsa-tündökölvén.
Rajtad Ősasszony ül:
 
az Ősemse-Csoda,
ég szemérmetlenül
 
kősarló-vigyora.
Csupa kőbuborék,
 
csupa kőbugyogás,
csöcse, pocakja még
 
nagyobb kőbuggyanás.
Vak kőpontköldökű
 
comb-párja ős kő-szív,
fekvő nagy B-betű,
 
a kő-buggyadt hát-ív.
Kezei: kő-ernyők,
 
kő-páfrány: két lába.
Szőrszív-gyémántrögök:
 
darázskoponyája!
Iker-kőhólyagok
 
csípői, tokája
eres kőhólyag-tok,
 
kőpáfrány a szárnya.
Kövér kőpikkelypajzs
 
dög-szeméremdombja,
kék kőerezet-rajz
 
lényegét befonja,
kiállva a kőből
 
gyökeresen, kéken,
mint Sors az Időből
 
rejtelem-keményen!
Ül a Rejtelemből
 
nőtt Kőcsipke-Ős-Zsák,
ős-kőkötelekből
 
font Rettenet-Ország,
ül a Kőhólyagfürt-
 
kőbuborék-Emse,
ül csillagán a Gyűrt
 
Gyászringyó-Kőeste!
Tar fején szőrsarló,
 
mint a szúnyogoknak:
kefésen tarajló
 
zöld félhold-szőrcsillag.
Arcpajzstól tarkóig
 
taréjlik a szőrpajzs,
dagadtan virágzik
 
a szőrláng-hatalmas.
Mintha két bogárszem
 
kristályszív-gyümölcse
közül nőne kéken
 
a kék szőrpajzs-csipke,
s patkós íveléssel
 
a nyakszirtig futna
koponyaközépen
 
sarló-koszorúja!
A szőrcsipkesarló,
 
a kék taréjcsillag,
a kövéren hajló
 
kefeszőrpajzs-szallag!
Mondd, ki ez a Szajha,
 
Kőbuborék-Ringyó?
Nyelve aranyostya,
 
szája aranypatkó!
Mondd, ki vagy te Édes
 
Rózsálló Kegyetlen?
Közel a reményhez,
 
vagy Ki Nem Lehettem?
A teremtés-kezdet
 
óriás őspontja,
az ős-sötét végzet
 
első anyagpontja?
Az őstér-derengés
 
első anyag-gömbje,
pontanyag, pont-kezdés,
 
a tér-semmi könnye?
A gömbmindenségtér
 
ős-fekete csöndben
égő tűzpont-fehér
 
Teljes Titok Könyvem?
Óriás pontanyag:
 
aki földagadva
lángolva szétszakadt
 
törpe pontcsomókra?
Összezsugorodott
 
a szétrobbanásban,
ponttá aszalódott
 
a kitágulásban?
Ki vagy te Remény-Köd?
 
A Semmi az ősöd?
Még az Idő előtt
 
voltál teremtődött?
A derengés-őstér
 
fekete homálya
szűlt Rózsapont-Testvér,
 
tér-ős csönd-magánya?
Most születő vagy te?
 
Vagy már halott vagy te?
Most lángoló vagy te?
 
Vagy a Semmi vagy te?
Csak az Idő-Tér Kis
 
Halál-hídja vagy te?
Csak a Tér-Idő Kis
 
Rózsaköde vagy te?
Pont-semmi, halál-pont,
 
a téren átütő
Már-Nem-Halál, Halott
 
Gömbcsomag-Múltidő!
Istenből Üzenet,
 
Szó a Térőslétből,
a Volt-Már-Nem-Lehet
 
Tűz az Eredetből.
Piros spirálködök,
 
zöld anyag-örvények
halál-pontja, Kis Dög-
 
Csillag, térpontféreg?
Születtél fehéren
 
Isten-Ős-Sötétben,
a Derengő Térben,
 
az Ősmerengésben?
Védenek a Rabok:
 
a csillagszigetek,
a csillaghalmazok,
 
az anyagszigetek?
Az Őstér körötted,
 
az Idő előtted,
az Isten előtted,
 
az Idő mögötted?
Semmiből kinyálzó,
 
Őstérből virágzó,
Ősűrből parázsló
 
Kicsi Rózsazászló!
Teremtés-előtti
 
csönd Őstér-homálya
szűlt nekem te Csöppnyi
 
Láng, Űr-Rózsagálya?
A Kezdet-Őshomály,
 
a Tér-Ősönmaga,
a Sötét Ős-szabály:
 
Vérzésem Csillaga?
Mikor csak az Őstér
 
derengett lazúltan,
abból Te, kinőttél:
 
Jövőm se, se Múltam?
Mikor csak a Semmi,
 
mikor csak a Minden
volt, akartál lenni
 
Hajnal-Rózsacsöndem?
Mikor csak a Kezdet
 
Őstér-Mindensége
volt: Anyagpont-Végzet
 
akkor születtél te?
Csak Kiterjedés volt,
 
Teremtés-előtti,
Erjedés még nem volt,
 
csak Gomolygó Semmi:
Kiterjedés-Anyag,
 
Anyag-Kiterjedés,
Tér-Ősiség, Köd-Vak
 
Nem-Beteljesedés,
nem volt pontanyagok
 
halmazata semmi,
s elkezdtek a Dolgok
 
abban erjedezni
és a Semmi-Minden
 
csomósodni kezdett
és a Minden-Isten
 
foszladozni erjedt:
Ősfeketeségből
 
gyúródtál boldogan,
Tűzpont az Egészből,
 
Halál-Hatalmasan?
Gyönyörűség-Gázgömb,
 
Óriás Pontanyag,
Rózsanyál-Asszonyköd,
 
hogy bámúldozzalak?
Aki nem is vagy tán,
 
vagy a Múlt Halála,
az Elmúlás Tisztán
 
Csurgó Rózsanyála.
Akit mégse föd el
 
az űr-gyémántkása,
kristálygyíkok pikkely-
 
láva tódulása!
Az Űr-Asszony Combtő-
 
Szőrrózsája vagy te,
Izzó Ágyék-belső,
 
Rózsaszőr-Nem-Este!
Az őstér-sötéten
 
átégve pirosan:
Rózsa-Halál-Éden
 
Élet-Hatalmasan!
Ki vagy te, hogy nézlek
 
könnytelenűl sírva:
Égő Rózsafészek,
 
Árvaságom Sírja!
Dehát mi bűnöm van?
 
Bűnöm mi van, mondd meg?
Így hogy ittmaradtam
 
Égő Rózsaserleg?
Miért öldököltem?
 
Miért átkozódtam?
Mikor nem is öltem?
 
Nem is átkozódtam?
Számból kések jöttek
 
gyémánt-koszorúban,
csillagok lövődtek
 
tűkristály-csokorban!
Késeket okádtam,
 
kristály-kardot köptem.
Valamennyi szárnyam
 
késekből fölöttem!
De ha késsel jöttem:
 
csak magamat öltem!
Ha Istent gyűlöltem:
 
csak szívemet döftem!
Késeim: remények!
 
Késeim: virágok!
Részeg öldöklésben
 
talpig vérben állok!
Késeim: irgalmak!
 
Késeim: kegyelmek!
Kis Rózsapont-Csillag
 
önmagammal verj meg!
Véres könnyeimet
 
kösd le rózsaköddel,
véres kezeimet
 
rózsakötelekkel.
Kést-lövellő számat
 
tömd be rózsaronggyal!
Te Rózsacsönd-Bánat
 
számolj a bolonddal!
Vigyázz a bolondra,
 
vigyázz az őrültre:
nehogy vicsorogva
 
reményét megölje!
Nehogy öldököljön,
 
hogy ne is zokogjon,
a meztelen földön
 
késsel kuporogjon.
Nehogy meztelenűl
 
fusson gyémánt-késsel,
s ölje kívűl-belűl
 
magát lüktetéssel!
Meztelenűl ülve
 
ölje a világot,
s okádja a földbe
 
a gyilkolás-átkot!
A szegény halandó
 
késsel ne ordítson!
A Nagy Rózsa-Rabló
 
a földbe ne fusson!
Mert nem akar ölni,
 
mert nem akar félni!
De csak tündökölni,
 
akar csak remélni!
Hiszen nem is ölt, csak
 
hitte vicsorítva:
akik tőle halnak,
 
őt ölik sikítva!
Azért átkozódott,
 
részeg is azért lett:
Lángoló Rózsapont,
 
Te Rózsapont-Végzet.
Védj meg önmagamtól,
 
védj meg a haláltól,
kés-akaratomtól:
 
a Csontváz-Csodától.
Szívj magadba Rózsa-
 
Csoda Asszonyágyék,
Vér-Szőrcsillagodba
 
Mindenség-Ajándék.
Kanca-Hüvely Mézed
 
igyam fuldokolva:
Nagy Szőrszív-Serleged
 
Rózsájába hullva.
Végy magadba Ősláng-
 
Mindenség-Sálata.
Bíbor Rózsa-Ország,
 
Isten Legszebb Álma.
Mert csak sírok, nézlek,
 
a Tér-Ős-Sötéten
átlángoló Részeg
 
Tűz-Gyönyörűségem.
Egyetlen Hitem már,
 
Reményem Egyetlen:
Rózsarojt-Ős-Zsoltár
 
Áldottam-Kegyetlen.
Rózsa-Asszonyiság,
 
Rózsapont-Tűzálom,
Titkos Űr-Rózsaláng:
 
hitem légy, halálom.
Addig sírva nézlek,
 
jegenyefa mellett
szikrázó Kis Végzet,
 
Rózsatűz-Vérserleg.
Sírva bámúldozlak,
 
sírva, sírva, sírva.
Áldalak, átkozlak:
 
hitem ahogy bírja.
Kegyetlen Rózsapont,
 
űrön átparázsló,
Tűz-Öröm és Vér-Gond:
 
szívemre vigyázó:
ne hagyj így magamra!
 
