Téli virradat.
Virrasztom magamat.
Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam.
Mert elpusztulok e döbbent hallgatásban.
 
Mert nem születtem én a némaságra!
Gyapjas csillag ül havas ágra.
Magányom ravatal-gyertyája.
A havon árnyéka: lila trágya.
Ha a hallgatás egy percre is ledönt,
beépít üveg-tégláival a csönd
és úgy bénít meg a csöndbe-merülés,
mint hasadtat az üvegesedés,
kinek arcán, ha köpés habja csattan,
két-árnyékú lelke a dögre vissza-vakkan,
de nem mozdúl, mert ő már üveg-ág,
űrben-derengő üveg-virág,
s üveg-szirmán a tüzes nyál lekúszik,
ahogy a csillag a végtelenbe csúszik,
s látja magát: üveg-szívét, üveg-beleit, üveg-tüdejét,
üveg-húsában virágzó üveg-csontrendszerét,
mint jégbefagyott világot az isten.
És nincs, aki rajta segítsen.
Falum.
 
Köpés a tó. Zöld-mohás tántorgó nyál.
A beteg múlt váladéka.
 
Itt-ott egy árva téli nádszál
dörzsöli a deret a csillagokról.
 
Hideg homlokomra tapad a fehér égitest-por,
a bánat permet-fátyla, a halhatatlan foszfor.
Az éjszaka hosszú, álomtalan.
 
Vadliba-hangsor, csillag-gágogás.
 
Virrasztom magam.
Cigaretta-vulkántűz, füstláva-kitörés.
Szívemig ér a mindenség-sejtlüktetés.
Fagyot-virágzó égitestek közt eloszló vonatfütty.
Rókaláb alatt ropogó bronzzá-megérett sás.
Zokogás.
A koponyafedő lüktet,
mint terhes asszony hasa, a deres hold forog,
lüktet, mint az aranyszakállas csibetorok.
Az aranyköd-golyó árnyékot virágzik.
Vigyázza szívünket.
Az orrlikakon a gondolat kimászik.
A gondolat,
mint a köd földagad,
nyomja kifelé a hajszálakat.
Minden hajszál külön fájdalom.
 
Pedig van elég a zsíros kobakon.
Jobb lesz, ha lefekszem.
A fájdalom mért tömörűlt össze egy égitesten?
Mit akar ez a Dinoszaurusz itten?
Az asztalhoz ül, könyvekben lapoz.
Szaru-forgács körmű gyík-kezével az arcomon motoz,
kő-szempillája árnyékában az emberiség,
a hat angyallal tündöklő éposz-töredék,
kőmirigyernyő-szemhéja föl-le száll,
mint egy kőmadár.
Ezt a mohás kő-mindenséget mit érdekli az Árpád-ház?
A hit, a gyöngeség, a kín, az árulás, a gyűlölet, a láz?
 
Tarajlik hátán a kő-gyökeres csontlevél.
Borzolja virrasztó életem az ember-előtti, őskori szél.
Csapkod a kőcsipke-zsákba húzott taréjos gyíkfarok.
 
