|
Ó, hogy gyűlöltem én ezt a falut, félénk kis gyerekszívem töviskoronáját, amely minden lüktetésre, az égitestek madár-hívására visszanyögdécselő szavára beleharapott gubancos-fonadékú kör-szájával, kegyetlen körfogsorával, hogy belűlről vérzett át lárva-gyönge húsom, kifelé, a csillagok felé, s csillagokra-áhító húsomon virágos lett a bőr, mint halottak napján gyertyalánggal a kék temető, hogy úgy éreztem átvérzik tagjaimon szívem, mint Gulyás Pál tántorgó, óriás-fejű, szúnyoglárvaszerűen áttetsző Krisztusi testén, akiről talán a legfontosabb sort akartam írni egyik époszomban.
Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, amely körémfonódott, mint egy tengeri páncéloskérgű
tövisállat, minden tövisvégen tapadós pióca-szájgyomorral a szürke páncélkéreg alatt, amely
úgy védi ezt a gyötrő-rondaságot, mint középkori harci-lovak fejét a vas-fejtokok, cifrára-kalapált arc-vasak, amely alól csak az orr és ajakcimpák szőrös virágai türemlenek elő a
nagybolyhú szájszirmok puha, kefés hernyóteste mögött az élesre reszelt fogakkal, hogy
belémfúrja magát, s meleg szerveimet rágja ki, szopja be, szürcsölje magába: ez az ezer
páncélos lófejből font tüske-szájkoszorú! Ez a kő-csövekbe menekűlt eleven csillagkorona,
amelynek csak a váza átharaphatatlan, de belűl csupa málló puhaság, olvadékony éhség-virágzás!
Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, áhitatos, nagy, bolond, okos, csillogó csikó-szemem fekete
szem-ernyőjét, amit halántékomra kötöttek, hogy ne lássak el a Szíriuszig, hogy csodálkozó
szemeim ne érinthessék ragyogásukkal fényévek zajló jégtábláin túl más világok tavasz-illatú fény-földjeit!
Ó, hogy gyűlöltem ezeket a fekete szem-ernyőket, látásom istállóit, amelyek a csontig forrtak
fejemen, s amelyeket csak a messzi csillag-sziklákhoz vadúl dörzsölve tudtam lehántani
magamról, sikoltva az ércek borzalmas csókjaitól!
Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, az irgalmatlan ollót, amely nyikorogva szétnyitotta rozsdás
szárnyait, hogy lenyisszantsa kizsendülő szárnytollaimat, amelyek lucskosak és enyvesek
voltak még, mint a tojásból kibújt csibe, ragacsosak, mint a temetődombon a sárga kutyatej.
Gyűlöltem ezt a kőtojást, amelynek alig tudtam feltörni konok burkát, amelynek belsejében,
mint a Mindenségben együtt-élt a Sötétség és a Fény, s én ott forogtam derengőembrió-levében leragadt hínáros szempillákkal, véres nyákkal betömött orrlikakkal, torkomba-gyömöszölt nyelvvel, levegőtől nem pezsdített tüdővel, mint celofánzsákba burkolt hólyag-rózsabokor, már egészen a tojásba dagadva és rebegve, mint a haldokló szív, fulladt
szorításban, mert beleduzzadtam a tojásba és már testembe-zsugorított, önmagamba-préselt a
síkos, homorú magány.
Ó, Falum, te, a korhadék őszi titán-koponyájára tapadt Zsákállat a mindenség áttetsző
mélyeiben, te hallgatag üveg-torok, lágyan imbolygó sejtkosár, eleven-éhes pókhálókürt,
lüktető kitátott-szájú állatcsipkezsák, te fehér tengermélyi tündérgyomor, szörnyeteg-szelídség a hold márvány-harangszavában, aki átszűröd magadon a világegyetem zord
lángjait, a tollas-forgójú lét-tömegeket, sunyi kis rák-könnycseppeket, vérállatkristályokat!
Ó, Falum, te a világködök rubinthálóba font tőgyét szopni vágyó piros, nyálas, virágillatú
Borjúszáj, miért gyűlöltelek, Reggelem aranykerítésű virágoskertje, miért rettegtelek, miért nem siratlak gyermekkorom?
|