Földbe ne rohadjak!
Szívj örvény-lángodba
 
Kanca-Rózsacsillag!
Túzsaláta Rózsád
 
szirmai ha falnak,
Nőstényrózsa-Jóság,
 
Rózsatehén-Csillag,
Rózsatűz Anyagpont:
 
szégyenem leszárad!
Nézlek, mint egy asszonyt:
 
Égő Rózsa-Bánat.
Aki kell, hogy higyje:
 
én nem öldököltem!
Akár el se higyje:
 
meg senkit se öltem.
Csak nézzen, míg nézem,
 
várva a kegyelmet:
a Nem-Is-Kell-Értem-
 
Bocsánat Szerelmet.
Mint ahogy én nézlek
 
sírván álldogálva
Rózsacsönd-Enyészet,
 
reggelemet várva.
Jegenyefa mellett
 
égő Űr-Szívecske:
időm már kitellett?
 
Jön mi? Csak az Este?
Vétkeimet hidd el,
 
vétkeim ne hidd el!
Oldozz föl Hiteddel:
 
Szent Tűzözönöddel!

 

 

 

A titok ütő ujja

Megüti érdes ujjával
szívünket néha az Isten,
ujja rózsa-mosolyával:
örömünkön hogy segítsen.
Reszeli rózsa-hegyével
néha sorsunkat az Isten,
rózsareceléc-gömbjével:
gyászunkra hogy rásegítsen.
Boldog rózsa-reszelővel
csiszolja átkunk az Isten,
bőrlécörvény-kúp bögyével:
düheinkben hogy segítsen.
Üti, súrolja, sikálja
ordítozásunk az Isten,
üt a bőrléc-rózsapárna:
mosolyunkra hogy segítsen.
Üvöltésünket kiállva
csontvázig dörzsöl az Isten,
gyömöszöl rózsaköd-zsákba:
bajunkra hogy megsegítsen.
Szívünket, mint lepke-szemet
üti ujjával az Isten,
s széttörünk, mint lepkeszemek:
döglésünk rajta segítsen.
S bolyhosan eltaknyolódva
száradunk piros ujjhegyén,
üveg-kocsonyásan folyva
ragyogunk ütő-örömén.
Üt a kegyetlen reszelő,
üt gyászunkra rá az Isten,
a megváltást nem viselő:
szerelmünkre hogy segítsen.
S nedves üvegpép-morzsalék
szívünk, mint a lepke szeme
enyvezi bűn-ujjahegyét:
szörny-ragacsunk: léte hite!
Üti kő-pamut ujjával
szégyenünket a Vak Isten,
piros pamutkő-zsákjával:
vakságán hogy így segítsen.
S majd mi belehalunk ebbe!
S a Vaknak ez: gyönyörűség,
Isten-ujjbögytől reszelve
leszünk amikor feketék!
Feketék és férgesek és
penésszel-fényesek: Mi-Őt-
Nem-Ismerő-Nevetve-Kés-
Ütése-Dühét-Viselők!

 

 

 

A halál után

 

 

 

 

A hússá vált korom-rózsa

Korom-rózsa szavad
 
szívemen,
lüktetve ráng, dagad
 
hitemen,
Szára is koromból
 
pikkelyes,
szirma szigoromtól
 
sebhelyes.
Nehéz gyökerei
 
jégcsapok:
korom-fogú teli
 
csillagok.
Koromháló-örvény
 
gyökere:
a szív laza önkény-
 
szégyene!
A szív üregeit
 
benövi,
gödör-szégyeneit
 
beszövi,
mint pók a palackot
 
nyálfonál-
okádékkal, habzó
 
potroh-nyál
ürülékhab-csillag
 
dagad ott,
a kristályzsákállat-
 
ban forog,
gomolyog a gyász-ős
 
gyökérzet,
mit a szövőszemölcs
 
kivérzett.
Rágom én e rózsát,
 
harapom,
mint az Isten ujját
 
bekapom.
Megharapom vadúl,
 
részegen,
s az a rózsa kigyúl
 
véresen:
s lesz a korom-rózsa
 
hús-igaz,
hússá minden fodra:
 
így vígasz!
S lüktet, mint őscsillag
 
pirosan,
mint asszony-szőrcsillag
 
fodrosan:
a combközti rózsa
 
mézesen,
szívverésem mondja
 
az ütem!
Koszorúban amit
 
fogam ás:
asszony-ujjhegyen, mint
 
harapás,
vérző-csipkecsillag-
 
korona,
a húscsipke-harag
 
mosolya
asszony-mutatóujj
 
vérbögyén,
Isten Anyja bódult
 
ujjhegyén,
harapás-koszorú
 
gyűlölet,
fogsor-kör szigorú
 
Csak Szeret!
Köröm körűl piros
 
korona,
fogaim haragos
 
csillaga,
rózsarecezsákon
 
koszorú,
hajszálér-halálon
 
szigorú
véres csillag-csipke:
 
a Nem-Van-
Mégis-Itt-Van-Itt-Se-
 
Boldogan.
A Nincs-Itt-És-Itt-Van-
 
Iszonyú-
Csillag-Átok-Dallam-
 
Hajnalú.
A rózsát így rágom,
 
harapom,
s lesz a korom-álom
 
haragom.
Haragomból hitem
 
lesz így vad
Gyűlölet-rejtelem
 
Ős-szavad!

 

 

 

Égő kő-dermedés

Ott áll köztük, a tolongó
tömegben áll a Szorongó!
Én meg itt állok egymagam:
Vad Ragyogó Boldogtalan.
És viszi el őt az Idő.
És létemből kinő a Kő:
elkövesednek tagjaim,
kő-szirmok csődör-ajkaim.
A véres ajkak kő-szivek,
kőcsipkehernyó-lebenyek.
És bajszom kőkalász-uszony.
Fehér kő-láng kő-mosolyom.
És égek! Égek! Ég a Kő!
A Rejtelemből kinövő.
Létem gyötrött kő-mosolya.
A Nincs-Ő Vad Iszonyata!
A Nincs-Ő, Nincs-Ő! Lesz-e Még?
Kő-dermedésem kéken ég!
Kő-csillag: égek! Szörnyű, vak
lángokban. Jaj. Jaj. Iszonyat!
És lesz-e még? És lesz-e még?
Mielőtt kő-létem kiég!
Átok, Mámor, Gyönyörűség!
Nem-Bűnöm: Ős-Gyönyörűség!
És lesz-e Hajnal, lesz-e Nap?
Szép Bűnhődés: ki rámvirrad!
Csillag, Szó, Átok lesz-e még?
Jaj lesz-e még? Jaj lesz-e még?
Köröttem örvénylik, forog:
gép, ember, füst, köd, kő-dolog,
tülekvő Kis Emberiség,
az izzadt, gyámoltalan ég.
Tolong, topog a Kis Haza
minden öröme, bánata,
ez az egyszerű tiszta nép,
bűnös bűntelen Maradék.
Cipelve gyászát, szégyenét,
rámvetve mosolygó szemét,
mutatva ujjal: a Csodát!
Vakon: Mosolyom Alkonyát.
Látva nem: Iszony-Gyászomat,
közelgő elmúlásomat,
jövendő pusztulásomat.
Halhatatlan Halálomat.
Csak állok kő-lomb-egymagam,
a népek közt mosolytalan.
Virrasztom égő kő-magam.
És Szép Halálom merre van?

 

 

 