Reped a világ, a jövő ős-tojáshéja ropog.
A kő-arcú gyík-atya hümmög a Történelemmel a hóna alatt.
És tudja már, hogy döglötten kinyúlik, az ősvilágban elmarad.
Szemgolyó-finom hónalj-bőre
láng-sárga, mint a sátán ülepe.
Rátelepszik tohonyán az időre.
Csillag-csokrokat markol kőpikkely-kesztyű keze.
Csöngetnek. A halál-postás? Táviratot hoz?
Lándzsadöfés. A szíven kék szikra-csokrot ver a lándzsahegy.
A szív keményebb, mint a vas. Fájdalom-abroncs.
Ma már nem egyszeregy az egyszeregy!
A fába-rothadt tenyér a szög körűl sárgán, habosan kimállik.
Vér és genny csurog a gubbasztó asszony fejére.
Véres haja legöngyölög érc-gyapjas meztelen ölére.
A Legörnyedő hártyás csontja püffedt lila vállából kihámlik,
szájából véres nyál folyik, csúszik szakállán, melle-szőrén,
villog az idő a gyilkosok görbe tőrén,
az űr milliárd arany-fogsora
harap lila-csíkos petyhűdt testedbe Csoda,
s az asszony sikoltása a Galaxis-halmazok között elárad,
lebomlott hajában két büdös csontvirág: a lábak,
ragacsos hajában zöldkörmű csontfésűk: a lábak,
s az űr mögött visszhangzik a holtak piros ugatása,
s jövendőt-virágzik a holtak fekete harapása.
A holtak összeharapdálták szívemet,
marcangolták világ-dobbanású szívemet
és fényt lövellnek a húsba-mélyedt fogsor-nyomok,
mint mélytengeri halak testén a virágminta-fénykoszorúpontsorok.
Én a múlt voltam és a jövő vagyok.
Nem bénít meg a félelem,
a bogár-kataplexis, a védelem-dermedés,
villoghat köröttem az űrben a kés,
nem hullatom el lábam, vagy kezem,
mint a bogár, ha dermeszti ijedelem,
s üveg-térdénél lábszára leválik,
az üvegcsont-töviság, s eldobja karjait vállig,
s a tor-páncélban a zöldnyálas húsgödör
ága nélkül hegged, penészedik.
Már a gyász nem gyötör.
Csontvázait szívemből kilőtte.
De mint a tarajosgőte,
kinek, ha kezét levágják,
vagy szemét kioperálják,
azt újranöveszti,
hitét húsüveg-anyaggá erjeszti,
s új kéz, új szemgolyó nő a régi helyén,
gyermek-csuklóján, ember-pislogású fején:
magamat mindíg újranövesztem.
 
Mert az élettől nem menekszem.
A hajnal átsüti már az árnyat.
Hallod? Trombitálnak a kis katonának.
Rohan, nyakába veszi a lovat.
 
Újra kell szülni a szavakat,
 
a csönd-árnyékú szavakat, a halál-árnyékú szavakat,
 
az emberiség-szavakat, a világ-gyönyör szavakat,
 
a lehetetlen-szavakat, elmondhatatlan-szavakat,
 
a mindenség-embrió szavakat, halálvilág-szavakat!
A fegyvereket adjuk el ócskavasnak!
 
Medve-isten mondj egy jó szót a csuvasnak.
 
Mit akar itt a múlt?
De mit akar ez a Tyrannoszaurusz itten?
Cigarettára gyújt,
pikkelyes csőr-fejében páros aranykürt-orrlika
gőzölög, a gyökeres csontarany-trombita,
gomolyog elő a múlt,
a tűzeső, a sárkány-madár, az isten,
évmilliárd-gyökérkötegek,
 
jajgatás-csillagtömegek,
ősféreg-göngyölegek,
 
rovar-szerelmek,
 
hússal-virágzó tengerek
tódulnak ki kő-serleg orrlikain,
az idő csatorna-kapuin.
 
Mért füstöl ez a csoda-hüllő itten?
 
Tudja talán, hogy szerelmében hittem?
A füst kitántorog arany-kín
orrlikain.
Aztán penész-rücskös kő-fejét égő gyertyával telerakja,
kő-vállára a gyertyák fény-kerítését ragasztja,
 
s táncol az ügyefogyott,
 
totyog a gyűrt-kőbe-bújtatott,
 
bőrgyűrődése súrlódik, nyikorog,
táncol a gyertya-koronás, a fénykoszorú-fejű,
 
a késpenge-tekintetű.
Mit akar ez a Királygyík-karácsonyfa?
Ez az Óriás Kőfa-ősvilág Lángbabér Csillagisten?
 
Apám kőműves volt.
Ő volt a hajnal, a nappal, az alkony és az éj.
Mellkasában elrothadt Magyarország.
 
Bordái közé fehér liliomot
tűzött a kórság.
 
Hátán a csípőig-fölmetszett hús-karéj
úgy forrt össze, mint hatalmas görbe pirosfogú fésű,
 
kő-erezésű.
Mint akit csőrfejű óriás-ősgyík harapott át,
kő-kesztyűs kezével összelapítva a könnyű bordát.
Láthattad a kúp-fogsorok benőtt-virágú kék kráter-sorát:
Őshüllő-Magyarország, Tyrannoszaurusz-Magyarország!
 
Pedig még föl se lázadt.
 
