A gyűlölet és szerelem koronája

 

I

Ó, hogy gyűlöltem én ezt a falut, félénk kis gyerekszívem töviskoronáját, amely minden lüktetésre, az égitestek madár-hívására visszanyögdécselő szavára beleharapott gubancos-fonadékú kör-szájával, kegyetlen körfogsorával, hogy belűlről vérzett át lárva-gyönge húsom, kifelé, a csillagok felé, s csillagokra-áhító húsomon virágos lett a bőr, mint halottak napján gyertyalánggal a kék temető, hogy úgy éreztem átvérzik tagjaimon szívem, mint Gulyás Pál tántorgó, óriás-fejű, szúnyoglárvaszerűen áttetsző Krisztusi testén, akiről talán a legfontosabb sort akartam írni egyik époszomban.

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, amely körémfonódott, mint egy tengeri páncéloskérgű tövisállat, minden tövisvégen tapadós pióca-szájgyomorral a szürke páncélkéreg alatt, amely úgy védi ezt a gyötrő-rondaságot, mint középkori harci-lovak fejét a vas-fejtokok, cifrára-kalapált arc-vasak, amely alól csak az orr és ajakcimpák szőrös virágai türemlenek elő a nagybolyhú szájszirmok puha, kefés hernyóteste mögött az élesre reszelt fogakkal, hogy belémfúrja magát, s meleg szerveimet rágja ki, szopja be, szürcsölje magába: ez az ezer páncélos lófejből font tüske-szájkoszorú! Ez a kő-csövekbe menekűlt eleven csillagkorona, amelynek csak a váza átharaphatatlan, de belűl csupa málló puhaság, olvadékony éhség-virágzás!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, áhitatos, nagy, bolond, okos, csillogó csikó-szemem fekete szem-ernyőjét, amit halántékomra kötöttek, hogy ne lássak el a Szíriuszig, hogy csodálkozó szemeim ne érinthessék ragyogásukkal fényévek zajló jégtábláin túl más világok tavasz-illatú fény-földjeit!

Ó, hogy gyűlöltem ezeket a fekete szem-ernyőket, látásom istállóit, amelyek a csontig forrtak fejemen, s amelyeket csak a messzi csillag-sziklákhoz vadúl dörzsölve tudtam lehántani magamról, sikoltva az ércek borzalmas csókjaitól!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, az irgalmatlan ollót, amely nyikorogva szétnyitotta rozsdás szárnyait, hogy lenyisszantsa kizsendülő szárnytollaimat, amelyek lucskosak és enyvesek voltak még, mint a tojásból kibújt csibe, ragacsosak, mint a temetődombon a sárga kutyatej. Gyűlöltem ezt a kőtojást, amelynek alig tudtam feltörni konok burkát, amelynek belsejében, mint a Mindenségben együtt-élt a Sötétség és a Fény, s én ott forogtam derengőembrió-levében leragadt hínáros szempillákkal, véres nyákkal betömött orrlikakkal, torkomba-gyömöszölt nyelvvel, levegőtől nem pezsdített tüdővel, mint celofánzsákba burkolt hólyag-rózsabokor, már egészen a tojásba dagadva és rebegve, mint a haldokló szív, fulladt szorításban, mert beleduzzadtam a tojásba és már testembe-zsugorított, önmagamba-préselt a síkos, homorú magány.

Ó, Falum, te, a korhadék őszi titán-koponyájára tapadt Zsákállat a mindenség áttetsző mélyeiben, te hallgatag üveg-torok, lágyan imbolygó sejtkosár, eleven-éhes pókhálókürt, lüktető kitátott-szájú állatcsipkezsák, te fehér tengermélyi tündérgyomor, szörnyeteg-szelídség a hold márvány-harangszavában, aki átszűröd magadon a világegyetem zord lángjait, a tollas-forgójú lét-tömegeket, sunyi kis rák-könnycseppeket, vérállatkristályokat!

Ó, Falum, te a világködök rubinthálóba font tőgyét szopni vágyó piros, nyálas, virágillatú Borjúszáj, miért gyűlöltelek, Reggelem aranykerítésű virágoskertje, miért rettegtelek, miért nem siratlak gyermekkorom?

 

2

Deres rózsafák közt sovány ludak állnak,
földig csurgatva az ólomcsipke-szárnyat,
növény-polipkarok fonnak be varangyot,
száradó medúzák a zuzmarás rongyok,
a kertben a krumpli szára fonnyadt, barna,
mint kidobott tyúkbél, hártyásra aszalva,
csak a petrezselyem zöldje áll derengve,
fagytól cseréptollú csönddé merevedve.
A dudva, a kóró, a tüskegaz tornya,
mintha egy kiégett templom gyásza volna:
virág-rovarszemek és kupola-sejtek,
mint a darázsfészek, amit kifüstöltek,
bógáncsot, ecetfát vérzik a vedlett fal,
s áll csigolyás-csápú mohos fémsisakkal
hártya-inges csontváz, üres-bőrű sáska,
gyöngyház-öltönye, mint lovag-páncél mása.
A villámcsődörtől megtépett fa lomhán
álmodozik, varjú köhög üveg-ormán,
rozsdás koszorúdrót lóg a kerítésen,
lukas vödör mereng mellette a lécen,
más-csillagú lények az orgonabokrok,
topognak a meszelt, odvas-fogú aklok,
egyetlen tyúk ődöng, kapargat kék trágyát,
hamut, csipegeti volt kakasa csontját.
Gőgös valék, konok, ostoba a jóra,
nem hallgattam soha az apai szóra,
elhagytam búcsúszó nélkűl ezt a házat,
s lassan hajtott lombot bennem az alázat!
Szívem, a madár-szív-robajjal beoltott,
az elszállni-vágyó, végtelenbe-oldott,
a fészkéhez-hűtlen eltévelygett rútúl,
s most csak könnyezik itt, szótlanúl a bútól.
Hol van, aki most se mondana le rólam?
Erjed penész-bundás forró koporsóban!
Aki tűrné, újbort töltögetve lustán,
hogy gyöngy-kérgű arcát böködje borostám,
s korholna, hogy sírnék, nézve a füst-pálmát,
s akinek idézném Dósa György halálát?
A döglárvás csillag szívta föl, amíg én
ott lovagoltam a hazug isten térdén.
Hol az apa? Hol van? Hol az én gőgöm már?
Én szivárvány lettem, ő meg kukacos sár.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]