Vérző őszi kertem

Véres kása ez a kert,
vért-gőzölgő rózsakert,
véres kása, mint a vers,
darált-hús dögszagú-nyers.
Vér-csészékben agyvelők,
zöld szárakon lebegők,
ősvirágok ringanak:
érrel befutott agyak.
Nincs koponyabuborék,
agykoponya-menedék:
érzsákokban az agyak
dagadva virágzanak!
Nincs szőrös csont-irgalom!
Kertem Vérző Borzalom!
Virágszáron agyvelők
rothadása gőzölög.
Ez a kert a Fájdalom!
Nem Hajnalom! Alkonyom!
Kiboncolt élő tüdők
hemzsegése füstölög.
Tüdők virágszárakon
lüktetnek hallgatagon,
szivacs-meztelen tüdők,
vérük habosan csöpög.
Élnek, buborékzanak,
meztelenűl habzanak,
nyögnek és sóhajtanak,
égnek és borzonganak.
Ez a kert a Gyötrelem,
a vér-kása Múlt-Jelen.
Mint kibontott mellkasok
a rózsa-daganatok.
Ez a kert halottan él,
földje vér és zöldje vér,
ahogy az estbe forog:
alvadt vérrel tántorog.
Nehéz vérrel füstölög,
árnyéka is vért köhög.
Vérző nyers hús ez a kert.
Most már foszforral bekent.
Bemeszelte foszforral,
szikrázó aranyporral
hús-dög kertemet a hold.
Lettem egyszer. És ki volt?
Kertem vérzik, vérben ég,
csupa vérző buborék.
Vér-szakadék holdfényben.
Lék Isten Ős-Szívében.
Vérző-falú Ámulat,
Vér-Mocsár, Vér-Kábulat!
Ott nyüzsögnek a balog,
véres-szárnyú angyalok.
Arcuk, kezük puha vér,
testük indázza a vér,
hajuk ősvér-zuhatag,
beszédük vér-omlatag.
Vércsillag hull: ha néznek,
mint véres páva-léptek,
mosolyuk: vérhullásom,
könnyük: fogcsikorgásom.
Nézem őket szótlanúl,
néznek engem szótlanúl,
az Isten-Szív belsejét,
dög-álom vér-üregét.
Indák, szivacsok, falak,
buborékörvény-kutak,
piros pikkely-oszlopok
közt e népség ácsorog.
Néznek engem szótlanúl,
nézem őket szótlanúl.
Véres arcuk rámborul.
Még a könnyem is kihull.
Kertem? Isten Szíve ez!
Szíve Dögbarlangja ez!
Foszforhabbal leöntve,
múlásomba temetve!
Állok benne egymagam,
boldogtalan-boldogan.
Talán már meg is halok.
S fölfalnak az angyalok.
Csámcsogva fölzabálnak,
szűz lényükbe darálnak,
s emésztve majd böfögnek,
ánuszukon kiköpnek.
Mint angyal-ürüléket,
madár a véres pépet,
s egy rózsára száradok.
Csontváz-erdő ne zokogj!
S az angyalok böfögnek,
cuppognak és röfögnek,
véreseket büfögnek,
farkuk alól kiköpnek.
Köpnek meszes habokat,
véres buborékokat,
kiföccsentik sarukat,
véres mész-csillagukat.
S szárad a toll-gatyákon,
segg-pont pehely-rózsákon,
mint mészcsipke-horgolat
a kilőtt ürülék-hab.
Foszladékaim köpik
ki ürítőpontjaik,
mint mésszel a madarak:
bogárból ami maradt!
A fölemészthetetlen,
a megemészthetetlen
kemény kitin-részeket:
vázakat, pilléreket.
S ott a véres csillagban,
a meszes lotyadékban
pórusos szárnyfödelek,
csáptollak, bütykös csövek,
vas-szív térdek, állkapcsok,
karom-drótcsillagcsokrok,
páncél-ingek, kő-gatyák,
rézdrótcsillag-pálcikák,
csillagküllő-sarkantyúk,
csipketaréj-koszorúk,
üveg-fűrész lábszárak,
üveg-fésű combszárak,
vak koponya-részletek,
mint törött üvegkelyhek,
göndör üvegtörmelék,
csigolyák, gyűrűk, kefék,
bojtok, csengő-pamacsok,
bóbiták és fogsorok:
ami bennük el nem ég,
a Belőlem-Maradék!
Ragyognak a csillagok,
köpködnek az angyalok,
mint nagybajszú madarak,
trópusi ősmadarak.
S törlik zsíros szájukat,
nyalják zsíros ujjukat,
nyalják véres ujjukat,
törlik véres bajszukat.
S kemény ágyékszőrükbe,
vastag hónalj-szőrükbe,
kövér mellkas-szőrükbe,
göndör szakáll-szőrükbe,
bajszukba, szakállukba,
fehér szempillájukba
törlik véres ujjukat,
törlik zsíros ujjukat!
S csípőt kotró hajukba:
örvénylő harangokba,
combgolyókig leérő,
ott habosan örvénylő,
ott fodrosan gyűrűző,
füstölögve hömpölygő
koszorúkba törlik vad,
véres, zsíros ujjukat.
Halál-kert mégse zokogj!
Harmadnap föltámadok!
Harmatosan, keményen
lángol Őshajnal-Fényem!
Izzik Hajnal-Reményem,
Örök Kristály-Beszédem,
s ég a Világ-Virágon
Gyémánt-Föltámadásom!

 

 

 

A szép harag reménye

Mi készűl bennem: nem tudom!
Milyen ellenforradalom?
Ős-létemben micsoda vad
rohasztó átok-iszonyat?
Micsoda üszkös küzdelem!
A Győzelem Nem-Győzelem?
Micsoda mocskos rejtelem?
A Nem-Győzelem Győzelem!
Majd Dög-hadak robajlanak,
hörögve bennem habzanak,
őrjöng a genny, a sejt, salak,
bennem a Halál-Virradat?
Csörög, habzik tajtékosan
bennem a Gyűlölet-Se-Van?
Az Átok páncél-hadai
fognak majd fölforrasztani?
A Szégyen mocsok-hadai
lökdösnek fölakasztani
szívedre Élő Csillagom:
Én Nem-Haragom Hajnalom?
A Vak Gőg haragosai,
üvöltő páncélosai
nyomják ki röhögve szemem:
Mindíg-Látó Nem-Szégyenem?
Vaspikkely-ujjakkal verik
koponyám nagy gyümölcseit,
a két kocsonya-csillagot,
a Mindenséget Habzsolót?
Belűlről nyomja ki szemem
a Háborodott Kegyelem,
tolván ki vidám eskűvel,
a vaspikkelyzsák-kesztyűvel!
Vígadva mosolytalanúl,
pezsegve irgalmatlanúl
a bennem háborgó vakok:
a Förtelem Ős-Moszatok.
Tolják ki Pokol-Édenem,
én Két-Egyetlen Mindenem,
mint növekedés a fogat,
ahogy az ínyből kidagad.
Vagy mint vén szájból fog ha hull,
ha kilöki a halál-ujj:
kinyomják a Vérző Csodát,
elnyomva világ-mosolyát.
Összetörve, mint a legyet:
a kristálytoboz-szőrszöget,
a gyémántsejtpikkely-tobozt.
Már nem szoroz és nem is oszt!
Azután már csak gödreit,
vér-üszkös törött vermeit
fújja belűlről a Rohadt
Bennem-Gyász Nem-Gyász Iszonyat?
És fölzabálva mindenem,
Világmindenség-Az Szemem,
üres rovarbőr fekszem ott?
Isten, az lesz boncasztalod?
Látszanak póruspontjaim,
pihecsengő kis ajkaim,
pamacskehely, pehelyserleg,
pihe-harang nemzőszervek.
S zöld-szárazon áttetszenek
szőrvödröcskék, pamatkelyhek,
a hónalj, a mellkas fehér
üvegében a kitin-ér.
Látszanak a pamut-ostyák,
kefe-csillag harangocskák,
herezsákom piheputtony,
kis kék szőr-üst ánuszpontom.
S a szívcsücsökre támasztva,
mint háromszögletű ostya-
szívzsák: hártya-száraz fejem
mered a csöndbe mereven.
Mint az alsó állkapocsra
támasztott sárkánykoponya:
ágaskodik a szív csúcsán
mész-szövetzsákszív koponyám.
A legszebb mindenség-csoda:
piros kitinszív-koponya,
pehelycsengő orrlikakkal,
száraz szőrharang-bánattal.
Pórusokból, kőpontokból
forrasztott üresség-mámor,
mészcsipkéből horgolt szívzsák,
szívalakú mészcsipkezsák.
S beabroncsozza keresztben,
állkapcsig gyűrűzve körben
a két szem: a gyémántsarló,
a szívre-forrt kristálypatkó,
mint szívre-nőtt két kristály-bab,
szőrös csöcs, két üveghólyag,
piheszőrös gyémántvesék:
buborékcellaszövedék.
Szőrös iker üveghólyag
növi be szív-koponyámat!
De már halott, csönd-üvegét
nem ölik mítoszok, mesék!
S a homloktető-középen,
a homloklemez tövében,
csontszőrszáraz-mészkeményen,
pórusos kék kitin-nyélen
kék toll mered, kék szőrlevél,
a szagló-ostya szőrtaréj:
mészcsipkéből horgolt álarc!
Rombusz-alakú kék szőrpajzs!
Függőlegesen a csáptoll,
kinőve a koponyából:
mered a drót-erezésű
kék halcsontváz-pihefésű.
Él-hegye az orrcsont felé,
a mohos orrlemez felé,
él-háta a tarkó felé,
a zöld tarkónyereg felé.
Csúcshegyét a pihedárda,
a nagytollú pehelylándzsa
szőr-szélkakas merevsége,
a lapos kék pamutkéve,
döfi a lapos szagló-toll,
föl a kék rombusz-pamacstoll,
kitin-szívből kitollazva:
gyémántrögök közt kék nyárfa.
Aranypettyes piros szívből,
a piros kitinszív-fejből,
aranylemez-koponyából
ágaskodik föl a kék toll.
Vékony aranylemezekből
tollazott piros kehelyből,
vas-szögecselt arany-zsákból
páfrányosodik a kék toll!
S a kék csáptő két oldalán,
drót-koponya két arc-falán:
szőrös sírdomb, gyémánt-bögre,
pórusos csontból kinőve:
vese-szemek, két szőrbimbó,
drót-rák szájszervig lecsurgó.
Sejtes, szőrös kristálypatkó:
szárvége tokába hajló.
Élével függőlegesen
dermed szőrpajzs-csápkeresztem,
a piros szívzsák-koponya
rombuszlevél kék szőrtolla!
Halottan a halott szíven,
alatta a két vese-szem
sejtlapcsiszolat-szőrösen
tokáig folyva le körben.
Törékeny Mindenség-Halott,
Mindenségedben fekszem ott?
Uramisten ezt akarod?
Te leszel bennem a halott!
Benned halok meg magamban,
halálod halott szavamban,
hited aztán bármit akar:
halott te vagy, én ravatal!
Halott szemem: két csillag-dög,
koponyádon Isten-Ördög,
eres hólyag ráragasztva,
két lopótök ráakasztva!
Ős-ravatalod én leszek,
mocskaidban ha elveszek!
Fekszünk egymásban: két halott:
Világ-Halál, Világ-Halott!
Heverünk, a Két-Ugyanaz,
egymásban a Két Dögpanasz!
Hisz ha én elvesztem magam,
te döglesz meg boldogtalan!
De nem, de nem, de nem, de nem!
Virágozz bennem Istenem!
Tavaszodj bennem Irgalom!
Dögvész-Győzelmed nem hagyom!
Virágozz ki önmagamból,
virágozzak önmagadból,
egymásunkat így betöltve,
átkaink virágba kötve.
Virágainkkal beszélve,
legyünk egymást betenyészve.
Ne ravaszkodj győzelmeden,
ne verd meg magad Istenem!
Se érted! Nem! Se magamért!
Se otromba kis gyászodért
nem győz le üszög, rothadás,
Te-Önhitt Őspanaszkodás.
De nem! Én nem adom magam!
Nem rothad lángoló szavam!
Zúghatnak gyémánt, vas-hadak!
Győz majd Szívem: a Szép Harag!
Győz majd érted és magamért,
győz Önmagam-Önmagadért,
győz gyávaságodon hitem,
a Szép Harag: győz majd Szívem!