Nincs más magyarázat.
Átharapta az őshüllő-ország merengő mosolyát.
Ravatal.
Babér-ág.
Február.
Semmi.
Én láttam őt vérhabos fogsorral nevetni.
A szagos gyertya-árnyék, mint fekete béka ugrál az ingen.
Halál-újszülött, ropogó bánat-alom.
 
Kezek üveg-kúpja, zöld-gombás gyökér-fonadék.
Az áll, mint sárga kristály-sün, befagyott pupilla-lék.
A toka: zöld baziliszkusz-hónalj. Vízcsöpp az ingen.
Verejték-ing, faggyú-vért, borostyán-hegedű a ravatalon,
 
nagybőgő-húrral összevarrt csont-zsák,
fény-hártyás fogak,
 
penészes szavak,
elkorhadt-ország, kőcimbalom, rothadás-minden,
madárláb-körmű világ-gyertyatartó,
arany derengés-oszlop a tarkó.
 
A világ dermedt álma.
 
Fájdalom.
A szétálló borda-szárnyak
 
külön tollakra válva
kő-legyezőként kiállnak,
mint a hősi emlékművön a turulmadárnak.
Engem az ország már apámban meglopott.
 
Már nagyapámban, már őseimben.
Hol vádoljak?
Kit átkozzak?
Átkozzam a kipreparált-érrendszerű virradatot?
Amely úgy terül el, törékenyen, a márvány-álmokon,
mint piros ér-bábú, kék gyökér-ember a boncasztalon?
 
Az éjszaka miért üvölt fényesen?
Nem sírhatom tele a Mindenséget
göndör fekete arccal, mint bárány, ha anyja után béget.
De teleordítom a világmindenséget,
az űr üszkös odvaiba zúdítom a keserűséget:
mért halt meg negyvenöt-évesen?
Énekelve és éhesen?
 
Nem lopott, nem ölt.
 
Nem kérte őt a föld.
 
Nem kérte őt a sose-hitt árva isten.
Nem kérte őt a csillag-palástú Bárány,
hogy csillag legyen a Szűz foghíjas csillagkoronáján.
Hát ki vitte el Papát?
Két ing, pár elfoszlott nyakkendő, fekete nagykabát
maradt utána.
Öcsémre az öreg bakancs, rám meg az aktatáska.
Dehát mit akar ez a Tyrannoszaurusz itten?
Ez a tébolyúlt Történelem-Isten?
Föld! Vedd vissza őt magadba!
Hadd üljön ős-szívedben az Emberiség Királygyík-Apja,
az Őskőzetcsipkezsák-Ősláng-Halcsikó,
 
az Őspikkely-Hódító,
 
a Jövőn merengve,
 
kőcsipkeszív-fejét szügyébe ejtve:
 
a Tyrannoszaurusz,
 
a Sárkánygyík-Homérosz.
És ne maradj magadra!
Szemeim rothadni majd szívedbe eresztem
és csontjaim ragyognak szívedbe ragadva.
Gyötrelem-Apám, Szégyen-Anyám, Gömb-Történelem-Keresztem!
Ha meghalok, ne égessétek el a testem.
Ne szégyenítsetek meg a villany-találkozással.
A másik-lét madarait sokáig kerestem,
s elteltem gyökér-vágyakozással.
Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe,
ne legyen írás rothadó szívem fölött,
ne feküdjek kő-borítékba zárva,
ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyűrűs orrlikakkal,
mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök
és megkóstolja nyelvemet a lárva.
Fésűlje szét a földkupacot az idő boronája,
üljön pacsirta, réműlt nyúl a rögre,
legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal,
izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal.
Hadd érezzem a nagy csillag-keringést
a bolygó csillag-tengelyében,
a Földgolyón átremegő zengést,
hadd dideregjek époszi tüzében.
 
Legyek mágneses tér, kozmikus sugár,
 
gyökér, nedv, tűz, kristály, bogár.
Legyek föld, mint a föld.
És fogadj be Föld.
Ne köpj ki engem, mint a büdös nyálat,
jó ha csontom csontjaid közt szárad.
 
Kívánlak Föld!
 
Éhezlek Föld!
Húsomat leolvasztó, csontomat lekopasztó,
 
szívemet elrohasztó,
gyökér-reményű Föld, madár-reménytelen,
óriás-agy a légburok-koponyában,
 
világűr-hányadéka,
átültetett vinnyogó kiskutyafej az isten-kutyahátban,
a mindenség-tüdő varangy-bőrű tűzbuboréka,
soha-el-nem-múló, önmagát-pusztító Történelem.
 