 

 

 

Szerelmes hazatántorgás

1977

 

 

 

 

Mátrai bolondozások

 

 

 

 

Spirális vers-szív

Az én szívem csüggedt, szomorú,
benne ücsörög egy háború.
Zöldet pislog, fehéret liheg,
mint erdei manó-szellemek,
szakálla föld, haja kék moha,
darazsakból van a fogsora,
keze csiga, szája liliom,
lába hattyú, füle nőszirom,
szeme sármány, szeme gyöngyvirág,
szeme minden csillag-ősvilág,
szeme minden csillagtér, sziget,
szeme: aranypontokból: tüzek!
Ül szívemben ez az ősmanó,
ez a mozgó, bozsgó, villogó,
ül a piros barlangban maga,
ül, mint a mindenség-éjszaka,
ül töprengve: most mit is tegyen,
hogy is hódítsa meg országod: Jelen?
Virágot hogy ültessen oda,
ahol eddig csont nőtt, nem csoda!
Liliomot oda hogy tegyen,
ahol eddig csak a kő terem,
kő, meg csont, meg kő, meg csont, meg ág,
kőből, csontból sarjadt vak világ!
Ahol eddig nem volt semmi jó,
aranydió, aranymogyoró,
ahol eddig nem volt semmi szép,
se mámorok, hitek és mesék,
se istenek, boldog bánatok,
se kék csikók, kristálypatakok,
se kisborjak, nyálzó Rózsafák,
se csődörök, bárányok, bikák,
se csöngőket nyíló almafák,
aranycsengő-szemű csillagok!
Az én szívem ezért szomorog!
Ó, mert az én háborúm a Jó,
a gyönyörű virág-arcú Szó,
az én hadam virágok hada,
győzelmem a világ mosolya,
hatalmam nagy virág-hatalom,
erőm, hogy virágzik termő mosolyom.
Az én háborúm: minden virág
győzedelme rajtad szomjúság!
Kő-szomjúság, csont-éhség, vas-rabság,
az én hatalmam virág-szabadság!
Ülök magam, virágzik szívem,
mint a csillagok a semmiben,
csüggedése is nagy hatalom,
szomorúsága is vígalom,
Piros gödréből az ősmanó,
kitör majd a virág-arcú Jó.
Az elvarázsolt táltoscsikó.
Ifjúságom: a Szárnyas csikó!
Kitör és nem lesz kegyelem:
a kő-világot agyonverem!
Minden szavam lesz égő virág,
minden szavam lesz az ifjúság!
Piros csikó-tánc az énekem.
A kő-halált fölvérzi hitem!
Lángbaborúl szavamtól a kő.
Vérzik boldogan a holt Idő!
A Mindenség vérzik és nevet.
Ünnepli nagy győzedelmemet.
Szent, szent, szent győzedelmemet!

 

 

 

Balzsam-vers

Kan-öcsém, szűz-kanom, kan-szűzem, egy-golyós, szőr-zászlós
fekete csillagom, holnap otthon leszek már! / Addig meg hadd
cincogjanak, addig csak virúljanak, / összevissza hadd
hordjanak: / mindenféle vad bogarat, mindenféle tücsköt,
sáskát, Ó, ó. / Addig cibáld a lányokat, addig tereld asszo-
nyomat és lányomat, / mert a pimaszság szívüket, a szabadság
életüket / úgy ellepte már, úgy benőtte már, / mint szőlőskertet
vadrózsa, tószélit hínár, / mint a köd az erdők alját, ló szü-
gyét a sár, / mint csikó szügyét a sárpötty, a bársonyfiút, /
mintha csillagfénnyel ömlik tele tiszta kút, / mint az eső a
nyakamat, ha megyek haza, / mint a penész a síromat halálom
után, jaj, / mint a fonalbuborékos eső a fejem, laza fonalcér-
náitól elázik a szív, elázik a haj. / Olyan pimasz a két csir-
ke, azaz tyúkjelölt, / hogy láttukra füstölög a csillag, cső-
dör, föld! / Ha nem várnak velős-csonttal! / Ha nem várnak
paprikával! / Alázatos tisztelettel, nagy sóhajjal, nagy virág-
gal, / mindenféle finomsággal, / olyat csapunk az asztalra, /
hogy az egész ház megreped! / No majd szétcsapunk mi ketten! /
Odaütünk a seggükre, / odacsapunk csattogósat, keményet! / Hadd
tanulják meg a szeppent hölgyek, / milyenek a gőgös, büszke
magyar kanok, / kancsillagok, a szőrhabos, csillagszemű legények!

 

 

 

Rövid vers feleségemnek, Juhász Ferencné, született Szeverényi Erzsébetnek

Erzsébetem: mindent tudok, amit tudni akartam, mivel levelet, telefont szívedből kicsikartam,
Lehetőleg mennél többet írj és mondj el minden mást, irodalomtörténetet, pénzt, szerelmet, Pomogátst.
Lehetőleg várj majd engem a hitvesi ágyadban, akkor is, ha fejfájásod, taknyod, mérged, lázad van,
Lehetőleg virágozzál Virágszálam Virág-nő, és ne bömbölj sokszor, mint egy négyhónapos csecsemő,
Lehetőleg dolgozz, vagy ha nem, aludd ki magadat, tartsd be Rózsám szigorúan a vad szesztilalmakat,
Lehetőleg gondolj rám és lehetőleg számíts rám, nehogy bezápuljon végűl eredendő zsákocskám.
Ma nem dolgozom semmit, mert rettentő fáradt vagyok, napon ülök, zöldben ülök, vízben ülök, aluszok,
Akkor is, ha soha többet nem jelenik meg sorom, akkor is ha munka-időm ezzel ma elárulom.
Szeretett nagy-leányunkkal legyetek jó-viszonyban, egymástól ne feszűljetek, mint bőr a haluszonyban.
Szeretett kis Feleségem, íme eztet írom most, jön a postás, nem töltöm be az egész nagy papírost.
Szeresd hűséges Férjedet, ezt a hegyi-lelencet, Fölségedet húsz éve imádó Juhász Ferencet.

 

 

 

Katinak, bizonyos 2-esek, 3-asok után, szeretettel

Harkály néz be az ablakon,
nézi az íróasztalom.
 
De mit csinál most Imola?
 
Ha van a sorsnak humora:
telefonálgat Imola.
Rigó néz be az ablakon,
nézi kezem a papíron.
 
De mit csinál most Káncler úr?
 
Ha a fene sors nem javúl:
telefonálgat Káncler úr.
Mókus néz be az ablakon,
nézi a füstöt szájamon.
 
De mit csinál most Pomogáts?
 
Ha nincs a sorsban gőg, se gáncs:
telefonál a Pomogáts.
Veréb néz be az ablakon,
nézi a szőrt az orromon.
 
De mit csinál most Nagymama?
 
Ha a sors meg nem inti ma:
kis kolbászt hoz a Nagymama.
Cinke néz be az ablakon,
visszanézek rá ekkoron.
 
De mit csinál most Katalin?
 
Ha a sorsban nincs jaj, se kín:
telefonálgat Katalin.
Varjú néz be az ablakon,
nézi tétova mosolyom.
 
De mit csinál most Péterünk?
 
Telehümmögi éterünk:
telefonál a Péterünk.
Felhő néz be az ablakon,
befödi fényes akolom.
 
De mit csinál most Erzsike?
 
Ha nem fogyott ki hő hite:
magyart magyaráz Erzsike.
A Nap benéz az ablakon,
ragyog a füstös tárgyakon.
 
De mit csinál most Balzsam úr?
 
Most nem a sors, most ő az úr:
bolhát harapdál Balzsam úr.
*
És így tovább és így tovább!
Nem is folytatom én alább!
Ha lennék talán ostobább,
tollam se lenne mostohább!

 

 

 

Pótlás

 
Ez a levél csak Nektek szól, senki másnak,
 
se Apósnak, se Testvérnek, Pomogátsnak!
 
Méltóztassatok hallgatni róla másnak,
jobb ha köztünk marad a szó, ameddig a szívünknek nagy gödröt ásnak.
 
Aztán úgyis elviszik a leveleket,
 
kibogozzák, kicsomózzák a betűket,
 
szívják, szopják a könnyeket, örömöket,
mert a Magyar Tudományos Akadémia veszi meg hátramaradt életünket.
 
Aztán abból nyaral itt sok Tudományos,
 
csupa rendű, csupa rangú Várományos!
 
És a Költő Felesége, Lánya Anyja, hagyományos
szegénységben eszi a paprikás-krumplit, mert nem fizet ám sokat a Boldog Város.
 
Node ne búsúljatok ti, csak ha baj van,
 
még sokáig buzog a vér a magyarban!*
 
Nevess Erzsike, Katalin, röhögj Balzsam:
vígan esszük, amit eszünk s együtt leszünk Tsetsemőim halhatatlan!*

 

 

 

Vers lányomnak, Juhász Katalinnak, hasonló stílusban

Tavaszi Takony-Csillagom, ha van merszed:
írj nekem újra egy százlábú verset,
Lássam hát, mit tud az én-akarta lány,
Ha elég Szia,* és elég Magány.*
Ha van benne bőven ihled és dakony*
És ül egyedűl a beteg-ágyakon,*
Lábánál hempereg szép puli-kutyája,
És szeretőn nézi Kedves Jó Anyája.*
Kenőcsök, pirulák, injekciók, bókok:
Ez jár a kutyának, de nem az apának,
Mindenféle jóság, minden-fajta csókok,
Ha magát lehányom,* akkor is imádom!
Elmondom, hogy van egy csöpp őzecske itt,
Aranyszőre csupa pötty és csupa csík,
Mihálynak nevezik, cucliból tejt* iszik,
Hossza húsz, a magassága negyven centiméter!*
Orra le van ütve, és nemcsak a csücske,
A drótrácson a bőrt szamár* ledörzsölte,
Orra mostanában taknyos rózsa-csillag,
Világít a ködben mikor hazafelé ballag.
Mert nagy zöld ködöket fúj az erdő nyögve,
Nagy esőt köp az ég, tele a zöld bögre!*
Én meg ülök, mint nagy fekete párdúc,
Mert így jár a költő, ha vesszőz és aláhúz!*
Mikor aludtam és mikor fölébredtem,
Fújtam, ásítottam, feje-fájós lettem,
Pedig Nőtagjaim* nem is nagyon ettem,*
A túró-gombócot, tejfölös-gombócot megköszöntem és visszaküldtem,
Így élek e hegyen, de már nemsokáig!
Mert a szívem, párduc-szívem, madár-szívem, szamár-szívem, tehozzátok vágyik!*
Az autóbusz-jegyem ma hozza a postás,
Mert őt kértem meg, hogy vegyen nekem jegyet.*
 
VÉGE
 
Írta: JUHÁSZ FERENC
 

Mátraháza, 1968. május 23. Csütörtök.

A Jegyzeteket írta: A költő életének és műveinek kutatója X. Y. (Aki irodalomtörténészi szerénységgel a homályban marad, mint a kódexmásoló szerzetesek a középkorban, mikor zöld ősrengetegek fölött kő-ketrecbe zárva írtak, gyertyafénynél, ujjukra-csöpögő forró viaszlángokkal, mert a gyertya hüvelykujjukra volt szerelve, kis spirális drót-puttonyban ült, mint sárga-lángsüveges könnyező ősz erdei manó.

 

 

 

Egy feledékeny leánykához

Mint Csokonai V. M.
Ó, leánka, virágotska,
 
bibirtsóktalan!
Fájok, sorotskáid várva,
 
én bódogtalan.
Ülök vak magános árván
 
a fehér hegyen,
nints most ződség; se szivárvány
 
a gyászos egen.
Nints virág, levél, reménység
 
távol, se közel,
szívembe belőtt a kétség
 
nyílvesszőjével.
Szívemben estvéli gyász van,
 
sebem vért buzog;
egy ifjú könnyez magában,
 
hív könnye zuhog.
Elfeledéd te hívedet,
 
te pór szolgálód,
pihétlen kis kezetskédet
 
meg se mozdítod.
Lánka, hívebbet nálamnál
 
bizony nem találsz!
El-eltsukló dallamomnál
 
ezért áll a gyász!
Mert hiába hangitsálok,
 
tsattogok feléd;
fülmilék és tsalogányok
 
tudnak ily zenét!
Mert hiába esdvek érted,
 
tudom: nem szeretsz,
mellyemről a nehéz vértet
 
ledobom: sebezz!
Majd, ha síromnál megállasz,
 
abból kisütök:
jajszódra csak ő ad választ,
 
a régi prütsök.

 

 

 

Vers, 1971. május 20-án, reggel kilenc órakor, Mátraházáról; Juhász Ferencné, Erzsikének, aki nem ír levelet

Beborúlt a Reggel. Otthon talán esik.
Nekem az itt-ülés nem nagyon jól esik:
itt a papírosnál. Csak bámulok rája.
Engemet bámúl A halottak királya.
Tetves szakállából Történelem ömlik,
büdös bundájából az Elmúlás ömlik,
Néz a Király engem, én meg őtet nézem.
Őtet nézem és a múltakat idézem.
A magyar nótában, mint mikor éneklik,
amikor a nótás hangja sírva nyeklik,
a dalnak mikor könny szökik a szemébe,
ahelyett hogy szótlan menne a fenébe.
Itten most öntöznek, mások ping-pong-oznak,
emitt rádióznak, amott szórakoznak,
odalent fölmosnak, idefönt sikálnak,
amig a helységek tisztákká nem válnak.
Im, ez régies vers így adja tudtodra
hogyan is van itten: Szívem Csipkebokra!
Égő Csipkebokor, szívembe ültetett.
Én fölállok, nézem a nyüzsgő kerteket.
Mert nyüzsög a kertben: bogár, madár, őz, vad,
mókus, menyét, tücsök, s a lombozat hallgat.
Mint ahogy a tollam hallgat, mint egy hülye:
papírra nem folyik egyetlen betüje!
Nem, az istenért nem akaródzik folyni
belőle az éposz, a tízezer sornyi!
Én meg mit tehetek? Ülök szépen, árván,
Nagyságos Asszonyom: leveledet várván.
Ülök csak és várok, várok és csak ülök.
S szívem felbőg néha, mint egy ősi tülök.
Kínjaim trónszékén ücsörögve sülök,
mint egy Dózsa György és égve keserülök.
Tüzes trónom ez a párnázott szék, piros,
bolond máglya-lángom a fehér papiros,
koronám meg füstből, vastag kék koszorú,
homlokomra gyűrve, mint égiháború.
A Friss Ujság vasárnapi számában is
ilyen versek voltak! De régen volt az is,
Olvastam őket én: ős-gyermekkoromban,
Döglött Pegazus ült ama vers-sorokban.
Ült? Ringott hanyatt, szétvetett lábbal, dögként,
szárnya libegett, mint kifordult könyv békén
a fekete betü-patakban lobogva,
ég piros segg-lika, pihés szárny-hónalja.
Jaj, én szelíd szívem nagyot ijedezik:
Büszke Pegazusom most már dögledezik?
Rogyadozva leül a Semmi partjára,
mint egy öreg szamár hátsó két combjára.
Ül ott dögledezve, szárnya földig lóg le,
reszket a csillagok habjait söpörve,
farka a semmibe lóg, mint szaros csutak?
Ilyen nehezek hát a költői Utak?
Nyelve oldalt kilóg, piros lapulevél,
tetves sörényében ül az alkonyi szél.
Ül nagy szomorúan a Költői Hajlam,
ahogy kosarában időnként a Balzsam.
Szivem Csillagfája, tessék biztatni hát
Férje Urát, s benne Zseni Költő Urát.
Ha most nem lehet a fülét vakargatva:
csókjait préselve egy küldendő lapba!

 

 

 

Arany Johánn, aki most Juhász Ferenc, írja versét leányának: Juhász Katalinnak

Kürtrivall*
Fölpattantam száraz
 
húmorral, a régi,
s szétpukkadtak már az
 
űrég buboréki.
Tücsök-mód pattantam,
 
mintegy kürtrivallra,
magamat belaktam:
 
készülvén a dalra!
Körmöt, bajuszt vágtam,
 
gatyát, súhot* húztam,
orcám beretváltam:
 
szőrömet lehúztam.
Öt óra volt reggel
 
mikor kürtrivallom
lila kürt-énekkel
 
riogását hallom!
Mintha vadat űznek
 
ködös hajnalpírban!
Hittem* magam szűznek!
 
Hívék a papírban.
Lovak fújtatását
 
hallám, mint csatában:
s fújják még a kását
 
eme hegyi házban.
Csak a söprögető
 
ember-hó, hó-ember
kotor, s köhöget ő.
 
Elmúlt már December!
El az Ó-év, el, el,
 
Január harákol
fehér köd-köpettel:
 
háta csupa szárnytoll!
Fehér tollzuhogás
 
nyüzsgő lihegése.
S lesz-e tavasz majd más?
 
Háború, vagy béke?
Mint rusz* Leo Tolsztoj:
 
világ-gyűrögető
kézzel mondom, hogy: sztoj!*
 
A szakáll-lengető!
Ülök egymagamban,
 
éget a hiányod!
Miért nincsen, ha van
 
ifjagg* költő: lányod?
Most oszt nekidűlök
 
az éhes papírnak.
Jönnek, vagy fölsűlök,
 
szavaim, ha bírnak.
Mint druszám, a Sándor*
 
a dalban-szerelmem,
vágtatott a bátor,
 
a vas-üget* ellen:
vad kozákok, láncsás,
 
pikás ruszok szőrös
nyihogás-kiáltás
 
sergére: lángész-hős:
vágtat aranytollam
 
a papir-hómezőn,
aranyszárnyú Holdam:
 
paripám remegőn!
Csak meg ne botoljon
 
valmely hóbuckában!
S velem ki ne toljon *
 
aranylába-vágyam!
Csakhogy föl ne bukjon
 
prüsszögve, remegve,
csúszva szügyön, orron,
 
hanyatt hemperegve!
Biz én nem hempergek!
 