Föld, föld, föld, föld!
 
Ó, Föld,
Mindenem, Egyetlenem, Mindenség-virága, Csillag-koponya,
az isten szívén totyogó gyémánt-sárkány fekete szemfoga,
tejút-zsákállat lüktető sejtje, virág-reményem,
csillag-korall-rózsafák örökre-virágzó csók-állata,
lüktető-sejt a mindenség szív-szövetében,
kék-szemhéjú szemgolyó tűz-hínárok közt lebegő csikóhal fejében,
alvadt vércsöpp a világ mellkasára tekert tejút-kötésen,
Föld, az ős-éposz egy ölelés-pillanata.
 
Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,
halottas ló feje, tejút-kristálytoll a bóbitája,
az emberiség sírja, ráhulló kristály-szomorúfűzzel, a Tejúttal,
erjedő óriás-bendő, a halál odvas-fogú szája,
kék-bundájú lódarázs, potrohán millió lélegző-kúttal,
 
Föld, Föld, Föld, tűz-szárnyú gyökér-koporsó,
forgó hangya-gombóc az űr megáradt fény-levében,
szenvedések nemző-ostora, a bűn kitervelője,
 
Föld, Föld, átkom, énekem, gyönyörűségem,
aranyszemű levelibéka a virágzó tűz-ágon,
 
Föld, bánatom, hitem, ifjúságom,
az űrben-szálló temetők közt mosolygó
halál-virág arany-koponyájú bibéje,
 
Föld,
az Emberiség suhanó csillag-temetője!
 
Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,
csillag-szűz vérmohás mellbimbója, a lét áldott hasa,
a gyötrelem magzatburka, az emberiség tűz-mirigyű méhe,
szerelmes pelikán a tejúton, tejút-menyasszonyfátyol borúl tüzére,
Föld, lávát-szuszogó milliárd-csöcsű bálna-anya,
zöld-gyapjas ős-ágyék, örökké-nemzett termesz-királynő,
boldog potrohú tébolyúlt-petéző, embriókkal-nyüzsgő,
erjed benned a csillag-hím tűz-ondó,
Föld, Föld, az emberiséget méheddel-kimondó,
dagadt, vérző-hüvelyű sárkány-kanca, végtelen madártojás,
a mészhéj pórusain szívárog az örökös szívdobogás, csipogás,
odabent örökös hártya-meleg, örökös foganás.
 
Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,
hörögve-szülő orrszarvú-asszony, kőserleg-rózsájú páncél-anya,
a páncél-bőr pórusain verejték, nyálzik orrlika,
a dagadt izzó kék mirigy-liliomból a méhlepény-buborék kidagad,
mint piros ejtőernyő beborítja a gyűrt kőpáncél-combokat,
s a vérző kőcsillag-hüvelyből kibuggyan a véres kis orrszarvú-fej,
a szarv eres méhburkot hasít, s ott lebeg
anyjából félig kilógva az orrszarvú-csikó, az embrió-öreg
és pislog és remeg
és mossa vér, magzatvíz, vizelet,
míg kiökrendi a páncélból-kinyílt vonagló ős-hüvely.
 
Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,
 
örökös emberrel-áradó,
 
csobogó erszény,
tejút-sörényű tajtékos nőstény-óriás,
ötmilliárd évig terhes óriás-asszony,
s azóta folyton-szülő világnagy-nőstény,
örökös nemző-mámor, örökös szerelem-zuhanás,
örökös ősnőstény-hüvelyvirágzás, őscomb-kinyílás,
örökös hímet-befogadás, élet-tajték sírás,
 
lét-ömlés, véres ágyék-kapudon,
 
ős-szőrcsillag rózsa-jövője,
 
ontod, s fölfalod áldott kölykeid,
 
szülöd, s elemészted történelmeid
 
és szoptatod és éhezed boldog szülötteid.
 
Ó, Föld, ó, Föld te várj rám,
 
Föld,
az Emberiség suhanó csillag-temetője,
csillagkoronás Boldogasszony, csillagporos Bárány,
 
fölcsinált kisanya a tejúton,
 
Föld,
az Emberiség makacs újraszülője.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]