Ugrál szívem lázban,
mint piros tücsök leng
 
fonott szalma-házban.
A tücsök-lengésnek
 
piros horgony-gondja,
mint Égi Ütések
 
piros sétálója!
Lobog tücsök-szívem,
 
mint óra ütője,
fölzengeti híven,
 
volt-e, s mi: idője?
A hóesés-szalma-
 
ketrecben ugrálgat,
s piros bizodalma
 
szivem-tücsök: lázad.
Kis szalma-ketrecben,
 
sárga kalickában!
Vad szívem nem retten,
 
nem hervad el lázam.
Mint a piros rózsa
 
kövér havazásban.
Ha nem vagyok szóra
 
érdemes: mi másban?
Akkor mit üvöltök?
 
Akkor mit jajongok?
Elmúlt már Csütörtök!
 
Éghetnek a dolgok!*

 

 

 

Rügyem, arany-forrás!

Haj, haj, haj, haj, haj,
Copfos, kontyos haj!
Előbb, mint a csirke tolla,
gyermekláncfű pamut-csokra,
aztán két szőrből font kobra,
aztán szőke csikó farka,
azután egy kosár barka,
aztán zuhatag-gomolygás,
aztán omló arany-forgács,
azután szőr-pálmafa,
aztán fonadék-csoda,
selyem befont harmata,
kétágú font pihe-fa,
azután zuhogó álom,
aztán Tejút leány-vállon,
aztán piros szőr-eső,
kamasz-csípőt verdeső,
aztán mézbarna leomlás
háton csillagfény-lecsurgás,
aztán villanyháló-sátor,
örvény piros zuhogásból,
aztán nyírfa merengése,
álom-csipke hömpölygése.
Haj, haj, haj, haj, haj,
copfos, kontyos, farkas, omló haj,
ágaskodó, legyeződő,
őz-agancsként hegyeződő
homlokban elvágott, pödört,
hordod mint egy kis szőr-vödört,
göndörített, csavarintott,
máslival föl-tornyosított,
lezuhogó, piros fűzfa,
koponyán rengő bóbita,
haj, haj, haj!
Most más, mint tavaly!

 

 

 

Tulipán-vers Katinak

Te nem lehetsz már egyedűl!
Szívem sorsodban elmerűl.
Zöld száron dereng a piros öröm.
Üget a piros csikó: szívem:
lovasa csöngettyűs hitem!
A
csillag-lovas én vagyok,
énekelek és lángolok.
A csöndedet összetöröm!
Én!
Én!
Sorsod sorsomnak köszönöm!
És nem leszel már egyedűl,
hiszen a Mindenség hegedűl,
aranyvonóval húzza azt
a gyász-éjre virradt tavaszt.
Bánat már nem rág!
Ó
Ég a boldogság!

 

 

 

Kati-vers lányomnak, Katinak

Kati szeme barna láng: Ó
szép szerelem-szomjúság! Ó
Kati szeme barna tűz: Ó
minden titkot kibetűz.
Szeme, mint a szerelem:
megtartó boldog hitem.
Orra szőlőkacskaringó. Ó
Büszke, mint egy fekete ló!
Boldogság-patakzanak
az orrtő-létvonalak.
Szája piros lángfodor.
Csillag-szökőkút-csokor!
Fogai: fehér szívek.
Álla tiszta akarat,
mámor, ihlet-pillanat.
Nyaka gyöngyvirágszár!
Bibliai nádszál.
Szívek a gégeívek!
Szemöldöke csillag-sövény,
ott lakik a fekete fény!
Arccsontjai: mosolyok!
Lángolok, ha mosolyog.
Haja barna zuhatag,
haja barna tűzpatak,
haja megbarnúlt szivárvány,
haja olvadt szálas márvány,
haja barna búzaörvény,
haja világegyetemköd-ősfény,
haja barna liliom,
tűz-szál illat-hajnalom.
Haja mint a fekete láng,
haja a megtisztúlt tisztaság!
Haja: örvény örömömből.
Haja harmatból, nem kőből!

 

 

 

Szívütés-üzenet élőnek, halottnak

 

 

 

 

Gobbi Hildának

Te is a Szó vagy, a Szó Maga,
a Mindenség Minden Szava:
Hilda: Jóság, Mámor, Bohóc
és sírni kell, te is ha szólsz:
sírni átkot, sírást, hatalmat
elmúlást, ködöt, dög-vigalmat
és nevetni kell minden hatalmat,
halált és bűnt, jogát a szarnak,
a rothadásnak, ha ti szóltok,
Hilda: ti Bitang Szent Bohócok!

 

 

 

Illyés Gyula képes-könyve

Mindenütt Te vagy e kép-történelemben, kép-sorsvonulatban,
a „képírók” fénylemezére írt derengő ámulat-akaratban,
Te magad, s tebenned ők, bennük Te, egy-ötvözet e Kép-Fa, Barátom!
Ha sorsuk ledobod, vacognak ők, mint fagyban, ha leveszem télikabátom.
A bajszos ős, pruszlikos kisanya, az édes asszonyok, levedlett társak,
a gyermek, s a gyermek-jövő, a nem-holt-lelkek, a gyász-hibásak,
akikben rejteztél, s akik nem-rejtőzve rejteznek tebenned,
akikben hittél, s akik hitét adták hitedben az emberi nemnek!
A küzdőfelek, az „ellenfelek”, az egy-akarat virágzó nem-halandói mind,
ki rothadozva-korhadozva, ki testét élve még, a jóra kínt.
Mind e kép, mint égő cserép, arcot-mutató aranylap, aranyablak:
nyitottan ég, fény-lengéséből álmaid a zord űrbe zuhannak!
Mint rengő víztükörben a vak sárga csipkés óriás falevél
melyet lentről lobogtat a köddé-gyöngülő ősz tihanyi szél,
a mozgó alvilágból, mely ott örvénylik Vörösmarty Mihály-őrülettel
az ideák szívében: a jövő villódzik itt negatív felelettel:
a volt, a most, a lesz, a van, akik állnak fényhártya, könnyű nyárban,
mint jegenye-bizsergés, zöld tollak, zöld csápok a Föld-Koponyában,
kék múlt-homállyal, tegnap-vérrel, részecske-gyors kötekedő mával,
a szíved-köré-gyűltek irgalmatlan szép fehér mosolyával.
A tőled-szikrázó-létűek, az ők-vagy-Te, a Sors-Angyalok: itt
mutatják lényükből lángolva a sorsukban legszebb lényegit:
hogy vannak általad, Éposz, Tebenned, Nem-rejtett hitedben,
ifjú-piros Petőfi Sándor, zöld lepke Arany János-ősz Énekedben.
Hogy vannak, voltak, lehetnek, mert vagy, mert voltál és lehettél:
a Vágtatás nem-skizofrén táltos aranylováról le nem estél.
Nagy Lényed kérdez itt, és oly emberit, Társam: Ősz Emberi Fő,
mint vígasz-versedben a balatonparti áhítat-ácsorgó ősmosolyú nő,
a karcsú „modern”, fehér homokban őgyelgő kisfiát: „No Fercsi mi kő?”
És mindíg visszafelel, mert úgy akarod, akarja Veled a sose-vén idő,
hisz kérdő szavad hívását várja a vak anyag, a sose-gyűlölködő,
válaszol Rád: a fény, az elme, az ország, szerelem, a lét, a téboly, a halál, a kő!

 

 

 

Játékos szívütés-üzenet I. Gy-nak, Katona József átigazított Bánk bánja kézirat-olvasásakor

A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ MŰVÉSZEINEK

 
JUHÁSZ-BÁNK: Hadd esék
kebledre hű magyar, mert
nem lehet hazátlan az kit a
hazának olly fia szeret, kinek
szivében a haza elhamvadt
csontjai s a jövő rósálló
igéi tenyésznek, keverve
összve: múlt, s jövő, mi egykoron
egy-idő leend: a régvolt
s virágzó emberiség: a magyar
is. A sokszor szótalan, báva
nyelvű, megkukított, s el-
fojtott gégéjű, s tüdőjű
kisebb édesded, árva
Ember-valóság. Így: Haza!

 

 

 

Mondóka

Mondok egyet!
És még egyet:
Nem-Szívednek,
Nem-Kezednek,
elrohadtnak,
a Nem-Van-nak,
a Van-Nem-nek,
a kék csöndnek!
Mindent adtál,
Semmit kaptál,
Te Hit-Kaptár,
Nem-Lét Naptár!
Hited hogyha
Angyal hozta,
Szived kurva
Angyal dugta,
gyömöszölte
be a földbe,
gyömte, tömte
be a földbe,
mint sár-zsákba,
sáskaszájba:
lopott lángot,
túlvilágot,
Semmi-Hajnalt,
asszonysóhajt.
Isten-Szemből,
az Ős-Egyből
fényt kiloptál!
És mit kaptál?
Csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
csontot, csontot,
Földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet,
földet, földet.
Árva, méla
Kondor Béla!

 

 

 

Ejtőernyő-ugrás az alvilágba

 

 

 

 

Juhász Ferencné Szeverényi Erzsébet

1928–1972
 

1

Elmenni tőled: rettenet.
Elveszteni a végzetet.
Elmenni tőled: iszonyat.
Elviselnéd-e gyászomat?
 

2

Tőled elmenni: rettenet.
Nem-léted hozza éjemet.
Csönded hozza szűz éjemet.
Csönded nem hoz már éneket!

 

 

 

Gyermekdal-kitaláló 1973-ból

 

1

Anyja nincs. És apja nincs:
attól van, amitől nincs,
attól nincs, amitől van.
Mindenki boldogtalan.
 

2

Anyja nincs! És apja sincs,
amitől van, ezért nincs,
amiért nincs, azért van.
Igy vagyunk: boldogtalan.
 

3

Él aki boldogtalan.
Élhet a boldogtalan.
Élünk: mi, boldogtalan.
 

4

Ki ez? Mi ez? Mi ez? Ki ez?
Halál-eljövendő ki lesz?

 

 

 

Gyűrődés-éjszaka

Most már elmondom ami fáj,
mert elmondani azt muszáj,
mert el kell azt már mondanom,
mert most már el is mondhatom,
nem lehet nem mondani!
Mert most már ki kell mondani:
üvölteni, sikoltani,
jajgatni és ordítani!

 

 

 

Négy jaj

 

1

Amit az ember sírva lát:
az a nem-létbe olvad át.
 

2

Amit az ember sírva lát:
az a csak-volt-ba olvad át.
 

3

Amit az ember sírva lát:
az elmúlásba olvad át.
 

4

Amit az ember sírva lát:
halált mond, halált és halált!

 

 

 

Iszonyat-mindenség és holtak virágzó világfája és üvöltözés két halott kék sivatag-szívén józanon tántorogva

 

 

 

 

A bekerítő halottak

ILLYÉS GYULÁHOZ

 

 
Írtam: mikor már a földben
erjedt, akit meg nem öltem.
Ő kék szívét betakarta!
Én vad szívem kitakartam.
 
Testvérem vagy? Öcsém? Bátyám a szenvedésben?
Átkom a fölmagasztalásban?
Hitem a pusztulásban? Gyászom a megmaradásban?
Apám a rettegésben? Öcsém az iszonyatban?
Testvérem vagy a kőben, a hitben és a késben?
Testvérem vagy a bátran kimondható titokban?
Testvér? Apa? Öccs? A Sándorban-is-egyet-akartunk?
És akármi más volt: egy volt a harcunk!
És akármi volt: egy volt az ordítozásunk!
A jajgatásunk, a dadogásunk, a lángelménk, az átkunk!
Hát most már mi vigyázzunk!
Mi vigyázzunk: te szívben-sose-ősz hetvenen-túl-éves!
Mi vigyázzunk: te dühöngve-tiszta!
Te bujdokló, szorongó, rettegő, te őrjöngések pokla,
te gyász, te remény, te rejtőzés, magyarázat,
te kétely és irtózat gyémánt-keveréke,
te borongó, búskomor, mélabús evilági béke,
te: mindíg-azt-hitték-a-dacos-alázat!
Az ifjabb én valék, az ifjabb én vagyok.
A bolond, a lázadó, a féktelen, a véres,
a halállal-megáldott, a holtakat-hurcoló,
holtjaim arca fölé hajolva könnytelen hódító!
Mert bekerítettek engem a halottak!
Gyűrűbe-fogtak: akik a szenvedésem, édenem voltak.
Kék halál-arcok, lila halott-arcok, az akasztásban, ámulatban holtak,
mint temető-kerítés deres vaslándzsa-hegyei,
mint festett agyag-álarcú dzsungel-népek csoportjai:
a festett agyag-disznófejűek, agyag-kutyafejűek, agyag-kolibrifejűek,
a véres szemgödörrel agyag-korong-ablak-tekintetűek,
a hörögve vad táncolók, a röfögők, visítók, nyihogók, nyögők, jajgatók,
fejükre agyag-disznófej-köcsögöt nyomkodók,
akik kék tajtékot fújva táncolnak, agyag-krokodilfejű pók-
gyűrű örvénylik körülöttem, lándzsát, disznósörényt rázva!
És ez az agyagörvény-koszorú sorsunkat magyarázza!
Mert körbefogtak minket a halottak:
akik sírtak, jajongtak, hittek és ordítoztak.
S állunk, mint havas sírkövek vaslándzsa-kerítésben,
deres írással, kő-jajban, márvány-dermedésben!
Gyula! Gyula! Ne hagyjuk el egymást, mi vigyázzunk!
Legyen irgalmatlan mosolyunk és gyászunk!
Legyen irgalmatlan létben-hitünk megmaradása!
Legyen irgalmatlan elmúlásunk várakozása!
Vigyázzunk a hitre, szerelemre, világegyetemre,
indigókék-kezű, indigó-kék arcú holttetemre,
akinek feje, mint gyűrt, szelvény-szeletes szögletű indigó-zsák,
lila papirhártya-szoborfej, hajtogatott, gyűrt, puha kék halál-ország.
Vigyázzunk életre és halálra, hogy megmaradjon
legalább dühödt hitünkben az ország és az asszony!
És nem szabad, hogy megaláztassunk: ha megalázunk.
És nem szabad, hogy megaláztasson tiszta gyászunk.
És nem lehet, hogy lét-termő hitünk a halálon virrasszon.
Mert bennünk hisz, aki hinni tud még: a Jövő-Ország
és nem lehet, hogy ki ne mondjuk végzete gyönyörű sorsát
e kicsi népnek,
e csöpp hazának,
e mézlő édességnek,
e vígasznak és gyásznak,
ha már a szóban,
a kimondható jóban,
a kimondhatatlan adóban,
ha már a szóban,
a csak-folytathatóban:
e mézelő népre,
virágpor-kegyességre,
a boldogra, szegényre,
a reménytelen-szépre,
az örömre, a gyászra,
virrasztásra, halálra,
hitre, megmaradásra,
a rettegő reményre,
a remény-rettegésre,
az eszméletlen-szépre,
az eszméletben szépre,
a gyászra és a fényre,
veszélyre és a vészre,
halálra, öldöklésre,
a gyűlöletre, késre,
döglésre, szenvedésre,
a gyűlölködő égre,
hazátlan megvetésre,
sírásra, nevetésre,
lehetetlen reményre,
a feketében fényre,
a fényben feketére,
ha már a szóban,
a nem-halandóban,
a halhatatlan jóban,
a reménytelen szépben,
a mindíg-sok kevésben,
a mindíg-kevés sokban,
vad sorsunk-csillagokban,
e csöpp hazára,
mint próféta-látomásra,
kereszten-csüggő megváltó isten-tudásra,
buja álomra, vak regére,
szivárvány-tündérmesére,
itteni túlvilágra, anyagi mennyországra,
mítosz-lehetetlenségre
a bitang feledésre,
a balga ékességre,
mint a megmaradásra:
ez örök virágzásunk,
gyász-folytonos halálunk,
sose-gyász édességünk,
csillag-láng létünk:
ha már a szóban
mi vigyázunk!

 

 

 

Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok

Ahogy te mondtad az Anyámat:
 
úgy senki más!
Engem csontvázra rág a bánat.
 
Téged: rothadás.
Te vak! Erzsikét skizoid-sirattad.
 
Most: téged, én.
Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad.
 
Hisz volt remény!
Mert mindíg van remény bolond fiú,
 
gőgös, rohadt!
S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború:
 
halálodat!
S égünk, vérzünk, mint kicsi ország, barbár-
 
megszállottan.
Aki így döglik az végleges halott már:
 
megszállottan!
Te Gyáva! Még halálod is: másnak halál, részeg
 
hányás, ökrendezés.
Minek a valcer? Nem is értetted az egészet
 
Halál-Csibész!
Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó
 
hím-nőstény hullabál?
Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó?
 
Hogy mi a halál?
Azt hitted hős vagy a vicsorgó téboly-ugrással,
 
mert jött a vonat?
Önmagad nem cserélhetted ki soha senki mással.
 
Se halálodat!
Te Önmagad-dacosan-elviselni-gyáva:
 
szerettelek.
Most már hiába ordítok, s Erzsike után is hiába.
 
Megőszűlt gyerek.
Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve
 
zokogni!
Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre,
 
És ugorni.
Kötélhurokba. Mozdony elé. Gázcsövön lógni,
 
vaskerék alatt:
hogy zárt a száj, akár a kés, kék, s az asszony-nyelv se lóg ki.
 
A jobbszem kidagad.
Mint csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből
 
hagymásan kitolúl:
szemed kinőtt koponyád jobb szemüregéből.
 
Dagadt vakúl.
Hiába, nem lehet így ugorni, ahogy ti,
 
ti tettétek!
Ha tudnátok, hogy titeket nekem így kell kibírni!
 
És mi a vétek?
És mi a bűn? És mi a gyalázat? És mi a megbocsájthatatlan?
 
Mi az átok?
Nekem, ha volt, mert nektek elhittem magamban:
 
létem: hazátok!
S fordítva: így lettem, halottak, létetek-hazátlan.
 
Öngyilkosok.
Te Asszony-zseni, Kis Depresszió, s te, Skizofrén Gyémánt-társam!
 
Nem zokogok!
Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti
 
választott halálát,
mint gyerek-vállra cementes-zsákot a csődörnek se férfi.
 
Polipcsillag-álmát.
És görnyed a gyermek, izzad, sír, gerince ropog,
 
bekakál, bevizel,
kis klottgatyája verejték-vizelet-híg ürülék-lucsok:
 
terhét úgy viszi el.
De nem dobja le a cement-halált, nyála folyik,
 
nyög, liheg,
s csöpp testében hideg fekete lángörvény kavarodik.
 
S nem mondja senkinek!
S könyvekről álmodik, dagadt asszonycsöcsökről, szerelemről,
 
szűz csődörködésről
a kis szamár, míg sáska zöld kristályszilánk-csettenettől
 
szól öldöklésről.
Hogy ölni kellene, nagy konyhakéssel szúrni,
 
döfni, vágni
a felnőtt rohadékokat, s a hitben nem lazúlni,
 
asszonnyal hálni.
S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy
 
dunyha alatt,
s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcsöcske-agy
 
gesztenyerügy-pillanat.
Nem tudtátok, a létből nem lehet kifutni:
 
a szép halálig!
Hogy lehet, Halott Buták, hogy lehet sose tudni!
 
Egyik se másik!
Ti Gyámoltalanok, Gyávák, Mást-kínzó Őrűlt Boldogok:
 
ez a megoldás?
Ti Öngyűlölő Bátrak, Büszke Dacosok, Kan-kanca Téboly-rabok:
 
ez nem megoldás!
Mint kutyák mócsingos csontot, a fehér-kocsonyásat,
 
Balzsam, Bagó:
marcangol a Két Gyász, tördel Két Halál s fáradt
 
szívemben hull a hó.
Mert nyár van, s szívemben hull a hó, hull
 
kövér kalászosan.
Múlandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanúl!
 
Mondjátok: mi van?
És mindent beföd kristályzsírosan, szőrpuhán, mint
 
gyermekkoromban:
nádtetőt, kutyaólat, ecetfát, kakast, részeg kínt
 
nagy bánatomban.
Fehér pamuthórács-ketrecébe zár foltos korcs-kutyát, tyúkot,
 
részeg apát,
ahogy mászik négykézláb a hóban, részeg-nyugodt:
 
az udvaron át.
Behavazott sovány varangy, havas koponyával,
 
piros kezekkel,
részegen röhögcsélve, s a szeszt dúdolatával
 
váltva: vércsöppel.
Szőke varangy, csiga-szája a hóban mászik hernyós csiganyommal,
 
ajka havat ér,
s vére a hószőrön gyöngysor, füstölgő nagy piros lukakkal:
 
rózsafüzér.
Nyár van. Sírodon szárad virág, koszorú, halál-mosoly,
 
megírt kereszt.
Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly.
 
A föld nem ereszt.
Zabáld csak Vad Bohóc a földet,
 
mást úgyse kapsz!
Csontvázad fölé majd holmi mértani, növényi zöldet.
 
S rág a kukac.
Ne üvölts, ne vinnyogj Tajtékzó Skizofrén Párduc
 
mást úgyse tudsz,
mint rohadni már, elrohadni, kilángolt a halál-szusz!
 
Halállal: hazudsz!
Mit hörögsz megőszűlt szakállas, tetves, pettyes
 
Settenkedés!
A két dög marja száraz-fehér szívem! Leselkedsz
 
te Balta és te Kés?
Ti mániás-depressziós skizoid doxazmás Árva
 
Jóság, Titok:
eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga
 
pénzt: az elektrosokk.
Nem lesz több visszaesés, nincs több recidíva,
 
Édes Vad Halottaim!
Ti már az Elmegyógyintézetből végső-adaptációra kiírva:
 
Éhes Hajnalaim!
Teljes szabadságra! Jaj! Jaj! Jaj! Fehér szilánkokra
 
tördel a kín!
Szívemből két zöld páfránycsáptoll nő ki, két fölfújt pikkelyes levélfejű kobra.
 
Ti: Halottaim.
S az Időt szagolják e csápok, a Halál-Időt, az Idő-Halált
 
e szagló csáptollak.
S agyamban derengenek a sárga fagyott hallgatásba zárt
 
holt égitestek: holdak.
Görgök, ropogok, összetörök a Két Halál, Két Gyász
 
nyálas puli-fogsorában.
Mit akartok még? Ezután majd aki megaláz:
 
nem hisz a halálban!
Mint föld-őskori őslények, őshüllők gyomrában
 
a lenyelt kövek
pépesre zúzták a lenyelt állatot az eleven halálban:
 
lenyelt szívetek
szív-gyomrom élő hólyagában csörög s zúzza
 
lapuló rettegésem!
Mert nem hiszlek titeket soha én, ha újra
 
jöttök követelésben!
De megemésztem halálotok! Mert gőgös halálotok: Ti Ketten
 
vagytok a jó táplálék,
a zsíros vérképző, húsképző, csontképző anyag éhes szívemben,
 
a: Nem-Elég!
S ha kövületeim egyszer kiássák: a belűl kőcsipkés szívgyomor
 
kövület-gyomortartalma,
kövület-bélsártartalma: csontvázatok lesz! Én mondom:
 
az Élet Hatalma!
Te Asszony, Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban,
 
Kék Nőstény-Megváltó.
S te Férfi, Mániás-Depressziós Kristálycsillag az Élet-Iszonyban!
 
Bohóc-Kikiáltó!
Szakállas ősz fejed a földben: mint tenger zöld üveghús-
 
rengése alatt
ingó virágállat, csalánzócsipkebojt sárga viaszrózsa-koldús,
 
állatrózsa-hab!
Látom: a földben imbolyog az állat-növény, ring a virág-
 
állat-alak.
Az eleveneket-zabálni-éhes növényalakzat állat-láng
 
a Földgolyóban szétdagad.
S a Földgömböt belűlről benőve mohó fejed:
 
a növényállat-állatvirág
mint egyetlen óriás habos agydaganat-döbbenet:
 
mindent kirág
belűl a Földgolyón, s csak a földhéjazat marad
 
mint hártyahólyag.
Hagyd abba! Hagyd! Ringyók Királya. Szőröd, szempillád, hajad,
 
is elrohad holnap!
Ne ámíts tovább! Elég volt! Hagyd a cirkuszt! A hülyülést!
 
A bohóckodást!
Ne üvölts! Ne ordíts! Ne sikolts! Ne voníts! Ne visíts! Ne vinnyogj! Ne nyávogj!
Ne vakogj! Ne zokogj! Ne nyüszíts! Ne nyafogj! Dobd el a kést!
 
Ne kérj föloldozást!
Mert úgyse kapsz föloldozást, mert úgyse kaptok
 
Kettőtök: Te!
Nagy a bűn, dögnagy, írtóztató! Két Iszony foga csattog,
 
rámég lehelete.
Te Áruló, ti Árulók, Szörnyeteg-Ringyók, Szörny-Kurvák, nincs föloldozás,
 
csak sárga szégyen.
Hiába minden: iszonyat, bűntudat, kín, Jeremiás-
 
jaj: a Lét Szívében.
Mert nincs bocsánat Engem-Elhagyók, mert nem lehet
 
soha bocsánat,
annak aki szerelmére dobja hulláját, s így nevet:
 
kérve az árat!
A kurva-pénzt, a kupleráj-díjat! A Szeretetre-Árva
 
csak koporsót kap.
Büdös hullát, szagos tetemet, bonckéstől szétnyiszálva!
 
Ti: Rohadtak!
A szétfűrészelt koponya, a gégétől nemzőszervig,
 
szeméremszőrig
fölvágott test büdösét! Elsiratni, ahogy illik!
 
S bőgni halálig!
Nem! Nem! Nem! Nem adom magam. Meg nem adom magam
 
Ti: Átkok!
Kik napfénypettyesen, aranypontosan, napláng-lombosan
 
disszimuláltok!
Még holtan is disszimuláltok! Gyászt, irgalmat
 
így követelve!
Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat:
 
az viselje!
Gyászom: a düh, a gyűlölet, pedig Halálaim:
 
minden megértek!
A babonák napja már, hisz szívembe mart mancsával a Megőszűlt Párduc-hím:
 
csütörtök, péntek!
Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz
 
Bohóc-Virág.
Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős:
 
Rongy Szomorúság.
A föld pórusain kifüstöl gyalázat-ordításod,
 
s megrengenek
országok, népek, földrészek, vulkánok, vadonok, dzsungelek, jég-szívű hegy-óriások,
 
s a cettel fölhabzó tengerek.
S fehér szökőkút-kévében fellövell az óceán-kék,
 
s delfinek, csikóhalak,
ráják, bálnák, cápák libegnek a habtoronyban falevélként,
 
s halál-salak.
S a tigris, a jaguár, a teknőc, a puma, a majom, a páva,
 
a hoatzin, tukán,
a papagáj, kolibri, krokodil, viziló, elefánt, zsiráf hiába
 
fél ezután.
S az orrszarvú, a zebra, s mind a madarak, hüllők, vadak
 
kék rettegése,
s a csúszómászók, tatuk, hangyászsünök, pókok, rovarok, bogarak:
 
rettegik: mégse!
Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők,
 
lesz forradalom,
termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők
 
veszem-adom.
És nem halál, nem gyász, Két Skizofrén Apostol:
 
a játszma vége.
Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj:
 
Háború és Béke.
Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben,
 
a nyirkos vájatokban
sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben,
 
penész-bozontosan.
S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres
 
piros gödre
tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez.
 
Húzok örökre.
Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon,
 
húzva: koporsót.
Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron.
 
S nem az utolsót!
Jaj! Tiszta forrás! Én: szarvassá változott fiú! Szarvam:
 
Virágzó Világfa.
Szarvam csillag-lombjában Friedrich Nietzsche ül, s erő-hatalmam:
 
Baruch de Spinoza.
És mind a többiek, a hittevők, árvák, bolondok:
 
Alighieri Dante.
S a költők, Isten Örvényei, a Kezdet-Előtti Anyagpontok.
 
Nem: Ti! Nem: Te!
Mégis: milliárd sejtem: milliárd ravatal, rajtuk
 
vak halottak.
Holtak Virágzó Világfája lettem. De hagyjuk
 
nyüszítéstek: holtak!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Halál! Halál!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Haláll Halál!
Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!
 
Nem vagy: szerelmem!
Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál:
 
ím: győzedelmem!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]